A BAL PARTI UKRAJNA FELSZABADÍTÁSA HADÁSZATI HÍDFŐK BIRTOKBAVÉTELE A DNYEPER JOBB PARTJÁN

A BAL PARTI UKRAJNA FELSZABADÍTÁSA HADÁSZATI HÍDFŐK BIRTOKBAVÉTELE A DNYEPER JOBB PARTJÁN

1. Támadás a Dnyeper felé A Vörös Hadseregnek Kurszknál, az orjoli és a belgorod-harkovi irányban indított ellentámadása általános hadászati támadásba nött át. A támadás a Velikije Lukitól a Fekete-tengerig terjedö arcvonalon bontakozott ki. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a nyári-öszi hadjárat már jóváhagyott terveinek megfelelöen úgy határozott, hogy a támadást kifejlesztve, szétzúzza az ellenség föeröit az arcvonal déli szárnyán, felszabadítja az egész bal parti Ukrajnát, menetböl átkel a Dnyeperen, és jobb partján hadászati hídföt vesz birtokba. Ezt a feladatot a Központi, a Voronyezsi, a Sztyeppi, a Délnyugati és a Déli Frontnak kellett végrehajtania. Közülük az elsö háromnak el kellett érnie a Dnyeper középsö folyását, és menetböl át kellett kelnie a hatalmas vízi akadályon. A Délnyugati és a Déli Front magasabbegységeinek szét kellett verniük a fasiszta német csapatokat a Donyec-medencében, és alsó folyásánál kellett elérniük a Dnyepert. Ugyanakkor a föhadiszállás az Észak-kaukázusi Front csapatai elé azt a feladatot tüzte, hogy zúzzák szét az ellenséges csoportosítást a Tamany-félszigeten, és fejezzék be Észak-Kaukázus felszabadítását. A szovjet csapatokkal a német "Közép" hadseregcsoport 2. hadserege, a "Dél" hadseregcsoport 4. páncélos hadserege, a 8. (a volt "Kaempf" hadmüveleti csoport), valamint 6. és 17. hadserege állt szemben. A német fegyveres erök föparancsnoksága igyekezett megállítani a szovjet csapatok támadását és megszilárdítani az arcvonalat. E célból sok védelmi terepszakasz elökészítését rendelte el. Augusztus 11-én a német vezetés utasítást adott a hadászati védelmi terepszakasz berendezésének meggyorsítására. Ez a Kercs-félszigettöl a Molocsnaja folyó, a Dnyeper alsó folyása és a Szozs folyó mentén Gomelig, majd Orsától, Vityebszktöl, Nyeveltöl, Pszkovtól keletre és a Csud-tótól északra a Narva folyó mentén húzódott. A hitlerista vezetés abban reménykedett, hogy itt, a jobb parti Ukrajna és Belorusszija elött végérvényesen megállítja a Vörös Hadsereget, védelmi harcokban elvérezteti, majd újból támadásba megy át. "A Dnyeper-Szozs vonalat írja Rieker nyugatnémet hadtörténész Keleti fallá® kellett volna változtatni, amelyen az oroszok kitörték volna a nyakukat, s ezután Hitler újabb támadást szándékozott indítani az eredménytelen rohamokban legyengült ellenség ellen." Különösen nagy jelentöséget tulajdonított a német hadvezetés a "Keleti fal" fö szakaszának: a Dnyeper vonalának. A Dnyeper, amely a Volga és a Duna után Európa harmadik leghosszabb folyója, számottevö természetes akadály volt. Folyásának sebessége helyenként eléri a másodpercenkénti két métert, szélessége a három és fél kilométert, mélysége pedig a 12 métert. Magas meredek jobb partja hosszú szakaszon uralkodik a lapos bal part felett. Az ellenség nemcsak a Dnyeper jobb partját erödítette meg, hanem a bal parton is megerödített hídföt létesített, hogy megakadályozza a szovjet csapatok partváltását. Mint Hnobelsdorff tábornok, a 48. német páncélos hadtest egykori parancsnoka megállapítja: . . . " a dnyeperi ellenállási vonal megteremtésének terve már Sztálingrád eleste után . . . 1943 tavaszán megszületett; úgy látszott, hogy a széles folyó magas, meredek nyugati partja révén leküzdhetetlen akadállyá válhat az oroszok számára". A német hadvezetés abban reménykedett, hogy az arcvonalnak a Dnyepernél történö megszilárdításával nemcsak megmenti az arcvonal jobbszárnyának csapatait a megsemmisüléstöl, hanem a gazdag déli vidéket is megtarthatja. "Az egész déli arcvonal, söt az egész délkeleti terület sorsa attól függött, hogy sikerül-e tartani a Dnyeper vonalát" hangsúlyozza Görlitz. Rieker ezzel kapcsolatban megjegyzi: "NyugatUkrajna termékeny vidékeinek, Krivoj Rog vasércének, Zaporozsje és Nyikopol mangánjának és színesfémjeinek, a román . . . magyar és osztrák olajnak a birtokában Németország még hosszú ideig folytathatta volna a háborút." Németország fasiszta urai azzal is számoltak, hogy ha a Vörös Hadsereg délen még egy hatalmas csapást mér, a szövetségesei esetleg el is hagyják Németországot. A fasiszta propaganda szüntelenül hangoztatta a keleti arcvonal jobbszárnyán levö terepszakaszok megtartásáért folyó harc döntö jelentöségét. Westphahl, a német fasiszta hadsereg egykori tábornoka ezt írja: "A katonák nem ok nélkül vélték, hogy Németország sorsa Ukrajnában döl el." A bal parti Ukrajna felszabadítására és a Dnyeper vonalának áttörésére vonatkozó általános tervvel összhangban, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása augusztus 16-án azt a parancsot adta a Központi Frontnak, hogy "Szevszk, Mihajlovszki tanya általános irányban támadva, legkésöbb szeptember 1-3-ra érje el a Gyeszna folyó (Trubcsevszk D), Novgorod-Szeverszkij, Sosztka, Gluhov, Rilszk vonalat. A továbbiakban fejlessze ki a támadást Konotop, Nyezsin, Kijev általános irányban, és kedvezö feltételek esetén eröinek egy részével keljen át a Gyesznán, és indítson támadást a folyó jobb partja mentén Csernyigov irányában". (12. sz. térkép.) A Voronyezsi Front elé a föhadiszállás augusztus 12-én azt a feladatot tüzte, hogy a Harkov körzetében levö ellenség megsemmisítése után, föeröivel Poltava, Kremencsug irányában fejlessze tovább a támadást, érje el a Dnyepert és vegye birtokba a folyó átkelöhelyeit. Ugyanazon a napon a Sztyeppi Front azt a feladatot kapta, hogy a Voronyezsi Front csapataival együttmüködve támadjon Krasznográd, Verhnye-Dnyeprovszk általános irányban, Dnyepropetrovszk körzetében érje el a Dnyepert, és foglalja el az átkelöhelyeket. A föhadiszállás direktívájában helyesen értékelte az ellenségnek az arcvonal megszilárdítására irányuló törekvését, s azt, hogy állásharcra szándékozik áttérni. Ilyen körülmények között fontos volt, hogy ne hagyjanak neki idöt a felocsúdásra és csapatainak feltöltésére. Éppen ezért a Központi, a Voronyezsi és a Sztyeppi Frontnak sürgösen ki kellett aknáznia a Kurszknál aratott gyözelem eredményeit, és újabb megsemmisítö csapásokat kellett mérnie az ellenség meggyengült csoportosítására. A támadás elökészítésére mintegy 10 nap állt rendelkezésre. Ezt megelözöleg a csapatok már másfél hónap óta súlyos harcokat vívtak. Az erök átcsoportosítását, a hadtáp felzárkóztatását, s a löszer biztosítását tehát gyorsan kellett végrehajtani. Ukrajna népe türelmetlenül várta a Vörös Hadsereget, és igyekezett mindenben a segítségére lenni. Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottság 252c21c a, a köztársaság Legfelsöbb Tanácsának Elnöksége és a Népbiztosok Tanácsa felhívta az ukrán népet, hogy még nagyobb erövel szítsa fel a gyülölt ellenség elleni szent harc lángját. "Elérkezett a döntö fegyveres harcok ideje! állapították meg 1943. augusztus 9-i felhívásukban. Elérkezett Ukrajna felszabadításának ideje. Harcba hívjuk mindazokat, akik szívükön viselik szeretett Ukrajnánk szabadságát és függetlenségét, akik szeretik szülöföldjüket, akik szabad és boldog életet akarnak maguknak és gyermekeiknek." A sokat szenvedett, meggyötört, de meg nem tört Ukrajna újabb höstettekre buzdította fiait és lányait. A fasiszta rabság kísérteties éjszakája, amely két éven át megülte Ukrajna földjét, a vége felé közeledett. Hasadt már a felszabadulás hajnala. "Fel a döntö harcra, Ukrajna népe! szólt a felhívás. Harcunkban nem állunk egyedül. Vállvetve menetelnek velünk oroszok, beloruszok, grúzok, örmények a Szovjetunió valamennyi népének fiai . . . Elöre, az ellenség elleni támadásra!" Az SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Irodája a Vörös Hadsereg támadása kapcsán meghatározta a Dnyeper középsö folyása körzetében müködö partizánok feladatait. A partizán-magasabbegységeket és osztagokat ott kellett összevonni, ahol a szovjet csapatoknak a terv szerint el kellett érniük a Dnyepert. Az UK(b)P Központi Bizottsága július 21-i rádiótáviratában arra szólította fel az ukrán partizánok magasabbegységeit és osztagait, hogy fokozzák tevékenységüket az ellenség hátában. "A partizánok hangsúlyozta a rádiótávirat minden erejükkel azon legyenek, hogy a vasútvonalak és a szerelvények felrobbantásával megakadályozzák az ellenség élöerejének és harci technikai eszközeinek elörevonását, minden eszközzel pusztítsák az elhelyezési körletekben levö ellenséget, és teremtsenek a fasiszták számára elviselhetetlen körülményeket a mögöttes területeken." A partizánok és a Vörös Hadsereg csapatai közötti jobb együttmüködés biztosítása céljából a Voronyezsi Front haditanácsa mellé a Partizánmozgalom Ukrán Törzsének munkatársaiból, Sztrokaccsal az élen, 15 föböl álló hadmüveleti csoportot szerveztek. A csoport az UK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának határozata értelmében tervet dolgozott ki a gyesznai és a dnyeperi átkelöhelyeknek a partizánok által való elfoglalására. A tervet a Voronyezsi Front haditanácsa jóváhagyta. A terv végrehajtásába 20 partizán-magasabbegységet és önálló osztagot, összesen mintegy 17 ezer föt kívántak bevonni. A jobb parti Ukrajnában müködö magasabbegységek és osztagok jelentös részét azzal bízták meg, hogy az ellenség közlekedési vonalait támadják, és akadályozzák meg, hogy nyugatról tartalékokat szállítson Kijevbe, Kremencsugba és Dnyepropetrovszkba. Augusztus 26-án reggel hatalmas tüzérségi és légi elökészítés után a Központi Front csapatai támadásba lendültek. A föcsapást Novgorod-Szeverszkij irányában a 65. hadsereg, a 2. harckocsihadsereg, valamint a 48. és a 60. hadsereg eröinek egy része mérte. A 2. harckocsihadsereg magasabbegységeit a 65. hadsereg sávjában vetették ütközetbe. Itt müködött a föparancsnoksági tartalék 4. áttörö tüzérhadteste, és itt harcolt a 16. légi hadsereg zöme is. A szovjet csapatoknak át kellett törniük a 2. német hadsereg erös védelmét. Az ellenség csaknem fél éven át erödítette és tökéletesítette állásait. Valamennyi települést körkörös védelemre rendezett be. A peremvonal harcászati szempontból kedvezö terepszakaszokon, többek között a Szev és a Szejm folyó magas jobb partján húzódott. Az állásokhoz vezetö utakat aknamezökkel és drótakadályokkal megbízhatóan lezárták. A harc nyomban igen hevessé vált. Az elsö nap folyamán az ellenség több ellenlökést hajtott végre, és légiereje támadta a szovjet csapatokat. Augusztus 27-én a német fasiszta vezetés a 9. hadseregböl és a "Közép" hadseregcsoport tartalékából további két gyalogos és két páncélos hadosztályt dobott át Szevszk körzetébe. A harcok óráról órára véresebbek lettek. A szovjet csapatok lassan nyertek tért. Augusztus 27-én a Bogdanov altábornagy parancsnoksága alatt álló 2. harckocsihadsereg harckocsizói, a Batov altábornagy vezette 65. hadsereg lövész-magasabbegységeivel együttmüködve elfoglalták Szevszket. A siker továbbfejlesztésére tett kísérletek azonban nem jártak kellö eredménnyel. Ezen a napon a szovjet csapatok 12 ellenlökést vertek vissza. Nem csökkent az ellenség ellenállása a rákövetkezö napokon sem. Augusztus 31-én estig a támadó magasabbegységek ezen az arcvonalszakaszon mindössze 20-25 kilométernyit nyomultak elöre. Másképpen alakultak az események Szevszktöl délre, ahol a kisegítö csapást mérték. A szovjet csapatok itt az ellenségnek egy gyenge erökkel védett arcvonalszakaszára bukkantak. Csernyahovszkij altábornagy parancsnoksága alatt a 60. hadsereg csapatai augusztus 29-én áttörték a védelmet, elfoglalták Gluhovot, és folytatták az elönyomulást Konotop irányában, és mintegy 100 kilométernyire szélesítették ki az áttörést. Ez nagy gyözelem volt. A Központi Front csapatai Ukrajna területére léptek. A szovjet katonák örömükben összeölelkeztek, sokan megcsókolták az újra szabaddá vált ukrán földet. A Kleveny folyócska hídjánál, ahol Szovjet Ukrajna területe kezdödik, egy útjelzö táblára valamelyik katona ezt írta fel: "Édesanyánk: Ukrajna". Az ukrán falvak és városok fölött ismét vörös zászló lengett. A szovjet katonák úgy jöttek Ukrajnába, mint fiú az anyjához, hogy kimentse az ellenség rabságából. A sokat szenvedett, az ellenség iránti gyülölettöl áthatott ukrán föld örömmel fogadta megmentöit. Az elsö felszabadult ukrán falvak életben maradt lakosai a szovjet katonák elébe siettek, hogy szeretettel megöleljék öket, és köszönetet mondjanak nekik. A 60. hadsereg sikerének nagy jelentösége volt a hadmüvelet további menete szempontjából. A Központi Front parancsnoksága úgy határozott, hogy eröinek zömét most a konotopi irányban összpontosítja. Ezért a 13. és a 2. harckocsihadsereget a frontjobbszárnyától sietve ide csoportosította át. A szovjet csapatok sikeres támadása Észak-Ukrajnában a német fasiszta hadvezetést fölöttébb nyugtalanította. Németország szárazföldi csapatainak vezérkara így értékelte a Központi Front csapatainak támadása folytán kialakult helyzetet: "Az ellenség hadmüveleteinek föcsapása a ŻDél® hadseregcsoport balszárnya ellen irányul. Ez egyben a legjobban fenyegetett irány. Figyelembe véve az eröviszonyokat, a most kialakult feszült helyzetben itt kell várnunk a további támadás t, és a válság gyors kifejlödését, amely szükségképpen kihat majd a ŻDél® hadseregcsoport általános helyzetére is." A német fasiszta vezetés igyekezett megállítani a szovjet hadseregek támadását, és az arcvonalszakaszon rendelkezésére álló minden tartalékát bevetette. Ámde hasztalan. Szeptember 3-án a Központi Front csapatai Novgorod-Szeverszkijtöl délre elérték a Gyesznát, majd továbbfejlesztették támadásukat délnyugat felé. Megtörve az ellenség ellenállását, felszabadították Krolevecet, átvágták a brjanszk-kijevi vasútvonalat, s ezzel megfosztották az ellenséget az arcvonal menti szabad manöverezés lehetöségétöl. Ugyanabban az idöben szabadították fel az ösi, minden szovjet ember számára kedves Putyivl várost, az orosz nép nagy höskölteményében, az Igorénekben megörökített történelmi események színhelyét. Az arcvonal balszárnycsapatai menetböl átkelve a Szejmen, a konotop-bahmacs-nyezsini fö vasútvonal és a Gyeszna jobb partja mentén nyomultak elöre. A 60. hadsereg magasabbegységei hamarosan megindították a harcot Konotopért. Az ellenség igyekezett megtartani a kijev-brjanszki és a kijev-kurszki vasútvonal e fontos csomópontját. A város, amely hosszú ideig messze a német csapatok arcvonala mögött feküdt, kedvezö gyüjtö és elosztó körzete volt a Németországból a frontra irányított harci technikai eszközöknek és a személyi utánpótlásnak. Az ellenség Konotop megtartása érdekében minden rendelkezésére álló eröt bevetett, így még a pályaudvaron rekedt szabadságos és a visszavonulás során lemaradt és a városban összeverödött katonákat is. A helyzetet azonban így sem sikerült megmentenie. Szeptember 6-án a szovjet csapatok felszabadították Konotopot és vasútállomását. Másnap estére a Központi Front csapatai, amelyek a támadás kezdete óta mintegy 180 kilométert nyomultak elöre délnyugati irányban, széles arcvonalszakaszon elérték a Gyeszna folyót. A Központi Front balszárnycsapatai Csernyigov irányában támadva szeptember 9-én, kétnapos harc után elfoglalták Bahmacs jelentös vasúti csomópontot. A várostól délre a szovjet csapatok bekerítették, és néhány nap alatt megsemmisítették négy német gyalogos hadosztály maradványait. Az ellenség védelmében ezen az arcvonalszakaszon rés támadt. A rés elzárására az ellenség egy újabb gyalogos hadosztályt vetett be, amelyet a mögöttes területröl vont elöre Nyezsin körzetébe. Mindamellett a szovjet csapatok már szeptember 14-én elérték Nyezsint, s másnap fel is szabadították. A kijevi irányban elesett az ellenség utolsó olyan támpontja, amely a Dnyeperhez vezetö utakat fedezte. Közben a Központi Front jobbszárnyhadseregei Gomel irányában támadtak. A Központi Front sikere kedvezö feltételeket teremtett a Voronyezsi Front számára. Csapatai Ahtirka körzetében elhárították az ellenség erös ellencsapásait, és augusztus végén újból támadásba lendültek. Szeptember 2-án három oldalról megközelítették Szumit, és egyidejüleg mért csapással felszabadították Ukrajna e fontos területi székhelyét. A csapatok utána folytatták a támadást nyugat felé. A hitleri föhadiszállás még mindig abban reménykedett, hogy sikerül megszilárdítania az arcvonalat , és megállítania a Vörös Hadsereg támadását. Keitel tábornagy, a német fegyveres erök föparancsnokságának vezérkari fönöke, szeptember 4-én Davidescu ezredesnek, a román hadsereg Berlinben tartózkodó képviselöjének, aki a szovjet csapatok ukrajnai elönyomulása miatt Románia nyugtalanságát tolmácsolta, kijelentette: "Pontos értesüléseink szerint a szovjeteknek nincsenek olyan erös tartalékaik, amelyek lehetövé tennék, hogy továbbfejlesszék sikerüket, és mélyen behatoljanak védelmünkbe. A német hadvezetésnek az a véleménye, hogy a keleti arcvonal képes ellenállni az orosz támadásnak, s kijelenti: a románoknak emiatt nincsen okuk a nyugtalanságra." Ámde a nyugtalanságra mégiscsak volt ok. Szeptember 9-én és 10-én ugyanis a Voronyezsi Front jobbszárnya elérte a Horol folyót, közepe pedig a Pszjol folyót. A front csapatai már csak 190-200 kilométernyire voltak a Dnyepertöl. Szeptember 10-én a Voronyezsi Front jobbszárnyának csapatai Romnitól délkeletre megtörték az ellenség ellenállását, és délröl átkarolták a 4. német páncélos hadsereg Prikulitól keletre müködö csoportosítását. Ezt északról valamivel elöbb már átkarolták a Központi Front balszárnyának csapatai. Ennek eredményeképpen a nyolc hadosztályból álló ellenséges csoportosítás mindkét szárnya fedezetlenül maradt. A német vezetés a bekerítéstöl tartva megkezdte a csapatok visszavonását a Dnyeperhez. A visszavonulás során felrobbantották és felgyújtották a hidakat, sürün aláaknázták az utakat és átkelöhelyeket. A Voronyezsi Front középsö részén támadó szovjet csapatok súlyosan megverték a Vorszkla, Pszjol és Szula folyók mentén elöre berendezett közbeesö védelmi terepszakaszon megkapaszkodott ellenséget. Ennek eredményeképpen szeptember 15-én egy újabb, öt hadosztályból álló ellenséges csoport került elszigetelt helyzetbe. Ez szintén visszavonult a Dnyeperhez. A szovjet csapatok tehát határozott és ügyes fellépésükkel két egymástól elszigetelt csoportra szakították a 4. német páncélos hadsereget, s ezek sietve visszavonultak a Dnyeper felé. A Voronyezsi Front balszárnycsapatainak és a Sztyeppi Front csapatainak Harkovtól délkeletre indított támadása azonban lassan bontakozott ki. Az ellenség, óriási veszteségei ellenére, itt különösen szívós ellenállást fejtett ki, s ezzel igyekezett biztosítani Donyec-medencei csoportosításának szárnyait, amely abban az idöben egyik vereséget a másik után szenvedte a Délnyugati és a Déli Front csapataitól. A német fasiszta vezetés Harkovból kivert csapataival vissza akarta hódítani a várost. Ehhez megindulási állásként a Harkov elöterében levö Ljubotyin vasúti csomópontot igyekezett felhasználni. Ljubotyin körzetében újabb eröket vont össze, s velük menetböl ellencsapásokat mért, de ezek kudarcba fulladtak. A Sztyeppi Front Managarov altábornagy parancsnoksága alatt támadó 53. hadserege több helyen áttörte a védelmet; Ljubotyinnál átkarolta az ellenséges csoportosítás szárnyait, és veszélyeztette közlekedési vonalait. Az ellenség, a megsemmisüléstöl tartva, visszavonult délnyugat felé. Augusztus 29-én a szovjet csapatok felszabadították Ljubotyint. A Sztyeppi Front csapásai alatt visszavonuló ellenség szívósan ellenállt. Légiereje 50-es gépcsoportokban bombázta a támadó szovjet csapatokat. Az ellenség nagy eröfeszítéssel közbensö védelmi terepszakaszokat épített ki a Merefa, a Mzsa, az Orjol és a Vorszkla folyók partján, és erös védelmi csomópontokká alakította át a szovjet csapatok Dnyeperhez vezetö útja mentén fekvö városokat (Valkit, Krasznográdot, Poltavát stb.). Elöre megerödítették Merefa városának körzetét is, amely annak idején délröl fedezte Harkovot, és a harkovi védelem legföbb déli bástyája volt. Harkov elvesztése után sem csökkent azonban Merefa jelentösége. A város volt az egyik sarkpontja a Harkov-Merefa-Ljubotyin vasúti háromszögnek. E vasúti gócpont birtokában az ellenség fenntarthatta a közlekedést a számára fontos vonalakon. A Merefáért vívott harcok rendkívül hevesek és szívósak voltak. Egymást követték az ellenség ellenlökései. A szovjet csapatok megkerülték a merefai erödítményeket, és oldalba támadták a védöket. A német csapatok bekerítéstöl tartva, kénytelenek voltak visszavonulni. Szeptember 4-én a Sumilov altábornagy parancsnoksága alatt álló 7. gárdahadsereg csapatai elfoglalták Merefát. Ezzel az ellenség ismét egy fontos védelmi csomópontját vesztette el a Dnyeperhez vezetö úton. Ebben az idöszakban már fokozottabban támogatták a csapatokat Csernyigov és Poltava vidékének partizánjai. Megszakították az ellenség vasúti és közúti szállításait, megsemmisítették élöerejét és harceszközeit, megmentették a szovjet embereket és a nép vagyonát a pusztulástól vagy az elhurcolástól, és a Vörös Hadsereggel együtt városokat és falvakat szabadítottak fel a bal parti Ukrajnában. A poltavai terület csernuhini körzetének partizáncsoportja szeptember derekán felrobbantott két hidat az Udaj folyón, hat helyen aláaknázta a vasúti pályát, és megszervezte a szerelvények kisiklatását, aminek eredményeként 26 órán át szünetelt a forgalom a bahmacs-prikuli vasútvonalon. Ugyanazon a területen az orzsicai körzet partizánosztaga egy hónap alatt, augusztus 20-tól szeptember 20-ig, lubni-romodani vasútvonalon nyolc ellenséges szerelvényt siklatott ki. Az osztag csoportjai az orzsica-iszkovci úton is rajtaütöttek a német csapatok gépkocsijain és szekerein. Amikor a fasiszta csapatok visszavonulásuk során az Orzsica folyón felrobbantották a hidat, a partizánok az erdöben rejtözö lakosságot hívták segítségül, és egyetlen nap alatt átkelöhelyet építettek, amelyen aztán átvonulhattak a Voronyezsi Front üldözö csapatai. Hatékonyan támogatta a szovjet csapatokat Tkanko partizáncsoportja. A csoport szeptember elsö tíz napja alatt a kijev-grebjonkai vasútvonal fontos szakaszán öt katonai szerelvényt siklatott ki, és eközben megsemmisített 30 vagont, öt mozdonyt és sok hitleristát. Fokozta a hitleristák elleni harcot a bal parti Ukrajnának a megszállás alatt sokat szenvedett, megkínzott lakossága is. A lakosság igyekezett megakadályozni, hogy a betolakodók széthurcolják és elpusztítsák a nép vagyonát. Szeptember elején, amikor a fasiszták megkísérelték elszállítani a poltavai vállalatok berendezésének egy részét, a munkások a helyi földalatti szervezet vezetésével meghiúsították a kísérletet. A fémárugyárban a munkások üzemképtelenné tették az ellenség által elszállításra elökészített 22 autómotort. A poltavai körzet Szeredovka falujában a kolhozparasztok, az illegális pártszervezet kezdeményezésére, széthordták a németek raktárából a gabonát, és azt a Vörös Hadsereg beérkeztéig elrejtették. Zolotonosában sértetlenül megörizték a városi villanytelep berendezését. Ugyanilyen tevékenységet fejtettek ki a szovjet hazafiak a bal parti Ukrajna más városaiban és falvaiban is. Az ukrán népnek a szovjet haza, a szovjet fegyveres erök iránt érzett lángoló szeretetét bizonyította a katonaköteles ifjak magatartása. A felszabadított ukrán területen a férfiak és fiatalok tízezrei, mozgósítási parancs bevárása nélkül, önként léptek be a Vörös Hadseregbe, hogy fegyverrel a kézben harcoljanak országuk felszabadításáért. Ez lehetövé tette a frontok hadseregeinek jelentös feltöltését. A bevonulókat feleségük, anyjuk, testvéreik biztató szavakkal bocsátották útnak: "Harcoljatok bátran, hogy minél elöbb elüzzétek a németet Ukrajnából." Csak a 13. hadseregbe 30 ezer ember vonult be. A német fasiszta csapatok helyzete Ukrajnában egyre romlott. A német hadvezetés, a szovjet haderö déli szárnyának sikeres elönyomulása folytán, szeptember derekán végérvényesen lemondott arról, hogy megtartsa a Dnyepertöl keletre esö területet, s igyekezett Ukrajnában harcoló csapatait megmenteni a teljes pusztulástól, oly módon, hogy visszavonta eröit a Dnyeperhez. Azt remélte, hogy ennél a hatalmas vízi akadálynál megállíthatja a szovjet csapatokat. Szeptember 15-én a német hadvezetés elrendelte, hogy a "Dél" hadseregcsoport föeröit vonja vissza a Dnyeper mögé, a déli arcvonalszakaszon pedig a Molocsnaja mögé. A Kijevtöl északra tevékenykedö német csapatoknak a Gyesznától a Dnyeperhez való visszavonását az események további alakulásától tették függövé. A német fasiszta hadvezetés utasította csapatait, hogy semmilyen körülmények között se engedjék átkelni a Vörös Hadsereget a Dnyeperen, és az utolsó emberig védjék új állásaikat. A bal parti Ukrajnából visszavonuló hitlerista csapatok romba döntött városokat és falvakat hagytak hátra. A lábon álló gabonát óriási területen felgyújtották, a vasutakat és az utakat szétrombolták, a gyárak, az üzemek ezreit felrobbantották, és a földdel tették egyenlövé, a szovjet emberek százezreit pedig fasiszta rabságba hajtották. Az ellenség féktelen dühében elpusztított, felperzselt földet hagyott maga mögött, arra számítva, hogy ez is segítségére lesz a Vörös Hadsereg Dnyepernél való megállításában. A szovjet csapatok nagy sikerei szükségessé tették, hogy a frontok feladatait kiegészítsék. A Központi és a Voronyezsi Front csapatainak eröfeszítéseit a kijevi, a Sztyeppi Frontét pedig a kremencsugi irányban összpontosították. Az ellenségnek ezekben az