Marguerite Duras A szeretö

Marguerite Duras
A szeretö

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2007.

Fordította

Ádám Péter

A fordítás alapjául szolgáló mü:
Marguarite Duras: L'amant

Bruno Niyttenek

Már nem voltam fiatal, amikor egy nap valami középület elöcsarnokában odajött hozzám egy férfi. Bemutatkozott, és azt mondta: "Mindig is ismertem magát. Mindenki azt mondja, fiatalon milyen szép volt, de én azért jöttem ide, hogy megmondjam: most sokkal szebb, mint amikor fiatal volt, nekem a maga fiatalasszonyarcánál sokkal jobban tetszik ez a romos mostani."

Sokszor eszembe jut ez a kép, ma már csak én látom magam elött, de beszélni sohase beszéltem róla. Még mindig ott lebeg, ugyanabban a csöndben, mint egy káprázat. Az összes kedves képem közül ez az egyetlen, amiben magamra ismerek, ezt szeretem legjobban.

Az életben egykettöre utolért az érzés, hogy már minden késö. Tizennyolc éves koromban is minden késö volt. Tizennyolc és huszonöt éves korom közt hirtelen összekuszálódtak az arcvonásaim. Tizennyolc évesen megvénültem. Hogy más is így van-e ezzel, nem tudom, sohase kérdeztem. Pedig úgy rémlik, figyelmeztettek rá, hogyan ostromol minket az idö, hogy sokszor épp akkor sújt le ránk, amikor még ki se léptünk az élet legszebb, legünnepeltebb idöszakából. Hirtelen tört rám az öregedés. Egymás után kaparintotta meg arcvonásaimat, megváltoztatta egymáshoz való viszonyukat, szememet még nagyobbra kerekítette, még inkább megszomorította tekintetemet, véglegesítette szájam ívét, mély redökkel barázdálta homlokomat. Azért nem ijedtem meg, söt, olyan kíváncsian figyeltem az arcom öregedését, mintha könyvet lapozgattam volna. Azt is tudtam, szó sincs érzékcsalódásról, és hogy az öregedés majd meglassul, és elöbb-utóbb biztosan rátalál saját ritmusára. Akik ismertek tizenhét éves koromban, amikor hazautaztam Franciaországba, elképedve láttak viszont két év múlva, tizenkilenc évesen. Ezt az arcot, az újat, megöriztem. Ez lett az arcom. Persze, tovább vénült, de nem annyira, mint vártam. Töredezett felszínére komor és mély árkok vésödtek. Míg a finom vonású arcok általában elernyednek, az enyémnek változatlanok maradtak a körvonalai, csak az anyaga ment tönkre. Tönkrement arcom van.

Ha még nem mondtam volna, tizenöt és fél éves vagyok.

Komphajó visz át a Mekongon.

Ugyanaz a kép, míg át nem érek a túlsó partra.

Tizenöt és fél éves vagyok, ebben az országban nincsenek évszakok, egyetlen évszak van, forró és egyhangú, a föld hosszan elnyúló forró övezetében élünk, nincs tavasz, nincs megújulás.

Állami leányotthonban lakom, Saigonban. Ott alszom, enni is ott eszem, de iskolába nem oda járok, hanem a francia gimnáziumba. Tanítónö anyám érettségit akar a lányának. Olyan nincs, hogy neked ne legyen érettségid. Ami neki elég volt, a kicsinek már nem elég. Érettségi, aztán egy jó matematikadiploma. Mindig ugyanezt a lemezt hallgatom, amióta iskolába járok. El se tudtam képzelni, hogy valaha is megmenekülhetek a matematikatanári diplomától, még örültem is, hogy valamivel áltathatom az anyámat. Amióta az eszemet tudom, anyám mást se csinált, csak naphosszat a gyerekei meg önmaga jövöjén rágódott. Amikor már nem szöhetett a fiainak nagyra törö terveket, szött másmilyeneket, kócból-csepüböl, a célnak ezek is megfeleltek, betömték az elötte tátongó idöt. Emlékszem a kisebbik bátyámnak szánt könyvviteli tanfolyamra. A népiskolára, ide minden tanévben beiratkoztunk, hol erre, hol arra a szakra. Be kell hozni a lemaradást, mondogatta anyám. El is tartott vagy három napig, sohase négyig, soha. Soha. Otthagytuk, mihelyt anyámat áthelyezték. Az új lakóhelyünkön aztán megint beiratkoztunk. Anyám tíz éven át ragaszkodott ehhez. Nem lehetett vele beszélni. A kisebbik bátyám könyvelö lett Saigonban. Ipariskola nem volt a kolónián, ennek köszönhetjük, hogy a nagyobbik bátyám visszamehetett Franciaországba. Néhány évet Franciaországban töltött, hogy az ipariskolát elvégezze. Nem végezte el. Ezt anyám is jól tudhatta. De nem volt választása, el kellett távolítania ezt a fiút a másik két gyerektöl. A nagyobbik bátyám néhány évre kiszakadt a családból. Távolléte idején vette anyám a földbérletet. Szörnyü kaland, de nekünk, gyerekeknek, még szörnyübb lett volna egy fedél alatt élni a gyilkossal, aki egyre gyötri az éjszakának, a "Vadász éjszakájá"-nak gyermekeit.

Azt mondták, azért, mert egész gyerekkorom a tüzö napon töltöttem. De nem hittem el. Azt is mondták, azért, mert a szegénység rászoktatja a gyerekeket a gondolkodásra. Pedig dehogy, nem erröl van szó. Az éhínségjárványok gyerekaggastyánjait, öket igen, de minket nem, mi nem éheztünk, fehér gyerekek voltunk, szégyelltük magunkat, egyenként eladogattuk a bútorokat, de éhezni nem éheztünk, inast tartottunk, bár néha, igaz, gusztustalan dolgokat ettünk, vízimadarat, kajmánt, ezeket a gusztustalan dolgokat az inas sütötte meg, ö is tálalta fel öket, néha visszaküldtük az ételt, nem ettük meg, még ezt a luxust is megengedhettük magunknak. Nem, nyilván történt valami, amikor tizennyolc éves lettem, az szabta át az arcomat. Alighanem éjszaka. Féltem magamtól, féltem Istentöl. Nappal nem annyira, nappal a halál se látszott olyan félelmetesnek. De állandóan sarkamban volt. Ölni akartam, a nagyobbik bátyámat, öt akartam megölni, hogy végre fölébe kerekedjek, egyszer, csak egyetlenegyszer, és végignézzem a halálát. Hogy anyámtól elraboljam dédelgetett kincsét, a nagyobbik fiát, hogy megbüntessem anyámat, amiért olyan nagyon és olyan rosszul szereti, és föleg hogy megmentsem a kisebbik bátyámat, mert úgy éreztem, hogy az én gyerekem is, hogy megmentsem a nagyobbik bátyám eleven életétöl, amely rátelepedett az övére, a nappalait árnyékba borító feketeségtöl, a törvénytöl, amit a nagyobbik bátyám képviselt és szabott meg, és ami, hiába volt ö emberi lény, állati törvény volt, annyira állati, hogy a kisebbik bátyám életének minden napján és a nap minden percében rettegéssel töltötte el ezt az életet, és ez a rettegés végül a szívére ment, és el is vitte.

Sokat írtam a családomról, de akkor még mindenki élt, az anyám is, meg a két bátyám is, így csak kerülgettem ezeket a dolgokat a tollammal, de nem vágtam elevenükbe.

Az én életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy volt ott valaki, de nem igaz, ott soha nem volt senki. A fiatalságomból egy egészen apró töredéket azért többé-kevésbé már megírtam, annyit mindenesetre írtam, hogy kibontakozzanak a körvonalai, most is épp erröl beszélek, a folyón való átkelésröl. Amit most írok, egészen más, és mégis ugyanaz. Azelött a veröfényes, reflektorfénybe állított idöszakokról beszéltem. Itt is ugyanarról az ifjúságról lesz szó, de most azokról az idöszakokról fogok beszélni, amiket eddig elhallgattam, azokról a dolgokról, érzelmekröl és eseményekröl, amiket eddig mélyen eltemettem magamban. A környezet, amelyben írni kezdtem, szemérmesebbé tett a kelleténél. Az írás akkoriban még erkölcsi tett volt. Ma már, azt hiszem, legtöbbször nincs semmi értéke. Ennek néha tudatában is vagyok: ha már, mindent összevéve, nem a hiúság hajt minket, nem ér az írás egy fabatkát sem. Attól fogva, hogy a dolgokat már nem lehet minden egyes alkalommal, egyetlen, lényegénél fogva meghatározatlan egésszé egybefoglalni, az írás csak önreklám, semmi más. De többnyire nincs véleményem, nyílt teret látok mindenütt, mintha nem volnának falak, és az írás sehol se tudna elrejtözni, megíródni, elolvasódni, mintha már nem tartanák tiszteletben a lényegéböl fakadó szemérmetlenséget, de ennél tovább nem jutottam a gondolkodásban.

Most már tudom, hogy nagyon fiatalon, söt, tizenöt éves koromban is azt a baljós arcot viseltem, amit, életem közepe táján, az ital alakított ki. Az ital töltötte be azt a szerepet, amire Isten nem vállalkozott, de volt más feladata is: hogy megöljön, hogy öljön. Még nem is adtam ivásra a fejem, de ez az ital formálta arc már az enyém volt. Az ital csak véglegesítette. Megvolt bennem a helye, erre, mint a többi alkoholista, én is rájöttem, ráadásul, bármilyen furcsa, mielött eljött volna az ideje. Ahogyan a vágynak is megvolt bennem a helye. Már tizenöt éves koromban érzéki arcom volt, pedig azt se tudtam, mi az érzékiség. Az arcom felhívta magára a figyelmet. Ezt anyámnak is látnia kellett. A két bátyám mindenesetre látta. Minden ezzel kezdödött, ezzel a feltünöen elcsigázott arccal; azzal, hogy a szemem köré önmagát megelözve vésett karikákat az idö, az experiment.

Tizenöt és fél éves vagyok. Átkelés a Mekongon. Visszamenni Saigonba, az valóságos utazás, föleg autóbusszal. És azon a bizonyos reggelen is buszra szálltam, Sadekban, ahol anyám a leányiskola igazgatója, véget ért a vakáció, hogy éppen melyik, arra nem emlékszem. A szünidöt a kis házban töltöttem, itt volt anyám szolgálati lakása. Aznap utaztam vissza a saigoni leányotthonba. A busz a sadeki piactérröl indult, föleg bennszülöttek utaztak rajta. Anyám, mint rendesen, most is kikísért, és rábízott a soförre, mindig rábíz a buszsoförre, ne adj' isten, történik valami, tüzvész, meg akarnak eröszakolni, útonállók rohanják meg az autóbuszt, vagy elsüllyed a komp. Mint rendesen, a vezetö maga mellé ültetett az autó orrába, a fehér utasoknak fenntartott helyre.

Ez alatt az utazás alatt szakadhatott volna le, válhatott volna el a kép a többitöl. Meg is maradhatott volna, készülhetett volna fénykép, mint annyi másról, más körülmények között. De nem készült. Túlontúl sovány volt a téma, nem lehetett csak úgy nekirontani. Ki gondolt volna ilyesmire? Csak akkor készülhetett volna fénykép, ha elöre tudom, hogy az eseménynek, a folyón való átkelésnek mekkora lesz a jelentösége az életemben. Márpedig átkelés közben semmit sem tudtam erröl a képröl. Csak Isten tudott róla, más senki. Így aztán ez a kép, másként nem is lehetett, nem létezik. Elkallódott. Feledésbe merült. Nem szakadt le, nem vált el a többitöl. Ennek a mulasztásnak köszönheti erejét, azt, hogy a teljességet mutatja, és hogy ezt a teljességet valójában ö teremtette meg.

