A FASISZTA NÉMETORSZÁG FELTÉTEL NÉLKÜLI FEGYVERLETÉTELE

A FASISZTA NÉMETORSZÁG FELTÉTEL NÉLKÜLI FEGYVERLETÉTELE

1. A külön fegyverletételre vonatkozó tervek kudarca A fasiszta Németország a háború folyamán mindvégig kétségbeesett kísérleteket tett a szövetséges hatalmak megosztására és egymással való szembeállítására. Különösen eröteljesen próbálkoztak ezzel a hitlerista politikusok a háború vége felé, amikor Németország napról napra katasztrofálisabb helyzetbe került. A pusztulásra kárhoztatott ellenségre a legnagyobb veszélyt az Egyesült Nemzetek összeforrottsága jelentette. A nagyhatalmak szövetségének megbontására spekuláló hitleristák igyekeztek elhúzni a háborút, és tolakodóan külön fegyverletételt ajánlottak fel az Egyesült Államoknak és Angliának. Azonban a fasiszta politikusok minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mert az Egyesült Nemzetek szövetsége nem véletlen tényezökön, hanem a népek létérdekén alapult. A háború után a nyugatnémet történészek hogy a német tábornoki kart mentesítsék a felelösség alól és fehérre mossák a közvélemény szemében demagóg módon Hitlerre és más fasiszta vezérekre hárítják a felelösséget az esztelen harcért. "Mai szemmel nézve nehéz felfogni írja Tippelskirch -, mi értelme volt annak, hogy a németek folytatták a harcot . . . A harc azért folytatódott, mert senki sem akadt, aki véget vethetett, vagy véget akart volna vetni, míg ott volt az az ember, aki azt elkerülhetetlenné tette." Vitathatatlan, hogy Hitler, vesztét érezve, igyekezett minél több embert elpusztítani. "Ha nekem meg kell halnom mondotta -, pusztuljon el a német nép is." Ismeretes, hogy Hitler parancsot adott a berlini földalatti vasút elárasztására, amikor a német fövárosért vívott harcok idején öregek, asszonyok, gyermekek, sebesültek tízezrei találtak ott menedéket. Mindamellett ostobaság volna azt állítani, hogy a hadsereg csak azért folytatta az ellenállást, mert a német tábornokok közül senki sem merte a führernek megtagadni az engedelmességet. Hiszen a legfelsö hadvezetés Hitler halála után is igyekezett a keleti arcvonalon "kitartani a végsökig", elkerülni a feltétel nélküli fegyverletételt. A fasiszta Németország uralkodó klikkje és azok a monopoltökés körök, amelyek annak idején hatalomra juttatták Hitlert, azzal a határozott céllal húzták el a háborút, hogy idöt nyerjenek a német militarista állam megmentésére. Különféle terveik voltak e cél elérésére. Arra törekedtek, hogy intrikákkal ellentéteket szítsanak az antifasiszta koalíció tagjai között, és kiprovokálják összetüzésüket. A Szovjetuniót illetöen ezek a kísérletek, mint ismeretes, teljes kudarccal végzödtek. A szovjet kormány, szövetségesi kötelességeihez híven, határozottan elhárított az útból mindent, ami gátolhatta volna az antifasiszta koalíció lojális együttmüködését, a szövetséges hadseregek fegyverbarátságának megszilárdulását és a német fegyveres erök, a hitlerista állam végleges szétzúzását. Németországban ezt, persze, `nagyonjól tudták. De tisztában voltak azzal is, hogy a Vörös Hadsereg gyözelmei, a Szovjetunió óriási mértékben megnövekedett ereje és nemzetközi tekintélye, valamint az a nagy rokonszenv, amelyet a világ néptömegei a Szovjetunió iránt tanúsítottak, aggasztja az Egyesült Államok és Anglia befolyásos köreit. A fasiszta kémszolgálat nyilvántartotta mindazokat a tekintélyesebb nyugati politikusokat, akiknél ilyen hangulat volt tapasztalható. Egyezményeik értelmében a szövetségeseknek a hitlerista fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételig kellett folytatniuk a harcot Németország és csatlósai ellen. Ezt a megállapodást Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke javasolta még 1943-ban a casablancai konferencián, s ezt az antifasiszta koalíció három vezetö hatalmának kormányföi a krími konferencián újból megerösítették. De amint a szovjet fegyveres erök egyre továbbnyomultak nyugat felé, az Egyesült Államok és Anglia legreakciósabb fasisztabarát körei mind nyíltabban szálltak síkra a német náci állam fenntartása mellett, azzal a céllal, hogy azt késöbb felhasználhassák a Szovjetunió ellensúlyozására. A háború vége felé egyre gyakrabban kapott hangot ez a vélemény. Anglia és az Egyesült Államok befolyásos körei úgy vélték, hogy Németország eléggé legyengült már, és így engedelmes végrehajtója lesz a nyugati hatalmak akaratának. Németország további gy

engítését nem tartották kívánatosnak. Igen szemléletesen fejezte ki ezt a nézetetamellyel különben teljesen egyetértett Fuller angol hadtörténész. Az lett volna a természetes, írja könyvében, hogy a nyugati hatalmak az Ardennekben indított német támadás kudarca után 1945 januárjában nyomban fegyverszünetet kötnek a fasisztákkal. "Csakhogy a háború írja tovább a feltétel nélküli fegyverletétel követelménye miatt egyáltalán nem folyt természetes mederben." Fuller, az angol és amerikai reakciósok nézeteit fejtegetve, a feltétel nélküli fegyverletétel elvét szemérmetlenül "idióta jelszónak" nevezi, és kereken kijelenti, hogy a "háború megszünt már hadászati probléma lenni", hogy "a harc tisztán politikai síkra terelödött és már nem a fegyveres erök között folyt, hanem két politikai rendszer között: az egyik oldalon állt a nyugati szövetséges hatalmak rendszere, a másikon meg Oroszország". Azoknak a szemében, akik nevében Fuller beszél, az elsö számú ellenség Anglia és az Egyesült Államok fegyver társa, a Szovjetunió volt. Ezek ugyanakkor Németországot amely ellen a szabadságszeretö népek közös harcot vívtak a szovjetellenes tervek megvalósításában felhasználható segítötársnak tekintették. Maga Winston Churchill is igazolja ezt. Emlékirataiban, a háború utolsó szakaszáról szólva kijelenti, hogy "a német katonai erö szétzúzása gyökeresen megváltoztatta a kommunista Oroszország és a nyugati demokráciák viszonyát". Ennek megfelelöen, írja a továbbiakban Anglia miniszterelnöke, elárulva az imperialista reakció távolabbi terveit, a nyugati hatalmaknak politikájukban és hadászatukban szem elött kellett tartaniuk a következöket: "Elöször is, hogy Szovjet-Oroszország halálos veszedelemmé vált a szabad (értsd imperialista -a szerk.) világ számára. Másodszor, hogy további elönyomulásával szemben egy új arcvonalat kellett kialakítani. Harmadszor, hogy ennek az arcvonalnak Európában minél keletebbre kellett nyúlnia." Ez nyílt beismerése annak, hogy a nyugati imperialista hatalmak uralkodó körei az antifasiszta koalíció megbontására és a Szovjetunióval szemben vállalt szövetségesi kötelezettségeik álnok megszegésére törekedtek. A fasiszta propaganda a Szovjetunió hatalmának növekedésével és a Vörös Hadsereg gyözelmeivel próbálta ijesztgetni a nyugati hatalmakat. A náci sajtó és rádió úton-útfélen azt hangoztatta, hogy Németország "az egész Nyugat érdekeiért" harcol. ". . . Hogy Európa és vele együtt az egész magas erkölcsü Nyugat a maga kultúrájával és civilizációjával még nem zuhant bele végleg az elöttünk megnyílt fenyegetö sötét szakadékba -jelentette ki Goebbels 1945. április 20-i rádióbeszédében -, ezt egyesegyedül Hitlernek köszönheti". A Vörös Hadsereg csapataival szemben kifejtett ellenállást Berlinben a nácik "európai jelentöségü viadalnak" nevezték. Németország hadseregét és lakosságát arról próbálták meggyözni, hogy a führer mindenképpen talál majd kivezetö utat a helyzetböl, csak ki kell tartani a keleti arcvonalon. A hitlerista klikk még mindig reménykedett abban, hogy sikerül majd különbékét kötnie az Egyesült Államokkal és Angliával. A német külügyminisztérium 1945 elején utasította a semleges országokban müködö német diplomáciai képviselöket az angolokkal és amerikaiakkal való kapcsolatok megteremtésére. Ebben kifejtette, hogy minden lehetö módon ki kell használni az angol-amerikai körök szovjetellenes hangulatát, hogy szítani kell ezt a hangulatot és a Vörös Hadsereg gyözelmének következményeivel kell ijesztgetni a nyugati politikusokat. A hitlerista diplomácia e célból tett lépései nem voltak eredménytelenek. Von Schmieden külügyminisztériumi tanácsos, aki Svájcba utazott, hogy kapcsolatba próbáljon lépni a nyugati képviselökkel, azt jelentette Berlinbe, hogy vannak bizonyos jelek az ilyen kapcsolat lehetöségére. Allen Dulles mutatott ilyen irányú hajlan 949f51j dóságot. 1945 februárjában Wolff Obergruppenführer, a "C" hadseregcsoport SS fömegbízottja azt az utasítást kapta Hitlertöl, hogy tegyen konkrét lépéseket e kapcsolat megteremtésére. Wolff hivatalosan Kesselring tábornagynak, a "C" hadseregcsoport parancsnokának a képviselöjeként szerepelt. Február 21-én Wolffnak közvetítök útján sikerült felvennie a kapcsolatot Allen Dullesszal; március 8-án került sor elsö találkozásukra. Rudolf Rahn hitlerista diplomatának, a szóban forgó események tevékeny részvevöjének vallomása szerint a német fél gyakorlatilag az olasz arcvonalon kötendö "becsületes" fegyverszünet kérdését igyekezett megtárgyalni. Wolff és Rahn javaslatai szerint ezen az arcvonalon haladéktalanul beszüntették volna a haditevékenységet; a német "C" hadseregcsoport lehetöséget kapott volna arra, hogy szervezetten visszavonuljon Délnyugat-Németországba és ott rendfenntartó szolgálatot lásson el a külföldi munkások megmozdulásainak megakadályozására; a német hadvezetés kötelezettséget vállalt arra, hogy a visszavonulás során tartózkodik ipari és közlekedési berendezések szétrombolásától, és biztosítja az angol-amerikai csapatok akadálytalan bevonulását Észak-Olaszországba és Ausztriába. Allen Dulles a földközi-tengeri hadszíntéren müködö szövetséges csapatok föparancsnokának, Alexander angol tábornagynak a jóváhagyásával ténykedett, katonai vonalon neki volt alárendelve. Dulles, s késöbb Alexander is, pozitívan értékelte a Wolff által kifejtett elgondolásokat. Alexander, amikor március 8-án a tárgyalásokról jelentést tett a szövetséges Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságának, hangsúlyozta, hogy az olaszországi hadmüveletek beszüntetése céljából kidolgozott feltételek mintául szolgálhatnak majd más arcvonalakon is. E tárgyalások során, amelyek a nyugati szövetségesek elött "Crossword" fedönéven voltak ismeretesek, egy részletesen kidolgozott akcióról volt szó, amelynek az volt a célja, hogy a Szovjetunió háta mögött külön fegyverszünetet kössenek a nácikkal. A nyugati hatalmak megpróbálták félrevezetni a szovjet kormányt a "Crossword" jellegét illetöen, úgy tüntetve fel a dolgot, mintha itt nem tárgyalásokról, hanem csupán a tárgyalások elökészítéséröl lett volna szó. A szovjet kormány azonban ismerte London és Washington igazi céljait, s ezért március 16-án erélyesen követelte a megkezdett tárgyalások beszüntetését. A tárgyalások ennek ellenére folytatódtak március 19-én. Az angol-amerikai hatóságok magatartása a "Crossword"-tárgyalások során igazolta, hogy önzö céljaik kedvéért készek voltak felrúgni szövetségesi kötelességeiket. Március 22-én a Szovjetunió Külügyi Népbiztossága az amerikai és az angol nagykövethez intézett levelében leszögezte: megengedhetetlennek tartja, hogy a Németország elleni háború fö terhét viselö Szovjetunió háta mögött tárgyalások folyjanak az angol-amerikai és a német hadvezetés között, mert ez az állapot nem szolgálhatja egyrészt a Szovjetunió, másrészt az Egyesült Államok és Anglia közötti bizalom fenntartását és erösítését. A levélváltás során kiderült "nézeteink különbözösége abban a tekintetben, hogy mit engedhet meg magának az egyik szövetséges a másikkal szemben, és mit nem szabad megengednie". A szovjet kormány leleplezte az angol és amerikai vezetök kettös játékát, s arra kényszerítette öket, hogy beszüntessék a külön megbeszélésekre irányuló további kísérleteket. A "Crossword" kudarcához hozzájárult az is, hogy a fasiszta Németország vezetö köreiben erösödött a széthúzás. Hitler eleinte helyeselte a tárgyalásokat, késöbb azonban leállította. Hitler, valamint a hozzá legközelebb álló fasiszta vezérek Goebbels és Bormann szentül hitt abban, hogy egyfelöl az Egyesült Államok és Anglia, másfelöl a Szovjetunió között "automatikusan" összeütközésre kerül sor, amint csapataik találkoznak. Különösen megerösödtek ezek a remények Franklin Roosevelt halála után, mert Hitlernek és környezetének az volt a meggyözödése, hogy ez éles fordulatot hoz majd az Egyesült Államok politikájában. Berlinben az amerikai elnök halálát "a sors ajándékaként" fogadták, írja Tippelskirch. LüddeNeuratlr, Dönitz fötengernagy segédtisztje azt írja visszaemlékezéseiben, hogy a führer éjszaka örömteli izgalommal maga telefonálta meg a fötengernagynak a friss hírt. Amikor Goebbels jókívánságai kíséretében közölte Hitlerrel, hogy elhunyt a számára annyira gyülöletes amerikai elnök, akinek a neve oly szorosan összefüggött az antifasiszta koalíció kialakulásával és harcával, Goebbels azt jósolgatta, hogy Roosevelt halála "döntö fordulatot" hoz majd. A birodalmi kancelláriában kerestékkutatták a "történelmi párhuzamokat", s példaképpen azt emlegették, hogy 1762-ben, Erzsébet cárnö halála után a poroszbarát III. Péter trónra kerülése megmentette II. Frigyest a hétéves háborúban a pusztulástól. Április 16-i parancsában Hitler kijelentette, hogy az amerikai elnök halála fordulatot hoz a háború menetében. Április 18-án utasítást adott minden további tárgyalás beszüntetésére. Ugyanakkor a legfelsö német hadvezetés úgy rendelkezett, hogy a harcképes eröket három megerödített térségben kell összevonni: a déliben (Észak-Olaszország, Nyugat-Ausztria, Csehszlovákia központi és nyugati része, Jugoszlávia északnyugati része és Dél-Bajorország), az északiban (SchleswigHolstein, Hollandia egy része, Dánia és Norvégia) és a berliniben. A déli térség parancsnokává Kesselring tábornagyot, az északi térség teljhatalmú megbízottjává pedig Dönitz fötengernagyot nevezték ki. Maga Hitler úgy határozott, hogy Berlinben marad, és személyesen irányítja annak védelmét. Az erök ilyen elosztásával Hitler, mint maga mondotta Wolffnak, ki akarta várni, míg a nyugati szövetségesek és a szovjet hadsereg "üres helyeket" betöltö csapatai "hajba nem kapnak". Másképp vélekedett Himmler és Göring. Angliai és amerikai kapcsolataira támaszkodva Göring föleg a monopoltökés körökben, Himmler a kémés kémelhárító szolgálat "berkeiben" próbált a maga számára elönyös megegyezésre jutni a nyugati hatalmakkal. Mindegyikük, a másiktól függetlenül cselekedve, úgy vélte: éppen ö jutott legközelebb, hogy ilyen alku létrejöjjön. A birodalmi kancellária óvóhelyén április 20-án, a