A HADVISELŐ FELEK HELYZETE ÉS TERVEI 1944 NYARÁIG

A HADVISELŐ FELEK HELYZETE ÉS TERVEI 1944 NYARÁIG

1. A Szovjetunió erejének további gyarapodása A háború harmadik éve a végéhez közeledett. A Szovjetunió feltartóztathatatlanul haladt az ellenség teljes és végleges szétzúzása felé. A Vörös Hadsereg leningrádi, ukrajnai és krími ragyogó gyözelmei jelezték: elérkezett a Nagy Honvédö Háború harmadik, befejezö idöszakának kezdete Európában. De csapatainknak még elkeseredett harcokat kellett vívniuk, hogy végérvényesen felszabadítsák a szovjet földet, s kiszabadítsák a fasiszta rabságból az európai népeket. Az 1944 nyarán kibontakozott grandiózus ütközetek kezdetére a Szovjetunió gazdasági és belpolitikai helyzete még inkább megszilárdult. Az ország hadigazdasága óriási nehézségeket küzdött le, és gyors fellendülésben volt. 1944 elsö felében a Szovjetunió egész területén az ipar teljes termelése már elérte az 1941. elsö félévi szint 86 százalékát, a hadiipari népbiztosságok termelése pedig a 194 százalékot. Különösen gyorsan növekedett a termelés a hátországi körzetekben. Ezekben 1944 elsö felében az ipar termelése 85 százalékkal, a négy hadiipari népbiztossághoz tartozó üzemek termelése pedig 470 százalékkal volt magasabb, mint 1941 elsö felében. 1944 elsö felében az ipari össztermelés 18 százalékkal nött 1943 azonos idöszakához képest. A villamosenergia-termelés 29 százalékkal, a széntermelés 31 százalékkal, a nyersvastermelés 30 százalékkal, az acélé 34 százalékkal, a hengerelt árué 31 százalékkal, a forgácsoló gépeké 64 százalékkal növekedett. A nehézipar fö ágainak növekedése szilárd alapot teremtett a hadianyagtermelés fejlödéséhez. A hadiipar nagy mennyiségben szállított tökéletesített és új mintájú fegyvereket a Vörös Hadseregnek. 1944 elsö felében az ipar mintegy 16 ezer repülögépet, 14 ezer nehéz és közepes harckocsit és rohamlöveget, 26 ezer darab 76 milliméteres és nagyobb ürméretü löveget, 477 ezer golyószórót, géppuskát és géppisztolyt (a repülögépek számára gyártott géppuskákon kívül), 91 millió tüzérségi gránátot, repülöbombát és aknát adott át a hadseregnek. Csupán 1944 elsö öt hónapjában a harcoló hadseregnél a harckocsik és a rohamlövegek száma 25,3 százalékkal, a repülögépeké 25 százalékkal, a 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü tüzérségi lövegeké pedig (a légvédelmi lövegeket és az aknavetöket nem számítva) csaknem hat százalékkal nött. A nehéz harckocsik száma 34,6 százalékkal, a 122 és 152 milliméteres rohamlövegeké 34,8 százalékkal emelkedett. A csapatoknak átadott bombázógépek új típusok voltak, úgyszintén a vadászgépeknek több mint 80 százaléka. Érezhetö fejlödés mutatkozott a mezögazdaságban is. 1944 tavaszán az 1943 tavaszi 46,5 millió hektárral szemben 50,6 millió hektárt vetettek be. Jelentékenyen nött a cukorrépa, a takarmánynövények, a zöldségés dinnyefélék, a burgonya vetésterülete. A gondosabb mezei munkák és a kedvezö idöjárás alapján jó termésre lehetett számítani. Némi javulás mutatkozott az állattenyésztés területén is. Újabb sikerekröl számolhatott be a közlekedés. A vasutasok például az elsö negyedé 121i88b vi szállítási tervet 101,5 százalékra, a második negyedévi szállítási tervet 100,8 százalékra teljesítették. 1944 januárjúniusában naponta átlag 25 százalékkal több árut rakodtak be, mint 1943 elsö felében. A megszállás alól felszabadult körzetekben újjáépültek a gyárak, újra munkába kezdtek a szénés ércbányák, a kolhozok és a szovhozok. A Donyec-medence január június folyamán körülbelül nyolcmillió tonna szenet, a délvidéki gyárak pedig mintegy négyszázezer tonna acélt termeltek. A felszabadított körzetek kolhozai és szovhozai 1944. június 30-ig több mint 19 millió hektáron végezték el a tavaszi vetést. A népgazdaság nehéz körülmények közt érte el e sikereket. A háború éveiben erösen megváltozott a munkásosztály összetétele. A frontra távozottak helyére sok új munkás, föleg nö és serdülö került a gyárakba. A szovjet emberek nehéz körülmények között éltek. A városokban jegyre adták az élelmiszert, a munkanapot meghosszabbították, a szabadságolásokat felfüggesztették. A falun a munka egésze a nökre és a serdülökre hárult. Nem volt elég traktor és más mezögazdasági gép. A munkásosztály, a kolhozparasztság és az értelmiség mindennek ellenére hösi eröfeszítéseket tett, hogy teljesítse a ráháruló feladatokat. 1944 telén és tavaszán a Vörös Hadsereg gyözelmei szerte az országban rendkívüli teljesítményekre lelkesítették a szovjet hazafiakat. Az év közepén a munkások 15 százaléka túlteljesítette a normát, 25 százaléka pedig két-háromszoros normával dolgozott. Magasabb fokra emelkedett a szocialista verseny a kolhozokban. A szovjet emberek e növekvö politikai és termelési aktivitása tette lehetövé a népgazdaság nagy sikereit. Hazánk belpolitikai helyzete teljesen szilárd volt. A kommunista párt és a szovjet kormány a dolgozók határtalan bizalmát élvezte. A súlyos megpróbáltatások idején megszilárdult a munkások és a parasztok szövetsége, megedzödött a Szovjetunió népeinek testvéri barátsága. Az 1944. nyári-öszi hadjárat kezdete elött még jobban megszilárdult a Szovjetunió nemzetközi helyzete is. A Vörös Hadsereg gyözelmei elösegítették a nemzeti felszabadító mozgalom erösödését a megszállt európai országokban. 1944 telén és tavaszán ez a mozgalom tovább szélesedett. Élén változatlanul a kommunista és munkáspártok álltak, s a hazafiak százezrei gyültek zászlói alá. Az elsö sorokban a munkásosztály harcolt. Vele szoros szövetségben tevékenykedett a parasztság. A munkásokkal és a parasztokkal vállvetve harcoltak a többi társadalmi csoport élenjáró, hazafias érzelmü képviselöi. A nemzeti felszabadító harc rohamosan fejlödött a német fasiszta betolakodók járma alatt nyögö balkáni országokban. A hitlerista hadvezetés 1944 nyarán Jugoszláviában támadást szervezett, hogy szétzúzza a hös népi felszabadító hadsereg és a partizánosztagok föeröit. A néphadsereg és a partizánmozgalom azonban már sok tapasztalatot szerzett a megszállók büntetö expedíciói és a jugoszláv nép árulói elleni harcban, s meghiúsította az ellenségnek ezt a támadását is. Nagy sikereket értek el a görög hazafiak. Görögország demokratikus szervezetei márciusban megalakították a Nemzeti Felszabadítás Politikai Bizottságát, amely lényegében ideiglenes kormánnyá vált. A görög nép fegyveres eröi országuk jelentös részét felszabadították. 1944 májusában nevezetes esemény történt Albániában. A Pörmetiben megtartott kongresszuson megalakultak a nemzeti felszabadító mozgalom központi szervei, többek közt az Antifasiszta Bizottság, amelyet az ideiglenes kormány jogkörével ruháztak fel. Júniusban a német hadosztályok és az albán ellenforradalom fegyveres osztagai újabb támadást indítottak, de ez nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket szervezöi hozzáfüztek. A partizánháború Jugoszláviában, Görögországban és Albániában az év közepén 19 német fasiszta hadosztályt kötött le. Amint a Vörös Hadsereg 1944 elsö felében kijutott a Balkán kapujába, aktivizálódott az antifasiszta mozgalom Németország csatlós országaiban is. Bulgáriában a hazafias eröket egyesítö Hazafias Arcvonalat az egész nép támogatta. A népi felszabadító felkelö hadsereg többszörösre növekedett. Az év nyarán már körülbelül harmincezer ember harcolt az egységekben és a magasabbegységekben, a partizánosztagokban és a harci csoportokban. A demokratikus erök egyesítésében egy lépést tettek elöre a magyar kommunisták is. Kezdeményezésükre májusban megalakult a Magyar Front. Növekedett az országban a szabotázsés diverziós cselekmények száma. Romániában a kommunista párt kezdeményezésére júniusban a legnagyobb pártok részvételével megalakult a Nemzeti Demokratikus Tömb. 1944 nyarán a román kommunisták elökészítették az antifasiszta fegyveres felkelést. A bulgáriai, magyarországi és romániai belpolitikai helyzet arcvonala déli szárnyának mögöttes területe miatt egyre jobban aggasztotta a német fasiszta hadvezetést, s arra kényszerítette, hogy ezekben az országokban csapatokat tartson. Jelentékenyen fellendült a nemzeti felszabadító mozgalom a közép-európai megszállt országokban is. A lengyel Országos Nemzeti Tanács, amelyet 1944 elején alakítottak meg az ország demokratikus eröi, aktív tevékenységbe kezdett, s egyesítette maga körül a demokratikus tömegeket. A lengyel nép az emigráns kormány és hazai hívei áruló magatartása ellenére fokozta a fegyveres harcot a fasiszta betolakodók ellen. Az év elsö felében az Armia Ludowa több nagy ütközetet vívott a megszálló csapatokkal. Együttmüködtek vele azok a szovjet partizánosztagok is, amelyeknek sikerült átjutniuk Lengyelország területére. Csehszlovákia sok városában és falujában aktívan tevékenykedtek a nemzeti bizottságok, a felszabadító mozgalom demokratikus szervei. Ahogy a Vörös Hadsereg közeledett a csehszlovák határhoz, úgy szélesedett a partizánharc Szlovákiában, s megkezdödött az antifasiszta felkelés elökészítése. Nagyot fejlödött a nemzeti felszabadító mozgalom a nyugat-európai megszállt országokban. Olaszországban a nemzeti felszabadítás milánói bizottságát átalakították Észak-Olaszország nemzeti felszabadításának bizottságává, s ez késöbb magára vállalta a "rendkívüli kormány" funkcióit. 