A FASISZTA MEGSZÁLLÓK KIŰZÉSE OLASZORSZÁG KÖZÉPSŐ RÉSZÉBŐL, FRANCIAORSZÁGBÓL ÉS BELGIUMBÓL

A FASISZTA MEGSZÁLLÓK KIŰZÉSE OLASZORSZÁG KÖZÉPSŐ RÉSZÉBŐL, FRANCIAORSZÁGBÓL ÉS BELGIUMBÓL

1. Az angol-amerikai hadvezetés 1944. évi tervei. Harcok Olaszországban Az európai katonai-politikai helyzetet 1944 elején mindenekelött a szovjet fegyveres erök gyözelmei és az európai országok népeinek a fasiszta megszállók elleni nagyszabású felszabadító harca jellemezte. Az a tény, hogy a Vörös Hadsereg véglegesen magához ragadta a hadászati kezdeményezést, egyszersmind azt jelentette, hogy az antifasiszta koalíció fegyveres eröi általában kezdeményezö szerephez jutottak. A szovjet csapatok sikeres harctevékenysége az Egyesült Államok és Anglia számára rendkívül kedvezö hadviselési feltételeket teremtett Európában. Az angol-amerikai hadvezetés felkészíthette a hadseregeket, és felhalmozhatta az anyagi eszközöket az invázióhoz. Az inváziós terveken hosszú idön át dolgoztak. Az Egyesült Államok és Anglia kormányföi és vezérkari fönökei 1943 augusztusában Quebecben (Kanada) értekezletet tartottak. Ezen elfogadták a további hadviselés tervét, amelyben a nyugat-, délés délkelet-európai hadmüveletek szerepeltek. A legfontosabbnak az "Overlord" hadmüveletet tartották. A szövetségesek elhatározták, hogy átkelnek a La Manche-csatornán, Franciaország északi részén hídföt vesznek birtokba, és annyira kibövítik, hogy ott összpontosíthassák és felvonultathassák a Németország határai felé indítandó további támadáshoz szükséges eröket (21. és 22. sz. térkép). A hadmüvelet kezdetét 1944 májusának elsö napjaira tüzték ki. Az ellenség eröinek Franciaország északnyugati részéböl való elvonása céljából DélFranciaországban "Anvil" néven kisegítö hadmüveletet terveztek. Itt, Toulon és Marseille körzetében amerikai és francia csapatoknak kellett hídföt birtokba venniük, és északi irányban támadást indítaniuk. Ezt a hadmüveletet a normandiai partraszállással egy idöben vagy valamivel korábban szándékozták megkezdeni. A földközi-tengeri hadszíntér középsö részén el akarták foglalni Rómát, és fokozott nyomást gyakorolni az ellenségre Középés Észak-Olaszországban. Az amerikaiaknak és angoloknak a Balkánt illetöen az volt a szándékuk, hogy légi és tengeri úton látják el a partizánokat, és kisebb ejtöernyös diverziós csoportokat dobnak le a balkáni országokban. A fontos hadászati objektumok bombázását is tervbe vették. A tervben az is szerepelt, hogy a hadászati légierö támadja Németország legfontosabb politikai és gazdasági központjait. Ennek az volt a célja, hogy bomlassza a német gazdasági életet, szétrombolja a létfontosságú közlekedési utakat, és erkölcsileg megtörje a német hátországot. A quebeci konferencia határozata nem teljesen felelt meg az angol kormány érdekeinek, amely a balkáni, nem pedig a franciaországi inváziót tartotta elsörendü feladatnak. Az Egyesült Államok álláspontja és a Szovjetunió nyomása következtében azonban az angol kormány kénytelen volt ezt a határozatot a teheráni, majd a kairói konferencián megerösíteni. A kairói konferencia 1943. december 5-én elhatározta: "1944. legfontosabb hadmüveletei az ŻOverlord® és az ŻAnvil® lesznek. Ezeket 1944 májusában meg kell kezdeni. A világ semmilyen más területén nem szabad végrehajtani olyan vállalkozást, amely e két hadmüvelet sikerét akadályozhatná". A konferencia egyidejüleg hangsúlyozta, hogy tovább kell fejleszteni a harctevékenységet Olaszországban, és elö kell készíteni az égei-tengeri hadmüveletet a görög szigetek, elsösorban Rodosz elfoglalására. Az olaszországi harctevékenységgel az angol-amerikai hadvezetésnek a célja részben az "Overlord" és "Anvil" hadmüvelet támogatása, részben pedig az volt, hogy megteremtsék a feltételeket az amerikai és angol csapatok késöbbi támadásához Észak-Olaszországból, Isztrián, Trieszten és a Ljubljanai átjárón keresztül Bécs ellen. Ezt az utóbbi célt tartották a fontosabbnak. 1943 végén az Egyesült Államok és Anglia kormánya megegyezett, hogy Európában két szövetséges parancsnokságot alakítanak: az Európai Hadszíntér Föparancsnokságot (az észak-franciaországi, belgiumi, hollandiai és németországi szövetséges csapatok vezetésére) és a Földközi-tengeri Hadszíntér Föparancsnokságot (az olaszországi, dél-franciaországi és balkáni szövetséges csapatok vezetésére). Az európai expedíciós erök föparancsnokává Eisenhower tábornokot, földközi-tengeri föparancsnokká pedig Wilson angol tábornokot nevezték ki. Az angol-amerikai csapatoknak a terv szerint Európában a föcsapást Észak-Franciaországban kellett mérniük. Ez megfelelt az adott helyzetnek. Ennek a tervnek a következetes végrehajtása segíthette a Vörös Hadsereget, és meggyorsíthatta a fasiszta Németország végleges szétzúzását. * Olaszország fegyverletétele után a hitleri Németország kizárólag saját eröivel tartotta a Földközitenger partvidékét. A német hadvezetés számára ez rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. A szovjetnémet arcvonalon elszenvedett óriási, pótolhatatlan veszteségek miatt a német fasiszta csapatoknak igen nagy hiányai voltak élöeröben és harceszközökben. A megszállt országokban egyre nagyobb méreteket öltött az ellenállási mozgalom. A török tengerparttól egészen a spanyol határig a part bármely pontján amerikai és angol csapatok partraszállása fenyegetett. A Balkánon állomásozó "F" és "E" német hadseregcsoport helyzete rosszabbodott. Az ott tartózkodó olasz megszálló csapatok egyik részét a németek, másik részét pedig a jugoszláv és az albán népi felszabadító csapatok fegyverezték le. Jugoszláviában, Görögországban és Albániában erösödött a népháború. Mindennek ellenére a német hadvezetés úgy határozott, hogy tartja a Balkánt. Úgy vélte, hogy a Balkán elvesztése gyengítené Németország európai hadászati pozícióit, súlyosbítaná a német csapatok helyzetét a szovjet-német arcvonalon és a Földközi-tenger partvidékén. Ezenkívül a hitleri hadvezetés attól tartott, hogy a német csapatoknak a Balkánról való kivonulása esetén Törökország hadba lép az antifasiszta koalíció oldalán. A Balkánnak, az európai hadászati védelem egyik legfontosabb láncszemének a tartására a német hadvezetés 1943 végén 21 hadosztályt és egy dandárt használt fel. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy tovább harcoljanak a jugoszláviai, albániai és görögországi népi felszabadító hadseregek és partizánok ellen, és visszaverjék az angol-amerikai csapatok partraszállási kísérleteit. Olaszországban az angol-amerikai csapatok (a 8. angol és az 5. amerikai hadseregböl álló 15. `hadseregcsoport), miután elfoglalták Szicíliát és Szardíniát, valamint az Appennini-félsziget déli részét, 1943 végén megközelítették az ellenségnek az Ortona-Garigliano folyó terepszakaszon berendezett védelmét, ahol ellenállásba ütköztek. Megkezdödött a Róma elleni támadás elökészítése. Az amerikai és angol csapatok támadásának lassú üteme lehetövé tette a német föparancsnokság számára, hogy Középés Észak-Olaszországban megszervezze a védelmet. Mialatt Nápolytól északra hosszadalmas harcok folytak, a fasiszta csapatok mögött a Garigliano folyó és Róma között három védelmi terepszakaszt rendeztek be, egyet pedig Firenzétöl északra, a Pó-völgy déli megközelítési útjain. A hitleristák úgy számítottak, hogy ezeken a védelmi terepszakaszokon nagy amerikai és angol eröket fognak lekötni. A Középés Észak-Olaszországot megszállva tartó 10. és 14. német hadsereget (összesen 21 hadosztály) az 1943. november 21-én megalakult "Délnyugat" föparancsnokságnak, személy szerint Kesserling vezértábornagynak rendelték alá. A német légierönek Olaszországban mintegy 370 repülögépe volt. Franciaország földközi-tengeri partvidékének védelmére tíz hadosztályt szántak. A német hadvezetés tehát 1943 végén a Földközi-tenger térségében még mindig jelentös erökkel rendelkezett. De mivel ezeknek a Tunisztól Olaszországig terjedö roppant területen szétszórt eröknek manöverezési lehetöségei korlátozottak voltak, ezért az Egyesült Államok és Anglia tengerröl és levegöböl mért csapásainak visszaverésére elégtelennek bizonyultak. A szárazföldi csapatok egy részét lekötötték a néphadseregek és a partizánosztagok. Ezek kötelékében csupán három balkáni országban Albániában, Görögországban és Jugoszláviában majdnem 400 ezer ember harcolt. 1944 elején a szövetségeseknek Olaszországban 16 gyalogos-, két páncélosés egy ejtöernyös hadosztályuk, valamint kb. 4000 repülögépük volt; a szövetséges hadiflotta több mint 3000 hadihajóból és egyéb különféle típusú hajóból állt. A szövetségesek föparancsnokságának lehetösége volt rá, hogy 939g62j Közép-Olaszországban hadosztályai számát 28-re növelje, s ez számbeli fölényt biztosított volna az ellenséggel szemben. Ezenkívül a földközi-tengeri hadszíntéren is volt négy hadosztálya. Jóllehet 1944 elején a harc Olaszországban elhúzódó jelleget öltött, az angol-amerikai hadvezetés abban reménykedett, hogy csapatai viszonylag könnyen és gyorsan elfoglalják Közép-Olaszországot, és utána kijutnak a Pó völgyébe. Úgy számított, hogy öt-hat hónap alatt, vagyis a normandiai partraszállásig befejezi a harcot. Közép-Olaszország elfoglalásának hadmüveleti tervét 1943. december 25-én hagyták jóvá. A 15. hadseregcsoportnak (parancsnok Alexander tábornok) közelebbi feladataként Rómát kellett elfoglalnia. Ezután a szövetséges csapatoknak elöre kellett nyomulniuk a Rimini-Pisa vonalig. A hadmüveleti elgondolás az volt, hogy az 5. amerikai hadsereg föeröi (kilenc hadosztály, parancsnok Clark tábornok) Cassinónál és a Garigliano folyó mentén lekötik a 10. német hadsereg föeröit és tartalékait, majd utána Anziónál csapatok szállnak partra, és elvágják a délröl Rómába vezetö utakat. Az angol-amerikai parancsnokság ezzel akarta kényszeríteni a 10. német hadsereget, hogy vagy letegye a fegyvert, vagy visszavonuljon és utat nyisson Róma felé az 5. amerikai hadseregnek. E hadsereg föeröinek a partraszállás utáni nyolcadik napon kellett egyesülniük a deszanttal, a 6. amerikai hadtesttel, amely három amerikai és egy angol hadosztályból, valamint megerösítö csapatokból állt. Partra szállításának biztosítására 126 hadihajót és 250 deszanthajót, illetve naszádot jelöltek ki. A 8. angol hadsereg azt a feladatot kapta, hogy az adriai arcvonalszakaszon kösse le az ellenséget. Az ellenség csapatai és objektumai ellen három napon át intézett hatalmas légitámadások után január 5-én megkezdödött az 5. amerikai hadsereg csapatainak támadása. Ezek január 11-én, az elötér leküzdése után, elérték a német fövédööv peremvonalát. Január 12-én Alexander tábornok új parancsot adott ki: az 5. amerikai hadsereg foglalja el Rómát, szállja meg a Terni-Civitavecchia terepszakaszt, majd nyomuljon elöre a Firenze-Pistoia-Pisa vonalra, a 8. angol hadsereg pedig Ravenna-Faenza körzetébe. A partraszállás napjául január 22-ét jelölte ki. Január 17-én ismét megindult a támadás. A szövetséges csapatok azonban külön-külön támadtak, s ez lehetövé tette az ellenségnek, hogy elhárítsa csapásaikat. Bár az 5. hadsereg föeröinek még az ellenség védöállását sem sikerült áttörniük, arra kényszerítették a német parancsnokságot, hogy felvonultassa tartalékait, és minden figyelmét az arctámadás visszaverésére összpontosítsa. Ennek következtében Anzio környékén és közelében nem maradtak csapatok, amelyek meg tudták volna akadályozni a partraszállást. A partraszállás január 22-én éjjel 2 órakor kezdödött, miután a hajótüzérség elözöleg lötte az ellenség állásait. A partra szálló csapatokat repülögépek támogatták, 840 felszállással. A partra szállók nem ütköztek ellenállásba, s hídföt vettek birtokba. Egy német hadosztály elörevetett alegységei csak másnap este értek a partraszállás körzetéhez. Ennek ellenére a 6. amerikai hadtest feleslegesen óvatoskodott. Parancsnoka elhatározta, hogy beássa magát a hídföben, megvárja a tervezett erök és harceszközök beérkezését, és csak ezután folytatja feladata végrehajtását. Siegfried Westphal altábornagy, a német "Délnyugat" föparancsnokság volt vezérkari fönöke, e hadtest harcát értékelve így ír : "Az ellenség meglepöen nyugodtan viselkedett. Láthatólag lefoglalta teljesen hídföjének a berendezése. Ezért sikerült új arcvonalat kialakítanunk, amelynek parancsnokságát a 14. hadsereg törzse vette át a korábban Felsö-Olaszországban tartózkodó Mackensen vezérezredes vezetésével." Anzio körzetében január végéig mindkét fél gyüjtötte az eröt és a harceszközöket, anélkül, hogy bármire is vállalkozott volna. Február 6-ig a 6. amerikai hadtest valamennyi csapata partra szállt a hídföben. Az 5. amerikai hadsereg föeröi február elsö napjaiban abbahagyták a támadást. A németek a szövetségesek passzivitását kihasználva, Anzio és Róma körzetében megerösítették csoportosításukat, és február 7-re virradó éjjel ellenlökésre vállalkoztak a 6. amerikai hadtest csapatai ellen. Februárban mindkét fél igyekezett sikert elérni. Hitler azt gondolta, hogy az anziói hídfö felszámolása növelni fogja Németország katonai tekintélyét, arra kényszeríti az angol--amerikai parancsnokságot, hogy újabb eröket szállítson Olaszországba, emiatt elodázza a nyugat-európai inváziót, és esetleg megrendül a szövetségeseknek az a hite, hogy Franciaországban eredménnyel járhat a partraszállás. Ezért a nyolc hadosztályból álló 14. