A KÍNAI NÉP HARCA A
JAPÁN TERÜLETRABLÓK ELLEN, ÉS AZ ÁZSIAI NEMZETI FELSZABADÍTÓ MOZGALOM
FELLENDÜLÉSE
1. A helyzet Kínában 1945 elsö
felében A második világháború utolsó
szakaszában rendkívül feszültté vált Kínában a belpolitikai helyzet. Ez a
Kuomintang-kormány áruló tevékenységének következménye volt; annak
következménye, hogy a betolakodókkal szemben a passzív ellenállás politikáját
követte, s az országon belül elfojtotta a demokratikus eröket. 1945
elsö hónapjaiban még jobban kiélezte a helyzetet az, hogy az Egyesült
Államok megváltoztatta álláspontját Kínának a Japán elleni háború utolsó
szakaszában játszott szerepét illetöen. Az amerikai kormány 1944 végén
gyakorlatilag törölte számításaiból Kuomintang-Kínát, mint a háború aktív
erejét, és nem követelte többé Csang Kaj-sektöl, hogy az ország
eröfeszítéseit elsösorban az agresszor elleni harcra összpontosítsa.
Az Egyesült Államok kormánykörei úgy vélekedtek, hogy a kuomintangistáknak
elsösorban a belpolitikai problémákra kell összpontosítaniuk figyelmüket.
Az amerikai monopoltökéseket nyugtalanította a kommunista párt vezette
kínai demokratikus erök gyarapodása. Wallace, az Egyesült Államok elnöke,
Csang Kaj-sekkel folytatott beszélgetése folyamán még 1944 nyarán nyomatékosan
hangsúlyozta, hogy a Kuomintangnak "maximális eröfeszítésekkel és
elörelátással igyekeznie kell elkerülni a Kerenszkij-kormány sorsát . .
." E félreérthetetlen célzással a Kuomintang vezetöinek tudomására
hozták, hogy minden erejüket a reakciós rendszer fenntartására kell
összpontosítaniuk. 1945 elejétöl az Egyesült Államok hivatalosan nem
bírálta többé Csang Kajseket. Stilwell tábornok, a Kínában müködö
amerikai csapatok parancsnoka, míg 1944 öszén nyugalomba nem vonult,
nyíltan bírálta a kuomintangistákat megvesztegethetöségükért és
sikkasztásaikért, a japánokkal szemben tanúsított passzív ellenállásukért és a
felszabadított körzetek blokádjáért. Utóda, Wedemeyer tábornok, a Kínában
müködö amerikai csapatok új parancsnoka, teljesen más álláspontra
helyezkedett. Kormánya új irányvonalának megfelelöen Wedemeyer és Hurley,
az Egyesült Államok csungcsingi nagykövete, azt követelte, hogy az amerikai
sajtóban ne engedjenek megjelenni a Csang Kaj-sek-klikket bíráló írásokat.
Wedemeyer tervet dolgozott ki a Kuomintang-csapatok átszervezésére,
harcképességük fokozása céljából. De ezt nem azért tette, hogy Csang Kaj-sek
csapatait hatékonyabban bevonja a Japán elleni háborúba, hanem azért, hogy
elökészítse a kínai polgárháborút. Egyúttal Hurley tábornok folytatta még
1944-ben megkezdett politikai manövereit a kínai kommunistákkal szemben. A
kommunista párt és a Kuomintang tárgyalásain a "közvetítö"
szerepében tetszelegve igyekezett megnyerni a kommunisták bizalmát, rávenni
öket fegyveres eröik feloszlatására. Kalandor taktika volt ez, s a
kommunisták világosan látták igazi céljait, de nem kis eröfeszítésre volt
szükség, hogy Kína nagy tömegei elött leleplezzék Hurleyt és azokat, akik
mögötte álltak. Hurley igyekezett rávenni a kommunistákat arra, hogy csapataikat
rendeljék alá Csang Kaj-seknek annak ellenszolgáltatásaként, hogy a kommunista
párt képviseletet kap a Nemzeti Honvédelmi Tanácsba
n. Amikor a
kommunisták ezt visszautasították, az amerikai nagykövet azt ajánlotta, hogy
valamelyik amerikai tábornokot bízzák meg a felszabadított körzetek fegyveres
eröinek parancsnokságával. Az Egyesült Államok kormánya 1944-ben még
Stilwellt az összes kínai csapatok föparancsnokává javasolta kinevezni.
Most azonban, 1945 elején, az amerikaiak arra törekedtek, hogy kizárólag a 8.
és az Új 4. Hadsereg csapatai tekintetében realizálják ezt a tervüket. E
próbálkozások kudarcot vallottak. Erre Hurley elhatározta, hogy ráijeszt a
kommunistákra. 1945. április 2-án bejelentette: az Egyesült Államok ezentúl
csak Csang Kaj-sekkel müködik együtt, nem tart fenn kapcsolatot a
kommunista párttal, és segítséget is csak a kuomintangistáknak nyújt. Itt a
lend-lesse keretében Kínának nyújtott segítségröl volt szó, amelyben az
egész háború folyamá 848i84i n gyakorlatilag csak a Kuomintang részesült. Az Egyesült Államok
Kínába szállított fegyvereit nem rendeltetésüknek megfelelöen, a japán
hódítók ellen használták fel. E fegyvereket a polgárháborúra tartogatták. Csang
Kaj-sek kormánya állandóan azt hangoztatta, hogy hadseregeinek nincs
elegendö löszere és fegyvere, jóllehet a lend-lesse keretében 1941 és
1945 augusztusa között Kínába szállított hadianyag értéke nem kevesebb mint
845,7 millió dollárra rúgott. Egyedül az odaszállított löszer értéke 153,3
millió dollár volt, a repülögépeké és a repülötér-berendezéseké 187,3
millió, a harckocsiké és gépkocsiké 94,2 millió, a hajóké 35,6 millió, a
különféle egyéb hadianyagoké pedig 47,1 millió dollár. A Kínai Kommunista Párt
azt követelte, hogy a lend-lesse keretében kapott hadianyagot osszák el a
Kuomintang-körzetek és a felszabadított körzetek között. Eltéröen azonban
a teljesen az amerikai szállítmányoktól függö Csang Kaj-sek-kormánytól, a
kínai kommunisták a gyözelmet egyáltalán nemcsak a szövetségesek
segítségére építették. Az ellenség fölötti gyözelem kivívására mozgósították
a nép összes eröit. A kommunisták erélyesen harcoltak a segélylesés
hangulata ellen. Ezért az amerikaiak a felszabadított körzetekben nem sokra
mentek Hurleynek az "együttmüködés megszakítására" vonatkozó
ijesztgetéseivel. A Kuomintang-kormány a földesurak és a komprádor burzsoázia
eszköze volt, s félt a japán hódítók elleni igazi népi háborútól. Éppen ez volt
a gyökere a japánokkal szembeni passzív ellenállás Csang Kaj-sek-féle
politikájának. A Kuomintang-körzetekben az egész háború folyamá 848i84i n egyre csak azt
hajtogatták a népnek, hogy az idö és az amerikaiak nekik dolgoznak. A
Kuomintang politikája, Owen Lattimore, az ismert amerikai Kelet-szakértö
szavai szerint, "a haditevékenység nélküli háború politikája volt, ama
pillanat kivárásának politikája, amikor megjelenik majd a színen Amerika,
leveri Japánt, és segítséget nyújt a kommunista párttal való
leszámolásban". A nemzeti árulás politikája volt ez. A japán
agresszorokkal szembeni passzív ellenállásnak az volt az eredménye, hogy Kína
óriási területei a japánok kezére kerültek. A Kuomintang-csapatok a
megszállóknak engedték át csaknem az összes közlekedési utakat. 1937-ben Kína
vasútvonalainak hossza meghaladta a 11 ezer kilométert, 1945 nyarára viszont
már csak 1243 kilométer állt a Kuomintang-hatóságok ellenörzése alatt. Az
országutak hossza 1937-ben 115702 kilométer volt, de 1945 nyarán csak 52123
kilométerrel rendelkezett. 1937-ben a kínai folyókon Kuomintang-zászló alatt
1023 hajó közlekedett, összesen 576875 tonna hajótérrel, 1945 nyarán már csak
414, 64789 tonna hajótérrel. 1945 elején Csang Kaj-sek hadseregének létszáma
névleg 5 millió 700 ezer fö volt. Csakhogy a hadsereg létszámában 1945
tavaszáig mindig óriási számban szerepeltek "holt lelkek", amelyek
után a parancsnokok felvettek minden ellátást. Például hosszú ideig szerepelt
ebben a létszámban több mint 800 ezer olyan katona, aki az ellenség arcvonala
mögé került. Ezek mind vagy megadták magukat a japánoknak, vagy szétszéledtek.
