A KATONAI-POLITIKAI HELYZET A TÉLI TÁMADÁS KEZDETEKOR

A KATONAI-POLITIKAI HELYZET A TÉLI TÁMADÁS KEZDETEKOR

1. A Szovjetunió és a fasiszta Németország 1944 januárjában  A Szovjetuniónak a fasiszta Németország ellen ekkor már harmadik esztendeje tartó Nagy Honvédö Háborúja megváltoztatta az emberiség addigi összes elképzeléseit a fegyveres erök harctevékenységének méreteiröl és elszántságáról, a hadviselö államok hátországának képességéröl és eröfeszítéseiröl. A gigászi méretü élethalálharc kemény próbának vetette alá a két hatalmas ellenfél anyagi és szellemi eröit. A korszerü háborúkról szólva Lenin hangsúlyozta, hogy "az kerekedik felül, akinek fejlettebb a technikája, nagyobb a szervezettsége, szilárdabb a fegyelme és jobbak a gépei", továbbá: "az a körülmény, hogy a tömegek ismerik a háború céljait és okait, óriási jelentöségü, és biztosítja a gyözelmet". A Szovjetunió tettekkel bizonyította be fölényét az ellenséggel szemben mind a gazdaság megszervezése és a hadviselési eszközök elöállítása, mind pedig a katonai szakértelem és a csapatok erkölcsi szelleme tekintetében. A Szovjetunió a háború menetében döntö fordulatot vívott ki a maga javára. Mozgósította minden erkölcsi és anyagi eröforrását, s végérvényesen kiragadta a kezdeményezést az ellenség kezéböl. A Vörös Hadsereg súlyos vereséget mért a hitlerista csapatokra, s nyugat felé üzte öket. Hadseregünk 1943 végéig 1 millió 20 ezer négyzetkilométernyi szovjet területröl verte ki a megszállókat. Itt a háború elött mintegy 46 millió ember élt. De ekkor az ideiglenesen megszállt szovjet területnek csaknem felét 906 ezer négyzetkilométert még a hódítók csizmája taposta. A háború elött körülbelül 39 millió ember élt az ország e részén. Azok a szovjet emberek, akiknek nem volt idejük az ország mélyébe települni, s a megszállt területen rekedtek, reménykedve tekintettek kelet felé, várva a szeretett Vörös Hadsereget. A Szovjetunió Fegyveres Eröire ekkor az a feladat várt, hogy befejezzék a német fasiszta hordák kiüzését hazánk területéröl, kiszabadítsák a rabságból a szovjet állampolgárok millióit, felszabadítsák az európai népeket a fasisztajárom alól, kivívják a végleges és teljes gyözelmet a hitlerista Németország fölött. Ezeket a valóban óriási feladatokat oldotta meg a Vörös Hadsereg 1944-ben, valamint 1945 januárja és májusa között, vagyis a Nagy Honvédö Háború harmadik idöszakában. A szovjet-német arcvonalon aratott szovjet gyözelmeket sok tekintetben az segítette elö, hogy a szovjet hátország hösies eröfeszítéssel sikeresen megbirkózott a hadigazdaság megteremtésének bonyolult feladataival, szilárd alapot hozott létre a nagyarányú támadó hadmüveletek végrehajtásához. Hazánk dolgozói a párt és a kormány vezetésével döntö fordulatot értek el a hadigazdaság fejlesztésében, létrehozták az anyagi bázist a Vörös Hadsereg 1944. évi döntö támadásához. A szovjet ipar 1943-ban 17 százalékkal termelt többet, mint 1942-ben.s Ez a teljesítmény a szovjet ipar jelentös gyözelme volt. Különösen nagyot haladt a szénbányászat, a villamosenergia-, a nyersvasés az alumíniumtermelés, valamint a kohászati berendezések gyártása. Az 1943-ban üzembe helyezett gyárak, bányák és erömüvek növelték a nehézipar termelési kapacitását. Ezenkívül már 1944 elsö felében számítani lehetett rá, hogy több épülö és helyreállított vállalat megkezdi termelö munkáját. Szakadatlanul fejlödtek azok az iparágak, amelyek a fegyverés hadianyaggyártás alapját jelentik. A nehézipar gyors fejlödésének eredményeként lehetövé vált a haditermelés jelentékeny bövítése. 1943-ban a hadiüzemek körülbelül 35 ezer repülögépet, 16500 közepes és nehéz harckocsit, mintegy 45 ezer darab 76 milliméteres és ennél nagyobb ürméretü tábori és páncéltörö löveget, több mint 1 millió 100 ezer golyószórót, géppuskát és géppisztolyt, 3 millió 400 ezer puskát és karabélyt, 175 millió tüzérségi gránátot, aknát és bombát gyártottak. Ez a hatalmas mennyiségü elsörangú harci technikai eszköz és fegyver biztosította a Vörös Hadsereg támadó hadmüveleteinek nagyarányú kibontakozását. 1943-ban az ország mezögazdasága nagy nehézségekkel küzdött. A vetésterület még a meg nem szállt körzetekben is csökkent. Visszaesett a gabonafélék terméshozama, tovább csökkent az állatállomány. A falu nagyon is szükében volt traktoroknak, mezögazdasági gépeknek és különösen munkaerönek. A mezögazdaság ennek ellenére el tudta látni az országot a legszükségesebb élelmiszerrel és nyersanyaggal, ami ismét csak a kolhozrendszer roppant életerejéröl tanúskodott. Az ország megfelelöen ellátta élelemmel a Vörös Hadsereget, s ha nem is könnyüszerrel, de lényegében kielégítöen oldódott meg a városok és a munkástelepek lakosságának élelmezési problémája is. 1943 végén a mezögazdaság már túl volt a legnagyobb nehézségeken. Ekkorra már olyan fontos mezögazdasági vidékek szabadultak fel a megszállás alól, mint Észak-Kaukázus, a Kubán, a Donvidék, a bal parti Ukrajna. A kommunista párt és a szovjet kormány intézkedéseket tett a mezögazdasági termelés növelésére. A felszabadult területen új életre kelt a szocialista mezögazdaság. A háború nehéz körülményei közt jelentös sikerekkel büszkélkedhetett a vasúti közlekedés, amelyre a teherszállítás oroszlánrésze hárult. Különösen az ásványolaj-, a fémés a szénszállítás napi átlaga emelkedett számottevöen. Növekedett a katonai szállítások volumene. Bár a teherszállítás irányának megváltozása, valamint a vasutak helyreállítása a felszabadított körzetekben nagy nehézségeket okozott, s a frontövezetben az ellenséges tüzben sem volt könnyü rendeltetési helyükre juttatni a szerelvényeket, a vasúti közlekedés megbirkózott a ráháruló feladatokkal. Teljesítette mindazt, amit az ország és a hadsereg a szállítástól elvárt, s ez rendkívül fontos feltétele volt annak, hogy a szovjet fegyveres erök további támadása kibontakozhatott. Egyelöre szerény mértékben ugyan, de hozzájárultak a szovjet hadigazdaság fejlödéséhez a hitlerista megszállók uralma alól felszabadult területek is. A csaták hevétöl még forró földön, a még füstölgö városokban és falvakban nyomban megkezdödtek a helyreállítási munkálatok. Új életre kelt a Donyecmedence, újjáéledt a Délvidék, Sztálingrád kohászata, a Don menti Rosztov, valamint más vidékek és városok ipara. A leggazdagabb mezögazdasági területek helyreállított kolhozai és szovhozai elvégezték az öszi vetést, s felkészü 212j98c ltek a tavaszi munkákra. Mindez növelte a hadigazdaság teljesítöképességét, megnyitotta elötte a további fejlödés távlatait. A szovjet nép igen bonyolult körülmények közt vívta meg harcát a hadigazdaság továbbfejlesztéséért, hogy biztosítsa a Vörös Hadsereg fölényét a fasiszta hadsereggel szemben. A felszabadult területek sok vért vesztettek, tönkrementek, segítségre szorultak. 1943-ban a megszállóktól megtisztított területen mindössze 270 ezer tonna nyersvasat, körülbelül 70 ezer tonna acélt és 5000 tonna hengerelt árut termeltek. Éreztette hatását a munkaeröhiány, nem volt elegendö villamos energia, fütöanyag, fém. A lakosság súlyos lakásgondokkal, nagy élelmezési és ruházkodási nehézségekkel küszködött. S hogy ebben a hallatlanul nehéz helyzetben a jól szervezett hadigazdaság mégis fejlödött, ez újra és újra a szovjet nép önfeláldozásáról és hösies munkájáról tanúskodott. 1944. január végén az SZK(b)P Központi Bizottságának plénuma megvitatta a Szovjetunió Legfelsö Tanácsa soron levö ülésszaka elé kerülö határozattervezeteket. A Legfelsö Tanács X. ülésszaka február 1-én törvényt fogadott el a szövetségi köztársaságok katonai alakulatainak megteremtéséröl és a szövetségi köztársaságok külpolitikai jogköréröl. Az elfogadott törvények értelmében a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságát és Külügyi Népbiztosságát Szövetségi Köztársasági Népbiztosságokká alakították át. Ezek az alkotmánymódosítások kibövítették a szövetségi köztársaságok jogkörét, tovább erösítették a szovjet népek barátságát. Az intézkedések számottevöen fokozták a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét is. A januári plénum az SZK(b)P Központi Bizottságának a háború kezdete óta (és az egész háború alatt!) egyetlen plénuma volt. De még ezen a plénumon sem vitatták meg a háború menetének egyetlen sarkalatos kérdését, egyetlen lényeges problémáját sem. A Sztálin körül kialakított személyi kultusz légkörében durván megsértették a pártélet lenini normáit azzal, hogy nem hívták össze rendszeresen a párt legfelsö vezetö szerveit, s nem vitatták meg kollektívan a háborúval összefüggö legfontosabb kérdéseket. Ez fékezte és gátolta a párt tevékenységét. S ha pártunk egésze a nép tényleges vezéreként, vezetöjeként állt helyt a fasizmus elleni szent háborúban, ez annak köszönhetö, hogy a kommunisták milliói, az alapszervezetek, a körzeti, a városi, a területi és a határterületi pártszervezetek fáradhatatlanul foglalkoztak a tömegekkel, hösi munkára és harcra lelkesítették öket. Ez természetes is, hiszen a kommunisták a marxizmus-leninizmus szellemében nevelkedtek, politikailag képzettek voltak, s határtalan odaadással szolgálták a nép és a szocializmus ügyét. Az SZK(b)P Központi Bizottságának Lenin eszméihez, a párt irányításának lenini elveihez hü tagjai helyesen értékelték a helyzetet, a párt és a nép