irányokban való szétzúzása lehetövé tette, hogy a szovjet csapatok politikai és gazdasági szempontból fontos körzeteket szerezzenek vissza, és megteremtette az elöfeltételeket a Vörös Hadsereg további müködéséhez a jobb parti Ukrajnában. A szovjet hadvezetés megerösítette a kijevi és kremencsugi irányban harcoló csapatokat. A föhadiszállás tartalékából a Központi és a Voronyezsi Fronthoz irányították a 61. hadsereget, a 3. gárdaharckocsihadsereget és az 52. hadsereget, két harckocsi-, egy gépesített és két lovas hadtestet. A Sztyeppi Frontnak adták át a föparancsnokság tartalékából a 37. hadsereget, a Voronyezsi Fronttól az 5. gárdahadsereget és a Délnyugati Fronttól a 46. hadsereget. A szovjet csapatok, legyürve az ellenség ellenállását, feltarthatatlanul nyomultak elöre a Dnyeper felé. A Központi, a Voronyezsi és a Sztyeppi Front hadseregeinek támadása napról napra fokozódott. A Központi Front jobbszárnycsapatai átkeltek a Gyesznán, és szeptember 16-án felszabadították Novgorod-Szevcrszkijt. A folyó jobb partján áttörték az ellenség elöre elökészített védelmét. Az ellenségnek így már nem volt módja arra, hogy a Gyeszna mentén berendezett védelemre támaszkodva csapást mérjen a Csernyigov és Kijev felé elönyomuló szovjet csapatok szárnyára és hátába. A Központi Front balszárnycsapatai szeptember 19-re virradó éjjel Csernyigovtól délnyugatra szükségátkelöeszközökkel átkeltek a Gyesznán, és az ellenség két páncélos és egy örhadosztályának szétverése után szeptember 21-én felszabadították Ukrajnának ezt a területi székhelyét is. Csernyigov felszabadítása után a Központi Front csapatai lendületesen tovább fejlesztették a támadást. Szeptember 21-én estére a front balszárnyának elörevetett egységei a Pripjaty torkolatától északra elérték a Dnyepert. Ezt követöen kijutott a Dnyeperhez a front többi csapata is. Szeptember derekán meggyorsult a Voronyezsi Front jobbszárnyán és középsö szakaszán harcoló magasabbegységek támadása. A csapatok naponta 25-30 kilométert nyomultak elöre. A föhadiszállás tartalékából a front állományába átadott, Ribalko altábornagy vezette 3. gárda-harckocsihadsereget és az 1. gárda-lovashadtestet Romni körzetében vonták össze, s szeptember 20-ára virradó éjjel támadást indítottak velük Perejaszlav általános irányban. Az ellenséget mintegy 70 km széles sávban üldözö harckocsizók két és fél nap alatt csaknem 200 kilométert törtek elöre, és a front csapatai közül elsökként érték el szeptember 21-én este a Dnyepert. Szeptember 22-én Perejaszlav körzetében a Voronyezsi Front központi csoportosítása is kijutott a Dnyeperhez. Ezt követöen a front balszárnyának magasabbegységei ugyancsak elérték a folyót. Szüntelen heves harcok árán törtek maguknak utat a Dnyeper felé a Sztyeppi Front csapatai. Különösen makacs ellenállást tanúsított a Kremencsug felé visszavonuló ellenséges csoportosítás. A 8. német hadsereg parancsnoksága megkísérelte, hogy ebben az irányban, s elsösorban Poltava alatt hosszabb idöre feltartóztassa a szovjet csapatokat. Az ellenség a Vorszkla jobb partján elöre elökészítette védöállásait, megerödítette Poltava környékét, és megerösítette a város helyörségét. Ide rendelték a tartalékban levö 106. gyalogos hadosztályt, a "Reich" SS páncélos hadosztályt és más csapatokat. A folyóhoz vezetö utakat és magát a folyót erös tüzérségi és aknavetö tüzzel fedezték. A szovjet csapatok az 53. és az 5. gárdahadsereg nehéz feladat elött álltak. Miután sorozatosan kiverték az ellenséget közbeesö állásaiból, szeptember 21-én este elérték a Vorszkla bal partját. Az éjszaka folyamán az elörevetett egységek Poltavától északra és délre átkeltek a folyón, s másnap hajnalban a föerök is megkezdték az átkelést. A hitleristák elkeseredetten ellenálltak. Egymást követték az ellenlökések. Gyakran még kézitusára is sor került. Ámde az ellenség hasztalan igyekezett állásait megtartani. A szovjet csapatok észak és dél felöl átkarolták Poltavát, és feltarthatatlanul folytatták elönyomulásukat, teljes bekerítéssel fenyegetve az ellenség helyörségét. Az ellenség súlyos veszteségek után kénytelen volt visszavonulni. Szeptember 23-án felszabadult Ukrajna egy újabb területi székhelye és fontos vasúti gócpontja: Poltava. A történelmi nevezetességü poltavai csata höseinek emelt ösi emlékmüre, a "Dicsöség Obeliszkjé"-re felhúzták a vörös lobogót. Az ellenség a szovjet csapatok csapásai alatt a Dnyeper bal partján levö nagy közlekedési csomópont felé, Kremencsug irányában vonult vissza. Az itteni átkelöhelyeket nemcsak a Poltava alól jövö német hadosztályok igyekeztek elérni, hanem az Ahtirka és Harkov körzetéböl visszavonulók is. A kremencsugi átkelöhelyeknél sok német szállítmány torlódott össze: különféle elrabolt javak, gabona és takarmány, s az elhajtott és németországi munkára szánt emberek tízezrei. Az ellenség igyekezett megtartani e számára fontos hídföt. Hosszan tartó és véres harcra volt kilátás. A szovjet csapatok hösiessége, hozzáértése, gyors elönyomulása azonban meghiúsította a német vezetés terveit. Szeptember 29-én felszabadult Kremencsug, a "híd városa" ahogy azt a hitleristák nevezték. Ily módon a Vörös Hadsereg már szeptember végén döntö sikereket ért el a Dnyeperért vívott harcokban. A Központi, a Voronyezsi és a Sztyeppi Front csapatai a Lojevtöl Dnyepropetrovszkig terjedö csaknem 600 kilométeres szakaszon elérték a folyót. Csaknem az egész bal parti Ukrajna felszabadult. Az a tény, hogy a szovjet csapatok széles arcvonalon egyídejüleg jutottak ki a Dnyeperhez, a vezetés fejlett müvészetéröl tanúskodott, hiszen a nehéz körülmények ellenére ragyogóan meg tudta szervezni az elönyomuló frontok együttmüködését. A fasiszta német hadsereg újabb megsemmisítö vereséget szenvedett. A hódítók azzal vigasztalták magukat, hogy a "Keleti fal" erödítményei mögött nyugodtan kipihenhetik majd magukat. "A frontkatona arról ábrándozott emlékezik vissza Vormann tábornok, a 47. német páncélos hadosztály volt parancsnoka -, hogy a Dnyeper védelmet és biztonságot nyújt majd. Az utóbbi hónapokban vívott súlyos harcok egyetlen értelmét abban látta, hogy átkel majd a folyón, és ott végre nyugalmat lel." Ugyanerröl beszél emlékirataiban Knobelsdorf tábornok, a 48. páncélos hadtest egykori parancsnoka is : "A visszavonulás során a katonák körében a legképtelenebb hírek terjengtek az új állásokról, amelyeket állítólag a Führer különleges erödépítö különítményei rendeztek be. A katonák bevehetetlen erödökröl beszéltek, és lelkük mélyén ebbe az új védelmi vonalba vetették minden reményüket." De a német fasiszta csapatok a Dnyepernél sem tudták megállítani a Vörös Hadsereget. Nem sikerült a "Keleti fal" erödítményei mögött megpihenniük. 2. A Donyec-medence felszabadítása A Központi, a Voronyezsi és a Sztyeppi Front csapatainak a Dnyeperhez történt elönyomulásával csaknem egy idöben bontakozott ki a harc a Donyec-medence felszabadításáért. A német fasiszta vezetés igyekezett megtartani ezt a körzetet. A hitleristák a megszállás ideje alatt minden erejüket latba vetették, hogy kihasználják a Donyec-medence óriási gazdasági eröforrásait és lakosságának munkaerejét. Ámde ez kemény diónak bizonyult. A fasiszta hódítóknak nem sikerült térdre kényszeríteniük a Donyec-medence dolgozóit. A földalatti pártszervezetek felhívására a bányászok megtagadták a bányákba való jelentkezést, s ha itt-ott föbelövéssel fenyegetve mégis munkához láttak, mindent elkövettek, hogy meghiúsítsák a széntermelést, üzemképtelenné tegyék a gépi berendezéseket, és meggátolják az ellenséget a korábban termelt szénkészletek felhasználásában. A hitleristák mindvégig Felsö-Sziléziából szállították a szenet Dnyepropetrovszkba és Sztálinóba. A szovjet emberek bátor ellenállásának katonai szempontból is nagy jelentösége volt. Az itt müködö német csapatok hátában kialakult bizonytalan és feszült helyzet megkönnyítette a Donyec-medence felszabadításáért vívott harcot. Miután a Vörös Hadsereg 1943 februárjában felszabadította a Donyec-medence keleti körzeteit, a német fasiszta vezetés hozzálátott a Donyec-medence központi része elöterének megerödítéséhez. A fövédööv peremvonala az Északi-Donyec és a Miusz folyó mentén (12. térkép), a folyók jobb partján húzódott. A peremvonalban és a mélységben sok vasbeton és föld-fa erödöt építettek. A peremvonal elött többsoros drótakadályt és aknamezöket telepítettek. A mélységben is rendeztek be védelmi terepszakaszokat. Ezek a Krínka, a Kalmiusz és a Szamara folyók jobb partján húzódtak. A településekben, az uralgó magaslatokon támpontokat és ellenállási csomópontokat rendeztek be. A legfontosabb harckocsiveszélyes irányokban harckocsiárkokat ástak. Az ellenségnek a Donyec-medencében erös csoportosítása volt. Itt augusztus közepén a "Dél" hadseregcsoporthoz tartozó 1. páncélos és 6. hadsereg magasabbegységei védtek, összesen több mint 20 hadosztály. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a Donyec-medence teljes felszabadítását célzó hadmüvelet megtervezése során, a nyári-öszi hadjárat általános tervével összhangban úgy határozott, hogy két frontnak a Délnyugati és a Déli Frontnak a csapásával szétzúzza a Donyecmedencében az ellenség föeröit, és azután továbbfejleszti a támadást a Dnyeper felé. A két szovjet front csapásai egymástól jelentös távolságra az ellenség Donyec-medencei csoportosításának szárnyaira irányultak. Ilyen körülmények között az ellenség kénytelen volt erejét megosztani, és csekély tartalékával a két szárny között manöverezett. Elsökként a Délnyugati Front csapatai lendültek támadásba; éspedig augusztus 13-án a front jobbszárny-magasabbegységei, három nappal késöbb pedig a középsö szakaszon müködö csapásmérö csoportosítás. A harcok rendkívül hevesek és véresek voltak. A front jobbszárnyának csapatai átkeltek az Északi-Donyecen és augusztus 18-án elfoglalták Zmijevet. Az arcvonal középsö szakaszán a támadás nem tudott kibontakozni. A német fasiszta vezetés itt nagy eröket, többek között sok harckocsit és jelentös légieröt vont össze. Augusztus végéig a szovjet csapatok elfoglaltak több támpontot, és beékelödtek az ellenség védelmébe, de azt áttörniük nem sikerült. Ennek ellenére a Délnyugati Front támadása nagy jelentöségü volt. Segítette a Sztyeppi Frontot a harkovi ellenséges csoportosítás szétzúzásában, és megkönnyítette a Déli Front csapatainak, hogy áttörjék a németek védelmét a Miusz folyónál. A Déli Front csapatai (parancsnokuk Tolbuhin vezérezredes, a haditanács tagja Gurov altábornagy, a törzsfönök Birjuzov altábornagy) augusztus 18-án indították meg a támadást. A csapatoknak át kellett törniük a Miusz folyó mentén húzódó védelmi terepszakaszt, amelyet a hitleristák két éven át erödítettek és kérkedve "Miusz-frontnak" neveztek. E védelem áttörésében nagy szerepe volt a tüzérségnek. A támadás tüzérségi elökészítéssel kezdödött. Egyszerre szólalt meg több mint 5000 löveg és aknavetö. Csak az 5. csapásmérö hadsereg és a 2. gárdahadsereg áttörési szakaszát mintegy 2000 löveg és aknavetö árasztotta el tüzzel. A tüzérség sürüsége ezen az arcvonalszakaszon kilométerenként körülbelül 200 löveg és aknavetö volt. A miuszi harcokra emlékezve Birjuzov, a Szovjetunió marsallja, a következöket írja: "A tüzérségi elökészítés teljesen egyszerre kezdödött: egy és ugyanabban a pillanatban láttuk meg a számtalan felvillanást elöttünk, a szárnyakon és hátul. A torkolattüzek és lövedékek felvillanása szinte egy idöben történt. Ezután megrendült a föld, és úgy hallatszott, mintha végtelen dübörgö mennydörgés zengene. Ez a mennydörgés a katyusák egetverö robajával vált

akozva, több mint egy órán át tartott . . . Az ellenséges védelem peremvonala fölött áthatolhatatlan füstés porfelhö lebegett, a tüzérség pedig egyre folytatta pusztító munkáját." A szovjet tüzérek valósággal elárasztották az ellenség védöállásait lövedékekkel és aknákkal. Ilyen hatalmas, jól megszervezett tüzérségi elökészítés után a Cvetajev altábornagy parancsnoksága alatt álló 5. csapásmérö hadsereg megtörte az ellenség ellenállását, és már a támadás elsö napjának végére Kujbisevótól nyugatra 16 km széles sávban, 10 km mélységben áttörte a védelmet. Az áttörésbe bevetették a Tanaszcsisin altábornagy vezette 4. gárda gépesített hadtestet. A gárdisták, a sikert tovább fejlesztve, a második nap estig több mint 20 kilométert nyomultak elöre nyugati irányban, átkeltek a Krinkán, hídföt foglaltak a folyó jobb partján, s megközelítették a sztálino-donyecko-amvroszijevkai vasútvonalat, amelyen a 6. német hadsereg Taganrog körzetét védö 29. hadteste kapta az utánpótlást. Az 5. csapásmérö hadsereg két részre szakította a Déli Fronttal szemben álló ellenséges csoportosítást, és így annak szárnyai fedezetlenül maradtak az északi, illetve déli irányú csapásokkal szemben. A 6. német hadsereg parancsnokságának beismerése szerint a 29. hadtest 294. német gyalogos hadosztálya és 614. gránátos ezrede már a szovjet csapatok támadásának elsö napján megsemmisült, a többi hadosztály pedig súlyos vereséget szenvedett. A Déli Front csapatainak sikeres támadása aggodalmat keltett a német fasiszta föhadiszálláson. Németország szárazföldi csapatai vezérkarának a keleti idegen hadseregekkel foglalkozó osztálya már augusztus 18-án este a következöket jelentette a vezérkar fönökének a "Dél" hadseregcsoport helyzetéröl: "Különösen veszélyes a helyzet jelenleg a 6. hadsereg arcvonalszakaszán, Kujbisevo körzetében . . . Itt a helyzet mihamar válságossá válhat." A veszély elhárítása céljából a német vezetés csapatokat vont el más, kevésbé aktív arcvonalszakaszokról, és ezeket sürgösen az áttörés helyére irányította. A 6. hadsereg parancsnoka a Vorosilovszk körzetében müködö 4. hadtest kötelékébe tartozó 3. hegyivadász hadosztályt Kujbisevo területére csoportosította át azzal a feladattal, hogy nyújtson segítséget a 29. hadtest magasabbegységeinek a hadsereg védelmében támadt rés betömésében. Ugyanakkor a Krímböl a Donyec-medencébe rendelték a 13. páncélos hadosztályt. A Déli Front parancsnoksága felderítette az átcsoportosítást, és intézkedett az 5. csapásmérö hadsereg megerösítésére. Az ezt követö napokban a Déli Front csapatai nemcsak elhárították az ellenség tömeges légitámadásokkal támogatott erös ellenlökéseit, hanem még ki is szélesítették az áttörést. Augusztus 23-án a gépesített egységek benyomultak Donyecko-Amvroszijevka körzetébe, és lendületes rohammal elfoglalták az ellenség fontos támpontját. A városban vívott harcban nagy segítségükre volt a lakosság. A szovjet hazafiak a megszállóktól elszedett puskákkal és géppisztolyokkal felfegyverkezve, bátran megtámadták a házakba befészkelt hitleristákat, kifüstölték öket a rejtekhelyekröl, és pánikot keltettek közöttük. A 6. német hadsereg parancsnoksága csapatainak Donyecko-Amvroszijevkából való menekülését indokolva, harcjelentésében hangsúlyozta, hogy "a Donyecko-Amvroszijevka elleni támadásnál (a szovjet csapatok támadásánál a szerk.) augusztus 23-án a harcokban a lakosság is részt vett . . ." A Déli Front parancsnoksága úgy döntött, hogy a csapatainak átcsoportosítása után csapást mér déli irányban, és szétzúzza az ellenség taganrogi csoportosítását. Augusztus 27-re virradó éjjel a 4. lovas és a 4. gépesített gárdahadtest megindította a támadást, leküzdötte az ellenség ellenállását, megkerülve támpontjait elöretört dél felé, és a nap végéig 25 kilométert nyomult elöre. Az ellenség taganrogi csoportosítását a bekerítés veszélye fenyegette. A szovjet csapatok élén elönyomuló gépesített és lovas egységek ékjei eröteljesen behatoltak az ellenség hátába, és gyors manöverezéssel feltarthatatlanul törtek elöre délre, az Azovi-tenger partja felé. Augusztus 28-án gyorscsapataink elvágták az ellenség Taganrog körzetéböl való visszavonulásának föbb útjait. A 6. német hadsereg parancsnoksága elrendelte Taganrog lerombolásának elökészítését és egyúttal a 4. hadtest parancsnokának vezetésével egy csoportosítást hozott létre, hogy az délkeleti irányban támadva egyesüljön a 29. hadtest nyugat felé visszavonuló csapataival. Az ellenség azonban nem tudta tervét végrehajtani. Augusztus 29-én a szovjet lovas hadosztályok elérték a Miuszi-öbölt. Az ellenség taganrogi csoportosítása még súlyosabb helyzetbe került. A 6. német hadsereg törzse a helyzetet jellemezve aggódva jegyezte meg: "Az ellenségnek már augusztus 29-én sikerült áttörését a partvidékig kimélyítení. A hadtesttel a távbeszélö összeköttetés megszakadt. Minden órában várható volt, hogy a magasabbegységeket szétszakítják, és a hadtest részekre bomlik." A reményvesztett ellenség harci szelleme észrevehetöen megtört. Különösen féltek a német katonák a szovjet `lovasgárdisták merész, lendületes rohamaitól. A német fasiszta csapatok a fontosabb visszavonulási útjaik elvesztése után tengeri úton próbáltak Taganrog körzetéböl visszavonulni. Ehhez hajókat készítettek elö. Mihelyt azonban megkezdték a csapatok behajózását, a 8. szovjet légi hadsereg bombázói és csatarepülöi, valamint a Gorskov ellentengernagy parancsnoksága alatt álló Azovi Katonai Flottilla megtámadta az ellenség hajóit. A hitleristáknak le kellett mondaniuk arról is, hogy a tengeren át vonuljanak vissza. Augusztus 30-án megindult a támadás Taganrog ellen. A város felszabadításáért vívott harcba a partizánok és az illegalitásban küzdö hazafiak is bekapcsolódtak. A Guda és Galcsenko parancsnoksága alatt álló "Otvazsnij-2" partizánosztag, miután értesült arról, hogy az ellenség a város lerombolására készül, behatolt Taganrogba, és az illegális harcosokkal együtt megsemmisítette a gyújtogató és robbantó németeket. Estére a szovjet egységek megtörték az ellenség szívós ellenállását, és felszabadították a várost. Csapataink támadásukat továbbfejlesztették, és csakhamar szétzúzták a Taganrogtól északnyugat felé visszavonult ellenséget. A rosztovi terület teljesen felszabadult. Csapataink a Taganrog körzetében aratott gyözelem eredményeképpen hatalmas rést ütöttek az ellenség Miusz folyó menti védelmén. Az ellenség a rést már nem tudta betömni: szabad tartalékai nem voltak, a Donyec-medencében levö eröi pedig le voltak kötve. A szovjet csapatok számára kedvezö feltételek alakultak ki a további elönyomuláshoz. Az ellenség helyzetét megnehezítette az is, hogy Ukrajna északi részében támadó csapataink áttörték az arcvonalat, sikeresen elörenyomultak a Dnyeper felé, és a Donyec-medencében levö ellenséges csoportosítás hátát fenyegették. Az ellenségnek nem volt ereje ahhoz, hogy feltartóztassa a szovjet csapatok kibontakozó támadását, s ezért kénytelen volt a Donyec-medencéböl visszavonulni. "A 6. és az 1. páncélos hadsereg hadosztályai a súlyos harcok során annyira legyengültek, hogy a teljes megsemmisülés elkerülése végett kénytelenek voltak sürgösen visszavonulni nyugat felé" írja Butlar tábornok, nyugatnémet hadtörténész. A "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága szigorúan bizalmas utasítást adott ki a kiürítésre, a vagyontárgyak szétrombolására vagy elszállítására. Ebben a csapatok kötelességévé tette, hogy a feladásra kerülö körzeteket teljesen rombolják szét. Az utasítás elöírta, hogy a Donyec-medencét "gazdasági tekintetben ki kell üríteni, illetve teljesen szét kell rombolni . . . Amit nem lehet elszállítani, föként a szivattyúállomásokat és villanytelepeket, általában minden energetikai és transzformátorállomást, a bányákat, a gyári berendezést, a termelési eszközöket . . . a falvakat és épületeket . . . szét kell rombolni . . . Az értékes gépek és berendezések mellett különös figyelmet kell fordítani a gabona elszállítására. A jószágot el kell hajtani nyugat felé . . . Mindazt, amit nem lehet elszállítani, meg kell semmisíteni . . ." A szovjet csapatok csapásai elöl visszavonuló fasiszták szörnyü gaztetteket követtek el. Felrobbantották a kohókat és martinkemencéket, romba döntötték a gyárakat, elárasztották a bányákat, szétrombolták az utakat. Minden alkalmas terepszakaszon megkapaszkodtak, és megpróbáltak idöt nyerni, hogy minél többet rombolhassanak, hátravonhassák hadtápjukat, a Dnyeper mögé szállíthassák harci technikai eszközeiket és az összerabolt javakat. A német hadvezetés a 6. hadsereg Donyec-medencei védelmi harcairól elégedetten állapította meg: " . . . a hadifontosságú vállalatokat (bányákat, gyárakat, raktárakat, erömüveket stb.), különösen Krasznij Lucs, Taganrog, Sztálino, Mariupol, Oszipenko (Bergyanszk) és Melitopol nagy ipari központokban teljesen szétromboltuk". Különös nyomatékkal hangsúlyozták, hogy a Donyec-medence számos bányájának elárasztásával a Szovjetunió legfontosabb széntermelö vidékét teljesen üzemképtelenné tették. A megszállók csak a sztálinói területen 140 bányát romboltak szét és tettek üzemképtelenné, 22 nagyolvasztót és 43 martinkemencét robbantottak fel és semmisítettek meg technikai berendezésükkel együtt, továbbá 34 hengersort, 3 elönyújtósort és sok más berendezést pusztítottak el. Teljesen megsemmisítették a terület energetikai bázisát, felrobbantották az összes gépgyárat. A német fasiszta csapatok elszállítottak minden értékes berendezést és nyersanyagot, a mezögazdasági vidékekröl pedig elvitték a gépeket, a gabonát és a jószágot. A sztálinói területröl 60 ezer szarvasmarhát, 9000 sertést, 72 ezer juhot és 30 ezer lovat hajtottak el, és elszállították az egész gabonakészlet négyötödét. Manstein tábornagy, aki teljességgel felelös a "Dél" hadseregcsoport gaztetteiért, háború utáni emlékirataiban azzal a cinikus kijelentéssel próbálta igazolni a német vezetést, hogy a "felperzselt föld taktikáját" a katonai szempontok diktálták. A Donyec-medence munkásai az ellenség barbár tetteit minden erejükkel igyekeztek megakadályozni. Musketovóban több ipari épületet és értékes gyári berendezést megmentettek a megsemmisítéstöl. A Makejevka körzetben levö "Holodnaja Balka" bányában a hazafiak életük kockáztatásával megörizték Lenin szobrát, és a Vörös Hadsereg bevonulásakor a gyözelem szimbólumaként a régi helyén felállították. Így álltak helyt a Donyec-medencében a hös hazafiak százai meg ezrei. A Donyec-medence városaiban és falvaiban végzett hatalmas pusztítás természetesen komoly nehézségeket gördített a szovjet csapatok müködése elé, ám lendületes elönyomulásukat az ellenségnek mégsem sikerült megállítani. A Déli Front csapatai kitartóan üldözték a visszavonuló ellenséget. Az arcvonal jobbszárnyán támadó Krejzer altábornagy vezette 51. hadsereg szeptember 1-én felszabadította Krasznij Lucs és Styerovka városokat, az 5. csapásmérö hadsereg csapatai pedig Sznyezsnojét. Az ellenség katasztrofális helyzetbe került. Manstein már a Taganrogért vívott harcok elején nyomatékosan kérte a német föparancsnokságot, hogy küldjön újabb eröket a Donyec-medencébe. Amikor Hitler augusztus 27-én Vinnyicába érkezett, a nála tartott megbeszélésen Manstein sürgösen legalább 12 hadosztályt kért, hogy megtarthassa a Donyec-medencét. Hitler ezt megígérte, abban a reményben, hogy a "Közép" és az "Észak" hadseregcsoport arcvonaláról majd elvonhatja ezeket a hadosztályokat. A szovjet hadvezetés azonban abban az idöben a középsö arcvonalszakaszon is egyre jobban fokozta a támadást, s a német hadseregek ott szintén visszavonulásra kényszerültek. Kluge tábornagy, a "Közép" hadseregcsoport parancsnoka Hitlerhez sietett és kijelentette, hogy arcvonalán a helyzet váratlanul annyira kiélezödött, hogy egyetlen hadosztályt, egyetlen katonát sem tud Mansteinnek átadni. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg napról napra egyre eröteljesebb csapásokat mért a Donyecmedencében az ellenségre. Szeptember 2-án a Délnyugati Front balszárnycsapatai Izjumtól északkeletre átkeltek az ÉszakiDonyecen, és elfoglaltak több nagyobb települést, köztük Vorosilovszk és Liszicsanszk városát; utána délnyugati irányban továbbfejlesztették támadásukat a Donyec-medence mélyébe. Az 1. német páncélos hadsereg védelmét áttörték. A Donyec-medencét északról, keletröl és délröl félkörben átfogó arcvonalon mindenütt megindult a harc. Minthogy a megígért hadosztályok nem érkeztek meg, Manstein szeptember 3-án Hitler föhadiszállására, Kelet-Poroszországba repült. A Führer meghallgatta öt, együttérzéséröl biztosította, de segítséget nyújtani nem volt hajlandó, mert a Vörös Hadsereg csapásai alatt az egész, több mint ezer kilométeres arcvonalon recsegett-ropogott a német csapatok védelme. A szovjet csapatok a Donyec-medence legfontosabb irányaiban sikeresen folytatták az elönyomulást s egyre újabb és újabb vereséget mértek az ellenségre. A Déli Front Sztálinótól keletre és északkeletre elönyomuló magasabbegységei az ellenség több nagyobb ellenállási csomópontjának szétzúzása után felszabadították Gyebalcevót, Jenakijevót, Gorlovkát és több száz más települést. A Gorlovkáért vívott harcban kitünt Alekszandr Nyeguricin komszomolista, volt gorlovkai bányász, aki egy "KV" típusú nehéz harckocsi parancsnoka volt. Harckocsijával elsöként tört elöre a Gorlovkát uraló magaslatra, magára vonva az ellenség összpontosított tüzét. Jóllehet a harckocsi körül záporoztak a lövedékek, személyzete folytatta a harcot. Az egyik roham elhárítása során három páncéltörö löveget és vagy száz hitlerista katonát semmisített meg. Nyeguricin harckocsija lövedékektöl találva megsérült. Személyzete azonban nem vesztette el a fejét. A parancsnok ágyútüzzel fedezte társait, amíg azok megjavították a gépet. Nyeguricin harckocsija az elsök között tört be Gorlovkába. A Déli Front Sztálino irányában indított támadása most jóval gyorsabban haladt elöre. Csapataink szeptember 6-án 15-25 kilométernyi tért nyertek és felszabadították a Donyec-medence egyik nagy központját, Makejevkát. A Délnyugati Front balszárnyának csapatai ugyanakkor északkelet felöl mértek csapást. A gorlovkaszlavjanszki vasútvonaltól keletre azonban heves ellenállásba ütköztek, ezért megkerülték az ellenség támpontjait, és szeptember 6-án rajtaütésszerüen elfoglalták Kramatorszkot és Konsztantyinovkát. Az ellenség ezen a szakaszon félig bekerítésbe került, s fegyvereit, harci technikai eszközeit elhagyva, sietve visszavonulásba kezdett. A szovjet csapatok gyors ütemben nyomultak elöre Krasznoarmejszkoje felé, ezzel veszélyeztették a Sztálino és a nyugati körzetek közötti közlekedési vonalakat, és bekerítéssel fenyegették a Donyec-medence központjában müködö német csapatokat. Ez a Déli Frontnak megkönyítette Sztálino felszabadítását. Az 5. csapásmérö hadsereg magasabbegységei megkerülték Sztálinót, és észak felöl támadtak a városba befészkelödött hitlerista csapatokra. A szovjet egységek a város elöterében megtörték az ellenség védelmét, majd benyomultak a városba, és szeptember 8-án felszabadították a Donyecmedence legnagyobb ipari központját. Lángokban álló város tárult a katonák elé. A hitleristák elmenekülésük elött naphosszat gyújtogattak, és felrobbantották a legszebb épületeket, az üzemeket s mindent, ami érték volt. Az utolsó napokban a hitleristák több ezer békés lakost végeztek ki. Az volt a szándékuk, hogy a koncentrációs tábort is felrobbantják az ott fekvö sebesült vöröskatonákkal együtt. A szovjet hazafiak azonban a hitleristák között támadt pánikot kihasználva, a súlyos sebesülteket titokban átvitték egy szomszédos szétrombolt épület pincéjébe, azokat pedig, akik valamelyest járni tudtak, a lakásokban rejtették el. Így menekültek meg a szovjet katonák. Sztálino életben maradt lakosai kimondhatatlan örömmel fogadták felszabadítóikat. "A tüzek kesernyés füstje még megüli a várost írta szeptember 8-án Borisz Gorbatov, a Pravda haditudósítója -, láng nyaldossa a gyárépületek betonés vasszerkezeteit, lángok emésztik az Artyem utcát, a bánat és a keserüség még ránehezedik a városra, de felszabadultan máris fellélegzik. Azok, akiket a németek nem gyötörtek agyon, és élve maradtak most mind kint tolongnak az utcán . . . Még nem beszéltek el semmit, nem is nagyon tudnak szólni a meghatottságtól, csak sírnak boldogságukban, csókolgatják a katonákat, poros arcukat, cserzett kezüket, fegyverüket, s egyre azt mondogatják: Mennyire vártunk benneteket! Mennyire vártunk benneteket!" A pártés szovjetszervek a Donyec-medence felszabadított körzeteiben haladéktalanul hozzáfogtak a megszokott élet helyreállításához. Már szeptember 8-án Sztálinóba érkeztek a területi pártbizottság és a területi szovjet végrehajtó bizottság munkatársai. Szervezö munkájukban nagy lelkesedéssel támogatták öket a fasiszta megszállás szörnyü igája alól felszabadult szovjet emberek. A lakosok százával ajánlották fel segítségüket a gazdaság helyreállításához a város parancsnokának, valamint a helyi pártés szovjetszerveknek. Már alig néhány órával Sztálino felszabadulása után a város központjának egyetlen épségben maradt épületén plakát jelent meg: a "Sztálinugol" kombinát munkásfelvételi hirdetménye. A Donyec-medence felszabadításáért vívott harcban a Vörös Hadsereggel vállvetve, hösiesen küzdöttek a partizánok és az illegális pártszervezetek harcosai, nemkülönben a Donyec-medence városainak és falvainak dolgozói. Szeptember elején, amikor a szovjet csapatok Artyomovszkhoz értek, a hazafiak aknamentesítették a hidat, s így az elönyomulók akadálytalanul átmehettek rajta. Amikor a szovjet csapatok Sztálinóhoz közeledtek, a Sztálin osztag partizánjai az illegális pártszervezet harcosaival együtt elvágták a város körül a németek távbeszélöés távíróvezetékeit. A partizánosztag a Vörös Hadsereg egységeivel együtt részt vett Sztálino felszabadításában, s eközben sok fasisztát semmisített meg. Ez idö tájt Rutcsenkovo állomás illegális harcosai a lakosság segítségével vakmeröen rajtaütöttek a német helyörségen, pánikot keltettek a hitleristák körében, és a szovjet katonákkal együtt az állomásról kiverték öket. A sztálinói terület szelidovszki körzetében egy földalatti csoport a fasiszta csapatok elleni fegyveres harcra mozgósította a Kurakovszkaja erömü munkástelepülésének lakosait és a 313. sz. bánya munkásait. A hazafiak sok hitleristát megsemmisítettek, és több mint 400 láda nagyméretü lövedéket, valamint egyéb hadfelszerelést zsákmányoltak. Ugyanennek a területnek csisztjakovói körzetében egy partizánosztag a Vörös Hadsereg csapatainak közeledtekor, csoportokra oszolva, csapásokat mért a kisebb német helyörségekre és az elszigetelt alegységekre, megrongálta a távíróés távbeszélö vezetékeket, és pánikot keltett a visszavonuló hitleristák soraiban. Az osztag partizánjai három német katonai szerelvényt siklattak ki, két hidat robbantottak fel, három raktárt és az ellenség több más objektumát semmisítették meg. A Donyec-medence partizánjai és földalatti harcosai a megszállás ideje alatt több mint 400 akciót hajtottak végre, s ezek során 10 ezernél több ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg. Az ellenség a Donyec-medence központi térségében elszenvedett vereség után utóvédek fedezete alatt sietve visszavonult nyugati és délnyugati irányban. A sztálino-krasznoarmejszkojei vasútvonalat a Déli Front csapatai több helyen átvágták, s szeptember 8-án a Délnyugati Front csapatai felszabadították Krasznoarmejszkoje várost, a fontos vasúti csomópontot. A hitleristáknak Sztálinóból már csak a Volnohaván át vezetö egyetlen vasútvonaluk maradt meg, de a Déli Front csapatai ezt is veszélyeztették. Szeptember 8-án este Manstein elrendelte az 1. páncélos hadsereg és a 6. hadsereg csapatainak, hogy térjenek át halogató harcra, fokozzák az ellenállást, és igyekezzenek minél több idöt nyerni a Molocsnajához és a Dnyeperhez való visszavonulásra. Ám a tervszerü visszavonulás meghiúsult. Az 1. páncélos és a 6. hadsereg a szovjet csapatok megsemmisítö csapásai alatt, a teljes pusztulás elöl menekülve, továbbra is rendezetlenül vonult vissza. A szovjet hadseregek támadási üteme még gyorsabb lett. Szeptember 10-én éjjel az Azovi Katonai Flottilla egy csoportjának tengerészei partra szálltak Mariupolban. A partraszállók elfoglalták a kikötöt, majd a vasútállomást, ahol az egyik szerelvényböl sok szovjet embert szabadítottak ki, akiket el akartak hurcolni Németországba. Szeptember 10-én reggel Mariupolba betörtek a Déli Front csapatai, s a tengerészekkel együtt megtisztították a várost az ellenségtöl. A Donyec-medencei támadás során a szovjet csapatok megsemmisítö csapásokat mértek az ellenségre. A német csapatok visszavonulási útját mindenütt kilött harci gépek és holttestek jelezték. A hitleristáknak újból érezniük kellett a vereség keserüségét. Akárcsak a sztálingrádi sztyeppeken és a kurszki síkságokon, itt is életükkel fizettek a német katonai klikk kalandorterveiért. A Sztálingrádnál odaveszett Paulus-hadsereg helyett megalakított új 6. hadsereg, amelynek parancsnokává Hitler egyik legalább is az ö véleménye szerint legjobb hadvezérét, Hollidt vezérezredest nevezte ki, rövid fél esztendö alatt dicstelenül elvérzett Ukrajna sztyeppéin, és maradványai futva menekültek a szovjet csapatok csapásai elöl. Ugyanilyen siralmas állapotban volt az 1. páncélos hadsereg is, amelynek Mackensen vezérezredes volt a parancsnoka. A német fasiszta csapatok elött a Donyec-medencében is és a szovjet-német arcvonalon mindenütt Sztálingrád réme lebegett. A bekerítéstöl való félelmükben érzékenyen reagáltak minden, a szárnyak ellen indított támadásra. Az újonnan alakult 6. hadsereg katonái jól tudták, hogyan pusztult el Sztálingrádnál a korábbi 6. hadsereg, s óvakodtak attól, hogy ugyanilyen sorsra jussanak. Mihelyt tehát a szovjet egységek valahol áttörtek a rengeteg támpont és ellenállási csomópont között, és a szárnyak megkerülésének veszélye fenyegetett, a hitleristák rendszerint feladták a harcot, és új állásokba vonultak vissza. A támadás során a Délnyugati Front középsö szakaszán és balszárnyán harcoló csapatok, valamint a Déli Front magasabbegységeí szeptember 22-én elérték a Novomoszkovszk, Zaporozsje keleti szegélye, Molocsnaja folyó vonalat. Az ellenség a Zaporozsje és az Azovi-tenger közötti arcvonalszakaszra újabb öt hadosztályt dobott át más arcvonalszakaszokról, és feltartóztatta a szovjet csapatok további elönyomulását. A hitleristák szilárdan védték a Molocsnaja mentén jól elökészített védelmi terepszakaszt és a Dnyeper bal partján Zaporozsje körzetében kialakított hídföt. A Délnyugati Front jobb szárnya Dnyepropetrovszktól csaknem Zaporozsjéig terjedö szakaszon szeptember végéig kijutott a Dnyeperhez. Ily módon a Délnyugati és a Déli Front csapatai megverték az ellenség 1. páncélos és 6. hadseregét, s visszafoglalták az ország legnagyobb, sürü vasúti hálózatú és fejlett iparú szénmedencéjét. A Donyecmedencében aratott dicsö gyözelem a Vörös Hadsereg általános támadásba lendülésének fontos szakasza volt. A Donyec-medencéért vívott harcokkal a Vörös Hadsereg katonái újabb ragyogó oldalt írtak a szovjet fegyvertények történetébe. A gyözelemböl ismét kiviláglott, hogy bármennyit fecsegtek is a német fasiszta tábornokok az úgynevezett "rugalmas védelemröl", ezzel csak azt szerették volna elleplezni, mennyire tehetetlenek a szovjet fegyverek erejével, a Vörös Hadsereg katonáinak mesteri tudásával és tisztjeinek hadmüvészetével szemben. A Donyec-medence dolgozói mindent elkövettek, hogy segítsék a szovjet csapatok sikeres elönyomulását. Birjuzov, a Szovjetunió marsallja, a Donyec-medencei támadásra visszaemlékezve ezt írta: "Közlekedési vonalaink meghosszabbodtak, tehergépkocsikban hiány mutatkozott, a vasútvonalakat szétrombolta az ellenség. A front csapatainak nagy gondot okozott a löszer és más eszközök utánszállítása. E roppant súlyos idöszakban a Donyec-medence munkásai a katonák segítségére siettek. A bányászok a bányákból felhozták az épségben maradt síneket és motoros vontatókat, s az ö segítségükkel rövid idö alatt két keskeny vágányú vasútvonal épült, amelyeknek igen nagy szerepe volt a csapatok ellátásában és a sebesülteknek az arcvonalból való elszállításában." Minden szovjet hazafi tisztában volt vele, hogy a csapatoknak azzal nyújt leghathatósabb segítséget, ha a felszabadult földön önfeláldozóan dolgozik, közremüködik a szétrombolt bányák, gyárak helyreállításában, a városok és falvak újjáépítésében. A Déli Front katonáihoz intézett felhívásukban a donyeci bányászok ezt írták: "Kedves elvtársak! . . . Nektek, dicsö katonáknak, az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy harcoljatok szeretett Donyec-medencénk felszabadításáért. Az ellenség romba döntötte és felperzselte városainkat és településeinket, szívünkhöz nött bányáinkat . . . Nem könnyü tönkretett bányákban dolgozni, de nekünk eröt adnak a Vörös Hadsereg sikerei és dicsö höstettei. Egész szívünkböl kérünk titeket, drága katonák, hogy üzzétek és verjétek ki az átkozott németeket . . . Minden harci tettre hösies munkával válaszolunk. Csákánnyal és puskával, légkalapácscsal és géppuskával, fejtögéppel és harckocsival üssük hát együtt a fasiszta fenevadat, amely feldúlta, kifosztotta virágzó donyeci földünket." A Donyec-medence bányászai az arcvonal közvetlen közelében dolgozva, sok ezer tonna értékes szenet adtak a hazának. Azokban a gyárakban, amelyekben már megindult a termelés, a Donyecmedence legjobb dolgozói müszakonként három-négy normát teljesítettek. Az észak-donyeci vasúti fövonal vasutasai mindent elkövettek, hogy a szállítmányokat minél rövidebb idö alatt juttassák el az arcvonalra. A Donyec-medence dolgozóinak szeretett Vörös Hadseregükröl való gondoskodása közelebb hozta Szovjet-Ukrajna teljes felszabadulásának örömteli napját. 3. Átkelés a Dnyeperen A Dnyeper sikeres megközelítése fellelkesítette a szovjet katonákat. Elfeledtette velük a nehéz harcok fáradalmait, a kimerítö hosszú menetelést. Valamennyiüket az a törekvés hatotta át, hogy minél gyorsabban és egyre tovább üzzék nyugat felé az ellenséget, s minél elöbb felszabadíthassák a szeretett haza földjét. Megakadályozni, hogy az ellenség a Dnyeper jobb partján beássa magát, menetböl átkelni a hatalmas vízi akadályon, hídföket létesíteni a jobb parti Ukrajnában való elönyomuláshoz ez a feladat állt a szovjet csapatok elött. E feladat megoldására összpontosult a bal parti Ukrajnában támadó szovjet frontok minden eröfeszítése. A hosszú idö óta szívósan harcoló szovjet csapatoknak tehát egy újabb nagy haditettet kellett végrehajtaniuk. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása tudta, hogy a német fasiszta hadvezetés nagy reményeket füz a Dnyeperhez mint vízi akadályhoz, ezért már szeptember elején felhívta a figyelmet a menetböl való átkelés és a hídfök birtokbavételének fontosságára. A frontok és hadseregek haditanácsaihoz szeptember 9-én intézett direktívában ez olvasható: "A hadmüveletek során a Vörös Hadsereg csapatainak sok vízi akadályon kell átkelniük. A folyókon, különösen a Gyesznához és a Dnyeperhez hasonló nagy folyókon való gyors és lendületes átkelésnek nagy jelentösége lesz csapataink további sikerei szempontjából . . ." A direktíva a továbbiakban felhívta a figyelmet arra, hogy a Gyesznán Bogdanovo körzetében (szmolenszki terület) és lejjebb, valamint más, ugyanolyan nehezen leküzdhetö folyókon végrehajtott sikeres átkelésért a hadseregparancsnokokat a Szuvorov-rend I. fokozatára; a hadtest-, hadosztályés dandárparancsnokokat a Szuvorov-rend II. fokozatára; az ezred-, valamint a müszaki, az utászés hidász-zászlóaljparancsnokokat a Szuvorov-rend III. fokozatára; a Dnyeperen Szmolenszk körzetében és lejjebb, valamint más ugyanolyan nehezen leküzdhetö folyókon végrehajtott sikeres átkelésért pedig a katonákat a Szovjetunió Höse címével való kitüntetésre kell elöterjeszteni. A szovjet csapatokat a támadás vágya fütötte. Minden katona és tiszt s ugyanúgy az egész szovjet nép is tudta, hogy a Dnyeperért vívott csata kimenetelének a Nagy Honvédö Háború további fejlödése szempontjából döntö jelentösége lesz. A katonák százezreinek hö vágya elsöpört az útból minden akadályt: itt e hatalmas folyónál, amelynek partjai mentén az orosz állam született, ahol a legendás hösök dicsö tetteket hajtottak végre, ahol öseink hajdan lerakták Kijev híres városának alapjait, s napjainkban a szovjet emberek kezük munkájával felépítették az elsö ötéves tervek büszkeségét, a dnyeperi Lenin vízierömüvet itt akarták szétzúzni az ellenséget. Felemelö, hazafias érzés hatotta át a népet és a hadsereget. Ennek lényegét és a benne rejlö nagy eröt a fasiszta stratégák nem érték fel ésszel, s így terveikben nem is számolhattak vele. Ukrajna földjére lépö csapataink a gyözelemért latba vetették minden fizikai és erkölcsi erejüket. A legtöbb egység és magasabbegység katonái heteken át harcban álltak. A hadtáp lemaradt, a vasútvonalakat az ellenség szétrombolta, a gépkocsiszállítás nem tudott megbirkózni a feladatokkal. Sok csapat löszerhiánnyal küzdött. E hallatlan nehézségek ellenére a katonák és tisztek égtek a vágytól, hogy minél hamarább átkeljenek a Dnyeperen a folyó jobb partjára. Ezekben a döntö napokban óriási munkát végeztek a támadó frontok haditanácsai, politikai szervei és pártszervezetei, elökészítve a csapatokat a nagy feladatra: a Dnyeperen való átkelésre. Szeptember közepén a magasabbparancsnokok és politikai helyetteseik a frontparancsnokságoknál meghánytákvetették a helyzetet. A részvevök részletesen megismerkedtek a föhadiszállás szeptember 9-i direktívájával, és a frontparancsnokságtól konkrét feladatokat kaptak a csapatoknak a döntö harcokhoz való elökészítésére. Különösen nagy munka várt a Voronyezsi Front haditanácsára. E front magasabbegységei a legfontosabb, a kijevi irányban harcoltak az ellenség nagy csoportosítása ellen. Rájuk nemcsak az a feladat várt, hogy átkeljenek a Dnyeperen, és hídföket vegyenek birtokba a jobb parton, hanem ezután még egy felelösségteljes hadmüveletet is végre kellett hajtaniuk: fel kellett szabadítaniuk Ukrajna fövárosát, Kijevet. A haditanács megkövetelte a parancsnokoktól és a politikai munkásoktól, hogy a fö figyelmet a csapatok támadókedvének fokozására fordítsák, és a katonákat arra lelkesítsék, hogy igyekezzenek mindenáron átkelni a Dnyeperen és felszabadítani a sokat szenvedett Kijevet. Hangsúlyozta: elérkezett az ideje, amikor teljesen és végérvényesen kiüzhetik a szovjet földröl az ellenséget. A küszöbönálló dnyeperi hadmüveletnek rendkívül nagy jelentösége van. A Dnyeper terepszakasza hadászati jelentöségü: elfoglalásától függ az egész jobb parti Ukrajna felszabadítása. A parancsnokok és politikai munkások legfontosabb kötelessége a Dnyeperen való átkelés jó elökészítése. A hitleristák azzal próbálják ijesztgetni a Vörös Hadsereget, hogy a Dnyeper partját vasból és betonból épített bevehetetlen "Keleti fallá" változtatták át. Minden katonában, tiszthelyettesben és tisztben, mutatott rá a haditanács, ki kell alakítani a biztos tudatot, hogy a Dnyeperen való átkelésnek és a hídfö birtokbavételének feltétlenül sikerülnie kell. Mindent e föfeladat megoldásának rendeljenek alá. Az a fontos, hogy az ellenségnek ne maradjon ideje a felocsúdáshoz, és ne tudjon megkapaszkodni a Dnyeper jobb partján. Ennek érdekében a csapatokat úgy kell elökészíteni, hogy a vízi akadályhoz érve azonnal átkeljenek rajta, s ne várjanak pontonokra és más rendszeresített átkelési eszközökre. Az átkeléshez fel kell használniuk mindent, ami éppen a kezük ügyébe akad: halászcsónakokat, deszkapallókat, gerendákat, üres hordókat stb. A meglepés a dnyeperi gyözelem fontos feltétele. A haditanácsok utasításai váltak a csapatoknál a pártpolitikai munka alapjaivá. A politikai csoportfönökségek, a hadseregek és hadosztályok politikai osztályai munkatársaik zömét azokhoz az egységekhez és alegységekhez küldték, amelyeknek elsökként kellett átkelniük a Dnyeperen. A politikai szervek fö gondja a kommunisták és komszomolisták elosztása, a pártszervezetek megerösítése, valamint a pártszervezökböl és Komszomol-szervezökböl álló tartalék kialakítása volt. Szeptember folyamán a Voronyezsi Front csapatainál a pártszervezetek létszáma csaknem 12 ezer fövel emelkedett. Csak a 38. hadsereg öt lövészhadosztályánál szeptember 1-e és 22-e között 1400, harcokban kitünt katonát vettek fel a párt soraiba. A 40. hadseregnél ugyanezen idö alatt 2000 felvételi kérelmet bíráltak el. Ennek eredményeképpen csaknem minden századnál életképes, legalább 8-12 kommunistából álló pártszervezet müködött. A föirányban küzdö egységeknél és magasabbegységeknél pedig még több volt a kommunista: egy századra átlag 24 kommunista jutott. Azok az osztagok, amelyeknek elsökként kellett átkelniük a Dnyeperen, 50-70 százalékukban kommunistákból és komszomolistákból állottak. A Voronyezsi Front csapatainál szeptember végén több mint 3000 alapszervezet és mintegy 4500 század és más, vele egyenrangú pártszervezet müködött. A Dnyeperen való merész és lendületes átkelés gondolata volt az egész pártpolitikai munka vezérfonala. A személyi állománynak megmagyarázták, hogy a Dnyepernél Kijevért, egész Ukrajna felszabadításáért is harcolnak, s hogy csak a Dnyeperen való lendületes átkelés és a hídfök birtokbavétele teremti meg a feltételeket az ellenség kiüzéséhez és teljes szétzúzásához. Azok a tisztek, tiszthelyettesek és katonák, akik korábban részt vettek már nagy vízi akadályok leküzdésében, megosztották tapasztalataikat a fiatal harcosokkal. Sok egységnél tiszti gyüléseket tartottak. A tisztek részletesen és behatóan megvitatták a folyamátkelés tapasztalatait, valamint e tapasztalatok Dnyeperen való hasznosításának módját. A parancsnokok, a politikai munkatársak és az agitátorok megmagyarázták a katonáknak, hogyan kell a szükség átkelési eszközöket felhasználni, hogyan kell az átkelöhelyeket berendezni. A támadó frontok haditanácsai és politikai csoportfönökségei különösen nagy jelentöséget tulajdonítottak a hadtápszervek és intézmények munkájának, a csapatok löszerrel, üzemanyaggal, élelmiszerrel és ruházattal való ellátásának, valamint az egészségügyi szolgálat megszervezésének. A Voronyezsi Frontnál tanácskozásra hívták össze a front, a hadseregek és magasabbegységek hadtápszerveinek és egészségügyi intézményeinek fönökeit, hogy megbeszéljék velük a csapatoknak az átkelés sikere érdekében szükséges ellátását. Az ezzel kapcsolatos intézkedések eredményeképpen a bahmacs-nyezsini és a priluki-nyezsini vasútvonal átbocsátóképessége néhány nap alatt napi 6 pár szerelvényröl 22 párra növekedett. Sokat tettek az országutak javítása érdekében. Szeptemberben a föhadiszállás utasítására a Voronyezsi Fronthoz irányítottak egy nagy üzemanyaggal megrakott gépkocsioszlopot. Ugyanakkor fokozták a vasúton történö üzemanyagszállítást is. A Dnyeper menti vidék lakossága örömmel fogadta a Vörös Hadsereg egységeit. Az öreg dnyeperi halászok sírtak örömükben, amikor a parton újra vöröskatonákat láttak. A halászoknak volt számolnivalójuk az ellenséggel. Sokuk rokonait és hozzátartozóit kivégezték vagy németországi kényszermunkára hajtották el. Mielött a hitleristák visszavonultak volna a Dnyeper mögé, föbelövés terhe mellett csónakjaik elsüllyesztésére kényszerítették a halászokat, nehogy a szovjet csapatok felhasználhassák azokat. Ámde a halászok igyekeztek csónakjaikat olyan helyeken elsüllyeszteni, ahonnan bármikor könnyen kiemelhették öket. Csak a Kazarovicsi és Sztaroszelje közötti szakaszon a helyi lakosok több mint 300 halászladikot öriztek meg, és adtak át a szovjet csapatoknak. Öreg halászok, akik a folyóban minden követ ismertek, megmutatták a vöröskatonáknak az átkelésre alkalmas helyeket, és vállalkoztak arra is, hogy ladikjaikon észrevétlenül átviszik öket a túlsó partra. A felszabadított Dnyeper-vidék egész lakossága hatékony segítséget nyújtott a csapatoknak a Dnyeperen való átkelés elökészítésének. A falvak és városok lakói kijavították az országutakat, helyreállították a felrobbantott hidakat, átkelési eszközöket gyüjtöttek és készítettek. Amint a szovjet csapatok széles arcvonalon kiértek a Dnyeperhez, Lojev és Zaporozsje között egyszerre több szakaszon is megkezdték a folyón való átkelést, és így szétforgácsolták az ellenség figyelmét és erejét. A Dnyeperen való átkelés nagy lelkesedéssel és lendületesen indult meg. A Dnyepert elsöként elért katonák nem várták be a pontonok és az egyéb rendszeresített átkelési eszközök beérkezését. Kezdeményezöen, határozottan és gyorsan cselekedtek. Az átkeléshez a legkülönfélébb eszközöket használták fel. A katonák ebben nagy ügyességröl és leleményességröl tettek tanúbizonyságot. Megindultak a gerendákból és deszkákból összeeszkábált tutajok, az üres vashordókból készített kompok, ajtók és kapuk szárnyai, a szalmával megtömött sátorlapok, és sok más átkelésre alkalmas eszköz. A csapatok sokszor a partizánok és a lakosok által elökészített halászladikokat és motorcsónakokat használták fel. A Dnyeperen való átkelést csoportok és kisebb alegységek kezdték meg. Ezeket a legbátrabb, legtapasztaltabb és legharcedzettebb katonákból, föleg kommunistákból és komszomolistákból állították össze. Különösen nagy önfeláldozásról tettek tanúságot az elörevetett csapatokkal elönyomuló müszaki egységek és alegységek. Rözseutakat építettek a Dnyeperhez a folyó menti mocsarakon és ingoványokon át, átkelöhelyeket rendeztek be, tutajokat és kompokat építettek. Az átkelés biztosításában fontos szerepe volt a tüzérségnek. Tüzével lefogta az ellenség védelmét a túlsó parton, és támogatta a csapatok átkelését. Kijevtöl északra, Mnyevo és a Pripjaty folyó torkolata közötti szakaszon, elsökként a Központi Front Puhov altábornagy parancsnoksága alatt álló 13. hadseregének csapatai keltek át a Dnyeperen. Az átkelés szeptember 22-én hajnalban kezdödött. Legelöször a lövészegységek keltek át ellenséges tüzben a folyón gerendákból és hordókból készített tutajon és halászladikon. A gyalogsági alegységekkel együtt az ezredek páncélelhárító tüzérségének és aknavetöinek egy része is átkelt. A hadosztálytüzérség és a föparancsnoksági tartalék tüzérsége közben a bal partról tüzzel fedezte az átkelést. A nap végére a szovjet alegységek szilárd hídföt foglaltak a jobb parton. Másnap 35 kilométernyi tért nyertek a Dnyepertöl nyugat felé. Az ellenség négy páncélos hadosztály csapatait vonta itt össze, és heves ellenlökésekkel próbálta visszavetni a Dnyeper bal partjára a szovjet csapatokat (12. sz. térkép). A 13. hadseregtöl délre, Dimer körzetében és ettöl északra a 60. hadsereg csapatai keltek át sikeresen a Dnyeperen. Szeptember 30-án estig hídföt vettek birtokba a folyó jobb partján a Pripjaty torkolata és a Tyetyerev folyó közötti szakaszon. A hídfö szélessége 20 kilométer, mélysége pedig 12 km volt. Valamelyest kisebb hídföt létesítettek Jasznogorodka körzetében is. A 13. és a 60. hadsereg csapatainak tevékeny segítséget nyújtottak az ukrán partizánok. Az UK(b)P Központi Bizottságának és a Partizánmozgalom Ukrán Törzsének utasításai szerint a "Za Rogyinu" nevü csernyigovi magasabbegység partizánjai Tyeremci és Domantovo falunál már szeptember 19-én három átkelöhelyet foglaltak el, és ezeket a hitleristák rohamai ellenére, a szovjet csapatok beérkeztéig tartották. Az átkelöhelyeket a 60. hadsereg 17. gárda-lövészhadtestéhez tartozó 70. gárdaés 322. lövészhadosztálynak adták át. A partizánok a vöröskatonákkal együtt visszaverték az ellenség megújuló rohamait, és megtartották a jobb parton létesített hídföt. A hadtestparancsnokság köszönetét fejezte ki a partizánoknak, és rádión jelentette a Partizánmozgalom Ukrán Törzsének: "A Za Rogyinu® magasabbegység maradéktalanul biztosította a 17. gárda-lövészhadtest egységeinek átkelését." A Kocubinszkij nevét viselö csernyigovi magasabbegység partizánjai a 13. hadsereg támadási sávjában a Vörös Hadsereg beérkezte elött hat átkelöhelyet foglaltak és rendeztek be a Dnyeperen. A partizánok segítséget nyújtottak a szovjet csapatoknak az erdökön és mocsarakon átvezetö utak építésében, és velük együtt harcoltak a jobb parton a hídfökért. A 15. lövészhadtest 8. lövészhadosztályának alegységeivel együtt szétzúztak egy fasiszta zászlóaljat Sztaroszelje és Kosevka közelében. Gudz ezredes, a 8. lövészhadosztály parancsnoka jelentette a Partizánmozgalom Ukrán Törzsének, hogy a "Scsorsz", a "Kocubinszkij", a "Pobeda", a "Bugyonnij", a "Hruscsov" és a "Vorosilov" partizánosztag segítséget nyújtott a lövészhadosztálynak a Dnyeperen való átkelésben, felderítést végzett a hadosztály elönyomulásának irányában, az ellenséges tartalékok beérkezése elött aláaknázta a gdeny-parisevi, a kosevka-sztaroszeljei, és a gorodcsanye-zimovisesei utakat, és a terepet jól ismerö vezetöket biztosított a hadosztály elörevetett egységei számára. A 13. és a 60. hadsereghez hasonló sikerrel kelt át a Dnyeperen a Központi Front többi hadserege is. A Központi Front sikerei aggasztották a német hadvezetést. A német szárazföldi csapatok vezérkarának a keleti országok hadseregével foglalkozó osztálya szeptember 30-i jelentésében aggódva jegyzi meg, hogy "a ŻDél® és a ŻKözép® hadseregcsoport sávhatárának mindkét oldalán, a DnyeperPripjaty háromszögben egyre növekszik a veszély, hogy a Központi Front, amely még nagy tartalékokkal rendelkezik, jelentösen kiszélesíti a két hadseregcsoport közötti rést, és a folyamrendszertöl nyugatra egy új hadmüveleti hídföt hoz létre. Számolni kell vele, hogy ebben a körzetben a jövöben nagy veszély fenyegeti majd a Dnyeper védelmét". A Voronyezsi Front támadási sávjában a Dnyeperen való átkelés bonyolult viszonyok között zajlott le. Az üldözés során a csapatok mélyen széthúzódva követték az ellenséget, a tüzérség üzemanyag híján elmaradt, és hiányoztak a nehéz átkelési eszközök. Az ellenség viszont, ha súlyos veszteségeket szenvedett is, át tudta vinni csapatait a Dnyeperen, és védelembe ment át a jobb parton. Szeptember 22-én a 3. gárda-harckocsihadsereg elörevetett egységei a folyó bukrini kanyarjában megkezdték az átkelést. Elsöként a "Csapajev" partizán-magasabbegység segítségével az 51. gárdaharckocsidandár Szinaskin gárdahadnagy parancsnoksága alatt álló géppisztolyos századának kellett átkelnie Grigorovka faluval szemben. A századparancsnok ismertette a harcfeladatot a gárdistákkal, és közölte velük, hogy az átkelés biztosításához négy harcosra van szükség, aki a hajnali ködben átmegy a túlsó partra, ott pánikot kelt az ellenség állásaiban, és ezzel elvonja figyelmét az átkelésröl. Négy gárdista közkatona lépett ki a sorból: Ivanov, Petuhov, Sziszoljatyin és Szemjonov, mind a négyen a lenini Komszomol tagjai. Nyikolaj Petuhov 18 éves volt, a többi egy-két évvel idösebb. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy nehéz feladatra vállalkoztak, hiszen a Dnyeper túlsó partja itt különösen magas és szakadékos. A veszélyes feladatra önként jelentkezö fiatal katonákat azonban semmi sem tántoríthatta el. A négy komszomolista gárdista a hazájára gondolva egy partizán vezetövel együtt elindult ladikon a Dnyeperen át. A partizán ügyesen és gyorsan evezett. Sziszoljatyin is segített neki, a többi készenlétben tartotta géppisztolyát, hogy bármely pillanatban tüzet nyithasson. Hamarosan feltünt a jobb part sötét sávja. A ladik fennakadt egy zátonyon . . . Ugorj! adta ki az utasítást a partizán. Itt sekély a víz. A négy géppisztolyos nyomban kiugrott a ladikból, és a part felé gázolt. Óvatosan felkúsztak a parton, és egy horhoson át belopakodtak az ellenség harcrendjébe. Mintha csak a kelet felöl elönyomuló hatalmas sereg maroknyi élcsapata lettek volna. Miután a katonák észrevétlenül megközelítették az ellenséget, tüzharcba bocsátkoztak elörevetett alegységeivel, és ezzel magukra vonták a figyelmet. Közben még néhány csoport átkelt a folyón. "Azzal, hogy magunkra vontuk az ellenség figyelmét emlékezett vissza Vaszilij Ivanov és Ivan Szemjonov -, lehetövé tettük századunknak, hogy veszteség nélkül átjusson a jobb partra. Egymás után gyülekeztek a bokrokban a rajok és szakaszok. S amikor valamennyi együtt volt, Szinaskin gárdahadnagy, a századparancsnok parancsot adott a rohamra." A géppisztolyos századdal egy idöben egy 120 fönyi partizáncsoport is átkelt a folyón. A katonák és a partizánok lendületes rohammal kiverték a hitleristákat Grigorovka faluból. Közben a szovjet katonák egyre újabb és újabb csoportjai keltek át a Dnyeperen. Amikor kivilágosodott, a fasiszta légierö irgalmatlanul bombázni kezdte az átkelés körzetét; a szovjet alegységek a jobb part egy kis darabka földjén megkapaszkodva, élethalálharcban visszaverték az ellenség minden rohamát. Így kezdödött a Dnyeper bukrini kanyarulatában a késöbbi harcok során oly fontos szerepet játszó hídfö kialakítása. A Voronyezsi Front haditanácsa levélben üdvözölte a négy hös katonát, Petuhovot, Sziszoljatyint, Szemjonovot és Ivanovot nagyszerü haditettük alkalmából. "A Dnyeperen való hösies átkelésük állapította meg a haditanács -, az, hogy a jobb parton szilárdan megvetették a lábukat, hogy készek voltak életük árán is megvédeni minden talpalatnyi visszahódított hazai földet és rendíthetetlenül továbbhaladni nyugat felé például szolgálhat valamennyi katonának . . . Nekünk jutott az a megtisztelö feladat, hogy szeretett Ukrajnánkat, Kijev dicsö városát felszabadítsuk a hitlerista rabságból, hogy megvívjunk az ellenséggel a Dnyeper mentén, a döntö jelentöségü terepszakaszon, és gerincét törjük a fasiszta fenevadnak. Önök úgy harcolnak, mint Szuvorov katonái: merészen, ügyesen, lendületesen, s ezért gyöznek is. Fogadják köszönetünket becsületes katonai szolgálatukért. Továbbra is sok harci sikert kívánunk." A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége a bátor katonáknak a Szovjetunió Höse címet adományozta. A 3. gárda-harckocsihadseregtöl jobbra a 40. hadsereg is megkezdte az átkelést a Dnyeperen. "Szeptember 23-án írta jelentésében Szevasztyanov ezredes, a hadsereg politikai osztályának vezetöje hadseregünk magasabbegységei és egységei megkezdték az átkelést Ukrajna legfontosabb folyóján, a Dnyeperen. Ennek során mindenki nagy bátorságról, hösiességröl és határozottságról tett tanúságot. A katonák és tisztek az átkelés minden lehetöségét kihasználva igyekeztek átjutni a jobb partra." A 68. gárda-lövészhadosztály harcosainak egy kisebb csoportja éjszaka átkelt a Dnyeperen, és beásta magát a parton. Hajnalban az ellenség felfedezte a bátor katonákat, és jelentös gyalogsági és páncélos erövel megtámadta öket. A katonák három rohamot visszavertek. Laptyev páncéltörö kézitusában négy hitleristát megsemmisített. Fejsérülést szenvedett, de folytatta a harcot, s amikor az ellenség négy harckocsi támogatásával újabb rohamra indult, kézi páncéltörö fegyverével három harckocsit kilött, személyzetüket pedig géppisztollyal semmisítette meg. Ekkor erösítés érkezett a bal partról, s az ellenséget ismét visszavetették. Laptyev újabb súlyos sebet kapott, és csak ezután hagyta el a harcmezöt. A 40. hadsereg haditanácsa a Laptyevhez intézett üdvözlö levelében ezt írta: "Igazi orosz hazafiként harcolt a jobb parti Ukrajnáért. Az ön állhatatossága, bátorsága és katonai tudása mindenkit fellelkesít. Fogadja köszönetünket a haza ügyének becsületes szolgálatáért. Mielöbbi gyógyulást kívánunk. Önt magas kormánykitüntetésre javasoltuk." Rettenthetetlenül dolgoztak az átkelésnél a szovjet utászok. Csernomorec örmester, a 30. lövészhadosztály utásza, aki ellenséges tüzben elsöként vitte át a deszantot a folyón, 20 órán át szakadatlanul szállított csapatokat, löszert, élelmiszert, visszafelé pedig sebesülteket. Egyik fordulója alkalmából, amikor pontonján éppen 24 katonát és két légvédelmi géppuskát szállított, tüzérségi tüzbe került; a ponton léket kapott, ömlött bele a víz. Több katona megsebesült. A tüz egyre erösödött. Csernomorec megörizte lélekjelenlétét: parancsot adott a katonáknak, hogy rongyokkal tömjék be a léket, maga pedig tovább vezette a pontont, és ügyesen kijuttatta a tüzböl. A csoport elérte a jobb partot, s a bátor utász nyomban újabb fordulóra indult. Leleményességéért és bátorságáért Csernomorec örmesternek a Szovjetunió Höse címet adományozták. Példás bátorságot tanúsított a dnyeperi harcokban Petrov százados, a 40. hadsereg 1850. páncéltörö ezredének parancsnokhelyettese. A hadsereg-tüzérparancsnok parancsa értelmében az ezrednek az elsök között kellett átkelnie a Dnyeperen. Igen nehéz helyzet alakult ki: az ellenség elárasztotta tüzzel a bal partot, s úgy látszott, lehetetlen megközelíteni a folyót. Szeptember 23-ra virradó éjjel Petrov és katonái, bár az ellenséges tüz nem csillapodott, maguk készítette tutajokon ügyesen átvitték a jobb partra a lövegeket és a löszert. Reggelre az elfoglalt kis hídföért heves harc bontakozott ki. Az ellenség több napon át szünet nélkül rohamozta az állásokat, és igyekezett a Dnyeperbe szorítani a szovjet katonákat. A tüzérek minden rohamot visszavertek. Már csak egy-két ember maradt lövegenként. Petrov maga vezette a tüzet, s négy harckocsit és két hatcsövü aknavetöt lött ki. Amikor az egyik ütegnél az ellenséges páncélosok egy löveg egész kezelöszemélyzetét harcképtelenné tették, Petrov a küldöncével odarohant a löveghez, s ök ketten folytatták a tüzharcot. A küzdelemben Petrov mindkét kezén súlyosan megsebesült, de a harc színhelyén maradt, míg az ellenségnek ezt az ellenlökését is vissza nem verték. Az orvosok megmentették a hös életét, de mindkét kezét amputálni kellett. Petrov, a nagy akaraterejü kommunista ugyancsak kiérdemelte az engedélyt, hogy továbbra is a hadsereg soraiban maradhasson, és visszatérve ezredéhez, az elsö vonalban harcolhasson. Petrov ezredes, az Oderáig vezetö hosszú úton kiválóan irányította ezredét, s két ízben is elnyerte a Szovjetunió Höse címet. A Voronyezsi Front parancsnoksága elrendelte a bukrini kanyarban létesített hídfö kiszélesítését. Azt tervezte, hogy a jobb parti Ukrajna felszabadítása végett itt bontakoztatja szét a front föeröit. A Voronyezsi Front hadseregei, visszaverve az ellenség ádáz ellenlökéseit, lassan növelték eröiket a Dnyeper jobb partján. Szeptember 27-én a front parancsnoka úgy döntött, hogy a hídföben ütközetbe veti a Trofimenko altábornagy vezette második lépcsöben levö 27. hadsereget. Az ellenségnek sikerült a szovjet csapatok készülö csapásának irányát megállapítani, s ebben a körzetben ellenlökéseket hajtott végre. Így a 27. hadsereg csapatai súlyos harcra kényszerültek, mielött még befejezhették volna az összpontosulást. Szeptember 30-án a bukrini hídfö mindössze 11 km széles és 6 km mély volt. Itt összpontosultak a 27. és a 40. hadsereg föeröi és a 3. gárda-harckocsihadsereg gépkocsizó lövészcsapatai. Ezeknek azonban igen kevés tüzérségük és harckocsijuk volt. Ugyanakkor az ellenség ide rendelte a 19. páncélos, valamint a 10. gépesített hadosztályt és itt vetett be több gyalogos hadosztályt is. A harc hevessé vált. Mindkét fél súlyos veszteséget szenvedett. A szovjet csapatok visszaverték az ellenség ellenlökéseit. Ahol a helyzet különösen nehéz és veszélyes volt, kommunisták és komszomolisták küzdöttek az elsö sorokban. A 40. hadsereg 38. lövészhadosztályának szakaszán az ellenség beékelödött a szovjet csapatok közé, s kezdte öket visszaszorítani. Nem volt vesztegetni való idö! Taragyejko föhadnagy, az egyik zászlóalj parancsnokának helyettese a harcosokhoz fordult: "Elvtársak! Nincs hová visszavonulnunk, mögöttünk a Dnyeper! Mögöttünk az orosz föld, amelyet nem dobhatunk oda prédául az ellenségnek. Inkább meghalunk, mintsem hogy szégyenteljesen visszavonuljunk a Dnyeper mögé!" Taragyejko elsöként vetette magát az ellenségre, s öt követve ellenlökésre indultak a kommunista harcosok, mögöttük pedig az egész zászlóalj. A kommunista tiszt szavaitól, rettenthetetlenségétöl fellelkesülve, a szovjet katonák kézitusában elsöpörték az ellenség beékelödött alegységeit, és nemcsak helyreállították, hanem meg is javították állásaikat. Heves harcok bontakoztak ki a levegöben is. A német légierö 40-50 gépböl álló csoportokban szüntelenül bombázta az átkelöhelyeket és a hídföben levö csapatokat. A szovjet repülök, nagy szakértelmet és bátorságot tanúsítva ügyesen elhárították az ellenség légitámadásait, s egyben fokozták a német fasiszta csapatokra mért csapásaikat. Knobelsdorff tábornok, a 48. német páncélos hadtest parancsnoka hadteste ellenlökéseinek sikertelenségét indokolva azt írja, hogy október 9-röl 10-re virradó éjjel "az orosz repülök 90 perc alatt 600 bombát dobtak le Malij hukrinra. Az orosz légieröknek ez az eddig ismeretlen tömeges alkalmazása nagy hatással volt a német csapatokra". A szárazföldi csapatok hálásak voltak a szovjet vadászrepülöknek. Dmitrijev hadnagy, egy komp parancsnoka, a 2. légi hadsereg repülöihez intézett levelében ezt írta: "Sok százszor mentem át komppal a Dnyeperen. Amikor repülögépeink megjelentek, a katonák mindig azt mondták: Induljunk, fent vannak a vadászaink. Egyik alkalommal éppen a Dnyeper közepén voltunk, amikor egy ellenséges bombázóraj jelent meg a levegöben. A komp tele volt katonákkal és tisztekkel. Veszély fenyegette öket. De az égen hirtelen megjelent négy szovjet vadászgép. Váratlan támadásukkal szétszórták a fasiszta gépeket . . . Aki a vadászok harcát látta, el volt ragadtatva repülöink bátorságától és vakmeröségétöl." A bukrini hídfö megtartásáért és kiszélesítéséért vívott harcban a csapatoknak felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a lakosság. A csapatoknak és a harci technikai eszközöknek a hídföbe való átszállítása céljából Kozinci falutól délnyugatra sürgösen hidat kellett építeni a Dnyeperen. A parancsnokság segítségért fordult a perejaszlavi körzet közeli falvainak lakosságához. Nyomban több mint 2000 önkéntes ajánlotta fel szolgálatát. Az építkezést a messzehordó tüzérség állandó tüzében és ellenséges légitámadások közepette folytatták. A fasiszta repülök támadásai következtében az építök közül egyetlen nap alatt, október 5-én, 60 ember vesztette életét, száz pedig megsebesült. Az utászok és a helyi lakosok azonban a nagy veszteségek ellenére sem hagyták abba a munkát. Közös hösies eröfeszítéssel 11 nap alatt elkészült a 700 méter hosszú híd. Míg a Voronyezsi Front középsö szakaszán elönyomuló csapatok a Dnyeper burkini kanyarulatában létesített hídfö megtartásáért és kiszélesítéséért harcoltak, a 38. hadseregnek a front jobb szárnyán müködö magasabbegységei Kijevtöl északra, Ljutyezs körzetében kezdték meg az átkelést. Az elsö átkelési kísérletet szeptember 26-ra virradó éjjel hajtották végre. Ekkorra azonban az ellenségnek, amelynek Kijev körzetében 12 hadosztálya volt, sikerült megszerveznie a Dnyeper jobb partjának védelmét, s a szovjet csapatok nem tudtak átkelni a folyón. Másnap a 38. hadsereg csapatai újabb átkelési kísérletre készültek. Az elsök között Nyefedov szakaszvezetö parancsnoksága alatt a 240. lövészhadosztály 842. lövészezredének egy 25 fönyi csoportja hajtott végre sikeres átkelést Ljutyezs körzetében. Hajnalra a szovjet csapatok már szilárdan megvetették lábukat a meredek túlsó parton, jól beásták magukat, és felkészültek az ellenség visszaverésére. Amint az várható is volt, az ellenség reggeltöl szüntelenül erös ellenlökéseket hajtott végre, és igyekezett a folyóba szorítani a bátor katonák maroknyi csoportját. Kitartás fiúk, hazai földön vagyunk buzdította a harcosokat Nyefedov, a csoport parancsnoka, s példát mutatva, maga is géppisztolytüzzel, jól dobott kézigránátokkal pusztította a hitleristákat. A szovjet katonák 20 órán át állták az ellenség nyomását. A bal parti tüzérség, különösen a közvetlen irányzású lövegek tüzének támogatásával visszavertek minden ellenlökést. A következö éjjel már megerösíthették a kis csoportot. Nyefedov szakaszvezetönek bátorságáért és állhatatosságáért a Szovjetunió Höse címét adományozták, a csoport többi tagját pedig a Szovjetunió különféle rendjelével tüntették ki. E merész harcosok vetették meg az alapját a Kijev felszabadításában késöbb döntö szerepet játszó ljutyezsi hídfönek. "A vöröskatonák és a tisztek jelentette a 38. hadsereg politikai osztálya a front politikai csoportfönökségének e harcok során a kötelességteljesités terén a bátorság és kitartás nagyszerü példáit mutatták. Az elönyomuló csapatoknak nagy segítséget nyújtottak a Dnyeper menti települések lakosai." A Dnyeperen való átkelésben segítö lakosok közül bátorságával különösen kitünt Gorpina Pavlovna Tregub, Szvaromje falu 66 éves kolhozparasztasszonya, akinek a Vörös Hadseregben két katonafia is szolgálta a hazát. 1928-ban ö kezdeményezte a faluban a kolhoz megalakítását. Sokéves becsületes munkája jutalmául részt vehetett a kolhoz küldötteként az Országos Mezögazdasági Kiállításon. A német fasiszta betolakodók elvették mindenét: házát, tehenét, személyi holmiját. Csak a csónakját sikerült megmentenie. Tregub ezt hónapokig rejtegette. Az öreg parasztasszony biztos volt benne, hogy eljönnek majd a szovjet katonák, és szükségük lesz még a csónakra. Megérte a boldog pillanatot. Sem géppuskaropogás, sem tüzérségi tüz nem riasztotta vissza a hazafisággal eltelt bátor aszszonyt. Kérges kezével markolva az evezöt, egyik fordulót a másik után tette csónakjával s vitte a Dnyeper jobb partjára, a ljutyezsi hídföbe a vöröskatonákat és a löszert. Az egyik katona rászólt: Add már ide, anyókám, hadd segítsek. Ötven éve vezetem a csónakot, fiam válaszolta a bátor asszony -, az nekem engedelmeskedik. Csak németeket nem vittem rajta, legyenek átkozottak. Ha öreg vagyok is, eröm akad még böven, hogy segítselek benneteket, fiaim. Az ukrán parasztasszonyhoz hasonló szovjet hazafiak ezreinek szerény hösiessége felbecsülhetetlen szerepet játszott a dnyeperi hídfök birtokbavételében. A ljutyezsi hídföben példátlanul heves harc dúlt. A német fasiszta vezetés gyalogságával és páncélosaival, tüzérség és légierö támogatása mellett szüntelenül újabb és újabb ellenlökéseket indított. Az ellenséges bombázók éjjel-nappal támadták az átkelöhelyeket és a szovjet csapatok harcrendjét. A ljutyezsi hídföben súlyos harcot vívó 38. hadsereg segítségére sietett a Kravcsenko altábornagy parancsnoksága alatt álló 5. gárda-harckocsihadtest. A Dnyeperhez vezetö utat azonban elállta a Gyeszna, amely itt elég széles, kanyargós és gyors folyású. Az átkeléshez nehéz kompokra vagy hídra lett volna szükség, de megépítésük néhány napba is beletelt volna. A harckocsizók úgy határoztak, hogy gázlón kelnek át a folyón. Október 3-án a lakosok segítségével Ljotka falu közelében kiválasztották az átkelés helyét. A homokos gázló mélysége csaknem a kétszerese volt a T-34-es harckocsik számára megengedett mélységnek. Harckocsikkal még soha sehol sem hajtottak végre gázlóátkelést ilyen nagy vízi akadályon. A gárdista harckocsizók gondosan felkészültek erre a maga nemében páratlan átkelésre. A harckocsik minden rését, nyílását kenöolajjal vagy kátránnyal átitatott kenderkóccal, avagy olajos vitorlavászon-párnákkal tömték el. A motor levegöszükségletét a tornyon keresztül biztosították, a kipufogógázokat pedig a kipufogó csövekre meghosszabbításként ráerösített vitorlavászon-tömlökön keresztül vezették el. A harckocsivezetök szavukat adták, hogy egyetlen harckocsit sem hagynak a folyó fenekén. A gázlót két sor póznával jelölték meg, s a harckocsik e sajátos víz alatti folyosón haladtak át lassan a túlsó partra. A harckocsivezetök, a toronyból irányító parancsnokok utasításai szerint vakon vezették harckocsijaikat. A víz behatolt a harckocsikba. Ráömlött a vezetöre, az ülésig, majd még följebb emelkedett, bejutott a motorházba, az erös ventillátorok szökökútként lövellték ki a vizet, s úgy tünt, mintha láthatatlan szörny úszna a folyóban. Nyolc óra alatt több mint 60 harckocsi jutott így át. Csak három harckocsinak állt le a motorja a folyó közepén, azokat csörlövel húzták ki. Valamennyi harckocsi-magasabbegység sikeresen átjutott a Gyesznán. A sztálingrádi gárdisták itt is tanújelét adták mesteri katonai felkészültségüknek, bátorságuknak és leleményességüknek. Az 5. gárda-harckocsihadtest a Gyesznán való átkelés után a Dnyeperhez sietett, majd onnan kompokon a ljutyezsi hídföbe dobták át. Minden odaérkezö harckocsit haladéktalanul bevetettek a lövész-magasabbegységek hösies harcának támogatására. Amikor a harckocsihadtest valamennyi egysége átkelt a Dnyeperen, a gyalogsággal és tüzérséggel együtt visszavetették az ellenséget, és 15 km szélesre, s 10 km mélyre bövítették a hídföt. A gyalogság, a tüzérség és a harckocsik együttmüködése biztosította a rendkívül fontos ljutyezsi hídfö megtartását. A Voronyezsi Front csapatai a Dnyeper jobb partján nehéz harcok árán kilenc hídföt létesítettek, közülük a bukrini és a ljutyezsi volt a legnagyobb. A Voronyezsi Fronttól délre a Sztyeppi Front csapatai is átkeltek a Dnyeperen. Ezt megelözöen augusztus folyamán és szeptember elsö felében súlyos harcok közepette 200-300 kilométernyi tért nyertek. A Sztyeppi Front csapatai már az elönyomulás során megkezdték a felkészülést az átkelésre. Amikor a front magasabbegységei közeledtek a folyóhoz, a parancsnokok és törzsek kijelölték a valószínü átkelési körzeteket. Egyidejüleg intézkedtek az átkelési eszközök biztosítására. A Vorszkla és az Orjol folyók mentén összegyüjtötték a szükség átkelési eszközöket. Az ellenség üldözése során a csapatok összeszedtek és magukkal vittek mindent, ami az átkeléshez felhasználható. A Dnyeper felé haladó szekereken és tehergépkocsikon üres hordókat, régi csónakokat, söt még szétrombolt házak ajtóit is lehetett látni. A szükségeszközök nagyarányú és bátor felhasználása jelentösen elömozdította az átkelés sikerét. A Sztyeppi Front csapatai közül a 7. gárdahadsereg kelt át elsöként a Dnyeperen. Az elörevetett osztagok szeptember 25-re virradó éjjel Misurin Rog körzetében szükségeszközökön keltek át a folyó jobb partjára. Reggelre már néhány ezred odaát volt, és harcolt a kis hídfök megtartásáért és kiszélesítéséért. Ködfüggöny leple alatt a hadsereg magasabbegységei nappal is folytatták az átkelést. Ennek eredményeképpen öt nap alatt egy 25 km széles, 15 km mély hídfövé egyesítették, illetve szélesítették ki a hadsereg kis hídföit. A Dnyeperen való sikeres átkelésért és a jobb parti hídfök megtartásáért a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége egyedül a 25. gárda-lövészhadtestnél 74 katonának, tiszthelyettesnek, tisztnek, illetve tábornoknak adományozta a Szovjetunió Höse címét. A 7. gárdahadsereg több ezer harcosát különféle rendjellel és érdeméremmel tüntették ki. A Sztyeppi Front többi hadserege is szükségeszközök felhasználásával menetböl kelt át a Dnyeperen. Szeptember 30-ig a front csapatai a Kremencsug és Dnyepropetrovszk közötti szakaszon megtisztították a folyó bal partját, és hídföt létesítettek a jobb parton. A Kremencsug melletti hídfö elfoglalásában, a Sztyeppi Front csapataival együtt a Scsorsz nevét viselö partizán-magasabbegység is részt vett. A szovjet vezetés megbízásából a partizánok Cserkasszi és Krjukov között felderítették az ellenségnek a Dnyeper jobb partján kiépített védelmi rendszerét, és az elönyomuló szovjet csapatoknak átadtak egy térképet, amelyen berajzolták az ellenség tüzfészkeit. A partizánok a lakosság segítségével összegyüjtöttek és a vöröskatonák számára elökészítettek mintegy 120 ladikot, három naszádot és két motorcsónakot. A Délnyugati Front jobbszárnycsapatai szeptember végén Zaporozsjétöl északra érték el a Dnyepert, és nyomban átkeltek rajta. Dnyepropetrovszktól délre, a Slemin altábornagy parancsnoksága alatt álló 6. hadsereg magasabbegységei kezdték meg elsöként a partváltást. A Dnyeper szélessége itt helyenként a három és fél kilométert is eléri, ezért az átkelés feltételei különösen nehezek voltak. A Délnyugati Front csapatai néhány kisebb hídfö elfoglalása után nehéz harcot vívtak azok megtartásáért és kiszélesítéséért. Így tehát a négy egymással együttmüködésben levö szovjet front támadásának eredményeképpen kimagasló sikerek születtek. A szovjet csapatok a Lojevtöl Zaporozsjéig terjedö hosszú szakaszon elérték a Dnyepert, sok helyen átkeltek rajta, és tovább folytatták a harcot a hídfök kiszélesítéséért. A Dnyeper jobb partján összesen 23 hídföt létesítettek. Csaknem valamennyi hídfö kicsi volt, és azok kiszélesítése még súlyos harcokba került. A támadás továbbfejlesztése szempontjából különösen nagy jelentösége volt a Kijev körzetében és Kremencsugtól délnyugatra elfoglalt hídfönek. Eddig a világ egyetlen hadserege sem hajtott még végre menetböl ilyen széles arcvonalon, ily nagy vízi akadályon eröszakos átkelést. A múlt században Napóleon serege többször is átkelt Európa egyik legnagyobb folyóján, a Dunán. Az átkelést azonban viszonylag kis szakaszon és az ellenség gyenge ellenállása mellett hajtotta végre. Az elsö világháborúban, 1916 öszén, a német csapatok is átkeltek a Dunán, de számottevö harcra ott sem került sor. A román hadsereg jóformán nem is tanúsított ellenállást az átkelést végrehajtó Mackensen hadseregével szemben. Emellett a németek, akárcsak a franciák egyetlen körzetben keltek át a folyón. A Nagy Honvédö Háború idöszakában a német fasiszta hadsereg sem mutatott példát a nagy vízi akadályon menetböl való átkelésre. Az ellenség 1941-ben a Dnyeper középsö és alsó folyásán nemigen hajtott végre átkelést, hanem a szmolenszki, gomeli és csernyigovi irányban támadva inkább megkerülte a folyót. Csak egyes keskeny szakaszokon, Dnyepropetrovszk körzetében és Kremencsugtól északra kellett a német fasiszta csapatoknak átkelniük a vízi akadályon. Az, hogy a Vörös Hadsereg hídföket létesített a Dnyeper jobb partján,jelentösen rontotta az ellenség helyzetét, és felborította a hadászati védelemmel kapcsolatos összes tervét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Dnyeperért vívott ütközetet a német fasiszta hadsereg elvesztette. "Az oroszok ott kényszerítettek bennünket harcra, ahol akartak ismerte be kénytelen-kelletlen Vormann tábornok, a 47. német páncélos hadtest parancsnoka -, ök határozták meg minden csata kezdetét és végét. Ahelyett, hogy kalapács lettünk volna, üllövé váltu