Csak 1945 áprilisában törölték a hadsereg állományából a "holt
lelkeket" (1,1 millió föt). Csang Kaj-sek hadseregének létszáma tehát
1945 tavaszán 4 millió 600 ezer före rúgott. Ilyen erök birtokában a
Kuomintang-kormány, ha akart volna, jelentösen hozzájárulhatott volna az
imperialista Japán leveréséhez. Mindamellett 1945-ben a japán-kuomintangista
arcvonalon a helyzet változatlanul a japán megszállók számára volt
kedvezö. 1945. április derekáig a japánok Kínában támadó hadászatot
folytattak. A Kínában müködö japán csapatok parancsnoksága az 1945.
évi hadmüveletek megtervezésekor azt a célt tüzte ki, hogy befejezi
azoknak a közlekedési utaknak 1944-ben megkezdett elfoglalását, amelyek a
japánok kínai megszálló csapatait összekötnék délkelet-ázsiai csapataikkal
egészen Singapore-ig; újabb kísérletet tesz a Kuomintang-Kínának a háborúból
való kiugratására; Kínában összpontosítja a föeröket, és folytatja a
harcot még abban az esetben is, ha az Egyesült Államok és Nagy-Britannia
gyöztesen kerülne ki a japán anyaországban vívott ütközetböl. 1945
január-februárjában a japánok szétzúzták Csang Kaj-sek csapatait Csecsiang,
Fucsian, Kuangtung és Hunan tartományban, elfoglalták a Kuangcsou-Hankou
(Vuhan) vasútvonalat, s kézre kerítettek több olyan repülöteret, amelyen
amerikai gépek állomásoztak. 1945. március 21-én a japán csapatok Honan és
Hupej tartományban támadást indítottak nyugati irányban újabb területek és
különösen amerikai légi támaszpontok elfoglalása céljából. Április elején a
japánok Honan tartományban elfoglalták Nanjang városát, amelynek közelében nagy
amerikai repülötér volt. 1945. április 9-én megindították a támadást Honan
nyugati részében, s ezt április végéig sikeresen folytatták ( 17. sz. térkép).
A japán hadvezetés csak a hitlerista Németország fegyverletétele és az egész
nemzetközi helyzet gyökeres megváltozása következtében kényszerült Kínában a
támadó hadászatról a védelemre áttérni. Kínában a japán hadvezetés úgy döntött,
hogy eröit a legfontosabb körzetekben összpontosítja. A csapatokat a
távoli vagy másodrendü pontokról Dél-, Középés Észak-Kínába vonták össze.
Az átcsoportosítás során a japánok harc nélkül feladtak több települést, többek
között május 27-én a Kuanghszi tartományban levö Nanning városát. Ezáltal
megszakadt a szárazföldi összeköttetés a kínai és indokínai japán csapatok
között. A kuomintangisták nagy hangon a Csang Kaj-sek-ista hadseregek
"nagy gyözelmeinek" kiáltották ki a japánok visszavonulását.
Július 29-én például a csungcsingi Takungpao címü lap "Kujlin
visszafoglalása" címü cikkében ezt írta: "A japánok visszavonják
csapataikat Kuanghszi tartományból . . . Ez arról tanúskodik, hogy csapataink
egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a japánokra, hogy növekszik csapataink
ereje." A hivatalos propaganda így próbálta félrevezetni a közvéleményt. A
valóság az volt, hogy a japánok egyetlen lövés nélkül adták fel Kujlint, s a
Kuomintang-csapatok a háború utolsó heteiben, akárcsak az egész háború alatt,
semmiféle nyomást nem gyakoroltak a japán hódítókra. Nemcsak a passzív
ellenállás politikáját folytató kuomintangisták, hanem az Egyesült Államok csapatai
sem harcoltak a kínai szárazföldön müködö japán hadseregek ellen. A
Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága még 1943 májusában kidolgozta
"Japán leverésének hadászati tervét", s ennek értelmében a
szövetséges csapatoknak partra kellett volna szállniuk Délkelet-Kínában, és ott
támaszpontokat kellett volna berendezniük a japán szigetek elleni invázióhoz.
Amerikai katonai vezetök és politikusok igen sokat szónokoltak és írtak a
közeli partraszállásról. Az amerikai hadvezetés azonban nem hajtotta végre ezt
a hadmüveletet sem 1943-ban, sem 1944-ben, söt még 1945-ben sem,
amikor a japán csapatok harc nélkül feladták Kína délkeleti partvidékén Fucsou
és Santou városát. Amikor a japán hadvezetés 1945 elején az "anyaországban
vívandó döntö ütközet" terveit készítette, arra számított, hogy az
amerikai hadsereg vagy a Fülöp-szigetekröl Kína déli része, majd onnan
Okinawa szigete és a Japán-szigetek ellen indít támadást; vagy partra száll az
Ogasawara-szigetek valamelyikén, például Ivo-Jima szigetén, s onnan támad
tovább Okinawa irányában. Mint késöbb kiderült, az amerikaiak úgy
döntöttek, hogy mielött Japánban partra szállnak, elöször Okinawát
foglalják el. Igyekeztek elkerülni a találkozást nagy szárazföldi japán
erökkel, ezért a kínai partvidéken csak akkor jelentek meg, amikor a
szovjet fegyveres erök már megsemmisítö csapást mértek a
Kvantunghadseregre. A japánok fegyverletételének fogadása ürügyén partra szálló
amerikai csapatok késöbb segítséget nyújtottak a Kuomintangnak a népi
hadseregek elleni haditevékenységhez. 1945-ben a Kuomintang politikájával, az
agresszorral szembeni passzív ellenállással a kommunista párt a betolakodók
elleni erélyes harcot állította szembe. A japánok elleni háborúban Kína fö
ereje a 8. és az Új 4. Népi Hadsereg volt. A kommunisták vezetése alatt álló
fegyveres erök a japán megszálló csapatok ellen folytatott szüntelen
harctevékenységükkel és óriási területek felszabadításával sikeresen
teljesítették a japánellenes nemzeti front katonai programját. A kínai
kommunisták joggal voltak büszkék arra, hogy keresztülhúzták Csang Kaj-sek
számításait, aki "parancsokkal" és hitszegö támadásokkal
próbálta megsemmisíteni a felszabadított körzetek csapatait. "Szerencsére
olvasható a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának a VII. pártkongresszus
elé terjesztett beszámolójában nem engedelmeskedtünk ezeknek a
Żrendeleteknek® és parancsoknak®, és megöriztük a hadsereget, amely
hösiesen harcol a japán területrablók ellen . . . Ha nem volnának a
felszabadított körzetek és hadseregeik, mi volna ma a kínai nép japánellenes
harcával? Milyen jövö várna akkor a kínai nemzetre?" 1945 elején
Kínában Belsö-Mongólia és Hajnan szigete között 19 egymástól elszigetelt
felszabadított körzet volt ( 17. sz. térkép) . Ezek a körzetek kisebb-nagyobb
részeket foglaltak magukban Liaoning, Zsoho, Csahar, Szuijüan, Senhszi, Kanszu,
Ninghszia, Sanhszi, Hopej, Honan, Santung, Csiangszu, Csecsiang, Anhuj,
Csianghszi, Hupej, Hunan, Kuangtung és Fucsian tartományokból. A felszabadított
körzetek népessége abban az idöben 95,5 millió före rúgott.