elött álló feladatokat, s önállóan irányították a politikai és gazdasági élet megfelelö területeit. A központi bizottság e tagjai a helyi pártszervezetek segítségével biztosították a szilárd belpolitikai helyzetet és a hadigazdaság szakadatlan lendületét. A kommunista párt, a kormány és a szovjet nép ezért a személyi kultusz káros hatása ellenére megteremtette a döntö fordulatot a hadigazdaság fejlödésében. Az erkölcsi-politikai tekintetben összeforrott szovjet nép lelkesen támogatta a párt és a kormány felhívásait, s mindent elkövetett, hogy megvédje a szocializmus vívmányait, szétzúzza a gyülöletes ellenséget. Az ország népében csodálatos hazafiság izzott. Elmúltak azok a napok, amikor a szovjet emberek szorongó szívvel olvasták és hallgatták a hadijelentéseket, amelyek arról számoltak be, hogy a Vörös Hadsereg feladta valamelyik várost vagy községet. A sajtó és a rádió most már a szovjet csapatok támadásáról közölt örvendetes híreket, s ezek hazafias büszkeséggel töltötték el a hátország dolgozóit. Az egyre erösödö szovjet hazafiság világosan megmutatkozott az országszerte fokozódó munkaaktívitásban. A szocialista verseny tovább terjedt. A munkások, a kolhozparasztok, az értelmiségiek minden erejüket megfeszítve fáradoztak a munka termelékenységének emelésén. A hátországi dolgozók mind nagyobb összegeket gyüjtöttek a honvédelmi alap javára, harckocsik, repülögépek és lövegek gyártására, szélesedett a fronton küzdök családtagjai megsegítésének mozgalma, s a dolgozók egyre több küldöttsége látogatott el az arcvonalba, hogy személyesen adja át ajándékait a harcosoknak. Mindez a szovjet nép erkölcsi nagyságát, a szocialista haza iránti határtalan odaadását fejezte ki. A Szovjetunió azonban még igen erös ellenséggel állt szemben, s nagyon kemény harcok elé nézett. A háború menetében bekövetkezett ugyan a fordulat, de a végleges gyözelem továbbra is nagy eröfeszítést követelt mind a fronton, mind a hátországban. A fasiszta Németországnak 1944 elején óriási eröforrásai voltak a háború folytatásához. Csapatai még mindig megszállva tartották Belgiumot, Hollandiát, Franciaországot, Dániát, Norvégiát, Albániát, Görögországot, Jugoszláviát, Lengyelországot, Csehszlovákiát. Bár 1943-ban a fasiszta tömb már bomlani kezdett, Németország még ellenörzése alatt tartotta Bulgáriát, Finnországot, Magyarországot, Romániát és Olaszország nagy részét. A hitleristák azonban a megszállt területeken, különösen a szovjet földön, már érezték, hogy inog a talaj a lábuk alatt. Lázas sietséggel igyekeztek minden éltetö nedvet kisajtolni a szolgaságba vetett népekböl. A hitlerista kormány a megszállt országok fokozott kifosztásával, a hadifoglyok, az eröszakkal elhajtott és toborzott külföldiek munkájával s a német munkásosztályra gyakorolt újabb nyomással még lendíteni tudott az ország gazdaságán. A német ipar termelése tovább növekedett. 1943-ban az elözö évihez képest valamivel több köszenet és barnaszenet bányásztak, 2,5 millió tonnával nött az acéltermelés. Jóval több hadianyagot gyártottak: 1942. január-február átlagához képest 1943 decemberében több mint kétszer annyi fegyver készült. 1943-ban a német hadiipar több mint 25 ezer repülögépet, mintegy 12 ezer közepes és nehéz harckocsit, 27 ezer darab 75 milliméteres és ennél nagyobb ürméretü löveget, 435 ezer golyószórót és géppisztolyt, 2,2 millió puskát és karabélyt gyártott. De Németország még így is kevesebb hadianyagot állított elö, mint a Szovjetunió. Bár jóval több szenet és fémet termelt a Szovjetuniónál, a repülögépek, a harckocsik és a lövegek gyártásában elmaradt. Ezt az elsö pillantásra "furcsa" jelenséget a kapitalista termelés természete magyarázza. A fasiszta Németország kormánya mindent elkövetett, hogy hatalmas, "tervszerü", "szervezett" hadigazdaságot teremtsen. 1943-ban folytatták a gazdasági irányító szervek átszervezését. A központi tervezö szerv, a birodalmi föigazgatóságok és trösztök, a bizottságok és az albizottságok azonban csak akkor érték el céljukat a hadianyagtermelés növelését -, ha magasabb profitot biztosítottak a kapitalista monopóliumok számára. A nyugatnémet burzsoá közgazdászok beismerik: a vállalkozók gyakran olyan fegyverkezési programokat dolgoztak ki, amelyek nem feleltek meg a német hadsereg szükségleteinek. A repülögépiparban például az említett közgazdászok szerint a nagy cégek sokféle repülögépet gyártottak, de nem gondoskodtak kellö mennyiségü tartalék alkatrészröl. Speer, fegyverkezésügyi és hadiipari miniszter kijelentette, hogy a hiányos ellenörzés következtében egyes, katonai megrendelésre dolgozó gyárak a fémet és a munkaeröt nem rendeltetésszerüen használták fel. Fegyverzet és harci technikai eszközök helyett például 1943-ban 120 ezer írógépet, 150 ezer villanymelegítöt, 300 ezer elektromos számológépet, 800 tonna zongorahúrt és . . . 364 ezer pár sarkantyút gyártottak. A maximális profitot hajszoló tökések a hadianyag-termelés növelésével járó terheket a munkásosztály vállára rakták. A dolgozók életszínvonala süllyedt, kizsákmányolásuk fokozódott. Egyre súlyosabbá vált a munkaerö-probléma. A hitleristák mind nagyobb mértékben vették igénybe kényszermunkára a külföldi munkásokat és a hadifoglyokat. 1944 júniusában ezek száma elérte a 6 millió 300 ezer föt, s 2 millió 100 ezer fövel több volt, mint 1942 júniusában. Ez a fajta munkaerö-utánpótlás azt a súlyos veszélyt hordta magában, hogy csökken a munka termelékenysége, s növekszenek a diverziós és szabotázscselekmények. A német kapitalista gazdaság méhében éles társadalmi konfliktusok érlelödtek. A fasiszta vezetést nyugtalanította, hogy a fegyverzet és a harci technikai eszközök gyártásában elmaradtak. 1943. december 24-én a már említett Speer közölte a vállalatok vezetöivel, hogy 1944-re a fegyvergyártás növelését irányozták elö. "Ezt el kell érnünk hangsúlyozta a miniszter -, ha csökkenteni akarjuk az ellenség anyagi fölényét." Speer követelte, hogy egyes nem katonai jellegü vállalatok kapacitását csökkentsék, illetve néhányat zárjanak be, berendezésüket és munkaerejüket pedig a hadianyag-termelés bövítésére használják fel. E célból más rendkívüli intézkedésekhez is folyamodtak. Németország hadiipara számára elérkezett az egész háború legfeszítettebb idöszaka. A keleti arcvonalon elszenvedett vereségek kiélezték a politikai helyzetet az országban. A fasiszta Németország elött az a komor perspektíva állt, hogy saját területén kell folytatnia a háborút. Hitler egyébként közvetve célzott már erre 1943. november 8-i beszédében: "Minden németnek tisztában kell lennie azzal mondotta -, hogy ez a harc kezdettöl fogva német területen is kibontakozhatott volna, s akkor sem kételkedtünk volna egy pillanatig sem abban, hogy a németek ebben az esetben is maximális fanatizmussal harcoltak volna utolsó leheletükig." Hitler kényszerü beismerése, hogy hódító tervei kudarcot vallottak, és hogy a háború elkerülhetetlenül német területre tevödik át, fokozta a lakosság riadalmát. S ahogy rosszabbodott a helyzet az arcvonalon, úgy erösödött a háborúellenes hangulat. Németország uralkodó köreiben ingadozás kezdödött. A közelgö katonai összeomlás "a német burzsoázia monopolista felsö köreit ama sorsdöntö kérdés elé állította, hogyan tarthatnák meg hatalmi pozícióikat a katonai vereség után". A monopoltökések, a tábornokok, a magas rangú hivatalnokok és a diplomaták egy része a Hitler elleni összeesküvés útjára lépett. A Wehrmachtot csakhamar újabb vereségek érték Kurszknál, a bal parti Ukrajnában, Kijevtöl nyugatra és a középsö arcvonalon. Mindez jelezte, hogy a hitleristák hamarosan elveszítik az egész megszállt szovjet területet, és a hadmüveletek Németország területére tevödnek át. Az újabb vereségek nyomán szaporodott Hitler ellenfeleinek száma a hadseregben és a nácipártban. Fokozódott a német nép hazafias eröinek antifasiszta harca is. A kommunista párt, noha a gyilkos náci terror következtében nagy vérveszteséget szenvedett, Berlinben, Hamburgban, a Ruhr-vidéken, valamint más városokban és vidékeken is fenn tudott tartani vezetö központokat. Az illegális munkát a Német Kommunista Párt külföldön tartózkodó Központi Bizottsága irányította. A központi bizottság következetesen arra hívta fel a kommunistákat, hogy teremtsenek harcos akcióegységet a szociáldemokratákkal és más antifasiszta erökkel. A hazafias erök tömörítésében kiváló szerepet játszottak azok a szervezetek, amelyeket Berlinben Saefkow, Jakob, Bastlein, Türingiában Neubauer, Poser, Szászországban Schumann, Engert és Kresse irányított. A kommunista szervezetek e vezetök önfeláldozó munkájának eredményeképpen a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség soraiból a fasiszta rendszer sok ellenfelét tudták maguk köré tömöríteni. Mivel az arcvonalakon is súlyosbodott a helyzet, s az ország belpolitikai helyzete is egyre feszültebbé vált, a hitleristáknak további szigorú intézkedésekkel kellett a néptömegeket engedelmességre, a végsökig való harcra kényszeríteni. Fokozták a terrort azokkal szemben, akik hangot adtak a háború és a fasizmus miatti elégedetlenségüknek. Lépéseket tettek, hogy megerösítsék a nácipártot, és növeljék befolyását az országban. "A párt aktivizálásának értelme és célja" címü utasításban, amelyet Bormann, a párt irodájának vezetöje 1943. december 11-én adott ki, felhívták a nácipárt tagjait, hogy legyenek "aktív politikai harcosai", "erélyesen harcoljanak mindazok ellen, akik a vezetés tekintélyének ártó rémhíreket és politikai vicceket terjesztenek". 