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy számolja fel az ellenség hídföjét. Az angol-amerikai föparancsnokság ezalatt szintén megerösítette az 5. amerikai hadsereget egy újzélandi hadtesttel (három hadosztállyal), a 8. angol hadsereget pedig két hadosztállyal. A 15. hadseregcsoport parancsnoka utasította az 5. amerikai hadsereg parancsnokát, hogy mindenáron foglalja el Cassinót, s utána támadjon Róma ellen. De a szövetségeseknek ez a második támadása is kudarccal végzödött ebben az irányban. Február 16-án a 14. német hadsereg öt hadosztálya 450 löveg, valamint repülögépek támogatásával ellencsapást mért a 6. amerikai hadtest partra szállt csapataira. A németek mélyen beékelödtek a szövetséges csapatok állásaiba, és már veszélyben forgott a hídfö. A szövetségesek parancsnoksága ekkor légierejének zömét a 6. hadtest támogatására Anzióhoz irányította, és ezzel Cassinónál és a Garigliano folyónál meggyengült a föerök támadásának légi biztosítása. Február 20-án, amikor az amerikaiak és angolok már a hídfö kiürítésére készültek, a német parancsnokság tüzérség, repülögépek és harckocsik hiánya, valamint a szövetségesek légi fölénye és hajótüzérségük erös tüze miatt beszüntette a támadást. De nem hagyott fel szándékával. Február 29-én kilenc hadosztállyal újabb csapást mért. A 6. amerikai hadtest csapatai, amelyek már szilárd védelmet építettek ki, elhárították a csapást. A németeknek céljuk eléréséhez friss erökre volt szükségük. Ezzel azonban nem rendelkeztek. A fasiszták hadvezetése így kénytelen-kelletlen lemondott a hídfö megsemmisítéséröl. Az 5. amerikai hadsereg a harmadik támadásra készült, hogy elfoglalja Cassinót. Február második felében Észak-Afrikából további öt hadosztály érkezett Olaszországba. Március 15-én az új-zélandi hadtest 700 löveg és több mint 500 nehéz és közepes bombázó repülögép támogatásával csapást mért a Cassinót védö ellenségre. Ugyanezen a napon elfoglalta Cassino felét, de tovább nem tudott elönyomulni, és március 23-án abbahagyta a támadást. Miután a Róma felé való elöretörés harmadik kísérlete is kudarcba fulladt, az angol-amerikai parancsnokság újabb csapás elökészítéséhez kezdett. A csapatok átcsoportosítása és az anyagi készletek felhalmozása mintegy két hónapot vett igénybe. Különösen nagy gondot fordítottak az eröfölényre. Az Olaszországban levö szövetséges hadosztályok számát 28-ra emelték a 22 német és egy olasz hadosztállyal szemben. A szövetségesek föeröinek az Appenninek vonulatától délre kellett támadniuk. Úgy tervezték, hogy Cassinótól a Tirrén-tengerig az egész arcvonalon egy idöben kezdik a támadást, negyven kilométeres szakaszon 15 hadosztályt összpontosítottak, s ezeknek több mint 2000 lövegük volt. A Ró ma elleni támadásra az anziói deszantcsapatokkal együtt összesen 21 hadosztályt szántak. A szövetségesek légiereje áprilisban és május elsö felében a németek közép-olaszországi közlekedési útjait támadta a Rimini-Pisa vonalig. Május 11-én a 8. angol és az 5. amerikai hadsereg 40 perces tüzérségi elökészítése után megkezdte a támadást. A meglepett németek az elsö csapás után gyorsan felocsúdtak és szívósan ellenálltak. A szövetséges csapatok hét nap alatt mindössze 8-12 kilométert nyomultak elöre. Május 18-án elfoglalták Cassinót. A 15. hadseregcsoport parancsnoka annak megakadályozására, hogy az ellenség a Liri folyó mentén megvesse a lábát, elrendelte : mindkét hadsereg föeröi támadjanak tovább, a 6. amerikai hadtest pedig nyomuljon elöre a hídföböl, és egyesüljön az 5. hadsereggel. A német parancsnokság nem tudott erös védelmet szervezni Róma elöterében. Az angol-amerikai csapatok elörenyomulását a Tirrén-tenger partján utóvédharcokkal késleltette, és igyekezett szervezetten visszavonni 10. hadserege föeröit. Május 23-án a 8. angol hadsereg csapatai elérték a Liri folyót; az 5. amerikai hadsereg, anélkül, hogy komoly ellenállásba ütközött volna, folytatta elörenyomulását Róma irányában. Ugyanezen a napon a 6. amerikai hadtest is támadásba ment át a Cisterna di Róma (Latina)-Velletri irányba. A német fasiszta csapatok szívós ellenállással biztosították a 10. hadsereg föeröinek visszavonulását. Az amerikai csapatok csak május 25-én foglalták el Cisterna di Rómát, és kezdték meg az elörenyomulást Velletri felé. Ugyanezen a napon reggel a 6. amerikai hadtest csapatai egyesültek a délröl támadó 5. amerikai hadsereggel. A 10. német hadsereget visszavetették a Liri völgyébe és a töle északra fekvö hegyekhez. Megvolt a lehetöség a német csapatok bekerítésére és teljes megsemmisítésére. Az angol-amerikai parancsnokság azonban a 15. hadseregcsoport balszárnyának csapatait Róma ellen irányította. Ez könnyített a 10. német hadsereg helyzetén, s így vissza tudott vonulni észak felé. A 8. angol hadsereg frontális elönyomulással visszaszorította az ellenséget. A 14. német hadsereg parancsot kapott, hogy szakadjon el a szövetséges csapatoktól, Rómát harc nélkül adja fel, és vonuljon vissza észak felé. A 10. hadsereg szintén megkapta a visszavonulási parancsot. Június 4-re virradó éjjel a 14. hadsereg utóvédjei elhagyták Rómát. Délelött bevonultak az olasz fövárosba az 5. amerikai hadsereg csapatai. A 10. német hadsereg elhagyta a Liri völgyét, és visszavonult észak felé. Június második felében Orvieto környékén egyesült a 14. hadsereggel, és azzal együtt folytatta a visszavonulást északi irányban. A szövetséges csapatok a visszavonuló ellenség nyomában, lassan nyomultak elöre. Az angol-amerikai föparancsnokság tehát nem tudta végrehajtani azt a tervét, hogy Közép-Olaszországot még az "Overlord" hadmüvelet megkezdése elött elfoglalja, és eléri a Pó-síkságot. Churchill emlékirataiban azt írja, hogy az angol-amerikai csapatok azzal, hogy Olaszországban lekötötték az ottani német hadosztályokat, hozzájárultak a szövetséges csapatok normandiai partraszállásának sikeréhez. Természetesen a szövetségesek olaszországi harctevékenysége valamelyest lekötötte a német fasiszta csapatokat. Helytelen volna ezt tagadni. De Churchill nyilvánvalóan eltúlozza az angol-amerikai csapatok lekötö tevékenységének jelentöségét az Appennini-félszigeten. A valóságban 1943 végén Olaszországban 21 német hadosztállyal 19 szövetséges hadosztály állt szemben, 1944. június elején pedig 22:28 volt az arány. A tervezettnél nagyobb erök felhasználása Olaszországban felborította a szövetségesek quebeci tervét, amelyet késöbb a teheráni és a kairói konferencián helyesbítettek. A tervtöl való eltérés az amerikaiak és az angolok nézeteltéréseit tükrözte. A szövetségesek ugyanis nem vallottak azonos nézeteket abban a kérdésben, hogy Európában elsösorban hol kell a fö eröfeszítéseket összpontosítani. Az eredeti tervtöl való eltérés egyúttal azt is elárulta, hogy az amerikaiak engedményeket tettek az angoloknak, akik el akarták foglalni Olaszországot, hogy utána betörhessenek a Balkánra. Azzal, hogy a szövetségesek az olasz arcvonalon kilenc hadosztállyal növelték eröiket, megfosztották magukat attól a lehetöségtöl, hogy ezeket a fö hadmüveletben használják fel. Mindez kihatott a nyugat-európai hadi eseményekre. Westphal, volt hitlerista tábornok az angol-amerikai csapatok olaszországi harcát elemezve megállapítja : ". . . ha a nyugati szövetségesek a hadmüveletek során merészebbek, az Appennini-félszigeten jóval hamarabb fejezhették volna be gyöztesen a hadjáratot, és ök maguk és mások is lényegesen kevesebbet vesztettek volna". 2. Nemzeti felszabadító mozgalom a nyugat-európai országokban a második front megnyitása elött 1944 nyarára a nemzeti felszabadító mozgalom a nyugat-európai országokban hatalmasan fellendült, tömegmozgalommá és szervezettebbé vált. A kommunista pártok kezdeményezésére 1943-ban és 1944 elején földalatti szervezö központok alakultak, amelyek az ellenállási mozgalom valamennyi erejét öszszefogták. A felszabadító mozgalom fejlödésére igen nagy befolyással voltak a Vörös Hadsereg gyözelmei. Ezek gyengítették a hitleri Németországot, és ezzel segítettek kedvezö feltételeket kialakítani a nemzeti felszabadító harc kiterjesztéséhez. A szovjet emberek hösiessége valamennyi ország dolgozóit tömeges és elszánt megmozdulásokra lelkesítette a fasiszta rabtartók ellen. Az ellenállási mozgalom kiterjedését többek között az is bizonyítja, hogy letörésére a német parancsnokság kénytelen volt új rendöri és segédcsapatokat szervezni és sok reguláris egységet bevetni. A német csapatok összlétszáma (megszálló csapatok, rendörség, csendörség, helyi alakulatok) 1944-ben Franciaországban majdnem 500 ezer, Belgiumban és Hollandiában pedig 100-100 ezer fö volt. A nyugat-európai országok ellenállási mozgalma jellegét tekintve demokratikus, össznépi mozgalom volt. A legkövetkezetesebb szervezöi és vezetöi, legmerészebb és legelszántabb harcosai a kommunisták voltak. A dolgozók, elsösorban a munkásosztály érdekeit kifejezve, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Dánia kommunista pártjai azt a célt tüzték a tömegek elé, hogy mihamarabb kergessék el a hitlerista hódítókat, és biztosítsák országuk szabadságát és függetlenségét. Ennek érdekében egyesíteni kellett valamennyi antifasiszta eröt, és harcukat aktivizálni, nemzeti fegyveres felkeléssé fejleszteni, meg kellett büntetni és eltávolítani a politikai küzdötérröl mindenkit, aki a megszállókkal együttmüködött; valóban népi kormányt kellett alakítani, amely az illetö ország érdekeinek és hagyományainak megfelelö függetlenségi politikát folytat, és erösíteni kellett a barátságot a Szovjetunióval. A Francia Kommunista Párt (FKP) óriási munkát végzett annak érdekében, hogy a német fasiszták és a vichyista árulók féktelen terrorja közepette egyesítse a nemzet eröit. A megszállás alatt 75 ezer francia kommunistát löttek agyon. A nép a "kivégzettek pártjának" nevezte a pártot. De az óriási veszteségek ellenére a párt eszmeileg és szervezetileg megerösödött, s a munkások, parasztok és értelmiségiek legjobbjai léptek be soraiba. A kommunistáknak egyre nagyobb befolyásuk volt a dolgozó tömegek körében. Az FKP jóval az angol-amerikai csapatok normandiai partraszállása elött, az illegalitás rendkívül nehéz körülményei között megkezdte a nemzeti felkelés elökészítését. A L'Humanité 1943 áprilisában közölte a felkelés elökészítésére vonatkozó irányelveket. A központi bizottság és a helyi pártszervezetek mindenütt megkezdték a szervezö munkát azzal a céllal, hogy minél jobban fokozzák a francia hazafiak harcát. A párt 1944 februárjában felszólította az ellenállási mozgalom szervezeteit: gyorsítsák meg a fegyveres felkelés elökészítését. Rámutatott, hogy ennek érdekében fokozni kell a megszállók elleni fegyveres harcot, fegyvereket kell szerezni a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottságtól, osztagokat kell szervezni olyan munkásokból, akik megszöktek a Németországba hurcolás elöl, s mindenütt "hazafias bizottságokat" kell alakítani a felkelés helyi vezetésére. A párt felhívta a franktiröröket és a partizánokat, hogy fokozzák harcukat a megszállók és a rendörség ellen. Az FKP a fegyveres felkelés elökészítésére vonatkozó tervében az általános sztrájk szervezésének is nagy figyelmet szentelt. 