Stephen King

A Halálsoron

I. rész -- A két halott lány

Elöszó: levél

1995. október 27.

Nyájas és Hü Olvasóm!

Az élet szeszélyes. A történetnek, amely ezzel a füzettel kezdödik, azért lett ilyen formája, mert egy ingatlanügynök, akivel sohasem találkoztam, véletlenül tett egy megjegyzést. Egy éve történt Long Islanden. Ralph Vicinanza, régi barátom és üzlettársam (föként azzal foglalkozik, hogy könyvek és egyéb írások kiadási jogait adja el külföldre), történetesen házat bérelt a szigeten. Az ügynök megjegyezte, hogy a ház �akár Charles Dickens valamelyik regényének színteréül is szolgálhatna".

Ralphnak még akkor is ez a megjegyzés járt az eszében, amikor megérkezett elsö vendége, Malcolm Edwards brit kiadó. El is mondta neki, mire beszélgetni kezdtek Dickensröl. Edwards szóba hozta, hogy az író számos regényét folytatásokban jelentette meg, vagy folyóiratokban, vagy önálló filléres füzetekben (ezt a kifejezést, amely a szokásosnál kisebb és olcsóbb könyvet jelent, mindig kedveltem bensöséges és barátságos csengése miatt). Hozzátette, hogy néhány regényét valósággal a megjelenés árnyékában írta és korrigálta; Charles Dickens láthatólag olyan író volt, aki nem félt a határidötöl.

Dickens több részletben megjelent regényei olyan mérhetetlenül népszerüek voltak, hogy az egyik még tragédiát is okozott Baltimoreban. Dickens-rajongók hada verödött össze a kikötöben, várva az angol hajót, amely az Ódon ritkaságok boltjá-nak. utolsó folytatását hozta. Az anekdota szerint számos reménybeli olvasót a vízbe löktek, és ott fulladtak meg.

Nem hinném, hogy akár Malcolm, akár Ralph bárki fulladásos halálát kívánta volna, de kíváncsiak voltak, mi történne, ha ma próbálkozna meg valaki folytatásos regénnyel. Abban a pillanatban még egyikük se tudta, hogy ez már legalább kétszer megesett (igazán semmi új nincs a nap alatt). Tom Wolfe a Hiúságok máglyája elsö változatát folytatásokban jelentette meg a Rolling Stone magazinban, és Michael McDowell (Az amulett, Az aranytük, Az elemek, valamint a Beetlejuice forgatókönyvének szerzöje) ugyancsak több részben, papírkötésben adta ki Fekete víz címü regényét. Ez a rémtörténet egy déli család tagjairól szól, akiknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy képesek aligátorrá változni. Nem a legjobb munkája McDowellnek, mindazonáltal komoly sikert aratott vele az Avon Books kiadónál.

Ralph és Malcolm tovább tünödtek, mi lenne, ha egy sikeres író próbálna manapság megjelentetni efféle ponyvákat, papírkötésü füzetecskéket, amelyeket Nagy-Britanniában egykét fontért, Amerikában pedig talán három dollárért vesztegetnek (ahol mostanában egy füzött kötet 6,99-7,99 dollárt kóstál). Olyasvalaki, mint Stephen King, sikerre vihet egy ilyen kísérletet, mondta Malcolm, és innentöl kezdve a társalgás más irányba kanyarodott.

Ralph többé-kevésbé megfeledkezett az ötletröl, de 1995 öszén ismét eszébe jutott, miután visszatért a Frankfurti Könyvvásárról, amely egyfajta nemzetközi kereskedelmi színjáték, és minden napja komoly eröpróba egy Ralph-féle külföldi könyvügynöknek. Számos egyéb javaslat között, amelyeknek zömét automatikusan elutasítottam, megpendítette a sorozatponyva gondolatát is.

Ezt nem utasítottam vissza azonnal, mert a japán Playboy-nak adandó interjúval vagy a balti köztársaságokba teendö körúttal ellentétben ez fénylö szikrát lobbantott képzeletemben. Nem tekintem magamat modern Dickensnek -- ha létezik egyáltalán ilyen személy, az valószínüleg John Irwing vagy Salman Rushdie --, de mindig szerettem a részletekben elmesélt történeteket. A formával a The Saturday Evening Post-ban találkoztam elöször, és azért tetszett, mivel minden résznek a vége szinte az íróval egyenrangú alkotóvá tette az olvasót: egy egész heted volt, hogy kitaláld, merre tekeredik legközelebb a kígyó. Továbbá úgy éreztem, hogy a részletekben adagolt történeteket a 727j91h z ember sokkal intenzívebben éli át, mert még ha akarja, sem olvashatja el egyvégtében az egészet (márpedig ha jó a történet, akkor nagyon is akarja).

És ami a legjobb, nálunk otthon gyakran hangosan olvastuk öket: egyik este Dávid bátyám, a másikon én, a harmadikon anyám, azután ismét a bátyám következett. Ezek voltak azok a ritka alkalmak, amikor egy írott müvet éppannyira élveztünk, mint a közösen nézett filmeket és tévémüsorokat: ezek családi események voltak. Évekkel késöbb tudtam meg, hogy Dickens regényeit éppígy élvezték az akkori családok, csak ök évekig aggódhattak Pip, Oliver és David Copperfield sorsa miatt a kandalló körül, nem csupán néhány hónapig (a Post leghosszabb sorozatai is ritkán tartottak tovább nyolc folytatásnál).

Volt még valami, amiért tetszett nekem az ötlet, de ezt gyanúm szerint csupán az izgalmas és kísérteties történetek szerzöi méltányolják teljes mértékben: egy folytatásokban közölt regényben az író olyan hatalmat nyer az olvasó fölött, amelyet másképp nem élvezhetne. Itt ugyanis, Hü Olvasóm, nem lapozhatsz a könyv végére, hogy megnézd, merre fordulnak a dolgok.

Emlékszem, úgy tizenkét éves koromban egyszer belépek a nappaliba, és mit látok: ott ül anyám a kedvenc hintaszékében, és épp egy Agatha Christie-krimi végére kukucskál, miközben az ujja az ötvenedik oldal táján lehet, ahol valójában jár. Fel voltam háborodva, és ezt meg is mondtam (jusson eszedbe, tizenkét éves voltam, s ebben a korban a fiúk homályosan sejteni kezdik, hogy a világon mindenhez értenek), kijelentve, hogy krimi végét elöre megnézni ugyanannyi, mint amikor az ember kieszi a fehér tölteléket az Oreo süti közepéböl, azután eldobja a tésztát. Anyám csodálatosan szégyentelen kacajra fakadt, és azt mondta, lehet, hogy igazam van, de néha nem tud ellenállni a kísértésnek. Engedni a kísértésnek olyan fogalom volt, amelyet meg tudtam érteni, mert tizenkét éves koromra böségesen volt részem benne. Hát most itt van végre egy szórakoztató gyógymód a kísértés ellen. Amíg az utolsó rész meg nem érkezik a könyvesboltokba, senki sem tudja, hogyan végzödik A halálsoron, talán még én sem.

Noha Ralph Vicinanza nem tudhatta, a folytatásos regény ötletét lélektanilag a legtökéletesebb pillanatban vetette föl nekem. Épp egy olyan alapötlettel játszadoztam, amelyröl mindig tudtam, hogy elöbb-utóbb ki fogom dolgozni: a villamosszékröl van szó. Az Öreg Füstös azóta izgat, amióta az elsö James Cagney-filmek és a Húszezer év a Sing Singben címü kötetben olvasott elsö siralomházi történetek (írta Lewis E. Lawes börtönigazgató) felgyújtották képzeletemet. Azon töprengtem, milyen lehet megtenni azt az utolsó negyven métert a villamosszékig, tudva, hogy ott meghal az ember. És ha már itt tartunk, milyen lehet az a valaki, akinek be kell szíjaznia az elítéltet, vagy föl kell kattintania a kapcsolót? Mit vesz ki az emberböl az ilyesmi? És ami még hátborzongatóbb, mit tehet hozzá?

Az elmúlt húsz-harminc évben számos különbözö müvemben próbáltam meg körbepuhatolni ezeket a kérdéseket. Írtam egy börtönben játszódó sikeres novellát (Rita Hayworth and Shawshank Redemption), és -- amikor fölmerült az ötlet -- arra a következtetésre jutottam, hogy ez nekem való téma. Sok minden tetszett a novellában, de leginkább a beszélö alapvetöen tisztességes hangja; mértéktartó, öszinte, talán egy kicsit álmélkodó, igazi Stephen King-narrator, már ha létezik ilyen egyáltalán. Így hát munkához láttam, de óvatosan: hol nekifogtam, hol leálltam. A második fejezet legnagyobb részét egy esös napon írtam Fenway Parkban!

Amikor Ralph fölhívott, már egy noteszt telefirkáltam A halálsoron oldalaival, és ekkor jöttem rá, hogy egy regény van készülöben, holott egy már elkészült könyv (Desperation hamarosan találkozni fogsz vele, Hü Olvasóm) korrektúrájához kellett volna letakarítanom az asztalomat. Ezen a ponton, ameddig eljutottam A halálsoron-nal, rendszerint már csak két választásom marad: vagy félreteszem (hogy valószínüleg soha többé ne vegyem kézbe), vagy minden másról megfeledkezve nekilátok.

Ralph egy harmadik lehetöséget javasolt, egy történetet, amelyet ugyanúgy lehet írni, ahogy olvassák: folytatásokban. Tetszett a feszültség is: ha kudarcot vallók, ha nem tudom folytatni, azonnal olvasók milliói fogják követelni a fejemet. Senki sem tudja ezt nálam jobban, kivéve titkárnömet, Júliáim Eugleyt; minden héten dühös olvasói levelek tucatjait kapjuk, amelyek a Dark Tower ciklus következö részét követelik (türelem, Roland rajongói: ígérem, még egy év, és várakozástok véget ér). Az egyik olvasóm egy láncra vert plüssmacit ábrázoló polaroid fényképet küldött, és egy üzenetet, újságokból és magazinborítókról kivágott betükböl összerakva: AZONNAL TESSÉK MEGÍRNI A DARK TOWER KÖVETKEZŐ RÉSZÉT, KÜLÖNBEN MEGHAL A MEDVE. A fotót fölvittem a dolgozószobámba, hogy emlékeztessem magam a felelösségemre, és erezzem, milyen csodálatos dolog, amikor az embereket -- ha csak kicsit is -- csakugyan érdeklik képzeletem teremtményei.

Mindenesetre úgy határoztam, hogy A halálsoron-t papírkötésü füzetek sorozatában jelentetem meg, és remélem, Hü Olvasóm, írni fogsz nekem, és közlöd, hogy tetszett-e a) a történet és b) a ritkán használt, noha meglehetösen szórakoztató folytatásos kiadás. Nekem bizonyosan gyarapította a mesélökedvemet, noha ebben a pillanatban (1995 egy esös októberi napján) még messze vagyok attól, hogy elkészüljek akár a durva vázlattal is, és a végével kapcsolatban maradtak bizonyos kétségeim. De ez is hozzátartozik a dolog érdekességéhez, bár e pillanatban sürü ködben nyomom a padlóig a gázpedált.

Legföképpen azt akarom mondani, hogy ha téged csak feleannyira szórakoztat ennek az elolvasása, mint engem a megírása, akkor mindketten jól járunk. Élvezd hát, és olvasd föl -- miért is ne? -- egy barátodnak! Ha másra nem, arra jó lesz, hogy lerövidítse az idöt, amíg az újságosbódéban vagy a szomszédos könyvesboltban megjelenik a következö rész.

Addig is vigyázz magadra, és légy jó másokhoz.

Stephen King

1932-ben történt, amikor még Cold Mountainban volt az állami fegyház. És természetesen a villamos szék is.

Az elítéltek vicceket faragtak róla, ahogy az emberek mindig is tették azokkal a dolgokkal, amelyek megrémítik öket, de nem tudnak elmenekülni elölük. Hívták Öreg Füstösnek vagy Nagy Kakaónak. Elménckedtek a villanyszámláról, meg Moores igazgatóról, aki ezen süti meg összel a hálaadásnapi vacsoráját, mivel a felesége, Melinda túl beteges a fözéshez.

De azoknak, akiknek tényleg bele kellett ülniük abba a székbe, gyorsan elment a viccelhetnékjük. Hetvennyolc kivégzést vezettem a Cold Mountainban töltött szolgálatom alatt (olyan szám ez, amelyet sohasem felejtek el; még a halálos ágyamon is emlékezni fogok rá), és azt hiszem, a legtöbbjüket csupán akkor legyintette meg az igazság, amikor bokájukat odaszíjazták az Öreg Füstös tölgyfából készült vastag lábához. Ekkor döbbentek rá (látni lehetett a szemükben a kétségbeesést), hogy lábuk befejezte földi pályafutását. A vér még áramlik benne, az izmok még erösek, de akkor is vége; nem tesznek meg még egy mérföldet, nem táncolnak többet a házszentelön. Az Öreg Füstös ügyfelei rájönnek, hogy haláluk boka felöl közelít. Egy fekete selyemzsákot húznak a fejükre, miután elmondták zavaros és nagyrészt értelmetlen utolsó szavaikat. Állítólag az ö érdekükben történik, de én mindig arra gondoltam, inkább miattunk, hogy ne láthassuk a kétségbeesés iszonyú áradását a szemükben, amikor megértik, hogy ülve fognak meghalni. Cold Mountainban nem volt külön siralomház, csak a másik négy tömbtöl arrébb álló, náluk négyszerte kisebb E blokk. Téglából épült, nem fából, borzalmas fémtetövel, amely úgy ragyogott a nyári napsütésben, mint egy haldokló szeme. Hat cella volt benne, háromhárom a széles folyosó két oldalán, mindegyik csaknem kétszer akkora, mint a másik négy épület zárkái, és mindegyik egyszemélyes, ami nagy luxus egy börtönben (különösen az volt a harmincas években), de a lakóik szívesen elcserélték volna öket a másik négy tömb bármelyik cellájára. Higgyék el, megtették volna.

Azokban az években, amikor tömbparancsnok voltam, a hat cella sohasem volt egyszerre foglalt, hála legyen Istennek ezért a kis szívességért. Legföljebb négyet töltöttek meg, fehérek-feketék vegyesen (Cold Mountainban nem ismerték a faji megkülönböztetést az élöhalottak között), ami önmagában is egy kis darab pokol volt. Volt köztük egy asszony, Beverly McCall. Fekete, mint a pikk ász, és olyan szép, mint a bün, amelynek az elkövetésére maguknak sosem lenne elég kurázsijuk. Hat éven át türte a férje ütlegeit, de egyetlen napig sem türte, hogy megcsalja. Azon az estén, amikor rájött a csalásra, megvárta a szerencsétlen Lester McCallt -- akit a haverjai (és feltételezhetöen rendkívül rövid távú barátnöi) Figarónak hívtak -- a borbélymühely fölötti lakásukhoz vezetö lépcsö tetején. Megvárta, amíg a férj félig levette a kabátját, aztán a betétes cipöjére ontotta a házasságtörö beleit. Ehhez Figaró egyik borotváját használta. Két nappal azelött, hogy bele kellett volna ülnie az Öreg Füstösbe, odahívott a cellájához, és azt mondta, álmában meglátogatta afrikai szellem-atyja, és felszólította, dobja el rabszolganevét, saját szabad nevével haljon meg, ami úgy hangzik, hogy Matuomi. Az volt a kívánsága, hogy a kivégzési parancsban Beverly Matuomi néven szerepeljen. Úgy vélem, szellem-atyja nem adott neki másik keresztnevet, vagy ha mégis, azt nem értette. Azt mondtam, rendben van. Ottani fönökösködésem éveiben megtanultam, hogy sohase tagadjam meg az elítéltek kívánságait, hacsak nem nagyon muszáj. Beverly Matuomi esetében amúgy sem számított. A kormányzó másnap délután három körül odatelefonált, közölve, hogy halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták, amelyet a Grassy Valley-beli nöi fegyházban kell letöltenie -- igen snassz, semmi fasz, mondogattuk akkortájt. Meg kell mondanom, boldog voltam, amikor láttam, hogy Bev kerek fara bal felé, és nem jobbra távolodik az ügyeletes asztalától.