A színhely tehát a komp, amelyik a Mekong egyik mellékágában, Vinhlong és Sadek közt közlekedik, a hatalmas dél-kokinkínai alföldön, a Madár-síkság mocsaras rizsföldjei mentén.

Leszállok a buszról. Odamegyek a korláthoz. Bámulom a folyót. Anyám néha azt mondja, soha életemben nem fogok látni olyan csodálatos folyókat, mint az óceán felé hömpölygö Mekong meg a mellékágai, ez az egész vízi világ, amit hamarosan elnyelnek az óceán üreges mélységei. Ameddig a szem ellát, a síkságon, csak folyó, folyó, és úgy rohan a víz, olyan erös sodrással, mintha meredeken lejtene a föld.

A kompon mindig kiszállok a buszból, mert mire odaérünk, odaér az éjszaka is, mert állandóan rettegek valamitöl, olyasmitöl például, hogy elpattannak a drótkötelek, és kisodródunk a nyílt tengerre. Azt nézem az ijesztö áradatban, milyen lesz életem utolsó pillanata. A sodrás olyan erös, hogy mindent magával ragad, köveket, székesegyházat, egy egész várost. Orkán süvít a víz alatt. Tomboló szélvihar.

Selyemruha van rajtam, agyonmosott, majdnem átlátszó. Anyámé volt, de ö már nem hordja, azt mondja, neki túl világos, viseljem én. Ujjatlan ruha, mély dekoltázzsal. Sötétbarna, mint általában az elnyütt selyemruhák. Emlékszem erre a ruhára. Szerintem nagyon jól állt. Derékban böröv fogta össze, lehet, hogy egyik bátyámé. Hogy milyen cipöket viseltem ezekben az években, arra nem emlékszem, csak egy-két ruhára. Legtöbbször vászonszandál lehetett rajtam, harisnya nélkül. Mármint abban az idöben, ami a saigoni leányotthont megelözte. Attól fogva, persze, mindig cipöben jártam. Azon a napon nyilván a nevezetes magas sarkú aranylamé cipö volt rajtam. Nem tudom, mi mást vehettem volna fel, tegyük fel, hogy az volt rajtam. Anyám vette, valami végkiárusításon. Az aranylamé cipöben járok iskolába. Nagyestélyihez való, strasszdíszes cipöben. Így akarom. Csak ebben a cipöben tudom magamat elviselni, most is így akarom látni magam, életem elsö magas sarkú cipöjében, amelynek fénye a szaladgálásra, játszadozásra való lapos sarkú fehér vászoncipökig - minden korábbi cipöt elhomályosított.

De azon a napon mégsem a cipö szokatlan vagy feltünö a kislány megjelenésében. Hanem hogy azon a napon a kislánynak nagy karimájú drapp férfikalap van a fején, széles fekete szalaggal.

A kép mindent meghatározó kétértelmüségének a kalap az oka.

Hogy ez a kalap hogyan került hozzám, már nem tudom. Elképzelni se tudom, ki is ajándékozhatott meg vele. Ha igaz, anyám vette, de az is lehet, hogy az én kérésemre. Egy biztos: valami végkiárusításon. Másként hogyan is lehetne ezt a kalapvásárlást megmagyarázni? Akkoriban egyetlen asszony vagy lány se hordott férfikalapot a kolónián. Még bennszülött sem. Alighanem úgy történt a dolog, hogy a boltban tréfából felpróbáltam, és amikor megnéztem magam a tükörben, láttam, hogy a kalap alatt az egész arcom, az a csúnya soványság, ami a gyermekkor velejárója, egy csapásra átalakult. Már nem természeti adottság volt, kidolgozatlan és végzetes. A soványság, épp ellenkezöleg, a természettel dacoló választás lett, a szellem szabad választása. Az akarat diadala. Mintha hirtelen más szemmel nézném magam, ezt a másvalakit, aki egyszerre szabad prédája lett mindenkinek, minden tekintetnek, belesodródva a városok, utak, a vágy forgatagába. Fogom a kalapot, többé nem válok meg töle, az enyém, én meg az övé vagyok, testestül-lelkestül, csak az övé, állandóan rajtam van. Egy kicsit a cipövel is ez a helyzet, de csak a kalap után. A cipö nem illett a kalaphoz, ahogyan a kalap sem a vézna testhez, nekem tehát mindkettö megfelelt. A cipö is folyton rajtam van, ebben a cipöben, ebben a kalapban megyek mindenhová, télen-nyáron, így öltözök minden alkalomra, így járok-kelek a városban.

Nemrég kezembe került egy fénykép a fiamról. Húszéves korában készült, Kaliforniában, a két barátnöjével, Erikával és Elisabeth Lennard-ral. Ő is sovány, olyan sovány, mint egy fehér börü ugandai. Mintha kihívóan mosolyogna, egy kicsit kajánkodva. Ágrólszakadt fiatal csavargónak akar látszani. Ő így érzi jól magát, szegényen, szegényember-ábrázattal, soványan, esetlenül. Még ez a fénykép áll legközelebb ahhoz a másíkhoz, amelyik a kompon utazó lányról készülhetett volna.

De a fekete szalagos, széles karimájú, drapp kalapot nem ö vette, hanem egy másik fényképen látható asszony, az anyám. Itt jobban ráismerek, mint a késöbbi képeken. Egy ház udvarában készült, a Kis Tó mellett, Hanoiban. Mindannyian rajta vagyunk, ö is, meg mi is, a gyerekei. Négyéves vagyok. Anyám a kép közepén áll. Mennyire jellemzö rá a suta testtartás, a komorság, ahogyan alig várja, hogy végre elkattintsák a fényképezögépet. Elég egy pillantás megnyúlt arcára, lompos ruhájára, réveteg tekintetére, máris tudom, hogy meleg van, alig áll a lábán a fáradtságtól, és rettenetesen unatkozik. Mi meg, a gyerekei, mint a lelencek, úgy vagyunk öltözve, erröl meg az jut eszembe, miféle lelkiállapotba került néha az anyám, mert ennek a lelkiállapotnak az elöjeleit már a fényképen látható idöszakban is ismertük, hogy egyszer csak nem mosdat meg minket, nem öltöztet fel, söt, néha enni se ad. Ez az életuntság mindennap elfogta anyámat. Volt, hogy eltartott egy darabig, de az is elöfordult, hogy anyám egy éjszaka kialudta. Nem kis szerencsémre olyan asszony volt, aki sohase vesztette el a reményvesztettséget, azt a vegytiszta kétségbeesést, amit néha a legnagyobb életöröm sem tudott benne teljesen elfojtani.

De hogy miféle események vették el tölünk nap nap után, azt most már sohasem fogom megtudni. Ebben a konkrét esetben talán az ostobaság, amit épp akkor követett el, megvette a házat - azt, ami a fényképen is látszik -, pedig nem volt rá semmi szükség, ráadásul éppen akkor, amikor apám már súlyos beteg, és pár hónapra rá meg is hal. Vagy talán épp akkor tudta meg, hogy ö is megkapta a betegséget, ami nem sokára a férje halálát okozza? Az idöpontok mindenesetre egybeesnek. De hogy milyen természetü volt a felismerés, ami beléhasított, és ennyire letörte, nem tudom, nyilván ö se tudta. Apám közeli halála? Vagy csak rossz napja volt? Egyszerre megrendült a bizalma a házasságában? A férjében? A gyerekeiben? Vagy mindabban, amit magáénak mondhatott?

Mindennap így volt. Ebben biztos vagyok. Nem bírta a megpróbáltatásokat. Mindennap volt egy pillanat, amikor elötört belöle a kétségbeesés. Amit tehetetlen bénaság vagy álmosság követett, vagy néha semmi, máskor viszont lázas házvásárlások, költözködések, vagy csak ez a hangulat, semmi más, csak ez a hangulat, ez a levertség, máskor meg valóságos királynö volt, bármit kérhettünk töle, még azt is, amit ajándékba kapott, mint például azt a Kis Tó melletti házat, valami szeszély sugallatára, haldokló apámtól, vagy ezt a széles karimájú kalapot, hiszen a kislány annyira akarta, vagy az aranyiamé cipöt. Vagy semmi, csak aludni, csak meghalni.

Akkor még nem láttam moziban az indián asszonyokat, ök ugyanilyen széles karimájú kalapot viselnek, és elörevetik hajfonatukat. Azon a napon nekem is copfom van, bár nem tüzöm kontyba, mint rendesen, de az én copfom másmilyen. Két hosszú hajfonat, elörevetem öket, mint a filmbeli asszonyok, akiket sohase láttam, de az enyém gyerekcopf. Amióta megvan a kalapom, hogy fel tudjam tenni, nem tüzöm kontyba a hajam. Egy ideje lelapítom a frizurám, hátrafésülöm, hogy sima legyen, hogy ne legyen annyira feltünö. Lefekvés elött minden este kifésülöm, aztán újra befonom a copfom, ahogy anyámtól tanultam. Ez a súlyos, puha, sajgóan bronzszínü hajsátor a derekamig ér. Gyakran hallom, hogy még ez a legszebb rajtam, ami, azt hiszem, annyit jelent, hogy különben csúnya vagyok. Ezt a nagyszerü hajzuhatagot Párizsban fogom levágatni, huszonhárom évesen, öt évre rá, hogy elhagyom anyámat. Vágja csak le, mondtam a fodrásznak. Le is vágta. Egyetlen mozdulattal, hogy megtisztítsa a terepet, a tarkómon éreztem az olló hidegségét. A hajam ott hevert a földön. Kérdezték, becsomagolják-e. Nem, mondtam. Attól fogva már nem mondták, hogy szép a hajam, vagy ha mégis, nem olyan meggyözöen, mint korábban, mielött levágattam. Utána inkább azt mondták: szép a szeme ennek a lánynak. De a mosolya se csúnya.

A kompon, látják, még hosszú a hajam. Tizenöt és fél éves vagyok. De már festem magam. Tokaion krémet használok, azzal próbálom eltüntetni az arcomról meg a szemem alól a szeplö-ket. A Tokaion krém után meg testszínü púdert, Houbigan márkájút. A púder anyámé, mindig ezt használja, amikor a kormányzóság estélyeire megy. Aznap a szájam is kirúzsoztam, az akkori divat szerint cseres 828c26i znyepirosra. Fogalmam sincs, hogy a rúzshoz hogyan jutottam hozzá, lehet, hogy Hélène Lagonelle lopta az anyjától. Nincs rajtam parfüm, anyám csak kölnit meg Palmolive szappant használ.

A kompon, a busz mellett nagy fekete autó, fehér egyenruhás soförrel. Igen, ugyanaz a komor autóóriás, amit a regényekböl ismerek. A Morris Léon Bollée. A calcuttai francia nagykövetség fekete Lanciája akkor még nem gördült be az irodalomba.

A soförök meg a gazdáik közt lehúzható ablakok vannak. Meg lehajtható pótülések. Az autók még olyan tágasak, mint egy szoba.

Az autóban elegáns férfi ül, engem néz. Nem fehér. Európai módra van öltözve, világos színü öltönyt visel, mint a saigoni bankárok. Engem bámul. Már megszoktam, hogy néznek. A gyarmatokon mindig megbámulják a fehéreket, még a tizenkét éves lányokat is. Három éve már az európaiak is utánam fordulnak az utcán, anyám férfi barátai pedig kedvesen vacsorára invitálnak magukhoz, ráadásul mindig olyan idöpontban, amikor feleségük épp a sportklubban teniszezik.