führer születésnapja alkalmából utoljára összeült a legfelsö náci vezetés. Göring és Himmler, miután Hitlert biztosították odaadásukról, elhagyták a fövárost. Göring, aki a légierö föparancsnokaként kapcsolatban állott Kesselring tábornaggyal, a déli térségbe indult, ahová addigra már áttelepítették a minisztériumok apparátusának zömét, és Obersalzburgot választotta székhelyéül. Himmler északra utazott, ahol legközelebbi munkatársa, Schellenberg, a kémés kémelhárító szolgálat vezetöje egyengette az utat ahhoz, hogy találkozzon Bernadotte gróffal, a svéd Vöröskereszt elnökével, akit közvetítöként szándékoztak felhasználni a nyugati hatalmakkal való tárgyalásokra. Április 23-án a birodalmi kancelláriába rádiótávirat érkezett Göringtöl. A birodalmi marsall arra hivatkozva, hogy Németország fövárosa be van kerítve és az ott tartózkodó Hitler már nem tudja teljesíteni kötelességét értesítette a führert, hogy ha aznap 22 óráig nem kap semmiféle választ, érvényesnek tekinti az 1941. június 29-i rendeletet, amely szerint, ha Hitler valamilyen oknál fogva nem teljesítheti feladatát, valamennyi állami, pártbeli és wehrmachtbeli tisztségét Göring veszi át. Hitler örjöngött, amikor kézhez kapta Göring rádiótáviratát. Parancsot adott, hogy Göringet fosszák meg minden tisztségétöl és címétöl, zárják ki a náci pártból, s legközelebbi munkatársaival, Lammersszel, Kollerrel és másokkal együtt tartóztassák le. A légierö föparancsnokává Göring helyett von Greim tábornagyot nevezték ki, egy mániákust, aki még Berlin eleste után is azt hangoztatta, hogy "folytatni kell a harcot a végsö gyözelemig". Visszaemlékezéseiben Koller elmondja, hogy másnap, április 24-én, a birodalmi marsall Eisenhower föhadiszállására szándékozott repülni, abban a meggyözödésben, hogy könnyen megegyezik a nyugati hadszíntéren müködö szövetséges erök föparancsnokával. E találkozó elökészítése során Göring úgy határozott, hogy felhívással fordul a hadsereghez és a néphez. A felhívás megszövegezését Kollerre bízta ezzel az útmutatással: "E dokumentum olvasásakor az oroszoknak az legyen a benyomásuk, hogy nyugaton és keleten egyaránt folytatni szándékozunk a harcot; az amerikaiaknak és angoloknak ki kell olvasniuk belöle, hogy nyugaton nem akarunk tovább harcolni, de folytatjuk a harcot a szovjetek ellen. A katonáknak ebböl meg kell érteniük, hogy a háború folytatódik, de közeledik a vége, mégpedig a mi szempontunkból kedvezöbb kilátással, mint azelött". Néhány nappal késöbb, amikor a szövetséges csapatok bevonultak Obersalzburgba, az amerikai katonai hatóságok letartóztatták Göringet. Már amikor örizetben volt, kijelentette, hogy csalódott az amerikaiakban, és az angol vezetökkel kíván találkozni. Himmler olyan irányú eröfeszítéseket tett, hogy Bernadotte-nak, a svéd királyi család tagjának a közvetítésével, akinek jó kapcsolatai voltak Angliában, érintkezésbe lépjen a brit kormánnyal. Hivatalosan Bernadotte Németországban a hadifogságba esett és internált skandinávok sorsának megkönnyítéséröl tárgyalt. Az SS birodalmi vezetöje már 1943 óta állt kapcsolatban vele, s 1945 folyamán két ízben személyesen találkoztak. Április 24-én éjjel Himmler Schellenberg kíséretében a lübecki svéd konzulátusra látogatott, ahol Bernadotte várta öket. Az SS birodalmi vezetöje közölte Bernadotte-tal, hogy, véleménye szerint, Hitler már halott, vagy a legközelebbi napokban meghal. "Az adott helyzetben folytatta Himmler szabad kezem van. Mivel szeretném Németország minél nagyobb részét megóvni az orosz inváziótól, kész vagyok letenni a fegyvert a nyugati arcvonalon, hogy a nyugati hatalmak csapatai így minél gyorsabb ütemben nyomulhassanak elöre kelet felé. Ezzel szemben nem szándékszom kapitulálni a keleti arcvonalon. Mindig esküdt ellensége voltam a bolsevizmusnak, s az is maradok." Bernadotte kész volt a svéd külügyminisztériumnak továbbítani Himmler ajánlatát azzal, hogy az hozza tudomására az angol és az amerikai kormánynak. Április 24-én Boheman, Svédország külügyminisztere magához hívatta Johnson stockholmi amerikai és Mallet angol követet. Bernadotte ismertette velük Himmlerrel folytatott beszélgetését. Anglia és az Egyesült Államok kormánya azonban nem volt hajlandó Himmlerrel különtárgyalásokat folytatni. Április 26-án az angol és az amerikai kormány értesítette a szovjet kormányt Himmler ajánlatáról, és ezzel kapcsolatos magatartásáról, majd nyilvánosságra hozta Bernadotte információját. Április 27-én reggel Bernadotte visszatért Németországba, és közölte a nyugati hatalmak visszautasító válaszát a Flensburgban reá váró Schellenberggel, az pedig továbbította az üzenetet Himmlernek. Miután Hitler az amerikai rádióadásokból értesült Himmler lépéseiröl, április 28-án parancsot adott Himmler kizárására a pártból, és utasította Dönitzet, hogy tartóztassa le Himmlert. Ennek a végrehajtására azonban már nem került sor. Göring és Himmler nemcsak azért vallottak kudarcot, mert túlságosan is hírhedt személyek voltak ahhoz, hogy bármely kormány, amely meg akarja örizni a tekintélyét, tárgyalásokba bocsátkozhatott volna velük. Annak, hogy az Egyesült Államok és Anglia nem volt hajlandó elfogadni a német fegyveres erök külön fegyverletételét az egész nyugati arcvonalon, mélyebb okai voltak. Mindenekelött figyelemre méltó az amerikai és az angol kormány álláspontja között mutatkozó különbség. Bár az Egyesült Államokban befolyásos körök amelyeknek a hadseregben, a diplomáciai apparátusban, a hírszerzö szolgálatban magas rangú képviselöi voltak nagyon is kívánatosnak tartották a nácikkal való megegyezést, ez az álláspont a legfelsö kormánykörökben nem talált teljes támogatásra. Angliában viszont az állam legföbb vezetöi is hajlottak egy szovjetellenes megegyezésre. Churchill 1954. november 23-i woodfordi beszédében, amely miatt végül is le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéröl, mint késöbb mondotta, meggondolatlanságból kikotyogta, hogy 1945. április végén a következö utasítást adta Montgomery tábornagynak: "Gondosan gyüjtsék össze a német fegyvereket és raktározzák el, hogy minél könnyebben újra ki lehessen osztani a német katonáknak, ha a további szovjet elönyomulás esetén együtt kellene müködnünk velük." A háború befejezö szakaszában Churchill, saját bevallása szerint, nagy eröfeszítéseket tett, hogy az Egyesült Államok kormányát már akkor rábírja egy szilárd szovjetellenes arcvonal kialakítására. Emlékirataiban azonban elpanaszolja, hogy "az Egyesült Államokban nem volt meg a kellö politikai vezetés akkor amikor erre a legnagyobb szükség lett volna", s így ö maga "csak figyelmeztetésre és meggyözésre" szorítkozhatott. A fasiszta vezérekkel való különtárgyalások gondolatát Churchill a háború utolsó napjaiban csak akkor ejtette el, amikor Washington a leghatározottabban visszautasított minden ilyen tárgyalást. Az amerikai kormány nem volt hajlandó kiegyezni a nácikkal, söt igyekezett Churchillt is csillapítani, persze, nem azért, mert talán olyan nagy rokonszenvet táplált volna a Szovjetunió iránt. Ebben a tekintetben megegyeztek a nyugati hatalmak uralkodó köreinek nézetei: gyülölték a szocializmust és féltek attól, hogy erösödik majd a népek rokonszenve a Szovjetunió iránt. Csakhogy a háború folyamán mindvégig mélyreható, áthidalhatatlan ellentét volt Anglia és az Egyesült Államok között abban a tekintetben, hogy a két hatalom közül melyik legyen a világ vezetöje. Az Egyesült Államok monopoltökéjének ideológusai már régóta hirdették az "amerikai század" és "amerikai világ" ("Pax Americana") gondolatát. Ezeknek az ideológusoknak a véleménye szerint az Egyesült Államoknak a háborúban való részvétele kizárólag azt a célt szolgálta, hogy megteremtse az "amerikai világhegemóniát". Nagy-Britannia imperialista körei viszont szintén hasonló szerepre pályáztak. Mivel Londonban tisztában voltak azzal, hogy az Egyesült Államok és Anglia közötti eröviszonyok nem Angliának kedveznek, nem hangoztatták nyíltan igényeiket, hanem arra törekedtek, hogy fokozatosan ráeröszakolják akaratukat Washingtonra. Ezek az imperialista ellentétek sok tekintetben meghatározták az Egyesült Államok és Anglia magatartását a háború befejezö szakaszában. A nyugati szövetségesek közül mindegyik a maga önzö érdekeit követte. Az Egyesült Államok álláspontját többek között az határozta meg, hogy erösen érdekelt volt a szovjet fegyveres erök bekapcsolódásában a Japán elleni háborúba. Az Egyesült Államokban tisztában voltak azzal, hogy ha lemondanak a hitleri Németország feltétel nélküli fegyverletételének elvéröl, vagy másmilyen módon durván megszegik szövetségesi kötelezettségeiket, a nyugati hatalmak ezzel mentesítenék a Szovjetuniót ama kötelezettségek alól, amelyeket éppen az ö kérésükre vállalt. "Különösképpen így volt ez akkor írja Pogue amerikai hadtörténész -, amikor még mindig úgy látszott, hogy csapatokat kell majd küldeni a csendes-óceáni hadszíntérre, s amikor kitünt, hogy a TávolKeleten az ellenség szétzúzásához szükség lehet a szovjet segítségre." Le kell szögeznünk azt is, hogy Roosevelt valóban meggyözödéses ellensége volt a nácizmusnak, és öszintén támogatta a Szovjetunióval való együttmüködést. Hopkins megállapítása szerint a krími konferencián sem az elnöknek, sem az amerikai küldöttség többi tagjának semmiféle kételye sem maradt afelöl, hogy "bármeddig békésen együttmüködhetnek". A háború végén a roosevelti politika szelleme az Egyesült Államokban még túlságosan erös volt ahhoz, hogy a kormány élére került új emberek nyomban Roosevelt halála után bármilyen változtatásokra is vállalkozhattak volna. A reakciós nyugatnémet történelemírás nyíltan az amerikai vezetöket teszi felelössé azért, hogy a háború befejezö szakaszában nem született meg a nyugati hatalmak szovjetellenes koalíciója a nácik részvételével, s hogy a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok katonai szövetsége nem bomlott fel. "Rooseveltnek az a tragikus büne írja Tippelskirch -, hogy nem mondott le idejében erröl a természetellenes szövetségröl. Ehelyett eltökélten a feltétel nélküli fegyverletétel útján haladt . . . Ezáltal a szilárd új világrend sírásójává vált." Egy másik nyugatnémet hadtörténész, Görlitz, szintén azt veti az amerikaiak szemére, hogy "az egész problémához teljesen apolitikusan nyúltak hozzá". Eisenhower, mondja panaszosan, "csak a katonai célt tartotta szem elött: Hitlernek és a német fegyveres eröknek a leverését". Görlitz szerint az amerikai tábornokok elsösorban Eisenhower és Bradley, a 12. hadseregcsoport parancsnoka hibásak abban, hogy a nyugati hatalmak csapatai nem lépték át a demarkációs vonalat. Görlitz azt is megállapítja, hogy nézeteltérések voltak köztük és Eisenhower helyettese, Montgomery angol tábornagy között. Itt persze nem a parancsnokok közötti nézeteltérésekröl van szó, hanem azokról a politikai elgondolásokról, amelyekböl az Egyesült Államok és Anglia kormánya kiindult; mindegyik elsösorban a saját érdekeit tartotta szem elött, s ezek gyakran keresztezték a szövetséges érdekeit. Szerepet játszott az is, hogy amikor megkezdödtek a tárgyalások a fasiszta Németországgal való esetleges kiegyezésröl, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Angliában is kételyek merültek fel a szövetséges megbízhatóságát illetöen. Egyébként az volt a helyzet, hogy a hitlerista állam teljes felbomlása folytán nem volt kivel megegyezni. Hiszen egyik csödbe jutott kalandort sem lehetett komolyan Németország képviselöjének tekinteni. Emellett az Egyesült Államok és Anglia befolyásos körei még a szélsöségesen szovjetellenes beállítottságúak is erösen kételkedtek abban, hogy a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között kiprovokált fegyveres konfliktusban, a Wehrmacht részvétele ellenére sikerre számíthatnak. Anglia, az Egyesült Államok és Németország szovjetellenes megegyezésének egyik akadálya volt az is, hogy bármely kormánynak, amely megpróbált volna szövetséget kötni azokkal, akik felelösek voltak a világtörténelem legpusztítóbb háborújának kirobbantásáért, és elrendelte volna a velük való együttmüködést a Szovjetunió ellen, számolnia kellett azzal, hogy saját országának népe és hadserege söpri el. Az amerikai és angol uralkodó körök legreakciósabb elemei is tisztában voltak azzal, hogy hadseregük katonái nem lesznek hajlandók hadat viselni a Szovjetunió ellen. Montgomery tábornagy ezzel kapcsolatban emlékirataiban egészen nyíltan megírja, hogy az angol nép "1945-ben semmiképpen sem türte volna, hogy harcba küldjék az oroszok ellen", és minden kertelés nélkül elismeri: "Az oroszok hösök voltak a német háború idején, s ha a brit kormány 1945-ben hadat akart volna viselni ellenük, súlyos helyzetbe került volna országában." Huddleston reakciós angol publicista és szociológus, a nyugati hatalmaknak a nácikkal való kiegyezésre tett kísérleteik kudarcában a közvélemény "végzetes" befolyását látta. A nyugati országok közvéleménye félreérthetetlenül azt követelte, hogy juttassák gyözelemre azt az ügyet, amelyért a szabadságszeretö népek küzdöttek, s a néptömegek félreérthetetlenül tudomására hozták a kormányoknak: meg fogják gátolni, hogy megszegjék a hitleri Németország teljes szétzúzására, az agresszorok és a háborús bünösök igazságos megbüntetésére és a szilárd béke megteremtésére vállalt kötelezettségeiket. Abban, hogy a hitlerista klikk tervei a nyugati hatalmak elött való külön fegyverletételre kudarcba fulladtak, döntö szerepet játszottak a szovjet fegyveres eröknek a történelemben példátlanul álló gyözelmei. A szovjet kormány figyelemmel kísérte a nácik mesterkedéseit az antifasiszta koalíció megosztására, s azon a véleményen voltak, hogy a reakciós körök terveit csak a német fegyveres erök minél gyorsabb és teljes szétzúzásával lehet meghiúsítani. A fasiszta állam végleges szétzúzása sikertelenségre kárhoztatta mindazokat a terveket bárkik szötték is -, amelyek egy szovjetellenes összeesküvésbe való bevonását célozták. Különösen nagy jelentöségüvé lett a fasiszta német csapatok berlini csoportosításának szétzúzása, valamint az, hogy Berlint, Németország fövárosát, a náci állam politikai, ideológiai és közigazgatási központját a Vörös Hadsereg foglalta el. Az Egyesült Államok és Anglia reakciós köreinek szovjetellenes tervében fontos szerepe lett volna annak, hogy az angol-amerikai csapatok foglalják el Berlint és szállják meg Németország nagy részét. Erröl például Churchill egészen nyíltan beszél emlékirataiban. A német hadvezetés igyekezett