Valamennyi körzet irányító központja Jenan volt. A felszabadított körzetek
arcvonala a háború valamennyi szakaszában a Kínában müködö japán
erök zömét kötötte le. 1945 tavaszán a népi hadseregek az összes ellenséges
csapatok 56 százalékának nyomását tartották fel. A Kuomintang-erök
arcvonalán a japán csapatok 44 százaléka müködött. Emellett a japánok a
felszabadított körzetek ellen vonultatták fel a nankingi bábkormány csapatainak
95 százalékát. A bábkormány összesen több mint 800 ezer fönyi seregeinek
jelentös részét kuomintangista csapatok alkották, amelyek tábornokaikkal
együtt megadták magukat a japánoknak. A japán agresszorok nagy reményeket
füztek ezekhez az erökhöz. A felszabadított óriási körzetek arról
tanúskodtak, hogy a Kínai Kommunista Párt a Kuomintangtól eltéröen
sikeresen teljesítette a japánellenes háborúnak nemcsak a katonai, hanem a
politikai programját is. Ez a program demokratikus reformok végrehajtását és a
nép anyagi helyzetének javítását irányozta elö. A felszabadított
körzetekben demokratikus hatalmat vezettek be, s ennek szerveit a "három
harmad" rendszere szerint építették fel. A népi hatalom szerveiben az
egyik harmadot a proletariátust és a szegényparasztságot képviselö
kommunisták, a második harmadot a kispolgárság érdekeit kifejezö haladó
baloldali elemek, a harmadik harmadot pedig a középburzsoázia és a haladó
gondolkodású kisebb földbirtokosok képviselöi alkották. Ez a rendszer
lehetövé tette a Kínai Kommunista Pártnak, hogy a Japán elleni háborúban
felhasználja a külföldi imperializmus és a komprádor töke által egyaránt
elnyomott nemzeti burzsoázia forradalmi lehetöségeit. A munkásosztály és a
nemzeti burzsoázia kölcsönös kapcsolatának alapját a "szövetség és
harc" politikája alkotta. E politika lényege az volt, hogy a kommunisták
nemcsak a nemzeti burzsoázia forradalmi lehetöségeit használták ki, hanem
kellöképpen harcoltak állhatatlansága és megalkuvása ellen is. A
japánellenes nemzeti front minden irányú megszilárdításának kommunista
politikája teljesen megfelelt a gyarmati és függö országok viszonyai
között vívott forradalmi harc marxi-lenini stratégiai és taktikai elveknek. A
kínai kommunisták ezzel a politikával az antifeudális, antiimperialista
forradalom mellé állíthatták a közbülsö rétegek a kisés középburzsoázia
-jelentös részét. Ennek döntö jelentösége volt a japán hódítók
elleni össznépi harc megszervezése szempontjából. A japánok kínai agressziója
elleni harc volt akkor a kínai forradalom fö feladata. A japánellenes
nemzeti frontba tartozó összes demokratikus erök lelkesen támogatták a
kommunista pártnak a diktatórikus Kuomintang-rendszer megszüntetésére,
koalíciós kormány megalakítására irányuló követeléseit. E követelésekkel a
kommunisták 1945 elején a kuomintangistákkal folytatott tárgyalások idején
léptek fel újra. 1945. január 15-én a Demokratikus Liga a nemzeti burzsoázia
egyik legjelentösebb pártja nyilatkozatot tett közzé, amelyben a Csang
Kaj-sek-isták diktatúrájának azonnali megszüntetését és az összes pártok és
csoportok képviselöiböl álló kormány megalakítását sürgette. Kína sok
városában tüntetések zajlottak le ilyen jelszavakkal: "Haladéktalanul
vessünk véget a Kúomintang-diktatúrának!", "Szervezzünk koalíciós
kormányt!" Kína demokratikus eröi elítélték Csang Kaj-seket és
klikkjét, amiért a Kuomintang-csapatok az arcvonalakon vereséget vereség után
szenvedtek. A Kínai Kommunista Párt a japán agresszorok ellen vívott rendkívül
súlyos háború viszonyai között évröl évre javította a felszabadított
körzetek néptömegeinek anyagi helyzetét. Az olyan demokratikus reformok, mint a
haszonbérleti díjak és az uzsorakamatok csökkentése, jelentösen
ösztönözték a termelés fokozásáért küzdö mozgalmat. A felszabadított
körzetekben 1943-ban megindult e mozgalom, valamint a munkastílus javítására 1942-ben
indított mozgalom óriási történelmi jelentöséggel bírt a kínai nép nemzeti
felszabadító harca szempontjából. E mozgalmak döntö szerepet játszottak a
kínai dolgozók életében. A termelés növeléséért küzdö mozgalomnak az volt
a célja, hogy a felszabadított körzetekben leküzdjék a súlyos anyagi
nehézségeket. A Kínai Kommunista Párt e mozgalom keretében a fö figyelmet
a mezögazdasági termelés fejlesztésére fordította, mivel a felszabadított
körzetek hadserege és népessége rendkívül nagy élelmiszerhiánnyal küzdött. A
munkastílus javításáért küzdö mozgalom célja az volt, hogy a Kínai
Kommunista Pártban bírálatnak vessék alá a párt kádereinek szubjektivista és
szektás hibáit, s így emeljék a párt elméleti színvonalát, fokozzák sorainak
összeforrottságát. A termelés fokozásáért küzdö mozgalom hatására e
mozgalom egyre általánosabb jelleget öltött növekedett a vetésterület. A
Kuomintang-körzetekben ugyanakkor csökkent. A felszabadított Senhszi, Kanszu,
Ninghszia körzetben például a vetésterület 1945-ig a háború elöttihez viszonyítva
79,4 százalékkal növekedett. Ugyanott 1944-ben 60 százalékkal emelkedett a
mezögazdasági termelés. Jelentös eredményeket értek el a
felszabadított körzetek olyan iparcikk termelésének növelésében, mint a fonal,
a szövet, a vasáru, a papír. A kínai nép saját felszabadító harcának
tapasztalatai alapján gyözödhetett meg arról, hogy mennyire igaz az
ismert tétel: a háború nemcsak a katonai és a politikai, hanem a gazdasági
erök vetélkedése is. Kína összes japánellenes eröinek az agresszorok
elleni mozgósításában óriási szerepe volt a kommunista párt VII.
kongresszusának (1945. április 23 június 11.). A kommunista párt, amely a kínai
népet a szabadságért és függetlenségért vívott harcra lelkesítette és
mozgósította, a japán betolakodók elleni háború éveiben tömegpárttá vált.
1921-ben, a párt I. kongresszusán, a taglétszám mindössze 50 fö volt,
1924-ben már körülbelül 1000, 1937-ben mintegy 40 ezer, 1945-ben pedig, a VII.
kongresszus összehívása idején több mint 1,2 millió. A kongresszus három beszámolót
hallgatott meg: a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának politikai
beszámolóját (elöadó Mao Ce-tung), a párt szervezeti szabályzatának
módosításáról szóló beszámolót (elöadó Liu Sao-esi) és a katonai
kérdésekkel foglalkozó beszámolót (elöadó Csu Te). A központi bizottság
beszámolója, amely "A koalíciós kormányról" címet viselte, hamarosan
széles körben ismeretessé vált nemcsak Kínában, hanem Kína határain túl is. A
beszámoló részletes vizsgálatnak vetette alá a kínai forradalom fejlödésének
"kanyargós útját", a kínai népnek a kommunista párt vezetésével
vívott hösies harcát. A háború menetének elemzése erösítette a kínai
kommunistákban az igaz ügyük gyözelmébe vetett hitet. A központi bizottság
részletes programot dolgozott ki a kínai nép összes eröinek mozgósítására
a japán hódítók teljes leverésére, valamint a szabad, demokratikus, egységes és
hatalmas Kína építésére. A kommunista párt megmagyarázta, miért történelmileg
szükséges és elkerülhetetlen a Kuomintang reakciós diktatúrájának felszámolása,
és egy demokratikus koalíciós kormány létrehozása. "Függetlenül attól,
hogy mit gondolnak erröl a kuomintangisták vagy más pártok, csoportok és
egyes személyek akarják-e, vagy nem akarják, felismerik-e, vagy nem ismerik fel
-, Kína csakis ezen az úton járhat állapította meg a politikai beszámoló. Ez a
történelem törvénye, ez az események fejlödésének szükséges és
elkerülhetetlen tendenciája, és nincs az az erö, amely ezen
változtathatna." Csang Kaj-sek minden erejével azon volt, hogy gyengítse a
Kínai Kommunista Párt kongresszusának óriási hatását a kínai nép nagy
tömegeire. Ez a magyarázata annak, hogy a KKP VII. kongresszusának összeülése
után a Kuomintang is nyomban összehívta kongresszusát. A kuomintangisták minden
erölködése azonban hiábavalónak bizonyult. Külföldi megfigyelök
megállapítása szerint egyetlen kínai sem vette komolyan a kuomintangisták
kongresszusának határozatait, többek között Csang Kaj-seknek azt az ígéretét,
hogy 1945-ben összehívja a nemzetgyülést. Ugyanakkor a KKP VII. kongresszusának
dokumentumait mindenütt annak jeleként fogadták, hogy a kommunisták és Kína
összes demokratikus eröi készek folytatni a harcot a japán betolakodók
ellen hazájuk teljes felszabadításáig. A Kínai Kommunista Párt VII.
kongresszusának határozatai felböszítették Csang Kaj-seket és klikkjét,
mivel ezekböl csak azt látták, hogy szüntelenül nö és erösödik a
kommunisták vezette demokratikus tábor. 1945 nyarán a kuomintangisták, amerikai
pártfogóik segítségével tovább fokozták a felszabadított körzetek elleni katonai
tevékenységet, de ismét csak a leghevesebb ellenállásba ütköztek. A kommunista
pártnak és a vezetése alatt álló tömegeknek eltökélt szándékuk volt, hogy
felveszik a harcot a hazai és a nemzetközi reakció bármilyen eröivel a
Kuomintang-rendszer megdöntése és a népi demokrácia megteremtése érdekében. A
kommunisták figyelembe vették azt, hogy nemcsak a saját országukban
erösödött a demokratikus tábor, hanem a második világháború végéig szerte
a világon elöretörtek a demokratikus erök. A kommunista párt megállapította,
hogy Kína nemzetközi helyzete 1945 tavaszán rendkívül kedvezöre fordult a
felszabadító harc folytatására, s ez elsösorban a Szovjetuniónak
köszönhetö. A kínai kommunistáknak szilárd meggyözödésük volt,
hogy Berlin ostromát a japán agresszorok szétzúzása követi, s hogy a
Szovjetunió részvétele nélkül a csendes-óceáni probléma végleges és teljes
megoldása lehetetlen. S ebben egyetértettek velük az ország demokratikus
eröi. Ezért fogadta a kínai nép olyan nagy örömmel a szovjet japán
semlegességi egyezmény felmondásának hírét. Ez az esemény, Ping Ming kínai
történész megállapítása szerint, rendkívül fellelkesítette a kínai népet.
