|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
Rejtö Jenö
A tizennégy karátos autó
I. FEJEZET
Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midön elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentöségü tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerü teljesítmény, még akkor is, ha egyesek elött talán szépséghibának tünik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevü kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal elöbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresök nem számítanak; a lényeg a fö: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.
A Nobel-díjjal kitüntetett Bertinus tanár Göteborgban szállt hajóra, táskájában a Nobel-díjjal, és mielött a gözös elindult, megjelent a fedélzeten a Svéd Franklin Egyesület, hogy átnyújtsa neki az atomrombolás sikeres kutatóinak kijáró nagy aranyérmet. Ezután a hajó elindult, és a nagytekintélyü professzor alig várta már, hogy Bordeaux-ba érjen, ahol néhány hold szölöje volt, mint általában az idösebb francia államhivatalnokoknak, az ítéletvégrehajtó segédjétöl kezdve a múzeum igazgatójáig.
Southamptonnál a hajóra szállt Gorcsev Iván, hogy elötte is teljesen ismeretlen okból átkeljen a csatornán. Az igaz, hogy elbocsátották a Rangoon teherhajóról, mert egy négyágú csáklyával megverte a kormányost, de hogy miért kel át a csatornán valaki, ha megverte a kormányost, és elbocsátják egy teherhajóról, ez teljességgel érthetetlen, mint annyi más cselekedete különös regényhösünknek.
Homályos az is, hogy mi módon ismerkedett meg ez a félig még siheder, komolytalan fiatalember a világhírü tudóssal, és föként tisztázásra szorulna, hogy mi módon vette rá a hajlott korú, zárkózott tanárt arra, hogy vele, bár igen kis alapon, de mégis a makao nevü, tiltott szerencsejátékot játssza. E részleteket talán sohasem fogják tisztázni. Állítólag úgy kezdödött az egész, hogy a tanár tengeribetegséget kapott a fedélzeten, és Gorcsev felajánlott egy kellemes ízü, maga keverte citromos, konyakos, szódabikarbónás italt, amitöl a tanár jobban lett, és megkérdezte a fiút, kicsoda és honnan jön?
- Gorcsev Iván vagyok, foglalkozásomra nézve huszonegy éves, a Naszja Gorjodin-beli báró Gorcsev cári kamarás testvéröccsének a fia. Atyám kapitány volt a gárdában, és nagybátyám a Jusztveszti Versztkov kormányzóság katonai parancsnokaként védte Ogyesszát a fellázadt hadiflotta ellen.
Mindebböl egy szó sem volt igaz. De egészen fiatal lánykák és öreg tudósok hiszékenysége állítólag korlátlan. A tanár feltette csíptetöjét.
- Szóval ön emigráns?
- Bizony, tanárovics bátyuska - felelte sóhajtva. - Atyám jókedvében tízezer rubelt ajándékozott a cári balettnek... Meg aranycímeres trojka röpítette a Carszkoje Szelóba... Hej, kontuszovka! Hej, Volga, ha én még egyszer ott lehetnék...
- De hiszen ön nem emlékezhet Oroszországra, ha huszonegy éves.
- Annál kínosabb, bátyuska professzovszka, mert én egyszer se láttam ezt a csodálatos havas földet, amely olyan felejthetetlenül él emlékezetemben...
- Hová készül most, Gorcsev úr?
- Politikai ügyben járok, matróznak álcázva.
Ha megfigyeltük eddig hösünket, egy különös tulajdonságát ismerhettük fel: sohasem mondott igazat, de nem is hazudott. Csak éppen habozás nélkül kimondott mindent, ami eszébe jutott, és ez sok, elképesztö bonyodalomba sodorta életében. Egyik szavától a másikig, egyik tettétöl a következökig ritkán vezetett valamiféle okszerüség.
- Sajnos kevés pénzzel, mert egy gazember kiforgatott mindenemböl.
- Hogyan lehetséges ez?
- Gyanútlan voltam és ostoba. Az ember megismerkedik mindenféle kétes alakokkal, anélkül, hogy a következményekre gondolna. Így történt, hogy Londonban egy csirkefogó megtanított makaózni, és elnyerte a pénzem.
- Ne haragudjon, de ez csakugyan nem valami okos cselekedet. Miféle játék ez a makaó?
Gorcsev ismét sóhajtott. És egy csomó kártyát húzott elö a zsebéböl.
- Hát, kérem... A lapok összértékének tízes számait levonjuk, miáltal minden esetben kilenc az elérhetö maximum...
A tanár kipróbálta a szerencséjét, öt centime-os alapon, és nyert tíz frankot. Késöbb, amikor már kétezret veszített, felemelték az alapot. Azután még többször is emelték, és Bordeaux-ig Gorcsev Iván elnyerte az utolsó fillérig a tanártól a Nobel-díj teljes összegét, és lehetséges, hogy ha a tanár történetesen Nizzáig utazik a hajón, úgy ez a törekvö ifjú a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmét is elnyeri, amelyet az atomrombolás terén végzett sikeres kutatásokért kap néhány kiválasztott elismerésül.
Huszonegy éves korban ez példátlan teljesítmény lett volna hösünktöl, de sajnos, a professzor Bordeaux-ban kiszállt a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmével és néhány szomorú meditációval a francia föiskolák felületes pedagógiai rendszerét illetöleg, amely a makao nevü tiltott szerencsejáték oktatását úgyszólván teljesen mellözi a tantervböl. Gorcsev meghatottan állt a hajó korlátjánál, és sokáig integetett utána egy kendövel.
Mit csinál egy ember, ha huszonegy éves, a komolyság nyomokban sem fordul elö lelkivilágában, és ilyen hihetetlen pénzösszeg birtokába jut váratlanul? Ezt kérdezte önmagától Gorcsev. És önmaga nyomban felelt rá:
Kiszáll Nizzában. Itt elöször a kikötöben kódorog, és valami cimbora után néz, mert kutyának való a gazdagság, ha nincs valaki, akivel közösen lehet elverni a pénzt.
Ki legyen azonban a kiválasztott? Körülnézett a kikötöben.
A parton egy csomaghordó külsejü egyén vonta magára a figyelmét.
A csomaghordó külsejü egyén barna zakókabátban és fekete fürdönadrágban álldogált a kikötömunkások gyülekezöhelyén, ahol már minden várakozót elvittek valamerre dolgozni, csak öt nem. Az tette különössé, hogy csíptetöt viselt az orrán, és úgy helyettesítette az ingét, hogy egy sárga, úgynevezett frottírtörülközöt hordott a vállára borítva, és rojtos két végét az úszónadrágjába gyürte. A fürdöruha kissé szokatlanul pongyola viseletét azzal ellensúlyozta, hogy egy aránylag jó állapotban levö szalmakalapot tett a fejére, fél számmal talán kisebbet a kelleténél, de úgyszólván teljesen ép karimájút. Vastag, fekete angol bajusza körül megvetö és szomorú ráncok húzódtak össze egy grimaszba. Ez az ember olyan rosszkedvü volt, hogy szinte sírt, és közben a fogát piszkálta. Talán azért, hogy az étkezést legalább ezzel a valószerü illúzióval helyettesítse. Már úgy látszott, hogy nem helyezkedik el aznap, de egy munkavezetö késöbb mégis megszólította.
- Halló! Jöjjön az ötös bazenhez, ládákat kell felrakni.
- Nehezek azok a ládák?
A munkavezetö szeme megállt, mintha kövé válna. Ilyet még nem kérdezett kikötömunkás!
- No jó - magyarázta kissé idegesen és türelmetlenül a barna zakós úr -, azt nekem tudni kell, kérem, mert öt év elött sérvem volt.
A patron azt mondta, hogy "marha", és továbbment.
- Finom ember, mondhatom... - dünnyögte utána mély megvetéssel Gorcsev, aki közelröl hallgatta a társalgást, nyomban megérezte, hogy ez az ö embere, és odalépett:
- Mondja! Maga dolgozni akar?
- Nem is vagyok naplopó!
- Ez baj, de mindegy. Ha tetszik, dolgozzon. Mi szeretne maga lenni a legszívesebben?
A kérdezett végignézett magán, cingár lábain, komikus úszónadrágján és kerek szélü, barna zakóján, azután vállat vont:
- Hogy lehet ilyet kérdezni? Titkár szeretnék lenni.
- Kész szerencséje, hogy erre jöttem. Alkalmazom! Ön nálam titkár. Fizetése havi kétezer frank. Hogy hívják?
- Vanek.
- Jó név. Tessék, itt van egyhavi fizetése, háromezer frank.
- Azt mondta, kettö.
- Javítást adtam, mert rövid idö alatt meglepö elömenetelt tanúsított. Tessék...
- Természetesen - mondta Vanek úr, miközben kissé idegesen, mint akit ostobaságokkal terhelnek, szivarzsebébe gyürte a pénzt - tudnom kell, hogy mi a dolgom.
- Igen sok dolga lesz. Hogy micsoda, azt nem tudom még. De nem is fontos. Ne féljen semmit, megcsinálta a szerencséjét, öregem...
- Mint említettem, a nevem Vanek - felelte hüvös nyomatékkal, visszautasítva minden konfidenciát.
- Bocsánat, tehát: Vanek úr. Maga kitünö akvizíció - tette hozzá elégedetten, mert szerette az önérzetes embereket, akik pillanatnyi elönyök kedvéért sem feledkeznek meg arról, hogy mivel tartoznak önmaguknak.
- Ha érdekli, elmondhatom hogy süllyedtem ide...
- Nem érdekel, de elmondhatja. Ha ezt mégsem tenné, lekötelezne.
- Kérem... Nem tolakszom. Most mi a teendöm?
- Még nem tudom, majd kitalálunk valamit. Most körülnézek Nizzában, és ha szükségem lesz önre, értesítem, kedves barátom...
- Nevem Vanek.
- Vanek úr... Bocsánat. Tetszik nekem az, hogy érzékeny lelkü. Különben sem szeretem a normális embereket. Hát akkor itt találkozunk rövidesen!
- Itt álljak?
- Ha akar, menjen el!
- De akkor nem talál meg!
- Nem baj. Jó napot! - És vidáman elsietett.
Nagyon örült, hogy Vanek úrnak sok pénzt adhatott, bár bizonyára elmegy a háromezer frankkal valamerre, mert fél, hogy megjelennek Gorcsev ápolói, és ragaszkodnak majd hozzá, hogy visszaadja az elmebeteg meggondolatlan ajándékát. Gorcsev egyenesen Nizza csodálatos parti sétánya felé tartott, amit úgy hívnak, hogy plage és gyönyörü pálmafái mentén a Riviéra legelökelöbb hotelei sorakoznak a tengerparton. Itt beül a Méditerranée nevü, megkülönböztetetten föúri szálló éttermébe. Az unottan sütkérezö vendégek szinte rémülten nézik a suhancképü fiatalembert, aki vitathatóan fehér vászonnadrágot visel, kék matrózblúzt és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az angol haditengerészet számára készült fehér, kerek sapkát.
Egy piros ruhás leány a szomszédos asztalnál elneveti magát. Az ifjú barátságos mosollyal megemeli az angol haditengerészet számára készült sapkáját, azután néhányszor nagyot üt az asztalra:
- Garcon! Egy sört!
A pincér sápadtan odasiet:
- Hallja! Ez nem matrózkocsma!
- Érdekes... Pedig esküdni mertem volna, hogy ez itt a Fel, Vidám Orvgyilkosok nevü étterem, ahol ötórai bicskázásra jön össze az úri közönség... No de most már mindegy. Jó lesz itt is. Hozzon egy korsó sört.
- Nem szolgálunk fel csapolt sört!
- Hát akkor hozzon egy fél kiló kaviárt, egy üveg francia
pezsgöt és száz szál
A pincér erre elkövette azt a hibát, hogy a távozást sürgetve hozzáért Gorcsev Iván karjához.
És ezt nem kellett volna tennie...
Az érintést követö másodpercben a pincér elött elsötétedett minden, és csak nagy sokára tért magához arra, hogy többen támogatják, és egy vizes ruhával mossák az arcát. Holott mindössze egy pofont kapott. Az idegen pedig végre megsértödött, felállt, megemelte az angol haditengerészet számára készült sapkáját, azután tudja az ördög, honnan, elöszedett egy fekete keretes monoklit, a szemébe csíptette délcegen, amitöl tisztára hülyének tünt, és míg a személyzet a távoli asztalok alatt elgurult pincért keresgélte, távozott. A piros ruhás hölgy ismét elnevette magát, és Gorcsev hökkenten megfordult egy percre. Hü, de szép!...
Egyenesen Vanek úrhoz sietett a kikötöbe, bár nem bízott benne, hogy megtalálja. Azonban legnagyobb meglepetésére titkárja még most is ugyanazon a helyen állt, ugyanabban a pózban, söt ugyanabban a fürdönadrágban, csak a fogpiszkáló változott a szájában. Azóta körülbelül az ötödiknél tartott.
- Vanek úr! Örülök, hogy itt találtam! Elérkezett az ön órája is!
- Meg fogja hallgatni, hogy honnan süllyedtem én ilyen mélyre? - kérdezte nyomban és mohón.
- Ennyire még nincs itt az órája. Az eset mindenesetre érdekel, és alkalmilag majd közli velem.
- Uram! Én levelezö voltam, az egyik elsörangú...
- Ezzel elsö látásra tisztában voltam. Ön most akcióba lép. El kell mennie valahová, hogy egy csomagot hozzon...
- Nem az a kifejezett titkári teendö.
- Napóleon is lent kezdte...
- De nem magánál. Azonban mindegy, de tudnom kell, milyen nehéz a csomag. Azt hiszem, említettem már, hogy annak idején sérvem volt...
- Tudok róla. A csomag nem nehéz.
- És napon nem szabad járnom. Magas vérnyomásom van.
- Erröl sem kell leszoknia. Vesz majd egy esernyöt valahol és kifeszíti!
- Uram, háromezer frank fizetésböl nem telik esernyöre.
- Az esernyöt fizetem. Továbbá vesz egy nadrágot, arra is a vendégem. Ez a fürdöruha, dacára a frottírtörülközönek és a szalmakalapnak, nem megfelelö egy önérzetes, komoly titkár külsö megjelenése számára. Tehát elöre, öregem.
- Vanek a nevem, ha nem veszi rossz néven...
- Tehát akkor, elöre, Vanek úr!
...A Méditerranée vendégei már régen elfeledték a bolondos matróz ügyét, amikor megjelent egy csomaghordó külsejü egyén, vadonatúj lódennadrágban, amely kápráztatóan zöld volt, mint a háztartásokban használt rovarpor, és térdben végzödött, gombolható szárral. A térdnadrág érthetetlen ötlettöl áthatott feltalálója bizonyára nem ilyennek álmodta e viselet ideális férfitípusát, mint amilyen Vanek úr volt, vékony lábszárainak látszólag ondolált, lágy hullámaival. Nyomban a föpincérhez sietett és szigorú, rejtélyes arccal, mintha titkos vészhírt közölne, mondta:
- Engem Cservonec herceg öexcellenciája küldött...
- Parancsoljon!
- Megrendelést kell feladnom, élelmiszercikkeket illetöen, és azonnal magammal viszem.
- Mit óhajt öexcellenciája?
- Hideg löncsöt, becsomagolva, rákot, pisztrángot, ananászt, két üveg pezsgöt, továbbá szarvasgomba pástétomot és sült csirkét.
- Igenis!
- Gyorsan!
Vanek úr kijött csomagjaival a szállóból, és a terasz elött, egy padnál megállt. Váratlanul odalépett hozzá valahonnan Gorcsev.
- Köszönöm, öregem.
- Nevem Vanek.
- Köszönöm, Vanek úr.
Kabátja zsebéböl elövett egy hihetetlen köteg ezres bankjegyet, a csomaghordó külsejünek átnyújtott kettöt, néhány megbízást adott még és leült pontosan a Méditerranée szállóval szemben egy padra.
A csomaghordó külsejü elment, és a matróz kirakta maga elé a kaviárt, sült csirkét, pezsgöt, tortát, különbözö kocsonyázott halakat és hozzálátott jóízüen. A pezsgöspalack fejét egyszerüen a pad széléhez csapta, hogy a csonka üvegböl hosszú, habfehér sugár freccsent szét.
Egyhajtásra kiitta az egészet. A terasz közönsége felé így szólt mosolyogva:
- Egészségükre.
A piros ruhás lány hangosan nevetett. Gorcsev a tetszésnyilvánítást hálásan vette tudomásul, és egy másodpercre ismét megállt a szeme a nön.
- Hüha! Csinos!...
Késöbb újra megjelent Vanek és valahonnan hetven szál
- Nem volt több - mondta lihegve, és átvette az újabb ezer frankot, azután hozzátette -, jól fizet, de dolgozni kell.
Ismét elsietett.
A hotel titkára izgalomtól remegve, fojtott hangon korholta a lábadozó pincért, akinek bal szeme szinte nyom nélkül eltünt egy violakék daganatban.
- Szerencsétlen fráter! Nem ismeri fel az inkognitóban utazó turistákat. Egy pincérnek legyen szeme!
- Hogy kiüssék? - mondta nyöszörögve. - Tudhattam, hogy a vendég bolond?
- Mikor jön rá végre, hogy épelméjü üdülövendégekre nem lehet világfürdöhelyeket bazírozni!
A rendörposzt, úgy látszik, tudta ezt, mert igen udvariasan állt meg Gorcsev Iván elött. Még tisztelgett is.
- Jó napot, uram.
- Van szerencsém. Akar csirkét?
- Köszönöm, nem kérek.
- Gyümölcs, konyak?
- Nem, nem...
- Hát akkor fogadja el legalább ezt a pár szál rózsát!...
- Ó, ön nagyon kedves, de szolgálatban tilos gumibot helyett virággal járni az örszemnek.
- Ugyan! Vörösbort sem szabad inni, és mégis abból a bisztróból jött, onnan a túlsó oldalról...
- Alázatosan érdeklödöm, hogy miért méltóztatik jóízü villásreggelijét szabadtéri elöadás keretében elfogyasztani?
Gorcsev Iván felnézett. Úgy látszik, bizonytalan valamiben.
- Mondja, kérem, ez a város a francia köztársasághoz tartozik?
- Igen.
- Akkor rendben van - mondja, és beleharap a csirkébe. - Mert valahol azt hallottam, hogy itt bizonyos emberi jogokat hirdettek ki egy forradalom alkalmából.
És lenyelt egy fél csirkecombot. A rendör megvakarta a fejét. Eszébe jutott, hogy két év elött egy svéd parafa-nagyiparos cowboynak öltözve cukorkát árult a Promenade des Anglaise-en. A rendört, aki az örszobán kissé markáns szemrehányásokkal illette a nagyiparost, késöbb a halászkikötö világítótornyához vezényelték posztolni. Azóta nem is szolgált belterületen.
- Nem lenne kellemesebb odabenn?
- Kidobtak.
Az autók mindenfelé dudáltak, mert közben majdnem ezer före szaporodott a kíváncsiskodók száma. De a csomaghordó átverekedte magát rajtuk. Egy gomba alakú, sárga kerti ernyövel tért vissza, amit igen ügyesen lerögzített a pad mellé.
- Ez nagyon nehéz volt - mondta lihegve.
- Köszönöm, Vanek úr - felelte az abnormális idegen, és hanyag mozdulattal átnyújtott egy újabb ezerfrankost.
- Higgye el, megérdemlem. Ilyen höségben cipelni - siránkozott a csomaghordó egyén, és mert hevesen tüzött a nap, kinyitotta az esernyöjét, amitöl a látvány komikusból ijesztövé vált.
- Marvieux vagyok... A szálló titkára - susogta mellettük egy bátortalan hang...
- Nem jelentették be nekem - szólt hanyagul Gorcsev és feltette monokliját, amely voltaképpen csak keret volt. - Különben is reggelizem...
A titkár Vanek úrhoz fordult, aki éppen kiköpött egy fogpiszkálót.
- Kérem, jelentsen be.
- Hogy hívják magát és milyen ügyben akar bejutni a padhoz? - kérdezte Vanek úr egy túlságosan igénybe vett titkár rövid módján. Gorcsev közben evett, és másfelé nézett.
- Mondja, hogy Marvieux vagyok, a titkár.
- Téved. A titkár én vagyok. No, mindegy, nincs kihallgatáshoz öltözve, de megkísérlem, bár a vezérigazgató föúr sokat ad az etikettre.
Odament Gorcsevhez és megfogta a vállát.
- Ide hallgasson. Valami Marvieux nevü van itt.
- Hadd jöjjön.
Körülbelül ezer före szaporodott közben a nézök száma, és a rendör sorba állította öket, hogy az autók azért közlekedhessenek.
- Mit óhajt, kedves Marvieux?
- Bocsánatot kérek a szálló nevében és tisztelettel felajánlom, hogy kegyeskedjék a vendégek között helyet foglalni...
- Nem bánom - és felállt. - Vanek úr, maga velünk jön.
- Jó - mondta legyintve, mintha súlyos áldozatot hozna, és elindult ruházatának sokféle színében, esernyöjét magasra tartva, mint egy rosszkedvü néger uralkodónö.
A titkár kissé meghökkent ettöl.
- Vanek úr a magántitkárom és az unokaöcsém... - szólt Gorcsev -, talán kifogása van ellene?
- Ó, dehogy, dehogy...
És bevonultak a teraszra. Gorcsev a piros ruhás hölgyre mosolygott és üdvözölte, de az elfordult.
Leültek a legnagyobb asztalhoz, és jött a pincér.
- Mi lelte a szemét? - kérdezte Vanek úr, és Gorcsev is részvéttel fordult feléje, de azután büszkén rendelt:
- Nekem sört hozzanak! Maga mit iszik, Vanek úr?
- Inkább ennék valamit ezen a héten, ha már ötezer frankom van.
Gorcsev helyeslöen bólintott, és Vanek úr hosszasan rendelt.
Rövidesen behozták a barna sört, ivott, és kezdödött az ételek felvonulása, ijesztöen hosszú sorban. Vanek, a rögtönzött titkár és valóságos belsö titkos unokaöcs, elöször családias érzelmü polgárok módján nyakába kötötte az asztalkendöt, hogy tarkója mentén mint hegyes pótfül messze kimeredtek a fehér csücskök, azután szemlét tartott a felvonuló ételek felett, mint egy hadvezér.
- Ön milyen ügyben tartózkodik Nizzában? - kérdezte Gorcsev.
- Nem tudom.
- Úgy látszik, egy dologban járunk. Bevallom, ön tetszik nekem, mert szegénysége dacára megörzi polgári méltóságát.
- Uram - szólt Vanek úr és búsan körülnézett a nizzai hotelterasz föúri vendégein. - Ön bizonyára nem érti, hogy süllyedhettem én ide.
- Pedig, sajnos, ennél elökelöbb hotelbe nem vihetem...
Vanek úr nem szólt többet. Megevett néhány sültlibát, egy-két tortát, azután elveszítette eszméletét.
- Személyzet! - kiáltotta Gorcsev. Felvonultak a pincérek. Élen a titkár.
- Parancsol?
- Van ebben a szállóban úgynevezett fejedelmi lakosztály?
- Természetesen. Tizenkét szobás appartement.
- Vanek urat helyezzék el nyomban mind a tizenkét szobában. Ha felépül, jöjjön utánam.
- Hol találja Önt?
- Nem tudom.
És távozott.
- Látja - mondta a titkár a sérült szemü pincért oktatva. - Az ilyen vendégekre lehet világfürdöhelyet bazírozni, amíg a nagybácsi közbe nem lép. A legjobb fürdövendégeket a nagybácsik juttatják bolondházba.
Egyenesen a Boulevard Victoire-ra sietett, jókedvüen fütyörészve. A sarkon összeverekedett néhány soförrel, azután a borbélyhoz ment, ahol aludt egyet, amíg fésülték és borotválták, de elöbb átküldött néhány doboz bonbont a szemközti bisztró pincérnöjének.
Bolond ember volt ez, veszett csikó, a vak is láthatta.
Azután felkereste a Lafayette áruházat, hogy legsürgösebb bevásárlásait elintézze. Elsösorban sok mikiegeret vett, néhány teniszlabdát, több tucat töltötollat és négy tábla csokoládét. Azután felöltözött tetötöl talpig. Szmoking, kemény ing, ragyogó mellgomb, selyemzsebkendö, fehér krizantém van a gomblyukban, ahogy öreg hírlapírók és operaházi bennfentesek járnak. Ezután még vesz egy üveg parfömöt, a fejére szalmakalap kerül, és olyan kesztyüt húz fel, amely sárgalázban elhunyt kínai kulik arcszínére emlékeztet. Most már csak egy bambuszbot a hóna alá, szemébe az a remek, rettenetes, fekete keretes monokli, és végül felcsapja hetykén, kissé rézsút a szalmakalapot, azután öntelten néz a tükörbe.
Az áruház teljes személyzete, valamint a vásárlóközönség egy része gyönyörködve körülállja, és amikor az ifjú elkap szájával egy feldobott cigarettát, lelkesen tapsolnak. Ezek után Gorcsev hálás mosollyal töltötollakat és teniszlabdákat osztogat nagyérdemü közönségének, majd távozik.
Öt perc múlva visszajön, és kedvesen odaszól az egyik altisztnek:
- Minden pénzem a másik ruhámban maradt, amit levetettem az imént.
- Igenis, azonnal!
A visszatérö szolga falfehéren, remegö térdekkel, hatalmas ezerfrankos kötegeket hoz.
- Tudtam, hogy megvan. Jó pénz nem vész el! - kiáltja Gorcsev, és egy ezrest ad a szolgának. A többit begyüri különbözö zsebeibe. Az utolsó gumiszalagos ezerfrankos hengert, miután nem fér máshová, a kalapja alá teszi, és most már végleg távozik. Az áruház elött felugrik egy arra haladó taxi deszkájára.
- Nem kell fékezni. Gyerünk valamelyik bankhoz!
Kinyitja az ajtót, és beül a vezetö mellé. Az autó továbbhalad. Elöhúz néhány gyürött ezrest és átadja a soförnek.
- Váltsa be, öregem, százasokra. Ez itt körülbelül nyolcezer frank. Az is lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb...
A soför ettöl kissé cikcakkban vezet, és végül különös fuvarjával fékez egy bank elött.
Ha Gorcsevnek nem jut eszébe pénzt beváltani, vagy máshová viteti magát, akkor minden másként történik. De Gorcsev ide autózott a bankhoz és ezzel már beszállt a sors rendkívüli expresszvonatába, hogy rakétasebességgel induljon különös, félelmes és valószínütlen kalandok felé.
- Én itt megvárom a kocsiban. Siessen - mondta a taxisnak.
Az idegen ottmaradt a soförülésen. A soför bement a pénzintézetbe. A pénztár elött megolvasta a bankjegyeket.
- Huszonnyolcezer frank!
Részeg a fuvar vagy örült? Nem lehet tudni. Esetleg mindkettö. Amikor ismét kiér a bank elé, meglepetten látja, hogy az ismeretlen eltünt a kocsijával.
Tanácstalanul áll, kezében a halom pénzzel.
Annyi történt mindössze, hogy Gorcsev megpillantotta a sportkocsi kormánya mellett azt a piros ruhás hölgyet, aki a szálló teraszán rámosolygott.
Most is mosolyog, amíg elsuhan a közelben, a kikötö irányába, és egy könnyü porfellegen túl eltünik.
Hahó!
Gorcsev vad harci kiáltást hallatva, beletapos a gázpedálba és eszeveszett tempóban iramodik a sportkocsi után...
II. FEJEZET
A Monte-Carló felé vezetö országúton a sors különös kegye óvta ezen a napon a jármüveket egy veszettnek látszó taxitól. Gorcsev Iván vezette ezt a taxit, óránként ötvenezer kilométernek megfelelö halálveszéllyel.
Bizonyos emberek azonban már azzal a sorssal születnek, hogy mindenféle veszélyböl ép börrel meneküljenek. És ezek közé tartozott regényünk könnyelmü, meggondolatlan höse is.
Közben a leány megfordul, és észreveszi az ámokfutó taxit, amint zöttyenve, rázódva, billenve, farolva, félörült sebességgel követi. Nyomban rákapcsol, és a fekete sportkocsi egy ugrással nekirohan az útnak. A kompresszor elefántszerü búgással felbög, a kocsi hajmeresztö szögben megdöl a forduló peremén, és mint egy mesebeli óriás csipkekendöje, szürkén tóduló, hatalmas benzinfelleg lengedez csúfondárosan a taxi felé, ott ahol az imént még a piros ruhás leány autója látszott...
Így értek Monacóba. A város utcáin élénk feltünést keltett a szmokingos taxisoför, keretes monoklijával és hetyke szalmakalapjával. De Monaco forgalmi rendörei is jól tudják, hogy világfürdöhelyek forgalmát ritkán bazírozzák épelméjü turisták látogatására, tehát hagyták a taxit bomolni.
Pedig Gorcsev Ivánnál merészebben és rosszabbul kevesen vezettek még autót ezen a világon. És mégis elkerüli a katasztrófa. Ne értsék félre: nem ö kerüli el a katasztrófát. Nem, kérem, ö belehajt mindenáron! A katasztrófa kerüli el öt. Ez a helyzet. Most például átrohan a vörös jelzésü forgalmi lámpa alatt!
Fékek csikorognak mellette.
Soförök káromkodnak.
Egy cseléd az ablakpárkányon sikolt, és eltakarja szemeit a törlöronggyal...
És a taxi rohan tovább!
Hahó!
Ez az ember a szerencse fia... Már azon a szerpentinúton robognak, amely a monte-carlói kaszinóhoz vezet, és a fiú nevetve integet a szalmakalappal.
A vörös ruhás hölgy kocsija lestoppol a Hôtel de Paris elött. A taxi egy ötletszerü fordulat után a tér közepét díszítö, gyönyörü angolkerten keresztül, némi számítási hibával, de hozzávetölegesen pontos fékezéssel megáll.
...Csak épp a hütö egy része siet be a szálló kapuja alá, de ez igazán elöfordulhat bárkivel.
Az örült nyugodtan kiszáll, és átad a rémült portásnak egy ezerfrankost. Kisebb címletet, úgy látszik, nem használ. A portás hajlong és nyomban intézkedik, hogy letolassák a taxit a járda mellé.
Gorcsev diadalmas mosollyal a riadtan álló leányhoz siet. De most az egyszer nem kerüli el a karambolt.
Valahonnan elökerül egy széles vállú, szigorú arcú, kitünöen öltözött, szürke óriás. Meglátja Gorcsevet, és végigméri fagyos pillantással.
- Ismeri ezt az urat, Anette? - kérdi a leányt.
- Nem! És éppen e tarthatatlan állapoton akartam változtatni - feleli vidáman a Nobel-díjas matróz.
- Ez tolakodás.
- Uram, ön, úgy látszik, nem ért az úri divathoz. Az ilyen kétsoros, gyönyörü zakóhoz ma már senki sem visel rossz modort.
- Hajlandó ezért a sértésért elégtételt adni?
- Természetesen - biztatja derüsen Gorcsev -, azonban hosszas eljárásra nincs idöm. Ha komolyan ragaszkodik harcias ötletéhez, megverekedhetünk, de csak expressz ajánlva.
- Kérem! Báró Lingeström vagyok.
A másik kissé habozott.
- Részemröl Cservonec herceg - feleli ezután -, gárdaföhadnagy, cári emigráns és más efféle... Hol legyen az ütközet, bátyuska?
A leány dermedten állt.
- A monacói tisztikaszinóban, azt hiszem, ismeretlenül is rendelkezésünkre állnak az urak. Ott várom önt - mondta Lingeström, és beszállt egy várakozó taxiba.
A legnagyobb megrökönyödésére Cservonec herceg ül a soför helyére, és lecsapja a kilométeróra zászlaját.
- A taxi a sajátom, kedves Párbajovics bárócska - szól hátra, aztán begyújtja a motort, és a taxi elzúg félbolond vezetöjével, valamint a megdöbbent Lingeströmmel.
Anette Laboux szomorúan állt a szálló elött. A nevetö arcú ugyan tagadhatatlanul szemtelen kissé, de kedves arcú és tréfás ember. Lingeström, ez a kolosszus, aki csak a sportnak él, és bizonyára vívóbajnok is, összeszabdalja a szeles, kelekótya, de aranyos örültet? Végre is, milyen jogon verekszik érte ez a Lingeström? - kérdezte önmagát utólagos felháborodással. Nem a völegénye!
Nem is szereti a bárót. Egyáltalában kicsoda a báró? Fél éve, hogy váratlanul megjelent a házuknál, és sokat tárgyalt az apjával, de mindig csak négyszemközt. Azóta nagy igyekvést fejt ki, hogy a lány rokonszenvesnek találja. Igyekvése idáig nem járt eredménnyel.
Leült a szálló elötti uzsonnázóasztalok egyikéhez. Itt nagy búsan egy málnaszörpöt szivogatott...
Jó másfél óra múltán, szötyökölö zúgással egy autó érkezett. Taxi volt az illetö jármü, és kormányánál az örült idegen ült szalmakalapban. Monoklival!
Az autó most elég ügyesen állt meg, a járda mellett. Csak épp hogy érinti némi csörgéssel az egyik vesztegelö jármü lökhárítóját.
De olyan csekélységekkel, mint egy elgörbült lökhárító, az idegen nem törödik. Summa summárum, egész jó manöverrel stoppolt. Egyenesen a leányhoz siet, és leül.
- Remélem, nem unatkozott?
- Maga... - hebegi Anette... - báró Lingeströmmel együtt ment el. Mi van a báróval?
A fiatalember lesütötte a szemét, és elfogódottan forgatta szalmakalapját.
- Feleljen!
- Levágtam neki az egyik fülét - ismerte be szemérmesen. - Baj?
- Lingeström megsebesült??!
- Na... egy kis emléket kapott, de végre is az ilyen füldolog... különösen, ha visszavarrják...
- Szóval... a füle sérült meg?
- És... a fején...
- A fején is?...
Gorcsev bünbánóan bólintott.
- Nem nagy vágás, az egész tizenkét centiméter, ha sokat mondok... csak kissé mélyen ült. Nem tehetek róla. Amikor az arcát és a mellét megvágtam, az orvos azt ajánlotta, hogy szüntessük be a párbajt. De ez a Ligenström szorgalmas ember, és mindenáron tovább vívott, pedig már hosszában is keresztben teleragasztották tapasszal, és olyan volt, mint egy dühös hirdetöoszlop.
- Magát be kellene csukni a bolondházba! Nem szégyelli herceg létére, amit tett?
- Ki mondta, hogy én herceg vagyok?
- Maga.
- Szó sincs róla! Nevem Gorcsev és nem vagyok herceg.
- Akkor miért mondta?! Ön szokott hazudni?
- Igen ritkán és olyankor is csak életbevágóan fontos ügyekben...
- Miért mondta, hogy herceg?
- Szégyellem, hogy nem vagyok az. Egy orosz emigráns, aki nem herceg, az manapság bújjon el a föld színéröl.
- Megint ostobaságokat fecseg.
- Ezt ön nem érti!... Szörnyü tragédia: Gorcsev vagyok, orosz és sem herceg, sem gárdatiszt - sóhajtott. - Európában minden orosz gyanús, ha nem herceg. Szüleim a világháború elött költöztek Párizsba. Én már ott születtem. Atyám, a könnyelmü atya, ifjúkorában nem keresett kapcsolatokat a gárdával, egyszerüen nyomorgott és kivándorolt.
Ezt olyan siralmas arccal mondta, hogy Anette ismét nevetett.
- Ezen kacag? Tudja, milyen keserves sors, ha az ember nem herceg, és semmi köze nincs a gárdához? - Úgy mondta, mint aki nyomban sírva fakad. - Egy orosz háztulajdonos, cím és rang nélkül, kevesebb Párizsban a halaskofánál, mert csarnoki körben ismernek egy Nazosztyin grófot, aki balalajkázik. Mit szóljanak hozzám, akinek az atyja háztulajdonos volt, de semmi köze a testörséghez, és még csak Raszputyint sem ölte meg? Kérem, hogy ezt ne terjessze, mert nagyon restellem...
- Maga profán ember! Mindenböl tréfát csinál - felelte Anette, de nevetett.
- Igen? Hát akkor tudja meg, hogy oroszul sem tudok! Érti ezt a tragédiát? Szüleim mindig franciául beszéltek, hogy begyakorolják a nyelvet. Az elsö szerelmem örökre elhagyott, amikor egy varietében megkért, hogy fordítsam le a kozák népdalénekes Volga-dalát, és miután lefordítottam, kiderült, hogy az illetö görög filmszínész, aki a Víg özvegy címü operettböl énekelt betétszámokat... Ne kacagjon a tragédián, amely bosszúért kiált az égre az amerikai filmgyártás és a francia filmirodalom mételye ellen. Oroszul annyit tudok, hogy atyuska, bátyuska és öcsüke. Esetleg nénuska. Ez minden.
Késöbb a leány, maga sem tudta, hogyan, de együtt sétált a fiatalemberrel azon a keskeny, lejtös ösvényen, amely a kaszinótól a pályaudvarhoz vezet, és egy kedves kis bodega is meglapul a fák között. Ebbe a bodegába betértek.
- Uram - mondta Anette -, ha az apám megtudja, hogy botrányt okozott a személyem körül, akkor majd felelösségre vonja.
- Ez esetben nyomban megkérném a kezét!... Nem is rossz ötlet. Akar a feleségem lenni?!
Anette ijedten nézte a fiút. Sajnos nagyon tetszett neki Gorcsev. De hát bolond ez, hiába!...
- Azt gondolta most, hogy bolond vagyok? Téved! Lehet, hogy komolyságom tán némi kívánnivalót hagy maga után, de bolond nem vagyok. Nyugodtan "igent" mondhat!
- De én nem is ismerem magát!
- Épp azért!
- Mondja kérem... Ne vegye kíváncsiskodásnak a kérdést: mit csinált ön eddig?
- Sok mindent. Párizsban születtem, és könnyelmü atyám, akiröl már említettem, hogy elmulasztott ifjúkorában kapcsolatokat teremteni a gárdával, vagy legalább megölni Raszputint, e felületesség miatt kénytelen volt kiskereskedést folytatni Párizsban.
- Miféle kiskereskedést?
- Olyan kiskereskedést, hogy gyalog vihette a nyakába akasztva. Édességeket árult az utcán. Én is hamar kenyérkeresö lettem. Tizenhatéves koromban már segédoktatónak alkalmaztak egy sportiskolában.
- Innen a vívási tudomány?
- Igen. De én mindenhez értek. Voltam zongorista, matróz, tenisztréner, remekül vezetek autót, és kitünöen tözsdézek...
Úgy érezte, hogy hívebb képet ad önmagáról, ha közben felteszi a monoklit. Rossznéven vette, hogy a leány ezért kineveti.
...Azután este lett. Sok mindent beszéltek még, és kint sétáltak a nagy teraszon, a kaszinó mögött. Azt hiszem, közben meg is csókolták egymást, de ez nem bizonyos. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy nagy szerelem lett az ügyböl.
Ilyesmi elöfordul két fiatal lény között. Még tengerparton is.
Miután Gorcsev elbúcsúzott a leánytól, a játékkaszinóba sietett. Elhatározta, hogy végez az intézménnyel: felrobbantja a bankot. Érthetetlen oknál fogva ö sem a robbantás sokszor bevált módját választotta: egy ekrazit- vagy dinamitbomba útján, hanem a rulett nevü szerencsejátéknál próbálkozott, a bank képletes értelemben vett felrobbantásával.
Egy órán belül kétszázezer frankot nyert.
Újabb egy órán belül úgy állt ott a kaszinóban, ahogy a Rangoon teherhajón elhagyta az állását: egyetlen fillér nélkül. Halkan fütyörészett.
Most mi lesz? Sajnos Anette-et csakugyan szereti. Hogy vegye el a lányt egy fillér nélkül? Lakberendezés és megfelelö életmód helyett nem ajánlhatja fel a romantika sokszor bevált, pótló hatását...
Kisétált a teraszra, ahol, ki tudja, miért, híres zeneszerzök és klasszikusok mellszobrait helyezték el, mintha ezeknek valami közük lenne a szerencsejátékhoz.
Váratlanul egy kísértetiesen ismerös embert pillantott meg. Régi, bö frakkban közeledett a kísérteties illetö, fehér csokornyakkendöt viselt, és a nadrágja alázatos megrogyással borult a cipöjére, ahogy általában egy túl hosszú nadrág teszi az ilyesmit.
A frakk-kabát egészen bö volt, két szárnya hátul a kísértet sarkát verdeste. A film öskorában a vásznon szereplö diplomaták hordtak ilyen estélyi öltözéket.
Uram atyám! Ez Vanek!
- Halló! Mi van magával!
- Jó napot! - mondta a titkár bosszúsan.
- Szép kis dolog. Szerencsét próbáltam.
- És?
- Elúszott minden. Adjon kérem ezer frankot. - Nincs egy vasam sem, öregem.
- Vanek vagyok.
- Akkor hát: leégtünk, Vanek úr.
- De hiszen, ön milliomos.
- Ugyan! Majd épp egy milliomos hagyja, hogy ön jóllakjék. Felmentem a szolgálat alól.
- Hogy képzeli? A havi fizetésemet megkaptam.
- De egy koldus nem tarthat titkárt.
- Ha megfizeti?
Kimentek a térre, a kaszinó elé. Vanek úr heves szemrehányásokkal illeti Gorcsevet.
- Ön könnyelmü ember!
- De Vanek úr!
- Csend! Nem volt joga hozzá, hogy eljátssza a jövö havi fizetésemet. A saját jövöjével könnyelmüsködhet uram, más emberével nem!
- Igaza van. Most azt mondja meg, hogy honnan vette ezt a frakkot?
- Ha éppen tudni akarja, egy csónakmestertöl kölcsönöztem. Tizennyolc év elött ebben esküdött és azóta is nagyon kíméli...
- Nem látszik a ruhán...
Odaértek az Hôtel de Paris-hoz, ahol Gorcsev a taxit hagyta. Legnagyobb meglepetésére az autó kormányánál ott ült a soför, aki bement egy percre a bankba, hogy pénzt váltson. Most megbékélten, édesdeden szunnyadt a megkerült jármü kormánya mellett.
Valami csodálatos telepátia révén felébredt, amikor Gorcsev a közelébe ért és nagyot kiáltott:
- Uram!
- Mit üvölt?
- Ön a teljes napi bérösszeggel adósom! És ezenfelül tartozik nekem egy sárhányóval.
- Minek kellett magának egy sárhányó? - kérdezte Vanek szemrehányóan.
- A sárhányót nem vettem magamhoz. Behorpadt.
- Ez összesen négyszáz frank - folytatta a soför. - Itt van a huszonhétezer-hatszáz, és a jövöre nézve, kikérem magamnak, hogy önhatalmúlag igénybe vegye a taximat.
És dühösen átadott egy csomó ezres meg százas bankjegyet Gorcsevnek. Ez volt az összeg, amit a bankban beváltott délelött.
Hallottak ilyet? Úgy álltak ott, mintha föbe sújtották volna öket. Vanek úr csuklani kezdett. Közben a goromba soför már begyújtott.
- Itt van ezer frank - mondta végül Gorcsev - Ez a jutalma.
- Köszönöm - felelte a soför, és elautózott. Vanek úr felháborodva fordult a fiatalemberhez:
- Még most is dobálódzik az ezresekkel? Szégyellje magát! Okulhatott volna a történtekböl!
És csúnyán szidta Gorcsevet...
- De Vanek úr, egy tisztességes megtalálónak csak jár ennyi jutalom?
- A jövöben tartózkodjék az ilyen adományoktól, még indokolt esetben is, amíg megfelelö tartalékkal nem rendelkezik.
- Rendben van. Pedig szerettem volna, ha megengedi, hogy két hónapi fizetését kiadjam, mert biztosítani akartam értékes szolgálatait; de ha azt hiszi, hogy ne dobálóddzak a pénzzel...
- Mi? - Vanek úr idegesen forgatta a fejét, azután engedékenyen legyintett. - Na jó. Hát ezt kivételesen nem bánom.
- Köszönöm - felelte hálásan Gorcsev, és átadott nyolcezer frankot.
- Kérem... - mondta morózusan és zsebrevágta a pénzt. - Remélem, ezután nem lesz oka megbánni, hogy alkalmazott. Most pedig menjünk vacsorázni...
- Már kiheverte a déli menüt?
- Ugyan kérem. Semmi bajom sem volt! - mondta fölényesen, és fehér mellényét lehúzta a torka tájékáról. Az alattomos, kemény ingmell, úgy látszik, csak erre várt, mert nyomban felszökkent és az arcára tapadt, mintha Vanek úr feje egy doboz volna, amelyre visszahelyezték a fedelet. A frakk és tartozékai idönként úgy viselkedtek, mint fékezhetetlen bestiák, ha megrohanják a szelídítöjüket. Rövid, de izgalmas közelharc után azonban Vanek úr rendezte megdühödött ruhadarabjait, kivéve egy rosszindulatú, vérszomjas mellgombot, amely szívósan marcangolta, mivel, úgy látszik, feltette magában, hogy éjfélre eljut a mellcsonttól a lapockáig, ahol majd kiesik szépen a titkár hátából.
Gorcsev egyre jobban örült annak, hogy beszerezte Vanek urat. Nagy élvezettel nézte, ahogy ott állt, szomorú frakkjában, mint egy óbudai nyári vendéglö tulajdonosa, akinél estére asztalt rendelt a walesi herceg és kísérete. Kézelöi nagyobb kaliberüek voltak a kelleténél, ezért a kabátujjakat kályhacsöszerüen gömbölyü állapotba rögzítették, és csokornyakkendöje lassú vándorútján elérte a fültö tájékát, ahol jelenleg megpihent. Az elszáradt lakkcipök orra félkörben felkunkorodott, deres, ritkult, de hosszú haja zilált volt a sok izgalomtól. Tömpe, széles orra, furcsa bajusza, csíptetöje és sanyarú arca tökéletes összhangban alkalmazkodott a ruházatához. Azért, úgy látszott, örül az ünnepi külsönek, mert megelégedett pillantással nézett végig önmagán:
- Mondaná még valaki, hogy ma reggel még teherhordó voltam?
- Aki így látja, az megesküszik rá, hogy ön egy kikapós panoptikumör, aki éjszaka Bismarck viaszmásának frakkjában szórakozik, és hajnalban ismét felöltözteti a nagy államférfit.
- A frakk jó - intette le a titkár röviden és határozottan. - Ön nem mérvadó az úridivatot illetöen. Menjünk vacsorázni.
- Foglaljon le egy asztalt. Azonnal jövök.
Az étteremben is megkülönböztetett figyelemben részesítették a panoptikumi frakkot, különösen, amikor Vanek úr a szemüvegét is elöhúzta a felsö zsebéböl, hogy az étlapot kellö elmélyüléssel tanulmányozza. Alapos ember volt. Elöételtöl a tésztáig, bortól az ásványvízig mindent megbeszélt.
- És elözöleg hozzon egy pohár vízben két teljes kifacsart citromot, mert savhiányban szenvedek.
- Rendben van.
- Nincs rendben, de itt nem tudtam gyógykezeltetni magamat.
Mielött a vacsorát tálalták, visszatért Gorcsev.
- Nyomban másképp érzem magamat, ha százezer frankom van - mondta. - Az ilyesmi fokozza a jó közérzetet.