Berlinnél minél tovább feltartóztatni a szovjet csapatokat, hogy idöt nyerjen az Egyesült Államokkal és Angliával való különtárgyalásokra. A Wehrmacht föparancsnoksága szerint Berlin volt a "fö probléma". Április 27-én, amikor a szovjet csapatok már végleg elszigetelt részekre tagolták a berlini csoportosítást, és az utcai harcok a város szívéhez közeledtek, a föparancsnokság naplójába azt jegyezték be, hogy a legfelsöbb hadvezetés figyelme "csaknem kizárólag a berlini harcokra" összpontosult. Keitel, Jodl és a hitlerista fegyveres erök más vezetöi nemigen füzhettek már komoly reményeket a város megtartásához. Amikor folytatták az ellenállást, elsösorban az lebegett a szemük elött, hogy "politikailag idöt nyerjenek", amint ezt Jodl április 28-án Rheinsbergben, a vezérkar ülésén kifejtette. Minél jobban megközelítette a Vörös Hadsereg Berlin központját, annál jobban megbénult a fasiszta Németország államapparátusa, és fokozódott a széthúzás a fasiszta vezetök körében. Mindazoknak, akik a háború utolsó napjaiban a birodalmi kancellária óvóhelyén összegyültek a náci vezéreknek, magának Hitlernek és lakájaiknak -, csak az volt fontos, hogy megmentsék a börüket. Hitler, aki minduntalan hisztérikus rohamokat kapott, továbbra is mindenféle badarságokat hordott össze "intuíciójáról", amely azt súgja neki, hogy mégis gyözni fognak. A valóság kudarcba fullasztotta egyes burzsoá szerzöknek minden olyan kísérletét, hogy Hitlert és a többi náci vezért a mártíromság dicsfényével övezzék. Nem sírboltnak tekintette ez a söpredék a birodalmi kancellária többszintes pincéjét, hanem Berlin abszolút bombabiztos óvóhelyének, ahol át lehet vészelni, míg valamilyen kedvezö változás nem következik be. Amikor végül is rádöbbentek, hogy már semmiféle kedvezö változást nem remélhetnek, mindegyikük csak azon törte a fejét, hogyan tudna valami biztonságosabb helyre menekülni. Április 22-én a birodalmi kancellária pincéjének lakói megtudták, hogy Steiner hadseregcsoportjának, amelyet Berlintöl északkeletre vontak össze, nem sikerült csapást mérnie a szovjet csapatokra. Hitler újból hisztérikus rohamot kapott és átkozta az "árulókat". Ugyanazon a napon Keitel, hogy áttörje a bekerítés gyürüjét, Wenck tábornok 12. hadseregét Berlinbe vezényelte. Április 28-án összeomlott Hitlernek ez az utolsó megmenekülési reménye is. Rádió útján kétségbeesetten kutatták Wenck hadseregének tartózkodási helyét, de válasz nem érkezett. Ezen a napon Hitler megtudta, hogy az olasz nép elfogta és kivégezte Mussolinit. Attól tartott, hogy öt is utoléri a duce sorsa vagy a szovjet csapatok kezére kerül, söt saját környezetétöl is félt, ezért úgy határozott, hogy végez magával. Halála elött házasságot kötött Eva Braunnal, április 30-án délben pedig, miután nejére bízta, hogy a revolvergolyó és a gyorsan ható méreg között válasszon (Eva Braun az utóbbit választotta), agyonlötte magát. Másnap miután kiskorú gyermekeit, majd feleségét megölte, Goebbels is végzett magával. Bormann eltünt. Öngyilkossága elött, április 29-re virradó éjjel Hitler lediktált és aláírt két okmányt, amelyek közül az egyiket "személyi", a másikat "politikai végrendelet"-ének nevezett. Mindkettö a szánalmas demagógia példaképe. Hitler tagadta, hogy "háborút akart" volna. Megerösítette Göring és Himmler kizárását a náci pártból, s kijelölte az új kormány tagjait. A német birodalom elnökévé és hadügyminiszterévé Dönitzet nevezte ki, birodalmi kancellárrá Goebbelst, a náci párt ügyeivel foglalkozó miniszterré Bormannt, külügyminiszterré Seyss-Inquartot (aki akkoriban a "harmadik birodalom" helytartója volt a megszállt Hollandiában), belügyminiszterré Giesslert (Felsö-Bajorország gauleiterét, aki minden más néppel szemben "fanatikus gyülöletre" buzdította a németeket), az SS birodalmi vezetöjévé és a rendörség fönökévé Hankét (Alsó-Szilézia gauleiterét, akinek a segítségével az SS-legények Breslauban megszervezték a "harcot az utolsó emberig"), a szárazföldi csapatok föparancsnokává pedig Schörner tábornagyot (aki az "utolsó katonáig vívott harc" híve volt). Hitler, amikor Dönitzet nevezte ki az állam fejévé, abból indult ki, hogy a fötengernagy a nácizmus közismerten odaadó híve és hü szolgája, hogy ö volt a szervezöje a kíméletlen tengeralattjáró-háborúnak, s nem riadt vissza a kórházhajók és a semleges országok hajói elsüllyesztésétöl sem. A porosz-német militarizmus e mintaszerü képviselöjének kiterjedt kapcsolatai voltak a finánctökés körökkel, s nem is csupán a németekkel. Szoros szálak füzték Speerhez, közeli rokonságban volt Hugo és Edmund Stinnes német-amerikai iparmágnásokkal. Stinnesék révén Dönitz kapcsolatban állott az amerikai hírszerzö szolgálattal. Ipari köröknek és a katonai körök egy részének véleménye szerint a fötengernagy nagyon alkalmas személy volt arra, hogy megteremtse a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. Április 30-án 18 óra 35 perckor Dönitz plöni föhadiszállására a következö rádiótávirat érkezett Bormann aláírásával: "Göring birodalmi marsall helyett a führer Önt nevezte ki utódjául, fötengernagy úr. Az írásbeli meghatalmazás útban van. E pillanattól Önnek kell megtennie a mai helyzet folytán szükségessé váló intézkedéseket." Dönitz, aki még nem tudott Hitler haláláról, válasz-rádiótáviratában semmiféle kételyt sem hagyott politikai arculatát illetöen. "Führerem hangzott a válasz -, rendíthetetlen hüséggel kitartok Ön mellett. Ezért mindent megteszek, hogy megkönnyítsem az Ön helyzetét Berlinben. Ha pedig a sors arra kényszerit, hogy Ön által kijelölt utódjaként a német birodalom vezetöjévé váljak, úgy fejezem be ezt a háborút, ahogy azt a német nép egyedülálló hösies harca megköveteli." Május 1-én 10 óra 53 perckor érkezett Bormann második rádiótávirata, amelyben közölte, hogy a "végrendelet érvénybe lépett", 15 óra 18 perckor pedig a harmadik, amely a Hitler által kinevezett kormány tagjainak névjegyzékét tartalmazta. Gyakorlati tevékenységét Dönitz azzal kezdte, hogy igyekezett megszabadulni azoktól, akik feltehetöen gáncsolhatják céljai elérésében, vagy akikkel egyszerüen veszélyes volt kapcsolatot tartani. Úgy döntött, hogy nem teljesíti Hitler "végrendeletének" az újonnan kinevezettekre vonatkozó rendelkezéseit. Május 1-re virradó éjjel Dönitz a föhadiszállására hívatta Himmlert, aki rosszat sejtve páncélkocsin Lübeckböl Plönbe sietett. Bormann rádiótáviratának elolvasása után Himmler egy kis ideig gondolkozott, majd felállt és gratulált a német birodalom új fejének. "Engedje meg, hogy ilyen körülmények között a második ember legyek az államban" mondotta. Dönitz ebbe nem egyezett bele, s éjjel fél háromig tartó vita után Himmler régi beosztásában távozhatott: az SS birodalmi vezetöje és a német rendörség feje maradt. "Nem tudtam teljesen megválni töle mentegetözött késöbb Dönitz -, mivel a rendörség az ö kezében volt." Dönitz csak május 6-án közölte Himmlerrel, hogy felmenti minden tisztség alól. Május 21-én Bremervördében egy angol járör elfogta Himmlert. Két nappal késöbb, másodszori kihallgatása után szétharapta a szájában elhelyezett ciánkális ampullát és meghalt. Kevésbé drámai módon zajlott le Dönitz és Ribbentrop tárgyalása. A külügyminiszteri posztra megfelelö jelöltet keresve, Dönitz már április 30-án intézkedett, hogy keressék meg Neurathot, aki 1932. és 1938. között a külügyi hivatal élén állott. Amikor Ribbentrop erröl értesült, izgatottan jelentkezett a fötengernagynál, és magyarázatot kért. Dönitz nyíltan megmondotta, hogy véleménye szerint semmiképpen sem maradhat a külügyminisztérium élén, s tanácsot kért töle utódját illetöen. Ribbentrop, bármennyire gondolkodott is, nem talált más jelöltet, mint önmagát, de Dönitznél süket fülekre talált minden érve. A rátarti, semmiféle aljasságtól és hitszegéstöl vissza nem riadó Ribbentrop, aki a megszállt országokban folytatott tömegmészárlások és vandálságok közvetlen részese volt, túlságosan is rossz hírben állott a nyugati fövárosokban, mintsem hogy Dönitz a kialakult helyzetben használhatta volna. Május 2-töl Lütz Schwerin von Krosigk gróf lett Dönitz legközelebbi munkatársa. Ez az arisztokrata ivadék a náci uralom utolsó éveiben a birodalom pénzügyminisztere volt, s mint ilyet, közvetlen felelösség terhelte a leigázott népek szervezett kifosztásáért. Schwerin von Krosigk ama kevés fasiszta vezetö közé tartozott, akiket Hitler "végrendeletével" meghagyott a beosztásukban. Rajtuk kívül minden fontosabb kérdés tárgyalásánál részt vett Wegener, Schleswig gauleitere, akit Hitler, Dönitz javaslatára, már korábban Észak-Németország polgári védelmének birodalmi biztosává nevezett ki. A kormányalakítás kérdésével május 3-tól foglalkoztak komolyabban, amikor Dönitz FlensburgMürwickbe helyezte át székhelyét (oda települt át a föparancsnokság vezérkara is). Május 5-re született meg a végleges döntés. Dönitz megtartotta magának az általános vezetést, a miniszterelnöki, külügyminiszteri és pénzügyminiszteri teendöket pedig Schwerin von Krosigkra bízta. A belügyminiszteri és közoktatásügyi tárcát Stuckart, a korábbi kormány belügyi államtitkára kapta. Gazdasági és iparügyi miniszter Speer, élelmezési, mezöés erdögazdasági miniszter dr. Backe, munkaügyi és társadalombiztosítási miniszter Seldte, a fasiszta "Stahlhelm"-szervezet alapítója, közlekedési és postaügyi miniszter pedig dr. Dorpmüller lett. Teljesen tarthatatlan néhány nyugatnémet történésznek, köztük Lüdde-Neurathnak az az állítása, hogy Dönitz hozzáfogott a német állam "megújításához". A legbuzgóbban maga Dönitz hirdeti ezt terjedelmes emlékirataiban, amelyeket azután tett közzé, hogy mint háborús föbünös letöltötte a nürnbergi Nemzetközi Törvényszék által kiszabott börtönbüntetését. Dönitz tudatosan annyira meghamisítja a tényeket, hogy könyve nem is használható forrásmunkának történelmi kutatásoknál. A szerzö egyetlen célja az, hogy önmagát fehérre mossa, és egyengesse az útját a politikai életbe való visszatéréshez. A tények azt bizonyítják, hogy Dönitz fasiszta volt, és az is maradt. Jellemzö, hogy a flensburgi kormányban nemcsak Himmler kapott helyet, hanem dr. Thierack, Hitler igazságügyminisztere is, a "harmadik birodalom" egyik legsötétebb alakja, háborús bünös, aki "legalizálta" az antifasiszták tömeges kivégzését és az egyéb vandálságokat. Thierack május 7-ig tartotta meg tárcáját. Dönitz nem tartóztatta le, söt még csak lemondásra sem kényszerítette az olyan fasiszta vezéreket, mint Seyss-Inquart, Funk, Kaltenbrunner, Ley, Frank, Terbowen, akiknek különbözö európai országok, köztük Németország sok százezer lakosának meggyilkolása és agyonkínzása terheli a lelkiismeretét. Május 2-án Dönitz fötengernagy szük körben pontosabban meghatározta az elözö esti rádióbeszédében vázolt politikai irányvonalát. Megerösítették, hogy Németország célja : csak a nyugati arcvonalon való fegyverletétel. De mint a jegyzökönyvböl kitünik, Németország új vezetöi akkor már tisztában voltak vele, hogy London és Washington nem vállalkozhat a szövetségesi egyezmények ilyen durva megszegésére, s hogy a külön fegyverletétel hivatalos elfogadásának kérésével csak ingerelnék az angol és amerikai kormányt. Ezért egy másik tervet fogadtak el. "Mivel a szövetségesek közötti politikai kapcsolatok nem teszik lehetövé, hogy ezt az elgondolást hivatalos úton a legfelsöbb szinten megvalósítsuk olvasható a jegyzökönyvben -, kísérletet kell tennünk arra, hogy ezt a hadseregcsoportok útján és fokozatosan váltsuk valóra. Ehhez célszerü igénybe venni a már kiépített kapcsolatokat." A "részleges fegyverletétel" jóváhagyott tervének is az volt a célja, mint annak a kudarcba fulladt elgondolásnak, hogy az egész nyugati arcvonalon egyidejüleg szüntessék meg a haditevékenységet. Arra törekedtek, hogy folytatva az ellenállást a Vörös Hadsereggel szemben, szabad utat engedjenek a nyugati hatalmak csapatainak kelet felé, hogy ezek szállják meg Németország minél nagyobb részét, s minél több harcképes és bevetésre kész német magasabbegységet vonultassanak vissza az angol-amerikai vonalak mögé. Látszólag ez nem lett volna más, mint a szokásos, senkit semmire nem kötelezö megadás. Dönitz és más német vezetök arra számítottak, hogy így titokban, de annál hatékonyabban együttmüködhetnek majd a nyugati hatalmakkal, amelyeknek így nem kell nagy arányokban politikai és hadászati jellegü tárgyalásokat folytatniuk a németekkel. Hiszen arra bármely parancsnok illetékes volt, hogy elfogadja a hadseregcsoportok fegyverletételét. Egyes nyugati kutatók nem is próbálják tagadni, hogy az ilyen együttmüködés valóban kialakulóban volt, s hogy az angol-amerikai hadvezetés elözékenységet tanúsított a hitleristák iránt. "A végsö szakaszban a németeknek sikerült a szövetségesekkel afféle politikai együttmüködést megvalósítani írja Paul Kecskeméti, az Egyesült Államokban 1958-ban megjelent "Hadászati fegyverletétel" címü könyvében. Ez az együttmüködés nem tárgyalások formájában nyilvánult meg, hanem egyszerüen a magatartásban jelentkezett. A nyugati hatalmak a részleges fegyverletételt tisztán katonai kérdésnek tekintették, a németek szempontjából viszont ennek politikai jelentösége volt . . . Őket (a nácikat a szerk.) az a cél vezérelte, hogy a szövetséges eröket beengedjék a német területre, minél kevesebbet hagyva az oroszoknak." Az angol-amerikai vezetök nem voltak annyira naivak, hogy ne látták volna, mit tesznek. Egyesek e vezetök közül mégis jobbnak tartották úgy tenni, mintha nem történne semmi különös. Persze, egyegy ellenséges csoportosítás fegyverletételének elfogadása a hadmüveletek során szokásos jelenség. Csakhogy olyan körülmények között, amikor Németország ténylegesen le volt már verve és összes fegyveres eröi feltétel nélküli fegyverletételének kérdése már napirendre került, nehéz másnak, mint a vállalt kötelezettség megszegésének minösíteni azt, hogy a szövetségesek közül az egyik elfogadja valamely nagy német csoportosítás fegyverletételét, miközben az elkeseredett harcot vív a másik szövetséges ellen. Miután a "Crossword"-tárgyalások meghiúsultak, a szövetséges csapatok április 9-én Észak-Olaszországban megkezdték a végsö hadmüveleteket. A Vietinghoí-Scheel vezérezredes parancsnoksága alatt ott müködö "C" hadseregcsoport, amely 27 német és öt olasz hadosztályból állott, megpróbált ellenállni. De a hitlerista területrablók semmiféle manöverrel sem kerülhették el a teljes vereséget Olaszország földjén. Jelentös szerepe volt ebben az olasz ellenállási mozgalom fegyveres eröinek. A