P.J. COOPER: FARKASÉ HSÉG

(Bulimia)

Miért betegség

a kórosan fokozott étvágy?

Milyen

módszerekkel szabályozhatjuk

csillapíthatatlan éhségünket?

Útmutató a gyógyuláshoz

Elõszó a magyar kiadáshoz

Szellemes statisztikák árulkodnak arról, hogy az utóbbi egy-két évtizedben ugrásszerûen megnõtt a fogyókúrákkal, diétázással, testgyakorlatokkal, karcsúsággal foglalkozó könyvek, újságcikkek száma. Ehhez képest kevés az olyan írás (magyar nyelven alig-alig található), mely nem a karcsúságideál hirdetése jegyében fogant, hanem azokat a zavarokat igyekszik bemutatni, melyek központi tünete az evés, a táplálékfelvétel megváltozása. A hazai sajtóban leginkább néhány ismertebb személyiség evészavara kapcsán kezdõdött a bulimia bemutatása, gondoljunk a walesi hercegnõ nem titkolt evési zavarára. A bulimia (a görög eredetû szó "ökörétvágyat" jelent), vagy farkaséhség manapság a leggyakoribb válfaja e zavaroknak - talál meglepõ, hogy nagyon "fiatal" betegség, csak az utóbbi másfél évtizedben vált önálló kórképpé a pszichiátriában. Míg az eredeti könyvben a szerzõ következetesen a ma hivatalos orvosi nevet használja (bulimia nervosa), a magyar fordításban a könnyebb olvashatóság kedvéért a köznyelvibb, egyszerûbb formában szerepel bulimia néven.

Sokan rejtegetik, vagy nem tartják betegségnek evészavarukat, s nem keresnek semmilyen segítséget. Kiderült azonban hazánkban is, hogy igen sok fiatal (legtöbbször nõ) szenved ebben a furcsa kórképben. Kezelésükre fel kell készülnie az egészségügynek.

A bulimia kezelésének különbözõ módjai lehetnek a gyógyszerektõl a pszichoterápiákig. A terápiás próbálkozások között kiemelést érdemlõ szerepe lehet az önsegítésnek, mely még eléggé elhanyagolt terület. Bulimiában viszont a zavar rejtett volta miatt is lényeges lehet.

Mindezek alapján csak üdvözölhetjük P. J. Cooper jelen kötetét, mely igazán aktuális probléma bemutatására, egyszersmind - ami talán fontosabb is - kézzelfogható segítségnyújtásra jelent jó példát. A szerzõ a szakterület nemzetközileg legismertebb mûvelõinek egyike, a bulimia kezelésében szerzett hatalmas tapasztalattal, s a világhírû angliai evészavar-kutatás hátterével (és annak tevékeny részeseként). A kötet részben bemutatja a bulimiát, részben igen gondosan kimunkált önsegítõ programot tartalmaz. Ennek "mûködését" a szerzõ már nagy betegcsoportban elemezte, s egészen jó eredményeket talált.

A kis kötet olyan élvezetesen szakszerû segítség, mely bizonyára sokakhoz szól: betegekhez, hozzátartozókhoz, tanárokhoz, az egészségügy minden szintû képviselõjéhez. Nem nehéz megjósolni: siker lesz.

Még egy megjegyzés: az önsegítõ kalauz tegezõ formában szól olvasóihoz - ez a Szerzõ kifejezett kérése volt, tekintettel arra, hogy a bulimia fõleg fiatalokat érint, s így a közvetlenséget hangsúlyozza.

Dr. Túry Ferenc

Elõszó

A kötet fõ célja az, hogy a bulimiában szenvedõknek eszközt nyújtson, hogyan segíthetnek magukon a gyógyuláshoz vezetõ úton. E célból a kötet magva (a második rész) önsegítõ kalauzból áll, mely részletes alapelveket mutat be ahhoz, milyen lépésekre van szükség az evés fölötti kontroll visszanyeréséhez. Ezek a vezérfonalak a bulimiások kezelésében használt leghatékonyabb eszközök kiterjedt kutatásán alapulnak.

Az itt bemutatott önsegítõ útmutató sok revízión ment át. Ezeket azon tapasztalatok alapján végeztük, melyeket magam és kollégáim szereztek abban a segítségnyújtásban, hogyan használják a könyvet bulimiás betegek. Igen sok ilyen beteg használta már, s jelentõs eredménnyel. Világos, hogy sokkal több bulimiás tudná használni gyógyulási útmutatóként a könyvben leírt elveket.

Fontos tisztázni, mit is jelent a bulimiából való "gyógyulás". Sok bulimiás egyén tényleg felépül. Képessé válnak arra, hogy normálisan, az életüket uraló szorongás és a súlyukkal, alakjukkal kapcsolatos aggodalmaskodás nélkül étkezzenek. Sokan mégis esendõk maradnak az étel és vele kapcsolatos aggodalmak okozta nehézségekre, még ha ez a sérülékenység csak ritka alkalmakkor és stresszhelyzetben válik is nyilvánvalóvá. Ennek a még fennálló hajlamnak a léte mégsem jelenti azt, hogy az egyén nem gyógyult meg. Valójában a gyógyulás realisztikusabb szemlélete, mely elfogadja azt, hogy az étkezésre vonatkozó problémák alkalmanként visszatérhetnek, érzékenyebb is, emellett többet segít a merevebb definíciónál, és védelmet nyújthat a csalódottság és meggondolatlanság ellen.

Ezt a kötetet fõleg olyan egyéneknek szántuk, akik bulimiában vagy annak változataiban szenvednek. Ennek ellenére hasznos lehet más embereknek is. A bulimiások családja és barátai gyakran szeretnének többet tudni a betegségrõl. Az elsõ rész rövid beszámolót nyújt a bulimia nervosáról, s ez számunkra hasznos lesz; továbbá tartalmaz egy összefoglalót a bulimia nervosa definíciójáról és kapcsolatáról más evészavarokkal. Emellett segítségül szolgálhat annak, aki megpróbálja használni a kötetet akkor, ha a vele élõk tisztában vannak azzal, hogy mit is próbál õ tenni. A könyv elolvasásával a szülõ, partner, vagy barát garantálhatja azt, hogy a lehetõ legtöbb segítséget fogja nyújtani. Végül azt javasoljuk az önsegítõ kalauzban, hogy annak, aki használni akarja, tanácsos egy segítõ személy támogatására szert tennie. Ez lehet barát vagy rokon, de olyasvalaki jobb volna, akivel kevésbé szoros a kapcsolat, mint például a családorvos, nõvér, vagy diétás szakember. Nyilvánvaló, hogy annak a személynek, aki a legnagyobb segítséggel szolgálhat, szintén tudnia kell, milyen tanácsokat tartalmaz a könyv.

Cambridge, 1993 márciusa

ELSÕ RÉSZ

A bulimiáról

PROLÓGUS

"Életem egy napja"

"Késõn ébredek. Negyed tizenkettõ és hiányoztam a délelõtti órákról. Szörnyen érzem magam. Fáj a fejem. A szám kiszáradt. Fáj a torkom. Bedagadt a szemem. Az arcomat is dagadtnak érzem. Felkelek az ágyból és majdnem elájulok, annyira szédülök. Eszembe jut a tegnap esti zabálás és hányás. Annyira szégyellem és utálom magam! Miért csinálom? A fürdõszobába megyek, ráállok a mérlegre. Háromszori is megmérem a súlyomat, hogy biztos legyek benne. Ötvenhét kiló. Egy kilót híztam tegnap este óta. Ez borzasztó.

Ma biztosan nem fogok enni, egyáltalán semmit. Három pohár vizet iszom és egy kicsit jobban érzem magam, elhatározom, hogy egész nap koplalni fogok. Töprengek azon, hogy kádban fürödjek, de inkább zuhanyzom, hogy ne lássam a combjaimat szétterpeszkedni magam elõtt. Úgy döntöttem, túl kövér vagyok ahhoz, hogy elmenjek itthonról. Elpiszmogok azzal, hogy egy kis rendet csináljak a szobámban és megpróbáljak levelet írni anyámnak, de nem tudok leragadni semminél. Mindig az jár az eszemben, mennyire kövér vagyok. Negyed háromkor ismét megmérem magamat. Ötvenhat és fél kiló. Hurrá!

Benézek egy barátnõmhöz. A konyhában van. Odamegyek hozzá, s amikor süteménnyel kínál, megeszem egyet. Még kettõt. Nagyon ideges vagyok most, mert semmit nem kellett volna ennem. Elnézést kérek, kimegyek a vécébe, a csapból vizet iszom, mélyen ledugom az ujjamat a torkomba és megszabadulok a süteményektõl. Jobban érzem magam, de egy kicsit remegek, mert arra gondolok, éhes vagyok. Az étellel kapcsolatos gondolatok körbe-körbejárnak a fejemben.

Úgy látom, hiba volt eljönni, és igyekszem vissza a szobámba. Útban hazafelé a pékség mellett megyek el. Egy szempillantás alatt eluralkodik rajtam a falási kényszer, és az elhatározásom szertefoszlik. Veszek két süteményt, egy sajtos tekercset, három fánkot, a sarkon két csokirudat meg egy nagy palack citromlevet. Felrohanok a szobámba, szétterítem a sok ennivalót magam elõtt. Enni kezdek. Kezdetben a sütemény íze és puhasága csodálatos. Egyszerre borzongok és meg vagyok rémülve. Nagyon gyorsan eszem. A citromlevet egyenesen a palackból iszom, hogy lemossam az ételt. Éppen csak behabzsolom, már egyáltalán nem érzem az ízét. Húsz perc alatt minden lezajlik. Kényelmetlenül telve érzem magam.

Ha megpróbálok megmozdulni, éles fájdalmat érzek a gyomromban. Megpróbálok nem nézni lefelé, mert tudom, hogy kifeszül a hasam.

Kimegyek a vécébe, ledugom az ujjam a torkomba és hányok. Ezt újra és újra megteszem, hogy biztosan megszabaduljak a lehetõ legtöbb ételtõl. Aztán lefekszem az ágyamba. Csak arra tudok gondolni, hogy súlyt szedtem fel. Megpróbálok megnyugodni, de ez lehetetlen, aztán megyek és megmérem a súlyomat. Ötvenhét és fél kiló. Kétségbe vagyok esve. Visszamegyek az ágyamba, fekszem és sírok. Utálom magam. Utálom a hájas testemet. Olyan visszataszító vagyok!

Szunyókálok egy darabig. Amikor felébredek, úgy érzem, ennem kell. Éjszaka van. Lemegyek a sarki boltba. Úgy érzem magam, mintha transzban volnék. Többféle ételt vásárlok. Csokoládé, kenyér, egy csomag müzli. Hál' istennek senki nem ismer errefelé. Visszamegyek a szobámba és megeszem az egészet. Megint hányok. Pocsékul vagyok. Álomba sírom magam."

Mi a bulimia nervosa?

A bulimiás egyéneknek súlyosan zavart evési szokásaik vannak. Újra és újra elvesztik a kontrollt étkezésük fölött és falási rohamokkal küzdenek, majd extrém módszerekkel kompenzálják a túlevéseket.

Falási rohamok

Mi a falásroham?

A "falásroham" szót különbözõ emberek különféleképpen használják. Elég sok idõbe került, amíg megbízható definíció kristályosodott ki, de az utóbbi néhány év során egyetértés alakult ki a klinikusok között. Most már elfogadott, hogy a valódi falásroham olyan evési epizód, melynek két különös jellemzõje van. Az egyik az, hogy a megevett mennyiség a normális átlaghoz viszonyítva rendkívül sok. A második pedig az, hogy az evést a kontrollvesztés szubjektív érzése kíséri.

A falásroham élménye

A falásrohamok majdnem mindig titokban zajlanak. Való igaz, ez a titok hosszú évekig megõrizhetõ. A túlevés titkosan, egyedül történik, és gyakran a normális étkezés látszatát tartja fenn a beteg mások elõtt. E titok megtartásához jelentõs ravaszságra és megtévesztésre van szükség.

Az evési rohamok tipikusan ott zajlanak, ahol az élelmiszertartalékokat tartják, gyakran a konyhába. Néhányan akkor eszik túl magukat, amikor vásárolnak, s a boltok között esznek.

A falásroham során megevett ételt rendszerint nagyon gyorsan fogyasztják el. Szinte mechanikusan a szájukba tömik és alig rágják meg. A falásroham elsõ pillanatait gyakran kellemesnek írják le, de hamarosan elvész az ízérzés és az öröm. Sokan hatalmas mennyiséget isznak a rohamok során, mely hozzájárul az elhatalmasodó teltség- és puffadásérzéshez.

Sok beteg a falásrohamot eszeveszettnek és kétségbeejtõnek festi le. Erõteljes sóvárgás van az étel iránt, s ezt mindent legyõzõnek élik át. Az evésre kényszerítettségnek ez az értelmezése vezetett néhány szakembert arra, hogy a "kényszeres evés" fogalmát használják a falási epizódok leírására. Az elkeseredettség, melyet az egyének éreznek, vezeti õket a jellemüktõl egészen idegen viselkedésmódokra. Elveszik a barátok ételét, üzletekbõl lopnak, vagy mások által eldobott ételt esznek.

Mit esznek és mennyit?

A falásroham során megevett mennyiség egyénenként nagyon változó. Némely beteg, aki arról számol be, hogy rendszeresen van olyan zabálási rohama, melynek során 20 000 vagy több kalóriát fogyaszt el. Ez nem tipikus. A túlevés átlagos kalóriatartalma általában 1500-3500 kalória között van.

Mindazonáltal olykor a túlevési epizódot, mely nem is felel meg a falásroham fent megadott definíciójának, az azt átélõk falásrohamnak tekintik. Bár ezek az epizódok nem járnak abnormálisan nagy mennyiségû táplálék fogyasztásával, feszültséget okoznak, mert az egyén kontrollvesztettnek érzi magát és akkor is eszik, ha inkább nem azt szeretné tenni. Ezeket a falásrohamokat "szubjektív falásrohamoknak" nevezik, megkülönböztetve az igazi, "objektív falásrohamoktól".

Az igazi falásrohamok tipikus esetben nagy mennyiségû, magas kalória-(energia-)tartalmú ételekbõl állnak. Lehetnek gyakran olyanok is, melyeket az emberek hizlalónak tekintenek és amelyeket megpróbálnak kiiktatni diétájukból. Sokan azt hiszik, hogy a falásrohamok során elfogyasztott ételek különösen nagy szénhidráttartalmúak, és a túlevést specifikus "szénhidrátsóvárgás" hajtja. Ez a nézet téves. A normális étrendhez viszonyítva a túlevés ételei valóban több szénhidrátot tartalmaznak, de egyben több zsírt és fehérjét is. A szénhidrátokból álló falásrohamok aránya pedig csaknem pontosan ugyanaz, mint a normális étrendben.

Mi váltja ki a falásrohamot?

A bulimiás egyének falásrohamait általában egyfajta események vagy élmények váltják ki. Ezek nagyjából három kategóriába sorolhatók.

Olyanok, melyek étellel és evéssel kapcsolatosak, pl.

diétás szabály megszegése;

"veszélyes" (azaz: "hizlaló") étel elérhetõ helyen;

evés után teltségérzés;

ételeken való gondolkodás.

Olyanok, melyek a testsúlyra és alakra vonatkozó aggódással kapcsolatosak, pl.

töprengés az alakról és testsúlyról;

az elvártnál nagyobb testsúly kiderülése;

kövérség érzése;

kiderül, hogy ruhái túl szûkek vagy túl kicsik.

Negatív hangulati állapotok, pl.

nyomorultnak és depressziósnak;

magányosnak vagy izoláltnak;

feszültnek, szorongónak, vagy félelemtelinek;

dühösnek, vagy ingerlékenynek érzi magát.

E példák egyike-másika a beszámolók szerint falásrohamot válthat ki a bulimiás betegek akár 90%-ában is, és a betegek többsége számára mindegyik fenti példát kiváltó tényezõnek tekintik.

Hogyan érzi magát az ember falásrohamok után?

Azok az érzések, melyeket az emberek a falásrohamok után átélnek, különbözõ érzelmek komplikált keverékei. Jelentkezik a megkönnyebbülés azonnali érzése, mert a bulimiás feladta a nem-evésért folytatott harcot; ennek viszont hamarosan helyébe lép a szégyen, bûntudat és utálat érzése. A depresszió rendszeresen megjelenik, mert az egyének reménytelennek érzik, hogy valaha is képesek lennének kontrollálni az étkezésüket.

Ezeket az érzéseket tovább rontják a falásrohamok testi következményei. Mindennapos az extrém fáradtság, hasi fájdalom, fejfájás és szédülés. A nagyfokú teltség- és puffadásérzés szinte mindig jelen van. A hízástól való félelem azonnali, és a túlevés kompenzálását célzó túlhajtott módszerek alkalmazására készteti az egyént.

A kompenzálás módszerei

A bulimiás emberek tekintélyes idõt fordítanak arra, hogy ellensúlyozzák túlevési rohamaikat. Az ezt célzó módszerek a következõk: szigorú diétázás és koplalás, önhánytatás, hashajtók, vízhajtók és étvágycsökkentõk ("fogyasztó tabletták") szedése.

Diétázás

A legtöbb ember, akinek falási rohamai vannak, ugyanakkor diétázni is próbál, hogy csökkenjen a testsúlya. A diétázás rendszerint megelõzi a falásrohamok felléptét. Érthetõ válasz is azonban a falásokra, mert a hízástól való félelem arra készteti az embereket, hogy csökkentsék az evés mennyiségét.

Alapvetõen három módja van annak, hogy az emberek súlycsökkentés érdekében diétázzanak, s mindhárom tipikus a bulimiás emberek evési szokásaira. Az elsõ módszer a koplalás: egyáltalán semmit nem enni hosszú idõt át. A második módszer: takarékosan enni, azaz megpróbálni az evést kis kalóriamennyiségekre korlátozni minden nap. A harmadik módszer az, hogy bizonyos típusú ételt elkerülnek, mert hizlalónak tartják, vagy mert azt tapasztalták, hogy falásrohamot válthat ki. Ezeket a "provokáló" ételeket tiltottnak, rossznak vagy veszélyesnek írják le.

Mindhárom diétázási módszer tulajdonképpen serkenti a túlevést, s így a diétázás folyamata kibogozhatatlanul összekapcsolódik az evés fölötti kontroll elvesztésének epizódjaival. A diétázás az embereket sérülékenyebbé teszi a falási rohamokra, mert élettani és pszichológiai késztetést jelent az evésre. És amint korábban láttuk, amikor arról volt szó, hogy mi válthat ki falásrohamot, azokban, akiknek "tiltott ételeik" vannak, a saját maguk által felállított szabályok megszegése és ezeknek az ételeknek az elfogyasztása gyakran falási rohamot provokál.