nk." A Dnyeper hadászati védelmi vonalát az ellenség nagyrészt már el is vesztette. A történelemben példátlanul áll az a höstett, hogy súlyos támadóharcok után, szükségeszközökön, be sem várva az erök felzárkózását és a nehéz átkelési eszközök beérkezését, a Vörös Hadsereg menetböl kelt át a Dnyeperen. S ezt nem egyes hösök, hanem a támadó csapatok egész tömege hajtotta végre. Az átkelésben részt vevö katonák tízezrei tettek tanúságot kíváló katonai képzettségükröl és lángoló hazaszeretetükröl. A szovjet emberek által végrehajtott höstettek százaiból és ezreiböl született meg az a gyözelem, amelyet a Vörös Hadsereg a Dnyepernél aratott. A Dnyeperen való sikeres átkelésért a fegyvernemeknek körülbelül 2000 katonája, altisztje, tisztje, illetve tábornoka kapta meg a legmagasabb katonai kitüntetést: a Szovjetunió Höse címet, s tízezreket tüntettek ki különféle rendjellel vagy érdeméremmel. Az, hogy a szovjet csapatok az Ukrajna felszabadításáért vívott harcok során feladatukat mindenkor bátran, kezdeményezöen és önfeláldozóan oldották meg, fizikai és szellemi erejüket a végsökig latba vetették, jórészt annak a nagy munkának köszönhetö, amelyet a frontok és hadseregek haditanácsai, a parancsnokok, a politikai szervek, a pártés Komszomol-szervezetek a szovjet katonák nevelése, a csapatok harctevékenységének politikai biztosítása terén végeztek. A szovjet katonákat jellemzö kiváló erkölcsi és harci tulajdonságokat, amelyek a Dnyeperért vívott harcokban oly ragyogóan kimagaslottak, még ellenségeink is elismerték. Dorn, volt hitlerista tábornok egyik cikkében, amely Liddell Hart angol hadtörténész gyüjteményében jelent meg, megállapítja, hogy a német hadvezetés megcsodálta a szovjet gyalogságnak a vízi akadályok leküzdésére való képességét. "Ahol az orosz és a német állásokat folyó választotta el írja Dorn -, átkelésre bármikor számítani lehetett . . . Mesterien alkalmazták az átszivárgás taktikáját. A legnagyobb éberség sem gátolhatta meg az oroszokat abban, hogy éjszaka különféle eszközökkel át ne keljenek a folyón. Az oroszok gyakran hirtelen olyan helyen bukkantak fel, ahol a legkevésbé várták öket. Hihetetlenül gyorsan cselekedtek. Egy kis hídföt egyetlen éjszaka hatalmas támponttá fejlesztettek, amelyböl már nem lehetett öket kiverni. Amint a hídföben elegendö erö gyült össze, megindították a támadást." A szovjet csapatok, amelyek oly nagy támadó lendülettel keltek át a hatalmas Dnyeperen, és létesítettek hídföket a jobb parton, a fasiszta megszállás igája alatt nyögö jobb parti Ukrajna felszabadítását írták dicsö zászlajukra. A szovjet emberek nagy höstettét méltatva a Pravda ezt írta: "A harc immár a Dnyeper jobb partján folyik. Kijev lebeg bátor harcosaink szeme elött. Kijevre tekint egész népünk. Ukrajna fövárosa lángolva és füstölve várja az ünnepélyes pillanatot, amikor a Vörös Hadsereg, elüzve a németeket, visszahelyezi szentjogaiba, és visszaszerzi neki az egész nép megbecsülését. A Dnyeper jobb parti magaslatairól feltárul a jobb parti Ukrajna látképe, az egész jobb parti Ukrajnáé, s mögötte Nyugat-Ukrajna várja, hogy számára is elérkezzen a nagy pillanat. E várva várt pillanat nincs messze már. Hogy minél hamarabb bekövetkezzék, a Vörös Hadsereg hatalmas csapással elsöpörte a németeket a Dnyeper bal partjáról, és küzd a jobb partért." 4. Ukrajna fövárosának, Kijevnek a felszabadítása Azzal, hogy a szovjet csapatok széles arcvonalon elérték a Dnyepert, és menetböl átkeltek rajta, gyökeresen megváltozott a helyzet Ukrajnában. A "Keleti fal" legerösebb részét, a Dnyepert, amelynek bevehetetlenségéröl a fasiszta propaganda rekedtre ordította magát, a Vörös Hadsereg leküzdötte. A német fasiszta hadvezetés ennek ellenére még mindig abban reménykedett, hogy a szovjet csapatokat sikerül visszavetni a hídfökböl, és a német hadsereg szilárdan megvetheti lábát a Dnyeper jobb partján. Úgy számolt, hogy páncélosainak erös csapásai révén visszaszerzi a jobb parton elvesztett állásokat, és végleg elzárja a Vörös Hadsereg útját nyugat felé. Ugyanakkor minden erejével azon volt, hogy fenntartsa még meglevö hídföit a Dnyeper bal partján, mert azt remélte, hogy ezzel megnehezítheti a szovjet csapatoknak a siker továbbfejlesztését a jobb parti Ukrajnában. A Dnyeperen való átkelés után csapatainknak az volt a feladatuk, hogy felszámolják az ellenség még megmaradt megerödített hídföit a folyó bal partján, és a saját hídföket a jobb parton olyan hadászati hídfökké fejlesszék, amelyekböl kiindulva nagyarányú támadást lehet majd kibontakoztatni az egész jobb parti Ukrajna felszabadítása céljából. Ennek megfelelöen, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a következö feladatokat tüzte az Ukrajnában müködö frontok csapatai elé. Az 1. Ukrán Frontnak föerejét a kijevi irányra kellett összpontosítania, hogy szétzúzza az ellenséget Kijev körzetében, felszabadítsa Ukrajna fövárosát, és hadászati hídföt hozzon létre ebben a körzetben. A 2. és a 3. Ukrán Front csapatainak szét kellett zúzniuk az ellenség Kirovográd-Krivoj Rog-i csoportosítását, és Kremencsugtól délnyugatra egy másik hadászati hídföt kellett létrehozniuk. Ennek érdekében a 2. Ukrán Front magasabbegységeinek az ellenség védelmét áttörve el kellett foglalniuk Krivoj Rogot, és tovább kellett fejleszteniük támadásukat délnyugat felé, a 3. Ukrán Front magasabbegységeinek pedig az ellenség Zaporozsje körzetében levö csoportosításának megsemmisítése után, támadást kellett indítaniuk nyugat felé. A 4. Ukrán Front csapatainak eközben szét kellett zúzniuk az ellenség csoportosítását a Molocsnaja folyónál, fel kellett szabadítaniuk Észak-Tauriát, és ki kellett jutniuk a Dnyeper alsó folyásához. A német fasiszta hadvezetést legjobban az aggasztotta, hogy a Vörös Hadseregnek esetleg sikerül Kijev körzetében betörni a jobb parti Ukrajnába. Az ellenség tisztában volt vele, hogy ha a szovjet csapatok sikert érnek el a kijevi irányban, az arcvonal egész déli csoportosítása veszélybe kerül, s a Vörös Hadsereg elött megnyílik az út a Kárpátok és Lengyelország felé. Manstein megjegyzi, hogy a Dnyeperért vívott harcok idöszakában a hadseregcsoport parancsnoksága mindig az északi szárnyra fordította a fö figyelmet, és ezt tekintette változatlanul a döntö szárnynak. Éppen ezért a német csapatok legerösebb csoportosítását az 1. Ukrán Front müködési sávjában, a kijevi irányban hozták létre. Ide irányították a Nyugat-Európából érkezö friss hadosztályokat is. Az 1. Ukrán Front csapataival szemben a védelem elsö vonalában a "Közép" hadseregcsoport állományába tartozó 2. hadsereg 56. páncélos hadteste, a "Dél" hadseregcsoport 4. páncélos hadserege és 8. hadseregének egyik hadosztálya, összesen 27 hadosztály, köztük öt páncélos és egy gépesített hadosztály müködött. Ezenkívül a 4. páncélos hadsereg tartalékában még két páncélos, egy gépesített és egy örhadosztály volt. Az ellenséges csapatok 3600 löveggel és aknavetövel, mintegy 400 harckocsival és rohamlöveggel, valamint 665 repülögéppel rendelkeztek. A Dnyeper jobb partján az utak jók voltak, így az ellenség szabadon manöverezhetett. A német szárazföldi csapatokat a 4. légiflotta támogatta, amelynek sikerült a Dnyeper mögött jól elökészített repülöterekre áttelepülni. A szovjet hadvezetés elgondolása szerint az ellenségnek a Dnyeper jobb partján, Kijev körzetében történö szétzúzását és Ukrajna fövárosának felszabadítását két csapással kellett végrehajtani. A föcsapást a Velikij Bukrin körzetében levö hídföböl, a kisegítö csapást pedig a ljutyezsi hídföböl tervezték (13. sz. térkép). A frontnak a bukrini hídföben összpontosított csapásmérö csoportosítása kétszer indult támadásra, mindkét alkalommal sikertelenül. Ez azzal volt magyarázható, hogy a hadmüveletet igen rövid idö alatt készítették elö, a szük hídfö pedig megnehezítette a szükséges erök és harci technikai eszközök összpontosítását. A kevés tüzérség és a korlátozott mennyiségü löszer jelentösen csökkentette a támadó csapatok csapásának erejét. Az ellenség a bukrini hídfö ellen viszonylag szük szakaszon öt páncélos és gépesített, valamint öt gyalogos hadosztályt vont össze, és szilárd védelmet szervezett, amely elzárta a Dnyeper bukrini kanyarulatából nyugat felé vezetö utat. A Velikij Bukrin körzetében folytatott harctevékenységböl kiderült, hogy itt nehéz sikert elérni, s ezért a szovjet vezetés e hídföben lemondott a további támadási kísérletröl. A kudarc ellenére a bukrini hídföben vívott harcok nagy szerepet játszottak a Kijev felszabadítására irányuló támadás kedvezö feltételeinek kialakításában. Az ellenség a bukrini kanyar körzetében nagy veszteségeket szenvedett. Az 1. Ukrán Front csapatai a Velikij Bukrin-i hídföben nagy ellenséges eröket kötöttek le, és így elömozdították a sikert más arcvonalszakaszokon. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a kialakult helyzet alapján úgy döntött, hogy a föcsapást most a ljutyezsi hídföböl méri. Utasítására az 1. Ukrán Front parancsnoksága tervet dolgozott ki, amelynek értelmében a 38. hadseregnek az 5. gárda-harckocsihadtesttel és a 7. áttörö tüzérhadtesttel együtt a ljutyezsi hídföböl át kellett törnie az ellenség védelmét, és biztosítania kellett a front gyorscsoportjának a 3. gárda-harckocsihadseregnek és az 1. gárda lovas hadtestnek az áttörésbe való bevetését. A továbbiak során a 38. hadseregnek déli irányban támadva, Kijevet nyugat felöl megkerülve, fel kellett szabadítania a várost. A ljutyezsi hídfötöl északra a 69. hadsereg, és a csapásmérö csoportosítás nyugat felöl való biztosítása céljából délnyugati irányban mért csapást. Úgy tervezték, hogy a bukrini hídföben müködö magasabbegységek két nappal elöbb indulnak támadásra, hogy minél nagyobb ellenséges eröket kössenek le, és ezzel megkönnyítsék a föcsapásmérö csoportosítás tevékenységét. A front csapatai megkezdték a támadás elökészítését. Nagy nehézséget okozott, hogy a bukrini hídföböl sok eröt és eszközt a 3. gárda-harckocsihadsereget, valamint a föparancsnoksági tartalék ott levö tüzérségének zömét rövid idö alatt rejtve át kellett csoportosítani Ljutyezs körzetébe. Az átcsoportosítás október 25-én kezdödött meg, és esös idöben, rossz útviszonyok mellett hajtották végre. A csapatok a bukrini hídföböl átkeltek a Dnyeper bal partjára, majd az arcvonal mentén 130-200 kilométert menetelve, a Gyesznán és újra a Dnyeperen átjutottak el a ljutyezsi hídföbe. Föképpen éjszaka vagy a sürü reggeli és esti ködben meneteltek. A 3. gárda-harckocsihadsereg magasabbegységei sikeresen végrehajtották a bukrini hídföböl a ljutyezsiba való átcsoportosítást. Az átcsoportosítás gondos és alapos elökészítése, valamint az, hogy mindenki megértette a manöver fontosságát, jelentösen elömozdította a sikert. "A harckocsi-magasabbegységek a bukrini hídföböl való rejtett kivonását és új összpontosítási körletbe való átdobását gondos álcázással igyekeztünk biztosítani írta visszaemlékezéseiben Ribalko, a páncélos csapatok marsallja, a 3. gárda-harckocsihadsereg volt parancsnoka. A hídföben maradtak a magasabbegységek harcálláspontjai és néhány rádióállomás. Ezek folytatták rendes munkájukat, s így félrevezették az ellenséget. A kivont harckocsik helyébe fából és földböl utánzatokat építettek. A tüzelöállásokban lövegutánzatokat helyeztek el. A harckocsik és gépkocsik a menet alatt csak éjszaka és tompított fénnyel közlekedtek. Szigorúan betartották az álcázási rendszabályokat az új összpontosítási körletben is. Az átcsoportosítás napjaiban az idöjárás elömozdította az új támadás elökészítésének titokban tartását. Intézkedéseinkkel olyannyira félrevezettük az ellenséget, hogy légiereje egy álló hétig bombázta kiürített állásainkat." Az átcsoportosítás során különösen nagy nehézségekkel kellett megküzdeniük a tüzéreknek: nem volt elegendö vontatójuk, szállítóeszközük és üzemanyaguk. Az áttörést támogató 7. tüzérhadtest, amelynek 70 km hosszú menetoszlopa volt, vontatók hiányában lövegeit három fordulóval kényszerült szállítani. Nem kevésbé bonyolult feladat volt a löszer szállítása. A hadtest számára három-négy nap alatt lövedékekböl és aknákból két löszer javadalmazást kellett kiszállítani. Ehhez 1500 háromtonnás tehergépkocsira vagy 250 vagonra volt szükség. A csapatok sikeres átcsoportosításában óriási szerepe volt a müszaki csapatoknak. Sok utat helyreállítottak, oszloputakat készítettek, és álcázási munkákat végeztek. Az utászok egy pontonhidat és két fahidat építettek a Dnyeperen át, és több kompot állítottak össze. Mellenthin, a német fasiszta hadsereg volt tábornoka ezt írja: "Az oroszok a Dnyeperen a csapatok és a lovak átszállításához müvészi módon több olyan hidat építettek, amelynek padlózata a víz szintje alatt volt." A jó szervezés eredményeképpen a csapatok átcsoportosítását az óriási nehézségek ellenére határidöre befejezték. A "Dél" hadseregcsoport parancsnokságának nem sikerült idejében felfedni a szovjet csapatok átcsoportosítását és összpontosítását. Az ellenség felderítése október végén észrevette ugyan, hogy a Dnyeper bal partján csapatmozgás folyik, ezért a 8. hadseregböl a kijevi irányba dobta át a 7. páncélos hadosztályt, és Kijevhez közelebb vonta a 20. gépesített hadosztályt. A szovjet csapatok átcsoportosításának célját, a támadás megindításának idöpontját azonban a német vezetés nem tudta megállapítani, söt még arról sem volt tudomása, hogy a ljutyezsi hídföben egy egész páncélos hadsereget vontak össze. Manstein és vezérkara nem tudta, mi a szándéka a szovjet vezetésnek, és helytelenül értékelte a helyzetet. Az 1. Ukrán Front csapatai már támadásra indultak, a "Dél" hadseregcsoport még akkor sem tudta, mire vélje a támadást: távolabbi célokat követ-e, avagy csak a hídfö kiszélesítésére irányul. A hadmüvelet kezdetére a "talpalatnyi" ljutyezsi hídföben vonták össze a 38. hadsereg és a 3. gárdaharckocsihadsereg, valamint az 5. gárda-harckocsihadtest csapatait. Az 1. gárda lovas hadtest a Dnyeper bal partján, a hídfövel szemben helyezkedett el. A föcsapás irányában több mint 2000 (76 milliméteres és nagyobb ürméretü) löveget és aknavetöt összpontosítottak. Ily módon a föcsapás irányában több mint 300 löveg és aknavetö jutott az arcvonal egy kilométeres szakaszára. Az átcsoportosítás eredményeképpen a front föcsapásának irányában támadó 38. hadseregnek az áttörés szakaszán gyalogságban háromszoros, tüzérségben négy és félszeres, harckocsikban kilencszeres fölénye volt az ellenséggel szemben. E nagy tömegü csapatnak, harceszköznek és anyagnak a hídföben való elhelyezésére árkokat, fedezékeket, óvóhelyeket ástak, gondosan berendezett és álcázott tüzelöállásokat, harcálláspontokat és figyelöhelyeket létesítettek. A harc jobb vezetése érdekében valamennyi parancsnok harcálláspontját és figyelöpontját csapatai közvetlen közelében helyezték el. A frontparancsnok harcálláspontját és figyelöpontját a hídföben, Novije Petrovcitól nyugatra, az ellenséges védelem peremvonalának közvetlen közelében rendezték be. Közvetlen közelében készítették el Moszkalenko vezérezredesnek, a 38. hadsereg parancsnokának, és Ribalko altábornagynak, a 3. harckocsihadsereg parancsnokának a figyelöpontját. A támadás megszervezése idején a front és a hadseregek haditanácsai, a magasabbegységek és az egységek politikai szervei, pártés Komszomol-szervezetei a bonyolult és felelösségteljes harcfeladat teljesítésére mozgósítottak mindenkit. A pártpolitikai munka ilyen jelszavak jegyében folyt: "Szabadítsuk fel Kijevet a Nagy Október 26. évfordulójára!" "Teljesítsük a haza parancsát: szabadítsuk ki Kijevet a fasiszták karmaiból!" Óriási hatása volt a párt központi bizottsága felhívásainak, amelyekben a szovjet föld felszabadításának meggyorsítására szólította fel a népet és a hadsereget. "Vörös Hadseregünk dicsö katonái! olvasható a párt központi bizottságának egyik felhívásában. Felszabadítókként várnak benneteket a német fasiszták igájában nyögö szovjet emberek milliói. Kérlelhetetlenül üssétek az ellenséget, pusztítsátok a német hódítókat. Elöre nyugat felé, a szovjet föld teljes felszabadításáért!" A párt központi bizottságának felhívásain fellelkesedve, a szovjet katonák eltökélték, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulójára felszabadítják Ukrajna fövárosát. A támadásra való felkészülés nevezetes eseménnyel, a Komszomol fennállásának 25. évfordulójával is egybeesett. Az alegységeknél és az egységeknél gyüléseket tartottak, amelyeken a komszomolisták esküvel fogadták népüknek, a kommunista pártnak, hogy ezt a dátumot újabb nagy gyözelemmel, Kijev felszabadításával ünneplik meg. Sok pártonkívüli katona és komszomolista kommunistaként akart harcba menni, és ezért a pártba való felvételét kérte. Októberben az 1. Ukrán Front csapatainál 13 ezer embert vettek fel a pártba tag vagy tagjelöltként. A front pártszervezeteinek a támadás megindulásakor összesen 135 ezer tagja és tagjelöltje volt. A front haditanácsa két ízben is összehívta a hadtestek és hadosztályok parancsnokait, hogy tájékozódjék, mennyire készültek fel a csapatok a támadásra. A csapatok elfoglalták megindulási állásaikat, a törzseknél az utolsó részleteket csiszolgatták. November 2-re befejezödtek a hadmüvelet elökészületei. Néhány órával a támadás megindulása elött a csapatoknak felolvasták a front haditanácsának parancsát. Az 1. Ukrán Front csapatainak jutott az a nagy megtiszteltetés, hogy visszaszerezzék a hazának Ukrajna fövárosát, Kijevet hangoztatta a parancs. A katonákat és tiszteket arra szólította fel, hogy erejüket és vérüket, de még életüket sem kímélve, kerítsék be és zúzzák szét az ellenséges csapatokat. A haditanács parancsa felfokozta a szovjet katonák támadó szellemét. Pugacsov alhadnagy, a Szovjetunió Höse, a 248. önálló lövészdandár 2. zászlóalja 2. századának parancsnoka a parancs felolvasása után a katonákhoz fordulva kijelentette: "Már többször indultam veletek együtt harcba . . . A haza mindig megbecsült bennünket. Nekem a Szovjetunió Höse címét adományozták, benneteket pedig rendjelekkel és érdemérmekkel tüntettek ki. A szovjet ember bátorságával szálljunk hát harcba most is hazánkért, üzzük ki földünkröl az utolsó ellenséges katonát is, szabadítsuk fel szeretett Kijevünket . . ." November 3-án hajnalban a ljutyezsi hídföböl támadásra indult a front csapásmérö csoportosítása. A szovjet csapatok áttörték az ellenség védelmének elsö állását, és kitartóan nyomultak elöre. A harctevékenység föképpen a Kijev közelében levö és sok kilométernyire elnyúló erdöségben folyt. Az ellenség hevesen ellenállt. Már a támadás elsö napján bevetette a 20. gépesített hadosztályt a 38. hadsereg csapatai ellen. Légiereje 40 gépböl álló csoportokban támadta a szovjet csapatokat. A támadó csapatoknak nagy segítséget nyújtott a 2. légi hadsereg. A támadás kezdetén a sürü reggeli köd egy idöre gátolta a repülök felszállását, de amint a köd felszakadt, a csatarepülök és bombázók nagy erejü csapásokat mértek az ellenségre. A vadászok felvették a harcot az ellenség repülögépeivel. A nap folyamán 36 légi harcra került sor, s ezekben a szovjet repülök 31 német repülögépet löttek le. Heves harcok dúltak a bukrini hídfönél is, ahol a 40. és a 27. hadsereg november 1-én az ellenség figyelmének elterelése végett támadásba ment át. E támadás elhárítására a német fasiszta vezetés kénytelen volt bevetni a tartalékban levö "Reích" SS páncélos hadosztályt, s pótlólag ebbe az irányba átdobni a 8. hadsereg két gyalogos hadosztályát, amely addig a 2. Ukrán Front ellen harcolt. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nagy jelentöséget tulajdonított a ljutyezsi hídföböl indított támadásnak. Ezért november 3-án este utasította az 1. Ukrán Front parancsnokát, hogy "a front jobbszárnyán indított hadmüveletet ne húzzák el, mert minden nap csak az ellenségnek válik elönyére, lehetövé teszi, hogy felhasználva a jó utakat, ide összpontosítsa eröit, míg nálunk az ellenség által szétrombolt utak megnehezítik és korlátozzák a manövert". A föhadiszállás megparancsolta, hogy legkésöbb november 5-6-re foglalják el Kijevet. A parancsban rámutatott arra, hogy a kijevi hídfö a legfontosabb és a legkedvezöbb a Dnyeper jobb partján, s annak fölöttébb nagy jelentösége van a jobb parti Ukrajna felszabadítása szempontjából. A föhadiszállás utasításának megfelelöen a front haditanácsa intézkedett a támadás ütemének meggyorsítására. A hadseregparancsnokok a csapás erejének növelésére ütközetbe vetették a második lépcsöket és a tartalékokat. A Kijev felszabadításáért folyó harcokban Ludvík Svoboda ezredes parancsnoksága alatt bekapcsolódott az 1. csehszlovák önálló dandár is. A támadás elött Svoboda ezredes felszólította a dandár katonáit és tisztjeit: "Úgy harcoljatok Kijevért, mintha Prágáért és Bratislaváért harcolnátok." November 4-én reggeltöl a harcok rendkívül hevessé váltak, mindamellett nem eredményeztek döntö sikert. Az idö elromlott, megeredt a hideg öszi esö. A rossz látási viszonyok megnehezítették a tüzérség tüzvezetését, és lehetetlenné tették a légierö alkalmazását. Az utak szinte járhatatlanokká váltak. Az ellenséges védelem áttörésének mielöbbi befejezése érdekében a frontparancsnok november 4-én kénytelen volt ütközetbe vetni a 3. gárda-harckocsihadsereget is. A déli órákban a harckocsihadtestek megelözték a gyalogságot, és nyolc kilométernyi tért nyertek, majd megtörve a német fasiszta csapatok ellenállását, elönyomulásukat a sötétség beálltával is folytatták. A harckocsik vakító fényszórókkal, búgó szirénákkal, erös ágyúés géppuskatüzzel rohamoztak. Az éjszakai harckocsitámadás megbénította az ellenséget. A harckocsihadsereg magasabbegységei nyugat felöl mélyen átkarolva a Kijevet védö ellenséget, november 5-én reggel elérték Szvjatosino körzetét, s átvágták a kijev-zsitomiri országutat. Ugyanezen a napon ütközetbe vetették a Baranov altábornagy vezette 1. gárda lovas hadtestet, a 38. hadsereg csapatai pedig, amelyek november 5-én estére 25 kilométernyit nyomultak elöre, megkezdték a harcot Kijev külvárosaiban. A német fasiszta vezetés a Kijevben levö csapatai bekerítésétöl félve, megkezdte visszavonásukat az ukrán fövárosból. Ugyanakkor Velikij Bukrin körzetéböl új eröket dobott át Kijevhez. November 6-re virradó egész éjjel folytak az utcai harcok. Éjfélkor a 38. hadsereg 51. lövészhadtestének csapatai betörtek a város központjába, a Kirov utcába. Az egyik harcos krétával egy saroképület falára írta: "24,00. Elsöként Jakusev zászlóalja tört be. Éljen a szabad Ukrajna!" Éjjel egy órakor Andrejev törzsörmester parancsnoksága alatt egy géppisztolyos csoport betört abba az épületbe, amelyben korábban az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottság 252c21c a székelt, és az épületre felhúzta a vörös lobogót. A gyalogsággal egyidejüleg hatolt be a város központjába Csumacsenko százados parancsnoksága alatt az 5. harckocsidandár egyik harckocsizászlóalja. Az elsök között a Selugyenko százados parancsnoksága alatt álló harckocsiszakasz tört be Kijev föutcájára, a Krescsatyikra. Az 1. önálló csehszlovák dandár csapatai Kijev északnyugati körzetén át támadva november 5-én estig elfoglalták a pályaudvart, másnap reggelre pedig elérték a Dnyeper partját. November 6-án reggel 4 óráig a 38. hadsereg teljesen felszámolta Kijevben az ellenség ellenállását. Egy órával késöbb a front haditanácsa táviratot intézett a Legfelsöbb Föparancsnok Föhadiszállásához : "A legnagyobb örömmel jelentjük, hogy az 1. Ukrán Front csapatai teljesítették az Ön által kitüzött feladatot: felszabadították gyönyörü Kijevünket, Ukrajna fövárosát. Kijev városát teljesen megtisztítottuk a fasiszta megszállóktól. Az 1. Ukrán Front csapatai folytatják feladatuk teljesítését." November 6-án Moszkva ágyúk dísztüzével adta tudtul a világnak, hogy Szovjet-Ukrajna fövárosa felszabadult. E napon az öszi moszkvai eget ismét beragyogta a rakéták színes fénye. A gyönyörü, ösi Kijev ,az orosz városok anyja" felszabadításának hírét ujjongva fogadták a szovjet emberek, öröm töltötte el szívüket, és még jobban megszilárdult bennük a hit, hogy hamarosan kivívják a gyözelmet. Kijev felszabadításáért Sztálin, a legfelsöbb föparancsnok, háláját fejezte