partizánosztagokban és magasabbegységekben sok ország népeinek fiai harcoltak hösiesen a fasizmus ellen. Az Olaszországért vívott harcokban áldozta életét Poletajev, a Szovjetunió állampolgára. Halála után az olasz kormány a köztársaság legmagasabb kitüntetésével, a "Katonai hösiesség aranyérmé"-vel, a Szovjetunió kormánya pedig a Szovjetunió Höse címmel tüntette ki. Az Olasz Kommunista Párt következetesen arra hívta fel a népet, hogy az ellenséget teljesen szét kell zúzni. Március 12-i felhívásában a párt óva intett attól a veszélyes tévhittöl, hogy a hitleristák önként tüzik majd ki a fehér lobogót. "Noha a náci fasiszta fenevad körül van kerítve barlangjában olvasható a felhívásban -, ellenállni fog mindaddig, míg torkán nem érzi a tört, míg a dicsö szövetséges csapatok és a szabadságukért harcra kelt népek közös eröfeszítéseikkel teljesen le nem verik." Az ellenállási mozgalom elsö soraiban küzdö kommunista párt általános fegyveres felkelésre mozgósította a munkásokat, a parasztokat, az értelmiségieket, a fiatalokat, a megszállt országrészek minden hazafiát. Az angol-amerikai hadvezetés ezt minden lehetö eszközzel igyekezett meggátolni, és a partizánok vezetöit arra akarta rávenni, hogy a küszöbönálló hadmüveletekben tevékenységüket kizárólag az "üzemek védelmére" korlátozzák. Alexander tábornagy vezérkarának ez a mesterkedése azonban éppoly eredménytelen maradt, mint az a kísérlet, hogy 1944 végén lefegyverezze az olasz nemzeti felszabadító mozgalmat. Április 10-én a kommunista párt vezetösége az ellenállási mozgalom nevében kidolgozta a felkelés irányelveit, amelyek késöbb Észak-Olaszország Nemzeti Felszabadító Bizottsága több rendeletének alapjául szolgáltak. Az egész olasz népnek úgy kell tekintenie magát, olvasható az irányelvekben, hogy "máris a felkelés stádiumában van". Ebben az idöben a partizán-magasabbegységek létszáma, német adatok szerint, körülbelül negyed millió före rúgott. Jóllehet az olasz hazafiaknak kevés volt a fegyverük, mégis meggátolták a hitleristákat legföbb tervük végrehajtásában: abban, hogy minden várost a német egységek és Mussolini csapatai ellenállási gócává változtassanak. Április 25-re felkelt egész Észak-Olaszország. Az ország északi körzeteinek legnagyobb központjai Genova, Milánó, Torino az ellenállási mozgalom eröinek kezére kerültek. Ragyogó lapja volt ez az európai népek nemzeti felszabadító harca dicsö történetének a második világháborúban. Mussolini menekülésen törte a fejét. Tucatnyi fasiszta fökolompos kíséretében a svájci határ felé akart szökni, magával hurcolva az olasz állam aranyát. A duce német egyenruhát öltött. Április 27-én a partizánok Dongo községben utolérték a szökevényeket, és letartóztatták öket. Másnap az ÉszakOlaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság utasítására Mussolinit és szeretöjét, Claretta Petaccit, valamint a kíséretében levö néhány fasiszta fövezért kivégezték, é-s holttestüket a felszabadított Milánóban, a népi törvényszék határozata alapján, a Loretto-téren fejjel lefelé felakasztották. Így állt bosszút az olasz nép Olaszország sok véres kalandjának fö bünösén. A duce már 1943. július 25-e óta politikailag halott volt, de az olasz hazafiak szükségesnek tartották, hogy maguk tiporják el a férget. Dicstelen halál érte tehát utol Mussolinit is, Hitlert is, akik egy negyed évszázadon át a nemzetközi imperializmus legagresszívabb eröit testesítették meg. Hitler és Mussolini dicstelen vége szimbólumnak tekinthetö: ugyanez a sors várna bárkire, aki napjainkban világmészárlást szervezne. 1945. április 29-én aláírták az Olaszországban levö hitlerista csapatok fegyverletételéröl szóló okmányt. A Szovjetunió kormányának követelésére ennél az aktusnál szovjet képviselö is jelen volt. A "C" hadseregcsoport fegyverletétele május 2-án kezdödött. Május 5-én az angol-amerikai csapatok elött letette a fegyvert a Horvátországban és Dél-Ausztriában müködö német "E" hadseregcsoport is, amelynek Löhr vezérezredes volt a parancsnoka. Ugyanazon a napon Devers amerikai tábornok elfogadta a Schulz tábornok parancsnoksága alatt álló "G" hadseregcsoport (Bajorországban és NyugatAusztria egy részében müködött) fegyverletételét. "Örülnünk kell minden olyan lehetöségnek, hogy területünket amerikai, nem pedig orosz csapatok szállják meg" jegyezte meg ezekkel az eseményekkel kapcsolatban Dönitz a föhadiszállás ülésén. Északon a nácik és az angol-amerikai hadvezetés között a közvetlen kapcsolat Hollandiában jött létre, amelynek nagy részét a hitleristák még megszállva tartották. A fasiszta hadvezetés itt azzal fejtett ki nyomást a szövetségesekre, hogy a gátak megnyitásával és az ország elárasztásával fenyegetözött. Hamburg megadásáról a helyi pénzügyi és ipari körök kezdeményezték a tárgyalásokat. A hamburgi nagyiparosoknak egy csoportja már április 10-én részletes jegyzéket nyújtott át Wallenberg svéd bankárnak a stockholmi angol követhez való továbbítás céljából. Ebben kifejtették a legnagyobb német kereskedelmi tengeri kikötö üzleti köreinek elképzeléseit a város megadására. Április közepén az angolok és amerikaiak tudomására hozták, hogy Busch tábornagy, az "Északnyugat" hadseregcsoport parancsnoka a "nácizmus ellensége", és hogy kész letenni a fegyvert, amint a nyugati szövetségesek elérik a Balti-tengert. Április 30-án Stockholmban megjelent a németek megbízottja, s megerösítette ezt. Feltételezték, amint Eisenhower mondja, hogy a brit csapatok elöbb érik el a Balti-tengert, mint az oroszok. Ugyanazon a napon Kaufmann, Hamburg gauleitere táviratban fordult Dönitzhez, s felvetette a város átadásának kérdését. Dönitz választáviratában élesen visszautasította a kapitulációnak még a gondolatát is. De május 1-e után megváltozott a helyzet. Flensburgban úgy döntöttek, hogy a "részleges fegyverletétel" megvalósításában felhasználják a hamburgi üzletemberek kapcsolatait. Dönitz kezdetben azon igyekezett, hogy ne Eisenhowerrel tárgyaljon, akit "politikailag elkötelezettebbnek" tartott, hanem Montgomeryvel, Ezeket a tárgyalásokat Friedeburg tengernagyra, a német haditengerészeti erök újonnan kinevezett föparancsnokára bízták. Május 2-án este 9 órakor Dönitz találkozott Friedeburggal, s a következö szóbeli utasítást adta neki: "Tisztán katonai részleges fegyverletétel egész Északnyugat-Németországban, de úgy, hogy ez lehetöleg ne nehezítse meg a kelet felöl való szárazföldi és tengeri visszavonulást". Vagyis Dönitz külön "részleges" fegyverletételt akart nyugaton, folytatva az ellenállást a keleti arcvonalon. "A cél az volt állapítja meg Görlitz -, hogy lehetöleg az egész ŻVisztula® hadseregcsoport angol fogságba kerüljön." Ugyanakkor Tippelskirch tábornok, a 21. német hadsereg parancsnoka tárgyalásokba bocsátkozott Gavin tábornokkal, a Mecklenburgban támadó 82. amerikai légideszant-hadosztály parancsnokával, s elérte azt, hogy az elfogadja hadserege fegyverletételét, miközben utóvédharcokat folytat a szovjet csapatok ellen. Hasonló megállapodásra jutott Wenck Simpson tábornokkal, a 9. amerikai hadsereg parancsnokával. Amikor Montgomery kikérte Eisenhower véleményét a Friedeburggal folytatott tárgyalásokról, azt a választ kapta, hogy a 21. angol hadseregcsoport müködési körzetében folytatott fegyverletételi tárgyalások "harcászati kérdésnek" foghatók fel, s így a helyi parancsnokot illeti meg a döntés joga. Montgomery ugyan azt követelte, hogy a német csapatok ne csak Németország északnyugati részében, hanem Hollandiában és Dániában is tegyék le a fegyvert és szüntessék be a harcot a tengeren; az ö feltételei azonban alig különböztek Dönitz elgondolásaitól. Montgomery hajlandó volt a keletröl visszavonuló német katonáknak lehetövé tenni, hogy "egyénileg" megadják magukat az angoloknak. Bár a hajóhad letette a fegyvert, megígérte, hogy nem gátolja meg azoknak a német csapatoknak tengeri elszállítását, amelyeket a szovjet csapatok a Baltikumban a tengerhez szorítottak. Amikor Dönitz föhadiszállásán megtárgyalták Friedeburg jelentését, "pozitív mozzanatként" emelték ki, hogy az angol parancsnokság "módot ad a harc folytatására a keleti arcvonalon". Ami pedig a fegyverletétel körzetének kiszélesítését illeti, megállapították, hogy Dániát és Hollandiát úgy sem lehet már tartani és azok "védelme nem járna eredménnyel, ellenkezöleg, még jobban csökkentené Németország tekintélyét, és nagy politikai bonyodalmakat idézne elö". Friedeburgot, jelentésének meghallgatása után Dönitz azzal az utasítással bocsátotta el, hogy haladéktalanul lépjen kapcsolatba Eisenhowerrel is "a részleges fegyverletétel folytatása céljából". Május 4-én 18 óra 30 perckor aláírták azt az okmányt, amelynek alapján a Hollandiában, Északnyugat-Németországban, Schleswig-Holsteinben és Dániában állomásozó német fegyveres erök megadták magukat a 21. hadseregcsoport föparancsnokának. Az okmány értelmében ebben a körzetben május 5-én reggel 8 órakor megszünt minden harctevékenység. A Wehrmacht legfelsöbb föparancsnokságának vezérkara május 5-én az északnyugati fegyverletételröl kiadott szigorúan bizalmas utasításában a következök olvashatók: "Amikor Északnyugat-Németországban, Dániában és Hollandiában letesszük a fegyvert, abból indulunk ki, hogy a nyugati hatalmak elleni harc elvesztette értelmét. Keleten viszont a harc folytatódik . . ." Dönitz egyúttal betiltotta a "Werwolf" illegális katonai szervezet tevékenységét a nyugati hatalmak által megszállt területen. Ezt azzal indokolta, hogy az adott körülmények között a szervezet csak megnehezítené a politikai tervek végrehajtását. Friedeburgnak külön utasítás alapján közölnie kellett az európai szövetséges haderök föparancsnokával, hogy Németország "önként" beszünteti a tengeralattjáró-háborút, s ezt a tényt a tárgyalások alapjául felhasználva tájékoztatnia kellett a föparancsnokot a Dönitz-kormány "politikai irányvonaláról". A Friedeburgnak adott utasításban az állt, hogy meg kell magyaráznia "Eisenhower tábornoknak, miért lehetetlen a teljes fegyverletétel". A flensburgi vezetöket leginkább a Kesselring parancsnoksága alatt álló déli csoportosítás sorsa nyugtalanította, amelynek állományában a "C" és a "G" hadseregcsoport fegyverletétele után csak a Schörner tábornagy parancsnoksága alatt álló "Közép" hadseregcsoport és a Rendulic vezérezredes parancsnoksága alatt álló "Dél" (május 1-töl "Ausztria") hadseregcsoport maradt. Dönitz és a Wehrmacht parancsnoksága nagyon szerette volna minél tovább ellenörzése alatt tartani Csehszlovákia központi és nyugati területeit, ahol Rendulic és Schörner csoportjai müködtek, s aztán az egész déli csoportosítást az amerikaiaknak átadni, ahogy az angoloknak adták át az északi körzetben összevont csapatok zömét. Ebben az esetben elöször is amerikai         csapatok szállták volna meg Csehszlovákia területének túlnyomó részét, amit fontosnak tartottak abból a szempontból, hogy az országban a Nyugat számára kedvezö rendszer maradjon fenn, másodszor pedig gyakorlatilag megvalósították volna a nyugati hatalmak elötti "részleges fegyverletétel" tervét. A Vörös Hadsereg elleni harcot nem szüntették volna be mindaddig, míg az utolsó német katona is az angol-amerikai vonalak mögé nem kerül. Csakhogy az események korántsem olyan irányban fejlödtek, amint azt Flensburgban szerették volna. Csehországban a dolgozók tömegei fegyveres harcot indítottak a megszállók ellen. A londoni és washingtoni politikusoknak végleg le kellett mondaniuk Prága elfoglalásának és Csehszlovákia alárendelésének rendkívül fontos politikai tervéröl (mint Churchill írta). Az adott helyzetben Eisenhowernek, aki éppen akkor kapta meg a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság válaszát arra az üzenetére, amelyben bejelentette, hogy az amerikaiak a Moldváig szándékoznak elönyomulni (válaszában a szovjet föparancsnokság felhívta Eisenhower figyelmét arra, hogy a szovjet és az amerikai csapatok találkozásának vonalát már korábban kijelölték), nem maradt más választása, mint hogy visszautasítsa a Kesselring nevében május 5-én hozzá eljuttatott javaslatot a déli körzet német csapatainak a nyugati szövetségesek elötti "részleges fegyverletételéröl". Aznap este érkezett Friedeburg Eisenhower reimsi föhadiszállására. Friedeburgot Bedell Smith tábornok fogadta, s kijelentette, hogy semmiféle "részleges fegyverletételröl" szó sem lehet, s hogy csak az összes arcvonalon való általános feltétel nélküli fegyverletételt fogadják el, amelynél a német csapatoknak keleten és nyugaton egyaránt állásaikban kell maradniuk. Friedeburg értesítette Dönitzet, Keitelt és Jodlt küldetése kudarcáról. Eisenhower feltételeit "elfogadhatatlanoknak" nyilvánították, s úgy határoztak, hogy folytatják az alkudozást. Most Jodl utazott Reimsbe, s Dönitztöl írásbeli meghatalmazást kapott, elöször arra, hogy aláírja a feltétel nélküli fegyverletételt a nyugati arcvonalon, és másodszor ha minden kötél szakad arra is, hogy aláírja a fegyverletételt valamennyi arcvonalon egyidejüleg. Ezt a második meghatalmazást azonban csak külön távirati engedély alapján használhatta fel. Az elözetes tárgyalások során Jodlnak sikerült szót érteni Smithszel, aki Görlitz megállapítása szerint "hajlott Jodl javaslatának elfogadására". Jodl azzal ijesztgette Smitht, hogy a feltétel nélküli fegyverletétel valamennyi arcvonalon "káoszt" idézne elö, s így ténylegesen elérte azt, hogy az amerikai vezérkari fönök eltért a föparancsnok utasításaitól. Smith beleegyezett abba, hogy a fegyverletétel csak 48 órával az egyezmény aláírása után lépjen érvénybe. Kijelentette, hogy a Dönitz-kormányt és a német fegyveres erök parancsnokságát nem marasztalja majd el azért, ha "parancsuk ellenére" a katonák a keleti arcvonalon "nem hajlandók" letenni a fegyvert a Vörös Hadsereg elött; az ilyen katonákat átengedik az angol-amerikai csapatok arcvonalán, és hadifoglyoknak tekintik. Ezzel a náciknak lehetöségük nyílott arra, hogy csapataik jelentös részét a nyugati szövetségesek arcvonala mögé vonják vissza. Eisenhower viszont azt ajánlotta a német képviselöknek, hogy hagyják már abba a huzavonát. Smith révén közölte Jodllal, hogy ha haladéktalanul nem írják alá az összes arcvonalon való feltétel nélküli fegyverletételt, megszakít minden tárgyalást, és újból megindítja a harctevékenységet azokban a körzetekben, amelyekben ténylegesen már megszüntették, s ezenkívül teljesen lezárja arcvonalát a kelet felöl visszavonuló katonák elött. Mellesleg, a 48 órás haladékhoz Eisenhower ténylegesen megadta a beleegyezését, csupán azzal a korlátozással, hogy meghatározta az idöpontot (május 6-án éjfél), amelytöl a 48 óra számít. Május 7-én 00 óra 15 perckor Jodl rádiótáviratot küldött Flensburgba, s ebben engedélyt kért, hogy az összes arcvonalon a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó okmányt aláírhassa. Dönitz föhadiszállásán Eisenhower követelését "abszolút zsarolásnak" nevezték, de ugyanakkor megjegyezték, hogy az amerikai föparancsnok által megadott határidö mégis lehetöséget nyújt arra, hogy 48 órát nyerjenek. 