Hányás

A bulimiás emberek nagy többsége a túlevést önhánytatással ellensúlyozza. Ezt egyedül és titokban csinálják. A hányást tipikusan úgy okozzák, hogy az ujjukat vagy más tárgyat mélyes ledugják a torkukba és kiváltják a hányási reflexet. Az önhánytató bulimiások mintegy negyede akaratlagosan képes elõidézni a hányási reflexet: azaz úgy is tudnak hányni, hogy egyszerûen elõrehajolnak vagy kezükkel megnyomják a gyomrukat.

Az, hogy a bulimiások milyen gyakran hánytatják magukat, erõsen változó. Néhányan többször is hánynak a nap folyamán, hánynak a falásrohamok után, és ha bármi olyat ettek, amit hizlalónak tartanak. Nem szokatlan náluk a napi tízszer elõforduló hányás sem.

Amíg néhányan csak egyszer hánynak a falásroham után, mások ezt ismételten teszik, néha egy egész órán át. Ez a folyamat testileg és lelkileg is kimerítõ. Néhányan gyomormosó technikát alkalmaznak: hánynak, vizet isznak, ismét hánynak, megint isznak és így tovább; és ezt a folyamatot addig ismétlik, amíg a víz tisztán jön vissza, és elégedettnek érzik magukat, hogy a lehetõ legtöbb ételt képesek voltak kitakarítani magukból. Ez testileg veszélyes lehet (l. a 3. fejezetet).

Az emberek a hányást rendszerint az evés fölötti kontroll elvesztésére adott válaszul váltják ki. Zabálnak, megrémülnek a súlyra és alakra gyakorolt következményektõl, és meghánytatják magukat. Sokan azt mondják, hogy amikor elõször felfedezték, hogy sikeresen tudnak hányni evés után, eléggé felajzottnak érezték magukat, mert úgy tûnt nekik, hogy most már ehetnek amit akarnak anélkül, hogy az evés befolyásolná a súlyukat. Ez az ujjongás azonban kérészéletû, mert hamarosan világossá válik, hogy az evést korlátozó lelki és testi gátak eltávolításával a hányás tulajdonképpen serkenti a túlevést. Emellett a hányás folyamata könnyebb, nagyobb, mint kisebb ételmennyiségek után; így a falásrohamok mérete növekszik. A hányás ezért gyakoribb falásrohamokhoz vezet és ahhoz, hogy a falásroham során mind többet és többet egyen a személy.

Néhányan, akik falásrohamokkal kínlódnak, a hányás szokását az evés fölötti kontroll elvesztésének élménye elõtt vették fel. Õk a hányást a diétázás csúcspontján használják mint a súlykontroll módszerét. Azok, akik gyakran csinálják ezt, elõször úgy találják, hogy mûködik, azaz némi súlyt veszítenek. Hamarosan azonban a fogyás és az étvágy kombinációja arra készteti õket, hogy zabáljanak. További hányással reagálnak, mely viszont több túlevéshez vezet.

Néhányan, akik nehezen tudnak hányni, további anyagokat szednek be, hogy "kémiailag" keltsenek hányingert. Sós vizet, vagy alkalmanként házi vegyszereket isznak, mint pl. sampont, mások pedig ipekakuána-szirupot. Mindezek a praktikák veszélyesek és különbözõ mérgezõ hatással járhatnak.

Több oka van annak, hogy a hányás nem használható súlykontrollálási módszernek. Elõször is testileg károsító lehet, sõt, veszélyes is (l. a 3. fejezetet). Másodszor lelkileg is éppolyan károsító lehet, mert a legtöbb ember, aki ezt teszi, jelentõs szégyenérzettõl és bûntudattól szenved. Harmadszor, gyakran olyan szokássá válik, melyet nehéz megszakítani. Végül pedig korántsem annyira hatékony a kalóriák eltávolításában, mint hiszik azok, akik gyakorolják. Valójában, amíg a falásroham során elfogyasztott kalóriák nagy része hányással eltávozik, jelentõs hányada felszívódik. Tekintve, hogy a falásrohamok gyakran nagy mennyiségû étellel történnek, a felszívódó kalóriamennyiség tetemes lehet. Néhány ember, akinek gyakran vannak falásrohamai és önhánytatásai, s koplalni próbál a falásrohamok között, testsúlyát nagyrészt a falásrohamok során felszívódott kalóriákból tartja fenn.

Hashajtókkal és vízhajtókkal való visszaélés

Általában minden ötödik bulimiás a falásrohamot hashajtókkal próbálja ellensúlyozni abban a hitben, hogy a hashajtó csökkenteni fogja a táplálék felszívódását. Valójában nem így van, mert a hashajtók a bél alsóbb szakaszán hatnak és az elfogyasztott táplálékban lévõ kalóriák az emésztõrendszer felsõbb részén szívódnak fel.

Sok szövõdmény társul a hashajtó használatához mint testsúlykontrolláló módszerhez (l. a 3. fejezetet). Ezek egyike az, hogy rendszeres szedés esetén a szervezet hozzászokik, és egyre nagyobb adagokra lesz szükség a hatás eléréséhez. Néhányan végül is igen tetemes mennyiségeket vesznek be (egészen a normális adag százszorosáig). Másik szövõdmény lehet az, hogy a szervezet a hashajtók szedésére folyadék-visszatartással reagál. Ez ödémákat vált ki (vízvisszatartás), mely szem körüli duzzanathoz és általános puffadáshoz vezet, különösen a csuklók és bokák körül.

Többen vízhajtókat alkalmaznak súlycsökkentõ eszközként a hashajtók helyett vagy mellett. A vízhajtók azonban egyáltalán nem befolyásolják a testsúlyt. Az a kis hatás, amit látszólag gyakorolnak, csupán a folyadékvesztésnek köszönhetõ, és ez a "súlyvesztés" gyorsan visszájára fordul, amikor a vízvesztésre adott válaszul folyadékot fogyasztanak.

Egyéb kompenzáló módszerek

A bulimiásokban intenzív a vágy, hogy a túlevést kompenzálják és a súlyukat csökkentsék. Bármit megtesznek, amit szükségesnek éreznek az evés elkerüléséhez és annak kezeléséhez, hogy többet ettek, mint amennyit akartak. Vannak, akik túlzott testgyakorlatokat folytatnak, talán naponta több órán át is. Néhányan étvágycsökkentõket szednek. Arra utaló bizonyíték viszont nincs, hogy ezek a gyógyszerek a falásrohamok csökkentésének hatékony módjai volnának.

A testsúllyal és alakkal

kapcsolatos attitûdök

A bulimiások számára a testsúllyal és alakkal foglalkozásnak hatalmas és különös jelentõsége van. Önértékelésük mindenekelõtt attól függ, milyennek érzik testsúlyukat és alakjukat. Kevés más dolog játszik olyan erõs szerepet - ha egyáltalán bármi - saját maguk megítélésében. Az alakjukkal és testsúlyukkal kapcsolatos aggodalmaskodás uralja életüket. Sokakban erõs vágy él, hogy fogyjanak és karcsúvá váljanak. Ha azt gondolják, hogy híztak vagy kövérekké váltak, ezt katasztrófának tekintik, és ez alapvetõen befolyásolja életüket. Mélyen depressziósnak érzik magukat, kerülik a társaságot és feladják azt, hogy megpróbálják kontrollálni étkezésüket. Következésképpen zabálnak, még depressziósabbak lesznek és erõszakosan megkísérlik felújítani erõfeszítéseiket a diétázásra és fogyásra. Másrészt, ha úgy találják, hogy fogytak, egészen feldobottnak érzik magukat. A legtöbben igen érzékenyek kis testsúlybeli és alakbeli változásokra is, melyek igazából rendesen nem követhetõk.

Ezek az aggodalmak azok, melyek kiváltják a bulimiás emberek zavart evési szokásait és az a hit, hogy önértékük a súlytól és alaktól függ. Így a diétázás elég logikusan következik ezekbõl a hiedelmekbõl. És e hiedelmeket tekintve érthetõ, miért vélnek szükségesnek extrém módszereket (mint pl. a hányás), ha a túlevés elõfordult. Valójában sokan vannak az evészavarokkal foglalkozók között, akik ezeket a súlyról és alakról alkotott hiedelmeket és értékeket tekintik a bulimia lényegi zavarának.

A bulimiás embereknek rendszerint testképzavaruk van. Ennek két formája ismert. Elõször is általában erõsen elégedetlenek testük alakjával. Tipikus esetben testük bizonyos részeit (pl. a hasukat, feneküket, csípõjüket) túl kövérnek érzik. Ez gyakran nagy feszültséget okoz és még intenzívebb diétára sarkallja a szenvedõt. Másodszor, hajlamosak túlbecsülni aktuális méretüket, azaz testüket nagyobbnak látják, mint amilyenek ténylegesen. Ennek csúcsa az, hogy irreálisan kicsi "ideális" méretet állapítanak meg maguknak.

Az 1. ábra azt mutatja, mennyire különbözik a bulimiás betegek csoportja és ebben a zavarban nem szenvedõ normális testsúlyú egyetemisták csoportja abban, milyennek látják az aktuális és "ideális" alakjukat.

A körvonalak felsõ sora azt mutatja, hogyan látták magukat a normális testsúlyú egyetemisták. Az "A" körvonal egy átlagos súlyú és átlagos testmagasságú fiatal nõt jelöl. A "B" kontúr az egyetemisták saját becslésének átlagát mutatja aktuális méretükrõl: feltûnik, hogy kissé nagyobb (kb. 5%-kal), mint az aktuális átlagméret ("A" körvonal). A "C" körvonal mutatja e hallgatók kívánt testméretét, mely mintegy 10%-kal az aktuális méret alatt van. Más szóval, fiatal, normális súlyú nõknél az a normális, hogy 10%-kal karcsúbbnak szeretnének lenni, mint amilyenek jelenleg. A körvonalak alsó sora ugyanazt az információt mutatja bulimiás betegek mintájából. Túlbecsülik aktuális méretüket ("D" körvonal), átlagosan 20%-kal ("E" körvonal); valamint óhajtott méretük ("F" kontúr) 25%-kal volt alatta a jelenlegi testméreteknek. Ez tehát azt jelenti, hogy lényegesen nagyobbnak látták magukat, és jelentõsen kisebbek akarnak lenni, mint amilyenek ténylegesen. Valójában csaknem feleakkorák szeretnének lenni, mint amilyen méretûnek magukat vélték.

(Itt emberalakrajzok vannak, ezt a nagy memóriaigény miatt

kihagytam a másolatból! Túry F.)

ábra

Az észlelt és nem kívánt testméret bulimiás betegekben

és normális egyetemista nõkben

Hogyan befolyásolja a bulimia az emberek életét?

A bulimia mélyreható befolyást gyakorol az emberek pszichológiai jólétére és társas életére. A depresszió és szorongás tünetei mindennaposak, és a társas élet jócskán megnehezülhet.

A depresszió tünetei

Ahogyan az elõzõ részben jeleztük, a bulimiás emberek önbecsülése szoros kapcsolatban van azzal, hogyan látják alakjukat és súlyukat. Így ha súlyukat, alakjukat elfogadhatatlannak tartják, értéktelennek érzik magukat. Ezért különösen demoralizáló számukra a periodikusan visszatérõ kontrollvesztés az étkezés és túlevés fölött. Erõsen szégyellik és visszataszítónak érzik magukat, mert képtelenek ellenõrzésük alatt tartani az evést. Idõnként végletesen magányosnak és reménytelennek érzik magukat, nem gondolják, hogy étkezésük valaha is javulni fog.

Nem meglepõ, hogy a kezelésre jövõ bulimiás betegek tipikus esetben a depresszió több tünetével rendelkeznek. Az 1. táblázat azt mutatja, hogy ezek a tünetek milyen gyakran fordultak elõ a betegek egy csoportjában. A táblázat számai a betegeknek egy olyan standardizált pszichiátriai interjúra adott válaszain alapulnak, melyet az életre gyakorolt, nagymértékben negatív hatáshoz elegendõen súlyos tünetek jelenlétének megállapítására dolgoztak ki.

Látható a táblázatból, hogy a bulimiás betegek túlnyomó többsége a depressziós tünetek széles skáláját éli át. E tünetek többsége közvetlenül kapcsolódik az evés kulcsfontosságú zavarához és a betegek aggodalmaihoz az alakot és súlyt illetõen. Így a bûntudat, melyet sokan átélnek, rendszerint a falásra és hányásra vonatkozó szégyenben gyökerezik; az értéktelenség azokra

az érzésekre koncentrálódik, melyek az evés fölötti kontrollra és arra a képtelenségükre vonatkozik, hogy számukra elfogadható alakot és súlyt érjenek el; a bizalomvesztés és a társas kapcsolatoktól való visszahúzódás abból az érzésbõl ered, hogy képtelenek társaságban enni és abból, hogy alakjukat, súlyukat társadalmilag elfogadhatatlannak tartják.

Sok bulimiás idõnként elég elkeseredettnek érzi magát. Gyûlölik, amit mûvelnek, megvetik magukat és kevés (vagy semmi) kilátásuk van arra, hogy helyzetük javuljon. Ilyen körülmények közötti néhányan öngyilkosságot kísérelnek meg, rendszerint gyógyszer-túladagolással. A Nagy-Britanniában kezelésre jövõ bulimiások mintegy 5%-a legalább egyszer gyógyszer-túladagolást követett el.

A bulimiások nagy többségére igaz, hogy mihelyt visszanyerték a kontrollt evési szokásaik fölött, a depressziós tünetek eltûnnek. Egy kis részükben azonban depressziós zavar van jelen, mely független az evés zavarától. Ezekben a betegekben, még ha evészavaruk javult is, a depressziós tünetek súlyosak és munkaképtelenséget okozóak maradnak. Fontos, hogy ezek az emberek az evési problémáik leküzdésében kapott segítség mellett specifikus kezelést kapjanak depressziójukra.

A szorongás tünetei

A bulimiások gyakran számolnak be a szorongás kellemetlen tüneteirõl. Ezek az aggódás és a szorongató rossz elõérzet lelki tüneteit, valamint bizonyos testi tüneteket foglalják magukba, mint pl. szívdobogásérzés, izzadás, légzési nehézségek, gyomorkorgás. A 2. táblázat azt mutatja, hogy milyen gyakran fordultak elõ ezek a tünetek bulimiás betegek egy csoportjában. Ahogyan az 1. táblázatban láttuk, a százalékok mutatják, hogy hány beteg élte át ezeket a tüneteket elég súlyosnak ahhoz, hogy azok életüket jelentõsen befolyásolják.

Mint a bulimiások depressziós tüneteinél, ezek a szorongásos tünetek is szoros kapcsolatban állnak az evés központi helyet betöltõ zavarával. Így az aggódás fõleg az ételre, evésre, alakra és súlyra koncentrálódik; továbbá azokra a helyzetekre, melyekben szorongóvá válnak, s melyeket el is kerülnek, ezek pedig azok, ahol ételek vannak, vagy ahol különösen kövérnek érzik magukat. Ezek a szorongástünetek csak ritkán igényelnek az evési problémáktól elkülönített kezelést. Ha tehát az evészavar ellenõrzés alá kerül, a szorongás spontán csökkenése várható.

Düh

Sok bulimiás idõnként, ha olyan dolgokat csinál, amit megbán, sajnál, pl. falásroham után van, rendkívül dühös lesz saját magára. Néhányan önbüntetés gyanánt vesznek be hashajtókat a falásroham után, kifejezetten kellemetlen testi hatásaik miatt. Mások még drasztikusabban büntetik magukat. Vannak, akik szíjjal, kötéllel verik vagy kalapáccsal ütik magukat. Mások megvagdossák testüket. A vágás vagy karcolás rendszerint csak kis bõrsebeket okoz némi vérzéssel. Néhány esetben azonban a vágás sokkal súlyosabb, mély sebet ejtenek az izomban. Az emberek két okból vágják meg magukat. Elõször is ez a düh erõszakos kifejezése, s a büntetés direkt formája, másodsorban pedig néhányan feszültségcsökkentésre használják, vagy akkor, amikor nõ a késztetés a falásrohamra, vagy a zabálás után.

A társas életre gyakorolt hatások

Jelentõsen károsodik a bulimiások személyes és társas élete. Amint már jeleztük, a falási roham nagyrészt titkos tevékenység. Azok az extrém módszerek pedig - mint a hányás és hashajtózás -, melyekkel az emberek élnek a túlevés kompenzálására, rendszerint erõs bûntudat és szégyen forrásai. Ez sok embert arra késztet, hogy zavart evési szokásait éveken át teljes titokban tartsa. Ez izolálódáshoz vezet, mert életük, létezésük központi része rejtve marad azok elõl, akikkel él vagy akikkel másképpen osztja meg életét. Ezért van az, hogy a bulimia kiváltképpen magányos zavar.

Az alakkal és súllyal kapcsolatos aggodalmak direkt hatással vannak a társas létre. Hétköznapi dolog bulimiások számára, hogy addig elvegyülnek egy társaságban, ameddig elég boldognak érzik magukat súlyuk és alakjuk miatt; de attól a pillanattól, amikor zabálnak vagy úgy érzik, hogy híztak vagy kövérré váltak, teljesen visszahúzódnak. Néhányan a szó szoros értelmében elbújnak, s alkalmanként napokon át visszautasítják a másokkal való találkozást, azt, hogy másokat fogadjanak vagy meglátogassák õket.

A szokványos társas élet nagy része étel és evés körül zajlik. A barátok vendéglõben, étteremben, presszóban találkoznak. Étkezésekre hívják meg egymást az otthonukba. A családok is az asztal körül gyûlnek össze mindennapos és különleges alkalmakkor egyaránt. Minden ilyen szokásos helyzet nehézséget okoz annak, aki bulimiában szenved; némelyekben félelem lesz úrrá. A típusos válasz az, hogy minden ilyen helyzetet megpróbálnak elkerülni. Következésképpen elvágják magukat a normális társas élettõl.

A bulimia jelentõs terhet róhat a családi életre. A bulimiás ember partnere gyors hangulati változásoknak van kitéve attól függõen, hogy az evés fölötti kontroll megtartott vagy elveszett. A partnerek gyakran nagyfokú ingerlékenységgel találkoznak, és társas életük ki van szolgáltatva annak, hogy a partner evészavara éppen hogyan áll. A gyerekek sokszor ugyanúgy szenvedhetnek. És természetesen a családi étkezések különleges nehézségek forrásai a bulimiások számára.

Komoly gondot jelent a bulimiásoknak az, hogyan finanszírozzák étkezési szokásaikat, különösen azoknak, akiknek gyakran vannak falási rohamaik. A túlevések igen költségesek lehetnek és sok embert adósságokba taszíthatnak. Vannak - mint már említettük -, akik legnagyobb szégyenletükre azon kapják magukat, hogy mások ételét elveszik. Némelyek ételt és más cikkeket lopnak boltokból, hogy fedezzék a zabálásokat. Ez jelentõs súrlódásokhoz vezethet a barátokkal és rokonokkal, s természetesen néha bírósági ügy lesz a dologból.

A bulimiás emberek társas és személyes élete átalakul, ha felépülnek a zavarból. Így a szokásos élet nagy része, mely korábban zárt volt számukra, megnyílik azáltal, hogy szabadon képesek társas kapcsolatokat ápolni. Az intim személyes kapcsolatok könnyebbé és teljesebbé válnak. A családi élet pedig boldogabb lesz.

