A KIRÁLYI INTÉZMÉNY ÉS A KÖZIGAZGATÁS

A KIRÁLYI INTÉZMÉNY ÉS A KÖZIGAZGATÁS
Őshazájukban élő magyar elődeink úgy gondolták, hogy isten, miután befejezte a teremtés művét és eligazította a földi dolgokat, visszavonult égi birtokára, a földiek kormányzását pedig rábízta kiválasztottaira, a királyokra. Az előzmények miatt a királyi intézményt isteni eredetűnek tartották, ami "az égből szállott alá", a királyt pedig úgy tekintették, mint a földön isten örökébe lépett férfiút, aki idelenn az isten ügykörét vette át, tehát ő lett az élet ura, mi 424b16e nden birtok tulajdonosa, minden hatalom forrása. Nem is tartozott munkájáról másnak felelősséggel, mint megbízójának, de neki is csak halála után.

A király így tulajdonképpen isten volt a földön, őt is Úrnak, Nagyúrnak, Istennek, Honúrnak, Magúrnak nevezték, de eléje gondolva és gyakran ki is írva, hogy ő az "élő isten", az "élő Ra", szemben az égben lakó, nem látható "boldog istennel", az Ég Urával. Kiderül ez a felfogás többek között abból a katekizmusból is, amelyet Rekmire vezér Kr. e. 1500 táján szerkesztett. Ebben a munkában kérdés és felelet formájában össze vannak foglalva a legfontosabb teológiai tudnivalók és köztük szerepel ez a kérdés: Kicsoda Egyiptom királya? A felelet így hangzott: "Ez a király isten, akinek kegyeiből élünk, aki minden ember atyja és anyja, aki egyedülvaló, páratlan lény." (59)

A földi isten (király) annyiban mégis különbözött az égi istentől, hogy nem öröktől fogva létezett, hanem volt életének kezdete. De ez a kezdet mégsem volt azonos a közönséges emberek kezdetével, mert az égi isten beavatkozásával indult meg. Valahányszor ugyanis egy fáraó fogantatott, úgy vélték, hogy isten mindannyiszor visszatért a földre és a jövendő anyakirályné beárnyékolását személyesen ő végezte el (60)

A királyok és az egész dinasztia testében tehát isteni vér keringett s őket az isten fiainak, vér szerinti ivadékainak, édes gyermekeinek tekintették. Ebben az értelemben jegyezték fel a hosszú életű II. Ramás királyról a Kr. e. 13. században, hogy "azon a napon, amelyen ő született, az égiek örvendeztek. Az istenek így szóltak: mi nemzettük őt; az istennők így szóltak: mitőlünk született" (1m 144).

Az isteni vér tisztaságának megőrzése a királyi családban fontos feladat volt, ha már a koronához való jognak és az uralkodásra való alkalmasságnak az istenember fajtából való származás volt a feltétele. A királyok ennek tudatában voltak és hogy utódaik számára az isteni vérrel való minél bensőségesebb kapcsolatot biztosítsák, gyakran leánytestvérüket vették feleségül. Ha az új király adott esetben mégsem egy királynétól származott, hanem közönséges anyától, mindent elkövetett, hogy isteni származását bizonyítsa.

Ez történt Hatsepsitu asszonykirály (kb. Kr. e. 1516-1481) esetében is. Elhíreszteltette magáról, hogy azon a sorsdöntő éjszakán, amidőn ő fogantatott, Amén isten kivételesen az ő anyja ágyához is lejött és a beárnyékolás művét személyesen végezte el. Tehát ő is isteni vérből eredt, joga van a koronához. Templomának falaira is olyan jeleneteket festetett, amelyek csodálatos fogantatását és születését ábrázolták, így szolgáltatva döntő bizonyítékot Améntől való származására (24m. 165). De más módot is megragadott égi származásának bizonyítására: trónnevéül az isten legrégibb nevét választotta, magát MAKERI királynőnek nevezve. Udvari művészével olyan szobrot készíttetett magáról, amely őt ülő helyzetben ábrázolja, amint almát ELMA tart karjával KAR, hogy mozdulatával is bizonyítsa: ő az élő isten, EL-MAKAR. Másik kisebbségi zavara az lehetett, hogy a szokástól eltérőleg, személyében nem férfiú ült Egyiptom trónján és emiatt nem tudta a királyok atya szerepét betölteni. (61)

A királynő ezen is segített: hivatalos ténykedése alkalmával férfi ruhát öltött magára (129m. IV. 343-346) és férfi képességeinek bizonyítékául Kernekben 109 láb magas obeliszket állíttatott fel, ami egész Egyiptom leghatalmasabb ilynemű emléke (22m. 119).