1944 nyarán az olasz partizánosztagok a Szabadság Önkénteseinek Hadtestében kezdtek egyesülni. Ez lényegében felszabadító partizánhadsereg volt, állományába több tízezer ember tartozott. A partizánok nagy területet tisztítottak meg az ellenségtöl. A felszabadított területeken megteremtették a nemzeti felszabadítás bizottságainak hatalmát. Franciaországban 1944 tavaszán befejezödött a partizánok és a franktirörök egyesülése más harci osztagokkal, és létrejött a Belsö Fegyveres Erök (Forces Francaises de l'Intérieur FFJ) elnevezésü hazafias hadsereg. Ennek a hadseregnek mintegy félmillió tagja volt. A Belsö Fegyveres Erök 1944 elsö felében aktív harcot folytattak Franciaország több megyéjében. Belgiumban, Norvégiában és más országokban ugyancsak szaporodtak a szabotázscselekmények, és felélénkült a fegyveres harc. 1944 nyarán az antifasiszta mozgalom már hatalmas erö volt. A partizánháború lángja magasan lobogott Európában. A német betolakodók talpa alatt már nemcsak a megszállt, hanem a velük szövetséges országokban is égett a talaj. A felszabadító harcra kelt népek jelentösen hozzájárultak a német fasizmus szétzúzásához. Mialatt az európai országok dolgozói fokozták a fegyveres ellenállást a betolakodókkal szemben, a reakciós körök folytatták áruló politikájukat. Az emigráns csehszlovák kormány például a kivárás taktikájával arra hívta fel honfitársait, hogy térjenek ki a harc elöl. A londoni lengyel emigráns kormány olyan utasítást adott az Armia Krajowának, hogy "korlátozott harcot" folytasson a megszállók ellen. Egyidejüleg minden eszközzel és minden lehetséges módon gyengíteni igyekezett a Lengyel Munkáspárt és az Országos Nemzeti Tanács vezette nemzeti felszabadító mozgalmat. A fasiszta Németország által megszállt európai államok kizsákmányoló osztályai rettegve figyelték a partizánmozgalom erösödését. Veszélyeztetve látták azt a tervüket, hogy országukban visszaállítsák a második világháború elött fennállott rendszert. Az európai országok reakciós körei igyekeztek épségben megörizni ügynökségeiket, illegális szervezeteiket és fegyveres eröiket, hogy közvetlenül a Vörös Hadsereg bevonulása elött vagy annak pillanatában megragadják a hatalmat, s "gyözelmet" arassanak országuk demokratikus eröi fölött. Lengyelország, Csehszlovákia és más európai államok uralkodó osztályainak ez a politikája egyáltalán nem volt újdonság. Amikor 1917 nyarán, a júliusi napok után Lvov nagyherceg, az Ideiglenes Kormány feje nyíltan kijelentette, hogy a belsö ellenség, a bolsevikok elleni harcban elért sikerek hasonlíthatatlanul nagyobb jelentöségüek Oroszország szempontjából, mint a külsö ellenségtöl, a németektöl szenvedett vereségek, csak azt az igazságot mondta ki, amelyet a marxisták már jól ismertek. Lenin "Köszönet G. J. Lvov hercegnek" címü cikkében azt írta: " . . . Lvov herceg azonnal és fenntartás nélkül elismerte ezt az igazságot, és nyíltan kijelentette, hogy a belsö osztályellenség Żlegyözése® fontosabb, mint a külsö ellenséggel vívott harc frontjának helyzete. Vitathatatlan igazság. Hasznos igazság". Az európai országok munkásosztályának élcsapata, a kommunista párt jól ismerte ezt az igazságot, s a belsö reakció eröfeszítései ellenére mindent elkövetett, hogy egyesítse a demokratikus eröket a fasiszta Németország szétzúzására. Az antifasiszta mozgalom demokratikus jellege erösen nyugtalanította az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreit is. Látták, hogy a néptömegek a fasizmussal együtt készek megsemmisíteni annak szülöanyját, a kapitalista rendet is. Ezért sem erejüket, sem eszközeiket nem kímélték, hogy az antifasiszta mozgalmat befolyásuk alá vonják, elejét vegyék a népi demokratikus forradalmak fejlödésének az európai országokban. Úgy gondolták, hogy Nyugat-Európában akkor teremthetö az angol-amerikai uralkodó körök számára kívánatos rendszer, ha a szövetséges csapatok betörnek Olaszországba, és partra szállnak Észak-Franciaországban. Bonyolultabb volt a helyzet a délkeletés közép-európai országokban, mert itt már küszöbön állt a Vörös Hadsereg bevonulása. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya ezekben az országokban diplomáciai, katonai, hírszerzö és minden egyéb eszközzel igyekezett megakadályozni a demokratikus erök gyözelmét. Az angol kormány ragaszkodott hozzá, hogy katonai erökkel behatoljon a Balkánra, Magyarországra és Ausztriába. Az angol tervezési bizottság július közepén azt tanulmányozta, hogyan lehet az isztriai partvidékröl támadást indítani Ausztria belseje irányába. A földközi-tengeri szövetséges csapatok parancsnoka azt javasolta, hogy szervezzenek támadást "a Ljubljanai-völgyön át a magyar Alföld felé". 1944 telén és tavaszán az Egyesült Államok és Anglia kormánya nyomást gyakorolt Törökországra, hogy az mielöbb lépjen be a háborúba a fasiszta Németország ellen. A török csapatokat Trákiában, a tengerszorosok térségében összpontosították, ami azt mutatta, hogy Törökország, számára elönyös feltételek mellett kész ezeket a csapatokat a Balkánon bevetni. Eleve eldöntötték azt, hogy Görögországot angol csapatok szállják majd meg. Az angol és az amerikai uralkodó körök nagyarányú felforgató tevékenységet szerveztek, hogy gyengítsék a népek nemzeti felszabadító mozgalmát. Jugoszláviában ugyan az angolok nem segítették tovább Mihajlovicot, de mint Churchill képmutatóan kijelentette "lovagiasságból" támogatták II. Péter királyt. Ezt azért tették, hogy az elsö adandó alkalommal Jugoszlávia népeinek nyakába ültessék. Az angol és az amerikai kormány Görögországban Zervasz monarchista bandáit támogatta. Az angol-amerikai csapatok segítségével vérbe fojtották az emigráns görög kormány Egyiptomban állomásozó tengerészeinek és csapatainak felkelését, amelyet a Nemzeti Felszabadítás Frontjával való szolidaritásuk kifejezéseként szerveztek. A Görögország megszállására készülö angolok aknamunkát folytattak az EAM a (Görög Nemzeti Felszabadítás Arcvonala) és az ELASZ (Görög Népfelszabadító Hadsereg) ellen, amelynek során semmilyen eszköztöl nem riadtak vissza. Albániában az angol és az amerikai katonai misszióknak képviselöik voltak mind a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezérkarában, mind a reakciós katonai-politikai csoportosulásokban. A szövetséges katonai missziók az utóbbiakat a nemzeti felszabadító mozgalom elleni harcra használták fel. Meröben más volt a Szovjetunió magatartása az európai országokban folyó antifasiszta mozgalommal kapcsolatban. A nemzeti felszabadító mozgalmat az antifasiszta koalíció rendelkezésére álló harci erök szerves alkotórészének tekintette, s szervezetileg és anyagilag segítette. A Vörös Hadsereg azért lépte át az európai államok határait, hogy végérvényesen szétzúzza a hitlerista Németországot és csatlósait, felszabadítsa a népeket a fasizmus járma alól, s kezükbe adja sorsuk önálló intézésének jogát. A Szovjetunió erejének további gyarapodása, a Vörös Hadsereg gyözelmes elönyomulása, valamint az európai nemzeti felszabadító mozgalom fellendülése számottevöen hatott az antifasiszta koalíción belüli helyzet alakulására is. A Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormánya május 13-án közös nyilatkozatot adott ki, és ebben felhívást intézett a hitleri Németország csatlósaihoz: Bulgáriához, Finnországhoz, Magyarországhoz és Romániához. A nyilatkozat utalt arra, hogy a fasiszta tömb veresége elkerülhetetlen s követelte: hagyják abba a végzetes együttmüködést Németországgal, forduljanak szembe vele, s ezzel hozzák közelebb a háború befejezését, csökkentsék saját országuk szenvedéseit, valamint saját felelösségüke

t a bünös háborúért. Az antifasiszta koalíció három vezetö állama a nyilatkozatban kifejezésre juttatta egyetértését abban, hogy a teljes és végleges gyözelemig viselik a háborút. E felhívásnak fontos szerepe volt a fasiszta Németország oldalán harcoló államok további álláspontjának kialakításában. Politikai és katonai szempontból nagy fontosságú esemény volt, hogy az Egyesült Államok és Anglia, június 6-án megnyitotta a második frontot Nyugat-Európában. A Szovjetunió népe helyesléssel fogadta a hírt, hogy a szövetséges csapatok partra szálltak ÉszakFranciaországban. Népünknek az volt a véleménye, hogy ez a szovjet külpolitika jelentös sikere, s olyan fontos tényezö, amely közelebb hozza a második világháború befejezését, Az Egyesült Államok és Anglia dolgozói, akik szüntelenül követelték kormányuktól a Szovjetunió aktívabb támogatását, üdvözölték a második front megnyitását. A francia hazafiak még jobban fokozták a megszállók elleni harcot. A Belsö Fegyveres Erök egyik megyét a másik után szabadították fel. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az angol-amerikai csapatok partraszállása jócskán megkésett. A szövetségesek csak akkor határozták el véglegesen a partraszállási hadmüvelet végrehajtását, amikor "a második világháború menete gyökeresen megváltozott, amikor az események a nyugati államok számára úgy alakultak, hogy ha késlekednek a második arcvonal megnyitásával, akkor a szovjet katonák nemcsak Berlinbe, hanem Párizsba is eljuthatnak . . ." Az Egyesült Államok és Anglia kormányának késlekedése a Szovjetunió és sok más európai ország népeinek roppant nagy áldozatába került. A Vörös Hadsereg a háború három éve alatt több súlyos vereséget mért a német fasiszta fegyveres erökre, felörölte, legyengítette, a katasztrófa szélére juttatta. Csapataink gyözelmei felszították a partizánháború lángját a fasiszta Németország által megszállt országokban. A szövetséges csapatok ezért rendkívül elönyös körülmények között szálltak partra Normandiában. A német fasiszta hadvezetésnek nem volt elegendö ereje ahhoz, hogy megakadályozza az arcvonal megnyitását Észak-Franciaországban. Mint Guderian megemlíti, azok az óriási veszteségek, amelyeket a német fasiszta csapatok 1944 telén a szovjet-német arcvonalon elszenvedtek, meghiúsították azt a tervet, hogy nyugaton a németek csapatokat összpontosítsanak az angol-amerikai invázió elhárítására. Noha Nyugat-Európában létrejött a második front, a háborúban továbbra is a szovjet fegyveres erök játszották a döntö szerepet. Továbbra is a szovjet--német arcvonal volt a fö arcvonal. Mint a német forrásokból is megállapítható, itt voltak a legerösebb és legharcképesebb fasiszta hadosztályok. Június elején a Vörös Hadsereggel 228 ellenséges hadosztály és 23 dandár állt szemben, az angol-amerikai csapatok ellen pedig Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában 60, Olaszországban 26, vagyis összesen 86 hadosztály harcolt. A fennmaradó 60 német hadosztályból négy volt Dániában, 13 Norvégiában, 19 Jugoszláviában, Albániában és Görögországban, 24 pedig a föparancsnokság tartalékában. Az Európában állomásozó hadosztályok egy része bevethetö volt (amint hogy valóban be is vetették) a Vörös Hadsereg ellen abban az esetben, ha tovább nyomul elöre Középés DélkeletEurópában. A hitlerista Németország a legszerényebb számítások szerint is összes hadosztályainak mintegy kétharmadát szánta a szovjet csapatok elleni harcra. A helyzet mégis úgy alakult, hogy a Nyugat-Európában állomásozó német csapatokat a második front megnyitása után már nem lehetett a Vörös Hadsereg ellen felhasználható potenciális tartaléknak tekinteni. Söt, a veszteségek pótlására és a nyugati arcvonal erösítésére a fasiszta Németország kénytelen volt felhasználni