Testi szövõdmények

A bulimia számos testi szövõdménnyel jár. Ezek vagy a falási rohamokból származnak, vagy a túlevés kompenzálását szolgáló módszerek következményei.

A túlevés testi hatásai

A falások rendszerint teltséget és puffadtságot okoznak. Ez néha olyan extrém, hogy erõs hasi kellemetlenséget, alkalmanként heveny hasi fájdalmat válthat ki. A teltség gyakran vezet légszomjhoz, melyet a kitágult gyomor rekeszizomra gyakorolt nyomása okoz, s ez a légzést akadályozza. Ritka esetekben a gyomorfal sérülhet, sõt, megrepedhet. Ez súlyos orvosi veszélyhelyzetet jelent.

Az általános emésztési problémák gyakoriak a bulimiások között. Gyomorgörcsök, szelek, székrekedés és hasmenés fordulhat elõ.

Az ellensúlyozás módszereinek

testi hatásai

Diétázás

A diétázás fordított testi hatásokkal járhat. Az ismételten elkezdett és abbahagyott diéták (ez az ún. jojó-diétázás) idõvel tulajdonképpen hízáshoz vezethetnek. Ilyenkor valószínûleg az történik, hogy amikor diétáznak és fogynak, testük anyagcseréje hatékonyabb lesz és a relatíve kisebb kalóriamennyiséggel is képes mûködni fogyás nélkül. Mihelyt újra normálisan kezdenek enni (vagy túlevések jelentkeznek), ez az anyagcsere-hatékonyság még fennáll és gyorsan híznak, meghaladva azt a súlyt is, melynél a diétázást elkezdték. Ez magyarázza azt, hogy miért lesznek egyre súlyosabbak azok az emberek, akik elkezdik és abbahagyják a diétákat.

Mind a csökkentett szénhidráttartalmú diéta, mind az alacsony testsúly jelentõs hatással van a hormonális mûködésekre. A menstruációs ciklusok rendszertelenné válnak vagy teljesen megszûnnek. Ez azért van így, mert a normális menstruáció attól függ, hogy a test fenn tud-e tartani bizonyos zsírtartalmat (20% körül). A bulimiások által gyakorolt diéta gyakran e kritikus szint alá csökkenti a test zsírtartalmát. Azt is kimutatták, hogy annak a nõnek, aki mindössze 5-10%-kal van ideális testsúlya alatt, finom elváltozások lehetnek a menstruációs ciklusában, s ez terméketlenséghez vezethet.

Önhánytatás

Mint láttuk, a hányás korántsem olyan hatékony eszköze a túlevés kompenzálásának, amint azt az emberek hajlamosak feltételezni. Számos káros testi hatással jár, melyek némelyike orvosi szempontból súlyos helyzetet teremt.

Elõször is az ismétlõdõ hányás a fogzománc eróziójához vezet, fõleg a fogak belsõ felszínén. Ezt az okozza, hogy a fogak gyakran ki vannak téve a gyomorsav hatásának. Sokan erõteljesen mosnak fogat hányás után, hogy a szagtól megszabaduljanak; ez tulajdonképpen tovább károsítja a fogakat, mert a sav jelenléte a szájban ahhoz vezet, hogy fogmosáskor hatékonyabban képesek lesúrolni a zománcréteget. Szájzuhany használata a fogkefe helyett valamelyest csökkentené a lehetséges károsodást. A visszatérõ hányások miatti fogkárosodás azonban visszafordíthatatlan.

Másodszor, a hányás az áll alatt lévõ nyálmirigyekben duzzanatot okoz. Ez fájdalmatlan, de az arcot inkább pufókká változtatja; ez különösen zavaró a bulimiások számára, akik hajlanak arra, hogy a duzzanatot a hízás jelének értelmezzék, és további hányással reagáljanak.

Harmadszor, az ismétlõdõ hányás gyakran sérülést okoz a torokban. Ez abból ered, hogy a legtöbb önhánytató embernek azzal kell kiváltania a hányási reflexet, hogy valamit mélyen a torkába dug. Az ilyen módon provokált hányás néha nehéz, néhány bulimiásnak jelentõs erõfeszítésébe kerül. A torok hátsó része gyakran sérül ebben a folyamatban. Néha vérzik, és a sérülések gyakran elfertõzõdhetnek. A gyakran hányó embereknek a hangja általában érdessé válik.

Nagyon ritkán az erõszakos hányás repedéshez vezet a nyelõcsõben. Ha a nyelõcsõ megreped, az orvosilag életveszélyes állapot. Az éveken át ismétlõdõ hányás a nyelõcsõ záróizmának a gyengeségéhez vezet (ez a gyomorba szájadzásnál lévõ izomköteg). Ennek eredménye az, hogy nincs semmi, ami megakadályozhatná a gyomortartalom visszajutását a nyelõcsövön át a szájba (ez az ún. gyomor-reflux). Ez kellemetlen, feszültséget okozó és zavaró lehet.

A hányásnak a test élettani mûködéseire gyakorolt hatásai komolyak lehetnek, különösen azok számára, akik többszöri hányással öblítik ki a gyomrukat, isznak és újra hánynak, amíg csak elégedetté nem válnak, hogy a gyomruk üres az ételtõl. Ez a folyamat felborítja a testnedvek és sók (elektrolitok) egyensúlyát. A legkomolyabb elváltozás az alacsony káliumszint a vérben (hypokalaemia), mert súlyos szívritmuszavarokat eredményezhet. A kezelésre jövõ bulimiások mintegy fele a folyadék- és elektrolit-háztartás bizonyos zavarával küzd, de ezek többsége nem jelenik meg tünetekben. Az elektrolit-háztartás zavarai visszafordíthatók és az eltérések eltûnnek, mihelyt a hányások megszûnnek.

Hashajtókkal és vízhajtókkal való visszaélés

Ahogyan már volt szó róla, a hashajtók és vízhajtók - ugyanúgy, mint a hányás - hatástalan, egyszersmind veszélyes módjai a súly kontrollálásának. A hashajtóknak nagyon kis befolyásuk van a felszívódásra, a vízhajtóknak pedig egyáltalán nincs. A hashajtókkal való visszaélés több szövõdményt okoz. Már említettük, hogy az emberekben gyógyszerfüggõség alakulhat ki, és egyre nagyobb és nagyobb adagot kell bevenniük a kívánt hatás eléréséhez. Nehéz lehet a hashajtók szedésének abbahagyása is, mert a gyógyszerhez hozzászokott szervezetet sokk éri, s ez "visszacsapásos" székrekedéshez és vízvisszatartáshoz vezet. Ez utóbbi hatás jelentkezhet akkor is, amikor a vízhajtók szedését abbahagyják.

Ahogyan a hányás, a hashajtók és vízhajtók túlzott szedése is különféle folyadék- és elektrolit-háztartásbeli eltéréséket okozhat. Azok, akik mind hánynak, mind hashajtóznak, különösen ki vannak téve ilyen szövõdményeknek. Egyes hashajtók, ha nagy adagban szedik õket, károsíthatják a bélfalat. A hashajtó- és vízhajtóhasználat egyéb testi következményei azonban gyakran eltûnnek, ha a személy abbahagyja szedésüket.

Étvágycsökkentõk

Nincs bizonyíték, hogy az étvágycsökkentõk érdemlegesen befolyásolnák a falási rohamokat. Ezeknek is vannak bizonyos szövõdményeik: pl. izgatottságot vagy depressziót okozhatnak. Nem javasolhatók bulimiásoknak.

A kezelésre jövõ bulimiások legtöbbje már évek óta zabál és hány. Ez idõ alatt fogaik bizonyos károsodása már kialakul. Nagyon valószínûtlen azonban, hogy maguknak bármilyen más állandó testi ártalmat okoznának. Ha evési szokásaikat újra normalizálják, testük hamarosan visszatér az egészséges állapothoz.

Mi okozza a bulimiát?

Bármilyen betegség megértése, legyen az pszichiátriai vagy testi, bonyolult folyamat. Ez azért lehet így, mert az orvosi beavatkozást igénylõ állapotok okai ritkán egyszerûek. A tbc jó példa. Meglehetõsen pontosan állítható, hogy ezt a tüdõ fertõzése okozza a tbc-bacilus által. Mindazonáltal a bacilus hatása mellett számos tényezõ lényeges lehet abban, hogy valakinek tényleg lesz-e tbc-je vagy sem. Így bizonyos emberek hajlamosabbak a betegségre, ha ki vannak téve a fertõzésnek, mint pl. a betegek vagy alultápláltak, és azok, akiknek genetikai hajlamuk van a betegségre. Némelyek nagyobb valószínûséggel fognak testileg rosszabbodni mint mások, ha megkapták a fertõzést, ilyenek az öregek és azok, akiknek gyenge az élettani védekezõképességük.

Ha megpróbáljuk megérteni egy betegség okait, segíthet, ha a különbözõ tényezõket felosztjuk azokra, amelyek az embereket sérülékenyebbé teszik a zavarra (ezek a hajlamosító, "prediszponáló" tényezõk), majd azokra, amelyek kiváltják a zavart (siettetõ, kiváltó, "precipitáló" tényezõk), és azokra, amelyek - ha a zavar kialakult - fenntartják azt vagy megakadályozzák a szenvedõt a spontán felépülésben ("fenntartó" tényezõk).

A bulimia okait még nem tanulmányozták eléggé, s elég szerény a tudásunk e tekintetben. Mindemellett világos, hogy a zavar testi, pszichológiai és társadalmi tényezõk kölcsönhatásából származik. E különbözõ faktorok viszonylagos szerepe egyénenként változó abban, hogy a személynek kialakul-e a bulimiája. A fejezet további részében ennek a háromféle tényezõnek a tárgyalása olvasható abban az értelemben, hogy mi tesz egy személyt hajlamossá a bulimia kialakulására, mi válthatja ki ténylegesen, és mi felelõs a fennmaradásért.

Mi tesz egy személyt sérülékennyé

a bulimiára?

Testi tényezõk

Lehetséges, hogy az evészavarok iránti hajlam részben örökletes. Két típusú bizonyíték támogatja ezt a nézetet. Az elsõ, hogy az evészavarok egyes családokban halmozódnak. A második, hogy azokban az esetekben, amikor egy ikerpár egyik tagjának evészavara, van, és ha az ikrek egypetéjûek (azaz ugyanazok a génjeik), akkor sokkal valószínûbb, hogy az ikerpár másik tagja szintén evészavarban fog szenvedni, mint kétpetéjûek esetében. Mindkét lelet abból származhat, hogy az evészavarok kialakulásának hajlama a szülõkrõl a gyermekekre megy át a génekben. Másrészt viszont e tények mindkét csoportja inkább magyarázható a családi környezet fogalmaival is, mint a biológiai öröklõdéssel. A családtagok végeredményben nagymértékben ugyanazt a környezetet osztják meg, és ez a közös élmény lehet a magyarázat az evészavarok családi halmozódására. Az egypetéjû ikrek valószínûleg nagyobb mértékben élnek ugyanolyan körülmények között, mint a kétpetéjûek, és inkább ez lehet az ok, amely felelõs az evészavarok magas elõfordulásáért az egypetéjû ikerpárok mindkét tagjában, mint a közös gének.

A depresszió gyakori az evészavarban szenvedõk családtagjai között; s a betegek mintegy harmada már átélt depressziós epizódot az evészavar jelentkezése elõtt. Ezek a tények vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a depresszióra való örökletes hajlam növeli az evészavar kifejlõdésének kockázatát egy személyben. Az a mód azonban, ahogyan a depressziós hajlam növelheti az evészavar-kockázatot, egyáltalán nem világos. A családi depresszió és az evészavar közötti viszony is inkább magyarázható pszichológiai, mint testi alapon. Azaz a depressziós szülõ olyan körülményeket teremthet, melyek fokozzák az alacsony önértékelés kialakulásának esélyeit, s ez azután sérülékennyé tehet valakik evészavar kifejlõdése iránt.

Végül az örökletesség hozzájárulhat a bulimia kialakulásához a testsúly genetikai átvitele útján is. Bizonyíték van arra, hogy nagy az örökletes komponens abban, ki milyen súlyú lesz felnõttként. Sok bulimiás emberben tendencia van arra, hogy átlagosnál nagyobb természetes súlya legyen. Valóban: a bulimiásoknak csaknem a fele jelentõsen túlsúlyos volt az evési probléma jelentkezése elõtt. Ez arra utal, hogy a túlsúlyosságra való hajlam sérülékennyé tehet egy személyt bulimia kialakulására. Ez a tendencia hozzájárulhat az evési problémák kifejlõdéséhez, ha kombinálódik a most tárgyalandó pszichológiai és szociális tényezõk egynémelyikével.

Pszichológiai tényezõk

A bulimiások körülbelül egyharmadában a zavar anorexia nervosa, kóros lesoványodás epizódja után jelentkezik. Néhányan olyan idõszakot követõen veszíthetik el az evésük fölötti kontrollt, amelyben sikeresen korlátozták kalóriafelvételüket; következményképpen testsúlyuk emelkedik. Mások számára a túlevés valószínûleg mindig része volt az anorexiájuknak; egy bizonyos ponton azonban a falások gyakorisága és mérete növekszik, és a testsúly gyarapszik.

Annak pontos útja, hogyan növeli az anorexia nervosa a bulimia kialakulásának kockázatát, nem ismert. Lehet túlnyomóan testi, elképzelhetõ pl., hogy maga az éhezési állapot vezet túlevésekhez. Vagy az okok és következmények láncolata lehet pszichológiai: pl. a diétázás és az étellel való túlzott foglalkozás növelheti a kontrollvesztés epizódjainak kockázatát. Vagy a testi és pszichológiai tényezõk kombinációja lehet a felelõs.

Bizonyos pszichológiai jellemzõk valószínûleg sérülékenyebbé teszik az embereket evészavar kialakulására. Az alacsony önértékelés és a személyes hatékonyság hiányának mélyreható érzése rendszerint megelõzi az evési problémák felléptét. Néhány esetben úgy látszik, hogy ezek a nehézségek korai, gyermekkori traumához kapcsolódnak, mint amilyen a boldogtalan család. A bulimiások körülbelül harmada számol be arról, hogy szexuálisan visszaéltek velük. Ez a tény némelyeket arra a következtetésre vezetett, hogy a gyermekkori szexuális visszaélés az evészavarok specifikus oka. Mégsem errõl van szó, mert gyermekkori szexuális visszaélésekrõl éppolyan gyakran számolnak be más pszichiátriai zavarban szenvedõk is, akiknek nincs evészavaruk. Míg az ilyen visszaélés egyértelmûen ártalmas a gyermek pszichológiai fejlõdésére, úgy tûnik, nem vezet speciális típusú zavarra.

Azok a személyek, akikben evészavar fejlõdik ki, gyakran hajlamosak a tökéletességre, perfekcionizmusra. Nagyon magas mércét állítanak fel maguk számára, és kitartóan küzdenek céljaik eléréséért. Néhány szakember úgy érvel, hogy a perfekcionizmusnak és a fentebb leírt személyes hatékonyság hiányának a kombinációja az a fõ tényezõ, mely az embereket evészavarok kifejlõdésére hajlamosítja.

Az alkohollal kapcsolatos problémákat szintén hajlamosító tényezõknek találták az evés zavarának létrejöttében.

Társadalmi tényezõk

A bulimia csak bizonyos kultúrákban fordul elõ, és csaknem kizárólag nõkre korlátozódik. Ez azt sugallja, hogy társadalmi tényezõk lényegesek abban, hogy hajlam alakuljon ki bizonyos emberekben evészavarok kifejlõdésére. Ezt a nézetet támogatja az a megfigyelés, mely szerint evészavarok különösen gyakoriak bizonyos társadalmi csoportokban, mint balett-táncosokban és divatmodellekben. Feltûnõ, hogy e csoportokban közös az erõs hangsúly a karcsúságon, mint kívánatos dolgon. Valóban úgy vélik, hogy a divat változásai évek során hozzájárultak az evészavarok gyakoriságának utóbbi években tapasztalható növekedéséhez. A divatmodellek fokozatosan karcsúbbak az utóbbi évtizedekben, az evészavarok ugyanakkor elterjedtebbé váltak. Nem állítható biztosan, hogy ez a kapcsolat tisztán véletlenszerû. Bizonyosan nem lehet az. Ha a karcsú divatmodellek bemutatása a médiumokban növeli a diétázó lányok és asszonyok számát, akkor igen valószínû, hogy a divat változásai, melyeket az utóbbi években tapasztalhattunk, felelõsek ezért és azért, hogy több nõben alakul ki evészavar.

Tény, hogy a jelenlegi divatipar olyan arculatot vetít a nõkre, mely határozottan egészségtelen. A British Medical Journalben (a legnépszerûbb brit orvosi folyóirat - A ford.) közel egy évtizede megjelent cikk szerint kirakati divatbábuk mérésekor azt figyelték meg, hogy ezek a modellek olyan karcsúak, hogy ha hús-vérbõl lennének, nem menstruálnának! Számos feminista író meggyõzõen érvel amellett, hogy a nõkre nehezedõ, karcsúság iránti elvárás zsarnoki, mellyel szemben erõs ellenállás szükséges.

Végül vannak olyan mûködõ társadalmi tényezõk a családon belül, melyek hajlamosíthatnak néhány embert az evészavarok kialakulására. Az alakkal és testsúllyal kapcsolatos aggodalmak pl. átmehetnek az anyákról a lányukra. Bizonyos, hogy azon nõk lányai, akik diétáznak, jó eséllyel maguk is diétázni fognak. Ráadásul az evészavaros emberek családi viszonyaikat úgy írják le, hogy azok sokkal károsodottabbak, mint a pszichiátriai problémáktól mentes embereké. Bizonytalan azonban, hogy vajon ezek a kapcsolati nehézségek megelõzik az evési problémák felléptét, vagy azok következményeként jelentkeznek.

Mi váltja ki a bulimiát?

Testi tényezõk

Néhány esetben a bulimia testi betegség utáni fogyás következében alakul ki. Ez a fogyás pozitív megjegyzéseket hívhat elõ a barátok részérõl, s a teljesítmény és társadalmi elfogadottság érzését váltja ki. Ebben a helyzetben a diétázás vágya a hízás megelõzésére erõteljesen jelentkezik.