Ámíthatnám magam, elhihetném, hogy szép vagyok, mint a szépasszonyok, akiket megnéznek a férfiak, mert engem aztán tényleg megnéznek. De én tudom, nem szépség dolga, másról van itt szó, egészen másról, például az észröl. Olyannak látszom, amilyennek látszani akarok, szépnek is, ha már annak kell lennem, szépnek vagy csinosnak, otthon például csinos vagyok, de csak otthon, amilyennek akarnak, mindig olyan leszek, képes vagyok rá. Meg arra is, hogy ezt el is higgyem. Hogy elhiggyem, "bájos" vagyok. Mihelyt elhiszem, mindez annak szemében is igaz lesz, aki rám néz, és azt szeretné, hogy ö is tetsszen nekem - ezzel is tisztában vagyok. Merö céltudatosságból még "bájos" is tudok lenni, még akkor is, ha nyomaszt a kisebbik bátyám kínszenvedésétöl való rettegés. A halálnak csak egy cinkosa van, anyám. "Bájos" - ezt a szót úgy használom, ahogyan akkoriban mondogatták körülöttem a gyerekekröl.

Már kinyílt a csipám. Tudom, amit tudok. Tudom, hogy nem a ruhától függ, hogy a nök szépek-e, nem is az ápoltságtól, nem a piperecikkek vagy a cicomák árától, ritkaságától. Már sejtem, hogy máshol a rejtély nyitja. De hogy hol, még nem tudom. Csak azt, hogy nem ott, ahol a nök hiszik. Elnézem a nöket a saigoni utcákon, a vidéki állomáshelyeken. Vannak nagyon szépek is köztük, a börük fehér, és itt még nagyobb gonddal ápolják szépségüket, föleg az isten háta mögötti állomáshelyeken. Semmit se csinálnak, csak magukat örzik, örzik magukat Európának, a szeretöiknek, az olaszországi nyaralásnak, a háromévenként ismétlödö fél éves hosszú vakációnak, amikor végre-valahára mesélhetnek róla, hogy itt mi történik, a különös gyarmati életröl, az öket szolgáló bennszülöttekröl, az illemtudó boyokról, a növényzetröl, a bálokról, a fehérre meszelt villákról, amelyekbe a távoli állomáshelyeken a hivatalnokokat elszállásolják, és amik olyan tágasak, hogy elvész bennük az ember. Várnak. A tükörnek öltözködnek. Nézegetik magukat. Azt nézegetik a villák elsötétített szobáiban, milyenek lesznek késöbb, azt hiszik, csupa regény az életük, a szekrényeik dugig vannak, ennyi ruhával nem is tudnának mit kezdeni, ezt is csak úgy gyüjtögetik, mint az idöt, a várakozás napjainak láncszemeit. Vannak, akik megörülnek. Másokat faképnél hagynak egy hallgatni tudó, fiatal cselédért. Faképnél. Szinte hallani, ahogyan telibe találja öket ez a szó, mint egy pofon, akkora csattanással. Van, aki öngyilkos lesz.

Mindig is ostobaságnak tartottam, ha a nök önmagukat büntetik a nök iránti kötelesség elmulasztásáért.

A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nöben, ami kiváltja, vagy nincs. Vagy ott vibrált már az elsö tekintetben, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklödést, vagy nem érzünk semmit. Ezzel is tisztában voltam, még jóval az experiment elött.

Csak Hélène Lagonelle volt kivétel ez alól a szabály alól. Ő megrekedt a gyerekkorban.

Sokáig nincs saját ruhám. A ruhák mint valami zsák, úgy lógnak rajtam, anyám régi ruháiból vannak átalakítva, és azok is zsák formájúak. Kivéve amiket Dôval varratott. Dô a házvezetönönk, sohase hagyta el anyámat, még akkor sem, amikor anyám visszament Franciaországba, még akkor sem, amikor a bátyám megpróbálja megeröszakolni a sadeki szolgálati villában, és még akkor sem, amikor már fizetést sem kap. Dô a kedvesnövéreknél nött fel, hímez, vasal, varrni úgy varr, mint senki, vékony varrótüvel. Mivel tud hímezni, anyám összes lepedönket kihímeztette. Mivel tud vasalni, anyám rakott ruhákat csináltat nekem, fodros ruhákat, pedig úgy állnak rajtam, mint egy zsák, öregesek, gyerekesek, elöl két sor berakás, bubi gallér, a szoknya vagy selyemszalaggal, vagy rézsútosan felvarrt fodrokkal díszítve, hogy olyan legyen, mintha híres divatházban csináltattuk volna. Úgy hordom öket, mint egy zsákot, övvel összefogva, pedig így még formátlanabbak, még idötlenebbek.

Tizenöt és fél éves vagyok. A test sovány, szinte csenevész, alig domborodó mell, halványrózsaszínre és pirosra festett arc. Meg ez a ruha, nevetésre ingerlö, de nem nevet rajta senki. Úgy látom, semmi se hiányzik. Semmi se hiányzik, még nyitva minden lehetöség, ezt a tekintetéböl olvasom ki, minden ott van már a tekintetben, írni akarok. Már anyámnak is beszéltem róla: írni, igen, írni szeretnék. Elöszörre semmi válasz. Aztán a kérdés: de mégis, mit? Könyveket, mondom, regényeket. Erre kegyetlenül: a matematikadiploma után, ha akarsz, még írhatsz is, az már a te dolgod. Azért nem nézi jó szemmel, mert nem méltó hozzám, mert nem munka, nem komoly dolog - késöbb majd azt mondja: gyerekes ötlet.

A puhakalapos kislány ott áll a folyó iszapos derengésében, egymagában a komp fedélzetén, a korlátra könyökölve. A férfikalap drapp színbe vonja a jelenetet. Ez az egyetlen szín. A folyó párás veröfényében, a höség veröfényében, a part vonala elmosódott, a folyó szinte felcsúszik az égre. A folyó feketén hömpölyög, nesztelenül, mint testben a vér. A víz fölött szélcsend. A motor berregése az egyetlen zaj, amit hallani a jelenet alatt, a komp agyonbütykölt, öreg motorja úgy zihál, úgy sistereg, mintha kiolvadt volna a hengerfejtömítés. Néha, mint enyhe szélroham, egy-egy hangfoszlány. Aztán kutya ugatás mindenfelöl, a köd mögül, a falvakból. A kislány gyerekkorától ismeri a révészt. A révész mosolyog, az igazgatóasszony felöl érdeklödik. Azt mondja, éjszakánként sürün látja a kompon, amikor anyám átmegy a kambodzsai földbérletre. Anya jól van, mondja a kislány. A folyó a komp körül kicsap medréböl, a vonuló áradat áthullámzik a rizsföldek állóvizén, de a kétféle víz nem keveredik. A folyó mindent magával vitt, ami a Tonlé Sap tótól, a kambodzsai erdöktöl fogva útjába akadt. Visz minden mozdíthatót, szalmakunyhót, erdöt, üszkös facsonkot, elhullott madarat, döglött kutyát, vízbe fúlt tigrist, bivalyt, vízbe fúlt embert, halcsapdát, az összetapadt vízi jácint szigeteit, mind a Csendes-óceán felé igyekszik, egyiknek sincs ideje elmerülni, mindent magával ránt a sodrás gyors örvénylése, minden ott lebeg az erötöl duzzadó folyó felszínén. Azt válaszoltam, mindenekelött írni akarok, írni, semmi mást. De anyám féltékeny, biztosan féltékeny. Semmi válasz, rám néz, már el is fordítja a fejét, alig észrevehetö vállrándítás, sohase fogom elfelejteni. Elsönek én költözök el hazulról. De még el kell telnie néhány évnek, hogy végleg elveszítsen, hogy elveszítse ezt a gyerekét. Ami a fiúkat illeti, nincs ok aggodalomra. De a lánya, ezt ö is tudta, egy szép napon elmegy, neki sikerül elmennie. Franciából osztályelsö. Az iskolaigazgató mondta is neki: a lánya, asszonyom, franciából osztályelsö. Anyám csak hallgatott, nem szólt semmit, még dühös is volt, amiért nem a fiai osztályelsök franciából, az én szeretve gyülölt anyám, aztán megkérdezi: hát matematikából? A válasz: nem valami fényes, de ne féljen, ennek is eljön az ideje. Erre anyám: jó, jó, de mikor? Csak a lányán múlik, asszonyom.

Az én szeretett anyám, micsoda madárijesztö, a Dö foltozta gyapjúharisnyában, ö még ott tart, hogy a gyarmatokon az iskolaigazgatónak gyapjúharisnyában kell járnia, és azok a szánalmas, idétlen ruhák, ezeket is Dô tartja rendben, mintha egyenesen a pikárdiai tanyáról szalajtották volna, ahol az unokatestvérei élnek, ö is addig hordja a ruháit, amíg le nem szakadnak róla, azt hiszi, ezt így kell, hogy ezzel érdemli ki öket, hát még a cipöi, félre van taposva mindegyik, olyan csámpásan jár, azzal a két bal lábával, lesimított haját kontyba köti, mint a kínai asszonyok, szégyellem magam, szégyelljük magunkat miatta, az utcán, az iskola elött, majd kisül a szemem, amikor megérkezik az ütött-kopott tragacsával, mindenki öt nézi, de ö semmit se vesz észre, soha, megérdemelné, hogy diliházba zárják, hogy agyba-föbe verjék, hogy megöljék. Rám néz, azt mondja: neked talán sikerül ebböl kimászni. Ez a kényszerképzete. Nem az a fontos, hogy az ember vigye valamire, hanem hogy elkerüljön onnan, ahol él.

Amikor anyám újra levegöhöz jut, kiemelkedve a reményvesztettségböl, észreveszi a férfikalapot meg az aranylamé szandált. Ez meg mi, kérdezi. Semmi, mondom. Rám néz, tetszik neki, elmosolyodik. Nem is olyan rossz, mondja, nem áll rosszul, kell egy kis változatosság. Meg se kérdezi, hogy ö vette-e, tudja anélkül is. Tudja, hogy képes rá, hogy vannak pillanatok, nagy ritkán, amikor bármire rávehetjük, annyira védtelen. Ne mérgelödj, mondom, nem volt drága. Hol vettük, kérdezi. Mondom, hogy a Catinat utcában, végkiárusításon. Megenyhülve néz rám. Lehet, hogy arra gondol, biztató jel a kicsi részéröl, hogy ennyi fantáziával öltözködik. Nemcsak hogy elnézi a nevetséges ízléstelenséget, éppen ö, aki özvegységébe beletörödve folyton szürkében jár, mint egy kiugrott apáca, hanem még tetszik is neki.

Egy öltés a nyomorúsággal is összeférceli ezt a férfikalapot, mert mindenáron pénzt kell szerezni, még ha a föld alól is. De anyámat sivárság veszi körül, a fiai sivársága, sohase fognak dolgozni, az a meddö föld meg kidobott pénz, keresztet vethet rá. A kislányban minden reménye, egy szép napon, ha majd felnö, talán tudni fogja, hogyan kell pénzt szerezni. Ki tudja, lehet, hogy ezért nézi el az anyja, hogy úgy öltözködik, mint egy szüzkurva. És a gyerek is ezért szokta meg, hogy az iránta mutatott érdeklödést arra az érdeklödésre terelje, amit ö érez a pénz iránt. Anyja ezen csak mosolyog.

Az anyja sohase lép közbe, amikor a lánya pénzt akar szerezni. A lánya ezt mondja majd: ötszáz piasztert kértem, hogy visszamehessek Franciaországba. Az anyja azt mondja, rendben, tényleg ennyi pénz kell, ha valaki be akar rendezkedni Párizsban, azt mondja: ötszáz elég lesz. A lány tudja, csak azt csinálja, amit anyja amúgy is tanácsolt volna neki, ha az asszonynak lett volna mersze, lett volna ereje, ha a csillapíthatatlan fájdalom, amit a gondolat keltett benne, nem ólálkodott volna állandóan körülötte.