hadászati tartalékainak egy részét is. Németországnak két arcvonalon kellett folytatnia a háborút, keleten és nyugaton. Pedig ettöl óva intett annak idején Bismarck, az idösebb Moltke s a német militarizmus több más vezetö ideológusa. Az angol-amerikai csapatok nyugat-európai partraszállása nagy gyözelme volt annak az ügynek, amelynek nevében az antifasiszta koalíció megalakult. Az összehangolt keleti és nyugati csapások közelebb hozták a végleges és teljes gyözelem napját, s ez megfelelt a Szovjetunió, az amerikai és az angol dolgozók s minden szabadságszeretö nép létérdekeinek. A második front megnyitása véget vetett a legnagyobb nézeteltérésnek, amely a hadviselés kérdésében a Szovjetunió, valamint az Egyesült Államok és Anglia közt fennállott. De még mindig maradtak vitás kérdések, amelyeknek a rendezése tovább erösítette volna az antifasiszta koalíciót. Nem oldódott meg a lengyel probléma, amely 1944 elsö felében fontos helyet foglalt el a három nagyhatalom kormányföinek üzenetváltásában. Változatlanul nyitva maradtak olyan kérdések, mint például az, hogy demokratizálják az emigráns lengyel kormányt, rendezzék kapcsolatait az országon belül müködö demokratikus erök képviselöivel; miként vegyen részt Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió e problémák megoldásában; s hogyan állapítsák meg Lengyelország keleti határait. Nézeteltérések támadtak az olaszországi helyzettel kapcsolatban is. Az angol-amerikai katonai közigazgatás szervei, a szövetséges parancsnokság és az általa támogatott Badoglio-kormány minden lehetö módon pártfogolták a reakciót, gáncsolták az antifasiszta mozgalmat, s ezzel megszegték a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak és Angliának Olaszország demokratizálása tekintetében hozott közös elhatározását. A szovjet kormány követelésére az Olaszország kérdésével foglalkozó Tanácsadó Bizottság megvitatta az országban kialakult helyzetet. Csakhamar megalakult Olaszországban az új kormány, amelybe a demokratikus pártok hat képviselöje is bekerült, köztük két kommunista. Olaszország kérdésében így sikerült egyetértésre jutni. A háború gyözelmes befejezésének közeledtével növekedtek az antifasiszta koalíció vezetö államainak gondjai a háború utáni együttmüködéssel kapcsolatban is. 1944 elején megkezdte munkáját az Európai Tanácskozó Bizottság. Február-március folyamán a szovjet kormányfö és az Egyesült Államok elnöke közti üzenetváltás megerösítette, hogy célszerü megalakítani az Egyesült Nemzetek apparátusát a háború utáni gazdasági együttmüködés biztosítására. Sikeres tárgyalások folytak az UNRRA (az Egyesült Nemzetek segélyezési és újjáépítési hivatala) tevékenységének jellegéröl és a világháború utáni berendezésének más fontos kérdéseiröl. Mindez arról tanúskodott, hogy még jobban megszilárdult az antifasiszta koalíció, s hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, a társadalmi és államrendjük közti elvi különbség ellenére továbbra is együttmüködik a háborúban. A Vörös Hadsereg 1944 telén és tavaszán kivívott gyözelmei újabb súlyos csapást jelentettek a fasiszta tömbre, s elösegítették a Szovjetunió nemzetközi kapcsolatainak további bövülését. Minél jobban közeledett a háború a fasiszta Németország csatlós országainak határaihoz, annál jobban kiélezödött belpolitikai helyzetük. A finn kormánykörök tapogatózni kezdtek, hogyan léphetne ki Finnország a háborúból. Románia burzsoá-földesúri köreinek vezetöi Mihály király és Antonescu miniszterelnök tudtával és beleegyezésével Kairóba küldték képviselöiket, hogy az Egyesült Államokkal és Angliával tisztázzák, milyen feltételekkel léphet ki Románia a háborúból s következésképpen a fasiszta tömbböl is. A magyar kormány, ha csak szóban is, de szembe mert szegülni Hitlerrel, aki újabb hadosztályokat és élelmiszer-szállítmányokat követelt Magyarországtól. Ez a magyar kormánykörök nagyfokú ingadozására vallott. A bolgár kormánykörök lázas igyekezettel keresték a kivezetö utat a súlyos helyzetböl, amelybe a Szovjetunióval szemben folytatott képmutató politikájuk következtében kerültek. Májusban Bagrjanov kormányát ültették a Bozsilov-kormány helyére, de ez a manöver mit sem változtatott a bolgár uralkodó osztályok politikájának lényegén. A fasiszta államok tömbje 1944 nyarán süllyedö hajóra emlékeztetett. A lengyel emigráns kormány és a japán kormány idöszerünek tartotta hangsúlyozni "barátságát" vagy legalábbis "lojalitását" a Szovjetunió iránt. A lengyel kormány hivatalos nyilatkozatot adott ki arról, hogy elkövetett és el fog követni "mindent a barátságos, jószomszédi kapcsolatok helyreállítására Oroszországgal". A valóságban azonban mit sem változtatott szovjetellenes magatartásán. A japán kormány, amely 1941 óta húzta-halasztotta a halászati egyezmény meghosszabbítására vonatkozó tárgyalásokat, valamint ama kötelezettségének végrehajtását, hogy Észak-Szahalinban megszünteti a japán koncessziókat, 1944 márciusában kifejezésre juttatta "jóindulatát", és aláírta a megfelelö jegyzökönyveket. Magától értetödik, hogy ezt a "barátságos lépést" erösödésünk és hadseregünk gyözelmei váltották ki. De a japán katonai klikk tovább folytatta a kalózkodást hajóink ellen a tengeren. Ezek a föbb tények jellemezték a Szovjetunió belpolitikai és nemzetközi helyzetét 1944 nyarán. Mindezek szocialista hazánk hatalmának szakadatlan gyarapodásáról tanúskodtak. Ezt a helyzetet össze sem lehet hasonlítani az elsö világháború idején a cári Oroszországban kialakult viszonyokkal! Akkor, 1916-ban, vagyis az imperialista háború harmadik évében, az ország gazdasága a teljes bomlás állapotában volt, feltartóztathatatlanul hanyatlott. A nép haragja egyre nött, gyülölte a cári kormányt. A csapatoknak nem volt löszerük és fegyverük. A föhadiszálláson és a vezérkarban tehetségtelen kontárok és hazaárulók uralkodtak. A hadsereg egyik vereséget a másik után szenvedte el, s képtelen volt fordulatot elöidézni a háború menetében. Az egész világ "agyaglábon álló óriásnak" nevezte Oroszországot. Most viszont, 1944-ben, a világtörténelem legvéresebb háborújának harmadik éve után, a Szovjetunió a világ egyik legerösebb állama volt. A szocialista hadigazdaság szakadatlanul növekedett. A kommunista párt által nevelt és egybeforrasztott szovjet nép az erkölcsi-politikai egység megtestesítöje volt. A Vörös Hadsereg egyre több elsörendü haditechnikai eszközt, löszert, felszerelést, élelmiszert kapott. Magas színvonalon állt a katonák erkölcsi szelleme és a szovjet hadmüvészet. A Szovjetunió újabb nagyszerü sikereket ért el nemzetközi helyzetének megszilárdításában. A Szovjetunió erejének további gyarapodása döntöen befolyásolta a föparancsnokságnak az 1944. nyári-öszi hadjáratra kidolgozott elgondolásait. A Vörös Hadseregnek minden lehetösége megvolt ahhoz, hogy nagyarányú támadó hadmüveleteket hajtson végre, nagy politikai és hadászati célokkal. 2. Németország belés külpolitikai helyzete 1944 közepén  A német ipar 1944 elsö felében tovább növelte a termelést, s júliusban elérte a háború elötti tetöpontot. Jelentékenyen nött a szoros értelemben vett hadianyag-termelés. Januártól júniusig több mint 8600 közepes és nehéz harckocsit, 17200 repülögépet, 20500 darab 75 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveget, 15500 aknavetöt, 393 ezer golyószórót, géppuskát és géppisztolyt, körülbelül 1 millió 675 ezer tonna löszert gyártottak. 1944 júniusában 5,1-szer annyi harckocsi, 2,6-szer annyi repülögép, 3,2-szer annyi tüzérségi és gyalogsági fegyver, háromszor annyi löszer készült, mint 1942 januárfebruár folyamán. Németország hadiipara e növekedés ellenére alacsonyabb színvonalon állt, mint a Szovjetunióé. A fasiszta birodalomban megértették, hogy lényegesen növelni kell a hadianyag-termelést. Az ország olyan termelökapacitásokkal rendelkezett a kohászatban, a fütöanyag-, az energetikai és a gépiparban, hogy legalábbis megkétszerezhették volna a fegyver és a hadianyag gyártását. De ezt megakadályozta a német hadigazdaság kapitalista természete. A náci vezetöség 1944 elsö felében lázas tevékenységet fejtett ki, hogy emelje a hadianyag-termelés színvonalát. Az iparban már 1942 tavaszán bevezették az úgynevezett "vállalkozói személyes felelösség", illetve az "ipari önkormányzat" rendszerét. Ennek lényege Speer birodalmi fegyverkezési és hadiipari miniszter szavai szerint az volt, hogy a hadianyag-termelést a vállalkozók egy csoportja tervezte és irányította. Ennek érdekében föbizottságokat, egyesüléseket, különleges bizottságokat alakítottak. 1944 tavaszán és nyarán a fasiszta kormány intézkedéseket tett, hogy tovább növelje a hadianyag-termelést. Márciusban kidolgozták a "Gyözelem programját", amely elöirányozta, hogy a fegyverzet és a hadianyag termelését az év végéig 58 százalékkal kell emelni. Április 22-én és június 19-én Hitler újabb rendeleteket írt alá a fegyvergyártás és a hadianyagipar koncentrálásáról. Április 20-án Speer körlevelet adott ki "Az üzemek munkájának átszervezéséröl". Június 20-án Göring elrendelte, hogy a légierö fegyverzetével kapcsolatos ügyeket utalják Speer illetékességébe. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a hadigazdaságot még erösebben vonják a fegyverkezési és hadianyagipari minisztérium ellenörzése alá, amely így a német gazdaság legföbb irányító szervévé vált. A hadianyag-termelés koncentrációja azt jelentette, hogy a náci államban tovább fokozódott a monopóliumok szerepe. A "vállalkozói személyes felelösség rendszere" bizonyos eredményekkel járt ugyan, de súlyos ellentmondásokkal volt terhes. Az "ipar emberei", a "magánvállalkozás emberei", akiktöl hemzsegett a fegyverkezési és hadianyagipari minisztérium és annak különféle bizottságai, többségükben maguk is vállalkozók vagy a monopóliumok magas rangú tisztviselöi voltak. Ezek szilárdan megvetették a lábukat az iparigazgatás apparátusában, s azt elsösorban arra használták fel, hogy a német és a külföldi munkások, valamint a hadifoglyok fokozott kizsákmányolásával saját vállalataik profitját növeljék, s hogy a monopóliumok elnyeljék a középés kisüzemeket. Természetesen a monopóliumok közti konkurrencia még jobban kiélezödött. A gyakorlatban a "tervezés", "az ipar koncentrálása", "a vállalatok munkájának átszervezése" csak olyan mértékben segítette elö a hadianyag-termelést, amilyen mértékben a monopolisták érdekeit szolgálta. Június 9-én Speer beszédet mondott a rajna-vesztfáliai ipar képviselöi elött, s bár nagyon magasztalta az "ipari önkormányzat" rendszerét, akarva, nem akarva, mégis felfedte fogyatékosságait. A birodalmi miniszter elmondotta: meghatalmazottjait azzal vádolják, hogy "a nyersanyag vagy a munkaerö elosztásakor kedveznek saját vállalataiknak". Speer ezért szemrehányással illette a vállalkozókat "Miközben nekünk az az érdekünk mondta -, hogy mindegyik vállalat lehetöleg csak egyfajta terméket gyártson, újra és újra akadnak üzemigazgatók, akik a legkülönfélébb gyártmányokat készítik." Speer kénytelen volt elismerni, hogyha adnának neki tíz évet az ipar átszervezésére, valószínüleg más módszereket alkalmazna. Így, bár az ipart a háború feladatainak megfelelöen átszervezték, nem tudták kihasználni a nehéziparban rejlö óriási termelési lehetöségeket. A német hadigazdaságra kedvezötlenül hatottak a fasiszta hadsereg 1944. téli és tavaszi vereségei is. A keleti arcvonal gigászi húsdarálóként örölte fel a hitlerista hadosztályokat. A németek visszavonulásának útvonalait hosszú kilométereken sírkeresztek, elhagyott harckocsik, lövegek, gépkocsik szegélyezték. A visszavonuló hadsereg egyre újabb és újabb személyi utánpótlást, fegyvert, löszert követelt. A fasiszta csapatok roppant nagy emberveszteségei következtében a Wehrmacht tartalék hadseregének parancsnoka kénytelen volt az emberutánpótlás növeléséröl beszélni. "A régi elöírás szerint az utánpótlás havi normája 200 ezer fö volt -jelentette -, most viszont ezt fel kell emelni körülbelül 70 ezer fövel. Következésképpen havonta 270 ezer emberre van szükség, a nyári idöszakra pedig összesen 1 millió 620 ezerre . . . Az 1,6 millió helyett a terv szerint . . . rendelkezésre áll körülbelül 400 ezer fö, ha nem kevesebb. A fennmaradó 1,2 milliót csak az alkalmatlannak minösítettek közül lehet behívni." Katasztrofális mértékben nött a veszteség fegyverzetben és harci technikai eszközökben is. A Vörös Hadsereg hadizsákmány-szolgálata 1944 elsö felében roppant mennyiségü német fegyvert, löszert és harci technikai eszközt gyüjtött össze a harcmezön. Mindennél jobban beszélnek erröl az adatok : összegyüjtöttek 8100 löveget, 3500 aknavetöt, 23500 géppuskát, 184 ezer puskát, 3000 harckocsit és rohamlöveget, 3300 traktort és vontatót, 61300 gépkocsit, 11,7 millió tüzérségi gránátot, 2,3 millió aknát. Az ellenségnek egyes esetekben sikerült összeszednie és Németországba szállítania tönkrement technikai felszerelését. A németek fegyverzetének és technikai eszközeinek egy része a partizánok kezébe került. Nyugatnémet közgazdászok állítása szerint a veszteségek "olyan mértékben csökkentették a fegyverállományt, hogy az ipar termelési kapacitása ezzel nem tudott lépést tartani". Különösen nagy volt a hiány repülögépekben. Noha a repülögépgyártás növekedett, a harcoló repülöalakulatoknál a repülögépek száma nem hogy nött, hanem még csökkent is. A "Gyözelem programjának" végrehajtását, az "ipari önkormányzat" rendszerével kapcsolatos nehézségeken kívül még a munkaeröhiány is akadályozta. Az 1944 májusában összeállított mérleg szerint a foglalkoztatott munkások és alkalmazottak száma 1943 májusától 700 ezer fövel csökkent. S közben további 1 millió 200 ezer embert kellett a harcoló csapatokhoz küldeni. A 23 millió német munkás és alkalmazott közül 11 millió nö volt. Az országban ezenkívül 7 millió 500 ezer hadifoglyot és eröszakkal elhurcolt külföldit dolgoztattak. A hitleristák 1944 elsö felében úgy próbáltak változtatni a helyzeten, hogy bezárták a polgári iparvállalatokat, s innen hadiipari üzemekbe helyezték át a munkásokat, katonai megrendeléseket adtak a kisiparnak, s a német nök és a külföldiek újabb nagy csoportjait vonták be a termelésbe. A fasiszta vezetök mindent elkövettek, hogy növeljék a munka termelékenységét. Azokat a vállalkozókat, akik még nem tértek át a 10-12 órás munkaidöre és a két müszakos termelésre, utasították, hogy ezt haladéktalanul hajtsák végre. Elrendelték, hogy a "fegyelemsértöket", akiket egyébként "szándékos munkakerülöknek" nyilvánítottak, a legszigorúbban büntessék meg. A hadifoglyok passzív ellenállását pedig fegyveres erövel törjék meg. De a "munkáskezekért vívott csata" a nyugatnémet burzsoá közgazdászok tanúsága szerint "kiábrándító" eredményekkel járt. A front a nehézségek ellenére töméntelen fegyvert és harci technikai eszközt kapott. 1944-ben a német fasiszta hadsereg állig fel volt fegyverkezve. Azok a vereségek, amelyeket a hitlerista csapatok Leningrád alatt, a jobb parti Ukrajnában és a Krímben elszenvedtek, még jobban kiélezték Németország belpolitikai helyzetét. A német nép kezdte megérteni, hogy a gyözelmek ideje végképp elmúlt, s hogy súlyos megpróbáltatások elött áll. A dolgozó tömegekben felgyülemlett az elégedetlenség, erösödött a háborúellenes és antifasiszta érzelem. Ilyen körülmények közt a Német Kommunista Párt, noha veszteségei súlyosak voltak, rendületlenül folytatta hösi harcát a háború megszüntetéséért és az új, demokratikus Németország megteremtéséért. A kommunistáknak sikerült bizonyos eredményeket elérniük az antifasiszták egyesítésében. A kommunista párt az illegalitás hihetetlenül nehéz körülményei közt megismertette a dolgozókkal a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottsága kiáltványát." Türingia és Szászország kommunista szervezetei platformot dolgoztak ki ezzel a címmel : "Mi, kommunisták és a ŻSzabad Németország® Nemzeti Bizottsága." A platformban ilyenjelszavak szerepeltek: "Le Hitlerrel!", "Le a háborúval!", "Éljen a szabad, független és demokratikus Németország!". A kommunisták felhívták a német népet, hogy teremtse meg Hitler, a fasizmus és az imperialista háború összes ellenfeleinek egységfrontját, szabotáljon minden munkát, amely a háborúval kapcsolatos, szervezzen fegyveres harcot Hitler kormánya ellen és így tovább. A dokumentumban leszögezték a német nép követeléseit a leendö szabad és független kormánnyal szemben. A platform elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt nagyjelentöségü volt. Hivatva volt egyesíteni az illegális kommunista mozgalmat, s tevékenységét ama feladatokra irányítani, amelyeket az NKP Központi Bizottsága a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottságának megalakítása kapcsán határozott meg. Egységes irányvonalat szabott valamennyi antifasiszta csoport tevékenységének. A szóban forgó platform alapján kezdett kialakulni a kommunisták, a szociáldemokraták, a pártonkívüli munkások, a parasztok, az értelmiségiek és a katonák harcos antifasiszta frontja. Berlinben létrejött a kapcsolat a vezetö kommunisták és két szociáldemokrata vezetö, Leber doktor és Reichwein professzor között. A kommunisták kidolgozták az agrárkérdés programját. Ebben felhívták a parasztokat, hogy aktívan harcoljanak a fasizmus és a háború ellen. Az illegális csoportok szoros kapcsolatot teremtettek az értelmiség haladó köreivel, orvosokkal, professzorokkal, müvészekkel, írókkal, mérnökökkel, müszakiakkal. Az antifasiszták önfeláldozó munkát végeztek a Wehrmacht katonái és tisztjei körében is. A németországi antifasiszta csoportok tevékenységét az NKP központi operatív vezetöségének magva irányította, amely a legnagyobb illegális pártcsoportok egyre szorosabb együttmüködésének `eredményeképpen alakult meg. Az NKP Központi Bizottságának, a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottságának és a moszkvai rádiónak adásai útján ezekhez a csoportokhoz "rendszeresen és gyorsan eljutottak a NKP Központi Bizottságának útmutatásai és utasításai." Sok illegális csoport közvetlen kapcsolatot tartott a külföldi munkások és a hadifoglyok antifasiszta szervezeteivel. A német antifasiszták a külföldi munkásokat és a hadifoglyokat megbízható szövetségeseiknek tekintették. A német birodalmi föügyészség egyik, 1944. július 18-i keletü okmányában arról olvasunk, hogy Lipcsében felfedtek egy nagy szervezetet, amelynek körülbelül 8000 úgynevezett "keleti" munkás tagja volt. Egy másik okmány, amelyet augusztus 29-én állított össze az SS föparancsnoksága, 18 olyan várost említ, köztük Berlint, Hamburgot, Lipcsét, Münchent, Dortmundot, amelyekben illegális munka miatt 1600, eröszakkal Németországba hurcolt szovjet állampolgárt tartóztattak le. Ugyanez az okmány arról is megemlékszik, hogy Braunschweigben, Chemnitzben, (ma KarlMarx-Stadt) Karlovy Varyban felfedték a német kommunisták kapcsolatait a "keleti" munkásokkal és a hadifoglyokkal. A német és a külföldi antifasiszták együttmüködése egyike volt ama tényezöknek, amelyek aláásták a hitlerista rendszer pilléreit. Az országban erösödött az antifasiszta agitáció és propaganda, egyre több illegális újságot adtak ki. Lipcsében áprilisban megjelent a Widerstand (Ellenállás) címü újság elsö száma, a Ruhr-vidéken kiadták a munkásosztály harcos lapját Unser Kampf (Harcunk) címmel. Ez utóbbi júniusi számának egyik híréböl kiderül: Badenben terjesztették a Die Wahrheit (Igazság), Stuttgartban pedig az Arbeiterzeitung (Munkásújság) címü lapokat. De más városokban is jelentek meg újságok. Kölnben az antifasiszták a kommunisták vezetésével kitünöen megszervezték a rádióadásokat. Az antifasiszta csoportok ezenkívül brosúrákat és röpcédulákat is adtak ki, Hitler-ellenesjelszavakat festettek a házfalakra, a kirakatüvegekre. 