1943 végén és 1944 elején valamennyi franciaországi antifasiszta fegyveres csoport egységes szervezetben a Franciaországi Belsö Fegyveres Erökben (Forces Francaises de Interieur (FFI) -egyesült. Ennek megalakításában döntö szerepe volt a kommunista párt kezdeményezésének és fáradhatatlan munkájának. A belsö fegyveres erök magvát a franktirörök és a partizánok alkották. Az FFI élén nemzeti vezérkar állt, amelynek fönöke Malleret (Joinville), kommunista tábornok volt. Az FFI és vezérkara a Nemzeti Ellenállási Tanács Katonai Bizottságának volt alárendelve. A bizottság három tagja közül kettö Villon és Valrimont szintén kommunista volt. 1944 júniusában befejezödött a Párizs környéki harci szervezetek egyesülése. A Párizsban székelö Ile de France tartományi vezérkar fönöke RaoulTranguy ezredes volt. A Nemzeti Ellenállási Tanács, amelynek fö feladata a megszállók és vichyista cinkosaik elleni harc vezetése volt, a felszabadulás közeledtével Franciaország jövöbeli problémáival, gazdaságának helyreállításával és demokratikus fejlödésével kezdett foglalkozni. 1944. március 15-én a Nemzeti Ellenállási Tanács Katonai Bizottsága elfogadta a kommunista párt kezdeményezésére kidolgozott programot. Ez a program azokon az elveken és javaslatokon alapult, amelyeket az FKP még 1940 júliusában és 1941 májusában hozott nyilvánosságra a Nemzeti Front megalakítására vonatkozó felhívásaiban. A program két részböl állt: az elsö a halaszthatatlan tennivalókat jelölte meg, a második pedig az ország felszabadulása utáni intézkedéseket. Szerepelt benne a demokratikus szabadságjogok biztosítása, több reform megvalósítása, például a monopóliumok tulajdonának államosítása, az iparmágnások eltávolítása és az árulók megbüntetése. A program felszólította az Egyesült Államok és Anglia kormányát, hogy nyissák meg a második frontot, De Gaulle tábornokot pedig arra, hogy a hazafiak számára szerezzen fegyvert a szövetségesektöl. "Valamennyi hazafias erö igazi szövetségét a nemzeti felszabadulás érdekében csak úgy tudjuk megteremteni hangsúlyozta a program -, ha megszervezzük és fokozzuk azt a harcot, amelyet a néptömegek által alakított fegyveres erök és szervezetek folytatnak." A Nemzeti Ellenállási Tanács ünnepélyesen kijelentette, hogy a francia nép a Compiégne-ben kötött fegyverszünet ellenére hadiállapotban van Németországgal, és jobban, mint valaha arra törekszik, hogy fokozza harcát, hogy cselekvöen kivegye részét az ország felszabadításából és a gyözelem kivívásából. A Katonai Bizottság az ellenállási csoportok valamennyi felelös vezetöjének javasolta: alakítson városi, falusi és üzemi felszabadítási bizottságokat, és hangolja egybe a már müködö FFI-magasabbegységek tevékenységét. A felszabadítási bizottságok feladata az volt, hogy a francia néptömegeket döntö fegyveres harcra mozgósítsák a német fasiszta megszállók és vichyista ügynökeik ellen. A harctevékenység terve meghatározta, hogy mi az FFI nemzeti vezérkarának a feladata az angolamerikai csapatok partraszállása esetén a velük való együttmüködés megszervezését illetöen. A vezérkart a következökre utasították: parancsolja meg az FFI-magasabbegységeinek, hogy azonnal kezdjék meg a fegyveres harcot a megszállók és kiszolgálóik ellen; ossza ki a fegyvert a raktárakból azoknak a csapatoknak és magasabbegységeknek, amelyek nyomban vagy a közeljövöben meg tudják kezdeni a harcot a fasiszta megszállók és a vichyisták ellen; mindezt hangolja össze a tömegek megmozdulásaival. A tervnek ez az utolsó pontja az amerikai és angol vezetö körök, valamint De Gaulle ama törekvése ellen irányult, hogy korlátozzák az ellenállási mozgalmat, és megakadályozzák a nemzeti felkelést. A tervben szerepelt egy valóban népi hadsereg szervezése is. "Annak eredményeképpen így hangzott a terv -, hogy a fegyveres harc során szoros szövetség jött létre valamennyi hazafi között, tekintet nélkül a politikai, filozófiai és vallási különbségekre, harcedzett, tapasztalt hadsereget alakítunk, amelyet félelmet nem ismerö és bátor parancsnokok vezetnek, olyan hadsereget, amely szerepet játszhat, amikor megérlelödnek a nemzeti felkelés feltételei." Franciaország reakciós körei és a mögöttük álló angolamerikai uralkodó körök azonban féltek egy ilyen hadsereg megalakításától. Arra törekedtek, hogy hivatásos, a néptöl elszakadt és azzal szemben álló hadsereget szervezzenek, amelyet saját érdekeiknek megfelelöen használhatnak fel. A Nemzeti Ellenállási Tanács tervének kiegészítéseképpen a Katonai Bizottság 1944. március 19-én direktívát adott ki, amely az angol-amerikai csapatokkal való együttmüködésen kívül önálló harcfeladatokat is tüzött a belsö fegyveres erök elé. Ezek közül a legfontosabb volt "a sztrájkok és tömegmegmozdulások támogatása az FFI helyi elemeinek mozgósításával, amelyeknek e célra fegyvert kell kapniuk". A Katonai Bizottság felszólította a fegyveres eröket, hogy gondosan készüljenek fel a küszöbönálló hadmüveletekre, s mikor megkezdödnek, szívósan és állhatatosan hajtsák végre feladataikat. A belsö fegyveres eröknek kellett alkotniuk tehát azt a magot, amely körül a nemzeti felkelés idöszakában a városi és falusi dolgozó tömegeknek egyesülniük kellett. A kommunista párt nagy és szívós munkája folytán 1944 elsö felében Franciaország valamennyi megyéjében erösödött a megszállók elleni harc. A lakosság szociális összetételétöl, az eröviszonyoktól, a földrajzi és egyéb feltételektöl függöen az ellenállás különbözö formákat és méreteket öltött. A legaktívabbak és legelszántabbak a franktirörök és partizánok voltak. Normandiában, Orne megyében német katonákat és tiszteket semmisítettek meg, megakadályozták a lakosok elszállítását Németországba, megrongálták a vasutakat, üzemképtelenné tették a mozdonyokat és vagonokat, felderítést végeztek, és az adatokat közölték az angol-amerikai parancsnoksággal. A felszabadító mozgalom lángja Savoie (Haute)-re is átcsapott. A megszállók a nép fegyveres megmozdulásainak leverésére több ízben is büntetö expedíciókat szerveztek. 1944 februárjában 16 ezer bajor alpesi vadászt, több SS-zászlóaljat és 26 zászlóalj pétainista rendört vetettek be a hazafiak ellen. Márciusban a Gliéres-fennsíkon bekerítettek egy, ötven franciából és hatvan spanyolból álló osztagot. A hösök szívósan védekeztek, ezért a német parancsnokság mintegy 7000 katonát és rendört vetett be ellenük repülögépek támogatásával. A gliéres-i tragédia nem törte le a Savoie (Haute)-i hazafiak harci szellemét. Március végén, majd utána május elején újabb csapásokat mértek az ellenségre, és jelentös eröit kötötték le. Nagy méreteket öltött a franktirörök és partizánok harca februárban és márciusban Ain megyében. A hazafiak egyre gyakrabban támadták meg az ellenség csapatait és a pétainista rendöröket, fegyvert zsákmányoltak tölük, és leszámoltak az árulókkal. Ez arra kényszerítette a német parancsnokságot, hogy mintegy három hadosztályt küldjön a megyébe. Egyre szaporodtak a diverziós cselekmények az ellenség keletröl, délröl és délnyugatról Normandiába vezetö fontosabb vasútvonalain. Ez megnehezítette a csapatszállítást, szinte állandóvá váltak a diverziók a vasútvonalakon Franciaország délkeleti részén is (Dröme, Isére és Hautes-Alpes megyében). Az angol-amerikai csapatok normandiai partraszállása elött a FFI osztagai a középsö hegyvidék délnyugati lejtöin (Dordogne megyében és Vercors-ban) két nagy hadmüveletet hajtottak végre. És jóllehet ezek nem vezettek eredményre, mert a francia hazafiak a szövetségesektöl nem kaptak segítséget, a megszállóknak mégis súlyos kárt okoztak. Sok diverziót hajtottak végre a partizánok Franciaország északnyugati részének vasútvonalain és közútjain, különösen Bretagne-ban. Június 6-án az embert-i fütöházban felrobbantottak 52 mozdonyt. Egyedül a vasutakon 500 diverziós cselekményt hajtottak végre. A vasutassztrájk következtében Franciaország délkeleti részén körülbelül ezer vasúti szerelvény hat hétig vesztegelt. A népfelkelés elökészítése folyamán a megyékben felszabadítási bizottságok alakultak. Ezek feladata az volt, hogy összehangolják a partizánoknak az ellenség ellen vívott harcát. Több helyen a bizottságok közigazgatási feladatokat is elláttak, átalakultak a lakosság ideiglenes közigazgatási szerveivé. 1944 májusában az üzemek többségében, különösen a nagyüzemekben a felszabadítási bizottságok megalakították a katonai akcióbizottság csoportjait. Az ország déli részének megyei felszabadítási bizottságai Avignonban kongresszust tartottak. Május 18-án Maurice Thorez, az FKP Központi Bizottságának fötitkára rádióbeszédet intézett a francia néphez. Rámutatott, hogy a Vörös Hadsereg gyözelmei és az angol-amerikai csapatok afrikai és olaszországi harca kedvezö feltételeket teremtettek ahhoz, hogy a hitleri Németország ellen nyugaton támadást indítsanak. Közeledik a Franciaország felszabadításáért indítandó fegyveres felkelés órája. "Mindent ennek a szent feladatnak kell alárendelni hangsúlyozta Thorez. Most nem idöszerü arról vitatkozni, hogy milyen lesz Franciaország jövö államrendszere. Erröl maga a nép fog gondoskodni, amikor elnyeri a szabadságot. Most minden franciának csak egy gondja, egy jelszava, egy célja legyen: összefogni, fegyverkezni, harcolni, hogy visszaszerezzük országunk nagyságát és függetlenségét." A nemzeti felkelés elökészítésének egyik fontos eszköze volt a dolgozók bekapcsolása a kommunista párt és a CGT vezette sztrájkharcba. 1944. május 1-töl kezdve több sztrájkra került sor: sztrájkoltak a vasutasok, a fémmunkások, a közüzemek dolgozói stb. Május 25-26-án Marseille-ben általános sztrájk volt. Ebben az idöben sok városban hazafias milícia osztagok alakultak, amelyek a fegyveres ellenállási erök tartalékai voltak. A hitlerista elnyomók elleni közös harcban fontos szerepet játszottak az olasz hazafiak, akiknek tevékenysége különösen akkor fokozódott, amikor az olasz fasiszta hadsereget a szovjet-német arcvonalon szétverték, és Mussolini véres diktatúrája megbukott. A kommunista párt vezetésével tömeges ellenállási mozgalom, népi partizánharc bontakozott ki az országban. Ez a legnagyobb méreteket az északi területeken öltötte, ahol az antifasiszta pártok az ipari proletariátus hatalmas hadseregére támaszkodtak. Az ellenállási mozgalom vezetösége, tekintettel a német hódítók elleni harc tömegjellegére, a `partizánok támadó hadmüveleteinek kiterjedésére és a partizán-magasabbegységek közti együttmüködés javításának szükségességére, fontos szervezési és politikai intézkedéseket hajtott végre. 