1944. január 24-én Bormann újabb direktívában szólította fel a párt tagjait, hogy "erejüket nem kímélve" teljesítsék a háborús idökkel járó kötelezettségeiket. "Aki állhatatlannak bizonyul e próba idején írták a direktívában -, azt könyörtelenül el kell távolítani a pártból." A pártvezetöket kötelezték, hogy "minden rendelkezésükre álló eszközzel harcoljanak a gyengeség és az ingadozás minden jele ellen, ha a puszta magyarázat elégtelennek bizonyul". A náci propaganda igyekezett még jobban felszítani a lakosság és a katonák soviniszta érzelmeit. Lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy hamarosan üt majd a bosszú órája, s fordulat következik be a háború menetében. A hitleristák vagy elhallgatták az arcvonalakon elszenvedett vereségeket, vagy úgy tüntették fel, mintha sehol semmi különös nem történt volna. Jellemzö erre az az értékelés, amelyet a Das Reich, a propagandaminisztérium lapja 1944. január 2-i vezércikkében adott az 1943. évi eseményekröl. Goebbels megemlítette ugyan a cikkben, hogy 1943 Németország "megpróbáltatásainak éve" volt, de mindenáron azt igyekezett bizonyítani, hogy a németek lényegében semmit sem veszítettek. Goebbels egyetlen szóval sem említette azt a vereséget, amelyet a német fasiszta csapatok a szovjet-német arcvonalon elszenvedtek. Hallgatott az olasz-német csapatok tuniszi vereségéröl is. A nácik ugyanakkor a szövetségesek gyözelmének lehetöségével rémisztgették a német népet. Dietrich, birodalmi sajtófönök 1943. december 4-én a fasiszta sajtó élvonalbeli vezetöi elött kijelentette: "A plutokraták (vagyis Anglia és az Egyesült Államok a szerk.) és a bolsevisták gyözelme Európának a halált, az egész világnak pedig a társadalmi hanyatlást jelentené." A náci propaganda még mindig számottevöen befolyásolta a katonákat és a lakosságot. Többségük még engedelmesen követte a fasiszta vezetöket, noha ezek csödbe jutottak, s az országot a nemzeti katasztrófa örvényébe sodorták. Ezért, bár 1944 elejére Németország belpolitikai helyzete lényegesen romlott, a hitleristák mégis urai maradtak a helyzetnek, s ellenörzésük alatt tartották a német nép zömét. A német hadiipar tovább növelte a fegyverés löszergyártást. A fasiszta Németország a Wehrmacht súlyos vereségei és a helyzet rosszabbodása ellenére még erös ellenség volt, amely elkeseredett ellenállást fejthetett ki. 2. A nemzetközi helyzet a Vörös Hadsereg támadása elött Nemzetközi szempontból is rendkívül nagyjelentösége volt annak, hogy a szovjet-német arcvonalon vívott harc menetében döntö fordulat állt be. Az 1942-1943-ban aratott hatalmas gyözelmek megmutatták az egész világnak a szocialista állam és fegyveres eröinek növekvö katonai erejét. Nyilvánvalóvá lett, hogy a Szovjetunió önállóan is folytatni tudja a háborút a gyözelmes befejezéséig. Ily módon a Szovjetunió tekintélye tovább növekedett, erösödött befolyása nemzetközi téren, bövültek külpolitikai kapcsolatai. 1943 végén két nagy esemény következett be a nemzetközi életben: október utolsó napjaiban került sor a külügyminiszterek moszkvai értekezletére, majd november 28-tól december 1-ig a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia kormányföinek teheráni értekezletére. Az e konferenciákon elfogadott határozatok, különösen az, hogy 1944 májusában megnyitják a második frontot Nyugat-Európában, s hogy összehangolják a szovjet és az angol-amerikai csapatok hadmüveleteit jelentös lépés volt elöre az antifasiszta koalíció megszilárdításának útján. A Szovjetunió attól a törekvéstöl vezérelve, hogy megrövidítse a háborút és csökkentse az áldozatok számát a Nagy Honvédö Háború elsö napjaitól kezdve kitartóan küzdött a második front megnyitásáért. Az angol-amerikai uralkodó körök azonban a lehetö legjobban le akarták gyengíteni nemcsak Németországot, hanem a Szovjetuniót is, ezért halogatták a nyugat-európai hadmüveletek megkezdését. 1944 elején azonban már nem odázhatták továbbra is el a második front megnyitását. A Vörös Hadsereg sikerei aggodalommal töltötték el az Egyesült Államok és Anglia uralkodó osztályait: attól féltek, hogy a Szovjetunió az európai népek antifasiszta eröinek támogatásával egyedül kényszeríti térdre Németországot. A szovjet fegyveres erök gyözelmei következményeként egyre erösödött az antifasiszta mozgalom is. Az amerikai és az angol kormány mindjobban nyugtalankodott az európai kapitalista rendszer sorsa miatt. Az amerikai és az angol nép nagy tömegei is egyre állhatatosabban követelték, hogy a szövetséges csapatok szálljanak partra Nyugat-Európában. A baltimore-i tengerészek például Olaszország kapitulációjával kapcsolatban az Egyesült Államok egyszerü embereinek véleményét kifejezve ilyen szövegü táviratot küldtek Eisenhower tábornoknak: "Ismét vállaljuk, hogy minden szükségeset elöteremtünk a tengelyhatalmak szétzúzásának újabb lépéséhez és a nyugat-európai tényleges második front megnyitásához." Az Egyesült Államok és Anglia munkásai, alkalmazottai, farmerei, katonái és matrózai rengeteg hasonló tartalmú táviratot és levelet küldtek Rooseveltnek és Churchillnek. Mindez együttvéve arra kényszerítette az amerikai és az angol kormányt, hogy összehangolja katonai terveit a Szovjetunió katonai terveivel, és hozzálásson a nyugat-európai hadmüveletek elökészítéséhez. A moszkvai és a teheráni értekezlet határozatai nagy csalódást okoztak a hitlerista klikknek, amely azt remélte, hogy az antifasiszta koalíció fel fog bomlani. E határozatok arról tanúskodtak, hogy a Szovjetunió külpolitikája nagy gyözelmet aratott, fokozódott hazánk súlya a nemzetközi életben, s ez elösegítette a koalíció fö célját: a hitlerista Németország teljes szétzúzásának meggyorsítását. A Szovjetunió megnött tekintélyére vallott az is, hogy kibövültek és megszilárdultak nemzetközi kapcsolatai. A háború elején a Szovjetuniónak 17 országgal volt diplomáciai kapcsolata, 1944-ben pedig már 32 országgal. A szovjet fegyveres erök sikeres harctevékenysége, hazánk tekintélyének erösödése döntöen kihatott a japán és a török politika megváltozására. A fasiszta csapatok Volga menti veresége kijózanította a japán militaristákat, akik most már kénytelenek voltak lemondani a Szovjetunió elleni támadás gondolatáról. Meghiúsultak Törökország tervei is. A török kormány, a szovjet-német arcvonalon kialakult új helyzetet figyelembe véve, változtatott külpolitikáján. Törökország ellátta még ugyan Németországot bizonyos hadászati nyersanyagfajtákkal, de már erösíteni kezdte kapcsolatait az Egyesült Államokkal és Angliával. 1943 novemberében angol és török képviselök arról tárgyaltak, hogy Törökország milyen feltételekkel lépne be a Németország elleni háborúba. Hasonló következtetéseket volt kénytelen levonni Svédország is. A svéd kormány még 1943. augusztus 5-én elhatározta, hogy megszünteti a német tranzitszállításokat, ez körülményesebbé tette Németországnak, hogy kapcsolatot tartson Finnországgal és az ott tevékenykedö csapataival. Az 1944. januári egyezmény értelmében 60 millió koronáról 26 millió koronára csökkent a Svédországból Németországnak szállított hadászati nyersanyagok és más áruk értéke. Ez annak eredménye volt, hogy a svéd társadalomban erösödött a tényleges semlegességet követelö körök befolyása. A Vörös Hadsereg gyözelmei fellendítették az európai népek nemzeti felszabadító harcát. A fasiszta "új rend" gazdasági és nemzeti elnyomása közepette feltartóztathatatlanul erösödött az ellenállási mozgalom. Most, amikor a hitlerista hadsereg a szovjet-német arcvonalon katasztrofális vereségeket szenvedett, s amikor egyre inkább közeledett a szövetségesek gyözelme, már semmi sem tartóztathatta fel a betolakodók ellen harcra kelt európai népeket. A Vörös Hadsereg téli hadjáratának kezdetekor az európai országok antifasiszta mozgalmaiban gyorsan gyarapodtak és egyre szorosabban összefogtak a hazafias erök, megalakultak az ellenállási mozgalom központi és helyi szervei, kiszélesedett a megszállók és lakájaik elleni fegyveres harc arcvonala, szorosan összefonódott az antifasiszta harc és az osztályharc. A kommunista és munkáspártok szervezettségükkel, a nép ügye iránti odaadásukkal vezetö helyet vívtak ki a mozgalomban, s elnyerték a nagy néptömegek elismerését. 1944 elejére az antifasiszta mozgalom különösen a délkelet-európai megszállt országokban fejlödött ki, amelyeknek a népei a múltban gazdag tapasztalatokat szereztek a nemzeti szabadságharcban. Hösiesen harcolt a jugoszláv nép, élén a kommunista párttal. Jugoszláviában már korábban megalakultak az ellenállási mozgalom helyi és központi szervei. 1943 novemberében az Antifasiszta Vecse második ülésszakán a Vecsét a legföbb alkotmányozó szervnek nyilvánították. Elhatározták, hogy megalakítják Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságát, s ez lesz az Ideiglenes Kormány. Impozáns eröt alkottak a Népi Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok, amelyek összlétszáma elérte a 300 ezer föt. A hadsereg a partizánosztagokkal együttmüködve 1943. szeptember-december folyamán visszaverte a német fasiszta csapatok és a németbarát jugoszláv bandák hatodik, addigi legnagyobb támadását. Heves harcok folytak Szlovéniában, Szerbiában, Közép-Boszniában és Macedóniában. Magasra csapott az antifasiszta harc lángja Görögországban is. A Nemzeti Felszabadulás Frontja (az EAM), amelyben a kommunista párté volt a vezetö szerep, a nagy néptömegek támogatását élvezte. A Görög Népi Felszabadító Hadseregben több tízezer ember harcolt. A kommunista párt vezetésével bátran küzdött a megszállók ellen az albán nép. A párt kezdeményezésére megszervezték a Vezérkart, amely összpontosította a megnött és megedzödött partizánerök vezetését. A partizánosztagok létszámuk 1943 végén meghaladta a 20 ezer föt felszabadították a megszállók uralma alól az ország sok körzetét és városát: Beratot, Delvinit, Gierokastrát, Sarandet stb. Erösödött a fasizmus és a háború elleni nemzeti felszabadító mozgalom azokban a délkelet-európai országo