1 óra 30 perckor Jodl megkapta a kért felhatalmazást. Öt perccel késöbb Kesselringhez, valamint Schörnerhez, Rendulichoz és Löhrhöz rádión a következö parancsot továbbították: "Minél hamarább vonjanak vissza mindent, amit csak lehet, a keleti arcvonalról nyugat felé. Szükség esetén harccal törjenek át a szovjet vonalakon." A német fegyveres erök fegyverletételére vonatkozó elözetes jegyzökönyvet Jodl 1945. május 7-én 2 óra 41 perckor írta alá Reimsben. A reimsi elözetes jegyzökönyvben Jodl kötelezettséget vállalt, hogy a jegyzökönyv aláírása pillanatában német ellenörzés alatt álló összes szárazföldi, tengeri és légi haderök feltétel nélkül leteszik a fegyvert. A német hadvezetés kötelezte magát, hogy parancsot ad minden harctevékenységnek május 9-én 00 óra 01 perckor (moszkvai idö szerint) való beszüntetésére, valamint arra, hogy az összes német csapatok az ebben az idöpontban elfoglalt állásaikban maradjanak. Megtiltották azt, hogy a hajókat és repülögépeket üzemképtelenné tegyék, valamint bármilyen más hadigépet vagy fegyvert megrongáljanak. A német fegyveres erök legfelsöbb parancsnokságát kötelezték, hogy biztosítsa a szövetséges expedíciós erök föparancsnoka és a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság minden utasításának feltétlen teljesítését. Külön záradékban kimondták, hogy a katonai fegyverletételre vonatkozó jegyzökönyv nem pótolja a Németország általános és teljes kapitulációjára vonatkozó okmányt, amelyet késöbb terjesztenek majd elö aláírás végett. Miután Reimsben aláírták a német fegyveres erök fegyverletételére vonatkozó elözetes jegyzökönyvet, a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság 1945. május 7-én kiadta a megfelelö utasításokat a Szovjetunió Fegyveres Eröinek. A szövetséges expedíciós erök föparancsnokának föhadiszállása külön közleményt adott ki. A nyugati hatalmak kormányai ragaszkodtak ahhoz, hogy haladéktalanul hivatalosan jelentsék be a náci Németország fölött aratott gyözelmet, s azt javasolták, hogy a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok kormánya egyidejüleg tegye meg ezt május 13-án. Churchill eredetileg május 7-ét javasolta. A szovjet kormány ebbe nem egyezhetett bele, mivel nem volt bizonyos afelöl, hogy a német csapatok a keleti arcvonalon valóban teljesítik a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó parancsot, hisz a harctevékenység még folyt. Az ilyen bejelentés az összes német fegyveres erök tényleges fegyverletétele és a hivatalos végleges okmány aláírása elött a közvélemény félrevezetését jelentette volna. A szovjet kormány Churchillhez, Nagy-Britannia miniszterelnökéhez és Trumanhoz, az Egyesült Államok elnökéhez intézett üzenetében ennek megállapítása mellett leszögezte, hogy a német csapatok ellenállása a keleti arcvonalon nem gyengül, ellenkezöleg, fokozódik. Közölte, Hogy értesülései vannak arról, miszerint a német csapatok jelentös csoportjai folytatni akarják az ellenállást, ezért szükségesnek tartotta, "ha megvárnák azt az idöpontot, amikor a német csapatok fegyverletétele érvénybe lép", vagyis május 9-ét. Kétségtelen, hogy az angol-amerikai vezetök és a nyugati parancsnokok nagyon jól tudták, hogy a Reimsben aláírt okmány korántsem tekinthetö véglegesnek. Eisenhower a reimsi elözetes jegyzökönyv aláírása után fogadta Jodlt, és közölte vele, hogy a német fegyveres erök föparancsnokának a végleges hivatalos eljárás végett meg kell majd jelennie a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság és a szövetséges parancsnokságok által megállapítandó idöben és helyen. Schwerin von Krosigk május 7-én 12 órakor a flensburgi rádió útján bejelentette a fegyverletételt, és ez alkalommal nyíltan megmondotta, hogy a fegyverletételre vonatkozó egyezmény aláírása nem jelenti a háború egyidejü haladéktalan befejezését nyugaton és keleten. A nyugati arcvonalon a fasiszta német csapatok ténylegesen beszüntették az ellenállást. Keleten viszont tovább folyt a vérontás. 2. A fegyverletételi okmány aláírása és végrehajtása A Reimsben aláírt elözetes jegyzökönyv feltételei szerint a fegyverletétel csak 1945. május 9-én 00 óra 01 perckor (moszkvai idö szerint) lépett életbe. Ezt a jegyzökönyvet csak ideiglenesnek lehetett tekinteni. Véglegesnek csak egy olyan okmány számíthatott, amely rögzíti a fasiszta német csapatok tényleges fegyverletételét, minden ellenállásuk megszünését nyugaton és keleten egyaránt. Ez volt az álláspontja a szovjet kormánynak, amely ragaszkodott az antifasiszta koalíció elött álló fö feladat feltétlen végrehajtásához: a hitlerista hadsereg és a hitlerista állam teljes megsemmisítéséhez. Ennek megfelelöen Antonov hadseregtábornok, a Vörös Hadsereg vezérkari fönöke levelet írt a moszkvai angol és amerikai katonai misszió vezetöinek, Ernest Archer tengernagynak és John Deane tábornoknak, s ebben azt követelte, hogy a térdre kényszerített Berlinben 1945. május 8-án írják alá a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó végleges okmányt a Reimsben aláírt ideiglenes okmány helyett. Ennek a követelésnek teljes jogi indokoltsága nyilvánvaló volt. Hiszen a reimsi jegyzökönyv záradékában rögzítették, hogy a német föparancsnokság képviselöi megjelennek majd a szövetséges expedíciós csapatok föparancsnoka és a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság által kijelölendö idöben és helyen, teljes felhatalmazással a német fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó okmány aláírására. A levélre még aznap válasz érkezett Eisenhowertöl, s ebben bejelentette, hogy a szövetséges képviselök készek 1945. május 8-án Berlinbe utazni a német fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó végleges okmány aláírására. A szovjet kormány szándékosan választotta Berlint a német fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó okmány aláírásának színhelyéül. Ez a város a múltban székhelye volt a Hohenzollernek, a porosz királyok és német császárok dinasztiájának, Ezek azt vallották, hogy "a király Poroszország élén, Poroszország Németország élén, Németország a világ élén". Berlin valóban elöbb bölcsöje, majd fellegvára volt a porosz-német militarizmusnak és sovinizmusnak. Hitler és klikkje arra törekedett, hogy még az emléke sem maradjon meg a másik Berlinnek: a német proletariátus osztályharcai városának, 1848. és 1918. városának, a barikádok és a Vörös Wedding városának, a nép javát szolgáló munka és gondolat városának. A hitleristáknak az a törekvése, hogy ezt a másik Berlint, éppúgy mint az egész másik Németországot, eltöröljék a föld színéröl, természetesen kudarccal végzödött. A Vörös Hadsereg gyözelme lehetövé tette a német nép haladó, demokratikus eröinek, hogy kiegyenesedjenek. Németországban és Európában véget ért az "új rend". Ama tizenkét esztendö alatt, amely amint Hitler a maga fasiszta államáról mondotta felért egy "ezeréves birodalommal", úgy pompázott a tábornagyok és örmesterek Berlinje, mint még soha. A Bendler strassén, ahol Németország legfelsö katonai intézményei székeltek, született meg a "Grün"a "Weiss"-, a "Gelb"-, a "Barbarossa"-terv, a "Nacht-und-Nebel"-direktíva, a hódításnak és az agressziónak, sok millió ember elpusztításának a tervei. Innen vezették a más népek leigázását célzó "akciókat" és "hadmüveleteket", A Wilhelm strassén, Ribbentrop külügyminisztériumában a nemzetközi kapcsolatok történetében példátlanul aljas határozatok születtek. Berlinben Himmler, Heydrich, Kaltenbrunner és cinkosaik számítgatták a gázkamrák termelékenységét és a krematóriumok teljesítöképességét. Ott volt a központja annak a szörnyü hálózatnak, amelynek gócai Auschwitz, Dachau, Ravensbrück és számtalan más haláltábor voltak. S az egész szervezet fölé emelkedett az 1938-ban épült otromba birodalmi kancellária, "a német nép vezérének és a német birodalom fegyveres eröi föparancsnokának" palotája. Jogos és logikus volt, hogy éppen itt, a fasiszta állam fövárosában, amelynek elfoglalása után végleg széthullott a náci hadigépezet, kerüljön a sor minden német fegyveres erö feltétel nélküli fegyverletételét hivatalos formába öntö aktusra, hogy éppen itt, szétvert "oltára" romjainál ismerje el a német militarizmus teljes vereségét, doktrínái csödjét, tervei kudarcát, világtörténelmi gyalázatát. Berlin egyik külvárosában, Karlshorstban, 1945. május 8-án délben összegyültek a szövetségesek legfelsöbb parancsnokságainak képviselöi a Németország fegyverletételére vonatkozó okmány aláírására. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságot Zsukov, a Szovjetunió marsallja, a szövetséges expedíciós haderök legfelsöbb parancsnokságát Arthur W. Tedder, az angol légierö fömarsallja, az Egyesült Államok fegyveres eröit Spaatz tábornok, az Egyesült Államok hadászati légierejének föparancsnoka, a francia fegyveres eröket De Lattre de Tassigni tábornok, a francia hadsereg föparancsnoka képviselte. A berlini tempelhofi repülötéren Szokolovszkij hadseregtábornok, az 1. Belorusz Front törzsfönöke és Berzarin vezérezredes, Berlin komendánsa katonai tiszteletadással fogadta a szövetségeseket. A Vörös Hadsereg által térdre kényszerített fasiszta föváros földjén az oroszok, amerikaiak, angolok és franciák meleg kézszorítással üdvözölték egymást. Angol tisztek örizete alatt Flensburgból Berlinbe hozták a német föparancsnokság képviselöit: Keitel tábornagyot, Friedeburg tengernagyot és Stumpf repülö vezérezredest, akiknek felhatalmazásuk volt Németország feltétel nélküli fegyverletételének aláírására. A tempelhofi repülötérröl, a város déli részéböl a személygépkocsik sora a felperzselt és szétrombolt város utcáin át elindult Berlin keleti része felé: Karlshorstba. Itt, egy kerttel övezett kétemeletes házban, a német hadmérnöki iskola egykori éttermében írták alá Németország feltétel nélküli fegyverletételének okmányát. Az okmány aláírásával kapcsolatos ülést Zsukov, a Szovjetunió marsallja nyitotta meg. Üdvözölte az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország szövetséges hadseregeinek képviselöit a Vörös Hadsereg által elfoglalt Berlinben a közös ellenség, a fasiszta Németország fegyverletételének történelmi pillanatában. Ezután bevezették a terembe Keitelt, Friedeburgot és Stumpfot. A szovjet képviselö felszólítására Keitel átnyújtotta a szövetséges küldöttségek vezetöinek a német küldöttség felhatalmazását a fegyverletételi okmány aláírására. A küldöttségek vezetöi a sajtótudósítóknak adták tovább az okmányt megtekintésre. "Egy kisebb formátumú irat volt ez Dönitz fötengernagy aláírásával írja Szlavin haditudósító, aki részt vett a karlshorsti ülésen. A nyomtatott fejrészen egy érdekes javítás figyelhetö meg. A föparancsnokság szó alatt tintával kihúzták a Berlin szót, s kézzel odaírták, hogy föhadiszállás. A föhadiszállás olyan gyorsan változtatta helyét, hogy nem értek már rá új meg új levélpapírokat nyomatni." A Németország fegyverletételére vonatkozó okmány aláírására szóló meghatalmazások ellenörzése után Zsukov marsall felszólította a Wehrmacht vezetöit, hogy foglaljanak helyet a bejáratnál elhelyezett külön asztalnál. Velük szemben "E" alakú nagy asztalnál ültek a szövetséges hatalmak képviselöi. Megkérdezték a Wehrmacht képviselöit, ismerik-e a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó okmány tartalmát, és hajlandók-e azt aláírni. Keitel igenlö válasza után a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság képviselöjének jelére egymás után ahhoz az asztalhoz léptek, amelynél a szövetséges hatalmak katonai képviselöi és azok tanácsadói helyezkedtek el, s aláírták a kilenc példányban készült okmányt. A fegyverletételre vonatkozó okmány így hangzik: "1 . Alulírottak, a Német Föparancsnokság nevében beleegyezünk abba, hogy összes szárazföldi, tengeri és légi haderöink, valamint a jelenleg német parancsnokság alatt álló összes erök feltétel nélkül letegyék a fegyvert a Vörös Hadsereg Legfelsöbb Föparancsnoksága, valamint a Szövetséges Expedíciós Erök Föparancsnoksága elött. 2. A Német Föparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot valamennyi német szárazföldi, tengeri és légi haderö parancsnokainak és a német parancsnokság alatt álló eröknek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idö szerint 23 óra 01 perctöl szüntessenek be minden haditevékenységet, maradjanak az ebben az idöpontban elfoglalt helyükön, és tegyene