Közfelfogás szerint a magas hivatali tisztségek betöltésére a királyi vérből származó egyének voltak a legalkalmasabbak, mert azok vérében közvetve isten vére folyt. Következésképpen az volt a hivatását jól betöltő, előrelátó és bölcs uralkodó, aki minél több gyermeket nemzett. Ilyen jó király volt például II. Ramás, akinek 100 feleségétől 160 olyan gyermeke - 110 fiú és 50 leány - született, akinek nevét a hivatalos iratok nyilvántartották. Ahol a király palotáját felépítette, az a hely néhány év múlva visszhangzott a gyermekek zsivajától, akik felnőve büszkén írták nevük elé előkelő származásuk bűvös hieroglifáit: 'Istentől eredt!' Hosszú életű dinasztiáknak egy-két nemzedék alatt valósággal népe keletkezett. Hozzá kell ehhez tennünk azt is, hogy a nyilvántartott királyfiakon és királykisasszonyokon kívül volt a királynak egy egész sereg más gyermeke is. Ő ugyanis nemcsak házanépének volt atyja, hanem násza, méne, bikája volt egész nemzetének Amerre csak utazgatott kiterjedt birodalmában, mindenütt erősítgette trónját, mert bárkit magához vehetett, akit arra méltónak talált. Már Ménes királyt is AJONIOS: ~A jó nász- néven emlegették és ugyancsak az volt UNAS király, akiről feljegyezték, hogy "élvezi a szerelem örömeit és ő a nász, aki elviszi a nőket férjeiktől, valahányszor csak úgy tetszik neki" (23m. római 68). A mezopotámiai Uruk város királyáról, az életerős fiatal Gilgamesről megírták: "Nem hagy ő egyetlen szüzet sem az anyáknak, egyetlen lányt sem a katonáknak és egyetlen egy feleséget sem uruknak" (129m. III. 58). Nimródról, Manistusuról és több más uralkodóról is feljegyezték, hogy nagy "vadászok" voltak.

Akik az országban a királyon kívül magas tisztségeket viseltek, mint a főpapok, rangos katonai parancsnokok, az udvartartás és közigazgatás fejei, a főírnok, főszobrász és hasonlók, királyi eredetű megbízásukat címeikben gyakran kifejezésre juttatták, mint ahogyan ezt a király is tette, isteni megbízatást emlegetve. Ezek az alkalmazottak voltak az élő isten vagyis a király másai, képei, tevői, az isten írnoka, az isten munkása, összefoglalólag az isten rokonsága (25m. 125). (62)

A vérségi kötelék az ő családjukban is nagy szerepet játszott és ők is gyakran leánytestvérüket vették feleségül, hogy a feladatra való alkalmasságot és a magas szolgálatot családjukban örökletessé tehessék. A maguk kiskirályi trónját igyekeztek is minél jobban megerősíteni, saját nemüket, törzsüket szaporítva, melynek ők éppúgy nászai voltak, mint a király az egész nemzeté. A főemberek a maguk során tovább aprózták a királytól kapott hatalmat és annak egyes ügyköreit alkalmazottaikra bízták, akik csak tőlük voltak függő viszonyban és csak nekik voltak felelősek. Az őshazai magyar társadalom tehát vérségi jogra épült fel és hűbéri jellegű volt (63)

A Nílus völgyében a vidéki közigazgatás szinte teljes egészében a helyi önkormányzati szervek kezében volt, mint a magyar őshaza egyéb országaiban is. Ez a közigazgatás az egyesített királyságot megelőző időkbe nyúlik vissza és vezetői sok esetben bizonyára még az ősi foglalás óta gyakorolták a hatalmat, amit a királyi intézmény utólag jóváhagyólag tudomásul vett. A közigazgatás vérségi alapú felépítésére jellemző, hogy a közigazgatási kerületeket ~nemnek~ (NOM) hívták s élükön ~nemurak~ (NOMARiCH) álltak. A nem ~ágakra- (AG) oszlott s a házközösségek élén ~házfő~ (HASPU) állott. A kormányzó réteg volt az -úri fajta- (R.A PAITU) s az egész megszervezett társadalmat ~nemzetnek~: (NEMSET) hívták. E kifejezések egyik- másikát (NOMoi, NOMARCH) Herodotos is feljegyezte, a többire más alkalommal térünk ki. A vidéki közigazgatás szervezet vezetői igyekeztek magukat a királyi ellenőrzés alól kivonni ~ maguknak minél szélesebb körű önkormányzatot biztosítani. A király viszont, miután a törzsből vagy nemből országos síkra emelkedett, nemzeti felelősségének tudatában minden tőle telhetőt megtett, hogy a törzsek hatalmát korlátok közé szorítsa, többek között a vezető emberek hűségesküjét az "élő istenre", azaz saját magára követelve meg (129m. II. 137) (64)

Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete 3. rész