- Honnan vett annyi pénzt?
- Gondoltam, amíg ön rendel, bemegyek rulettezni és feldobom a vagyonomat a rouge-ra. Véletlenül nyertem. Az ilyesmit jó jelnek tartom, úgyhogy rajta hagytam az egészet.
- Könnyelmü ember! Hát hiába prédikálok önnek?!
- Belátom, hogy helytelenül cselekedtem és nem teszem többé. De azért jelenleg örülök a pénznek, mert most már biztosítani tudom az ön szolgálatait, kis híján októberig.
- Még ez sem menti könnyelmüségét.
Közben megkezdték az ételek felszolgálását, és Vanek úr hosszú idöre elnémult.
Gorcsev néhány üveg sört ivott. Szokott jó hangulata, a nyereség dacára, mintha cserbenhagyta volna.
Nagyon tetszett neki Anette Laboux kedves, gyerekes mosolyú arca, a hosszú, szépen ívelt szemöldökkel.
Szerelmes volt. Éspedig alaposan.
Vanek úr viszont evett. Ha ugyan evésnek lehet nevezni, amikor valaki a fogai teljes mellözésével egészben nyeli le a táplálékot. Most éppen nekilát egy teljes pulykának, elszánt sóhajjal, mint ahogy egykor Dávid vethette magát újra a küzdelembe, egyetlen szamár-állkapoccsal, a megmaradt filiszteusok ellen.
A titkár ugyan saját állkapcsára volt utalva e tusában, de azért keményen állta a sarat.
- Mi a teendö, Vanek úr, ha ön nyomban elájul? - kérdezte Gorcsev óvatosan.
A titkár elöbb lenyelte szájából a fél pulykát, azután röviden közölte a legsürgösebb tennivalókat:
- Inget, gallért kigombolni, néhány percig szabad levegön fektetni, esetleg mesterséges légzés, és tizenhat csepp koffein vagy kámfor.
Gorcsev feljegyezte a használati utasítást és tovább ivott. Amikor Vanek úr az asztal alá esett, csak odanyújtotta a cédulát a pincérnek:
- Ezt végigcsinálni, azután Nizzába vele, Méditerranée-szálló.
Fizetett és ment.
III. FEJEZET
Hová?... Megkeresi Anette-et! Autót bérelt, és elindult vissza Nizzába. Maga sem tudta, hogy mit akar, miért szaladgál voltaképpen.
Jóval elmúlt éjfél, amikor végre meglátta... Messziröl. Az egyik szálló étterméböl magas, ösz, sovány ember jött ki, napbarnított arccal, és mellette Anette! Harmadiknak egy tábornok jött velük. Hatalmas, kéken lakkozott Alfa Romeóba szálltak. A kocsit egy néger soför vezette.
Még sohasem látott ilyen gyönyörü túrakocsit, mint amilyen ez az Alfa Romeo volt. Nem tartozott a szériagyártmányok közé. Különleges modellje lehetett a gyárnak, a legfényüzöbb nagyurak számára. A hatalmas túraautó, rendkívüli méretei dacára, szinte kecsesen szép volt. A különös fényü, kéken zománcozott karosszéria méltóságteljesen kiszélesedö öblével, makulátlanul sima csillogásával, hatalmas motorházával úgy hatott, mintha az autók királyának gögjét is belevitte volna a tervezö ebbe a korszerü gépszörnyetegbe.
A mesteri rugózás és a tökéletes technikával beépített motor összhangjával szinte nesztelenül, könnyedén elsiklott a dölyfös autó. Ez az indulás arra a határozott, de mégis puha járásra emlékeztetett, amellyel nagyon finom, visszavonultan élö mágnások ódon kastélytermük súlyos szönyegein lépegetnek magányos éjszakákon.
Megérezte-e Gorcsev ösztönösen, hogy ez az autó, amely annyi ember, söt egy kis ország életében végzetesen jelentös szerepet játszik, az ö jövöjét is irányítani fogja, ijesztöen és kérlelhetetlenül, mintha maga a Gonosz ülne a kormánya mellett?
Lehetséges. Mert kissé hökkenten nézett a távozó, csodás Alfa-Romeóra.
- Ki volt ez a két úr, a hölggyel? - kérdezte a portást, miután az Alfa-Romeo nyomában a szálló elé gördült, és egy csomó pénzt nyomott a Mikulásszakállú, formaruhás Kerberosz kezébe.
- Az ösz, sovány férfi Gustave Laboux meghatalmazott miniszter, a hölgy a leánya, és a tábornok neve Auguste de Bertin.
Gorcsev ismét bankjegyet keresgélt.
- Boulevard Victor Hugo 72. - mondta a Mikulás szakállú kapuör, és átvette a pénzt. A fiatalember ámultan nézett rá.
- Hallja! Maga igazán nem buta ember.
- Az én mesterségem három fö kelléke az ész, a pszichológia és a jól ápolt szakáll. De kell még ezenfelül...
...Hogy az elmondottakon felül még mi kell a portás hivatásához, ezt Gorcsev sohasem tudta meg. Bár az is lehet, hogy érdekelte volna. De jobban érdekelte Anette, tehát egyszerüen elrobogott, hogy életveszélyesen dilettáns módján a Bd. Victor Hugo felé siessen.
Pedig talán helyesebben cselekszik, ha tovább társalog az ösz portással, és nincs kizárva, hogy ezt tette volna, amennyiben elöre látja azt, ami ezen az éjszakán történni fog.
De hol élt már ezen a földön olyan huszonegy éves aranyifjú, aki bármit is elöre meglátott a jövöjéböl, szerelmes állapotban? Ha a fiatalemberek képesek volnának ilyen elörelátásra, mi lenne a társadalomból? Milyen horribilis számóceánná gyülne hirtelen a felbontott eljegyzéseknek, benyújtott válópereknek a száma?
Szerencsére, a természet bölcs elrendezése folytán, az ember korlátozott képességei alkalmatlanok a jövöbe látásra, és Gorcsev elindult autóján a végzetes útra, ama látszólag kézenfekvö feltevés alapján, hogy jobb, ha egy szép fiatal leány után siet, mintha meghallgatja egy ösz szakállú, vén portás eszmefuttatásait.
Pedig mennyire nincs így!
A fiatalember ott állt a fák árnyékában, és a nyaralót nézte. Miért leskelödik? Minek ácsorog itt? Maga se tudta...
Talán félórát állt ott, igen lehangoltan, idegesen, amikor két férfi közeledett. A sarki lámpa fényénél egy pillanatra láthatta öket, amíg a világosság vetülésében elhaladtak. Az egyik csavargó külsejü, rossz arcú alak volt, a másik egy köpcös, kevésbé elhanyagoltan öltözött férfi.
Gorcsev közelében álltak meg, de nem sejtették, hogy a fa mögött áll valaki.
- Egyszerüen bemegyek, és beszélek Laboux-val.
- Szó sincs róla, akkor elrontod az üzletet.
- Az ördögbe is, vagy megismer, vagy kést kap a bordájába. Nom du nom!
- Pszt!
Nyílt a kertajtó. A tábornok, úgy látszik, csak elkísérte Anette-éket, és most hazatéröben volt.
Az út sürü fái között nem jutott keresztül a közeli lámpák fénye. A csavargó külsejü hirtelen a tábornok elé állt...
- Ne siessen, de Bertin! Megismer még? Én Portenif vagyok.
- Mit óhajt?
- Tábornok úr - szólt egy érdes hang, nyilván a köpcös -, jelöljön ki egy helyet, ahol hajlandó tárgyalni velünk.
- Nincs magukkal semmi tárgyalnivalóm, és...
Portenif sújtott valamivel. A tábornok hátraugrott, és kardot rántott, de a köpcös megragadta a csuklóját, és Portenif újabb csapása talált.
Ekkor azonban közbevetette magát Gorcsev. A két útonálló nem is sejtette, hogy valaki tartózkodik a közelben. Az ellentámadás váratlan volt.
Portenifet valahonnan egy eröteljes ökölcsapás érte a száján, hogy elöntötte a vér, és kizuhant az útra, a köpcös egy alattomos rúgástól a kerítésnek repült...
- Segítség! - kiáltja egy nöi hang a villából, bizonyára Anette.
- Rendör! - kiáltja a tábornok, a villa falához szédelegve...
- Gazember... - hörögte a köpcös, és valamivel ismét a támadó felé suhintott, de az illetö részéröl akkora pofon elözte meg, hogy elsötétedett elötte minden.
Egy rendör futó léptei kopogtak az aszfalton. A köpcös és Portenif elsuhantak. Egy másodpercre sem látták Gorcsevet a sötétben.
- Eszméletén van? - kérdezte egy kellemes férfihang a tábornokot.
- Igen... De vér folyik a szememre...
Egy hosszú árny tünt fel a villa kapujában. Pisztollyal a kezében. Laboux volt.
- Mi történt?
- Megtámadták a tábornok urat, éppen, amikor ideértem.
- De Bertin vagyok. Köszönöm ezt a hatásos közbelépést - szólt a tábornok Gorcsevhez. Azután a rendört intézte el, aki szintén odaért közben.
- Mindenesetre hazakísérem a tábornok urat...
Miután de Bertin elment, Laboux Gorcsevhez fordult:
- Ön kitünö ember! Két támadó ellen segítségére sietett a tábornoknak...
- Két ember? Nem létszám. A sanghaji Vi-Sung téren egyszer tizenkét sofört inzultáltam.
- És a saját lábán távozott?
- Kénytelen voltam vele, mert fuvarképes autóvezetö nem maradt a környéken.
Laboux jóízüen, harsányan nevetett.
- Maga egy egészen elsörangú pofa! Meghívnám a házamba, ha nem lenne ilyen késö éjszaka... Remélem, valamelyik nap lesz szerencsém...
- Bizonyára már holnap. Ugyanis az a tervem, hogy megkérem a kedves leánya kezét.
Laboux nagy szemeket meresztett.
- Mi?... Mit mond?...
- A délután folyamán sétálgattunk...
- Tehát ön az, aki Lingeströmöt összevagdalta? - kiáltotta az apa. - Nézze fiatalember, ön néhány perc elött úgy viselkedett, hogy most nem mondhatok mást: távozzék.
- De...
- Most súlyos leckében lenne része, amiért kompromittálta a leányomat. Sajnos, azonban nem tehetek semmit önnel, mert egy vendégemet megvédte, és ezzel lekötelezett.
Gorcsev rövid tünödés után szomorúan így szólt:
- Mondja uram... egy kérdésem volna: ha teszem azt, valaki szereti a leányát, és az illetö különben jó férje lenne, megtagadná tölük atyai áldását csak azért, mert a völegény önt megverte valamikor? Persze alapos verésre gondolok.
Laboux egészen eléje állt, és harsányan nevetett.
- Úgy érti, hogy maga megverne engem, de azért nem teszi?... Hát ide hallgasson! Maga ugyan sohasem lesz a vejem, mert léha, kétes egyén.
- Erre majd visszatérünk...
- Hogyne - hagyta rá csillogó szemmel Laboux, és különös, lázas öröm kifejezése ült az arcán. - Azt azonban megnyugtatására közlöm, hogy amennyiben mégis vejemmé fogadnám, csak elönyére szolgálna az említett affér!
- Ez esetben verekedjünk. Jó? - ajánlotta az ifjú, és az ö szeme is csillogott.
- Figyelmeztetem - mondta Laboux, és megnyalta az ajkait, mint aki régen nélkülözött ínyencfalathoz jut. - Jobb, ha eltisztul innen!
- Társalogni akar, vagy verekedni?
- Verekedni! - mondta a napbarnított, öszes úr, lelkesen.
- Helyes. Kezdjem?
- Várjon, ne itt... Legyen szerencsém a villámban. Parancsoljon.
Csupa mosoly és udvariasság volt a két ember. Miután beléptek a villa kertjébe, Laboux-nak eszébe jutott valami!
- Bemegyek egy percre a házba, hogy a leányomat megnyugtassam, addig szíveskedjék helyet foglalni itt a kertben.
Igazán csodálatosan szép és jószagú rivériai éjszaka volt. Gorcsev leült a pompás virágok között egy köpadra, és cigarettázva álmodozott, egyrészt Anette-röl, akibe szerelmes volt, másrészt Labouxról, akit majd megver, ha visszatér.
Nem kellett soká várakozni. Rövidesen jött a házigazda. Egy üveg brandyt hozott két pohárral és töltött.
- Egészségére!
Kiitták, és egymásra mosolyogtak közben, mint régi jó barátok.
- Kezdhetjük?
- Várjon - mondta Gorcsev. Levette a kabátját, és egy fára akasztotta, azután kibontotta a nyakkendöjét és a gallérját.
- Mi az?! - türelmetlenkedett Laboux. - Verekedni jött ide, vagy fürdeni?
- Kora hajnalban nehéz a szakadt ruhadarabokat pótolni - felelte, és Laboux kénytelen volt ezt az érvet elfogadni.
- Ne csodálja, hogy türelmetlen vagyok - mentegetözött -, de tizenöt éve nem verekedtem - mondta réveteg meghatottsággal, mint egy idösebb hölgy, aki feledhetetlen velencei nászútra emlékezik.
- Nem lenne jó, ha gyakorolna elöbb kissé? Tizenöt év nagy idö.
- Ha a cipöjét nem kívánja levetni, fogjunk hozzá! - üvöltötte az atya harciasan.
- Tessék, és...
Gorcsev nem folytathatta, mert Laboux a szavába vágott. De a szó szoros értelmében és olyan erövel, hogy a fiatalember egy festöi ívben belerepült a szökökút medencéjébe. Úgy bukott fel, álmélkodva és szédelegve, mint valami bösz Neptunus az egyik antik tárgyú festményen.
Ez a pofon klasszikus volt a maga nemében. Zúgó aggyal csodálkozott és megrázta néhányszor a fejét.
- No?! - ordított türelmetlenül Laboux. - Maga állandóan fürdeni akar?
Gorcsev kimászott a vízböl. Ekkor kapta a második pofont, hogy visszahullott, és elmerült egy idöre mint a búvár, ha teleszívott tüdövel az óceán fenekére ereszkedik.
Mielött a harmadik pofon elérhette volna, kiugrott a medencéböl. A hold elöbukkant, és megvilágította a két férfit. Gorcsev vigyorgott.
- Gratulálok. Egész jól üt. De hát ez még nem az igazi.
- És mit szól például ehhez?
...Laboux csodálatosan gyors ütéseinek egyike elindult, de nem ért célt. Gorcsev elkapta a csuklóját és könnyedén megcsavarta, úgyhogy szívélyes házigazdája egy keringöszerü forgást végzett a válltengelye körül, majd egy balegyenes teliTalálattól belezuhant a szökökútba. Innen Gorcsev kiemelte, de csak azért, hogy kétszer pofon üsse, és miután ezzel megvolt, ismét visszanyomta az atyát. E müveletet többször megismételte, fehérnemüt paskoló falusi nök módján, átlag két pofon után egy visszanyomással, addig, amíg a lebuktatott Laboux helyett valami bravúros módon egy hosszú láb emelkedett ki talppal a vízböl, és a meglepett Gorcsev arcát precíz rúgás érte, hogy feldöntött egy fonott garnitúrát. Rövid kézitusa után birkózva gurultak a földön, néhány kerti bútor romjai között.
André, a lakáj, aki oldalszakállával és modorával úgy hatott, mint egy hírneves színmüvész kabinetalakítása, felébredt a zajra, és elhatározta, hogy lesiet a kertbe. Gyorsan felöltözött, mert semmiféle esemény nem kényszeríthette arra, hogy hiányos öltözékben mutatkozzék a szobáján kívül.
Odalent, az éjszakai kertben teljes sötétségben tombolt a
harc. A hold egy nagy felleg mögé bújt idöközben. Mind a két küzdö
megállapította, hogy a másikban emberére akadt. Egymás torkát fogva gurultak,
és a széttöredezö
Gorcsev egy kézzel a torkát fogta Laboux-nak, a másikkal két ökölcsapást irányított részint az orr és száj közé, az áll irányába, részint a bal szemre. A harmadik ütés fültöre került volna, de Laboux most felrántotta a térdét, és ettöl Gorcsev elrepült, egy kis mütó dús lótuszai közé, nyakig a hínárba...
De máris kint volt a medencéböl, és a pázsiton feléje sietö árnyat pontosan gyomorba rúgta, majd amikor ez felkiáltva elörehajolt, alulról felcsapott az öklével, hogy ellenfele hangtalanul zuhant egy csoport festöien szép harlemi tulipán közé...
- Nem volt helyes eljárás öntöl - szólalt meg mellette Laboux -, hogy ártalmatlanná tette a lakájomat.
- Az ördög vigye el!
André, aki alkalmatlan idöben érkezett a verekedés színhelyére, most ájultan feküdt a harlemi tulipánok között. Lassan megmozdult, de látszott, hogy nehéz minden tagja.
- Azt hiszem elég volt - mondta Gorcsev.
Lihegve nézték egymást. Virradt. Lassú, nagy cseppekben hullott róluk a víz.
Gorcsev felvette a kabátját, feltette a szalmakalapját és a fekete keretes monoklit. Ezzel most olyan volt, mintha egy pápaszem lenne rajta, mert a másik szemén is volt egy kidudorodó, fekete karika, Laboux öklétöl.
- Igazán élvezet magával verekedni.
- Ha a veje lennék, annyit verekedhetnénk, amennyit akar - kérlelte a toprongyossá vert atyát.
- Eszem ágában sincs a leányomat valami elszánt tacskóhoz adni.
- Az én koromban ön sem lehetett öregebb nálam.
- De kijártam az élet akadémiáját... Én a légióban hösködtem, nem a Riviérán.
- Azt hiszi, ez olyan nagy dolog?
- Tudja mit? - mondta gúnyosan Laboux - lépjen be a francia idegenlégióba, és ha leszerelt, nem lesz semmi akadálya annak, hogy elvegye a leányomat.
Gorcsev egy másodpercig némán állt.
- Na, ugye? - mondta gúnyosan Laboux. - Ez kissé erös volt?
- Csodálkoztam - mondta Gorcsev -, hogy csak ezt kívánja. Igazán semmiség, még ma jelentkezem.
- Csak próbálja meg! Maga hencegö.
- Maga nagyképü fráter - mondta Gorcsev, és dühödten elindult a kapu felé.
A fordulónál, a vak sötétségben egy vödör mészbe botlott, ami végképp fölingerelte.
- Hencegö alak! - kiáltotta utána dühösen Laboux.
- Mit mondott?
- Hencegö, ostoba fajankó!
Gorcsev dühödten megragadta a vödörböl kiálló meszelöt, és ahogy csak a sötétségben lehetett, rohant a kacskaringós úton visszafelé. Amikor meglátta a másik férfi árnyát, habozás nélkül belenyomta a hatalmas pamacsot az arcába, hogy eltünt a mészragacsba az egész fej, azután odacsapott az ecset fakorongjával:
- Fajankó vagyok?... Mi?... - Az ecset jobbról-balról csattogva lesújtott, majd egy utolsó, hatalmas ütéssel betaszította ellenfelét a szökökútba, de még ott is fejbevágta néhányszor, amikor hörögve felbukkant a vízböl. - Fajankó vagyok?... Felelj!... Ki vagyok én... mi? Fajankó?
- Ne faggassa tovább - mondta mellette Laboux. - A lakáj nem tudja, hogy ön kicsoda.
André úgy függött aléltan a földre, kétrét hajolva a szökökút kávájáról, mint egy bábszínházi viaszszereplö az elöadás szünetében.
- Ez mindig rosszkor jelenik meg - dünnyögte Gorcsev.
- Most már menjen haza, barátom, mert lassan felébred a háznép.
- Nem megyek haza! A légióba megyek.
- Mit blöfföl? Azt hiszi, ilyesmi hatással van rám? Mehet a légióba is, ha tetszik!
És könnyedén a vállára dobva Andrét, otthagyta a fiatalembert. Gorcsev dühösen és szélvész gyorsasággal kisietett.
Most megy és nyomban belép a légióba!
Mint az örült, rohant autóján a legelsö kaszárnyához. A kapu elött megállt és feldöntött egy faköpenyeget, majd visszafelé farolva, a hátsó sárhányóval elkapta az egyik posztot. Már úgy volt, hogy alarmot fújnak, mert az örség azt hitte, hogy egy gépesített civil megtámadta a laktanyát, mire nagy nehezen megállt az autó.
Gorcsev csuromvizesen, szmokingban, azonnal jelentkezett a laktanya toborzóirodájában. Egy álmos ügyeletes tiszt elé vezették.
- Neve? - kérdezte az álmos ügyeletes.
- Gorcsev Iván.
- Fel akarja vétetni magát a légióba?
- Igen.
- Vagyona van?
- Valami százezer frank lehet a zsebemben. Kissé elázott ma egy éjjeli testgyakorlás alkalmával.
A hadnagy figyelmesen megnézte az összevert, gyürött, de még így is jóképü ifjút.
- Mi készteti arra, hogy százezer frank birtokában felvétesse magát a légióhoz?
- Szerelem.
A tiszt jelentösen bólintott. Franciaország hagyományai megóvják e szó pátoszát és tekintélyét a korunkban oly divatos gúnyolódástól.
Amikor aláírta a szerzödést, elvették valamennyi okmányát, és a tiszt egy utalványt adott át.
- Ez a vasútjegye és egyben személyazonossági igazolványa, amivel Marseille-ben jelentkezik. Ön most már katona, parancsa úgy szól, hogy az elsö vonattal Marseille-be utazik, ahol jelentkeznie kell Fort-St.-Jeanban. Országos körözést bocsátanak ki maga ellen, és elfogatása esetén súlyosan megbüntetik, ha a délutáni vonattal nem érkezik Marseille-be. Az indulásnál ellenörzik, tehát a pályaudvaron ezt az utalványt köteles felmutatni. Megértette?
- Értem, hadnagy úr.
- Ön e szerzödés aláírásával a francia gyarmati hadsereg közlegénye lett. Jogilag a hadbíróság vonja felelösségre, amely halálbüntetést is kiszabhat. A dicsöségéröl világhírü légionárius zászlót fogja szolgálni. Tegye ezt férfihoz méltóan. Sok szerencsét barátom.
A tiszt kezet nyújtott, és két perc múlva Gorcsev ismét a kapu elött volt, ahol fordulóhoz manöverezett a kocsival. Oldalra csavarta a kormányt és indított, de elfelejtette levenni a hátrakapcsolást, tehát letarolt egy reklámtáblát. Miután sikerült az elörekapcsolás, sebes fordulattal felszaladt a szemközti járdára, ahonnan végül is elindult, és a tengerpart felé robogott...
IV. FEJEZET
Igen tisztelt Uram!
Horogütései után ítélve, ön gentleman, amiben különben sem kételkedtem. Tegnap éjszakai heves eszmecserénk végeztével megígérte, hogyha belépek a légióba és visszatérek, úgy a leszerelés után nem tagadja meg tölem leánya kezét.
Van szerencsém tisztelettel közölni, hogy a mai napon felvétettem magamat a légióba, amit a birtokomban lévö A. 1172/27 1936 iktatószámmal ellátott utalvány bizonyít, és mire e sorokat kézhez veszi, már jelentkeztem katonai beosztásomért a marseille-i Fort-St.-Jeanban.
Mivel nemcsak a horogütései, hanem a jobbkezes lengöszvingjei is többszörösen meggyöztek arról, hogy ön úriember, szerintem nincs többé abban a helyzetben, hogy leányát máshoz adja nöül mindaddig, amíg obsitommal nem jelentkezem, vagy esetleges elhalálozásom (amire csak igen kis eséllyel biztathatom) nem menti fel ígérete alól.
Kérem megállapodásunkat Anette leányával közölni, és abban a reményben, hogy André nevü lakája rövidesen felépül, zárom soraimat.
Igaz tisztelöje:
Gorcsev Iván
A tábornok homlokán még ott volt a fekete kötés. Gondterhelt arccal hallgatta végig Laboux-t, ki hangosan olvasta a levelet. Mindez Laboux nyaralójában történt, az eseménydús éjszakára virradó reggelen.
- Csakugyan azt mondtad neki, hogy hozzáadod Anette-t, ha belép a légióba? - kérdezte a tábornok.
- És ha mondtam? Csak nem képzeled, hogy Anette-t egy ilyen jöttment, szélhámos menyasszonyának tekintem, mert félreértett egy tréfát?!
- Mi a legsúlyosabb kifogásod a fiú ellen? Amit eddig felhoztál, alig terheli.
- Te... véded?
- Egyelöre csak ö védett engem. Két csavargóval szemben.
A tábornok töprengve járkált fel és alá a szobában. Nem szólt semmit. Ez a hallgatás idegesítette Laboux-t.
- Mondd ki öszintén, kérlek, mi a véleményed az ügyröl?
- Gustave! Mi húsz éve vagyunk jó barátok... Szeretném, ha nem kívánnád, hogy véleményt mondjak...
- Megkövetelem, hogy nyíltan beszélj.
- Az más. Tehát: egy fiatalember, aki életvidám, egészséges és nem is szegény, jelentkezett ma éjjel légionáriusnak. Miattad.
- Tudhattam, hogy ez az ember örült?
- Tudhattad, hogy mi a légió!
- Eh - kiáltotta sápadtan, tettetett közönnyel Laboux - te nagyon is érzelmesen fogod fel az ügyet! - csengetett és idegesen szólt a belépö lakájhoz: - André! Hozzon konyakot.
A lakáj szeme alatt ibolyaszínü véraláfutás látszott, és a szája feldagadt. Olyan volt most, mint egy híres színmüvész sikerült kabinetalakítása a Notre Dame-i toronyör-ben.
Betöltött, majd az igazi lakájnak azzal a jellegzetes arckifejezésével távozott, amelyben mindig van némi megvetés, bizonyos fokú sértett önérzet és egy kevés drámai gög a gazdájával szemben.
- Egészségedre - mondta Laboux, de a tábornok nem koccintott.
- Ismernem kell az álláspontodat, Gustave. Félek, hogy ebben az ügyben nagyon eltér a véleményünk az adott szóról.
Laboux felugrott.
- Hé! André! Parker álljon elö a kocsival.
- Mit akarsz?
- Megkeressük azt az embert. Te is velem jössz. Talán még nem késö!
- Egy úr várakozik a hallban - jelentette André.
- Senkit sem fogadok... Nem is vagyok itthon... Gyere! A melléklépcsön lemegyünk.
És elsiettek a tábornokkal, hogy elökerítsék Gorcsevet. Akár a föld alól is!
André visszatért a hallba, ahol a vendég várakozott.
- Monsieur Laboux nem tartózkodik itthon - jelentette a látogatónak. - Mit mondjak, ha visszatér, ki kereste?
- Gorcsev Iván vagyok.
- Monsieur Laboux bizonyára sajnálja majd, hogy nem tartózkodik itthon.
- Kedves André bátyuska - felelte Gorcsev -, az ember saját otthonában nem tartózkodik, hanem lakik.
- Monsieur Laboux-nak nincs kifogása a beszédmódom ellen.
- De. Csak nem mondta magának. Most jelentsen be Laboux kisasszonynak - szólt könnyedén, majd leharapta egy szivar végét, és úgy köpte el André feje mellett, hogy a lakáj összerezzent.
- A mademoiselle ilyenkor nem fogad - felelte konsternáltan.
- Ide hallgass, te André! Én nem szeretek várni, nem ismerek ellentmondást, eredj, atyuska, és tedd, amit mondok, mert ha megharagítasz, felpofozlak.
- Nem vehet rá kötelességmulasztásra!
Erre egyszerüen félretolta a lakájt, és szépen felment a lépcsön.
Az emeletre érve sorba benyitott a szobákba. Néhány meglepetés is érte. Például a fürdöszobában, ahol a zongoratanárnö tartózkodott pillanatnyilag a kádban, továbbá egy kisebb fülkénél, amelyböl egy védöoltástól gyengélkedö kutya rohant ki üvöltve. Ez késöbb megmarta a hisztériásan futkosó zongoratanárnöt, és azt is beoltották veszettség ellen.
De végre az egyik szobánál, ez a huszadik lehetett, Anette hangját hallotta:
- Mondja meg, kérem annak az úrnak, hogy bízhat bennem, ott leszek.
Valakivel beszélgetett a leány.
- Az ön érdeke kisasszony, hogy eljöjjön - felelte egy rekedt, borízü hang. - Megnyugtatom, hogy senki sem akarja bántani.
Gorcsev eléggé el nem ítélhetö módon belesett a kulcslyukon. És attól, amit látott, kis híján hanyatt esett.
A szobában Anette-tel szemben ott állt a csavargó, aki megtámadta a tábornokot!
A Portenif nevü.
- Szóval nem felejti el, kisasszony? Toulon, Texas vendéglö. Különben a város elsö benzinkútjánál amúgyis megvárom, hogy ne kelljen érdeklödnie.
A borízü hang tulajdonosa az ablakhoz ment, és mintha ez a legtermészetesebb módja lenne a távozásnak, köszönt, kilépett a párkányra, és eltünt.
Kétségtelen, hogy Anette látogatója azonos volt a tábornok egyik támadójával. A verekedés ugyan vaksötétben folyt le, de elözöleg Gorcsev a fa mögül látta a két embert, amikor azok a sarki lámpánál elhaladtak. Annyi elönyt ez most mindenesetre jelent, hogy a két briganti nem ismeri öt fel, ha találkoznak, viszont ö jól megjegyezte az arcvonásaikat. Elhatározta, hogy nem lesz fogadatlan prókátor a leány ügyében és nem említi a hallgatódzást, csak ha Anette a saját elhatározásából beavatja ügyébe.
Valaki megérintette a vállát. André állt mögötte villogó szemekkel.
- Uram! Ez az eljárás...
Gyorsan leütötte a lakájt, és a rekamié alá tolta, azután kopogott.
- Ki az?
- Gorcsev Iván.
A leány csodálkozva nyitotta ki az ajtót.
- Hogy jött idáig?...
- A lépcsön... Drága.
- Hol van André?
- A kedves öreg lakájhoz látogatóba érkezett egy vidéki rokona, és most megmutatja neki a várost...
- Mit akar?
- Az éjjel megkértem a kezét.
- Tréfál...
- Az egyetlen ügy, amivel sohasem tréfálnék. Megkértem a kezét, és az édesapja beleegyezését adta házasságunkhoz.
- Ez... igaz? - kérdezte Anette, és a szeme felragyogott.
- Annyira, hogy megcsókolom.
Magához rántotta a leányt, és többször is megcsókolta. Anette ellenkezett.
- Ezenkívül búcsúzni jöttem, mert az édesapja ahhoz a feltételhez kötötte a beleegyezését, hogy lépjek be a légióba.
- Micsoda?... Erröl szó sem lehet!
- Ugyan! Ilyen csekélységen nem akadhat fenn az ügy! Természetesen azonnal jelentkeztem a kaszárnyában.
- Maga örült! Nem fog beállni a légióba... - kiáltotta ijedten.
- Már megtörtént...
- Átviszem a kocsimon Ventimigliánál a határon!
- Ne fáradjon, Anette. - Nevetve veregette a leány arcát. - Én vagyok a világ legcsökönyösebb embere. És azt hiszem, igaza volt az apjának. Nem árt, ha megkomolyodom kissé. Az egész história olyan örült és olyan szép, hogy nem szabad elrontani. Magáért fogok szolgálni, Anette.
- Kérem... Gondolja meg... Ez örültség!
- Az élet csak úgy szép, ha örült is egy kissé...
- Ha valami baja lesz, Iván... tudja meg: én nem megyek máshoz feleségül.
- Nagyon kérem, hogy ilyent ne is mondjon. Csak egészen hülye férfiak szeretik, ha hölgyük besavanyítja magát bánatában. Amennyiben elhalálozásom miatt nem térnék vissza, úgy azt kívánom tiszta szívböl, hogy találjon másvalakit, akivel jókat nevet, és nagyszerü házaséletet él... Isten áldja, Anette...!
Egy utolsó csók, és elsietett. A délutáni vonattal Marseille-be kell utaznia! A hallban André lépett eléje dölyfös, szigorú, kissé dagadt arccal.
- Egy lépést sem! Rendörért küldtem, és...
Gorcsev sietve leütötte, és a zongora alá tolta a lakájt. Azután elment.
Ezalatt Laboux és a tábornok megkezdték a hajszát Gorcsev kézre kerítésére. Elsösorban a Méditerranée szálló-ban érdeklödtek. Gorcsevet nem ismerték a portán, de egy hibbant oroszról mintha hallottak volna. A fejedelmi lakosztályban hallottak róla utoljára, revolverlövések formájában, mert pontos találatokkal oltotta el hat falikar körtéjét. Ezután Vanek úrral beszéltek, a fejedelmi lakosztály gardróbszekrényében. A titkár ugyanis tériszonyban szenvedett, és nem bírta a sok tágas, elökelö szobát. Az a falba épített, hatalmas szekrény, amelyben mindössze a derék úr tartalék poggyásza, egy keménykalap, egy úszónadrág és az esernyö tartózkodott, még mindig kétszer akkora volt, mint utóbbi szállása, ahonnan néhány hónappal ezelött kiköltözött.
A titkár álmából ébredt, tehát kissé morózusan fogadta az érdeklödöket.
- Egy urat keresünk! - mondta Laboux.
- No és? Csak rajta. Vagy zavarom ebben önöket?
- Nem tudja, hol lehet most?
- Kicsoda?
- Gorcsev Iván.
- Az a féleszü orosz? Igazán nem tudom - mondta töprengve. Laboux felsóhajtott, és a tábornokra nézett.
- Szokott Monte-Carlóba járni?
- Tegnap ott voltam.
- Gorcsev felöl érdeklödöm, uram!
- Ő bizonyára eljár a kaszinóba - sürgette a választ de Bertin.
- Kedves uraim - felelte Vanek úr eltünödve. - Ha már megtiszteltek nagybecsü látogatásukkal, mondják meg nekem: ki ez a Gorcsev?
- De hiszen maga a titkára?!
- Ez nem zárja ki, hogy tudjak róla valamit. Őszintén szólva, nekem gyanús ez az ember. Szeretem, de gyanús. Meglátják, itt még kiderül valami, egy külföldi rovancsolás kapcsán.
A tábornok elhúzta ujjait a homloka elött, hogy népiesen jelezzen egy szomorú elmegyógyászati diagnózist, és azt mondta Laboux-nak:
- Gyere, Gustave.
Laboux kezdte belátni, hogy ostobaságot követett el. Tüvé tették Nizzát, a környékét, hiába: Gorcsev sehol sem volt. Este kilenckor holt fáradtan hazatértek, André fogadta öket a hallban. A lakáj elég megviseltnek látszott. Az egyik szájaszéle például berepedt valamitöl idöközben.
- André! Egy Gorcsev Iván nevü embert keresek. Menj a rendörségre...
- Gorcsev úr ügyében már voltam a rendörségen, de ö sajnos közben elment.
- Hogyan?!... Mikor ment el?
- Nem láttam.
- Hol voltál közben?!
- A zongora alatt...
- Elözöleg hol voltál?!
- A rekamié alatt... Ugyanis Gorcsev úr a reggeli órákban rajtaütéssel megszállta a lakást, azután behatolt a kisasszony szobájába, és engem több alkalommal ártalmatlanná tett. Ilyenkor azt az eljárást alkalmazta, hogy alélt állapotban egy bútor alá helyezett el.
Felrohantak a tábornokkal, négyesével ugrálva a lépcsökön. Anette-t a szobájában találták. Keservesen sírt.
- Hallom, Anette - kezdte bátortalanul az atya -, hogy Gorcsev itt volt...
- Ehegy... ohórája elutazott - zokogta a leány. - Te küldted a sivatagba! Tudd meg, hogy a menyasszonya vagyok, és ha meghal, én is utána pusztulok.
- Anette... ne beszélj így... Én megbántam már... De hát mit csináljak... Talán csak van esze, és megszökik mégis...
- Neki nincs esze és nem szökik! - sírta Anette.
A két férfi némán állt, és a leány könnyei sürü, nagy cseppekben hullottak, egyre hullottak... Borzasztóan elkeserítette a fiatalember pályaválasztása.
André jött be és jelentette:
- Azt hiszem, valaki Gorcsev úr felöl hoz hírt!
Lingeström lépett a szobába, felkötött karral, bepólyált fejjel és tapaszoktól tarka arccal...
V. FEJEZET
Rövid, kínos szünet után Laboux bizonytalanul megszólalt:
- Igen szomorú voltam... amikor Anette közölte, hogy az az örült fiatalember...
- Ezt senki se merje mondani! - kiáltotta villámló szemekkel a leány. - Gorcsev Iván eleget tett egy kihívásnak gentleman módján!
- Mademoiselle Anette védelmében történt az összeütközés - jegyezte meg a báró.
- Nem kértem a védelmét! És tudtommal a kapcsolatunk nem kötelezte ilyesmire!
- Ezért kerestem fel, Anette. Ugyanis... Kérem! Miért nevet?!
- Bocsánat... haha...
És kiszaladt. A tábornok és Laboux összenéztek. Bolond ez a lány. Hát ha még látták volna, hogy a másik szobában leül a szönyegre, és folytatja a kacagást. Mert eszébe jutott Gorcsev, amint a kalapját forgatta zavartan, és így szólt lesütött szemmel: "Levágtam a fülét... baj?"... Haha!
Azután minden átmenet nélkül bögött. Most a légióban van már... Ez a kedves... kedves örült. Már odaért. Hat óra...
Szent Isten! Hat óra!... Neki Toulonban kell lenni!... A benzinkútnál várják!
Sietve magára kapkod köpenyt, kalapot és elrohan...
...Az urakat kissé fagyos hangulatban hagyta hátra a szalonban. Elöször báró Lingeström szólalt meg:
- Úgy vettem észre Anette magatartásából, hogy reményeimet illetöen nincs okom optimizmusra.
- Én is azt hiszem... - felelte öszintén Laboux. - Mit csináljak? Ez a veszett fiatalember felborította a számításainkat.
- Azt tudja - kérdezte Lingeström de Bertint -, hogy Portenif Nizzában van?
- Már találkoztam vele - felelte a tábornok, és megigazította a homlokán a fekete kendöt, mintegy alátámasztva az állítását.
- Ön talán érintkezésbe lépett azzal az alakkal? - kérdezte a házigazda.
A báró habozott.
- Amióta úgy láttam, hogy Anette iránti érzelmeim viszonzatlanok, azóta csak egy szempont maradt számomra ügyemben, hogy az elönyösebb megoldást válasszam.
- Értem. Anette keze lett volna a módja annak, hogy a báró úr habozás nélkül velünk legyen.
- És ha így van?
Laboux egy vizespohár konyakot töltött, kiitta, és nevetve nézett Lingeström báróra.
- Őszinte legyek?
- Kérem...
- Szívböl örülök, hogy a leányom nem önt választotta férjéül, báró úr.
- Hogy érti ezt?!
- Én, kérem, úriember voltam mindig, de mielött milliomos lettem, leszolgáltam a Szahara poklában néhány esztendöt... Azóta, nom du nom! szeretem az élet komoly pillanataiban a kacskaringós szalonnyelv helyett a légionárius egyszerüséget...
- Tudom, hogy a légióban volt. És azt is említették, hogy nagy híve az egyszerüsített eljárásoknak...
- A pokolba is... Ez valami irodalmi ízü malícia akar lenni?! Hallja, velem ne fölényeskedjék, mert többet tanultam életemben, mint maga. Azonban Shelley versein kívül elsajátítottam a klasszikus horogütést is...
- Gustave - szólt közbe a tábornok.
- Csak hagyja, tábornok úr. Engem érdekelnek a házigazda eredeti provinciális megnyilvánulásai...
- Ön megsebesült és a vendégem is. Ha bocsánatot kérek, csak azért teszem - mondta Laboux, és még egy pohárral ivott az erös szeszböl, mintha víz lenne. - Lássa be, hogy furcsa volt, amikor szerelmi vereségét összefüggésbe hozta egy másik üggyel, amely nem tartozik Anette-re!
- Gorcsev úr megjelenése kissé megrendítette a bizalmat a mi összeköttetésünk szilárdságában...
- Ide hallgasson! - förmedt rá durván. - Az én szavamnál szilárdabb alap egy összeköttetéshez nem kell! Ezt tessék megjegyezni... Ami Gorcsev urat illeti, az az ember sültbolond, és le kéne löni azonnal, mert különben Isten tudja, hogy mit fog még csinálni, de igazi férfi, és olyan lengöütései vannak, hogy kalapot le. Mert különben lerepül. És... hm... Vívni is tud, amint látom - tette hozzá. A bepólyált báró pulykavörös lett.
- Mint idöközben megtudtam, ez a Gorcsev agent provocateur! - kiáltotta.
- Ezt bizonyítani is tudja?
- Tizenhat éves korában sporttréner volt, tehát hivatásos vívó!
- Én boxtréner voltam a katonaságnál - szólt közbe Laboux -, és külön zsoldot húztam a tanórákért, azért, remélem, gentlemannek tart!
- Tizenhét éves korában matróz lett - folytatta Lingeström az adatait. - Tokióban egy hónapot ült a börtönben orvhalászatért. A görög kikötökböl kitiltották késelésért, és késöbb harmonikás volt Port-Szuez hírhedt Vitorla Bob nevü kocsmájában...
- De hisz ez remek fickó! - kiáltotta izgatottan Laboux - és én már szégyelltem, hogy eltörte egy fogamat.
- Most már nem csodálkozom azon, hogy bennem nem lát megfelelö családtagot - felelte Lingeström égö arccal, és felemelkedett.
Igen rövid, hüvös biccentésekkel búcsúztak az urak.
- Te azt hiszed, hogy Lingeström ellenünk fordul? - kérdezte Laboux, amikor ketten maradtak.
- Miért, gondolod, hogy eddig velünk volt?... - felelte nyugtalanul de Bertin. - Elárultad neki az autó ügyét?
Laboux zavartan pislogott.
- Beszélj! Mondtál valamit az aranyról?!
- Hát... kifejezetten nem, csak... annyit említettem tréfásan, hogy az én kék Alfa Romeóm most legalább tízmillió fontot ér...
- Őrült!
- Miért félsz úgy. Az autó itt áll a ház elött, és éjszaka a néger Parker örzi a garázsban... Belátom, hogy túl korán bíztam ebben a Lingeströmben, de hát az apja olyan rendes ember volt...
- A te apád is rendes ember volt - dühöngött de Bertin.
- Ez igaz - felelte szomorúan Laboux, és csengetett.
Jött André... Az egyik szeme nem volt nagyobb, mint egy mogyoró.
- Küldd be a sofört.
- Parker nincs abban a helyzetben, hogy jelentkezzék.
- Hol van?
- A lépcsöházban ül és sír, mert valaki ellopta a monsieur autóját.
Amikor Anette otthagyta az összevagdalt Lingeströmöt és az apját, az autó még ott állt a kapu elött. A leány hiába kereste Parkert. Mit tegyen?... Beült a kocsiba, és elindította... Pedig jól tudta, hogy engedélyt kellett volna kérni az apjától. Laboux sokat ad a jólneveltség kötelezö szabályaira.
Eh! Az öreg nagyon kényes a kocsira, de végre is bizonyára megengedné, hogy egy rövid túrára vigye a gyönyörü Alfa Rómeót...
A Riviéra mesés pálmái és virágágyai között nesztelenül siklik a hófehér, sima müúton. Az enyhén halszagú, langyos, dús növényi párák Côte d'Azur-i bódulatában, szerelmesen, boldogtalanul és mégis a fiatalság bánat ellen impregnált, elpusztíthatatlan hitével ül a volánnál: Gorcsev egészen biztosan visszatér!...
A valószínütlenül sima tenger felületén két keringélö reflektor feje pásztázik forogva a világítótornyok tetejéröl. A fehér és vörös nyalábok felváltva végigvágnak vékony szálú fénykorbácsaikkal a víz sötét hátán.
Gorcsev...
Elfutja szemét a könny, és határozottan kontúrokra bomlik elötte ház, országút, pálma, úgyhogy lassítania kell.
Mi ez? A leány autós ösztöne érzi, hogy a különben kitünö olajfék mintha gyenge lenne az autóhoz... Nem fogja eléggé. Mindegy... Gyerünk! Itt az apjával kapcsolatban egy ügyet akarnak tisztázni... Ez a toprongyos ember valamiféle levelet is mutatott, amely Laboux-t megrágalmazza...
Hatvan kilométer... Hetven... A sebességmutató lüktetve halad a skálán... A széles országúton egy kocavezetö is nyugodtan futhat versenytempóban...
Ez meg mi? Nem bírja nyolcvan fölé fokozni a sebességet! Mi a csoda van evvel a kocsival? Azután még hány meglepetés: az olaj és a benzin, amint az óra mutatja, aránytalanul erösebben fogy, mint amennyit a kocsi és a megtett út indokol...
Nem ér rá gondolkozni a túrakocsi furcsaságain. Feltünik Toulon, és sietni kell, különben elkésik. Beledöl egész súllyal a pedálba, és még gázt ad, de nem képes nyolcvannál többet kihozni a kocsiból... Mintha szokványos rossz álom lenne: az ember menekülni akar, és a lábai a beidegzett futás helyett vontatottan nagyokat lépnek. Ezt érzi, amikor gázt ad egyre, de bármit csinál, az autó nem megy sebesebben nyolcvannál. Akármilyen apró Fiat vagy Topolino könnyedén lefözheti a túrakocsik fejedelmét.
Toulon!!... Ott a benzinkút. Stoppol!
A csodás olajfék parancsa ellenére a kocsi még vagy húsz métert csúszik sikoltva, mint valami rozzant, vén Ford kocsi, amelynek elkopott a fékje... Érthetetlen!
A toprongyos ember kinyitja az ajtót, beugrik melléje, és halkan odaszól:
- Gyorsan elöre! A második utcánál jobbra!
A leány ösztönösen szót fogad, indít és rohannak...
- Messzire megyünk?
- Egy perc... Ott, a téren forduljon jobbra. Tudja valaki, hogy eljött?
- Megígértem, tehát nem tudja senki. Kié az a levél, amit mutatott?
- Majd megismeri. Fékezzen a kék-piros lámpák elött a sarkon.
Citeraszó hallatszott és harmonika. Egy nö énekelt hozzá pálinkától kimart hangon. Kocsma elött voltak. A helyiség felett egy tábla függött:
|
TEXAS VENDÉGLŐ |
- Az udvar felöl megyünk be... - mondta Portenif.
Anette szó nélkül követte. Áthaladtak egy sötét telken. A ház túlsó oldalán a vezetöje benyitott valahová, Anette-et elörebocsátotta, de nem ment utána, hanem becsukta mögötte az ajtót.
A leány egy kis szobában állt, és szemben vele két férfi. Az egyik kis köpcös alakú, a másik széles vállú, magas, ösz ember.
- Jöjjön beljebb, kérem - mondta a széles vállú. Ennek értelmes arca volt és magas homloka, de ijesztö nyugalmától és határozottságától Anette megborzongott...
- Azért jöttem ide, mert egy levelet mutattak, amely bizonyára tévedés, vagy tudatos hazugság. Nem hiszek el semmi rosszat az apámról...
- Ha így van, miért jött ide? - kérdezte rekedt, gúnyos hangon a köpcös, aki kültelki eleganciáját rikító nyakkendöjével és hamis ékszerekkel tette teljessé...