Pszichológiai tényezõk

A legfontosabb közvetlen kiváltó tényezõ bulimiában egy diétázási idõszak. A bulimiások nagy többsége világosan visszaemlékszik ilyen diétázásra, mely akár fogyásra vezetett, akár nem, ez elõzte meg azt az elsõ alkalmat, melynek során elvesztették a súlyuk fölötti kontrollt. És itt egy paradoxont figyelhetünk meg. Az várható, hogy azok az emberek, akik eltúlzott módon aggodalmaskodnak alakjuk és súlyuk miatt, diétázási szabályaik kisebb megszegésére szigorúbb diétával válaszolnak. A bulimiások azonban a kis diétahibákra a diétázási erõfeszítéseik teljes elhagyásával és diéta helyett túlevéssel reagálnak. Ennek a fordított válasznak az alapján, mellyel azok élnek, akik diétáznak és falásrohamaik vannak, néhányan úgy érvelnek, hogy maga a diétázás okozza valójában a kontrollvesztés epizódjait. Ez az érv biztosan illik azokhoz a beszámolókhoz, melyeket a bulimiások maguk adnak. Egybevág bizonyos laboratóriumi vizsgálatokkal is, melyek azt célozták, hogyan esznek a diétázó emberek. Ha pl. olyan emberek, akik nem diétáznak, nagy kalóriatartalmú tejes turmixot isznak (ez az ún. "elõterhelés"), majd azt kérik tõlük, hogy becsüljék meg bizonyos ételek ízét és anyagát, kisebb mennyiséget fognak enni ezekbõl az ételekbõl, hogy a becslést elvégezzék, mint amennyit akkor ennének, ha nem itták volna meg a turmixot. Azok az emberek viszont, akik diétáznak, pontosan az ellenkezõ módon viselkednek: többet esznek az ízleléskor, ha magas kalóriatartalmú "elõterhelés" volt a kísérlet elõtt, mintha nem ettek volna elõtte semmit. A diétázóknak ezt a paradox, fordított viselkedését "ellenszabályozásnak" hívják.

Ez az ellenszabályozási hatás látható a 2. ábrán. Érdekes, hogy ez a hatás diétázókban különbözõ provokációkra is jelentkezik, nemcsak a kalóriadús "elõterhelésre" - beleértve azt is, hogy egyszerûen azt hiszik, hogy nagy kalóriatartalmú italt ittak, még akkor is, ha az ital valójában csak néhány kalóriát tartalmazott. Ez erõsen azt sugallja, hogy a hatás inkább pszichológiai tényezõk következménye, nem annyira élettani faktoroké. Más tényezõk, melyek ellenszabályozási hatást produkáltak, a depressziós hangulat és az alkoholfogyasztás. Ami ezekben a provokációs tényezõkben valószínûleg közös az az, hogy aláássák a diétázó elhatározását az evés iránti ellenállásra.

A diétázókkal folytatott laboratóriumi kísérletekben talált ellenszabályozási hatás analógnak tartható azzal, ami a falásrohamokkal küszködõkkel történik. Mint analógia, tanulságos: bizonyos, hogy azok az emberek, akik elvesztik az evés fölötti kontrollt, azonosítják magukat azzal, ami a 2. ábrán történik. Mégis, bár a diétázás fontosnak látszik a túlevések kiváltásában, egyáltalán nem világos, hogy a diétázó emberek nagy tömegébõl miért vesztik el egyesek az evés kontrollját, mások pedig miért nem.

Néhány túlevésben szenvedõ ember hajthatatlanul állítja, hogy nem diétázott, mielõtt kezdte elveszíteni a kontrollt az evés fölött. Ezekben az emberekben a túlevés valószínûleg sajátos pszichológiai funkciót tölt be. Lehet, hogy stresszre adott válaszként jelentkezett a túlevés; vagy arra használhatták az evést, hogy a nyomorúság vagy düh elfogadhatatlan érzéseit kitöröljék magukból.

Társadalmi tényezõk

A bulimia néhány esetében a zavart evési szokásokat egyértelmûen szociális helyzet vagy élmény provokálta. Egy nõ pl. elmondhatja azt, hogy lehetséges férfipartnere elutasítja, vagy azzal gyötri, hogy kövér, és emiatt kezdett diétázni. Mások azt mondják el, hogy a barátok diétáznak és ehhez alkalmazkodva csatlakoznak. Sok ember azonosíthat ehhez hasonló társas körülményeket, melyek kiváltották a diétázást; és világosan megmondják, hogy ez volt a kezdete evési problémáiknak. Mégis kevesen tudnak olyan társas tényezõkrõl beszámolni, melyek közvetlen módon kapcsolódnának a túlevésük elkezdõdéséhez.

Mi tartja mozgásban a bûvös kört?

Testi tényezõk

Ha valaki jelentõsen alatta van természetes vagy egészséges testsúlyának, az az evészavar fenntartását szolgálja. Ez számos testi és pszichológiai mechanizmuson keresztül valósul meg. Az alacsony testsúly az étellel és evéssel való túlzott foglalkozáshoz vezet. Depressziós tüneteket is okoz; ezek pedig tovább rontják az önbecsülést, társas visszahúzódáshoz és a külvilág iránti érdeklõdések csökkentéséhez vezetnek, beleértve néha a szexuális érdeklõdés elvesztését is.

Az alacsony testsúly élettani késztetést is jelent az evésre, tekintet nélkül arra, hogy mi a súlyvesztés oka. Világos bizonyítékok vannak a túlevésre nõk és férfiak között éhezési körülmények között. Ha a testsúly túl alacsonyra zuhan, az evés kontrolljában mûködõ normális élettani folyamatok megszakadni látszanak. Az ilyen károsodás hozzájárulhat a bulimia fennmaradásához olyan emberekben, akiknek súlya jelentõsen alacsonyabb, mint amire biológiailag szükségük volna.

Pszichológiai tényezõk

Számos pszichológiai faktor játszik szerepet a bulimia fenntartásában. Ezeket a 3. ábra illusztrálja. Nézzük elõször a lefelé mutató nyilakat az ábra jobb oldalán. A bulimia gyökerénél, amint már láttuk, az önbecsülés súlyos hiánya áll. Ez sérülékeny emberekben (pl. azokban, akik túlsúlyra hajlamosak olyan társadalomban, ahol a nõi karcsúságot társadalmi sikerek eléréséhez szükséges dolognak tartják) az alakkal és súllyal kapcsolatos extrém aggodalmaskodásokhoz vezet. Ezek az aggodalmak az arra esendõ embereket szigorú diétára késztetik. A diétázás aztán serkenti a túlevést mind élettani, mint pszichológiai mechanizmusokon keresztül. A túlevés viszont szélsõséges viselkedésekhez vezet, melyek a falásrohamok kompenzálását célozzák, mint pl. az önhánytatás (és hashajtók, vízhajtók túlzott használata).

A lefelé mutató nyilakra térve a 3. ábra bal oldalán, a hányás (s bár kisebb mértékben, a hashajtózás - vízhajtózás) további túlevéseket vált ki, mert úgy értékelik, ez csökkenti annak a szükségét, hogy ellenálljanak az evési késztetésnek.

Az alakkal és súllyal való aggodalmak fokozódását is szolgálja, mint a falásrohamok és a diétázás. Végül az önhánytatás (és a hashajtózás - vízhajtózás), a falásrohamok, és az alakkal, testsúllyal való túlzott foglalkozás mind arra szolgál, hogy aláássa az emberek önkontroll- és önbecsülés-érzését. Ez eltúlozza azt az érzésüket, hogy személyes hatékonyságuk hiányzik és erõsíti az alakkal, testsúllyal kapcsolatos aggódást, s aztán a ciklus önmagát fenntartva ismétlõdik.

Társadalmi tényezõk

A bulimiás emberek hiedelmeit és értékeit az alak és testsúly fontosságáról sok tekintetben megerõsítik a nyugati társadalom normái. Óriási mennyiségû reklám isteníti a nõi karcsúságot és bátorítja azt a nézetet, hogy a nõk számára a siker mércéje a karcsúság. Nehéz e propagandahullám ellenében bárkinek fenntartania azt az érvet, hogy a test alakja és súlya valójában nem olyan fontos. Ebben az értelemben a kultúránk serkenti a nõkben az alakkal és súllyal való túlzott foglalkozást, és jutalmazza a sikeres diétázást.

Hogyan kezelhetõ a bulimia?

Az 1980-as évek folyamán meglehetõs érdeklõdés alakult ki a bulimia kezelésének fejlesztése és értékelése iránt. Ez a munka két fõ irányban folyt. Elõször is számos klinikus kutató, fõleg amerikaiak, bizonyos gyógyszerek szerepét kutatták, különösen a depresszióellenes szerekét. Másodsorban bizonyos pszichológiai kezeléseket dolgoztak ki, fõleg Nagy-Britanniában, és ezek hatékonyságát klinikai vizsgálatokban értékelték.

A kezelések két fõ típusa

Antidepresszív gyógyszerek

A bulimia kezelésében számos antidepresszív gyógyszer hatékonyságát vizsgálták. Ezek a gyógyszerek három gyógyszertani csoportból származnak: az elsõ a monoaminoxidáz-gátlók (ilyen a fenelzin), a második a triciklusos antidepresszívumok (pl. az imipramin, dezipramin és amitriptilin), a hamadik pedig az antidepresszívumok új generációja, a szerotonin visszavételét gátlók (ilyen a fluoxetin és a fluvoxamin).

A bulimia antidepresszív kezelésének vizsgálataiból származó leletek azt mutatják, hogy a betegek javulnak. A kezelés elkezdése után néhány héten belül a falásrohamok gyakorisága átlag 50-60%-kal csökken. Ennek megfelelõ csökkenés van a hányás és hashajtózás gyakoriságában is. Emellett az étellel és evéssel való aggodalmaskodás csökken és a hangulat javul.

Ezek a leletek biztatóaknak látszanak. A legújabb kutatások azonban a kezelés e formájának néhány komoly korlátját is feltárták:

Bár a legtöbb beteg, aki antidepresszívumot szed, kevésbé gyakran eszi túl magát, valójában kevesen hagyják abba teljesen a túlevést. Ha valaki napi négy falásrohamát kettõre csökkenti, elmondható, hogy 50%-kal jobban van, de evési szokásai nem tekinthetõk normálisnak és még segítségre van szüksége.

Az antidepresszívumoknak nincs hatásuk a betegek diétázási hajlamára. Mivel a bulimiás emberek szigorú diétázása lényeges ok, ami miatt hajlamosak a falásrohamokra, ez komoly hátrány.

Végül a legjelentõsebb tényezõ: újabb bizonyítékok feltárták azt, hogy sok esetben az antidepresszívumok pozitív hatásai a falásrohamokra nem tartósak. Sok ember, aki kezdetben javulást élt át az antidepresszív kezelésre, késõbb visszaesik, akár folytatja a gyógyszer szedését, akár nem.

További problémája a gyógyszeres kezelésnek, hogy sok bulimiás ember vonakodik elfogadni. Saját maguk akarnak megbirkózni evési nehézségeikkel anélkül, hogy gyógyszerre támaszkodnának.

Amikor az utóbbi idõben világossá vált, hogy az antidepresszív gyógyszerelés csak korlátozott befolyást gyakorol a bulimia hosszú távú kimenetelésre, a kezelés e formája iránti lelkesedés megcsappant. Ezért különösen szerencsés, hogy amíg a gyógyszeres kezelés kutatását végezték, hasonló munka folyt a kezelés pszichológiai formáinak hatékonyságát illetõen.

Pszichológiai kezelések

Kognitív viselkedésterápia. A legnagyobb érdeklõdést keltõ pszichológiai kezelés az a rövid tartamú pszichoterápia, melyet kognitív viselkedésterápiának ismernek, speciálisan a bulimiásoknak tervezett formájában. Azon a nézeten alapul, melyet sokan támogatnak, hogy a kulcsfontosságú tényezõ, mely megakadályozza a bulimiás embereket a spontán felépülésbõl, az extrém aggódás az alakra és testsúlyra vonatkozóan. A kezelés azt célozza, hogy segítsen az embereknek visszanyerniük a kontrollt az evés fölött és mérsékelniük az aggodalmakat az alakról és súlyról. Rendszerint négyszemközt végzik a betegekkel, mintegy 20 találkozás történik hozzávetõleg öt hónapon át.

A kognitív viselkedésterápia hatékonyságát a bulimia esetében számos gondos klinikai vizsgálat során tanulmányozták. A rövid távú eredmények nagyon impresszionálóak, a falásrohamok gyakoriságában átlagosan mintegy 90%-os csökkenést is elérnek. E kezelési folyamat után a betegek mintegy kétharmadának nincs már falásrohama. A hányás és hashajtózás hasonlóan csökken, és jelentõs javulás van a hangulatban is. Fontos, hogy a diétázási hajlam lényegesen csökkent a kezelés e formájában. A betegek aggódása az alak és testsúly miatt pedig kevésbé intenzívvé válik.

Eleddig még kevés adat van a kognitív viselkedésterápiának a bulimiára gyakorolt hosszú távú hatásáról. Kezdenek azonban szaporodni a bizonyítékok, hogy a pozitív rövid távú eredmények jól megmaradnak: azaz a kezelés által elõidézett változások állandónak látszanak.

Más kezelések. Sok kezelésre jövõ bulimiást korábban már kezeltek pszichoterápiával, ami sikertelen volt. Vannak viszont más, a kognitív viselkedésterápiától különbözõ pszichológiai kezelések is, melyek bizonyos mértékig hasznosak voltak néhány bulimiás számára. Végeredményben e kezelések egyike sem olyan hatékony, mint a kognitív viselkedésterápiától különbözõ pszichológiai kezelések is, melyek bizonyos mértékig hasznosak voltak néhány bulimiás számára. Végeredményben e kezelések egyike sem olyan hatékony, mint a kognitív viselkedésterápia, de elegendõek lehetnek néhány ember számára. Ezek közé tartozik a viselkedésterápia, a pszichoedukációs módszerek, a fokális pszichoterápiák (mint az "interperszonális pszichoterápia" és a "szupportív-expresszív terápia").

E különbözõ típusú kezelések két variációját néha javasolják. Az egyik betegek csoportjának szimultán nyújtott pszichológiai kezelést jelent. Ezt a kezelési módszert nem tanulmányozták kellõképpen. Úgy tûnik azonban, hogy kissé kevésbé hatékony, mint az egyéni terápia. Az is tény, hogy sok evészavaros ember nagyon érzékeny evési szokásai miatt és arra is, hogy elfogadja azt az ötletet, hogy másokkal együtt kezeljék. A második változat egy pszichológiai kezelés és egy antidepresszív gyógyszer kombinációja. Ismét az a helyzet, hogy ezt sem tanulmányozták még eléggé. Világos azonban, hogy a kognitív viselkedésterápia pozitív eredményeit tekintve, ilyen kombinációs kezelés többé-kevésbé szükségtelen. Mégis lehetnek olyan körülmények, melyek mellett ilyen megközelítés haszonnal járhat. Egy ilyen körülményt a következõ fejezetben tárgyalunk.

Kezelés "lépcsõzetes gondozással"

A bulimiás emberek különböznek abban, hogy mennyi segítségre van szükségük evéssel kapcsolatos problémáik leküzdésében. Néhányan képesek saját maguktól teljesen felépülni, minden külsõ segítség nélkül. Másoknak arra lesz szükségük, hogy felvegyék õket speciális kórházi osztályra. A legtöbben azonban a segítségnek a két szélsõség közötti valamilyen fokát igénylik. Ésszerû javaslat az, hogy a bulimiás emberek ellátását "lépcsõzetes" módon szervezzék: azaz az emberek a gondozás legalacsonyabb szintjét kapnák kezdetben, és a rendszerben afelé haladnának, hogy fokozatosan egyre intenzívebb gondozási szinten lássák el õket, ha és amikor arra szükségük van. A vélemények különböznek arról, hogy pontosan milyen szolgálatok legyenek elérhetõek az egyes szinteken. A 4. ábra olyan lépcsõzetes kezelési programnak az átdolgozása, melyet a Pszichiátriai Királyi Kollégium ajánlott.

Az elsõ szint a szupervízióval, szakmai felügyelettel ellátott önsegítés. Ezen a szinten az emberek önsegítõ kézikönyvet kapnak, melyet egy segítõ személy felügyelete alatt használnak. Ennek a szintnek a szupervíziója, ellenõrzése bárkitõl és számos forrásból jöhet. Nagy-Britanniában a családorvosok és a mellettük dolgozó nõvérek vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy a kezelésnek e szintjét biztosítsák. Szociális munkások, pszichiátriai nõvérek és diétás szakemberek szintén betölthetik ezt a szerepet.

Néhány ember nem lesz képes arra, hogy elegendõ haladást érjen el az 1. szinten. Bizonytalanság van a tekintetben, mi legyen a következõ kezelési szint. A 4. ábrán a második szint az önsegítõ kézikönyv folytatását foglalja magában, míg antidepresszív gyógyszerelés is folyik. Eddig még nincs igazi bizonyíték ennek a kezelési szintnek az alátámasztására. Az ok, hogy miért lehet megfelelõ ez a szint, az, hogy az antidepresszívumok antibulimiás hatásai ösztönzést nyújthatnak egyeseknek abban, hogy szükséges használniuk az önsegítõ kézikönyvet. Az a járulékos hatás is lehetséges, hogy akik jelentõsen depressziósak, javul a hangulatuk.

E könyv második része önsegítõ kézikönyv az 1. szint funkciójának

teljesítésére tervezve.

Minthogy az antidepresszívumok hatása bulimiában csak rövid távúnak bizonyult, itt csupán azért használják, hogy a személynek esélyt adjon az önsegítõ kézikönyv kiaknázására.

Néhány személynek nem sikerül elegendõ haladást elérnie még a gyógyszerek segítségével sem; némelyek pedig nem akarnak gyógyszert szedni. Nekik a következõ kezelési szintre van szükségük, nevezetesen a teljes kognitív viselkedésterápiás kezelésre.

Az a kevés ember, aki nem javul eléggé a 3. szinten, általában azok közé tartozik, akikben a bulimia csak egyet jelent sok nehézség között. Õk további segítséget igényelnek. Ennek a segítségnek a pontos természete problémáik részleges értékelésétõl függ, valamint az elérhetõ helyi kezelési lehetõségektõl. A 4. ábra három lehetséges alternatívát kínál.

Rövid technikai jegyzet

Ez a fejezet rövid beszámolót tartalmaz arról, hogyan ismerték fel a bulimiát mint betegséget, a zavar gyakoriságát, a diagnózisához kidolgozott kritériumokat, és kapcsolatát más evészavarokhoz.

Hogyan ismerték fel a bulimiát?

Sok-sok éve felismerték már, hogy az evés zavarainak természete lényegében pszichológiai. Ezek legismertebbike az anorexia (pontosabb orvosi nevén: anorexia nervosa). Ebben a zavarban szenvedõ betegnek a leírása nagyon régen született, 1694-ben Richard Morton angol orvos tette közzé. Egy fiatal lány betegségét írta le, aki "csupán bõrbe öltöztetett csontváz" volt. Az "anorexia nervosa" fogalmát jóval késõbb vezették be az orvosi irodalomba, 1874-ben Sir William Gull, Viktória királynõ orvosa nevezte így a zavart. Hosszú ideje széles körû egyetértés van arról, hogy mik az anorexia legfõbb jellegzetességei. A 3. táblázat az Amerikai Pszichiátriai Társaság definícióját mutatja be, melyet diagnosztikai kézikönyvük következõ kiadásához javasoltak.