ki az 1. Ukrán Front csapatainak, a harcokban különösen kitünt magasabbegységeknek és egységeknek pedig a "kijevi" címet adományozta. Az 1. csehszlovák önálló dandárt a Szuvorov-rend II. fokozatával tüntették ki. Hruscsov, az UK(b)P Központi Bizottságának titkára, az 1. Ukrán Front haditanácsának tagja a dandár parancsnokát és egész személyi állományát üdvözölve ezt írta: "Ukrajna fövárosa az ösi szláv Kijev soha nem felejti el, hogy a dicsö Vörös Hadsereg katonáival vállvetve, az Ön parancsnoksága alatt testvéreink, a csehszlovák nép fiai is harcoltak felszabadításáért." A Kijev felszabadításáért vívott harcokban a csehszlovák katonák nagy szakavatottságról, bátorságról és elszántságról tettek tanúságot. A Szovjetunió Legfelsö Szovjetjének Elnöksége három különösképpen kivált katonának a Szovjetunió Höse címét adományozta. Svoboda ezredest, a dandár parancsnokát és 138 katonáját, tiszthelyettesét, illetve tisztjét a Szovjetunió rendjeleivel és érdemérmeivel tüntették ki. Kijev 778 napig tartó hitlerista megszállása alatt a város lakói sokat szenvedtek és nélkülöztek. Agyonkínoztak, kivégeztek vagy gázkamrába vittek közülük 195 ezer szovjet polgárt. Több mint százezer embert, többségükben fiatalokat, németországi kényszermunkára hajtottak. A városban, amelynek a háború elött 900 ezer lakosa volt, mindössze 180 ezer ember maradt. A hitleristák barbár módon feldúlták és kifosztották Kijevet. Romba döntöttek sok utcát, felrobbantották az Uszpenszkij székesegyházat, felgyújtották a konzervatóriumot, az egyetemet, a városi közkönyvtárt, a zoológiai múzeumot, tönkretették a villamos müveket, a vízvezetéket, az összes hidakat és aluljárókat. A fasiszta barbárok romba döntötték az Ukrán Tudományos Akadémia épületét, a legtöbb egészségügyi intézményt, 140 iskolát, az állami és társadalmi szervek 940 épületét, több mint 800 vállalatot, a legszebb mozikat és klubokat. Kijevböl elszállították az ipari vállalatok berendezését, a villamoskocsikat, a trolibuszokat, a múzeumok értékeit, söt még a templomok harangjait is. A helyi pártés szovjetszervek és a frontparancsnokság sürgösen intézkedtek, hogy Kijevben helyreállítsák a normális életet, biztosítsák az áramés vízszolgáltatást, a lakosság kenyérellátását, eloltsák a tüzeket, és aknamentesítsék a házakat. A kijeviek szervezetten, nagy lelkesedéssel láttak hozzá szeretett városuk helyreállításához. A szovjet csapatok egyre fokozták csapásaik erejét, és tovább üldözték a visszavonuló ellenséget. Különösen lendületesen haladt elöre a támadás Korosztyeny, Zsitomir és Fasztov irányában. Az arcvonal sok szakaszán áttörték az ellenség védelmét. A "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága az északi szárnyon sietve bevetette minden tartalékát az 1. Ukrán Front csapatai ellen. November 7-én a 3. gárda-harckocsihadsereg magasabbegységei lendületes csapással felszabadították Fasztovot, a nagy vasúti csomópontot, amelyen át a németek a Kijevtöl délnyugatra levö csoportosításuk és a Krivoj Rog és Kirovográd körzetében müködö csapatok között az összeköttetést fenntartották. Fasztov elestével az ellenség helyzete még jobban megromlott. Az ellenség elkeseredetten erölködött, hogy helyreállítsa az eredeti helyzetet. November 8-án a németek erös ellenlökéseket indítottak a Fasztov és a Dnyeper közötti arcvonalon. Az ellenség igyekezett visszafoglalni Fasztovot, és a Dnyeper jobb partja mentén áttörni Kijev körzetébe, hogy így az 1. Ukrán Front hátába kerüljön. A harcok rendkívül hevesek voltak. Néhány település többször is gazdát cserélt. E heves küzdelmekben a szovjet katonák állhatatosságról és rettenthetetlenségröl tettek tanúságot. Egyes alegységek naponta hat-nyolc, gyalogsággal és páncélosokkal végrehajtott ellenlökést vertek vissza. Az ukrán falvak és városok lakossága igyekezett segítséget nyújtani a Vörös Hadsereg támadó egységeinek. November 7-én a kijevi terület veliko-poloveckiji körzetének Malo-Poloveckoje községébe betört négy szovjet harckocsi, és harcba bocsátkozott az ott védö hitleristákkal. Az egész felnött lakosság csatlakozott a harckocsizókhoz. Sok kolhozparasztnak sikerült valahogy puskát szereznie, a többiek azzal ütötték a hitleristákat, ami éppen a kezük ügyébe akadt. Ámde az ellenség hamarosan erösítést kapott. Az eröviszonyok egyenlötlenek lettek. A harckocsizóknak fogytán volt a löszerük, nem volt üzemanyaguk. A kolhozparasztok az utolsó percig együtt harcoltak velük. Az ellenségnek sikerült felgyújtani a harckocsikat és elfojtani a lakosság ellenállását. A sebesült kolhozparasztokat a hitleristák kegyetlenül kivégezték. A fasiszták bosszút lihegve leszámoltak a falu egész lakosságával. Senkit nem kíméltek. Vadállati kegyetlenséggel sokáig csúfot üztek a fájdalomtól megtébolyodott Agrippina Manajenko kolhozparasztasszonnyal, akinek két kis gyermekét megölték. Ereje fogytán az asszony a hóhérok ütései alatt össze-összerogyott, majd újra felemelkedett, s egyre ezt hajtogatta: "Gyermekeim, hol vagytok gyermekeim?" A fasiszta fenevadak végül is szuronnyal leszúrták. Több mint 300 férfit, nöt és gyermeket végeztek ki ezen a napon, 600-at pedig kényszermunkára hajtottak; több mint 200 ház a lángok martaléka lett. A szovjet katonák néhány nap múlva felszabadították a falut. Szörnyü látvány tárult a szemük elé. A föutcán ott állt a kiégett négy szovjet harckocsi. Ahová csak a szem ellátott, mindenütt gyermekek, asszonyok, öregek megcsonkított holtteste hevert. Zokogva bújtak elö a leégett házak pincéiböl a szinte csoda folytán életben maradt lakosok, s ölelgetve-csókolgatva fogadták felszabadítóikat. A szovjet csapatok, visszaverve az ellenség csapásait, szilárdan a kezükben tartották Fasztovot, és továbbfejlesztették a támadást nyugati irányban. November 12-én felszabadították Zsitomirt, Ukrajna fontos területi székhelyét, és elérték a Csernobil, Malin, Zsitomir, Fasztov, Tripolje vonalat. A Dnyeper jobb partján, Kijev körzetében létesített kis hídfö hadászati hídfövé változott. A hídfö szélessége körülbelül 230, mélysége pedig mintegy 150 km volt. A szovjet csapatoknak lehetöségük nyílt arra, hogy innen támadást bontakoztassanak ki egész Ukrajna felszabadítása céljából. A "Közép" és a "Dél" hadseregcsoport csapatait, valamint az ellenség kijevi és Krivoj Rog-i csoportosítását összekötö vasúti fövonalakat már elvágták. A Vörös Hadsereg északról mindinkább fenyegette a "Dél" hadseregcsoport csapatait. A Kijevért vívott harcok során az 1. Ukrán Front szétzúzta az ellenség 12 gyalogos, két páncélos, egy gépesített hadosztályát. A november 1-e és 12-e között vívott harcokban elesett vagy fogságba került 41 ezer német katona és tiszt, emellett elpusztult vagy a szovjet csapatok zsákmánya lett 1200 löveg és aknavetö, 600 harckocsi és rohamlöveg, 90 repülögép, 1900 gépkocsi és sok más harci technikai eszköz. A német fasiszta hadvezetés látva, hogy milyen veszélyes helyzetbe került, föként Nyugat-Európából sietve újabb eröket dobott át Kornyin körzetébe és Zsitomirtól délre. Úgy határozott, hogy itt nagy harckocsicsoportosítást von össze, felszámolja a szovjet hídföt a Dnyeper jobb partján, visszafoglalja Kijevet, és az arcvonalnak ezen a szakaszán helyreállítja a védelmet a Dnyeper mentén. A szovjet hadvezetés idejében felismerte ezt a tervet. Az 1. Ukrán Front középsö szakaszán és balszárnyán müködö csapatoknak megparancsolta, hogy szüntessék be a nyugati irányú elönyomulást, és menjenek át védelembe. Az ellenség nyolc páncélos és gépesített, valamint hét gyalogos hadosztály összevonása után november 15-én a Fasztovtól nyugatra és Zsitomirtól délre levö körzetböl ellentámadásba ment át, s a zsitomir-kijevi országutat igyekezett elérni. A veszteségekkel nem törödve, kitartóan nyomult elöre. Egyes napokon 300-400 harckocsit is bevetett, s eröfölényét kihasználva november 17-én Korosztisev körzetében kijutott a zsitomir-kijeví országútra, a következö napon pedig megkerülte Zsitomirt, és újból elfoglalta. Az ellenség november 25-ig óriási eröfeszítések árán 35-40 kilométernyi tért nyert. A németek valamivel késöbb páncélosaikkal még két csapást mértek: az egyiket Csernyakov körzetében Malin ellen, a másikat Korosztyeny körzetéböl ugyancsak Malin irányában és tovább Kijev felé. Miközben az 1. Ukrán Front balszárnyának és központi szakaszának hadseregei szívós védelmi harcot vívtak a Kijev felé áttörni igyekvö ellenség ellen, a front jobbszárnyának csapatai Kijevtöl északnyugatra folytatták a támadást. November 17-én a 60. hadsereg felszabadította Korosztyenyt, a 13. hadsereg csapatai pedig másnap elérték Ovrucsot. Az Ovrucsért vívott harcokban a csapatoknak nagy segítséget nyújtottak az ukrán partizánok. A Mozir-Lunyinyec-Szárni-Korosztyeny négyszögben levö nagy partizánvidék magasabbegységei már október elején blokád alá vették az ellenség vasútvonalait. A Szaburov és Bogatir parancsnoksága alatt álló zsitomiri partizán-magasabbegység november elején elvágta az ovrucs-mozin és az ovrucsszlovecsnoi vasútvonalat. Az Ovrucsért vívott harcokban a szovjet partizánokkal vállvetve küzdött a Jan Nalepka százados parancsnoksága alatt álló csehszlovák partizánosztag. November 16-án, amikor a szovjet partizánok harcot indítottak Ovrucsért, Nalepka osztaga délröl rohamozta meg a várost. A csehszlovák osztag partizánjai elfoglalták a Norin folyó hídját, és az ellenség heves ellenlökései ellenére egész napon át tartották. Ezután Nalepka osztaga a repülöteret és a vasútállomást támadó szovjet partizánok segítségére sietett. A magasabbegység parancsnoka utasítást adott az osztagnak a pályaudvar megrohamozására. A partizánok a "Szlovák anyák, derék fiaitok vannak" kezdetü dallal az ajkukon indultak rohamra. A pályaudvarhoz vezetö úton az elsö sorokban küzdö Nalepka megsebesült, de az osztagot nem hagyta el, hanem tovább vezette, amíg a pályaudvart el nem foglalták. Az egyik állandó jellegü tüzelöállás megrohamozása során Jan Nalepka hösi halált halt. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége Jan Nalepkának bátorságáért és az ukrajnai partizánmozgalom fejlesztése terén szerzett érdemeiért a Szovjetunió Höse címet adományozta. Az ovrucsi dolgozók emlékmüvet emeltek a szlovák hösnek. Az 1. Ukrán Front jobbszárnycsapatainak sikeres támadása megkönnyítette a német ellentámadás elhárítását a front középsö szakaszán és a balszárnyon. Az ellenség kénytelen volt eröinek egy részét átcsoportosítani és a front jobbszárnyán támadó szovjet csapatok ellen bevetni. A német fasiszta csapatoknak az 1. Ukrán Front arcvonalának közepe és balszárnya ellen irányuló áttörési kísérlete sikertelen maradt. A szovjet katonák heves védelmi harcokban elvéreztették az ellenség páncélos és gyalogos hadosztályait, azok rohamai napról napra gyengültek. Az ellenség végül beszüntette a támadást. Ezalatt a Legfelsöbb Föparancsnok Föhadiszállása tartalékaival jelentösen megerösítette az 1. Ukrán Front csapatait. A zsitomiri irányban támadó magasabbegységek nyolc napig tartó megfeszített harc árán visszaszerezték az ellenség ellentámadása során elvesztett területet. Az 1. Ukrán Front csapatai ily módon becsülettel teljesítették a Legfelsöbb Föparancsnokság által megszabott feladatot. Felszabadították Ukrajna fövárosát, és Kijev körzetében hadászati hídföt létesítettek. Amikor pedig az ellenség e hídfö felszámolása, Kijev visszafoglalása és a dnyeperi védelmi vonal helyreállítása céljából ellentámadásba ment át, a front csapatai szétzúzták. Guderian, aki más német tábornokokkal együtt az 1. Ukrán Front ellen irányuló ellentámadást elökészítette, kénytelen volt beismerni : "Kijevet elfoglalni és a Dnyeper vonalára kijutni nem sikerült . . . az oroszok újból támadásba lendültek, és csapatainkat Bergyicsevtöl Vinnyicáig vetették vissza." Az ellenség ellentámadásának visszaverésével véget ért a csaknem három hónapig tartó kijevi hadászati hadmüvelet. November 27-én Kijevben Tarasz Sevcsenkónak, Ukrajna nagy fiának emlékmüvénél nagygyülést tartottak Ukrajna fövárosa felszabadulásának tiszteletére. A gyülésnek több mint 40 ezer részvevöje volt. Az összegyültek lelkesen megünnepelték az emelvényen megjelenö Hruscsovot, Vatutyint, Grecsuhát, az USZSZK Legfelsö Tanácsa Elnökségének elnökét, Bazsant, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettesét, valamint a Vörös Hadsereg, a pártés a szovjetszervezetek többi képviselöjét. Vatutyin hadseregtábornok, a front parancsnoka, melegen üdvözölte a kijevieket felszabadulásuk alkalmából, és átadta nekik az 1. Ukrán Front katonáinak, tiszthelyetteseinek, tisztjeinek és tábornokainak harcos üdvözletét. "A Dnyeperhez való lendületes elöretörés mondotta Vatutyin -, az a törekvés, hogy a visszavonuló ellenség nyomában keljünk át e hatalmas vízi akadályon, azt eredményezte, hogy a Vörös Hadsereg csapatai rendkívül rövid idö alatt megtisztították az ellenségtöl az egész bal parti Ukrajnát, és átkeltek a jobb partra. Ennek során ezrével születtek a Szovjetunió hösei, akik valóban legendás eröröl és példátlan hösiességröl tettek tanúságot. Az 1. Ukrán Front minden harcosának, tisztjének és tábornokának szeme elött lebegett szeretett Kijevünk . . . Éljen a dicsö szovjet Kijev! Dicsöség a kijevi csata höseinek!" A gyülésen munkások és kolhozparasztok, tudósok és írók szólaltak fel, hogy kifejezésre juttassák mérhetetlen hálájukat a Vörös Hadseregnek, a nagy orosz népnek, a Szovjetunió valamennyi népének, Szovjet-Ukrajna megsegítöinek. Az összegyültek nagy lelkesedéssel egyhangúan elfogadtak egy levéljavaslatot, amelyet a nagy orosz néphez intéztek. Az ukránok ebben a történelmi dokumentumban kifejezésre juttatták az orosz és az ukrán nép testvéri, megbonthatatlan barátságát, amely összefüzi öket a szocializmus gyözelméért folytatott küzdelemben és a betolakodó fasiszta barbárok ellen, a nagy Szovjetunió becsületéért, szabadságáért és függetlenségéért vívott harcban. "A mai nap történelmi jelentöségü nap írták a kijeviek. A vörös zászlók tengerében úszó kijevi magaslatokon állva kelet felé tekintünk. Ott terül el a nagy orosz nép földje. Onnan jutott el hozzánk a szabadság. A német rabságból felszabadult Kijevben tiszta szívböl ünnepeljük az oroszok és az ukránok, e két halhatatlan nép örök barátságát és szövetségét . . . Az egész nép nevében kijelentjük: Ukrajna szabadságát és boldogságát az orosz néppel és valamenynyi szovjet testvérnéppel való megbonthatatlan szövetségének köszönheti. Az egész nép nevében esküvel fogadjuk, hogy erösíteni fogjuk a szent és áldásos szövetséget, s eskünket örökül hagyjuk gyermekeinkre utódainkra örökkön-örökké." A nagygyülés véget ért. Hatalmas emberáradat ömlött szét a felszabadult város utcáin. Magasztos, nemes érzések töltötték el a kijeviek szívét. Szilárdan hitték, hogy az egész szovjet nép által támogatott Vörös Hadsereg megsemmisíti a német fasiszta hódítókat, és teljesen felszabadítja a szovjet hazát. Noha Kijev felszabadulása óta sok év telt már el, a kijeviek ma is szentül örzik a felszabadító hös katonák emlékét. Kijevben emlékmüvet emeltek a Nagy Honvédö Háború harcosainak örök dicsöségére. Itt a sírja azoknak, akik a város felszabadításáért hösi halált haltak. A gránitobeliszken örökmécses ég. A város másik kerületében, a Dnyeper magas partján, az árnyas ösi Szovjet Parkban helyezték el Vatutyin hadseregtábornoknak, az 1. Ukrán Front csapatai volt parancsnokának hamvait, aki a jobb parti Ukrajna felszabadításáért vívott harcban esett el. A virágokkal díszített sír fölött a hadvezér emlékmüve áll, talapzatán ezzel a felirattal: "Vatutyin tábornoknak, az ukrán nép fiának" Ezekkel a szavakkal juttatja kifejezésre elismerését a nép a Vörös Hadsereg egyik kiemelkedö hadvezérének a szovjet haza szolgálatában szerzett érdemeiért. 5. A szovjet csapatok támadása Dél-Ukrajnában A szovjet csapatoknak a kijevi irányban végrehajtott támadásával egyidejüleg nehéz harcok bontakoztak ki Dél-Ukrajnában is. A harcok a 3. Ukrán Front magasabbegységeinek támadásával kezdödtek, s a Dnyeper bal partján, a Zaporozsjétöl keletre levö ellenséges csoportosítás felszámolását célozták. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nyomatékosan felhívta a frontparancsnok figyelmét arra, hogy a Dnyeper bal partját meg kell tisztítani az ellenségtöl, s utasította, hogy mindenekelött az ellenség zaporozsjei hídföjét számolja fel, mert "amíg a Dnyeper bal partját meg nem tisztítjuk az ellenségtöl, a németek hídföik felhasználásával csapást mérhetnek mind a Dnyeper bal partján levö, mind pedig a jobb partra átkelt csapataink szárnyára és hátába". Az ellenség nagy jelentöséget tulajdonított a zaporozsjei hídfönek, mert ez fedezte a gazdaságilag olyannyira fontos, vasés mangánércben gazdag Krivoj Rog és Nyikopol körzetének elöterét. Zaporozsje emellett góca volt azoknak a vasútvonalaknak is, amelyeken át a Molocsnaja folyónál védö német csapatok ellátását biztosították. A 40 km széles és 20 km mély zaporozsjei hídfö tisztán katonai szempontból is fontos volt az ellenségnek. Északról fedezte a Molocsnaja mentén berendezett védelmi terepszakasz balszárnyát, és délröl fenyegette a dnyepropetrovszki irányban elönyomuló szovjet csapatokat. A hitlerista föhadiszállás a "Dél" hadseregcsoport kötelességévé tette, hogy mindenáron tartsa a zaporozsjei hídföt (13. sz. térkép). Az ellenség megerödítette a hídföt, és tartós, szívós védelemre rendezte be: egy-egy külsö és belsö védelmi gyürüt, továbbá egy közbensö terepszakaszt épített ki, és magán Zaporozsjén belül is létesített erödítményeket. A védelmi terepszakaszokon sok volt a föld-faeröd, a betoneröd, a föld alatti óvóhely, a több sor gerendával és sínnel fedett és két méter vastag földréteggel borított fedezék. A terepszakaszok megközelítési útjait tüzfészkek, müszaki zárak, öt méternél szélesebb és négy méternél mélyebb harckocsiárkok fedezték. E jól berendezett állásokat öt gyalogos és egy páncélos hadosztály, továbbá más fegyvernemi egységek védték. Ilyen mélyen lépcsözött s jól megerödített védelmi körletet elfoglalni nem volt könnyü feladat. A föhadiszállás utasításának megfelelöen a 3. Ukrán Front csapatai eröteljesen készültek a támadásra. Néhány napon át gyakorolták a jól megerödített ellenséges védelem éjszakai megrohamozását és áttörését. A tisztek megtanulták, hogy rossz látási viszonyok között miként vezessék fényjelzéssel a csapatokat, és tökéletesítették éjszakai tájékozódóképességüket. A katonák gyékényeket, rözsehengereket, ostromlétrákat, átvetö bürüket készítettek, és gyakorolták azok alkalmazását. Két nappal a roham elött a tüzérség belötte és szétrombolta a felderített célokat. A 3. Ukrán Front parancsnoksága úgy határozott, hogy a föcsapást a Csujkov altábornagy vezette 8. gárdahadsereg eröivel méri. A Danyilov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 12. hadsereg és a Leljusenko altábornagy 3. gárdahadseregének egy része kisegítö csapást mért északkelet és délkelet felöl. A támadó hadseregek állományában müködött az 1. gárda gépesített hadtest és a 23. harckocsihadtest, valamint egy önálló harckocsidandár és négy harckocsiezred. A front csapásmérö csoportosítását a Szugyec altábornagy parancsnoksága alatt álló 17. légi hadsereg támogatta. A támadást mindhárom hadsereg október 10-én reggel kezdte meg. A csapatok 7 óra 50 perckor, negyvenperces tüzérségi elökészítés után, rohamra indultak. Az utászok a harckocsiárkokon már a tüzérségi elökészítés alatt rohambürüket és létrákat vetettek át. Ugyanakkor átjárókat készítettek a gyalogságot kísérö tüzérség számára. A lövészalegységek a bürük és létrák felhasználásával, valamint "eleven létrák" segítségével (a katonák az árok fenekén egymás vállára álltak, és így érték el a mellvédet) a roham egész arcvonalán hamarosan leküzdötték a harckocsiárkot. A harckocsiknak az árkon való áthaladása megkönnyítésére az utászok a gyalogság harcrendje nyomában haladva, robbantással bedöntötték az árok falát. Az így keletkezett átjárókban a Földet a harckocsik átkapaszkodása után kiegyengették, hogy a tüzérség és a löszerszállító gépkocsik áthaladhassanak rajtuk. Az ellenség különösen a 8. gárdahadsereg támadási sávjában védekezett elkeseredetten. A támadás elsö napján csapatainknak zászlóaljtól ezredig terjedö erökkel, harckocsik és rohamlövegek támogatásával végrehajtott 11 ellenlökést kellett elhárítaniuk. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A 8. gárdahadsereg mindössze egy-két kilométernyit jutott elöre. Másnap húszperces tüzérségi elökészítés után újból megindította a támadást. A legsikeresebben a 12. hadsereg müködött. Csapatai október 12-re virradó éjjel Zaporozsjétöl 10 kilométerre északra több fontos magaslatot foglaltak el. A szovjet csapatok ügyes manöverezéssel megkerülve és átkarolva az ellenség szárnyait, egyik megerödített állást a másik után ragadták el töle. Kétnapos harc eredményeképpen a föirányokban áttörték a külsö védelmi gyürüt. Az ellenség kénytelen volt eröit a belsö, legjobban megerödített gyürübe visszavonni. A 3. Ukrán Front parancsnoka úgy határozott, hogy nem hagyja az ellenséget megkapaszkodni a belsö vonalon, és parancsot adott a csapatoknak, hogy október 14-re virradó éjjel rohamozzák meg a várost. Az 1. gárda gépesített hadtestnek és a 23. harckocsihadtestnek a lövészhadosztályokkal együttmüködve, északkeletröl és délkeletröl végrehajtott támadással október 14-én reggelre ki kellett vernie az ellenséget a városból. A 17. légi hadsereg azt az utasítást kapta, hogy október 14-re virradó éjjel összes eröivel bombázza a Dnyeper Zaporozsjénél levö átkelöhelyeit, nehogy az ellenségnek módja legyen átkelni a jobb partra. A nagy tömegü gyalogság és harckocsik éjszakai találkozó irányú támadásának megszervezése óriási nehézségekkel járt. A támadást azonban az éjszakai harcra jól kiképzett csapatok hajtották végre. Elözöleg, október 13-án, Zaporozsje déli elöterében, Jacenko hadnagy harckocsiszakaszával harcfelderítést végzett. Az egyik ellenséges támpont vakmerö és váratlan megrohanásával magára vonta az ellenség tüzét. Míg a hitleristák a harckocsira tüzeltek, Jacenko bemérte a tüzfészkeket, és az adatokat rádión továbbította parancsnokságának. A szovjet harckocsik elsö rohamát a második, harmadik követte. Menetböl tüzelve a harckocsi személyzete rákényszerítette az ellenséget, hogy felfedje tüzfészkeinek és kiváltképpen páncélelhárító eszközeinek helyét. Október 13-án 22 órakor a szovjet csapatok több mint 30 km széles arcvonalon megindították a támadást. A németek nem számítottak éjszakai harckocsitámadásra, s így szervezett ellenállás hiányában az ellenség erös védelmi terepszakaszát csapataink több helyen áttörték. A 23. harckocsihadtest délkeletröl Zaporozsje felé támadó egységei éjjel két órára elérték a város peremét. Jacenko hadnagy harckocsija az elsök között tört be Zaporozsjéba. A harckocsi személyzete négy ellenséges harckocsit kilött, hat löveget és aknavetöt, hét géppuskát, hét gépkocsit s több mint 100 hitleristát megsemmisített. A kétszeresen megsebesült Jacenko hadnagy nem volt hajlandó otthagyni a harcmezöt. "Még elharcolgatunk" válaszolta, amikor az egészségügyi zászlóaljhoz akarták küldeni. A harckocsizók az 59. gárdahadosztály gyalogságának deszantjaival hamarosan kiverték a hitleristákat a város déli részéböl, és benyomultak a város középpontjába. Az ellenség szétvert magasabbegységeit igyekezett a Dnyeper jobb partjára átmenteni, és elkeseredetten ellenállt. Ámde sorsán már mit sem változtathatott. Október 14-én estére a támadó csapatok teljesen megtisztították Zaporozsjét. Az ellenség hídföjét felszámolták. Csak a helyörség maradványainak sikerült a Dnyeper jobb partjára átkelni. Az öt napig tartó harcban a német csapatok mintegy 23 ezer katonát és tisztet, több mint 160 harckocsit és rohamlöveget, 430 löveget és aknavetöt vesztettek. A három hadsereg részvételével sikeresen végrehajtott éjszakai roham újabb bizonyítéka volt a Vörös Hadsereg nagyszerü hadmüvészetének. Összfegyvernemi és harckocsi-magasabbegységek a Nagy Honvédö Háborúban most elöször hajtottak végre éjszaka támadó hadmüveletet erös védelmi körletté kiépített nagy, ipari város ellen annak felszabadítása céljából. Zaporozsje felszabadításával a szovjet csapatok arra törekedtek, hogy meggátolják a betolakodókat a Dnyeperi Lenin Vízi Erömü szétrombolásában. A hitlerista barbárok már jóval a Dnyeper mögé való visszavonulásuk elött megkezdték az elökészületeket a vízi erömü szétrombolásához. Már márciusban 12 vagon robbanóanyagot szállítottak a vízi erömü területére, és hozzáfogtak a gátak és más berendezések aláaknázásához. Minél jobban közeledett a Vörös Hadsereg a Dnyeperhez, a német fasiszta vezetés annál lázasabban készült az erömü felrobbantására. A hitleristák több mint 200 ezer kilogramm robbanóanyagot szállítottak a helyszínre. Csupán a gát felrobbantására 40 ezer kg robbanóanyagot és 100 darab 500 kilogrammos repülöbombát helyeztek készenlétbe. A gépterembe három vagon robbanóanyagot és több tucatnyi repülöbombát hordtak. A bombákat, turbinánként öt darabot, közvetlenül a gépek köré helyezték el. A megszállók Zaporozsje jobb parti részéböl való visszavonulásuk alkalmával felrobbantották ugyan az erömü épületét, és megsemmisítették berendezését, söt bedöntötték a gát egy részét is, de gonosz tervüket nem tudták teljesen megvalósítani. A Vörös Hadsereg kiverte az ellenséget a Dnyeper jobb partján levö állásaiból, és felszabadította a vízi erömü területét. A harcok után nyomban munkások és mérnökök