"Minden ember lelkébe mélyen bevésödtek e szavak: ŻHamarosan
megindul a felvirágzás®" írja Ping Ming. Kína demokratikus közvéleménye
állhatatosan követelte a Kuomintang-kormánytól, hogy javítsa meg kapcsolatait a
Szovjetunióval, és kössön vele szövetségi és barátsági szerzödést. A
kommunista párt más demokratikus pártok és szervezetek támogatásával
határozottan bírálta az uralkodó köröket azért, mert formálisan fenntartotta
ugyan a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, a gyakorlatban azonban
ellenséges álláspontra helyezkedtek vele szemben. A kuomintangista vezérek, a
nyugati országok reakciós elemeivel együtt, féltek azoktól a "politikai
következményektöl", amelyekkel a Szovjetunió részvétele a Japán
elleni háborúban járhatott. Figyelembe vette azonban, hogy a Szovjetunió,
függetlenül a kuomintangista uralkodó körök véleményétöl, mégiscsak
döntöen befolyásolhatja a távol-keleti problémák megoldását, ezenkívül
kénytelen volt engedni a kínai demokratikus közvélemény nyomásának, ezért Csang
Kaj-sek kormánya megváltoztatta hivatalos álláspontját a Szovjetunió irányában.
1945. június 30-án Moszkvában tárgyalásokat kezdtek, s ezek augusztus 14-én
szerzödés aláírásával végzödtek. Sem a számtalan provokáció, sem a
kuomintangista reakciósok rosszindulatú szovjetellenes rágalmai nem
tántoríthatták el a kínai népet attól a meggyözödéstöl, hogy
csakis a Szovjetunióval való barátság biztosíthatja Kína igazi függetlenségét.
A fasiszta agresszorok ellen vívott közös harc még jobban megszilárdította ezt
a barátságot, amelytöl a kuomintangista reakciósok és amerikai pártfogóik
annyira féltek. 2. A fegyveres erök további növekedése Kína felszabadított
körzeteiben A japán hódítók elleni
döntö haditevékenység küszöbén továbbra is a népi fegyveres erök
növelése állt a Kínai Kommunista Párt figyelmének középpontjában. E fegyveres
erök állományába reguláris magasabbegységek és hadmüveleti magasabbegységek,
továbbá népfelkelö és önvédelmi osztagok tartoztak. A reguláris csapatok a
8. és az Új 4. Hadseregböl, valamint önálló
partizán-magasabbegységekböl (oszlopokból, hadosztályokból, dandárokból)
és egységekböl állottak. Hadmüveleti rendeltetésük szerint a
reguláris csapatok két részre oszlottak: föerökre és területi
csapatokra. A föeröket a 8. és az Új 4. Hadsereg alkotta. E
hadseregek magasabbegységeit meghatározott területhez nem kötött
hadmüveleti feladatok végrehajtására használták fel. A területi csapatok
közé a helyi partizánoszlopok, hadosztályok, dandárok és ezredek tartoztak.
Létszámát és harci tapasztalatait tekintve a Csu Te parancsnoksága alatt álló
8. Hadsereg volt a legerösebb. Ennek állományába 14 gyalogoshadosztály,
kilenc önálló gyalogdandár, egy lovasdandár és két oszlop, összesen mintegy 600
ezer fö tartozott. A hadsereg harctevékenységének körzete Északés
Kelet-Kína volt. Az Új 4. Hadsereg, amelynek parancsnoka Csen Ji, politikai
biztosa pedig Liu Sao-csi volt, hét gyalogoshadosztályból és három oszlopból,
összesen 260 ezer föböl állott. Ez KözépKínában folytatott
harctevékenységet. A területi csapatok létszáma elérte a 100 ezer föt.
Ezek az ország északi, északnyugati és déli részében müködtek. A
föeröktöl eltéröen a területi csapatok feladata saját
körzetük védelme volt; a népfelkelö és önvédelmi osztagokkal együtt itt
mértek csapásokat az ellenségre. Ezek az erök harcoltak az ellenség
büntetö expedíciói ellen, értékes felderítési adatokat szolgáltattak a
föerök parancsnokságának az ellenséges csapatok összevonásáról,
létszámáról és mozgásáról, védték a helyi lakosságot a termés betakarítása
idején. A területi csapatok olykor a föerök magasabbegységeivel
együtt vettek részt a harcokban, s továbbfejlesztették azok sikereit,
elszakadva saját bázisuktól. A reguláris csapatok állományába körülbelül 960
ezer fö tartozott. Létszám tekintetében a velük szemben álló japán
csapatok, a bábkormányok csapatai és a Kuomintang-csapatok 2,2-szeres fölényben
voltak. A reguláris csapatok kiapadhatatlan tartalékául a népfelkelö és
önvédelmi osztagok szolgáltak. Ezek feladata az volt, hogy az üzemekben és
mezökön végzett munka mellett biztosítsák körzetük védelmét. Olykor az
önvédelmi osztagok a reguláris csapatokkal együtt vettek részt a harcokban és
beleolvadtak azokba. A népfelkelö osztagok és az önvédelmi osztagok
összlétszáma 1945 tavaszán elérte a 2,2 millió föt. A népi hadseregek
csapatait korántsem arányosan helyezték el Kína fö körzeteiben. A
legnagyobb létszámú népi fegyveres erök Északés Közép-Kínában voltak. Ott
a 8. és az Új 4. Hadsereg mellett nagy népfelkelö osztagok is
müködtek. A felszabadított körzetek fegyveres eröi állománya nem volt
azonos. Ez azzal volt magyarázható, hogy a felszabadított körzetekben
különbözöek voltak a gazdasági és politikai viszonyok, és a népi
csapatoknak nem volt központi fegyverés anyagellátása. A helyi viszonyoktól, a
lehetöségektöl és a parancsnokság harci tapasztalataitól függöen
a hadosztályok létszáma 3000 és 93 ezer fö között ingadozott. A 8.
Hadsereg 115., 120. és 129. hadosztályának létszáma 50000-93000 fö volt. A
hadosztályoknak ez a szokatlan létszáma azzal magyarázható, hogy a Csang
Kaj-sek-kormány a 8. Hadseregnek csak ezeket a hadosztályait ismerte el
"törvényeseknek", s csak ezeket látta el bizonyos mértékben
fegyverrel. Éppen ezért a Kínai Kommunista Párt, amely a reguláris csapatok
fejlesztésére törekedett, kénytelen volt az említett hadosztályok létszámát
növelni, még akkor is, ha az megnehezítette vezetésüket. Az oszlopok állománya
1000 és 40 ezer fö között váltakozott. A területi csapatok szervezetileg
katonai körzetekre oszlottak (egy-egy körzet egy tartományt ölelt fel), s
mindegyik körzet két-három katonai kerületre tagozódott. A népfelkelö
osztagok vezetö szervei a népi katonai bizottságok voltak, amelyeket
demokratikus úton választottak. A népi katonai bizottságok vezetésével a
falvakban századokat, a kerületekben zászlóaljakat, a járásokban
népfelkelö ezredeket szerveztek. A fegyverek mennyisége és minösége
tekintetében a népi alakulatok sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint a japán
és a Kuomintang-csapatok. A hadseregben állandó hiány mutatkozott nemcsak
ágyúkban és aknavetökben, hanem kézi löfegyverekben is. A fegyverzet
kiegészítésének fö forrása az ellenséggel vívott harcokban ejtett hadizsákmány
volt. A gyalogsági könnyü fegyverek egy részét kis hadiüzemekben és
katonai mühelyekben gyártották. A népi csapatoknak harckocsijaik és
repülögépeik egyáltalán nem voltak. 1945 tavaszán a 8. és az Új 4.
Hadseregnek összesen 388884 puska, 9408 golyószóró, 568 géppuska, 764 kis
ürméretü ágyú, 31 tábori és hegyi ágyú, 2645 különféle rendszerü
és kaliberü aknavetö állt rendelkezésére. A csapatok
löszerkészlete is rendkívül szegényes képet mutatott: puskánként 30,
golyószórónként 250 és géppuskánként 500 töltényük, tábori ágyúnként 8 és Hegyi
ágyúnként 22 lövedékük, továbbá aknavetönként 10 aknájuk volt. Az
önvédelmi és népfelkelö osztagok fegyverzete jelentéktelen mennyiségü
elavult puskából és kézigránátból állott. A fö fegyver a botlódrótos
köakna volt, amelyet 25-30 kg súlyú, különféle alakú köböl
készítettek. A köbe kis lyukat fúrtak a löpor és a kénnel bekent
fémrúd (gyújtószerkezet) számára. A gyújtószerkezethez álcázott spárgát vagy
drótot erösítettek, amibe az elönyomuló ellenséges katonák lába beakadt,
a drót (spárga) kirántotta a fémtudat, a kén a löporral való súrlódástól
fellángolt, és robbanás következett be. A köakna szilánkjainak hatósugara
elérte az 50 métert. Mind a csapatok, mind a lakosság készített ilyen aknákat.