1944 elsö felében a kegyetlen terror ellenére sztrájkokra is sor került Németországban. Mint az igazságügy-miniszter a Die Lage címü náci folyóiratban megírta, ebben az idöszakban a sztrájkokban mintegy 13 ezer német és 200 ezer külföldi munkás vett részt. A nyugatnémet közgazdászok beismerése szerint a németek százezrei szabotálták a munkát a hadiüzemekben, mivel "a népben, különösen a nök körében, gyorsan erösödött a pszichológiai ellenállás a hadiipari munkával szemben". A fasiszták csupán 1944. január-március folyamán több mint 130 ezer német és külföldi állampolgárt tartóztattak le és sújtottak különféle büntetésekkel a hitlerista rendszer elleni harc miatt. A németországi antifasiszta mozgalom 1944 közepén azonban nem emelkedett olyan fokra, hogy döntöen befolyásolhatta volna az ország belpolitikai helyzetét. A német monopolista burzsoáziát, a fasiszta birodalom igazi gazdáját mégis aggasztotta a nép erösödö háborúellenes és antifasiszta érzelme. A burzsoázia halálosan rettegett attól, hogy Németország fenyegetöen közeledö veresége forradalmi megmozdulásokat idéz majd elö. A töke koronázatlan királyai a szovjet-német arcvonalon 1942-1943 folyamán elszenvedett vereségek után úgy gondolták, hogy világuralmi ábrándjaikat csak késöbb valósíthatják meg, s most minden gondolatuk arra összpontosult, hogyan tarthatják fenn az országban a kapitalista rendszert. Ilyen körülmények között Hitler, aki több mint tíz éven át hüségesen szolgálta a monopoltökét, fölöslegessé, akadállyá vált. A német burzsoázia 1933-ban hatalomra juttatta Hitlert, 1943-ban pedig bizonyos körei összeesküvö szervezetet alakítottak ellene. A német monopolista burzsoázia és a reakciós szoldateszka vezetö köreinek egy része úgy vélte, hogy Hitler félreállításával különbéke-tárgyalásokat kezdhet az Egyesült Államokkal és Angliával, a fasizmust megdöntö felszabadítók jelmezében tetszeleghet, s a führerre háríthat minden felelösséget a háborúért, Németország vereségéért. Az összeesküvök Hitlerrel még a Vörös Hadsereg Németország területére érkezése elött szerettek volna leszámolni. Úgy tervezték, hogy a kapitalista monopóliumoknak és a német tábornoki karnak a hitleri fasizmus által kevésbé kompromittált képviselöiböl alakítanak kormányt, s ez majd elejét veszi a néptömegek esetleges forradalmi megmozdulásának. A merénylet sikere esetén az új kormány feladata az lett volna, hogy megnyissa a nyugati arcvonalat az angol-amerikai csapatok elött, átdobja a német hadosztályokat keletre, a Szovjetunió ellen, feltartóztassa a Vörös Hadsereg elönyomulását, és ezzel megakadályozza a fasizmus teljes megsemmisítését Németországban. Mivel az imperialista Németországot fenyegetö teljes vereség nemcsak annak gazdáit, hanem az angol-amerikai imperialistákat is nyugtalanította, az összeesküvök az utóbbiaknál együttérzésre és támogatásra találtak. Az Egyesült Államok kormánykörei Allen Dullesnak, az amerikai hírszerzés európai fönökének közvetítésével kapcsolatot tartottak ezzel a "felsö ellenzékkel". Mint a nyugati burzsoá történészek tanúsítják, nem maradtak ki a játékból az angolok sem. Churchill úgy nyilatkozott, hogy Wallenberg, svéd bankár közvetítésével kész tárgyalásokat kezdeni az új német kormánnyal. Az összeesküvésben olyan reakciósok vettek részt, mint a Hitler által megsértett Beck és Witzleben tábornokok, Goerdeler, magas rangú náci hivatalnok, Loeser, a Krupp-müvek vezérigazgatója, Moltke és Schulenburg, mindketten ismert junkercsaládok leszármazottai. Az összeesküvök közt azonban akadtak német hazafiak is a tisztikarból és a burzsoázia soraiból, akik ellenezték az angol-amerikai uralkodó körökre való egyoldalú nemzetellenes, népellenes orientációt. Ebbe a csoportba tartozott Stauffenberg ezredes, Haeften föhadnagy, Quirnheim ezredes, a szociáldemokrata Leber és Reichwein. Stauf fenberg azon a véleményen volt, hogy a leendö német államnak demokratikus köztársaságnak kell lennie, s ellenezte Goerdeler alkotmánytervét. Stauffenberg és hívei amellett törtek lándzsát, hogy együtt kell müködni a kommunistákkal és a Németországban dolgozó külföldi munkásokkal. Csoportja sürgette, hogy vegyék fel a kapcsolatot a "Szabad Németország" Nemzeti Bizottsággal, s hogy kezdjenek tárgyalásokat a Szovjetunióval. Reichweinnek az volt a véleménye, hogy "Oroszország a jövö nagy és hatalmas országa, amely nélkül és amelynek ellenére ezentúl lehetetlen bármiféle európai politika . . ." Stauffenbergnek és híveinek nézetei nem voltak hibamentesek, az összeesküvök többségének programjához képest azonban sok progresszív vonást tartalmaztak. A "felsö ellenzék" a külsö és a belsö körülmények hatására fokozta tevékenységét. Megfogalmaztak egy kiáltványt a német néphez. Azt tervezték, hogy ezt Hitler meggyilkolása után teszik közzé. Kiáltványuk eléggé világosan feltárta annak az új hatalomnak a reakciós lényegét, amelyet Hitler eltávolítása után akartak megteremteni, s tükrözte a burzsoázia félelmét a népi forradalomtól. "Elérkezett az ideje írták a kiáltványban -, hogy megvalósítsuk ezt a tervet, mivel az utolsó pillanatoknál tartunk. Különben újra át kell élnünk az 1918. novemberi forradalmat." Deklarálták az államrend alapelveit is. A hatalom támaszának a Wehrmachtot és a fasiszta rendörséget nyilvánították. A koncentrációs táborokat eredeti formájukban fenntartották volna, csupán határozatlan ígéretet tettek, hogy felülvizsgálják a foglyok ügyét. A háborúról ködösen nyilatkoztak, de azért könnyen ki lehetett olvasni belöle azt az elképzelést, hogy a fasiszta hadsereg nyugaton abbahagyja a hadmüveleteket, keleten viszont "védi a hazát". Szó sem volt arról, hogy a német csapatokat kivonják a megszállt országokból. Az új kormány hatalomra jutása tehát nem jelentette volna a Hitler idején fennállt rendszer alapvetö megváltoztatását. Az összeesküvök húzták-halasztották terveik végrehajtását, bizonytalankodtak. De amikor a német hadsereg 1944 júliusában Belorussszijában és Ukrajna nyugati területein a szovjet fegyveres erök csapásai következtében válságos helyzetbe került, rászánták magukat a cselekvésre. A merényletet Hitler föhadiszállásán, a "Wolfschanze"-ban, Rastenburg (Kelet-Poroszország) közelében követték el. Stauffenberg ezredesnek július 20-án sikerült észrevétlenül elhelyeznie egy idözített bombát abban a teremben, amelyben a hadmüveleti tanácskozást tartották. A bomba felrobbant, de Hitler egy kis ijedtséggel megúszta. Az összeesküvés részvevöi nem használták fel a kedvezö alkalmat Hitler meggyilkolására és a hatalom megszerzésére. Ahelyett, hogy határozottan cselekedtek volna, összegyültek a fegyveres erök berlini vezérkarának egyik szobájában, s hosszú vitákba bonyolódtak. Hitler környezete viszont a meglepetésböl magához térve kíméletlenül elfojtotta a puccsot. A július 20-i kísérlet elsösorban azért vallott kudarcot, mert szervezöi a néptömegektöl tartva csupán palotaforradalomra törekedtek. Az összeesküvés részvevöi nem akartak a munkásokra és a katonákra támaszkodni. A nácik megkezdték a tömeges letartóztatásokat és a kivégzéseket. S ez már nemcsak az összeesküvöket és híveiket sújtotta, hanem az antifasiszta mozgalom sok részvevöjét is, Egyetlen "különleges akció" során 7000 embert tartóztattak le, föleg a német kommunista és szociáldemokrata párt aktivistáit. A Gestapo csapást mért a "Szabad Németország" antifasiszta mozgalmára, a türingiai, szászországi, berlini, hamburgi, kölni stb. illegális csoportokra. Sok kommunistát kivégeztek, köztük Anton Saefkowot, Bernhard Bastleint, Franz Jacobot, Theodor Neubauert, Georg Schumannt, s a szociáldemokrata párt több kiváló személyiségét, Wilhelm Leuschnert, Julius Lebert és Adolf Reichweint. Augusztus 18-án a buchenwaldi koncentrációs táborban meggyilkolták Ernst Thelmannt, az NKP Központi Bizottságának elnökét, a német munkásosztály vezérét. Ettöl a törhetetlen antifasiszta harcostól még a börtönben is féltek a nácik. Utolsó kicsempészett levelében Thelmann elöre jelezte, hogy a szovjet-német arcvonalon elszenvedett vereség miatt "a hitlerista rendszer nem riad vissza semmitöl, csakhogy idejében megszabaduljon Thelmanntól, hogy eltegye láb alól, hogy egyszer s mindenkorra végezzen vele". Thelmann felhívta híveit, hogy fáradhatatlanul harcoljanak a kommunizmus ügyéért. "A láng, amely bevilágítja szívünket és eltölti lelkünket írta-, mint ragyogó fáklya vezet bennünket életünk csataterein. Legyünk tántoríthatatlanok, mindvégig hüségesek, higgyünk a gyözelemben, mert csakis így tudunk változtatni sorsunkon és tudjuk teljesíteni forradalmi kötelességünket nagy történelmi küldetésünkben, s kivívni az igazi szocializmus végleges gyözelmét." Thelmann a levél végén Goethe Faustjából idézte az alábbi gyönyörü sorokat: Igen! eszem egészen erre tért meg, Ez a végbölcsesség csupán. Az érdemel csak szabadságot, életet, Ki érte küzd nap-nap után. (Idézve: Halász Elöd: Bevezetés Goethe "Faust" I. részéhez. Szépirodalmi Kiadó, 1953. XXII. old.) Thelmann a halállal szembenézve is olyan törhetetlen maradt, amilyen a fasiszta börtönökben töltött 11 év alatt mindvégig volt, s ahogyan egész életét leélte. A gyilkos terror, amely a július 20-i események után csak fokozódott, meggyengítette az antifasiszta mozgalmat. A felsö körök ellenzékét szétzúzták. 1944-ben azonban a hitlerista kormány nemcsak a vérengzéssel tartotta féken a népet. A lakosságra s különösen a kispolgári rétegekre meglehetösen hatott a féktelen soviniszta demagógia, A német nép többsége még engedelmesen dolgozott a hadsereg számára. Nem álltak valami fényesen a fasiszta Németország ügyei a nemzetközi küzdötéren sem. A csatlós országokban kiélezödött a belpolitikai helyzet, a megszállt országokban erösödött az ellenállási mozgalom. Romlottak Németország kapcsolatai Törökországgal és Svédországgal. Németországot teljes külpolitikai elszigetelödés fenyegette. A hitlerista kormány minden eszközt, így a fegyveres eröket is felhasználta, hogy kordában tartsa a vazallus államokat. Júniusban elöbb Ribbentropot, majd Keitelt küldte tárgyalni Finnországba. A finn kormány ennek hatására kijelentette, hogy folytatni akarja a háborút. Bulgáriában a fasiszták erös nyomást gyakoroltak a cári klikkre és a németbarát érzelmü burzsoáziára. Utasításukra a Bagrjanov-kormány tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Kállay magyar miniszterelnököt elmozdították. Március 24-én a németek megkezdték Románia megszállását. Hitlernek így rövid idöre sikerült megakadályoznia a fasiszta tömb felbomlását. Minél bonyolultabbá vált Németország nemzetközi helyzete, kormánykörei annál makacsabbul ragaszkodtak ahhoz a rögeszméhez, hogy az antifasiszta koalíció fel fog bomlani. Hitler és hívei a második front megnyitása ellenére azt remélték, hogy konfliktus támad majd a Szovjetunió, valamint az Egyesült Államok és Anglia között. A nácik úgy számítottak, hogy a Vörös Hadsereg elönyomulása kiélezi a nézeteltéréseket az antifasiszta koalíció országai között. Németország belpolitikai és nemzetközi helyzete tehát 1944 tavaszán és nyarán tovább romlott. Németország azonban még mindig nagyon erös ellenség volt, hiszen hatalmas terület, sokmilliós fegyveres erö és jelentékeny gazdasági eröforrások álltak rendelkezésére. Minden arra vallott, hogy a végleges gyözelem nagy eröfeszítést követel az antifasiszta koalíciótól, elsösorban a Szovjetuniótól és fegyveres eröitöl. 