Az 1970-es évek vége felé beszámolók kezdtek felbukkanni egy új evészavarról, melyben a fõ zavar a kontrollálatlan túlevés volt. Az ebben a zavarban szenvedõ emberek a leírások szerint erõsen hasonlítottak az anorexiásokra, kivéve azt, hogy testsúlyuk általában normális volt.

Ennek az újonnan felismert zavarnak számos nevet adtak (ilyen pl. a "bulimarexia" és a "diétázási káosz szindróma"), de két fogalmat fogadtak el a legszélesebb körben, ez a "bulimia" (az USA-ban használták ezt) és a "bulimia nervosa". Ez utóbbi fogalmat Russell professzor vezette be forradalmi hatású cikkében, melyet 1979-ben közölt a Psychological Medicine nevû pszichiátriai folyóiratban.

Ebben 30 olyan beteg klinikai állapotát írta le, akik "az anorexia nervosa ominózus variánsában" szenvedtek, s ezt a zavart "bulimia nervosának" nevezte el. Russell professzor közleménye figyelemre méltó példája annak, hogy egy tapasztalt klinikus élesszemû klinikai megfigyelésének alapján hogyan bukkannak elõ egy korábban le nem írt zavar jellegzetességei. Ez a cikk valószínûleg a legnagyobb hatású közlés, melyet az evészavarok terén publikáltak.

A bulimia definíciója

Russel professzor eredetileg a következõ három részes definíciót javasolta a bulimia nervosa zavarára:

erõs és ellenállhatatlan késztetés a túlevésre;

kísérletek az étel "hizlaló" hatásának elkerülésére önhánytatással, túlzott hashajtóhasználattal, vagy mindkettõvel és

beteges félelem a kövérségtõl.

A következõ néhány év során a klinikusok és kutatók széles körben használták ezt a definíciót a zavarban szenvedõk azonosítására, különösen Nagy-Britanniában és a Brit Nemzetközösségben. Sajnos, a "bulimia" zavarának definiálására használt azon kritériumok, melyeket 1980-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság dolgozott ki, jóval tágabbak voltak, mint Russell kritériumai. Ez némi zavart okozott az orvosi szakirodalomban, különösen azokra a becslésekre vonatkozóan, hogy milyen gyakori a bulimia (l. késõbb). Ennek ellenére egyetértés alakult ki azokról a tényezõkrõl, amelyek meghatározzák a bulimia kialakulását. A 4. táblázat az Amerikai Pszichiátriai Társaság által javasolt legutóbbi formulát mutatja be. (A "bulimia nervosa" kifejezés most már az Atlanti-óceán mindkét partján elfogadott.)

Az A pont úgy definiálja a falásrohamot, mint kontrollálatlan túlevést. A B pont felsorolja a túlevés kompenzálására használt extrém módszerek listáját. A C pont azt rögzíti, hogy a diagnózis megállapításához a zavart evési szokásoknak legalább három hónapja fenn kell állniuk, és elég gyakoriaknak kell lenniük. A D pont állapítja meg a zavar meghatározó jellemzõjeként azt, hogy az önértékelést elõnytelenül befolyásolja a test alakja vagy súlya. Végül az E pont azt mondja ki, hogy ha az elõzõ négy kritériumot teljesíti a személy és az anorexia nervosa diagnosztikus kritériumainak is megfelel, akkor az utóbbi diagnózisnak van elsõbbsége. A zavar jövõbeni kutatásának segítésére alcsoportokat javasoltak, elkülönítve azokat, akik purgálják magukat (hánynak, hashajtóznak vagy vízhajtóznak), és azokat, akik ezekkel nem élnek.

Milyen elterjedt a bulimia?

Russell professzor 1979-es cikkének közlése és a bulimia amerikai kritériumainak 1980-as megjelenése óta számos tanulmányt végeztek azért, hogy meghatározzák a bulimia vagy bulimia nervosa gyakoriságát. Nagyon különbözõ leletekrõl számoltak be. Ez részben azzal függ össze, hogy a zavar különbözõ definícióit alkalmazták. Azzal a ténnyel is kapcsolatos azonban, hogy a kulcsfogalmakat nem definiálták megfelelõ módon. Azok a tanulmányok pl., melyekben amerikai egyetemisták kérdõíveket töltöttek ki, s ebben megkérdezték õket, volt-e valaha falásrohamuk, arról számoltak be, hogy a falásrohamok gyakorisága a 70%-ot is elérte. Hasonló, Nagy-Britanniában végzett vizsgálatok azonban, melyekben azt kérdezték, hogy az embereknek volt-e valaha kontrollálatlan túlevési epizódjuk, 20% körüli arányt mutattak fiatal felnõtt nõk között. Tény, hogy ha az embereknek volt-e valaha kontrollálatlan túlevési epizódjuk, 20% körüli arányt mutattak fiatal felnõtt nõk között. Tény, hogy ha az embereket részletesen meginterjúvoltak evési szokásaikról, és a falásroham szigorú definícióját alkalmazzák, a falásrohamok gyakorisága fiatal felnõtt nõk körében 5 és 10% közötti; s a bulimia nervosa teljes zavarának gyakorisága ezen csoporton belül 1-2% között van.

A bulimia ritka férfiak között.

Az életkor, melyben a bulimia kezdõdik, tipikusan 18 év körül van, bár a legtöbb ember, aki kezelésre jön, 20-as éveinek elején tart. A zavar alkalmanként 13-14 éves lányokban lép fel, de nagyon ritka ennél fiatalabbakban.

Az utóbbi 20 év során úgy látszik, hogy a bulimia sokkal gyakoribbá vált. Nem lehetünk azonban teljesen bizonyosak ebben, mert bulimiás esetek korábban is lehettek felfedezetlenül. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kórelõzményben a bulimia elõfordulása sokkal gyakoribb fiatalabb, mint idõsebb nõkben, ami arra utal, hogy a zavar tényleg gyakoribbá vált az utóbbi években. A helyzet bizonyosan az, hogy azokban az országokban, ahol az anorexia nervosa megtalálható (azaz a nyugati és a gazdaságilag fejlett nem nyugati országokban), az utóbbi években drámai emelkedés következett be a kezelést kérõ bulimiás emberek számában. A bulimia valójában mára egyike lett a leggyakoribb zavaroknak, amellyel a pszichiátriai ambulanciákon találkozunk.

A bulimia és más evészavarok

A bulimia szoros kapcsolatban áll az anorexiával. A bulimiások mintegy harmadának a múltban anorexiája volt, s nagyok sokuknak volt néhány anorexiás tünetük. A két zavarnak sok közös tünete van. Különösen az, hogy az alakra és súlyra vonatkozóan speciális attitûdjeik vannak (l. a C pontot a 3. táblázatban és a D pontot a 4. táblázatban). Világosan kitûnik a 3. és 4. táblázatban felsorolt diagnosztikus kritériumokból: lehetséges az is, hogy valaki eleget tesz a bulimia nervosa négy fõ kritériumának és teljesíti az anorexia nervosa diagnózisához szükséges kritériumokat is. Való igaz, az anorexiában szenvedõk csaknem fele idõszakosan elveszti a kontrollt az evés fölött és túleszi magát. Az utóbbi években egyre inkább felismerték, hogy vannak emberek, akiknek falásrohamaik vannak, de nem tesznek lépéseket a túlevések kompenzálására. Azt javasolták, hogy õket külön csoportba osztályozzák, az evészavarok harmadik típusába, melyet "túlevéses zavarnak" neveznek.

Az 5. ábra azt mutatja, hogyan viszonyul egymáshoz az evészavarok három típusa. A körök mérete nagyjából megfelel annak a gyakoriságnak, amellyel mindegyikük elõfordul. A körök átfedése azt mutatja, melyik diagnózisnak van elsõbbsége. Van egy olyan általános szabály a pszichiátriában, hogy ha valaki két zavarban szenved, akkor az, amelynek nagyobb jelentõsége van a kezelés és prognózis szempontjából, "tromfolja" a másikat, azaz elsõbbsége van a diagnózisban és kezelésben (l. az E pontot a 4. táblázatban). E szabálynak megfelelõen az anorexia nervosa diagnózisa erõsebb, mint a bulimia nervosáé, és a bulimia nervosa diagnózisa tromfolja a túlevéses zavart.

Utószó az elsõ részhez

E könyv elsõ részének az volt a célja, hogy rövid áttekintést nyújtson a bulimia természetérõl. Ha eddig elolvastad, mert problémáid vannak az evéssel, már világos kell legyen számodra, hogy bulimiában szenvedsz-e vagy sem, esetleg e zavar valamilyen változatában. Hasonlóképpen: ha van bulimiás barátod vagy rokonod, már bizonyára kialakult az elképzelésed arról, miféle problémáik lehetnek az étkezéssel, és milyen hatásokat gyakorolnak ezek a problémák életükre.

Ha problémáid vannak az evés kontrollálásával, felmerül a kérdés: mit kezdj velük? Az 5. fejezet röviden körvonalazta a bulimiában elérhetõ kezelési módszereket. Arra is következtethetsz, hogy problémáid nem eléggé súlyosak ahhoz, hogy speciális figyelmet érdemeljenek és talán boldog vagy, ha nem veszel tudomást róluk. Vagy magadra ismerhetsz a bulimiás emberekrõl adott leírásokban és ráébredhetsz, ha eddig ez nem történt meg, hogy segítségre van szükséged. Ebben az esetben bizonyosan el kell olvasnod a könyv második részét. Ez pedig önsegítõ útmutató bulimiás és annak változataiban szenvedõ emberek számára, és gyakorlati vezérfonalat nyújt a felépüléshez. Már igen sok bulimiás használta, jelentõs eredménnyel.

Ha a könyv elsõ részét azért olvastad el, mert aggódsz egy barátod vagy rokonod miatt, aki bulimiás, szintén hasznos elolvasnod a második részt. Segíteni fog annak felbecsülésében, hogy milyen nagy erõfeszítéseket kell tennie annak, aki bulimiában szenved, hogy rendbe jöjjön. Segíteni fog abban is, hogy részt vegyél valakinek a gyógyulásában, aki megpróbálja ezt a könyvet a javuláshoz vezetõ útként használni, anélkül hogy akaratlanul is hátráltatnád ebben.

ELSÕ RÉSZ

Önsegítõ kalauz bulimiások számára

Bevezetés

Sok ember, akinek problémája van az evés kontrollálásával, képes a nehézségek legyõzésére hivatásos segítség keresése nélkül is. Néhányuknak viszonylag rövid ideje vannak problémáik, és zavart étkezésük még nem vált szokássá. Mások már évek óta problémákkal küzdenek, de sohasem kerítettek sort komolyan arra, hogy megpróbáljanak valamit tenni a jobbulásért. Néhány ember számára az evési szokások normalizálásának folyamata viszonylag egyszerû dolog: elkezdeni újra értelmesen enni. Sok más ember számára a feladat nagyon nehéz, de valahogyan mégis megoldják. Sikerül megállítaniuk a falásrohamokat. Abbahagyják az önhánytatást. Abbahagyják a hashajtózást. Rendes ételeket esznek szabályos idõrendben. És ami a legfontosabb, az étel és evés megszûnik uralni életüket, valamint eltûnik az erõs aggodalmaskodás a súlyukkal és alakjukkal kapcsolatosan. Más szóval, újra normális életet kezdenek folytatni.

Szomorú, de sok más, nagyon hasonló problémákkal küszködõ ember speciális klinikákon tûnik fel, mert ismételt kísérletek után is képtelen saját magától javulni. Nem szükségszerûen arról van szó, hogy a gondjaik hosszabb ideje állanak fenn, vagy evési szokásaik súlyosabban zavartak. Csupán arról, hogy azok a dolgok, melyeket megpróbáltak a helyzet javítására, egyszerûen nem mûködtek. Gyakran pedig õk rontották erõsen a helyzetet. Mármost természetesen sok bulimiás személynek szakember segítségére van szüksége és fontos, hogy ilyen segítséget keressen és megkapja azt. Sokaknak sikerülne evési szokásaikat normalizálni saját erõbõl, ha tudnák, hogyan lássanak neki. Ez az önsegítõ útmutató azért készült, hogy vezérfonalat nyújtson azoknak az embereknek, akik saját maguktól akarnak megpróbálni javulni, de bizonytalanok, hol kezdjék.

Kinek szántuk ezt az útmutatót?

A következõ vezérfonalak olyan embereket céloznak meg, akiket a "klasszikus bulimia nervosa"-ként említhetünk: vagyis azokat, akik rendszeresen elveszítik a kontrollt evésük fölött és falásrohamaik vannak, megpróbálják kompenzálni a túlevéses epizódokat extrém módokon (pl. koplalással, hányással vagy hashajtók szedésével), és akik alakjuknak, súlyuknak nagy személyes jelentõséget tulajdonítanak, oly mértékben, hogy a testsúllyal és alakkal kapcsolatos aggodalmak uralják életüket.

Természetesen sok olyan ember van, akire nem illik elég jól ez a leírás, de némely jellemzõ igen. Lehet, hogy nagyon ritkán van falásrohamuk. Lehet, hogy nincs falásrohamuk, de rendszeresen hánytatják magukat étkezések után vagy bármilyen étel elfogyasztása után, amit potenciálisan hizlalónak vélnek. Lehet, hogy náluk váltakoznak a viszonylag normális evés idõszakai és a szigorú fogyás céljából végzett koplalás napjai. Lehetséges, hogy rendszeresen szednek hashajtókat, hogy kompenzálják azoknak az ételeknek a fogyasztását, melyeket hizlalónak tekintenek. A következõ útmutatás valószínûleg hasznukra válhat nekik is. Bár néhány tárgyalásra kerülõ dolog talán nem illik rájuk, az általános alapelvek minden emberre vonatkoznak, akinek nehézségei vannak az evés kontrollálásában és normalizálni akarják zavart evési szokásaikat, a testsúlyra és alakra vonatkozó aggodalmaikat pedig kezelhetõbb, jobb kilátások felé fordítani.

Kinek nem alkalmas ez az útmutató?

A bulimiás embereknek hat ilyen kategóriájuk van, s számukra ez a könyv valószínûleg nem megfelelõ.

Néhányuknak akik mereven be vannak zárva súlyosan zavart evési szokásaik rendszerébe, valószínûleg nem reális az az elképzelés, hogy saját maguktól képesek kitörni ebbõl. Fontos hozzátenni ehhez, hogy sok ember, aki nem tartozik ebbe a kategóriába, azt gondolja, hogy ide sorolható. Ha készen állsz arra, hogy megpróbáld megváltoztatni jelenleg evési szokásaid néhány vonását, akkor biztosan nem tartozol ebbe a kategóriába.

Egyeseknek, akik a társas életet tekintve teljesen izoláltak, nagy szükségük lehet egy terapeuta támogatására és bátorítására, akit rendszeresen látogathatnak.

Némelyek, akik annyira elkedvetlenedtek, hogy nem képesek összeszedni energiájukat a változás kipróbálásának elkezdéséhez, valószínûleg nem fogják tudni használni az útmutatót.

Azoknak, akiknek igen alacsony a testsúlyuk (és a bulimia mellett anorexia nervosában is szenvednek), elképzelhetõ, hogy az ebben az útmutatóban lévõ vezérfonalak valójában inkább kárt okozhatnak, mintsem javítanák a helyzetet.

Vannak, akik evészavara csupán kis része sokkal szélesebb körû zavaroknak, mint amilyenek az alkoholproblémák, az önsebzés (mint pl. saját maguk vagdosása vagy ismétlõdõ gyógyszer-túladagolások) és ezek rokonai; õk több segítséget igényelnek, mint amennyit ez a könyv nyújt.

Akik olyan testi betegségben szenvednek, melyet az evés jelentõsen befolyásolhat (ilyen a cukorbetegség), és a terhes nõk orvosi felügyeletet keressenek.

Ha ennek a hat kategóriának egyikébe vagy többe is tartozol, szakember segítségére van szükséged, és konzultálnod kell háziorvosoddal a kezelésre való beutalásról. E csoportok mindegyike számára speciális kezelések állnak rendelkezésre, és a segítség kilátásai jók, ha ilyen kezelést kapnak. Hangsúlyozni kell viszont, hogy ez az útmutató valószínûleg segíthet a bulimiában és a kapcsolódó problémákban szenvedõk nagy többségének.

Néhány megfontolandó kérdés

az indulás elõtt

Az elsõrendû fontossági sorrendek megváltoztatása

Az evési nehézségek legyõzése ritkán könnyû, általában valóban nagyon kemény feladat. Lényeges éppen ezért, ha komoly erõfeszítést akarsz tenni ennek érdekében, hogy e célnak elsõrendû fontosságot tulajdoníts életedben. Evési szokásaid normalizálása legyen az elsõ legfontosabb teendõd; egyéb dolgaid, felelõsségeid e fontosság mögé sorakozzanak fel. Ez elég szörnyû tanácsként hangozhat. Úgy is érezheted, hogy ez teljesen elveid ellen van, melyek a "saját erõbõl" való cselekvést hirdetik. Valójában azonban ez a felelõsségteljes teendõ, mert csak az evési problémák leküzdése által teljesítheted megfelelõen tágabb személyes és társadalmi kötelezettségeidet. Ezért ha saját problémáidnak vonakodsz ilyen nagy fontosságot tulajdonítani mások szükségleteinek a rovására, megnyugtathatod magad, hogy mindenki másnak a legjobb érdekeit szolgálnád, ha így tennél.

Miért éri meg változni?

Miközben igaz, hogy nehéz legyõzni a bulimiát, erre vállalkozni rendkívül megéri. A legtöbb embernek ez a következtetés annyira nyilvánvaló, hogy alig érdemes hangsúlyozni. Néhányan azonban bizonyos mértékû meggyõzést igényelhetnek. Három fõ ok van, miért éri meg a befektetett erõfeszítést az evési szokások normalizálása.

Pszichológiai okok. Számos pszichológiai következménye van a bulimiának és az evési szokások társuló zavarainak, melyek miatt érdemes legyõzni ezeket a problémákat. Jelentõs bûntudat és szégyen gyakran övezi a falást és hányást. Ez az embereket titkos és magányos létezésre kényszeríti, néha évekre és másoknál alacsonyabb rendûnek érzik magukat - sõt, néha meglehetõsen értéktelennek. Ugyanígy súlyos depresszió gyakran fellép a falásroham után, és jó ideig eltarthat. Néhány embernek vad hangulati hullámzásai vannak, rendszerint annak függvényében, hogy milyen mértékben képesek kontrollálni evésüket. Így gyorsan változnak az extrém boldogság érzésébõl a végsõkig nyomorult állapot érzéséig. Az emberek gyakran szorongást élnek át olyan helyzetben, ahol ételnek vannak kitéve, mint a szabadban evés, mások elõtt evés, vagy egyszerûen étel készítése mások számára. A testsúllyal, alakkal, étellel és evéssel kapcsolatos állandó aggodalmaskodás gyakran megnehezíti a koncentrációt. Tényleg gyakori az az érzés, hogy életüket teljesen uralják az étellel és evéssel kapcsolatos gondolatok, a súlyra és alakra vonatkozó aggódások. A normális evési szokások visszaállítása sok ilyen nehézséget megfordít és nagy lépést jelent mások megoldásában.