kban is, ahol még a hitleri Németország csatlósai voltak uralmon. Bulgáriában a Munkáspárt vezetésével megalakult a Hazafias Front Országos Bizottsága, amely egyesítette az ország hazafias eröit. 1943 végén a partizánosztagokban hatezer fö harcolt a néptömegek támogatásával. Ezenkívül a nagyobb helységekben harci csoportok tevékenykedtek, s ezek is sok antifasiszta harcost tömörítettek. A partizánosztagok gyors növekedésének eredményeképpen megalakult a Népi Felszabadító Felkelö Hadsereg. A fegyveres ellenállás jobb megszervezése végett megalakították a Vezérkart, s az országot 12 hadmüveleti övezetre osztották. A magyar nép körében is erösödött az elégedetlenség a fasiszta rendszerrel és a háborúval szemben. A gyárakban a munkások egyre gyakrabban hajtottak végre diverziós cselekményeket, szabotálták a vállalkozók rendelkezéseit, a falvakban a parasztok elrejtették a mezögazdasági termékeket. Magyarországon a nehéz körülmények ellenére fokozatosan konszolidálódtak a demokratikus erök. Romániában 1943-ban létrejött a Hitler-ellenes Hazafias Front, amely egyesítette a demokratikus pártokat és csoportokat. Partizánosztagok alakultak. Fokozódott a nemzeti felszabadító harc a közép-európai országokban is. Lengyelországban a Lengyel Munkáspárt kezdeményezésére az 1944. január 1-re virradó éjszaka megalakult a Kraiowa Rada Narodowa, az antifasiszta nemzeti front központja, a lengyel demokratikus erök legföbb illegális képviseleti szerve. A Gwardia Ludowa osztagai 1943-ban, nem teljes adatok szerint 230 partizánakciót hajtottak végre. Erösödött Csehszlovákia népeinek harca. Az antifasiszta mozgalom nemzeti bizottságai központokként tömörítették az ország hazafias eröit. 1943 folyamán új partizánosztagok alakultak Olomouc (Olmütz), Ostrava és Tábor körzetekben, Moravában és Sziléziában. Egyre feszültebbé vált a helyzet Szlovákiában, ahol kibontakozott a partizánmozgalom, s fokozódott a néptömegek felháborodása. Nagy sikereket ért el az ellenállási mozgalom a nyugati és észak-európai államokban is. Különösen magasra csapott a nemzeti felszabadító harc hulláma Franciaországban. 1943 végén több mint 200 ezer ember vett részt a francia partizánmozgalomban. A mozgalom középpontja Savoi (Haute) volt. A partizánok az ország területének nagy részén aktívan tevékenykedtek. Szeptemberben a korzikai hazafiak felkeltek az olasz-német betolakodók ellen, s rövid idö alatt felszabadították a szigetet. Önfeláldozóan harcoltak hazájuk felszabadításáért Olaszország hitleristák által megszállt részének dolgozói. Az angol-amerikai csapatok partraszállása után az olasz hazafiak fegyvert fogtak, s egymásután tisztították meg a városokat a német megszállóktól. Szeptemberben kiüzték a német betolakodókat Nápolyból. A nápolyi felkelés után egymást követték a fegyveres megmozdulások Firenzében, Bolognában, Genovában, Torinóban, Milánóban. A partizánháború hulláma végigsöpört Olaszország egész megszállt területén. Belgiumban, Norvégiában, Dániában és Hollandiában ugyancsak erösödött az ellenállási mozgalom. Akárcsak más országokban, itt is megalakultak vagy alakulóban voltak a mozgalom országos központjai. Különösen elterjedtek a harc olyan formái, mint a szabotázs, a diverzió, a sztrájk. Dániában például csupán 1943. november-december folyamán felrobbantották a hellerupi nagy fegyvergyárat, a verdei acélgyárat, egy gépgyárat és egy fegyvergyárat Koppenhágában (Kebenhavn). Nagyarányú diverziós cselekményeket hajtottak végre Odense és Helsinger hajógyáraiban. A dolgozók általános sztrájkokat szerveztek Odensében és Ebsjaergben. Tömegsztrájkok zajlottak le Koppenhágában, Roskildében, Helsingörben, Orhusban, Bogensében, Middelfartban és más városokban. A diverziók és a sztrájk következtében jelentösen csökkent a hadianyag-termelés. Belgiumban például a sztrájkok, a szabotázs és a diverziók következtében 1943 második felében 30 százalékkal csökkent az acélés a vastermelés. A nemzeti felszabadító mozgalom a legtöbb államban szorosan egybefonódott a dolgozók osztályharcával. Különösen így volt ez a délkeletés közép-európai országokban. Ezen országok uralkodó klikkjei a háború kezdetétöl együttmüködtek a megszállókkal, vagy pedig népeiket a sors `kényekedvének kiszolgáltatva külföldre emigráltak. Leleplezödtek a néptömegek elött a burzsoá-földesúri pártok is, amelyek nem voltak hajlandók harcolni a fasiszta betolakodók ellen. Ezek a pártok egyre inkább elszigetelödtek. Az emigráns kormányok ugyanakkor minden eszközzel akadályozták a kibontakozott nemzeti felszabadító mozgalmat, s arra törekedtek, hogy azt saját önzö osztálycéljaik érdekében használják fel. Egyes országokban quislingista típusú kormányok alakultak, amelyek nyíltan együttmüködtek a hitlerista Németországgal. Mindenütt a kommunista párt volt az egyetlen erö, amely harcba tudta vinni a népet a nemzeti és társadalmi felszabadulásért. Az elsö vonalban a munkásosztály harcolt, szövetségben a dolgozó parasztsággal. A dolgozók egyre világosabban felismerték, hogy meg kell teremteniük saját népi demokratikus hatalmukat, amely meg tudja védelmezni érdekeiket. A néptömegek kezdeményezésére sok országban új, demokratikus hatalmi szervek alakultak. Ezek a harcban született szervek a nemzeti bizottságok Csehszlovákiában, a népi felszabadító bizottságok Jugoszláviában, a néptanácsok Lengyelországban, Görögországban s a nemzeti felszabadító tanácsok Albániában a dolgozók által késöbb megteremtett új, népi demokratikus rend csírái lettek. Ezek a tanácsok és bizottságok egyszersmind az egységes nemzeti front és a forradalmi hatalom szervei megkezdték a harcot a régi burzsoá-földesúri rend ellen. Ez a harc kezdeti szakasza volt annak a forradalmi folyamatnak, amely a kizsákmányoló államgépezet szétzúzásához és a népi demokratikus rend megteremtéséhez vezetett. Az európai népek nemzeti felszabadító mozgalma együtt fejlödött a Vörös Hadsereg támadásainak sikereivel, de egyszersmind segítette is a szovjet csapatok elönyomulását. Az antifasiszta harc gyengítette a német hátországot, s arra kényszerítette a hitlerista hadvezetést, hogy jelentékeny eröket tartson a megszállt országokban. A Vörös Hadsereg 1943. évi gyözelmei nagy bonyodalmakat okoztak a fasiszta államok tömbjében. A fasiszta tömb ebben az évben élte át az elsö nagy megrázkódtatást: Olaszország annak eredményeképpen, hogy a német és az olasz csapatok vereséget szenvedtek a szovjet-német arcvonalon kilépett a háborúból. Afrikában jól haladtak a szövetséges csapatok hadmüveletei, angol-amerikai csapatok szálltak partra Szicíliában és az Appennini-félszigeten, s a néptömegek antifasiszta és háborúellenes harca is erösödött. Olaszország kilépése a háborúból lényegesen rontotta Németország hadászati helyzetét. A német hadvezetés kénytelen volt újabb csapatokat küldeni Olaszország megszállására s a szövetségesekkel szembeni arcvonal létrehozására az Appennini-félsziget déli részén. Ezenkívül meg kellett erösítenie a német fasiszta csapatokat a Balkánon is, hogy felváltsák az addig megszálló szolgálatot teljesítö olasz hadosztályokat Jugoszláviában, Albániában és Görögországban. A németeknek a keleti arcvonalon elszenvedett veresége, valamint Olaszország kilépése a háborúból meggyorsította a válság érlelödését a hitlerista táborban. A magyar képviselöház ülésén 1943 decemberében sok képviselö nyíltan kijelentette, hogy Olaszország kapitulációja után a hármas egyezmény Magyarországra nézve nem érvényes, és az ország érdekei azt követelik, hogy haladéktalanul kilépjen a háborúból. A Kállay-kormány megbízásából a berni, lisszaboni és isztambuli magyar megbízottak tárgyalásokat kezdtek az Egyesült Államok és Anglia követségeivel, s a tárgyalások eredményeképpen elözetes egyezményt írtak alá. Fokozódott a politikai feszültség Romániában is. Ion Antonescu 1943. november 15-én Hitlerhez intézett levelében hangsúlyozta, hogy az országban rendkívül súlyos helyzet alakult ki. Utalt arra, hogy Románia már több, mint negyedmillió katonát veszített, s kijelentette, hogy nem tud újabb magasabbegységeket küldeni a keleti arcvonalra. A nagyburzsoázia és a földbirtokosok köreiben, a király környezetében, a nemzeti taranista (paraszt-) párt és a nemzeti liberális párt vezetöségében egyre érezhetöbbé vált az a törekvés, hogy különbékét kössenek az Egyesült Államokkal