- Azért jöttem, mert a gyanúnak még az árnyékát is távol akarom tartani...
Zajt hallott... Mintha egy motor begyújtásával veszödnének valahol!
- Az autómat örizetlenül hagytam...
Mielött az ajtóhoz léphetett volna, az ösz ember eléje állt.
- Itt marad!
Nem vette észre, hogy a köpcös megkerüli. Váratlanul egy patikaszagú kendö csavarodott a fejére, ebbe elfullad a sikoltása... Még érezte, hogy lefogják, azután elkábult...
...Egy örszobán tért magához. Este volt... Az asztalnál az örszobaparancsnok nagy bajuszú örmestere teát ivott. Amikor Anette felült, megfordult:
- Jobban van?
- Igen... Csak a fejem fáj és zúg... Telefonáljon Nizzába...
Az örmester nagyot nézett:
- Hiszen ott van!
Ezer harang zúgott a lány agyában. Úgy látszik, most érzi a kábítószer utóhatását.
- Kérem... haza akarok menni... - mondta bágyadtan - hozasson egy taxit...
- Nizzában leállították a jármü közlekedést - felelte a rendör, és amikor látta, hogy a leány értelmetlenül néz rá, még hozzátette: - valami rettenetesen fontos, kék színü, hatalmas Alfa nevü Romeo kocsi eltünt. A 126-513 DK. rendszámú. Hej! Mi az? Kisasszony?!... Vizet!...
Anette ájultan esett vissza a padlóra.
Körülbelül Anette-tel egy idöben indult útnak Toulon felé Gorcsev is. A titokzatos autó elkezdte játékát a gyanútlan áldozatokkal. Amikor Andrét elhelyezte a zongora alatt, Gorcsev sietve beült a kölcsönzött kiskocsijába, Laboux villája elött, hogy sietve Marseille-be érjen az ötórás vonattal, mert parancs, az parancs.
No és körözés, az körözés.
Az autója kissé megviselt állapotban volt. Különösen az egyik ajtó hiánya tünt fel. Ez bizonyára Monacóban kinyílt, amikor kocsijával a vágóhídnál várakozó ökrök közé futott. A lépcsödeszkát egy villamos horzsolta le a fordulóban, ez rendben van, erre emlékezett. De hol a csudába horpadt így be a motorház, és hol maradt az országúti fényszóró? No, mindegy...
Elöször is, gyerünk aperitifezni!
Ügyesen és óvatosan stoppolt egy bisztró elött. Most végre simán ment! Gyönyörüen fékezett, és nem ütközött bele vesztegelö jármübe.
Részint azért, mert Gorcsev kissé belejött a vezetésbe, de részint azért is, mert a bisztró elött egyetlen jármü sem vesztegelt. Ugyanis itt nem szabad gépjármünek megállni, kivéve az autóbuszt. Egy póznára erösített táblán látható a nemzetközi jelzés: vörös körben, fehér alapon, áthúzott "P" betü. Parkírozni tilos!
Gorcsev azonban nem foglalkozott soha jelzésekkel, örült, hogy szépen megállt, ha nem is pont a bisztró elött, hanem kissé feljebb, egy mozinál...
- Abszintet, kedves igazgató bátyuska - rendelt odabenn sietve Gorcsev és ledobott egy pénzdarabot.
De az ital kis híján a torkán akadt.
Egy eldugott páholyban, a bisztró hátterében megpillantotta a tábornok támadóját, a sokféle módon bekötözött Lingeström társaságában.
A két derék férfi elmélyülten tárgyalt. Gorcsev a falhoz húzódott, hogy egyvonalba kerüljön a páholy függönyével. Így Lingeström nem láthatta. A Portenif nevütöl nem tartott, az nem ismeri öt.
- A leányhoz legyenek kedvesek, Portenif. Fö az autó! Mikor beszél a Mesterrel?
- Jó másfél óra, amíg beérek Toulonba. A Texas vendéglö-ben találkozom velük.
- Szóval nem kell megijeszteni a leányt. Fö, hogy az autót ellopják. Cannes mellett, a park felé vezetö úton várom, hogy elhozza... Fizetni!
Hohó!... Hát ilyesmiben sántikál! Két hosszú lépés és Gorcsev kint volt a bisztró elött.
Itt igen nagy csödület fogadta. Az utca jármüforgalmát lezárták, mert az autóbuszok csak úgy tudtak közlekedni, hogy az ellenkezö menetirányba megkerülték Gorcsev kocsiját.
Több rendör bement a moziba, hogy az autó tulajdonosát keressék, és félbe kellett szakítani a vetítést. A mellékutcába terelt autóforgalom kilátástalan helyzetben megrekedt. Most legalább száz kocsi tülkölt, dudált egymás hegyén-hátán, és a központból kivonult a riadókészültség, hogy fenntartsa a rendet.
Gorcsev nem tudta, mi történhetett, de sietett, hát nem is érdekelte, hanem beült a kocsijába.
Nyomban vagy húsz rendör szólította meg:
- Öné a kocsi?
- Nem látta a jelzést?!
- Hogy mert itt megállni?!
Gorcsev a gyújtóval babrált, és gázt adott.
- Csak két szakasz rendör beszéljen egyszerre - mondta fel sem nézve. - Mi van?
- Ön nem jól állt meg.
- Most? Mit szólt volna, ha délelött lát a cukrászdában?
- Ez az áthúzott "P" a jelzötáblán azt jelenti, hogy itt tilos megállni!
- De uraim, én csak vezetni tudok, a képrejtvényekhez nem értek! Írják ki, hogy mit kívánnak.
A rendör közölte, hogy kétszáz frankjába kerül az ügy, ha azt szeretné, hogy ne tüzzenek ki rendörbírói tárgyalást. Miután Gorcsev ezt szerette volna, átnyújtotta a kívánt összeget, és ment. Mindössze a mozi elözetes jelentését döntötte rá egy cukorkaárus polcára, ami összevissza nyolcvan frankjába került.
Alkalmi vétel!
A szállóig gyönyörüen haladt, és végül egy hetvenfrankos tricikli árán szerencsésen fékezett. A kocsiját nyomban körülállták a kíváncsi járókelök, mert mindenki azt hitte, hogy megérkezett autóján a görög versenyzö, aki Athénböl igyekezett a Monte-Carló-i csillagtúrára, hegyen, völgyön, hóban, sárban, úttalan utakon, megállás nélkül.
De látszik is a kocsin!
Gorcsev azonnal felkereste a fejedelmi lakosztályt, és egyenesen a szekrénybe sietett. Vanek úr éppen befejezte a borotválkozást.
- Jó napot - üdvözölte a gazdáját -, két úr kereste.
- Kik voltak?
- Nem tudom.
- Mit akartak?
- Nem tudom.
- Megmondta, ki vagyok?
- Hát tudom?
- Legalább írja le a külsejüket.
- Az egyik valami magas rangú katona lehetett, a másik sovány, öszülö, barna arcú polgári egyén, kék szemmel.
- Laboux?
- Lehetséges, de ez nem látszott rajta.
- Micsoda balszerencse... Eh, mindegy...
Gorcsev leült egy fotelbe. - Ide hallgasson, öregem...
- Vanek a nevem...
- Vanek úr... most végre bebizonyíthatja, hogy mit tud. Annyira bízom önben, hogy személyesen fog helyettesíteni a közeljövöben!
- Nyugodt lehet, uram...
- Ha elvállalja a helyettesítést egy napra, akkor ezer frankot kap külön jutalmul!
- Parancsoljon velem.
- Beléptem a légióba!
- Értem. Nyugodt lehet, amíg ön katonáskodik, addig én kifogástalanul ellátom a munkakörét.
- Fordítva. Önnek kell ma este jelentkezni a Fort-St.-Jean-ban, hogy helyettesítsen a katonaságnál!
Vanek úr felugrott, és ámult vigyorral mondta:
- Uram! Akkor eldobhatják a légiót.
- Nem akarom én, hogy ön katonáskodjék. Nekem este fontos dolgom van. De nem tudtam elöre, amikor beléptem a légióba. Azonban, ha nem jelentkezem, úgy huszonnégy órán belül az egész országban köröznek.
- Mi volna tehát az én teendöm? - kérdezte Vanek úr, és kihúzta a szekrény oldalába elhelyezett nyakkendö fiókot, azután a cipödobozt.
- Mit keres?
- Egy uzsonnát tettem valahová... Ahá!
A süllyesztett öltözökészlet rekeszéböl egyetlen gombnyomásra fésü, ruhakefe, borotválkozótükör és egy csésze tea jelent meg, néhány pirítós kenyér, húsz deka szalámi és két sámfa környezetében. - Tehát?
- Tehát, ön ma este elindul az én névre szóló jegyemmel Marseille-be, jelentkezik az erödben, holnapig helyettesít, hogy ne körözzenek a távollétem miatt, és én délután leváltom önt.
- Mi történik, ha önhibáján kívül nem jöhet?
- Mivel ön a hadsereggel nincs szerzödéses viszonyban, tehát nem tarthatják ott.
- De nem is veszik szó nélkül tudomásul, hogy becsaptam öket!
- Ön polgári személy, és illetékes bírája elöl senki sem vonható el, tehát a katonai hatóságok nem bánthatják hivatalos úton.
- Kérem, ezt vállalom.
- Itt van a névreszóló jegy és kétezer frank elöleg, mert úriembernek ismerem önt.
- Én ugyan egyáltalán nem ismerem önt, ennek ellenére elfogadom a pénzt, mert úgy érzem, hogy nem fogok csalódni.
- Köszönöm a bizalmát. Nem kell félnie attól, hogy szórakozott leszek és ottfelejtem.
- Nagyon elítélem a szórakozottságot, mert minden emberi hibák között a legcsúnyább, legmegvetendöbb - mondta Vanek úr, és elegánsan kavargatta a teáját, történetesen egy cipögombolóval. Talán ha sejti, hogy mi zúdult rá ezzel a megbízatással, akkor esze nélkül elfut... De még csak nem is sejtette...
Ha meg akarjuk érteni de Bertin és Laboux lelkiállapotát, amelyben az autó eltünése után fel és alá jártak a szobában, akkor elöbb tudnunk kell egy titkot:
Laboux úr Alfa Romeója kétharmad részben tizennégy karátos aranyból volt.
A nikkellel befuttatott fényszórók, a sebességváltó, a lökhárító, az alváz abroncsa, a hamutartók és kilincsek színaranyból készültek. A legkitünöbb motort építették be, de nagy súlya miatt még így is gyengének bizonyult a fék, és csak lecsökkent sebességre volt képes.
Ezt a fantasztikus kincset most ellopták.
Amikor André jelentette az autó eltünését, a tábornok, mintha ez a hír csillapítólag hatna rá, hirtelen nyugodt lett.
- Mikor láttad utoljára az autót?
- Félórája sincsen, uram.
De Bertin telefonált.
- A központi ügyeletet kérem... De Bertin vagyok. André Laboux 126-513 DK rendszámú, kéken zománcozott, Alfa Romeo gyártmányú túrakocsiját ismeretlen tettes ellopta. A kézrekerítö vagy nyomravezetö 50.000 frank jutalomban részesül. A körözést rádión, valamennyi rendör- és csendörállomásnak adják ki. Fontos katonai iratok voltak az autóban...
Félóra múlva autón, motorkerékpáron és gyalogosan, Dél-Franciaország minden útvonalán a 126-513 DK rendszámú autót üldözte a rendörség, és állandó jelentések futottak be a Laboux-nyaralóba.
Este 7 óra: egy kék Alfa Romeót délután láttak Cannes felé az országúton, a rendszám ismeretlen... Este 8. Megállapították, hogy a 126-513 DK jelzésü kocsi Toulon elött tankolt, pont 7-kor.
Azonnal lezárták a Toulonból elágazó autóutakat, és száz meg száz közeg kutatta a város utcáit és garázsait.
Laboux és a tábornok csak egy-egy szót váltottak. Egymást kerülve, hosszában, keresztben fel és alá jártak szüntelenül.
Este 9 óra. A kék Alfa Romeo, a körözött rendszámmal, már 8 órakor visszafelé robogott Toulonból, Cannes-nál tankolt.
Lezárták a Cannes felöl elágazó utakat.
Fél tízkor jött a szenzáció!
Egy poszt jelenti: csak késön tudta meg a körözés hírét, mert a rádióadáskor egy vendéglöben gyanús egyént vélt felfedezni, és a söntéspult elött álldogált igen sokáig, hogy megfigyelje az illetöt. Látszólag vörös bort ivott, de alapjában szemmel tartotta rendületlenül ezt a kétes alakot. Késöbb megállapította, hogy az egyén nem azonos a betörés gyanúsítottjával, kilépett az utcára és meglátta a keresett rendszámú Alfa Romeót, a Bd. Victoire-on, amint körülbelül hatvan kilométeres sebességgel halad a járdán. Feljebb, az Avenue Magentán felborított egy burgonyasütöt, de megállás nélkül továbbrobogott, és végül a Promenade des Anglaises díszkertjén átvágva, befordult a plage-ra. Feltünö ismertetöjel: az autó hütöjén egy nyugágy látható, amelyröl selyem nöi kimonó függ. (Fekete alapon, aranyozott keleti minta.)
De Bertin pillantása lekalandozott a villa kapuja elé. Azután egy másodpercig úgy érezte, hogy megörült:
A 126-513 DK rendszámú Alfa Romeo ott állt a kapuban! Hütöjén a nyugágy és a selyemkimonó. (Fekete alapon aranyszínü keleti minták.)
VI. FEJEZET
Gorcsev teljes sebességgel négy óra negyvenötkor nekivágott Toulonnak. Négy óra negyvenhatkor karambol következtében leállt. Pontosan tizenhat métert tett a nizza-touloni útból. Negyven frankban kiegyezett a gözmosoda soförjével, és szélsebesen továbbrobogott. Négy óra negyvenkilenckor észrevette, hogy nincs benzinje. Gyorsan egy benzinkút elé fordult, de ezt elsodorta a helyéröl vagy nyolcméternyire, úgy, hogy tankolásról itt nem lehetett szó. Háromszázhatvan frankot fizetett négyszáz helyett, mert negyvenért beszámították az egyik fényszórót és a kézi dudát.
Miután mégiscsak szerzett benzint, ismét nekivágott, és most aztán simán kiért az országútra. Itt Gorcsev nekivadult. Százas tempóban rohant, pedig a viharos idö nehezebbé tette a kormányzást, mert a szél belekapaszkodott az elsö kerékbe, majd kiengedte, hogy késöbb ismét a kormánnyal ellenkezö irányba nyomja. Az út egyik oldaláról a másikra perdült a kocsi.
Egy utcaseprö keresztet vetett a cikcakkban száguldó autó láttán. De mégsem lett volna baj, ha nem kap jobb elsö defektet. Egy puskalövésszerü pattanás... a fék élesen csikorog, Gorcsev vadul forgatja a kormányt, de hiába... a kerékabroncsra nehezedö kocsi nekifut egy fának, felborul, kétszer átgördül az oldalán, és rémítö csörgés, csörömpölés, ropogás után az autó és vezetöje az árokba zuhannak... Vége!... Nem mozdul többé egyik sem. Kiáltozó emberek futnak össze!
- Telefonáljanak a mentökért! - rendelkezik egy tökepénzes.
- Vigyázzanak... Óvatosan emeljék - vezényli Margó, a direktrisz.
- A mentést meg kell szervezni!... - mondta egy körszakállas úr, aki a leánylíceumban kézimunkatanár volt, és mellette egy világhírü író intézkedett pizsamában...
Ekkor az autó soförülése mögül megjelent egy láb, azután egy másik. Végül fejjel lefelé, a felborult kocsi ablakából fokozatosan kibújt derékig a szerencsétlenül járt vezetö, és ebben az állapotban integetett a lábával, bizonyára azért, hogy kihúzzák.
- Szerintem, nem szabad hozzányúlni, csak ha az orvos jön - mondta a kézimunkatanár. A láb erre dühösen rugdalt... De nemigen merték bolygatni az úrvezetöt, aki mindössze derékig látszott, és felsöteste belógott az autó ablakán a roncs belsejébe.
Amikor ismét rúgott, a nadrágja kissé fesleni kezdett, és félö volt, hogy a szövet további feszülése komoly bonyodalomra vezethet. Egy matróz és világhírü író e célból lementek az árokba, hogy a közelgö katasztrófát elhárítsák. A tökepénzes azt indítványozta, hogy inkább takarják be az illetöt egy felöltövel, amíg a mentö nem jön, de a saját átmeneti kabátját nem ajánlotta fel a közérdekü célra, tehát a világhírü író és egy matróz kiemelték a derékig látszó úrvezetöt veszélyes helyzetéböl.
Szakadtan, véresen, olajosan, piszkosan elösántikált az árokból. Az orvos megnézte és megtapogatta.
- Uram! Önnel csoda történt!
- Az nálam természetes - felelte a rongyos úrvezetö. - Most hol kapok egy bérautót?
- Csak nem akar tovább autózni?! Azonnal itt lesznek a mentök! Lehet, hogy belsö vérzése van.
- Ha csak ennyire zavar, akkor nem törödöm vele... Van üres kocsija a garázsban? - kiáltotta az egyik közeli benzinkutasnak.
- Ilyen állapotban nem bérelhet autót! Olyan, mint a hulla.
- Vigyázzon a szájára, atyuska! - horkant rá az orosz.
Az idösebb benzinkutas odament.
- Hallja az úr! Tán megijeszt?
És megfogta Gorcsev karját. A katasztrófa áldozata erre nyomban úgy szájon vágta, hogy berepült az árokba, és ájultan zuhant a kocsi roncsai közé.
- Mégsem lehet belsö vérzése - mondta az orvos egy háztulajdonosnak.
Ekkor megérkeztek a mentök, rohantak az árokba, és természetesen ápolásra átvették az ájult benzinkutast. Az emberek nem szóltak semmit, mert hiszen az illetö állapota mindenképpen indokolta, hogy elsösegélyben részesítsék.
Gorcsev közben egy fa mellett veszteglö, magára hagyott kocsiba ült, és amilyen gyorsan csak tellett töle, eliramodott az országúton.
A mentök bekötözték ápoltjukat, és éppen a hordágyra tették, amikor egy rémült asszony, a benzinkutas felesége megérkezett a helyszínre.
- A férjem! - kiabálta kétségbeesetten. - Mi történt a férjemmel?
- Legyen erös, asszonyom - felelte a mentöorvos drámai egyszerüséggel -, közvetlen veszélytöl nem kell tartani.
A hordágyon fekvö benzinkutast betolták az autóba, és szirénázva elrobogtak...
Cannes-ban Gorcsev kiszállt az autóból, és vásárolt egy matrózruhát. Valahogy jobban érezte magát nyomban. Azután, mert szerette a tisztesség útjait járni, egy rozoga Chryslert bérelt, és nekivágott Toulonnak. Tíz perc múlva besült a sebességváltója. A mindenségit! Öt óra 55-kor már egy gyönyörü Mercedesen robogott, és pontban hat órakor a köztisztasági hivatal T. 106/91-es számú öntözökocsiján befutott a touloni fiúárvaház veteményeskertjébe.
Most már rövid idö alatt elérte a kikötöt, ami könnyü feladat volt, hiszen gyalog ment. Hogy valamelyest megörizze az úri látszatot, feltette fekete keretes monokliját, amelyröl sajnálattal megállapította, hogy egy lencsényi részen lepattogzott róla a celluloid, és a mezítelen drótváz látszik a helyén.
A kikötönek egy külsö rakodójához ért, ahol gyanús alakok tüntek fel sürün. Egy árkád mélyén mozgó árnyat pillantott meg. Odalépett:
- Van szerencsém, édes öregem! Nem mondaná meg, hol találom a Texas vendéglöt?
- Nem.
- Micsoda?
- Hallgasson rám, és menjen a Szilvakék Paradicsom-ba. Az is lebuj...
- De...
- Uram, hallgasson rám, és ne szóljon semmit.
- De nekem a Texas vendéglö-be kell mennem!
- Ne beszéljen sokat, a Szilvakék Paradicsom itt van a szénrakodótól jobbra, menjen oda és kész!
Ezzel otthagyta.
- Marha! - kiabálta utána Gorcsev. Az illetö visszajött. Alkonyodott. A sötét kikötöben két árny állt szemben egymással, egy magas és egy alacsony.
- Mondott valamit? - kérdezte a magas.
- Mindössze megemlítettem, hogy ön egy marha.
- Szívja vissza.
- Nem tehetem - felelte az alacsony árny. - Rövid beszélgetésünk alatt ez a benyomásom meggyözödéssé vált - és mintegy bocsánatkéröen hozzátette: - Marha, bátyuskám, mit csináljak? Nem tehetek róla...
- Most feketére pofozom magát.
- Ne mondja! Ennyire neheztel?
- Igen.... nesze... Au!
Ütésre lendülö karját a monoklis fiú elkapta, megcsavarta, és svungosat rúgott a neheztelö, gyanús járókelöbe. Mire ez belezuhant fejjel egy kis medence olajfestékbe, amellyel aznap mázolták a leggyorsabb touloni motorcsónak kéményére a "helyiérdekü kék szalag"-ot.
Gorcsev továbbsietett, és feljebb, a vámháznál megszólított egy kölyöknyi angol haditengerészt.
- Hallo boy!
- What can I do for you?! - felelte vidáman a szeplös képü suhanc.
- Kisapám, mondd meg nekem, hol van a Texas vendéglö?
- Go in the hell! - felelte mérgesen a fiú, és otthagyta.
...Ez szép. Úgy látszik, hogy a Texas vendéglö valami hírhedt hely lehet errefelé. De mégis oda kell érnie, gyorsan.
Megállított egy különös egyént, aki tökmagot evett a sapkájából, ujjatlan csíkos ruhát viselt, és egy sarki lámpának dölt. Széles nagy csontjai izmos emberre vallottak. Roppant elöreugró kacsaorra furcsán mozgott, miközben a tökmagot rágta, és a héját olyan szép rutinos módon köpte ki, hogy néha egészen távoli járókelöket is eltalált.
- Van szerencsém - üdvözölte Gorcsev, és félrekapta a fejét egy tökmaglöveg elöl.
Az ujjatlan trikójú egyáltalán nem köszönt vissza, ehelyett így szólt recsegö bariton hangon.
- Mit akar, maga mamlasz? Nyögje ki, vagy menjen a fenébe.
- Nézze, galambocskám... Hoppla! - Elkerült egy újabb tökmagcsomót. - Ma érkeztem a hajón Izlandból, és rosszul tájékozódom itt. Nem szeretnék a Texas vendéglöbe vetödni, mert valaki óva intett...
- Nem is való ilyen nyeszlettnek a Texas.
- Hoppla! Ez gól volt... Ugyanis, kérem...
Megtörölte a szemét. - Ismeröseim a Szilvakék Paradicsom-ot ajánlották. Ezért szeretném tudni, hol a Texas vendéglö, nehogy odatévedjek véletlenségböl. Hopp!
- Szerencséje van. Még véletlenül sem tévedhet arra, mert éppen a Szilvakék Paradicsom-hoz megyek, és elvezetem magát erre a helyre, ha már ilyen gyámoltalan.
A fene egye meg! Máris elindul vele! Ilyen marhaság!
- Merre van az a Texas vendéglö, hogy mégis elkerüljem? - nyögi újra Gorcsev.
- Csak ne féljen semmit és jöjjön. Ott a sarkon a Szilvakék Paradicsom. Szolíd, polgári hely.
Amikor a jelzett helyiséghez értek, némi tisztelet támadt benne a Texas vendéglö iránt, amelyhez viszonyítva ez itt szolíd, söt "polgári" hely. Mert a Szilvakék Paradicsom elött a riadókészültség autója vesztegelt, üvegcsörömpölés, robaj és több lövés hallatszott, azután egy félig agyonvert pincér rohant ordítva ki az utcára:
- Mentök! Bigeur meghalt, és a másik kettö...
Hogy mi történt a másik kettövel, ez már nem derült ki, mert egy padot dobtak a pincér után, és fejbe találták, hogy elájult. Közben a rendörök elhurcoltak egy megbilincselt, feltünöen emberi formájú egyént.
- Maga szereti a hagymásan fött birkahúst? - kérdezte a kacsaorrú - mert azt jól csinálják itt.
- Nekem mindegy, hogy mit eszem.
- Nono... Nekem nem. Szeretem a hagymás húst.
Ezt felesleges volt közölni, mert Gorcsev beszélgetésük kezdetén tisztában volt az idegen és a hagymás hús között fennálló nagyon meghitt, bensöséges kapcsolattal. A pincér közben magához tért, vállára vette a padot, és visszament a helyiségbe, ahol szerinte Bigeur meghalt, és a másik kettövel is történt valami.
- Na, jöjjön. Ilyenkor már kész a vacsora. És mert ilyen zöldfülü kölyök, hát fizetem a magáét. Ha akarja, alhat is nálam.
- Hol lakik?
- Hajléktalan vagyok.
- Akkor inkább háljon ön nálam. Nekem sincs lakásom.
- Maga marha - kiabált rá a kacsaorrú. - Én Privát Elek vagyok! Ismerem a kikötö legkényelmesebb vagonjait, és elsörangú titkos ládákat tudok.
Privát Elek, a vagonok és titkos ládák tudója elörement, és Gorcsev követte.
Egy szemüveges, sovány ember jött oda hozzájuk. Vizes, átvérzett kendöt szorított a fejéhez, és mérsékelt lelkesedéssel fogadta vendégeit:
- Csak üljenek le! - szólt rájuk gorombán. És utálattal Gorcsev felé bökött: - Ki ez a pasas?
- Nevem Cservonec.
- Mondja már!... Én Bigeur vagyok. Történt valami?
- Ön az, aki meghalt?!
- Hülyeség! - förmedt rá a fiúra. - A csaposom neuraszténiás, és valahányszor betörik a fejemet, az utcára rohan, hogy a mentöket hívja! Nap mint nap megismétlödik ez a jelenet.
- Küldjön nekünk fokhagymás birkát - szólt Privát Elek, a vagonok és titkos ládák kiváló ismeröje. - Fött babot olajjal, ecettel, és egy üveg vörösbort hozzá!
Bigeur felvette a rendelést:
- Mit meséli el mindig ezt a regényt? Tudják azt már itt, hogy miféle húst esznek az ilyen alakok - felelte Bigeur, és bekiáltott a konyhába. - A Privát Elek-féle birkából két porciót.
- Mondja, maga volt már a Texas vendéglö-ben? - kérdezte a pártfogóját, amikor ismét ketten maradtak.
- Hogy a csudába ne? Elég sürün akad ott dolgom. De hát az más! A Privát Elek fogalom itt. Az mehet akárhová nyugodtan.
Közben tálaltak, és Gorcsev türelmetlensége dacára, végre egyszer jóízüen evett babsalátát, kikötöi módra: sok borssal és karikára vágott vöröshagymával, azonfelül birkahúst és melléje vörösbort.
- Magát hogy hívják? - kérdezte vacsora közben a szomszédjától, vagonok és titkos ládák fogalommá lett ismeröjétöl. - Nem tudom elhinni azt, hogy Privát Elek. Bizonyára van emberi neve is.
- Hát ahhoz mi köze? Bemutatkozni jött vagy vacsorázni?
- Csak épp gondoltam, hogy ha már megbarátkoztunk...
- Barátkozik a fene magával!
Ez az ember egyre jobban tetszett Gorcsevnek. Bár égett a türelmetlenségtöl Anette miatt, mégis szeretett volna többet tudni a vagonok és titkos ládák szakemberéröl.
- Mi a foglalkozása?
- Rabló - felelte Privát Elek. - Miért nem iszik abból a borból?
- Micsoda?
- Tán süket? Néhány barátommal együtt bizományi útonállás-t folytatok. Egész jó mesterség.
Privát Elek, a bizományi rabló (mellékesen vagonok és titkos ládák nagy ismeröje), cuppantott egyet, elövette zsebkését, és az asztalnak könyökölve hozzálátott a vacsora utáni fogpiszkáláshoz, bicskája hegyével.
- A bizományi útonállás mint mesterség, nem veszélyes, de nem is nagyon jövedelmezö. Vannak igazi rablók, akik kisebb munkát bizományba adnak. Mondjuk ha kirabolnak egy raktárat, mi elvisszük nekik teherautóval az árut. Én bárkit leütök, és házhoz szállítom, azután mosom kezeimet.
- Hm... Ilyen megbízása régen lehetett - mondta Gorcsev Iván, és Privát Elek kezeire nézett.
- Éppen ma! Elrabolunk egy csirkefogót, és kioltjuk a gyertyáját.
- Valami gazdag örökhagyó? - kérdezte, és bort töltött magának.
- Fenét! Csirkefogó az illetö, és úgy hívják, hogy Gorcsev Iván... Na! Megfulladsz egy kis bortól?! Köhögd ki!
- Ki ez az izé... Gorcsev, ha jól értettem? - kérdezte, miután szóhoz jutott.
- Egy csirkefogó! Valami néger királynak kémkedik a Riviérán.
- Igen?... - Ez meglepte. - A néger királyok rajtaütésre készülnek Monte-Carlo ellen?
- Egész más ügy van a háttérben. De ez nem fontos. Ujjat húzott néhány elszánt fickóval, ravasz, vakmerö.
- Milyen forma ember?
- Nem olyan, mint te!
- Az biztos.
- De most már elég volt ebböl. Inkább azt mondd meg, hogy mit keresel erre?
- Hajósinas vagyok.
- Hogy lettél az?
- Nöi szabóságot tanultam, de elszabtam egy szép tavaszi kosztümöt, és kidobtak - mondta komoly arccal. Mint említettem, Gorcsevnek csúnya szokása volt, hogy mindenféle bolondságot kimondott habozás nélkül, azonnal, ha valaki kérdést intézett hozzá. - Elöször pincér akartam lenni - magyarázta könnyedén -, de gyáva vagyok, és nehéz felfogású, hát gondoltam, jobb, ha a kikötöben élek.
- Hülye! - ordította a kacsaorrú, és olyat csapott az asztalra, hogy egy négyfelé vágott húsdarab az ölébe esett. - Tán a kikötö az gyáva és ostoba embernek való?
- Hát... mindenesetre más, mint az étterem, ahol elöfordulhat, hogy valami részeg ember megveri a pincért.
- És a kikötöben nincs részeg?
- Van? - kérdezte ijedten. - Akkor jól nézek ki!... Erre nem gondoltam...
- Maga bolond! Hiszen itt elveszett ember, evvel a lányos képével, gyámoltalanságával! Mit csinál maga, ha valaki pofon üti?
- Ne féljen, meg tudom védeni magam.
- Hogyan?! Mi?!
- Nyomban feljelentem az illetöt!
- Azonnal menjen a fenébe - de amikor Gorcsev sietve felugrott, utánakiabált. - Várjon, maga bolond...
De az orosz úgy rohant, ahogy csak bírt, boldogan és idegesen, mert örült a szökési lehetöségnek, és félt, hogy baj éri Anette-et!
Privát Elek nagyon bánta, hogy elriasztotta a tehetetlen, félénk fiút. Egész kedves, nyílt arcú kölyök, és nincs is senki, aki megvédje. Utána is iramodott, de az orosz úgy futott, mint az örült.
- Álljon meg, maga marha! Nem bántom!... Álljon meg, mert összetöröm...
De hiába csalogatta, Gorcsev futott, ahogy csak a lábától tellett.
Most mit tegyen?... Már este volt. Hol a Texas vendéglö? Hoppla!
Elsörangú idea!
Gyorsan bement a telefonfülkébe, és felcsengette a tüzoltóságot. Majd a sziréna nyomra vezeti, mert hogy itt a közelben van a vendéglö, az biztos.
- Tüzörség - jelentkezett egy hang.
- Azonnal jöjjenek! Ég a Texas vendéglö!
- Hála Istennek.
- Mi? Megörült! Itt a tulajdonos beszél!
- Maga az Raoul?... Minek gyújtották fel megint a kocsmát? Úgysem hiszik, hogy a halott a tüz áldozata.
- Pedig most igaz. Felrobbant mellette a gázkályha.
- Hiszen magánál vályogkemence van!
- De... bevezettük és... szóval jönnek?
- Jó, jó... hát jövünk. Hogy van Emánuel?
- Izé... már meggyógyult...
- Hát beteg volt?!
- No... nem egészen... a dohányzás... - hebegte Gorcsev.
- Mi? Emánuel dohányzik?!
- Izé... dehogy... Csak viccböl rágyújtott egy csibukra...
- Az öszvér?!
Most dühbe jött.
- Igen! Az öszvér! Pipázik és regényeket olvas, söt beszél is!
- Halló!! Mit mond?!
- Hogy akassza fel magát!
Lecsapta a kagylót. Hü, de kellemetlen.
- Megvagy, gazember! - Egy rendör fogta a torkát. - Szóval te szoktál innen telefonálni a tüzoltóknak.
- De kérem.
- Csend! Egy hete figyelek minden fülkét. Te hívtad ki a bábát Lusson tanácsos úr eljegyzésére, sürgösen!
- Kérem, a tüzoltókat bevallom, de a bába nem igaz, és...
- Gyere! Most aztán van bizonyíték!
- De csakugyan ég a Texas vendéglö?
- Majd ellátom a bajod! - üvöltött a rendör. - Hol ég ez a vendéglö, mi?!
És a szomszédos házra mutatott.
Nagy, kivilágított tábla függött egy helyiség bejárata felett.
|
TEXAS VENDÉGLŐ |
És a vendéglö elött most megállt egy Alfa Romeo. Anette és Portenif kiszálltak, azután gyorsan eltüntek a ház melletti udvar kapujában, amely az üres telekre nyílt.
VII. FEJEZET
- Gyerünk! - mondta a rendör, megragadta Gorcsev karját, és elindultak.
- Esküszöm, a bábaügy méltatlan vád. A tüzoltót beismerem, és...
Motorzúgást hallott... Hátranézett gyorsan. Jön az Alfa Romeo!
A rendör másnap úgy jelentette az esetet, hogy megcsúszott a pocsolyában, és akkor menekült el a fogoly. A valóság az, hogy Gorcsev ügyesen elgáncsolta, azután felugrott a mellette robogó Alfa Romeo poggyásztartójára.
...Elhagyták Toulont. Portenif jól vezetett... Cannes-ba értek! "Itt lesz valahol az a park" - gondolta Gorcsev. Egy ritkás facsoport közelében fékezett a kocsi... Azután megállt. Csakugyan, egy parknál voltak, de Lingeström báró még nem volt ott. A soförkabátos Portenif leszállt, becsapta az ajtót, és körülnézett. Ekkor a sötétböl valahonnan szájon vágták, hogy elájult...
Ez természetesen Gorcsev volt.
Nyomban leült a kormányhoz, és elindult az Alfa Romeóval. Sejtelme sem volt arról, hogy már egy félórája az egész ország üldözi, és szokott iramában rohant Nizzába. Olyan gyerekségek, mint figyelmeztetö lövés, integetés, nem érdekelték túlságosan, és amikor egy rendör tárt karral eléje ugrott, ezt mormolta maga elé gúnyosan: "Hja, barátom, ha én ilyen távolságra fékezni tudnék, akkor megnyertem volna a világbajnokságot."
Az "okosabb enged" elv alapján a rendör félreugrott a kocsi elöl, épp hogy megmentve az életét. Csodálkozva látta, hogy az országosan körözött tolvaj kihajol a kocsi ablakán, és fenyegetöen rázza feléje a mutatóujját, súlyos szitkokat kiáltva...
Értik ezt? A körözött egyén fenyegeti a rendört.
Nizza elött az egyik kanyart az Európa szálló strandjának nöi napozóján keresztül ügyesen "átvágta", hatalmas robajjal legázolva a kerítést és az elragadó pánikban visítozó hölgyek között magával hurcolta a nyugágyat, amihez késöbb a Perriér-mosoda teregetöjéröl szerzett egy fekete selyemkimonót, aranyozott japán mintákkal. És száguldott, mert hiszen ma délután a titkárja beállt a nevében légionáriusnak, mint egy bizonyos elözékeny úr Schiller drámai költeményében, aki helyettesíti néhány napra barátját a siralomházban, amíg az elítélt részt vesz a húga eljegyzésén.
Gorcsev Iván sietett Nizza felé. Hiszen hajnalra Marseille-ban akart lenni, ami gyalog nem nagy út, de Gorcsev sajnos autóval közlekedett...
Csodálatos, de így történt: az autó, amelyet mindenfelé köröztek, elérte célját. Amíg Toulonban kutattak utána, addig az országúton volt. Nizzában akkor kaptak hírt róla, amikor már megérkezett Laboux villája elé. Itt azután nem kereste senki. És ez érthetö. Kinek jut eszébe, hogy egy autó tolvaja a károsult villája elött parkírozzon a kocsival?
Gorcsev elsösorban a Lafayette áruházhoz sietett, bevásárolni.
- Küldjenek a Méditarranée fejedelmi lakosztályába néhány holmit a számomra - mondta az elárusítónak. - Elsösorban, két-három vékony, ujjatlan trikót, mindenfélét, amire egy gyarmati katonának szüksége van, és egy olyan matrózruhát, amilyen ez volt újkorában.
- Bocsánat - vetette közbe a segéd -, de erröl a ruháról nem tudom megállapítani, hogy milyen volt újkorában. Néhány év nagy idö.
- Tegnap vettem újonnan! A ruha különben fehér.
- Hm... Talán ez látszik rajta a legkevésbé.
"Halló... Halló!"... - recsegte egy megafon.
- Mi ez? - kérdezte Gorcsev, de máris megszólalt a szpíker, és minden vásárló izgatottan figyelt.
- "A kék színü 126-513 DK rendszámú Alfa Romeo autó országszerte körözött tettesével, Nizza belterületén sikertelen kísérletet tesz, hogy meneküljön... Elfogatása kétségtelen! A kézrekerítö vagy nyomravezetö még mindig 50.000 frank jutalomban részesül..."
- Mi volt ez? - kérdezte Gorcsev a segédet. - Én aludtam délután, nem tudok semmit.
- Eltünt egy autó fontos katonai iratokkal. Lázban van az ország, és a rendörség üldözi a tettest, aki állítólag a lyoni családirtó, egy többszörös rablógyilkos.
- Ne mondja!
- Az egyik vásárlónk látta is, amint kikanyarodott a plage-ra, vörös, nagy szakálla van és valóságos óriás...
- Ezt látta önagysága? - ámuldozott Gorcsev.
- Úgy van. A legtöbb gonosztevö ilyen megfigyelönek köszönheti az elfogatását.
- De mennyire köszönheti az ilyennek!
Kifizette a számlát, és ment. Ni... milyen kihalt az utca. Leállították a forgalmat. De hát hülyék ezek? Hiszen megkerült az autó. Vagy éppen ott nem keresik, ahol hagyta?
Egy sarkon nagy csödületet pillantott meg.
- Mi van ott? - kérdezte egy kifutótól.
- Elfogták a tettest, és meglincselik! Ez rabolta el a Lindbergh-babyt is. Álruhás cowboy, aki Al Capone cinkosa volt.
Gorcsev lassan rájött egy általános érvényü axiómára: az emberiség zöme filmírónak született!
A csödület egy 709-846 CsU jelzésü Bugattit tartóztatott fel, amelyben egy Beromünsterböl érkezett állatorvos ült a feleségével és a kisfiával.
- Ez az!
- Átfestette az autót! Még nedves!
- Hol rabolta a gyereket?!
A saját gyerekét! Az asszony visított, a gyerek bögött, az állatorvos rikácsolt, és valaki leverte a kalapját. A fenyegetö hangulatnak egy szakasz rendör vetett véget, akik visszaszorították a tömeget, és közölték az emberekkel, hogy az autó megkerült. Közben gumibottal verték öket.
A beromünsteri állatorvosnak az izgalmak következtében kiújult az arczsábája, és mert egyszer már hazaeresztették, mint véglegesen gyógyultat Lourdes-ból, most Monte-Carlo helyett a csodák városába ment, hogy bírói úton visszakövetelje a pénzét!
Gorcsev elgyalogolt a Méditerranée-hez. Poros, gyürött ruhájában fütyörészve ment át a fényes hallon.
A szálló portása utánaszólt:
- Hová tetszik?
- Az elsö emeletre. Vanek úr mikor utazott el?
A portás vállat vont.
- Azt sem tudtam, hogy megérkezett.
- A fejedelmi lakosztályt bérelte.
Megnézte a könyvben, azután ismét vállat vont.
- Ott egyáltalán nem lakik Vanek. Valami Gorcsev nevü bolond portugál bérli.
- Kérem - mondta Gorcsev -, engem ez a portugál úr küldött, hogy rendezzem a számláját, és megengedte, hogy átöltözzem nála.
- Mondja, fiam - kérdezte bizalmasan a portás -, valami gyáros ez a Gorcsev?
- Természetesen. Terepszínü nöi arcfesték szabadalma van, de föként alpakka díszmütárgyakat készít. Átköltözik innen a Villa D'Aragonba.
- Maga ott fütö?
- Nem. Konyhakertész vagyok. Az épület Gorcsev úr különváltan élö feleségéé. A gyáros ma kibékült önagyságával, és visszatérnek együtt Portugáliába, ahol hátralevö éveiket az alpakkagyártásnak szentelik...
Felsietett a lakosztályba, és gyorsan átöltözött a tiszta matrózruhába, amit több holmijával együtt egy sárga böröndben elküldtek az áruházból. Szerette a tiszta matrózruhát a gömbölyü sapkával, és jól illett neki, mert kedves képe volt és ritmikus könnyed járása, mint bizonyos táncos fiúknak, akik boy névre hallgatnak a színpadon. Ha mégis megszólalnak, akkor legalább öt beszél egyszerre.
Még borotválkozni is akart. Az ember ne álljon be akárhogy a légióba. Törülközöt kötött a nyakába és kinyitotta a mindennel felszerelt, hatalmas gardróbszekrényt.
Ám ekkor legnagyobb csodálkozására az alsó polcról Vanek úr esett ki a padlóra.
VIII. FEJEZET
- Uram! Miért nem kopog az ajtón, ha benyit valahová!
- Ezt a lakosztályt én bérlem!
- De a szekrény az én magánlakom! My house is my castle!
- Vanek úr! Én a mennyekböl hullottam alá.
- Mégis én ütöttem meg magamat!
- Önnek jelentkeznie kellett volna Marseille-ben a légiónál. Felvette az ezer frankot, és ennek dacára itt van. Becsapott!
- Hazudik!
Vanek úrnak rendkívüli eröt adott az igazságában hívö, önérzetes polgár fenséges gögje.
Gorcsev viszont nem bírt ránézni a nevetés ingere nélkül Vanek úr cvikkeres arcára, tömött, fekete bajuszára.
De az eset súlyos volt, és Gorcsev minden igyekezetét megfeszítve komoly, söt fenyegetö maradt.
- Ugyebár - mondta Vanek úr kitörésére -, tisztában van azzal, hogy én most leütöm önt.
- Ebben egy percig sem kételkedtem... De úgy állok itt, mint Galilei. Üssön meg! Törjön össze! Égessen el!... És mégis mozog a föld!
- Önnek nem áll jogában tisztességes csillagászokhoz hasonlítani magát, miután becsapott.
- Ez alantas rágalom.
- Ha nyomban nem magyarázza meg az esetet, akkor begyömöszölöm önt a sámfák közé, és a szekrényhez tolom a nagy tölgyfa asztalt, hogy bennrekedjen!
- Egy Galilei az ilyen eljárást is emelt fövel viselte volna el.
- Magyarázatot követelek!
- Megkért, hogy helyettesítsem egy napra a légióban, és ezért ezer frankot ad. Így van?
- Így.
- Azért intéztem el más módon a helyettesítést, hogy ön ne maradjon titkár nélkül - és a mellére csapott. - Mert talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy úgyszólván nélkülözhetetlenné tettem magam. Odaálltam hát a laktanya elé, és megszólítottam az elsö szomorú külsejü urat, aki szemmel láthatólag újoncnak akarta felvétetni magát. Könnyen rábírtam, hogy vállalja az ön helyettesítését, és adtam neki 500 frankot. Így körülnézhet veszély nélkül a légióban, és ha meggondolja magát, holnap visszaléphet, amikor ön leváltja öt, Goliczer úr.
Gorcsev nem javította ki.
- Most tehát mi a helyzet, Vanek úr?
- Hogy önnek van a légióban egy helyettese, nem veszítette el a titkárját sem, és nekem maradt ötszáz frankom. Illetve, a titkárját azt elveszítette, mert megsértett, és azonnali hatállyal távozom de - fejezte be emelt fövel - mégis mozog a föld! Ezt jegyezze meg jól, uram!
És kihúzta a szekrényfiókot, hogy magával vigye régi kabátját, fürdöruháját, esernyöjét és egy fényezett borjúszegyet, némi uborkasalátával.
- Szeretném jóvátenni, ha megbántottam - mondta Gorcsev bünbánóan.
"Talán még nem késö" - tünödött Vanek úr, és a salátát gyorsan visszatette, mert kiloccsant a cipöjére.
- Én megkövetem önt!
- Hát nem bánom. Még ez egyszer maradok. De jegyezze meg: én még sohasem hazudtam.
- És mégsem mozog a föld - mondta szomorúan Gorcsev -, mert akkor megnyílna most ön alatt.
Másnap délelött:
- Petrovics úr!
Gorcsev felébredt. Titkára állt az ágya mellett, talpig ágyterítöben.
Ezt pizsama helyett hordta éjszaka a szekrényben, és így, ha átborította jobb derekáról a bal válláig, olyan volt, mint Julius Caesar megszemélyesítöje egy amerikai burleszkben.
- Keljen fel - ismételte türelmesen. - Önnek jelentkeznie kell a légióban ama bizonyos Cortot helyett! Felkelni!
- Mondja maga pióca...
- Vanek úr vagyok...
- Mondja, Vanek, maga pióca úr, mit törödik velem?!
- Nem szeretem, ha régi, meghitt barátságunk vége az lenne, hogy csalódom önben, Zwillinger úr!
Gorcsev úgy ugrott fel az ágyból, mintha meggyulladt volna alatta.
- Ember! Mindent megértek, de azonnal magyarázza meg, hogy a Zwillingert honnan vette, mert idegrohamot kapok.
- Nem erröl van szó! Én saját személyemben garantáltam önért Cortot úrnak, aki helyettesíti.
- Rendben van. De honnan vette a Zwillingert?
- Tréfa volt, jól tudom, hogy ön alapjában véve Petrovics.
- És ki ez a Cortot? Miért állt a légióba?
- Hazaszeretetböl. Örökre kitiltották Franciaországból, bünözésért. Most titokban visszatért, és beáll a légióba.
- Imponáló!
Gorcsev gyorsan felöltözött. Még elérték a vonatot és a déli harangszó elött Marseille-ben voltak.
A Fort-St.-Jeanhoz vezetö úton Gorcsev kezet nyújtott Vanek úrnak.
- Köszönöm mindazt, amit értem tett.
- Nincs mit. Csak a kötelességemet teljesítettem, Petrovics úr. Ettöl függetlenül közölje velem megbízatásait.
- Nem hiszem, hogy a légió szolgálati szabályzata akár csak egy titkárt is engedélyezne a közlegények számára.
- Én azonban polgári személy vagyok, akire a szolgálati szabályzat nem vonatkozik.