Társadalmi okok. A bulimia nagy vámot szed társas életedben. A személyes kapcsolatokat rosszul befolyásolja. A legrosszabb esetben a falásrohamok és hányások naponta sokszor fordulnak elõ és egyszerûen nincs idõ arra, hogy megközelítõleg normális életet éljen az érintett. A társas élet nagy része más emberekkel való evést is magába foglal. Sok bulimiás úgy oldja meg ezt a különös problémát, hogy mindig egyedül eszik. Az is gyakori, hogy kövérnek és visszataszítónak érzik magukat falásroham után és nem akarják, hogy bárki is lássa õket. Ezért elkerülik a társaságot és újra az egyedüllétet választják. Sajnos, ilyen körülmények között sokkal valószínûbb, hogy falásroham jelentkezik. A családi kapcsolatok igen gyakran feszültté válnak.

A munka ráadásul számos okból hátrányosan befolyásolt. Az étellel kapcsolatos helyzetek különösen problematikusak. Nagy nehézségeket jelenthet, pl. a közös ebéd, menza, a kávézás és teázás. És amit fentebb említettük, az étellel és evéssel kapcsolatos gondolatok, a súly és alak miatti aggodalmak olyan mértékben zavarhatják a koncentrálóképességet, hogy az a munkateljesítmény rovására megy. Az emberek nehezen tudják követni, mit is csinálnak; lehetetlennek találják, hogy egy bizonyos feladatra koncentráljanak, ami pl. arra vezethet, hogy valamit újra és újra elolvasnak, meglehetõsen képtelenek arra, hogy bármit is felfogjanak.

Ha valaki elég jól meg is birkózik a dolgokkal, a depresszió és értéktelenség érzése, melyet a falásroham és hányás okoz, azt éreztetheti vele, hogy általában nem megfelelõen mûködik, s önbizalom nélküli a munkában és a társas életben. Ezek a nehézségek jelentékeny módon javulnak, ha az evési szokások újra normálissá válnak.

Orvosi okok. Számos lehetséges orvosi szövõdmény társul a bulimiához. Egyesek a falásrohamok következményei, mások azoknak a módszereknek köszönhetõk, melyeket az emberek a túlevések kompenzálására vezetnek be (hányás, hashajtózás és így tovább). E szövõdmények némelyike gyakori, mint a hasi fájdalom, a nyálmirigyek duzzanata és a torokfájdalmak. Ritkán súlyosabb komplikációk is lehetnek, mint a gyomorfal vagy a nyelõcsõ károsodása. Az ismétlõdõ hányás és a gyakori hashajtóhasználat megzavarhatja a test folyadékegyensúlyát és hypokalaemiához (alacsony káliumtartalom a vérben) vezethet, amely szívritmuszavarokat okozhat. Mindezek a lehetséges testi kockázatok megerõsítik azt az érvet, hogy megéri erõfeszítést tenni a javulásért. Fontos hangsúlyozni, hogy a testi szövõdmények többsége visszafordítható. Amikor tehát a normális evési szokások visszatérnek, a test visszaigazodik, visszatér az egészséges állapothoz.

A bulimiások zavart evési szokásai komplikációkat okozhatnak a terhesség lefolyásában is. Ha terhes vagy és falási rohamaid vannak, diétázol, hánysz, hashajtózol, vízhajtózol vagy más gyógyszereket szedsz, ezeket a dolgokat õszintén meg kell tárgyalnod háziorvosoddal.

Ezek néhány olyan okot jelentenek, miért is érdemes elkötelezned magad amellett, hogy legyõzd evési nehézségeidet. Nincs kétség, hogy vannak mások is, talán kényszerítõbb személyes okok, hogy így tegyél. Bármilyen különös okod is van a változás akarására, fontos hangsúlyozni az elején, hogy nem leszel képes abbahagyni a falást és visszatérni a normális evésre, hacsak nem vagy nagyon erõsen motiválva arra, hogy így tegyél. Továbbá: ha valóban meg akarsz változni és készen állsz arra, hogy erõsen elkötelezd magad e mellett, minden okod megvan annak elvárására, hogy sikeres leszel.

Most van a megfelelõ idõpont arra,

hogy megbirkózz evési problémáiddal?

Érdemes megfontolni, mielõtt továbbhaladsz ebben a könyvben, vajon most van-e a megfelelõ ideje annak, hogy megbirkózz ezzel a problémával. Ha éppen szabadságra készülsz két héten belül, vagy hamarosan vizsgáznod kell, nem tudod kellõen a következõkben körvonalazott elveknek szentelni magad. Ilyen körülmények között az lenne a legjobb, ha elhalasztanád a program elkezdését a megfelelõ idõpontra, és akkor teheted meg a szükséges kötelezettségvállalást. Ha csak félszívvel kezded el és nehézségekbe ütközöl, elvesztheted tartásodat és elkedvetlenedhetsz, esetleg feladhatod olyasmi miatt, ami mûködhetne a megfelelõ körülmények között. Másrészt ha nincs más komoly okod arra, hogy ne kezdd el a programot most, mint a két fenti példa, el kell köteleznek magad a kezdésre a közeli jövõ meghatározott idõpontjában. Mindig lesz elég hétköznapi ok, hogy a program elkezdését halogasd, és gyanakvónak kell lenned a "gyenge" ürügyekre.

"Miért nem tudom abbahagyni

a túlevéseket?"

Mielõtt elkezdenéd a programot, melyet követned kell az evésre vonatkozó nehézségeid legyõzésében, érdemes leírni azokat a tényezõket, amelyek megakadályozzák a bulimiásokat abban, hogy spontán módon javuljanak. Furcsának tûnhet, hogy a bulimia folytatódik, bár a bulimiára jellemzõ viselkedésformák olyan ellentétesek azzal, ahogyan viselkedni akarnak, és a betegség olyan nyomorulttá teszi õket. Ennek az oka, hogy az emberek akaratlanul is olyan problémaleküzdõ módszereket vesznek fel, melyek ellenkezõ hatással járnak. A koplalás pl. a falásroham után idõlegesen jó érzést okozhat, de egyúttal jelentõsen növeli annak esélyét, hogy újból falásrohamod lesz. A három fõ tényezõ, mely a bulimia fenntartását szolgálja, a 6. ábrán látható.

Diétázás

A legtöbb fiatal nõ néha diétát folytat fogyás céljából. Szomorú tény viszont, hogy az erõfeszítés, az elkötelezettség, és a diétával foglalkozó irodalomba és fogyókúrákba ölt pénz ellenére ezek a

kísérletek ritkán sikeresek. Bizonyítékok vannak továbbá arra, hogy a diétázás az evést serkentõ élettani és lélektani nyomást fejt ki az emberekre, és paradox módon túlevést okoz. A bulimiás emberek nagy többségében a falásrohamok diétázás után kezdõdtek. És mindegyikükben a diétázás az, ami fenntartja a falásrohamokat. A bulimia legyõzése céljából és azért, hogy biztos légy abban, képes vagy normálisan enni, teljesen fel kell hagynod a diétázással. Ez természetesen borzalmas kilátásnak tûnik olyan ember számára, aki évek óta diétázik és meg van rémülve attól, hogy a diétázás abbahagyása elkerülhetetlenül hízáshoz vezet. Bárki számára azonban, aki ezt a könyvet olvassa abban a reményben, hogy evészavarával való küzdelmében segítséget nyújtó információkhoz jusson, egyszerû igazságnak látszik, hogy a diétázás nem mûködött: csaknem biztosan nagyobb a testsúlyod annál, amennyit szeretnél, és noha fogyni akarsz, idõnként elveszted a kontrollt és zabálsz, ami garantáltan megakadályozza a fogyást. Az is igaz, hogy a legtöbb ember jelenlegi testsúlya valójában nagyobb, mint amikor diétázni kezdtek. Bárkinek, akinek falásrohamai vannak, tényleg érdekes lenne megkérdeznie magát, hogy egy típusos héten elfogyasztott átlagos kalóriaszám valóban kevesebb-e, mint amennyi akkor lenne, ha nem lennének falásrohamai és nem diétázna, hanem ehelyett rendes, szokásos étrendet enne. Nagyon nehéz megválaszolnia ezt a kérdést annak, akinek az evési szokásai komolyan zavarttá és rendezetlenné váltak. Az igazság mégis az, hogy bármilyen erõfeszítést is tesz valaki a túlevés kompenzálására, nagy kalóriatartalmat fogyaszt el a falásroham során; és valóban megszokott dolog az, hogy akik a diétázás és túlevés szokását rendszeres étrenddel helyettesítik, nem híznak. Néhányan tulajdonképpen fogynak is. Nagyon ritka, hogy a normális étkezés jelentõs hízáshoz vezet.

Elolvasva az elõzõ szakaszt, elgondolkodhatsz: "nos, ha nincs megengedve, hogy diétázzam, ez a program nem nekem való". Ez érthetõ válasz; de a leghatározottabban meg kell ismételni, hogy a diétázás nem mûködött számodra és ez az egyik fõ tényezõ, mely túlevést okoz. Válaszolhatsz erre azzal: igaz lehet, hogy a diétázás kurdarccal járt abban az értelemben, hogy evésed rendezetlen és kontroll nélküli. Mégis arról van inkább szó: ha nem diétáznál, még rosszabb lenne a helyzet, mert sokkal többet ennél és híznál, s pillanatok alatt kövér lennél. Ez sok bulimiás ember nagyon erõs meggyõzõdése és kényszerítõ félelme. Olyan meggyõzõdés viszont, mely csaknem bizonyosan hamis és olyan félelem, mely szinte biztosan alaptalan. Az igazság az, hogy a legtöbb ember számára a diétázás és túlevés viselkedésmintájának helyettesítése normális étrenddel nem befolyásolja érdemlegesen a testsúlyukat. Nagyon nehéz lesz annak, akinek ilyen meggyõzõdése és félelme van, elfogadnia hitének ezt a cáfolatát. Az egyetlen elõrevivõ út a következõ kísérlet kipróbálása: határozd el magad egy négyhetes kísérleti idõszakra és ragaszkodj az ebben az útmutatóban kifejtett mindegyik elvhez, és négy hét után mérd fel, van-e javulás evési szokásaidban és mi történt a testsúlyoddal. Az e kérdésekre adott válaszok segítenek annak eldöntésében, érdemes-e folytatni a programot.

Purgálás (hányás és hashajtózás)

A hányás serkenti a túlevést. Nagyon gyakori, hogy arról számolnak be, amikor elõször felfedezték a hányást mint testsúlycsökkentõ módszert, egészen fel voltak dobva. Hirtelen azt ehettek, amit akartak anélkül, hogy befolyásolta volna súlyukat. Hamarosan azonban rájöttek, hogy korántsem felszabadító dolog, a hányás csapda: a hányás több evéshez vezet, ez viszont több hányást okoz. Bûvös kör alakul ki, melyben részben a hányás stimulálja a falásrohamokat. Tény, hogy sok bulimiás tapasztalja a következõt: ha tudja, hogy a körülmények olyanok, ahol nem tud hányni (pl. hosszú autóútra megy barátokkal), ez az evést átmenetileg fékezi. Ennek az értelme az volna annak a bulimiásnak számára, aki normalizálni akarja evési szokásait, hogy a hányás abbahagyása az evés fölötti több kontroll gyakorlására fogja serkenteni. Ez természetesen nem ilyen egyszerû, és a hányás abbahagyása, mint a túlevés következményeitõl való megszabadulás módszere távolról sem könnyû. Bizonyos mértékig ugyanaz az érv vonatkozik a hashajtóhasználatra (l. alább a "Néhány tanács..." címû szakaszt).

Depresszió

A depresszió gyakran falásrohamokra készteti a bulimiás egyént. A túlevés pedig depressziós hangulatot okoz. Így egy másik bûvös kör alakul ki. Ha mármost erõfeszítést teszel, hogy ne legyenek falásrohamaid, akkor meg kell próbálnod megszakítani ezt a kört. A túlevésen kívül persze sok más dolog is depresszióssá tehet, s így közvetett módon túlevéshez vezet. Ebbõl az következik, hogy fontos megvizsgálnod azt, hogy életednek mely részei nem kielégítõek és depresszió érzését kelthetik benned, és meg kell kísérelned a megoldás megtalálását ezekre a nehézségekre (l. a problémamegoldásról szóló tanácsot alább a 4. lépésnél).

Más tényezõk, melyek fenntarthatják a falásrohamokat

Sok más faktor is hozzájárulhat a falásrohamok fenntartásához. Fontos tényezõ a nagyon alacsony testsúly. Ez rendszerint nem jelent problémát bulimiában, mert a legtöbb beteg a normális testsúlyhatárok között van. Néhány embernek viszont, akinek testsúlya nagyon alacsony, a teste ténylegesen éhezési állapotban van, és ez önmagában okozhat tálevéseket. Az ilyen helyzetben lévõ emberek esetében a tálevés nem gyõzhetõ le teljesen, hacsak nem engedik meg testsúlyuknak a normális, egészséges szintre való emelkedést (l. a 3. lépést: "A túlevés megelõzését célzó beavatkozások megtanulása").

Szükséged van segítségre

az útmutatóban nyújtottak mellett?

Az alább kifejtendõ vezérfonalak lényegében gyakorlatiak. Az evési problémák valódi értékének az elfogadásából erednek: abból, hogy vannak emberek, akiket zavar az, hogy képtelenek kontrollálni evésüket és akik segítséget óhajtanak evési szokásaik normalizálásában. Az útmutató azért készült, hogy ezeknek az embereknek olyan eszközöket nyújtson, melyekre szükségük van a felépüléshez. A vezérelvek ezért elsõsorban nem abban szándékoznak segítséget nyújtani, hogy mély okokat fedezz fel, melyek evészavarodhoz vezethettek. Ennek a magyarázata egyszerûen az, hogy a rejtett okok felfedésének folyamata nem szükséges az evési szokások normalizálásához. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen lehetséges egy bulimiás számára, hogy egyszerûen az evési szokások, valamint a súllyal és alakkal kapcsolatos attitûdök megváltoztatására való koncentrálással gyõzze le evési problémáit. Tekintve ezt a lehetõséget, célszerûnek tûnik részletezni, hogyan érhetné el valaki ezt a célt saját erõbõl. Néhány ember természetesen úgy érezheti, hogy problémát, beleértve evészavarát is, közvetlenül korai élményeinek bizonyos aspektusaiból erednek, melyeket mélyebben meg akarnak érteni, és igazán úgy érezhetik, hogy egy pszichoterápiás kezelés segítené õket e tekintetben. Néhány ember hasonlóképpen úgy vélheti, hogy tanácsadás segítene neki az élet mindennapos stresszhelyzeteinek kezelésében. E könyvben kifejtett vezérfonalak követése nem ütközik ezen lehetõségek egyikével sem. A pszichoterápia és tanácsadás nem áll ellentétben azzal, hogy magad is foglalkozz evési problémáiddal; azt is tapasztalhatod, hogy tulajdonképpen segítenek téged abban, hogy sikeresen használd az útmutatót. Hangsúlyozni kell azonban, hogy amíg ezek vagy segítenek, vagy nem, rendszerint teljesen érthetõ dolog azt elvárnod, hogy képes legyén újra rendet rakni evési szokásaidban ilyen további segítség nélkül.

Az önsegítõ program

Ennek az önsegítõ programnak nem szándéka, hogy átfogó katalógusa legyen mindennek, ami elképzelésünk szerint segíthet valakit evési szokásainak rendezésében. Hatalmas feladat lenne ilyen gyûjteményt összeállítani, mert nagyon sokféle emberre alkalmazható igen sok variációt kellene tartalmaznia. Az is zavaró lenne, hogy valaki megtalálja a saját módját, és az valószínûleg nem nagyon lenne segítségére sok más embernek. Ehelyett a jelen útmutató egy önsegítõ program alapelemeibõl áll. Sok sajátos részletet neked kell kitöltened és ezek attól függenek, hogy milyenek az egyéni körülményeid, és milyen személyiségû ember vagy. Az útmutatót olyasminek terveztük, amit alapvetõ kezelésnek lehetne hívni, azaz olyan minimális követelményeket tartalmaz, melyek az evési szokások rendbetételéhez szükségesek. Ez a minimális kezelés a következõ feltételezésbõl indul ki: sok bulimiásnak elegendõ segítség az, ha képessé válik arra, hogy szakember segítsége nélkül bánjon evési problémáival. Fontos viszont ismét kijelenteni azt, hogy vannak, akiknek ez nem elegendõ, s számukra lényeges dolog háziorvosukkal konzultálnia arról, hogyan találnak ilyen segítséget.

Az alább leírt kezelési program erõsen strukturált, lépésekre bontott. Feltételezi, hogy le akarod gyõzni evési nehézségeidet és tanácsot szeretnél, hogyan fogjál hozzá. Ezt a tanácsot adja meg a könyv. Természetesen teljes egészében rajtad áll, a tanácsok mely részletét fogadod el és melyeket nem. A program minden alkotórésze ismert módon segít bulimiásoknak, akik speciális klinikákon kapnak kezelést, és minél több olyan tanácsot választasz ki, amelyet nem akarsz követni, annál kevésbé valószínû, hogy a program segíteni fog neked az evés fölötti kontroll visszaállításában. Megfordítva: annak a mértéke, hogy ez az útmutató mennyire lesz hasznos számodra, attól függ, mennyire szigorúan ragaszkodsz a vezérfonalakhoz. Bizonyos értelemben, ha az útmutató segít neked, szükséges az, hogy teljesen megbízzál benne, többé-kevésbé hittételként. Tekintve azonban, hogy eddig elolvastad a könyvet, és valószínûnek tûnik, hogy nem tudod, hogyan segíts magadon, olyan hitbéli cselekvés ez, melyet bizonyára érdemes megtenni, legalábbis próba szerencse alapon.

Az alábbi kifejtett önsegítõ program jelentõs igényeket támaszt veled szemben. Ahogy tovább olvasod, esetleg elárasztva is érezheted magad, hogy mennyi mindent kell tenned evési problémáid megoldásáért. Ne légy nagyon elcsüggedve. Elõször is, a program lassan épül fel, lépésekben, és beállíthatod a tempót. Másodszor, bár a program meghatározott lépéseket részletez, melyeket a javulás érdekében meg kell tenned, nem az a szándékunk, hogy mindig ezeket a lépéseket kell követned. Ennek a kezelésnek a célja igazából az, hogy képes legyél olyan helyzetet elérni, melyben az étel nem jelent többé fenyegetést számodra, ahol normálisan, örömmel, valamint a súlyod és alakod miatti szorongások nélkül tudsz enni. Ilyen cél eléréséhez azonban végig kell járnod egy utat, melyen sûrûn elõfordul az ételrõl, evésrõl, súlyodról és alakodról való gondolkodás. Más szóval azért, hogy megszabadítsd magadat szorongásaidtól, egy idõre szükséged lesz arra, hogy különös figyelmet szentelj evésedre, aggodalmaidra a súllyal és alakkal kapcsolatosan. Egyénenként nagyon változik, hogy mennyi idõbe kerül a felépülés. A legtöbb bulimiás, aki haszonnal tudja forgatni ezt a könyvet, körülbelül hat hónap alatt dolgozza át magát rajta. Néhányan rövidebb, mások hosszabb idõt igényelnek ehhez. Hiba lenne ebben a szakaszban azon aggódnod, mennyi idõdet veszi ez igénybe. Ha azonban úgy találod, igazi erõfeszítést tettél, hogy használd a könyvet és egyáltalán nem voltál képes haladást elérni mondjuk hat hét alatt, akkor érdemes abbahagynod az egyedül való próbálkozást, s beszéld meg háziorvosoddal a további segítség megtalálását. Másrészt viszont ha csak egy kis javulást is elértél néhány hónap után, akkor ameddig javulsz, megéri kitartani.