Harmincöt év múlva, vagy még késöbb legalább harmincötnek kellett lennie -- pillantottam meg a nevét egy újság halálozási rovatában, egy kép alatt, amely csontos arcú fekete hölgyet ábrázolt, fehér hajfelhövel és a sarkoknál strasszkövel díszített szemüveggel. Beverly volt az. Élete utolsó tíz évét a gyászjelentés szerint szabadlábon töltötte, egyedül igazgatva Raines Falls kisváros könyvtárát. Tanított a vasárnapi iskolában is, és nagyon szerették abban a porfészekben. A KÖNYVTÁROS VÉGZETES SZÍVROHAMA, közölte a cím, amely alatt, kisebb betükkel, mintha utólag jutott volna eszükbe, ez állt: Több mint húsz év a börtönben gyilkosság miatt. Csak a szeme, hatalmas, lángoló szeme a strasszdíszes szemüveg mögött, csak az nem változott. Még hetven-egynéhány éves korában is olyan asszony volt, aki sürgös szükség esetén nem habozna kikapni egy zsilettet a fertötlenítös kék tokból. Föl lehet ismerni a gyilkosokat, még ha egy álmos kisváros öreg könyvtárosnöjeként végzik is. Legalábbis akkor, ha az ember olyan sok idöt töltött közöttük, mint én. Csupán egyetlenegyszer támadtak kétségeim a munkámat illetöen. Azt hiszem, éppen emiatt írom le mindezt.

Az E blokk közepének folyosóját fáradt citromzöld linóleum borította. Amit más börtönökben utolsó mérföld-nek hívtak, annak Cold Mountainban halálsor volt a neve. Azt hiszem, észak-déli irányban, elejétöl végéig hatvan lépés volt a hossza. Az elején volt a sötétzárka. A végén egy T alakú elágazás. A bal oldal az életet jelentette -- már ha életnek lehet nevezni azt, ami a napégette tornaudvaron zajlott, de sokan hívták annak; évekig ott töltötték a napjaikat, és semmi bajuk nem lett töle. Tolvajok, gyújtogatók, szexuális bünözök, beszélgettek, sétálgattak, apró-cseprö üzleteket kötöttek.

A jobb oldal -- hát az más dolog. Elöször az irodámba került az elítélt (ahol ugyancsak zöld volt a szönyeg, állandóan terveztem, hogy kicserélem, de valahogy mindig elmaradt), és elhaladt az íróasztalom elött, amelyet balról az amerikai zászló, jobbról az állam zászlaja keretezett. A szoba túloldalán két ajtó volt. Az egyik egy kis WC-be nyílt, amelyet én és az E blokk örsége (meg néha még Moores igazgató is) használtunk; a másik egy raktárfélébe. Itt ért véget az utad, ha elindultál a halálsoron.

Apró ajtó volt, le kellett hajtanom a fejemet, valahányszor beléptem rajta, John Coffeynak pedig szinte le kellett ülnie. Az ajtó mögött egy kis elötér, ahonnan három betonlépcsö vezetett le a deszkapadlóra. Siralmas helyiség volt, fütetlen és bádogtetös, mint a blokknak az a másik szobája, amelyhez hozzátoldották. Télen annyira hideg volt, hogy látszott a lehelet, nyáron majd megfulladtunk a melegtöl. Elmer Manfréd kivégzésekor -- azt hiszem, '30 júliusában vagy augusztusában volt -- kilenc tanúnk ájult el.

A raktár bal oldalán megint az élet. Szerszámok (láncokkal összevissza keretbe erösítve, mintha legalábbis puskák lennének, nem pedig ásók és csákányok), vasáru, vetömag zsákszámra, a börtönkert tavaszi beültetéséhez, vécépapírral teli dobozok, raklapok, rajtuk felstószolva a lemezek, melyekböl a börtönmühelyben gyártották a rendszámtáblákat, még meszes zacskók is, hogy ki lehessen jelölni a baseballrombuszt és a futballpályát. A bentlakók a Legelö nevü helyen játszottak, és az öszi délutánokat nagyon várták Cold Mountainban.

Jobbra ismét a halál. Maga az Öreg Füstös tulajdon mivoltában, egy deszkadobogón, a raktár délnyugati sarkában, tömzsi tölgyfa lábakon, széles tölgyfa karokkal, amelyek utolsó perceiket élö rémült emberek izzadságát szívták repedéseikbe, tetején a fémsapkával, amely rendszerint hetykén csüng a szék hátán, mint valami robotkölyök sityakja egy Buck Rogers-képregényben. Egy huzal vezetett ki belöle, a szék mögötti salakbeton fal tömített furatán keresztül. A szék egyik oldalán galvanizált cinkvödör. Ha belenéznek, egy szivacskorongot látnak, amelyet úgy kanyarítottak ki, hogy pontosan illeszkedjék a fémsapkába. Kivégzések elött beáztatják sós vízbe, hogy jobban vezesse az áramot, amely végigfut a vezetéken, át a szivacson, bele az elítélt agyába.

1932 John Coffey éve volt. A részleteket megírták az újságok, még most is megtalálhatóak, ha valaki veszi a fáradságot, hogy elökeresse öket -- akinek több az ereje, mint egy vénséges vén embernek, aki egy georgiai öregotthonban szundikálja át élete hátralévö részét. Emlékszem, forró ösz volt, igazán forró. Október csaknem olyan volt, mint augusztus, és az igazgató felesége, Melinda az indianolai kórházban feküdt. Ezen az öszön kaptam meg életem legsúlyosabb húgyúti fertözését, amely nem volt elég komoly ahhoz, hogy én is kórházba kerüljek, de ahhoz igen, hogy a halált kívánjam, valahányszor vizeinem kellett. Delacroix ösze volt, a félkopasz kis franciáé, akinek volt egy egere, mely nyáron bukkant fel, és megtanulta azt az ügyes trükköt a gurigával.

Mindenekelött azonban ez volt az az ösz, amikor megjött az E blokkba John Coffey, akit halálra ítéltek a Detterick ikrek megeröszakolásáért és meggyilkolásáért.

Egyszerre négy-öt ör teljesített szolgálatot, de közülük sokan csak kisegítöként. Dean Stanton, Harry Terwilliger és Brutus Howell (akit Brutálnak hívtak, de csak tréfából, hatalmas méretei ellenére egy légynek sem tudott volna ártani, ha nem volt muszáj), valamennyien meghaltak már, Percy Wetmore is, aki csakugyan brutális egy alak volt, ráadásul ostoba. Nem illett az E blokkba, ahol a rossz természet haszontalan, söt néha veszélyes lehet, de hát a kormányzó feleségének volt valami pereputtya, ezért maradt.

Ő volt az, aki bekísérte Coffeyt az épületbe az állítólag hagyományos Halott ember közeledik! Itt a halott ember! kiáltással.

Október ide vagy oda, még mindig olyan meleg volt, mint a pokol torkában. A tornaudvarra vezetö ajtó kinyílt, beengedte a ragyogó fényözönt és a legnagyobb embert, akit életemben láttam, leszámítva néhány kosaras fickót, akiket a tévében szoktak mutogatni, annak az öregotthonnak a társalgójában, ahol nyáladzó öregek között számolom utolsó napjaimat. Láncokat viselt a karján, a bokáján lábbilincset; láncok voltak keresztbevetve hordómellén, és maga után is láncot húzott, mely olyan hangot adott, mintha aprópénz gurulna szerteszét, ahogy végighaladt a cellák között a citromzöld folyosón. Percy Wetmore jött az egyik oldalán, a másikon a kis, csontos Harry Terwilliger, és úgy festettek, mintha gyerekek kísérnének egy fogságba ejtett medvét. Coffeyhoz képest gyereknek tünt még Brutus Howell is, márpedig ö száznyolcvannál magasabb, szekrényméretü ember volt, focistaként kezdte, az LSU-ban játszott, amíg ki nem rúgták és haza nem jött a hegyek közé.

John Coffey fekete volt, mint a legtöbben azok között, akik az E blokkban laktak egy darabig, mielött kiszenvedtek az Öreg Füstös ölében, és két méter magas, de egyáltalán nem olyan nyúlánk, mint a tévében a kosaras fickók: a válla széles, a melle domború, minden irányban csak úgy dagadtak rajta az izmok. A legnagyobb farmert adták rá, amit csak találtak a raktárban, a nadrág szára mégis csak félig takarta köteges izmú, forradásos vádliját. Az ingét a mellkasa közepéig nem tudta begombolni, az ujjak az alkarja közepéig érhettek. A sapkáját egyik hatalmas kezében szorongatta, és ez így is volt jól, mert kopasz fejének mahagóni golyóbisán úgy festett volna, mint a kintornás majmának sapkája, azzal az eltéréssel, hogy az vörös, ez meg kék volt. Látszólag olyan könnyedén szét tudta volna törni a ráaggatott láncokat, mint ahogy maguk tépkedik a karácsonyi csomagról a szalagot, de ha az ember az arcába nézett, tudhatta, hogy sohasem fog ilyesmit tenni. Nem volt gyagyás, még ha Percy ezt tartotta is róla, messze nem volt az, amit Percy hülyének hívott, inkább elveszettnek tünt. Állandóan maga köré pillogott, mintha nem tudná, hol is van, talán még azt se, hogy kicsoda. Az elsö gondolatom az volt, hogy úgy néz ki, mint valami fekete Sámson, azután, hogy Delila simára borotválta, és örökre kiszívott belöle minden spirituszt.

-- Halott közeledik! -- trombitálta Percy, a bilincsénél fogva rángatva maga után a medvetermetü embert, mintha tényleg azt képzelné, hogy akkor is meg tudja mozdítani, ha Coffey esetleg úgy döntene, hogy nincs kedve továbbmenni. Harry nem szólt, de zavartnak látszott. -- Halott emb...

-- Ebböl elég! -- mondtam. Abban a cellában voltam, amelyet Coffeynak szántunk, a priccsen ültem. Tudtam persze, hogy jön, azért voltam ott, hogy fogadjam és gondjaimba vegyem, de fogalmam sem volt a méreteiröl, amíg meg nem láttam. Percy olyan pillantást vetett rám, amiben benne volt, hogy itt mindenki tudja ám, milyen seggfej vagy" (kivéve természetesen ezt a nagy marhát, aki csak ahhoz ért, hogyan eröszakoljon és öljön meg kislányokat), de nem szólt semmit.

Megálltak hárman a cellaajtó elött, amely félre volt húzva a sínen. Biccentettem Hánynék, aki azt kérdezte: -- Biztos, hogy odabent akarsz vele maradni, fönök? -- Ritkán hallottam idegesnek Harry Terwilligert; amikor ott állt mellettem hat-hét éve a lázadások idején, akkor sem remegett, pedig arról susmogtak, hogy néhány rabnak fegyvere is van -- de most kihallatszott a hangjából a nyugtalanság.

-- Lesz valamilyen problémám veled, nagyfiú? -- kérdeztem. Ültem a priccsen, és igyekeztem, hogy ne lássák és hallatsszák, milyen nyomorúságosán érzem magam: az a húgyúti fertözés, amelyet korábban említettem, egyelöre nem volt olyan rossz, mint késöbb, de azért meg kell mondanom, most sem volt egy tengerparti nyaralás.

Coffey lassan elfordította a fejét -- egyszer balra, egyszer jobbra, aztán vissza középre. Amikor megtalálta a tekintetemet, nem eresztette el többé.

Harry egyik kezében, egy kartonra csíptetve, ott volt Coffey személyi anyaga.

-- Add oda neki -- szóltam rá. -- Add a kezébe.

Megtette. A nagy mafla úgy vette át, mint egy holdkóros.

-- Most pedig add ide nekem, nagyfiú mondtam, és Coffey engedelmeskedett. A láncai csörögtek-zörögtek. Le kellett hajtania a fejét, hogy beléphessen a cellába.

Végignéztem rajta, föképp azért, hogy fölmérjem a magasságát, valóban akkora-e, nem valami érzékcsalódásról van-e szó. Tényleg akkora volt, kétméteres. A súlyát száznegyven kilóban adták meg, de azt hiszem, ez csak becslés volt; lehetett százhatvan, de akár százhetvenöt is. A hegek és különleges ismertetöjelek rovatában egyetlen szó: Számosak, Magnusson, az öreg házirab nehézkes nyomtatott betüivel.

Fölnéztem. Coffey kicsit arrébb csoszogott, és megláttam, hogy Harry ott áll a folyosón Delacroix cellája elött -- ö volt az egyetlen rabunk, amikor Coffey megérkezett. Del kicsi, kopaszodó emberke volt, arcán annak a könyvelönek a szorongásával, aki tudja, hogy hamarosan fölfedezik a sikkasztását. Szelídített egere a vállán ült.

Percy Wetmore behajolt a cella ajtaján, amely épp most lett John Coffey otthona, Méretre készült övéröl leakasztotta hikoribunkóját, és a tenyerét csapkodta vele, olyasformán, mintha használni szeretné, én pedig egyszer csak nem tudtam elviselni, hogy ott van. Talán a szokatlan höség volt az oka, talán az ágyékomat égetö húgyúti fertözés, amely miatt csaknem elviselhetetlenül viszketett mindenütt, ahol flanel alsónemüm hozzáért a börömhöz, talán az a tudat, hogy az állam odaküld nekem egy úgyszólván gyengeelméjü feketét kivégzésre, Percy pedig láthatólag szeretné elöbb egy kicsit megdolgozni. Valószínüleg mindez együtt. Akárhogy is, egy kis ideig nem törödtem Wetmore politikai kapcsolataival.

-- Percy -- mondtam --, költözik a gyengélkedö.

-- Bill Dodge van szolgálatban abban a...

-- Tudom -- feleltem. -- Eredj, segíts neki.

-- Nem az én dolgom -- vitatkozott. -- Nekem ezzel a nagy balfasszal van dolgom. -- Neheztelt a nagy emberekre. Nem volt annyira csontos, mint Harry Terwilliger, de termetre ugyanolyan alacsony. Afféle papírsúlyú, aki szeret kötözködni, különösen, ha minden esélye megvan a gyözelemre. Szörnyü büszke volt a hajára, örökösen azt babrálta.

-- Ezt a munkát elvégezted -- válaszoltam. Eredj a gyengélkedöbe.

Lebiggyedt az alsó ajka. Bill Dodge és emberei dobozokat, lepedökötegeket, söt ágyakat cipeltek; az egész gyengélkedö átköltözött egy új, favázas épületbe a börtön nyugati szárnyában. Kemény munka, sok emelgetés. Percy Wetmore egyáltalán nem óhajtott részt venni benne.

-- Éppen elég embere van -- erösködött.

-- Akkor menj oda fönökhelyettesnek -- mondtam megemelt hangon. Láttam, hogy Harry megrezzen, de nem érdekelt. Ha a kormányzó utasítja Moores igazgatót, hogy rúgjon ki, amiért nem a megfelelö helyen kekeckedtem, ugyan kit tesz a helyemre Hal Moores? Talán Percyt? Kész vicc. -- Nem érdekel, mit csinálsz, Percy, de innen tünj el egy idöre.

Egy pillanatig azt hittem, nem fog elmenni, és csakugyan zür lesz, Coffey meg csak állt ott egész idö alatt, mint a világ legnagyobb lejárt órája. Azután Percy visszadugta a botját különleges övébe -- fene ostoba és hívságos holmi volt --, és elindult a folyosón. Nem emlékszem, ki ült az ügyeletes asztalánál aznap, úgy sejtem, valamelyik kisegítö, de Percynek nem tetszett, ahogy ránézett, mert odavakkantott:

-- Töröld le a vigyort a szaros képedröl, mert én törlöm le -- miközben elment mellette. Kulcs csörgött, egy pillanatra betört a napfény a tornaudvar felöl, azután Percy Wetmore eltünt, legalábbis egy idöre. Delacroix egere reszketö bajusszal ide-oda szaladgált a francia vállán.

-- Maradj nyugton, Mr. Jingles -- mondta Delacroix, és az egér megtorpant a bal vállán, mintha csak megértette volna. -- Legyél csak ilyen szép nyugodt és csöndes. -- A francia dallamos cajun [A XVIII. századi angol-francia háborúk elöl Kanadából Louisianába menekült franciákat hívják cajunnek.] kiejtésével a csöndes olyan egzotikus idegenszerüséggel hangzott, hogy söndés.

-- Feküdj le, Del -- mondtam kurtán. -- Pihenj. Te se üsd bele az orrod.