és Angliával. E célból a román, az angol és az amerikai megbízottak közt tárgyalások folytak Madridban, Ankarában, Stockholmban, Bernben és a Vatikánban. Az Egyesült Államok bizonyos körei támogatták ezeket a terveket. Így például Hayes, az Egyesült Államok madridi nagykövete 1943 novemberében Grigoriuval, a román misszió tagjával folytatott beszélgetésében hangsúlyozta: "Románia csak úgy kerülhetné el a szovjet hadsereg által történö teljes megszállást, ha Mihal Antonescu (a román külügyminiszter a szerk.) hivatalos nyilatkozatot küldene az Egyesült Államok kormányához a feltétel nélküli fegyverletételröl." Kiélezödött a belpolitikai helyzet Finnországban. A lakosság különbözö rétegei egyre határozottabban követelték, hogy Finnország lépjen ki a háborúból. A finn kormánykörök kénytelenek voltak megállapítani, hogy a hitlerista Németországgal kötött "fegyverbarátság" végzetes hiba volt. Erfurth tábornok, a német fegyveres erök föparancsnokságának (az OKW-nak) Mannerheim föhadiszállásán müködö megbízottja a Finnországban kialakult helyzetet így jellemezte: ". . . A finn közvéleményben egyre nagyobb nyugtalanságot keltett az, hogy a német arcvonalakon állandóan rosszabbodott a helyzet. Finnország belpolitikai helyzete az év (1944 a szerk.) elején rendkívül ingatag volt." 1943 augusztusában 33 finn közéleti személyiség memorandumban juttatta kifejezésre, hogy elégedetlen a kormány politikájával, s követelte, hogy Finnország lépjen ki a háborúból. 1943. november 8-án a háború mielöbbi beszüntetése mellett nyilatkozott a szociáldemokrata párt tanácsa is, noha a párt élén Tanner, a német-finn együttmüködés buzgó híve állt. A tanács azért kényszerült ilyen határozatra, mert az egyszerü szociáldemokrata párttagok nagyon erös nyomást gyakoroltak rá. A finn kormánykörök látták, hogy Németország veresége elkerülhetetlen, s ha hivatalosan nem is szakítottak a német politikával, a kulisszák mögött tárgyalásokat kezdtek az Egyesült Államokkal és Angliával, hogy biztosítsák maguknak ezek támogatását a Szovjetunióval folytatandó tárgyalások idejére. A finn kormány ugyanakkor az ország válságos helyzete és az agresszív katonai tervek teljes kudarca ellenére nem nagyon sietett azzal, hogy közvetlenül a Szovjetunióval kezdjen tárgyalásokat. A bolgár cári kormány hü szolgája maradt a fasiszta Németországnak. De az ország belpolitikai helyzete 1943 végére rendkívül feszültté vált. Hitler a Szovjetunió elleni háborúban nem számíthatott a bolgár hadosztályokra. Mindez arról tanúskodott, hogy Németország csatlósainak táborában érlelödik a válság. A fasiszta tömb, amely részvevöinek agresszív törekvései alapján jött létre, csak az elsö vereségekig volt szilárd. A szovjet-német arcvonalon elszenvedett súlyos kudarcok kiélezték az ellentéteket a tömb tagjai között, s ezzel megkezdödött a tömb felbomlása. Rosszabbodtak a hitlerista Németország külpolitikai kapcsolatai is. A Szovjetunió megtámadása elött még csak 15 állam volt hadiállapotban Németországgal, 1944 elejére azonban ezek száma már 36-re nött. Kívülük további kilenc állam megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal. A szovjet-német arcvonalon bekövetkezett, a Szovjetunió barátai és ellenségei számára egyaránt nyilvánvaló döntö fordulat kihatott tehát az egész nemzetközi életre. A Vörös Hadsereg 1944. évi téli támadása a Szovjetunió és az egész antifasiszta koalíció szempontjából kedvezö nemzetközi körülmények között indult meg. 3. A szemben álló felek tervei az 1944. évi téli hadjáratra A volgai csata után a szovjet fegyveres erök vették kezükbe a hadászati kezdeményezést. A német fasiszta hadvezetés, amely Kurszknál nagy támadást indított, de ott újabb súlyos vereséget szenvedett, kénytelen volt végérvényesen áttérni a hadászati védelemre. A szovjet föparancsnokság a föcsapások idejének és irányának helyes megválasztásával rákényszerítette akaratát az ellenségre, amely visszavonult. 1943 végén a Vörös Hadsereg csapatai azt a feladatot kapták, hogy szilárdan vessék meg lábukat az elért szakaszokon, s készüljenek fel újabb támadásra. A szovjet csapatoknak csak egyes irányokban kellett folytatniuk a támadó tevékenységet. A szovjet-német arcvonalon ekkorra a következöképpen alakult a hadászati helyzet. Arcvonalunk jobbszárnyát, a Barentsés a Fehér-tenger partvidékét Poljarnijban és a Kolai-öböl más kikötöiben állomásozó Északi Flotta fedezte (1. sz. térkép). Ezen a tengeri hadszíntéren fölényben voltak a szovjet flotta és a szövetségesek haditengerészeti eröi, amelyek a Szovjetunió kikötöibe kísérték a konvojokat. Az ellenséges tengeralattjárók és repülögépek azonban továbbra is fenyegették tengeri útvonalainkat. A Barents-tengertöl a Finn-öbölig terjedö arcvonalszakaszon 1941 öszétöl a felek helyzete nem változott. Sem a szovjet, sem a német és finn csapatok nem folytattak aktív tevékenységet. Az arcvonal Murmanszktól és Belomorszktól nyugatra, az Onyega-tó partján és tovább a Szvir folyó mentén húzódott a Ladoga-tó déli partjáig. Itt a Karéliai Front és a 7. Önálló Hadsereg csapatai védtek. A Karéliai Front állományába négy összfegyvernemi és egy légi hadsereg tartozott. A Karél-földnyelven a Leningrádi Front 23. hadserege védett. A Barents-tengertöl a Finn-öbölig a szovjet csapatokkal szemben a 20. német hegyi hadsereg csapatai és a finn hadsereg föeröi álltak. Az ellenség e csoportosításának állományába 21 gyalogoshadosztály, egy páncéloshadosztály és hat dandár tartozott. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta, amely hadmüveletileg a Leningrádi Frontnak volt alárendelve, Leningrádban és Kronstadtban állomásozott, s szilárdan tartotta Lavanszari és Szejszkari szigeteket a Finn-öbölben (5. sz. térkép). A flotta mozgási lehetösége rendkívül korlátozott volt: nem hagyhatta el a Finn-öböl keleti részét. A flotta eröi szilárdan biztosították a Leningrádi Front hadseregeinek tengerparti szárnyait. A szovjet-német arcvonal a Finn-öböltöl Nyevelig Leningrádtól délre; Csudovótól, Novgorodtól, Sztaraja Russzától keletre; Velikije Lukitól nyugatra húzódott. Ebben az irányban a legfontosabb szakasz az ellenség számára bevehetetlen hös város, Lenin városa volt. 1943-ban a szovjet csapatok áttörték a blokádot, s ez javított Leningrád helyzetén. Az ellenség azonban makacsul tartotta állásait a város közeli elöterében, s a német tüzérség barbár módon lötte a várost. A Finn-öböltöl Nyevelig terjedö szakaszon a Leningrádi Front, a Volhovi Front és a 2. Balti Front csapatai tevékenykedtek, összesen 11 összfegyvernemi és három légi hadsereggel. Velük szemben az "Észak" hadseregcsoport csapatai álltak, a 18. és 16. hadsereg, amelyeket az 1. légiflotta támogatott. A hadseregcsoport állományába összesen 44 hadosztály és négy dandár tartozott. A nyugati irányban az arcvonal Nyevel és Mozir között Vityebszktöl és Orsától keletre, Gomeltöl nyugatra húzódott, de Nyevel térségében a szovjet csapatok folytatták a támadást. Ebben az irányban az 1. Balti Front, a Nyugati Front és a Belorusz Front csapatai tevékenykedtek; állományukba 15 összfegyvernemi és három légi hadsereg tartozott. Velük szemben a "Közép" német hadseregcsoport védett, amely a 3. páncéloshadseregböl, valamint a 4., 9. és a 2. hadseregböl állt. Ezeket a 6. légiflotta támogatta. Ehhez a hadseregcsoporthoz összesen 63 hadosztály, köztük kilenc páncélosés gépesített hadosztály és egy dandár tartozott. A Mozirtól Kanyevig terjedö arcvonalszakaszon az 1. Ukrán Front csapatai, amelyek 1943. december 24-én támadásba mentek át, továbbfejlesztették a sikert Szárni, Zsitomir és Bergyicsev irányában. Az arcvonal Kanyevtöl a Fekete-tengerig alapjában a Dnyeper mentén húzódott. Dnyepropetrovszk térségében a szovjet csapatok hídföt vettek birtokba a Dnyeper jobb partján, Nyikopol térségében pedig az ellenség tartott egy hídföt a bal parton. Krím a hitleristák kezén maradt, de Kercs-félsziget keleti részén csapataink hídföt foglaltak el, s ezt szilárdan tartották. Mozirtól a Dnyeper torkolatáig az 1., a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai, valamint a 4. Ukrán Front föeröi tevékenykedtek. Ezek állományába összesen 21 összfegyvernemi, három páncélosés négy légi hadsereg tartozott. Velük szemben a német fasiszta "Dél" hadseregcsoport csapatai védtek a 4. és az 1. páncéloshadsereg, valamint a 8. és a 6. hadsereg -, ugyanitt védett továbbá az "A" hadseregcsoport eröinek egy része : a 44. önálló hadtest és a 3. román hadsereg. Az ellenségnek ez a csoportosítása 93 hadosztályból-köztük 18 páncélosés négy gépesített hadosztályból és két dandárból állt. A "Dél" és az "A" hadseregcsoportot a 4. légiflotta támogatta. A Krími-földszoroson a 4. Ukrán Front 51. hadserege tevékenykedett, Kercs-félsziget keleti részén a hídföben pedig az Önálló Tengermelléki Hadsereg, amelyet a 4. légi hadsereg támogatott. Krímben az ellenség tíz hadosztályból álló 17. hadserege védett, amely az "A" hadseregcsoporthoz tartozott. A hadászati arcvonal déli, tengerparti szárnyát a kaukázusi partvidék kikötöiben állomásozó Fekete-tengeri Flotta eröi fedezték. A flotta tevékenységét megnehezítette, hogy a támaszpontok nagyon messze voltak az északnyugati partvidéktöl. A flotta 1944 elején az ellenség utánpótlási vonalain müködött a Krím és a