Azokban a könyvekben, amikben a gyermekkoromról is szó esett, hirtelen nem is tudom, mit hallgattam el, és mit mondtam el; arról, azt hiszem, írtam, mennyire szerettük anyánkat, de hogy mennyire utáltuk, és hogy nemcsak szerettük egymást, hanem utáltuk is, méghozzá nagyon, arról nem tudom, beszéltem-e a széthullás meg a halál történetében, amely - mindkét esetben, a szeretetében meg a gyülöletében - ennek a családnak jutott osztályrészül, és amit igazából ma sem értek, annyira feldolgozhatatlan, eltemetve a zsigerekben, vakon, mint az egynapos újszülött. Olyan szoba ez az én történetem, amelynek küszöbétöl csönd a törvény. És semmi más nincs ebben a szobában, csak a csönd, amely életem végéig folytatja lassú munkáját. Ma is úgy nézem ezeket a megszállott gyerekeket, mint valami rejtélyt. Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó elött.

Amikor felszállok a Mekongon közlekedö kompra, a fekete autó napján, anyám még nem mondott le az óceán melletti földbérlet megmüveléséröl. Hébe-hóba még megjárjuk az utat, mint azokon a régi éjszakákon, mind a hárman felkerekedünk, hogy ott töltsünk néhány napot. Elüldögélünk a bungaló verandáján, szemközt a sziámi hegységgel. Aztán hazamegyünk. Anyámnak nincs ott semmi dolga, de visszavisszajár. A kisebbik bátyám meg én ott állunk mellette az erdöre nézö verandán. Már nem vagyunk gyerekek, nem pancsolunk a patakban, nem csavargunk el sem az erdöben, sem a borsültetvények melletti falvakban. Minden megnött körülöttünk. Nincsenek gyerekek, se a bivalyok hátán, se másutt. A közöny minket is megfertözött, ugyanaz a lomhaság, amely anyánkat leteperte, bennünket is letepert. Tanulni semmit se tanultunk, hacsaknem nézni az erdöt, várakozni, zokogni. A tengerparti földek örökre elvesztek, a cselédek a magaslati parcelIákat müvelik, hántolatlan rizsért, mert fizetést nem kapnak, lakhatnak viszont a takaros kunyhókban, amiket anyám építtetett. Úgy szeretnek minket, mint saját rokonaikat, úgy csinálnak, mintha a bungalót öriznék, és örzik is. Semmi se hiányzik a szegényes háztartásból. Csak az esötöl rothadó tetöben van egyre nagyobb fogyatkozás. De a bútorokat tisztán tartják. És a bungaló körvonalai, mint valami lenyomat, olyan tisztán rajzolódnak ki, az útról is jól láthatón. Az ajtókat mindennap kinyitják, hogy a házat átjárja a levegö, és szárítsa a fát. De estére bezárják a házat, hogy a kóbor kutyák meg a hegyi csempészek be ne költözzenek.

Látják, nem is a réami bisztróban találkoztam a fekete autóban ülö elegáns férfival, ahogyan valamikor írtam , hanem a kompon, két-három évvel azután, hogy visszaadtuk a földbérletet, méghozzá azon a napon, amiröl itt beszélek, a höségtöl remegö, fátyolos veröfényben.

Másfél évvel a találkozás után anyám hazamegy velünk Franciaországba. Eladja minden ingóságát. És még egyszer kimegy a gáthoz. Leül a verandán, szemben a lenyugvó nappal, még egyszer Sziám felé néz, utoljára, mert soha többé nem látja ezt a tájat, még akkor sem, amikor majd újra elhagyja Franciaországot, amikor ismét gondol egyet, és még egyszer visszajön Indokínába, Saigonban megy nyugdíjba, de sohase látja többé ezt a hegységet, ezt a sárgászöld eget az erdö felett. Igaz is, hogy el ne felejtsem, már nem volt fiatal, de újra kezdte. Francia nyelviskolát nyitott, az Új Iskolát, és így hozzájárulhatott a tanulmányaim költségéhez, söt, amíg élt, a nagyobbik bátyámat is eltartotta.

A kisebbik bátyám három nap alatt meghalt tüdögyulladásban, nem bírta a szíve. Akkor hagytam ott anyámat. A japán megszállás alatt történt. Azon a napon mindennel leszámoltam. Soha többé nem faggattam anyámat, se a gyerekkorunkról, se öróla. Meghalt a szememben, együtt a kisebbik bátyámmal. A nagyobbik bátyám nemkülönben. Anyám meg a nagyobbik bátyám egyszerre akkora borzalmat keltettek bennem, hogy soha többé nem tudtam magam túltenni rajta. Azóta nem foglalkozom velük. Attól a naptól fogva nem tudok róluk semmit. Fogalmam sincs, hogyan tudta anyám kifizetni a bennszülötteknek a tartozásait. Egy szép napon nem jöttek többé. Szinte ma is látom öket. A sadeki kis szalonban ülnek, szótlanul, fehér ágyékkötényben, hónapokig, évekig elvannak. Hallani, amint anyám zokogva szidja öket, a szobájában van, nem hajlandó kijönni, onnan kiabál, hogy hagyják békén, de ök csak ülnek, ülnek, némán, nyugodtan mosolyogva. Aztán egy nap nincsenek sehol. Ők már nem élnek, az anya meg a két fia. Már az emlékezéshez is késö. Már nem szeretem öket. Már nem érzem orromban anyám börének illatát, és a szeme színe sincs már a szememben. A hangjára sem emlékszem, csak arra, ahogyan esténként halkan megszólalt, megtörten a fáradtságtól. Már a nevetését se hallom, se a nevetését, se a kiabálását. Vége, elfelejtettem. Ezért beszélek róla ma olyan könnyen, hosszan és elnyújtva, folyamatosan.

Ez az asszony 1932-töl 1949-ig kénytelen volt Saigonban maradni. A kisebbik bátyám 1942 decemberében hal meg. Anyám már nemigen tud utazgatni. Megint ott marad, azt mondja, a sír mellett. Aztán mégis visszamegy Franciaországba. A fiam kétéves, amikor megint találkoztunk. Ahhoz már késö volt, hogy újra megtaláljuk egymást. Csak egy pillantás kellett, máris tudtuk. Már nem volt mit újra megtalálni. A nagyobbik fia kivételével mindennel leszámolt. Ami ideje hátravolt, egy Loir-et-Cher megyei kastélyban töltötte, a kastély a XIV. Lajos korabeli udvarházak stílusában épült. Dôval egy fedél alatt. Még mindig félt éjszaka. A puskát is ezért vette. Dô meg örködött a padlásszobában. A nagyobbik fiának is vett birtokot, Am-boise mellett. Erdövel. De a fia kivágatta a fákat. A pénzt pedig elverte egy párizsi kaszinóban. Az erdö egyetlen éjszaka semmivé lett. És itt, miután a bátyám elvesztette a fáért kapott pénzt, az emlékkép hirtelen elmosódik, sírni volna kedvem a bátyám miatt. Mindössze annyit tudok, hogy amikor rátaláltak, az autójában feküdt a Coupole kávéház elött, a Montparnasse körúton, meg akart halni. De hogy utána mi történt, nem tudom. Amit pedig a kastélyával müvelt, mármint az anyám, az egyszerüen képtelenség, és tetejébe a nagyobbik fiáért, aki ötvenéves kamasz létére még most se tanult meg pénzt keresni. Keltetögépeket vásárol, és a földszinti nagy szalonban helyezteti el öket. Egyik percröl a másikra lesz hatszáz kiscsibéje, negyven négyzetméternyi kiscsibe. De rosszul állította be az infravörös lámpát, egyetlen kiscsibe sem életképes. A hatszáz közül nincs egyetlenegy sem, amelyiknek a csöre összeillene, nem tudják becsukni a csörüket, éhen veszett valamennyi, anyám sohase fogja újrakezdeni. Épp akkor látogattam meg a kastélyban, amikor a kiscsibék kikeltek, anyám azt se tudta, hová legyen örömében. Késöbb a sok döglött csibének meg a csirkeeledelnek akkora volt a büze, hogy egy falat se ment le a torkomon, állandó hányingerem volt.

Amikor meghalt, Dô volt vele, meg az, akit az ö nagy fiának hívott, az elsö emeleti tágas hálószobában, ott, ahová éjszakára a birkáit is beterelte, öt-hat birkát, ott heverésztek az ágya körül, mihelyt hidegre fordult az idö, teleken át; ezek voltak az utolsó telei.

De csak itt, utolsó lakhelyén, a Loire menti kastélyban, amikor már felhagyott az örökös jövés-menéssel, a család eseménytörténetének legvégén, itt veszem észre rajta elöször a téboly félreismerhetetlen jeleit. Hogy egyszerüen nem normális. Dô meg a bátyám mindig is közelében éltek ennek a tébolynak. De én nem, én sohase láttam. Sohase néztem úgy az anyámra, mint egy bolondra. Pedig bolond volt. Kötözni való. Születésétöl fogva. Beteg nem volt töle, úgy volt ö örült, mint ahogy más egészséges. Senki más nem fogta ezt fel, csak ök ketten. Mindig is sok barátja volt, hosszú évekig megtartotta öket, de mindig újakat is szerzett, nemritkán fiatalokat, az eldugott állomáshelyre érkezök, vagy késöbb, a touraine-i szomszédok közül, ezek közül sokan a francia gyarmatokról mentek nyugdíjba. Meg tudta tartani az embereit, öreget-fiatalt egyaránt, gyors észjárásával, vagy ahogyan ök mondogatták, a vidámságával, azzal a ritka természetességgel, amit soha senki nem érzett terhesnek.

Nem tudom, ki csinálta a kétségbeesés fényképét. A házunk udvarán, Hanoiban. Lehet, hogy még apám. Néhány hónapra rá egészségügyi okok miatt hazaszállítják Franciaországba. De elötte még állást változtat, Phnom-Penhbe nevezik ki. De ott csak néhány hetet fog tölteni. Alig egy éve van hátra. Anyám nem hajlandó a férjét visszakísérni Franciaországba, ott marad, ahol volt, lecövekelve. Phnom-Penhben. Abban a Mekongra nézö csodálatos palotában, amely valamikor a kambodzsai királynak volt rezidenciája, ott retteg egy több hektárnyi ijesztö park közepén. Éjszakánként halálra rémít minket. Egy ágyban alszunk mind a négyen. Azt mondja, fél az éjszakától. Anyám ebben a palotában értesül majd apám haláláról. De hogy mi történt, már a távirat megérkezése elötti este tudni fogja, olyan jelböl, amit csak ö látott és csak ö értett, abból olvasta ki, hogy egy madár az éjszaka kellös közepén fejvesztett rikácsolásba kezd a palota északi szárnyában levö dolgozószobában, amely az apámé volt. Az is itt történt, néhány nappal a férje halála után, hogy anyám egyszer csak szembe találta magát az apja, mármint az ö apja kísértetével. Anyám felkattintja a villanyt. A kísértet nem mozdul. Az asztal mellett áll, a palota nyolcszögletü nagyszalonjában. Anyámat nézi. Emlékszem a sikoltásra, anyám a nevünket kiáltozta. Felébresztett minket, elmesélte, mi történt, hogyan volt öltözve az apja, az acélszürke vasárnapi öltöny volt rajta, hogyan viselkedett, és milyen mereven bámult rá. Úgy beszéltem hozzá, mint gyerekkoromban, mondta. Meg azt is: nem féltem. Utána futott a szétfoszló látomásnak. Mindketten akkor haltak meg, a madarak és látomások órájában. Innen az anyánk iránti csodálat, annyi mindent ismert, még a halált is.