Tette, amit mondtam. Megeröszakolt egy fiatal lányt és megölte, azután elrejtette a hulláját a bérház mögött, amelyben a lány lakott, lelocsolta petróleummal, majd felgyújtotta, valamiért azt remélve, hogy ezzel eltüntetheti a bünjelet. A tüz átterjedt az egész épületre, és még további hat ember halt meg, közöttük két gyermek. Ez volt az elsö alkalom, hogy Delacroix összeütközésbe került a törvénnyel, és most csupán egy szelíd, aggodalmas arcú, kopaszodó ember volt, akinek a haja lenött az inggallérjáig. Nemsokára bele kellett ülnie az Öreg Füstösbe, amely majd véget vet az életének, de az a valami, ami arra a szörnyü tettre késztette, már elszállt belöle. Delacroix ott hevert a priccsén, és engedte, hogy kis társa cincogva futkározzon a kezén. Bizonyos értelemben ez volt a legrosszabb; az Öreg Füstös sohasem égette el azt a valamit, ami bennük volt, ahogy a manapság befecskendezett szerek sem altatják el. Kiürül a testböl, átugrik valaki másba, és mi csak a hüvelyt ölhetjük meg, amely igazából már nem is él.

Visszafordultam az óriáshoz.

-- Ha szólok Harrynek, hogy vegye le rólad a láncokat, rendesen fogsz viselkedni?

Bólintott. Ez is olyan volt, mint a fejrázás: le, föl, vissza középre. A különös szemek engem néztek. Valahogy béke volt bennük, de nem az a fajta, amiben meg lehet bízni. Intettem Harrynek, aki bejött, és levette róla a láncokat. Most nem látszott rajta félelem, még akkor sem, amikor odatérdelt Coffey fatörzs lábszárai közé, hogy kinyissa a lábbilincset. Ez egy kicsit megnyugtatott. Percy volt az, aki Harryt idegesítette, márpedig én megbíztam Harry ösztöneiben. Az E blokk minden állandó emberének ösztöneiben megbíztam, az egyetlen Percyt kivéve.

Egy kis beszédet szoktam tartani az újonnan érkezetteknek, de Coffeynál haboztam, mivel olyan abnormálisnak tünt, és nem csak a méretei miatt.

Amikor Harry hátralépett (Coffey meg se moccant az egész bilincsoldási szertartás alatt, olyan békésen ácsorgott, mint egy igásló), fölnéztem új ügyfelemre, megkocogtattam hüvelykujjammal az iratokat, és megkérdeztem:

-- Tudsz beszélni, nagyfiú?

-- Igen, uram, fönök, tudok beszélni -- válaszolta. Hangja mély és halk mennydörgés robaja volt. Frissen beállított traktormotorra emlékeztetett. Tulajdonképpen nem déli akcentussal beszélt, de, ahogy késöbb megállapítottam, volt egyfajta délies szerkezete a beszédének. Mintha Délröl származott volna, de nem déli családból. A beszédmodora nem vallott analfabétára, de müvelt emberre sem. Ez is rejtély volt, mint annyi más vele kapcsolatban. Föképpen a szeme zavart: valami békés szórakozottság volt benne, mintha Coffey messzi-messzi lebegne.

-- A neved John Coffey.

-- Igen, uram, fönök, akár az ital, csak nem ugyanúgy írják. [A Coffey és a coffee (kávé) ejtése azonos.]

-- Szóval tudod, hogyan írják? Tudsz írni, olvasni?

-- Csak a saját nevemet, fönök -- válaszolta derüsen.

Felsóhajtottam, azután elöadtam fogadóbeszédem rövidített változatát. Már eldöntöttem, hogy nem lesz vele semmi gond. Ebben tévedtem is meg nem is.

-- A nevem Paul Edgecombe -- mondtam.

-- Én vagyok az E blokk fönöke, a góré. Ha akarsz tölem valamit, név szerint hívjál. Ha nem vagyok itt, akkor szólj ennek a másik embernek -- a neve Harry Terwilliger --, vagy hívd ide Mr. Stantont, esetleg Mr. Howellt. Megértetted?

Coffey bólintott.

-- Csak azt ne várd, hogy megkapod, amit akarsz, amíg el nem döntjük, szükséged van-e rá. Ez nem szálloda. Tudsz követni?

Ismét bólintott.

-- Ez egy nyugodt hely, nagyfiú, eltéröen a börtön többi részétöl. Itt csak Delacroix van és te. Nem kell dolgoznod, többnyire csak ülni fogsz. Lesz rá idöd, hogy mindent átgondoljál. -- A többség szerint túl sok idö van rá, de én nem mondok ilyet. -- Éjszaka, ha mindenki rendesen viselkedik, rádiózunk. Szereted a rádiót?

Bólintott, de bizonytalanul, mintha nem lenne biztos benne, mi az a rádió. Késöbb rájöttem, hogy ebben van is valami igazság; Coffey felismerte a dolgokat, amikor újra látta öket, közben azonban megfeledkezett róluk. Ismerte a képregénysorozatok figuráit, de csupán ködös emléke volt arról, hogy mi történt, amikor utoljára találkozott velük.

-- Ha jól viselkedsz, akkor mindig idöben ehetsz, sohasem fogod látni a sötétzárkát a folyosó túlsó végében, nem kell viselned a hátul gombolós vászonkabátot. Délutánonként négytöl hatig kimehetsz az udvarra, kivéve vasárnap, amikor a többi rab focizik ott. Vasárnap délután fogadhatod a látogatóidat, ha van valaki, aki látni akar. Van, Coffey?

Megrázta a fejét. -- Nincs senki, fönök -- válaszolta.

-- Hát akkor az ügyvédedet.

-- Azt hiszem, sose látom többet -- mondta. -- Kirendelték mellém. Nem gondolom, hogy eltalálna ide föl, a hegyekbe.

Merön ránéztem, nem tréfál-e, de nem úgy látszott. Tulajdonképpen nem is számítottam másra. A John Coffey-félék ügyében nemigen szoktak fellebbezni, különösen akkortájt; egy nap alatt lement a tárgyalás a bíróságon, azután a világ megfeledkezett róluk, amíg az újság nem közölte, hogy egy bizonyos fickóba beleeresztettek egy kis áramot éjféltájt. De egy embert, akinek van felesége, gyermekei vagy barátai, akiket várhat vasárnap délután, könnyebb regulázni, már ha regulázásra van szükség. Itt nem kellett, és még jó, mert Coffey olyan istentelenül nagyra nött.

Kicsit fészkelödtem a priccsen, azután úgy döntöttem, talán valamivel jobban erezné magát az alfelem, ha fölállnék, ezért így is tettem. Coffey tiszteletteljesen hátrált elölem, a kezét összekulcsolta maga elött.

-- Az ittléted, nagyfiú, lehet kellemes, vagy kellemetlen. Csak rajtad múlik. Én megmondom, te is megkönnyítheted, mert végsö soron itt minden ugyanúgy szokott végzödni. Azt fogod kapni, amit megérdemelsz. Van valami kérdésed?

-- Lefekvés után hagynak valamilyen világosságot? -- kérdezte azonnal, mintha alig várta volna a lehetöséget.

Csak pislogtam. Sok különös kérdést tettek föl már az újonnan jöttek az E blokkban -- egyszer még a feleségem melltartóméretére is rákérdeztek --, de ilyet még soha.

Coffey cseppet bizonytalanul mosolygott, mintha tudná, hogy bolondnak nézzük, de hát nem tehet róla.

-- Mert néha egy kicsit félek a sötétben -- mondta. -- Ha idegen helyen vagyok.

Végigmértem teljes hosszában, és különös módon megindultam. Tudják, az ilyenek is megindítják az embert, ha nem látjuk öket legrosszabb pillanataikban, amikor iszonyúságaikat kalapálják, mint démonok a kovácsmühelyben.

-- Igen, itt egész éjjel jó világos van -- mondtam. -- A halálsoron mindig ég a villanyok fele este kilenctöl reggel ötig. -- Azután észbe kaptam, fogalma sincs miröl beszélek: nem tudhatta, mi a különbség a Mississippi sara és a halálsor között, így hát megmagyaráztam: A folyosón.

Megkönnyebbülten bólintott. Nem vagyok biztos benne, tudta-e, mi az a folyosó, de láthatta a dróthálójukban a kétszáz wattos körtéket.

Ekkor olyasmit tettem, amit fogollyal még sohasem: kezet nyújtottam neki. Ma se tudom, miért. Talán amiért megkérdezte a világítást. Harry Terwilliger pislogni kezdett, annyit mondhatok. Coffey meglepö gyöngédséggel fogta meg a kezemet, amely elveszett az övében, és ez volt minden. Újabb légy került a légyfogómba.

Kiléptem a cellából. Harry helyretolta a sínen az ajtót, és bezárta mindkét zárat. Coffey egy-két pillanatig még egy helyben ácsorgott, mintha nem tudná, mit tegyen most, azután leült a priccsére, összekulcsolta két óriási kezét a térdei között, és lehorgasztotta a fejét, mint aki szomorú vagy imádkozik. Mondott valamit különös, délies hangján. Tökéletes tisztasággal hallottam, és noha akkor még nem sokat tudtam arról, amit tett -- arról, akit etetünk és ellátunk, nem szabad túl sokat tudni addig, amíg el nem jön az ideje, hogy megfizessen érte --, mégis megborzongtam.

-- Nem tudtam segíteni, fönök -- mondta. Megpróbáltam visszatartani, de már túl késö volt.

-- Még meg fog gyülni Percyvel a bajod mondta Harry, amint végigmentünk a folyosón az irodám felé. Dean Stanton, aki utánam nagyjából harmadik a rangsorban -- ilyesmire igazából nem volt szükségünk, bár Percy Wetmore egy szempillantás alatt rendet rakott volna közöttünk --, az íróasztalomnál ült, és keltezte az aktákat, amire nekem sose jutott idöm. Épphogy felnézett, amikor beléptünk, csak megbökte szemüvegét a hüvelykujja begyével, és visszamerült a papírmunkába.

-- Azóta gyülik a bajom azzal a bunkóval, amióta idejött -- mondtam. Óvatosan elhúztam a nadrágomat az ágyékomtól, és megrándultam. -- Hallottátok, mit ordibált, amikor behozta ezt az idióta bengát?

-- Hát hogyne -- felelte Harry. -- Tudod, hogy ott álltam.

-- Én a vécében voltam, de még ott is jól hallatszott -- mondta Dean. Maga elé húzott egy papírlapot, fölemelte a fénybe, így én is láthattam, hogy kávégyürü van a gépelésen, azután bedobta a papírkosárba. -- Halott ember közeledik. Biztosan azokban a magazinokban olvasta, amiket annyira szeret.

Deannek valószínüleg igaza volt. Percy Wetmore szenvedélyes olvasója volt a Flottillá-nak, a Biká-nak és a Férfias kalandok-nak. Nyilván minden számban akadt egy börtönsztori, és Percy úgy falta ezeket, mint aki kutatásokat folytat. Mintha ki akarná találni, hogyan viselkedjék, és ezekböl az újságokból akarna értesülésekhez jutni. Négy hónapja volt nálunk -- közvetlenül a fejszés gyilkos, Anthony Ray után érkezett --, és még egyetlen kivégzésen sem vett részt, noha egyet már végignézett a kapcsolószobából.

-- Mindenféle embert ismer -- mondta Harry. -- Kapcsolatai vannak. Megütöd a bokád, amiért kizavartad a blokkból, és még inkább megütöd a bokád, amiért azt vártad töle, hogy dolgozzon.

-- Ilyesmit nem vártam töle -- feleltem, és nem is vártam, csupán reméltem. Bill Dodge nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy valaki csak álljon ott és méregesse a szemét. -- Pillanatnyilag jobban érdekel ez a bivaly srác. Vajon lesz vele gondunk?

Harry határozottan megrázta a fejét.

-- Békés volt, mint egy bárány odalent a Trapingus megyei bíróságon -- mondta Dean. Levette keret nélküli kis szemüvegét, és tisztogatni kezdte a zubbonyán. -- Persze több lánc volt rajta, mint amennyit Scrooge látott Marley szellemén, [Dickens Karácsonyi ének címü történetében.] de azért szét tudott volna rúgni néhány mogyorót, ha éppen akarja. Jó nagy darab, mi?

-- Az -- helyeseltem. -- Szörnyü nagy. -- Valószínüleg maximumra föl kell tuningolni az Öreg Füstöst, amikor megsütjük a seggét.

-- Te csak ne aggódj az Öreg Füstös miatt válaszoltam szórakozottan. -- Nagy emberböl is kicsit csinál.

Dean megdörgölte az orrnyergét, ahol haragospiros folt jelezte a szemüveg helyét, és bólintott.

-- Ja -- mondta. -- Az biztos, hogy ebben van valami igazság.

-- Tudja valamelyikötök, honnan keveredett Teftonba? -- kérdeztem. -- Mert ott történt, igaz?

-- Aha -- bólintott Dean. -- Teflonban, odalent Trapingus megyében. Úgy tünik, senki sem tudja, merre járt, mielött felbukkant és megtette volna, amit tett. Gyanítom, csak úgy csellengett. Ha igazán érdekel, bövebbet is megtudhatsz az újságokból a börtönkönyvtárban. Valószínüleg csak a jövö héten költöznek. -- Elvigyorodott. -- Akkor legalább azt is hallhatod, hogyan sipákol és nyivákol odafent a kis haverod.

-- Mindenképpen bekukkantok -- feleltem, és aznap délután, valamivel késöbb, meg is tettem.

A börtönkönyvtár annak az épületnek a hátuljában volt, ahová eredetileg az autószerelömühelyt tervezték. Megint kaszál egy nagyot valaki, gondoltam, de hát akkor volt a gazdasági válság, és megtartottam magamnak a véleményem -- ahogy hallgatnom kellett volna Percy miatt is, de néha az ember nem tudja befogni a száját. A szája sokszor nagyobb bajt hoz az emberre, mint a pöcse. Mindenesetre az autószerelö-mühelyböl nem lett semmi; a következö tavaszon a börtön hatvan mérfölddel arrébb költözött a brightoni úton. Nyilván ez is egy simli. Megint kaszált valaki. Csak nem én voltam az.

Az igazgatóság új épületbe került az udvar keleti végében; a gyengélkedöt elköltöztették (hogy melyik bugrisnak jutott eszébe, hogy egy gyengélkedöt az emeletre vigyenek föl, az az élet rejtélyei közé tartozik); a könyvtárban még ott voltak a könyvek -- nem mintha valaha is sok lett volna belölük --, de a bútorok nagy részét már elszállították. A deszkaburkolatú, régi épület, ahol elviselhetetlen volt a höség, az A és a B blokk között szorongott. A két blokk vécéit a könyvtár töszomszédságába építették, amely így örökké enyhe vizeletszagban úszott. Valószínüleg ez volt a költözés egyetlen értelmes indoka. Maga a könyvtár L alakú volt, és nem sokkal nagyobb az irodámnál. Ventilátort kerestem, de valamennyit elvitték már. Lehetett vagy negyven fok, és amikor leültem, éreztem, hogy lüktet az ágyékom. Valahogy úgy, mint egy gennyes fog. Tudtam, ez hülyeség, tekintve a kérdéses területet, de csak ehhez tudom hasonlítani. Sokkal rosszabb volt vizelés alatt és után, amit közvetlenül azelött intéztem el, hogy átjöttem volna.

Rajtam kívül egy fickó tartózkodott odabent: ölében egy vadnyugati regénnyel, sapkáját a szemébe húzva egy Gibbons nevü cingár, öreg házirab szundikált a sarokban. Nem zavarta a höség, sem a nyögések, puffanások és idönkénti káromkodások a fönti gyengélkedö felöl (ahol legalább tíz fokkal melegebb lehetett, és remélhetöleg Percy Wetmore élvezte a dolgot). Én sem zavartattam magam, és befordultam az L rövidebbik szárába, ahol az újságokat tartották. Azt hittem, hogy annak ellenére, amit Dean mondott, azokat is elvitték a ventilátorokkal együtt. De nem így történt, és a Detterick ikrekröl szóló híreket elég könnyen megtaláltam; a júniusi bünesettöl a júliusi bírósági tárgyalásig mindig címlapon szerepeltek. A dolgok akkortájt gyorsabban történtek.

Hamarosan megfeledkeztem a höségröl, a fönti dübögésröl, és az öreg Gibbon ziháló horkantásairól. Nem volt valami kellemes kapcsolatba hozni a röpködö szöszi hajú, aranyosan mosolygó kilencéves kislányokat Coffey hatalmas, sötét testével, de nem lehetett nem tudomást venni róla. Tekintve Coffey méreteit, könnyü volt elképzelni, ahogy valósággal felfalja öket, mint egy óriás a mesében. Amit igazából tett, az még ennél is rosszabb volt, és Coffey szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem lincselték meg ott rögtön a folyóparton. Már ha szerencsének tekintjük, hogy kivárhatja, amíg végigmehet a halálsoron, és beleülhet az Öreg Füstös ölébe.