érkeztek az erömühöz, hogy megkezdjék a helyreállítási munkálatokat. Munka közben egy szovjet katona holttestére bukkantak, aki a vízi erömü megmentése során hösi halált halt. Nem találtak nála semmiféle okmányt, így a hös hazafi neve ismeretlen maradt. Az erömü területén temették el teljes pompával a hös katonát. A Dnyeperi Lenin Vízi Erömü dolgozói azóta féltve örzik az ismeretlen hös sírját, és a tiszteletére emelt emlékmüvet, amelyen örökmécses ég emlékére. Zaporozsjének, a német fasiszta csapatok egyik legfontosabb alsó-dnyeperi támpontjának felszabadítása eredményeképpen lényegesen megváltozott a helyzet Dél-Ukrajnában. A 6. német hadseregnek a Molocsnajánál védelemben levö csapatai, amelyek a Krím és a Dnyeper alsó folyásának megközelítési útjait fedezték, súlyos helyzetbe kerültek: balszárnyuk nyitottá vált. Ugyanakkor a 3. Ukrán Front csapatainak lehetöségük nyílt arra, hogy Dnyepropetrovszktól északnyugatra és délre a Dnyeper jobb partján kiszélesítsék azokat a hídföket, amelyekböl újabb támadás megindítását tervezték a Dnyepropetrovszk és Krivoj Rog körzetében levö ellenség szétzúzása céljából. Ezt a feladatot a 2. Ukrán Fronttal együttmüködve tervezték megoldani, amely a kirovográdi és Krivoj Rog-i irányban készült támadásra. A 2. és 3. Ukrán Front müködési sávjában az ellenségnek 37 hadosztálya volt, s ezek zömét a Gyerijevka, Auli arcvonalon és Zaporozsjétöl nyugatra alkalmazta. E csapatokat a 4. légi flotta két hadteste támogatta több mint 700 repülögéppel. A német fasiszta hadvezetés a kirovográdi irányba több hadosztályt rendelt át Nyugat-Európából (13. sz. térkép). A 2. Ukrán Front parancsnoksága október 7-én a föhadiszállás elé terjesztette a kirovográdi és Krivoj Rog-i irányban készülö támadás tervét. A tervnek az volt a lényege, hogy a Dnyeper nyugati partján a már meglevö hídfökböl mérnek csapást. A támadást Pjatyihatka-Krivoj Rog általános irányban tervezték kibontakoztatni. Krivoj Rog felszabadítása után a támadást Aposztolovo felé szándékoztak folytatni, hogy elvágják Dnyepropetrovszk körzetében a 3. Ukrán Front ellen harcoló ellenséges csoportosítás visszavonulásának útját. A föhadiszállásjóváhagyta a tervet. A 2. Ukrán Front parancsnoksága ennek megfelelöen az 5. és a 7. gárdahadsereget, valamint a 37. és az 57. hadsereget tüzérséggel és harckocsikkal megerösítve, a Gyerijevka és Verhnye-Dnyeprovszk közötti hídföben összpontosította. A hadmüveletben a legfontosabb szerep az 5. gárdahadseregnek és a 37. hadseregnek jutott. Az volt a feladatuk, hogy áttörjék az ellenség védelmét, és biztosítsák az 5. gárdaharckocsihadseregnek az áttörésbe való bevetését. A hadmüveletre való felkészülést négy-öt nap alatt be kellett fejezni. Ezalatt rejtve végre kellett hajtani a csapatok átcsoportosítását, és fel kellett halmozni a szükséges anyagi készleteket. Különösen nagy nehézségeket kellett leküzdenie az 5. gárdahadseregnek, amely ezt megelözöen Kremencsugtól északnyugatra, a Dnyeper jobb partján müködött. Az volt a feladata, hogy leváltása után átkeljen a folyó bal partjára, ott 100 kilométeres eröltetett menetet hajtson végre az arcvonal mentén délkelet felé, majd utána újra átkeljen a Dnyeperen, és elfoglalja a hídföben új arcvonalszakaszát. Nem kevésbé bonyolult feladat várt az 5. gárda-harckocsihadsereg csapataira; a hadsereg október 10-én kiegészítés végett Poltava körzetében, hadtápja pedig Harkovban volt. A hadsereg csapatainak 100-200 kilométeres menet után át kellett kelniük a Dnyeperen, és fel kellett készülniük a támadásra. A szovjet csapatoknak egyidejüleg a hídföben vissza kellett verniük az ellenség erös ellencsapásait. A támadáshoz való átcsoportosítás néhány nap alatt lezajlott. A csapatok rejtve, éjszaka mozogtak. Az ellenségnek nem sikerült felfedni a nagyarányú elökészületeket, s így ellenrendszabályokkal sem élt. A 2. Ukrán Front csapatai október 15-én reggel tüzérségi elökészítés után a Gorjunov altábornagy parancsnoksága alatt álló 5. légi hadsereg támogatásával támadásba lendültek. Az ellenség gyalogság és harckocsik ellenlökéseivel fogadta öket. Légiereje eröteljesen bombázta a támadó csapatok harcrendjét, s ezen a napon 250 repülögép-bevetést hajtott végre. A frontparancsnok a védelem áttörésének meggyorsítása céljából a nap második felében ütközetbe vetette Rotmisztrov altábornagy 5. gárdaharckocsihadseregét. A hadsereget nehéz körülmények között vetették be. Magasabbegységei még nem keltek át mind a Dnyeper jobb partjára. Emellett megeredt az esö, s az utak a gépkocsik számára szinte járhatatlanokká váltak, ami rendkívül megnehezítette az üzemanyagés löszerpótlást. Az 5. gárda-harckocsihadsereg, az 5. gárdahadsereg és a 37. hadsereg csapatai azonban másnapra minden nehézség ellenére befejezték a védelem áttörését. Az ellenség utóvédek fedezete alatt megkezdte a visszavonulást. A szovjet csapatok október 18-án elfoglalták Gyerijevkát, az ellenség erös ellenállási csomópontját, másnapra pedig felszabadították Pjatyihatkát, a nagy vasúti gócpontot. A német hadvezetés a szovjet csapatok megállítására újabb négy hadosztályt vetett harcba; köztük volt a Franciaországból érkezett 376. gyalogos hadosztály és az Olaszországból átszállított 24. páncélos hadosztály. Az ellenség légiereje is fokozta tevékenységét. Október 19-én mintegy 300 repülögépbevetést hajtott végre. Az ellenségnek ellencsapásokkal sikerült valamelyest meglassítani a szovjet csapatok térnyerését a szárnyakon, de középen a támadás mindjobban kibontakozott. Heves harcok dúltak a levegöben is. A szovjet repülök mesteri tudásról és nagy bátorságról tettek tanúságot. Csak október 19-én 20 ellenséges repülögépet löttek le. Másnap a 82. gárda-repülöezred 17 Pe-2 típusú bombázóból álló csoportja 14 vadászgép oltalma alatt támadást intézett a Znamenka vasúti gócponton és a közeli állomásokon összetorlódott ellenséges szerelvények ellen. A csoportot Polbin vezérörnagy, repülöhadtest-parancsnok vezette. A célhoz érve a repülögépek elöször szétbombáztak két vasúti szerelvényt Znamenka állomásán, majd a Protopopovka állomáson veszteglö nyolc szerelvényre támadtak, s három löszerszállító vasúti szerelvényt lángba borítottak. Pjatyihatka irányában repülve Polbin észrevette, hogy 20 német bombázó közeledik. Gyorsan mérlegelte a helyzetet és úgy határozott, hogy fedélzeti ágyúkkal kereszttüz alá veszi öket. A bombázók példátlanul álló légiharca bontakozott ki. Polbin a harc során nyomban az elsö támadásnál ügyes manöverrel lelött egy ellenséges gépet. A szovjet repülök csakhamar még egy gépet megsemmisítettek. Az ellenséges repülögépek elsö csoportjának szétszórása után egy 18 bombázóból álló második csoport jelent meg 14 vadászgép fedezete alatt. A szovjet repülök ezt a csoportot is megtámadták. Polbin még egy német bombázót felgyújtott. A légi harc eredményeképpen a szovjet bombázók hat, az oltalmazó vadászgépek pedig hét ellenséges repülögépet löttek le, míg maguk csak három gépet vesztettek. Ezen a napon itt összesen 43 ellenséges gép semmisült meg. Október 23-án az 5. gárda-harckocsihadsereg föeröivel Krivoj Rog elöterét, részeivel pedig Mitrofanovka körzetét (Kirovográd K 30 km) érte el. Másnap reggel a 18. harckocsihadtest részei gyalogsági deszanttal betörtek Krivoj Rogba. A sikert azonban nem tudták megszilárdítani. Az ellenség 11. páncélos hadosztálya Krivoj Rog elöterében feltartóztatta a 37. hadsereg csapatait. A szovjet harckocsizók pedig a városban egész napon át egyenlötlen harcot vívtak a németekkel, és este, minthogy elfogyott a löszerük, kénytelenek voltak visszavonulni. A sötétben nehezen tudtak tájékozódni az ismeretlen város utcáin. Zabolotnyeva komszomolista lány a segítségükre sietett. Az élharckocsira ült, és segítségével sikerült a harckocsikat az ellenség csapásai alól kivonni. Azzal, hogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Krivoj Rogot, veszélyeztették a Dnyepropetrovszk körzetében még ellenálló ellenséges csoportosítást, és megteremtették a feltételeket a 3. Ukrán Front döntö támadásának kibontakozásához. Október 23-án e front 46. és 8. gárdahadserege támadásba ment át. Északról és délröl mért csapással a 2. Ukrán Front csapatainak közremüködésével már október 25-én felszabadították Dnyepropetrovszkot és Dnyeprodzerzsinszket, Dél-Ukrajna legfontosabb ipari központjait. A front magasabbegységei, leküzdve az ellenség egyre erösödö ellenállását, visszavetették csapatait a Dnyepertöl, és elérték a Scsorszk, Pavlovka, Mihajlovka terepszakaszt. A német fasiszta hadvezetést nyugtalanította a szovjet csapatok sikere. Úgy határozott, hogy több ellencsapást mér, ezeket ellentámadássá fejleszti, felszámolja a kremencsugi szovjet hídföt, és helyreállítja a védelmet a Dnyeper jobb partján. Október 25-én Hitler Antonescuhoz intézett levelében közölte: "A ŻDél® hadseregcsoport arcvonalán a Kremencsug körzetében levö ellenséges hídfö kiszélesedése folytán az utóbbi napokban kiélezödött a helyzet. Én megtettem a szükséges ellenintézkedéseket, de a bennünket fenyegetö veszély elhárítása érdekében minden erönket latba kell vetnünk." A továbbiakban Hitler azt követelte, hogy Románia haladéktalanul küldjön új hadosztályokat a szovjet-német arcvonalra. "Az arcvonalba érkezö román hadosztályok írta lehetövé teszik, hogy német hadosztályokat szabadítsanak fel az ellentámadáshoz, s ez jelentösen elösegítené az eredeti helyzet visszaállítását az Alsó-Dnyeper körzetében." A német fasiszta hadvezetés tervének végrehajtására Nyugat-Európából Krivoj Roghoz szállított át négy páncélos és két gyalogos hadosztályt, s a szomszéd arcvonalszakaszokról ide irányított egy páncélos és egy gépkocsizó hadosztályt. Mindezeknek az eröknek a Krivoj Rog körzetében müködö 1. páncélos hadsereg csapataival együtt döntö vereséget kellett volna mérniük a támadó szovjet csapatokra. Október 24-töl heves harc bontakozott ki. A 2. Ukrán Frontnak az elözö harcokban legyengült csapatai nehezen állták az ellenség nyomását. Egyes települések többször is gazdát cseréltek. Az ellenséges légierö naponta 400-800 felszállást hajtott végre. Az ellenség túlerejének nyomása alatt a szovjet csapatok visszavonultak az Ingulec jobb partjára, és itt beásták magukat. Az ellenség óriási veszteségek árán mindössze 25 kilométernyi tért nyert. Ellencsapásainak ellentámadássá való továbbfejlesztésére tett kísérletei sikertelenek maradtak. A szovjet csapatok elhárították az ellencsapásokat, és az ellenséget a támadó tevékenység beszüntetésére s védelembe való átmenésre kényszerítették. A német hadvezetésnek az a terve, hogy a szovjet csapatokat a kremencsugi hídföböl a Dnyeper mögé veti vissza, kudarcba fulladt. A 2. és a 3. Ukrán Front októberi támadása során a német fasiszta csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek. Csupán a 2. Ukrán Front csapatainak csapásaitól az ellenség halottakban és sebesültekben több mint 110 ezer katonát és tisztet vesztett. A 2. és a 3. Ukrán Front novemberben és decemberben folytatta támadó tevékenységét. A 2. Ukrán Front balszárnycsapatai november 14-én a kirovográdi és Krivoj Rog-i irányban támadásba mentek át, és az Ingulec folyótól nyugat felé nyomultak elöre. A feneketlen sár és a rossz idöjárás miatt azonban a támadást továbbfejleszteni nem sikerült. Az ellenség páncélos hadosztályok ellencsapásaival megállította a front magasabbegységeinek elönyomulását. A 2. Ukrán Front jobbszárnyán az 52. hadsereg csapatai Korotyejev altábornagy parancsnoksága alatt november derekán Cserkasszi körzetében sikeresen átkeltek a Dnyeperen. A hadmüveletet a partizánokkal szorosan együttmüködve hajtották végre. A Dnyeperen túli vidék partizánosztagai a várostól nem messze, az Irdinszkoje mocsártól övezett nagy erdöségben rendezkedtek be. Onnan ki-kijártak a znamenka-szmelai és a szmela-cserkasszi vasútvonalakra, felrobbantották a hidakat, és kisiklatták a német szerelvényeket. Amikor a szovjet csapatok megkezdték a partváltást, az átkelés körzetében már sok partizán müködött, aki kész volt segíteni és támogatni csapatainkat. Az 52. hadsereg parancsnoksága kapcsolatba lépett a partizánokkal, és megbízta öket, hogy vonják el az ellenséget a Dnyepertöl, amikor majd a csapatok Cserkasszitól északra és délre átkelnek a folyón. A partizánok becsülettel teljesítették a feladatot. November 13-án az 52. hadsereg átkelt a Dnyeperen, és hídföt vett birtokba a jobb parton. A Cserkasszi körzetében levö ellenséges csoportosítás veszélybe került. A németek más arcvonalszakaszról elvont erökkel sietve megerösítették csoportosításukat, és állásaik megerödítéséhez fogtak. A szívós harcok körülbelül egy hónapig tartottak. December 14-én a szovjet csapatok felszabadították Cserkasszit. A Cserkasszi körzetében folytatott harctevékenységgel egyidejüleg a 2. Ukrán Front 53. hadserege és 5. gárdahadserege Kremencsugtól délnyugatra indított támadást. December 6-án az 5. gárdahadsereg felszabadította Alekszandriját, és december 9-én elfoglalta Znamenka vasúti gócpontot. Itt is jelentös segítséget nyújtottak a Vörös Hadsereg csapatainak a partizánok. Novemberben a kirovográdi terület csigirini, znamenkai, jelizavetgradkai és más körzeteiben Gyibrova, Dubovoj, Kristal és más parancsnokok vezetése alatt már nagy partizánosztagok müködtek. Ezeknek több mint 4000 tagjuk volt. A partizánok, hogy elvágják a fasiszták Znamenka és Kirovográd felé való visszavonulásának útját, elfoglaltak és a Vörös Hadsereg beérkeztéig kezükben tartottak 14 települést. A 2. Ukrán Front csapatai kénytelenek voltak átmenetileg beszüntetni támadásukat Kirovográd és Krivoj Rog irányában. A 3. Ukrán Front magasabbegységei ebben az idöszakban Zaporozsjétöl nyugatra folytattak támadó harcot. A 46. hadsereg és a 8. gárdahadsereg déli irányban tört elöre, a 6. hadsereg pedig Zaporozsjétöl délre átkelt a Dnyeperen, egy kisebb hídföt vett birtokba a jobb parton, és december végén visszavetette az ellenséget a Marganyectöl északra esö körzetbe. Ily módon a 2. és a 3. Ukrán Front hadseregei a három hónapon át tartó harcok során az öszi sáros idöszak rendkívül nehéz körülményei között jelentös sikereket értek el. A Dnyeper jobb partján létrehozták a több mint 300 km széles és 100 kilométernél is mélyebb kremencsug-dnyepropetrovszki hadászati hídföt. Felszabadították Ukrajna jelentös részét, Zaporozsje, Dnyepropetrovszk, Dnyeprodzerzsinszk, Cserkasszi nagy ipari központokkal, s megkezdték a Krivoj Rog-i vasércmedence felszabadítását. Az ellenségnek a kremencsug-dnyepropetrovszki hídfö felszámolására irányuló kísérlete kudarccal végzödött. A 2. és a 3. Ukrán Front csapatainak az imént leirt harctevékenységével egyidejüleg a 4. Ukrán Front csapatai, amelyek szeptemberben kijutottak a Molocsnaja folyóhoz, szintén támadást indítottak. A 4. Ukrán Front csapataival szemben továbbra is a 20 hadosztályból álló 6. német hadsereg müködött. A hitleristák Zaporozsjétöl az Azovi-tengerig terjedö arcvonalon 18-20 km mély védelmi terepszakaszt rendeztek be három-négy védöövvel. Különösen erös védelmet szerveztek a Molocsnaja jobb partján Melitopol központtal (12. sz. térkép). A német fasiszta hadvezetés óriási jelentöséget tulajdonított a Molocsnaja menti terepszakasz védelmének, mert az fedezte a Dnyeper alsó folyását és északról a Krím elöterét, biztosítva ezzel a szárazföldi összeköttetést a krími csoportosítással. A szovjet csapatoknak az volt a feladatuk, hogy megsemmisítsék az ellenség melitopoli csoportosítását, átkelöhelyeket foglaljanak el a Dnyeperen, hídföket létesítsenek a folyó jobb partján, és a Perekopi-földszoros elfoglalásával elszigeteljék az ellenség krími csoportosítását. A föcsapást Melitopoltól északra az 5. csapásmérö hadsereg, a 44. hadsereg és a 2. gárdahadsereg csapatai mérték, a kisegítö csapást pedig a várostól délre, a 28. hadsereg csapatai. Az 51. hadsereg, egy harckocsi-, egy gépesített és két lovas hadtest a frontparancsnok tartaléka volt. A támadás szeptember 26-án indult meg, és rendkívül heves volt. Október 9-ig a támadó csapatok nem értek el lényeges eredményt. Az elsö sikerek a Geraszimenko altábornagy parancsnoksága alatt álló 28. hadsereg támadási sávjában mutatkoztak. A hadsereg csapatai mélyen beékelödtek az ellenség védelmébe, és elérték Melitopol déli peremét. A sikert kihasználva a frontparancsnok ide csoportosította át az 51. hadsereget, a harckocsiés lovas hadtestet. Ezek október 13-án elfoglalták Melitopol déli részét. Több napos utcai harc kezdödött. Az ellenség nem riadt vissza a veszteségtöl, csakhogy megtartsa a Molocsnaja menti fontos védelmi szakaszt. Egymást követték az ellenlökések. Az e

llenség október 20-án, egyetlen nap alatt, 20 ellenlökést indított. A szovjet csapatok azonban lépésröl lépésre, rendületlenül nyomultak elöre. Melitopol felszabadított kerületeinek lakói elöbújtak a pincékböl, óvóhelyekröl, és örömujjongva fogadták a vöröskatonákat. Sokan közülük segítettek az ellenséget megsemmisíteni. E bátor emberek között volt Sztyepan Arhipovics Gyevjatkin, a melitopoli állomás vasúti mühelyének öreg lakatosa. A házat, amelyben lakott, a németek támponttá rendezték be. A szovjet géppisztolyosok egy csoportja elöretört a ház kerítéséig, és tüzet nyitott a házba befészkelödött ellenségre. Javában dúlt a harc; Gyevjatkin a ház mellett levö fedezékböl látta, hogy az egyik harcost egy ellenséges golyó éppen akkor terítette le, amikor az elöreszegzett puskával a betört ajtón át a házba próbált behatolni. Az öreg munkás az elesett katona helyébe lépett. Észrevétlenül magához vette puskáját, majd pontosan célozva egymás után semmisítette meg a házban megbújt hitleristákat, s így hozzá segítette a rohamozó alegységet ahhoz, hogy a támpontot felszámolja. A szovjet csapatok házról házra, kerületröl kerületre haladva tisztították meg a várost, és október 23-ra teljesen felszabadították. A 6. német hadsereg ismét nehéz helyzetbe került. Csapatai óriási veszteségeket szenvedtek. Brandenburger tábornok, e hadsereg 29. hadtestének parancsnoka, október 27-én azt jelentette, hogy a 73. gyalogos hadosztályban 170, a 111. gyalogos hadosztályban pedig 200 harcképes katona maradt. A visszavonulás során a 6. hadsereg elvesztette nehéz fegyverzetének több mint a felét, és október végén mindössze 25 harcképes harckocsija és rohamlövege volt. November elején a 4. Ukrán Front magasabbegységei Gornosztajevkától a Fekete-tenger partvidékéig az egész arcvonalon elérték a Dnyepert. E front 2. gárdahadseregének csapatai, déli irányban tovább fejlesztve a támadást, benyomultak a Perekopi-földszorosra, megtörték az ellenség ellenállását a Török-gát erödítményeinél, és Armjanszk felé törtek elöre. Ebben az idöben az 51. hadsereg egységei elérték a Szivast. Itt megismételték a Vörös Hadsereg katonáinak 1920. évi höstettét (a vöröskatonák Frunze vezetésével leküzdötték e vízi akadályt). Az 51. hadsereg csapatainak éjszaka az ingoványos Szivas jeges, sós vizén kellett mintegy három km hosszúságban átgázolniuk, a túlsó parton meg kellett törniük a beásott ellenség ellenállását, és hídföt kellett birtokba venniük a Krímben. A szovjet katonák eltökélték, hogy teljesítik ezt a feladatot. Az 51. hadsereg egységeiolyan hazafiak segítségével, mint Olencsuk, aki már Frunze csapatait is segítette a Szivason való átkelésben, és Zaulicsnij kolhozparaszt átkeltek a Szivason, és heves harcok után hídföt vettek birtokba a Krím északi partján. A 4. Ukrán Front csapatainak sikeres támadása eredményeképpen november 5-ig felszabadult az egész Észak-Tauria. A 17. német hadsereget teljesen körülzárták a Krímben; nem volt többé szárazföldi összeköttetése az "A" hadseregcsoport többi eröivel. A Dnyeper bal partját annak alsó folyása mentén is megtisztították az ellenségtöl. A német fasiszta csapatoknak csak Nyikopol körzetében sikerült megtartaniuk egy hídföt. 6. Támadás a Tamany félszigeten. Hídfö birtokbavétele a Krímben A Vörös Hadseregnek a "Dél" hadseregcsoport elleni sikeres tevékenysége, Ukrajna legjelentösebb vidékeinek felszabadítása kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy csapataink támadást indítsanak a Tamany-félszigeten. Szeptember elején az Észak-kaulcázusi Front csapatai (parancsnokuk Petrov vezérezredes, a haditanács tagja Fominih vezérörnagy, a törzsfönök Laszkin altábornagy) a föhadiszállástól azt a feladatot kapták, hogy a Fekete-tengeri Flottával és az Azovi Katonai Flottillával együtt a szárazföldröl és a tengerröl egyidejüleg mért csapásokkal törjék át az ellenség védelmét, zúzzák szét csoportosítását a Tamany-félszigeten, majd kezdjék meg a Krím felszabadítását. A front csapataival szemben álló 17. német hadseregnek 16 gyalogos hadosztálya, négy önálló ezrede és hét önálló különítménye volt. Emellett a Krímben hadmüveleti tartalékként még öt hadosztály tartózkodott. Jóllehet a 17. hadsereg magasabbegységei a Tamany-félszigeten az elözö harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek, még mindig nagyon erösek voltak, hiszen 1943 nyarának végén több mint 440 ezer katona és tiszt tartozott az állományukba. A német fasiszta csapatok a Tamany-félsziget elöterét fedezö állásokat a "Kék vonalat" 1943 eleje óta erödítették. A "Kék vonal" szárnyai az Azoviés a Fekete-tengerre támaszkodtak (14. sz. térkép). A fövédööv mélysége elérte az öt-hat kilométert. Az ellenség védelmének alapját a helységekben és az uralgó magaslatokon berendezett támpontok és ellenállási csomópontok alkották. Partraszállástól tartva, a hitleristák Novorosszijszktól északnyugatra Anapáig a Fekete-tenger partvidékét is jól megerödítették. Novorosszijszknak a német fasiszta hadvezetés különösen nagy jelentöséget tulajdonított. Már 1943. március 10-én a német föparancsnokság által összehívott tanácskozáson hangsúlyozták, hogy Novorosszijszk megtartása azért kívánatos, "mert ezzel befolyást lehet gyakorolni a törökökre, és távol lehet tartani az orosz Fekete-tengeri Flottát a Krímtöl . . ." A hitlerista hadvezetés tehát Novorosszijszkot a kubáni hídfö kulcsának tartotta, s ezért minden igyekezetével azon volt, hogy a várost és a környezö magaslatokat bevehetetlen eröddé változtassa. A cementgyárak körzetében a betonerödök, mély harcárkok és közlekedöárkok egész rendszerét hozta létre. A védelem peremvonalához vezetö utakat drótakadályok és aknamezök zárták el. A hitleristák különösen nagy buzgalommal erödítették a novorosszijszki kikötöt. Hálózárakkal és aknazárakkal elreteszelték a kikötö bejáratát, aláaknázták a kikötöhelyeket és a rakpartokat, megerödített tüzelöállásokban mintegy 60 löveget, 90 aknavetöt, több mint 100 géppuskát helyeztek el. A várost a 73. német gyalogos hadosztály, a 4. német hegyivadász-hadosztály, a 101. német könnyü gyalogos hadosztály és a 4. román hegyivadász-hadosztály védte. Emellett az ellenség tartalékában volt a 125. német gyalogos hadosztály. Novorosszijszk körzetében egy kilométernyi arcvonalszakaszra 1300 katona és tiszt, 60 géppuska, 20 aknavetö és mintegy 25 lövegjutott. Egy tenger felöli deszanttámadás visszaverésére az ellenség egyszerre 100 löveg tüzét összpontosíthatta. A Tamany-félsziget elöterének erös védelme és a sajátos terep (hegyek, folyók, limánok és árterületek) igen megnehezítette a szovjet csapatok támadását. Az Észak-kaukázusi Front parancsnoksága, figyelembe véve az ellenség védelmének sajátosságait, úgy határozott, hogy a föcsapást Novorosszijszk körzetében méri, mégpedig a szárazföldröl a 18. hadsereg eröivel, a tengerröl pedig a Fekete-tengeri Flotta deszantjával. A novorosszijszki hadmüvelet terve három csoport összehangolt támadó tevékenységét irányozta elö: a keleti szárazföldi csoportét a tuapszei országút felöl, a nyugati szárazföldi csoportét a "Malaja Zemlja" felöl és a deszantét a tenger felöl. A hadmüvelet tüzérségi biztosítására 800 (70 millimétertöl 203 milliméterig terjedö ürméretü) löveget és aknavetöt, valamint 225 sorozatvetöt jelöltek ki. A szovjet csapatokat a levegöböl a 4. légi hadsereg és a Fekete-tengeri Flotta 150 gépböl álló repülöcsoportja támogatta. A deszant partraszállítására, parti tevékenységének támogatására és a tengerröl való oltalmazására a flotta 150 hadihajóját és kisegítö hajóját használták fel. A szárazföldi csapatok parancsnokságát Leszelidze altábornagyra, a 18. hadsereg parancsnokára, a deszanthadmüvelet vezetését pedig Vlagyimirszkij altengernagyra, a Fekete-tengeri Flotta parancsnokára bízták. A partraszállók parancsnokává Holosztyakov ellentengernagyot, a novorosszijszki haditengerészeti támaszpont parancsnokát jelölték ki. Mint bonyolult és felelösségteljes harcfeladatok teljesítése elött mindig, most is fokozták a pártpolitikai munkát a csapatoknál. A 18. hadsereg haditanácsa a katonákhoz intézett felhívásában ezt írta: "Harcostársak! Közeledik a perc, amikor a Tamany-félszigetet felszabadítjuk, és elüzzük az ellenséges bandákat. Nektek ebben óriási szerep jut, az egész nép feszült figyelemmel kíséri harctevékenységeteket." A felhívásban hangsúlyozták, hogy a Vörös Hadsereg támadása egyre nagyobb arányokat ölt. A hitlerista hadvezetés egyre világosabban látja, hogy teljes pusztulás vár rá, hogy lakolnia kell gaztetteiért. A haditanács kifejezésre juttatta meggyözödését, hogy "a szovjet-német arcvonal balszárnya hagyományaihoz híven lépést tart majd az egész Vörös Hadsereggel az ellenség fölötti gyözelemnek, igaz ügyünk diadalának kivívásában". Minthogy a hadmüvelet sikere nagyrészt attól függött, hogy a tengeri deszant hogyan teljesíti feladatát, Brezsnyev ezredes, a 18. hadsereg politikai osztályának vezetöje a politikai munkatársak egy csoportjával együtt kiutazott a partraszállásra kijelölt csapatokhoz. Brezsnyev külön értekezletet tartott a parancsnokokkal és a csapat politikai munkatársaival, ellenörizte a hadmüvelet elökészületeit és megvizsgálta, mire van szükségük a csapatoknak. A politikai osztály vezetöje átadta tagsági könyvüket, illetve tagjelöltlapjukat azoknak a katonáknak, akiket felvettek a kommunista párt soraiba, s azt kívánta nekik, hogy férfiasan álljanak helyt a harcban, bizonyítsák be, hogy méltók a párt bizalmára, méltók a magasztos kommunista névre. Az egységeknél és alegységeknél a politikai osztály munkatársai megmagyarázták a vöröskatonáknak és a vöröstengerészeknek a novorosszijszki bástya jelentöségét a "Kék vonal" védelmében; hangsúlyozták, hogy a novorosszijszki hadmüvelet sikere sok tekintetben biztosítja az ellenség végleges szétzúzását az Észak-Kaukázusban, visszaadja a Fekete-tengeri Flotta haditengerészeti támaszpontját, és jelentösen megkönnyíti a Krím felszabadításáért folytatott további küzdelmet. Emlékeztették a katonákat a Fekete-tenger és a "Malaja Zemlja" harcosainak nagyszerü haditetteire; és felhívták öket, hogy Novorosszijszk felszabadításánál legyenek méltók a dicsö hagyományokhoz. A csapatoknál folytatott szorgos pártpolitikai munka fokozta a katonák harci kedvét, és elmélyítette hazafias érzésüket. A harcosok és a parancsnokok türelmetlenül várták a Novorosszijszk elleni rohamot, hogy minél elöbb leszámolhassanak a gyülölt ellenséggel. Szeptember 10-re virradó éjjel a 18. hadseregnek és a front tartalékának a megindulási állásokban összevont tüzérsége, valamint a flottának a Cemesszkaja-öböl keleti partján elhelyezett parti ütegei megnyitották a tüzet az ellenség állásaira. A légierö bombazáporral árasztotta el a védelem peremvonalát és a mélységben levö fö ellenállási csomópontokat. Amikor az áttörö osztag torpedónaszádjainak Procenko, másodosztályú kapitány parancsnoksága alatt álló csoportja elérte a kikötöt, a tüzérség és az aknavetök az ellenséges védelem mélységébe helyezték át nagy erejü tüzüket. A torpedónaszádok torpedókkal támadták a mólókon levö tüzfészkeket, átszakították a hálózárakat és jelt adtak a deszantot szállító, közeledö hadihajóknak: "A kikötö bejárata szabad". Az áttörö osztagot követve Afrikanov korvettkapitány és Gyacsenko, harmadosztályú kapitány parancsnoksága alatt betörtek a kikötöbe a rohamcsoport torpedónaszádjai. Az ellenség tombol, és vadul tüzel a szovjet hajókra. A naszádok szélsebesen elszáguldanak a mólók mellett a kikötö belseje felé. Elöttük a parton német betonerödök tünnek fel. Össztüz! A torpedók pontosan célba találnak. Viharként söpörnek végig a naszádok a part mentén, géppuskatüzet zúdítva a fejvesztett hitleristákra. Az ellenség tüzfészkei ki-kihagynak, majd sorra elhallgatnak. 