online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

EROICA

mesék



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
PÉTER LEVELE
AZ ALBÍRÓÉK
A KÖLTŐ MEGTÉRÉSE
APA ÉS FIÚ
MÓRICZ ZSIGMOND ESŐLESŐ TÁRSASÁG KISREGÉNYEK, ELBESZÉLÉSEK
EROICA
 
bal also sarok   jobb also sarok
EROICA


Bálba járó húgaim és unokahúgaim, de egyéb leányismerőseim között
is - akiket közösen jellemez, hogy mindannyian undorodnak a chipre
szagától, melyet a kabátom kihajtóján gyanús nevetések között már
többször kiszagoltak - sokat hallottam beszélni a báróról, aki
főhadnagy a huszároknál, és remekül táncol.

Átmulatott báli éjszakák után, ha összejöttek és behúzódtak sugdosni
a kis szalonba, sokszor megütötte a fülemet:

- A báró.

- Igen, a báró!

A ki nem aludt, sápadt arcú, kócos lányok között az alkonyati lusta
félhomályban mintha valami kéjes ábránd szellője lebbent volna el.
Föllelkesültek. Dícsérték a báró táncát, alakját, az atillájának kék
színű posztóját, melyre egyszer - egy pillanatra csak, hogy érezze,
milyen sima - a legfiatalabb szőke kuzinom: Judit, a fejét rá is
hajtotta. Ezt Iréntől tudom, a Judit nagynénjétól, aki csak tegnap
beszélte el nekem, amikor - mint mondotta - "már úgyis lehet".

Valóban, amikor először nekem a bárót megmutatták, rögtön tisztában
voltam, hogy nem tartozik a közönséges katonatiszt-báli-hősök
típusába. A remekbe készült lakkcsizmákban úgy taposta az aszfaltot,
hogy az embernek, ha értett a dologhoz, elállt a szeme-szája, mert
nem tudta egyhamarjában elgondolni ennek a különös, kimondhatatlanul
könnyed és előkelő járásnak anatómiai lehetőségeit. Kicsiny, sápadt
arcán az orr, egyedül az orr volt félreismerhetetlenül zseniális
szabású, a szeme közönséges szürke sze 545d38f m, az egész arc leborotvált,
és vékony ajkai lefelé konyultak. (Kissé, nagyon kissé. Dacosan
vágyóan.) A haja sötétszőke, oldalt elválasztva.

Jól megnéztem. Amint elhaladt mellettem, megcsapott a belőle
áradó parfűm illata. Különös illatszert használt; első pillanatban
csodálatos finomnak találtam, valami soha meg nem ütött szagbillentyűt
mozgatott meg az orromban - azután lassan múlott el a hatása, míg
végre csak sejteni lehetett, akárcsak a halk, mindjobban távolodó
vonószenekar hangját.

Nagyon tetszett nekem a báró, bár - mit tagadjam - azelőtt nagyon
ellenszenveztem vele. Hallottam róla a sok dícséretet (ez magában
is bosszantó), továbbá hallottam egyet-mást; hogy például a báró
asszonyokkal nem foglalkozik, csupán lányokkal. Fehér ruhás, pihegő
lányokkal, akiknek, amikor visszanéztek a szürke szemeibe, hideg
borzongás fut végig a fehér hátukon, és könyökig a karjuk is
libabőrös lesz.

... És megtudtam, hogy a báró mért használ olyan teménytelen sok
parfűmöt.

De erre csak akkor jutottam, amikor már mindent egybevetve tiszta
és érthető lett előttem a báró alakja. Ez az ember meg akarta élni
életének utolsó napjait - mert csak hónapok voltak már neki hátra -
és kidolgozta magának a dolgot. Csupa kontraszttal. És mert az ő élete
egy rémes elmúlásé volt - elment a nevető, az életkíváncsi lányokhoz.
Semmi se kellett neki a testükből - hiszen vérének minden harmadik
cseppje meghalt már -, megelégedett azzal, hogy megejtette a lelkét
valamennyinek.

Ó, a teste csupa gyengeség, lázas bágyadtság volt. Parfűmözni kellett
magát, hogy ne érezze senki rajta a betegszagot. És ő kikereste a
világ legfinomabb illatszerét, és azzal árasztotta el a ruháját. Nagy,
bő bricseszeket viselt. A legutóbbi időben erősen vattáztatnia kellett
a blúza vállait is, mert napról napra fogyott a húsa. A nyár utolsó
báljára, amelyet a fürdőn szeptember első szombatján tartottak,
elmentem. Híreket hallottam, hogy a bárónak már csak napjai vannak
hátra, másfelől Judittól sikerült megtudnom, hogy biztosan ott lesz.
Megígérte neki a báró. És a báró gavallér!