Gyapotkirályt az itt leírt események elött hetven évvel megfosztották a trónjától, és többé nem uralkodott Délen, de a harmincas években egy ideig úgy látszott, mintha visszajönne. Gyapotültetvények már nem voltak, de államunk déli részén negyven-ötven gyapottermesztö gazdaság virágzott. Klaus Detterick volt az egyiknek a tulajdonosa. Az ötvenes évek mércéje szerint csak egy lépcsöfokkal állt magasabban a nincstelen szegényeknél, de a harmincas években jómódúnak számított, mivel majdnem minden hónap végén készpénzben tudta fizetni a számláit, és nem kellett kerülnie a bank elnökének pillantását, ha találkoztak az utcán. A tanyaház tiszta volt és kényelmes. Tartott csirkéket is, és néhány marhát. Neki és feleségének három gyerekük volt: Howard, aki úgy tizenkét éves lehetett, és az ikerlányok, Cora és Kathe.

Abban az évben egy június eleji meleg estén a lányok kérték, hadd aludhassanak a ház mellett végigfutó üvegezett verandán, és szüleik meg is engedték nekik. Ritka öröm volt ez az ikreknek. Anyjuk kilenc óra tájt adott nekik jóéjt-puszit, amikor az utolsó fénysugár is kihunyt az ég alján. Csak a koporsójukban látta öket viszont, amikor a temetkezési vállalkozó már eltüntette a legsúlyosabb sérüléseket.

A vidéki családok akkoriban korán feküdtek -- miháncs sötét van az asztal alatt, ahogy a saját anyám mondta néha --, és mélyen aludtak. Klaus, Marjorie és Howie Detterick bizonyosan mélyen aludt az ikrek elrablásának éjszakáján. Klaus egész biztosan fölébredt volna Bowsernek, a család nagy, öreg, keverék skót juhászának ugatására, de Bowser nem ugatott. Sem aznap éjjel, sem soha többé.

Klaus a hajnal elsö fényére fönt volt, hogy megfejje a teheneket. A veranda a ház túloldalán volt, és Klausnak eszébe sem jutott, hogy benézzen a lányokhoz. Még amiatt sem aggódott, hogy Bowser nem csatlakozott hozzá azonnal. A kutya mélységesen megvetette a teheneket meg a csirkéket; rendszerint elbújt a csür mögötti házába, amikor a házimunka kezdetét vette, és csak akkor jött elö, ha hívták, mégpedig erélyesen.

Marjorie úgy tizenöt perccel azután jött le az emeletröl, hogy férje felhúzta a bakancsát, és kitrappolt a csürbe. Az asszony kávét fözött, és odatette a szalonnát sülni. Az illatok lecsalták Howie-t az eresz alatt megbújó szobájából, a lányok azonban nem kerültek elö a verandáról. Az asszony elküldte értük a fiút, miközben beleütötte a tojásokat a szalonna zsírjába. Klaus bizonyosan elküldi majd az ikreket, hogy hozzanak friss tojást, amint megreggeliztek. Csakhogy aznap reggel senki sem reggelizett a Detterick-házban. Howie fehér arccal jött vissza a verandáról, szeme, amely az elöbb még alig látott az álomtól, most tágra nyílt.

-- Eltüntek -- mondta.

Marjorie elindult a veranda felé: elöször inkább bosszankodott, mint izgult. Késöbbi elmondása szerint azt feltételezte, ha lehetett itt egyáltalán feltételezni valamit, hogy az ikrek elmentek egy kicsit sétálni és virágot szedni a pitymallati fényben. Vagy valami hasonló kislányos bolondságot vettek a fejükbe. Ám egy pillantásra megértette, miért sápadt el Howie.

Klausért kiáltott -- sikoltott --, férje pedig lélekszakadva rohant elö, bakancsát fehérre festette a tej, amely a nagy sietségben felrúgott rocskából ráömlött. Attól, amit a verandán látott, elgyengült volna a térde a legderekabb szülönek is. A takarókat, amelyeket a lányok magukra húztak volna, amikor az éjszakai harmat leszálltával hüvösebbre fordul az idö, az egyik sarokba dobták. A felsö zsanérról letépett üvegajtó részegen lógott ki az udvarra. A veranda padlóján és a lépcsön, a megnyomorított ajtó mögött, mindenütt vércsöppek piroslottak.

Marjorie könyörgött a férjének, hogy egyedül ne menjen a lányok után, és ha úgy érzi, mennie kell, legalább a fiát ne vigye magával, de mintha a falnak beszélt volna. A férfi fogta a golyós puskát, amelyet az elöszobában tartott, magasan, hogy ne érhessék el apró kezek, Howie-nak pedig odaadta a 22-est, amelyet a fiú júliusi születésnapjára tartogattak. Azután elrohantak, ügyet sem vetve a sikoltozó, zokogó asszonyra, aki azt akarta tudni, mit fognak csinálni, ha egy csavargóbandával vagy a laduci börtöngazdaságból szökött gonosz niggerekkel találkoznak. Tudják, azt hiszem, itt a férfiaknak volt igazuk. A vér már nem folyt, de még ragadt, a színe pedig közelebb állt a valódi vöröshöz, mint ahhoz a gesztenyeszínhez, amilyen akkor szokott lenni, amikor megszárad. A gyermekrablás nem sokkal korábban történhetett. Klaus nyilvánvalóan úgy okoskodott, hogy még mindig van esélye a lányai megmentésére.

Egyikük sem remekelt a nyomkövetésben parasztok voltak, nem vadászok, és nem azért mentek mosómedve vagy szarvas után az erdöbe, amikor itt volt az évadja, mert szerettek vadászni, hanem mert ez volt a szokás. És a ház körüli földes tanyaudvaron hemzsegtek a megfejthetetlen nyomok. Apa és fia megkerülte a csürt, és csaknem azonnal rájöttek, hogy Bowser, aki nem volt harapós, de annál ugatósabb, miért nem riasztotta öket. Félig kilógott a csür mögötti kutyaólból (amelynek ívelt bejárata fölött szép, nyomtatott betükkel állt a neve -- láttam a fényképét az egyik újságban), és a feje csaknem teljesen körbe volt fordítva a nyakán. Hatalmas erejü lehetett az az ember, aki képes volt ezt megtenni egy ekkora állattal, mondta késöbb az ügyész John Coffey tárgyalásán, majd hosszan, jelentöségteljesen nézett a hatalmas termetü vádlottra, aki szemlesütve ült a védöügyvéd mellett, vadonatúj, nyakig begombolt kincstári overallban. Klaus és Howie egy darab fött kolbászt talált a kutya mellett. Az elmélet szerint amely, nem kétlem, megalapozott volt -- Coffey elöször összebarátkozott a kutyával, és amikor Bowser nekilátott utolsó vacsorájának, egyetlen csuklómozdulattal kitörte az eb nyakát.

A csür mögött kezdödött Detterickék északi legelöje, ahová aznap egyetlen tehenet sem hajtottak ki. A hajnali harmatos füben napnál világosabban látszottak egy férfi átlósan északnyugat felé vezetö nyomai.

Klaus Detterick még abban a hisztériával határos állapotában is habozott, hogy kövesse-e. Nem mintha félt volna a férfitól, vagy férfiaktól, akik elrabolták a lányait; attól tartott, hogy visszafelé, rossz irányba megy, holott minden másodperc számíthat.

Howie oldotta meg a kérdést, amikor egy sárga pamutfoszlányt vett le az ajtó melletti bokor ágáról. Klausnak megmutatták ugyanezt a rongyot, amikor a tanúk padján ült, és ö sírva ismerte föl benne Kathe lánya rövid pizsamanadrágjának egyik darabját. Húsz méterrel arrébb, egy borókabokor kinyúló ágán kifakult zöld vászoncafatot találtak, amely viszont Cora hálóingéböl származott, amit akkor viselt, mikor a mama és papa jóéjt-puszit adott neki.

Detterickék, apa és fia csaknem futva indultak el, fegyverüket úgy tartva maguk elött, mint katonák a golyózáporban. Ha bármin is csodálkozom, ami aznap történt, hát azon, hogy a fiú, aki kétségbeesetten loholt az apja után (sokszor fenyegette az a veszély, hogy teljesen lemarad), egyszer sem botlott meg, és egyetlen golyót sem eresztett Klaus Detterick hátába.

A tanyán volt telefon -- a szomszédok ebböl is arra következtettek, hogy Detterickéknek jól megy, legalábbis a maguk szerény módján azokban a gyászos idökben --, és Marjorie felhívta az összes telefonos szomszédot, és elmesélte nekik a katasztrófát, amely úgy jött, mint derült égböl a villámcsapás, tudván, hogy minden hívással újabb hullámokat kavar, mint mikor egymás után dobáljuk a kavicsokat egy csöndes tavacskába. Azután lebonyolította az utolsó hívást; fölemelte a kagylót, és föltette azt a kérdést, amely úgyszólván szlogennek számított a kézi kapcsolású telefonok korszakában, legalábbis az elmaradott Délen:

-- Halló, központ, vonalban van?

A központ vonalban volt, de egy pillanatig mukkanni sem tudott; a derék hölgyet teljesen elnémította a felindulás. Végül eröt vett magán: -- Igen, asszonyom, Mrs. Detterick, vonalban vagyok, ó, drága, szerelmetes Jézusom, imádkozom, hogy a kislányainak ne legyen semmi bajuk...

-- Azt megköszönöm -- mondta Marjorie. De mondja meg az Úrnak, hogy várjon addig, amíg maga kapcsolja nekem Teftonban a megyei seriff irodáját, rendben?

Trapingus megye seriffje borvirágos orrú öreg szivar volt, akkora potrohhal, mint egy kiskád, és ehhez olyan finom szálú üstöké volt, mint a fehér angyalhaj. Jól ismertem; sokszor feljött Cold Mountainba, hogy lássa, amint a �fiai", ahogy nevezte öket, átjutnak a másvilágra. A kivégzések tanúi olyan székeken ülnek, mint amilyeneken valószínüleg önök is ültek már egyszer-kétszer temetésen vagy egyházközségi vacsorán, vagy bingózásnál (mi a magunkéit akkortájt a 44. sz. Misztikus Köteléktöl kölcsönöztük), és valahányszor Homer Cribus seriff leereszkedett az egyikre, mindig vártam a bútor összeomlását jelzö száraz reccsenést. Féltem ettöl a naptól, egyúttal reménykedtem is benne, de soha nem következett be. Nem sokkal késöbb -- legföljebb egy nyárral azután lehetett, hogy a Detterick ikreket elrabolták -- szívrohamot kapott az irodájában, miközben állítólag éppen kefélt egy Daphne Shurtleff nevü, tizenhét éves fekete lányt. Sok pletyka szállongott erröl, mivel a seriff mindig tüntetöen mutogatta a feleségét és a hat fiát, föleg választás közeledtével; ezek voltak azok az idök, amikor, ha az ember indult valamilyen hivatalért, azt mondogatták neki: �légy baptista, vagy ne is próbálkozz". Tudják, az emberek szeretik az álszenteket, mert magukat ismerik föl bennük; és mindig olyan jó érzés, ha rajtakapnak valakit letolt nadrágban, fölmeredö dákóval, és az illetö nem mi vagyunk.

Az álszentséget leszámítva is alkalmatlan ember volt, az a fajta fickó, aki szívesen fényképezted magát valamelyik hölgy macskáját simogatva, amelyért valaki más -- például Rob McGee seriffhelyettes -- kockáztatta a kulccsonttörést, amikor fölmászott a fára Mici ciculi után.

McGee talán ha két percig hallgatta Marjorie Detterick dadogását, azután a szavába vágott, és föltett neki négy kérdést, gyorsan, kurtán, ahogy a képzett ökölvívó sorozza az ellenfél arcát apró ütésekkel, amelyek olyan kemények, hogy elöbb serked ki a vér, és csak azután kezd el fájni. Amikor választ kapott rájuk, annyit mondott: -- Szólok Bobo Marchantnak. Neki vannak kutyái. Maga maradjon otthon, Detterick nagysága. Ha az ura és a fia hazajönnek, öket is marasztalja otthon. Legalábbis próbálja meg.

Az asszony férje és fia eközben három mérföldön át követte a rabló nyomát északnyugati irányba, de amikor az a nyílt mezöröl bevitt egy fenyöerdöbe, elveszítették. Parasztok voltak, nem vadászok, ahogy már mondottam, és végül rájöttek, hogy egy állatot üldöztek. Útközben megtalálták Kathe sárga pizsamafelsöjét, meg egy újabb darabot Cora hálóingéböl. Mindkettö csurom vér volt, és már sem Klaus, sem Howie nem siettek annyira, mint eleinte; addigra nyilván egyfajta jeges bizonyosság hütötte le lázas reményeiket, és úgy szivárgott lefelé, ahogy a hideg víz szokott, amit húz lefelé a súlya.

Bementek a fák közé nyomokat keresni, de semmit sem találtak, elindultak egy másik irányba, hasonló eredménnyel, azután egy harmadikba. Ez alkalommal legyezö alakban szétfröccsent vért leltek egy tömjénfenyö tülevelei között. Egy ideig arrafelé mentek, amerre a legyezö csúcsa mutatott, aztán kezdték elölröl az egészet. Addigra kilenc óra volt, és mögöttük felharsant az emberek kiáltozása meg a kutyaugatás. Amíg Cribus seriff felhörpölgette elsö konyakos kávéját, Rob McGee összekürtölt egy rögtönzött különítményt, majd negyed óra múlva utolérte Klaus és Howie Dettencket, akik kétségbeesetten botladoztak az erdö szélén. Kisvártatva megint nekiindultak, Bobo kutyáinak vezetésével. McGee hagyta, hogy Klaus és Howie velük tartsanak -- nyilvánvalóan látta rajtuk, hogy akkor se mennének haza, ha rájuk parancsolna, akármennyire rettegnek is a kutatás végeredményétöl --, de rábeszélte öket, hogy ürítsék ki fegyvereiket. A többiek is ezt tették, mondta McGee; így biztonságosabb. Nem árulta el nekik (és másnak sem), hogy Detterickék voltak az egyetlenek, akiktöl el is kérte a töltényeket. Apa és fia engedelmeskedtek: meg voltak zavarodva, és nem akartak mást, csak hogy mehessenek tovább, és legyen már vége ennek a lidércnyomásnak. Azzal, hogy sikerült elvennie Detterickéktöl a löszert, Rob McGee valószínüleg megmentette John Coffey nyomorúságos életét.

A csaholó, vonító kutyák kétmérföldnyi növendék fenyvesen vezették öket keresztül, nagyjából északnyugati irányban. Azután kiértek a Trapingus folyóhoz, amely itt széles és lassú folyású, és erdös hegyeken át kanyarog délnyugatnak. Cray, Robinette meg Duplissey nevü családok laknak errefelé, akik még mindig maguk barkácsolják a mandolinjaikat, és sürün köpködik szántás közben szuvas fogaikat; ez az a sötét vidék, ahol a férfiak vasárnap reggel képesek megfogni a kígyót, vasárnap este pedig tulajdon lányaikkal dölnek le vérnöszö ölelésre. Ismerem ezeket a családokat; a legtöbbjük idöröl idöre küld egy kis sütnivalót az Öreg Füstösnek. A különítmény tagjai látták, amint a folyó túloldalán a Nagy Déli Vasút szárnyvonalának vágányain megcsillan a júniusi nap. Egy mérfölddel arrébb, folyásirányban, tölük jobbra vasúti híd haladt West Green szénmezöi felé.

Itt a füben, az alacsonyabb bokrok között találtak egy nagy darabon letaposott foltot, amely olyan véres volt, hogy többen visszaszöktek az erdöbe, és viszontlátták a reggelijüket. Ugyanezen a véráztatta folton meglelték azt, ami Cora hálóingéböl még megmaradt, és Howie, aki addig csodálatosan tartotta magát, az apjának tántorodott, és majdnem elájult.