Az elegánsan öltözött férfi kiszáll az autóból, rágyújt egy angol cigarettára. Megakad a szeme a férfikalapos aranylamé cipös lányon. Lassan odamegy. Látni, hogy elfogódott egy kicsit. Ekkor még nem mosolyog. Cigarettával kínálja a lányt. A keze remeg. Köztük ott a rangkülönbség, a férfi nem európai, ezt a tényt kell magában legyöznie, ezért remeg. A lány azt mondja, köszöni, nem dohányzik. Csak ezt mondja, azt nem, hogy hagyja békén. Erre a férfi nekibátorodik. Azt mondja, úgy érzi, álmodik. A lány nem válaszol. Mi értelme a válasznak, mit is mondhatna. Vár. Akkor a férfi megkérdezi: honnan jön? És ö elmondja, hogy a sadeki leányiskola igazgatónöjének lánya. A férfi elgondolkodik, majd azt mondja, hallott már a hölgyröl, a lány anyjáról, tudja, hogy pórul járt a Kambodzsában vásárolt földbérlettel, öróla van szó, ugye? Igen, öróla.

A férfi újra elmondja, hogy a lány micsoda páratlan tünemény ezen a kompon. Már kora reggel ilyen csodaszép lány, mint maga, nem is tudja, micsoda meglepetés, európai lány a bennszülöttekkel zsúfolt autóbuszban.

Azt mondja, jól áll neki a kalap, söt nagyon jól, meg hogy. igazán eredeti. férfikalap, végül is miért ne? Aki ilyen csinos, bármit megengedhet magának.

A lány ránéz. Megkérdezi, hogy kicsoda. A férfi elmondja, hogy nemrég jött vissza Párizsból, ott tanult, ö is Sadekban lakik, épp a folyó mellett, abban a nagy házban, amelyiknek a teraszán halványkék, kerámiából rakott mellvéd fut körül. A lány megkérdezi, hová való. A férfi azt mondja, kínai, a családja az észak-kínai Fu-csuenböl vándorolt ki. Megengedi, hogv Saigonban hazavigyem a kocsimon? A lány bólint. A férfi odaszól a soförnek, menjen fel a lány csomagjáért az autóbuszra, és mindent vigyen át a fekete autóba.

Kínai. A kínai származású pénzemberek kisebbségéhez tartozik, ez a kisebbség a gyarmatokon teljesen kezében tartja a bennszülöttek közti ingatlankereskedelmet. Ez a férfi kelt át aznap a Mekongon.

A lány beszáll a fekete autóba. Az ajtó becsukódik. Egyszerre valami tompa szorongás sajdul meg benne, fásultságra emlékeztetö érzés, de tompán, mint amikor megfakulnak a folyó fényei. Valami enyhe tompaság is rátelepszik, mint körös-körül a köd.

Attól fogva sohase utazok egy buszon a bennszülöttekkel. Autóval megyek iskolába, utána meg haza, a leányotthonba. A város legelökelöbb vendéglöiben fogok vacsorázni. És közben állandóan gyötör a lelkiismeret-furdalás, bármit csinálok, mindenért, amit elhagyok, mindenért, amit elfogadok, a jóért ugyanúgy, mint a rosszért, az autóbuszért, a buszsoförért, akivel nevetgélni szoktam, a hátsó ülésen utazó bételrágó vénasszonyokért, a csomagtartóba fektetett gyerekekért, a sadeki családért meg a család rosszallásáért és sokatmondó hallgatásáért.

A férfi egyre csak beszélt. Azt mondta, megunta Párizst, pedig azok az imádni való nök, hej, micsoda dáridók, micsoda tivornyák voltak, a Coupole-ban meg a Rotonde-ban nekem az utóbbi volt a törzshelyem, azok az éjszakai lokálok, elmesélte, micsoda "pazar" élete volt két évig. A lány csak hallgatta, föleg azokra az adatokra figyelt a történetben, amik a férfi vagyoni helyzetével voltak kapcsolatosak, és amikböl következtetni lehetett a millióira. A férfi folytatta. Anyja meghalt, testvére nincs. Apja még él, ö kezeli a vagyont. Bizony, szörnyü csapás ez, az apja azóta se veszi ki az ópiumpipát a szájából, tíz éve ott ül, szemben a folyóval, tábori ágyból irányítja az üzleti ügyeket.

Az apa sohase fog beleegyezni, hogy a fia azt a kis európai kurvát feleségül vegye.

A jelenet nem akkor kezdödik, amikor a férfi a korlát elött álldogáló fehér börü kislányt megszólítja, hanem már elötte, amikor kiszáll a fekete autóból, és lassan elindul a kislány felé, ö meg, a kislány, tudja, hogy a férfi tart töle.

Már az elsö pillanatban sejt valamit, azt, hogy a férfi ki van neki szolgáltatva. Ha úgy adódik a dolog, nyilván mások is ki lennének neki szolgáltatva. Tud valami mást is: hogy valószínüleg itt az ideje, amikor már nem térhet ki az önmaga iránti kötelezettségek elöl. És arra is ezen a napon jön rá, hogy anyjának semmiröl se szabad tudnia, de a két bátyjának sem. Mihelyt beszállt a fekete autóba, hirtelen tudatosul benne, hogy elszakadt ettöl a családtól, most elöször, de rögtön örökre. Mostantól fogva nem tudhatják, mi van vele. Ha elrabolják is tölük, ha bántják, ha megrontják is, nekik semmit se szabad megtudni. Sem az anyjának, sem a két testvérének. Ez lesz az ö sorsuk. Ezért fojtogatja a lányt a sírás, már a fekete autóban. A gyereklánynak most már meg kell küzdeni ezzel a férfival, az elsövel, azzal, akivel a kompon találkozott.

Azon a csütörtöki napon minden villámgyorsan történt. A férfi mindennap elment érte a gimnázium elé, hogy hazavigye a leányotthonba. Aztán egy csütörtök délután eljött a leányotthonba. És elvitte a fekete autón.

Csólenben vagyunk. Átellenben a kínai negyedet a városközponttal összekötö bulvárokkal, az amerikai módra épített, széles sugárutakkal, amelyeken villamosok, riksakulik, autóbuszok rohannak. Kora délután. A lány megszökött a sétáról, pedig a séta kötelezö a leányotthon lakóinak.

Legénylakás a város déli részén. A helyiség divatosan van berendezve, de mintha a bútorokat sebtében szedték volna össze, bár a "modern style" ízlésjegyei szerint. A férfi azt mondja: a bútorokat nem én választottam. A lakásban félhomály, de a lány nem szól a férfinak, hogy nyissa ki a zsalugátereket. Nincs benne semmi különleges érzelem, nem érez gyülöletet, de irtózást sem, akkor ez már a vágy, biztosan a vágy. Ha a vágy is, nem tud róla. A férfi elözö este hívta meg magához, ö meg azonnal igent mondott. És most ott van, ahol lennie kell, bár nem találja a helyét. Egy kicsit meg van illetödve. Nemcsak hajszálra így képzelt el mindent, de mintha ez az egész csak övele történhetett volna, senki mással. Feszülten figyel mindenre, a fényre, a városnak a szobán áthullámzó lármájára. A férfi ideges. Elöször úgy néz a lányra, mintha töle várná, hogy megtörje a csendet, de a lány nem szól semmit. Így a férfi sem mozdul, nem vetközteti le, azt mondja, örülten szereti, szinte suttogva mondja. Aztán elhallgat. A lány nem válaszol. Mondhatná, hogy ö nem szereti a férfit. De hallgat. Hirtelen átvillan rajta, hogy a férfi nem is ismeri, hogy sohase fogja megismerni, hogy a férfi el se tud képzelni ennyi romlottságot. Bármilyen fondorlatosan próbálná magához kötni a lányt, sohase fog sikerülni. Ezt elég, ha ö, a lány tudja. És tudja is. A férfi naivsága ráébreszti: a férfi már a kompon tetszett neki. Tetszik neki a férfi, csak a másikon áll a dolog, egyedül örajta.

A lány azt mondja: nekem jobb volna, ha nem szeretne. De még ha szeret is, akkor is bánjon úgy velem, mint ahogy a többi növel. A férfi ránéz, borzadva, aztán megkérdezi: csak ennyi a kívánsága? A lány azt mondja, ennyi. A férfi szenvedése ott kezdödött, abban a szobában, ezt már nem színleli, elöször az életben. Azt mondja, érzi, a lány sohase fogja szeretni.

A lány ráhagyja. Elöször azt mondja, még nem tudja. Aztán ráhagyja.

A férfi azt mondja, egyedül van, rettenetesen egyedül ebben a szerelemben. Erre a lány azt mondja, ö is. De nem mondja, miért. A férfi azt mondja: ahogy velem idejött, akárkivel elment volna. A lány azt válaszolja, nem tudja, még soha senkinek nem ment fel a lakására. Azt mondja a férfinak, nem akar vele beszélgetni, bánjon úgy vele, mint ahogy a többi növel szokott, akit felvisz magához. Könyörög a férfinak, hogy bánjon úgy vele, mint ahogy a többi növel.

A férfi letépi róla a ruhát, eldobja, letépi a fehér pamut bugyit, aztán a csupasz lányt felnyalábolja, és odaviszi az ágyhoz. És akkor a férfi hátat fordít neki, és elsírja magát. A lány pedig lassan, türelmesen maga felé fordítja, és vetköztetni kezdi. Behunyja a szemét, úgy vetközteti! Lassan. A férfi segíteni akar. A lány rászól, maradjon veszteg. Hagyd, majd én. Azt mondja, egyedül akarja csinálni. Csinálja is. Vetközteti a férfit. Amikor a lány megkéri, a férfi arrább teszi a lány testét, de csak arasznyira, könnyedén, mintha nem akarná felébreszteni.

A bör bársonya. A test. A test sovány, erötlen, vézna, mintha beteg volna, és most lábadozna, az arc szörtelen, a nemi szerven kívül nincs rajta semmi férfias, csupa gyöngeség, kiszolgáltatottság, gyötrödés. A lány nem néz a férfi szemébe. Nem nézi a férfit. Csak megérinti. Megérinti a nemi szerv simaságát, a bör simaságát, az aranybarna bört simogatja, az ismeretlen újdonságot. A férfi nyöszörög, sír. Neki elviselhetetlen ez a szerelem.

És sírva merül el benne. Elöször a fájdalomban. Aztán a fájdalmat is magáévá teszi, a fájdalom átalakul, lassan kiszakad a lányból, és a gyönyör felé sodródik, a lánnyal egybefonódva. A tenger, végtelenül, semmihez se foghatón.

A kép már ott, a kompon, még mielött eljött volna az órája, részese a pillanatnak.

A foltozott harisnyás asszony képe hirtelen átúszik a szobán. Végül, mint a gyerek, úgy jelenik meg elötte. A fiúk már tudták. Ő még nem. Sohase fognak beszélni egymásnak az anyjukról, a titokról, ami a két bátyját végképp elválasztja töle, a sorsukat megpecsételö mély titokról, az anyjuk infantilizmusáról.

Az anyja sohase ismerte a gyönyört.

Nem tudtam, hogy ilyenkor vérzik az ember. Kérdezi, fájt-e, mondom, nem, azt mondja, örül neki.

Letörli a vért, megmosdat. Hagyom, hadd csinálja. Nesztelenül visszajön, újra megkívánom. Nem is tudom, hogyan lehetett bennem annyi erö, hogy megszegjem az anyám állította tilalmat. Ráadásul ilyen nyugodtan, ilyen eltökélten. Hogyan tudtam "tettre váltani a gondolatot".

Nézzük egymást. Magához öleli a testem. Megkérdezi, miért jöttem el hozzá. Muszájból, mondom, a kötelesség kívánta így. Most beszélgetünk egymással elöször. Mesélek a két bátyámról. Elmesélem, hogy szegények vagyunk. De mást nem. A nagyobbik testvért ö is ismeri, a helybeli ópiumbarlangban találkoztak. Elmondom, hogy meglopja az anyámat, hogy a szenvedélyének élhessen, meglopja a cselédeket, söt az is elöfordul, hogy az ópiumbarlangok bérlöi anyámon akarják behajtani a tartozását.