1944 januárjában Milánó Nemzeti Felszabadítási Bizottsága átalakult Észak-Olaszország Nemzeti Felszabadítási Bizottságává. A kommunista párt kezdeményezésére a bizottság június 9-én egységes katonai parancsnokságot alakított a Szabadság Önkéntesei Hadtestének Föparancsnoksága néven. Az irányítás a bizottság balszárnyának a kezében volt. A balszárnyat a kommunista Luigi Longo vezette. A politikai és szervezeti tömörülés következtében még jobban kiszélesedett a partizánmozgalom, s a partizánok egyre több körzetet ellenöriztek. Lombardia, Apuania és Marche területének egy részén a partizánok voltak az urak. A partizánharc növekedését az olasz fasiszták is kénytelenek voltak beismerni. Pesaro tartomány úgynevezett Nemzeti Köztársasági Gárdájának parancsnoksága 1944. április 4-i keltezéssel a tartományban észlelhetö partizánmozgalommal foglalkozik . . . kötelességének tartja leszögezni annak a helyzetnek rendkívüli komolyságát, amely az utóbbi napokban a pesarói tartományban alakult ki amiatt a tevékenység miatt, amelyet a tartomány valamennyi partizánegysége egyidejüleg folytat. Ez a tevékenység azelött is komoly és aggasztó jellegü volt, most pedig már elviselhetetlenné vált . . . "Az egész hegyvidék hangsúlyozta a jelentés a felkelök ellenörzése alatt áll." A városokban aktívan küzdöttek a kommunista párt által alakított négy-öt fös hazafias akciócsoportok, amelyek a város vagy a kerület közös parancsnokságának voltak alárendelve. Feladatuk az volt, hogy "pánikot és bomlást keltsenek az ellenség soraiban, demoralizálják . . . szakadatlanul támadják a németeket és a fasisztákat (olaszokat a szerk.) . . . s kedvezö feltételeket teremtsenek ahhoz, hogy harcra serkentsék, mozgósítsák a néptömegeket és az ellenség elleni fellépésre bírják öket". A hazafias akciócsoportok parancsnokai szoros kapcsolatot tartottak a Szabadság Önkénteseinek Hadtestével. A kommunista párt a falvakban is szervezett hazafias akcióbizottságokat. Ezek a partizánokkal együttmüködve szembeszálltak a fasiszták zaklatásaival és a rekvirálással, leszámoltak a helyi fasisztákkal és árulókkal. Az osztagok közül sok fokozatosan harci egységgé alakult, és dandárba, hadosztályba szervezödött. Ezek nemcsak saját falujukat védték, hanem egyre eröteljesebb csapásokat mértek az ellenségre másutt is. Az olasz nép fegyveres eröinek tevékenysége a dolgozók tömegmegmozdulásaival párosult. Az ellenállási mozgalom vezetösége felszólította a munkásokat és alkalmazottakat, hogy fokozzák a szabotázst, a parasztokat pedig, hogy ne szolgáltassanak be élelmiszert az olasz fasiszta hatóságoknak, a német megszállóknak semmit se adjanak, fegyverrel védelmezzék házukat, jószágukat, élelmiszereiket, és ne fizessenek adót a kizsákmányolóknak. Az ellenállási mozgalom vezetöségének felhívása visszhangra talált a néptömegek körében. Március elsején a torinói és milánói proletariátus megmozdulásával megkezdödött az általános politikai sztrájk, amelyet a kommunista párt 1943 vége óta készített elö. A sztrájk hamarosan az ország egész megszállt részére átterjedt, s 1 millió 200 ezer ember vett részt benne. Az olasz dolgozók e grandiózus megmozdulását a nagyfokú szervezettség jellemezte. A sztrájk kezdetére harckészültségbe helyezték az ellenállás fegyveres eröit, amelyekre az a feladat várt, hogy támogassák a sztrájkoló munkásokat. A sztrájk megmutatta az olasz nép hatalmas erejét, szabadságvágyát és a függetlenségre való törekvését. Ez volt Európában az elsö általános nemzeti sztrájk a fasiszta rendszer alatt. 1944 májusában egész ÉszakOlaszországban tömeges megmozdulásokra került sor az olasz-német fasiszták ellen. Ezt a hónapot az tette emlékezetessé, hogy az olasz ellenállás eröi bátran megtámadták az ellenség csapatait és katonai objektumait, nagyszabású szabotázscselekményeket hajtottak végre, sztrájkokat szerveztek Torino, Milánó, Genova üzemeiben, s Emilia és Toscana tartományokban nyíltan tüntettek a fasizmus ellen. Június másodikán az Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadítási Bizottság magára vállalta a "rendkívüli kormány" teendöit, és kijelentette: célja a nemzeti felkelés elökészítése. Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottságának fötitkára az olasz néphez intézett június 18-i felhívásában ezt mondta : "Ma minden kommunistának, antifasisztának és olasz hazafinak az a feladata, hogy nyomban megszervezze a városokban és falvakban az egész nép felkelését a német hódítók kiüzésére és a hitlerista megszálló csapatok megsemmisítésére, valamint a szolgálatukban álló fasiszta árulók kíméletlen elkergetésére." Nyárra az észak-olaszországi nemzeti felszabadító mozgalom nagy méreteket öltött. Kiterjedt a fegyveres harc arcvonala. Az olasz fasiszták bestiális megtorló intézkedései és a megszállók több ezreddel végrehajtott büntetö expedíciói ellenére a partizánosztagok száma egyre növekedett. Február-március hónapokban az osztagokban 20-30 ezer, május június hónapokban pedig már 70-80 ezer harcos küzdött. Az ellenállási mozgalom fegyveres eröi szakadatlanul támadták az ellenséget, megsemmisítették a visszavonuló német csapatokat, zsákmányul ejtették fegyvereiket, elfoglalták raktáraikat, bomlasztották közlekedésüket. Júniusban elkezdödött a "portyázó osztagok" megalakítása. Ezek, eltéröen a partizándandároktól, amelyek rendszerint saját támaszpontjaik körzetében müködtek, gépkocsin közlekedtek, és a legváratlanabb helyeken támadtak az ellenségre. Az olasz ellenállási mozgalom megerösödésében igen nagy szerepe volt az illegális sajtónak. Az ellenállás legnagyobb pártjainak a kommunista pártnak, a szocialista pártnak és az akciópártnak megvoltak a maguk központi lapjai: a L'Unitá, az Avanti és az Italia Libera. Ezenkívül több tartományi lap is megjelent. A legtöbb lapot a kommunista párt adta ki. 1944-ben az országban mintegy 500 különféle illegális sajtótermék jelent meg. 1944 folyamán a nemzeti felszabadító harc Belgiumban, Hollandiában és Dániában is megélénkült. Belgiumban a legjelentösebb ellenállási szervezet a Függetlenségi és Felszabadítási Front volt. A frontba több

politikai párt tartozott, a legnagyobb befolyása a kommunista pártnak volt. A belga ellenállási mozgalom fegyveres osztagainak létszáma állandóan növekedett és harcuk egyre fokozódott. 1944 elején ezekben az osztagokban korántsem teljes adatok szerint több mint 150 ezer ember harcolt. Az ellenállási erök legharcképesebb része a még 1940-ben megszervezett partizánhadsereg és a hazafias milícia volt. A belga hazafiak az ellenség közlekedési útjai, üzemanyagraktárai, javítómühelyei és egyéb katonai objektumai ellen intézett támadásaikkal gyengítették a német fasiszta csapatok mögöttes területét. A belga lakosság nagy segítséget nyújtott a partizánoknak. A német katonai hatóságok kénytelenek voltak elismerni, hogy a lakosság nemcsak elrejtette és élelmezte a partizánokat, hanem fontos adatokat is gyüjtött számukra a német csapatok elhelyezéséröl és mozgásáról. Különösen heves harcot vívtak a partizánok a megszállók ellen az Ardennekben. 1944 elején itt csak néhány megerödített város volt a németek kezén. A német katonák beismerték, hogy a német hadsereg számára Belgium olyan, "mint a pokol". A partizánhadsereg sorai szüntelenül gyarapodtak. A megszálló hatóságok által 1943-ban elrendelt "totális mozgósítás" kudarcba fulladt: egyre több belga föként munkás csatlakozott a partizánokhoz. 1944 tavaszán az "engedetlenek", vagyis a sorozás elöl megszököttek osztagaiban csupán az Ardennekben mintegy 23 ezer ember harcolt. Ezen osztagok többsége szoros kapcsolatban állt a kommunista párttal, és annak vezetése alatt harcolt. A partizánhadseregen kívül Belgiumban még más fegyveres ellenállási szervezetek is tevékenykedtek. A legnagyobb közülük a Londonban székelö emigráns belga kormánynak alárendelt úgynevezett "titkos hadsereg" volt; ebben 1944. június 1-én mintegy 55 ezer ember harcolt. Nagy ereje és lehetöségei ellenére a "titkos hadsereg" az angol-amerikai csapatok normandiai partraszállása elött nem vette ki részét számottevöen az ellenállási mozgalom harcából. Pierlot, az emigráns kormány miniszterelnöke, e hadsereg parancsnokságának még 1943-ban szigorúan bizalmas parancsot adott, hogy "idö elött" ne cselekedjék, mivel az "az országra szörnyü megtorló intézkedéseket és megpróbáltatásokat hozhatna". A partizánhadsereg több mint négy éven át az egyedüli volt, amely fegyverrel harcolt a német fasiszta hódítók ellen. A partizánmozgalom ihletö és szervezö ereje a Belga Kommunista Párt volt; amely általános felkelést készített elö a megszállók és cinkosaik ellen. A pártjelentös mértékben támaszkodott a kezdeményezésére megalakult üzemi szakszervezeti harci bizottságokra. 1944 elején a dolgozóknak ezek az egyesülései különösen élénk tevékenységbe kezdtek a felkelés elökészítése érdekében. "Jórészt a szakszervezeti harci bizottságoknak köszönhetö állapították meg a Belga Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén -, hogy a kommunisták vezette belga munkásosztály döntö szerepet játszhatott a felszabadító harcban." Hollandiában 1944. július 3-án a fasiszták ellen harcoló húsz szervezet képviselöi megalakították az ellenállási mozgalom vezetö központját, az Ötök Bizottságát. Késöbb megalakult a Fötanács, amely az ellenállás fegyveres eröinek a vezérkara volt. Dániában 1944 nyarán a megszállás és a terror elleni tiltakozásjegyében a dolgozók általános sztrájkot szerveztek. Ebben az idöben a partizánosztagok harca is megélénkült, amelyekben mintegy 45 ezer ember küzdött. Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában és Dániában tehát a néptömegek a kommunista párt vezetésével már jóval az angol-amerikai csapatok normandiai partraszállása elött harcot indítottak a német fasiszta megszállók és kiszolgálóik ellen. E harc 1944-ben egyre elszántabbá vált, egyre gyakrabban csapott át fegyveres megmozdulásba. A német fasiszta megszállók elleni harcban az európai népek és az angol-amerikai uralkodó körök céljai elvileg különböztek. A dolgozók azért harcoltak, hogy elkergessék a hódítókat, és olyan demokratikus rendet teremtsenek, amely kizárja a belügyekbe való külföldi beavatkozást, és korlátozza vagy teljesen megszünteti a reakciós erök uralmát. Ezzel szemben az angol-amerikai imperialisták arra törekedtek, hogy a háború után a nyugat-európai országokban fenntartsák a népellenes burzsoá rendszert, és olyan kormányokat juttassanak uralomra, amelyek engedelmesen végrehajtják belés külpolitikai utasításaikat. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya a felszabadított területeken megpróbálta nyomban bevezetni saját közigazgatását. De Gaulle szerint az Egyesült Államokban "szövetséges katonai kormányt" készítettek elö, azzal a feladattal, hogy kézbe vegye Franciaország igazgatását". Az imperialista politikát folytató Egyesült Államok és Anglia minden eszközzel megpróbálta elfojtani az európai dolgozóknak a széles körü szociális reformokra és az igazi demokratikus rend megteremtésére irányuló törekvéseit. Az angol-amerikai parancsnokság, miközben a népek felszabadító harcát kihasználta a hitlerista csapatok szétzúzására, egyúttal mindent elkövetett, hogy a megszállt országokban megakadályozza a nemzeti felkelést. A nyugat-európai államok burzsoá pártjai féltek, hogy elvesztik minden tömegbefolyásukat, ezért részt vettek az ellenállási mozgalomban, de igyekeztek megakadályozni, hogy a felszabadító harc általános felkelésbe csapjon át. A szövetséges hadseregek parancsnoksága és a burzsoá pártok vezetöi csak a passzív szabotázst, a német csapatok hátában szervezett diverziót és felderítést pártfogolták, s ezt azzal indokolták, hogy a megszállók elleni fegyveres harc kegyetlen megtorló intézkedéseket hoz nemcsak a partizánokra, hanem az egész lakosságra. A burzsoá pártok ellenezték a dolgozók elszánt megmozdulásait, s arra szólították fel öket, hogy tétlenül várják a felszabadító szövetséges csapatokat. A franciaországi burzsoá pártoknak ezt a politikáját "attentizmusnak" nevezték. Jacques Duclos, a FKP Központi Bizottságának titkára, a L'Humanitében 1944. március 15-én megjelent cikkében leleplezte az attentizmus híveit. "A néptöl való félelem írja egyes Ższakembereket® arra indít, hogy egyre újabb terveket dolgozzanak ki, amelyek a trösztök érdekeinek védelmére irányulnak; e félelmükben áldozatul dobják a néptömegek jogait, söt a nemzeti függetlenségjelentös csorbításától sem riadnak vissza." Az angol-amerikai parancsnokság, valamint Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Dánia reakciós körei azzal, hogy az ellenállási mozgalom osztagainak tevékenységét csupán a szövetséges csapatok segítségére korlátozták, saját befolyásuknak próbálták alávetni ezt a mozgalmat, meg akarták fosztani politikai önállóságától. Az angol-amerikai csapatok franciaországi partraszállása elött a szövetséges parancsnokság és Koenig tábornok, De Gaulle megbízottja megállapodott egymással, s a megállapodás értelmében Koeniget a Francia Belsö Fegyveres Erök parancsnokává nevezték ki. Ő a különleges csapatok vezérkarán az Európai Szövetséges Expedíciós Erök vezérkarának egyik osztályán keresztül adhatott parancsokat az alárendelt alakulatoknak. Koenig kinevezése ebbe a beosztásba elsösorban azt a célt szolgálta, hogy a Katonai Bizottságot, a Nemzeti Ellenállási Tanács katonai szervét kirekesszék az FFI harctevékenységének vezetéséböl. De Gaulle és a szövetségesek attól, hogy az ellenállási eröket alárendelték az "attentistáknak", azt remélték, hogy megakadályozhatják a nemzeti felkelést. Koenig és vezérkara akadályozta, nem pedig vezette a Francia Belsö Fegyveres Erök harcát. Amikor az ellenállási mozgalom osztagai elkeseredett harcot vívtak a megszállókkal és a vichyistákkal Franciaország középsö és déli részén, valamint a Bretagne-félszigeten, Koenig 1944. június 14-én az ellenállási mozgalom vezetö szerveihez küldött megbízottainak ilyen utasítást adott: "Tekintettel arra, hogy a jelen körülmények között lehetetlen biztosítani a fegyverés löszerellátást, maximálisan csökkentsék, ismétlem: maximálisan csökkentsék a partizánok aktivitását. Mindenütt, ahol csak lehetséges, szakítsák meg az ellenséggel az érintkezést mindaddig, amíg nem leszünk abban a helyzetben, hogy nagyszámú légideszantot szállítsunk földre." A valóságban az ellenállási mozgalom érdekében légideszantok bevetését még csak nem is tervezték. De Gaulle beismerése szerint az Egyesült Államok és Anglia vezetö körei féltek a franciaországi partizánháború erösödésétöl. Londonban úgy vélekedtek, hogy az illegális fegyveres csoportok megalakulása nagy veszéllyel jár. Churchill 1944. január 17-én d'Astier tábornokkal folytatott beszélgetése során, amikor az ellenállási mozgalom jellegét és távlatait érintette, nem véletlenül kérdezte meg, tudja-e garantálni, hogy a franciák az angoloktól kapott fegyvereket nem fordítják maguk az angolok ellen, és engedelmeskednek-e Eisenhower tábornok parancsainak. Az amerikai parancsnokság egyes tagjait ugyancsak aggasztotta, hogy a Franciaországba szállított fegyvereket esetleg majd egy jövendö polgárháborúban használják fel. Ezért az Egyesült Államok és Anglia nem szívesen látta el fegyverrel a francia partizánokat, és egyáltalán nem adott fegyvert azoknak az osztagoknak (például a párizsi körzet harci szervezeteinek), amelyekben nagy volt a kommunista párt befolyása. Villate (Rethal), a párizsi felkelés egyik részvevöje megállapítja, hogy Seine-el-Oise megye nem kapott azokból a fegyverekböl, amelyeket a szövetségesek az ellenállási mozgalomnak szántak. "Még ha figyelembe vesszük is írja -, hogy ez azért történt, mert hiányoztak a ledobóhelyek (ami lehetséges), meg kell állapítanunk, hogy Seine-el-Oise megyébe, ahová az ütközet elött fegyverért fordulhattunk volna, csak 114 géppisztolyt, 18 pisztolyt, 150 puskát, 24 géppuskát, 2 páncélöklöt, 158940 töltényt és 180 kézigránátot küldtek." A partizánok fegyverellátását illetöen ugyanilyen politikát folytatott De Gaulle is. A Savoie (Haute)-i De Gaulle-ista alakulatok 1943 márciusától kezdve légi úton rendszeresen kaptak fegyvert, löszert, felszerelést, egyenruhát és élelmiszert Londonból. De ezek nem folytattak aktív harctevékenységet, csak várták, hogy az angol-amerikai csapatok partra szállnak Franciaországban. Ugyanakkor a franktiröröknek és partizánoknak 1944. augusztus 1-töl egyetlen fegyverszállítmányt sem küldtek, jóllehet ebben a körzetben ezek harcoltak a legelszántabban. A De Gaulle-ista hadsereg vezetöi minden módon igyekeztek lejáratni a franktirörés partizánosztagokat, hogy megfosszák öket a nép támogatásától. A reakció áskálódásai ellenére a franktirörök és partizánok tekintélye napról napra növekedett a nép körében. A nép látta, hogy ök az igazi hazafiak. A belgiumi nemzeti felszabadító mozgalom terjedésének megakadályozására az Egyesült Államok és Anglia kormánya 1943 novemberétöl 1944 februárjáig egyáltalán nem szállított fegyvert és hadianyagot Belgiumba, jóllehet abban az idöben a partizánok és más fegyveres alakulatok ott aktívan harcoltak. 1944 közepén a szállítás ismét megkezdödött ugyan, de csak olyan méretekben, hogy az ellenállási erök minimális szükségleteit sem tudta kielégíteni. A belga hazafiak kénytelenek voltak maguk fegyvert szerezni: harc árán elvették az ellenségtöl, felkutatták azokat a fegyvereket és löszerkészleteket, amelyeket a belga hadsereg az 1940. évi fegyverletétel idején elrejtett, robbanóanyagot pedig a bányákban és a gyárakban szereztek. Hollandiába viszonylag nagyobb mennyiségü fegyvert csak 1944 öszén kezdtek szállítani, amikor az ellenállási mozgalmon belül megalakult a volt holland hadsereg tisztjei által vezetett "Belsö erök" nevü jobboldali szervezet. A fegyvert és löszert föként ennek a szervezetnek juttatták, nem pedig azoknak az eröknek, amelyek aktívan harcoltak az ellenség ellen. Az angol-amerikai parancsnokság Olaszországban is minden módon akadályozta a fegyveres harc kibontakozását. Erröl tanúskodik többek között az angol titkos szolgálatnak az az utasítása, amely elöírta: meg kell akadályozni a fegyveres osztagok létszámának korlátlan növekedését; csak azokat a szervezett szabotázscselekményeket kell támogatni, amelyek kiegészítik a szövetséges fegyveres erök tervezett hadmüveleteit; növelni kell a nem katonai rendeltetésü anyagok szállítását a partizánok erkölcsi szellemének fenntartása céljából. A reakciós eröknek azonban nem sikerült korlátozniuk az ellenállási mozgalmat és megbontaniuk sorai egységét. A nyugat-európai népek nemzeti felszabadító mozgalma egyre jobban kiszélesedett. 1944 nyarán a háború abba a szakaszába lépett, amelyben a harcra kelt néptömegek a Vörös Hadsereggel együtt be tudták fejezni a fasiszta Németország szétzúzását, teljesen fel tudták szabadítani országukat a megszállás alól, meg tudták büntetni az árulókat, és módjukban volt a valóban demokratikus rend megteremtése. 3. Az angol-amerikai csapatok nyugat-európai harctevékenysége 1944 június-augusztusában A Vörös Hadsereg kimagasló gyözelmei a szovjet-német arcvonalon, továbbá a nyugat-európai országok nemzeti felszabadító mozgalmának erösödése, különösen Franciaországban és Olaszországban, arra kényszerítette az Egyesült Államok és Anglia vezetö köreit, hogy siessenek az európai második front megnyitásával. Az angol-amerikai csapatok franciaországi partraszállásának intenzív elökészítése 1944 elején kezdödött meg. Február 12-én a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága direktívát adott Eisenhower tábornoknak, a Nyugat-európai Szövetséges Expedíciós Erök föparancsnokának, amelyben megállapította, hogy az angol-amerikai csapatok fö feladata "benyomulni az európai kontinensre, és az egyesült nemzetek más tagjaival olyan hadmüveleteket végrehajtani, amelyeknek célja: elöretörés Németország szívébe és fegyveres eröinek a megsemmisítése. A kontinensre való behatolás idöpontja: 1944 májusa. A La Manche-csatorna megfelelö kikötöinek elfoglalása után a sikert úgy kell továbbfejleszteni, hogy el kell foglalni azt a területet, amely lehetövé teszi, hogy az ellenség ellen szárazföldi csapatokkal és légierövel hadmüveleteket folytathassunk". Mivel az Egyesült Államok és Anglia vezetö körei attól féltek, hogy a német csapatokat a szovjetnémet arcvonalon véglegesen szétzúzzák a szovjet csapatok, még mielött a szövetségesek Európában partra szállnak, Eisenhowert ugyanebben a direktívában utasították, legyen készen arra, hogy bármely pillanatban kihasználja a kedvezö körülményeket, például az ellenség visszavonulását, és a rendelkezésre álló erökkel benyomuljon a kontinensre. 1944 júniusában a Brit-szigeteken 37 hadosztály (23 gyalogos, tíz páncélos, négy légideszant) és 12 dandár (egy ejtöernyös, nyolc páncélos és három gyalogos) tartózkodott megfelelö megerösítö eszközökkel. Ezenkívül ott volt még egy francia és egy lengyel hadosztály. A hadosztályok létszáma a következö volt: angol gyalogoshadosztályoké 18 ezer, a páncélosoké 11 ezer fö, az amerikai gyalogoshadosztályoké 14 ezer, a páncélosoké 11 ezer fö. A szövetséges légierö kb. 11 ezer katonai repülögéppel, több mint 2300 szállító repülögéppel és mintegy 2600 vitorlázógéppel rendelkezett. Az expedíciós flotta hat sorhajóból, két monitorból, 22 cirkálóból, 93 torpedórombolóból, 159 egyéb könnyü hajóból (torpedónaszádok és az aknarakó hajók nélkül), 255 aknakutató hajóból és egyéb hajókból állt. Az angol kikötökben összevont különféle szállítóhajók és deszanthajók száma meghaladta a 6000 egységet. Az expedíciós erök állományába 2 millió 876 ezer 439 katona és tiszt tartozott. Valamennyi angol-amerikai magasabbegység létszáma és felszerelése teljes volt. A csapatok egy része Észak-Afrikában és Olaszországban már szerzett harci tapasztalatokat. Az angol-amerikai csapatok e hatalmas csoportosításával a hitleri Németország franciaországi, belgiumi és hollandiai szárazföldi eröit tudta szembeállítani. Hollandia északi határa és a Loire torkolata között a "B" hadseregcsoport helyezkedett el, amely a 88. önálló hadtestböl, valamint a 15. és a 7. hadseregböl állt. A Loire torkolata és Nice (Nizza) közötti sávban az 1. és a 19. hadseregböl álló "G" hadseregcsoport tartózkodott. A németeknek nyugaton összesen hatvan hadosztályuk volt, köztük tíz páncélosés egy gépesített hadosztály. Az angol-amerikaí csapatok ellen Észak-Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában a német hadvezetés 45 hadosztályt vethetett be, köztük hét páncélosés egy gépesített hadosztályt. A Nyugat-Európában állomásozó német fasiszta hadosztályok létszáma 8-11 ezer fö között mozgott. 