- Igazán meghat a ragaszkodása. Most jut eszembe, hogy mégis megkérném valamire, Vanek úr!
- Parancsoljon.
- Hívja fel interurbán Marseille-t.
- Ezt megtehetem - felelte, és elindult.
- Vanek úr! Álljon meg! Hiszen azt sem tudja, hogy mit kell tennie!
- Felhívom interurbán Marseille-t. Nem ezt kérte?
- De miért hívja fel Marseille-t?
- Egy jó titkár nem érdeklödik a gazdája magánügyei után.
- Ön Marseille-ben Laboux lakására telefonál... Könyörgöm, ne induljon el... Megkérdezi, hogy otthon van-e Anette kisasszony, és ha igen, akkor ezt közli velem valahogy. Anette Laboux.
- Mi köze van önnek a hölgyhöz?
- Ez magánügy, Vanek úr.
- Aha! - és hunyorgott. - Biztos egy színésznö! Vigyázni kell a müvésznökkel, mert a szerelem...
- Viszontlátásra!
Gorcsev egyenesen az erödhöz ment. Az ör szó nélkül továbbengedte. Innen csak kijönni nehéz. Végigment az udvaron, a századiroda irányába. Mindenfelé hemzsegtek a katonák. Hol van a helyettes Cortot, aki nem tud élni Franciaország nélkül? Egy óra keresgélés után megtalálta. Alacsony homlokú, rossz arcú, kissé terheltnek látszó egyén. Már egyenruhában volt.
- Maga az az alak, az a Gorcsev? - kérdezte a buta emberek vastag színezetü, vontatott hangján.
- Én vagyok, atyuska. Nagyon köszönöm a szívességedet, és most cseréljünk vissza!
- Nem cserélünk! És ma délután Afrikába utazom.
- Hogy a fenébe? Én vagyok Gorcsev Iván, és adja vissza a személyazonosságomat!
- Kitartás! Én itten találtam egy örmestert, akivel jobb idökben Párizsban együtt dolgoztunk, a Peugeot-müveknél. Hector Potiou a neve. Véletlenül hozzá kerültem... Ha mostan visszaadom a maga belépését, és újra kell jelentkezni, ki tudja, milyen örmester osztagába kerülök... Így a cimborám az örmester. Nagy szó! Nézze!
- De én szolgálni akarok.
- Jelentkezzen maga most újra. Mit törödnek itt avval, hogy hány Gorcsev szolgál egyszerre? - mondta Cortot, a leánykereskedö, aki különben alig állt a lábán, olyan részeg volt.
- Hm... És maga fogja viselni a Gorcsev nevet?
- Ne féljen. Nem használom el.
- Hát jól van, öregem... Akkor én most beállok a légióba, és maga menjen el nyugodtan az örmesterével.
Újabb egy óra múlva Gorcsev nyugodtan leül a padra, arcát az ég felé fordítja, és amennyire e helyen lehetséges, hevenyészett napkúrát tart. De az események most már nem adtak idöt arra, hogy nyugodt dolgokat müveljen.
Késöbb újra látta Cortot-t. Igen részegen támolygott egy örmester társaságában, akinek vörös bajsza volt. Ez lesz Hector Potiou. Azután sorakozót és névsorolvasást tartottak. Minden újonc Hector Potiou osztagából odaállt a cókmókjával. Cortot egy közepes nagyságú, madzaggal átkötött szivardobozban örizte a holmiját. A dobozra gyerekes, nagy betükkel ráírta: Gorcsev Iván. Nem árt, gondolta, ha az ember feljegyzi valahová a nevét, hátha elfelejti.
A dobozt szépen leteszi maga mellé.
Azután trombitaszó hallatszott, a kis csapat elindult az eröd kapuján át, hogy a kikötöben hajóra szálljon. Helyettük egy újabb altiszt jelenik meg az udvar közepén, bizonyos sergeant Verdier, és nagyot kiált:
- Akik ma délelött jelentkeztek felvételre, azok sorakozzanak az épület jobb oldali kapuja elött.
Ez Gorcsevre is vonatkozott. Verdier örmestert az Oroszlánnak hívták közlegényi körökben, mert a szája és orra körüli ráncok, a szemének furcsa összehúzódása emlékeztettek erre a ragadozóra. De ordításban messze felülmúlta a félelmetes fenevadat. Jobb szemét állandóan összehúzta kissé, ami örök gyanakvást fejezett ki, fogai állítólag két centi hosszúak voltak. Lehet hogy ez túlzás, annyi azonban bizonyos, hogy ekkora négyszögletes fogazat még nem fordult elö emberi állkapocsban.
Pillanatnyilag a jólelkü, nyájas altiszt benyomását szerette volna kelteni. Viszont a pártoló és jóindulatú arckifejezése egy áldozatát megnyugtató hóhér és egy kéjes vízión merengö elmebeteg vonásait egyesítette, valami diabolikus derüben.
- Maguk beléptek a légióba - mondotta az újoncoknak. - Ez nagy szerencse és megtiszteltetés, aminek állandóan tudatában legyenek. Csak ezért rimánkodom magukhoz. Ha így lesz, akkor úri életüket biztosították. Kényelmes, gondtalan helyre jöttek. Én vagyok ugyanis a legjobb ember a világon. Egy idöben a legénység atyjának neveztek. Csak azt nem szeretem, ha packáznak velem. Aki ilyesmivel próbálkozik, az késöbb megbánja. Sajnos tanúkkal nem igazolhatom állításomat, mert szóbanforgók közül ma már egy sem él. Maguk csak jegyezzék meg, a többi az én dolgom. Elfelejteni nem fogják. De aki nem packázik, az úgy élhet majd a századnál, mint Alizka meseországban, mert én vagyok a világ legjobb embere. Mars, disznók, látni sem akarom magukat. Banda! Banda!
Ezt úgy mondta el hangsúlytalanul és gyorsan, mint egy hivatalos vöfély a betanult felköszöntöt, azután elcsörgött, kardjának, rendjeleinek és sarokvasának vészjósló zenei aláfestésével. Egy álmos hangú, utálkozó arcú káplár lépett a helyére, bizonyos Gent, aki "civilfóbiában" szenvedett. A betegség nevét egy bohém ezredorvos találta ki itt, az erödben.
A gyógyíthatatlan kór fö tünete: heves émelygés, továbbá kínzó dühroham polgári személyek közelségétöl.
Enyhe álmosságnak tünö, rosszkedvü undorral az arcán odaállott eléjük, két hüvelykujját derékszíjába akasztotta, lábait szétterpesztette és köpött.
Uram atyám! Mennyi civil! Mennyi imbolygó felsötest és bizonytalan fejtartás! Körmöt rágnak, a cipöjüket nézik, unatkozva ácsorognak itt, és olyan görbe a sor arcvonala, mint valami elhajított spárga.
És ezeknek kell majd úgy állni egy közönséges reggeli sorakozónál a Szaharában, mintha díszszemlén lennének!
- Én caporal Gent vagyok - kezdi dallamosan, szinte lágyan. - Maguk a piszok "bleu"-k. - Ez a név onnan származik, hogy Napóleon idején a rávarrott gallérzsinór szorította az újoncok nyakát, amitöl kilógott a nyelvük és elkékültek. Azóta minden hülye csordát "les bleus"-nek mondanak. - Jöjjenek utánam, de álljanak valahogy sorba, nem bánom, akárhogy, mert sírógörcsöt kapok, ha magukra nézek.
Követték a káplárt.
- Húgocskám, ez kissé közvetlen stílusú hely - mondta Gorcsev egy ijedt arcú, bazedovos szemü, óriási hentesnek, aki szórakozottságának áldozata volt. Biztosítási csalást akart elkövetni, és ezért felgyújtotta a házát, miután lezárt gondosan minden ajtót. Csak a tüzvész után jutott eszébe, hogy elfeledkezett a feleségéröl, aki benn aludt a hálóban, és elfelejtette figyelmeztetni. Ezért menekült a légióba. A szórakozottság átka nem elöször okozott bajt.
- Boisson vagyok - felelte Gorcsevnek a hentes. - Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
- Nevem Tintoretto - felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
- Hm... mintha már hallottam volna magáról.
- Festö vagyok.
- Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
- Cinquecentóból.
- Az valahol Savoiában van?
- Kis község. Avignon és Toulon között.
- Tudom... tudom... egy rokonom lakott ott... illetve a közelben... Van ott egy hasonló helység, nem?
- De igen. Quattrocento.
- Igen, olyasmi. Rendezöpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
- Aha! Ismerem!! A Petrarca?
- B-vel kezdödik a neve...
- Botticelli.
- Azt hiszem...
- Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
- Tajtékpipákat...
- Ő az! Jó barátom!
- Pofa be!
Ezt a káplár jegyezte meg mellettük, bágyadtan a "civilofóbiától". Közben elérték a legénységi termet. Nagy tülekedés, ordítozás, lökdösödés kezdödött a félhomályos helyiségben, polcokért, ágyakért... Gent káplár felvett egy szivardobozt az asztalról, amit az udvaron talált egy újonc. Ezt a részeg Cortot veszítette el.
- Gorcsev Iván - kiáltotta a zajongó, tolongó csoportnak a dobozra írt nevet Gent káplár.
Gorcsev valahonnan hátulról kiáltott:
- Itt vagyok, húgocskám!
- Húgocskája a körösztanyja - felelte a káplár, és a távoli sötét sarokban mozgolódó alakok között szerette volna látni a pimaszt. De csak hallotta:
- Tévedés, caporal Gent! Az egyház szabályai szerint a húgom nem lehet a körösztanyám. De fizikailag sem valószínü, miután rendes családokban a húg az késöbb születik az idösebb fivérnél.
- Ezt majd megbeszéljük alkalmilag, kedves Gorcsev! - kiáltotta vészes biztatással a káplár, és szerette volna látni az illetöt, de ez a csürhe úgy tülekszik itt, hogy elkábul. - Ha befejezték ezt a baromi zsibvásárt, akkor menjenek a törzsépület fökapuja mellett a kettes depóhoz, ott kapnak egyenruhát. Öltözzenek át.
És távozott.
Gorcsev odament az asztalhoz, és megnézte a spárgával bekötött fadobozt. Ez persze Cortot-é. Meg kell tudni, hogy merre vitték a bünözö honfiút.
Elküldi utána. Az alterego holmiját feltette a polcra. Saját jól felszerelt sárga böröndje már ott volt. A hentes épp mellette szemelte ki fekvöhelyét.
- Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?
- Kázmér.
- Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?
- Szimbolista vagyok.
- Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
- Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
- Magával hozta az izét... a szimbolát?
- Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
- Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
- Ez az álnevem... Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
- Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
- Tudom. Erröl sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
- Igen? Érdekes, csakugyan így volt.
Egy vörös bajuszú szakaszvezetö kihúzta a rohamkését, és odalépett: - Ha nem hagyják abba ezt a beszélgetést, valamelyiküket leszúrom.
- Gorcsev!! - kiabáltak az ajtóban, miközben a roppant helyiségbe újabb emberek özönlöttek.
A fiatalember kisietett.
A másik ágyról most végre felállhatott Würfli, a tánc- és illemtanár, akit az ötórai teák intézményesítése sok tánciskola-tulajdonossal együtt tönkretett, és a mester bánatában ivásra adta a fejét. Utóbb a neje, aki alacsony volt, köpcös, csúnya és kancsal, elhagyta a szegénységük miatt. Ezt a megalázást egy tánc- és illemtanár hiúsága nem viselhette el. Így került a lejtö végén a légióba. Most a henteshez fordult:
- Mondja, tisztelt uram, én az imént nem szólhattam közbe, mert többen is ültek rajtam. Ki volt ez a... Tintoretto, akivel beszélt?
- Egy Gorcsev álnevü közlegény, zenész és szobafestö. Valami rokonom, akit nem ismerek, jól ismeri... Mit jegyez?
- Naplót írok a légióról. Ebböl akarok meggazdagodni. Miféle hangszert öriz ebben a fadobozban?
- Szimbolát. Olyan hangszer, mint a bombardó, csak keskeny és hosszú. Önt, hogy hívják?
- Würfli Egon. Az egykori híres Würfli-Ballhaus tulajdonosa Zürichböl.
Würfli úr mindent feljegyzett, ahogy szorgalmas naplóíróhoz illik. A hentes inkább Gorcsev böröndjével kacérkodott... Azon is cédula fityegett. "Gorcsev". Milyen jó ennek. Nem úgy állt be a légióba, mint ö, egy szál ing, egy darab szappan és egy fésü nélkül...
Sóhajtva kiment az udvarra. De csodálkozva megállt nyomban.
Nahát! Ez a Tintoretto egy tábornokkal beszélget.
Ugyanis de Bertin tábornok várta Gorcsevet, amikor kilépett. És mellette Laboux. Autón jöttek, és útközben hevesen vitatkoztak.
- Gorcsev jelentkezett az erödben, arra mérget vehetsz. Telefonon érdeklödtem - állította de Bertin.
- Én meg azt mondom, hogy ö manipulált az autóval. Ilyen ronda, fekete keretes monoklija nincs másnak...
- Ő tegnap este jelentkezett Marseille-ben, tehát nem lehetett ugyanakkor Toulonban.
A fekete keretes monokli ott volt Laboux kezében. Egyik oldalán kis repedés látszott, ahol lepattogzott a celluloid.
A tábornok egy intéssel elejét vette az érkezését jelentö trombitaszónak, és hivatta Gorcsevet, aki nyomban megjelent.
- Maga bolond! - kiáltotta Laboux azonnal - maga megörült!
- Nagyon helyes - mondta Gorcsev, és kigombolta a zubbonyát. - A raktár mellett van egy kis üres pincehelyiség, ott verekedhetünk.
Laboux-nak felcsillant a szeme, és már vette a kabátját, de a tábornok visszahúzta.
- Elsösorban, fiatalember, azért kerestem fel, hogy megköszönjem a múltkori férfias, bátor közbelépését.
- Igazán nincs mit. Én szeretek verekedni.
- Akkor miért nem tanul meg? - szólt közbe gúnyosan Laboux.
- Gustave! - mondta a tábornok.
- Igazad van. Hagyjuk a verekedést késöbbre. Elöbb beszélgetünk.
- Nem lenne jobb fordítva? Miért ne verekedjünk elöbb?
De Bertin türelmetlenül mondta az egykori meghatalmazott miniszternek:
- Ugyan, hallgass... Ide figyeljen, Gorcsev: kinn volt ön az erödböl tegnap este?
- Én?... Nem is tudtam, hogy szabad. Ma este kimegyek.
- Várjon - vágott közbe Laboux. - Ezt a monoklit hol vesztette el?
- Ezt? Egy autótolvaj külsejü egyén elkérte ajándékba. - És visszavette. - De magának nem adom.
De Bertin kezet nyújtott Gorcsevnek.
- Még egyszer köszönöm magának, barátom, és most megparancsolom, mint közlegénynek a tábornoka, hogy semmiféle afférba ne keveredjék monsieur Laboux-val.
De Bertin elsietett.
Gorcsev vidám biztatással kacsintott Laboux-ra, amikor egyedül maradtak:
- Hála Istennek, még nem vagyok felesküdve. Nem tartozom engedelmességgel. Jöjjön a raktárba!
- Várjon, Gorcsev. Beszélni szeretnék magával... Ma este 9-kor a Vieux Portnál, a Cannabičre sarkán autó fogja várni.
- Nem mehetek ki innen.
- Egy altiszt jön majd paranccsal, és a városba viszi magát. Az autó reggel Génuában van.
- Anette vezeti ezt az autót, zsebében a szülöi beleegyezéssel?
- Maga bolond!
- Erre csak a raktárban felelek.
- Értse meg...
Sikoltásba átmenö üvöltés hasított a levegöbe.
- Bocsánat, de az örmester sorakozót suttogott - mondta Gorcsev, és elsietett.
Mindenfelöl elörohantak az újoncok. Az Oroszlán megállt a sor elött.
- Emberek! Aki úgy érzi most már, hogy nem szívesen szolgál, annak még egy lehetösége van arra, hogy meggondolja a dolgot. Lépjenek ki az ilyenek.
Vagy tízen kiálltak. Köztük a hentes is, aki szórakozottságának áldozata volt.
- Szóval ti szívesen hazamennétek? Állj elö, te kövér, és felelj. Huszonnégy órán belül a légióban mindenki meggondolhatja a dolgot.
- Igenis, én szívesen visszacsinálnám - szólt öszintén a hentes.
Az Oroszlán a szakaszvezetöhöz fordult.
- Na!... Hát jelölje meg öket egy csillaggal a névsorban. Ezek megbízhatatlanok. A szaharai Agadirba kerülnek a holnapi transzporttal... A többi ma este indul Oranba!
A hentes levegöért kapkodott.
- Mi az, maga dagadt?! Mit hápog? Tán nincs rendben valami?!
- Azt... mondta, örmester úr, hogy huszonnégy óráig... mindenki meggondolhatja magát...
- Na és? Tán visszavontam? Tudja mit: még holnap is meggondolhatja magát mindenki. De visszalépni nem lehet. Az biztos! Rompez, banda.
Gorcsev gyorsan írni kezdett valamit egy papírra, odaadta az egyik legénynek, azután visszatért Labouxhoz, aki türelmesen várt rá.
- Én csak tréfáltam, amikor a leányom kezét odaígértem - erélyeskedett az atya.
- Ha ezt meri majd mondani, amikor visszatérek néhány esztendei szolgálat után, lelövöm mint a kutyát, és az esküdtszék igen enyhén fogja elbírálni, ha közlöm az elözményeket. A tisztességes úri társadalom pedig felment, és ön egyetlen túlvilági kaszinóban sem lehet tag!
- Bolond tacskó!
- Nagyon helyes! Gyerünk a raktárba! Velem úgysem megy semmire.
- Gyerünk...
A raktárban sok civil volt, tehát senkinek sem tünt fel, amikor besurrantak az egyik szomszédos, üres helyiségbe...
...Tíz perc múlva ismét visszatért Gorcsev, karján az alélt Laboux-val, aki közben elhagyta valahol a fél kiskabátját.
- Mi az? - kérdezte az örvezetö.
- Ez az illetö hirtelen hanyatt esett.
- Hol ütötte meg magát?
- A fülem mögött. De én pontosan állcsúcson találtam.
A tábornok, úgy látszik, ismerte Labouxt, mert nem szólt semmit, amikor a volt excellenciás kék szemgödörrel és fél zakóban beült melléje az autóba.
- Hajthatatlan - mondta Laboux, miközben Nizza felé robogtak.
- Ide nézz... A kerítésen dobták át az imént egy kövel - mondta de Bertin, és átadott egy levelet.
Tábornok úr!
Alázatosan jelentem, hogy egy Laboux nevü veszélyes egyén, aki ezenfelül leendö apósom, a légióból való szökésre csábított. Szerepel terveiben egy altiszt is, aki este paranccsal értem jön. Ebböl arra következtetek, hogy más magas rangú katonai személy is részt vesz az összeesküvésben. Kérem bejelentésemet nyomban kivizsgálni, hogy a bünösöket elérje az igazságszolgáltatás sújtó karja.
Tábornok úrnak kész híve:
Gorcsev Iván
közlegény
- Példátlan szemtelen! - dühösködött a tábornok.
Laboux bedagadt fél szájjal mosolygott.
- Azért... ha elöbb ismerem... Az ördög tudja...
- Jobb vönek tartanád, mint eleinte!
- Azt elhiszem. Mindig verekednénk!
IX. FEJEZET
Gorcsev Iván éppen elhatározta, hogy a kantinba megy sört inni, amikor a nevét kiáltották.
Egy harcsabajuszú örmester állt az udvar közepén.
A fiatalember odasietett: - Parancs!
- Nálam egy azonos nevü legény szolgál, aki részegen kivonult ma szakaszával és behajózták.
"Ez Cortot lehet csak" - gondolta Gorcsev.
- Őrmester úr Hector Potiuo?
- Mi?... Hm... igen. Tán beszélt valamit az a fickó?! Biztos hazudott.
- Könnyen lehet.
- Mit mondott?
- Hogy az örmester úr nagyon okos és nagyon jellemes ember.
- No... olykor azért nem lódít... Úgy tudom, tévedésböl átadták magának az ö poggyászát, amit itt felejtett.
- Igenis. Az ágyam felett van. Egy kis fadoboz, átkötve. Hová küldjem?
- Sehová. Én csak holnap reggel utazom, mert nem vagyok kísérö altiszt. És elviszem neki... Csak hagyja az ágya felett.
Hector Potiou elment. Gorcsev meg a kantinba sietett, ahová egy melléképület boltíves, sötét folyosóján keresztül jutott el az ember. A homályban jövö-menö légionáriusok taszigálták egymást és zajongtak.
- Vigyázz az útból - mondta valaki Gorcsevnek, és eltolta kissé.
- Ne lökdöss, hé! - Jól oldalba taszította az illetöt, és tovább akart sietni, de a másik hörögve megragadta.
- Te pimasz fic...
Többet nem mondhatott, mert Gorcsev is nyakon fogta.
- Most megfojtlak, te kabóca!
Hogy miért mondta éppen a kabóca szót, ez egyike a titokzatos megnyilatkozásoknak, amelyek az ember ösztöneiböl törnek fel váratlanul. A jövö-menö bakák nagyot röhögtek, mert a szó tetszett, és a kabócának nevezett egyén nem felelhetett, mert ilyesmihez bizonyos mennyiségü levegö szükséges a gégéjében, és ezt pillanatnyilag kiszorította Gorcsev kemény keze. Közvetlenül mielött megfulladt volna, az újonc elengedte. A haldokló egyén hirtelen megélénkült: - Ki vagy?
- Újonc vagyok, te kabóca!
- Közlegény! Nevezze meg magát! - süvöltötte a kabócának nevezett, és hangjának öblösségétöl rezgett a boltozat, mintha Sámson rázta volna meg valamelyik oszlopát a sötétben...
Mindenkiben meghült a vér!
Verdier örmester, az Oroszlán volt, akit a fiatalember inzultált! Ezt nevezte kabócának a szerencsétlen ifjú... De hát vaksötét volt... Honnan tudja?
- Gorcsev Iván! Szolgálatára!
- Ezért felelni fog!
- Amíg nem vagyok felesküdve, nem követhetek el katonai büncselekményt. Különben pedig nem tudtam, hogy az örmester úrral találkoztam a sötétben...
- Nom du nom!... Szóval te katonai büntetöjogász vagy... Na jó!... Majd megtanulod, mi a különbség az Oroszlán és a kabóca között... Ha feleskettek.
És elsietett.
"Hm. Ez jó! kezdödik..." - gondolta Gorcsev. Káplár Gent a "húgocska" és a keresztanya közötti ügyre fog világosságot deríteni, míg az örmester egy kabóca és egy Oroszlán között mutatkozó eltérésre hívja majd fel a figyelmét...
No, mindegy... Majd csak lesz valahogy. Az udvaron, legnagyobb meglepetésére Vanek urat pillantotta meg, amint egy kifeszített esernyö árnyékában nyitott újságjába mélyedt és aludt.
Gorcsev felrázta.
- Halló! Vanek úr!
- Hol mászkált? Már tíz perce keresem. Sikerült látogatást kieszközölnöm, mert sajnos azon az alapon, hogy titkár vagyok, nem engedtek be. Söt.
- Most mondja el a telefonálás eredményét.
- Kielégítö.
- Amennyiben?
- Megállapítottam teljes biztonsággal, hogy ön nem tudja jól az illetö müvésznö nevét. A marseille-i telefon-elöfizetök között nincs nyilvántartva egyetlen Anjou Lolette sem!
- Miii?
- Találtam egy Aragones Pauline-t, aki alapítványi hölgy, de ez nem ismeri önt, azonfelül hetvenéves és nem filmszínésznö. Felhívtam továbbá Mimi Albouxrier-t, ez sem ismeri, de azt mondta, hogy hajlandó megismerkedni önnel, este Clichyben van. Ezután mindössze egy név volt valószínü: felhívtam Zwillinger Lolát, mert gondoltam, hogy az Anjou név csak nyelvbotlás volt. De ez a hölgy sem ismeri önt, legalábbis ma már letagadja, és sajnos csak cirkuszban dolgozott trapézen, de ennek nyolc éve. Azt hiszem, alapos munkát végeztem.
- Igen - felelte Gorcsev, és nagyon szomorú volt.
- Az a baj - folytatta Vanek úr, - hogy önnek nem jó az emlékezötehetsége.
- Biztos abban, hogy nem ön felejtette el, amit mondtam?
- Uram - válaszolt legyintve -, ha én valamit megjegyzek, az holtbiztos! Állandóan úgy marad elöttem a név, mintha rányomtatták volna az agyamra, ahogy ezt a nevet itt látja az újság elsö oldalán: "Anette Laboux."
...Máris kikapta Vanek úr kezéböl a lapot, és elhülten olvasta a címoldalon:
MA DÉLBEN ELRABOLTÁK EGY NIZZAI VILLÁBÓL ANETTE LABOUX-T
Amikor hazaért Marseille-böl a tábornok és Laboux, a ház látszólag olyan volt, mint egyébként. Parker, a néger soför, kinyitotta elöttük a kertkaput, és Anette kutyája, egy nagy fehér agár, felugrált az érkezökre.
De vinnyog!
Ezt azonban nem vették észre. A szalonba érve, éppen beszélgetni kezdtek, amikor halk nyögést hallottak a pohárszék felöl. Laboux meg sem lepödött, amikor az egyik széles fiókban Andrét pillantotta meg, összekötözve.
- Itt még nem fordultam elö - szólt nyögve a lakáj, amikor megszabadult.
- Mi az?! Mi történt?
- Leütöttek - mondta lihegve.
- Rosszul van?
- Alig. Az ember lassan megszokja...
Néhány perc múlva már mindent tudtak. Egy levél volt Anette szobájában.
Leányát elraboltuk. Ha este tizenegy órára nincs az autó változatlan állapotban a nizza-cannes-i országúton, ahol egy park mellett északra is elágazik az út, úgy megölöm a leányát. Mindazok nevében, akiket kirabolt, tartozom ezzel a bosszúval. Hiszi-e, vagy sem, mellékes.
B. L.
Laboux komoran meredt maga elé:
- Most mi lesz?...
- Értesítjük a rendörséget.
- Azt hiszed, hogy olyan emberek, mint Portenif és társai, nem váltják be fenyegetésüket, ha feljelentést teszünk?
- De hát?... mit akarsz?...
- Az aranyat... odaadjuk...
- Eddig ök csak hiszik, hogy raboltunk, de ha odaadod az aranyat, akkor a vád igaz lesz.
- De Anette - suttogta a mindig nyugodt, szikár, kemény ember, most az egyszer remegö szájjal. - Odaadjuk az aranyat, Auguste.
- Nem a mienk.
- Akkor is. Ami vagyonom van, azzal kártalanítom Ifiriz urát, és még a többit is visszafizetem lassan... Ha kell, életem végéig nyögni fogom...
Amikor a kertbe értek, egy rendörcsapat ugrott le a riadókocsiról.
- Ki hívta magukat?
- Valaki telefonált, hogy a kisasszonyt elrabolták.
- Nem szükséges tudomásul venni. Kérem - mondta a tábornok -, vezényelje vissza az embereit.
Laboux a házba sietett.
- André! Ki telefonált innen?
- Én... Hallottam, hogy a kisasszonyt...
- Leütlek!
- Rendben van. De ha megkérhetem, sir, ne tegyen semmiféle bútor belsejébe, vagy alája. Érthetetlen eljárás szerintem.
- Ökör.
Laboux elrohant a tábornokkal. A kék Alfa Romeóba ültek, de nem Parker vezetett.
...Este kilenckor Anette otthon volt, és az autó, jóformán színaranyból, Lingeström és társai birtokába került.
A leány néhány órát töltött csak a gazemberek fogságában. Nem panaszkodhatott a bánásmódra. Egy Cannes környéki villába hurcolták. Ott Lingeström várta, és még néhány ember. A báró rideg volt, de udvarias.
- Kedves Anette - mondta szokott diplomatikus módján. - Ha viszonozta volna érzelmeimet, akkor nem kerül sor arra, hogy ilyen módon eröszakoljam ki jogos örökrészemet.
- Ugyan kérem - felelte Anette dühösen -, ön zsaroló! Gonosztevö!
- Én jogos tulajdonomat kérem az ön apjától!
- Az én apám soha, senkivel sem követett el jogtalanságot!
- Parancsoljon - mondta Lingeström, és egy levelet tett eléje:
Alulírottak Ifirizböl tízmillió font értékü aranyat viszünk magunkkal. Megállapodtunk abban, hogy amennyiben valamelyikünk meghalna, úgy részét a többi bajtárs örökli.
192.. Abudir oázisban. Ifiriz.
Báró Lingeström, Portenif, Laboux, Latourette, Van Diren és Hurine légionáriusok.
Felismerte az apja aláírását. Kétségtelen, hogy valódi!
- Ez nem bizonyít semmit.
- Tessék!
Egy rongyos, sárgult levelet tett a leány elé. Reszketösen írt, primitív írás volt:
Fiam!
Rövidesen meghalok... Borzasztóan bánnak itt a foglyokkal, és gyengülök egyre. Elküldöm ezt az okiratot. Gustave Laboux-val együtt harcoltunk mint légionáriusok, Ifirizben. A király elesett, és a légionáriusok a gyermek trónörökössel és néhány bennszülött vezérrel elmenekültek. Velük volt a király vagyona is, az államkincstár. Laboux sebesült volt. Őt hordágyon vittük. Kegyetlen és vad dolog az élet ott lenn. Mit szépítsem? Elhatároztuk, hogy leöljük a bennszülött vezéreket és a pénzt elraboljuk. A dzsungelben voltunk. Terv szerint történt minden. Az aranyat megkaparintottuk. A sebesült Laboux-t magunkkal vittük és szerencsésen elmenekültünk. Ez a Laboux, miután elrejtettük az aranyat és Kufra oázisba értünk, egy de Bertin nevü századossal összejátszott. De Bertin katonái elfogtak bennünket és szemünk láttára, ö meg Laboux, ketten, kiásták a király vagyonát... Laboux tudta, hogy mit csinál. Ugyanis, ha szólunk valakinek az aranyról, akkor felkötnek a legyilkolt bennszülöttekért. Ő aznap elmenekült. Bennünket mint szökevényeket elfogtak és elítéltek... Azóta Laboux és de Bertin karriert csináltak, én meg itt halódom Columb-Bécharban, és azt hiszem, Portenif is él még valahol. Állj bosszút, fiam, próbáld visszaszerezni, ami téged illet...
Báró Kurt Lingeström
Columb-Béchar, Compagnie Discipline
Anette dermedten nézte a levelet.
- És ön szerint hol a pénz? - kérdezte a bárótól.
- Az Alfa Romeo kocsi szinte tiszta tizennégy karátos arany...
Most értette... Miért nem fogja eléggé a fék... Miért nem megy gyorsan, miért fogyaszt több üzemanyagot: nehéz a kocsi az arany súlya miatt.
Este Anette Laboux otthon volt. És a tizennégy karátos autó Lingeström és társai birtokában.
Végül az apa megszólalt:
- Azt hiszem, öregem, a te katonai becsületed is megkívánja, hogy Anette-nek elmondjak mindent.
- Igen... - bólintott de Bertin. - Anette tudni fogja, hogy hallgatnia kell.
- Nézd, leányom, ezek is okmányok...
A pénzszekrényhez ment, és elökeresett egy régi börtárcát. Néhány írást vett ki belöle, és odaadta Anette-nek.
Gustave Laboux-t a mai napon paranccsal Oranba küldjük, ahol jelentkezik a vezérkar D. osztályánál.
Egy másik parancs:
Gustave Laboux-t a mai napon paranccsal Oranba küldjük. Mint katonaszökevény jelentkezik Ifiriz uralkodójánál, Mala Padannál, és felajánlja szolgálatait a lázadók ellen. Titkos összeköttetést tart fenn az Abudirban állomásozó vezérkari századossal, de Bertinnel, aki további instrukciókat közvetít. Kelt stb...
Anette örömében sírni kezdett. Azután összecsókolta az édesapját.
- Milyen boldog vagyok... Én... én már azt hittem, hogy te... mégis tettél valamit...
- Engem ezért a lopásért tüntettek ki a meghatalmazott miniszteri megbízatással - mondta Laboux. - Vállalni kellett még a rablás csúf látszatát is, mert Franciaország nem keveredhetett az ügybe.
- Miféle ügybe...
- Mala Padan, Ifiriz franciabarát uralkodója ellen lázadást szított egy Dizard nevü portugál. A gyarmati status quo megsértése lett volna, ha valamelyik nagyhatalom nyíltan közbelép. Viszont Mala Padan franciabarát néger király volt. A rejtélyes ügynek ez a nyitja!
- Mondd el Anette-nek a többit is - szólt közbe de Bertin -, ha már ennyit tud.
Laboux, akit az események kissé megviseltek, felhajtott egy pohár konyakot.
- Hát figyelj, Anette. Mint külügyminiszteri tisztviselöt kineveztek Mala Padan mellé diplomáciai tanácsadónak. Amikor elkezdödtek Ifirizben a zavarok, azt a bizalmas utasítást kaptam, hogy szervezzek a hivatalos francia körök tudomása nélkül önkénteseket Ifiriz hadserege számára. Ekkor beléptem a légióba, és mint közlegény szolgáltam. - Csillogni kezdett a szeme. - Kemény hónapok voltak, de sohasem felejtem el!...
Anette arca elborult. Egy másodpercre megülte öket ugyanaz a gondolat.
Gorcsev már több órája útban van Afrika felé, a tengeren.
- Hosszú ideig - folytatta sóhajtva Laboux - sorra jártam a helyörségeket, és pénzzel, mesékkel, Abudir oázisába csábítottam a katonaszökevényeket. Abudir a határon van, és a nem túlságosan éber francia határörségen könnyen átszöktek a katonák. Az utolsó csoporttal magam is átmentem. Ezek között volt a lezüllött Lingeström báró is, ennek az alaknak az apja. Dizard forradalma egy áruló miatt gyözedelmeskedett. Mala Padant megölték, de Abe Padan, a tizenötéves trónörökös és néhány hüséges törzsfö egy kis csapat légionáriussal együtt menekült. Elhozták az ország aranykészletét, és velük voltam én is, súlyos sebbel. A többit tudod, Lingeström és társai, közöttük ez a Portenif is, leölték a törzsföt. Az egyik fönök elmenekült a tizenötéves Abe Padan trónörökössel. Én sebesülten, tehetetlenül, mit tehettem? Látszólag velük tartottam. Abudirban, ahol de Bertin titokban együttmüködött velem, valamennyit elfogták. Azután úgy tettünk, mintha de Bertin meg én, ketten ellopnánk az aranyat. Mert ha beszolgáltatjuk, úgy a Francia Köztársaság köteles kiadni az új államfönek, Dizardnak. Engem visszahelyeztek a diplomáciai szolgálatba, és az ügy elaludt. Az arany és a trónörökös eltüntek. Közben Abe Padan húszéves lett... Elrejtve élt Marokkóban, és igen jó nevelésben részesült. Elérkezett a leszámolás Dizarddal, a bitorlóval. Ehhez elsösorban az arany kellett volna, amit ketten öriztünk...
- És... hogy került az autóba... az arany? - kérdezte Anette.
- Ilyen mennyiségü aranyat titokban szállítani igen komplikált. Átvinni innen Afrikába, a határörségen keresztül Ifirizbe, nagy feladat. Így adódott az idea: egy autó alkatrészeibe belekovácsolni a kincset. Egy haditechnikai mérnök, Goulain százados személyesen végezte a munkát, két tisztjével.
- Minden kitünö lett volna - mondta de Bertin -, ha nem jön ez a Lingeström.
- Az ördög küldte! - bólintott rá Laboux dühösen, és felhajtott egy pohár italt. - Az apja megírta azt az átkozott levelet... És egy napon beállított hozzám ez az alak. Jobb embernek látszott. Az igazságot nem mondhattam el, és a botrány, különösen most, rossz lett volna... Hát megígértem neki, hogy a lopott aranyból kárpótolom. Adtam neki valamit a magaméból, és...
- És fecsegtél elötte! - kiáltott de Bertin. Laboux fülig pirult.
- Eh! Hát olyan nehéz egy úriembernek elviselni azt a látszatot, hogy tolvaj!
- És... - mondta Anette - az autót... Odaadtad... Énértem...
Hallgattak.
- Hát - szólalt meg végül Laboux. - Egy baráti néger országgal kevesebb lesz a francia gyarmatok közelében. A tizennégy karátos autó aranya arra kellett volna, hogy Abe Padan felfegyverezze a királyhü törzseket.
Ismét csend volt. Végül Anette bátortalanul megjegyezte:
- És... mi van Gorcsevvel?
De Bertin elöször Laboux-ra nézett.
- Beszéltem egy kapitánnyal - szólt aztán -, Pierre Boussier-nek hívják, referens a hadügyben...
- Megnézte a törzslapot. - Gorcsev éjjel jelentkezett Nizzában, és még tegnap elindult Oran felé.
Laboux egy szó ellenvetést sem tett... Még mindig csak a szönyeget nézte. Nem volt oka rá, hogy kifogásolja de Bertin eljárását. Ő ugyanis kétezer frankot adott Dauville tiszthelyettesének, aki Hector Potiou mellett, mint kiképzö altiszt utazott Oranba, hogy értesítse idönként Gorcsev sorsáról.
- Istenem - mondta Anette -, most az én lelkiismeretemet terheli, hogy az autó nincs...
De Bertin eröltetett vidámsággal felelt.
- Eh! Majd csak talál valami más módot a magas diplomácia, hogy eljárjon Dizard ellen! Gyerekek! Menjünk ki, mert az idegeink nem bírják!
- Én nem megyek sehová! Gorcsev sem mehet... - mondta csökönyösen.
- Csend! Amíg én itt vagyok, addig nyugodt lehetsz! Pierre Boussier megígérte, hogy afrikai útja során gondol Gorcsevre. Boussier kapitány mint hadügyi referens járja Afrikát, és két hét múlva Oranban lesz. Azt mondhatom Gorcsevröl, hogy igen közel áll hozzám. Ha azonnal velünk jössz a Negrescóba, akkor egy lapot is írok neki.
- Jövök, jövök...
Laboux még mindig nem szólt. Gorcsev tragikus ostobasága aránylag nagy súllyal nehezedett a lelkiismeretére.
- Hej, André! - kiáltotta a tábornok, és tapsolt. - Elég volt a búsulásból, gyerekek!
André belépett. Szemén a daganat egy-két opálszínü és lapis-lazuli árnyalattal gazdagodott, viszont maga a szem olyan keskeny lett, mint egy ceruzavonás. Laboux szokása szerint intézkedett:
- Az autó készüljön... - Elharapta a többit. Az autó! Hol van az már. Sóhajtott.
- Telefonáljon - mondta a tábornok -, hogy taxit küldjenek.
- Igenis. - A küszöbröl visszafordult. - Parker vigye a garázsba a kocsit?
- Eh! Értse meg - szólt rá Laboux. - Az Alfa Romeót eladtam. Az új gazdájánál van...
- Uram! Sir Gorcsev elég kíméletes vagy szórakozott volt, amikor leütött, mert nem vakított meg teljesen, és így nyugodtan állíthatom, hogy a kocsi itt áll a kapuban. Mind az egy szememmel láttam...
Lerohantak. ..
A tábornok lépett ki elsönek a kapun, és visszahökölt. Anette felsikoltott. Laboux kimeresztette a szemét... - Mi??!
Az autó sértetlenül ott állt a gyalogjáró mentén, csak a hütöje horpadt be kissé, és egy elütött kacsa véres tollai tapadtak a motorházra.
...Valahol a gumipadlón fekete monoklikeret hevert. Egy kis részén lepattogzott a celluloid...
X. FEJEZET
Vanek úr - mondta Gorcsev, és letette az újságot, amely Anette elrablását hozta hírül. - Ön most titkári feladatának magaslatára lép.
- Eddig nem álltam volna ott? - kérdezte hüvös csodálkozással.
- Helytelenül fejeztem ki magamat. Ön eddig felhöi magasságokban tevékenykedett. Most azonban a sztratoszférába kell mennie!
- Szívesen megyek, de tudnom kell a közelebbi címet, mert Marseille-ben nem ismertem ki magamat. Azt hiszem, hogy ez az áruház ott van a pályaudvar környékén, nem?
- Eltalálta!
- Mit hozzak?
- Semmit. Magam intézek mindent. Ugyanis én tudom az újsághírben közölt bünügy megoldását, tudom, hogy hol van Anette Laboux!
- A telefonkönyvben nincs. Az egyetlen filmszínésznö ez a Zwillinger nevü. Nem lehet, hogy mégis ezzel volt kalandja, csak a hölgy most nem akar tudni önröl?
- Lehetséges - hagyta rá lelkesen, mert elhatározta, hogy soha többé nem vitatkozik titkárával. - Én tehát most az ön kilépési engedélyével távozom, ön viszont itt megvár. Itt még senki sem ismer, csak egy hentes...
- Hentes?! Azt ismerem! Nem Krompachnak hívják?
- Zagarosky az illetö.
Ment már, mint a karikacsapás! Tudta, hogy mit kell tennie, ha gyorsan végezni akar Vanek úrral.
- Ön négyszáz frankot kap, Vanek úr, ha ma éjszaka egy óráig helyettesít engem. A fö, hogy névsorolvasásnál jelentkezzék. Indulás elött visszatérek, hogy leváltsam.
- Igazán szívesen, mert polgári személyt ezek nem büntethetnek meg. De nincs semmiféle holmim.
- Nekem van az ágyam felett, a polcomon minden, amire a légióban szüksége lehet.
- Arra a rövid idöre csak türelemre van szükségem.
Ha jövöbe lát, úgy ezt bizonyára nem mondja. De mint már a regény más helyén említettem: az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették meg, hogy ne lásson a jövöbe.
...Tíz perc múlva Gorcsev elhagyta a Fort-St.-Jean-t egy olyan polgári ruhában, amely több személy számára is kényelmes tartózkodási hely lett volna.
E ruhát a titkára viselte nemrégen.
Vanek úr egy diákosan rövid katonanadrágban tünt elö az átöltözés után, a sapka a feje búbján, és a zubbony könyökig ért. A gombok viszont lepattogzottak róla. Elsösorban megszólított egy ezredest, aki éppen áthaladt az udvaron, és a sapkáját udvarias köszönésre emelte.
- Jó napot, Petrovics vagyok. Kérem, föhadnagy úr, merre van itt a legénységi hálóterem?
Az ezredes pillanatokig azt hitte, hogy a helyörség fellázadt, és nyomban lemészárolnak mindenkit.
- Ugyanis - folytatta Vanek úr vidáman, és az ezredes egyik kitüntetését nézegette, két ujja között - nem ismerem a járást. Pardon... - Ezt azért tette hozzá, mert véletlenül leszakította az I. osztályú Sasrendet.
- Ki maga? - kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.
- Új alkalmazott vagyok a véderönél, kérem. Nevem Van... Nevem van: ez, hogy Petrovics.
Az ezredes egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy Vanek úr ijedten hátralépett.
- Édes fiam - szólt végre az ösz katona igaz részvéttel -, mondja, az Isten szerelmére, hogy mehetett maga katonának?
- Most nem erröl van szó kérem...
- Szedje össze minden akaraterejét igen gyorsan, mert különben szörnyü élete lesz. Nagy dolog az itt, feljebbvalóval beszélni. Álljon egy kicsit katonásan.
- Azt én mind tudom a híradóból, de hát most nincs gyakorlatozás, nem igaz? Mi értelme lenne itt gyerekeskedni?... Nincs egy szál gyufája, föhadnagy úr?
Az ezredes újra visszaesett a nevetésbe. Azután szomorúan rázta fejét.
- Uram atyám! - mondta az ezredes. - Hogy jut eszébe egy ilyennek uniformist húzni... Szívböl sajnálom magát! Tudja azt, hogy ha két napig katona lesz, akkor ezért kurtavasat kap, és huszonnégy órás szolgálatot lát el?
Szomorúan megcsóválta a fejét, és továbbment. Vanek úr dühösen nézett utána.
- Ebböl tudjam én, hogy hol a hálószoba... No, mindegy... Halló! Káplár úr!
Az örmesterre kiabált. Verdier-re. Az Oroszlán úgy fordult meg, mint a villám.
- Ki vagy?
- Petrovics.
- Hazug pimasz! A P. betüs újoncokat még nem öltöztették be. No, de elég, a számod: 27...
- Kérem, most nem erröl van szó - türelmetlenkedett Vanek úr -, minek állandóan ezeket csinálni?!...
Az Oroszlán megtalálta egy lajstromban a 27-es nevét, és ebböl az alkalomból élete fényordítását hallatta.
- Segítség! - kiáltotta ijedten Vanek úr.
- Gorcsev! Te Gorcsev vagy!!
- Na és? Nem ezt mondtam?...
Az Oroszlán mosolygott. - Én a kabóca vagyok - szólt jelentös hangsúllyal.
- Örvendek, Vanek. Mondja, Kapocsi úr, hol itt a hálóterem, és hogy gyújthat rá az ember?
Az Oroszlán nem ölte meg. Söt! Szolgálatkész mosollyal elövette az öngyújtóját és tüzet adott, azután karon fogta Vanekot.
- Magam vezetem a hálóterembe. Parancsoljon. Önnel udvariasan kell bánni! Hiszen még nem tette le az esküt. Ugyebár?
- Ez ráér, ha most nincs idejük... Igazán nem égett a körmömre.
- Én viszont alig várom... Parancsoljon... - mutatott az ajtóra. - Csak ön után.
Egy öreg légionista a közelben elfedte az arcát a félelmetes látvány elöl.
- Ön nagyon kedves altiszt - csevegett Vanek. - Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról, hogy igazán elmondhatom: kellemesen csalódtam.
A hentes éppen akkor hurcolkodott. Áttették a megbízhatatlanokhoz innen. Nagy sárga böröndöt cipelt, és beleütközött Vanek úrba. A titkár nem is sejtette, hogy ez a börönd Gorcsevé volt.
Vanek úr végigdölt egy ágyon és aludt. Nagyon ideges lett, amikor egy ragyás képü breton ledobta a földre szó nélkül. Alkonyodott. Kissé szerette volna, ha Gorcsev jön már.
Azután megszólalt a kürt.
Sorakozó!
Az udvarra siettek. Vanek úr velük. Névsorolvasás... .
Gent káplár egy ívröl mondta a neveket. Közben odajön Verdier örmester. Csendben hangzanak a nevek, sorban. Egyszer csak kilép Vanek úr, és megfogja a káplár karját:
- Bocsánat, hogy félbeszakítom, nem kerestek engem itt az imént?
Halálos szünet. De mielött Gent megölhette volna, az Oroszlán nyájas mosollyal fordult az újonc felé.
- Nem... kedves Gorcsev, nem keresték. Mi a teendö, ha keresik?
- Gorcsev! - Gent, eddig hiába törte a fejét azon, hogy mi annak a neve, aki a "húgocskáról" és a keresztanyjáról magyarázott: nem jutott eszébe. Ez az!
- Igen! Ő a Gorcsev - mosolygott az Oroszlán -, és beszéljen vele szépen, Gent, mert nem tette le az esküt, tehát katonai törvényeink szerint nem vonatkoztatható rá a szolgálati szabályzat...