3. A szovjet német arcvonalon kialakult helyzet. A hadviselö felek tervei a nyári-öszi hadjáratra A Vörös Hadsereg 1944. téli és tavaszi gyözelmes hadmüveletei megváltoztatták a hadászati helyzetet. Mint már említettük, a szovjet csapatok súlyos vereségeket mértek az ellenségre, s kijutottak a Baltikum és Belorusszija keleti körzeteibe, Ukrajna nyugati területeire és Románia északkeleti részébe. A Föparancsnokság Föhadiszállása hogy az újabb támadó hadmüveleteket sokoldalúan elökészítse megparancsolta a Vörös Hadsereg csapatainak, hogy április második felében álljanak meg az elért terepszakaszokon, s rendezkedjenek be védelemre. A föhadiszállás utasításai értelmében április 17-én védelembe ment át az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front, április 18-án a 2. Balti Front, április 19-én a Leningrádi, a 3. Balti, a 3. és a 2. Belorusz Front. Április 22-én adták ki a parancsot arra, hogy csapataink erösítsék meg a védelmet az 1. Balti Front sávjában, május 6-án pedig védelembe ment át a 2. és a 3. Ukrán Front is. A szovjet-német arcvonalon rövid szünet állt be, a vihar elötti csend. Megkezdödött a felkészülés a nyári hadászati támadó hadmüveletekre. A szovjet-német arcvonal a Barents-tenger és a Finn-öböl között ugyanazon a terepszakaszon húzódott, ahol az év elején (4. sz. térkép). A Finn-öböl és a Fekete-tenger közt az arcvonal lényegesem megváltozott. Északnyugaton az arcvonal a Narva folyó, valamint a Csúdés a Pszkovi-tó keleti partján, majd tovább Pszkovtól és Idricától keletre a Nyescserdo-tó felé; nyugaton a Nyescserdo-tótól kiindulva, Vityebszktöl, Orsától, Mogiljovtól, Zslobintól keletre, Mozirtól nyugatra és onnan tovább a Pripjaty mentén Kovelig; délnyugaton Koveltöl kiindulva Lucktól, Tarnopoltól, Kolomijától és Krasznoilszktól nyugatra; délkeleten Krasznoilszktól kiindulva Suceavától nyugatra, Iasitól keletre Orgejev irányában, majd tovább a Dnyeszter mentén a Fekete-tengerig húzódott. Az arcvonalon két hatalmas kiszögellés volt: az egyik a Pripjatytól északra, Belorusszija területén kelet felé, a másik a Pripjatytól délre, Ukrajnában, az ellenség felé. A fasiszta hadvezetés a belorusszijai kiszögellés tartásával fedezte a kelet felöl Berlinbe vezetö utakat, s biztosította csapatainak viszonylag stabil helyzetét a Baltikumban és Ukrajnában. A Pripjatytól délre kialakult kiszögellés elörenyúlt a Kárpátokig, kettévágta a német fasiszta csapatok arcvonalát, s megnehezítette manöverezésüket. Az összesen több mint 4000 km kiterjedésü szovjet-német arcvonalon a Szovjetunió és a fasiszta Németország hatalmas eröi néztek farkasszemet egymással. A Barents-tengeren Északi Flottánk tevékenykedett. A flotta hadihajói és repülögépei biztosították a szárazföldi csapatok jobbszárnyát, harcoltak az ellenség észak-norvégiai kikötökben állomásozó haditengerészeti eröi ellen, örszolgálatot teljesítettek azokon a tengeri útvonalakon, amelyek a Szovjetuniót Angliával és az Egyesült Államokkal kötötték össze. A Barents-tengertöl a Finn-öbölig húzódó arcvonalon a Karéliai Front csapatai és a Leningrádi Front jobbszárnyának magasabbegységei tevékenykedtek. Ezek állományába hét összfegyvernemi hadsereg és két légi hadsereg tartozott. Velük szemben a németek 20. hegyivadász-hadserege és a teljes finn hadsereg állt. Mivel a Vörös Hadsereg elérte Narvát, javult a Balti Flotta helyzete. Flottánk könnyü hadihajóinak és repülögépeinek támaszpontjait most már az ellenség hoglandi aknavetö és tüzérségi állásainak közvetlen közelében rendezhette be, s hozzáláthatott a hoglandi állásrendszer déli szárnyának megsemmisítéséhez. Kedvezö feltételek alakultak ki a flotta eredményes müködéséhez a Finn-öböl középsö és nyugati részén is. A Balti Flotta felkészült arra, hogy aktívan támogassa a Baltikumban és a Karéliai-földszoroson támadó szovjet csapatok tengerparti szárnyait. A Finn-öböltöl a Nyescserdo-tóig terjedö szakaszon a Leningrádi Front közepén és balszárnyán tevékenykedö hadseregek, valamint a 3. és a 2. Balti Front csapatai helyezkedtek el, összesen tíz összfegyvernemi hadsereg és két légi hadsereg. Velük szemben az "Észak" hadseregcsoport védett, amelybe a "Narva" hadmüveleti csoport, továbbá a 18. és a 16. hadsereg tartozott. Ezt a csoportot az 1. légiflotta támogatta. Nagy erök összpontosultak a Nyescserdo-tótól Verbáig terjedö szakaszon. Itt szovjet részröl az 1. Balti, a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front csapatai 19 összfegyvernemi hadsereg, köztük az 1. lengyel hadsereg és öt légi hadsereg tevékenykedett. Ezen az arcvonalszakaszon az "Észak" hadseregcsoporthoz tartozó 16. hadsereg jobbszárnyának magasabbegységei, a teljes "Közép" hadseregcsoport (a 3. páncéloshadsereg, a 4., a 9. és a 2. hadsereg), valamint az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoporthoz tartozó 4. páncéloshadsereg balszárnyának magasabbegységei védtek. A "Közép" hadseregcsoportot a 6. légiflotta támogatta. Varba és Krasznoilszki között az 1. Ukrán Front csapatai harcoltak: hat összfegyvernemi, három harckocsi-hadsereg és két légi hadsereg. Velük szemben az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoport védett, amelyhez a németek 4. és az 1. páncéloshadserege, valamint az 1. magyar hadsereg tartozott. Végül Krasznoilszktól a Fekete-tengerig a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai helyezkedtek el: 13 összfegyvernemi, két harckocsi-hadsereg és két légi hadsereg. Velük szemben a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoport védett, amely a 8. német, a 4. román, a 6. német és a 3. román hadseregböl állt. Az "ÉszakUkrajna" és a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoportokat a 4. légiflotta támogatta. Gyökeresen megváltozott a Fekete-tengeri Flotta helyzete. Mivel a Krím és Ogyessza felszabadult, most már ellenörizhette az ellenség tengeri utánpótlási vonalait, és megbéníthatta tengeri szállításait. Szevasztopoli és ogyesszai támaszpontjairól kiindulva aktív tevékenységet folytathatott közvetlenül az ellenséges partoknál, s ezzel hathatós segítséget nyújthatott a szovjet csapatok tengerparti szárnyának. 1944 áprilisában újra megalakították a Dunai Katonai Flottillát. A föparancsnokság tartalékában két összfegyvernemi és egy harckocsi-hadsereg volt. Az erök csoportosítása a különbözö irányokban nem volt egyforma. A Pripjaty és a Fekete-tenger között a Vörös Hadsereg lövészhadosztályainak 39,2 százaléka, a német fasiszta hadsereg gyalogosmagasabbegységeinek pedig 44,1 százaléka helyezkedett el. Mind a két fél itt összpontosította páncélosés gépesített csapatainak 80-86 százalékát. Ezen a viszonylag keskeny arcvonalszakaszon amely a szovjet-német arcvonal teljes kiterjedésének körülbelül egynegyede volt azért összpontosult ilyen hatalmas tömegü erö, mert 1944 telén és tavaszán itt zajlottak le a legnagyobb ütközetek. A lövész-magasabbegységek körülbelül egyharmada mindkét oldalon az arcvonal középsö szakaszán harcolt, a Nyescserdotó és Verba között. A csapatok kisebb része jutott az északnyugati hadszíntérre. Június elsö heteiben befejezödött a szovjet csapatok nagyarányú átcsoportosítása, amely a tervezett csapások irányában lényegesen megváltoztatta az eröviszonyokat. A szovjet fegyveres erök 1944. június 1-i állományát az alábbi táblázat tartalmazza: A táblázat megmutatja, hogy noha a téli hadjárat nagy hadászati hadmüveleteiben fegyveres eröinknek nem csekély veszteségei voltak, létszámuk, fegyverzetük és harci technikai eszközeik tovább gyarapodtak. 1944 elsö öt hónapjában a szovjet csapatok személyi állománya több mint 200 ezer fövel, a harckocsik és a rohamlövegek száma 4357-tel, vagyis 77 százalékkal, a harci repülögépeké pedig 5969-cel, vagyis 68 százalékkal növekedett. Csupán a lövegek és az aknavetök száma maradt a régi színvonalon. A tüzérség ütöereje ez idö alatt mégis nött, mert a hadsereg nagyobb ürméretü új lövegeket kapott. A hadsereg rendelkezésére bocsátott nagy mennyiségü új technikai eszköz lehetövé tette, hogy a föhadiszállás a téli hadjárat kezdetéhez képest harckocsikban nyolcszorosra, repülögépekben pedig több mint négyszeresre növelje tartalékait. 1944. június 1-én ezenkívül voltak területünkön lengyel, csehszlovák, román, jugoszláv, francia egységek és magasabbegységek is összesen 104 ezer emberrel, 1220 löveggel, 163 harckocsival és 122 repülögéppel. A fasiszta Németország legharcképesebb magasabbegységei zömét a szovjet-német arcvonalon tartotta. 1944. június 1-én itt 228 hadosztály és 23 dandár tevékenykedett, köztük 23 páncélosés hét gépesített hadosztály. 49 hadosztály és 18 dandár a csatlósoké, 179 hadosztály és öt dandár Németországé volt. Tehát a Vörös Hadsereggel szemben a Wehrmacht szárazföldi eröinek 56 százaléka tevékenykedett (a Wehrmacht akkor 324 hadosztályból állt), ha pedig a csatlós országok csapatait is beszámítjuk, az ellenséges szárazföldi erök 63 százaléka harcolt ellenünk. A szovjet-német arcvonalon védö ellenséges csapatok teljes létszáma 4 millió fö volt, ebböl a német csapatok állományába 3,2 millió, a román, magyar és finn csapatokéba pedig 800 ezer fö tartozott. Az ellenségnek sok technikai eszköz állt rendelkezésére: 48635 löveg és aknavetö, 5250 harckocsi és rohamlöveg, 2796 harci repülögép. A hitlerista hadvezetés a lövegek és az aknavetök 71 százalékát, a harckocsik és a rohamlövegek 57 százalékát, a harci repülögépek 51 százalékát a keleti arcvonalon összpontosította. A téli hadjárat folyamán noha nyugatról több hadosztályt dobtak át, s számottevö utánpótlás is érkezett emberben és technikai eszközökben az ellenség fegyveres eröi a szovjet-német arcvonalon erösen megcsappantak. A német katonák és tisztek létszáma egymillió fövel csökkent. Magyarország és különösen Románia ugyancsak óriási veszteségeket szenvedett, s kénytelen volt csaknem összes fegyveres eröit az arcvonalba küldeni. De ez csak 100 ezer fönyit pótolt az ellenség emberveszteségeiböl. A Vörös Hadsereggel szemben védö ellenséges csapatok létszáma 1944. június 1-én 900 ezer fövel kevesebb volt, mint január 1-én. A nyári hadjárat kezdetekor tehát a szovjet fegyveres erök a fasiszta tömbhöz tartozó államok csapatait minden tekintetben felülmúlták. Ez a fölény emberekben 