román, illetve a bolgár kikötök között, s védte saját útvonalainkat az ellenséges tengerészeti és légierök támadásaival szemben. A szovjet föparancsnokság az 1944-es téli hadjárat kezdetekor számottevö tartalékokkal öt összfegyvernemi, két harckocsi-, egy légi hadsereggel, továbbá kilenc önálló harckocsiés gépesített hadtesttel rendelkezett. Két összfegyvernemi hadsereg kivételével valamennyi tartalékban levö hadsereg a szovjet-német arcvonal déli szárnyán tartózkodott. A megszállt szovjet területen, a német fasiszta csapatok hátában nagy partizánhadsereg müködött. A partizán-magasabbegységek és osztagok a Vörös Hadsereg csapataival együttmüködve harcoltak a hitlerista betolakodók ellen. A szovjet hadsereg harci ereje szakadatlanul gyarapodott. A hadra kelt sereg állománya 1944 elején a következö volt. A hitleri Németországnak és szövetségeseinek a szovjet-német arcvonalon 236 hadosztályuk köztük 25 páncélosés nyolc gépesített hadosztály -, valamint 18 dandáruk volt. 38 hadosztályt és 12 dandárt Németország csatlósai állítottak ki. Az utóbbiakat leszámítva a szovjet-német arcvonalon tartózkodó német csapatok létszáma a német fegyveres erök 63 százalékát tette ki. Ugyanitt összpontosult a harckocsik és a rohamlövegek 54 százaléka, a lövegek és az aknavetök 71 százaléka, a repülögépek 56 százaléka. Az ellenséges csapatok teljes létszáma arcvonalunkon 4 millió 906 ezer fö volt, ebböl 706 ezer fö a csatlósok csapatainak állományába tartozott. Az ellenséges hadseregeknek 54570 lövegük és aknavetöjük, 5400 harckocsijuk és rohamlövegük, valamint 3073 repülögépük volt. A szovjet fegyveres erök fölénye tehát létszám tekintetében 1,3-szeres, lövegekben és aknavetökben 1,7-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 1,4-szeres, repülögépekben 2,7-szeres volt. A nyugateurópai és az amerikai sajtóban egyébként néha fantasztikus adatokat idéznek a szovjet csapatok rendkívül nagy általános fölényéröl, A Vörös Hadsereg számbeli fölényére vonatkozó túlzó híreszteléseket két lelkiismeretlen módszerre alapozzák. Az egyik, amikor összehasonlítják a szovjet összfegyvernemi hadseregeket és lövészhadosztályokat a német hadseregekkel és gyalogoshadosztályokkal, a burzsoá hadtörténészek nem beszélnek a köztük levö lényeges szervezeti és létszámbeli különbségröl. A szovjet hadseregek ebben az idöben nyolc-kilenc hadosztályból álltak, a német hadseregek pedig átlag 17-böl. A mi lövészhadosztályunk létszáma legfeljebb kétharmada volt a német gyalogoshadosztályénak; a német páncéloshadosztály a technika és az élöerö mennyisége tekintetében megfelelt a szovjet harckocsihadtestnek. Az igazi eröviszony ezért csak úgy állapítható meg, ha figyelembe vesszük a hadseregek, a hadtestek és a hadosztályok állománykülönbségeit. A másik módszer lényege: a burzsoá történelemhamisítók hivatkoznak a szovjet csapatok ténylegesen kialakított sokszoros fölényére, amelyet a hadmüveletek során a föcsapások irányában létrehoztunk. Közben azonban elhallgatják, hogy ezt a fölényt a szovjet hadvezetés keskeny arcvonalszakaszokon alakította ki ügyesen végrehajtott manöverrel, a nem aktív arcvonalszakaszokról kivont erök merész átcsoportosításával. A tények célzatos elferdítésének mindkét esetben az a törekvés az indítéka, hogy kisebbítsék a szovjet hadmüvészet jelentöségét, igazolják a német hadsereg katasztrofális vereségeit és a német fasiszta hadmüvészet csödjét. Valóban nagyszerü tény volt, hogy a Vörös Hadsereg 1944 elejére létszámban, fegyverzetben és harci technikai eszközökben fölénybe került a hitlerista csapatokkal szemben. Kézzelfoghatóan bebizonyosodott a szocialista állam megdönthetetlen ereje. A Szovjetunió két és fél év alatt nemcsak vissza tudta verni az ellenség példátlan erejü támadását és meg tudta szüntetni fölényét, hanem maga került fölénybe vele szemben erök és eszközök tekintetében, kezébe tudta ragadni a hadászati kezdeményezést, és meg tudta kezdeni a megszállók tömeges kiüzését. A szovjet nép a kommunista párt vezetésével, a szocialista társadalmi rend elönyeit kihasználva, meg tudta teremteni a zökkenömentesen müködö hadigazdaságot és a katonai fölényt az ellenséggel szemben. A Szovjetunió Fegyveres Eröi nemcsak mennyiségben, hanem minöségben is felülmúlták a német fasiszta hadsereget. Fegyverzetük korszerübb, nagyobb hatású volt. A szárazföldi csapatok új típusú automata löfegyvereket, tökéletesített konstrukciójú és fegyverzetü, 135 milliméteres lövegekkel felszerelt T-34-es harckocsikat, ISZ-2 nehéz harckocsikat, ISZU-122 és ISZU-152 rohamlövegeket, nagyobb hatóerejü száz milliméteres lövegeket, valamint M-31-12 típusú sorozatvetöket kaptak. Valamennyi fegyvernem magasabbegységét és egységét jóval több szállító gépkocsival látták el. A légieröhöz 1944-ben kezdtek érkezni a korszerüsített, illetve új JAK-3, LA-7, JAK-9 típusú vadászgépek, amelyek harcászati-technikai adataik tekintetében jobbak voltak az elözö típusoknál. A hajóhad új tengeralattjárókat és hadihajókat kapott részben saját iparunktól, részben pedig a lend-lesse alapján a szövetségesektöl. A hadihajókat korszerü technikai eszközökkel láttuk el. Tovább erösödtek és fejlödtek a légvédelmi csapatok. Fegyverzetük minösége sokat javult. A légvédelmi vadász légierö új, tökéletesebb, nagy sebességü vadászgépeket, a légvédelmi tüzérség pedig rádiólokátor-állomásokat kapott. A háború két és fél éve alatt nagyot fejlödött a szovjet hadmüvészet is. Hadmüvészetünket a rugalmasság, a különbözö harceljárásoknak a támadásban és a védelemben való ügyes kombinálása jellemezte. A Vörös Hadsereg a háború második idöszakának védelmi hadmüveleteiben, különösen Kurszknál mesterien alkalmazta az aktív védelem módszereit. Csapataink ügyes védelmén a támadó ellenség rendszerint gyorsan elvérzett, az eröviszonyok pedig végsö fokon a javunkra változtak meg. Nagyon sikeresek voltak a szovjet csapatok ellentámadásai, amelyek fordulatot teremtettek a fegyveres harc menetében, és általános támadásba torkollottak. A Vörös Hadsereg a háború korábbi éveiben, különösen 1943-ban, gazdag tapasztalatokat szerzett a támadó hadmüveletekben. A szovjet föparancsnokság hadászatát rendkívül eröteljes célratörés jellemezte. A Vörös Hadsereg minden eröfeszítése a fö cél elérésére, az ellenség megsemmisítésére irányult. E tapasztalatok közül a legértékesebbeket csapataink a Volga és a Don közti nagy német fasiszta csoportosítás bekerítése és a hatalmas erejü kurszki ellentámadás folyamán szerezték. A hadászati támadó hadmüveletek idején sikerrel oldották meg a frontok együttmüködésének problémáját. Nagy jelentöségüek voltak azok a tapasztalatok, amelyeket csapataink a mély és jól megerödített ellenséges védelem áttörésének megszervezésében szereztek. Az áttörés során a sikert nagymértékben biztosította a csapatok mély hadmüveleti felépítése, az erök és az eszközök határozott összpontosítása a föcsapás irányában, az ellenséges csapatok szétzúzása védelmük egész harcászati mélységében. A szovjet csapatok a harcok folyamán nagy gyakorlatra tettek szert a nagy vízi akadályok, mint például a Dnyeper leküzdésében. A Vörös Hadsereg támadásait a csapások szakadatlanul növekvö ereje és az elönyomulás fokozódó üteme jellemezte. 1943 nyarán és öszén az összfegyvernemi magasabbegységek elönyomulásának átlagos napi üteme elérte a 10-25 kilométert, a harckocsiés gépesített magasabbegységeké pedig a 30-35 kilométert. Mivel a harc területe, valamint a hadmüveletek végrehajtásába bevont erök és eszközök mennyisége rendkívül megnött, s fokozódott csapataink elönyomulásának üteme, mind a központi, mind a frontok, a hadseregek és a hadosztályok állományába tartozó hadtápintézményeknek és egységeknek igen nagy követelményeknek kellett megfelelniük. De bármilyen nagyok voltak is a nehézségek, a hadtápintézmények és egységek megbirkóztak velük. A Vörös Hadsereg hadtápfönöksége a hadtápfönök Hruljov hadseregtábornok volt idejében megtette a szükséges intézkedéseket, hogy új hadtápintézményeket és egységeket vonultassanak fel, megjavítsák a közlekedés valamennyi ágának munkáját, létrehozzák a hadtáp vezetésének újabb szerveit, és különösen, hogy növeljék a vasúti, a gépkocsiszállító és az útépítö csapatok létszámát. A szovjet csapatok nagyon magas erkölcsi fokon álltak. A Vörös Hadsereg gyözelmei erösítették harcosaink hazafias büszkeségét, megszilárdították hitüket a szovjet fegyver erejében, s újabb höstettekre lelkesítették öket. A Vörös Hadsereg erkölcsi szellemének erösítésében óriási szerepet játszottak a politikai szervek és a pártszervezetek. Ezek nap mint nap megmagyarázták a harcosoknak a háború jellegét és céljait, s hazaszeretetre, az ellenség gyülöletére nevelték öket. A kommunisták és a komszomolisták személyes példájukkal lelkesítették a katonákat és a matrózokat a harci feladatok végrehajtására. A német fasiszta hadsereg 1944 elejére, ha súlyos vereségeket szenvedett is a szovjet-német arcvonalon, nem vesztette el harcképességét, s továbbra is olajozottan müködö, hatalmas hadigépezetként kellett számolni vele. A fasiszta tisztikar nem gyengülö ellenörzése alatt álló német katonák és altisztek elvakult makacssággal és kitartással harcoltak. A hagyományos porosz katonai szellem, a félelem, hogy fizetni kell a szovjet földön