22 hadosztály idösebb korosztályokból és 17 éves fiatalokból állt, akik nem részesültek megfelelö katonai kiképzésben. Valamennyi hadosztálynál 20-30 százalékos létszámhiány volt. A hadosztályok mintegy fele nem rendelkezett jármüvekkel, ezért helyhez kötött hadosztálynak számított. Nyugat-Európában a 3. német légiflotta állomásozott, mintegy 500 harci géppel. Az Atlanti-óceánon, az Északiés a Balti-tengeren tevékenykedö német hadiflotta négy sorhajóból (közülük kettö elavult), hét cirkálóból és 419 tengeralattjáróból állt; ez utóbbiak közül 90 kiképzési célokat szolgált. A flotta fö ütöerejét a tengeralattjárók alkották, de ezek a német légierö gyengesége és az erös angol-amerikai tengeralattjáró-elhárítás miatt nem mérhettek hatékony csapásokat az atlanti hajóutakon. Közvetlenül a francia tengerpart védelmére megalakították a "Nyugat" haditengerészeti csoport parancsnokságát, ennek 1944 júniusára néhány torpedóromboló és torpedónaszád, harminc gyorsnaszád és 36 tengeralattjáró, valamint örhajók és aknakutató flottilla állt rendelkezésére. Ezek az erök nem voltak abban a helyzetben, hogy meg tudták volna akadályozni a szövetséges expedíciós csapatok észak-franciaországi partraszállását. A német fasiszta hadvezetés 1944-re tervezte a V-1 szárnyas lövedékek és a V-2 rakéták alkalmazását. Ezek tömeges bevetése jelentösen megnehezítette volna az amerikai csapatok hadászati összpontosítását és felvonulását. Ám a technikai felkészületlenség miatt az új fegyver alkalmazása nem járt a várt eredménnyel. Az elsö V-1 lövedék Délkelet-Angliában június 13-án reggel robbant, tömegtámadást pedig elsö ízben június 15-én 22 óra 30 perckor hajtottak vele végre. Ekkor azonban a tengeri deszant föeröi már partra szálltak a hídföállásban. Ez a csapás városokat ért, a csapatokban nem tehetett komolyabb kárt. Az angol-amerikai csapatok franciaországi partraszállása idején az európai hadszíntéren az eröviszonyok a szövetségeseknek kedveztek: emberfölényük 2,1-szeres, harckocsifölényük 2,2-szeres, harcirepülögép-fölényük majdnem 22-szeres volt, az angol-ameríkaí flotta pedig osztatlanul uralta az Atlanti-óceánt és az Északi-tengert. A német parancsnokság (Rundstedt vezértábornagy, nyugati föparancsnok és Rommel vezértábornagy, a "B" hadseregcsoport parancsnoka) úgy számított, hogy a tengerpartot szárazföldi csapatokkal védi. Ezért a gyalogoshadosztályok nagy részét és az egész tüzérséget közvetlenül a tenger mellett bontakoztatta szét. A páncéloshadosztályok és a hadseregek legharcképesebb gyalogoshadosztályai a parttól 20-40 kilométerre, a hadseregcsoport tartaléka pedig 50-250 kilométerre helyezkedett el. A német parancsnokság azonban a felderítés rossz megszervezése és a szövetségesek sikeres megtévesztö müveletei következtében még csak nem is sejtette, hol fognak partra szállni az angol és amerikai csapatok. A hitleristák erre legalkalmasabbnak Pas-de-Calais környékét tartották, de gondoltak a Szajna torkolatára és Antwerpen környékére is. A Normandiába való betörés lehetöségét kétségesnek tartották. A német parancsnokság ilyen feltételezések alapján összpontosította a föeröit, és szilárd védelmet készített elö a Szajnától északra. Ezzel szemben Normandiában, a tényleges partraszállás szakaszán, hetven kilométeres arcvonalon csak két hadosztály védett. Az Atlanti Fal (így nevezték a németek a nyugati partvédelmüket) építése még 1942-ben megkezdödött, de igen lassan haladt. 1944-ben meggyorsult a munka üteme. A fö figyelmet a müszaki létesítményekre fordították. A fasiszta Németországnak azonban abban az idöben már nem voltak meg a szükséges eröi és eszközei ahhoz, hogy befejezze a "fal" felépítését. A német parancsnokság Franciaország északi partján ötven millió akna telepítését határozta el, május 20-ig azonban mindössze négymilliót raktak le. A müszaki munkák tervét Calais és Boulogne körzetében a hitleristák 68 százalékra teljesítették, a 7. hadsereg sávjában pedig, vagyis ott, ahol a szövetségesek a partraszállást tervezték, csak 18 százalékra. Az Atlanti Fal tehát, amelyet a goebbelsi propaganda úton-útfélen reklámozott, nem jelentett számottevö akadályt a szövetségesek számára. Az "Overlord"-tervben, amelyet Eisenhower tábornok és vezérkara készített el, részletesen csak a hadmüvelet elsö szakaszát dolgozták ki. Ennek a tartalma a következö volt: partraszállás Normandiában, hídfö birtokba vétele és a hadmüvelet huszadik napjára szélességben száz kilométerre, mélységben pedig 100-110 kilométerre való kibövítése, majd a 90. napon a Loire és a Szajna folyók vonalának elérése. A deszanthadmüvelet végrehajtására a 21. hadseregcsoportot (az 1. amerikai, a 2. angol és az 1. kanadai hadsereg), a hadászati és harcászati légieröt és az expedíciós haditengerészeti eröket jelölték ki. A 21. hadseregcsoport 19 gyalogos-, kilenc páncélosés négy légideszant-hadosztályból, egy ejtöernyös, nyolc páncélosés három gyalogdandárból állt. A normandiai harctevékenység során késöbb még a 3. amerikai hadsereg bevetésével is számoltak. A szövetséges csapatok normandiai partraszállását véglegesen 1944. június 6-ra tüzték ki. Addigra megtettek minden szükséges intézkedést a csapatok készenlétbe helyezésére és összpontosítására, a hadmüvelet anyagi és müszaki biztosítására. A dél-angliai kikötökben befejezödött a szállítóhajók és a különleges partra szálló jármüvek összpontosítása, anélkül, hogy azt az ellenség a legcsekélyebb mértékben is megzavarta volna. Június 3-án a tengeri deszant elsö lépcsöjének minden egységét és harceszközét behajózták. A flotta átkelése a La Manche-csatornán június 5-én este kezdödött meg. Az átkelés ideje alatt a szövetséges légierö gépeinek a deszant támogatására kijelölt mintegy 40 százaléka tömegesen támadta az ellenség partvédelmét, a légierö fennmaradó része pedig a behajózási körzetet és a hajókaravánokat fedezte, továbbá a német fasiszta csapatok hadtápobjektumait támadta. Június 6-ra virradó éjjel Normandiában a parttól 10-15 kilométerre nagy légideszantokat három légideszant-hadosztályt szállítottak földre, hogy biztosítsák a hídföben a partra szálló csapatok szárnyait, és elfoglalják azokat az utakat, amelyeken a deszantcsapatok gyorsan elörenyomulhattak a tengerpart mélységébe. Az 1. amerikai hadsereg normandiai partraszállása június 6-án 6 óra 30 perckor, a 2. angol hadseregé pedig 7 óra 30 perckor kezdödött. Ebben az idöben a Vizcayai-öböl kikötöiböl német tengeralattjárók indultak útnak, és a víz felszínén a La Manche-csatorna felé tartottak. De a szövetségesek repülögépei és biztosító hajói megakadályozták, hogy elérjék a csatornát. A kevésbé alkalmas hely kiválasztása és a kedvezötlen idö miatt a partraszállás teljesen meglepetésszerüen érte az ellenséget. Ez jelentösen megkönnyítette a partraszállást és a partra szállt csapatok harctevékenységét. Az angol-amerikai csapatok a hajótüzérség és a légierö támogatásával egy idöben öt helyen szálltak partra. A szövetséges légierö a hadmüvelet elsö napján mintegy 11 ezer felszállást hajtott végre. A hitleristáknak sem a parton, sem a mélységben nem voltak számottevö erödítményeik. A partraszállás helyén levö kevés partvédö üteget és támpontot leküzdötte vagy lefogta a légierö és a hajótüzérség. Az ellenség csupán az egyik amerikai hadosztály partraszállási körzetében tanúsított szívós ellenállást, ahol egy német kiképzö gyalogoshadosztály védett. Ezen a partszakaszon a deszantcsapatoknak éppen csak hogy sikerült megvetniük lábukat. A német hadvezetés az elsö napon nem tette meg a szükséges ellenintézkedéseket. Ezért az amerikaiak két, egyenként 3-5 kilométer széles és mintegy tíz kilométer mély, az angolok pedig egy 35 kilométer széles és 6-12 kilométer mély hídföt vehettek könnyüszerrel birtokba. Ugyanezen a napon a tengeri deszant egyesült a légideszanttal. Június 8-án az angol és amerikai csapatok egyesítették hídföiket, és június 12-re annak szélességét nyolcvan kilométerre, mélységét pedig 10-17 kilométerre növelték. A hídföben 16 hadosztály összpontosult, köztük két páncéloshadosztály, megerösítö csapatokkal. A német parancsnokság addigra 12 hadosztályra növelte csoportosítása erejét. Köztük három páncélos és egy gépesített volt. A hídfö birtokbavétele után a szövetséges csapatoknak minél hamarabb el kellett foglalniuk Cherbourg kikötöt, mivel a partraszállás körzetében létesített két mesterséges kikötöhelynek nem volt meg a kellö áteresztöképessége, és semmi sem védte öket a viharoktól. A június 19-én kitört vihar mindkét kikötöhelyet tönkretette, és megsemmisített mintegy 300 hajót. Ennek következtében négy napra megszakadt a hídföben tartózkodó erök ellátása és az újabb erök átdobása. Június végéig az angol-amerikai szárazföldi csapatok a haditengerészettel és a légierövel együttmüködve, megtisztították az ellenségtöl a Cotentin-félszigetet, és elfoglalták Cherbourg kikötöt, amelyet a németek erösen aláaknáztak és annyira tönkretettek, hogy helyreállításához majd egy hónapra volt szükség. Ezalatt a tervezettnél lassúbb ütemben folyt a harc a hídfö kiszélesítéséért. A szövetséges csapatok június végén még 45-130 kilométerre voltak a kijelölt terepszakasztól. A normandiai támadás lassú üteme bizonyos mértékben megfosztotta az angol-amerikai csapatokat azoktól az elönyöktöl, amelyeket a meglepésszerü partraszállással szereztek. A német parancsnokság ezt kihasználva, július elejére 23 hadosztályt vonultatott fel a 25 szövetséges hadosztállyal szemben. Ezek az erök azonban nem voltak elegendök a hídfö felszámolásához. A németeknek ráadásul még légierejük és nehéztüzérségük sem volt, hogy lefoghatták volna a szövetséges hajótüzérséget, és a levegöböl oltalmazhatták volna csapataikat. A német hadosztályokat, ahogy megérkeztek az arcvonalra, részenként vetették ütközetbe. A 2. angol hadsereg július elején támadást indított, hogy elfoglalja Caen várost, a fontos útcsomópontot; az 1. amerikai hadseregnek elöször déli irányban, a Loire felé kellett támadnia, majd keletnek, Párizs felé kellett fordulnia. Mivel a támadást rosszul készítették elö, és szervezetlenül indították meg, a harc elhúzódott. Az amerikai csapatok hét nap alatt mindössze 4-11 kilométert nyomultak elöre. Nehéz harcok után, amelyekben mintegy 2000 bombázógép vett részt, az angol csapatok július 19-én végre elfoglalták Caent, Butcher kapitány, Eisenhower segédtisztje július 20-án a következöket jegyezte fel naplójában, fönökének a támadással kapcsolatos élményeiröl: "Tegnap Ike (Eisenhower beceneve a szerk. ) megállapította, hogy miután körülbelül 7000 tonna bombát dobtunk le, az ellenség állásainak eddigi legalaposabb bombázása ellenére mindössze hét mérföldet nyomultunk elöre. Megengedhetjük-e magunknak, hogy minden mérföldre ezer tonna számra fecséreljük a bombákat? A légierö rendkívül elégedetlen a sikertelenség miatt." A szövetséges expedíciós eröknek másfél hónap kellett ahhoz, hogy egy kb. száz km széles és 30-50 km mély hídföt vegyenek birtokba, és abban szilárdan megvessék a lábukat. Július 25-re az angolamerikai parancsnokságnak Normandiában 37 hadosztálya (köztük hét páncélos) , tíz páncélosés három gyalogdandárja és 11 önálló harckocsi-zászlóalja volt. A szövetséges csapatok mintegy 2500 harckocsival rendelkeztek. Helyzetüket azonban megnehezítette az, hogy Cherbourg és a Szajna-öbölben levö két mesterséges kikötö áteresztöképessége nem volt elég ahhoz, hogy biztosítsa a személyi és anyagi utánpótlás kellö idöben való megérkezését a hídföbe. Ezért az angol-amerikai parancsnokság a korábban kitüzött feladatok végrehajtása mellett arra törekedett, hogy hamarabb elfoglalja Bretagne kikötöit. A német csapatok lehetöségei továbbra is korlátozottak voltak. A német parancsnokság július 25-re Normandiában 29 hadosztályt (köztük kilenc páncéloshadosztályt) és három önálló harckocsi-zászlóaljat tudott összpontosítani. Az európai szövetséges expedíciós erök vezérkara úgy vélte, hogy az ellenség ereje 16 teljes értékü hadosztálynak felel meg. A németeknek 900 harckocsijuk és a szárazföldi csapatok támogatására mintegy 500 repülögépük volt. Következésképpen a hídföben tartózkodó szövetséges csapatok élöeröben 2,5-szeres, harckocsik tekintetében 