1,7-szeres, lövegekben és aknavetökben (a légvédelmi tüzérség nélkül) 1,8-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 1,6-szeres, harci repülögépekben pedig 4,9-szeres volt. A szovjet harcosok erkölcsi szelleme a Vörös Hadsereg társadalmi jellegénél fogva mindig is mérhetetlenül fölötte állott az ellenséges katonák és tisztek erkölcsi szellemének. A téli hadjáratban kivívott gyözelmek még jobban megszilárdították a szovjet csapatok erkölcsi-politikai állapotát. A német fasiszta hadseregek harci szelleme viszont lényegesen romlott. A szovjet fegyveres erök támadásának politikai céljait az 1944. nyári-öszi hadjáratra a legfelsöbb föparancsnok május elseji parancsa határozta meg. Ez többek közt kimondta: "meg kell tisztítani a fasiszta betolakodóktól egész területünket, és helyre kell állítani a Szovjetunió államhatárait az egész vonalon, a Fekete-tengertöl a Barents-tengerig . . . Ki kell szabadítanunk a német rabságból lengyel, csehszlovák testvéreinket s Nyugat-Európa más, velünk szövetséges népeit, amelyek a hitleri Németország járma alatt nyögnek". A nemzetközi, a belpolitikai és a hadászati helyzet lehetövé tette, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása felvázolja a Vörös Hadsereg döntö támadásának terveit. A rendelkezésre álló erök azonban nem voltak elegendök ahhoz, hogy 1944 nyarán és öszén egyidejüleg támadjunk az egész szovjet-német arcvonalon. A német fasiszta hadsereg még erös ellenfél volt, s jól berendezett terepszakaszokon várta a támadást. Hogy ilyen körülmények közt nagy politikai és hadászati célokkal támadást szervezzünk, magas fokú hadmüvészetre volt szükség, biztosítanunk kellett a csapatok megfelelö anyagi-technikai ellátását, a politikai szerveknek és a pártszervezeteknek fokozniuk kellett a politikai munkát. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság úgy határozott, hogy a nyári támadást nem egyidejüleg indítja meg az egész arcvonalon, hanem egymás után különbözö irányokban mér csapásokat. A föhadiszállásnak erröl az elgondolásáról általános képet nyújtanak Sztálinnak Roosevelthez, illetve Churchillhez küldött üzenetei. Június 6-án a szovjet kormányfö nyíltan megírta: "A szovjet csapatok általános támadása szakaszonként fog kibontakozni a hadseregek egymás után következö támadásba lendülése útján." Június 9-i üzenetében pedig így írt: "A szovjet csapatok nyári támadásának elökészületei befejezéshez közelednek. Holnap, június 10-én kezdödik nyári támadásunk elsö szakasza a leningrádi fronton." Június 21-i üzenetében Sztálin így tájékoztatta szövetségeseit: "Legkésöbb egy hét múlva megkezdödik a szovjet csapatok nyári támadásának második szakasza." (A belorusszijai hadmüveletröl volt szó a szerk.). Végül a június 27-i üzenetében amelyet a belorusszijai hadmüvelet megkezdése után írt a következö állt: "A mi támadásunkról elmondhatjuk, hogy lélegzetvételnyi idöt sem hagyunk majd a németeknek, egyre szélesebb fronton fogjuk folytatni támadó hadmüveleteinket, s egyre fokozzuk nyomásunkat a német hadseregekre." A Vörös Hadsereg nyári-öszi hadjáratának tervét a téli hadjárat befejezése idején dolgozták ki. Az Állami Honvédelmi Bizottság április 12-én határozatot hozott annak a bizottságnak a jelentése alapján, amely megvizsgálta a Nyugati Front helyzetét. Ebben a határozatban, amely fontos szerepet játszott a nyári-öszi hadjárat elökészítésében, az Állami Honvédelmi Bizottság rámutatott arra, hogy a szmolenszk-vityebszki irányban a Nyugati Front megtorpanása és a szomszédos frontok elönyomulása miatt az arcvonal helyzete a szovjet csapatokra nézve igen kedvezötlenül alakult. Az ellenség a Lepel-Mogiljov-Minszk háromszögben légieröt tartott, amely a legrövidebb úton támadhatta a Balti Front és a Belorusz Frontok mögöttes területeit. Az ellenség a Nyugati Front sávjában állt a legközelebb Moszkvához. A belorusszijai nagy német fasiszta csoportosítás megsemmisítése ezért elsörendü és nagyon fontos feladat volt. Április 17-19-én, néhány nappal az Állami Honvédelmi Bizottság határozata után, mint már említettük, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának direktívája védelembe rendelt minden frontot, kivéve a 2. és a 3. Ukrán Frontot (ezek május 6-án kaptak ugyanilyen parancsot). A május 1-7-ig kiadott direktívák valamennyi frontnak elrendelték, hogy készüljenek fel a nyári támadásra. A föhadiszállás hangsúlyozta: fokozzák a csapatok harckiképzését, tanulmányozzák az ellenség védelmét, hozzanak létre 25 km mély frontövezetet, s így biztosítsák a hadmüveletek rejtett elökészítését stb. "A védelembe való átmenet mutatott rá a föhadiszállás ideiglenes intézkedés, és célja az, hogy a csapatok felkészülhessenek a további támadó tevékenységre." A Legfelsöbb Föparancsnokság a föcsapás irányának meghatározása után intézkedett, hogy megtévesszék az ellenséget, és a csapatok átcsoportosításait a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán a döntö eröfölény létrehozása végett titokban hajtsák végre. A föhadiszállás igyekezett megerösíteni az ellenséget abban a meggyözödésében, hogy a Vörös Hadsereg a föcsapást a szovjet-német arcvonal déli szakaszán készíti elö. E célból többek közt utasították a 3. Ukrán Front parancsnokát, hogy színleljen csapatösszevonást Kisinyovtól (Chisinav) északkeletre. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság különösen nagy figyelmet fordított a föirányban, Belorusszijában végrehajtandó támadás elökészítésére. E hadmüvelet tervét az Állami Honvédelmi Bizottság említett határozata, a hadászati helyzet alapos elemzése és a frontparancsnokok javaslatai alapján dolgozták ki. Május végére véglegesen kialakult a Vörös Hadsereg 1944. nyári támadásának terve. A tervet a vezérkar 1944. május 30-i keletü terv-térképén rögzítették. A szovjet csapatoknak a Karél-földszoroson és Dél-Karélia térségében kellett megkezdeniük a harctevékenységet. Itt a Leningrádi Front mért csapást Viborg (Vüpuri) irányában, a Karéliai Front pedig a Ladoga-tó és az Onyega-tó közt, illetve ezektöl északra. E frontok azt a feladatot kapták, hogy zúzzák szét a szemben álló ellenséges eröket, s üzzék ki öket a Karél-földszorosról és Dél-Karéliából. A hadjáratban a föcsapást az 1. Balti Front, a 3. és a 2. Belorusz Front, valamint az 1. Belorusz Frontjobbszárnyának hadseregei mérték. A támadás célja az volt, hogy szétzúzzák a "Közép" hadseregcsoportot, és felszabadítsák Belorussziját. A frontoknak egymással együttmüködve az elsö etapban el kellett érniük a Druja-Svencsenisz-Sztolbci-Zsitkovicsi vonalat. A második etapban támadásba mentek át a 2. és a 3. Balti Front csapatai és az 1. Belorusz Front balszárnyának hadseregei is. Ugyanakkor megindították a támadást a tava-rosszkajai és lvovi irányban az 1. Ukrán Front csapatai, amelyeknek az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoportot kellett szétzúzniuk. Az a sáv tehát, amelyben a nyári-öszi hadjárat során csapataink a föcsapást mérték, eredetileg a Nyugati-Dvina partján fekvö Polocktól a Pripjaty partján fekvö Mozirig terjedt. A továbbiakban, amint az 1. Ukrán Front csapatai is támadásba lendültek, ez a sáv déli irányban egészen a Kárpátokig szélesedett ki. A frontok egymást követö támadásával július közepétöl egy igen széles sávban, Pszkovtól a Kárpátok északi nyúlványáig kellett kibontakoznia a Vörös Hadsereg támadásának. A hadmüveletek eredményeképpen a 2. és az 1. Balti Front, valamint a 3., a 2. és az 1. Belorusz Front csapatai kijutottak a Rézekne-Daugavpils-Grodno-Lublin vonalra, az 1. Ukrán Front csapatai pedig a Zarnosé (Zamosztye) Javorov-Dnyeszter terepszakaszra. A többi front is felkészült a támadásra, de úgy határoztak, hogy a hadmüveletek menetétöl és eredményeitöl függöen döntik el, milyen konkrét feladatokat kapjanak, és mikor kezdjék meg az aktív tevékenységet. E terv sikeres végrehajtása révén csapatainknak fel kellett szabadítaniuk a leningrádi terület északi részét és Dél-Karéliát, Belorussziját, Ukrajna nyugati területeit, valamint a Litván és a Lett Köztársaság területének egy részét. Lehetövé vált, hogy a Szovjetunió segítsen a szövetséges Lengyelországnak és Csehszlovákiának. A szovjet-német arcvonalon indított támadás további kibontakozása lehetövé tette, hogy 1944-ben felszabadítsuk hazánk egész területét, kiléptessük a háborúból Németország csatlósait: Finnországot, Romániát, Magyarországot és Bulgáriát, segítséget nyújtsunk DélkeletEurópa megszállt országainak. Végül a "Közép" és az "Észak-Ukrajna" hadseregcsoportok szétzúzásával lehetöség nyílt arra, hogy a szovjet-német arcvonal északi és déli szárnyán egymást követö hadászati hadmüveletekkel vereséget mérjünk az "Észak" és a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoportokra. Mindezek igen kedvezö feltételeket teremtettek ahhoz, hogy 1945-ben megszervezzük a befejezö hadászati hadmüveleteket a föirányban, azaz Varsó-Berlin irányában. Egyszersmind megkönnyítettük a szövetséges erök nyugat-európai helyzetét is. Ez jól átgondolt, rugalmas és logikus hadászati terv volt. A belorusszijai támadás azzal a feltétellel, hogy sikerül ebben az irányban rejtve túleröt összpontosítanunk nagy sikereket ígért. A német fasiszta hadvezetés nem Belorusszijában várta a Vörös Hadsereg föcsapását. Az egymást követö támadó hadmüveletek egymás számára készítették elö a sikert. S minden újabb hadmüvelet végrehajtását a hadmüveleti és a hadászati helyzetben bekövetkezett változások figyelembevételével tervezték meg. Az ellenség kénytelen volt egyik arcvonalszakaszról a másikra átdobni csapatait, különbözö irányokban szétforgácsolni tartalékait. Ennek a bonyolult, de sokat ígérö hadászati tervnek a végrehajtása magas fokú hadmüvészetet követelt a szovjet csapatoktól. Az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megtette a szükséges intézkedéseket, hogy anyagi-technikai szempontból biztosítsa a nyári-öszi hadjárat tervezett hadmüveleteit. A föirányban tevékenykedö frontok jelentös megerösítést kaptak elsösorban a hadászati tartalékokból. Májusban és júniusban szakadatlanul özönlöttek az arcvonal felé az emberekkel, fegyverrel, löszerrel megrakott katonai szerelvények. 