Beszélek a védögátról. Elmondom, hogy anyám ezt nem fogja sokáig bírni, ebböl nagy baj lesz. Hogy anyám várható halála egyáltalán nem független attól, ami ma velem történt.

Átvillan rajtam, hogy kívánom.

Megsajnál, mondom, nem, nem engem kell sajnálni, senkit se kell sajnálni, csak az anyám. Azt mondja: azért jöttél el, mert gazdag vagyok. Azt mondom, öt a pénzével együtt kívánom, amikor elöször láttam, már akkor az autójában ült, benne a pénzében, és hogy fogalmam sincs, mit csinálok, ha történetesen nem így lett volna. Azt mondja: szeretnélek magammal vinni, szeretnék elutazni veled. Azt mondom, még nem hagyhatom el az anyámat, nem élném túl. Azt mondja, hiába, nincs velem szerencséje, de ne aggódjak, pénzt azért ad majd. Megint lefekszik mellém. Hallgatunk.

A város lármája olyan erös az emlékezetemben, mint egy film teljes hangeröre csavart, fülsiketítö háttérzaja. Világosan emlékszem, egyikünk se szól egy szót sem, a sötét szobát körülnyaldossák, felemelik és magukkal sodorják a nagyváros morajlásának egyenletes hullámai. Az ablakok nincsenek beüvegezve, csak redöny meg zsalugáter van rajtuk. A redönyre rávetödnek a járókelök árnyai, ahogyan elmennek elötte a napsütötte járdán. Itt mindig hatalmas a tömeg. Az árnyékokat szabályos csíkokra vagdalják a zsalugáter hézagai. Az odakint csattogó facipök a fejemen koppannak, a hangok a dobhártyámat hasogatják, kínaiul csak üvöltve lehet beszélni, mint ahogyan, mindig is úgy képzeltem, a sivatagi nyelveken is, ez a nyelv hihetetlenül távoli.

Odakint alkonyodik, ezt a hangokból sejti az ember, meg abból, hogy a járókelök egyre nagyobb, egyre vegyesebb csoportokban mennek el az ablak elött. Ebben a szórakozó negyedben éjszaka zajlik csak igazán az élet. És itt a naplementével kezdödik az éjszaka.

Az ágyat csak a rácsos zsalugáter meg a vászonredöny határolja el a várostól. Semmiféle szilárd anyag nem választ el minket a kinti tömegtöl. Ők ott kint semmit sem tudnak az életünkröl. De mi látunk valamit az övékböl, látjuk mozdulataikat, halljuk a szavaikból dagadó hangzavart, amely olyan, mint egy hajókürt megtört, szomorú, visszhangtalan jajkiáltása.

Az égetett cukor illata terjeng a szobában, a pörkölt földimogyoró, a kínai levesek, pecsenyék, füvek, a jázmin, a por, a tömjén meg a parázsló faszén szaga, mert a tüzet is a kosárban hozzák-viszik, árulják utcahosszat, a város szaga olyan, mint a vadonban megbúvó falvaké, mint az erdöé.

Amikor ismét ránéztem, már fekete fürdököpenyben volt. Ott ült, pohár whiskyvel a kezében, cigarettázva.

Azt mondta, lezuhanyozott, amíg aludtam. Nem is éreztem, hogy elnyomott az álom. Az asztalkán meggyújtotta a lámpát.

Hirtelen eszembe jut, hogy biztosan olyan férfi, aki ragaszkodik a szokásaihoz, és hogy elég sürün járhat ebbe a lakásba, biztosan sokat szeretkezik, valami félelem bujkál benne, azért szeretkezik sokat, hogy ezt a félelmet elfojtsa magában. Azt mondom, nekem nem is olyan ellenszenves a gondolat, hogy annyi barátnöje van, és hogy be kell állnom a sorba, a többi közé. Nézzük egymást. Felfogja, mit mondtam. A tekintet egyszerre elváltozik, képmutatás lesz, a fájdalom foglya, a halálé.

Azt mondom, feküdjön mellém, megint övé akarok lenni. Odajön. Érzödik rajta az angol cigaretta, a drága kölni, a börének méz- és selyemszaga van, mintha magába itta volna a selyem gyümölcsös illatát, az aranyét, ellenállhatatlan. Kívánom, mondom neki. Azt mondja: várjak. Beszél, rögtön tudta, már ott a kompon, hogy ilyen leszek az elsö szeretkezés után, hogy szeretni fogom a szerelmet, azt mondja, most már tudja, hogy meg fogom csalni, nem lesz mellettem olyan férfi, akit meg ne csalnék. Azt mondja, ö önnön balsorsának eszköze. Örülök a jóslatnak, meg is mondom neki. Erre elveszti a fejét, elkeseredésében rám veti magát, gyerekmellemet harapdálja, ordít, sérteget. Lehunyom a szemem, annyira jólesik. Erre gondolok: nagy gyakorlata lehet a szeretkezésben, nyilván semmi mást nem csinál az életben, csak szeretkezik. Érzödik a tapasztalat a simogatásán, olyan egyszerü, olyan tökéletes. Óriási szerencsém van, nem is vitás, mint egy szakma, kisujjában az egész, olyan pontosan tudja, bár ösztönösen, mikor mit kell csinálni, mit kell mondani. Lekurváz, ocsmány kis nö vagyok, mondja, az ö egyetlen szerelme, és így is van rendjén, mindenki ezen a hangon beszél, amikor önállósul a szó, és önállósul a test, és azt csinálja, keresi-kutatja, találja és veszi el, amihez kedve van, ilyenkor minden tökéletes, nincs selejt, a selejtet eltakarja, viharos örvénybe rántja a vágy.

A város itt morajlik a közelben, szinte mellettünk, hallani, amint a zaj hullámai nekicsapódnak a zsalugáter deszkáinak. Olyan, mintha átzubogna a szobán. Ebben a zajban, ebben a jövés-menésben simogatom a testét. A tenger, a végtelenség összesürüsödik, eltávolodik, visszatér.

Kérem, kezdje újra, még és még. Hogy még egyszer. Igen, így. A csatakos vérben. Ezt nem lehet túlélni. Csak belehalni lehet.

Cigarettára gyújtott, és odaadta. Suttogva beszélni kezdett, szája az ajkamat súrolta. Én is suttogva beszéltem.

Mivel nem tud róla, az ö érdekében nekem kell elmondani, hogy van benne valami veleszületett elökelöség, ezt a javára írom.

Már este van. Azt mondja, sohase fogom elfelejteni ezt a délutánt, akkor is emlékezni fogok rá, amikor öneki az arcát is meg a nevét is rég elfelejtettem. Megkérdezem, hogy a házra emlékezni fogok-e. Azt mondja: nézd meg jól. Megnézem. Azt mondom, semmi különös. Azt mondja, igen, mindig így van.

Még mindig magam elött látom az arcot, és emlékszem a névre. Látom a kimeszelt falakat, a vászonredönyt a forróságra nyíló ablakon meg a félköríves ajtót, amely egy másik szobába vezetett, a szoba meg a belsö kertre nézett - a virágok kókadoznak a höségben -, a kertet épp úgy kék mellvéd fogja körül, mint a sadeki villa Mekongra nézö, lépcsözetes teraszait.

A gyötrödés és magány tanyája. Kéri, áruljam el, mire gondolok. Azt mondom, anyámra; megöl, ha megtudja, mi történt. Látom, ahogy eröt vesz magán, hogy beszélni tudjon, azt mondja, tudja, mi járhat anyám fejében, ki is mondja: a szégyen. Azt mondja, házasságban ennek még a gondolatát se tudná elviselni. Ránézek. Ő is rám néz, önérzetesen mentegetözik. Azt mondja: kínai vagyok. Elmosolyodunk. Megkérdezem, normális dolog-e, hogy olyan szomorú az ember, mint mi most. Azt mondja, azért, mert nappal szeretkeztünk, amikor legnagyobb a höség. Azt mondja, ilyenkor mindig rettenetes utána. Elmosolyodik. Azt mondja: akár van szerelem, akár nincs, ilyenkor mindig rettenetes. Azt mondja, éjszakára el fog múlni, elmúlik, ahogy besötétedik. Azt mondom, nincs igaza, nemcsak a nappal miatt van, én elöre vártam ezt a szomorúságot, belölem jön. Hogy mindig is szomorú voltam. Hogy ezt a szomorúságot már azokon a fényképeken is látom, amiken még kicsi vagyok. És ma is ráismerek, ez az én szomorúságom, mindig is enyém volt, a nevemet is neki adhatnám, annyira hasonlít rám. Elmondom, ma milyen jólesö érzés ez a szomorúság, hogy végre-valahára megesett a baj, amit anyám százszor is megjósolt, élete sivárságában jajveszékelve. Azt mondom: nem nagyon értem, amit anyám mond, csak azt tudom, ez az a szoba, amire mindig is vártam. Csak beszélek, választ nem várok. Elmondom, anyám úgy kiabálja vélt igazát, mint a próféták. Azt, hogy soha semmit nem szabad várni senkitöl, se embertöl, se államtól, se Istentöl. Miközben beszélek, egyre néz, nem veszi le rólam a szemét, nézi a szájam, miközben beszélek, meztelen vagyok, simogat, lehet, hogy oda se figyel, nem tudom. Azt mondom, ami történt, megtörtént, nem nagy ügy. Elmesélem, milyen nehéz elöteremteni a kenyérrevalót, öltözködni, egyszóval élni, megélni anyám fizetéséböl. Egyre nehezebben beszélek. Azt kérdezi: hogyan éltek? Az utcán, mondom, a nyomor földig rombolta az otthon falait, egyik napról a másikra a szabad ég alatt találtuk magunkat, ki-ki úgy boldogul, ahogy tud. Züllöttek vagyunk mindnyájan. Ezért vagyok itt. Rám fekszik, még egyszer belém hatol. Így maradunk, egymásba fonódva, nyöszörögve a város lármájában. Még mindig halljuk, aztán egyszer csak nem halljuk többé.

A testre adott csókoktól mindig sírhatnékja van az embernek. De mintha vigasztalnának. Otthon sohase sírok. Azon a bizonyos napon, és ott, a szobában, a könnyek megvigasztalnak a múltért is, a jövöért is. Elmondom, ott fogom hagyni anyámat, hogy egyszer csak semmi szeretetet sem fogok érezni iránta. Sírok. Rám hajtja a fejét, és hogy sírok, ö is elsírja magát. Azt mondom, gyermekkoromban anyám balsorsa helyettesítette az álmokat. Hogy anyám volt az álom, sohase a karácsonyfa, csak anyám, semmi más, hol mint nyomorúságában kínpadra vont anya, hol mint az a másik, aki magából kikelve beszél a sivatagban, vagy aki ennivalóért futkos, vagy aki meséli, egyre csak mondja, mondja, hogy övele mi történt, vele, Marié Legrand de Roubaix-val, és beszél az ártatlanságáról, megtakarított pénzéröl, reményeiröl.

A zsalugáteren át beszivárgott az este. A lárma felerösödött. Élesebb is, már nem olyan tompa. Felgyulladtak a vöröses fényü utcai lámpák.

Kimentünk az utcára. Újra felvettem a fekete szalagos férfikalapot, az aranylamé cipöt, a selyemruhát, sötétpirosra festettem a számat. Megöregedtem. Egyszerre belém hasít a felismerés. Észreveszi, azt mondja: fáradt vagy.