2,7-szeres, a repülögépeket illetöen pedig továbbra is 22-szeres túleröben voltak. Mialatt az angol-amerikai csapatok Normandiában harcoltak, a szovjet fegyveres erök a grandiózus nyári támadás során szétzúzták az ellenséget a Karél-földszoroson, Petrozavodszknál és Belorusszijában, felszabadították Lengyelország egy részét, és elérték Kelet-Poroszország határát. A Vörös Hadsereg egyidejüleg támadott a szovjet balti partvidéken és Ukrajna nyugati területein. A szovjet csapatok hadmüveletei megkönnyítették a szövetségesek franciaországi harcát. A Vörös Hadsereg sikerei és a nyugat-európai országok ellenállási mozgalmának jelentös felélénkülése nagyon aggasztotta az Egyesült Államok és Anglia reakciós köreit. Sajtójuk azokban a napokban élesen bírálta az angolamerikai föparancsnokságot, amely nyilvánvalóan nem használta ki minden lehetöségét arra, hogy rövidebb idö alatt befejezze a hídfö kibövítéséért folytatott harcot, és megindítsa a hídfökröl a támadást Franciaország szívébe. A katonai-politikai körülmények úgy alakultak, hogy a szövetséges csapatok további késlekedése Normandiában mind politikai, mind pedig katonai szempontból veszélyessé vált rájuk nézve. A német hadvezetés ezalatt a 15. hadsereg eröinek nagy részét átcsoportosíthatta ÉszakFranciaországból Normandiába, és ezzel megnehezítette az angol-amerikai csapatok további harcát. Mindez arra kényszerítette a szövetséges föparancsnokságot, hogy minél hamarabb megindítsa a támadást a hídföböl. Eisenhower július 20-án megbeszélést folytatott Montgomery tábornaggyal, a 21. hadseregcsoport parancsnokával. "A fö téma (a megbeszélésé a szerk.) írja naplójában Butcher a helyzet volt, ami azt diktálta, hogy Monty (Montgomery a szerk.) ereje végsö megfeszítésével lendületesen elöretörjön. A tisztán katonai megfontolások mellett a politikai helyzet is ezt követeli. Mindkét ország belsö frontja természetszerüen ingerült és türelmetlen, mert látja az oroszok nagy sikereit." Az angol-amerikai csapatok új támadásának kezdetét július 25-re tüzték ki. Ebben a támadásban két amerikai, egy angol és egy kanadai hadseregnek kellett részt vennie a 21. hadseregcsoport állományából. A szövetséges föparancsnokság elgondolása az volt, hogy az 1 . amerikai hadsereg a szövetséges hadseregek arcvonalának jobbszárnyán áttöri az ellenség védelmét, és a támadást továbbfejleszti Avranches irányában. A város elfoglalása után szándékoztak ütközetbe vetni a 3. amerikai hadsereget. E két hadsereget egy újabb, a 12. hadseregcsoportban egyesítették Omar Bradley tábornok parancsnoksága alatt. A 21. hadseregcsoport állományában a 2. angol és az 1. kanadai hadsereg maradt. Észak-Franciaországban a szövetséges csapatok harctevékenységét Montgomery tábornagy vezette. A továbbiakban az amerikai csapatok föeröinek kelet Párizs felé és a Szajna folyó felé, továbbá délkeleti, déli és délnyugati irányban kellett támadniuk, azzal a feladattal, hogy elérjék a Loire folyót, és elfoglalják a Bretagne-félszigetet. A 2. angol és az 1. kanadai hadsereg július utolsó hetére passzív feladatokat kapott le kellett kötnie a szemben álló német csapatokat, föként a páncéloshadosztályokat Caen várostól délre, és fel kellett készülnie a Falaise elleni támadásra, amelyet augusztus elsö napjaira terveztek. Az 1. amerikai hadsereg támadása július 25-én hatalmas légi elökészítés után indult meg. A támadás az elsö három napon lassan fejlödött. Ennek a fö oka az volt, hogy a légierö nem fogta le az ellenség védelmének egész mélységét. Ezenkívül az élen harcoló amerikai csapatoknak jelentös veszteségeket okozott a saját légierö, és ezért nem tudtak kellö idöben rohamra indulni. Az amerikai csapatok csak július 27-én törték át az ellenség védelmét, 15-20 kilométert nyomultak elöre, és átkarolással, majd késöbb megkerüléssel fenyegették a Normandiában levö német csapatok balszárnyát. Augusztus 1-én elfoglalták Avranches városát. Ekkor ütközetbe vetették a 3. amerikai hadsereget, és az megkezdte az elörenyomulást nyugati, déli és délkeleti irányban. Momtgomery augusztus 6-án parancsot adott, hogy az egész arcvonalon meg kell indítani a támadást a Szajna felé. A német parancsnokság attól tartva, hogy az amerikai csapatok megkerülhetik a Mortain környékén levö német csoportosítást, páncéloshadosztályokat kezdett átdobni a veszélyeztetett szakaszra, és a 15. hadsereg állományából, valamint Dél-Franciaországból sietve hadosztályokat, illetve egységeket csoportosított át. Úgy tervezte, hogy nemcsak megerösíti a védelmet, hanem ellencsapást is mér a Mortain-Avranches irányban, hogy elvágja a Bretagne-ba behatolt amerikai csapatokat ellátó bázisaiktól. A német "B" hadseregcsoport parancsnoksága, miután a Vire-Mortain terepszakaszon öt páncélosés hét gyalogoshadosztályt összpontosított, augusztus 7-én támadásra vállalkozott. A föcsapást négy hadosztállyal Avranches irányában mérte. Bár a német csapatok Avranches irányában mért ellencsapása nem járt eredménnyel, mégis arra kényszerítette a szövetséges parancsnokságot, hogy némileg módosítsa terveit. Az 1. amerikai hadsereg föeröi, ahelyett hogy tovább támadtak volna a Szajna felé, kénytelenek voltak Vire és Mortain körzetéportositotta föeröit, december 22-én ellencsapást mért. Ennek eredményeképpen december 26-ra sikerült elörenyomulnia Bastogne-ig, s itt egyesült a bekerített légideszant-hadosztállyal. Az angol-amerikai parancsnokság látta, hogy a Vörös Hadsereg segítsége nélkül a szövetséges csapatok nehezen állják ki az ellenség nyomását. Tudni akarta, hogy a Vörös Hadsereg mikor és hol indít támadást. Eisenhower december 21-én levelet írt a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságának: "Ha . . . az oroszoknak szándékuk döntö támadást indítani ebben vagy a jövö hónapban, e tény ismerete rendkívül fontos lenne számomra; minden tervemet ennek megfelelöen dolgoznám át. Lehet-e tenni valamit egy ilyen koordináció érdekében." Hozzátette, hogy hajlandó Moszkvába küldeni vezérkarának egyik magas rangú tisztjét. Az Egyesült Államok elnöke, amikor erröl a javaslatról értesült, december 24-én üzenetet küldött a szovjet kormányfönek, és ebben a következöket írta: "Annak érdekében, hogy valamennyien megkaphassuk az eröfeszítéseink egybehangolása céljából fontos értesüléseket, utasítani akarom Eisenhower tábornokot, hogy vezérkarából küldjön Moszkvába egy teljesen beavatott tisztet, aki megtárgyalná önnel a nyugati fronton, Eisenhowernál kialakult helyzetet és a keleti fronttal való együttmüködés kérdését". A szovjet kormányfö hozzájárulásának megérkezése után Eisenhower Kairón keresztül helyettesét, Tedder repülö marsallt Moszkvába küldte. Montgomery véleménye szerint a szövetségeseknek kevés csapatuk volt ahhoz, hogy kiragadják az ellenség kezéböl a kezdeményezést. A szükséges tartalékok megteremtése végett Eisenhower még december 23-án utasította Devers tábornokot, a 6. hadseregcsoport parancsnokát, hogy vonja vissza csapatait minden arcvonal-kiszögellésböl, "takarékoskodjék az élöerövel, abban az esetben pedig, ha az ellenség támad, lassan vonuljon vissza az északi szárnyon, még akkor is . . . ha egészen a Vogézekig kellene visszahúzódnia". Montgomery azt javasolta, hogy rövidítsék meg az arcvonalat, e célból vonják vissza az amerikai csapatokat az Ardennektöl délre keletkezett ívböl, mert az lehetövé teszi, hogy tartalékokat képezzenek. Az amerikai tábornokok azonban féltek attól, hogy ez rossz hatással lenne a katonák hangulatára, ezért nem fogadták el ezt a javaslatot. A 7. amerikai hadsereg visszavonása esetén Strasbourg-ot harc nélkül fel kellett volna adni. A francia kormány ez ellen erélyesen tiltakozott, mert félt az ezt követö esetleges politikai bonyodalmaktól. Az angol-amerikai nézeteltérésekhez tehát még francia-angol és francia-amerikai nézeteltérések is járultak. Mindez megnehezítette a szövetséges fegyveres erök hadászati vezetését. December végén az Ardennekben továbbra is súlyos volt az angol-amerikai csapatok helyzete. Arcvonalukat 80 kilométeres szakaszon áttörték a németek. Német források szerint itt 30 ezer amerikai katonát és tisztet ejtettek foglyul. Ez természetesen nagy szám, különösen akkor, ha figyelembe veszszük, hogy az Ardennekben védö 8. amerikai hadtest létszáma a német ellentámadás megindulásakor alig több mint 70 ezer fö volt. Az átcsoportosítás után az ardenneki kiszögellés északi oldalán nyolc német hadosztály ellen az 1. amerikai hadsereg és a 30. angol hadtest tíz hadosztálya és egy dandárja, a déli oldalon pedig 15 német hadosztály és két dandár ellen a 3. amerikai hadsereg kilenc hadosztálya harcolt. Eisenhower tartaléka egy kéthadosztályos hadtest volt. Figyelembe kell vennünk, hogy december 23-ig a kedvezötlen idöjárási viszonyok lehetetlenné tették a szövetségesek légierejének tevékenységét. Az idöjárás némi javulása folytán csak ezen a napon tüntek fel a harcmezö felett az amerikai repülögépek. December 23-tól 27-ig a harcászati légierö naponta átlagosan 447 felszállást hajtott végre, a hadászati légierö pedig az ellenséges csapatok mögöttes területe ellen íntézett légitámadásokat az Ardennekben, és támadta a német repülötereket. A német légierö ezalatt szintén élénk légi tevékenységet folytatott. Naponta átlagosan 600 felszállást hajtott végre. December végére a német parancsnokság a csapásmérö csoportosítás minden erejét ütközetbe vetette. Az üzemanyaghiány, a nehezen járható terep, az emberés harckocsiveszteségek és a személyi állomány kimerülése a támadás ütemét, a napi 20-25 kilométerröl 5-7 kilométerre csökkentette. Az eröviszonyok úgy alakultak, hogy a német csapatok nem tudták eredményesen folytatni a támadásukat, de az angol-amerikai csapatok sem tudtak ellentámadást indítani az ardenneki kiszögellés felszámolására. A támadás folytatásához további erökre és harceszközökre lett volna szükség. A szovjet-német arcvonal helyzete azonban nem engedte meg a német hadvezetésnek, hogy újabb hadosztályokat küldjön nyugatra. Ellenkezöleg. 1945 elején Kelet-Poroszországban és a Visztulánál várható volt a Vörös Hadsereg támadása. Budapesten a szovjet csapatok bekerítették a németek egyik nagy csoportosítását. Mindez a német hadvezetést arra kényszerítette, hogy erösítse a keleti arcvonalat. 1944. december 19töl 31-ig a szovjet-német arcvonalra négy újabb hadosztály és két dandár érkezett. Ilyen körülmények között a fasiszta hadvezetés elhatározta, hogy az Ardennekben továbbra is fenntartja az angol-amerikaí csapatokat veszélyeztetö helyzetet, és egyúttal néhány kisebb, egymást követö csapást mér más irányokban. Az egyik ilyen csapásra 1945. január elején, Elzászban került sor. Hitler december 28-án, miután Blaskovitz vezértábornaggyal, a "G" hadseregcsoport parancsnokával megbeszélte a további nyugati támadás tervét, értekezletet tartott, amelyen részt vettek Rundstedt vezértábornagy, a Nyugat-Európában harcoló német fegyveres erök parancsnoka, és a küszöbönálló hadmüveletben részt vevö fontos beosztású tábornokok és tisztek. Hitler ezen a megbeszélésen azt mondta, hogy a támadás célja "a behatolás körzetéböl (az Ardennek a szerk.) délre tartózkodó valamennyi amerikai hadosztály megsemmisítése, egyenként . . ." Hangsúlyozta : "Csapatainknak ebben a körzetben az a feladatuk, hogy minél több ellenséges eröt kössenek le . . . Jelenleg az a teendönk, hogy . . . néhány csapással megsemmisítsük az ellenség csapatait . . ." Ezután Hitlernek az volt a szándéka, hogy ismét megindítja a támadást a Maas irányában. A német hadvezetés terve újabb kalandorterv volt. Akik kidolgozták, nem számoltak sem a Vörös Hadsereg várható tevékenységével, sem pedig Németország és fegyveres eröi reális lehetöségeivel. A német fasiszta csapatok elzászi támadása 1945. január 1-én kezdödött. A föcsapást az erdös Vogézekben mérték, s ez lehetövé tette, hogy a csapásmérö csoportosítást rejtsék a szövetséges légierö támadásai elöl, és korlátozzák az amerikai csapatok manöverezését. A hitleristák az elsö három napon mintegy 30 kilométert tettek meg, és átvágták a Haguenauból Metz és Nancy felé vezetö országutat és vasútvonalat. A német csapatok további elönyomulása Saverne felé bekerítéssel fenyegette a 7. amerikai hadsereg föeröit. A német légierö eröteljesen támadta az angol városokat a V-1 lövedékekkel. 