A népi csapatok létszám, fegyverzet és szervezettség tekintetében ugyan
alulmaradtak a japánokkal szemben, de erkölcsi-harci tulajdonságaikat tekintve
túlszárnyalták öket. A népi hadsereg katonái nagyon jól tudták, hogy nem
egy maroknyi csoport önzö érdekeiért, hanem a nép, az egész nemzet
érdekeiért harcolnak. A népi csapatok 1945 elsö felében folytatták a
harctevékenységet, bár ez talán valamivel kisebb méretü volt, mint
1944-ben. Nagy sikereket értek el a Sanhszi, Csahar, Hopej körzet csapatai Nie
Zsung-csen parancsnoksága alatt. Támadásuk a Jenmenkuantól északra fekvö
körzetektöl és a Csahar tartomány déli részétöl a Pekingtöl
északra fekvö körzetekig és a Hopej tartomány keleti részéig, továbbá a
Hopej tartomány központi részétöl a Pohajvan-öböl partvidékéig
terjedö területet ölelte fel. A japán megszállókat a vasútvonalak mentén
fekvö városokba szorították vissza, és teljesen bekerítették öket.
Sanhszi, Csahar, Hopej körzet területét a szomszédos körzetek határaiig
terjesztették ki: nyugaton a Sanhszi, Szuijüan körzet, északkeleten a Hopej,
Zsehol, Liaoning körzet, délen pedig a Hopej, Santung, Honan körzet határáig. A
támadás eredményeképpen a népi csapatok 1945 elsö négy hónapja alatt 20
járási székhelyet szabadítottak fel a japán megszállók uralma alól. Ugyanakkor
a felszabadított körzetek népi csapatainak a Csang Kaj-sek-ista hadseregek
számos támadását kellett visszaverniük. 1945 tavaszán a kuomintangisták több
büntetö expedíciót indítottak a Honan, Hunan, Csecsiang, Anhuj és
Kuangtung tartományban müködö népi csapatok ellen, de vereséget
szenvedtek. 1945. július 21-én a kuomintangisták támadást indítottak a Senhszi,
Kanszu, Ninghszia felszabadított körzet ellen. Céljuk az volt, hogy elfoglalják
Jenan városát. De támadásuk nem járt sikerrel. A népi csapatok szívós és aktív
védelme meghiúsította kísérletüket. A japán megszállók elleni fegyveres harc
fö formája 1945. elsö félévében továbbra is a partizánháború volt,
amely Kínában valóban a népi háború jellegét öltötte. Az ország legtöbb vidékén
folyt ilyen háború, s ezt az egész dolgozó lakosság támogatta. A partizánháború
hadászatának az volt a lényege, hogy a népi csapatok pusztították az ellenség
eröit, ugyanakkor megóvták és gyarapították saját eröiket. Ezt
kezdeményezö, rugalmas támadó tevékenységgel érték el, az ellenség hátában
támpontokat létesítettek és ezeket állandóan bövítették. A támadás
többnyire rajtaütésszerü volt. A népi csapatok tevékenységét
mindenekelött lendületesség és gyorsaság jellemezte. Az ilyen harcászatot
alkalmazó népi csapatok az ellenséget rendszerint menet közben támadták meg, a
helyörségekre és az összpontosítási körzetekre nem mértek csapásokat. A
népi hadseregek rendszerint egyidejüleg több irányból és
meglepésszerüen támadták meg a menetelö ellenséget. Az ilyen
harcászat aláásta a japánok harci szellemét és lelkesítette a népi csapatok
katonáit. A partizánharcot széttagolt erökkel óriási kiterjedésü
területen folytatták. A föeröket azonban az egységek és
magasabbegységek parancsnoksága a föcsapások irányában összpontosította.
Az eröknek a helyzetnek megfelelö gyors elosztása vagy összevonása a
partizánháború megvívásának legfontosabb módszere volt. A csapatok vezetésének
elve a partizánháborúban a centralizált és a decentralizált vezetés helyes
kombinálása volt. A háború során a Kínai Kommunista Párt létrehozta a központi
hadászati parancsnokságot: a Népi Forradalmi Haditanácsot, valamint a helyi
hadmüveleti-harcászati parancsnokságokat: a hadseregek, magasabbegységek
és egységek vezetési szerveit, továbbá a felszabadított körzetek és támpontok katonai
igazgatási szerveit. A harcászati parancsnokság az egész háború méreteiben
megtervezte a partizánharcot, összehangolta a népi és a kuomintangista
hadseregek tevékenységét országos méretben és az egyes arcvonalakon, s
megszervezte a japánok hátában létesített támpontok, valamint a
föerök, a területi csapatok és a népfelkelö osztagok közötti
együttmüködést. A hadmüveleti-harcászati parancsnokság vezette saját
támpontja vagy körzete fegyveres eröit, és a helyi viszonyokból kiindulva
foglalkozott támpontja vagy felszabadított körzete csapatainak ellátásával és
elhelyezésével, elökészítette és vezette az alárendelt csapatok
hadmüveleteit és harcait. A partizánháború hadászatának egyik fontos
feladata a népi csapatok hadtápterületéül szolgáló támpontok létrehozása,
kiszélesítése és megerösítése volt. A támpont olyan terület volt, amelyet
minden oldalról japánok vettek körül, de nem foglaltak el. Egy-egy támpont
létrehozásának fö feltétele az volt, hogy az adott körzetben legyenek
fegyveres erök, amelyek a japán megszállók ellen harcolnak, pusztítják az
ellenség fegyveres eröit, s hogy a helyi lakosság legyen kész harcolni az
ellenség ellen és minden irányú anyagi segítséget nyújtani a népi csapatoknak.
A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága, figyelembe véve Kínának a
hitlerista Németország szétzúzása után kialakult nemzetközi és belsö
helyzetét, fontos feladatokat állított a népi csapatok elé. E feladatok,
amelyeket Csu Te ismertetett a Kínai Kommunista Párt VII. kongresszusán, így
hangzottak: folytatni kell a támadást a japán betolakodók és a bábkormány
csapatai által megszállt ama körzetek ellen, amelyek az adott helyzetben
elhódíthatók az ellenségtöl; meg kell erösíteni a felszabadított
körzeteket és készen kell állni a japán csapatok, a bábkormány csapatai és a
kuomintangista csapatok által e körzetek ellen indított támadások
visszaverésére; növelni kell a hadseregek, a népfelkelö osztagok és az
önvédelmi osztagok létszámát, szervezetileg meg kell szilárdítani a csapatokat
és fokozni kell harcképességüket, elö kell készíteni a szükséges
eröket a hadászati támadás megindításához. A kongresszus határozatot
hozott a felszabadított körzetek fegyveres eröi hadászatának
megváltoztatására. Azelött a japán hódítók elleni harc fö formája a
partizántevékenység volt, a kongresszus után viszont a hadsereg nagy
erökkel vívandó támadó hadmüveletekre, a nagy ipari és közigazgatási
központok felszabadítását célzó hadmüveletekre készült. Közeledett a
hadászati fordulat a kínai nép Japán ellen vívott háborújában: a partizánharcról
az olyan tevékenységre való áttérés, amelyet a kínai kommunisták
manöverezö háborúnak neveztek. Ilyen tevékenységnek tekintették a
lendületes elöretörést valamennyi arcvonalon, az ellenség
megerödített állásai elleni támadást, a mozgó és álló védelmet, amelyet
szükség esetén a támadás megkönnyítése céljából alkalmaztak. Beszámolójában Csu
Te a küszöbönálló hadászati támadás elökészítésére a következö fontos
intézkedéseket irányozta elö: az elért eredmények alapján tökéletesíteni
kell a reguláris magasabbegységek, a területi alakulatok, a népfelkelö és
önvédelmi osztagok harci kiképzését; létre kell hozni a szükséges anyagi
bázist, jól el kell sajátítani a japánoktól zsákmányolt tüzérségi eszközök
kezelését, élelmiszerkészleteket kell felhalmozni; meg kell erösíteni az
igazgatási szerveket, javítani kell a törzsek munkáját, minél több jól képzett
kádert kell a csapatokhoz küldeni. A népi csapatok parancsnoksága a VII.
pártkongresszus határozatainak megfelelöen lépéseket tett a csapatok harcképességének,
fegyelmének és szervezettségének fokozására. Harci szünetben az idö nagy
részét katonai és politikai kiképzésre fordították. A csapatoknál folyó
politikai munka a hadsereg személyi állományának további összekovácsolására, a
hadsereg és a nép összeforrasztására, politikai éberségük fokozására irányult.