A káplár megértöen bólintott, azután tovább olvasta a neveket. De Vanek úr még egyszer megfogta a karját:
- Bocsánat, de ha esetleg keresni fognak...
- Csend!
Ezt egy hadnagy mondta, aki éppen odalépett.
- Kérem, szakaszvezetö úr...
- Újonc! Maga idióta! Miféle szemtelenség ez? Ha katona nem is volt még, azért gyerekszobája lehetett!
Valamit mormogott, de csendben maradt. Névsorolvasás után azt mondta az örmester:
- Akik a megbízhatatlanok közé tartoznak, azok menjenek a négyes számú kaszárnya-épületbe. A többi készüljön, tizenegy órakor indulunk. Elmehetnek!
Vanek úr a kapuhoz sietett, és a nyakát nyújtogatta a rácsok közeit kerülgetve.
- Menjen innen - mondta a napos káplár.
- Jó, jó. Nem harapom le a kaput. Itt mindenki ideges állandóan.
- Hordja el magát!
- Hallottam! Nem vagyok süket. Maga itt a portás szolgálatos?... Kérem, ha keresnének, én Petrovics vagyok...
- Pusztuljon, mert vasra veretem!
- Veretni is lehet a katonákat?... Szép kis rend, mondhatom.
És ment a hálóhelyre. A hentes már elhurcolkodott a megbízhatatlanokkal, és hogy ez a beosztása mennyire indokolt volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Gorcsev gyönyörü és jól felszerelt böröndje, melyet egyszerüen ellopott. De a fadobozt, amelyre Cortot ráírta, hogy Gorcsev Iván, és átkötötte spárgával, azt otthagyta.
Viszont Vanek úr, aki csak annyit tudott, hogy légionáriusok számára felszerelt poggyásza van az ágya felett, kissé meglepödött, amikor mindössze egy névvel megjelölt szivardobozra bukkant. Ebben lenne minden, ami egy légionáriusnak kell? Nem tévedett megint ez a Petrovics?
Valaki megszólalt mellette.
- Még be sem mutatkozhattam: nevem Würfli Fedor, tánc- és illemtanár.
- Örvendek. Van... van itt valaki, aki szintén Fedor. Nevem Petrovics.
- Nem Gorcsev az álneve?
- Nem. Petrovics az álnevem. Gorcsev az igazi.
- És Tintoretto?
- Mit kér?
- Mondom, Tintoretto.
Vanek úr egy ideig tanácstalanul pislogott.
- Ön olasz?
- Svájci vagyok.
- Sajnos nem tudok svájciul... - Levette a szivardobozt. - Érdekes ez a kis poggyász - mondta.
Würfli úr elnézöen mosolygott.
- Ne feszegessük...
- Nem is kell. Csak elvágom a kötelet, az elég, így... hm. Mondja kérem, ez egy komplett légionáriusfelszerelés?
És elövette a doboz tartalmát: két használt kapca, egy darab spárga, néhány álkulcs, valamint egy dugóhúzó és igen sok szivarvég.
- Lehet - mondta Würfli. - Még nem kaptam meg a felszerelést.
- Minek fontos a sivatagban a dugóhúzó? - tünödött Vanek úr. - És miért látják el a katonákat álkulccsal meg szivarvéggel?
- Talán a dohány levelét gyógyszerül használják. Ugyanis az afrikai katonák mind skorbutot kapnak.
Vanek úr idegesen kirázta a dobozt.
- Én nem kaptam. Vagy ha igen, akkor ellopták a skorbutomat innét.
Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
- A szimbola benne van?
- Mit csináljak? - kérdezte Vanek úr hökkenten.
- Állítsa össze a három darabot.
- Miféle darabot...
- Hát, amit a dobozban tart.
- A szivarvégeket?
- Ne tréfálkozzon, kérem. Csavarja össze a hármat, és fújjon valamit.
- Jó - biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr - majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom... Miért nincs itt önborotva? Halló! Felettes!
Gent káplár jött be, annak kiáltott, és az altisztben felforrt a méreg:
- Ide figyeljen, maga ló... Holnap olyan csodát lát!
- Miért? Mi lesz holnap?
- Holnap esketik! - kiabálta a káplár.
- De kérem, én már nös vagyok!
Ekkor felharsant a trombita.
- Sorakozó! - kiáltotta Gent, és kisietett az udvarra. Vanek úr velük, a fadobozzal. Nyugtalanul nézett szét. Gorcsev nincs sehol!
- Érdekes - mondta Würfli. - Minden müvész bogaras.
- Lehetséges.
- A zenészek és a festök is.
- A balett-táncosok és a köfaragók is. Mondja, nincs más gondja?
Idegesen nézelödött mindenfelé... Nincs itt.
Újabb névsorolvasás következett, azután bevezették öket a kikötöbe, egy hajóhoz. Gorcsev még mindig nem jött. Késö éjszaka volt már. A gözös sípolt. Egy hidat gurítottak eléjük a hajóról.
- Indulunk - mondta a hadnagy Verdier-nek.
- Nem várhatnánk még egypár percig? - kérdezte a titkár.
- Mars, mert a bolondokházába vitetem.
- Érdekes - mondta idegesen, amikor indultak -, mindenböl ilyen nagy ügyet csinálnak... Mintha elszaladna a Szahara, ha nem sietnek úgy...
De fenn volt a hajón... Ott állt a korlátnál. És még remélt, pedig virradt már. Nyugtalanul izgett-mozgott. Mi lesz ebböl? Talán jön még, de Gorcsev csak nem jött és a hajó elindult. Ekkor Vanek úrhoz lépett egy matróz:
- Ezt küldte valaki egy félóra elött. Hogy adjam át a 27-esnek!
Gorcsev írta helyettesének:
Tisztelt Vanek úr!
Önhibámon kívül, sajnos nem jöhettem vissza. Oranban leváltom, addig napi kétszáz frank a fizetése, amit holnaptól kezdve nevére elhelyezek egy banknál, és átszármaztatom az elismervényt. Egy kis türelmet kérek. Az ön hálás fönöke, Petrovics
...És a gözös vitte Afrikába Vanek urat.
Gorcsev lesietett Vanek úr különös ruházatában az erödböl a Vieux Port-ra, habozás nélkül beült az elsö magára hagyott autóba, és szokása szerint elkezdte azon nagyszerü túráinak egyikét, amelyek ókori barbár hordák invázióira emlékeztettek a hösünk útját jelzö nyomokban.
Sietnie kellett, hogy beváltsa ígéretét, és kiváltsa Vanek
urat, aki ott maradt helyette, mint Schiller höskölteményében egy bizonyos
úr, mivel a barátja esküvöi meghívásnak tett eleget kivégzése elött.
Teljes sebességgel vezetett, és aránylag szerencsével, mert úgyszólván
Gorcsev rövidesen úton volt Toulon felé egy fuvar hallal. Az erös, nagy kamion még Grenoble-ban is jól tartotta magát, mindössze a hütöje horpadt be egy lámpaoszlop eltörésétöl, és telehintette egy leányiskola növendékeit döglött halakkal, de különben az út intermezzo nélkül múlt el Toulonig, ahol Gorcsev megelégedetten behúzta a kéziféket, és kiszállt egy baromfi-kereskedés kirakatában.
De hát ki tudja az ilyesmit hajszálpontosan kiszámítani? És különben is az vesse Gorcsevre az elsö követ, aki utoléri. Mert azonnal elfutott. Félórai rohanás után a tömeg nagy része elmaradt, csak nyolc-tíz amatör hosszútávfutó tartott ki, ezeket bevárta, megverte öket, és egy távoli utcában posztoló rendörhöz sietett:
- Elöször arra feleljen, hol lopta ezt a ruhát?!
Gorcsev ruhája többeknek is feltünt, és ezek körülállták öket.
- Jöjjön csak a rendörségre... Szép kis alak!
- Én a Texas vendéglö-t keresem...
Erre a védekezésre kis híján meglincselték.
A rendör vezette, és Gorcsev aggódva gondolt Anette-re, nem is szólva Vanek úrról, aki mint Schiller valószínütlen höse, túszként várja, és bizonyára marhaságokat követ el.
Szerencsére egy viadukt lépcsöjéhez értek, és innen lelökhette a rendört három útburkoló munkásra, úgyhogy tovább nem jutott. Gyönyörü stílusban, nyílsebesen futott, elöredölt felsötesttel. Ez az egyéni futóstílusa mindig számos követöre talált, de nem érték utol. Gorcsev rövidesen kiért a rakpartra, és elmaradt mögötte valamennyi üldözö.
Istenem, uram! Hát már sohasem fogja megtudni, hol van a Texas vendéglö.
Vagy hat ember beszélgetett egy csoportban. Tán ha ezek között letérdel, vagy revolvert fog rájuk, megtudja végre, hogy hol van a Texas vendéglö.
- Halló! Hisz ez az én fiatal matrózom... Mit keres ebben a ruhában?
Privát Elek volt!
- Jó napot, uram. Örülök, hogy látom - felelte ijedten.
- Ki ez a kölyök? - kérdezte egy feltünöen rabló külsejü egyén.
- Zöldfülü, aki a vesztébe rohan. Védelmembe vettem, mert az ember annyi rosszat tesz, hogy jólesik néha leírni valamit a számadásból. Hová szökött a múltkor, maga taknyos?
- Féltem magától, uram - felelte gyerekes szerénységgel Gorcsev.
Ezen jót nevettek, tetszett nekik a kedves arcú, gyámoltalan fiú, és egy Drugics nevü szófukar útonálló barátságosan vállon veregette, hogy Gorcsevnek kiesett az óra a zsebéböl.
Nyomban rokonszenvesnek találták, és ez lett a veszte.
- Most már maradj nyugodtan velem. Én nem bántalak, te kis gyáva - nyugtatta meg Privát Elek.
- Úgy illik, hogy mi is tegyünk valami jót, hogy védjünk és gyámolítsunk egy gyengét, mert ezt mégiscsak betudják nekünk tárgyalás elött a túlvilági tényállásunkba.
- Mivé lenne magában az ilyen kölyök a kikötöben - mondta jólelküen egy Jázmin nevü kerékpártolvaj, és a Drugics nevü hallgatag ember vállon veregette a fiút, biztatólag, hogy kiesett a zsebéböl egy fél tucat töltötoll meg néhány autóalkatrész.
- Beléptem a légióba - mondta, hogy megszabaduljon tölük. - Este jelentkezni kell.
Privát Elek felhördült:
- Mit mesélsz? Megörültél?!
- Dehogy jelentkezel! Szegény fiú!
- Tisztára bolond!... Hisz az a pokol - kiáltozták mind.
- Engedjenek, drága uraim!... Könyörgöm... Jelentkeznem kell. - Futni akart, de elgáncsolták, és Drugics, a szófukar útonálló fejbe ütötte egy létrával, hogy elájult.
Amikor magához tért, egy széken ült, kis, dohos helyiségben, mellette Privát Elek a hallgatag Drugiccsal és Jázminnal iddogált.
Szent Isten, hány óra lehet?
- Na, te taknyos! Felébredtél? - kérdezte Jázmin, a kerékpártolvaj, aki nehezen és raccsolva beszélt, mint a finnyás föurak, de ez attól volt, mert tavaly egy civódásból kifolyólag betörték a fél állkapcsát.
- Hallja, ez nem valami finom eljárás! - fakadt ki Gorcsev.
- Majd épp töled tanulok eljárni. Mi?! Ezentúl a gondjaimba veszlek... Ha akarod, ha nem, megvédünk! Ilyen egy kis hülye!
- És meddig akarnak itt fogva tartani?
- Amíg megjön az eszed!
Meleg volt a fülledt kis szobában.
Elannyira, hogy a hallgatag Drugics felhajtott egy fél liter bort.
- De én nem akarok elrejtözni. Hagyjanak...
- Tudod-e, hogyha sokat beszélsz, itt, ebben a szobában egy évig is fogva tarthatunk?
- Miért? Ez itt a rablók börtöne, ahová a tisztességeseket zárják büntetésböl?
- Nem! Mert csak egy kijárása van, és azt örzik.
- Miféle helyiség ez?
- A Texas vendéglö!
Végre! Még most sem tudja, hol van, de az biztos, hogy a célnál.
- Ugye elámulsz?... Itt tanyázik a Mester bandája, szövetkezetünk. Ez a különhelyiség az övé. Ma este még 40.000 frank üti a markunkat, amiböl te is kapsz kétezer frankot.
- Feltéve - mondta Jázmin -, ha sikerül azt az alakot megkötözve elhozni ebbe a szobába.
- Nem vitás. A Halacska sohasem téved - felelte Privát Elek. - És ha egyszer itt van, akkor végzünk vele! - fejezte be Privát Elek kezének egy jelentös mozdulatával.
- Kit fognak megölni?... - érdeklödött a fiú.
- Gorcsev Ivánt.
- Hát még él? - kérdezte ámultan az orosz.
- Igen! De ez nem fog vele elöfordulni többé! Elég volt! Gyerünk, fiúk.
- Úgy van. Fel kell rakni az autót a Gyanús Cápá-ra!
Drugics, aki hallgatag volt, szorosabbra húzta a kötelet, amit övnek használt, és elmentek. Privát Elek visszaszólt:
- Szökéssel ne próbálkozz, az örök senkit sem engednek ki a folyosó végén, aki nem valami ismerös egyén kíséretében távozik.
És Anette?! Mi van Anette-tel? Hiszen elrabolták. De kicsoda? Senki más, mint az a kövér alak és a Portenif nevü lompos egyén, továbbá Lingeström, akit agyonüt legközelebb. Nagy Isten! És Vanek!
Ahogy ideért gondolataiban, máris megjelent a Portenif nevü egyén, aki lompos volt, és ez a kifejezés irodalmilag enyhített jelzö esetünkben a bandita elhanyagoltságának jellemzésére. Ezenfelül teljesen részeg volt.
Közömbösen nézett Gorcsevre. Ő nem látta az oroszt a sötétben, amikor a tábornok ellen támadást kísérelt meg. Csak azt tudta, amit Privát Elek most röviden közölt vele az ivóban: egy kedves zöldfülüt védelmébe vett a banda, mert belépett a légióba.
- A Mester dühös lesz, hogy idehozták a rejtekhelyre - vélte Portenif, és ettöl nem tágított, dacára Privát Elek zavaros elméletének a mennyei tényállásról és egyebekröl.
- Ezek hülyeségek - felelte legyintve, de annyira részeg volt, hogy nem vitatkozott, hanem bement a rejtekhelyre.
- Na, elfogták? - kérdezte Gorcsev.
- Kicsodát? - érdeklödött bágyadtan.
- Hát a Gorcsevet.
- Igen! Már hozzák...
Mi?! Őt elfogták?...
- Iszogatott a gazember gondtalanul, és a Halacska négy emberrel rajtaütött...
Csuklott, leroskadt és szemhéjai fáradtan húzódtak. Elfogták volna öt iszogatás közben, és nem tud róla?...
- Mit csinált ez a Gorcsev?
- Pimasz gazember. Valószínüleg egy ellenséges banda embere. De ha így ül majd itt, mint maga, akkor, egyenként szedem ki a szemeit a zsebkésemmel.
- Miért akar bíbelödni minden szemmel külön? Ki velük egyszerre.
- Ne szemtelenkedjék, maga tacskó - mondta, és leült, mert olyan részeg volt, hogy nem bírt a lábán állni. Bort töltött, és felhajtotta. - Ha egyszer... - megfogta lomhán Gorcsev nyakát - így a kezemben lesz a torka, hát akkor... a legszebb napom eljött!
- Kár, hogy a kézenfekvö nyak csak az enyém.
- Kész szerencse, hogy nem sikerült neki áthúzni a terveinket. Mert azóta megszereztük a leányt, és becseréltük... annál a piszok Laboux-nál az autóra, és... az autót... elrejtettük...
- No, akkor... jó... - felelte Gorcsev, és kissé megkönnyebbült. A fö, hogy Anette szabad!
Portenif hirtelen elörehanyatlott, hogy homloka az asztalhoz koccant, és elaludt.
Lassan elbóbiskolt. Gorcsev kétségbeesetten nézte a faliórát. Este lesz lassan! Ez a szegény Vanek hiába vár... Portenif hatalmas puffanással a földre zuhant. Kisebbfajta alkoholmérgezése lehetett. Gorcsev otthagyta a padlón. A disznó!... Érzéketlen gyilkos!...
Egyik negyedóra múlt a másik után, és Portenif hortyogott... Kimenni nem lehet, mert valószínü, hogy örzik a folyosó végét, ahol az ivóba nyíló kijáró van. Márpedig Privát Elek és társai nem viszik ki innét...
Végre megjelent egy lapos arcú, púpos egyén.
- Na, hozzátok... Megvan a gazember - és vidáman a fiúkhoz fordult. - Negyvenezer frank üti a markunkat! Elfogtuk Gorcsevet.
És hurcolták az ajtón összekötözve, fejbe vert állapotban Cortot-t, a bünözöt, aki honvágyban szenvedett.
XI. FEJEZET
Odadobták a sarokba a leütött légionáriust. Azután Portenifet élesztgették, kevés sikerrel.
- Hej! Vén rabló!
Hortyogás.
- Hagyd azt a részeg barmot. A Mester eljön, fizet, és elviheti a Gorcsevjét.
Közben a hallgatag Drugics azzal szórakozott, hogy Portenif fejét idönként egy csöbör vízbe mártotta. Végül ez támolyogva megállt a lábán.
- Mi... mit akartok?! - hebegte.
- Elhoztuk, itt van!...
- Kit?!
- Gorcsev! Ott a pimasz.
És Cortot-ra mutatott. Portenif elövette a zsebkését. Bizonyára azért, hogy ígéretéhez híven kiszedje egyenként a fogoly szemeit. De Privát Elek visszalökte.
- Majd, ha megkapjuk az árát. Addig ne rongáld a foglyot.
Portenif ismét földre esett. És elaludt, vagy elájult. A hallgatag Drugics levette a székröl Gorcsev kabátját, és ráterítette.
Most a köpcös lépett be, aki bár kültelki ízléssel, de hódolt a férfidivatnak.
- Azt üzeni a Mester, hogy rakjátok fel az autót a Gyanús Cápá-ra. Azonnal.
- Hohó! A Gyanús Cápá-t elöbb ki kell hozni a Quai de Belges-töl, a Pharaóig, ahol a kocsi áll, mert az autót nem szabad elindítani.
- Az soká tart! Elöbb a pénzt kérjük, Aldous!!
A köpcös, akin most már látszott, hogy félvér, gögösen felelt:
- A Mester idejön a pénzzel és kifizeti, amikor elviszi Gorcsevet. Akkor is, ha egy megbízottatok van itt! ... - Belerúgott Cortot-ba: - Meghalt ez az alak!
- Fenéket - felelte Jázmin. - Csak nem tesszük tönkre az árut!
- Jázmin, te itt maradsz, és átveszed a pénzt - intézkedett Privát Elek. - Másfél óra alatt behajózzuk az Alfa Romeót. Megbízunk a Mester becsületében. Ha csalódunk, még mindig ott az autó zálognak - vélte Privát Elek.
A hallgatag Drugics eddig azzal foglalkozott, hogy rúgásokkal élesztgette Portenifet, de ez a kísérlet sem járt eredménnyel. Ráterítette hát újra Gorcsev kabátját, vette a sapkáját, és ment.
A többiek követték. Csak Jázmin, Aldous, a két Gorcsev és az ájult Portenif maradtak ott.
- Én beülök a Fekete Csillag-hoz - mondta Aldous. - A Mester úgyis idejön értem.
- Én is jövök - mondta Jázmin. - Kölyök, úgysem mehetsz ki innen, az örökön át, hát vigyázz a fogolyra. Ha itt hagyják nálad a pénzt, 40.000-nél kevesebbet ne fogadj el.
...Cortot csodálkozott, amikor magához tért. Zúgott a feje, és az igazi Gorcsev mosta az arcát.
- Mi... mi az...? Hol?
- Ember! Hogy kerül ide?
- Potiou Hectorral... mulattam... azután ... egyedül...
- Hiszen maga délután Marseille-ben hajóra szállt!
- Ne...em. - hebegte... - Potiou odavett... legénynek, és ...együtt utaztunk volna... most... Toulonból...
Gorcsev elött rémlett valami erröl az "egyéni" utazásról... Portenif hortyogása félelmetes kísérözenéje volt a furcsa viszontlátásnak.
- Figyeljen... fel tud állni? - Miután ez sikerült valahogy, gyorsan írt valamit, és átnyújtotta Cortot-nak. - Magát bizonyára kiengedik innen, ha bebizonyítja, hogy nem Gorcsev. Lehet, hogy erre nem kerül sor. A fö, hogy hallgasson.
- És... ez az írás?
- Ha kiszabadul, juttassa el Marseille-be, a Constanz gözöshöz. Tán eléri még, ha késön indul a hajó. A 27-es közlegénynek szól.
Cortot bambán zsebregyürte.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és lövésre kész pisztollyal belépett Lingeström báró.
Mögötte egy széles vállú, ösz, komor ember.
A Mester!
A báró egy futó pillantást vetett Gorcsevre.
- Ez az... rendben van.
- Ez meg itt ki? - kérdezte a Mester Cortot-ra mutatva.
- Most mondta Jázmin az ajtóban, hogy valami tehetetlen alakot is fogva tartanak, aki megszökött a légióból - vetette oda türelmetlenül Lingeström.
- Ezt majd elintézzük! - ordított a Mester. - Ránk uszítják a katonaságot hülyeségekkel. Az én engedélyem nélkül ide nem lehet foglyot hozni!
- Most ez nem fontos - legyintett Lingeström, és meröen nézte Gorcsevet. - Elöbb ezzel végzünk, ha nem kap észbe. Álljon a kocsival az udvar kapujához. Ha elmentem, akkor megkocsikáztathatják Gorcsevet.
- Ehhez megkeresem Aldoust. Egyedül nem csinálok ilyent.
Az orosz jól tudta hogy mit jelent a kocsikáztatás. Egy golyó és az élettelen utas kirepül a robogó kocsiból a tengerbe... De mi a másik lehetöség? Az is van! Ezek nem tudják, hogy a rablók Cortot-t hiszik Gorcsevnek. Hogy is gondolnának erre?
- És ha nem találja Aldoust? - kérdezte Lingeström a Mestert.
- Dehogynem találja - legyintett Gorcsev. - A Fekete Csillag-hoz ment.
A mester összehúzott szemmel végignézte.
- Szeretem, hogy nem ideges - dörmögte, azután Cortot-hoz fordult. - Maga barom! Most kilököm! De ha még egyszer az én közelemben gyámolítják, akkor lepuffantom, mint a kutyát! Mars!
Megragadta Cortot gallérját, magával ráncigálta, és kilökte a sikátorba. Cortot lélekszakadva rohant a legközelebbi kaszárnyába, de elöbb útnak indította Vanek úr levelét.
Ketten álltak a szobában egymással szemben: Lingeström töltött revolverrel és Gorcsev vigyorogva.
- Nos, Gorcsev úr? - mondta Lingeström rövid szünet után gúnyosan. - Ehhez például mit szól? Mi?... Azt egyébként jegyezze meg, hogy nem vagyok rabló.
- Ne haragudjék, de honnan tudhattam volna ezt?
- Hagyja a szemtelenkedést. Ön ügyes szélhámos. Eleinte becsapott, magam is azt hittem, hogy valami szeles fiatal bolond!
- És ma?
- Ma már tudom, hogy Abe Padan embere.
- Mit csináltam? - kérdezte ijedten Gorcsev.
- Tagadja, hogy ön Abe Padan embere?
- Nem volna sok értelme - felelte rövid habozás után -, ha egyszer úgyis rájött...
- Maga ismerte Mala Padant is?
- Na... úgy futólag... Én az egész Dalai famíliával jó viszonyban vagyok, és...
- Akar a portugálhoz csatlakozni?
- Hát... - latolgatta Gorcsev -, nem bánnám... különben mégsem. Aki magával szóbaáll, az nem lehet rendes ember. Maradok a réginél.
- Figyelmeztetem, hogy Dizard kemény ember, és Abudir messze van.
- Igen?... Erre nem gondoltam eddig. Azért majd csak odajutok.
- És Ifiriz? Abe Padan érdekében se Abudirig, se Ifirizbe nem jut el, az már biztos...
Gorcsev szótlanul töprengett. Úgy látszik, fontolóra vette a dolgot.
- Nos? - kérdezte Lingeström - mit gondol?
- Megmondom öszintén: ön kísértetiesen emlékeztet egy Vanek nevü titkárra.
- Rendben van. Így is jó...
Portenif mozgolódott. És éppen jött a Mester is.
- Kifizettem Jázminnak a pénzt - mondta. - Aldous kinn vár.
- Jól tette. Ezt az embert intézze el!
- Meglesz... - Eléje állt Gorcsevnek. - Maga nélkül már megkaptuk volna a pénzt a portugáltól.
- Ugyan. Nincs egy vasa se - legyintett Gorcsev. Sehogy sem tudta hinni, hogy meghal. A fene tudja, miért. Rágyújtott.
- Utoljára még viccelhet!
- Szóval megölnek?
- Én leszek a halála - mondta a Mester.
- Csúnya halálom lesz.
- Elöre!
- Várjanak! Lingeström... Adjon öt perc gondolkozási idöt! Lehet, hogy belépek a portugálhoz...
- Mi a biztosíték?
- Úgy a kezükbe adom magamat, hogy azt tesznek velem, amit akarnak - mondta sóhajtva Gorcsev, és egy székre roskadt. - Kérem... hagyjanak... magamra...
A Mester megvetöen nézte. Látta ö már elégszer, hogy az ilyen legény megtörik.
A Mester kiment Lingeströmmel. A hosszú folyosón jobbra kanyarodtak, az ivóhoz. Minden kijárásnál két ör állt. A baloldali vezetett az udvarra.
- Megtört - mondta a Mester.
- Igen. Úgy látszik.
Ittak néhány kortyot... Azután visszatértek a szobába. De csak Portenif hortyogott a földön, Gorcsev eltünt.
...Megszökött, és ez teljesen megfoghatatlan volt!
XII. FEJEZET
A Fort-St.-Thérčse nevü orani eröd udvarán játszódott le az alábbi jelenet egy újonccsapat érkezése után. Félhivatalos annalesekben még ma is megtalálhatják a hitetlenkedök e feljegyzéseket, amelyek egy Gorcsev nevü, fekete bajuszú, szemüveges újonc érkezésével indokolják Furion kapitány századparancsnok ideges gyomorbaját. Egy év múlva tört csak ki annyira, hogy a kapitányt azonnal nyugdíjazták, de állítólag ezen a napon kezdödött.
Pedig a nap derüs volt, és eseménytelenül indult. Egy újonckülönítmény érkezett Marseille-böl, akiket feleskettek, azután kivezényelték valamennyit az eröd udvarára. Az örmester megnyalta a szája szélét.
- Magának mit mondott ez a Gorcsev? - kérdezte a káplárt.
- Hogy "húgocskám", és késöbb elmagyarázta, hogy a keresztanyja nem lehet a húga.
- Engem kabócának nevezett. Erröl még beszélek vele - bólogatott az Oroszlán, és nyájasan, jó étvággyal nézett az említett közlegényre. Pillanatnyilag még, kiképzés elött és a tiszti szemle közben, nem tehetett a két altiszt semmit. De hiszen nem sürgös. Öt év nagy idö.
Az örmester vészesen mosolygott. Vanek úr szerényen visszamosolygott, és kedélyesen bólogatott. Ekkor jött a századparancsnok, és azonnal megakadt a szeme a bólogató újoncon.
- Közlegény!
- Na, mi van? - kérdezte a közlegény kedélyesen, hogy rokonszenvesnek lássék.
A századparancsnok kimeredt szemmel hátralépett.
Gent, a káplár ezt sziszegte Vanek úr mögött:
- Barom! A parancsnok elött áll! Tisztelegjen!
- Bocsánat - mondta az újonc észbekapva. - Nem ismerem még a rangjelzéseket. - És megemelte a sapkáját. - Alázatos tiszteletem... Nevem Van... Nevem van, de ez nem fontos...
...A századparancsnok úgy nézte, mint aki kísértetet lát. Talán ez volt a világtörténelemben az elsö eset, hogy egy katona megemelte a sapkáját köszönésképpen.
Verdier örmester a kapitány mögött halotthalványan mutatta a szalutálást. Mire Vanek úr feléje is megemelte a sapkáját, és csodálkozva mondta:
- Mi már találkoztunk! Hogy van?
- Vigyázz! - kiáltott a kapitány elképedve. - Mi ez?! Hülyék intézete?
- Nem hiszem - felelte Vanek úr bizonytalanul.
- Vigyázz! Miféle vigyázz ez?
- Mi értelme van ennek, kérem!...
- Hogy hívják?!
- Nevem Van... Nevem van: Petrovics.
- Hollandi?
- Én?
- Ne kérdezzen!
- Na jó, így nem lehet tárgyalni...
- Miért mondja, hogy Van Petrovics!
Vanek úr elörelépett, és egy karmesterszerü kézmozdulattal leintette a szólni készülö káplárt.
- Pardon... Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többit...
A parancsnoknak egy másodpercre bágyadtan lehunyódtak a szemei, és mély lélegzetet vett.
- Őrmester! Ezt az embert kihallgatásra! Tíz nap salle de police-ra terjessze fel! És megtörni a fegyelmezetlenségét! - Végigmérte Vanekot.
- Maga az eröd fennállása óta az elsö újonc, akit az érkezése napján megbüntetnek! Szégyellheti magát! - Azután az altiszthez fordult. - Maguk is! Rompez! Altisztek velem jönnek a beosztásért!
És ment. Mögötte az altisztek. Egy fiatal hadnagy, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, most odajött.
- Ide hallgasson, barátom. Ugye, tudja jól, hogy vannak kitenyésztett vadászebek és gondosan megválasztott ösök után létrehozott különös tehenek. Hát maga, sajnos, egy tiszta tenyészete a nyárspolgárnak!
- Őrnagy úr állattenyésztö?
- Nem. Valamikor pszichológus voltam. Maga, barátom, igen szerencsétlen lelki alkat. Tudja, mi az, hogy antikatona?
- Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor.
- Maga ízig-vérig civil! - folytatta sóhajtva a tiszt. - Az öscivil, akinek éppúgy nincs érzéke a katonasághoz, mint ahogy egy süket nem értheti meg Mozartot. Én borzasztóan sajnálom. Megértett?
- Nagyjából - felelte Vanek úr - csak az homályos elöttem, hogy mi köze a különleges teheneknek a régi porcelán csészékhez?
- Szomorú egy alak - a hadnagy legyintett, és bólintva továbbment. Vanek úr felsietett az emeletre, és belépett az ajtón, amelyen ez állt:
Zászlóalj Iroda
Ribou örnagy
Engedély nélkül belépni tilos!
Benyitott, és az ott ülö örnagy elött megemelte a sapkáját.
- Jó napot, káplár úr. Gorcsev névre nem jött levél? Újonc... II. század...
Az örnagy felállt és végignézte.
- Közlegény! Ezért vasra veretem!
- Miért olyan idegesek itt? Biztos van már levelem, csak nézze meg: Petrovics.
- Takarodjon innen - mondta csendesen az örnagy. - Az altisztjét is megbüntetem! Mars!
"Itt mindenki ideges..." - gondolta, miközben lefelé ment a lépcsön. Amikor az udvarra ért, éppen sorakozó volt ismét. Mire leért, már állt a sor. Vanek úr végiglépett az arcvonal elött, mint valami tábornok, és nézte a legényeket.
- Közlegény! Mit csinál?! - kiáltotta a kapitány.
- A helyemet keresem... Egy hosszú paraszt és egy vörös bajuszú között... Ahá!... Na, eresszenek!
- Gazember!
- Jó! Jó! Már beálltam! Mit izgatja magát?!
- Holnap nyolckor kihallgatásra megy! Huszonkét nap áristom, kettös örség! Rövidesen megtanítják itt magát... Ne féljen... - Megviselten lihegett. Ilyen még nem volt!
Az ismerös hadnagy jött arra, és Vanek úr a sorban mosolyogva leemelte a sapkáját: - Jó napot!
- Mit csinál?!
- Köszöntem az állatorvos úrnak.
- Megvasalni!
Nem részletezem tovább. Ezen a napon több altiszt és tiszt orvosságokat szedett Vanek úr katonai magatartása következtében, míg a bünös a cella köpadlóján ült, és csuklóját a bal bokájához láncolták. A rab keserü göggel mondta a távozó káplárnak:
- Nagyon finom eljárás. Mondhatom...
Amikor a század elsö alkalommal felsorakozott a gyakorlótéren, Verdier örmester azzal az élvezetes lassú tempóssággal, amellyel egy ínyenc túl aprólékos elökészületekkel halogatja az eléje tálalt étel elfogyasztását, vagy kettöt sodort a bajuszán, és így szólt:
- Nna... Lépjen csak elö, maga ott...
Vanek urat kissé megfélemlítette a környezet, és egy nap alatt tudatára ébredt annak, hogy itt baj van.
Tehát kilépett szerényen, nyájasan.
- Mondja meg nekem - kérdezte nyugodtan az örmester - hogy ki vagyok én?
Vanek úr megeröltette a memóriáját, és erre visszacsengett a fülébe az altiszt neve, tehát boldogan kivágta:
- Ön a szeretve tisztelt Kabóca nevü altiszt!...
És úgy nézett körül mosolyogva, mint aki némi elismerést remél.
- Barom! - felelte sápadtan Verdier. - Ezért most megfogja azt a könnyü gépfegyvert, és futólépésben a dombra viszi, ahol figyelöállást foglal el!... En avant... marche! Pas de gymnastique!
Most már Vanek úr is belátta, hogy ez nem tréfa...
Kilógott a nyelve, és a negyvenfokos höségben négyszer is elvágódott, de szaladt. Végül is pihenöállásban agonizált a dombtetön, keservesen lihegve és ártatlannak érezve magát a megaláztatásban, mint egy vértanú.
A figyelöállomásra szakadatlanul tüzött a nap, és Vanek úr félig eszméletlenül feltette magában, hogy beszerez egy esernyöt.
Vanek úr kiképzése és kálváriája ezzel kezdetét vette.
Késöbb egy jókora fényszóróval felszerelve megjelent Würfli úr, a Zürichi Ballhaus egykori tulajdonosa, lihegve.
Ő is vétett valamit. Most egymás mellett pihegtek. Meleg: 40 fok árnyékban. De árnyék nem volt a figyelöállomáson. Csak meleg.
- Miért haragszik rám az örmester? - kérdezte késöbb Vanek úr.
- A kabóca miatt. A kabóca egy szöcskefajtájú állat, az örmester viszont az Oroszlán.
- Mit tudom ezt én? Az ember csak azt látja, hogy valami nagykutya...
- A müvészek nehezen bírják a katonaéletet.
- Az biztos - felelte Vanek úr, és vállat vont. Mit akar ez mindig a müvészekkel?
- A festök is ilyenek, és a zenészek is.
- Továbbá a köfaragók és a balett-táncosok...
- Nem írja alá, amit mondok?
- Hogy egy ember valamit aláírjon, ahhoz elsösorban a nevét kellene tudnia. És ezen a ponton kissé kuszált az ügy...
Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az örmester ismét azzal a jóízü, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az idöt, mielött hozzáfognának egy igazi jó falathoz.
- Közlegény! - szólt ismét a titkárhoz. - Most mondja meg, hogy ki vagyok én?
- Izé... Oroszlán!
- Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?
- Ön az állatok királya!
- Barom! Az állatok királya maga! Érti?!
- Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.
- Ezért a pimaszságért holnap jelenti a föhadnagy úrnak kihallgatáson, hogy tíz nap áristomot kap!
...Halálosan kimerült állapotban, nyakig sárosan érkezett Vanek úr az erödbe. Alig várta, hogy egyen és lefeküdjék egy kicsit. A szobába érve Gent káplárral állt szemben. Az altiszt már konstatálta, hogy belépett az ö embere. Ez a pimasz! Aki a sötétben "húgocskának" szólította! És a keresztanyjáról magyarázott. Nyelt... Azután bágyadt egykedvüséggel odaszólt:
- Várjon csak, barátom... Mondja csak meg nekem, hogy mi a különbség egy idösebb keresztanya és egy ifjabb húgocska között?
- Pontosan annyi hónap, amennyi a két hölgy születése között eltelt - felelte szabatosan Vanek úr.
- Igen... - bólintott a káplár, és a szeme elkalandozott valamerre, de azért folytatta hüvös dallamossággal: - És mi van a maga húgocskájával?
- Férjhez ment Galacba! Most értesített, hogy bébit vár.
- És mi van a keresztanyjával? Mi?!
Vanek úr nem értette az ügyet, de illemtudóan válaszolt:
- A galaci révkapitány feleségét szemelték ki. Nagyon tekintélyes úrhölgy arrafelé. Azt írja a sógorom...
- Vigyázz! A húgocska és a körösztanya közötti különbség miatt, hogy el ne felejtse, lemegy a raktárba, és segít felhozni a második számú pavilon berendezési tárgyait... Azután még beszélgetünk majd.
Midön Würtli úr ebböl az alkalomból is elhangoztatta érthetetlen megjegyzését a müvészekröl, Vanek úr lekapta szuronyos puskáját a falról, és könyörög az embereknek, hogy eresszék, mert ö belemegy...
- De Tintoretto úr! - kiáltotta Würfli - a zenész éppolyan, mint a többi pályatársa, például a festök...
- Söt a köfaragók és a balett-táncosok is, maga szörnyeteg!
Hogy a sors külön csapással is sújtsa a titkárt, amikor a raktár felé haladt, egy örnagy jött szembe, és Vanek úr tiszteletteljesen megemelte a sapkáját:
- Alázatos szolgája, föhadnagy úr.
- Őrmester! - süvöltött az örnagy. - Ezt az idiótát két nap kurtavasra terjessze fel!... Takarodjék!
Vanek úr elsietett. De elöbb ijedt tisztelettel megemelte a sapkáját, és azt rebegte:
- Viszontlátásra...
Amikor Lingeström és a Mester kimentek a szobából, Gorcsev tétován körülnézett.
Most menekülni! De hogy?... Portenif a fehér matrózkabáttal letakarva ütemesen hortyogott... Kilépett az ajtón. Homályos összekötö folyosó... A folyosó végén örök állnak, és ezek csak valamelyik rabló társaságában engedik ki.
Ekkor nagy zajjal nyílt egy ajtó, és jött Jázmin. Kissé részegen...
- Ki az? - kérdezte az árny láttán.
- Pszt... - mondta Gorcsev. - Cservonec vagyok, a kölyök.
- Mit mászkálsz itt?
- A Mester a falhoz csapott, és azt mondta, pusztuljak innen, mert ha visszatér, akkor megöl... Az örök meg nem engednek elmenni.
Jázmin káromkodott.
- Sok baj van veled... Gyere!
- Most mi lesz, ha visszajön a Mester?...
- Gyere...
Végigvitte a folyosón, kinyitotta a kertre vezetö ajtót, és az öröknek csak futtában mondta:
- A fiú velem van.
Egy perc múlva az utcán voltak.
Jázmin együtt ment a fiúval az utca végén látszó nagy térre, ahol már forgalmi rendör és villamosjárat is volt.
- Ide figyelj, Jázmin - mondta Gorcsev, amikor a sürü forgalmú helyen voltak. - Ülj csak ide mellém, egy titkot mondok.
Leültek. Gorcsev nagyképüen szemébe csíptette a fekete monoklikeretet...
- Röviden, értsd meg: becsaptalak téged! Én Gorcsev vagyok. Épp most akart a Mester megölni!
- Haha. Ez jó kis vicc. A Gorcsevröl azt mesélik, hogy minden pofonját tanítani kéne a kültelki akadémián. Majd épp te...
- Figyelj! Azért mondom el neked az igazat, mert nem akarom, hogy megöljenek. Te kiszabadítottál! Ugyanis a Mester már elhozta az autót, hogy megkocsikáztasson. Most már talán halott ember vagyok, ha nem vezetsz ki az örökön keresztül.
- Mi?!! - Jázmin felugrott. - Ez az egész egy nagy hazugság, és visszajössz velem!
Megfogta a fiú karját, de Gorcsev gyorsan pofon ütötte, hogy tigrisugrással vette a pad karfáját, és leereszkedett fejtetöre egy tócsában. Csak sokára jelent meg ismét, kissé bágyadt mozgással.
- Most már elhiszed, hogy én vagyok az a Gorcsev? - kérdezte az orosz.
- Hát - felelte kissé rekedten. - Valami van benne, az bizonyos...
Gorcsev még keményebbre illesztette szemébe a monoklit, és otthagyta a rablót.
Jázmin megfogadta a jó tanácsot. Még aznap eltünt, nyomtalanul, a Mester várható bosszúja elöl, és soha többé nem tért vissza Toulonba.
Gorcsev viszont, bár minden csontjában Vanek úr elörelátható sorsa fájt, mégis a kikötöhöz sietett elöbb. Az Alfa Romeo, amelyért eljön a Gyanús Cápa, ott van a Qui de Belges-nél. Talán még nem késö. Rohant.
Idejében jött. A Gyanús Cápa még nem volt ott. De az autó igen. Ahogy mondták: a ponyva alatt.
Mellette a hallgatag Drugics a földön ült, és a sárhányóra dölve aludt.
Iszonyúan beverte a fejét, amikor hatvan kilométeres sebességgel távozott alóla a sárhányó...
Gorcsev fele úton sem járt Nizza felé, és éppen kitért egy szemközti autó elöl a gyalogjáróra, amikor vad rémület nyilallt a szívébe.
A pénztárcája!
Otthagyta a kabátját a szobában! A nagy meleg miatt levette, és... Legutóbb a hallgatag Drugicsnál volt, aki Portenifet letakarta vele!
Kis híján százezer frank volt benne!
XIII. FEJEZET
De Bertin, Laboux és a leány csodálkozva álltak a megkerült Alfa Romeo elött.
- Hogy került ide a kocsi? - kérdezte Laboux a háttérbe húzódó lakájt.
- Talán itt van valahol, akinek eladta, sir...
- Mi?... Ja úgy... Nem hiszem, hogy a vevö jött vele!
- Az én unokafivéremnek - vélte André - volt egy bernáthegyije, és miután eladta a mészárosnak, még két ízben visszaszökött. Megjegyzem, autóban ez a ritka ragaszkodás egészen elképzelhetetlen.
- Igaz - bólintott Laboux -, csodák ma már csak idegbeteg lakájok hasonlataiban léteznek.
- Bocsánat sir, de a többi feltevés éppilyen valószínütlen. Ha egy autó vezetö nélkül közlekedik, akkor mindenre képes. Még hüséges is lehet, mint Snuki, a bernáthegyi.
- Ha befejezte akadémiai székfoglalóját, úgy menjen a konyhába, André - felelte Laboux.
Csodálkozva körülfogták a megkerült jármüvet.
- Nézd - kiáltott most hirtelen Anette, és az ülésre mutatott.
Egy fekete keretes monokli feküdt a börön. Laboux felvette, és ámultan látta, hogy egy helyen lepattogzott a celluloid, és a mezítelen drót látszik.
Tátott szájjal nézték...
- Gorcsev monoklija! - kiáltotta Laboux.
- No, de magad is láttad, hogy beöltözve ült a Fort-St.-Jean-ban... Várj!
A tábornok felsietett a szobába, és telefonált Marseille-be. Maguk sem tudták, hogy miért érdekli öket az ügynek ez a része jobban, mint a tizennégy karátos autó csodálatos megkerülése. A beszélgetés rövid volt, és ismét teljes homályt derített az ügyre.
- Harriot századost kapcsolják... Szervusz! Kérlek, egy Gorcsev nevü légionista, akit 18-án éjjel Nizzában, a tüzérlaktanyában toboroztak, ma délelött egy menetkész pelotonban volt. Szerezz nekem olyan értesülést, amely minden kétséget kizár, hogy ez az ember útnak indult-e tegnap délután vagy éjjel Afrika felé... - Kis szünet. - Hallom... Igen... Igen... Köszönöm...
- Nos? - kérdi rekedten Laboux, miután a tábornok letette a kagylót.
- Ez volt a válasz: Gorcsev Iván 27-es számú közlegényt behajózták Oran felé, és több mint fél napja úton van.
- És a monokli? - kérdezte Anette izgatottan.
- Valaki misztifikál vele.
Sokáig hallgattak. Valami fojtott idegesség ült rajtuk.
Most André lépett be, szokott titokzatos és dölyfös arcával.
- Sir, egy rendör van itt.
- Mi?! - kérdezte riadtan de Bertin. - Megint valami büntény.
- A mai kivételes napon nem történt rablás, betörés, és más efféle - jelentette André -, azonban még csak délután három óra van, tehát történhet.
- Mit akar a rendör?
- Szerinte a kapu elött álló kocsi úgy legázolta a Place Magenta díszkertjét, mintha nem is ült volna vezetö a kormánynál. Egy hasonló feltevésért az imént rendreutasított, sir...
- De most már elhiszem - felelte dühösen Laboux -, hogy a hüséges autó hazaszökött! Söt! Azt is elhiszem, hogy a szerencsétlen kocsin kitört a veszettség, mert úgy látszik, megharapta magát.
André emelt fövel állt, és mélységesen sértett önérzetében olyan volt, mint egy finom pálinkagyár többszínnyomású falragasza...
Gorcsev a legelsö vonattal visszament Toulonba. Hol lehet a kabátja?
Veszélyes ügy most a helyszínre ellátogatni, de ha muszáj. Vanek úrnak sem adhatja meg a "túlóradíjakat", csak a kabátban maradt pénzböl.
Késö délután volt, amikor a Texas vendéglö-höz ért. Elöbb óvatosan bekémlelt... Nicsak! A hallgatag Drugics állt ott bekötözött fejjel, és a vendéglös éppen tölt a poharába. Eh! Megkockáztatja! Mi történhet? Benyitott.
A hallgatag Drugics felkiáltott.
- Halló! Hiszen ez a Cservonec kölyök! Hallom, hogy a Mester kidobott tegnap...
- Ez az, akit Privát Elek felszedett? - kérdi a kocsmáros. - Akkor iszkoljon innen, mert ha jön a Mester, hát lelövi!
- Miért löne le engem? - kérdezte szokott siránkozó módján az orosz. - Nem elég, hogy kidobott?
- Éktelenül dühös magára - magyarázta a kocsmáros -, mert Jázmin összejátszott ezzel a Gorcsevvel, akit elfogtak tegnap, és kivezette az örökön keresztül.
Hm, ezek nem is sejtik, hogy akit Gorcsevnek hittek, azt dobta ki a Mester, és ö szökött meg Jázminnal.
- Én máris megyek - rebegte félénken -, csak a kabátomat szeretném, amivel maga Portenifet letakarta.
- Emlékszem - felelte Drugics - de Portenifet elszállítottuk a Gyanús Cápá-ra, mert reggel még holtrészeg volt.
- Mióta részeg ez az ember?
- Legalább húsz éve... Hát gyere velem, mert a Cápá-ra megyek éppen. Afrikába hajózunk egy autólopás ügyében.
- Eddig is azzal volt baj, nem? - kérdezte Gorcsev.
- Igaz! De ezután már nem lesz vele. Olyan zseniális tervet eszelt ki a Mester, amilyen még filmen is ritka...