Ez volt az a hely, ahol Bobo Marchant kutyái aznap elöször és utoljára nem egyféle tartottak. Hatan voltak, két véreb, két vadászkutya és két terrier külsejü korcs, amiket Délen mosómedvézö kutyának hívnak. Ezek északnyugatnak mentek volna a Trapingus folyásával ellenkezöleg, a többiek viszont a másik irányba, délkeletnek. A pórázok összegubancolódtak, és noha az újságok erröl semmit sem írtak, el tudom képzelni, hogy zubogtak Bobóból a szörnyü káromkodások, miközben a kezével -- amely kétségtelenül a legiskolázottabb testrésze volt -- megpróbálta szétbogozni a szíjakat. A magam idejében ismertem néhány kutyást, és az a tapasztalatom, hogy eléggé egy bordában szötték öket.

Bobo kurta pórázra fogta ebeit, azután elhúzta Cora Detterick szakadt hálóingét az orruk elött, hogy emlékeztesse öket, mi a dolguk egy olyan napon, amikor a hömérséklet már harmincöt fok fölé emelkedett, és muslincafelhök szálldosnak a csapat feje fölött. A mosómedvézö kutyák megszagolták a rongyot, úgy döntöttek, hogy nem ellenkeznek a többiekkel, és vad csaholással valamennyien megindultak folyásirányba.

Alig tíz perc múlva az emberek megtorpantak, mert rádöbbentek, hogy valamit hallanak a kutyaugatáson túl. Inkább üvöltés volt, mint ugatás, olyan hang, amilyet egy kutya sohasem adna ki magából, még haláltusájában sem. Olyan hang volt, amilyet még semmilyen lénytöl sem hallottak, de azonnal tudták, hogy embertöl származik. Ezt mondták, és én hiszek nekik. Azt hiszem, én is fölismerném. Hallottam már embereket így üvölteni, útban a villamosszék felé. Nem sokat -- a legtöbben összeszedik magukat és némák, vagy viccelödnek, mintha osztálykirándulásra mennének --, de néhányat igen. Rendszerint azokat, akik hisznek a pokol létezésében, és tudják, hogy az várja öket a halálsor végén.

Bobo megint kurta pórázra fogta a kutyáit. Értékes jószágok voltak, nem óhajtotta elveszíteni öket valami pszichopata miatt, aki arra odább üvölt és makog. A többiek ismét betárazták fegyvereiket. Az az üvöltés valamennyiüket megborzongatta, hónuk alatt kiütött a jéghideg verejték, és végigcsorgott az oldalukon. Amikor emberek így borzonganak, csak egy ügyes vezetö képes rábírni öket, hogy továbbmenjenek, és McGee seriffhelyettes ügyes vezetö volt. Az élre állt, és hetykén lépkedett (bár lefogadom, hogy akkor nem érezte magát valami hetykének) egy égerliget felé, amely jobbra türemkedett ki az erdöböl, miközben a többiek öt lépéssel lemaradva, idegesen botladoztak mögötte. Csak egyszer állt meg, amikor intett a legizmosabb emberének -- Sam Hollis volt a neve --, hogy maradjon Klaus Detterick mellett.

Az égerfaliget túlsó felén egy tisztás nyúlt el jobb felé az erdöbe. Baloldalt lágyan ereszkedö, hosszú lejtö vezetett a folyópartra. És ekkor az emberek mintha sóbálvánnyá váltak volna. Azt hiszem, sokért nem adták volna, ha nem látják azt, ami elébük tárult, és egyikük sem fogja elfelejteni -- olyasfajta lidércnyomás volt, amely ott lapul a jó és rendes élet leplei és díszletei, az egyházközségi vacsorák, a vidéki séták, a becsületes munka, a jóéjt-puszik mögött. Minden embernek van egy koponyája, és állítom, hogy minden életnek is van. Ezt látták meg a férfiak aznap -- a rémséges koponyát, amely néha kivigyorog a mosoly mögül.

A folyóparton kifakult, vérmocskos overallban ott ült a legnagyobb ember, akit valaha láttak: John Coffey. Szétterpedt ujjú, óriási lába meztelen volt. Fején fakó, vörös kendö, ugyanúgy megkötve, ahogy egy vidéki asszonynak a templomban. Bogarak röpködtek körülötte fekete felhöben. Mindkét karjának hajlatában egy-egy meztelen kislány. Szöke hajuk, amely valaha göndör és világos volt, mint a csorbóka virága, most vörös csíkosán tapadt a koponyájukhoz. A férfi, aki a karjában tartotta öket, ült, bögött az égre, mint egy bomlott agyú borjú, sötétbarna arcát könnyek áztatták, arca a fájdalom szörnyü görcsébe rándult. Csukladozva lélegzett, mellkasa addig dagadt, amíg overallja csatjai meg nem feszültek, akkor egy újabb vonítással kiengedte magából a rengeteg levegöt. Olyan gyakran olvashatni a lapokban, hogy a gyilkos nem mutatott megbánást", de ez nem az az eset volt. John Coffeyt összetörte, amit tett -- ö azonban élt. A lányok pedig nem. Ők a szó szoros értelmében voltak összetörve.

Senki sem tudta, mennyi ideig álltak ott, nézve az üvöltö férfit, aki viszont a vonatot bámulta a folyó nagy, sima lemezén túl, amint elrobog a síneken a Trapingust keresztezö vasúti híd felé. Úgy rémlett, egy órája, egy örökkévalóság óta nézik, a vonat mégis alig halad valamit, akárha egy helyben száguldana, mint a gyerek, aki hisztérikusan toporzékol, a nap nem bújt felhö mögé, a kép nem tünt el a szemük elöl. Ott volt elöttük, valóságosan, mint egy kutyaharapás. A fekete ember elöre-hátra ringott; Cora és Kathe vele együtt hintáztak, mint két játék baba egy óriás karjában. A férfi hatalmas, meztelen izmai megfeszültek, ellazultak, megfeszültek, ellazultak, megfeszültek, ellazultak.

Klaus Detterick mozdult meg elöször. Ordítva rávetette magát a szörnyetegre, aki megeröszakolta és meggyilkolta a kislányait. Sam Hollis tudta a dolgát, meg is próbálta elvégezni, de nem ment. Tizenöt centivel nött magasabbra Klausnál, és legalább harminc kilóval nehezebb volt nála, ám Detterick egyszerüen lerázta magáról a karját, átrepült a tisztáson, és fejbe rúgta Coffeyt. Bakancsa, amelyen a rászáradt tej máris megsavanyodott a höségben, egyenesen Coffey bal halántékát találta el, de úgy tünt, hogy a megtámadott észre sem veszi. Csak ült ott, zokogva, ringatózva, átbámulva a folyón; meg lehetett volna mintázni róla a Kereszt igaz követöjét, amint valamilyen erdei pünkösdi prédikáció közben Gósen földjét bámulja -- ha nincs az a két hulla.

Négy ember kellett, hogy leszedje az örjöngö gazdát John Coffeyról, és nem tudom, hányszor húzott be neki, mielött elvitték volna. De Coffey mintha nem is érezte volna: továbbra is bámult a folyón túlra, és zokogott. Ami Dettericket illeti, minden düh kipárolgott belöle, ahogy elvonszolták; mintha valami különös, erösítö áramlat futott volna át beléje a hatalmas fekete emberböl (bocsássák meg, de még most is hajlamos vagyok az elektromosság köréböl vett hasonlatokkal élni), és amikor megszakadt a kapcsolata ezzel az energiaforrással, elernyedt, mint az áramütött. Térdeit szétvetve lerogyott a folyópartra, kezét az arcához szorította, és zokogott. Howie odaszaladt hozzá, és összeborultak.

Ketten öket tartották szemmel, a többiek fegyveres gyürüt vontak a himbálózó, jajgató fekete köré, aki láthatólag még mindig nem ébredt a tudatára, hogy nincs egyedül. McGee odalépett eléje, egy darabig kínosan váltogatta a lábát, azután leguggolt.

-- Miszter -- mondta nyugodtan, mire Coffey tüstént elhallgatott. McGee belenézett a szemébe: véreres volt a sírástól. Még mindig potyogtak a könnyei, mintha valahol odabenn nyitva hagyták volna a csapot. Sírtak azok a szemek, mégis valahogy érzéketlenek, révetegek, nyugodtak voltak. Szerintem a legkülönösebb szempár volt, amelyet valaha láttam, és McGee ugyanezt érezte. -- Olyan volt, mint egy állaté, amely még sohasem látott embert mondta egy riporternek a tárgyalás elött.

-- Miszter, hallasz engem? -- kérdezte McGee.

Coffey lassan bólintott. Még mindig ölelte a két borzalmas hajas babát; az ikrek álla a mellükre csuklott, az arcukat nem lehetett tisztán látni, ami egyike volt a kegyeknek, amelyeket Isten jónak látott arra a napra kiosztani.

-- Van neved? -- kérdezte tovább McGee.

-- John Coffey -- mondta az ember kásás, sírós hangon. -- Coffey, mint az ital, csak nem úgy írják.

McGee bólintott, azután Coffey overalljának duzzadó mellzsebére mutatott. Azt hitte, fegyver lapul ott -- nem mintha egy Coffey méretü embernek szüksége lenne fegyverre, ha netán súlyos sérüléseket akarna okozni. Mi van ott, John Coffey? Talán stukker? Egy pisztoly?

-- Nem, uram -- felelte Coffey öblös hangján, különös szeme pedig -- amelyet elborítottak a fájdalom könnyei, a könnyek mögött azonban réveteg és kísértetiesen nyugodt volt, mintha az igazi John Coffey valahol másutt lenne és egy másik tájat látna, ahol egyáltalán nem kell meggyilkolt kislányokkal foglalkozni -- nem engedte el McGee pillantását. -- Az csak egy kis ebéd.

-- Vagy úgy, egy kis ebéd, ugye? -- kérdezte McGee, mire Coffey bólintott, és azt mondta, igenis; a szeme könnyezett, az orrából lógott a takony. -- És hol kapják a magadfajták a kis ebédeket, John Coffey? -- Nyugalmat kényszerített magára, noha akkor már érezte a lányok szagát, és látta, hogyan szállnak le és nyálakodnak a legyek minden nedves folton. A hajuk volt a legrosszabb, mondta késöbb -- és ez nem jelent meg semmiféle újságban; túlságosan borzalmasnak tartották. Nem, ezt a riportertöl tudom, aki megírta a történetet. Késöbb megkerestem, mert valóságos mániám lett John Coffey. McGee elmondta a riporternek, hogy az ikrek szöke haja nem volt többé szöke, hanem vörös. Vér folyt belöle az arcukra, mintha kontárul odamázolták volna, és az ember, még ha nem volt is orvos, láthatta, hogy azok a félelmetes karok csapták össze a két törékeny koponyát. Biztosan sírtak. Coffey meg azt akarta, hogy hagyják abba. Ha a lányoknak szerencséjük volt, akkor ez még az eröszak elött történt.

Az ilyen látvány megzavarja egy ember gondolatait, még ha annyira elszántan végzi is a munkáját, mint McGee seriffhelyettes. A zavart gondolkodás pedig hibákhoz vezet, esetleg további vérontáshoz. McGee mélyet lélegzett, hogy megnyugodjék, vagy legalább megpróbáljon megnyugodni.

-- Hát, uram, nem emlékszem pontosan, kutya legyek, ha emlékszem -- mondta Coffey könnyes hangon --, de csak egy kis ebéd, igen, szendvicsek meg, asszem, egy kis savanyú.

-- Vetnék rá egy pillantást magam is, ha nincs ellene kifogásod -- válaszolta McGee. Most ne mozogj, John Coffey. Ne tedd, fiam, mert annyi puska mered rád, hogy deréktól fölfelé eltünsz, ha csak egy ujjadat is mozdítod.

Coffey átnézett a folyó fölött, és nem mozdult, McGee pedig óvatosan odanyúlt az overall mellzsebéhez, és kihúzott belöle egy újságpapírba göngyölt, madzaggal átkötött csomagot. A seriffhelyettes eltépte a zsineget, és széthajtogatta a papírt, bár úgyszólván biztosra vette, hogy azt a kis ebédet fogja látni, amit Coffey említett. Egy szalonnás-paradicsomos szendvics volt benne, meg egy lekváros bukta, továbbá némi savanyúság, külön becsomagolva egy vicclapból kitépett oldalba, amelynek poénjain John Coffey már sohasem fog nevetni. Kolbász nem volt. A kolbász Bowsemek jutott John Coffey kis ebédjéböl.

McGee hátraadta az ebédet a válla fölött egy másik embernek, anélkül hogy levette volna a szemét Coffeyról. így guggoltában túlságosan közel volt hozzá ahhoz, hogy egy másodpercre is másfelé nézhessen. A vissza;somagolt, rendesen átkötözött ebéd végül Bobo Marchantnál kötött ki, aki betette a hátizsákjába, ahol kutyái elemózsiáját tartotta (és nem lennék meglepve, ha néhány mücsalit is). Nem mutatták be bizonyítékként a bíróságon errefelé gyors az igazságszolgáltatás, de annyira azért nem, hogy egy szalonnás-paradicsomos szendvics kitartson odáig, noha a fényképeit azért mellékelték.

-- Mi történt itt, John Coffey? -- kérdezte McGee halk, komoly hangon. -- Elmondanád nekem?

Coffey csaknem ugyanazt mondta McGeenek és a többieknek, mint nekem; ugyanezek voltak az ügyész utolsó szavai Coffey tárgyalásán.

-- Nem tudtam segíteni -- mondta John Coffey, karjában a megeröszakolt, meggyilkolt kislányok meztelen tetemével. Arcán ismét peregni kezdtek a könnyek. -- Megpróbáltam visszatartani, de már túl késö volt.

-- Fiam, le vagy tartóztatva gyilkosság gyanúja miatt -- mondta McGee, és John Coffey arcába köpött.

Az esküdtek negyvenöt perc alatt meghozták az ítéletet. Épp annyi idö alatt, ami egy gyors ebédhez kell. Nem tudom, hogy volt gyomruk hozzá.

Azt hiszem, sejtik, hogy mindezt nem egyetlen forró októberi délutánon szedtem össze a bezárás elött álló börtönkönyvtárban, Pomona narancsosládákba csomagolt régi újságkötegekböl, de ahhoz eleget tudtam, hogy nehezen aludjak el aznap éjszaka. Amikor feleségem hajnali kettökor fölébredt, és ott talált a konyhában ülve, amint írót iszom és otthon sodort Bugler cigit szívok, megkérdezte, mi a baj, és én hazudtam neki, ami csak néhányszor fordult elö házasságunk alatt. Azt mondtam, hogy ismét összetüztem Percy Wetmore-ral. Ez persze így is volt, de nem emiatt ücsörögtem a konyhában éjnek évadján. Rendszerint képes voltam bent hagyni Percyt az irodában. -- Hát felejtsd el azt a rothadt almát, és gyere vissza az ágyba -- mondta. -- Tudok valamit, ami segít elaludni, és megkaphatsz mindent, amit akarsz.

-- Csábítóan hangzik, de azt hiszem, jobb, ha kihagyom -- feleltem. -- Egy kis gubanc van a vízvezetékemben, és nem akarom átragasztani rád.

Felvonta a szemöldökét. -- Még hogy vízvezeték -- zsémbelt. -- Az a gyanúm, hogy valami rossz repedtsarkútól kaptad, amikor utoljára Baton Rouge-ban jártál. -- Sohasem jártam Baton Rouge-ban, sohasem volt dolgom repedtsarkúakkal, és ezt mindketten tudtuk.

-- Ez csak egy jó kis húgyúti fertözés -- válaszoltam. -- Az anyám azt szokta mondani, olyankor kapnak ilyet a fiúk, ha akkor pisilnek, amikor északról fúj a szél.

-- Az anyád egész nap otthon maradt, ha kiborította a sót -- vitatkozott a feleségem. -- Dr. Sadler...

-- Na nem -- szakítottam félbe, fölemelve a kezem. -- Ő csak szulfanilamidot hajlandó adni, amitöl a hét végére majd telehányom az irodám négy sarkát. Ez szépen lefut magától; azt hiszem, legjobb, ha nem avatkozunk bele.

Megcsókolta a homlokomat a bal szemöldököm fölött, amitöl mindig megbizsergek, és ezt Janice jól tudta.

-- Szegény kicsikém. Mintha nem lenne elég az a rémes Percy Wetmore. Rögtön gyere az ágyba.