A pártpolitikai szervek szüntelenül azon fáradoztak, hogy átneveljék a korábban
a Kuomintang vagy a bábkormány csapatainál szolgáló katonákat és
parancsnokokat. A hadászati támadás elökészítése jelentös idöt
vett igénybe. Csak augusztusra alakultak ki a szükséges feltételek ahhoz, hogy
a kínai nép teljesítse ezt a feladatot. A területi csapatok és népfelkelö
osztagok sok magasabbegységét a reguláris csapatok föeröinek
magasabbegységeivé és egységeivé alakították át, ezzel jelentösen
nött a reguláris csapatok létszáma. A csapatok harci tapasztalatokat
gyüjtöttek. Javult szervezetük, fegyverzetük és anyagi ellátásuk. A
hadászati támadás elökészítése során a legnehezebb feladatok egyike a szükséges
anyagi készletek létrehozása volt. A Kuomintang-kormány nem adta át a népi
csapatoknak a jogosan rájuk esö részt azokból az anyagi eszközökböl
és fegyverekböl, amelyeket az Egyesült Államok a lend-lesse keretében a
Japán elleni háború folytatásához szállított, söt még gazdasági blokád alá
is vette a felszabadított körzeteket. Ilyen körülmények között 1945. elsö
felében különösen nagyjelentöségre tett szert a termelés növelésére
indított mozgalom. Éppen a felszabadított körzetek gazdasági munkájának
hozzáértö vezetésétöl függött nagymértékben a japán imperialistákkal
való utolsó és döntö összecsapás sikere. A Kínai Kommunista Párt kitartóan
igyekezett tagjaival, s rajtuk keresztül az egész néppel és a csapatokkal
megértetni, hogy a termelés növelése a japán betolakodók elleni háborúban a
belsö tartalékok mozgósításának fö eszköze, a felszabadított körzetek
erejének és hatalmának fö forrása. A Kínai Kommunista Párt Központi
Bizottságának 1945. január 10-i határozata alapján tanácskozásra hívták össze a
munka höseit és a termelés legjobbjait föleg a határ menti
körzetböl. E tanácskozáson rávilágítottak arra, hogy miért van szükség a
termelés növeléséért küzdö mozgalom kiszélesítésére, s megjelölték e
feladat megoldásának konkrét útjait. A termelés növeléséért küzdö
mozgalomba a lakosság és a hadsereg egyaránt bekapcsolódott. Valamennyi katonai
egység és intézménye harcok és a kiképzés szüneteiben a saját gazdaságában
termelömunkát végzett. A támpontok területén is felhasználtak minden
lehetöséget arra, hogy kis hadiüzemeket létesítsenek fegyver, löszer
és hadianyagok gyártására és javítására. A hosszan tartó népi partizánháború
nehéz idöszakában minden külsö anyagi segítség hiánya folytán az
egyetlen helyes módszer az volt, hogy a hadsereg saját ellátására rendezkedett
be. Ez nemcsak a hadsereg életének és harctevékenységének anyagi feltételeit
javította, hanem a nép terhein is könnyített, s így lehetövé tette, hogy
még jobban megszilárduljon a hadsereg és a lakosság kapcsolata. A kommunista
párt eme intézkedéseinek eredményeképpen a felszabadított körzetek 1945
augusztusáig olyan hadászati bázissá váltak, amelyröl a népi csapatok
általános támadást indíthattak a japán megszállók ellen. A kínai nép nemzeti
felszabadító háborújának történetében a legnehezebb és leghosszabb szakasz a
hadászati eröegyensúly szakasza a végéhez közeledett. A hadsereg és a nép
készen állt arra, hogy áttérjen a háború harmadik, és utolsó szakaszára : a
hadászati támadás szakaszára. Ez a szakasz, mint a következö hetek
eseményei mutatták, szorosan összefüggött a Szovjetunió belépésével a japán
agresszorok elleni háborúba. 3. A nemzeti felszabadító mozgalom fellendülése
Délkelet-Ázsiában A kínai nép mellett
szüntelen harcot folytattak a japán agresszorok ellen Ázsia más népei is. A
Vörös Hadsereg gyözelmei és a fasiszta Németországnak, Japán fö
háborús partnerének vereségei egyre erösítették Délkelet-Ázsia népeiben
azt a hitet, hogy a japán zsarnokságnak rövidesen vége szakad. Ez
1945-benjelentös mértékben fellendítette a nemzeti felszabadító mozgalmat
Vietnamban, Burmában, a Fülöp-szigeteken, Malájföldön, Indonéziában és
Thaiföldön (18. sz. térkép). A legnagyobb lendületet Pietnamban ért el a
nemzeti felszabadító mozgalom. A harc élén a Vietnami Függetlenségi Liga (Viet
Minh) állott, amely a kommunista párt kezdeményezésére és annak vezetésével
alakult. 1944 második felében a munkásosztály és a parasztság szövetségének
megszilárdulása és a vietnami kommunisták aktív politikai-szervezö
tevékenysége eredményeképpen jelentösen kiszélesedett a Viet Minh társadalmi
bázisa, s a nemzeti burzsoázia, valamint a földbirtokosok képviselöi is
csatlakoztak hozzá. A Viet Minh egyre gyakrabban lépett fel a japán megszállók
ellen fegyveresen azzal a céllal, hogy a nép széles rétegeit bevonja az
imperialistaellenes mozgalomba. A hazafiak ezt a taktikát "fegyveres
propagandának" nevezték. Ez még nem jelentette a nyílt fegyveres harcra
való áttérést, de elökészítette ezt a harcot. 1944 decemberében Cao Bang
tartomány erdeiben partizáncsoportokból Vo Nguyen Giap parancsnoksága alatt
megalakult az elsö "fegyveres propaganda" osztag, amely a
Vietnami Felszabadító Hadsereg magvává lett. Az osztag Cao Bang, Bac Kan, Lang
Son tartományokban müködött. Ezzel egyidejüleg Thai Nguyen és Tuyen
Quang tartományban partizánosztagokból még egy imperialistaellenes katonai
szervezet alakult: a Nemzetmentö Hadsereg. A népi fegyveres erök
megalakításának óriási jelentösége volt. "A Felszabadító Hadsereg
elsö osztaga kis mag volt, amelyböl erös hajtások sarjadtak"
mondotta Ho Si Minh. Mindkét forradalmi hadsereg összekapcsolta a
harctevékenységet a parasztok és a francia csapatoknál szolgálatot
teljesítö vietnami katonák közötti propagandamunkával. Ennek
eredményeképpen Észak-Vietnam sok körzetében hamarosan kialakultak a nemzeti
felszabadító mozgalom tüzfészkei. A megszállási rendszer válságának
kiélezödése arra kényszerítette a japán kormányt, hogy Vietnamban is
ugyanolyan manöverhez folyamodjon, mint korábban néhány más
délkelet-ázsiai országban. 1945. március 9-én a megszállók kikiáltották Vietnam
"függetlenségét" Bao Dai császár uralma alatt, félreállították a
francia hivatalnokokat, és Chan Chong Kim vezetésével bábkormányt alakítottak.
A japánok bábjai arra próbálták rávenni a Viet Minh vezetöit, hogy
szüntessék be a harcot és szakítsák meg kapcsolatukat a "nemzeti"
kormánnyal. A hazafiak azonban visszautasították ezt a képmutató manövert.