- De bizonyára vigyáznak arra az autóra...
- Hát ide hallgass: a terv olyan holtbiztos, hogy ha öfelsége, az angol király teljes hajóhada vigyáz az Alfa Romeóra, a vén rozoga Gyanús Cápa akkor is elhozza magával Oranból! Na!
Gorcsev azt remélte, hogy ez túlzás. De tévedett. Drugics szóról szóra igazat mondott. Egy teljes hadiflotta sem számított a Mester zseniális terve ellen. Az Alfa Romeo, annyi baj oka, beteljesedett sorsa elé hajózott az elökelö République hajó mélyén...
A csendes Quai de Belges-en egy messzire nyúló kögát mellett horgonyzott a Gyanús Cápa, ez a kivénült, alattomos óceánjáró. Ki hitte volna, hogy az elhasznált papucs a hösévé válik egy hajókirándulásnak, ami még évek múlva is szóbeszéd tárgya lesz mindenfelé a világon.
A hajó legénysége nem volt több négy embernél, de ezek értek valamit. Egy rutinos bíró végsö fokon és elsö benyomásra tíz évet adna egynek-egynek. Privát Elek a kapitány. Mivel tudja, hogy a pozíció kötelez, ebböl az alkalomból cipöt húzott, ami megadja a kellö tekintélyt.
A púpos Halacska a föárboc tövében szájharmonikázik, és a többiek hallgatják.
- Hat óra.
Most megindult a hajóra vezetö keskeny pallón a hallgatag Drugics, és mögötte az ifjú, akit, mint hallották, a Mester kilökött az éjjel a Texas vendéglö-böl.
Amikor meglátják Drugicsot a fiúval, nagy a szenzáció. Privát Elek alig tudja leplezni az örömét.
- Hát mégiscsak visszajöttél, te bamba?!
- A kabátját Portenifre terítettem az éjjel - mondja Drugics -, azt keresi.
- Kérem... - szólt félénken Gorcsev... - nem vihetnének engem is magukkal?
...Úgyis Oranban kell leváltani szegény Vaneket, miért ne utazzon a Gyanús Cápá-n, ahol a Mester körmére nézhet?
- Ostobaság - mondta a Halacska Privát Eleknek. - A Mester egyszerüen lelövi a kölyköt.
- Ez mind amiatt a hülyeség miatt van, mert a légióba léptél! - kiáltott a "Kapitány".
- Nem félek én egy Privát Elek mellett senkitöl! - állapította Gorcsev feltörö lelkesedéssel.
- Ebben sok logika van - bólintott a "Kapitány". - Hát várj, amíg megbeszéljük...
Ami ezután történt, az olyan volt Gorcsev elött, mint egy rossz álom. Hét órakor Privát Elek közölte vele, hogy magukkal viszik, de csak azon egy feltétellel: ha elfogadja hálófülkének a szerszámraktárban elhelyezett burgonyaládát, és kötelezi magát, hogy nem jön elö, csak ha a Mester alszik.
Kilenc óra elött néhány perccel a ládában volt, és pajkos százlábúak játszadoztak vele abban a hitben, hogy egyetlen hatalmas burgonyával van dolguk. Kilenc óra tizenötkor Privát Elek egy üveg pálinkával és néhány füstölt hallal otthonosabbá tette Gorcsev sivár hajlékát.
Tíz óra felé megjelent a Mester, aki sasorrával, kék szemével, ösz hajával és barna arcszínével ma olyan volt, mint egy sarkutazó, ha évek múltán visszatér a nagyvárosba. Egy sovány, igen nagy fülü, szerény külsejü fiatalember követte.
- Ez itt monsieur Gafirone - mondta a Mester -, szintén velünk utazik.
- Csak úgy lehet utazni, ha ketten együtt laknak - mondta Privát Elek. - A Gyanús Cápa nincs berendezkedve személyforgalomra.
- Csak egy kabinjuk van?... Az baj.
- Az még nem volna baj, de egy kabinunk sincs, és fáskamra is csak egy van - felelte Privát Elek.
A Mester végigjárta a hajót, és végül a szerszámraktárhoz ért.
- Itt fogok lakni - mondta. - Hozzák a böröndömet.
És ráült a burgonyaládára.
Senki sem mert szólni.
- Na, mit bámulnak?
- Hol fog aludni?
- Ezen a ládán.
Letette az összegyürt útiplédet, és máris végigfeküdt. Mit lehet itt csinálni?...
Gafirone felkereste a Mestert. Már másnap volt. A Mester félálomban hevert a ládán. Gorcsev félholtan a ládában.
- Foglaljon helyet - mondta és felült. - Még alig beszéltünk egypár szót.
- Köszönöm - felelte a sovány, nagy fülü egyén. - Együtt leszünk a túrán is?
- Nem. Az autó tulajdonosa kíséri majd önt, Gafirone úr.
"Hol hallottam ezt a nevet?" - töprengett a ládában Gorcsev.
- Miért érdeke az illetönek, hogy kocsija rekordot javítson?
- Fogadott egy barátjával ez az úr - magyarázta a Mester -, hogy a túrakocsi jó idövel fut sivatagi terepen is.
Most valami meglepö dolog történt. Gafirone úr elövett egy kis lakkozott dobozt, és mindenféle apró ollót, csipeszt, körömreszelöt helyezett el maga elött.
- Nem haragszik, ha a körmeimet ápolom beszélgetés közben? Mint annyi más versenyzö, én is motorszereléssel kezdtem - csettentgetett a kisollóval. - Váratlan karrierem abba a helyzetbe hozott, hogy a mühelyben sokat szenvedett körmeim végre megértö ápolásban részesüljenek... Szegények...
És sóhajtott. És reszelt. "Semmi kétség, a pasas bolond..." - gondolta Gorcsev, a pajkos százlábúak mérsékelten kellemes társaságában. Az illetö nevéröl most már tudta, hogy honnan ismeri: mint autóversenyzöt hallotta, vagy olvasta.
- Ez szép öntöl - felelte a Mester.
- De körmeim még ma sem felejtik régi gyászukat. Hiába ápolom öket, meglátszik rajtuk a sötét múlt! Ó, mennyit töredeztek szegények, milyen rövidre kellett vágnom öket. Ha nem hinném, hogy valami úri, rózsaszín körmök lesznek, talán nem is élnék már.
És reszelt, söt egy kis bört a fogaival is leharapott.
Szomorú ember volt, de a körmei jövöjét rózsaszínben látta.
- Ha az én hibámból kifolyólag meghiúsul a start - mondta, és egy apró csáklyával a körömágyat túrta - tizennégyezer frankot visszafizetek, mert nálam elsö a tisztesség.
- Nálam is - felelte a Mester, és nem sült ki a szeme.
- De húszezer frank mindenképpen jár.
- Ne tekintse ezt versenynek. Önnek egy autót versenytempóban kell eljuttatnia valahová.
- Milyen karban van a kocsi?
- Elsörangú Alfa Romeo, speciál alvázzal, amely nehéz, mint a terepjáró autóké.
- Nagyszerü - felelte a versenyzö, és leterpesztette a kezét, mint valami kacsalábat, azután egy apró ecsettel sorra megérintette az ujjain minden egyes körmét, egy-egy csepp lakkot kenve rájuk. - Sivatagi terephez jó a nehéz kocsi.
- Oranban beköltözik az Imperial szálló-ba. A megbízóval valószínüleg már másnap találkozik.
- Hol találkozom a megbízóval?
- Felkeresi önt a szállóban. Báró Lingeström a neve. A pénzt is ö adja.
- Azt megmondom önnek elöre - szólt a szerelöböl lett versenyprimadonna -, hogy nem vettek meg engem. Ha valami nem tetszik, fütyülök a pénzre.
- Lingeström báró rendes, finom ember, meg lesz elégedve.
Most porral hintett be egy kis szarvasbört, és azzal fényesítette hajdan mostohán kezelt körmeit.
- Tessék - mondta a Mester -, itt a pontos térkép.
Gafirone figyelmesen megnézte a térképet. De azért ráspolyozott is közben.
- Szóval - folytatta a Mester és szemöldöke megrándult, mert a ráspolyozás hiszterizálta - ezen a feketével kirajzolt vonalon haladva eléri Ifiriz néger szabad államot. Ide kell vinnie az autóval Lingeström bárót.
- És ez a másik vonal, a vörös?
- Ha rátéved a vörössel jelzett útra, akkor vége mindennek! A Próféta Papucsá-hoz vezet!
- Miféle veszélyt jelenthet ránk nézve egy házicipö?
- A Próféta Papucsa egy furcsa alakú holtmeder, ahol Lingeström báró legnagyobb ellenfele, egy Abe Padan nevü bennszülött fönök tartózkodik. Erre vezet a másik út, amit a vörös vonal jelez. Itt a térkép, uram, jól tegye el.
- Köszönöm. Nem zavarja, ha átfestem ismét?
- De uram! Miért akarja a térképet átfesteni?
- A körmömröl beszéltem!
Kinyitotta a lakktáskáját, és maga elé rakta a holmikat. Gorcsev ezalatt százlábúakat és más, sürün elöforduló rovarokat gyüjtött egy gyufaskatulyába, mintha valamilyen módszeres, tudományos eljárással a ládában tenyészö állatvilág osztályozására készülne.
- Negyvenezer frankot kap tölem partraszállás elött. Az Imperial szálló-ban felkeresi majd Lingeström, és elintézi a többit.
- De figyelmeztetem, ha nem tiszta az ügy, én visszalépek.
- Mondtam, hogy nincs ok aggodalomra, az ügy tiszta. A fö, hogy óvatos legyen, különösen egy bizonyos Gorcsev nevü egyént illetöen.
- Az kicsoda?
- Veszélyes kalandor. Csak addig vagyunk biztonságban töle, amíg ezen a hajón utazunk.
- Érdekes - csodálkozott Gafirone -, mennyi bogár futkároz magán.
A Mester lenézett, és rémülten nagyot kiáltott, majd táncolt, ugrált, dobálta magáról a ruhát, inget, mintha megörült volna.
Százlábú és egyéb rovarok légiója szaladt fürgén mindenfelé, haján, nadrágján, testén. Már csípték is, pokolian.
...Ugyanis, amíg beszélt, Gorcsev fáradhatatlanul gyüjtötte a bogarakat, és ha megtelt a skatulya, akkor kibocsátotta a dühödt férgeket a láda hasadékán, ott ahol a Mester bokája és nadrágszára látszott.
XIV. FEJEZET
Már nem voltak messze az afrikai parttól, és mindattól, ami e különös hajóút végén várt rájuk, csupa bolond fordulat, lehetetlen fejlemény, egy démoni autó miatt. A Gyanús Cápa legénysége együtt volt este a szerszámraktárban. A Mester a hajó túlsó végében hált, és erösen bekente magát valamivel. A százlábúak támadását élete legszörnyübb élményei közé sorolta, és teste még egy hét múlva is hólyagos volt. Töle tehát nem kellett tartani. Másféle probléma okozott sok gondot a bizományi rablók-nak. A magárahagyatott, tehetetlen fiú ügye foglalkoztatta öket. Megbeszéléseiken a hallgatag Drugics olcsó áron pálinkát adott át nekik állandó készletéböl.
- Azt hiszem - mondta például Privát Elek a hallgatag Drugicsnak -, ha ezt a tehetetlen kölyköt nem hagyom elveszni, akkor a túlvilágon leírják a számlámról azt a fütöt. - És rövid tünödés után, nagyot szíva a pipájából hozzátette: - Tán a levélhordót is... Bárha pénzespostás volt az illetö...
Érdekes, hogy ez a bús arcú fiú régen szunnyadó bünügyi emlékek lelkiismereti csészealját kavarta fel bennük. Legszívesebben minden elmulasztott jótettüket dühödten kitöltötték volna rajta, sürgösen, hogy ellenszámlát nyissanak maguknak valahol, ahol minden emberi rossznak számadása van, és elöbb-utóbb meg kell jelenni a rovancsoláshoz.
Rézláb, a késelö, napokig szomorúan járt-kelt azon töprengve, hogy mit lehetne kezdeni a fiúval. Szívügyük lett ez az istenverte, elhagyott "Cservonec kölyök", tehetetlenségével, szomorú, ijedt kék szemével.
- Aszondom - ajánlotta Halacska -, hogy tanítsuk ki az orgazdálkodásra. Ahhoz nem kell erö, egyszerü kereskedelem, jól jövedelmez.
- Nem jó, mert becsapják ezt a maflát - vélte Privát Elek. - Legyen hajószakács. Azt nem merik nagyon verni, mert nincs helyettese, és jóba lesznek vele, hogy mélyen merítse meg a kanalat.
- Ez jó - bólintott a hallgatag Drugics, és miután megállapodtak, a Halacska rázendített a szájharmonikájára.
Egy állandó örszem ezalatt a Mestert figyelte, mert féltek, hogy Gorcsev elleni dühét a fiún tölti ki. Ha a tisztes külsejü rabló közeledett, Gorcsev visszavonult a ládába, meghitt százlábúi közé. Mit szóltak volna, ha váratlanul kiderül, hogy a tehetetlen fiú személyesen Gorcsev?
Ezt a meglepö fordulatot még tartogatta számukra a sors.
Gorcsev sok mindenben használhatónak bizonyult. Esténként a muzikális Halacska harmonikakísérete mellett énekelt. Ugyanis Gorcsev megtanította öket néhány igen szép Volga-dalra. Ő maga fütyülte a tercet, Privát Elek adta hozzá a basszust, Rézláb a tenort, és a hallgatag Drugics a pálinkát.
Csak évek múlva derült ki, hogy a betanult Volga-dalok az eszperantó néven közismert világnyelvre átültetett részletek a finn nép hösi Kalevala-eposzából.
Oran elött már Gorcsev önállóan készítette az ebédet, és valamennyiüknek nagyon ízlett a szárazbabfözelék, amelyben két kiló marhahús és egy teljes iránytü fött. Csak bokszolni nem akart az istennek sem.
...Amikor feltünt Oran kikötöje, Gorcsev a fülke ablakánál ült és kinézett, mellette Privát Elek pipázott. Kabátját közben visszaszerezte az alkoholmérgezésböl lábadozó Porteniftöl, aki a fenékben lakott. Mindketten nézték a République luxushajót, amely ott kötött ki a Gyanús Cápa mellett. A part messze volt. Ennél a dokknál a nagy óceánjárók vesztegeltek.
- Ezen viszik az autót... - dünnyögte Privát Elek. - Valami tábornok, meg a cimborája.
Tehát de Bertin és Laboux a République-en jöttek át. És bizonyára Anette is.
De miért bérelnek ezek autóversenyzöt, ha az Alfa Romeo Laboux tulajdonában van? Milyen zseniális terv az, amit Drugics említett? És egyáltalán, mi a csoda van az Alfa Romeo körül, hogy ilyen ádáz harc folyik? Ezen töprengett Gorcsev. Közben a République-en megkezdödött a rakodás. A bámészkodó munkások nem sejtették, hogy a mai napjuk milyen rendkívüli eseményeket és meglepetéseket fog hozni. Gorcsev most meglátta Labouxt a République fedélzetén.
Aha! Nézi a rakodást! A hatalmas daru idönként zörögve kiemelkedett a hajó mélyéböl, azután elindult, messze oldalra kitérve, mintha a nyílt tenger felé vinné a terhét, és csak jóval feljebb, ahol elérte a derékszögben fekvö vastraverzet, futott az acélházikó a rakpart felé.
Most felkúszott a hajó mélyéböl egy hatalmas Alfa Romeo!... Oldalt zörögve fut a daru kis kunyhója és a remek kocsi inogva, libegve utazik a víz felett...
- Te fiú - súgta a fülébe Privát Elek, és meredten nézett az imbolygó autóra, amely most egy pillanatra megállt a levegöben. - Te... kölyök... - hangja rekedt és forró volt, a szeme csillogott -, hallgass ide, és... és azután felejtsd el, amit mondok, mert agyoncsaplak: ez itt a világ legértékesebb autója...! Tizennégy karátos aranyból van!
Gorcsev tátott szájjal bámult a magasba...
Azután ijedten felkiáltott:
- A lánc elszakadt!
Egy másodperc... és a tizennégy karátos Alfa Romeo lehullik a nyílt tengerre, roppant víztölcsér szökik fel, hatalmasat loccsanva, aztán elnyeli az autót nyomban a nyugtalan óceán mélye...
Ez az eset éppen azért volt rendkívüli a démoni autóval, mert teljesen kívülálló egyéneket is megragadott, és céltalan szenvedéseken keresztül magával vonszolta öket.
Ilyen vonszoltja volt például e hihetetlen ügynek a jámbor Vanek úr. A legénységi szobában fehérnemü-vasaláshoz használták az ágyát, mert Vanek úr itt sohasem fordult meg, mivel állandóan büntetését töltötte a fogdában. Ezért vasaltak a fekhelyén. A légióban még egy ágy sem heverhetett parlagon. Délelött Vanek úr körbefutott a napon, utána kivonult gyakorlatozni, és napközben fegytársa Mehár, egy félszemü török, rendszeresen megverte. Minden étkezés után, mintha a verés kanalas orvosság lenne. Az óriás törökkel valamilyen félreértése volt Vanek úrnak, amit nem lehetett sohasem tisztázni, mert Mehár kizárólag az anyanyelvén beszélt. Amikor Vanek urat elöször vitték a cellába, a félszemü óriás már ott raboskodott, és hol arcra borult, hol felemelkedett, tárt karral. A titkár érdeklödéssel szemlélte, és késöbb megkérdezte, hogy ezt a szabadgyakorlatot napjában hányszor végzik.
A török néhány mássalhangzót kiáltott feléje.
- Kérem... - mondta Vanek úr - én értek ehhez valamit, mert az unokatestvéremnek testmozgásiskolája volt, és növendékeivel együtt Dalcroze nevü mozdulatokat végzett a szabadban, amíg egy tisztiorvos közbelépése véget nem vetett ennek az állapotnak.
Mehár erre kissé nyugodtabb lett, és késöbb már barátságosan mosolygott is.
Most történt a baj! Vanek úr megjegyezte, hogy szép idö van.
És ez az, amit nem kellett volna tennie!
Mit értett félre a török? Sohasem derült ki.
De az idöre vonatkozó megjegyzés leírhatatlan idegállapotba hozta. Két kézzel verte a mellét, ordítozva esküdözött valamire, és igazi könnyeket sírt.
- De kérem... - hebegte Vanek úr. - Ha akarja, visszavonom, és elismerem, hogy az idöjárás túlnyomóan száraz, viharos, söt amennyiben tetszik, talaj menti fagy várható...
- Te... kutya... hitetlen... - üvöltötte, és megragadta a nyakát. - Úgy látszik... nem tudni, hogy ki én vagyok?!
- Kérem... - rebegte Vanek úr. - Mondja meg, milyen állat ön, és én úgy fogom szólítani...
...Az ör, aki a vacsorát hozta, megmentette Vanek úr életét. Sok már nem volt benne, mert Mehár, az óriás török, miközben fél szeméböl igazi könnyeket sírt, rabtársa fejét-hátát átkozódva verte a cellaajtóhoz.
Mehár még sokszor megverte a titkárt, mert Vanek úr puszta látásától elkeseredett, és nem tudott uralkodni magán.
De sohasem derült ki, hogy milyen félreértésre adott okot az idöjárásra vonatkozó kitétel.
A titkár tisztában volt vele, hogy ha nem sikerül idejében egy tolmácsot szereznie, akkor a török elöbb-utóbb végez vele.
És Gorcsev közben értesítette, hogy némi türelemre van szükség, de jön. És mellékelte a befizetési lapokat. Würfli úr, akit az ötórai teák intézménye kergetett a csödbe majd a légióba valamilyen titkos oknál fogva úgy érezte, hogy neki Vanek úrral össze kell tartania, és ezért sürün molesztálta a megviselt titkárt.
- Mi jobb emberek vagyunk - súgta titokzatosan a gyakorlótéren egy pocsolyában, ahol éppen feküdtek. Mert ha az örmester hasra vetést vezényelt, Vanek úr általában egy pocsolya vagy árok elött volt.
- Itt a pocsolyában, ezt higgye el, rondák vagyunk.
- Kérem, kérem! Csak beszéljen egyes számban.
- Miért? Én sem vagyok sokkal szebb, mint maga.
- Mi rokon lelkek vagyunk, ezt higgye el!
- Úgy érti, hogy maga az én lelki unokafivérem, vagy nagymamám? Mi közöm magához?
- A müvészek szeretik a táncot.
- Ez biztos - felelte vállát vonva.
- A muzsikusok is és a festök is.
- Továbbá a köfaragók és a balett-táncosok. Hogy ezt minek mondja folyton?!
- Ide hallgasson - súgta, és közelebb csúszott Vanekhez a pocsolyában, ahol hasaltak. - Együtt szökhetnénk.
- Uram! Egy levelezö meghal, de szerzödést nem szeg!
- Ön levelezö is volt, Tintoretto úr?
- Ezt a csúnya szót ne alkalmazza többé, ha azt akarja, hogy még más pocsolyában is csevegjünk.
- 27-es, maga bitang! - üvöltötte Verdier, és Vanek szomorúan súgta a táncmesternek:
- Ez megint én vagyok. A fene egye meg magát.
- Hogy mer beszélni gyakorlat közben?!
- Csak súgva...
- Vigyázz! Kihallgatásra megy!! Tíz nap salle de police-t kér!
- Még van két hét a régiböl.
- Csend!
- Évekre menö restanciába jövök...
- Ezért ötven guggolást csinálsz, egy... kettö...
És ez így ment állandóan. Nem volt egy perce a kantin számára, alig tartózkodott szabadlábon, és az elsö kimenönapján beleütközött a szerencsétlen éppen Marigon marsallba, aki mindig rosszkedvü volt, mert egy golyót hordott a csípöjében, és ez nagy izgalmak vagy idöváltozások esetén megmozdult. A marsall egy nyomdánál elhaladva megpillantotta a szemüveges közlegényt, amint visszafelé köszön a tulajdonosnak. És megemeli a sapkáját! Nem állhatta szó nélkül, mert e látványtól megmozdult csípöjében a golyó.
- Közlegény! Maga bolond! Tegye fel a sapkáját!
- Köszönöm, nem fázom. És különben is, a katona legyen edzett - felelte és barátságos mosollyal legyintett.
- Közlegény! Ki vagyok én?
Vanek úr ijedten nézett jobbra-balra.
- Tigris?... Kérem, ha nem az, én... kitalálom...
A marsall csípöjében egyet fordult a golyó. Ott állt elötte egy katona, minden gombja piszkos, mintha öskori lelethez tartozó patinás, régi pénzt varrt volna a zubbonyára, oldalfegyvere a gyomra táján csüng, testének hossztengelyével párhuzamosan, sapkáját a combja mellett fogja, mint valami levélhordó. Nom du nom!
- Közlegény! Azonnal tegye fel a sapkáját! Maga agybeteg.
- Kérem, ezredorvos úr - dadogta és feltette a sapkáját. - Én ugyanis új alkalmazott vagyok a hadseregnél...
- Melyik erödben szolgál? Adja meg az adatait!
Ami ezután történt, azt a marsall még évek múlva is fátyolozott hangon mesélte, és a golyó hosszan rezgett a csípöjében...
A közlegény ugyanis könnyedén a zsebébe nyúlt, elövett egy névjegyet, és átnyújtotta. Az ösz katona úgy meghökkent, hogy mindenröl megfeledkezve feltette a pápaszemét. Nem akart hinni a szemének, amikor ezt látta:
VANEK B. EDUARD
közlegény
Idegenlégió ORAN
Fort-St-Thérčse
Telefon: 3736
A marsall szeme kimeredt.
- Mars! Majd ezért intézkedem. Maga hazamegy az erödbe, és jelenti kihallgatáson, hogy találkoztunk.
- Ki kíváncsi ott az én privát ügyeimre? Annyi a dolog...
- Takarodjon! Idióta! Lelépni!
- Honnan?... - kérdezte ártatlan ijedtséggel, és itt végetért a dialógus. A marsall megfenyegette halálsápadtan, és ment. Annyit még látott futtában, hogy a légionárius udvariasan megemeli a sapkáját...
XV. FEJEZET
Hosszas hallgatásba merülve ültek az orani nyaraló teraszán. De Bertin mindenféle hatóságnál eljárt, hogy az autót sürgösen felemeljék a mélyböl. Sajnos hátráltatta az ügyet, hogy ott, ahol az autó elmerült, a tenger több, mint száz méter mély volt. Ahhoz, hogy kiemeljék az Alfa Romeót, a haditengerészetnek egy különleges segédhajót kellett volna igénybevenni, ilyen azonban a helyszínhez legközelebb Brest kikötöjében horgonyzott, és egy teljes napba telt, amíg az admiralitásnál elintézték, hogy a vízbe hullott autó kiemelésére Oranba irányítsák azt a bizonyos aknaszedöt...
- A késés most veszélyes - mondta Laboux -, mert ha Abe Padan felkelöi nem jutnak idejében fegyverhez, akkor elfojtják az egész lázadást.
- Hová kellett volna vinni az autót? - kérdezte Anette, aki általában szótlan volt és sápadt.
- A Próféta Papucsá-hoz. Abudir oázis közelében van ez a sziklás hely. Ott táborozik Abe Padan.
- És miért hagyja ezt a portugál?
- Ifiriz felöl ez a helység megközelíthetetlen. Francia területen kellene átvonulnia, mert egy semleges zóna elvágja Ifiriz északi részét, és csak fegyvertelen polgárok közlekedhetnek erre.
- És hogy fog Abe Padan támadni...?
- Hm. Neki sikerülne éjszaka átjutni a francia zónán... Dizardnak erre nincs esélye, mert a francia határvadászok csak azt nem látják, amit nem akarnak...
Anette hallgatott. André teát szervírozott, és nem tolakodóan, de mégis bizonyos enyhén drámai arckifejezéssel jelezte, hogy amennyire ezt viszonylatuk engedi, szomorúan értesült az autó elvesztéséröl.
- Mit gondolsz? - kérdezte Laboux a leányát.
- Semmit. Illetve... szegény Gorcsevre...
- Jól van ez az ember... Bertin érdeklödött - mondta halkan.
- Oranból az elsö napon továbbment a század - szólt közbe a tábornok. - Néhány kilométerre innen, Bores-Bouledinben állomásoznak a kiképzötáborban, és Douville tiszthelyettes ismét kapott kétezer frankot, hogy jól bánjon vele, de elárulom neked, hogy ezt Laboux adta.
- I... igen... Sajnálom, hogy... az az ostoba...
Nem folytathatta. Anette a nyakába borult, és megcsókolta. Közben egy könnye is kihullott.
Douville tiszthelyettes csakugyan jól bánt a 21-essel, és Cortot érthetetlenül állt az altiszt nagylelküségével szemben, aki nem volt régi cimborája, mint Hector Potiou, de olykor húsz-harminc frankot is adott neki italra. Ha tudta volna, hogy az alkoholizmusát a számára küldött pénz egy töredékéböl finanszírozta Douville, hát másképpen fogadja a jóságát.
- És... mi lesz, ha kiképezték? - kérdezte Anette.
- De Bertin mindent megtesz, hogy ne küldjék a sivatagba... Állandó érintkezésben van a századparancsnokkal is. Ez tudja már, hogy Gorcsev valamilyen okból különösen fontos személy.
- Valamilyen okból! - kiáltotta panaszosan a leány. - Abból az okból, hogy szeretem! Hogy sohasem fogok mást szeretni!
Laboux sápadtan hallgatott. Gorcsev elhamarkodott lépése nagy súllyal ülte meg a lelkiismeretét.
- A sors - mondta késöbb - keservesen megbüntetett, hogy szigorú voltam hozzá. De mégis igazam volt! Nem adhatom a leányomat az elsö ismeretlen jöttment fiatalemberhez!
- Nem jöttment! - kiáltotta Anette. - És szeretem! Vedd tudomásul, hogy hozzámegyek!
- Nem! Gorcsev kalandor! Fenntartom! - kiáltotta az asztalt csapkodva. És André dölyfös arccal tálcára rakta a csészéket, hogy gazdája rossz modorát ne hirdesse fennhangon e porcelánok undok csörgése.
- Szeretem!
- Én elutasítom! Ezt állom. Bármit is hoz a jövö ebben az ügyben! - kiáltotta Laboux kivörösödve.
És a jövö, mintha végszóra jelentkezne egy színpadi jelenetben, máris hozott valamit, amire a legkevésbé számítottak, ami az elveszett autó szerencsétlen eseménye felett érzett szomorúságukat megtízszerezte: André behozta a postát, emelt fövel, ridegen, mintha valamennyi levél régi haragosa lenne.
Az egyikben Bores-Bouledinböl a századparancsnok néhány részvétteljes sorban közölte, hogy Gorcsev Iván újonc szívszélhüdésben, váratlanul meghalt...
Az alkoholista Cortot halálához kissé hozzájárult a nagylelküség, amit Douville Laboux pénzéböl gyakorolt. Hector Potiou hagyta, hogy szabadon járkáljon, Douville pénzelte, nem csoda hát, ha éjjel-nappal részeg volt. És amit évek óta jósoltak a fegyházi orvosok, bekövetkezett. A szív felmondta egy futólépés gyakorlaton a szolgálatot. De hiszen Cortot maga is sejtette, amikor elhatározta, hogy beáll a légióba. Meghalni tért vissza Franciaországba, és legalább egy régi pajtás, Hector Potiou karjaiban végezte, francia földön, részegen...
...Anette néhány injekció után feleszmélt az ájulásból, és kinyitotta szemét. Holott úgy érezte most, hogy jobb lenne örökre behunyva tartani.
Laboux görnyedt háttal ült egy karosszékben.
Megtörte az ügy. A távozó orvos után, mint mefisztói kénköfüst: éterszag terjengett a szobában.
- Legalább te légy erös - mondta de Bertin. - Meg kell nyugodnunk a szerencsétlenségben. Ez a fékezhetetlen ember maga kereste a sorsát, amelynél jobbat érdemelt.
Laboux-t gyötörte a lelkiismeret. Milyen kedves, vidám fickó, és egy ostoba tréfa miatt...
- Mikor temetik? - kérdezte de Bertint.
- Ma délután.
Most Anette lépett hozzájuk. Határozottan, egyszerüen és nyugodtan mondta:
- Te nem akartál rosszat... és... - de nem bírta folytatni. Sírt.
Azután elindultak autón a kiképzötábor felé. Borús, bús nap volt. A langyos levegöben elkeveredett a nyílt tengerböl becsapódó köd. Nagy vihar lehetett valahol az öböltöl messze, kint, a nyílt óceánon.
A napok óta járó bóra csúf szele párasziporkákat sodort az arcukba, és nedves volt minden. Így érkeztek Bores-Bouledinbe, hogy részt vegyenek a szomorú légionárius-temetésen. Tócsák és ázott pálmák között szabálytalanul elszórt barakkokból állt ez a kiképzötábor.
A századparancsnok megmutatta a barakkot, ahol "Gorcsev" lakott, a fekvöhelyét, a holmiját. Az ágy mellett, a földön egy tábla bagó hevert. A tábornoknak ez gyanús lett. Nem olyan fiúnak látszott szegény, mint aki bagót rág.
- Mutasd meg, kérlek a holmiját - kérte de Bertin a parancsnoktól.
- Az örmester a raktárba vitette...
A századparancsnoknak dolga volt. Átadta a látogatókat Hector Potiounak, aki igen megrémült, amikor a tábornok "Gorcsev" poggyászát akarta látni. Most baj lesz... Hiszen ö jól tudta, hogy Cortot nem azonos Gorcsevvel.
Lementek a raktárba, és ott Potiou elébük tett egy nagy sárga böröndöt. Ott fityegett rajta egy névjegy: Gorcsev Iván. És néhány finom holmi közül elökerült vagy fél tucat fénykép.
Ő volt!
A fiatalember kedves, vidám feje mosolygott rájuk a felvételröl, egy kissé illetlenül ferdére feltett szalmakalapban.
Semmi kétség... Aki csak egyszer is látta, felismeri: ez Gorcsev!
Hector Potiou halálsápadtan állt. Ő megmondhatta volna, hogy a fénykép eredetije sohasem szolgált itt, a sárga böröndöt egy hentes révén kapta Cortot a postán. Ez az alak ellopta még Marseille-ben az igazi Gorcsevtöl a böröndjét, és egy katona bosszúból feljelentette. Az illetékes katonai hatóság megbüntette a hentest, és a böröndöt Cortot-nak továbbította, miután az Gorcsev név alatt szolgált. Ha Potiou örmester ezt elmondja, akkor piszkálni kezdik a Cortot-ügyet, és abból baj lehet. Tehát állt rémülten, sápadtan és hallgatott. Laboux a száját rágta. Anette zokogott, és késöbb elmentek a légionárius temetöbe, ahol megkezdödött az egyszerü szertartás... A koporsó készenlétben várta a lebocsátást, és ez állt rajta szép fehér betükkel:
Gorcsev Iván, közlegény
élt 22 évet
Anette nem vette le a szemét a felírásról, és nagy könnycseppek folytak végig az arcán. Legalább meggyászolta valaki ezt a Cortot is, aki igazán nem szolgált rá ilyesmire. De hát az egyetlen tisztesség, amire ezen a földön senki emberfia nem lehet méltatlan, az hogy elsirassák, amikor már meghalt. És ha nem is személyesen az ö tetemének szólt a hulló könny, bizonyára jólesett volna az öreg apacsnak, ha metafizikailag rangrejtve jelen lehetett volna a koporsón kívül ezen a temetésen, ahol finom emberek ennyire gyászolják. Ebben a valószínütlen esetben tán sajnálja, hogy Colette, a Víg Párizsi Bodega pincérnöje nem láthatja végtisztességét ez úri környezet szomorúságától dekoráltan. Ha ugyan haláluk után is szívesen hencegnek az emberek elökelö ismeröseikkel, ami nem valószínü, de nem is lehetetlen...
Laboux szívét nehéz súllyal nyomasztotta az önvád Gorcsevért. Felült az ágyban.
Sirokkó volt. Párás, undok este.
Egy éles vonal indult a szeme sarkából a tarkójáig, lehatárolva koponyája harmadát, mintha görcsböl készült sapkát viselne a feje búbján, félrecsapva.
A levegöben úszó gözös, híg rothadás nyirkossá tette az ágynemüt, és a szoba falai pállott szagot leheltek.
Az ablakhoz ment.
Sirokkó...
Nedves háztetök, fényudvarban bóbiskoló lámpák látszanak a fullasztó éjszakában. A különös, gonosz déli áramlás forrón végigsimítja az arcát, pedig szélcsend van. Kettösen dobban és aritmiás vergödéssel küzd a szív; belülröl lüktet a dobhártya egy nyakütöér izgalmától, és összeáll a köd, egyre sürübb, pinceszagú burokká.
Sirokkó...
Konyakot iszik... Az ablakkal szemben, a köd mozivásznán egy rezgö képet lát, mintha kezdetleges laterna vetítené:
Gorcsev Iván, közlegény
élt 22 évet
Járni! Menni!... Nem bírja a leánya tekintetét, nem bírja a saját gondolatait... Úgy látszik, kiújul a maláriája... Láza lehet...
Felöltözött, és elment otthonról... Elsietett.
A szél sírt, vékony, átlátszó ködfátylak nyújtózkodtak a rossz szagú, langyos estében... A nyílt óceán vihara kicsapott ide, az afrikai partra... A kikötö táján valahonnan harmonika hallatszott. Néhány szirénabögés vegyült a muzsikába. A nedves fakoronák itt is, ott is felvillantak, ha ráhullott egy elrohanó autó fénycsóvája valamelyikre.
Bement az egyik kocsmába. Ha valami baja volt, lekívánta magáról az úri életet, elvegyült a matrózok és más, egyszerü emberek világában. Máskor itt jól érezte magát.
- Konyakot!
A kocsmáros gyanakodva nézte jóruhás vendégét.
- Na, mit bámul! Hozza azt a konyakot, maga hülye!
- Igenis! - felelte, és gyanakvása nyomban megszünt.
A harmonikához egy citera is csatlakozott. A Caporal büze összevegyült a kimért bor szagával. A nyolcadik konyak után kissé enyhült a belsö feszültsége. Élvezettel szívta be a ködpárától gözölgö zubbonyok és nedves gumikabátok leheletét.
Forró fejjel kilépett a légtelen, homályos estébe. Elmosódott arcok tüntek fel a párán át, fényes rendörsapka... egy bandukoló, zörgö teherkocsi. A távoli hajószirénák versenyt sírtak a szél zúgásával.
Kissé szédült. Részeg lehet, gondolta... A sarki forgalmi lámpánál már bizonyosan tudta, hogy részeg... Nyirkos karosszériák csillogtak, a zöld jelzést várva... Egy mellékutcából hosszú dudálás, Laboux forró szemei elött ismét feltünik a sírfelirat: "élt 22 évet". Szédült...
És most a sarkon befordul az elmerült kocsi, a nagy, kék Alfa Romeo...
Sikolt a fékje... Ott a kilincse mellett a háromszögletü jel, amit ö kapart le a zománcról... És a kormánynál a halott légionárius, Gorcsev!
Sapkája, tarkóvédöje, egyenruhazubbonya is látszik, és egy szomszéd autó fénykévéjében az arca is!...
A halott katona vezeti az elsüllyedt autót! És átsiklik a vörös fény alatt. Mit törödik egy kísértet a forgalmi jelzéssel?... Laboux csak állt, bután, forró fejjel!
Hahó! Gorcsev! Hát bocsáss meg! Én nem akartam!
Hangtalan kiáltás volt ez, amit a fényektöl rongyolt ködben úszó látomás felé küldött... Jól tudta, hogy részeg, hogy ha odamenne a bizonytalan körvonalú autóhoz, az Gorcsevvel együtt semmivé válna...
Homályos emberalakok, árnyak, párafoszlányok mögött még látja elsuhanni, és a jól ismert, tompafényü hátsó lámpa furcsa, parázsló ásványa visszaopálzik, bágyadt sugárzással. Azután bekanyarodik a sarkon merész szögben, és eltünik...
De távoli csörömpölés hallatszik a kanyar felöl... Ó, uram, atyám, hát ö megölte ezt a fiút... Van mégiscsak valami megfoghatatlan lényege a testnek, ami több, mint az anyag? Ami kevesebb, mint a semmi?...
Ment az elsuhanó vízió nyomában, kuszált lelkiállapotban, a gözölgö, kontúroktól megfosztott utcai mozgalmasságban.
Látta a halottat az elmerült autó kormányánál!
Laboux végigsimítja verejtékes homlokát. Beleörült ebbe?... Megy, kissé részegen, tántorogva a ködben, egyenesen haza... Ez több volt, mint részegség, több volt, mint láz... Ez vízió már. Fix csalódása az érzékeknek...
Befordul a téren, és otthon van...
Mindkét karját védöen maga elé taszítja, és fagyos bizsergés fut át a testén!
A villa elött ott áll a nagy, kék Alfa Romeo, sértetlenül!...
Állt és rámeredt. És kiáltani akart, de nem jött hang a torkán... Isten! Csak ne örüljön meg!
Lihegve leült a ház vizes lépcsöjére, és nézte az autót, és akarta, hogy eltünjék a látomás... De hiába. Két tenyerébe hajtotta a fejét, majd ismét felnézett. Hiába...
Az autó ott állt, és vastag esöcseppek kopogtak a csodálatosan kék színü zománcon...
Az események most már lélegzetnyi szünet erejéig sem eresztették ki kavargó örvénygyürüikböl a Gorcsev nevü porszemet. A szerszámraktár ablakán leste, hogy elmenjen a Mester és Gafirone. Miután a két utas végre elment, érte jött a kapitány.
- No, most a partra megyünk - mondta Privát Elek. - Remélem, már nem akarsz a légióba lépni?
- Nem, nem - felelte gyorsan, mert Gorcsev ezen a világon csak jótevöitöl félt, akik közül a hallgatag Drugics odáig elment részvét dolgában, hogy leütötte egy létrával. - Szeretném meglátogatni egy rokonomat, és visszajövök.
- Gyere délután a Három Fökukac étterem-be. Ott várunk.
- Mire várnak még, ha egyszer az autót elnyelte a tenger?
- Azzal te ne törödj! Különben is mindenképpen várni kell, mert Lingeström, Aldous és Portenif a Magdalena luxushajón érkeznek, és holnap dél lesz, mire beáll.
Gorcsevnek tetszett pártfogóinak bohém könnyedsége, amellyel túltették magukat az Alfa Romeo pusztulásán. Kemény fiúk.
A parton elbúcsúztak. A hallgatag Drugics külön is vállon veregette szeretettel, hogy leesett róla a sapka. De mindegy! A fö dolog az, hogy megszabadult tölük.
Elsösorban a föpostára ment, hogy jött-e poste restante levele. Természetes, hogy várta már egy levél.
Amikor kibontotta, elöször kissé elszédült. Mi ez?
VANEK B. EDUARD
Kelt, 193............
magántitkár
Idegenlégió (Afrika)
Csekkszámla: BANQUE DE FRANCE 1701
Sürgönycím: VANEKLÉGIÓ
Vezérképviselet: Oran FORT-ST.-THÉRČSE
Fiókok: Algír, Marokkó, Fez stb.
T. Petrovics Leo igazgató úrnak ORAN Poste restante
F. hó 18-i levelére válaszolva, van szerencsém értesíteni t. Igazgató urat, hogy b. könyveim átvizsgálása alkalmával k. számláján az alábbi esedékességek elmulasztott összegei fungálnak:
|
Felemelt fizetésemre f. hó 1-töl |
1000 fr |
|
Helyettesítési illetmény f. hó 2-töl |
8000 fr. |
|
Összesen: |
9000 fr. |
Fennálló hátraléka bizonyára elkerülte sz. figyelmét, tehát tisztelettel kérem, hogy azt nb. cégemnél mielöbb rendezni szíveskedjék.
Egyben felhívom t. figyelmét, hogy a francia véderövel szembeni függö viszonyom rendezése nem tür halasztást, és azonnali jelentkezését századomnál annál is inkább elvárom, mert ellenkezö esetben legnagyobb sajnálatomra kénytelen lennék továbbszolgálni, ami igen szomorú következményekkel járna a fenti hadseregre nézve, és engem arra kényszerítene, hogy az ügyben haladéktalanul megtegyem a dísz- és futólépéseket. Késedelmétöl megrendülten, de szíves megbízásait a jövöben is mindenkor készséggel várom.
Kiváló tisztelettel:
VANEK B. EDUARD
közlegény és magántitkár
XVI. fejezet
Az orani régi vár a tengerpartról kiszögellö földnyelven épült, alig néhány száz éve, és a turisták szerint csodás kilátás nyílik a tengerre.
A vár különbözö, beomlott teraszai alatt van a Szultána Korridor. Abu ben Masnir mór fövezér itt öriztette láncon egy hütlen kegyencnöjét, hogy e meröben radikális eljárással óvja a kísértéstöl. Sikerült-e megóvni a kegyencnö hüségét, vagy sem! Ki tudhatná ma már?... Sötét korok és hütlen asszonyok titkait még eddig senkinek sem sikerült pontosan tisztázni. Annyi bizonyos, hogy ezt a földszinti helyiséget nem szívesen látogatják a turisták, mert sok benne a denevér, a pók, a százlábú, és ártalmatlan siklók is megfordulnak itt olykor.
Ezt a helyet szemelte ki Gorcsev, mint olyant, ahol ruhát cserélhet Vanek úrral, akinek a várban adott találkát.
- Ne haragudjék uram, a késésért - mentegetözött Gorcsev, amikor kezet fogott. - Rajtam kívülálló okok miatt történt, és úgy hiszem, megfizettem érte...
- Azt hitte, hogy az ilyesmit megfizetheti pénzzel?
- Hát, kérem - ismerte be Gorcsev. - Én azt hittem.
Vanek úr búsan bólintott:
- Önnek igaza volt.
- Most felveszem a ruháját, és bemegyek a századához. Magát nem üldözhetik, mert civil, engem nem küldhetnek el, csak kérdöre vonhatnak távolmaradásomért.
- Ezek ott nagyon érdekes dolgokat tudnak, arra figyelmeztetem - mondta búsan, és kirakta a zsebeit... - Van egy tánctanár, aki állandóan a müvészekröl beszél, de hasznos is néha, mert jól ismeri a fontosabb állatneveket. A káplárnak kifogása van a galaci révkapitány felesége ellen, és az örmester megöli, ha nem nevezi Kabóca nevü állatok királyának. Nagyjából ezek a fontosabb tudnivalók. Esetleg lesz ott egy Mehár nevü indiai tornatanár, aki meteorológiai okokból kifolyólag megveri idönként önt, ehhez hozzászokik idövel...
Közben levette a ruháit, és Gorcsev beöltözött katonának. A nadrágot hónaljáig húzhatta, és a zubbony felöltöszerüen csüngött és lebegett rajta. De ez nem fontos. Viszont Vanek úr rosszabbul járt. Gorcsev vászonnadrágját úgy ahogy fel akarta eröszakolni, mire az szétrepedt, de teljesen. Két darabra.
- Maga itt megvár - intézkedett nyomban Gorcsev -, amíg az elsö ócskástól egy ruhát hozok.
Vanek úr aggódva körülnézett.
- Kínos heteim lesznek, amíg majd úgy adódik, hogy ismét felkeres.
- Ne tréfáljon. Csak nem képzel rólam ilyesmit? Egy perc múlva itt vagyok. Ne aggódjék - mondta Gorcsev, és elment.
Egy perc múlva Vanek úr igazán nem aggódott, de úgy két és fél óra elteltével már nyugtalan érzés fogta el, és amikor lassan bealkonyodott, elhatározta, hogy érintkezést keres a külvilággal. Kilépett az ajtón, hogy intsen. Az egyetlen felsöruha Vanek úr közelében a kabát volt.
Azzal intett.
Egy norvég balneológusnö, életének delén, de már a közeli alkonyt sejtetö arcvonásokkal, Kodakjával éppen arra jött, és nyomban elájult. Két napig napszúrás ellen kezelték, mert képtelen volt elmondani, hogy mi a baja. Késöbb egy arra járó leányárvaházi növendékcsoport énektanára a fentiekkel egyezö elözmények után eltörte rajta az esernyöjét.
Vanek úr ekkor megtörten, kimerülten visszaült a köpadra, és olyan volt, mint egy búskomor szultána, aki a fogságban hízásnak indult, és elvirágzott bánatában, mert a féltékeny szultán lenyiratta a haját, de a bajuszához nem engedett nyúlni.
...Már beletörödött volna abba, hogy itt marad ezentúl, amíg Gorcsev visszatér valaha, és nyers siklóhússal fog táplálkozni, amikor az énektanár feljelentése alapján eljött érte az örjárat.
Miközben egy lópokrócba becsavarva, mezítláb, de megvasalva bandukolt a kíséröivel, emlékezett egy örült festönek a Tettenért Remete címü vásznára, arra gondolt, hogy semmi értelme az öszinte vallomásnak. Ha elárulja Gorcsevet, akkor ezután pénzt sem kap a szenvedéseiért, meg ki tudja, hogy elhiszik-e a történteket?
Eh!... Most már mindegy...