A hat lépés

Az önsegítõ programnak hat lépése van. Ezeket a 7. ábrán soroljuk fel, és a hat lépés a megadott sorrendben követi egymást étkezésed rendszeres ellenõrzésének bevezetése (1. lépés), aztán továbblépsz az étkezési terv felállítására (2. lépés), míg az önellenõrzést folytatod; az étkezési terv kialakítása után továbbmehetsz annak megtanulására, hogyan avatkozz be a nehézségek idején (3. lépés), az étkezési terveddel összefüggésben (míg folytatod az étkezés ellenõrzését), és így tovább. Minden lépés végén van egy "áttekintõ doboz". Ez olyan kérdéseket tartalmaz, melyeket meg kell kérdezned magadtól és az általad elért javulásra vonatkozik. Csak akkor kell továbblépned a következõ lépésre az útmutatóban, ha mindegyik kérdésre igennel tudsz válaszolni.

Hogyan használd ezt az útmutatót?

Ez az útmutató rengeteg információt tartalmaz. Ha végigolvasod, félreteszed, és megpróbálod egybõl követni a tanácsokat, nem fog sikerülni. Lényeges, hogy olyan sorrendben kövesd a lépéseket, ahogyan egymás után jönnek, és csak akkor haladj tovább a következõ lépésre, ha készen állsz rá. Jó elképzelés az, hogy elõször érdemes elolvasni az egész könyvet egy általános kép kialakításához a benne lévõ információknak a természetérõl. Néhány embernek, akinek komoly nehézségei vannak a koncentrálással, az egész könyv átolvasásának a kívánalma ijesztõ lehet. Érdemes ekkor csupán tíz percet a könyv átlapozásával tölteni, talán csak a címek és alcímek elolvasásával; ez elegendõ lesz arra, hogy hozzávetõleges elképzelés alakuljon ki arról, mi is van az útmutatóban. A könyv átolvasása (vagy átlapozása) után készen állsz az 1. lépés megtételére. Mégsem fogsz azonban elég részletesen arra emlékezni egy olvasás után, mit is tartalmaz az 1. lépés, így újra el kell olvasnod. Tulajdonképpen újra érdemes magaddal vinned mindenhová. Segíthet, ha megjelölöd azokat a szakaszokat, melyek különösen fontosak ahhoz, ahol tartasz a programban. Ráadásul ha megpróbálsz az útmutatóból egy tanácsot követni, vagy annak érdekesebb, fontosabb részét, és nem úgy mûködik, ahogyan eltervezted, vissza kell menned a megfelelõ szakaszhoz, újraolvasnod, és megpróbálnod meghatározni, miért mentek rosszul a dolgok, és mit kell javítanod a következõ alkalommal a siker esélyein.

Egy segítõ megkérése

Az a néhány ember, akinek az étkezése nem nagyon súlyosan zavart, képes lesz teljesen egyedül is használni ezt a kézikönyvet. Sok bulimiás számára azonban ez irreális elvárás. Az a probléma, hogy bármilyen keményen is próbálsz ragaszkodni a kezelési programban kifejtett vezérfonalakhoz, lesznek olyan idõszakok, amikor a dolgok nem mennek jól. Ilyenkor nehéz nem elcsüggedni, magadat hibáztatni, és azt érezni, hogy szeretnéd feladni az egészet. Ha van valaki, aki meghallgat ilyenkor, akivel át lehet tekinteni, mi is történt és mit tudnál tenni, ez felbecsülhetetlen lehet. Ilyen személy lehet egy közeli barát vagy rokon. Általában azonban jobb, ha ez a segítõ olyasvalaki, akivel nem vagy szoros kapcsolatban mindennapos életedben; valaki, aki kevésbé intim viszonyban van veled, ezért tárgyilagosabb lehet. Sokkal jobb a háziorvosodat vagy a körzeti ápolónõt választani, mint egy barátodat. Különösen sokat segít, ha segítõddel rendszeresen találkozol. Ideális esetben ennek hetente kellene történnie az elsõ idõszakban, de hamarosan ennél kevésbé gyakori is lehet.

Ennek az útmutatónak a végén van egy rövid fejezet a segítõk számára (l. Függelék). Ezt mutasd meg annak a személynek, akit megkérsz, hogy segítsen neked.

A folyamatos munka megtartása:

légy elkészülve a küzdelemre

Gyakori dolog, hogy miután alaposan elolvassa valaki ezt az útmutatót, úgy érzi, fel van töltõdve lelkesedéssel, hogy megbirkózzon evési nehézségeivel, amikor azonban valami rosszul megy, nemritkán érzik úgy az emberek elõször, hogy teljes kudarcot vallottak és soha nem érnek el sikert. Lényeges hangsúlyozni, hogy ha könnyû lenne evési problémáid legyõzése, már régen rendbejöttél volna. Ez küzdelem lesz, és lesznek idõk, amikor nem tudsz annyit elérni, amennyit akarsz. Ha azonban megpróbálod követni az útmutatóban közölt fõ gondolatokat, akkor erõfeszítést teszel az evés fölötti kontroll megszerzésére; és bármilyen siker végeredményben javulás, melyre további javulások épülhetnek. Ne képzeld azt, hogy holnaptól követheted az útmutató összes vezérelvét és ezért soha többé nem lesznek falásrohamaid. A felborult evési szokások helyettesítése normális étkezési mintával rendszerint lassú és fájdalmas folyamat, melyben igen sok kísérlet kudarcot vallhat. Ha azonban igenis megpróbálod az útmutató vezérfonalát követni és ésszerû döntéseket hozol arról, hogyan folytasd, haladni fogsz. És ha haladsz, még ha lassan is, megéri ragaszkodni hozzá. Sok ember úgy találja, hogy egy bizonyos pontnál, talán néhány hónappal a kezdet után, a dolgok hirtelen jóval könnyebbekké válnak és a normális evés életkilátásai olyan lehetõséggé válnak, amelyet eredetileg elképzeltek. Ezért ha csupán döcögve is haladsz elõre, megéri folytatni és várni az áttörést.

Néhány tanács a testsúlyról

és súlykontrollról

Az önsegítõ program hat lépésének leírása elõtt fontos, hogy birtokában légy bizonyos információknak, melyek segítségedre lehetnek. Különösképpen hasznos volna újra átgondolni, mi számodra a megfelelõ súly. Segítene, ha saját súlyod mérésének szabályos rendszerét kidolgoznák, és érdemes végiggondolni, hogy a hányás és hashajtózás valójában mennyire hatékony módja a nemkívánt kalóriáktól való megszabadulásnak.

Mennyinek kell lennie testsúlyodnak?

Nagyon nehéz bárkinek is megmondania, hogy mennyi a "helyes" súly számodra. Néhányan úgy érvelnek, hogy súlyodnak nem szabad több mint 15%-nál lejjebb esnie a kornak, magasságnak és nemnek megfelelõ átlaghoz képest. Ennek az érvnek az alapja az, hogy ilyen súly alatt az éhezés élettani és lélektani hatásai gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy normálisan tudj enni. Mások azt hirdetik, hogy a "helyes" súly az, amennyi az evészavar elõtt voltál. Mindkét definíció segíthet sok esetben, de egyik sem teljesen kielégítõ. Azok, akiknek a rokonai mindannyian túlsúlyosak, s akiknek a természetes testsúlyuk magasabb az átlagnál, éhezési tüneteket tapasztalhatnak jóval azelõtt, mielõtt elérnék az átlag alatt 15%-kal lévõ határt. Sok bulimiás számára pedig, akinek hosszú ideje vannak ilyen vagy olyan módon zavart evési szokásai, lehetetlen megállapítani olyan idõpontot, amikor evése eléggé normális volt ahhoz, hogy meghatározzuk a természetes testsúlyt.

A megfelelõ testsúlyok tartományát a 8. ábra mutatja. Talán segíthet neked abban, hogy megállapítsd, mi lenne a normális testsúly egy olyan magas személy számára, amilyen te vagy. Érdemes lenne megfontolnod, hogyan viszonyul az ábrában bemutatott normákhoz az a súly, amennyi ideális esetben lenni szeretnél. Sok bulimiás nagyon alacsony súlyú szeretne lenni, s ha õk javulóban vannak evési

zavarukból, és sikerül normálisan enniük, fel fogják adni ezt az alacsony súly iránti vágyukat, sokkal reálisabb célsúly-tartománnyal helyettesítik azt.

A természetes testsúly egyénenként meglehetõsen változó. A "természetes" súly azt a súlyt jelenti, melyhez tested beállítaná magát, ha teljesen normálisan étkeznél. Ezt a súlyt két tényezõ befolyásolja: elõször örökletes faktorok (azaz olyanok, melyeket szüleidtõl örököltél), s ezeknek erõs befolyásuk van természetes testsúlyodra; másodszor pedig az egyensúly az elfogyasztott étel és a felélt energiamennyiség között. Mármost nagyon valószínûtlen, hogy pontos elképzelések lenne arról, mennyi lenne ez a súly, ha normálisan étkeznél; s nagyon valószínû, hogy ha találgatnod kellene, lényegesen túlbecsülnéd az igazi számot. Az igazság az, hogy az egyedüli útja természetes testsúlyod megtalálásának az, hogy normális evési szokásokat végy fel és nézd meg néhány hónap során, mi történik a súlyoddal. Fontos arra is emlékezni, hogy a súly rendszerint nem állapodik meg egy adott ponton. A testsúlyra nézve inkább eléggé normálisnak tartható, hogy egy héten belül mindkét irányban 1-2 kg-ot változik. Így ha van egy elfogadható súly az elképzeléseidben, ez inkább egy elfogadási tartomány kellene hogy legyen (1-2 kg-os eltéréssel mindkét irányban), semmint egy mereven rögzített szám. Vedd figyelembe azt is, hogy a menstruációs ciklus során természetesen is elõfordulnak testsúlyváltozások. A menstruáció elõtti vízretenció, puffadtság és "hízás" nagyon gyakori és normális hormonális változások következménye.

Említettük már, hogy az ebben a kalauzban leírt elveket követõ emberek testsúlya általában nem változik jelentõsen. Néhányan még fogynak is. A legtöbb ember azonban soha nem éri el azt a súlyt, amennyi ideálisan lenni szeretne. Ez azért van, mert az ideális súly általában irreálisan alacsony, és egyszerûen nem érhetõ el olyan éhezés nélkül, mely már komoly orvosi kockázatot jelentene. Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a különös evési problémával nem küzdõ nõk döntõ többsége is sokkal alacsonyabb súlyú szeretne lenni, mint amilyen, és õk is csaknem mindig kudarcot vallottak abban, hogy elérjék ezt az alacsony súlyt. A fontos pont itt azonban a bulimiások számára az, hogy dönteni kell: vagy a súly, vagy az evési szokások normalizálása a cél. Így rájöhetsz arra, ha ragaszkodsz ehhez az önsegítõ programhoz, hogy képes vagy normálisan enni, de a súlyod 1-2 kg-mal több, mint amennyi lenni szeretnél. Ha viszont diétázol és leadod ezt az egy-két kilót, nem tudod ellenõrzésed alatt tartani az evést és a falásrohamok visszatérnek. Végül is a választás teljesen rajtad áll. A kérdés a következõ: "Néhány kilogrammal többnek lenni és egészen boldognak, megfizethetõ ár lenne-e azért, hogy normális evési szokások alakuljanak ki és normális élet váljon ezáltal lehetõvé?" Vagy a másik oldalról: "Néhány kilogrammal kevesebbnek lenni értelmes cél-e, ha ennek az ára a zavart evési szokások fennmaradása és ennek kihatása további életedre?"

Ha követed ezt a kezelési programot, valószínû, hogy végül is találkozol a fent feltett kérdésekkel. Nem érdemes részletesen a válaszodon töprengeni most, mert nem ismered a választás pontos természetét; nem is fogod addig tudni, amíg el nem éred azt, hogy normálisan eszel és testsúlyod beállítódott valamilyen pontra. Néhányan nagyon szerencsések és testsúlyuk pontosan arra a pontra áll be, amit mindig is óhajtottak. Mások kevésbé szerencsések. A nagy többség számára az eredmény ugyanaz, mint mindenki más számára: súlyuk kicsivel fölötte van annak, amennyit szeretnének. Az értelmes teendõ ebben a helyzetben, amikor éppen el akarod kezdeni annak kipróbálását, hogy visszaállítsd a rendet evési szokásaidban, ha minden döntést elhalasztasz a testsúlyodról és arról, milyen súly lenne elfogadható számodra, amíg vissza nem nyerted a kontrollt az evés fölött és pontosan nem látod, valójában milyen hatással lesz a súlyodra.

Testsúlyod mérése

Két gyakori módja van annak, hogyan foglalkoznak a súlyméréssel a bulimiások. Néhányan gyakran lépnek a mérlegre, hogy ellenõrizzék, milyen hatással van a falás, hányás és így tovább a testsúlyukra. Sokan mások teljesen elkerülik testsúlyuk mérését, mert túlságosan rossz érzést vált ki bennük. Többen a két véglet között ingadoznak, ami az evés fölötti kontroll mértékétõl függ és attól, hogy súlyuk magas vagy alacsony. Egyik megoldás sem kielégítõ. A gyakori súlymérés csak azt szolgálja, hogy a súllyal kapcsolatos aggodalmaskodás nõjön, mert ráirányítja a figyelmet a kicsi és jelentéktelen ingadozásokra. A súlymérés teljes kerülése pedig szintén a szorongást növeli, milyen is lehet valójában a súly. Bizonyos, hogy az étkezési terv kidolgozása és betartása (ahogyan azt tenni is fogod, ha követed az útmutatót) közvetlen befolyást gyakorol a súlyodra, és ha azon vagy, hogy szokásaidról értelmes döntéseket hozz, pontosan tudatában kell lenned, mik is ezek a hatások. A megfelelõ megoldás az, hogy hetente egyszer mérd meg a súlyodat. Ez minden héten ugyanazon idõpontban történjék (a péntek reggel sok ember számára jó idõpont). Tekintve, hogy alkalmasint ez felzaklató élmény lehet számodra (és amikor zaklatott vagy, valószínûleg kedvet kapsz az evéshez), bölcs dolog olyan idõpontot választanod a nap során, amikor nehéz lenne enni (ilyen pl. a munkába indulás elõtti idõszak). Jegyezd fel, mennyi a súlyod, hogy követni tudd a változásokat. A súlymérés legyen kötelezõ. Nem szabad máskor megmérned magad, mint a megállapított heti idõpontban.

Néhány ember számára ez nagyon nehéz feladat lesz. Ha bizonyos ideje már kerülted saját súlyod mérését, nehéz lesz majd elkezdeni azt. Sajnos, nem könnyû indulás: egyszerûen meg kell acéloznod akaratodat. Biztos lehetsz azonban abban, hogy ha egyszer elkezded, ez viszonylag egyszerû rutinfeladat lesz. Ha gyakran méred testsúlyodat, pl. naponta többször, nagyon nehéz lesz heti egy mérésre korlátoznod magadat. Ilyen körülmények között olyan programot kell kialakítanod, hogy a súlymérés gyakorisága csökkenjen. Például az elsõ héten korlátozd a mérések számát napi egyre. A második héten minden második napon mérd meg magadat - és így tovább. Négy hét után már a heti egy mérésnél kell tartanod.

A test alakjának ellenõrzése

Gyakran elõfordul bulimiások között, hogy sûrûn ellenõrzik testük alakját, pontosan úgy, ahogyan azt súlyukkal is teszik. Használhatnak mérõszalagot, hogy megítéljék testük különbözõ részeinek "kövérségét", pl. a combokét, csípõét. Rendszeresen nézegethetik magukat tükörben. Bizonyos testtájaikon összecsíptethetik a bõrt (pl. a hasukon), hogy megmérjék, milyen "kövérek". Tested alakjának ilyen méricskélése nem jó ötlet, s meg kell próbálnod abbahagyni ezt. Az ilyesféle ellenõrzések csak arra jók, hogy növeljék az aggódásodat alakod miatt. Boldognak érzed magad, amikor a mérés kedvezõ eredményt mutat, és el vagy keseredve, ha nem kielégítõ az eredmény. A probléma pedig az, hogy ezek a reakciók fogják irányítani következõ cselekedeteidet. Gyakori pl. az, hogy akik megnézték magukat a tükörben és úgy döntöttek: kövérek, azonnal elmennek zabálni. Fontos ezért, hogy hagyd abba alakod méregetését. Ha szükséges, fokozatosan is leépítheted ezt, ahogyan fent azokkal kapcsolatban írtuk, akik nagyon gyakran mérik testsúlyukat. Minél elõbb abbahagyod, annál jobb.

Egyesek úgy ítélik meg alakjukat, hogy milyen szorosnak érzik magukon a ruhát. Ez is azt szolgálja, hogy fennmaradjon az alakra és testméretre vonatkozó aggodalmaskodás. Egyébként eléggé megbízhatatlan módszer, mert egyes ruhák mosáskor összemennek; az eredmény pedig az, hogy valaki kövérebbnek érzi magát, ha frissen mosott ruhát visel. Ha szokásod azáltal megítélni alakodat, hogyan érzed magad ruháidban, érdemes lenne összeszedned a szûk ruháidat (a farmer és szoknya különösen fontos), és bõvebbre alakítanod õket, vagy meg is szabadulhatnál tõlük. Sokan olyan ruhákat õriznek a szekrényükben, melyeket korábban hordtak, amikor sokkal soványabban voltak. Szándékuk az, hogy újra hordani fogják azokat, ha majd sikeresen lefogynak. Ez nagyon elõnytelen gyakorlat. Serkenti a diétázást, mely viszont falásrohamokat provokál. A szûk ruhák pedig hervasztó emlékei annak, hogy nem vagy olyan sovány, amilyen lenni szeretnél. A legjobb lenne, ha megszabadulnál ezektõl a ruháktól.