Március 9-12-én plenáris ülést tartott a Ho Si Minh vezette Indokínai
Kommunista Párt Központi Bizottsága. A plénum határozatot hozott az általános
fegyveres felkelés megszervezésére. A felkelés tervének kidolgozására
áprilisban konferenciára hívták össze Észak-Vietnam összes hazafias fegyveres
eröinek képviselöit. A konferencia részvevöi úgy döntöttek, hogy
a Felszabadító Hadsereg és a Nemzetmentö Hadsereg egyesítése révén
megalakítják a Vietnami Felszabadító Hadsereget, élén a Katonai Forradalmi
Bizottsággal. Ezekben a napokban egész Észak-Vietnamban kibontakozott az
ellenállási mozgalom. Ez különféle formákat öltött: népgyüléseket és
tüntetéseket, sztrájkokat és bojkottokat szerveztek, elfoglalták a
rizsraktárakat és a rizst szétosztották az éhezök között, diverziós
cselekményeket és partizántámadásokat hajtottak végre japán katonai objektumok
ellen. Az 1945. március 9-i államcsíny után a Viet Minh azt ajánlotta a francia
hadvezetésnek, hogy egyesítsék eröfeszítéseiket a japán megszállókkal
szembeni közös ellenállásra. Ezt a javaslatot a franciák visszautasították. A
francia csapatok, ahelyett, hogy szembeszálltak volna a japánokkal, egyre-másra
feladták megerödített állásaikat. A vietnami partizánok ezért igyekeztek
elfoglalni a franciák elhagyott erödítményeit és összeszedni elhagyott
fegyvereiket. Ebben az idöben a francia hadsereg sok vietnami katonája
átállt a nép oldalára. A japán hadvezetés nagy eröket vetett be a Viet
Minh támpontjai ellen, de a népi eröknek ezeket sikerült visszaverniük és
részben megsemmisíteniük. A Viet Minh aktív tevékenységet fejtett ki, hogy a
megszállók alól felszabadított területen megszervezze a demokratikus hatalmat
(az úgynevezett "Népi Bizottságokat"). A megszállt körzetekben
földalatti felszabadítási bizottságok alakultak. Június 4-én alakították meg a
felszabadított körzet kormányát, az úgynevezett "Ideiglenes Népi
Bizottságot". Ez a népi demokratikus hatalom csírája volt. Ennek a
kormánynak a hatalma Észak-Vietnam hat tartományára Cao Bangra, Bac Kanra,
Tuyen Quangra, Thai Nguyenre, Lang Sonra és Ha Giangra terjedt ki, amelyek
népessége meghaladta az egymillió föt. A megszállók elleni haditevékenység
egyre nagyobb arányokat öltött. Miután 1945 májusában meghiúsult a japán
büntetö expedíciónak a Viet Minh eröi ellen indított támadása, a
mintegy 5000 fönyi Felszabadító Hadsereg a partizánokkal
együttmüködve sikeres ellentámadást hajtott végre, s ennek eredményeképpen
felszabadította Bac Kant, Pho Bin Chat és más városokat. 1945 augusztusáig
ÉszakVietnam nagy része felszabadult a japán megszállók uralma alól. A
japánellenes harc lángja átcsapott Középés Dél-Vietnamra is. Erösödött a
japánokkal szembeni ellenállási mozgalom Burmában is, ahol a hódítók elleni
harcot a kommunista párt a burmai nemzeti burzsoázia haladó képviselöivel
együtt szervezte és vezette. 1944 augusztusában megalakult a Népfelszabadító
Antifasiszta Liga. Ennek elnöke U Aung San, a nemzeti felszabadító mozgalom népszerü
vezetöje, fötitkára pedig a kommunista Thakin Than Thun lett. Az
illegális Antifasiszta Liga egyes vezetöi egyúttal tagjai maradtak a Ba
Maw-bábkormánynak, és japánellenes tevékenységre használták fel hivatali
helyzetüket. A liga vezetöi között volt Thakin Nu (U Nu) is, aki a Ba
Maw-bábkormányban a külügyminiszteri posztot töltötte be. A hazafias erök
tömörítésében vezetö szerepe volt a kommunistáknak, s ezt akkoriban a liga
burzsoá vezetöi is elismerték. A kommunistáknak jelentös befolyásuk
volt a liga programjára, amely határozottan imperialistaellenes jelleget
öltött, és az ország teljes függetlenségének kivívását tüzte ki célul. A
hazafias program 50 ezer munkást, parasztot, kisvállalkozót és kereskedöt,
hazafias érzelmü buddhista szerzetest vont a liga soraiba, s emellett a
nemzeti kisebbségek sok képviselöje is csatlakozott a ligához. Az
Antifasiszta Liga és a vezetése alatt álló partizánosztagok 1945. március 27-én
gondos elökészítés után össznépi fegyveres felkelést robbantottak ki a
japán elnyomás ellen. A tízezer fönyi burmai Honvédelmi Hadsereg nyíltan a
nép oldalára állt és Nemzeti Hadseregre változtatta nevét. A felkelés után az
Antifasiszta Liga taglétszáma hamarosan 200 ezer före növekedett. Az angol
hadvezetés igyekezett sürgösen kihasználni a japánellenes felkelést és
meggyorsította nyugat felöl Burma irányában támadó csapatai
elönyomulását. Két hónap elegendönek bizonyult ahhoz, hogy a burmai
felkelök az angol csapatokkal együtt csaknem az egész országot megtisztítsák
a megszállóktól. 1945. május 5-én felszabadították Burma fövárosát,
Rangoont. Nem sokkal késöbb hozzáfogtak a megszállók által feloszlatott
demokratikus tömegszervezetek újjászervezéséhez. E szervezetekben a Burmai
Szakszervezeti Kongresszusban és a Burmai Parasztszövetségben a kommunisták
nagy tekintélyre tettek szert. Az Antifasiszta Liga mint egységes nemzeti front
azt követelte Angliától, hogy ismerje el Burma jogát a teljes függetlenségre. A
Fülöp-szigeteken a japánellenes mozgalom vezetö ereje a Hukbalahap partizánhadserege
volt. E hadsereg megbízható támaszául a falvakban alakult Népi Honvédelmi
Bizottságok szolgáltak, amelyek demokratikus önkormányzati szervek voltak. A
Népi Honvédelmi Bizottságok biztosították a partizánhadsereg
élelmiszer-ellátását, segítségére voltak a felderítésben, rejtegették a
sebesülteket. Segítségükkel Luzon-sziget falvaiban mintegy 10 ezer tartalékost
részesítettek katonai és politikai kiképzésben, hogy a Hukbalahap elsö
jelére fegyverbe állhassanak. E hadsereg osztagai rendszeresen átfésülték a
sziget középsö és déli részét, támadásokat intéztek a japán
helyörségek, valamint a bábkormány csendörségének járörei ellen.
A Hukbalahappal való összetüzésekben a japán hadsereg 20 ezer katonát és
tisztet, a bábkormány csendörsége pedig 5000 föt vesztett. A
Hukbalahappal szoros katonai és politikai kapcsolatban müködött néhány
önálló partizáncsoport és földalatti szervezet: az úgynevezett "48. Önálló
Osztag", amely a helyi kínai lakosság haladó képviselöiböl
alakult; a "Kék sas"-partizánosztag, amelyet a nemzeti burzsoázia
képviselöi vezettek; a "Szabad Fülöp-szigetek" földalatti
csoport, amely Manilában müködött és föképpen hazafias érzelmü
értelmiségiekböl állott. 1944 végén a Hukbalahap-hadsereg bevetette összes
tartalékát, hogy az utolsó, megsemmisítö csapást mérje a japán
megszállókra. A japán hadvezetésnek harckocsikkal, tüzérséggel és
repülögépekkel megerösített nagy magasabbegységeket kellett a
partizánok ellen harcba vetnie. Az amerikai deszant luzoni partraszállása
idején (1945. január) a Hukbalahap-hadsereg a Lingayen-öböltöl és a
Tayabas-öbölig terjedö hatalmas térségben általános támadást indított a
japán állások ellen. Addigra nagy területeket szabadítottak már fel a
megszállók alól Pampanga, Nueva Ecija, Bulacan, Tarlac, Laguna tartományban (a
legnagyobb városok kivételével) és a velük szomszédos körzetekben. A partizánok
1945 elején tevékenyen segítették az amerikai csapatok luzoni partraszállását.
Adatokat szolgáltattak az amerikai parancsnokságnak a japán csapatok
elhelyezkedéséröl és elterelö hadmüveleteket folytattak Batangas
tartományban, hogy biztosítsák az amerikaiak meglepésszerü partra
szállítását a Lingayen-öbölben. A Hukbalahap osztagai elvágták a legfontosabb
közlekedési és hírközlési vonalakat a japán csapatok hadtápterületén, teljesen
dezorganizálták védelmüket a Manila körüli fö terepszakaszokon. A
partizánhadsereg két-három nappal az amerikai csapatok beérkezése elött
kiverte a japán helyörséget a Luzon középsö részén levö San
Fernando, Tarlac, San Miguel, Concepción, Victoria, La Paz, Magallan és Angeles
városokból. Krueger tábornok, a Fülöp-szigeteken támadó 6. amerikai hadsereg
parancsnoka késöbb azt mondotta, hogy a Hukbalahap a legjobb harci
egységek közé tartozott, amelyeket valaha is látott. 1945 februárjában, Manila
felszabadítása után, a japán hadsereg sorsa a Fülöp-szigeteken
megpecsételödött. Júliusra befejezödtek a harcok Luzon szigetén, s
hamarosan a szigetcsoport többi szigetén is. A Fülöp-szigetiek felszabadító
harca azonban ezzel még nem ért véget: hazájukat újból amerikai csapatok
foglalták el. A japán megszállók ellen vívott hároméves fegyveres nemzeti
felszabadító háborúban gazdag tapasztalatokat szerzett a nép. A kommunista párt
óriási tekintélyre tett szert a dolgozó tömegek körében. Már 1945
április-májusában a kommunisták tevékeny részvételével megalakították a Nemzeti
Parasztszövetséget és a Munkásszervezetek Kongresszusát a dolgozók hatalmas
tömegszervezeteit. 1945 júniusában létrejött az úgynevezett Demokratikus
Szövetség, amely az egységes imperialistaellenes front magvává lett. A
szövetség harcot indított a Fülöp-szigetek teljes politikai és gazdasági
függetlenségéért, a demokratikus szociális reformokért. Malájföldön a
japánellenes mozgalom már 1944-ben nagyarányú partizánháborúvá fejlödött.