elkövetett gaztettekért, fenntartotta a fegyelmet a csapatoknál. A katonák zöme továbbra is hitt annak a fasiszta propagandának, hogy a német hadsereg új, minden addigit felülmúló technikai eszközöket és fegyvereket fog bevetni, s hogy kimerülnek a szovjet csapatok támadó lehetöségei. A katonákra számottevöen hatottak a bolsevista fogság "borzalmairól" terjesztett különféle koholmányok s az olyan kitalálások, amely szerint a Vörös Hadsereg német területre érve ki fogja irtani a német katonák családját, hozzátartozóit. A fasiszta kormány és a Wehrmacht parancsnoksága félt attól, hogy a szovjet földön elkövetett gaztettekért a felelösségre vonás nem marad el, s mivel a Szovjetunió elleni háborúban semmiféle kompromisszumra nem számíthatott, mindent egy kártyára tett fel, hogy elkerülje a katasztrófát. Totális mozgósítással feltölthették a csapatokat, sok új magasabbegységet és egységet szervezhettek. Csupán 1943 utolsó négy hónapjában 32 hadosztályt és dandárt dobtak át keletre Németországból és a megszállt nyugat-európai országokból. A Vörös Hadsereg ellen vetették be a legjobban feltöltött és a legharcképesebb gyalogos-magasabbegységeket, valamint a fasiszta páncélos csapatok és légierö zömét. Noha a német haditechnika minöségben elmaradt a szovjet technika mögött, az elözö évekhez képest mégis sokat javult. A csapatok nehezebb típusú páncéltörö és légvédelmi lövegeket kaptak. Növelték a harckocsik, a rohamlövegek és a repülögépek harci lehetöségeit, megerösítették a csapatok és az ország légvédelmét. 1944 elején azonban a német fasiszta hadsereg mégsem volt már az a hadsereg, amely Kurszknál még támadásba lendült. A szovjet-német arcvonalon elszenvedett nagy vereségek megszüntették egykori fölényét, megtörték harci szellemét. Csökkent a fasiszta csapatok harcképessége, különösen, ha a szovjet hadsereg és flotta megnövekedett hozzáértéséhez és erejéhez hasonlítjuk. A legképzettebb, legtapasztaltabb vezetöket elvesztette. A feltöltés nem pótolta a hitlerista csapatok veszteségeit. Ezenkívül a bevonulók többsége híján volt a szükséges harci tulajdonságoknak. A személyi utánpótlás kérdése rendkívüli jelentöségüvé vált. A szárazföldi csapatok magasabbegységei és egységei krónikus emberhiánnyal küzdöttek. Az újabb veszteségek következtében sok gyalogoshadosztályt harccsoporttá vontak össze. A szárazföldi csapatoknál egyre érezhetöbbé vált, hogy kevés a nehézfegyver, a vontató és az egyéb haditechnikai eszköz. 1944-re jelentösen csökkent a német légierö ütöképessége, a németek ugyanis sok repülögépet és kiképzett pilótát veszítettek a szovjet-német arcvonalon, ugyanakkor kevesebb bombázót is gyártottak. A csapatok harci szellemének romlása erösen aggasztani kezdte a hitlerista hadvezetést. Model vezérezredes, a 9. hadsereg parancsnoka, egyik napiparancsában hangsúlyozta: "Az a veszély fenyeget, hogy az az eszmei felkészültség és egyszersmind az a belsö ellenálló képesség, amellyel embereink a háborúba indultak, fokozatosan eltünik . . ." Az egykori fasiszta Wehrmacht tábornokai és tisztjei egy csoportjának Nyugat-Németországban kiadott Világháború 1939-1945 címü könyve megállapítja, hogy a kurszki csata után a "német csapatok gerincét alkotó rengeteg tiszt, altiszt és szakember elvesztése fokozatosan csökkentette csapataink szilárdságát, s a német hadvezetés emiatt nagy nyugtalansággal fogadta az ellenség minden újabb támadását". A katonák ideológiai befolyásolásának fokozása végett a nácipárt vezetösége 1943 végén kénytelen volt létrehozni "a nemzetiszocialista nevelötisztek intézményét". Ezek voltak a német fegyveres erök erös és gyenge pontjai. Támadóképességük csökkent, de a védelmi harcokban továbbra is szívósan ellenálltak. A szovjet-német arcvonalon 1944 elejére kialakult hadászati helyzet lehetövé tette, hogy a kommunista párt és a szovjet kormány új feladatokat tüzzön ki. A háború abba a szakaszba lépett, amikor már arról volt szó, hogy teljesen kiüzzük a megszállókat szovjet földröl, és felszámoljuk a fasiszta "új rendet" Európában. E grandiózus feladatok megoldása a Vörös Hadseregtöl és az egész szovjet néptöl további nagy eröfeszítéseket és újabb höstetteket kívánt. A szovjet föparancsnokság az általános politikai és hadászati feladatoknak megfelelöen még az 1943. évi nyári-öszi hadjárat befejezése idején hozzálátott az 1944. évi téli hadjárat nagyszabású hadászati támadó hadmüveleteinek megtervezéséhez és elökészítéséhez. Úgy tervezték, hogy az elözö hadjáratban elért siker maximális kihasználására az új hadjáratot hadmüveleti szünet nélkül indítják meg. A szovjet föparancsnokság ezzel meg akarta lepni a német fasiszta hadvezetést; az ugyanis arra számított, hogya Vörös Hadsereg az 1943. évi nyári-öszi hadjárat után nem képes tovább támadni. A hadjárat fö célja az volt amint ezt a vezérkar 1943. december 8-án kidolgozott Hadmüveleti tervek címü munkatérképe, valamint a föhadiszállás 1943. november végén, decemberben és 1944 januárjában a frontoknak adott direktívái tartalmazzák -, hogy Leningrád alatt, a jobb parti Ukrajnában, a Krímben és Belorusszijában szétzúzzák a német fasiszta csapatok nagy hadászati csoportosításait. A katonai-politikai célok elérésére a föhadiszállás olyan támadó hadmüveleteket tervezett, amelyekben frontcsoportok vettek részt a távolbombázó légierö és a hajóhad bevonásával. A Vörös Hadseregnek a szovjet-német arcvonal hadászati szárnyain kellett összpontosítania föeröit: Leningrád alatt az "Észak" hadseregcsoport ellen, a jobb parti Ukrajnában a "Dél" és az "A" hadseregcsoport ellen. A téli hadjáratban a föcsapást a délnyugati hadszíntéren szándékozták mérni. A német fasiszta hadsereg erös csoportosításainak szétzúzásával, a jobb parti Ukrajna fontos gazdasági és iparvidékeinek felszabadításával, államhatárunk visszaállításával el kellett érnünk, hogy az ellenséget tovább gyengítsük, a fasiszta Németország nemzetközi és belpolitikai helyzetét pedig még bonyolultabbá tegyük. Úgy tervezték, hogy a támadást a Pripjaty folyótól a Fekete-tengerig terjedö arcvonalon az 1., a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front hajtja végre. A támadás célja a "Dél" és az "A" hadseregcsoport szétzúzása és a jobb parti Ukrajna felszabadítása volt. A támadást két szakaszra osztották. Az elsö szakaszban az volt a feladat, hogy a hídfökben összpontosított frontok hatalmas csoportosításainak csapásaival szétzúzzák az ellenség védelmét a Dnyeper mentén, megsemmisítsék a fasiszta csapatok nagy csoportosításait, s kijussanak a Déli-Bughoz. A második szakaszban e frontok feladata az volt, hogy a kezdeti sikert kihasználva több mély csapást mérjenek, széttagolják az ellenség hadászati arcvonalát, részenként semmisítsék meg csoportosításait, és elfoglalják a Rovno-Mogiljov-Podolszkij-Dnyeszter vonalat. A föhadiszállás ezzel egy idöre tervezte a Krím felszabadításának hadmüveletét, amelyet a 4. Ukrán Frontnak és az Önálló Tengermelléki Hadseregnek kellett végrehajtania a Fekete-tengeri Flottával és az Azovi Katonai Flottillával együttmüködve. Az északnyugati hadszíntéren a Leningrádi Front, a Volhovi Front és a 2. Balti Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottával és a távolbombázó légierövel együttmüködve hajtsanak végre támadó hadmüveletet, zúzzák szét az "Észak" hadseregcsoport föeröit, vessék vissza az ellenséget Leningrádtól, szabadítsák fel a leningrádi és a kalinyini területet, foglalják el Narva-Pszkov-Volga-Velikaja folyó vonalat, s teremtsék meg a feltételeket a balti szovjet köztársaságok felszabadításához. A nyugati hadszíntéren három front csapatainak kellett támadniuk. Az 1. Balti Front és a Nyugati Front csapataira az a feladat várt, hogy Vityebszk és Orsa térségében szétzúzzák az ellenséget, s elfoglalják a Polock-Lepel-Mogiljov vonalat. A Belorusz Front csapatai azt a parancsot kapták, hogy támadjanak Bobrujszk irányában, közvetlen feladatként zúzzák szét az ellenség csoportosítását Bobrujszk térségében, jussanak ki a Ptyics folyó vonalára, s készítsék elö a további csapást Minszk irányában. Tevöleges részvétel várt flottáinkra is. Az Északi Flotta feladatul kapta, hogy a szövetségesek haditengerészeti eröivel együttmüködve biztosítsa a konvojok útját Anglia és az északi szovjet kikötök között, harcoljon az ellenség tengeri útvonalain, s védelmezze saját tengeri útvonalainkat. A Balti Flotta feladata az volt, hogy segítse elö a Leningrádi Front támadását, szállítson csapatokat és anyagot a tengerparti hídföbe, és oltalmazza tengeri útvonalainkat a Finn-öböl keleti részében. A Feketetengeri Flotta parancsot kapott, hogy a tenger felöl továbbra is tartsa blokád alatt az ellenség krími csoportosítását, hajtson végre légitámadásokat az ellenséges hajók ellen a kikötökben és a tengeren, továbbá segítse elö a szovjet csapatok támadását a tengerparti irányban. A Legfelsöbb Föparancsnokság 1943 novemberében feladatokat adott az ellenséges csapatok hátában tevékenykedö szovjet partizánoknak is. A partizán-magasabbegységek és osztagok legfontosabb feladata az volt, hogy tevékenyebben segítsék a Vörös Hadsereget: támadják meg az ellenséges helyörségeket, rombolják hadtápját, közlekedési útvonalait és híradó berendezéseit, zavarják és késleltessék a tartalékok felvonulását. A téli hadjárat hadmüveleti terveinek végrehajtása a frontok és a hadseregek haditanácsaitól; a magasabbegységek parancsnokaitól és politikai szerveitöl megkövetelte a pártpolitikai munka további tökéletesítését, a szovjet harcosok erkölcsi és fizikai erejének mozgósítását. A szovjet föparancsnokság az 1944. évi téli hadjáratban tehát tíz front eröivel szándékozott támadó tevékenységet folytatni. A támadást a Leningrád és a Fekete-tenger közti roppant kiterjedésü, több mint 2500 km széles arcvonalon, 300-500 km mélységben kellett kibontakoztatni. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának terve, amelyet a téli hadjáratra vonatkozólag kidolgozott, megfelelt a háború politikai céljainak. Ez a terv akárcsak a frontok és a frontcsoportok hadmüveleti tervei a föhadiszállás, a vezérkar, a fronthaditanácsok, a haderönemek és a fegyvernemek parancsnokai alkotómunkájának eredménye volt. A terv alapjában megfelelt annak a hadászati helyzetnek is, amely a Nagy Honvédö Háború harmadik idöszakának elejére kialakult. De volt a tervnek egy lényeges fogyatékossága. A föhadiszállás a föeröket a hadászati arcvonal szárnyain összpontosította, s ugyanakkor támadást tervezett nyugati irányban is azzal a céllal, hogy csapataink kijussanak a Polock-Minszk-Ptyics folyó vonalára, vagyis 150-230 kilométert nyomuljanak elöre. De mint a késöbbi események megmutatták, az 1. Balti Front, a Nyugati Front és a Belorusz Front nem rendelkezett elegendö fölénnyel e feladat megoldásához. Ezek a frontok számottevö megerösítésre szorultak, különösen harckocsik, löszer és üzemanyag tekintetében, s ezt a föhadiszállás nem tudta biztosítani. Nem vitatható a föhadiszállás ama döntésének helyessége, hogy a fö tartalékokat a föcsapás irányában tevékenykedö Ukrán Frontokhoz irányítja. Éppen ez volt az 1944. évi téli hadjárat sikerének egyik legföbb záloga. De mivel nem lehetett egyidejüleg erösítést adni az arcvonal középsö szakaszán tevékenykedö frontoknak is, a föhadiszállásnak szerényebben kellett volna e frontok feladatait is megszabnia. Egészében viszont a föhadiszállás hadászati terve helyes volt. Mit tudott szembeállítani a német fasiszta hadvezetés a Vörös Hadsereg további támadásának terveivel? Bár a kialakult helyzet kedvezötlen volt Németországra nézve, Hitler és más fasiszta vezetök úgy vélték, hogy a háborút még nem vesztették el, hogy a német hadsereg képes hosszú védelmi hadmüveleteket folytatni távol a birodalom határaitól. A hitleristák föleg abban reménykedtek, hogy az antifasiszta koalíció felbomlik, és különbékét köthetnek az Egyesült Államokkal és Angliával. A német fasiszta hadsereg föparancsnoksága e politikai irányvonallal összhangban tüzte ki azt a célt; hogy bármi áron stabilizálja a keleti arcvonalat, s elhúzza a háborút. Amikor a német vezérkar a háború elhúzását vette tervbe, számolt azzal, hogy a Szovjetunió "ezután is fölényben lesz Németországgal szemben embertartalékok, technika és propaganda tekintetében", s hogy "a Szovjetunió teljes bizonyossággal képes végrehajtani egy nagyarányú téli támadást". A német tábornoki kar tévesen azt hitte, hogy "ezzel Németország szembeállíthatja saját magas színvonalú hadászati-harcászati müvészetét és a német katona kiváló harci erényeit". A német vezérkar ebböl a helyzetmegítélésböl kiindulva arra mutatott rá, hogy "a német keleti hadsereget legalábbis a jelenlegi létszámmal kell fenntartania, s biztosítani kell olyan tartalékok létrehozását, amelyek ellentámadásokkal érzékeny csapásokat mérhetnek az ellenségre, még ha az mennyiségi tekintetben túleröben van is". A hitlerista hadvezetés számára súlyos problémát jelentett a fegyveres erök megfelelö csoportosítása. Ezt Jodl vezérezredes, a Wehrmacht vezérkari fönöke is kénytelen volt elismerni. 1943. november 7-én Münchenben, a fasiszta Németország politikai és katonai vezetöi elött mondott beszédében kijelentette: "A hadvezetés elött álló feladatok közt most az a legnehezebb, hogyan ossza el eröit az egész hadszíntéren, hogy a csapatokat azokon az arcvonalszakaszokon összpontosíthassa, amelyeken az ellenség csapást akar mérni." Jodl tábornok az eröknek az arcvonalszakaszok közti "elosztását" azért tartotta nehéz feladatnak, mert a német hadvezetés egyre jobban érezte a hadászati tartalékok hiányát. 1944 elejéig lényegében nem változott a szovjet-német arcvonalon tevékenykedö német fasiszta csapatok csoportosítása. A szárazföldi eröknek az arcvonalszakaszokra való elosztását a karéliai arcvonal kivételével a Vörös Hadsereg 1943. évi aktív harctevékenysége határozta meg. A legnagyobb erök az arcvonal közepén és déli szárnyán álltak (Nyeveltöl a Fekete-tenger partjáig). Ezen a szakaszon volt a gyalogoshadosztályok 60,9 százaléka, a páncélos és a gépesített csapatok 92,4 százaléka. A hadseregcsoportoknál nagy páncélos tartalékokat képeztek. A német hadvezetés úgy tervezte, hogy ezekkel az arcvonal mentén manöverezve, rövid ellencsapásokkal elhárítja a szovjet csapatok támadását. Egyidejüleg tervbe vették azt is, hogy a szükséghez mérten a légierö alakulatait is átcsoportosítják az egyik irányból a másikba. A szovjet-német arcvonal északnyugati szakaszán az ellenség az elöre berendezett védelmi terepszakaszokra támaszkodva remélte megtartani a leningrádi területet és a Baltikumot. Ezek birtokában ugyanis fedezhette az északkelet felöl Kelet-Poroszországba vezetö utakat, biztosíthatta hajóhadának uralmát a Balti-tengeren, és befolyása alatt tarthatta a skandináv országokat. A szovjet-német arcvonal közepén a fasiszta hadvezetés a kedvezö terepszakaszokon folytatott szívós védelemmel akarta tartani Belorusszija megszállt részét, és fedezni a legfontosabb hadászati irányt a varsóit. Délnyugaton a hitleristák célja az volt, hogy aktív harctevékenységgel visszaállítsák a védelmet a Dnyeper mentén, s megtartsák a jobb parti Ukrajnát és Krímet. Az ellenség azt remélte, hogy ezzel megörizheti politikai pozícióit Romániában, Bulgáriában, valamint Törökországban. A német fasiszta hadvezetés nagy jelentöséget tulajdonított a védelmi terepszakaszok berendezésének. Már a kurszki vereség után sürgös intézkedéseket tett védelme megerösítésére. Ebböl a célból megkezdték a nagy mélységü védelmi terepszakaszok berendezését és a védöövek építését. Amikor a fasiszta föparancsnokság hozzálátott a védelem megszervezéséhez, nyilván nem nagyon bízott benne, hogy csapatai tartani tudják állásaikat. Jodl tábornok a már említett elöadásában ezt nem is titkolta. "Teljes nyíltsággal el kell ismernem mondotta -, hogy általános helyzetünk nagyon bonyolult, s nem titkolhatom el, hogy további komoly válságokat várok." A fasiszta vezetés már tudta, fel kell készülnie a védelemre német területen. A hitlerista hadvezetés 1944-re kidolgozott tervének lényege tehát az volt, hogy hadászati védelemmel felörli és elvérezteti a Vörös Hadsereget, idöt nyer abban a reményben, hogy Németország ellenfeleinek táborában politikai válság támad. A hadászati védelemre való áttérés kényszerü volt, mivel a fasiszta hadvezetés számára nyilvánvalóvá vált a Vörös Hadsereg katonai fölénye. De mint a hadmüveletek tapasztalatai 1944-ben megmutatták, a német fasiszta hadvezetés ezt a tervet nem tudta megvalósítani. A védelmet keleten nem tudta aktív hadászati védelemmé változtatni, amely mint ismeretes feltételezi a nagyszabású védelmi tevékenység kombinálását az ellenség számára veszélyes irányokban végrehajtott támadással. Ami 1941-1942 folyamán jellemzö volt a Vörös Hadsereg és a szovjet hadvezetés harctevékenységére, az 1944-ben meghaladta a német hadsereg és vezérkara erejét. Az 1944-re kidolgozott német fasiszta haditerv elemzése azt mutatja, hogy a hitlerista hadvezetés változatlanul túlértékelte saját hadmüvészetét, és lebecsülte a szovjet hadmüvészetet. Pedig a szovjet hadmüvészet annyit tökéletesedett s a Vörös Hadsereg olyan hatalmassá vált, hogy semmiféle "védöfal" nem állhatott ellen a szovjet csapatok nyomásának. Hadvezetésünk szilárdan kezében tartotta a hadászati kezdeményezést, elegendö tartalékkal és jelentékeny csapásmérö erövel rendelkezett ahhoz, hogy igen nagy mozgékonysággal folytassa a háborút, s nemcsak kiverje az ellenséget a szocialista haza területéröl, hanem ellenséges területre is átvigye a hadmüveleteket. Politikai alapját tekintve, az 1944. évi német haditerv helytelen volt, mivel ama feltevésböl indult ki, hogy az antifasiszta koalíció felbomlása végzetszerüen elkerülhetetlen. A hitlerista hadvezetés nem értette meg: az antifasiszta koalíció olyan népek szilárd érdekközösségére épült, amelyek nem nyugodhattak bele a fasizmus uralmába, szabadságuk és nemzeti függetlenségük elvesztésébe. A Szovjetunió belpolitikai, nemzetközi és hadászati helyzete 1944 elejére tehát kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a szovjet csapatok tovább folytassák a támadást, felszabadítsák az egész szovjet területet a hitlerista betolakodók uralma alól, és átvigyék a hadmüveleteket az ellenség területére. A gyözelem mérlegének serpenyöje a szocialista hatalom javára billent. A kommunista párt központi bizottsága és a szovjet kormány, a kialakult helyzetet helyesen értékelve, mozgósította a szovjet népet és a fegyveres eröket, hogy újabb megsemmisítö csapásokat mérjenek az ellenségre.