A börtönbe érve megpillantotta Mehárt, aki éppen sürü arcra borulásokkal foglalkozott. Csendben leült a sarokba, és amikor a török megfordult egy másodpercre, Vanek úr szerény mosollyal mondta:
- Ráér a veréssel, ha befejezte. Nekem nem sürgös. Csak csinálja tovább, örült úr...
Mi történt Gorcsevvel? Miért feledkezett meg hányatott életü titkáráról? A kilátás miatt. Ha az orani régi vár terasza elött nem olyan tág panorámával kínálja tarka kikötöi látványát az öböl, akkor a titkár nem okoz rajtaütésszerüen idegösszeomlást a svéd balneológusnönél, és az énektanárnak továbbra is megmarad jó karban az esernyöje. Ezenfelül másképpen végzödik néhány becsületes és becstelen ember törekvése, fordítva alakul Abe Padan király és a portugál Dizard trónviszálya, továbbá megváltozik az ifiriz nép történelme.
Mert Gorcsev lekönyökölt egy percre a teraszon, és nyomban megállapította, hogy a vár alatt nyúlik az a kögát, ahol a République és közvetlen közelében a Gyanús Cápa vesztegel.
És egyszer csak látja, hogy a République melletti gáton ott van a Mester, megismeri a széles válláról, ösz fejéröl, azután a púpos Halacska és az a csámpás... Drugics! Az ott Privát Elek!! Egy tányérsapkás, hivatalos egyén is velük van, és valami fuvarlevelet nézeget, amit a Mestertöl kapott...
Gorcsev izgatottan figyelt. Rövidesen megindult az egyik daru... a République felett leereszti a láncát... Várakozás. Nemsokára a hajó mélyéröl a magasba emel valamit... Egy ponyvával védett autó... Látszik a négy kereke! Az óceán felöl egy ködfal közeleg! Az autó libegve halad a lánccal...
Gorcsev nem érti, csak érzi, hogy mi van itt, és vadul dobog a szíve.
Ez a tizennégy karátos autó! - kiáltja belülröl egy hang, pedig nem lehet az, hiszen a vízbe zuhant! - Nem! Itt valami történt! Rohan... Közben elhomályosul a nap, begördül a nyílt tenger felöl a köd roppant tankja, és átvonul az utcákon, házakon, embereken... Szegény Vanek úr, mi lesz vele? Eh! Rajta késöbb is segíthet. Az autó ügye pillanatokon múlik...
Gorcsev leér... Messziröl látja, hogy a banditák jönnek a partra, végig a mólón. Egy raktárépület kapujából figyeli öket. Homályos fények rezegnek a síkos, feketén csillogó aszfalton, és a pokol katlanjának fullasztó göze ül mindenen.
Munkások kiáltoznak... csikorgás... És a daru folyamatos zörgéssel görgeti le a láncot... Partra helyezték az autót... Drugics eltávolítja a ponyvát, Gafirone a kormányhoz ül, és bejáratja a motort... Gorcsevnek a motor ütemére lüktetett a torka...
Most egy közelgö taxi fénycsóvája növekszik a ködben... Odavilágít a karosszériára, és az orosz önkéntelenül felkiált!
Egy kéken zománcozott, hatalmas Alfa Romeo elindul, és magasra fröcsköli a sarat...
A tizennégy karátos autó volt!
Gafirone, ahogy a Mester meghagyta, az Imperial elött beült az Alfa Romeóba, és a körmeit ápolta.
Félóráig itt kell ülnie. Akkor indulás. Leterpesztett ujjait lakkozta elmerülten, és halkan fütyült. A versenyzö nagy gonddal festi a körmeit, oly precíz, többféle síkból adódó hatásokat figyelve fömüve elött, az utolsó ecsetvonások közben. Az utolsó ecsetvonás után gyorsan egymás felé rázogatta a kezét, mintha tapsolna, de meggondolná, mielött összeér a két kéz.
Valaki kinyitja a kocsi ajtaját. Egy fiatal katona áll ott feszes tartásban, de teljesen fesztelen, bö egyenruhában.
- Ön Gafirone autóversenyzö?
- Igen.
- Szíveskedjék velem jönni.
- Hová?
- A városparancsnokságra.
- Miért?
- Az Ön kocsija ez a kéken zománcozott Alfa Romeo?
- Ne...em... de ez egy úré, aki...
- Szíveskedjék velem jönni, lehet, hogy csak egyszerü formaságról van szó. Gyalog megyünk. A kocsi itt marad...
A versenyzö halottfehéren követi Gorcsevet. Sejthette volna, hogy ez nem tiszta ügy.
Komor épület elé érnek... A katona kinyit egy kiskaput, és Gafirone belép. Függöny választja el a folyosó további részétöl.
- Itt várjon, amíg szólok az örnagy úrnak.
És átmegy a függönynyíláson. Gafirone vár... vár... Húsz perc elmúlik. Végül kijön egy múlt századbeli alabárdos, pápai testör, és meghökken a versenyzötöl.
- Kit keres?...
- A... az örnagyot...
- Miféle örnagyot? Ez itt az orani Klasszikus Színház müvészbejárata. Hé!
Gafirone kirohan, mint az örült, és mindenkinek nekiütközik közben!... De csak fut!!...
Késö!... A hotel elött a Mester szinte toporzékol... Ott van a kacsaorrú kapitány, meg a többi elhanyagolt külsejü alak. Csak az autó nincs ott...
Gorcsev közben megelözte a Mestert, taxin visszatért a szállóhoz, egyszerüen beül a kormány mellé... begyújt, és elindul az autóval kísérteties útjára.
A sarkon feldönt egy újságosbódét, de félóra múlva megáll Laboux villája elött.
- Mi történt? - kérdezte Rézláb, amikor Privát Elek értük jött a Három Fökukac nevü étteremhez, hogy együtt menjenek a Fötérre, ahol a Mestert kell vámi.
- Ez a Gorcsev... - felelte fogcsikorgatva -, hogy gebedne meg. Ellopta az autót. Bolonddá tette azt a versenyzöt.
- Az úgyis bolond volt - állapítja meg a hallgatag Drugics, akit csak egészen kivételes tévedések indítottak arra, hogy beszéljen.
- Most már legalább elmondhatod, hogy mi volt ez a história az autóval, ami hol a vízbe esett, hol ellopják.
- Génuában feladott a Mester a République-re egy ugyanolyan kocsit, mint ez a bizonyos tizennégy karátos - magyarázta Privát Elek - Gafirone versenyzö kocsijának mondták, és ponyvával volt bevonva. A fenékben odaállították ennek a Laboux-nak az autója mellé. A hajóraktárnok a zsebünkben volt. Kirakodás elött a mi autónk ponyváját ügyesen Laboux Alfa Romeójára tette át a raktárnok. Az egymás melletti két autó közül természetesen a ponyva nélküli kék Alfa Romeót hitték Laboux kocsijának. Pedig az a mienk volt, és Laboux tizennégy karátos autója ott állt mellette ponyvával fedve. Amikor leszakadt a kocsi, persze, azt hitték, hogy az az övék.
- Honnan tudták, hogy leszakad majd a darulánc?
- Az volt a legegyszerübb. A kicserélt kocsi ülése alá a raktárnok ötszáz kiló súlyt helyezett el, amíg a hajó útban volt. Éppen háromszázzal több volt, mint amit a csiga lánca az autóval együtt elbír. Persze alighogy emelte, leszakadt.
- Remek terv volt! És erre egy ilyen szélhámos...
- Hát óriás ez a Gorcsev?! - kiáltotta Rézláb.
Közben kiértek a Vár elötti dísztérre. Oranban, ha az ember ösztönösen jár, biztos, hogy erre hozza a lába. A köd valamelyest felszívódott, és az esö is elállt. Drugics, mint általában a zárkózott, nem barátkozó emberek, ínyenc volt, mert az étkezés magányos öröme megfelelt természetének.
- Hol lehet ez a Cservonec kölyök? - kérdezte a Halacska.
- Csak nem veszett meg újra a légióval?
Ebben a pillanatban egy óriási autó állt meg mellettük. Valami bútorszállító, vagy ilyesmi lehetett.
- Figyeljetek! Magyarázatra nincs idö. Egy óra múlva indulunk ezzel a kocsival, csak Lingeströmöt várjuk.
- Szállítmányozással fogunk pénz keresni?
- Fogd be a szád! A tizennégy karátos autó a miénk lesz! Ez a kocsi itt többet ér az elözö tervnél! És benne lesz Gorcsev is rövidesen, arra esküszöm!
- De mi ez a kocsi?
- Majd megtudod! Most még egy autó kell, mert megérkezett Lingeström a meszticcel és Porteniffel... Itt várjatok!
És máris leugrott a hatalmas, fedett autóról, beszállt egy arra haladó taxiba, és elrobogott.
- Te érted? - kérdezte Rézláb.
- Rá kell bízni - dünnyögte Privát Elek. - Nagy esze van neki, azt meg kell adni.
Drugics a hatalmas ananászt szagolgatta.
- Miféle autó lehet ez? - bámészkodott a púpos Halacska. De mielött rátérhettek volna erre a kérdésre, Rézláb nagyot kiáltott:
- Megvan! Nézd a marhát...
...Gorcsev visszafelé Laboux villája elöl sietett a Várba, rendkívül nyugtalanul a lehetöségek miatt, amelyek Vanek úrral kapcsolatban számításba jöhetnek, ha magára marad egy középkori vár kamrájában.
...Egyszer csak ott áll mellette Privát Elek, Rézláb, a púpos Halacska és a hallgatag Drugics, egy ananászt szagolgatva. Körülfogták.
- Hé! Cservonec! Hát ez miféle dolog?!
Gorcsev rémülten hátralépett. Szent isten! Ezek most feltartják, és Vanek úr mélységes neglizsében ül a rab szultána cellájában.
- Megbolondultál, te taknyos?
- Hagyjanak engem, én...
Most el volt szánva rá, hogy Vanek úr érdekében üt...
...Ám a hallgatag Drugics elvette orra alól az ananászt, és minden további vita helyett fejbe csapta Gorcsevet a nemes gyümölccsel, hogy az ifjú elvesztette az eszméletét.
Amikor magához tért, egy hatalmas teherautóban hanyatt feküdt, teljes sebességgel robogtak, és valaki az arcába tüsszentett.
Arra fordult, bágyadtan és csodálkozva látta, hogy egy nyájas oroszlán hunyorog rá közelröl. Ez még nem ijesztette volna meg Gorcsevet, de vak rémület járta át, amikor megpillantott az oroszlánketrecen egy táblát fityegni, mint valami névjegyet, és ez állt rajta nyomtatott betükkel:
|
WENDRINER ALADÁR |
Lehunyta a szemét, mert szeretett volna felébredni, azonban a Wendriner Aladár nevü fenevad ismét az arcába tüsszögött, hogy kénytelen volt felülni. De ez csak egy pillanatig tartott, mert amit most látott, attól hanyatt esett, mintha Drugics, régi szokása szerint, könnyedén fejbe csapta volna valamivel.
Vanek úr a szultána cellájában eltöltött rövid tartózkodást megúszta haditörvényszék nélkül, de igen sokat volt bezárva ez ügyböl és még más félreértésekböl kifolyóan. Restanciája annyira bövült, hogy így szólt egy napon:
- Ha létezik ilyesmiben jogutódlás, akkor a dédunokáimnak is lesz mit ülni helyettem.
Vanek úr, mint általában a nagyon rendes, formaságokat tisztelö kispolgár, életének sablonjai nélkül, megváltozott körülmények között, züllöttebb, piszkosabb és toprongyosabb lett, mint akár a félszemü Mehár nevü török, aki azóta többször is megverte az idöjárásra vonatkozó kijelentése miatt, de ezt már Vanek úr megszokta, mint annyi sok mást, amiröl nem értette, hogy miért tartozik a gyarmati hadsereg napirendjéhez.
Különben Mehár is állandóan büntetést kapott, mert szeretett inni, és csak akkor hagyta abba, ha elájult.
Jelenleg is együtt raboskodtak, és Vanek úr aludni készült a piszkos, férges köpadlón.
Vacsora után Mehár megverte, és most nyugovóra tértek.
De váratlanul Würfli úr érkezett látogatóba.
- Ma éjjel jó dolga lesz... - suttogta az ajtóból. - Beszéltem az ezredes legényével. Úgy hiszem, hogy segítettem magán.
- Nézze, bolond úr - felelte elkeseredetten -, úgyis annyi bajom van, minek segít maga rajtam?
...De a titokzatos tánctanár szó nélkül távozott, és Vanek úr egy hosszú sóhajjal lehunyta fáradt, forró szemhéjait.
Istenem! Mennyi szenvedés!
De egy óra múlva felverték álmából. Az örparancsnok volt.
- Keljen fel! Az ezredes elé megy!
- De kérem... - mentegetözött ijedten -, mit követtem el álmomban? Én igyekeztem feszes tartásban feküdni, és igen szerényen aludtam...
Hiába volt minden. Menni kellett. Az ezredes magánlakására vezették, ahol vendégek voltak aznap.
Ott állt az úri társasággal szemben, kissé ijedten, és pislogva a lámpák fényétöl.
- Ma estére egy ügyes katonára lenne szükségem. A legényemnek azt mondta valaki, hogy maga a mi emberünk - szólt vidáman az ezredes, és Vanek úr hátán végigszaladt a hideg.
- Kérem... - hebegte. - Én... igazán nagyon örülök...
- Nahát, barátom - mondta az ezredes -, akkor rendben van. Maga most muzsikáljon nekünk.
Vanek úr ijedtében megtántorodott, mint akit mellbe csaptak.
- Hallottam, hogy maga müvészember. Ha nem tudná, közlegény, magam is müvész vagyok. Költö...
- Gratulálok - hebegte Vanek úr, és tétován állt.
- Nos? Akar valamit mondani?
- Kérem... engem annyira megviselt a fegyház és egy török svédtornász, hogy nem tudnám felvenni a vonót...
- Hát hegedül is?
Vanek úr arcán könnyek folytak, sürü, keserü könnyek és így szólt:
- Igen... én mindenfélét tudok... Hegedülni, festeni, állatneveket... Én nagyon sokoldalú katona vagyok.
A társaság döbbenten nézte a zokogó férfit. Egy ösz katonatiszt nem restellte, és sajátkezüleg széket tolt a sokat szenvedett, megrendítöen ápolatlan, síró harcos mellé.
- Üljön le, barátom... Csak üljön le, nyugodtan...
Az ezredes intett a szemével, és a legénye ennivalót tálalt a megtört ember felé. Egy megtört emberhez viszonyítva Vanek úr igen jó étvággyal evett. A társaság csupa régi, gyarmati ember, annyi afrikai tragédia szemtanúja, csendben, komoran nézte a titokzatos légionistát. Laura de Pirelli, az orani operaház olasz származású énekmüvésznöje egy hosszas, szomorú, de igen meleg pillantást vetett Vanek úrra.
A müvésznö kissé telt idomú volt, és mint nagy általánosságban a hízásra hajlamos hölgyek, vonzódott a romantikához.
- Mondja, barátom - szólt az érdekes, drámai katonához, aki szenvedö arckifejezéssel ette a rosztbifet. - Mi az, amit leginkább nélkülöz itt?
- Egy kis mustár... vagy egy kovászos uborka - sóhajtotta bánatosan, és az egész arca mosolygott, amikor megkapta...
- Hogy hívják magát? - kérdezte az ezredes.
- Van... Van egy igazi nevem, és van egy álnevem. Egyiket sem tudom pontosan.
Az örnagy felütött egy könyvet az asztalon, és a kabátjára felvarrt jelzés alapján megállapította a nevet:
- Maga Gorcsev Iván...
Egy hosszú, szöke kapitány most felemelkedett valahonnan a háttérböl.
- Gorcsev Iván... Szent Isten! Ön... ön Nizzában érintkezésben volt...
Vanek úr keserüen bólintott.
- Úgy van. Én Nizzában érintkezésben voltam! Ezt eltalálta a törzsorvos úr!
Pierre Boussier, mert ö volt a kapitány, egészen eléje lépett, megnézte, és újra azt mondta:
- Uram atyám... Gorcsev!
Vanek úr sóhajtott. Tisztában volt vele, hogy a kapitányt gondozatlan külseje rendíti meg ennyire.
- Menjen egy pillanatra az elöszobába.
Vanek úr kiment az elöszobába, és egy tiszti kabátnak dölve, mélyen elaludt ültében.
A kabát tulajdonosa másnap a lakását, minden hozzátartozóját és önmagát is rémülten fertötlenítette, de hónapokig eltartott, amíg teljesen kiküszöbölte környezetéböl Vanek úr rövid, jóízü álmának szapora következményeit.
A kapitány közben azt mondta halkan odabent a szobában:
- Uraim! Ez az ember Gorcsev Iván, akire de Bertin tábornok nagyon meleg szavakban hívta fel a figyelmet. Valamennyien tudják, hogy kicsoda Gustave Laboux. Ez a Gorcsev Laboux leányának a völegénye... A leány titokban írta nekem. Érthetetlen, hogy a tábornok tekintélye dacára ilyen helyzetbe került ez a szerencsétlen, könnyelmü úrifiú.
- Legföbb ideje... - mondta végül a kapitány -, hogy ez a Verdier örmester ne veszélyeztesse a gyarmati hadsereg jó hírét alantas brutalitásaival.
Éjfél felé Vanek urat felkeltette a fegyör.
- Fáradjon vissza, kérem, a fogdába.
Vanek úr, távol mindattól amit életében megszokott, és közel a tébolyhoz, nem vette észre az ör különös hangváltozását, és csendben követte a sötét udvaron keresztül.
- Nagy vizsgálat folyt, amíg aludt. Kihallgatták a tiszt urakat, az örmestert és a káplárt. Nagyon szidták öket maga miatt.
- Talán elfelejtettek engem agyonlövetni?
- Söt... De hiszen majd meglátja - biztatta az ör, és kinyitotta a cellaajtót. - Sajnos nem tudtuk elöbb magáról, hogy kicsoda.
- És most már tudja, ki vagyok?
- De mennyire tudom.
- Megkérhetem, hogy mondja meg nekem is? Azt hiszem, hogy nem árt, ha szintén tudom.
- Jó, jó - mondta az ör rejtélyesen. - Egy napon majd kiderül az igazság, eljön a tábornok, és maga újra az lesz, aki volt.
- Én is attól félek - motyogta csüggedten Vanek úr, és belépett a cellába.
...Álmában egy operaházi elöadást vezényelt, két ecsettel a kezében. A színpadon Laura de Pirelli énekelt, és egy hosszú rúddal félszemü török csirkefogókat idomított bravúrosan. Ekkor a sötét nézötéren megjelent egy tábornok, és harsány hangon bejelentette, hogy senki se hagyja el a helyiséget, amíg a rendörség jön, mert a szünetben valaki elvesztett egy nagyon értékes Gorcsevet: Vanek úr erre futni kezdett, de hát Mehár a nyomában volt egy-egy élesre töltött kabócával és az élen mint valami megdühödött fúria, a galaci révkapitány felesége rohant, aki különben is felbújtó volt az ügyben. "Segítség!" - kiáltotta Vanek úr, mert jól tudta, hogy hegedülnie kell, ha elfogják, de ekkor kitettek eléje egy lábat, hogy nagyot zuhant. Természetesen Würfli úr tette ezt, aki egyben roppant sajnálkozással exkuzálta magát, miközben Vanek urat gyorsan darabokra tépték üldözöi: "Ne vegye rossz néven, Tintoretto úr, de ön azt állította, hogy köfaragó és balett-táncos"... Rettenetesen ordított, és felébredt, mielött megfulladt volna.
Csak hosszas küszködés árán jutott levegöhöz, mert mint utóbb kiderült, Mehár, a félszemü óriás igen mélyen aludt, és az éjszaka egy részét Vanek úr arcán töltötte.
XVII. fejezet
Amikor ismét elindult a tizennégy karátos autó, Parker vezetésével, még két gépkocsi ment velük. Mindegyikben nyolc fegyveres arab, kézigránáttal és egy-egy géppuskával.
"Szabadságolt" szpáhik voltak. Az örmester közölte reggel a kaszárnyában tizenhat régi emberrel, hogy akinek kedve van vele kirándulni, az két hét szabadságot kap, akinek nincs kedve, az ugyanannyi kaszárnyaáristomot, kétnaponként huszonnégyórás szolgálattal.
Ettöl a nyájas invitálástól a tizenhat embernek rendkívüli kedve kerekedett, hogy az örmester mérsékelten nyájas társaságában kiránduljon, és délután már civil burnuszban kísérték az értékes autót.
De Bertin és Laboux nem oldották meg a víz alól elökerült autó titkát. Vizsgálatot indítani nem lehetett a kényes ügyben, és az idö sürgetett. Az bizonyos volt elöttük is, hogy a hajóraktárban elcserélték a kocsit egy ugyanolyan Alfa Romeóval. De hogy került vissza? Beérték annyival, hogy a kocsi egyszerre ott állt a villa elött, amint ezt a sápadtan és kissé részegen érkezö Laboux bejelentette, akinek az állapota elsösorban szükségessé tette, hogy ne firtassák az ügyet. Kissé sárga volt az arca, és sokat ivott. A malária is elövette.
- Azt hiszem, nem lesz sima utunk - mondta rossz elöérzettel, amikor két napja úton voltak.
Anette alig szólt. Napokig ült egy helyben, és hallgatva maga elé nézett. Gorcsev szelleme ott volt velük Anette szomorúságában.
- Valamit tenni fognak - kedélyeskedett kissé eröltetetten de Bertin.
És neki lett igaza. A barátságosan kezdödö szaharai túra utasai igazán nem sejthették elöre, hogy miféle fantasztikus események várnak rájuk.
A gyönyörü müúton, amely az Atlasz hágója után a sivatagon át vezet, Anette néha leváltotta Parkert. Sápadt volt, és huszonnégy órája alig evett, de biztos kézzel ült a kormány mellett.
De Bertin szivarozott és idönként hol Labouxra nézett, hol az autótükörben látszó Anette-re. Érezte a néma, súlyos konfliktust apa és leánya között. Egyikben a keserüség, a másikban az önvád... Szörnyü!
- Kérlek - kérdezte egyszer csak Laboux. - Te ismertél már személyesen úgynevezett izét... spiritisztát?
- Tessék?... Avignonban valamikor egy neuraszténiás asztaloshoz voltam beszállásolva, az foglalkozott ilyen izékkel...
Laboux töprengve nézett a sivatag nyugtalanul vonuló, sárga homokhullámai fölé.
- Gondoltál te már arra... - folytatta nagyon vontatottan -, hogy a halál után mégiscsak kell... valaminek lenni?...
De Bertin megrökönyödve nézett a barátjára.
- Azt hiszem, kissé rádtelepedett a malária - felelte aggódva.
- Igen... az lehet. Tegnap lázam is volt.
Elöszedett valahonnan egy cigarettapapírt, néhány kinindrazsét göngyölt bele, és lenyelte. Légionáriusok veszik így be ezt az orvosságot.
Az évszak, amelyet Abe Padan választott forradalmához, nem kedvezett európai barátainak. A passzáttól felkavart homokviharokat, az Atlaszról lecsapódó párákat még a beduinok sem viselték el egykönnyen.
A legközelebbi oázisnál Laboux-t kirázta a hideg, de nem volt hajlandó arra, hogy két napot pihenjen.
- Abe Padannak idejében kell megkapnia a fegyvereket.
A csökönyös emberrel hiábavaló volt minden vita. Lenyelt egy nagy adag kinint, és beült az Alfa Romeóba.
- Induljanak, sergeant - mondta a szpáhik örmesterének.
A rekkenö forróságban enyhe áramlás rezgett, de ez is elég volt ahhoz, hogy megtöltse a levegöt táncoló porsziporkákkal és ingereljen tüdöt, szemet...
Délutánra piros lett a két mély árnyék Laboux arccsontjai alatt és félrebeszélt.
- Maguk Abudirban maradnak két szpáhival, mert az apja nem bírja tovább - mondta az altábornagy Anette-nek, aki ecetes vízzel törölgette a beteg arcát.
Anette beleegyezett a beteg nevében is. Jól tudta, hogy akármiféle könnyü baj nem árthat meg ennyire Laboux vasszervezetének.
- Ennek a szerencsétlen fiúnak az ügye nagyon megviselte - mondta de Bertin.
- Pedig jól tudom, hogy apa nem akart rosszat - felelte sóhajtva.
A nagy, tiszta leányszemek fénye két könnyprizmán keresztül hirtelen megtört. Lefelé rándult néhányszor a szája széle, azután kitört belöle a zokogás.
De Bertin idegesen csapkodott egy cigarettát a tárcája fedeléhez. Átkozott egy história.
Hátszéllel haladtak, és az autót, mint valami ráborított ponyva, kitartóan követte a kerekek által felkavart por...
A müutat régen elhagyták, egy karavánösvényen futott kanyarogva az Alfa Romeo, elötte ötven méterrel a katonák kocsija. A Szahara egy sziklás, teknöszerü mélyedésében vezetett az út Abudir felé. Az örökké harcias porszemek, ki tudja, hány korszak óta, szívós gyülölettel rohannak a szirteknek, és ezek szétmarva, mint elszórt, apró zátonyok kandikálnak elö hajdani csúcsok homokba süppedt csonkjával.
A sivár látványt halálosan rideggé fokozza egy öskori város omladéka; kökoloncok, ledölt árkádok és beszakadt boltozatrészek félig eltemetett torzóival.
A mélyedésben eloszlott a portölcsér, és az árnyéktalan, roppant sivatag sugárzása vakította öket. A levegö bizonytalanul inogni látszott, mintha ott messzebb elöttük valami finom, füstszerü valami lenne... Most a szpáhik kocsija odaér, és...
Parker nagyot kiált... a fék sivít, de Bertin a revolveréhez kap...
Késö!
A katonák autója, mintha láthatatlan akadályba ütközött volna, felborult hirtelen. De senki nem esik ki, az emberek egy halomban maradnak a homokdombra dölt kocsin... Ezt látták a tizennégy karátos autó utasai, de az ö sorsuk is azonnal beteljesedett...
Különös kettyenés hallatszik... Azután felborul a lassított iramú kocsi, és az oldalán csúszik, zörögve, csörömpölve... Az elsörangú acélból készült hálócsapda, amellyel Hagenbeck oroszlánokat és tigriseket fog, nem eresztette öket...
A preparált fémszálak a sivatagi nappal szemben szinte láthatatlanok. Kifeszített acélhálóval fogták el a két kocsit.
Fegyveres arabok nyargaltak elö a dombok mögül. A Mester vezette öket.
- Maradjanak nyugton - kiáltotta -, mert halomra löhetjük mindnyájukat!!... Egyenként eresszétek ki a hálóból öket, és megkötözni!
Céltalan öngyilkosság lett volna, ha védekeznek. Néhány perc múltán ott feküdtek egymás mellett a homokban, összekötözve és elvakultan a merölegesen sugárzó naptól...
A támadók elnyargaltak, és a foglyok jól hallották, hogy egy autó is velük robog...
A tizennégy karátos Alfa Romeót mégis elrabolták!
XVIII. fejezet
Feljegyzett beszélgetés az orani Fort-St.-Thérčse gazdasági hivatalában.
SZEREPLŐK
Verdier örmester és Balukin közlegény, ezredírnok.
Délután öt óra, az örmester ilyenkor átnézi a kérelmeket.
VERDIER: (Jön. Megviselt. Kissé lefogyott az utóbbi idöben.)
BALUKIN: (Felugrik.)
VERDIER: (Bágyadt jóakarattal.)
Csak üljön le, maga disznó.
(Kinyitja a zubbonyát. Fúj.)
BALUKIN: (Írásokat tesz eléje.)
Gorcsev, a 27-es közlegény, estére kimaradást kér.
VERDIER: (Vészes morgással, amelytöl bajuszának szálai rezegnek.)
Rendben...
BALUKIN: Ugyancsak a 27-es közlegény diétás betegkosztot kér.
VERDIER: (Bajusza szálai rezdülnek, szemei enyhén vérbe borulnak, orrcimpái ütemesen tágulnak.)
Aláírva...
BALUKIN: A 27-es két nap gyengélkedöt kér, mert a reuma kínozza.
VERDIER: (Bajusza rezeg, szem, cimpa, stb.)
Aláírva! És most (gyanúsan atyai hangon) kedves jó Balukin maga teljesen lezüllött lelkivilágú, gyanús, pimasz föhóhér... Ha maga még egyszer jelent valamit a 27-es közlegény kérelmeiröl, akkor a legnagyobb számú lópatkoló csavarkulccsal pépesre verem a fejit.
(Vérfagyasztó kiáltás, hasonló a grand guignole nevü, kóros színpadi elváltozásokban szereplö örült halottrablók felvonásvégi sikolyához, amire az egész mü íródott.)
Nem fogsz ugratni, te orgyilkos írnok! A 27-es kérelmét aláírhatja maga is!
(Szünet. Az örmester egy székre roskad.)
Mi van még?
BALUKIN: (Nyel. Remegö kézzel egy cédulát vesz elö.)
A... 27-es kilépést kér holnap...
VERDIER: (Megtört. Legyint. Görnyedve süpped a székben.)
BALUKIN: (befejezi)
Mert fürdöbe... akar... menni...
VERDIER: (Jóakaratú szomorússággal.)
Ne ugass, mert eltiporlak, te becsület nélküli kétszínü sintéroktató...
(Mereng, a padlót nézve, megviselten. Végül valami elhatározás érlelödött benne.)
Nna!
(Feláll.)
Hát, ide hallgasson. Most még a 27-es közlegény kéri majd, hogy két néger szolga gyaloghintón vigye kivonuláskor, ezt persze aláírom, és ha perceken belül befut a kérése, hogy az öszi nagygyakorlatokra a kincstár költségén elkísérhessék vidám hölgyismerösei, ennek sem lehet akadálya, söt megelözzük kérelmében, és parancsot kap még ma az ezredtrombitás, hogy hajnalban hárfázással jelezze az ébresztöt, mert félö, hogy a 27-es közlegény véletlenül felébred és megjelenik a sorakozásnál!... De ha ezzel készen van, akkor akasszon ki egy táblát az eröd kapujában a következö szöveggel: Elaggott, vidéki levélkézbesítök, lóápolók és reumás nyugdíjasok kényelmes otthonra találnak, ha felvétetik magukat újoncnak a francia idegenlégióba. Teljesen hülyék számára kedvezmény, különleges elbánás, altiszti rangban sürgölödö szárazdajkák... Hogy az a mennydörgös...
A további feljegyzések már csak az örmester különleges szókincsét dokumentálják a francia nyelv eröteljes kifejezései körében.
Lehet, hogy az örmester eltúlozta kissé a dolgot, ám annyi feltétlenül bizonyos, hogy Vanek úr helyzete, amióta Pierre Boussier kapitány közbelépett de Bertin és Laboux nevében, elönyösen megváltozott. A tisztek annyi, a katonaéletre alkalmatlan egyén drámáját látták beteljesedni az idegenlégió kérlelhetetlen feltételei között, hogy ebben az esetben szívesen kivételt tettek. Oly mindegy, hogy egyetlen gyenge és ki tudja, honnan, miért odatévedt alakot nem sajtol szét az afrikai hadsereg könyörtelen fegyelmi gépezete.
Olyan kitünö gyarmati tiszt kedvéért, mint de Bertin tábornok, igazán kivételt tehet az ember. Mi kell ehhez? Egy szidás az örmesternek, egy vállveregetés a közlegénynek, és ma már így fest a helyzet, például a gyakorlótéren:
- Vigyázz! - harsogja az altiszt. - Jobbra... át! - sokkal szelídebb hangon nyomban utána: - Vonatkozik ez természetesen Gorcsev közlegény úrra is, amennyiben nem fáradt...
- Nem, nem... - feleli a közlegény szerény mosollyal -, csak csináljuk. Jobb, ha az ember mindent megtanul.
Délután Vanek úr kimegy a városba. Amikor a kapuban találkoznak, Gent nyel egy keserüt, és teljesen rekedt hangon így szól:
- Lesz szíves, közlegény úr és... hátra arc... vagy ilyesmi... és jöjjön velem, a mindenségit a feje... a fejedelmi dolgának...
Visszamegy Vanek úrral a legénységi szobába. Itt aztán kiereszti a hangját. De úgy, hogy minden ablak beleremeg:
- Gazemberek! Ha ennek az izének itten a cipöje, zubbonya, vagy valamije nincs rendben, akkor mindenki elsirathatja négy hétre a kimenöjét. Hogy az ördög vigyen el minden vízfejü gazembert... Ez magára nem vonatkozik, közlegény úr, a fene egye meg!
Vanek úr személyére a legénységi szoba teljes létszáma ügyel, féltö gonddal. Naponta kiválasztanak négy embert, az úgynevezett Gorcsev-különítményt. Egyik a cipöjét tisztítja, a másik a ruháját és a fegyvereit, a harmadik az ágyát hozza rendbe, de ezzel a legritkább esetben volt megelégedve:
- Nézze, Würfli úr - magyarázta atyai türelemmel, de a hangjában azzal a fojtott rezonálással, amely az önmérsékletét nehezen megörzö embert jellemzi -, ezeket az ágy végében úgy kell begyürni, hogy a pokrócon ne maradjon ránc. Ilyen rondán én is meg tudom csinálni...
Miután ragyogóan felöltözött, és egy kis kefével rendbe hozta a bajuszát is, szokása szerint megemelte szobatársai felé a sapkáját, és elment. Elözöleg benézett a gazdasági hivatalba, és megkérdezte, hogy jött-e levele.
A tisztek rövidesen rájöttek a szerencsétlen ember titkára: valaha bizonyára a jobb körökhöz tartozott, de úgy látszik, kissé meghibbant itt Afrikában. Különösen az ezredesben alakult ki ez a feltevés pregnánsan, amikor Vanek úr egy találkozáskor, a belvárosban, megemelte ellenzöjénél fogva sapkáját, és mosolyogva így üdvözölte:
- Van szerencsém, ezredes úr! Szép idönk van ma!
Mert ez volt egyéniségének gyógyíthatatlan civil csökevénye. A kalapemelgetés örökszép polgári szertartása, mint annyi viszonylatnak, véleménynek és kapcsolatnak spontán kifejezöje egyetlen tussal, amely lehet mély, lehet széles ívü, lehet futólagosan könnyed, de mindenesetre benne van a kalapemelgetö kapcsolata és véleménye ama személyt illetöen, akit e beidegzödött mozdulattal üdvözöl.
...Egy este éppen valamelyik vendéglöben ült, és a titokzatos emberek komor arckifejezésével meredt a szivarfüst kék ködébe, mint akinek a koponyájában egy különös, regényes élet örökre eltemetett reminiszcenciái kísértenek. Valójában ezek a reminiszcenciák Gorcsevvel állottak összefüggésben. Gorcsevtöl ugyanis a következö levelet kapta:
T. Vanek B. Eduard alközlegény úrnak
Oran
Poste-restante
F. hó mittudomén hányadikán kelt nb. soraira válaszolva, van szerencsém értesíteni, hogy idöközben találkoztam önnel az orani várban kiváló tisztelettel, és ügyünket a legnagyobb elégedetlenségemre, nem sikerült elintézni önnel.
Legutóbbi nb. találkozásunkkor ön alig felöltözött állapotban az orani vár pincéjében maradt, mivel visszatérésemet annál is inkább kilátásba helyeztem.
Van szerencsém szíves értesítéssel tudatni b. cégével, hogy idöközben elutaztam, mert egy halaszthatatlanul súlyos tárggyal fejbe ütöttek.
Visszatérve levelére, van szerencsém szíves értesíteni, hogy az ön illetményeiböl egy fillér sem maradhat el, söt minden sérelmét külön felszámíthatja, és én busásan honorálom b. számlám terhére.
Sajnálom, hogy mint írja, megrendült késedelmem miatt, de higgye el, nem tehetek róla.
Azon reményben, hogy az összeköttetés végül mindkettönk számára csak hasznos és kellemes lesz, zárom f. hó soraimat.
Szíves megrendüléseinek a jövöben is örömmel fogok eleget tenni.
híve
Petrovics Iván
A kellemes estén holdfényben ragyogott a vendéglö terasza elött elterülö orani tengerpart, és Vanek úr azon gondolkozott, hogy mit számítson fel Gorcsevnek a sérelmekért, melyek a légióban érték. Ekkor egy hang szólalt meg a háta mögött, kellemes és csengö, finom nöi szó:
- Zavarom?
Egy ismeretlen hölgy állt mellette, sápadtan fénylö selyembelépöben. Egy elegánsan öltözött, kétségtelen úrinö.
Vanek úr hátratolta székét, és mély tisztelettel megemelte a sapkáját:
- Hogy is zavarhatna... egy szép hölgy? Nevem...
- Petromszkij, ha jól tudom... Nem emlékszik rám? Laura de Pirelli vagyok.
A hölgy feltünöen szép volt. És mintha már látta volna valahol. Vanek úr nyomban felemelkedett, és újból megemelte a sapkáját.
- Nevem...
- Nem emlékszik rám?... Laura de Pirelli énekesnö vagyok.
- Één már... láttam kegyedet valahol... Igen.
- Az ezredesnél találkoztunk azon az éjszakán, amikor muzsikálni hívták.
- Higgye el, szívesen zenéltem volna, de az egyetlen hangszer, amelyhez értek, a fésüre rögzített selyempapír fúvása, és ilyen nem volt kéznél.
Ezután meghitt beszélgetésbe kezdtek:
- Kedves uram - mondta többek között Laura de Pirelli. - Különös, szomorú érzésem volt azóta, hogy ott láttam. A maga tragédiája mögött egy asszony lappang! És csak egy asszony építheti fel újra, amit egy másik asszony romba döntött!
- Ez igen szép mondás volt... - bólogatott Vanek úr -, ön kitünö szerzök müveivel foglalkozhat, amikor nem énekel...
- Mi volt ön azelött? - kérdezte az énekesnö.
- Levelezö egy Nizza melletti szanatóriumnál. Rendkívüli pozícióm volt. A szanatórium Louvier tanár vezetése alatt állott.
- És miért lépett a légióba?...
- Ezt... nem mondhatom meg...
A romantikára hajlamos hölgy merengve nézett Vanek úrra.
- Valami különös vonzás van a tekintetében. Mondták már azt... hogy ön szuggesztív?
- Itt a légióban sok mindent mondtak már nekem. Erre nem emlékszem...
Késöbb pezsgöt is ittak, és a titkár úr kigombolta a zubbonya nyakát, mert két szeme fájdalmasan lüktetett. Vanek úr mégiscsak férfi volt! Nem éppen a javából, de a müvésznö sem képviselte korban és súlyban az eszményinek túlozható leánytípust.
- Önnek... meg kellene szökni... - súgta Laura de Pirelli forrón, és e hevületéhez már a megivott pezsgömennyiség is hozzájárult némi kalóriákkal.
- Müvésznö, azt felelem önnek, amit egy Würfli nevü terhelt jóakarómnak, aki illem- és táncoskomikus: egy levelezö nem szegi meg a szerzödést, amelyet kötött!
- Olaszországba mennénk!...
- Nem lehet... - felelte sóhajtva - pedig szeretem Olaszországot...
- Ugye, maga is szereti Olaszországban a sok virágot... a narancsligeteket?
- Azt is. De elsösorban a makarónit és a paradicsomos spagettit.
Vanek úr kellemesen töltötte az estet a müvésznövel, de a szökésröl hallani sem akart.
- Gondolja meg... - súgta még néhány pohárnyi kalóriával a müvésznö. - Ha elszökik, mindig együtt lennénk, és énekelnék magának.
- Azt még megszoknám idövel, de üzleti megbízhatóságomat tönkretenné egy szerzödésszegés. Nem szököm.
Azonban az élet úgy akarta, hogy Vanek úr mégiscsak kockára tegye üzleti megbízhatóságát.
A balsors útjai kiszámíthatatlanok.
Vanek úr igazán kellemes idilli életet élt a légióban, amelyröl pedig annyi szörnyüséges legenda keringett már szerte a világon. A kiképzés nyolcadik hetében még annyira sem vitte harcászatban, hogy tíz perc alatt menetkészen az udvaron legyen. Sokszor negyedórát is ácsorgott a helyörség, míg végre megjelent Vanek úr.
- Nem látta valaki a derékszíjamat? - kérdezte, miután megemelte a sapkáját, amitöl Gent fogai hallhatóan csikorogtak.
- Álljon kérem a sorba - mondta szelíden az Oroszlán, akit egy idö óta epebántalmak kínoztak, pedig három hadjáratot vitézül végigverekedett a Szaharában, és egy napig sem volt gyengélkedö...
De hát az ezredes meg a tisztek megveregették a vállát, és elnézöek vele.
A díszlépés még mindig olyan formájú volt Vanek úrnál, hogy egy kivonulás alkalmával, a helyi specialitásokat nem ismerö szabadságolt szpáhikapitány több fényképfelvételt készített Vanek úr vonulásáról, és ezeket elküldte a Hadügyminisztériumba, egy memorandum kíséretében, amely a gyarmati hadsereg azonnali reorganizációját sürgette.
Lögyakorlatoknál, ha Vanek úr célbavette a golyófogót, a század riadtan szétfutott, az örmester ŕ terre-t vezényelt, és mindenki fedezéket keresett.
Már úgy látszott, hogy Vanek úr szépen meghízik itt a szolgálatban, amikor közbelépett a sors.
Pierre Boussier volt a sors eszköze, az a bizonyos hosszú, szöke kapitány, aki elindította Vanek úr Gorcsev-legendáját, és másnap folytatta szemleútját. Most azonban ismét visszatért Oranba, és már elsö napon, amikor az erödben járt, értesült mindenröl.
- Kérlek - mondta az ezredes -, közölheted de Bertinnel, ha viszontlátod, hogy pártfogásba vettük ezt a jámbor Gorcsevet. Ráfér szegényre, mert gyámoltalan ember, nem katonának való.
- Uram atyám!! - kiáltotta a kapitány, és a homlokához kapott. - Elfelejtettem megírni nektek! Egy katonai ügyben érintkezésben voltam de Bertinnel, és az altábornagy megírta nekem, hogy Gorcsev meghalt, ott volt a temetésén, kétségtelenül az volt az igazi, akivel Nizzában a tüzérkaszárnyában táboroztak! Ez egy másik Gorcsev!
Az ezredes dilemmában volt. Egy kiváló katona kedvéért pártfogolhatnak valami ostoba alakot, de nem lehet pártfogolni valakit pusztán azért, mert ostoba. Különben is, nevetséges blamázs jöhet ki az ügyböl. A tisztek tanakodtak. Ez a szerencsétlen fráter nem hibás... mégis véget kell vetni az ügynek. Megbízták hát az egyik hadnagyot, hogy tapintatosan, de katonás gyorsasággal vessen véget a komédiának.
A hadnagy ügyesen fogta meg a dolgot. Átment a legénységi szobákat inspiciálni. Végigjárta a termeket, és végül abba a bizonyos helyiségbe ért, amelyben Gorcsev lakott. Természetesen Verdier örmester és Gent káplár mindenfelé mögötte járt. A legénység éppen a szíjazatok és fegyverek tisztítását végezte, kivéve Vanek urat, aki vásárolt egy táskagramofont, az ágyán feküdt, szalámit evett, és egy kedves amerikai slágerzenét játszatott magának. Amikor a hadnagy belépett, felállt. De a gramofon vidáman szólt.
- Közlegény!! - kiáltotta a tiszt - mi ez?
- Foxtrott.
- Azonnal hagyja abba!
- Nem szereti örmester úr a foxot? Van egy tangó is...
- Maga hülye! Őrmester! Mi ez? Miért türnek itt kivételt?!
- Kérem... - hebegte Vanek úr -, tegyek fel egy katonaindulót?
- Ide figyeljen, örmester! Ezért, amit most tapasztaltam, ezt a hülyét nem büntetheti meg. Mert ez az altisztek szégyene. De ha én három nap múlva azt látom, hogy itt valakit egy hajszálra megkülönböztetnek a többitöl, akkor maguk repülnek innen a legelsö rohamcsapattal, egyenesen a Szaharáig! Megértették?!
- Igenis, mon lieutenant - felelte Verdier örmester, és a szeme mámoros fényben kezdett ragyogni.
- Oui, mon lieutenant! - rebegte Gent káplár, és a mellkasa boldog izgalomtól emelkedett.
A hadnagy elment. A lehetöségek szerint emberségesen elintézte az ügyet, nehogy ezt a szerencsétlen alakot megbüntessék az eddigiek miatt. Végre is, nem ö volt a hibás. Senki sem volt hibás. Azért a légió már alapjában véve olyan, hogy minden hibának megissza a levét valaki, akkor is, ha senki sem követte el ezt a hibát.
Talán jobb, ha Vanek úr tragédiáját illetöen, a gyengébb idegzetü olvasók érdekében, nem részletezem az elkövetkezendö eseményeket. Elég annyi, hogy amikor a hadnagy eltünt a néptelen folyosón, az ötvenkétéves örmester és a negyvenhárom éves káplár jobbról-balról átölelte egymást, csókolóztak, azután egy-két dupla tánclépést lejtettek jobbra és balra, amit Würfli úr szerint a szakkörökben sasszénak neveznek.
...Ki az a bágyadtan imbolygó, roggyanó léptü, ismeretlenségig piszkos egyén, aki egy vödörrel huszonötödször teszi meg az utat a mosoda és a szivattyú közötti négyszáz méteres távon, oda-vissza?
Eltalálták: Vanek úr az illetö. Vanek úr, akinek ébresztö elött félórával kell hozzáfognia, hogy a menetkész felszerelések magára öltését kellöen gyakorolja. Vanek úr a délutáni pihenö idején egy nyers modorú tizedestöl a díszlépésben elhanyagolt nüanszokat korrepetálja.
És Mehar, aki nem tud franciául, de a hatodik érzéke, úgy látszik, megsúgta Vanek úr bukását, régi sérelmét az idöjárásra vonatkozó megjegyzés miatt újra érzi, és feleleveníti a rendszeres fenyítés szokását.
Így állt Vanek úr ügye, és így állt ö maga is egy vödörrel a kezében, vigasztalanul, letörten, és már azt sem bánta, hogy Würfli úr megszólítja:
- Látja, kérem, ilyen az élet: egyszer fenn, holnap lenn... A katona sorsa nem irigylésreméltó.
- Elsösorban azért, mert félhülye tánctanárok is elöfordulhatnak a környezetében.
- Maga goromba fráter! Kezdettöl fogva rokonszenvezem önnel, és nem viszonozza. Mondja, gondolkozott már, miért van az, hogy minden muzsikus és minden festö hálátlan?
- Még nem gondolkoztam ezen, de ha akarja, fogok, bár szerintem a balett-táncosok, továbbá a köfaragók sem hálásak.
- Én lelepleztem volna magát. Azért fordult rosszra a sorsa, mert megtudták, hogy maga nem Gorcsev.
- És ha az ember nem Gorcsev, akkor már kutya? Maga sem Gorcsev, mégsem kínozzák.
- Maga szerencsétlen, agyalágyult beduin - szólalt meg Verdier örmester váratlanul. - Ne unatkozzék itt az udvaron! Ténferegjen az istállóba, és csutakolja le a kapitány úr lovát!
Az örmester elment, és Vanek mélabús megvetéssel nézett utána:
- Ez az egész müveltsége...