A malájföldi népek japánellenes hadserege, amelyet a kommunisták szerveztek meg
és vezettek, abból merítette erejét, hogy a parasztok és a munkások tömegei
támogatták. A Japánellenes Szövetségnek országszerte illegális szekciói
müködtek több százezer taggal. Ez a partizánmozgalom támaszául szolgált. A
szövetségnek tagjai voltak mind a dolgozók képviselöi, mind a nemzeti
burzsoázia egyes politikusai. Különösen nagy jelentösége volt az
imperialistaellenes harc fejlödése szempontjából a kommunisták vezette
parasztszövetségek megalakulásának. A malájföldi japánellenes mozgalom
jellemzö vonása az volt, hogy egyesítette az ország három nemzetisége, a
malájok, a kínaiak és az indiaiak képviselöit. Emiatt a malájföldi népek
japánellenes hadseregét sokszor "háromcsillagosnak" nevezték, mivel
lobogójának három csillaga három nemzetiségnek harci egységét jelképezte. Ennek
az egységnek a létrehozása a malájföldi kommunisták nagy érdeme volt. Az egység
jelentöségét még csak fokozta az, hogy az imperialisták nagy buzgósággal
szították az országban a nemzeti viszályt. 1945-ben Malájföldön még nagyobb
lendületet vett a fegyveres imperialistaellenes harc. A partizánhadsereg 1945
augusztusáig már 10 ezer japán katonát és tisztet semmisített meg.
1944-1945-ben felszabadított körzetek jöttek létre, amelyekben a nép érdekében
haladó reformokat hajtottak végre. A kommunista párt ebben az idöszakban
dolgozta ki konkrét programját a független Maláj Demokratikus Köztársaság
megalakítására. Ez a program az imperialistaellenes harc lobogójává vált. Indonéziában,
mint a japán megszállás alá került más országokban is, 1945 a nemzeti
felszabadító harc fellendülésének éve volt. A szomszédos országokhoz képest
azonban Indonéziában a japánellenes mozgalom föleg ösztönösen
fejlödött, s politikailag, szervezetileg szétforgácsolt volt. Ennek egyik
fö oka abban keresendö, hogy gyenge volt a kommunista párt, amely a
háború elötti évtizedben mély illegalitásban folytatta harcát és a holland
gyarmatosítók csapásai alatt súlyos veszteségeket szenvedett. A háború éveiben
a japán megszállók a munkásmozgalom sok haladó vezetöjét kivégezték vagy
börtönbe vetették. Ilyen körülmények között a nemzeti burzsoáziának elég
jelentös befolyásra sikerült szert tenni a néptömegek körében. Ennek
ellenére éppen a kommunisták voltak a japánellenes illegális mozgalom elsö
szervezöi. Ők alkották a magvát a legforradalmibb hazafias
szervezetnek, amelynek élén Amir Sarifuddin indonéz nemzeti hös állott
(sajnos, a japán csendörök elég hamar elfogták és kényszermunkára
hurcolták el). A kommunista párt tagjai tevékenyen részt vettek annak a
japánellenes csoportnak a munkájában is, amely az indonéz úgynevezett
"kisegítö" hadiflotta egységeinél fejtett ki illegális
tevékenységet. A japánellenes ifjúsági szervezetek között kiemelkedö
szerepet játszott az Aidit és Lukman vezette csoport. Az illegális mozgalom
vezetöi között szép számmal voltak különféle burzsoá körök
képviselöi, akikkel a kommunisták igyekeztek a nemzeti felszabadulásért
vívott harcban együttmüködni. 1944-ben több japánellenes megmozdulásra
került sor: Blitarban (Kelet Jáva) fellázadtak a bábkormány hadseregének
újoncai, felkelés tört ki Semarangban, Indramajuban és másutt. Bár az ilyen
megmozdulások csak korlátozott méretüek és bizonyos fokig szervezetlenek
voltak, mégis elömozdították a hazafias mozgalom fellendülését. 1945
elején illegális japánellenes csoportok müködtek már a bábkormány
hadseregének sok egységénél és a tanintézetekben. Vidéken is tevékenykedtek
japánellenes parasztcsoportok és kis partizánosztagok. De ezek az alapjában
véve burzsoá hazafias szervezetek igen laza kapcsolatot tartottak fenn
egymással, söt olykor nézeteltérések is támadtak közöttük. Az indonéz
nemzeti burzsoázia programját Sukarno fogalmazta meg 1945. június 1-én, a
függetlenség elökészítésére alakult bizottság ülésén mondott beszédében.
Ez a program azt tüzte ki célul, hogy egész Indonézia területén független
polgári demokratikus köztársaságot hozzanak létre. Az ilyen imperialistaellenes
program megfelelt az adott történelmi helyzetben Indonézia elött álló
feladatoknak és ezért kedvezö visszhangra talált a hazafias tömegek
körében. A kommunisták, akik az összes imperialistaellenes erök
tömörítésére és az egész nép aktivitására támaszkodó egységes nemzeti
felszabadító front létrehozására törekedtek, a haza függetlenségéért vívott
harcban készek voltak együttmüködni a nemzeti burzsoáziával. A népnek a
japán iga lerázására irányuló törekvése tömeg-megmozdulásokban jutott
kifejezésre. Közülük a legjelentösebb az indonéz hazafiaknak a japán rendörséggel
való összetüzése volt 1945 júniusában egy sutabajai népgyülésen. A
népgyülést a megszálló hatóságok szervezték, de az, számukra egészen
váratlanul, hazafias tüntetésbe csapott át. Nem tartotta távol magát
Délkelet-Ázsia általános hazafias megmozdulásaitól Thaiföld sem. A "Szabad
Thai" nevü illegális japánellenes szervezet a nép elég széles
rétegeit ölelte fel. A dolgozók tevékenyen részt vettek a szervezet munkájában,
de a vezetés a nemzeti burzsoázia kezében maradt. A "Szabad Thai"
vezetöi azon voltak, hogy ez a mozgalom ne csaphasson át népi
forradalomba. Ennek ellenére 1945 elején az ország sok vidékén müködtek
japánellenes osztagok, s ezek összlétszáma elérte az 50 ezer föt. Közülük
10 ezren fel voltak fegyverezve. Ezek az osztagok sok kellemetlenséget okoztak
a japán megszállóknak és ügynökeiknek, de a "Szabad Thai"
vezetöinek határozatlansága miatt általános nemzeti felkelésre nem került
sor. Meg kell állapítanunk, hogy Délkelet-Ázsia régi gyarmattartóit az angol,
az amerikai, a francia és a holland imperialistákat erösen nyugtalanította
a japánellenes mozgalom nagy lendülete és demokratikus jellege, s ezért nem
támogatták a japán megszállók ellen harcoló partizánokat. Vietnamban például
franciákból, De Gaulle híveiböl álló illegális csoportok harcoltak a
megszállókkal együttmüködö Découx kormányzó ellen. De a Viet Minh
többszöri javaslata ellenére De Gaulle hívei a leghatározottabban
visszautasították a vietnami hazafiakkal való együttmüködést. Ha a
szövetséges hadvezetés egyes esetekben mégis szállított fegyvert a
délkelet-ázsiai partizánosztagoknak, ezt csak azért tette, hogy
ellenörizhesse öket. Ahol a szövetséges csapatok képviselöi
kapcsolatot létesítettek a partizánokkal, passzív magatartásra próbálták
rávenni öket. Ezt tették például az amerikai hírszerzö szolgálat
Thaiföldön müködö ügynökei is. Söt a régi gyarmattartók mindent
elkövettek, hogy gyengítsék és megosszák a hazafias eröket. Az angol
hadvezetés ebböl a célból Malájföldön és Burmában ejtöernyös osztagokat
dobott le, hogy kapcsolatot teremtsenek a partizánokkal. Az angolok
elsösorban arra törekedtek, hogy elszigeteljék a kommunistákat és így
megfosszák a mozgalmat vezetöitöl. A Fülöp-szigeteken amerikai
ügynököket dobtak le, hogy az összes partizánosztagokat az amerikai hadsereg
parancsnokságának rendeljék alá, s megfosszák vezetö szerepüktöl a
legtevékenyebb hazafiakat, elsösorban a kommunistákat. Luzon-szigeten, a
japánellenes harc központjában az amerikai ügynököknek nem sikerült ezt
elérniük. Ezért nyílt katonai akciókhoz folyamodtak a Hukbalahap osztagaival
szemben, együttmüködve e sötét üzelmekben a japán csendörséggel.
Kétségtelen, hogy az imperialisták aknamunkája rendkívül megnehezítette a
keletés délkelet-ázsiai hazafiak harcát. De semmi sem tartóztathatta fel a
szabadságra törekvö népeket. Amikor a Szovjetunió 1945 augusztusában hadat
üzent a japán agresszoroknak, ez a megszállt ázsiai országok felszabadító
mozgalmának összes eröi számára jel volt a döntö harcra.