1944. december 25-re virradó éjjel több mint ötven He-111 típusú repülögép bombázta Manchestert. Tovább lötték London, Essex, Kent és más angol városokat V-2 rakétákkal. Január 1-én mintegy 800 német repülögép váratlan légitámadást intézett a szövetségesek franciaországi, belgiumi és hollandiai elöretolt repülöterei ellen, és súlyos károkat okozott az amerikai és angol harcászati légierönek. Eisenhower január 1-én elrendelte, hogy vonják vissza a csapatokat a Vogézek keleti körzetéböl, s adjanak fel néhány nagy helységet, többek között Strasbourg-ot. Ez ellen azonban tiltakozott a francia csapatok parancsnoksága. De Gaulle január 3-án megérkezett a föhadiszállásra, és Churchill jelenlétében követelte a föparancsnoktól, hogy mindenáron tartsa Strasbourg-ot. Miután elutasító választ kapott, kijelentette, hogy a franciák védeni fogják a várost. Nem hatott De Gaulle-re Eisenhowernak az a fenyegetése sem, hogy leállítja a francia hadsereg löszerés élelmiszer-ellátását. Eisenhower kénytelen volt meghátrálni De Gaulle elött, s Strasbourg védelmét az 1. francia hadseregre bízta. A német csapatok január 5-én Strasbourg-nál északra átkeltek a Rajnán, és fokozódott aktivitásuk a Colmar körzetében levö hídföben, amelyet a Rajnán túlra történt visszavonulás után is tartottak. Az 1. német hadsereg Haguenautól nyugatra folytatta támadását. Az elzászi támadás továbbfejlesztése céljából Hitler január 10-én engedélyt adott, hogy majdnem az egész 6. SS `páncéloshadsereget átdobják az ardenneki kiszögellésböl a "G" hadseregcsoport mögé. Az Ardennekben folytatódott a szívós harc, de egyik fél sem ért el számottevö sikert. Az 1. amerikai hadsereg január 3-án a kiszögellés északi oldalán ellencsapást kísérelt meg, de eredménytelenül. A déli oldalon a 3. amerikai hadsereg nagy nehézségek árán feltartóztatta ugyan az ellenség rohamait, de néhány helyen kénytelen volt visszavonulni. Január elején az amerikai csapatok helyzete az Ardennekben és attól délre tehát tovább is igensúlyos volt. Ezért Churchill január 6-án üzenetet küldött Sztálinnak. "Nyugaton nagyon súlyos harcok folynak írta -; és a föparancsnokságnak esetleg bármely pillanatban nagy döntéseket kell hoznia, Ön a saját tapasztalatából is bizonyára jól tudja, mennyire nyugtalanító az olyan helyzet, amikor a kezdeményezés ideiglenes elvesztése után nagyon hosszú frontot kell védelmezni . . . Hálás lennék, ha ön közölni tudná velem, hogy számíthatunk-e január folyamán, illetve bármilyen más idöpontban, amelyröl ön esetleg említést kíván tenni, a Visztula-fronton vagy valahol másutt nagy orosz támadásra." A Szovjetunió szövetségesi kötelességéhez híven elhatározta, hogy segít az angol-amerikai csapatokon. A Vörös Hadsereg január 12-én, a kitüzött idöpontnál hamarabb, széles arcvonalon, a Baltitengertöl a Kárpátokig támadást indított. A támadás olyan körülmények között indult meg, amikor a déli szárnyon, Budapest környékén, a 2. és 3. Ukrán Front csapatai lekötötték az ellenség erös páncélos csoportosítását. A szovjet csapatoknak a szovjet-német arcvonal középsö részén indított döntö támadása a hitlerista hadvezetés minden nyugati tervét meghiúsította. Nyugaton a hitlerista hadvezetés megszüntette a támadó harctevékenységet. Az arcvonalról kivont 6. SS páncéloshadsereg parancsot kapott, hogy vonuljon a kijelölt berakási körzetbe, és induljon útnak a szovjet-német arcvonalra. Nemsokára utasították Rundstedtet, hogy további 16 teljes értékü hadosztályt és jelentös tüzérséget küldjön a keleti arcvonalra. Az Ardennekben a német csapatok miután a nagy veszteségek és a keleti arcvonalra történt csapatszállítások miatt meggyengültek kénytelenek voltak visszavonulni megindulási állásaikba. A németek hadmüvelete az Ardennekben eredménytelenül végzödött. Az amerikai csapatok január 25-én elérték a Rúr folyót, ahonnan negyven nappal azelött a német csapatok megkezdték támadásukat. Január 20-ára az ellenség támadása gyakorlatilag Elzászban is befejezödött. A Vörös Hadsereg támadása arra kényszerítette a német hadvezetést, hogy nyugaton beszüntesse a támadóharcot. Ez lényegesen megváltoztatta az angol-amerikai csapatok helyzetét, lehetövé tette, hogy a német hadosztályokat visszavessék korábbi állásaikba, és felkészüljenek a támadásra Németország belsejében. A német csapatok ellentámadásának meghiúsulása 1944-1945 telén az Ardennekben és Elzászban ismét megmutatta: a Vörös Hadsereg hadmüveleteinek döntö szerepe van a fasiszta Németország elleni háborúban. A polgári történészek és szociológusok ma mindent elkövetnek, hogy felnagyítsák az amerikai csapatok ardenneki védelmi tevékenységének jelentöségét. John Toland például így ír: "Ez ugyanolyan nagy csata volt, mint a sztálingrádi; több mint egymillió katona és több ezer polgári személy vett részt az aktív tevékenységben." Bryant pedig Brooke tábornagynak, a brit birodalom volt vezérkari fönökének naplójegyzetei és önéletrajzi vázlatai alapján írt könyvében azt állítja, hogy "Hitler nyugaton próbált meg gyözelmet kicsikarni oly módon, hogy majdnem minden harckocsiját Eisenhower ellen összpontosította, s ezzel az oroszok kezére játszott . . . A Vörös Hadsereg azzal, hogy elöször egy ponton, majd másutt is erös csapást mért, áttörte az ellenség gyenge védelmét, és nyugat Szilézia és Poroszország határai felé tört elöre". Az efféle állítás történelemhamisítás. Elöször is nevetséges dolog összehasonlítani a németeknek az Ardennekben indított támadását a sztálingrádi szovjet támadással. A lényeg ugyanis egyáltalán nem az, hogy milyen erök vettek részt a harcban itt vagy ott, hanem az, hogy ezeknek az eseményeknek milyen hadászati következményük volt a második világháború alakulása és kimenetele szempontjából. Az Ardennekben és a Vogézekben a német csapatok lényegesebb veszteségek nélkül vonultak vissza eredeti állásaikba; a Volgánál döntö vereséget szenvedtek, teljesen megsemmisültek, és ez gyökeres fordulatot idézett elö a Nagy Honvédö Háború és a második világháború menetében. Másodszor, lelkiismeretlenség azt állítani, hogy az Ardennekben indított támadással a német hadvezetés "az oroszok kezére játszott", elösegítette a Vörös Hadsereg 1945. januári támadását. Természetesen akkor, amikor az antifasiszta koalíció államainak csapatai hadászatilag együttmüködtek, az Ardennekben vívott harcoknak bizonyos hatása volt a háború általános menetére, de nem befolyásolta a szovjet csapatok januári támadásának alakulását. Az egész világ tudja, hogy a Szovjetunió Fegyveres Eröi ragyogó hadmüveleteket hajtottak végre, még mielött a szövetségesek Franciaországban és Belgiumban megkezdték harctevékenységüket. A Vörös Hadsereg téli támadását a szovjet hadvezetés még jóval az ardenneki események elött megtervezte és elökészítette; ezek az események csupán némileg meggyorsították a támadás megkezdését, s ez, mint láttuk, az angol és az amerikai kormányfö kérésére történt. S végül: azok a történészek, akik a nyugaton és a szovjet-német arcvonalon lejátszódó események összefüggéseit vizsgálják, ne feledkezzenek meg a döntö tényröl, a fasiszta Németország fegyveres eröinek a megoszlásáról. Nekik is tudniuk kell, hogy 1944 végén a német hadvezetésnek 185 hadosztálya és 21 dandárja volt a szovjet-német arcvonalon. Nyugaton és az olasz arcvonalon 98 német hadosztály és három dandár tevékenykedett. Vagyis az ellenség eröinek a kétharmada a szovjet-német arcvonalon, a második világháború döntö arcvonalán harcolt. Az ardenneki harctevékenység jelentöségének eltúlzására irányuló kísérleteknek tehát semmi tárgyi alapjuk sincs. Céljuk egy: felnagyítani az angol-amerikai csapatok és kisebbíteni a Szovjetunió és fegyveres eröi szerepét általában a fasiszta Németország szétzúzásában, és adott esetben a januári támadásban. De nem szabad megfeledkeznünk egyes fontos dokumentumokról. Annak idején az amerikai és angol kormányfö teljesen helyesen értékelte a szovjet támadást. Churchill a Szovjetunió minisztertanácsa elnökéhez intézett 1945. január 17-i levelében ezt írta: "Őfelsége Kormánya nevében tiszta szívböl hálánkat fejezem ki, s egyben szerencsét akarok kívánni önöknek ahhoz a gigászi támadáshoz, amelyet a keleti fronton indítottak." Roosevelt abban a levélben, amely 1945. január 18-án érkezett meg Moszkvába, elragadtatással állapította meg: "az önök vitéz katonái által eddig véghezvitt höstettek és a jelenlegi támadás során máris bebizonyosodott ütöképességük teljesen indokolttá teszi azt a reményt, hogy csapataink mindkét fronton gyors sikereket fognak elérni." Ezek a levelek többet jelentenek egyszerü diplomáciai udvariasságnál. Churchill azért mondott köszönetet, mert közvetlen összefüggést látott a Vörös Hadsereg 1945. januári hatalmas támadásának megindulása és a német csapatok nyugati támadó harctevékenységének megszünése között. Roosevelt megértette, hogy a januári támadás biztosítja az angol-amerikai csapatok sikerét. * Az angol és amerikai fegyveres erök és a francia csapatok közös harctevékenységének, valamint a nyugat-európai országok népei harcának eredményeképpen felszabadult a német fasiszta hódítók uralma alól Közép-Olaszország, Franciaország, Belgium és Hollandia egy része. Ebben óriási szerepet játszottak a Vörös Hadsereg gyözelmei. A hitlerista hadsereg nagy része a szovjet csapatok ellen harcolt. Maurice Thorez a párizsi dolgozók gyülésén a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 31. évfordulóján kijelentette: "A Szovjetunió, amely fiainak millióit áldozta fel a német hódítók elleni harcban, óriási mértékben hozzájárult országunk felszabadításához . . . A franciák emlékeznek azokra a nehéz napokra, amikor Franciaország és az egész világ sorsa összefüggött Sztálingrád sorsával. A szovjet emberek szívében örökké fog élni a végtelen hála és elismerés a szovjet hadsereg iránt." Az 1944 júniusában megnyitott második front az európai hadászati helyzetre annyiban hatott, hogy a szövetségesek fegyveres eröi lekötötték a nyugat-európai német fasiszta csapatokat, és magukra vonták az ellenség hadászati tartalékainak egy részét. A második front megnyitása azonban nem gyengítette lényegesen az ellenségnek a szovjet-német arcvonalon levö eröit. Ez az arcvonal továbbra is a második világháború fö arcvonala maradt. A Vörös Hadsereg 1944-1945 telén mért megsemmisítö csapásai nemcsak segítettek az angol-amerikai csapatoknak elkerülni a vereséget, hanem arra is kényszerítették a német hadvezetést, hogy nyugaton lemondjon a támadó hadmüveletekröl. Mindez döntöen befolyásolta a szövetséges csapatok helyzetét, amelyek így a továbbiakban ismét megkezdhették a támadó harctevékenységet a fasiszta hódítók ellen. A felszabadító mozgalom során a nyugat-európai országokban kedvezö feltételek jöttek létre ahhoz, hogy ezek az országok helyreállítsák nemzeti függetlenségüket, és valóban demokratikusan fejlödjenek. Az angol-amerikai csapatokra támaszkodó reakció azonban azonnal elszánt harcot indított a haladó erök ellen, és megakadályozta a nép gyözelmét.