Szót fogadtam, de elöbb még kiléptem a hátsó verandára, hogy könnyítsék magamon (de elöbb ellenöriztem a szélirányt megnedvesített hüvelykujjammal -- amit apró korunkban hallunk a szüléinktöl, sosem felejtjük el, bármilyen hülyén hangozzék is). A szabad ég alatti pisilés egyike a vidéki élet azon örömeinek, amelyröl a költök ritkán emlékeznek meg, de aznap éjjel nem volt öröm; a vizeletem úgy perzselt, mint az égö petróleum. Mégis úgy rémiéit, hogy délután valamivel keservesebbnek éreztem, azt pedig tudtam, hogy két-három napja határozottan pocsékabb volt. Reménykedtem, hogy talán gyógyulok. Még sohasem volt remény kevésbé megalapozott. Senki sem tájékoztatott, hogy egy kis baci. amelyik fölmászik oda, ahol meleg és nedvesség van, egy-két napot pihen, mielött ismét támidna. Meglepödöm, ha tudom. De még inkább, ha azt is tudom, hogy tizenöt-húsz év múlva lesznek olyan pirulák, amelyek rekordidö alatt eltüntetik a fertözést az ember szervezetéböl, és noha kicsit émelyeg tölük az ember gyomra vagy hasmenése van, ezek a bogyók sohasem hánytatják meg, mint dr. Sadler szulfanilamidja. De harminckettöben nem sokat tehetett az ember, csak várt, és megpróbált nem törödni azzal az érzéssel, hogy valaki petróleumot öntött a húgyvezetékébe, azután odatartott egy gyufát.

Elnyomtam a csikket, bementem a hálószobába, és végre elaludtam. Kislányokról álmodtam, akik félénken mosolyognak, és véres a hajuk.

Másnap reggel rózsaszín cédulát találtam az íróasztalomon: az igazgató arra kért, ugorjak be az irodájába, mihelyt tehetem. Tudtam, miröl van szó -- íratlan, de nagyon fontos szabályai vannak a játéknak, és én tegnap megszegtem öket --, így hát halogattam a dolgot, ameddig lehetett. Mint azt, hogy orvoshoz menjek a fertözésemmel. Azt hiszem, ezt az �essünk túl rajta�-szemléletet egy kicsit túlértékelik. Mindenesetre nem siettem Moores igazgató irodájába. Inkább levetettem gyapjú egyenruhám zakóját, a székem támlájára akasztottam, azután bekapcsoltam a sarokban álló ventilátort, mert újabb forró nap kezdödött. Azután leültem, átfutottam Brutus Howell éjszakai jelentését. Semmi riasztó nem volt benne. Delacroix kicsit sírdogált villanyoltás után legtöbb éjszaka ezt csinálta, és abban egészen biztos vagyok, hogy sokkal inkább magát siratta, mint azokat, akiket ö sütött meg elevenen --, azután kivette Mr. Jinglest, az egeret abból a szivardobozból, amelyben lakott. Ez megnyugtatta Delt, és az éjszaka hátralevö részében aludt, mint egy csecsemö. Mr. Jingles valószínüleg a gazdája gyomrán töltötte az éjszakát, lába köré tekert farokkal, nem rebbenö szemmel. Olyan volt ez, mintha Isten elhatározta volna, hogy Delacroix-nak örangyalra van szüksége, de bölcsességében úgy vélte, hogy a mi louisianai gyilkos barátunkhoz fogható patkány csupán egy egeret érdemel. Természetesen mindez nem volt benne Brutál jelentésében, de magam épp elégszer voltam éjszakás ahhoz, hogy olvassak a sorok között. Volt egy rövid följegyzés Coffeyról is: Ébren feküdt, általában nyugodtan, talán sírt is egy keveset. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, de néhány odaröffentett válasza után föladtam. Talán Paulnak vagy Harrynek nagyobb szerencséje lesz.

Beszélgetést kezdeményezni, valójában ez volt munkánk sarkalatos pontja. Akkor nem tudtam ezt, de ennek a különös, öreg komák a magaslatáról visszatekintve (azt hiszem, az öregkor minden szakasza különösnek tünik annak számára, aki kénytelen átélni) már látom, hogy így volt, és arra is rájöttem, hogy akkor miért nem vettem észre: annyira fontos szerepet játszott a munkánkban, mint a lélegzés az életünkben. Az nem volt fontos, hogy a jövö-menö ideiglenes munkatársak tudjanak beszélgetést kezdeményezni, viszont nekem, Hánynék, Brutálnak és Deannek okvetlenül tudnunk kellett, és ez volt az egyik oka annak, hogy Percy Wetmore-t egy istencsapásnak tartottuk. A rabok gyülölték, az örök gyülölték, mindenki gyülölte, kivéve a politikus ismeröseit, magát Percyt, és talán (de csak talán) az anyját. Olyan volt, mint egy adag fehér arzén az esküvöi tortán, és azt hiszem, kezdettöl fogva tudtam, egyszer még katasztrófát fog okozni. Bármikor bekövetkezhetett. Ami bennünket, többieket illet, kinevettük volna, aki azt mondja, hogy nem annyira az elítéltek börtönöreként, mint pszichiátereként hajtjuk a legnagyobb hasznot -- egyik énem még ma is szeretné lemosolyogni ezt az ötletet --, de tudtuk, hogy beszélgetést kell kezdeményeznünk, különben azok, akik az Öreg Füstössel kénytelenek szembenézni, esetleg megörülnek.

Odaírtam Brutál jelentésének végére, hogy beszélnem kell John Coffeyval -- legalábbis meg kell próbálnom --, azután átnéztem Curtis Anderson igazgatóhelyettes följegyzését. Az állt benne, hogy igen rövid idön belül várja Edward Delacrois (rosszul írta, mert Eduárd Delacroix-nak hívták) ügyében az ítélet végrehajtására szóló utasítást. Ez az utasítás tartalmazza a kivégzés dátumát. A feljegyzésben Curtis meglehetös bizonyossággal állította, hogy a kis francia valamivel mindenszentek elött, sejtése szerint október 27-én indul el a halálsoron, és Curtis Anderson sejtései rendszerint megalapozottak voltak. De még azelött lesz egy új lakónk, név szerint William Wharton. Az a fajta, akit problémás gyereknek szoktak nevezni -- írta Curtis hátrafelé dölö, pedáns betüivel. -- Bolond, és büszke rá. Tavaly végigkóborolta az államot, és végül kihúzta a lutrit. Három embert ölt meg egy fegyveres rablótámadás során, köztük egy terhes asszonyt, a negyediket menekülés közben gyilkolta le. Egy közlekedési rendört. Csak egy apácát és egy vak embert hagyott életben. -- Ezen mosolyognom kellett. -- Tizenkilenc éves, a bal felsö karjára a Kölyök Billy szavakat tetováltatta. Garantálhatom, hogy egyszer-kétszer orrba kell dörgölnöd, de légy óvatos, ha megteszed. Ez az alak nem bánja. -- Ezt a mondatot kétszer aláhúzta, azután befejezte mondanivalóját: -- Az is lehet, hogy elfekvö lesz belöle. Éppen most fellebbez, és tény, hogy fiatalkorú.

Egy örült kölyök, aki fellebbez, és feltehetöleg egy darabig itt fog lógni. Hát ez nagyszerü. Hirtelen elviselhetetlennek éreztem a forróságot. Nem halogathattam tovább a látogatást Moores igazgatónál.

Három igazgató alatt dolgoztam a Cold Mountainban töltött szolgálati idöm alatt: Hal Moores volt az utolsó és a legjobb. Messze a legjobb: tisztességes, becsületes. Az igazat megvallva hiányzott belöle Curtis Anderson ösztönös bölcsessége, de éppen elég politikai intelligenciát szedett föl, hogy el tudja látni a munkáját azokban a nehéz években, és volt annyira tisztességes, hogy ne engedjen a hatalom csábításának. Nem emelkedhetett ennél magasabbra, de úgy látszott, ez a munka kielégítette. Akkortájt ötvennyolc-ötvenkilenc éves lehetett, és arca olyan mélyen barázdált volt, mint egy vérebé. Bobo Marchant valószínüleg otthonosan érezte volna magát a társaságában. Megöszült, a keze remegett valami hüdésféle következtében, de azért még erös volt. Tavaly, amikor a tornaudvaron rátámadt egy rab egy ládadeszkából faragott doronggal, Moores megállta a helyét: megragadta a csirkefogó csuklóját, és akkorát csavart rajta, hogy a töredezö csontok úgy ropogtak, mint gallyak a tüzön. A nyavalyás minden sérelmét elfelejtette, térdre esett a porban, és az anyja után kezdett sivalkodni. -- Én nem vagyok az anyád mondta Moores kimüvelt déli hangján --, de ha az lennék, fölkapnám a szoknyámat, és ugyanonnan hugyoználak le, ahonnan kijöttél.

Amikor beléptem az irodájába, tápászkodni kezdett, de intettem, maradjon csak. Leültem az íróasztala elötti székbe, és a felesége iránt kezdtem érdeklödni, ami a mi világunkban nem úgy zajlik, mint maguknál. -- Hogy van a csinibabád? -- kérdeztem, mintha Melinda legföljebb tizenhét nyarat látott volna, nem pedig hatvankettöt vagy hatvanhármat. Komolyan aggódtam érte -- olyan asszony volt, akit magam is tudtam volna szeretni, és feleségül is vettem volna, ha életvonalaink találkoznak --, de igazából Moorest akartam eltéríteni egy kicsit a mondanivalójától.

Mélyet sóhajtott. -- Nem valami jól, Paul. Egyáltalán nem jól.

-- Megint fáj a feje?

-- Ezen a héten csak egyszer fájt, de eddig ez volt a legrosszabb. Tegnapelött majdnem egész napra ágynak dölt miatta. És most ez a gyengeség a jobb kezében. -- Fölemelte saját, májfoltos kezét. Egy-két pillanatig néztük, hogyan remeg az itatós fölött, majd visszaereszkedik. Merem állítani, szinte bármit megtett volna, hogy ne kelljen elmondania nekem, amit muszáj volt, és én is bármit megadtam volna, hogy ne halljam. Melinda fejfájásai tavasszal kezdödtek, és a doktor egész nyáron azt mondta, hogy ideges feszültségböl eredö migrén", talán az okozza, hogy fél Hal közelgö nyugdíjaztatása miatt. Csakhogy mindketten alig várták már a nyugdíjba vonulást, és a feleségem is azt mondta, hogy a migrén nem az öregek, hanem a fiatalok betegsége; a migrénesek állapota Melinda Moores korában rendszerint javul, és nem rosszabbodik. És most itt volt ez a gyengeség a kézben. Nekem nem úgy tünt, mintha ideges feszültség lenne; úgy hangzott, mint egy rohadt agyvérzés.

-- Dr. Haverstorm azt akarja, hogy menjen be az indianolai kórházba -- folytatta Moores. -- El kell végezni néhány vizsgálatot. Koponyaröntgen, azt mondta. Isten tudja, mit még.

Az asszony halálra rémült. -- Elhallgatott, majd folytatta. -- Az igazat megvallva, én is.

-- Igen, de látod, hogy van -- érveltem. -- Ne várjatok. Ha olyasvalamiröl van szó, amit a röntgen kimutat, akkor talán meg is tudják gyógyítani.

-- Igen -- helyeselt, és ekkor egy pillanatra amennyire emlékszem, beszélgetésünk során ez volt az egyetlen alkalom -- találkozott a tekintetünk. Olyan tökéletes megértés alakult ki közöttünk, amelynek nem volt szüksége szavakra. Igen, lehet agyvérzés. De az is lehet, hogy rák növekszik Melinda agyában, és ha így van, akkor az indianolai doktoroknak úgyszólván semmi esélyük. Ne feledjék, ez harminckettöben volt, amikor még a húgyúti fertözéshez hasonló egyszerü dolgokat is vagy a büzlö szulfanilamiddal kezelték, vagy az ember szenvedett és várt.

-- Köszönöm együttérzésedet, Paul. Most pedig beszéljünk Percy Wetmore-ról. Felnyögtem, és eltakartam a szemem.

-- Ma reggel telefonáltak a városból mondta higgadtan az igazgató. -- Meglehetösen dühös hívás volt, gondolom, el tudod képzelni. Paul, a kormányzóéknál az asszony viseli a nadrágot. És a kormányzónénak van egy testvére, akinek van egy fia. Ez a fiú Percy Wetmore. Percy tegnap este fölhívta a papáját, és Percy papája fölhívta Percy nagynénjét. Muszáj tovább részleteznem?

-- Nem -- válaszoltam. -- Percy beköpött. Éppen úgy, mint amikor az osztály nyúlbélája beköpi a tanító bácsinak, hogy Jancsi és Juliska smacizott az öltözöben.

-- Ja -- helyeselt Moores --, körülbelül erröl van szó.

-- Tudod, mi történt Percy és Delacroix között, amikor behozták a franciát? -- kérdeztem. -- Percy és az ö rohadt hikoribunkója!

-- Igen, de...

-- És tudod, hogy néha végighúzza a rácsokon, merö gonoszságból? Alávaló ember, és hülye is, és nem tudom, hogy meddig bírom még elviselni. Ez az igazság.

Öt éve ismertük egymást. Hosszú idö ez munkatársak között, különösen, ha az is hozzátartozik a munkához, hogy az életet átváltoztassuk halálra. Ezzel azt akarom mondani, hogy Moores megértette, mire célzok. Nem mintha otthagyhattam volna a munkahelyemet; a gazdasági válság úgy ólálkodott a börtön falai körül, mint egy veszedelmes bünözö, akit még mi sem tudunk bekasztlizni. Nálam különb emberek kerültek utcára. Szerencsés voltam, és ezt tudtam is: a gyerekek megnöttek, és két éve a jelzálog mázsás tömbje is lekerült a vállamról. De az embernek ennie kell, és ennie kell a feleségének is. Továbbá szokásunk volt elküldeni a lányunknak és vejünknek húsz dollárt, valahányszor megengedhettük magunknak (néha akkor is, ha nem, amikor Jane különösen kétségbeesett leveleket írt). Vejünk munkanélküli gimnáziumi tanár volt, és ha ezt se nevezhetjük kétségbeejtönek azokban az idökben, akkor nem is tudom, mit lehet. Hát nem, az ember nem hagyhatott ott egy olyan rendszeres fizetéssel járó munkát, mint az enyém... legalábbis hideg fejjel nem. De az én fejem azon az öszön nem volt hideg. A kinti hömérséklet nem illett az évszakhoz, a fertözés ott kúszott-mászott bennem, amitöl még inkább melegem lett. Ilyen állapotban az ember ökle néha magától is nekilendül, és ha véletlenül egy olyan protekciós alakot talál el, mint Percy Wetmore, akkor a legjobb tovább püfölni az illetöt, mivel úgysincs visszaút.

-- Hagyd a fenébe -- mondta halkan Moores. -- Azért hívtalak ide, hogy elmondjam. Megbízható forrásból tudom -- egyenesen attól, aki ma reggel fölhívott --, hogy Percy megpályázott egy állást Briarban, és meg is fogja kapni.

-- Briar -- hümmögtem. Ez Briar Ridge volt, a két állami kórház egyike. -- Mit csinál ez a kölyök? Körbekirándulja az állami munkahelyeket?

-- Adminisztratív beosztás. Jobban fizetik, és papírokat tologathat ahelyett, hogy ágyakat tologatna a tüzö napon -- nézett rám ferde mosollyal. -- Tudod, Paul, már akkor megszabadulhattál volna töle, amikor a Fönök elment, ha nem a kapcsolószobába teszed Van Hayjel.

Egy pillanatra olyan különösnek tünt, amit mondott, hogy nem is értettem, miröl beszél. Lehet, hogy nem is akartam érteni.

-- Hová tehettem volna? -- kérdeztem. Krisztusom, hisz azt is alig tudja, mit csináljon a blokkban! De hogy még be is tegyem az aktív kivégzöcsoportba... -- Nem fejeztem be. Nem bírtam befejezni. Számát se tudtam, mennyi gikszer lehetett volna belöle.

-- De azt azért jól tennéd, ha beosztanád Delacroix kivégzésekor. Legalábbis ha meg akarsz szabadulni töle.

Tátott szájjal bámultam rá. Végül össze tudtam csukni annyira, hogy képes legyek beszélni.

-- Miröl beszélsz? Hogy közelröl érezhesse, milyen szaga van a fickó fövö tojásainak?

Moores vállat vont. A hangja, amely úgy ellágyult, amikor a feleségéröl beszélt, most megkeményedett.

-- Delacroix tojásai mindenképp megfönek, akár benne van Wetmore a csoportban, akár nincs -- mondta. -- Egyetértesz?

-- Igen, de Wetmore elcseszhet valamit. Az a helyzet, Hal, hogy szinte biztosan elcsesz majd valamit. Kábé harminc tanú és Louisiana összes firkásza elött.