- Higgye el - mondta megértöen a táncmester -, ilyen altiszt nem fordulna elö a légióban, ha a tánc- és illemleckék látogatása hatóságilag kötelezö lenne, mint mondjuk a himlöoltás. Higgye el, ez így van, kedves Tintoretto úr, ha megengedi, hogy így szólítsam.
- Mondjuk inkább, hogy belenyugszom, mert úgy látszik, ez a rögeszméje.
- Furcsa emberek az orosz zenészek.
- Igen... - felelte Vanek úr vállat vonva -, én ismertem egyet, aki harmonikán játszott, és gyüjtötte a cigarettaskatulyákat.
- Ön is gyüjt valamit?
- Tessék?... Nem gyüjtök semmit, de nem is harmonikázom.
- Mit szokott játszani?...
- Dominót. De csak ritkán és...
- Közlegény, maga teljesen lezüllött, bitang gazember! Ha azonnal nem megy az istállóba... vasra veretem. Mit ugattak itt ezzel a pojácával?!
- Én tanácsot kértem, mert sohasem csutakoltam még, és gondoltam, hogy a táncmester jártas a lóápolásban.
- Igen?! Akkor mind a ketten az istállóba mennek! A három lovat lecsutakolják!
Mikor az istállóajtó becsukódott mögöttük, Würfli úr dühösen fordult a titkárhoz.
- Mondja, mit protezsál maga az örmesternél?! Úgyis eléggé utál!
- Ha a tánc- és illemtanárokat hatóságilag köteleznék, hogy látogassák a saját leckéiket, az jobb lenne, mint a himlö- és a tífuszoltás együttvéve.
Azután már nem beszélgettek, csak dörzsölték két álló óra hosszat a lovakat. Ekkor jött az örmester, körülnézett és naiv csodálkozással kérdezte, hogy miért nem fogtak még hozzá a munkához? Amikor hallotta, hogy ezek a nedves, felborzolt szörü lovak már átestek a csutakoláson, nem hitt a fülének.
- Maguk szerint ez csutakolás? Feleljenek öszintén.
Vanek úr müértö szemmel megnézte a szomorú paripákat.
- Kezdetnek elég biztató - mondta tárgyilagos elismeréssel.
Még négy és fél órát csutakoltak. És közben Vanek úr döntött: elszökik a légióból!
- Gyülölöm a szerzödésszegést - mondta Würflinek -, de azok után, hogy így bántak velem, rám ne számítsanak. Én megszököm!
- Lehet, hogy nem is fogják keresni magát - szólt Würfli úr, nyilván helyeselve az elhatározást.
- Olaszországba megyek, dolgozni fogok, és egy hölgy is lesz velem!!
- Zenélni fog?
- Egyelöre csak énekelni akar. De azt sem bánom. A makaróni és a paradicsomos spagetti sok mindenért kárpótolja az embert.
Másnap Vanek úr eltünt az erödböl, és míg a rádió háromóránként közvetítette személyleírását, ö ismét szokott környezetében lakott; Laura de Pirellinél, egy kényelmes ruhásszekrényben, amit a müvésznö, a lehetöségekhez képest, otthoniasan berendezett számára.
XIX. fejezet
Lehet, hogy a tizennégy karátos autó utasai és kíséröi valamennyien meghalnak, ha André nem kéri kölcsön Oranból Boudoin szakácsmester koktélreceptjeinek gyüjteményét. Ugyanis a felborulás pillanatában ez a könyv elöreesett, és a kis ülésen kuporgó lakáj nyomban utánakapott, mert felelösséget vállalt a féltett, kézzel írott könyvért.
Így történt, hogy a könyv után André is a soförülés alá gurult, és ott megbújva, elkerülte a rablók figyelmét. Miután elnyargaltak a banditák, váratlanul megjelent, hóna alatt Boudoin koktélreceptjeinek gyüjteményével, korrekt lakájtartásban, de vérzö orral és ruházatának kétharmad részétöl megfosztva.
- Ha nincs kifogásuk ellene, messieurs, megszabadítanám önöket kötelékeiktöl.
Többen is feleltek neki, és nem szépeket. Késö este lett, mire beért az elcsigázott társaság Azumbárba. A sürgöny vezetéke elvágva, összesen két arab csendör az oázis hatósága.
Mit lehet itt tenni? Laboux-t magas lázzal ágyba dugják.
- A sors ellenünk van - dörmögi de Bertin.
Anette nem szólt semmit. Ő mást gondol. Az Isten büntetése. A leány is végképp kimerült... Jó éjszakát kíván, elvánszorog a szobájáig. De Bertin is.
Laboux nyitott szemmel fekszik a dohos, vályogfalú szobában, egy légypusztító sikló lenéz rá a mennyezet felöl, lüktetö torokkal, és az oázis nyomasztó éjszakai csendjében valami madár sikolt néha: Ikivivi!... Csend... Ikivivi...
Káprázik a szeme, és olykor feléje dölnek a penészes sárga falak... "Gorcsev..." nyögi csendesen, és amikor nyílik az ajtó, tudja jól: ö az. Eljött...
Ikivivi...
Csakugyan Gorcsev lépett be. Szakadt, poros egyenruhában, és egy oroszlán jön mellette lomhán, álmos, nagy hunyorításokkal.
- Jó estét - mondja mosolyogva. - Maga maradjon csendben, Wendriner úr.
A beteg káprázó szeme elött olyan elmosódott a látomás és ez a furcsa, nagy, összevissza lépegetö oroszlán. Nem fél.
- Rossz börben van, Laboux - mondja a hetyke kísértet -, ma nem verekszünk.
- Miért halt meg? - suttogta a beteg.
- Mi van?... - ámuldozik ijedten a hazajáró lélek.
- Most mindig így fogom látni magát? Ezt a szemet, az arcot...
- Na és? Csúnya vagyok?... Ide hallgasson, Laboux, én visszaszereztem a kocsiját, még ez egyszer.
- Maga volt akkor is... - lihegte Laboux. - Láttam a ködben...
- Igazán?... Érdekes. Pfuj, Wendriner úr!... Ezzel a nyugdíjas vén bestiával nem lehet bírni - mondja, mert az oroszlán a beteg lelógó kezét szimatolja. - Nem bánt senkit. Öreg artista szegény, és azt hiszem vegetáriánus is, mert megevett a kapuban egy fazék zöld festéket.
- Nem... nem!... - hebegte a beteg. - Ez... lehetetlen...
- Én is csodáltam, de lehet, hogy azt hitte, spenót.
Laboux a negyvenfokos láz rémületében szinte elnevette magát a katona és a jámbor oroszlán e furcsa látványán, komikus lázában... De eszébe jutott az a sír... a katonatemetö.
- Gorcsev... - mondja - ... mit jelent... a halál? És mi lesz az emberrel elmúlás után?
- Amennyire lehet, eltemetik. Miket kérdez! Mondja, hogy betegedett meg így?
- Malária...
- Ide figyeljen. Én nem adom többé vissza az autót, mert ezek újra ellopják. Magam viszem el annak a Dalai Palának, vagy mi a neve; a Próféta komótcipöjéhez. De nincs térképem...
- Ó... ha így lenne... Nincs messze. Itt egy térkép, a kijelölt úttal, a kabátomban...
- Hol?
Odament a székhez, és kivette Laboux kabátjából a tárcát, abból meg a térképet.
- Hé, Wendriner úr! Ne aludjon... - És dühösen Labouxhoz fordult. - Ilyen egy lusta artistát még nem látott. Ez úgy csinál, mintha a nagyapám lenne.
Belerúgott az oroszlánba, mire Wendriner úr nagy nehezen felállt, és ránézett várakozóan.
- Gorcsev... megbocsát nekem... hogy a leányom kezét megtagadtam...
- Sohasem bocsátom meg. Szégyellje magát.
- A leányom azt mondta... hogy sohasem... megy férjhez.
- Jegyezze meg, hogy azért is elveszem a leányát. Egy szép napon éjszaka érte jövök, és elviszem!
Laboux tágra meredt szemmel felült.
- Nem - hörögte rémülten. - Uram, irgalmazz!
- Mit ordít? Annyira odavan attól, hogy elveszem a leányát? Nem vagyok én leprás! Nézd csak!
- Nem! Mondja, hogy nem veszi el - hörögte Laboux kimeredt szemmel. - Ó... kérem... bocsásson meg, és ... mondja, hogy nem veszi el!
- Azért is elveszem, vén salabakter!
- Nem akarom!!!
- Nézd, hogy üvölt... Jöjjön, Wendriner úr, és köpje ki azt a papucsot. Szép kis oroszlán... salátát eszik, festéket, meg textilt.
- Gorcsev... Bocsásson meg...
- Soha! Eljövök a lányáért, öreg szájhös, és magammal viszem...
A beteg minden erejét összeszedve felordított, hogy eltünjön a látomás, azután kimerülten, remegve zuhant vissza a párnákra...
De Bertin és a leány egyszerre rohant be.
- Mi az?!
- Apa!
Lauboux lázasan, kicserepesedett szájjal lihegett.
- Itt volt... Beszéltem vele...
- Kicsoda?
- Gorcsev...
Anette összerándult. De Bertin felsóhajtott.
- Végy be kinint... - mondta gondterhelten.
A beteg nagy nehezen megnyugodott.
- Itt járt... egy oroszlánnal... Azt mondta, elviszi az autót... Abe Padannak...
- Igen, igen, csak aludj...
- De ha mondom... láttam... Az oroszlán el is vitte az egyik papucsot...
Anette lassan az ajtóhoz ment, és szomorúan kinézett az éjszakába. Néhány lépést tett a folyosón, az ablakig... A holdfényes sivatagban az oázis szegényes pálmái búslakodtak, poros koronáikkal...
- Légy férfi, öreg fiú - mondta de Bertin. - Bánt a lelkiismeret szegény Gorcsevért. Hol van André? André!
A lakáj helyett Anette jött vissza halotthalványan.
- Furcsa - mondta -, kint az oázisban találtam...
Egy szétharapdált fél papucsot tartott a kezében.
Ikivivi - sikoltotta a madár... Fülledt éjszaka volt.
- Hol van... André! Hej!!
Végül megtalálták a szomszédos szobában, az ágy alatt.
- Kissé elszoktam már ettöl, de majd belejövök.
- Mi történt magával? Vérzik a szája széle!
- Kiáltásra ébredtem, és monsieur Laboux-hoz rohantam, beleütköztem valakibe, azután leütöttek...
- Nem látta, ki volt?
- Nem, de az ütés néhai Gorcsev úr fenyítésére emlékeztetett.
De Bertin káromkodni akart, de torkán akadt a hang. A padlón egy fémgombot pillantott meg, közepén a hétlángú gránát. Egy légionárius járt itt!
- Menjünk aludni - mondta rekedten.
De egyikük sem aludt ezen az éjszakán.
Amikor Gorcsev magához tért, olyanféle ringatást érzett, mintha hajón lenne, de nem látott, nem hallott semmit, lepel borult rája. Mi ez? Meghalt? Mozgolódni kezdett, hogy kibontakozzék. Valaki jól oldalba döfte.
- Hé! Kölyök!
Levették a leplet róla. Nem, mégsincs temetöben, söt ellenkezöleg. Egy teherautó belsejében volt, és pártfogói, akik idönként leütik az elsö kezük ügyébe kerülö holmival, most körülfogták, úgyhogy nem lát semmit. Privát Elek marcona, de rokonszenves ábrázata nézett szembe vele, mellette a hallgatag Drugics egy kerti öntözökannából pálinkát ivott.
- Ide hallgass - súgta Privát Elek. - Teherautóval megyünk, a Mester nem tudja, hogy itt vagy, mert mindenféle rongyokkal letakartunk, viselkedj hát csendesen. Ő meg Lingeström külön autón mennek. A mesztic Aldous vezeti. De most még egymás mellett mennek az autók... Minden pillanatban itt lehetnek.
- A pokrócon néhány lyukat vágtunk, hogy kilássál rajta. Nemsokára elöresietnek a kisautóval, várd ki türelemmel...
Valamit felelni akart, de a hallgatag Drugics, mintha kedves elhunyt hozzátartozója lenne, ismét letakarta, és talpát a fiú mellkasára helyezve, szelíden a falhoz tolta. Gorcsev nem is tudta, hogy miért nem ütötte fejbe a kerti öntözökannával. Ez a Drugics úgy látszik, öregszik, vagy mi...
A célszerü kivágásokon kívül a terítö szakadásokkal is rendelkezett, és így kényelmesen láthatott mindent a jókora teherautó belsejében.
A szomszédos ketrecben ismét megpillantotta azt a bizonyos Wendriner nevü oroszlánt, bágyadtan, ráncos börrel, bölcsen húnyódó szemekkel, amint roppant állkapcsát elörenyújtott talpaira helyezte. A Wendriner nevü bestiának egyetlen foga sem volt már.
Egy szemközti ketrecben újabb és még meglepöbb látvány fogadta.
A rács elött az alábbi hatalmas tábla fityegett:
|
WENDRINER PIROSKA |
És Wendriner Piroska, sakál és balerina, bárhogyan nézte, Gafirone úr volt, a világhírü autóversenyzö, aki a ketrecben ült roppant lehangoltan, és a körmeit ápolta. Ezt nagyon furcsának találta. Volt egy harmadik ketrec is, amelyben acélhálókat tartottak vadfogáshoz. Ezen is felírás volt: Wendriner Hermann, köszáli sas. A negyedik ketrec volt aránylag a legérdekesebb, mert ezen a következö felirat állt:
|
WENDRINER TÓDOR
EMÁNUEL |
E dúvad a ketrecben sokkal jámborabb volt, mint ahogy a tábla jelezte. Wendriner Tódor Emánuel (királytigris és fejszámoló), akárhogy is nézte Gorcsev, egy közönséges sült malac volt, a szájában citrommal. Furcsa sereglet ez a vérengzö Wendrinerek családja. Eddig nem tudott róluk. De hát említést tesz valahol Brehm az Afrikában sürün elöforduló Wendrinerekröl, amelyek bizonyára meleg vérü emlösök, eleveneket szülnek, és citromot viselnek a szájukban?
Azonban mi lesz, ha Gafirone, az autóversenyzö, felismeri öt? Kétségtelenül tudja, hogy a titokzatos egyén, aki letartóztatta, azonos Gorcsevvel, és ez esetben barátai egyszerüen széttépik, mint ahogy Wendriner Aladár vagy pláne Tódor Emánuel, ifjabb éveikben testvériesen, több egyforma részre marcangoltak egy kecses gazellát. Ezért örült, hogy pokróc borul rá, és most, miután úgy látszik, a Mester és Lingeström nincsenek a közelben, már szóltak is hozzá.
- Szép kis cukorbaba! Alaposan elájultál!
- Miféle ez a kocsi? - kérdezte a lepel mögül fojtott hangon, mint egy drámában a föld szelleme.
- Hagenbecktöl vette a Mester - felelte Privát Elek -, elsörangú vadfogó felszereléssel.
- Maga tud vadat fogni?
- Én nem - felelte Privát -, de ez a Drugics tanulhatott valahol ilyesmit, mert Amba oázis környékén becserkészett egy teljes sült malacot.
- És ki a Wendriner? - kérdezte.
- Mindenki. Ez a Wendriner a Hagenbeck elsö szelidítöje volt, és kedvenc vadállatait családtagjairól nevezte el. Az oroszlánnak adta a büszke Aladár nevet, amely sajátja volt.
- Az oroszlán?
- Nagyon öreg szegény. Ez egy élö fürdöszobaszönyeg, vagy ágy elé való.
- Engem hová hurcolnak? - kérdezte egy panaszos hang, nyilván Gafirone-é.
- Maga vezeti majd az Alfa Romeót, én meg ösztökélem. Meglátja, hogy milyen elsörangú rekordot hozunk ki együtt magából, ha kell, az élete árán is.
- Ez jogtalan eljárás! Önök egy élö embert ketrecbe zárnak!
- Uram! - mondta az udvarias Rézláb - egy szavába kerül és megöljük. Ezen ne múljék a jó közérzete.
- Arra nem gondolnak, hogy elsösorban is unatkozom itt?!
- Majd beteszünk egy mókushintát és egy mandifürdöt... Nyeee!... Csúnya Wendriner Piroska!
- Menjen azzal a vasrúddal!...
Az oroszlán többször nyújtotta orrát a pokróc felé, amely mögött Gorcsev ült, mintha ösztönösen érezné, hogy ennek az embernek van szíve, ez megérti. Kivénült, fáradt, szelíd artista volt Wendriner, és minden zökkenönél annyira megijedt, hogy nagyot csuklott.
Estefelé az autóversenyzö mélyen aludt a ketrecében, és Gorcsev végre felülhetett. A sivatag közepén vesztegelt a kocsi. Kiszálltak sétálni...
- Ők elöremennek a kisautóval, és Abudir elött, a romvárosnál találkozunk.
- És hogy akarják elfogni öket?
- Hálóval fiam. Hiába, a Mester zseniális, na!
Ezt most már Gorcsev is elismerte magában. Nehéz szívvel meredt a sivatagba, ahol a sárga porlapály izzó, halovány sugárzással elkülönült a leborult éj alatt. Megint csak gyözni fog a gonosz... Ez az altábornagy vitéz, okos katona, de szélhámosok ellen nem tud harcolni, mert bármit is tesznek majd ellene, ö akkor is gentleman marad. Az pedig ilyenkor baj. Távolról apró, mozgó pontok közeledtek a tábortüz felé... Nyújtott hangokon rikoltoztak a sakálok, hiénák és más Wendrinerek...
- Nem kell az sem, hogy ez a versenyzö lásson. Mindig letakarunk majd - mondta Privát Elek.
- Miért nem lehet öt letakarni? - kérdezte a fiú.
- Igaz - bólintott Halacska. Máris bement, és egy ponyvát terített Wendriner Piroska ketrecére.
Gafirone mélyen aludt, és álmában mosolygott is. Bizonyára keskeny, hosszú körmökröl álmodott, rózsaszínüekröl, elökelöekröl.
- Ti tulajdonképpen miért dolgoztok a Mesternek? - kérdezte Rézlábtól.
- Micsoda ostobaságokat kérdezel? Pénzért. Ha sikerül eljuttatni Dizardhoz az aranyat, akkor ötvenezer frank jár fejenként.
- És ha nem?
- Akkor... ötven frank napi tiszteletdíj... Vigyázz.
Egy fényszóró közeledett. De nem a Mester kocsija volt, hanem a szpáhiké. És mögöttük hatalmas fénnyel, olyan halk, sima zúgással, ami inkább zizegés volt, elvágtatott mellettük a tizennégy karátos autó.
...Látta öket... A kormánynál Anette ült, és Gorcsev elérhette volna a leányt kinyújtott kezével... De milyen sápadt, és milyen komoran mered az útra... Talán beteg?
Nem is sejtette, hogy a leány öt gyászolja, nagyon keservesen...
A hatalmas autó falta a kilométereket, órákat, napokat: belsejében e különös csoporttal, és a csoporthoz tartozó még különösebben nem illö felszereléssel.
Gorcsev érezte, hogy veszélyes és groteszk kalandozása ezzel a hodály autóval döntö fordulathoz érkezik. A levegöben lóg minden probléma, ellentétes akarás és terv végkimenetele. Az elkeseredett küzdelem utolsó fordulója, amikor nem kér és nem ad kegyelmet egyik fél sem, mert mindent feldobott már a nyerö számra. Gorcsev sejtette, hogy döntö fordulatához, élet-halál összecsapáshoz közeledik a tizennégy karátos autóügy, de azt igazán nem sejtette, amit valójában pergötüzszerü gyorsasággal eléje tálaltak az események!!
Az elsö két nap aránylag nyugodtan telt el. Békés túrának tünt az egész, leszámítva tán Gafirone sirámait, akinek a ketrecét letakarták.
Gorcsev éppen egyedül volt a kocsiban, mert a többiek a közeli oázisban a Mesterrel és Lingeströmmel tanakodtak. Elsösorban vizet adott a ragadozónak, Wendriner viszont megnyalta Gorcsev kezét, és jóindulatú bólintással, szelíd hunyorítással nyugtázta a figyelmet.
Gorcsev is nagyon megbarátkozott az öreg artistával, hiszen szomorú tekintete és széles orra van, amiröl Vanek úr jutott az eszébe. Az oroszlánt viszont egy Teplitz-Schönau-i zenebohócra emlékeztette Gorcsev, ifjú vándoréveinek poétikus idöszakából, amikor még fogazata és étvágya alkalmas volt a lóhúsevés élvezetére. Ez a zenebohóc jutalomjátéka napján egy teljes paripát vásárolt Wendriner Aladárnak, s ezért híven megörizte emlékezetében.
Szinte sírva fakadt, amikor a fiatalember friss vizet tett eléje. Milyen figyelmes artista!! Mert Wendriner úr szemléletében a világ élölényei pontosan két nagy csoportra oszthatók: az artisták és a jegyszedök hatalmas családjára.
- Igyon, Wendriner úr. Azt hiszem, úgysem lesz hosszú az alkalmaztatása ennél a cirkusznál.
Wendriner úr szomorúan lógatta jobbra-balra a fejét, mintha azt felelné: "Nekem mondja?"
Pedig ekkor még egyikük sem tudta, hogy milyen gyorsan és mennyire rideg formák között teljesedik be Wendriner úr sorsa a valószínütlen események áradatában.
Hét órakor felébredt Gafirone a ponyva alatt, vaksötétben.
- Halló! - kiáltotta - miért csomagolták be a ketrecemet? És adjanak enni!
- A ketrecbe zárt autóversenyzök etetése tilos - felelte mély, elváltoztatott hangon Gorcsev.
- Ki beszél?
- Az oroszlán.
- Ne vicceljen! Hogy hívják?
- Wendriner Aladár. Artista vagyok és ragadozó. Azáltal, hogy ketrecbe került, ön is érti az állatok hangját. Csevegjünk.
- Nem veszi le ezt a ponyvát?
- Ördöge van: eltalálta.
Reszelö zizzenése hallatszott:
- Ön a sötétben is képes a körmeit ápolni?! - szörnyülködött Gorcsev.
- Természetesen. Gyakorlat teszi a mestert. Kicsoda ön, aki beszél?
- Wendriner Tódor, a sült malac. Bengáliai fogás, de ez mindegy: a sült malac bármilyen fogásnak jó.
- Hagyja az ostoba vicceit! Kicsoda ön, és miért hurcolták ide?
- Ezt önnek kell tudni - felelte, és odatolt egy csésze vizet az oroszlánnak. Az állat lomhán átlendítette farkát, és vérkeretben bóbiskoló szemeit hálásan emelte a fiúra. Bizonyára azt gondolta, hogy: "ez egy kedves fiatal Wendriner itt..."
- Szóval nem ad értelmes választ? - kérdezte a versenyzö, és serényen csettent az ollója.
- Gafirone úr! - mondta Gorcsev. - Volna egy tanácsom az ön számára: kerülje el valahogy az életfogytiglani fegyházat.
- Mit mond?!
- Legalábbis annyi jár kémkedésért, de könnyen elöfordulhat, hogy felakasztják.
- Uram... ez viccnek is....
- Közlöm önnel, hogy az egyik ketrecben a legsúlyosabb hadititkokat rejtették el, amit önnel akarnak külföldre juttatni az Alfa-Romeóban!
- Szent Isten! Kicsoda ön?!
- Wendriner Piroska, a foltos hiéna...
- Kérem... ne tréfáljon!
- Hagyja békében az inkognitómat, és fogadjon szót! Önnel Franciaország gyarmati repülötámaszpontjainak titkos flottafelvonulási sürgönykulcsát akarják külföldre juttatni az Alfa-Romeóban.
- Uram atyám! Ezt sejthettem volna... De mit tehetek?
- Egy alkalmas pillanatban kiszabadítom önt, és ezzel az autóval északra száguld, motorhalálban.
- Boldogan, ha kiszabadulok!... Uram! Kicsoda ön?! De ha azt feleli, hogy Wendriner Hermann, köszáli sas, akkor durva szavakkal fogom illetni!
- Miért ne lehetnék én a Hermann keresztnevü büszke szárnyas?
- Mert a köszáli sas én vagyok! - felelte diadalmasan. - Ma reggel kicserélték kérésemre a megalázó feliratot!
Gorcsev megcsóválta a fejét.
- Nem hiszem, hogy egy ilyen madár egyedül manikürözné a karmait.
Most közeledö motorberregés hallatszott, és Gorcsev villámgyorsan magára húzta a takarót.
XX. fejezet
- Most gyorsan utánuk - mondta Lingeström, miután leugráltak Privát Elek és társai is a kiskocsiról. Nemsokára Portenif vezetésével megérkezett a tevés rablócsapat is, néhány arab gazember. Majd bejött Aldous, aki a Mester autóját vezette.
- Ti utánunk jöttök a teherautóval! - mondta a Mester. - Nem lehet bajotok. Most indultak el a szélmarta rész felé, keresztbe elébük vágunk, és kifeszítjük a hálókat!
- És azután?
- Fél nap alatt Abudirban vagyunk, ott meg sem állunk, és egyenesen tovább rohanunk Ifirizig. Vigyázzanak, mert a folyónál balra is vezet egy ösvény, a francia engedményes terület van ott, és egyenesen Abe Padan karjába szaladnak.
Közben elöhozták a teherautó mélyéröl az acélhálókat.
Azután már gyorsan ment minden. Feltakarták Gafirone-t, aki valóban úgy gubbasztott ketrecében, mint egy óriási köszáli sas, vagy még inkább, mint valami bagoly, amely a hirtelen fénytöl rémülten pislogott, behúzott nyakkal. Rózsaszínü karmai szinte rezegtek, amilyen rémülten a ketrec rácsát szorította.
- Gafirone úr! Ön most készüljön el, hogy rövidesen a kormány mellé kerül és vezet. Hátul hárman ülünk majd revolverrel.
- De kérem... miért vonnak bele!
- Figyelmeztetem, hogy vita nélkül engedelmeskedjék, különben keresztüllövöm... Gyertek utánunk a romvároshoz, lassan. Délre ott lesznek ök is.
A Mester, Lingeström, Portenif, Aldous és az arabok elsiettek. Hajnalodott...
Halacska rákapcsolt, és a teherautó rohant zúgva, zötykölödve, elhasznált rugózatával, tömör pneumatikkal.
- Takarjuk le a köszáli urat - mondta a hallgatag Drugics.
- Nem!! - ordított Gafirone, de leöntötték egy csöbör vízzel, amitöl csendes lett, és szomorúan türte az egyiptomi sötétséget. Viszont Gorcsev ledobta a pokrócot, és vidáman felült.
Pedig most minden volt, csak nem vidám.
- Mikor érünk a helyszínre?
- Tán délfelé.
A kocsi úgy dobálódzott, hogy Wendriner oroszlán ismét csuklást kapott. Gorcsev megnyugtatóan vakargatta a tarkóját, ami kimondhatatlanul jólesett az öreg artistának...
Mit tegyen? Gorcsev kétségbeesetten tépelödött. Úgy érezte, hogy öt rendelte ki a gondviselés Labouxék küldetésének örizetére...
Nem tudott semmi okosat kitalálni. Hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. Wendriner úr ketrecébe lógott a keze, és az állatok megviselt királya csendesen nyalogatni kezdte, oly gyengéden, egyformán és altatódalszerüen, hogy elaludt...
Zavaros álma volt Vanek úrról... Egy lidércnyomásszerü kép ismétlödött: Anette-tel és érettségizö gyerekeikkel megtekintik az orani várat, és a Baedeker egyik oldalán ez áll:
SZULTÁNA KORRIDOR
Sötét odú, ahol Masnir mór király örizte rabnöjét. Néhány éve egy hiányosan öltözött idegen úr visszavár ide valakit, és tetszés szerinti belépödíjért megtekinthetö. Kétméteres fehér szakálla eredeti!
...Felriad.
A kocsi üres. Állnak. Gyorsan felül. Gafirone ketrece letakarva.
- Halló! - kiáltja Gorcsev. - Köszáli úr...
- Mit akar?
- Elmentek?
- Igen... Félórája. Most már tudom, hogy maga egy kölyök, aki csergolec!
"Ez egy Vanek úr" - gondolta Gorcsev.
- Kérem, én éhes vagyok - mondta a köszáli sas.
- Az zavar engem a legkevésbé. Szeretnék kimászni a csávából, mert magukat föbe lövik, vagy ilyesmi.
- Uram! Húzzon ki engem is.
- Majd gondolkozom.
A sült malacot kivette a ketrecböl, és odaadta a felét az oroszlánnak. Azt a részt, amelyhez a fej is tartozott, a fél citrommal. Az elaggott vérengzö kedvetlenül harapdálta a húst, alig evett. Viszont a citromot hosszan nyalogatta... Öreg artista. Savhiánya van... Lehetséges, hogy ez az élö fürdöszobaszönyeg azonos lenne Wendrinerrel, az állatok királyával?
Szomorúan ült Gorcsev a padlón. Most talán már az acélhálóban vergödnek Laboux-ék. És sóhajtozott. Lassan múlt az idö. Az agya dolgozott. Wendriner a citromot nyalogatta mellette, tán nincs is savhiánya, csak gourmand lett, mint általában a vénemberek.
...Késö délután volt. Gorcsev elöször életében érezte, hogy ideges. Fel és alá járkált. Idegessége átragadt az oroszlánra is. Nyugtalanul nézte szeretett gazdáját.
Gafirone fülkéjében sürün csettent a körömolló, mintha zsebóra ketyegne...
- Nézze, Wendriner úr, én magát szabadon bocsátom... - mondta az oroszlánnak Gorcsev. - Maga az egyetlen jóbarátom e pillanatban, akin segíteni tudok... Menjen és sétáljon remegö lábaival még egyszer a langyos porban, és fáradt szemét üdvözölje az ibolyaszínü derengés a Szaharában. Nyújtózzon egyet, hogy ropogjanak a vén csontok, és bandukoljon egy utolsót hazájában.
Az ajtóhoz gurította a ketrecet, és kinyitotta. De Wendriner úr nem mozdult. Egyszerüen nem hitte el az esetet. Amikor Gorcsev oldalba döfte enyhén, végre kilépett a ketrecböl, kissé támolyogva, szegény Lear királya az állatoknak, öreg és végkimerült a sok bolyongástól, egy csalódott élet estéjén.
Gyanakodva nézett körül a sivatagban.
Véres, nagy szemét macskaszerüen összehúzta, és ingatag talpakkal, búslakodó fövel ment, ment, lassan lépegetve a sivatagban. Azután megállt, visszanézett Gorcsevre, és újra elindult, kissé félénkebben, de mélyen lehajtott fejjel, mintha szégyellné magát valamiért...
Az orosz határozott! Sietve visszatért a kocsiba. Kitárta a teherautó keresztvasakkal elzárható vasajtaját:
- Halló, Gafirone úr! Ütött az óra!
Miféle óra ütött?
Azt rövidesen megtudták az ügy szereplöi. Estére visszatért a társaság.
- Gyerünk! - kiáltotta a kapitány. - Halacska, indíts! Gafirone maga menjen Porteniffel...
Gafirone engedelmesen kilépett a ketrecböl, és ment. A többiek felugráltak a kocsira, és... A púpos Halacska nem is akart beszállni, de megragadják, és repül!
Bumm!
Bevágódott az ajtó, valaki rátette kívülröl a nehéz keresztvasakat, amely tigrisek örzésére volt berendezve, és máris felbúg a motor...
- Hé... Mi ez? Halló?! - ordítanak és dörömbölnek. Hiába...
Portenif feleúton sem volt még Gafirone-nal, amikor melléje ért a hatalmas Hagenbeck-autó, és a soförülésröl valaki fejbecsapta egy franciakulccsal, hogy elájult. Az autó megáll!!
- Így... És most, ahogy megbeszéltük - mondta Gorcsev -, üljön fel mellém, és gyerünk.
A rablók ütemesen dörömböltek, Gorcsev fütyül, és Gafirone úgy gubbaszt mellette, mint Wendriner Hermann, a köszáli sas, de sokkal szomorúbb. Távolabb már látszik az Alfa Romeo. Sötét este van... A Hagenbeck-kocsi hütöje zörömböl, és a kerekek nehéz forgása hallatszik, ahogy a porban evickél a kocsi. Azután fékez és megáll.
Közben a várakozó förablók már türelmetlenkedtek.
- Eredj eléjük, és szólj, hogy mi van Gafirone-nal - mondta a Mester Aldousnak.
A rabló elindult, de néhány perc eltelt, és még mindig nem tért vissza. A Mester és Lingeström türelmetlenek.
- A fenébe marad!
- Épp most késnek, amikor már célnál vagyunk!
- Igen. Határozottan nagyon kínos!! - mondta valaki a sötétben és úgy vágta fejbe a Mestert, hogy leroskadt. - Ne mozduljon, Lingeström, mert lelövöm. Gorcsev van itt!
- Mi?... Mit akar itt?
- Azonnal elmegyünk a legközelebbi tisztikaszinóba...
És öt kemény ujj fogta meg a báró torkát. A tizennégy karátos autó ismét Gorcsevé volt.
- Uram - hálálkodott Gafirone. - Köszönöm.
- Most maga a többi rablót elviszi az elsö oázisig. Ott már megvédik. Rájuk zártam kívülröl az ajtót. Tigrisek sem törhetnek ki a kocsiból. Hallja?
...Félelmetes dübörgés hallatszott az éjszakában.
- Tehát?
- Kissé pihenünk elöbb. Azután ön az autóval elindul.
- És?
- És jutalomban részesül.
Egy ideig üldögéltek, közben elöjött a hold... És az ezüstös fényben kísérteties látvány tárult eléjük!
A teherautó felhágóján, két mellsö lábára emelkedve, egy szomorú oroszlán szaglászta az ajtót.
- Wendriner úr!...
Gafirone rettegve ugrott be az autóba. Az oroszlán odavánszorgott a meglepetten kiáltó Gorcsevhez. Szegény... Remegtek a lábai, lihegett, és könyörgöen tekintett fel az oroszra. Ez megsimogatta a hajdani büszke sörények kopott helyét.
- Hát visszajött, Wendriner úr?... Nem baj, öregem... Jöjjön szépen.
...És mert Gafirone semmi áron nem jött elö a kocsiból, Gorcsev maga ment az oázisba, hogy élöszóval tudasson mindent az autó tulajdonosával...
De Wendriner úr most már nem tágított mellöle.
Reggel Abudir oázis nagy szenzációra ébredt. Egy teherautó volt ott, amelyben emberek dörömböltek. Az autó mellett Gafirone úr reszketett.
Most kiderült, hogy Gorcsev él. Él! Anette nem bírt szólni... A zsebkendöjét gyürögette. Sápadtan remegett. Laboux lehunyt szemmel feküdt. Tán imádkozott.
- Ön kicsoda? - kérdezte a tábornok Gafirone-t.
- Köszá... izé. Wendri... Én, kérem, autóversenyzö...
Most kissé felmondta az idegrendszere a szolgálatot, és sírni kezdett. Anette is sírt, és Gafirone a nyakába borult, de itt most ezzel sem törödtek.
Laboux csak lehunyt szemmel feküdt, nem lehetett tudni, hogy mit érez, mit gondol...
Az altábornagy nem gyözte kivárni az elérzékenyülést. Mégiscsak tudni akarta, hogy mi van még az örömhíren felül, hogy Gorcsev él...
- Kérem, kedves autóversenyzö úr - kiáltott végül az altábornagy. - Mondjon el végre mindent.
- Nem... tudom... leírta Gorcsev úr... és tessék...
- No végre... Kérem! Adja már ide!
Átadta a levelet.
Altábornagy úr!
Alázatosan jelentem, hogy magasabb katonai érdekböl szökésben vagyok a századomtól, és útban a Próféta Szandálja felé az Alfa Romeóval. Őfelsége, Baba Paladala uralkodónak azt fogom mondani, hogy ön csókoltatja.
Az orani Fort-St.-Thérčse-ben távolmaradásom igazi okát természetesen eltitkolom, efelöl biztos lehet, altábornagy úr.
A két igazi bünöst átadom öfelsége Padalati Malátada néger uralkodónak, meg a többi jámbor csirkefogót, ha kérhetek ennyi jutalmat velem szembeni jóságukért, kegyeskedjék szabadon bocsátani a mellékelt teherautóról, mert az ö segítségük nélkül már régen a portugál konkurrenciáé lenne az Alfa Romeo.
Azon reményben, hogy távollétemet a Fort-St.-Thérčse-böI, altábornagy úr jóindulata révén, nem veszik majd túl szigorúan, zárom soraimat, igaz nagyrabecsülésem kifejezésével.
Altábornagy úr lelkes híve:
Gorcsev Iván
27-es közlegény
...És most az altábornagy minden rejtélyt megoldott. (Legalábbis ö azt hitte.) A marseillei-i erödböl telefonérdeklödésre közölték, hogy két Gorcsev volt ott egy idöben. A 27-es a Fort-St.-Thérčse-be került, ahonnan de Bertin azt a felvilágosítást kapta, hogy Gorcsev Iván körülbelül két hete elszökött...
- Mindent értek! - kiáltotta lelkesen a tábornok - magam írok ebben az ügyben a hadügyminiszternek!
- Én is írok! - kiáltotta Laboux, aki úgyszólván meggyógyult idöben. - Hiszen a vejemröl van szó!
Anette kibontakozott a zokogó autóversenyzö öleléséböl, és az apja vállán sírt tovább. Gafirone kísérletet tett arra, hogy André nyakába boruljon, de a lakáj hallani sem akart erröl.
XXI. fejezet
Az Alfa-Romeo nevü szörnyeteget ártalmatlanná tették. Arany alkatrészeitöl megfosztva nem árthatott többé embertársainak. Lelkét átadta Abe Padan király gyöztes seregeinek, akik felfegyverkeztek általa.
És Gorcsev?
...A dél-afrikai oázisok népe között még ma is szájról szájra jár a legenda egy kísérteties, lerongyolódott katonáról, aki egy szál oroszlán társaságában kóborolt a sivatagban, és megverte azokat, akik nem támogatták élelmiszerrel titkos vándorútján...
Már lassacskán elérte a Szahara határát, és távolról látszott a Dzsebel-Szagro elmosódott hegylánca is. Gorcsev Iván elégedetten ült a tábortüz mellett, higgadt oroszlánja társaságában.
Ásított.
- Látja, Wendriner úr - mondta, végigdölve a laza porhalmokon. - Most, hogy lezárult az ügy, igazat adok ennek a Laboux-nak. Nem árt megkomolyodni, mielött nösül az ember. Jól tudom, hogy e bölcs korban, amelyet rossz egészségben megért, nem érdekli túlságosan a felvetett téma. Ön óvatos ragadozó, Wendriner úr, és ezért tisztelem, ha nem is csodálom a rezignációját, amellyel inkább a rabságát fogadja el végleges állapotnak, mint a sivatagi kóborlást.
Az oroszlán vállat vont, és rosszkedvüen legyintett:
- Nézze, Gorcsev úr - mondta egy fáradt kiskereskedö metodikus, lemondó hanghordozásával. - Öreg artista vagyok én, és szívesebben ülnék a Ring Caféban, reszketö kézzel zsonglörök, meg gégesorvadásos kikiáltók társaságában, akikhez lelkileg tartozom. De hát nem bújhatok ki a börömböl! És ki ül le manapság a kávéházban egy oroszlánnal, "fóros pikét" játszani?...
- Mi az, Wendriner úr! Ön beszél?
- Nem. Ön álmodik. De ez igazán mindegy. Higgye el, kérem, nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy "Halálkerék" nevü Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Keller-be, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége, egy Mea Mitta mágikus csoda, akinek rejtélyét a világ leghíresebb professzorai próbálták megfejteni, holott a hölgyet megfojtani kellett volna szerintem... Na, ja!... Legszebb élet az artista aranyöregsége. Mert szakmánkban fordított értelme van a kornak. Amíg az artista fiatal, addig közel áll a halálhoz. Minden este meghalhat, és esetleg délután is, mérsékelt helyárak mellett. A Halálkerék Glatsch naponta együtt feketézik egy Trautmann nevü zenekarközvetítövel, akit a turfra oktat...
- Meglep ez a hang, Wendriner úr...
- Meglep, meglep... - dörmögte búsan a ragadozó. - Maga is jól adja, mondhatom. Látja, névrokonom, Wendriner Aladár társul vette egy artistaügynökséghez Splendid kapitányt a negyven táncoló fókával, és minden reggel hövizet isznak a Margareten Quelle radioaktív csarnokában... Mit jelent az, hogy én vagyok az állatok királya? Helfheisen például a Kerékpár Császára, és most Jerabek néven házmester Görlitzben. Egy artistának plakátból van az országa.
- De hiszen valamikor ön is üzött vadat, és a gazellák fejvesztetten menekültek a hírre, hogy jön a rettenetes Wendriner! Ön, Lafontaine szerint, többre értékeli a szabadságát, mint az életét!
Wendriner úr szivarra gyújtott, és egy barnult végü papírszipkába illesztette a végét, eltünödve.
- Mondok én magának valamit, Gorcsev úr, aki a világot járja, mint a Naplopás Királya. Nem tudom ki az a jegyszedö, akit említ, de nálunk a cirkusznál nem volt. Viszont hallgasson meg egy titkot: én a schönbrunni állatkertben születtem, és bécsi illetöségü oroszlán vagyok. Vasúton hoztak Afrikába és acélhálóban vittek a Szaharából Fezbe, a naiv vevöhöz. Volt egy utam!... Arról jobb nem beszélni! Így történt, mert a sivatagban fogott oroszlán drágább. Én vagyok, uram, az egyetlen oroszlán, amelyik import útján került a Szaharába. És nem vagyok igazi Wendriner. Én a schönbrunni állatkertben szívdobogást kaptam, ha a díszpáva rikoltozott. Wo sind die schönen alten Zeiten?... - sóhajtotta nagy búsan, azután feltette az orrcsíptetöjét, és a Wiener Journalt kezdte olvasni...
Gorcsev egy kiáltással felriadt...
...Virradt. Wendriner úr asztmás lihegéssel aludt mellette.
Tíz napig töltötte Vanek úr ideje nagy részét a müvésznö szekrényében. Közben Laura de Pirelli bevezette az alsó polcra a villanyvilágítást, és gondoskodott olvasnivalóról. Egész nap utazásról szöttek terveket, kivéve a délutánt, amikor a müvésznö énekelni tanult. A müvésznö szorgalmas volt. Órákig tanult énekelni.
A tizedik napon Vanek úr kilépett a szekrényböl éppen énekóra közben.
- Jó napot - mondta. - Most én elmegyek.
Mielött az ámult müvésznö és a holtra rémült korrepetítor bármit is szólhattak volna, a titkár, Isten tudja, hogy miért, sértett önérzettel távozott, és egyenesen a Fort-St.-Thérčse-hez ment.
- Jelentse az örmesternek - mondta elszántan a poszt elött -, hogy én félreismertem magukat. Ez a légió egy kitünö hely.
Würfli úr éppen örségen volt, amikor feltették Vanek úrra a bilincseket.
- Miért jelentkezett önként? - kérdezte súgva.
- Az enyhítö körülmény. Finomabban lönek fejbe.
- Azt tudja, hogy Mehár is a börtönben van?
- Hát kinn volt közben? Nagyon szeretem ezt a Mehárt.
- Hiszen megveri mindig.
- De sohasem énekel. Nagy szó!
Hat napig ült Vanek úr, amikor megjelent az örvezetö és egy hadnagy.
- Itt a díszuniformisa. Vegye fel.
- Értem... föbe lönek...
- Könnyen lehet. Kinn van az egész helyörség az udvaron - mondta az örvezetö, de a hadnagy leintette.
- Illetékes helyen tudják, hogy hol volt két hétig. Ön sokat szenvedett.
- Különösen délután...
- Csend! Az ön távollétéröl nem közöltek részleteket. Ön is hallgasson róla, azt hiszem, érti?!
Vanek úr elpirult, lesütötte a szemét, és azt hitte, hogy érti...
Amikor kivezették az udvarra, könnyes szemmel nézett körül.
Ez kivégzés!
Négyszögben állt az eröd teljes létszáma. Arcába sütött a nap, és Vanek úr jó magasra tartotta a fejét, hogy teljes mértékben élvezze még utoljára.
Tram-tram-tram-tram...
A dob!... Szóval a szökevényeket ítélet nélkül kivégzik. Szomorú tekintettel megkapaszkodott egy facsoport zöld színében.
Trombita! "Aux armes! Aux armes!..." Most jön majd az escort!... Nem hagyja bekötni a szemét. Lássák, hogy tud meghalni egy Vanek B. Eduárd... Azért kissé megcsuklik a térde, és a nyelve száraz nagyon.
A trombita elhallgat. Ni... hisz ez az ezredes, aki most eléje lép.
- 27-es közlegény! Gorcsev Iván! Te két hétre eltüntél, elhagytad az erödöt! Megrendülö testi és lelki szenvedéseken mentél keresztül.
"Különösen az éneklés" - gondolta Vanek úr, és bánatosan bólogatott...
- A köztársaság elnöke Gorcsev Ivánt a becsületrenddel tüntette ki!
...És amíg az ezredes feltüzi a hüledezö Vanek úr zubbonyára a becsületrendet, meglendül a trikolór, szól a trombita, és vigyázzban fordul eléje az arcvonal...
Távolabb, egy teraszon Anette, de Bertin és Laboux állnak rémülten, halálsápadtan, és szóra képtelenül...
Az eset tisztázása lehetetlen. Isten örizz hozzányúlni. Vanek urat majd leszereltetik valahogy. És Gorcsevnek nem szabad jelentkeznie a légiónál. Gorcsev csak Privát Eleknél jelentkezik százezer frankkal. Ezt a Mestertöl és Lingeströmtöl vette el, akik hihetöleg könnyen nélkülözik Ifirizben, a foszfátbányában, ahol kényszermunka büntetésüket töltik.
...Az esküvö elötti napon Vanek úr leszerelt. Verdier örmester többterítékes bankettel ünnepelte ezt a napot a kantinban.
- Uram - jelentkezett Gorcsevnél. - Mi lesz a teendöm?
- A Laboux-villa kertjében egy fáradt artista éli békés, vén napjait. Vele kell foglalkoznia, öregem.
- Változatlanul Vanek a nevem, és szeretném, ha ezt most már megjegyezné, miután szenvedéseim jutalmául a becsületrenddel tüntettek ki.
- Úgy érzi, hogy megérdemelte?
- Feltétlenül. Ön nem hallotta a hölgyet énekelni.
Közben de Bertin információt szerzett Vanek úrról. Csakugyan egy nizzai idegszanatóriumban müködött, de nem levelezö volt, hanem ápolt. Egy napon eltünt az uszodából, a tanársegéd keménykalapjában. Azóta keresik.
...Anette szomorúan Gorcsevhez hajtotta a fejét:
- Félek, Iván... Magát a vére nem hagyja majd nyugodni...
- Szamárság...
- Mindig attól félek majd, hogy egyszer csak elhagy... Megy a tengerre, a sivatagba... Reszketni fogok, ha egy órával késöbben jön haza.
- Ne féljen... Sohasem jövök majd késön. A völegénye kísértet volt, a férje hazajáró lesz...
És Anette minden aggodalmát végképp eloszlatta ifjabb Gorcsev Iván születése, akit a többi családtagok: Wendriner Aladár és Vanek úr boldogan befogadtak meghitt körükbe...
Találat: 2752