A nagy verandán, ahol a fürdővendégek és a bálozók vacsoráztak, kékes
fényű ívlámpák égtek, és a szeptemberi nedves, kora őszi köd mintha
még kékebbre színezte volna a levegőt. A lányok vállai hideg fényben
csillogtak, és bepillantottak a bálterembe, ahol vörös villamos körték
ontották a fényt. Zaj nélkül vacsoráztak szerte az asztaloknál. A
lányok és a fiúk szemei minduntalan találkoztak. Judit a bárót várta,
és nővérei, Irén és Gitta, akik másokat vártak, jól észrevettem:
tulajdonképpen szintén csak a báróra gondoltak. Egyébként senki se
szólt egy szót se. A cigány is a legcsendesebb nótákat szedte elő.

Végre megkezdték a táncot, nem volt több tizenkét párnál, és akkorra
megérkezett ő is. Majdnem fölkiáltottam, ahogy az allée végén megláttam
derengeni a kék blúzát. A sötétben gubbasztó barna fák között mintha
csodálkozó susogás suhant volna végig. Bámulatos energia és jókedv
ült a báró arcán - szép fiatal arcán -, pedig az inai a térdéig
roskadoztak, és homloka gőzölgött a láztól. A teraszt elborította a
parfűmje, és sarkantyúja fölverte a fázós őszi mélázást, amelyben
mindenki egy pillanatra elmerült. Az arca tisztára volt borotválva,
és a szembogarai csillogtak. Atropint csepegtetett beléjök - ezt
könnyű volt megállapítani. És én azt hiszem, hogy vékony ajkait is
kifestette.

Többször benéztem a bálterem ablakán. Nem volt a teremben por, és
kurjongatás se hallatszott. Láttam a bárót táncolni. Gyönyörűen, finom
lebegéssel táncolt a fényes parketten, odasimult a lányokhoz (nem
tudtam rá emiatt haragudni), és egészen az arcukba sugdosott. Minden
lánnyal táncolt. Láttam, amint sorba szédültek el a parfűmjétől, és
részegen hunyták le a szemeiket, és hajtották hátra nyakukat. Időnként
kijött a báró a verandára, és kevés pezsgőt ivott, azután egy kicsit
leszaladt az allée-ra, és lenézett a tóra. Abban a pillanatban jött
fel a nádas sötétkék foltja mögött az újhold karcsú sarlója. A báró
egy percig mozdulatlanul nézte. (Micsoda művészettel éli végig ez az
ember utolsó óráit is. Kiélvezi a szeptemberi holdfeljöttét, mint egy
egészséges - csak kicsit neuraszténiás - és az egyetemen bölcsészetet
hallgató lírai költő.)

Mikor cigarettázva visszajött, egy francia verset mormogott. De
hamarosan eldobta a cigarettát, és visszament a bálterembe. Édes szép
dolgokat mondott a lányoknak, valami tehetetlen vággyal ölelte őket
vékony, fehér keze, és ragyogó szemeivel a szívükbe nézett.

Reszkettek, és hozzásimultak mindannyian.

Éjfél után már minden tánc után kijött inni, és nagyon sápadt volt.
- A térdeiben nem tudta titkolni a rogyadozó gyengeséget.

Valami hihetetlenül nagyszerűnek, hősinek tűnt föl előttem ekkor a
báró. Vékony arcán vonaglottak az izmok, bájos tűz ült a szemeiben,
és ahogy suttogott a rekedt hangján, olyan szépen, kedvesen mozgott
a szája...

Mindezt ő egy napon gondolta ki! Ez kétségtelen; amikor a művelt
és cinikus emberek okosságával belátta, hogy neki, mint bárónak és
huszár főhadnagynak immár nincs mit tenni az életben. Ez a báró egy
megalkuvásokhoz nem hajló, drámai hősnek született! Igen, kigondolt
előre mindent. Hogyan állít ő emléket foszló, porladozó alakjának
annyi szépálmú leányfejecskében?

Sorban kigondolta a dolgokat... Bálokra fog járni. Ahol mindenki csak
őt nézi, ahol elámulnak előkelő mozdulatainak láttára. Ahol az emberek
bután bizalmaskodva és vihogva beszélnek - ő finom, elmés és mosolygó
lesz. És csupa befűzött lány (csak igen kevéssé kivágva), akinek báli
ruháit és fehérneműit is aznap délután még otthon vasalták, s akik
szívdobogva gondolnak arra a pillanatra, amikor az ő egészséges,
fiatal testüket átöleli a báró, az édes beszédű, elegáns, szőke báró.