3 óra 10 perckor a kikötöbe befut a deszantot szállító naszádok és motorcsónakok három osztaga. A Cemesszkaja-öböl nyugati partján az elsö lépcsöben partra száll a Vörös Zászlóval kitüntetett 255. tengerészgyalogos dandár két zászlóalja Potapov ezredes parancsnoksága alatt, a keleti parton pedig, a villanytelep körzetében Kadancsik alezredes 1339. lövészezredének két zászlóalja. Sikeresen harcolt Botilev korvettkapitány parancsnoksága alatt a 393. önálló tengerészgyalogos zászlóalj, amely tüzfészkek gyürüjével körülvett kikötöhelyen szállt partra. A harcosok az ellenség ádáz ellenállását leküzdve áttörtek a rakpartra, elfoglalták a pályaudvart, a gabonaraktárt, a klubot és más épületeket. Az ellenség tisztában volt vele, milyen veszélyt jelent számára egy város szívében partra szállt deszant. Ezért ide dobta át minden tartalékát. A klubba befészkelödött bátor harcosok maroknyi csoportja huszonnyolc ellenlökést vert vissza. A bátor és elszánt tengerészek felülkerekedtek a fasiszta páncélosokon, tüzérségen és gyalogságon. Élelem s ivóvíz nélkül az égö épületben töretlen erövel védekeztek. A tengerészek a klubépület közelébe férközött 12 ellenséges harckocsit páncéltörö gránátokkal fogadták. Az ellenség azonban dühödten folytatta az elönyomulást. Noha a német harckocsik már magát az épületet fenyegették, Botilev rádión tüzérségi tüzet kért. Ha a tüzérek csak a legkisebb hibát is elkövetik, a klub épületéböl kö kövön nem maradt volna. De nem hibáztak: a nehéz lövedékek a fasiszták gépeinek sürüjébe találtak. Az ellenség kényszerülten visszavonult. Botilev korvettkapitányt hösiességéért és a harc ügyes vezetéséért hamarosan a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki, a 393. önálló tengerészgyalogos zászlóalj pedig a megtisztelö "Novorosszijszki" nevet kapta. A partraszállással egy idöben támadásba lendült a 18. hadsereg keleti és nyugati csoportja is. Különösképpen sikeresen müködött a keleti csoport: a Vruckij ezredes vezette 318. lövészhadosztály. A hadosztály valamennyi zászlóalját a novorosszijszki partizánok vezették a kijelölt objektumokhoz. Ismerték városukat, és nagy segítséget nyújtottak a támadó alegységeknek. Leszelidze altábornagy, a 18. hadsereg parancsnoka ügyesen kihasználta a villanytelep körzetében hídföt foglalt 1339. lövészezred sikerét. Szeptember 11-re virradó éjjel az ezred megsegítésére partra szállították a Bulbuljan alezredes parancsnoksága alatt álló 1337. lövészezredet. Szeptember 12-e és 13-a folyamán harcba vetették az Arsincev vezérörnagy parancsnoksága alatt álló Vörös Zászlóval kitüntetett 55. irkutszki gárda-lövészhadosztályt és a Surenkov ezredes vezette 5. gárda-harckocsidandárt. Ez eldöntötte a hadmüvelet sorsát. Az ellenség nem tudta feltartóztatni a friss erök nyomását, és visszavonulásba kezdett. Szeptember 14-én a keleti csoport áttört Botilev zászlóaljához, és vele együtt megkezdte a harcot a városban. Hamarosan a nyugati csoport is áttörte az ellenség védelmét, és délröl benyomult a városba. Szeptember 16-án reggel Novorosszijszk városát és kikötöjét felszabadították. A szétvert négy ellenséges hadosztály maradványai sietve visszavonultak észak felé. A novorosszijszki partizánosztagok ezalatt Vasziljevka, Glebovka, Boriszovka, AbrauGyurszo és Volcsji Vorota körzetében csapásokat mértek az ellenség hátába, és ezzel segítettek a szovjet csapatoknak meghiúsítani az ellenség tervszerü visszavonulását a Tamany-félsziget felé. A novorosszijszki támadás idején az Észak-kaukázusi Front 9. és 56. hadserege se maradt tétlen. Szeptember 11-én kezdte meg a támadást a Grecskin vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 9. hadsereg, három nappal késöbb pedig a Grecsko altábornagy vezette 56. hadsereg. Támadásuk szeptember 16-ig nem járt számottevö eredménnyel. Csak Novorosszijszk felszabadulása után és amikor a 18. hadsereg csapatai az ellenség fövédöövében annak szárnya és háta ellen támadtak, kezdte meg a 9. és az 56. hadsereg az ellenség visszaszorítását nyugatra, a tengeri kikötök felé. Az ellenség hátában az utakon sok hadtápalakulat torlódott össze. A szovjet légierö és a Fekete-tengeri Flotta hajótüzérsége csapásokat mért az ellenség visszavonuló oszlopaira, kikötöire és hajóira. A torpedóés örnaszádok pusztították az ellenség hajóit a part menti sávban, a tengeralattjárók és a repülögépek pedig gátolták tengeri közlekedését a Krím partjai mentén. A 9. hadseregnek a Kubán jobb partja mentén támadó csapatai elönyomultak Tyemrjukhoz. E csapatok megsegítésére az Azovi Katonai Flottilla szeptember 25-én deszantot tett partra Golubickaja körzetében. A deszant a flottilla hajóinak közremüködésével lendületesen megrohamozta az ellenséget, elvágta visszavonulási útját, majd nyugati irányból Tyemrjuk ellen fordult. A 9. hadsereg arctámadása azonban elakadt, mert a város elöterét erös támpontok fedezték. Ekkor a Grincsenko ezredes parancsnoksága alatt müködö 304. lövészhadosztály merész manöverhez folyamodott. A hadosztály csapatai délröl megkerülve Tyemrjukot átkeltek az árterületen. A harcosok és parancsnokok nemcsak a lövészfegyvereket, hanem az aknavetöket és a löszert is kézben vitték át. A hadosztály elérte a Kubán partját, és a folyó mentén támadva a 316. lövészhadosztállyal és a deszanttal együtt szeptember 27-én elfoglalta az ellenségnek a Kubán alsó folyásánál levö utolsó támpontját: Tyemrjukot. Az 56. hadsereg csapatai a Kubán bal partján támadtak, s az ellenséges védelem számos közbensö terepszakaszának leküzdése után a Sztaraja Kubanhoz közeledtek. A 18. hadsereg Novorosszijszk felszabadítása után megtörte az ellenség ellenállását a Kaukázus nyugati nyúlványain, és a Fekete-tenger partja mentén harcolva, kiverte az ellenséget Anapából, és támadást indított Tamany városa ellen. A hadsereg támadásának meggyorsítására a Fekete-tengeri Flotta szeptember 25-én a Szolenoje-tó és Blagovescsenszkaja körzetében újabb deszantot tett partra: a megerösített 83. tengerészgyalogos dandárt. Az ellenség csapatait a Tamany-félszigeten a megsemmisülés veszélye fenyegette. Ezért a németek meggyorsították a félsziget kiürítését, a román hadsereg egységeivel fedezve csapataiknak a Krímbe való visszavonását. Jóllehet Antonescu belpolitikai bonyodalmaktól tartva nyomatékosan követelte a német vezetéstöl, hogy elsösorban a szétvert román ezredeket dobják át a Krímbe, a hitleristák fittyet hánytak "szövetségeseikre". A szovjet csapatok a szó szoros értelmében az ellenség sarkában voltak, a levegöböl pedig légierönk mért csapásokat rá. A szovjet repülök különösen a tengerszoroson való átkelése során okoztak nagy veszteséget az ellenségnek. A csapatokkal és a harci technikai eszközökkel zsúfolt bárkákat a tengerszorosban erös légitámadások érték. A hitleristák nem riadtak vissza semmilyen gaztettöl, csakhogy megmeneküljenek a szovjet légierö csapásaitól. Összefogdosták a lakosokat, elsösorban az asszonyokat és a gyermekeket, a bárkákra ültették, és arra kényszerítették öket, hogy a szovjet repülögépek légitámadásai alatt különféle jeleket adjanak, nehogy a repülögépek a bárkákra tüzeljenek. Alekszejenko, tyemrjuki asszony erröl a következöket mondja: "A németek az átkelöhelyhez hajtották az asszonyokat és a gyermekeket. Amikor a német tisztek és katonák elhelyezkedtek a hajó belsejében, a csendörök eröszakkal a bárkákra tereltek asszonyokat és gyermekeket is. A bárkák elindulása után megjelentek repülögépeink. A gépek alacsonyan szálltak. Ekkor a csendörök arra kényszerítették az asszonyokat, hogy felemeljék gyermekeiket, és a repülök felé tartsák öket, jelezvén: itt oroszok vannak, ne löjjetek! . . . Repülöink nem is bombázták a bárkákat." A Szolenoje-tó és Blagovescsenszkaja körzetében partra szállt deszant föeröi hátba támadták az ellenséget, és elfoglalták Veszjolovkát. Néhány nappal késöbb az 56. hadsereg túljutva a limánokon és az árterületen, átkelt a Sztaraja Kubanon, és észak felé, a 9. hadsereg támadását Tyemrjuktól nyugatra feltartóztató ellenség háta ellen fordította föeröit. A part menti homokzátonyokon támadó 18. hadsereg a tengeri deszanttal együttmüködve kiverte az ellenséget állásaiból, és Primorszkij és Tamany felé nyomult elöre. Október 3-án csapataink felszabadították Tamany városát, majd megtisztították a félsziget déli részét az ellenségtöl. Október 6-re virradó éjjel a Fekete-tengeri Flotta a Tuzla földnyelven újabb deszantot tett partra. A 17. német hadsereg magasabbegységei már csak a Tamany-félsziget északnyugati részét tartották kezükben. Minthogy azonban löszerböl, különösen tüzérségi lövedékböl nagy készletük volt, és az egyéves megszállás alatt sok erödítményt építettek, fel tudták tartóztatni az 56. hadsereg elönyomulását utolsó támpontjuk, Kordon, valamint a Kercsi-szoros északi partvidéke felé, közben igyekeztek sürgösen befejezni csapataik kivonását. Az 56. hadsereg parancsnoksága október 8-án estére a harcok körzetébe tüzérséget vonultatott fel, s harmincperces tüzérségi elökészítés után a szovjet csapatok döntö támadásra indultak. Éjfélre áttörték a hitleristák utolsó védelmi terepszakaszát, elérték a partvidéket, és elfoglalták Kordont. Október 9-én reggel 8 órakor Grecsko altábornagy, a 8. hadsereg parancsnoka jelentette az Észak-kaukázusi Front haditanácsának: " . . . 1943. október 9-én 7,00 órára az 56. hadsereg egységei teljesen megtisztították a Tamany-félszigetet a német megszállóktól." Az ellenségnek sikerült hadosztályai egy részét a Tamany-félszigetröl a Krímbe visszavonni, s így a szovjet csapatoknak a krími föld felszabadítása során még harcolniuk kellett velük. Ezzel kapcsolatban néhány volt hitlerista tábornok és hadtörténész azt állítja, hogy a német csapatoknak a Tamanyfélszigetröl való kivonása ragyogóan sikerült. Konrad tábornoknak, a 49. hegyivadász-hadtest egykori parancsnokának emlékiratai szerint " . . . amikor a 17. hadsereg Kercsen át visszavonult a Krímbe, a kiürítés során egyetlen löveget, egyetlen gépkocsit sem vesztett". Az ilyen állítások nyilvánvalóan nem felelnek meg a valóságnak. Konrad tábornok minden bizonnyal tudja, hogy a Vörös Hadsereg csapatai támadásuk során 10 német és román hadosztályt zúztak szét, két német gyalogos és két román lovas hadosztálynak pedig súlyos veszteséget okoztak. "Ragyogó kiürítés"-röl és "jelentéktelen veszteségek"-röl már csak azért sem lehet szó, mert az ellenség csupán szeptember 9-e és október 10-e között a Kercsi-tengerszorosban és az Azovi-tengeren a kiürítést végrehajtó flottájából több mint 70 egységet vesztett. A 17. hadsereg katonáinak és tisztjeinek ezrei vesztek bele a Fekete-tengerbe és az Azovi-tengerbe fegyverzetükkel és harci technikai eszközeikkel együtt. Ráadásul a szovjet repülök a Fekete-tenger más körzeteiben a fasiszták 70 hajóját süllyesztették el vagy rongálták meg. Az egyetlen hónap alatt 140 egységet meghaladó veszteség azt tanúsítja, hogy a kiürítés korántsem zajlott le az egykori fasiszta tábornokok által leírt módon. Az Észak-kaukázusi Front csapatai a Fekete-tengeri Flottával, az Azovi Flottillával együtt és a partizánok közremüködésével sikeresen teljesítették feladatukat. Teljesen felszabadították a Tamany-félszigetet és Novorosszijszkot, a nagy kikötövárost. Ezzel jelentösen megjavult a Fekete-tengeri Flotta és az Azovi Flottilla helyzete. Az ellenség kénytelen volt az Azovi-tengerröl kivonni hadihajóit és szállítóeszközeit. A föhadiszállás, hogy lekösse a Krímben a 17. német hadsereg eröit és ne adjon módot a 4. Ukrán Front elleni bevetésükre, október 12-én, a Melitopol elöterében kibontakozott súlyos harcok idején utasította az Észak-kaukázusi Frontot, hogy készítsen elö nagyszabású deszant-hadmüveletet, és vegyen birtokba hídföket a Kercs-félszigeten. A német hadvezetés a Krím megtartásának nagy politikai és hadászati jelentöséget tulajdonított. Október 28-án ennek megfelelöen utasította csapatait, hogy a Krímet minden áron védjék. A Krímben levö 17. hadsereg ellátása céljából októberben Olaszországból Ogyessza és Umany körzetébe sok szállító repülögépet irányítottak. A német fasiszta hadvezetés úgy vélekedett, hogy ha kezében tartja a Krímet, ezzel a levegöböl állandóan fenyegetheti Észak-Kaukázus olajtelepeit és Dél-Ukrajna iparvidékét. Emellett a Krím megszállásának nagy jelentösége volt Németország balkáni és törökországi pozícióinak védelme szempontjából. A hitleristák tehát igyekeztek tartani magukat az általuk bevehetetlen erödnek nevezett Krímben, s ezért a német fasiszta vezetés hatalmas védelmi erödítményeket létesített nemcsak a földszorosokon, hanem a Kercsi-szoros partjain is. A Kercs-félszigeten volt a 17. hadsereg 85 ezer fönyi 5. hadteste. A tengerszoroson való átkelést mintegy 45 ütegnek, köztük több 210 milliméteres lövegekböl álló ütegnek kellett volna megakadályoznia. Az Észak-kaukázusi Front parancsnoksága eröteljesen készült a partraszállási hadmüveletre. A hadmüvelet végrehajtása az 56. és a 18. hadseregre hárult. Az 56. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy az Azovi Katonai Flottilla és a Fekete-tengerí Flotta partraszállásí eszközeivel keljen át a Kercsiszoros északi részén, s foglalja el a félsziget északkeleti kiszögellését, valamint Kercset. A 18. hadseregnek az volt a feladata, hogy a tengerszoroson való átkelés után zúzza szét az ellenséget Kamis-Purun körzetében, és foglalja el a Kercs-félsziget keleti partvidékét. Az Észak-kaukázusi Front haditanácsa felhívással fordult a csapatokhoz. "Óriási gyözelmet arattatok hangzott a felhívás -, amikor a Kaukázust és a Kubánt megtisztítottátok az átkozott, gonosz ellenségtöl. A fasiszta hóhérok elleni harcban a bátorság, hösiesség és önfeláldozás csodáit mutattátok. Hosszú évekig nem halványul majd el dicsöségtek, a Kaukázusért és Kubánért vívott csaták höseinek dicsösége. Becsülettel és bátran végrehajtottátok e harcfeladatot. Most egy másik, nem kevésbé felelösségteljes és fontos feladattal kell megbirkóznunk: be kell törnünk a Krímbe, és meg kell tisztítanunk a német fasiszta hódítóktól . . . Jelenleg a legfontosabb az, hogy átkeljünk a Kercsi-szoroson. Október 31-én a 18. hadsereg deszantja (a 318. lövészhadosztály, a 255. dandár egy zászlóalja, a 386. önálló tengerészgyalogos zászlóalj) átkelt a Kercsi-szoroson, és november 1-én éjjel partra szállt Eltyigen (Kercs D) körzetében. A szüntelenül erösödö szél és ellenség elkeseredett ellenállása megnehezitette a partraszállást. A deszanthajók egy része kénytelen volt dolgavégezetlen visszatérni Tamanyba. A partot ért alegységek azonban lendületesen rohamozták az ellenséget. Elsö éjszaka hat km széles és két km mély hídföt vettek birtokba. Az ellenség november 1-én hajnalban két gyalogos hadosztály harckocsikkal megerösített egységeit vetette be a deszant ellen. A szovjet harcosok az elsö nap mintegy 20 ellenlökést vertek vissza. Ebben óriási segítségükre voltak a Tamany-félszigetröl pontos tüzzel támogató tüzérek, továbbá a Feketetengeri Flotta és a 4. légihadsereg repülöi. A harc legválságosabb pillanataiban, amikor úgy látszott, nincs olyan erö, amely megtarthatná az elfoglalt terepszakaszokat, csatarepülögépek és vadászok zúgtak el a harcmezö fölött, halált zúdítva a fasisztákra és pánikot keltve soraikban. November 3-án Volovodov hadnagy, a 47. csatarepülöezred egyik századának kommunista parancsnoka és Bilsov alhadnagy, a század pártszervezöje, miután egy harckocsitámadás elhárítása során elfogyott a löszerük, nekirepültek egy Ju-88 típusú bombázónak. Mindkét gép lángba borulva a földre zuhant. A 18. hadsereg haditanácsa, eleget téve a partraszállásban részt vevö katonák és tisztek kérelmének, háláját fejezte ki a Fekete-tengeri Flotta repülöinek. "Tolmácsolják a Fekete-tengeri Flotta repülöinek hadseregünk gyalogsága háláját a Kercs-félsziget keleti partjáért vívott harcban nyújtott támogatásukért írta a haditanács. A repülök nagy segítségünkre voltak az ellenség harckocsikkal támogatott 37 ellenlökésének elhárításában. Volovodov hadnagy és Bikov alhadnagy nevét, akik nekirepültek a Ju-88-as német bombázónak, beírjuk hadseregünk höseinek névsorába." November 3-án az 56. hadsereg 11. gárda-lövészhadtestének csapatai Majaktól délre szintén partraszálltak, és hídföt létesítettek. A Kercs-félszigeten partra szállt csapatok néhány napon át igyekeztek kiszélesíteni a hídföket. November 11-én az 56. hadsereg csapatai elérték Bulganakot és Kercs északkeleti szélét. Ezen a terepszakaszon az ellenség különösen makacs ellenállást tanúsított, a támadó szovjet csapatok kénytelenek voltak védelembe átmenni. A kercsi partraszállási hadmüveletben nagy segítséget nyújtottak csapatainknak a krími partizánok, akik a 17. német hadseregnek a Tamany-félszigetröl történt visszavonulása után egyre több csapást mértek az ellenségre. Maguk a hitleristák is bevallották, hogy a Krím hegyi útjain a partizánok uralkodtak, ezért a német vezetés elrendelte, hogy a hadtápalakulatok csak erös fegyveres kísérettel közlekedhetnek. A partizánok tevékenysége annyira nyugtalanította az ellenséget, hogy a két hadosztályból álló 1. román hegyivadász-hadtestet vetette be ellenük. A német fasiszta vezetés jelentös erök összevonása után ellencsapást mért a számára legveszélyesebb eltyigeni hídföre, de nem tudtak sikert elérni. Erre úgy határoztak, hogy kiéheztetik a szovjet katonákat, s tengeri és légi blokád alá vették a 18. hadsereg hídföjét. A deszant élelmiszer nélkül maradt, a sebesültek elszállítása pedig lehetetlenné vált. De mindez nem törte meg a szovjet katonák akaratát. Továbbra is megtartották a hídföt, jelentös ellenséges eröket kötve le ezáltal. A szovjet csapatok csodálatos állhatatosságát az ellenség is elismerte. "Az egész tisztikart áthatja a bolsevik ideológia állapította meg jelentésében az 5. német hadtest felderítö osztálya és a Vörös Hadsereg ez évi sikereivel kapcsolatos lelkesedés lehetövé teszi, hogy az ellenség csapatai csodákat müveljenek." Ámde az eltyigeni hídfö további megtartása lehetetlenné vált. Az ellenség egyre újabb eröket vont össze a 18. hadsereg tengerhez szorított, utánpótlástól megfosztott csapatai körül. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség hamarosan megindítja a támadást, és a tengerbe szorítja a szovjet csapatokat. Ezért az Észak-kaukázusi Front parancsnokságának utasítására a partra szállt erök egy részét elszállították, a többiek pedig a német és román csapatok arcvonal mögötti területén átvágták magukat Kercsig, hogy ott egyesüljenek az 56. hadsereggel. Az ellenség tamanyi csoportosításának szétzúzása, a Kercsi-szoros elérése és a hídfö birtokbavétele Kercs-félszigeten az Észak-Kaukázusért vívott harc sikeres befejezését jelentette. A Kubánért és a Tamany-félszigetért vívott harcban ismét ezer meg ezer hös katona, rettenthetetlen hazafi tüntette ki magát. Sok, kiemelkedö sikert elért hadosztályt, egységet és hajót a "gárda" címmel és a Szovjetunió különféle rendjeleivel tüntettek ki. * A német fasiszta hódítók ellen vívott szívós harcban a Vörös Hadsereg a szovjet-német arcvonal déli szárnyán újabb ragyogó gyözelmet aratott. Az általános támadásba lendült szovjet csapatok sikeresen teljesítették az eléjük tüzött feladatokat. Megverték a "Dél" hadseregcsoport föeröit a bal parti Ukrajnában, menetböl átkeltek a Dnyeperen, és a jobb parton két fontos hadászati hídföt létesítettek: a kijevit és a kremencsug-dnyepropetrovszkit. Kudarcot vallott a német fasiszta hadvezetésnek az a kísérlete, hogy a Dnyeper mentén, a "Keleti fal" tövében megkapaszkodjon. A Vörös Hadsereg általános támadása során kibontakozott dnyeperi csatát amelynek során a szovjet csapatok széles arcvonalon menetböl átkeltek a hatalmas vízi akadályon és hadászati hídföket vettek birtokba a jobb parton megnyertük. "A szovjet csapatok kitartása, bátorsága és hösiessége, a parancsnokok hadmüveleti müvészete állapította meg Konyev, a Szovjetunió marsallja biztosította a Dnyeperen való sikeres átkelést és a jobb parti hídfök elfoglalását . . . Szertefoszlott a német hadvezetésnek a Dnyeper vonala megtartásához füzött reménye, hogy védelmi harcokban idöt nyerve, újból támadásba lendül majd a szovjet csapatok ellen." Az ellenségnek a Molocsnaja folyó és a Dnyeper alsó folyása mentén történt szétzúzása elömozdította a szovjet csapatok Tamany-félsziget és Kercs felszabadítása végett indított hadmüveletének sikerét. A Vörös Hadsereg, miután a 4. Ukrán Front eröivel hídföket létesített a Szivas déli partján és az Észak-kaukázusi Front eröivel Kercs körzetében, elfoglalta a megindulási helyzetet a Krím végleges felszabadítására irányuló hadmüvelethez. 1943 augusztus végétöl decemberig a Vörös Hadsereg délnyugati irányban mérve föcsapását szétzúzta a "Dél" hadseregcsoport föeröit. Tippelskirch, aki nyilvánvalóan kisebbíti a hitlerista hadsereg veszteségeit, kénytelen beismerni, hogy "a kudarcba fulladt júliusi német támadás és ezt követöen a Szmolenszktöl a Fekete-tengerig terjedö egész arcvonalon fellángolt több hónapos harc súlyos áldozatokat követelt a német csapatoktól. A három hadseregcsoport kötelékében küzdö mintegy 110 hadosztálynak több mint egyharmada annyira meggyengült, hogy ezeket a térképen csupán hadosztálycsoportonként jelölték. Ez azt jelentette, hogy egy-egy hadosztály létszáma olykor néhány csökkentett állományú zászlóalj-eröre apadt . . . A többi hadosztály is súlyos veszteségeket szenvedett, s aligha akadt egy is, amely szervezetszerü állományának több mint a felével rendelkezett volna . . . Még súlyosabb veszteségek érték a páncélos hadosztályokat. 18 páncélos hadosztályból 13 páncélos hadosztálycsoportként szerepelt. Ezek harckocsijaik nagy részét elvesztették, és élöeröben is rendkívül meggyengültek." A szovjet csapatok 200-400 kilométert nyomultak elöre nyugat felé, és felszabadították az egész bal parti Ukrajnát. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság területének csaknem a feléröl kiüzték a fasiszta megszállókat, a szovjet emberek millióit mentették ki a hitlerista rabságból, a megaláztatásból és a halál torkából. Az ukrán frontok hös csapatai folytatták gyözelmes útjukat a jobb parti Ukrajna mélyébe. A harcosok jól tudták, hogy a német fasiszta megszállók elleni harc nagy eröfeszítéseket és áldozatokat követel még tölük, de semmi sem csökkentette támadó lendületüket. A kommunista párt által lelkesítve, az egész szovjet nép támogatásával egyre tovább folytatták Ukrajna földjén harci útjukat. Vlagyimir Szoszjura ukrán költö e napokat így énekli meg: És mennek az ezredek mind nyugat fele, Özönük áthullámzik a síkságon. Testvérek üzik ott az ellenséget, s már ködlenek a Kárpátok.