k le minden fegyvert, majd adják át az összes fegyvert és hadifelszerelést a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy tiszteknek, a szövetséges föparancsnokság képviselöinek anélkül, hogy szétrombolnák vagy kárt tennének a hajókban és repülögépekben, azok motorjában, testében és berendezésében, valamint a gépekben, fegyverekben, készülékekben és általában a haditechnikai eszközökben. 3. A Német Föparancsnokság haladéktalanul kijelöli a megfelelö parancsnokokat, és biztosítja a Vörös Hadsereg Legfelsöbb Föparancsnoksága és a Szövetséges Expedíciós Erök Föparancsnoksága összes további utasításának végrehajtását. 4. Ez az okmány nem lesz akadálya egy másik, általános fegyverletételi okmánnyal való felcserélésének, amelyet az Egyesült Nemzetek vagy azok nevében kötnek meg Németországra és általában a német fegyveres erökre vonatkozólag. 5. Amennyiben a Német Föparancsnokság vagy a parancsnoksága alatt álló bármely fegyveres erö nem e fegyverletételi okmány szerint járna el, a Vörös Hadsereg Legfelsöbb Föparancsnoksága, valamint a Szövetséges Expedíciós Erök Föparancsnoksága olyan büntetö rendszabályokat vagy más intézkedéseket foganatosít, amilyeneket szükségesnek tart. 6. Az okmány orosz, angol és német nyelven készült. Csak az orosz és az angol szöveg mértékadó." Szimbolikus, hogy a német föparancsnokság három képviselöjének aláírása között ott szerepel Wilhelm Keitel aláírása, aki 1940. június 22-én Compiégne-ben Franciaországot illetöen oly szégyenletes fegyverszüneti feltételeket diktált Huntzinger tábornoknak, a francia megbízottnak. 1945. május 8-án Keitel maga is Huntzinger helyzetébe került. Valóban: aki szelet vet, vihart arat. Az okmányt május 8-án éjfélkor írták alá. Új nap virradt fel: május 9-e, a Gyözelem Napja. A fegyverletételi okmány aláírása után a fasiszta német csapatok kezdték megadni magukat. Már május 8-án 23 órakor beszüntette az ellenállást a 16. és a 18. hadseregböl álló kurlandiai csoport. Május 9-én a Leningrádi Front csapatai több mint 45 ezer német katonát és tisztet ejtettek fogságba. Anzigtöl keletre a Visztula folyó torkolatának körzetében és Gdyniától délkeletre a Putziger-Nehrung-földszoroson a tengerparthoz szorított német csapatok május 9-én reggel beszüntették az ellenállást. Aznap estig 21 ezer német katona és tiszt adta meg magát a 2. és 3. Belorusz Front csapatainak. A Leningrádi Front, valamint a 2. és 3. Belorusz Front csapatai tehát már a fegyverletételi egyezmény aláírását követö elsö napon 66 ezer német katonát és tisztet ejtettek fogságba. A szovjet-német arcvonal említett szakaszain a hadifoglyok fogadása május 13-án, vagyis a fegyverletételi egyezmény aláírása után ötödik napon ért véget. A Kurlandi-félszigeten összesen több mint 189 ezer katona és tiszt, valamint 42 tábornok adta meg magát. Danzigtól keletre a Visztula folyó torkolatának körzetében és Gdyniától északkeletre a Putziger-Nehrung-földszoroson mintegy 75 ezer német katona és tiszt, 12 tábornok tette le a fegyvert. Május 9-én a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta tengerészgyalogságának deszantja partra szállt a Dániához tartozó Bornholm-szigeten, és foulyul ejtette az ottani német helyörséget. A Bornholm-szigeten május 11-én fejezödött be a német csapatok fegyverletétele. Itt 12 ezer fö adta meg magát. Május 19-én a szigetre érkeztek az újonnan alakult dán kormány tagjai, hogy kifejezzék hálájukat a szovjet csapatoknak a sziget felszabadításáért. Észak-Norvégiában letette a fegyvert a "Narvik" német hadmüveleti csoport. Május 13-án VII. Haakon norvég király és Nygaardsvold, Norvégia miniszterelnöke a szovjet kormánynak küldött emlékiratban fejezte ki háláját a szovjet fegyveres eröknek. Válaszában a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége és a szovjet kormány sok sikert kívánt a norvég népnek és kormányának az ország mielöbbí talpraállításában és a német megszállás következményeinek felszámolásában. Másképpen alakult a helyzet a szovjet-német arcvonal délnyugati szakaszán. Itt Schörner tábornagy és Rendulic vezérezredes, a "Közép" és az "Ausztria" két nagy hadseregcsoport parancsnoka megtagadta a fegyverletételt a szovjet fegyveres erök elött, s makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy csak az amerikaiaknak adja meg magát. A német hadseregek föparancsnoksága Meyer-Detring ezredest állítólag azzal a feladattal küldte ki Schörnerhez, hogy "élöszóban ismertesse a tábornaggyal azokat az okokat, amelyek az általános fegyverletételt szükségessé tették, s bírja lojális magatartásra". MeyerDetring Dönitznek küldött jelentésében hangsúlyozta, hogy Schörner "tisztában van az általános helyzettel", mégis folytatta a heves ellenállást a szovjet csapatokkal szemben. Azzal mentegetözött, hogy a csehországi "felkelés miatt" megszakadt a kapcsolata egységeivel, és így nincs módja eljuttatni hozzájuk a harc beszüntetésére és a megadásra vonatkozó parancsot. Dönitz helyeselte ezt a magatartást. Eszébe sem jutott rendreutasítani vagy leváltani az engedelmességet lényegében megtagadó parancsnokot, bár tisztában volt vele, hogy Schörner tevékenységének hallgatólagos jóváhagyása nem más, mint a feltétel nélküli fegyverletétel szándékos szabotálása. Dönitz, ahelyett, hogy bármilyen lépéseket tett volna, május 10-én közölte Eisenhowerrel, hogy a "hírhálózat állapota miatt" képtelen biztosítani a déli csoportosítás fegyverletételét akár a nyugati szövetségesek, akár a szovjet fegyveres erök elött. A fötengernagy nyilván abban reménykedett, hogy ezzel az érvvel arra indíthatja az amerikai parancsnokot, hogy fogadja el Schörner csapatainak külön fegyverletételét nyugaton, míg keleten folytatja az utóvédharcokat. De amikor Eisenhower kézhez kapta Dönitz jelentését, a szovjet csapatok már teljesen körülzárták Schörner csoportosítását. Ez volt a helyzet, amikor Eisenhower május 10-én parancsot adott, hogy a fegyverletételi okmány megszegésével a Vörös Hadsereg elöl bújni próbáló és magukat a nyugati szövetségeseknek megadni kívánó német csapatok tegyék le a fegyvert a szovjet parancsnokság elött. Olyan körülmények között, amikor a szovjet csapatok minden oldalról bekerítették az ellenség déli csoportosítását és az egyik nyugati megfigyelö megállapítása szerint "a közelben sehol sem voltak nyugati erök", ennek a parancsnak aligha volt már gyakorlati jelentösége. Meg kell jegyeznünk, hogy sok német katona és tiszt, söt néhány tábornok magatartása is rácáfolt Schörner és Dönitz azon állítására, hogy a németek semmi körülmények között sem adják majd meg magukat a szovjet csapatoknak. Május 9-töl 13-ig a Vörös Hadsereg 780622 katonát és tisztet, valamint 35 tábornokot ejtett foglyul a déli csoportosításból. A Csehszlovákia és Ausztria területén harcoló utolsó kis fasiszta német csoportokat május 19-ig sikerült felgöngyölíteni. Maga Schörner abban reménykedett, hogy sikerül amerikai hadifogságba esnie. A fegyverletételi okmánynak megfelelöen az amerikai hatóságok kiadták a szovjet parancsnokságnak. A Szovjetunió Legfelsöbb Föparancsnokságának Föhadiszállása azt követelte Keitel tábornagytól, hogy tegyen jelentést a keleti arcvonalon levö német csapatok 1945. május 9-i állományáról és elhelyezkedéséröl. E jelentés szerint a feltétel nélküli fegyverletétel napján a szovjet-német arcvonalon több mint 1,5 millió német katona és tiszt tevékenykedett, köztük a "Kurland" hadseregcsoport 200 ezer fövel, a "Kelet-Poroszország" hadsereg 100 ezer fövel, a "Közép" hadseregcsoport 600 ezer fövel, az "Ausztria" hadseregcsoport 450 ezer fövel és a délkeleti csoport 180 ezer fövel. Május 9-töl 17-ig a Vörös Hadsereg csapatai foglyul ejtettek, illetve a Németország feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó okmány alapján átvettek 1390978 katonát és tisztet, s 101 tábornokot. Május 15-re az egész szovjet-német arcvonalon befejezödött a foglyok fogadása. Ezután csapataink már csak kisebb hitlerista csoportokra bukkantak; ezeket lefegyverezték és a hadifogolytáborokba irányították. A feltétel nélküli fegyverletétel után Németországban a teljes hatalom a megszálló hatalmak kezébe került. "Maga a német állam a vereség pillanatában széthullott . . . Az országban nincs más hatalom, mint az, amelyet a szövetséges parancsnokságok képviselöi gyakorolhatnak" írta a Times a helyzetet jellemezve. Csakhogy Dönitz és környezete egyáltalán nem óhajtott lelépni a színröl. A nácizmusnak ezek az elvetemült képviselöi arra hivatkozva próbálták jogilag megalapozni a flensburgi kormány létét, hogy a fegyverletételi okmány tisztán katonai jellegü, és nem érinti a német állam müködését. A flensburgi "miniszterek" nyilatkozataikban arcátlanul azt hajtogatták, hogy a kormány feloszlatása és Dönitz lemondatása "államföi" tisztségéröl "törvényellenes aktus" volna. Dönitz és álkormánya lázas tevékenységbe kezdett, csakhogy bebizonyítsa a nyugati hatalmaknak, mennyire nélkülözhetetlen számukra. A szövetségesek "Németország kormányzását illetöen rengeteg nehézségbe ütköznének, ha nem volnának közvetítöik a német néppel való érintkezéshez" jelentette ki Schwerin von Krosigk a nyugati sajtó képviselöinek. Tönnies nyugatnémet történész, a nyugati hatalmak álláspontját jellemezve azt írja, hogy "az új német államfö a nyugati fél részéröl legalábbis hallgatólagos megtürést tapasztalhatott, söt tevékenysége talán kívánatos is volt . . . " Érdekes, hogy a Dönitz köré csoportosult militaristák és nácik már akkor számoltak azzal, hogy Angliának és az Egyesült Államoknak érdeke lesz egy erös Németország létrehozása. Ezt a gondolatot késöbb valóra is váltották a Német Szövetségi Köztársaság formájában, a német monopoltökések és militaristák államában, amelyet a nyugati hatalmak közvetlen részvételével hoztak létre, s amely szemben áll a Német Demokratikus Köztársasággal és a német nép összes békeszeretö demokratikus eröivel. Okmányok és a nyugati képviselök magatartása alapján ítélve Németországot "bástyának" tekintették "mind a maguk emberi és ipari potenciálja, mindpedig az európai küzdötéren elfoglalt hadászati és katonai helyzetük szempontjából". Május 14-én az angol külügyminisztériumhoz címzett hivatalos átiratában Churchill, ha bizonyos fenntartásokkal is, felvetette, miként lehetne a Dönitz-kormányt a nyugati hatalmak eszközeként felhasználni. Két nappal késöbb a brit miniszterelnök, a News Chronicle közlése szerint kijelentette, hogy az angol hatóságok "nem óhajtják vállalni a Németország közigazgatásával járó terheket". A Times nyilvánvalónak tartotta, hogy a nyugati hatalmaknak a legyözött országban "fenn kell tartaniuk a kapcsolatot valamilyen katonai hierarchiával". Valójában a "katonai hierarchiával" való kapcsolat is, a Dönitz-kormánnyal való együttmüködés is a nyugati hatóságok részéröl már elintézett ügy volt. "Tervem alapja a brit övezetben az volt írja emlékirataiban Montgomery -, hogy a német parancsnokságot használom fel elsö fórumként, és a német fegyveres erökre vonatkozó utasításokat Busch tábornagynak, a német csapatok északnyugati csoportosítása föparancsnokának adom ki." Montgomery megemlíti, hogy Kinzel tábornok összekötö tisztek egy csoportjával a föhadiszálláson tartózkodott, s más német parancsnokokat is felsorol, akikre támaszkodott. Köztük Lindemann tábornokot (a dániai német csapatok parancsnokát), Blumentritt tábornokot (a Németország északnyugati részében elhelyezkedö csoportosítás parancsnokát) és Blaskovicz tábornokot (a Hollandiában és a Wesertöl nyugatra esö német erök parancsnokát), Busch beosztottjait. Ugyanazokban a napokban, amikor az angol tábornagy a német katonai parancsnokkal való együttmüködést szervezte, a Vörös Hadsereg véres harcok árán fejezte be annak a nagy fasiszta csoportosításnak a felszámolását, amely Schörner parancsnoksága alatt megtagadta a feltétel nélküli fegyverletétel elismerését. Schörnernek ez a magatartása nagyon is beleillett az angol-amerikai reakciós körök tervébe. "Az oroszoktól megmentett német katonai vezetök állapítja meg a brit tengernagy nagyon szívesen váltak az angolok barátaivá, s mindent megtettek, amit megköveteltek tölük." Csakhogy ezek a vezetök, folytatja, azt akarták, hogy "hivatalosan is úgy kezeljék öket, mint az angolok szövetségeseit az oroszokkal szemben", s ez abban az idöben mégis elképzelhetetlen volt. Május 11-én Montgomery föhadiszállására rendelte Buscht, és felhívta figyelmét erre a körülményre. Ezután, írja Montgomery, "nem is merült fel több nehézség Buschsal vagy bármelyik más német parancsnokkal". Buschnak nyilván megvolt az oka rá, hogy a brit hatóságok utasítását a maga módján magyarázza. Montgomeryvel való találkozása után Busch a flensburgi rádió útján nyilvánosan bejelentette a következöket: "Feladatom a rend és fegyelem fenntartása a társadalmi élet valamennyi területén, valamint a csapatok és a polgári lakosság ellátása. E feladat teljesítése céljából szektorom összes katonai és polgári hatósága nekem van alárendelve. Az utasításokat tölem és ennek megfelelöen az északi szektor ellátási és igazgatási szolgálatvezetöjének alárendelt katonai és polgári szervektöl kapják . . . Elvárom a feltétlen kötelességtudatot és az utasításaimnak való engedelmességet." A "rend fenntartására" az angol hatóságok felhasználták a Buschnak alárendelt "Grossdeutschland" SS-dandárt. Május 17-én, amikor a keleti arcvonalon a fegyverletétel már rég befejezödött, Blumentritt csapataínak lefegyverzése és Lindemann csapatainak Dániából való kivonása még csak éppen megkezdödött. Norvégiában az angol-amerikai vezetés csak július derekán fogott hozzá a náci csapatok lefegyverzéséhez. Busch Dönitznek küldött jelentésében külön hangsúlyozta a nyugati hatóságokkal való jó együttmüködést és a csapatok kitünö szellemét. Senkinek sem jutott eszébe, hogy parancsot adjon a hitlerista magasabbegység feloszlatására. Csak azokat a katonákat szerelték le, akiknek fontos polgári szakmájuk volt: a mezögazdasági munkásokat, a bányászokat, a postai alkalmazottakat stb. A többiek pedig, föleg a hivatásos katonák, továbbra is egységeiknél maradtak parancsnokaik alárendeltségében. A különbség mindössze annyi volt, hogy táborokban éltek. Busch a maga érdeméül tudta be, hogy valamennyi csellengö katonát táborokba gyüjtött. Busch intézkedései, állapította meg Martin angol tudósító, a németekben fenntartotta "azt az elképzelést, hogy a hadsereg még él, s hogy a Szovjetunió elleni harc egész Európa hivatása". Május 13-án a "Patria" nevü hajón Flensburgba érkezett a német fegyveres erök parancsnokságának vezérkara mellett müködö Szövetséges Ellenörzö Bizottság. A bizottságnak, amely eredetileg angol és amerikai képviselökböl állott, az volt a feladata, hogy ellenörizze a feltétel nélküli fegyverletétel végrehajtását. Ehelyett a bizottság ténylegesen a Dönitz-kormánnyal és a hitlerista katonai klikk vezetöivel való együttmüködés szerve volt. Rooks amerikai vezérörnagy, a bizottság elnöke május 13-án a hajó fedélzetére hívta meg Dönitzet, és közölte vele, hogy utasítása van a vele való "együttmüködésre". Az ellenörzö bizottságnál különbözö kérdések megtárgyalása céljából egymás után jelentek meg a flensburgi kormány "miniszterei" és "államtitkárai". Dönitz a "Patria" hajón tett egyik látogatása alkalmából találkozott Robert Murphyvel, Eisenhower politikai tanácsadójával. A Dönitz-kormány tájékoztatási osztályának május 15-i napi szemléjében ez állt : "Bárhogy legyen is, Németország már ma, a totális vereség stádiumában is, ismét európai tényezövé vált. A fötengernagy kormánya, valamint az, hogy a szövetségesek elismerik, bármilyen feltételesen is, ennek a ténynek a külsö megnyilvánulása." A helyzet teljesen türhetetlenné vált. A nyugati hatóságok együttmüködése a végleg le nem vert, s a Nemzetközi Törvényszék elé állítandó háborús bünösök listáján szereplö hitleristákkal olyan mértéküvé lett, hogy ennek jellegét a közvélemény elöl már lehetetlen volt eltitkolni. Az angol sajtó cáfolta azt a hivatalos közleményt, amely szerint a Dönitz-kormány "kizárólag polgári" jellegü feladatokat lát el, s megállapította, hogy