-- Te és Brutus Howell majd vigyáztok, hogy ne csesszen el semmit -- mondta Moores. -- És ha mégis, akkor az belekerül a személyi anyagába, és ott lesz még azután is, amikor már nem lesz állami protekciója. Érted?

Értettem. Émelyegtem és féltem, de értettem.

-- Talán ki akarja várni Coffeyt, de ha szerencsénk van, beéri Delacroix-val. Te csak gondoskodj róla, hogy ott legyen.

Azt terveztem, hogy megint a kapcsolószobába teszem Percyt, azután le az alagútba, hogy fegyverrel kísérje a hordagyat, amelyen Delacroix-t viszik a hullaszállító kocsihoz a börtönnel szemben az út túloldalára, de most gondolkodás nélkül az összes tervemet ejtettem. Bólintottam. Tudtam, hogy hazardírozok, de nem érdekelt. Ha megszabadulhatok Percy Wetmore-tól, akár az ördög orrát is megpöccintem. Részt vehet a kivégzésen, helyére illesztheti a fémsapkát, átnézhet a hálón, mondhatja Van Haynek, hogy kettes kapcsolás; figyelheti, hogy lovagolja meg a kis francia a villámot, amelyet ö, Percy Wetmore eresztett belé. Hadd legyen meg az az undok kis izgalma, ha neki ezt jelenti az államilag engedélyezett gyilkosság. Hadd menjen Briar Ridge-be, ahol meglesz a saját irodája és hozzá a ventilátor, ami lehütse. És ha a nénikéje férje kibukik a hivatalából a következö választásokon, és Percynek rá kell jönnie, miféle munkák vannak még a kemény, napégette világban, ahol nem minden rosszfiút zárnak rácsok mögé, és az embernek néha beverik a fejét, hát annál jobb.

-Rendben -- mondtam, és fölálltam. Beosztom Delacroix-hoz. Addig pedig békén hagyom.

-- Helyes -- mondta az igazgató, és ö is fölállt. -- Mellesleg, hogy van a te problémád? Diszkréten az ágyékom irányába bökött.

-- Mintha javult volna egy kicsit.

-- Hát az jó. -- Az ajtóhoz kísért. -- Mellesleg milyen ez a Coffey? Lesz vele baj?

-- Nem hinném -- válaszoltam. -- Eddig olyan nyugis, mint egy döglött kakas. Különös fickó -- a szeme különös --, de nyugodt. Azért figyeljük. Emiatt ne aggódj.

-- Tudod, ugye, hogy mit müvelt.

-- Persze.

Kinézett a külsö irodába, ahol az öreg Miss Hannah ült, és csépelte az Underwoodját, ahogy az utolsó jégkorszak óta tette. Boldog voltam, hogy távozhatok. Mindent összevéve, könnyen megúsztam. Végül is jó volt tudni, hogy túlélhetem Percyt.

-- Egy kocsiderék csókot Melindának mondtam. -- És ne gondolj rögtön a legrosszabbra. Valószínüleg kiderül majd, hogy csak egy kis migrén.

-- Egész biztos -- mondta egy elgyötört pillantás kíséretében, és mosolyra húzódott az ajka. Fenemód kísértetiesnek tünt.

Visszamentem az E blokkba, hogy elkezdjem az újabb napot. Jelentéseket kellett elolvasni és megírni, padlót fölmosni, ételt osztani, jövö heti szolgálati beosztást csinálni, ezer apró részletnek utánanézni. De mindenekelött várni kellett; a börtönben mindig sokat kell várni, olyan sokat, hogy soha sincs vége. Várni, hogy Delacroix elinduljon a halálsoron, várni, hogy megérkezzen William Wharton a biggyedt szájával, karján a �Kölyök Billy� tetoválással, föleg pedig várni, hogy Percy Wetmore távozzék az életemböl.

Delacroix egere egyike volt Isten rejtélyeinek. Az elött a nyár elött sohasem láttam egyet se az E blokkban, és nem láttam az után az ösz után sem, amikor Delacroix távozott körünkböl egy forró, mennydörgéses október éjszakán, olyan elmondhatatlan módon, hogy úgy kell kényszerítenem magamat az emlékezésre. Delacroix azt állította, hogy ö idomította be azt az egeret, amely Gözhajó Vili néven kezdte közöttünk az életét, de szerintem fordítva történt. Dean Stantonnak is ez a véleménye, meg Brutálnak is. Mindketten ott voltak azon az éjszakán, amikor az egér elöször fölbukkant, és ahogy Brutál mondta: -- Az a jószág már akkor is félig szelíd volt, és kétszer olyan okos, mint az a cajun, aki azt gondolta, hogy ö a gazda.

Deannel az irodámban voltunk, átnéztük az elözö évi nyilvántartást, hogy megírhassuk a köszönölevelet öt kivégzés tanúinak, és a köszönölevelek köszönöleveleit másik hatnak '29-ig visszamenöleg. Alapvetöen egyetlenegy dolgot akartunk tudni: elégedettek voltak-e szolgáltatásainkkal? Tudom, hogy furcsán hangzik, de ez fontos szempont. Adófizetöként az ügyfeleink voltak, noha nagyon furcsa ügyfelek. Azt a férfit vagy nöt, aki éjfélkor odajön, hogy meghalni lásson valakit, valami nyomós ok, különleges szükséglet hajtja, és amennyiben a kivégzés megfelelö büntetés, akkor ezt a szükségletet ki kell elégíteni. Lidércnyomásaik voltak. A kivégzés célja, hogy megmutassa: vége a lidércnyomásnak. Talán még sikerül is. Néha.

-- Hé! -- szólalt meg odakint Brutál, aki a folyosó végén az íróasztalnál ült. -- Hé, ti! Gyertek ki!

Deannel egyformán riadt arccal néztünk egymásra, azt gondoltuk, történt valami az oklahomai indiánnal (Arién Bitterbuck volt a neve, de mi csak Fönöknek hívtuk, Harry Terwilliger pedig Kecskesajt Fönöknek, mert szerinte pontosan olyan szaga volt), vagy azzal a fickóval, akit Elnöknek neveztünk el. De Brutál ekkor nevetni kezdett, mi pedig kisiettünk, hogy megnézzük, mi történt. Az E blokkban a nevetés majdnem olyan furcsán vette ki magát, mint egy templomban.

Az öreg Tütü, a házirab, aki akkortájt a kajáskocsival szaladgált, éppen ott volt egy taliga finomsággal, és Brutal bespejzolt a hosszú éjszakára: három szendvicset, két üveg szódavizet és néhány sutit. Meg egy rakomány krumplisalátát, amit Tütü kétségtelenül a börtönkonyháról újított, ahová elvileg tilos volt belépnie. Brutál elött ott feküdt a nyitott börtönnapló, kész csoda, hogy még semmivel sem öntötte le. Persze, csak most látott neki a vacsorájának.

-- Mi van? -- kérdezte Dean. -- Mi az?

-- A törvényhozás végre kinyitotta a bukszáját, hogy erre az évre felvehessünk még egy személyt -- válaszolta még mindig nevetve Brutál. -- Lessetek oda.

Mutatta, és mi megláttuk az egeret. Én is nevetni kezdtem, Dean csatlakozott hozzánk. Nem lehetett nem nevetni, mert az egér pontosan úgy nézett ki, mint egy ör, aki éppen a szokásos negyedórás ellenörzést végzi: egy apró, bundás ör, aki utánanéz, nem próbál-e valaki megszökni vagy öngyilkosságot elkövetni.

Megiramodott felénk a halálsoron, majd jobbra-balra forgatta a fejét, mintha a cellákat ellenörizné, azután szaladt tovább. Hallottuk, hogy két bentlakónk a kiáltozás és nevetés ellenére is tovább hortyog, ami valahogy még különösebbé tette a dolgot.

Teljesen közönséges szürkésbarna egér volt, nem számítva, hogy belesett a cellákba. Egykét zárkába még be is ment, fürgén besurranva a rácsok között -- ezt a tudományát bizonyára sok régi és mostani bentlakónk megirigyelte volna. Csak persze a rabok kizárólag kifelé óhajtottak volna surranni.

Az egér egyik foglalt cellába sem ment be, csak az üresekbe. Végül majdnem odaért hozzánk. Azt vártam, hogy megfordul, de nem tette. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy félne tölünk.

-- Nem normális dolog, hogy egy egér így odajöjjön az emberekhez -- mondta Dean kicsit idegesen. -- Lehet, hogy veszett.

-- Krisztusom! -- mondta Brutál egy falat marhahúsos szendvicsen át. -- A nagy egérszakértö. Egérember. Látod talán, hogy habzik a szája, Egérember?

-- Egyáltalán nem is látom a száját -- válaszolta Dean, és ezen ismét jót nevettünk. Én sem láttam az állat száját, viszont láttam a szeme két sötét pöttyét, de nem volt abban sem örület, sem veszettség. Kíváncsinak és értelmesnek tünt. Adtam át embereket a halálnak embereket, akiknek állítólag halhatatlan lelkük van --, akik ostobábbnak látszottak ennél az egérnél.

Végigfutott a halálsoron, amíg oda nem ért alig egy méternyire az ügyeletes asztalához, mely nem valami díszes darab volt, mint esetleg képzelnék, csak egy olyasféle asztal, mint a tanároké a gimnáziumokban. Ott megállt, a farkát a lábai köré kanyarította, olyan pedánsán, ahogy egy öreg hölgy igazítja el a szoknyáját.

Azonnal abbahagytam a nevetést, és hirtelen kilelt a hideg. Szeretném mondani, hogy nem tudom, miért éreztem így -- senki sem szeret olyasmivel elöhozakodni, amitöl nevetségesnek tünik --, de persze tudtam, és ha elmondhatom a többi dologról az igazságot, akkor, úgy hiszem, itt is megtehetem. Egy pillanatra úgy rémlett, hogy az az egér egyáltalán nem ör, hanem újabb elítélt a halálsoron, akit vétkesnek találtak és elítéltek, mégis vitézül bámul föl az asztalra, ami mérföld magasnak tünhet a szemében (ahogy Isten ítélöszéke kétségtelenül ilyennek fog tünni mindnyájunknak egy napon), és az asztal mögött a harsogó, kék ruhás óriásokra. Óriásokra, akik légpuskával lövöldözték, seprüvel csapkodták a fajtáját, vagy csapdát állítottak nekik, amely eltörte az egerek gerincét, miközben óvatosan átosontak a VICTOR szón, hogy elmajszolják az apró rézlapra tett sajtot.

Az ügyeletes asztala mellett nem volt söprü, de ott állt egy kerekes vödör, benne a felmosófával, amely a facsaróba volt rakva, mivel röviddel azelött, hogy leültünk volna Deannel átnézni a/ nyilvántartást, feltöröltem a zöld linóleumot és mind a hat cellát. Láttam Deanen, hogy föl akarja ragadni a felmosófát. Megérintettem a csuklóját, éppen akkor, amikor az ö ujjai hozzáértek a vékony rúdhoz. -- Hagyd mondtam.

Vállat vont, és visszahúzta a kezét. Az volt az érzésem, hogy ö sem akarta agyoncsapni.

Brutál letört egy csücsköt marhahúsos szendvicséböl, és két ujja közé csippentve kitartotta az asztal elé. Úgy tünt, az egér még élénkebb érdeklödéssel bámul föl rá, mintha pontosan tudná, mi az. Valószínüleg tudta is; láttam, hogyan remegett a bajusza, mikor összeráncolta az orrát.

-- Jaj, Brutal, ne! -- kiáltotta Dean, azután rám nézett. -- Ne hagyd, Paul! Ha megeteti ezt a nyavalyást, akár kitehetjük az �Isten hozta" táblát minden négylábúnak.

-- Csak kíváncsi vagyok, mit fog csinálni válaszolta Brutál. -- Afféle tudományos érdeklödés. -- Rám nézett, mert bármilyen csekély mértékben térünk is el a rendtartástól, én voltam a fönök. Átgondoltam a dolgot, és vállat vontam, mintha nem számítana. Igazság szerint én is kíváncsi voltam, mit csinál az egér.

Persze hogy megette. Végül is gazdasági válság volt. De a mód, ahogy ette, egyszerüen elbüvölt bennünket. Odament a szendvicsdarabkához, körbeszimatolta, azután leült vele szemben, mint egy kutya, megragadta és szétszedte a kenyeret, hogy a húshoz jusson. Megfontoltan és tudatosan cselekedett, mint egy ember, aki egy jó kis sültet eszik a kedvenc éttermében. Sohasem láttam még állatot így enni, még a jól idomított kutyák között sem. Míg evett, nem vette le rólunk a szemét.

-- Vagy nagyon okos, vagy pokolian éhes egér -- szólalt meg egy új hang. Bitterbuck volt az. Fölébredt, és most ott állt cellája rácsánál, semmi sem volt rajta egy trottyos sorton kívül. Jobb keze mutató- és gyürüsujja közül maga sodorta cigaretta meredezett, vasszürke haja két varkocsban lógott a vállára, amely valamikor izmos volt, de mostanra elpuhult.

-- Van valami indián bölcsességed az egerekröl, Fönök? -- kérdezte Brutál, figyelve a táplálkozó egeret. Egyszerüen lenyügözött bennünket, amilyen pedánsán fogta a mellsö lábaival a konzervhúst, és idönként megforgatta vagy szemügyre vette, mintegy csodálattal és elismeréssel.

-- Nem -- felelte Bitterbuck. -- Ismertem egy harcost valaha, aki azt állította, hogy egérbörböl van a kesztyüje, de nem hittem el neki. Azután fölnevetett, mintha tréfa lenne az egész, és hátat fordított nekünk. Hallottuk, hogy a prices megreccsen, ahogy ismét lefeküdt.

Úgy látszott, az egérnek ez volt a jeladás a távozásra. Végzett a mancsában szorongatott étellel, megszimatolta, ami ottmaradt (föként kenyér volt, beleszívódott sárga mustárral), majd visszanézett ránk, mintha meg akarná jegyezni az arcunkat, hátha megint találkozunk. Azután megfordult és elfutott, ugyanúgy, ahogy jött, de ez alkalommal nem állt le megvizsgálni a cellákat. Iszkolása annyira emlékeztetett az Alice Csodaországban Fehér Nyulára, hogy elmosolyodtam. A sötétzárka ajtajánál sem állt meg, csak eltünt alatta. A sötétzárkának párnázott falai voltak, olyan embereknek, akiknek egy kicsit meglágyult az agyuk. Amikor nem kellett rendeltetésszerüen használni, a takarítóeszközöket tároltuk benne, meg néhány könyvet (föleg Clarence Mulford westernjeit, de egy kizárólag különleges alkalmakra kikölcsönözhetö, gazdagon illusztrált mesét is, amelyben Popeye, Bluto, söt a hamburgerzabáló Wimpy felváltva dugja Oliviát). Egyéb holmik is voltak ott, például pasztellkréták, amelyeknek Delacroix nagy hasznát vette késöbb. Nem mintha akkor ö lett volna a gondunk; ne feledjék, ez korábban történt. A sötétzárkában volt az a zubbony is, amelyet senki sem akar viselni: fehér, duplán varrott vászonból készült, és a gombok, csatok és szíjak mind a hátulján voltak. Valamennyien tudtuk, hogy kell egy problémás gyermeket villámgyorsan belepakolni. A mi elveszett fiaink nem túl gyakran eröszakoskodtak, de ha mégis, akkor, öreg, bizony nem lehetett arra várni, hogy maguktól rendezödjenek a dolgok.

Brutál belenyúlt a térde fölötti asztalfiókba, és elövette a nagy, börkötésü könyvet, amelynek fedelébe az aranyozott LÁTOGATÓK szót préselték. Ez a könyv rendszerint csak hevert a fiókban. Amikor egy rab látogatót kapott hacsak nem ügyvéd vagy lelkész volt az illetö --, átment a kantin mellé, az erre a célra fenntartott szobába, amelyet Árkádnak hívtunk. Nem tudom, miért.

-- Mi a francot csinálsz? -- kérdezte szemüvege fölött átkukucskálva Dean Stanton, ahogy Brutál kinyitotta a könyvet, és átlapozta az elmúlt évek látogatóit, akik ma már halott emberekhez jöttek.

-- A szabályzat 19. pontját alkalmazom válaszolta Brutál, aki megtalálta a megfelelö oldalt. Fogta a ceruzát, megnyalta a hegyét undok szokás volt, de nem tudott fölhagyni vele --, és nekiveselkedett az írásnak. A 19. pont szerint az E blokk minden látogatójának rendelkeznie kell egy sárga engedéllyel, és kivétel nélkül valamennyit be kell jegyezni a könyvbe.