Hányás

Egyértelmû, hogy az evési szokások helyreállításának lényeges lépése számodra az, hogy abbahagyd a hányást. A legtöbb embernél ez akkor következik be, mihelyt kialakították a rendszeres étkezés menetrendjét és abbahagyták a falásrohamokat. Néhány embernek mégis külön erõfeszítésre van szüksége. Fontos emlékeztetni, hogy a hányás túlevést provokál. Így bizonyos értelemben minél többet hánysz, annál többször fogod túlenni magad. Követendõ alapelv legyen számodra: mindig meg kell próbálnod azt, hogy ne egyél meg bármit, amirõl tudod, hogy képtelen leszel magadban tartani (l. a 2. lépést: "Az étkezési terv bevezetése").

A legtöbb bulimiás számára meglepõ lehet a tény, hogy a hányás igazából nem ér semmit. Célja az, hogy a személy megszabaduljon a - rendszerint túlevés során - elfogyasztott ételtõl, s a felvett kalóriák ne szívódjanak fel. Annak magyarázata, hogy a hányás nem éri el ezt a célt, az, hogy a falásrohamok rendszerint nagy kalóriamennyiségek elfogyasztását jelentik, és a hányás nem szabadít meg teljesen mindezektõl. Tény az, hogy a zabálással felvett kalóriák jelentõs többsége felszívódik a gyomorban és a vékonybelekben. Ez azt jelenti, hogy általában a falásrohamokkal felszívódott kalóriamennyiség még hányás után is nagyobb, mint az, amennyi felszívódna egy falásrohamtól mentes napon normális étkezés mellett.

Hashajtókkal való visszaélés

Azok, akik nehéznek találják az önhánytatást, hashajtókat szednek a túlevés kompenzálásának alternatív módszereként. Vannak, akik hánynak falásrohamok után, és hashajtóznak is további "garanciaképpen", hogy a kalóriák ne szívódjanak fel. A hashajtóhasználat teljesen hatástalan módja a fogyásnak vagy a túlevés kompenzálásának. Minimális hatásuk van ugyanis a kalóriák felszívódására, és azt a csekély hatást, melyet a testsúlyra gyakorolnak, a test folyadékegyensúlyának megváltoztatásával fejtik ki (lényegében a hasmenés okozta vízveszteséggel). Ez átmeneti hatás, mert az illetõ elkerülhetetlenül szomjas lesz és iszik, s az elvesztett folyadék pótlása visszafordítja a látszólagos súlyvesztést. Még ha azt is érezted, hogy a hashajtózás némi testi "ára" megéri a testsúlyra gyakorolt hatást, tekintve, hogy nincs ilyen hatás, igazából nincs semmi értelme a hashajtóhasználat folytatásának.

Sok probléma társul a hashajtózáshoz. Az egyik az, hogy a szervezetben hozzászokás alakul ki, és az emberek azt tapasztalják, hogy a hashajtó hatás eléréséhez állandóan növelniük kell az adagot. Ennek egyik következménye az, hogy amikor megpróbálják abbahagyni a hashajtókat, vagy csökkenteni a mennyiséget, székrekedés jelentkezik. Másik probléma, hogy a szervezet vizet tart vissza, hogy megpróbálja ellensúlyozni a hashajtó hatását, ami puffadtsághoz vezet. Ha csak kis mennyiségû hashajtót szedsz alkalmanként, nem lesz nehéz ezt azonnal abbahagynod. Ha rendszeresen szeded azokat, segíthet, ha fokozatosan csökkented az adagot. Bizonyos, hogy nagyobb mennyiségek használata esetén a fokozatos csökkentés folyamata tanácsosabb, hogy elkerülhetõ legyen a fentebb leírt "megvonásos" hatás. Hasznodra lehetnek a kereskedelemben kapható rostdús táplálékkiegészítõk (a normális elõírt adagban), hogy kivédjék a székrekedést. Ha rendszeresen nagy mennyiségû hashajtót használsz és nem sikerül fokozatosan csökkentened még a rostos anyagokkal sem az adagot, konzultálnod kell a háziorvosoddal.

Egyesek azt mondják, hogy bár tudják, a hashajtók nem segítenek a testsúly kontrollálásában vagy a túlevés ellensúlyozásában, de más célt is szolgálnak, mely a hashajtószedés folytatására készteti õket. Ilyen cél lehet az, hogy "ürességet" okoznak, ami kényelmes, különösen falásroham után. Egy másik indok, melyre hivatkozni szoktak hashajtózáskor, hogy hatásuk nagyon kellemetlen, és az önbüntetés egyik formájaként használják õket. E "célok" egyike sem segít és el kell õket hessegetni. Ha evési szokásaid normalizálását célzó programon dolgozol, csak azt szabad tenned, ami jó neked és segítségedre lesz, és meg kell jutalmaznod magadat a haladásért, nem pedig büntetned magad a botlásokért.

Visszaélés a vízhajtókkal

A vízhajtóknak, melyek a szervezet víztartalmának a vizeletképzés fokozásával való csökkentésére szolgáló tabletták, nincs igazi hatásuk a testsúlyra. Amint a hashajtókra is igaz, bármilyen látszólagos eredmény csupán a folyadékegyensúlyra gyakorolt átmeneti hatás következménye. Egyáltalán nem használnak neked, és nem szabad szedned azokat (kivéve természetesen, ha orvos írta fel speciális okokból).

Túlzott testedzés

Manapság a testedzést nagyon támogatják az egészségre gyakorolt pozitív hatásai miatt; sok bulimiás mondja, hogy határozottan sokkal jobban érzi magát, ha rendszeres edzésben van. Az is elõfordul azonban, hogy sokan túlzott testgyakorlást használnak a túlevés kompenzálását szolgáló módszerként. Ez nem egészséges, és az evéssel, étellel, súllyal és alakkal való állandó foglalkozást szolgálja. Ha a testedzést elsõsorban a súlykontrollálás eszközeként használod, rendszeresen fel kell jegyezned, pontosan mennyi idõt fordítasz testgyakorlatokra. Ez aztán áttekinthetõ, s bevezethetsz olyan programot, melyben az edzés megfelelõ mértékû. Esetleg nehéznek találod ezt és szükséged lehet arra, hogy lépcsõzetesen csökkentsd az edzés mennyiségét. A testedzés célja számodra az legyen, hogy élvezed, és mert testileg jó neked. Bármilyen testedzés, mely elsõsorban a súlykontrollálást vagy a túlevés kompenzálását célozza, nem ajánlatos.

Fogyasztó tabletták

Azok a gyógyszerek, melyek elnyomják az étvágyat (mint az amfetamin), idõleges hatással vannak az evésre. Ezeknek is van azonban számos testi és pszichológiai mellékhatásuk. Hozzászokás kialakulhat. Nagyon nem tanácsos szedni ezeket az evés elkerülésének segítésére. Soha nem szabad õket szedni orvosi felügyelet nélkül. A legfontosabb, hogy ha abbahagyják a szedésüket, az evés pontosan ugyanabba az állapotba tér vissza, amilyenben volt a tabletták szedése elõtt.

1. LÉPÉS

Az étkezés ellenõrzése

Figyelem: olvasd át a teljes 1. lépést, mielõtt

elkezdenéd a fejezetben leírt elvek végrehajtását.

Az önmegfigyelés célja

Ha meg akarod próbálni evési szokásaid megváltoztatását, akkor fontos, hogy pontosan tudd, mi is történik az étkezéseddel pillanatnyilag. E célból lényeges, hogy részletes naplót vezess mindennap arról, mikor eszel, mennyit eszel, hol eszel, vajon úgy érzed-e, amit ettél, az túl sok volt, elvesztetted-e az önkontrollodat, hánytál-e vagy hashajtóztál-e, vagy bármilyen más körülményrõl, ami fontos lehet evési szokásaid újraszervezésében. Elõször az ilyen napló vezetése fárasztónak és céltalannak tûnhet. Még büntetésnek is tûnhet annyiban, hogy minél inkább arra késztet, hogy tudatában légy evési szokásaidnak, annál rosszabbul érzed magadat. Ennek ellenére a változtatás elkezdéséhez szükséges, hogy pontosan tudd, hogyan áll az evésed. Hamarosan világos lesz, hogy ez a napló felbecsülhetetlen segítség ebben a folyamatban.

Az önmegfigyelés általános elvei

A napló vezetésében segíthet, ha ragaszkodsz a következõ alapelvekhez:

Használj jól kidolgozott formát (l. alább a példát).

Minden napra külön lapot (vagy lapokat) használj.

Mindent jegyezz fel, amit eszel (ne csak azt, aminek az elfogyasztása után jól érzed magad), és ne hagyd abba az önmegfigyelést, amikor az evésed rosszabbodik.

Rögtön írd le, amit ettél, ahelyett, hogy mindenre megpróbálsz visszaemlékezni a nap végeztével.

Speciális vezérfonalak az önmegfigyeléshez

Példaként egy személy egy napra vonatkozó önmegfigyelõ lapja olvasható a 9. ábrán.

Az elsõ oszlop az evés idejének megjelölésére szolgál. Próbálj meg egészen pontos lenni, mert mind késõbb kiderül, ez fontos lesz.

A második oszlopba írd fel az összes ételt (és folyadékot), amit a nap során elfogyasztottál. Már említettük, hogy célszerû azonnal az evési epizód után leírni mindezt. Mindehhez nyilvánvalóan szükséges, hogy az önmegfigyelõ lapodat vagy jegyzetfüzetedet mindenhová magaddal vidd. Amikor leírod az ételeket, nagyon pontosnak kell lenned, mit is ettél. Így pl. ha megeszel két csokoládérudat, ahelyett hogy csupán annyit írsz: "csokoládé", jobb ezt írnod: "két szelet Mars csokoládé". Nem kell azonban olyan pontosnak lenned, hogy meg is mérd az elfogyasztott étel súlyát és a súlyt is felírd (nem kell azt írnod, hogy 100 gramm korpa, hanem elég: egy kis tányér korpa). És nem szabad felírnod a kalóriatartalmat. Annak az egyszerû leírása, amit ettél, tökéletesen elegendõ. Minthogy az önsegítõ program követésének a célja az, hogy a normális evési szokások visszaálljanak, fontos megjelölnöd a lapon, hogy mikor ettél normális étkezés formájában. Nehéz lehet eldöntened, hogy mi a normális étkezés és mi nem az. Amit étkezés alatt értünk, az olyan evési alkalom, melynek során az ételt kontrollált és szervezett módon fogyasztják el. A megevett mennyiség itt ne befolyásolja a döntésedet. Amikor bizonyos ételt szándékodban állt megenni, s ezt meg is tetted a kontrollvesztés érzése nélkül és normális módon, akkor az étkezésnek tekinthetõ. Ezeket az epizódokat meg kell különböztetni minden más evéstõl úgy, hogy zárójellel jelöld meg õket.

A harmadik oszlop arra való, hogy ide jegyezd fel, hol volt az evési alkalom. Ismét légy egészen pontos; jobb azt írni: "a konyhában", mint csupán ezt: "otthon".

A "T" betûvel jelzett oszlop annak megjelölésére való, hogy az elfogyasztott mennyiséget túlzottnak érzed-e vagy nem. Ezt jelöld csillaggal az oszlopban annak az ételnek a beírása mellé, amelyet akkor túlzásnak éreztél és amit bárcsak ne ettél volna meg. Az ételt túlzottnak tekintheted a következõ két ok egyike miatt: elõször is az elfogyasztott étel mennyisége miatt (pl. 3 szem krumpli, ha úgy érezted, hogy csak egyet kellett volna); másodszor pedig a megevett étel típusa miatt (példa a csokoládészelet, ha úgy érzed, soha nem lenne szabad csokit enned). Fontos, hogy minden, a falásroham során elfogyasztott étel szerepeljen az önmegfigyelõ papíron, és ilyen esetben minden tételt csillaggal kell jelölnöd.

Az ötödik oszlop ("K" betûvel jelölve a kompenzáció miatt) a hányási ("h") epizódok, a hashajtó tabletták ("t"), vagy vízhajtók bevételének a jelölésére szolgál. Ha intenzív testedzést is folytatsz a túlevés ellensúlyozása érdekében, azt is itt kell jelölnöd.

9. ábra Példa az önmegfigyelõ lapra

Dátum: június 6.                     838f51i                      838f51i                      838f51i              Nap: hétfõ

A hatodik és utolsó oszlop arra való, hogy feljegyezd, hogyan érzed magad, amikor bármit megeszel, különösen a túlevési epizódok után, de akkor is, amikor megtervezett étkezéshez fognál (l. a 2. lépést: "Az étkezési terv bevezetése"). Ez a mindennapos életeseményeket is magába foglalhatja, pl. kisebb vitákat a barátoddal vagy szüleiddel. Lehet olyan esemény, mely speciálisan az étkezésre vonatkozik, pl. társas nyomásra kénytelen vagy valamit enni, aminek egyáltalán nem örülsz. A helyzet közvetlenül kapcsolódhat a boldogtalanság, düh, szorongás, unalom vagy kudarc érzéséhez. Ezeknek közük lehet evési problémádhoz, aggódásaidhoz az alakra és súlyra vonatkozóan, vagy kapcsolódhatnak az élet más oldalához. Ha túletted magad, fontos, hogy megpróbáld részletezni saját magad számára, mik voltak azok a körülmények, melyek között ez az epizód elõfordult, és mik voltak akkor az érzéseid, gondolataid. Ez a folyamat döntõ abból a szempontból, hogy megértsd, milyen dolgok késztetnek téged falásrohamokra. E tényezõk részletes ismerete nagy lépés a beavatkozás felé és az evési problémák legyõzése felé (l. alább a 3. lépést: "A túlevés megelõzését célzó beavatkozások megtanulása"). Ez az oszlop használható arra is, hogy feljegyezd azokat az alkalmakat, amikor megméred testsúlyodat (és azt, mennyi a súlyod). Ha ellenõrzöd alakodat, ezt is itt kell feljegyezned, hogy elképzelésed legyen arról, milyen gyakran fordul ez elõ és milyen hatást gyakorol rád.

A 9. ábrában bemutatott önmegfigyelési példa valódi beszámoló egy személy egy napi étkezésérõl. Látható, hogy napja rosszul kezdõdött, mert az elõzõ hétvége során másfél kg-ot hízott. Ennek az eredménynek a fényében elhatározta, hogy egész nap nem eszik. Sikerült is nem ennie délután fél kettõig, amikor is megevett egy almát. Ezt megbánta (csillaggal jelölte), mert félt, ha egyáltalán bármit is eszik, az növeli a késõbbi kontrollvesztés esélyét. Sikerült tényleg elkerülnie az evést délután negyed hatig. Ekkor, miután egész délután borzasztóan éhesnek érezte magát, gyengült az elhatározása és megevett egy szelet csokoládét. Mélyen megbánta ezt, majd teljesen elengedte a gyeplõt és kitört rajta a teljes falásroham (minden tételt csillaggal jelölt), s ezt követõen azonnal meghánytatta magát (ezt a papíron a "h" betû jelzi). Elhatározta, hogy a nap további részében nem eszik semmit, de ez nem sikerült neki. Kilenc órakor megadta magát az erõs evési késztetésnek, és újabb falási rohama volt, melyet ismét hányás követett (kétszer is). Tíz hashajtó tablettát is bevett (ezt az önmegfigyelõ papíron a "t" betûvel jelezte). Teljesen kiborult a kontrollvesztéstõl, és nagyon tartott attól, hogy súlya ennek következtében még tovább nõtt.

Alább három üres önmegfigyelõ lapot tartalmaz a könyv. Használd ezeket arra, hogy feljegyzed az összes ételt, amit megeszel a következõ három nap során. Ilyen módon közvetlenül fordulhatsz azokhoz az elõzõ lapokon körvonalazott elvekhez, melyeket feltehetõen követni fogsz. Miután elhasználtad ezt a három lapot, el kell készítened a saját önmegfigyelõ papírjaidat egy külön füzetben, melyet haladásod írott rögzítéseként kell õrizned.

Önmegfigyelõ lapjaid áttekintése

Miután étkezésedet egy héten át megfigyelted, át kell tekintened a teljes hetet egészében, és meg kell próbálnod, hogy valamilyen rendszert, mintát határozz meg étkezésedben. Ez az éttekintõ folyamat végighúzódik az egész önsegítõ programon, és értékes információt nyújt, amit használni fogsz annak eldöntésében, milyen technikák és módszerek lesznek segítségedre az evésed fölötti kontroll visszaszerzésében. A kérdésfajták, melyeket meg kell magadtól kérdeznek ezen a ponton, a következõk:

Van-e valamilyen különleges idõpont,

amikor a falásrohamok valószínûbben jelentkeznek?

Vannak-e különleges helyzetek, amelyek hajlamosak

túlevést kiváltani?

Vannak-e olyan idõszakok, amikor viszonylag könnyû

az evést kontrollálni?

Milyen ételféleségeket eszel a falásrohamok során?

Ezek az ételek különböznek-e azoktól,

amiket máskor eszel?

Vannak-e hosszabb idõszakok, amikor egyáltalán

semmit nem eszel?

Ezeket az idõszakokat gyakran követi falásroham?

Vannak-e szigorú diétával töltött napok, amelyeket

túlevéses napok követnek?

Ezek a kérdések, ha folyamatosan áttekinted õket, evési problémád természetének világosabb megértését biztosítják, s ez döntõ további próbálkozásaidnál a falásrohamok megállításában az étkezési szokásaid normalizálásában. Különösen fontos ebben a fázisban az, hogy kezdd el azoknak az idõpontoknak és helyzeteknek azonosítását, amikor különösen hajlamos vagy a falásrohamokra. Arra vonatkozó tanácsok, hogyan bánj ezekkel a helyzetekkel, a 2. és 3. lépésnél találhatók.

Minden héten egy megadott idõpontban megbeszélést kell folytatnod magaddal, amikor átnézed az önmegfigyelõ lapjaidat, feljegyzed, mit tanulhatsz belõlük, és határozott célokat tûzöl ki a következõ hétre. Ha segítõd is van, érdemes magaddal vinni ezeknek az áttekintéseknek az eredményeit.

Önmegfigyelõ lap                     838f51i                      838f51i              Dátum:                      838f51i                      838f51i                      838f51i                                 838f51i                Nap

Önmegfigyelõ lap                     838f51i                      838f51i              Dátum:                      838f51i                      838f51i                      838f51i                                 838f51i                Nap

Áttekintõ doboz 1.

Mielõtt továbbhaladsz a 2. lépésre, tedd fel magadnak

a következõ kérdéseket:

Minden leírok az önmegfigyelõ lapokra,

amit megeszem?

Mindent tartalmaz ez, amit túlevéskor eszem?

Rögtön azután teszem ezt, miután ettem?

Ezeket a feljegyzéseket rendszeresen végzem

(azaz szabványos rendszert használva szabályos

formában)?

Rendszeresen áttekintem önmegfigyelési lapjaimat,

hogy megpróbáljak evési szokásaimban

valamilyen rendszerességet azonosítani?

Ha mindezekre a kérdésekre igennel tudsz válaszolni,

akkor továbbhaladhatsz a 2. lépésre. Ha nem tudsz

igent válaszolni e kérdésekre, újra kellene olvasnod az

1. lépést, és ismét megpróbálnod követni körülbelül egy

további hétig azokat a vezérfonalakat, amelyeket az

1. lépés tartalmaz.