Igen, át fogja ölelni sorvadó izmaival, amelyben a rothadó vér már
mind lassabban kereng. Át fogja ölelni üde fiatalságukat az ő halálba
menő testének megmaradt, roncs, hazug vágyaival!... De ők ne sejtsék,
hogy egy szerencsétlen ember táncolja velök haláltáncát. Csak azon
a reggelen, amikor majd megtudják, hogy az ő szemei kinyíltak, hogy
neki, a szép, a kedves bárónak - aki olyan finom és illatos volt
mindig, de aki igazán semmi illetlent nem tett (nem is képes ilyenre
igazi úriember!), ha csak egy-egy gyöngéd szorítást a reszkető
csuklón, egy-egy finom simítást a bársonyos karon ide nem számítunk...
Igen, ha meghallják, hogy neki, a szép, kedves bárónak immár vége:
akkor mindannyian könnyezni fognak, és nem feledik el őt - a legjobb
táncosukat - még akkor se, ha ötgyerekes anyák lesznek.

Mindezt akkor gondolta el a báró. Ezt nem találtam ki, ennek igaznak
kellett lenni.

Judittal táncolt a legtöbbet. Judit volt a bálban a legfiatalabb
lány. Tizenöt éves, és csupán egy homlokkal alacsonyabb a bárónál.
Gyönyörűen táncoltak. Judit szinte feküdt a férfi karjaiban, és szőke
haja hozzáért a vállához. A báró pedig folyton beszélt, holott láttam,
hogy minden egyes izmát csak rettenetes erőfeszítéssel mozgatja.

Három óra felé már harmat kezdett leszállni a párás, langyos,
szeptemberi éjszakában. Néhányan haza készültek a vasúttal, és el is
mentek. Csak négy vagy öt család maradt még ott. De a cigányok azért
muzsikáltak. A báró nagy pénzeket osztott szét köztük, és föltétette
a szordínókat.

Bölcs, szép és művészi halálbamenés!

Hallottam, hogy színészek, akik a színpadon gyönyörűen haldokoltak:
az igazinál kellemetlenül, nehezen és többnyire a művészek csúnya,
tehetetlen élniakarásával pusztulnak el. Mintha az ő művészetük nélkül
a világ meg nem lehetne! A báró bölcsebb volt. Minden filozofálás
nélkül, ösztönszerűen rájött arra, hogy meg kell halnia, és hogy
szépen kell meghalni. A szép halált nem a kadétiskolában tanulta a
tanáraitól, kik közül egy kövér és kopasz százados egyszer valóban
elő is adta, hogy "Hogyan kell a hazáért dicsően meghalni?" Ez a
kérdés tisztán zenei élményei révén vetődött fel benne. Valamikor
Bécsben és Pesten sokat járt az Operába; és nem egy éjjel, mint fiatal
tiszthelyettes álmodta, hogy őt, mint Siegfriedet temetik. Ezer tagú
zenekar ordító fortisszimója siratja a vasba öltözött óriás hőst, és a
lovát fekete posztóban vezetik. Arany kandeláberekben ég a tömjén, az
asszonyok sírnak, és az arca fenn a magas ravatalon nyugalmasan néz a
kék, tiszta égre.

Most erővel Chopin-mazurkát akart húzatni, és mivel a cigány egyet se
tudott, hát végre beleegyezett egy régi, de kedves valcerbe, amelyet
gyermekkorom óta nem hallottam sehol. Kétszer megállította a zenét,
hogy "csendesebben és lassabban".

Judittal táncolt. Bosztont táncoltak. Judit csodálatosan járta.
Odaadóan és könnyedén lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta
szőke fejét, és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és finoman
játszott... hogy önkéntelenül is Baudelaire egyik sora jutott az
eszembe:

`"Zokog a tört szív, mint a hegedű."`

Azután látom, hogy a báró meghajtja magát Judit előtt. Sietve kijön.
Az asztalnál fölhajt egy pohár pezsgőt. Fehér az arca, mint a fal.
Megtámasztja a homlokát a kezével. Erőltetve mosolyog. - A zsebében
cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik a keze. Azután kisiklik a
feje alól a másik könyöke is. Ő maga meg levágódik a földre.

Odarohantam és kigomboltam mellén a kabátot. A szíve már nem vert. A
rettentő izomerőltetés miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem
merev volt. Kinyújtottuk. Én egy asztalkendővel felkötöttem az állát,
egy másikkal a szemét. Csak azért tettem ezt, mert tudtam, hogy a
báró romantikus, mint mi annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék
a szemünket és föl az állunkat.

Benn a cigány tovább játszott. Beüzentem, hogy játsszanak; ez a báró
utolsó kívánsága. A lányok összeverődtek egy sarokba. Kivörösödve
néztek egymásra, azután lassanként mindannyian titkolózás nélkül sírni
kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, őszi párák ültek. Hideg szürkület
nehezedett az allée-ra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót
a rendőrszobába. A fasor végéről visszanéztem.

A teremben, mint kisírt szemek, vörösen pislogtak a lámpák, halkan
szólt a zene, és az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak utánunk.

Találat: 5862


Felhasználási feltételek