ennek a problémának óriási katonai jelentösége volt. A Times a nyugati megszálló hatóságok politikájának eredményeképpen kialakult helyzetet "éppoly abnormálisnak, mint veszélyesnek nevezte. A lap meg is magyarázta, miben rejlik ez a veszély. "Teljesen nyilvánvaló írta -, hogy azok a németek, akik a totális vereség napjaiban képviselni akarják országukat, mindent elkövetnek, ami csak leleményességükböl telik, hogy éket verjenek a nyugatról és a keletröl jött gyöztesek közé." Ugyanilyen élesen reagáltak a Dönitz-kormány intrikáira a tekintélyes amerikai lapok is. "A szövetségesek írta a New York Herald Tribune már túlságosan is sok és szomorú tapasztalatot szereztek a mindenféle Francókkal, Pétainekkel, Darlanokkal és a zsarolásképpen zavargásokat emlegetö más politikusokkal való együttmüködésben, mintsem hogy beleessenek Dönitz rosszul álcázott kelepcéjébe. A szövetségesek Dönitz, Schwerin von Krosigk és nácikból hirtelen közvetítö szakemberekké vált más megvert tábornokok nélkül is eligazgatják majd Németországot." A német nép sem mutatott semmiféle rokonszenvet a flensburgi kormány és tevékenysége iránt. A nép széles körei hajlottak arra, hogy ne a flensburgi kalandorokat kövessék, hanem azokat, akik megmutatták az utat Németország igazi nemzeti újjászületése felé. A német monopoltökések elött pedig, akik nemrég még támogatták Dönitzet, most már feltárult a nyugati hatalmak monopoltökés köreivel való közvetlen együttmüködés perspektívája. Az erösen kompromittált Dönitz, Jodl és környezetük csak akadályozhatta öket. Így aztán Dönitz kormányának magában Németországban sem volt szilárd talaja. Május 17-én este Flensburgba érkezett az Ellenörzö Bizottság szovjet küldöttsége. Ez kétségtelenül fekete nap volt azok számára, akik német kormányt próbáltak játszani, de ugyanúgy azok számára is, akik szerették volna megmenteni a német militarizmust, és azt minél elöbb egy szovjetellenes egyezménybe berántani. Érthetö, hogy a szovjet képviselök megérkezése után mindenféle kiegyezés lehetetlenné vált. A szovjet kormány és a szovjet hadvezetés határozott tiltakozása, valamint a nyugati országokban kibontakozó széles körü mozgalom azt eredményezte, hogy május 23-án az úgynevezett Dönitz-kormány tagjait, valamint a föparancsnokság tisztjeit örizetbe vették, és börtönbe szállították. A kormány és a vezérkar tagjait késöbb a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék elé állították, és mint háborús föbünösöket elítélték. A Dönitz-kormány félreállítása a békeszeretö erök óriási sikere volt. A Nyugat uralkodó körei kénytelenek voltak lemondani arról a szándékukról, hogy nyomban a háború befejezése után nyíltan és közvetlenül együttmüködjenek a német militarizmussal. Mindamellett folytatták szovjetellenes intrikáikat. Igyekeztek kihasználni azt a körülményt, hogy a nyugati csapatok a haditevékenység során olyan területre nyomultak be, amely a szövetségesek közötti megállapodás értelmében Németország szovjet megszállási övezetébe tartozott. ". . . Odaadni Németország egész központját és szívét, söt Európa központját és sarkkövét ezt elszigetelt aktusként megtenni súlyos és meggondolatlan elhatározásnak éreztem" írta Churchill. Nyíltan bevallotta, hogy szándékában állott "halogatni" a csapatok visszavonását, legalábbis az antifasiszta koalícióhoz tartozó nagyhatalmak kormányföinek találkozójáig, hogy a találkozón ezzel nyomást gyakorolhasson a Szovjetunióra. Ennek megfelelö utasításokat adtak Montgomery tábornagynak, aki késöbb nyíltan megmondotta, hogy hadászati szempontból semmi szükség sem volt arra, hogy az angol-amerikai csapatok ott maradjanak, ahol voltak. Kizárólag arról volt szó, jelentette ki Montgomery, hogy "a szovjet kormányt engedékenyebb álláspontra bírják egy sor olyan vitás kérdésben, mint a Németország tekintetében folytatandó háború utáni politika, a lengyel, a balkáni és az osztrák kérdés stb." 1945. június 4-én egy nappal azelött, hogy a németországi megszálló csapatok négy parancsnokának Berlinben találkoznia kellett a Németország leverésével kapcsolatos nyilatkozat aláírása és a németországi legfelsö hatalomnak a négy szövetséges állam kormányai közötti megosztása végett Churchill táviratot küldött Trumannak, az Egyesült Államok elnökének, s ebben arra próbálta rávenni, hogy késleltesse az amerikai csapatok visszavonását a szovjet övezetböl. Az amerikai kormány azonban lehetetlennek tartotta, hogy ehhez beleegyezését adja. Bár Anglia megpróbálta hátráltatni az angol-amerikai csapatok visszavonását a szovjet övezetböl, 1945. június 5-én Berlinben aláírták a Németország leverésére vonatkozó nyilatkozatot, s a négy szövetséges nagyhatalom kormánya Németországban átvette a legfelsö hatalmat. Ez a nyilatkozat, mint a fasiszta Németország fegyverletételének körülményeit rögzítö alapokmány, leszögezte Németország totális vereségének és feltétel nélküli fegyverletételének tényét, valamint azt, hogy Németországban nincs olyan központi kormány vagy hatalom, amely magára vállalhatná a felelösséget a rend fenntartásáért, az ország kormányzásáért és a gyöztes hatalmak követeléseinek teljesítéséért. A nyilatkozat megállapította, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormánya "magára vállalja Németországban a legfelsö hatalmat, beleértve azt a hatalmat, amellyel a német kormány, a föparancsnokság és bármely területi, községi s helyi kormány vagy hatóság rendelkezik". A nyilatkozat leszögezte a szövetségeseknek Németország totális vereségéböl és feltétel nélküli fegyverletételéböl fakadó követeléseit, többek között azt, hogy Németország és összes katonai, haditengerészeti és katonai légi hatóságai és fegyveres eröi szüntessék be valamennyi hadszíntéren az Egyesült Nemzetek fegyveres eröi elleni szárazföldi, tengeri és légi haditevékenységet, s hogy az összes német fegyveres erök, a szárazföldi, a légi, a légvédelmi és a haditengerészeti erök, az SS, az SA, a Gestapo és minden más fegyveres erö vagy segédszervezet szereljenek le, és adják át a rendelkezésükre álló fegyvereket a szövetségeseknek. Németországot kötelezték, hogy adja át a szövetségesek képviselöinek az Egyesült Nemzetek fegyveres eröihez tartozó hadifoglyokat, és az Egyesült Nemzetek Németországban tartózkodó állampolgárait. A nyilatkozat értelmében le kellett tartóztatni a fö náci vezetöket és mindazokat, akik háborús büntett gyanújában álltak. Az okmány megállapította, hogy "a szövetségesek képviselöi saját belátásuk szerint helyeznek el fegyveres eröket és polgári szerveket Németország bármely részében, vagy valamennyi részében". A nyilatkozat leszögezte, hogy a szövetségesek olyan intézkedéseket foganatosítanak majd "Németország teljes leszerelését és demilitarizálását is beleértve, amilyeneket a jövendö béke és biztonság szempontjából szükségesnek tartanak". A nyilatkozattal egyidejüleg rövid ismertetés jelent meg a megszállási övezetekre és a németországi ellenörzési rendszerre vonatkozó egyezményekröl, amelyek a krími konferencia határozatain alapultak. Az egyezmények értelmében Németországban Franciaország részére is kijelöltek megszállási övezetet, és a francia kormány is részt vesz a németországi ellenörzési rendszerben. A négy föparancsnok alkotta az Ellenörzö Tanácsot, mindegyikük mellett politikai tanácsadó müködött. Az Ellenörzö Tanácsnak egyhangú határozatokat kellett hoznia. Megállapították, hogy a tanács hivatott biztosítani a kellö összhangot a föparancsnokoknak saját övezetükben folytatott tevékenysége és a Németország egészét érintö fö kérdések megoldása között. Az Ellenörzö Tanács kebelében a négy föparancsnok egy-egy képviselöjéböl álló állandó koordináló bizottságot létesítettek, s osztályokra tagolt ellenörzö apparátust hoztak létre. Az egyes osztályok élén a négy nagyhatalom egy-egy képviselöje állott. A koordináló bizottság és az ellenörzö személyzet feladatai közé tartozott, hogy javaslatokat terjesszen az Ellenörzö Tanács elé, végrehajtsa annak határozatait, átadja azokat az illetékes német szerveknek s ellenörizze e szervek mindennapi tevékenységét. Megállapodtak abban, hogy Nagy-Berlin körzetének igazgatását szövetségközi parancsnokság látja majd el, amely az Ellenörzö Tanács általános irányítása alatt müködik; a négy parancsnok mindegyike sorjában látja majd el a föparancsnok teendöit. A német fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozólag Berlinben 1945. május 8-án aláírt okmány mellett a Németország totális vereségére vonatkozó nyilatkozat és az ellenörzési rendszerre vonatkozó egyezmény alkotta azt a jogi alapot, amelyre a megszállás idején Németország igazgatásának épülnie kellett. Ezek az okmányok azokon az elveken alapultak, amelyeket az antifasiszta koalíció vezetö nagyhatalmai közösen állapítottak meg, s amelyeket késöbb a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia kormányföinek potsdami konferenciáján hozott határozatokban továbbfejlesztettek. Ezek szerint a megszállás célja Németország teljes demilitarizálása volt. E feladat fontosságát abban az idöben az egész nyugati sajtó hangsúlyozta. A Times címü lap például megállapította : "A Tanács legfontosabb és legmegtisztelöbb feladatai közé tartozik a német gazdasági élet, mezögazdaság és ipar olyan átszervezése, amely a biztonság érdekeit szolgálja, biztosítja a jóvátételek fizetését, és figyelembe veszi a német nép legfontosabb élelmiszer-szükségleteit és más elemi életfeltételeit. Ugyanakkor az Ellenörzö Tanács teendöi közé tartozik majd az is, hogy újjászervezze a német közigazgatást, s így végsö soron új német kormányt hozzon létre a német nép legellenzékibb antifasiszta elemeiböl, akik átérzik az új békeszeretö európai nemzetközösség kialakításával és fejlesztésével kapcsolatos feladatok fontosságát." "Németország, Európa és a világ jövöje folytatta a lap szorosan összefügg a tevékenységét most kezdö Ellenörzö Tanács munkájának sikerével." Németország feltétel nélküli fegyverletétele, a megszállási övezetekre és az ellenörzési rendszerre vonatkozó szövetségesi egyezmények megteremtették az alapot ahhoz, hogy új, demokratikus elvek szerint oldják meg a német állam demilitarizálásának, nácitlanításának és újjászületésének problémáit. A Szovjetunió öszintén törekedett is e cél elérésére. A maga megszállási övezetében lelkiismeretesen teljesítette mindazokat a kötelességeket, amelyeket a szövetségesek közötti egyezmények alapján vállalt. A nyugati hatalmak viszont, amelyek megtagadták a Szovjetunióval való együttmüködést és a szovjetellenes politika útjára léptek, nem teljesítették kötelességeiket. "A népek érdekeit semmibe véve mondotta Hruscsov az SZKP XXII. kongresszusán -, mindjárt a háború befejezése után hozzáláttak a német militarizmus feltámasztásához." 3. A Nagy Gyözelem Napja  A fasiszta Németország fölött aratott gyözelem örömhíre villámsebesen bejárta a Szovjetuniót. "Gyöztünk!" harsogott végig az ország hatalmas területén. Négy éven át dúlt a harc, küzdött az arcvonal, dolgozott a hátország. A fasiszta Németország ellen vívott felszabadító, igazságos háborúban, amely annyi áldozatot és nélkülözést követelt, a szovjet nép a világ más országainak szabadságszeretö népeivel együtt gyözelmet aratott. Az agresszió legerösebb hadseregét, amelyet az imperialisták valaha is létrehoztak, teljesen megsemmisítették. Ennek a hadseregnek nem bírt ellenállni az európai kontinens egyetlen tökésországa sem. A Szovjetunió területére való betörés pillanatában a hitlerista hadigépezet, számos európai ország gazdasági potenciáljának birtokában, még erösebb volt, mint a háború elején nyugaton. Ezt a gépezetet hösies eröfeszítéssel megsemmisítették a szabadságszeretö népek, s elsösorban a szovjet nép, amely államát, forradalmi vívmányait, szocialista társadalmi és állami rendszerét védelmezte. 1417 nap választotta el a Gyözelem Napját attól a hajnaltól, amelyen a hitlerista hordák rátörtek a szovjetországra. Akkor, 1941. június 22-én a szovjet kormány kijelentette: "A mi ügyünk igaz ügy. Leverjük az ellenséget. Miénk lesz a gyözelem." A szovjet emberek súlyos harcokban vívták ki ezt. A nagy áldozatok, a felmérhetetlen szenvedések és nélkülözések, a hátország és a front hatalmas eröfeszítései nem voltak hiábavalók: a fasizmus teljes leverését eredményezték. Elérkezett a gyözelem történelmi napja. Gyözelem! Ez a nagyszerü szó leírhatatlan örömet szerzett minden szovjet embernek. Minden szovjet ember joggal büszke volt szocialista hazájára, népére; beteljesedtek reményeik, elérték azt, amire törekedtek, s ami annyi vért, olyan titáni eröfeszítéseket követelt. A fasiszta Németország teljes vereségét jelentö gyözelem emlékére a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége 1945. május 8-i rendeletével május 9-ét, mint a Gyözelem Napját, állami ünneppé nyilvánította. Németország feltétel nélküli fegyverletételének híre gyorsan terjedt. A gyözelem tiszta napja ragyogta be a földet. Dalok, örömkiáltások szálltak az éter hullámain, a világ minden nyelvén harsogott a "szabadság" szó. Moszkvában a Vörös téren, Londonban a Trafalgar Square-en, Párizsban a Champs Elysées-n, New Yorkban, Prágában, az agyonsebzett, de élö Varsóban, Szófiában, Bukarestben, Budapesten, Bécsben, Belgrádban, Rómában, Milánóban, Athénban, Oslóban, Brüsszelben mindenütt ünnepelték a gyözelmet az emberek. Moszkva volt az ünneplés középpontja. A Szovjetunió fövárosa felé szálltak a földgolyó egész haladó emberiségének gondolatai és érzelmei. A Gyözelem Napján még ragyogóbban világított Moszkva, a béke fáklyája. Moszkva volt az a magaslat, amelyröl be lehetett tekinteni a nagyszerü gyözelem ragyogó horizontját, ahonnan érzékelni lehetett azt a boldogságot, amelyet a szovjet nép, valamennyi szabadságszeretö néppel együtt a világ valamennyi nemzete számára kiharcolt. A városban ellenállhatatlanul vonzotta az embereket a Vörös tér, a nagy Lenin mauzóleuma, a Kreml fala, amelyben a nép boldogságának legbátrabb és legodaadóbb harcosai vannak eltemetve. A tavaszi napsütésben ragyogó moszkvai utcákon végeláthatatlan oszlopokban özönlöttek az emberek a város központja felé. Késö éjszakáig tartott az ünnepi felvonulás. Éjfélkor a Szovjetunió fövárosa ezer ágyú harminc össztüzével üdvözölte a haza nevében a Vörös Hadsereg hös csapatait, a Haditengerészeti Flotta dicsö hajóit és egységeit. Rakéták sokszínü fénye világította meg az eget. Moszkva ezerágyús díszlövései összeolvadtak a Szovjetunió összes dolgozóinak örömujjongásával. Ralph Parker haladó angol újságíró, aki részt vett a szovjet föváros örömünnepén, így emlékezik vissza erre: "Ott álltam ezen a májusi napon a Vörös-téren. Miközben a gyözelem üdvlövéseit hallgattam, úgy éreztem, mintha egy óriási, mély tenger partján állnék, amelynek hullámai hatalmas vihar után végre lecsillapodtak." De voltak nyugaton emberek, akiket ingerelt a moszkvaiak öröme, a Szovjetunió népeinek ujjongása a Gyözelem Napján. Ralph Parker így írja le a moszkvai amerikai követség egyes diplomáciai munkatársainak hangulatát: "A Mohovaja utcánál utat törtem magamnak a moszkvaiak zsúfolt sorai között, és beléptem az amerikai követség épületébe. Az egyik teremben, egy zárt ablak mögött megpillantottam az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségéhez miniszteri rangban beosztott George F. Kennan magas alakját. Némán nézte a tömeget, és úgy helyezkedett el az ablaknál, hogy lentröl, az utcáról nem láthatták. Kint a zaj közben alábbhagyott, és már csak zsibongásszerüen szürödött fel. Észrevettem, hogy Kennan arckifejezése feltünöen ingerültté, bosszússá vált, miközben az utca pezsgö képét figyelte. Azután egy utolsó pillantást vetett a tömegre, elhagyta az ablakot és haragosan így szólt: ŻEzek örülnek . . . Azt hiszik, vége a háborúnak. Pedig tulajdonképpen csak most fog elkezdödni!