1944-ben e hónapok folyamán érte el a tetöpontot a katonai szállítás. A belorusszijai hadmüvelet biztosítása végett júniusban naponta átlagosan 3600 vagont raktak meg, s ez 25 százaléka volt az egész vasúthálózaton végrehajtott napi katonai rendeltetésü berakodásnak. Az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. április 27-én külön határozatban kötelezte a Közlekedésügyi Népbiztosságot, hogy készüljön fel helyreállítási munkákra a következö vasúti vonalszakaszokon: Orsa-Mogiljov, Mogiljov-Zsalbin-Kalinkovicsi, Vityebszk-Orsa, LvovSzombor, Sztrij-Szombor stb. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek a szakaszok akkor még a megszállt területen voltak. A föhadiszállás tudta, hogy a Vörös Hadseregnek rendelkezésére áll minden szükséges erö és eszköz a kitüzött feladatok sikeres végrehajtásához. A német hadvezetés 1944 nyarára és öszére változatlanul védelmi jellegü terveket készített. Az ellenség már nem reménykedett abban, hogy számára kedvezö fordulat állhat be a háború menetében. A német szárazföldi erök vezérkara a szovjet-német arcvonalon március 30-ra kialakult helyzetet értékelve, elismerte a Vörös Hadsereg fölényét. Májusban az eröviszonyokat mérlegelve ugyancsak arra a következtetésre jutott, hogy "a Szovjetunió emberés anyagtartalékai elegendöek a hadmüvelet folytatására". Mire számított hát a német fasiszta hadsereg parancsnoksága, amikor folytatta a háborút? Milyen eszméken alapult hadászati terve? Világos képet festenek erröl azok a válaszok, amelyeket Keitel vezértábornagy, a német föparancsnokság vezérkari fönöke adott 1945. június 17-én az öt kihallgató szovjet tiszteknek. "Kérdés: Ön elött, mint a föparancsnokság vezérkari fönöke elött, mikor vált világossá, hogy Németország elvesztette a háborút? Válasz: A helyzetet a legfelületesebben értékelve azt mondhatom, hogy 1944 nyarán. Ez a felismerés azonban nem egyik napról a másikra alakult ki bennem, hanem folyamatosan, összhangban az arcvonal helyzetének alakulásával. Ezenkívül elöre kell bocsátanom, hogy személy szerint számomra ez a felismerés abban a formulában fejezödött ki, hogy Németország katonai úton nem nyerheti meg a háborút. Önök megértik, hogy egy háborút folytató ország föparancsnokságának vezérkari fönöke nem tarthatja magát ahhoz a véleményhez, hogy a háborút el fogja veszíteni. Azt feltételezheti, hogy a háborút nem lehet megnyerni. 1944 nyarától megértettem, hogy a katonák kimerítették már lehetöségeiket, nem szólhatnak bele döntöen az események menetébe most már a politikán van a sor . . . 1944 nyarától kezdve Németország idönyerésért folytatta a háborút, várva azokra az eseményekre, amelyeknek meg kellett volna történniük, de amelyek nem következtek be. Nagy reményeket füztünk az Ardennekben késöbb valóban végrehajtott támadásunkhoz is, amelynek sikere esetén Németország visszaszerezte volna a Siegfried-vonalat, és megszilárdíthatta volna a nyugati arcvonalat. Kérdés: Milyen reális katonai és politikai tényezökre számított Németország, amikor idönyerésért harcolt? Válasz: Erre a kérdésre nagyon nehéz, helyesebben csaknem lehetetlen válaszolni. Egy háborúban, amelyben mindkét részröl sok állam, különféle hadseregek, flották, hadvezérek vesznek részt, e különbözö erök kombinációja eredményeképpen a helyzet bármikor teljesen váratlan fordulatot vehet. Ezeket a váratlan fordulatokat nem lehet megjósolni, mégis döntöen kihatnak az egész katonai helyzetre." A hitlerista hadvezetés tehát abban reménykedett, hogy konfliktus támad az antifasiszta koalíción belül, s a koalíció felbomlik. Számított az erök olyan kombinációjára is, hogy az angol-amerikai csapatok a Szovjetunió szövetségeseiböl ellenségeivé válhatnak, s a német hadsereggel közösen folytathatják a háborút a Szovjetunió ellen. Az 1944 második felére kidolgozott haditerv alapeszméje az volt, hogy idöt kell nyerni. A fasiszta hadvezetés szükségesnek tartotta, hogy a keleti arcvonalon összpontosítsa hadseregének nagyobb részét, erös csoportosításokkal védje azokat az arcvonalszakaszokat, amelyeken a szovjet csapatok támadását várta. Továbbra is jelentékeny szerepet szántak az elöre elkészített védelmi terepszakaszoknak. A német hadvezetés azonban tévesen ítélte meg a szovjet hadvezetés szándékait, s ezért helytelenül osztotta el a rendelkezésre álló eröket a hadseregcsoportok között. Májusban és június elején a német hadvezetés úgy vélte, hogy a Vörös Hadsereg a délnyugati hadszíntéren, a Pripjaty és a Fekete-tenger között méri majd a föcsapást. Mint Müller altábornagynak, a 12. német hadtest Belorusszijában foglyul ejtett parancsnokának vallomásából kiderült, májusban Sonthofenben megrendezték a keleti arcvonal tábornokainak értekezletét, s Keitel itt a következöképpen értékelte a helyzetet: "Az ellenséges erök átcsoportosítására vonatkozó adatokból, valamint az általános katonai és politikai helyzetböl kiindulva arra a véleményre kell jutnunk, hogy az oroszok föeröiket valószínüleg az arcvonal déli szakaszán összpontosítják." A nyári szovjet támadás tervét június közepén is változatlanul hibásan értékelték. Június 14-én a szárazföldi csapatok vezérkaránál a hadseregek és a hadseregcsoportok vezérkari fönökeinek értekezletén a "Közép" hadseregcsoport képviselöi megpróbálták bebizonyítani, hogy a Vörös Hadsereg Belorusszijában nagy eröket összpontosít. De "sem Hitler, sem az OKH nem hagyta magát eltéríteni attól a korábbi véleménytöl, hogy az oroszok a nyári támadás folyamán a föcsapást Galíciában fogják mérni, s hogy a Közép® hadseregcsoport elleni támadás másodrendü lesz, s csak a támadó hadmüvelet kezdetét jelenti". A sonthofeni értekezleten ehhez az állásponthoz ragaszkodott Keitel még június 19-én, azaz néhány nappal a beloruszszijai hadmüvelet kezdete elött is. A német föparancsnokság vezérkari fönöke továbbra is valószínünek tartotta, hogy a szovjet csapatok elsösorban a lvovi és a bukaresti irányban támadnak majd. Ugyanígy értékelték a szovjet föparancsnokság terveit azok a hivatalos okmányok is, amelyeket a német szárazföldi erök vezérkara dolgozott ki. A vezérkar vezetö munkatársai a föparancsnokság vezérkarához hasonlóan minden eseményt, minden felderítési adatot abból kiindulva vizsgáltak, hogy a Vörös Hadsereg 1944 nyarán a szovjet-német arcvonal déli szakaszán fogja mérni a föcsapást. Május 30-án a német szárazföldi erök vezérkara a nagyméretü szovjet csapatmozdulatokról szóló felderítési adatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy mindezek "a ŻDél-Ukrajna® és az Észak-Ukrajna® hadseregcsoportok sávjában mérendö föcsapás" érdekében történnek. Még június 13-án is, amikor a hitleristák már tudtak arról, hogy a Vörös Hadsereg jelentékeny eröket csoportosít át a szovjet-német arcvonal középsö szakaszára, a föparancsnokság vezérkara a "Közép" hadseregcsoport ellen elökészített támadást kisegítö csapásként értékelte, amelynek az a célja, hogy "megtévessze a német hadvezetést a föcsapás irányát illetöen". A vezérkar úgy vélte, hogy "az általános hadmüveletek föcsapását változatlanul a Kárpátok és a Koveltöl északra esö körzet között kell várni". A hadászati helyzetnek ez a hibás megítélése oda vezetett, hogy az ellenség a déli arcvonalszakaszon sokkal tömörebb védelmet szervezett, mint középen és északon. A Finn-öböl és a Pripjaty közti 1700 kilométer kiterjedésü arcvonalon június 1-én 132 hadosztálya és két dandárja volt, a Pripjaty és a Feketetenger közti ezer kilométeres arcvonalon pedig 111 hadosztálya és tíz dandárja. Következésképpen az elsöként említett arcvonalszakaszon 19 km, az utóbbin nyolc km jutott egy hadosztályra (hadmüveleti sürüség). A szovjet hadvezetés viszont a belorusszijai hadmüvelet kezdetéig a "Közép" hadseregcsoporttal szemben összpontosította lövész-magasabbegységeinek 38 százalékát, harckocsiés gépesített magasabbegységeinek negyven százalékát, a front légieröinek pedig 47 százalékát. A német föparancsnokság ezen az arcvonalszakaszon nem változtatta meg lényegesen csapatai összetételét és csoportosítását, s ezzel a "Közép" hadseregcsoportot súlyos helyzetbe hozta. Amikor a Vörös Hadsereg Belorusszijában megsemmisítö csapást mért a fasiszta fegyveres erökre, a német vezérkar botrányosan felsült elözetes jóslataival. Hogy magát tisztára mossa, július 27-én kijelentette: a szovjet csapatok Belorusszijában elért kezdeti sikerei váratlanul érték magukat az oroszokat is, és "hadvezetésük olyan probléma elött áll, hogy a ŻKözép® hadseregcsoporttal szemben elért siker kiaknázására meg kell változtatnia elhatározását". A hitlerista tábornokok ekkor sejteni kezdték, hogy milyen "új" elhatározásokat hoz a Vörös Hadsereg parancsnoksága a Belorusszijában kialakult "váratlan siker" kifejlesztésére. Napjainkban a megvert német tábornokok s nyomukban angol-amerikai pártfogóik is minden módon igyekeznek felmenteni a német vezérkart, s egyedül Hitlert okolják Németország katonai vereségéért. Hitler természetesen felelös a kalandor hadászatért, kétbalkezes hadvezéri tevékenységéért. De a sok évszázados hagyományaival kérkedö német vezérkarnak osztoznia kell Hitlerrel "a hadvezéri müvészet babérain". Az 1944. nyári-öszi hadjárat elött a vezérkar olyan durva hibákat követett el, amelyekre még a hadmüvészetben járatlan ember is felfigyel. A háború elhúzásának, az idönyerésnek a hadászata megbukott. A német fasiszta hadvezetés hadászati terve alapjában tarthatatlan, elhibázott volt. Az a számítás, hogy az antifasiszta koalíció fel fog bomlani, kalandor jellegü volt, Hitlernek és tábornoki karának politikai korlátoltságára mutatott. Alaptalanok voltak azok a katonai meggondolások is, amelyekre ezt a tervet építették. Nem mentette meg a helyzetet az sem, hogy a hadseregeknél hadmüveleti tartalékot képeztek páncélos erökböl, amelyekkel ellencsapásokat akartak mérni az áttört szovjet csapatokra. A Vörös Hadsereg el volt látva mindennel ahhoz, hogy folytassa a manöverezö háborút, hatalmas tartalékokkal és ütöerövel rendelkezett, tisztjei és tábornokai a korszerü hadmüvészet színvonalán álltak. A szovjet csapatok réseket ütöttek az ellenség védelmén, kijutottak a hadmüveleti térségbe, s a legmozgékonyabb formákat alkalmazva hajtották végre támadó hadmüveleteiket. Végezetül a fasiszta hadvezetés hadászatának tarthatatlansága megnyilvánult a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság terveinek értékelése során elkövetett súlyos hibákban is. A német vezérkar hadmüvészete képtelen volt helytállni a fejlödö szovjet hadmüvészettel szemben.