-- Ez megbolondult -- fordult felém Dean.

-- Ugyan nem mutatta meg a pakszusát, de ez alkalommal eltekintek töle -- mondta Brutál. Újfent megnyalta a ceruza hegyét, azután az ÉRKEZÉS IDEJE rovatba beírta, hogy 21.49.

-- Persze, miért is ne, a nagyfönökök valószínüleg kivételt tesznek az egerekkel -- helyeseltem.

-- Naná -- bólintott Brutál. -- Nincs zsebük. Az asztal mögötti faliórára pillantott, azután beírta a TÁVOZÁS IDEJE oszlopba, hogy 10.01. A két oszlop közötti szélesebb rovat fölé az volt írva, hogy a LÁTOGATÓ NEVE. Pillanatnyi kemény fejtörés után -- valószínüleg a helyesíráson gondolkodott, mivel az ötlet addigra már biztosan megfogant benne -- Brutus Howell gondosan beírta, hogy GŐZHAJÓ VILI. Abban az idöben a legtöbb ember így hívta Miki egeret, az elsö hangos rajzfilm nyomán, amelyben Miki forgatta a szemét, riszálta magát, és rángatta a gözhajó sípjának zsinórját a kormányosfülkében.

-- Na -- mondta Brutál, azzal becsapta a könyvet, és visszatette a fiókjába --, mindent az elöírások szerint.

Jót nevettem, ám Dean, aki még akkor is komoly maradt, ha értette a tréfát, összevonta a szemöldökét, és dühösen tisztogatta a szemüvegét.

-- Bajba kerülsz, ha valaki meglátja. -- Habozott, majd hozzátette: -- Egy rosszindulatú valaki. -- Ismét habozott, rövidlátóan körülpislogott, szinte úgy, mintha azt nézné, van-e a falaknak fülük, majd befejezte: -- Olyasvalaki, mint Percy Csókold-meg-a-seggem-és-menj-a-pokolba Wetmore.

-- Hö! -- mondta Brutál. -- Azon a napon, amelyiken Percy Wetmore leteszi a fokhagymaseggit ehhez az asztalhoz, én felmondok.

-- Nem lesz rá szükség -- válaszolta Dean. Kirúgnak, mivel tréfát üztél a látogatók könyvéböl, ha Percy a megfelelö szavakat súgja a megfelelö fülbe. Márpedig megteheti. Tudod, hogy megteheti.

Brutál mérgesen sandított rá, de nem válaszolt. Úgy gondoltam, még aznap éjjel kiradírozza, amit írt. Ha nem teszi meg, majd megteszem én.

Következö este, miután elöbb Bitterbuckot, majd az Elnököt vittük át a D blokkba, ahol zuhanyozni szoktak, miután a rendes rabokat már bezárták, Brutál megkérdezte, nem kéne-e benézni Gözhajó Vilihez a sötétzárkába.

-- De, azt hiszem, igen -- válaszoltam. Jót nevettünk elözö este az egéren, de tudtam, hogy ha Brutál és én megtaláljuk a sötétzárkában -- föleg ha épp vackot rág magának valamelyik párnázott falban --, akkor megöljük.

Jobb megölni az elöörsöt, nem számít, milyen mulattató, mint együtt élni a derékhaddal. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egyikünk sem viszolygott egy kis egéröldöséstöl. Végül is az állam azért fizetett bennünket, hogy irtsuk a patkányokat.

De aznap este nem találtuk meg Gözhajó Vilit, a késöbbi Mr. Jinglest; sem a fészkét a puha falban, sem öt magát az összegyült himmihummi mögött, amelyet kicipeltünk a folyosóra. Jó sok holmi volt, több, mint amire számítottam, mert már hosszú ideje nem használtuk a sötétzárkát. Ez megváltozott William Wharton érkezésével, de akkor természetesen ezt még nem tudtuk. Szerencsénkre.

-- Hova mehetett? -- kérdezte végül Brutál, egy nagy kék keszkenövel törölgetve a tarkójáról az izzadságot. -- Nincs lyuk, nincs repedés, csak... -- A padlón levö lefolyócsöre mutatott. A rostély alatt, amelyen egy egér átfért, finom acélszita feszült, amelyen még egy légy sem lett volna képes átpréselni magát. -- Hogy jött be? Hogy ment ki?

-- Nem tudom -- válaszoltam.

-- Valahol csak bejött, nem? Úgy értem, mindhárman láttuk.

-- Igen, az ajtó alatt. Egy kicsit össze kellett húznia magát, de megcsinálta.

-- Jesszuskám -- mondta Brutál. Különösen hangzott egy ekkora ember szájából. -- Jó, hogy a rabok nem tudják ilyen kicsire összehúzni magukat, mi?

-- Meghiszem azt -- feleltem, miközben utoljára végigjártattam a szememet a vászonnal behúzott falakon, lyukat, hasadékot, akármit keresve. Semmit se találtam. -- Gyere. Menjünk.

Gözhajó Vili három éjszakával késöbb bukkant föl újra, amikor Harry Terwilliger ült az ügyeletes asztalánál. Percy is ott volt, és ugyanazzal a felmosófával kergette végig a halálsoron az egeret, amelyet Dean is használni akart. A rágcsáló könnyedén kikerülte, és egy gyöztes magabiztosságával siklott át az ajtó alatti hasadékon. Percy tele torokból káromkodva kinyitotta az ajtót, és megint kicígölte az egész szart. Mulatságos és rémítö volt egyszerre, mesélte Harry. Percy megesküdött, hogy elkapja azt a rohadt egeret, és letépi azt a kis genyó fejét, de természetesen nem sikerült neki. Fél óra múlva izzadtán és ziláltán tért vissza az asztalhoz, az inge kilógott az egyenruhájából; hátradobta haját a szeméböl, és azt mondta Hánynék (aki az egész hajsza alatt derüsen olvasgatott), hogy szigetelöt ragaszt az ajtó aljára; az majd megoldja a féregproblémát, jelentette ki.

-- Tedd csak, amit jónak látsz, Percy -- válaszolta Harry, és lapozott egyet a piff-puff sztoriban, amelyet olvasott. Úgy vélte, Percy úgyis elfelejti betömni az ajtó alatti rést, és ebben igaza is lett.

Késöbb, azon a télen, jóval azután, hogy ezek az események lezajlottak, Brutál egy éjszaka odajött hozzám, amikor csak ketten voltunk. Az E blokk ideiglenesen kiürült, és a többi ört egy idöre áthelyezték. Percy elment Briar Ridge-be.

-- Gyere -- mondta Brutál olyan különös, feszült hangon, hogy felkaptam a fejemet. Éppen akkor jöttem be a hideg, nyirkos éjszakából, és a kabátom vállát keféltem le, mielött fölakasztottam volna.

-- Valami baj van? -- kérdeztem.

-- Nem -- válaszolta --, csak megtaláltam, hol járt ki-be Mr. Jingles. Úgy értem, amikor elöször jött, mielött Delacroix örökbe fogadta volna. Akarod látni?

Persze hogy akartam. Követtem, végig a halálsoron a sötétzárkáig. Minden cucc, amit ott tartottunk, kint volt a folyosón; Brutál láthatólag arra használta az uborkaszezon nyugalmát, hogy egy kicsit takarítson. Az ajtó nyitva állt, láttam odabent a felmosóvödrünket. A padló, amely ugyanolyan aszott citrom árnyalatú volt, mint a halálsor, csíkokban száradt. Közepén ott állt az a kis létra, amelyet rendszerint abban a raktárban tárolunk, ahová az elítéltek utolsó útja vezet. Hátuljából, a legfelsö fok közelében egy polc ugrott ki, olyasfajta, amilyenre a munkások a szerszámaikat teszik, a szobafestök pedig a vödröt állítják munka közben. Egy zseblámpa heveit rajta. Brutál a kezembe nyomta.

-- Mássz föl. Alacsonyabb vagy nálam, ezért teljesen föl kell menned, de majd fogom a lábad.

-- Ott csiklandós vagyok -- mondtam, miközben megindultam fölfelé. -- Különösen a térdemnél.

-- Majd észben tartom.

-- Jól van -- bólintottam --, mert egy törött csípö túl nagy ár azért, hogy megtudjam, honnan jön egy egér.

-- Mi?

-- Semmi. -- A fejem addigra odafönt volt a mennyezet közepén levö, berácsozott lámpa mellett, és éreztem, hogy a létra egy kicsit megbillen a súlyom alatt. Odakint nyüszített a téli szél. -- Csak tartsál.

-- Foglak, ne aggódj. -- Biztos kézzel markolta a vádlimat, és én tettem fölfelé még egy lépést. A fejem búbja alig harminc centire volt a plafontól, és láttam néhány vállalkozó kedvü pók hálóját, amelyeket a sarkokba szöttek, ott, ahol a tetögerendák összeértek. Körbevilágítottam, de nem láttam semmi olyat, ami megérte volna a kockázatos feljövetelt.

-- Nem -- szólt föl Brutál. -- Túlságosan messzi nézel, fönök. Nézz balra, ahol az a két gerenda összeér. Látod? Az egyik egy kicsit megfakult.

-- Látom.

-- Világíts oda, ahol összeérnek.

Úgy tettem, és szinte azonnal megláttam, amire kíváncsi voltam. A gerendákat ékek tartották egybe, legalább fél tucat. Az egyik eltünt, és fekete, kör alakú, negyeddolláros méretü lyuk maradt a helyén. Odanéztem, azután kétkedve pillantottam le Brutálra. -- Kicsi egér volt -- mondtam. -- De ennyire? Öregem, ezt nem tudom elhinni.

-- Márpedig arra ment -- erösködött Brutal. Ez holtbiztos.

-- Nem tudom, hogy lehetséges.

-- Hajolj közelebb -- ne aggódj, foglak --, és szimatolj bele.

Úgy tettem, ahogy mondta. Bal kezemet kinyújtottam egy másik gerenda felé, és mindjárt jobban éreztem magam, ahogy megmarkoltam. Odakint fújt a szél; abból a lyukból egyenesen az arcomba süvített a levegö. Éreztem a déli végek téli éjszakájának csípös leheletét, és még valami mást.

A borsmenta illatát.

Ne engedje, hogy bántsák Mr. Jinglest, hallottam Delacroix elcsukló hangját, és éreztem Mr. Jingles melegét, amikor a francia a kezembe nyomta; csak egy egér volt, kétségtelenül értelmesebb a legtöbb fajtársánál, de mégiscsak egy egér. Ne engedje, hogy a rossz ember bántsa az egeremet, mondta, és én megígértem neki, ahogy mindig mindent megígérek nekik, amikor a halálsor, és ami a végén várja öket, többé nem mítosz a számukra, hanem valóság. Feladja ezt a levelet a testvéremnek, akit húsz éve nem láttam? Megígérem. El fog mondani tizenöt üdvözlégyet a lelkemért? Megígérem. Meghalhatok a szellem-nevemmel, és elintézi, hogy a sírkövemen is ez álljon? Megígérem, így kell rávenni öket, hogy menjenek, rendesen viselkedjenek, és a halálsor végén ép elmével üljenek bele a székbe. Természetesen nem tudom megtartani valamennyi ígéretemet, de azt megtartottam, amit Delacroix-nak tettem. Ami a franciát illeti, ö pokoli árat fizetett. A rossz ember bántotta Delacroix-t, de még mennyire bántotta. Ó, tudom én jól, hogy mit csinált, de akkor sem érdemli senki, hogy az történjék vele, ami Eduárd Delacroix-val történt, amikor az Öreg Füstös szörnyü karjaiba hullott.

Borsmentaillat.

És még valami más. Valami volt abban a lyukban.

Jobb kézzel elövettem egy tollat a mellényzsebemböl, ballal még mindig a gerendába kapaszkodtam, de már nem féltem attól, hogy Brutál akaratlanul megcsiklandozza érzékeny térdhajlatomat. Fél kézzel lecsavartam a toll kupakját, azután bedugtam a lyukba, és kihúztam belöle valamit. Egy apró faforgács volt, amelyet élénksárgára festettek, és ismét hallottam Delacroix hangját, ez alkalommal olyan tisztán, mintha a szelleme ott lappangott volna mellettünk abban a szobában, ahol William Wharton oly sok idöt töltött.

Hé, fiúk!, mondta most a hang, egy olyan ember meglepett, nevetös hangja, aki, legalábbis egy kis idöre, megfeledkezett róla, hol van, és mi vár rá. Jöjjenek, nézzék meg, mit tud Mr. Jingles!

-- Krisztusom -- suttogtam. Elakadt a lélegzetem.

-- Találtál egy másik darabot, ugye? -- kérdezte Brutál. -- Én hármat-négyet is leltem.

Lejöttem, és belevilágítottam hatalmas, kinyújtott tenyerébe. Szilánkok hevertek rajta szétszórtan, akár a tündérek marokkójátéka. Kettö sárga volt, mint az, amelyet én találtam. Egy zöld, egy pedig vörös. Nem festették, hanem Crayola pasztellkrétával színezték öket.

-- Öregem -- mondtam halk, reszketeg hangon. -- Nahát! Ezek annak a gurigának a darabjai, igaz? De miért vannak ott fönt?

-- Gyerekkoromban nem voltam olyan nagy, mint most -- válaszolta Brutál. -- Legtöbbet tizenöt és tizenhét éves korom között nöttem. Addig nyiszlett srác voltam. Amikor elöször mentem iskolába, hát olyan kicsinek éreztem magam... azt is mondhatnám, mint egy egér. Halálra voltam rémülve. Tudod, mit csináltam?

Megráztam a fejem. Odakint ismét feltámadt a szél. A huzattól mállott csipkeként lebegett a gerendák szögleteiben a pókháló. Még sohasem láttam ennyire kísérteties helyet, és ekkor történt, amint ott álltunk és bámultuk az oly sok bajt okozott guriga maradványait, hogy az agyam kezdte felfogni, amit a szívem már akkor megértett, amikor John Coffey végigment a halálsoron: nem tudom folytatni ezt a munkát. Gazdasági válság ide vagy oda, nem bírom tovább nézni, amint emberek mennek az irodámon át a halálba. Már egy is túl sok lenne.

-- Elkértem az anyámtól az egyik zsebkendöjét -- mondta Brutál. -- Amikor sírnom kellett, és kicsinek éreztem magam, akkor megszaglásztam, éreztem a parfümje illatát, és már nem voltam olyan rosszul.

-- Hogy mi? Azt gondolod, hogy az egér lerágott magának a színes gurigából, hogy Delacroix-ra emlékezzék? Hogy egy egér...

Fölnézett. Egy pillanatig azt hittem, könnyek ragyognak a szemében, de ebben alighanem tévedtem.

-- Nem mondok semmit, Paul. De ezeket odafönt találtam, és éreztem a borsmenta illatát, éppúgy, mint te... tudod, hogy érezted. Nem bírom tovább csinálni. Nem akarom tovább csinálni. Ha meglátok még egy embert abban a székben, belehalok. Hétfön kérni fogom az áthelyezésemet a fiú javítóintézetbe. Ha sikerül a következö kuncsaft elött elintézni, akkor jó. Ha nem, akkor leszerelek, és visszamegyek parasztnak.

-- Mi a fenét termeltél valaha is kavicson kívül?

-- Nem számít.

-- Tudom, hogy nem -- mondtam. -- Azt hiszem, veled tartok.

Hosszan nézett, hogy lássa, nem tréfálok-e, azután bólintott, mintha ezzel a dolog elintézödött volna. A szél ismét fújni kezdett, ez alkalommal olyan erösen, hogy a gerendák is belerecsegtek, mi pedig kínosan pillogtunk a párnázott falakra. Egy pillanatig úgy rémlett, hallom William Whartont -- nem Kölyök Billyt, nem, ö Vad Bill" volt nekünk, az elsö blokkbeli napjától fogva --, amint visít és kacag, és mondja, hogy fenemód fogunk örülni, amiért megszabadulunk töle, de sohasem fogjuk elfelejteni. Igaza lett.

Amiben Brutállal megegyeztünk aznap éjjel a sötétzárkában, az úgy is lett. Majdnem úgy, mintha ünnepélyes esküt tettünk volna azok fölött az apró, színes fadarabok fölött. Egyikünk sem vett részt több kivégzésen. Nekünk John Coffey volt az utolsó.

Folytatása következik...