®" Így gondolkodtak azok, akik már akkor is titokban a "hidegháború" és az újabb agresszió terveit melengették. A történelmi jelentöségü gyözelem emlékére a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége két emlékérmét alapított: "A Németország fölötti gyözelemért az 1941-1945. évi Nagy Honvédö Háborúban" és "A hösies munkáért az 1941-1945. évi Nagy Honvédö Háborúban". A szovjet nép diadalt ült. A hatalmas ország díszbe öltözött. Mindenütt gyüléseket, felvonulásokat, népünnepélyeket tartottak. Az ösi Kijevben május 9-én reggel a város apraja-nagyja kivonult az utcákra. Az ünnepi menet órákig tartott. Nagyszabású felvonulásokra került sor Taskentben és Alma-Atában, Minszkben és Rigában, Tbilisziben és Jerevánban, a szövetségi köztársaságok valamennyi fövárosában, a Szovjetunió nagy ipari központjaiban. Még sohasem voltak olyan népesek Leningrád, a hös város utcái. Óriási lelkesedéssel ünnepelték a Gyözelem Napját a löfegyvereiröl régóta híres Tula dolgozói. Május 9-re virradó éjjel a fegyvergyárban nagygyülés volt. Az októberi forradalom után született fiatal munkások mellett három forradalmat végigharcolt öreg munkások is a szónoki emelvényre léptek. "Elvtársak mondotta Grisin, az egyik régi fegyvergyári munkás, aki részt vett a fasiszta megszállók elleni harcban -, véget ért a nagy történelmi ütközet. A hitlerista Németországot térdre kényszerítettük. Tegnap letette a fegyvert. Szovjet fegyvereink legyözhetetlenek. Különösen nagy öröm ez nekünk, tulaiaknak. Az utóbbi kétszáz esztendö alatt a tulai fegyverek harmadik ízben vonultak be gyöztesen Berlinbe: elöször a hétéves háború idején, másodszor az 1812-1814-es honvédö háborúban, harmadszor ebben az esztendöben, amely nagy gyözelmet hozott nekünk." A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának ülésén a hozzászólók kifejezésre juttatták örömüket a fasiszta Németország leverése és az európai háború gyözelmes befejezése fölött, valamint hálájukat a Vörös Hadsereg iránt. "A demokrácia, a kultúra és a haladás eszméi mondotta Nyikityin akadémikus diadalmaskodtak a fasiszta obskurantizmuson. Gyözött a nagy szovjet nép, gyözött Vörös Hadserege." "Bátran állíthatjuk hangsúlyozta Bargyin, a Tudományos Akadémia alelnöke -, hogy a hitleri Németország ellen vívott hösies harcunk folyamán hátországunk, iparunk, tudományunk mindvégig együttmüködött a Vörös Hadsereggel, minden lehetö módon segítette az ország védelmét." Az utolsó ágyúlövés eldördülésének és a gyözelmi lobogó felvonásának hírét nagy lelkesedéssel fogadták a szocialista falu dolgozói, akik a háború nehéz viszonyai között élelmiszerrel látták el a hadsereget és a népet, s nyersanyaggal az ipart. A Rjazany területi "Krasznij Putyilovec" kolhoz tagjai a Gyözelem Napján úgy határoztak, hogy díszkert létesítésével örzik meg a szovjet nép nagy höstettének emlékét unokáik számára. 1945. május 9. az egész szovjet nép örömünnepeként került be a történelembe; ünnepelt a szovjetország minden városa és falva, a szovjet fegyveres erök valamennyi egysége és alegysége, amely dicsö utat tett meg Moszkvától Berlinig, és saját barlangjában pusztította el a fasiszta fenevadat. A Vörös Hadsereg hösies harca, valamint az összes dolgozókat az ellenséggel szembeni ellenállásra tömörítö SZKP bölcs lenini politikája eredményeképpen sikerült végrehajtani az antifasiszta koalíció fö feladatát. A nemzetközi reakció semmiféle intrikái és mesterkedései nem bonthatták meg a történelemnek ezt a legnagyobb katonai szövetségét, míg el nem érte fö célját. A gyözelem alkalmából Moszkvában leadott üdvlövések hírül adták a népeknek, hogy Európában véget ért a háború. Ezen a napon 1945. május 9-én az egész világ szabadságszeretö népei gondolatban együtt voltak a Szovjetunió népeivel. Egyike volt ez azoknak a történelmi napoknak, amikor különösen világossá vált, mennyire azonosak mindenütt az egyszerü emberek érzelmei és vágyai, s hogy ez az egység milyen nagy erövé változtatja az összes országok néptömegeit. Május 9-én a szovjet emberekkel együtt ünnepelték a gyözelmet az angolok, az amerikaiak, a franciák, a fasiszta igából kiszabadult országok lakói, mindazoknak az államoknak a polgárai, amelyek részt vettek a hitleri Németország elleni háborúban. Mindenütt tömegtüntetéseket és népgyüléseket tartottak. Ünnep volt ez Németország békeszeretö, demokratikus eröinek is, amelyek amint Wilhelm Pieck, a Német Kommunista Párt elnöke írta történelmük fordulópontjához értek. A német dolgozók vezére leszögezte, hogy létre kell hozni egy új Németországot és új utakra kell lépni, hogy a német nép újból emberhez méltó életet élhessen, hogy megörizze minden nép legdrágább kincsét, belsö szabadságát, s megakadályozza az eröszak és a háború imperialista politikájának, annak a politikának a megismétlödését, amely egyetlen nemzedék életében kétszer is annyi bajt zúdított népünkre. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsa Elnökségéhez és a szovjet kormányhoz számtalan üzenet érkezett, amelyben hálájukat és elismerésüket fejezték ki a szovjet népnek és hadseregének. Churchill, NagyBritannia miniszterelnöke üdvözletében méltatta a szovjet nép ragyogó gyözelmét, amelyet a betolakodóknak földjéröl való kiüzésével és a náci zsarnokság szétzúzásával aratott. "Itt, a mi szigethazánkban írta Churchill ma nagyon sokat gondolunk Önökre, és szívünk mélyéböl kívánunk Önöknek boldogságot és jólétet. Azt akarjuk, hogy ennek a siralomvölgynek, amelyet együtt végigjártunk, minden áldozata és szenvedése után most az igaz barátság és a kölcsönös rokonszenv szálaival egybefüzve a gyözelmes béke ragyogó napja alatt továbbra is együtt haladhassunk." Truman, az Egyesült Államok új elnöke, aki 1941-ben cinikusan kijelentette, hogy ha Oroszország gyözelemre állna, az Egyesült Államoknak Németországot kellene segítenie, most kénytelen volt elismerni "azt a nagy szolgálatot, amelyet a hatalmas Szovjetunió a civilizáció és a szabadság ügyének tett". Üdvözletében ezt írta : "Önök megmutatták, hogy egy szabadságszeretö és legnagyobb mértékben bátor nép meg tudja törni a barbárság gonosz eröit, bármilyen hatalmasak ezek az erök." Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányának elnöke, kifejezésre juttatta "Franciaország elragadtatását és szívböl jövö szeretetét hös és hatalmas szövetségese iránt". A népek világosan és félreérthetetlenül hangot adtak a Szovjetunió iránti érzelmeiknek, s bármilyen magatartást tanúsított is a szovjetek országával szemben egyik vagy másik burzsoá politikus, a nyugati országok hivatalos személyiségei ezekben és más üzenetekben szükségképpen az elragadtatás hangján szóltak a Vörös Hadseregröl. A népek nagy tömegei világszerte egyöntetüen azt követelték, hogy a második világháború az utolsó háború legyen az emberiség történetében. A népek konkrét lépéseket sürgettek ebben az irányban: követelték a háborús bünösök megbüntetését és olyan körülmények megteremtését, amelyek között a német militarizmus, amely egyetlen nemzedék életében két világháborút robbantott ki, soha többé fel ne támadhasson. A burzsoá országok politikai pártjainak számolniuk kellett ezzel a hangulattal. Anglia mindkét nagy politikai pártja, a konzervatívok és a labouristák, az 1945 júliusára kitüzött parlamenti választásokra készülve olyan intézkedések megtételét vették be programjukba, amelyek elejét vennék egy újabb német agressziónak. "Semmiféle teret azoknak, akik a háborút kirobbantották, semmiféle teret azoknak, akik a buchenwaldi tábort megszervezték!" ilyen jelszavakat lehetett olvasni a legkülönbözöbb irányzatok sajtójában. Európa népei hosszú évek után elöször lélegezhettek fel szabadon, abban a tudatban, hogy a fasiszta Németország elleni háború az emberiség esküdt ellenségeinek szétzúzásával ért véget. 1945. május 24-én a Kremlben fogadást adtak a Vörös Hadsereg parancsnokainak tiszteletére. A fogadáson részt vettek az SZK(b)P Központi Bizottságának tagjai, a Szovjetunió Legfelsö Tanácsa Elnökségének tagjai, a népbiztosok, a Vörös Hadsereg és Haditengerészeti Flotta képviselöi, a termelés legjobbjai, a szovjet fegyverek kiváló tervezöi, tudósok, írók és müvészek. Este nyolc órára megtelt vendégekkel a nagy Kreml-palota György-terme. Az ösi Kreml fogadta a gyözteseket. Az egész ország, az egész szovjet nép büszke volt hadvezéreire és katonáira. A haza megemlékezett hü fiai haditetteiröl és katonai bátorságáról. Rendjelek és érdemérmek díszítették sok harcos mellét, emlékeztetve azokra a nagy ütközetekre, amelyeket Moszkva és Leningrád alatt, a Krímben és a Volga partjain, Ukrajna és Belorusszija mezöin vívtak, azokra a gyözelmes hadjáratokra, amelyeket ellenséges földön folytattak. A párt és a kormány a Vörös Hadsereg és a Haditengerészeti Flotta kiemelkedö hadvezéreinek ünneplésével hangsúlyozta a háborúban szerzett nagy érdemeiket. De nem maradt itt el az egyéni szerep eltúlzása sem. Sok szónok ünnepi felszólalásában agyondicsöítette és istenítette Sztálint, mintha minden gyözelem egyedül neki volna köszönhetö. A kormány fogadását a Vörös Hadsereg és a Haditengerészeti Flotta parancsnokai tiszteletére még csak két hét választotta el a neves történelmi dátumtól: május 9-étöl, amikor elnémultak az ágyúk, megszüntek a véres harcok. A szovjet nép a világ haladó népeivel együtt ünnepelte a gyözelmet, az igaz ügy diadalát. A Szovjetunió a honvédö háborúban aratott nagy gyözelmét a front és a hátország hatalmas eröfeszítéseinek, a párt bölcs országvezetésének köszönhette. A német imperializmus fölötti gyözelem annak a gyümölcse volt, hogy olyan hazafias odaadással küzdöttek a Szovjetunió népei: az Oroszországi Föderáció és Ukrajna, Belorusszija és Litvánia, Lettország és Észtország, Tadzsikisztán és Azerbajdzsán, Üzbegisztán és Grúzia, Kazahsztán és Örményország, Kirgízia, Türkménia és Moldava fiai, a Lenin legyözhetetlen lobogója alatt testvéri szövetségbe tömörült összes nemzetek és kis népek dolgozói. A német imperializmus veresége történelmi szükségszerüség volt, nem pedig véletlen, amint ezt ma nyugaton sok történész, filozófus és politikus állítja. A hitleri Németország és csatlósai nem birkózhattak meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom országával, a szocializmus elvei alapján felépített új típusú állammal. A fasiszta Németország rabságot, rombolást és pusztulást hozott az emberiségnek. A szabadságszeretö népek és sok burzsoá állam józanabb politikusai tisztában voltak ezzel, ezért a Szovjetunióval szövetségben a függetlenség és a civilizáció védelmére keltek. A német fasizmus alulmaradt ebben a viadalban, és szégyenteljesen összeomlott. A fasiszta Németország fölötti gyözelem tiszteletére június 24-én Moszkvában, a Vörös téren díszszemlét rendezett a hadsereg, a flotta és a moszkvai helyörség. Tíz front egységei küldték el legjobbjaikat a gyözelmi díszszemlére. A honvédö háború legkiválóbb höseiböl összeállított díszezredek hadvezéreikkel, híres tábornokaikkal és marsalljaikkal az élen díszmenetben végigvonultak a történelmi nevezetességü moszkvai Vörös téren. A felvonulók felett ott lobogtak harci zászlóik, amelyek alatt a szovjet katonák hüséget esküdtek a hazának és a pártnak, küzdöttek, vérüket ontották és gyöztek. Mindegyik lobogó végigjárta a maga dicsöséges útját, mindegyiknek megvolt a maga története. E lobogókkal vonultak végig a hösök Moszkvától Berlinig, a Kaukázustól Prágáig. A Vörös Hadsereg gyözelmes lobogóit köszöntötték Bukarest, Budapest, Szófia lakói, ezeket ünnepelték Bécsben, Belgrádban, Varsóban, Prágában. Ott lobogtak ezek Berlinben is, s Németország dolgozói a fasiszta iga lerázásának jelképeként üdvözölték. Hervadhatatlan dicsöségtöl övezve vonult végig a gyöztesek ünnepi menete a Vörös téren. Üdvlövések köszöntötték, s dicsöségüket zengték a zenekarok. Moszkva a haza nevében ünnepelte gyözelmes hadseregét, amely a történelemben páratlan höstetteket hajtott végre. A ragyogó gyözelmek között is különös dicsöség övezi az emberiség leggonoszabb ellensége a német fasizmus fölött aratott gyözelmet, írta Gyemjan Bednij : Benne a múlt példa s végszó századokig; benne vitézség és állhatatosság; benne ellenséges ezred elüzetik; benne ellenünket szétszórják; benne új ellenség mikor megjelenik, gyözni indul újra az ország. (Simor András fordítása) A Vörös Hadsereg, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom szülötte, úgy állt a világ elött, ahogyan a súlyos háborúból kikerült: mint elsörangú, harcokban és hadjáratokban megedzett hadsereg, a világ leghaladóbb és legerösebb hadserege. 1941 öszén Hitler itt, a Vörös téren akart csapatai felett díszszemlét tartani. De a hös szovjet nép a kommunista párt vezetésével keresztülhúzta a fasiszta német hódítók számításait. Június 24-én a Vörös téren rendezett díszszemle során kétszáz harcos, a Vörös Hadsereg kétszáz höse dobpergés közepette a Lenin-mauzóleum talapzatához vetette a német hadsereg kétszáz lobogóját, amelyet a Vörös Hadsereg zsákmányolt. E horogkeresztes zászlók alatt akarták a hitleristák diadalmenetben végigtiporni a világot. Most ott hevertek ezek a hírhedt zászlók a gyöztesek lábánál. A náci birodalom romjai fölött pedig a Gyözelem Vörös Lobogója lengett.