A járdán az összevissza mozgó tömeg, ki lassan, ki sietösen vág utat magának a sokaságban, amely rühes, mint a gazdátlan kutya, vak, mint a koldus; ezt a kínai nyüzsgést még a mostani jólét képein is látom, ahogyan az emberek egy nyájban járnak-kelnek, és mégse türelmetlenek, nem érzik magukat egyedül a tömegben, lehet, hogy nem boldogok, de szomorúság sincs bennük, és nincs bennük kíváncsiság sem, nem látszik rajtuk, hogy mennek, úgy vonulnak, mintha nem igyekeznének sehová, éppen csak elöbbre nyomulnak egy kicsit, ha már ide keveredtek, egyedül és a tömegben, de sohase önmagukban magányosan, mindig a tömegben egyedül.

Belépünk az egyik emeletes kínai vendéglöbe, ezek az éttermek sokszor egész bérházat is elfoglalnak, mint a nagyáruházak, olyan nagyok, valóságos laktanyák, a városra nézö erkélyekkel és teraszokkal. Európában el se tudják képzelni a hangzavart, amely kihallatszik ezekböi az épületekböl, a pincérek ordítva adják tovább a rendelést, amiket a szakácsok ugyancsak ordítva ismételnek. Ezekben az éttermekben lehetetlen beszélgetni. A teraszon kínai zenekarok játszanak. A legcsöndesebb emeletre megyünk, az európaiak közé, az étlap itt is ugyanaz, csak elviselhetöbb az ordítozás. Vannak ventilátorok, és nehéz függöny véd a zajtól.

Kérem, mesélje el, mekkora az apja vagyona, és milyen. Azt mondja, nem szeret pénzröl beszélni, de ha nagyon akarom, elmondja, mit tud. Minden Csólenban kezdödött, a bennszülötteknek szánt lakófülkékkel. Az apja háromszáz ilyen lakófülkét építtetett. Több utca teljes egészében övé. A férfinak egy kicsit eröltetett párizsi akcentusa van, a pénzröl öszinte fesztelenséggel beszél. Volt az apjának néhány bérháza, de eladta, hogy Csólentól délre építési telkeket vásároljon. Azt hiszi, az apja a sadeki rizsföldeket is eladta. A járványok felöl faggatom. Elmondom, egész utcasorokat láttam, az összes lakást lezárták, a pestis miatt beszögezték az ablakokat meg az ajtókat. Azt mondja, mivel a patkányirtás errefelé elterjedtebb, a járvány itt nem olyan gyakori, mint a vadonban. Hirtelen valóságos regényt kerekít a lakófülkékböl. Olcsóbbak, mint a bérházak vagy a családi házak, és jobban megfelelnek a szegénynegyedek igényeinek, mint az egymástól elkülönített lakások. Itt az emberek szeretnek együtt lenni, föleg a falvakból jött szegények, ök az utcán, a szabad ég alatt is nagyon jól elvannak. Tiszteletben kell tartani a szegények szokásait. Az apja egész sor lakófülkét építtetett, utcára nyíló fedett folyosóval. Így az utcák is világosabbak, barátságosabbak. Az emberek egész napjukat a nyitott folyosón töltik. Amikor nagy a höség, ott is alszanak. Azt mondom, egy idöben én is szerettem volna ilyen nyitott folyosón lakni, gyerekkoromban az volt minden vágyam, hogy a szabad ég alatt aludjak. Hirtelen fájdalmat érzek. Valami gyönge, könnyü fájdalmat. Mintha nem a helyén dobogna a szívem, hanem a még eleven, friss sebben, amit feltépett bennem, ö, aki beszél hozzám, akinek gyönyör volt ez a délután. Már nem hallom, mit mond, nem figyelek. Észreveszi, elhallgat. Beszéljen még, mondom. Beszél. Újra figyelek. Azt mondja, gyakran eszébe jut Párizs. Szerinte egyáltalán nem hasonlítok a párizsi nökhöz, nem vagyok olyan kedves, mint ök. Azt mondom, ez a lakófülkeüzlet azért nem lehet nagyon kifizetödö. Erre már nem válaszol.

Amíg tart ez a mi történetünk, úgy másfél évig, csak így fogunk beszélni, de önmagunkról soha nem beszélünk. Már a kezdet kezdetén tudjuk, hogy nincs közös jövö, így a mindennapi híreket beszéljük meg, hol eltérö, hol azonos nézöpontból.

Azt mondom, végzetes volt neki a Franciaországban töltött idö. Egyetért. Azt mondja, mindent pénzért vett Párizsban, nöket, tudást, eszméket. Tizenkét évvel idösebb nálam, fél a korkülönbségtöl. Hallgatom, ahogy beszél, ahogy ámítja magát, és ahogy szeret, egyszerre szokványos és öszinte szerepjátszással.

Mondom, bemutatom a családomnak, kibúvót keres, kinevetem.

Csak modoros túlzással tudja kifejezni az érzelmeit. Ha az apja megtiltaná, hogy szeressen, nem volna ereje dacolni vele, hogy megszerezzen magának, és elvigyen innét. Gyakran elsírja magát, amiért úgy érzi, még ez a szerelem se tudja megszabadítani a félelemtöl. Én vagyok az ö hösiessége, a rabsága pedig az apja pénze.

Ha a két bátyámról beszélek, rögtön elfogja a félsz, mintha leleplezték volna. Azt hiszi, a családom alig várja, hogy megkérje a kezem. Tisztában van vele, hogy ö már amúgy is elveszett ember az anyám meg a két bátyám szemében, a házassággal csak vesztébe rohan, és engem is elveszejt.

Azt mondja, azért ment Párizsba, hogy elvégezze a kereskedelmit, de aztán kiböki, semmit se csinált, erre az apja megvonta töle a támogatást, és hajójegyet küldött a visszaútra, ö meg kénytelen volt elhagyni Franciaországot. A hazatérés az ö tragédiája. A kereskedelmit nem fejezte be. Azt mondja, innen szeretné befejezni mint levelezö hallgató.

A családommal való találkozásai a csóleni evés-ivásokkal kezdödtek. Amikor anyám meg a két bátyám Saigonba jönnek, megkérem, vigye el öket a kínai vendéglöbe, mert nem ismerik a kínai konyhát, sohase voltak kínai vendéglöben.

Ezek az esték mindig ugyanolyanok. A testvéreim rávetik magukat az ételre, de öt szóra se méltatják. Rá se néznek. Nem bírnak ránézni. Erre sohase volnának képesek. Mert ha képesek volnának az eröfeszítésre, hogy legalább ránézzenek, akkor a tanulásra is képesek volnának, akkor jobban tudnának alkalmazkodni a társadalmi élet elemi követelményeihez. Egyedül anyám beszél egész idö alatt, föleg eleinte, egykét megjegyzés az asztalra kerülö ételekröl, a botrányos árakról, aztán ö is elhallgat. A férfi viszont, az elsö két találkozáskor, fejest ugrik a mélyvízbe, párizsi kalandjait meséli, hiába. Mintha nem is beszélne, mintha a többiek nem hallanának semmit. Próbálkozása megfeneklik a csöndben. A testvéreim tovább falnak. Soha senkit nem láttam így zabálni.

A férfi fizet. Kiszámolja a pénzt. Beleteszi a kistányérba. Mindenki öt nézi. Elsö alkalommal, emlékszem, hetvenhét piasztert rak egymás mellé. Anyámból kis híján kitör a nevetés. Szedelözködünk. Senki se mondja, köszönöm. Sohase mondják, köszönöm a finom vacsorát, azt se, jó napot vagy jó estét, senki se mond soha semmit.

A testvéreim sohase szólnak hozzá. Észre sem veszik, nem látják, nem hallják, mintha levegö volna, keresztülnéznek rajta. Azért, mert odavan értem, mert természetesnek veszik, hogy én nem szeretem, és csak pénzért vagyok vele, mert nem is szerethetem, lehetetlen, hogy szeressem, hiszen mindent eltür tölem, és szeretni fog, amíg csak él. Mert kínai, nem pedig európai. A nagyobbik bátyám magatartása, ahogyan hallgat, vagy ahogyan elnéz a szeretöm felett, valami mintaszerü meggyözödésböl fakad. Ebben a dologban mindannyiunknak nagyobbik bátyám a példakép. Ha a testvéreim is jelen vannak, én se szólok hozzá. Sohase szólok hozzá a családom jelenlétében. Legföljebb, ha valamit közölni akarnak vele. Vacsora után például, ha a két bátyámnak kedve támad elmenni a Forrásba, inni egyet meg táncolni, akkor közlöm vele, hogy a Forrásba szeretnénk menni, táncolni meg inni. Elöször úgy csinál, mintha nem hallotta volna. Nekem meg nem szabad, legalábbis a nagyobbik bátyám logikája szerint nem, megismételni, amit mondtam, nem szabad megismételni a kérést, ez hiba volna, ezzel csak leereszkednék a siránkozásához. Aztán mégis válaszol. Azt mondja, suttogóra fogott, szándékosan meghitt hangon, hogy szeretne velem egy kicsit egyedül lenni. Azért mondja, hogy véget vessen a gyötrödésének. De nekem, újabb árulás, ezt sem szabad meghallanom, hogy el ne kerülje az újabb pofont, különben olyan volna, mintha szemrehányást tenne a nagyobbik bátyám magatartása miatt, egyszóval nem szabad válaszolnom. De ö nem hagyja annyiban, nem adja fel, azt mondja: a kedves mama is fáradt, látszik rajta. Anyánk csakugyan kókadozik az álmosságtól a csóleni kínaiak böséges vacsorája után. Erre se válaszolok. Hirtelen felcsattan a nagyobbik bátyám hangja, csak néhány szót mond, gorombán, megfellebbezhetetlenül. Anyám azt mondogatta róla: a három közül neki forog legjobban a nyelve. A nagyobbik bátyám kiadta az utasítást, és most vár. Dermedt mozdulatlanság: ráismerek a szeretöm félelmére, ugyanaz a félelem, mint a kisebbik bátyámé. Már nem ellenkezik. Megyünk a Forrásba. Anyám is jön, a Forrásban fog aludni.

Ha a nagyobbik bátyám is velünk van, a férfi nem a szeretöm. Meghalni nem hal meg, de nekem semmit se jelent. Kiégett film. Vágyam a nagyobbik bátyámnak engedelmeskedik, a szeretömet kiveti magából. Valahányszor együtt látom öket, úgy érzem, még egyszer nem bírom elviselni a látványt. A szeretömet fizikai gyöngesége miatt tagadják meg, pedig nekem épp ez a gyöngeség vonzó benne. A szeretöm irtózatos botrány a nagyobbik bátyám szemében, szégyenletes, bevallhatatlan. Dacolni az ö néma parancsával, erre sohase vagyok képes. Legfeljebb ha a kisebbik bátyámról van szó. De ha a szeretömröl, nem tudok eröt venni magamon. Még most is, hogy beszélek róla, egyszerre magam elött látom a bátyám képmutató ábrázatát, szórakozott tekintetét, mintha csak úgy nézelödne, mintha máshol járnának a gondolatai, de enyhén összeszorított állkapcsán jól látni, milyen nehezen viseli ezt a méltánytalanságot, hogy türnie kell, ha drága vendéglöben akar vacsorázni, holott ez igazán járna neki. Az emlék körül a vadász éjszakájának ólomszürke derengése. Fülsiketítö vészjel, gyereksikoltás.

A Forrásban se áll szóba vele senki.

Mindnyájan konyakot rendelünk, ásványvízzel. A két bátyám rögtön felhajtja az övét, és még egy rundot rendel. Anyám meg én a miénket is nekik adjuk. A két bátyám egykettöre lerészegedik. Szólni azért most se szólnak a szeretömhöz, csak panaszkodnak. Föleg a kisebbik. Siránkozik, amiért olyan lehangoló ez a bár, amiért nincsenek prostituáltak. Hétközben a Forrás kong az ürességtöl. Táncolok vele, mármint a kisebbik bátyámmal. Táncolok a szeretömmel is. De a nagyobbik bátyámmal sohase táncolok, övele nem táncoltam soha. Valami zavaros veszélyérzet tartott vissza, mindig is féltem a delejes gonoszságtól, amivel mindannyiunkat megbabonázott, a teste érintésétöl.

Úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás, föleg az arcunk.

A csóleni kínai beszél hozzám, mindjárt elsírja magát, azt mondja: lehet, hogy valamivel megbántottam öket? Azt mondom, ne vegye zokon, mindig ez van, a családon belül is, a mi életünk már ilyen.

Csak akkor fogom neki megmagyarázni, amikor újra a legénylakásban leszünk. Hogy bármi történik velünk, bárki jön hozzánk, állandó velejárója életünknek a nagyobbik bátyám hideg és sértö durvasága. Ölni, gyötörni, mások életévei rendelkezni, megvetni, üldözni, kínozni - ez minden vágya. Mondom, ne féljen. Semmit se kockáztat. Mert az egyetlen, akitöl a nagyobbik bátyám fél, és aki elött furcsamód meghunyászkodik, én vagyok.

Mi sohase kívánunk egymásnak jó reggelt, jó estét, boldog új évet. Sohasem beszélgetünk. Soha sincs szükségünk beszédre. Minden néma marad, távoli. A család köböl van, megkövült sáncai bevehetetlenek. Mindennap gyötörjük egymást, mindennap ölni szeretnénk. Nem csak hogy nem beszélgetünk, nézni se nézünk egymásra. Ha látjuk is a másikat, akkor se nézünk rá. Nézni annyi, mint érdeklödni valaki iránt, annyi mint megalázkodni. Senki se ér annyit, hogy egyáltalán ránézzünk. Nézni szégyen. Még a "beszélgetés" szó is számüzve van. Azt hiszem, ez fejezi ki legjobban a gögöt meg a szégyent. Nekünk minden közösség, családi vagy más közösség, gyülöletesen megalázó. Elvböl szégyelljük, hogy egy fedél alatt élünk, hogy együtt kell élnünk az életet. Ez a mi közös történetünk mélypontja, hogy mindhárman az anyánk gyerekei vagyunk, a jóhiszemü asszonyé, akit tönkretett a társadalom. Mi is annak a társadalomnak a pártján állunk, amely kétségbeesésbe kergette anyámat. Azért gyülöljük úgy az életet, azért gyülöljük egymást, mert ezt csinálták a mi szeretetre méltó, hiszékeny anyánkkal.

Anyánk nem is sejtette, mivé tett minket az ö kétségbeesése, föleg a fiúkról beszélek, az ö fiairól. De még ha sejti is, hogyan hallgathatta volna el, amiböl az ö története kikerekedett? Uralkodott volna az arckifejezésén, tekintetén, hangján, szeretetén? A halál lehetett volna a megoldás. Az öngyilkosság. Szétszórni a családot, felrobbantani az elviselhetetlen közösséget. Elválasztani a nagyobbikat a másik kettötöl. De ezt elmulasztotta. Meggondolatlan volt, következetlen, felelötlen. Mindhárom egyszerre. Sok mindenen keresztülment. Az már több volt, mint szeretet, ahogy mi hárman szerettük. Azért meg különösképpen, hogy sohase tudott hallgatni, színlelni, hazudni; bármennyire különbözöek voltunk mi hárman, szeretni egyformán szerettük.

Nagyon sokáig tartott. Hét teljes évig. Amikor elkezdödött, tízévesek voltunk. Aztán tizenkét évesek lettünk. Majd tizenhárom, tizenöt évesek. Majd tizenhat, tizenhét évesek.

Eddig tartott, hét hosszú évig. Aztán lemondtunk minden reményröl. Leszámoltunk vele. Azzal is, hogy tovább próbálkozzunk az óceánnal. Csak a veranda hüvöséböl néztük a napfényben sötétlö, szinte fekete sziámi hegyeket. Az anya végre megnyugodott, a magány falai között. Hösies és megkeseredett gyerekek voltunk.

A kisebbik bátyám 1942 decemberében halt meg, a japán megszállás alatt. Én az érettségim után, 1932-ben elhagytam Saigont. A kisebbik bátyámtól egyetlenegy levelet kaptam tíz év alatt. Hogy azt is miért írta, sohase derült ki. A levél szokványos volt, hibátlan, szépen rajzolt betükkel letisztázva. Azt írta, mindenki egészséges, anyám is jól van. Hosszú levél volt, két teljes oldal. Azonnal felismertem a gyerekes írását. Azt is mondta, van lakása, autója, megírta a márkáját is. Hogy újra teniszezik. Hogy jól van, és minden a legnagyobb rendben. Hogy szeretettel ölel, nagy-nagy szeretettel. A háborúról, a nagyobbik bátyámról nem írt egy szót se.

Gyakran beszélek úgy a két bátyámról, mint valami egységröl, ahogyan az anyánk szokta. Azt mondom: a testvéreim, anyám meg így nevezte öket az ismerösök elött: a fiaim. Mindig is hivalkodva beszélt a fiai testi erejéröl. Idegenek elött nem tért ki a részletekre, nem mondta, hogy a nagyobbik sokkal izmosabb a kisebbiknél, azt mondta, a nagyobbik olyan izmos, mint az ö fivérei, akik földmüvelök Észak-Franciaországban. Büszke volt a fiai testi erejére, ahogyan a testvérei erejére is. Akárcsak a nagyobbik fia, ö is lenézte a gyöngéket. A csóleni szeretömröl ugyanúgy beszélt, mint a nagyobbik bátyám. Nem ismétlem meg a szavait. A sivatagban heverö állati tetemekkel voltak kapcsolatosak. Azt mondom: a testvéreim, mert én magam is így beszéltem róluk. Csak késöbb beszéltem másképpen, amikor a kisebbik bátyám is felnött, és mártír lett.

Nemcsak egyetlen ünnepet sem ülünk meg soha a családban, még karácsonyfa sincs, nincs hímzett zsebkendö, nincs virágcsokor. De a halottainkkal se törödünk, nincs síremlék, nincs emlékezet. Csak egyetlenegy. A nagyobbik bátyám örökre gyilkos marad. Őmiatta fog meghalni az öccse. Én faképnél hagytam öket, elszakadtam tölük. Anyám egyedül a nagyobbik fiáé lett, amíg csak meg nem halt.

Csólen, a kép meg a szeretö idején az anyámon újra kitör a téboly. Fogalma sincs, mi történt Csólenban. De állandóan kémlel, talán sejt valamit. Hiába ismeri a lányát, a gyerekét, egy ideje furcsa idegenség árad belöle, egyszerre tartózkodó lett vagy mi, a vak is látja, még vontatottabban beszél, mint szokott, és ez a lány, aki olyan kotnyeles, most figyelmetlen, a tekintete is megváltozott, még az anyját, az anyja balsorsát is úgy nézi, mint valami elöadást, mintha egyszerü szemlélöje volna mindannak, ami az anyjával történik. Az anyja életébe hirtelen betör a rémület. A lehetö legnagyobb veszedelem, a társadalom számkivetettjeként fog élni, védtelenül és magányosan. Amikor rájön a roham, nekemesik, bezár a szobába, üt-ver az öklével, pofoz, letépi a ruhám, megragadja a karomat, a testemet szaglássza, a fehérnemümet, azt mondja, érzi a kínai férfi kölniillatát, de ezzel se éri be, gyanús foltokat keres a lepedön, és üvölt, üvölt, hadd hallja az egész város, kurva lett a lánya, de ö úgy kirúgja, hogy a lába se éri a földet, döglött volna meg, mert így senkinek se fog kelleni, hogy oda a tisztessége, még egy kurva is többet ér nála. És zokog, nem tudja, mitévö legyen, nem jobb-e, ha rögtön kidobja a házából, mielött mindent bemocskol.

A bezárt szoba egyik fala mögött a nagyobbik testvér.

Ő válaszol az anyjának, azt mondja, jól tette, hogy megverte, a hangja tompa, meghitt, behízelgö, azt mondja az anyjának, ki kell deríteni az igazságot, bármi áron, csak így tarthatják vissza a kislányt a lejtön, csak így vigasztalódhat meg az anyja. Az anya meg teljes eröböl csépeli. A kisebbik bátyja rákiált az anyjára, hogy hagyja békén. Kimegy a kertbe, elrejtözik, attól fél, hogy anyám megöl, retteg, állandóan retteg attól a kiismerhetetlen valakitöl, aki a bátyja. A kisebbik bátyám félelme lehüti az anyámat. Most életének, megbecstelenített gyermekének balsorsát siratja. Én is sírok. Hazudok. Megesküszöm az életemre, hogy semmit se csinált velem, meg se csókolt. Csak nem képzeled, mondom, hogy pont egy kínaival fekszem le, csak nem képzeled, hogy pont ezzel a ronda és vézna kínaival. Tudom, hogy a nagyobbik bátyám odatapad az ajtóhoz, hallgatózik. Tudja, mit csinál az anyám, tudja, hogy agyba-föbe veri a csupasz kislányt, bár minél tovább tartana, ezt kívánja, még, még, amíg csak lehet. Anyám tudja, hogy bátyámnak mit jár a fejében, sötéten, fenyegetön.

Még kicsik vagyunk. Minden szíre-szóra kitör a háború a két fiú között, látszólag minden ok nélkül, például azért, mert a nagyobbik bátyám, klasszikus fogás, egyszerre odakiáltja az öccsének: takarodj az útból! És már üt is. Némán verekednek, semmi mást nem hallani, csak a zihálást, a nyögéseket meg az ütések tompa puffanását. Anyám, mint mindig, a jajveszékelés áriáival kíséri a jelenetet.

Ugyanaz a düh füti öket, ugyanaz a fekete, gyilkos düh, amit csak fivéreken, növéreken, anyákon látni, másokon soha. A nagyobbik bátyám attól szenved, hogy nem élheti ki szabadon a gonoszságát, ö szeretne a gonoszság helytartója lenni, és nem csak itt, mindenütt. Az öccse béna szemlélöje az iszonyatnak, a bátyja hajlamának.

Amikor verekedtek, mindkettöt egyformán féltettük attól, hogy a másik megöli; anyám azt mondta, mindig is verekedtek, sohase játszottak együtt, sohase beszélgettek. Semmi sem kötötte össze öket, csak az anyjuk, és föleg a kis-húguk, semmi más, csak a vér.

Azt hiszem, csak a legidösebbröl mondta anyám, hogy a gyerekem. Olykor így is szólította. A másik kettöröl azt mondta: a kicsik.

Idegeneknek sohase beszéltünk erröl, korán megtanultuk, hogyan titkoljuk el, ami legfontosabb az életünkben: a nyomort. Meg minden mást is. A szeretöink lettek elsö bizalmasaink, milyen túlzó ez a kifejezés, azok, akikkel az állomáshelyünktöl távol ismerkedtünk meg, elöbb a saigoni utcákon, aztán a tengerjárókon, vonatokon, végül mindenütt.

Anyámra hirtelen rájön a bolondóra, estefelé, föleg a száraz évszakban, és felmosatja az egész házat, azt mondja, így tisztább, egészségesebb, hüvösebb a lakás. A ház töltésen áll, töltés védi a kerttöl, a hüllöktöl, skorpióktól, vörös hangyáktól, a Mekong áradásaitól, a szélviharok utáni szököártól. Mivel a ház meg van emelve a talaj szintjéhez képest, zúdíthatnak több vödör vizet is a padlóra, mintha kertet locsolnának. A székek fel vannak rakva az asztalokra, úszik az egész ház, a kis szalonban a zongora lábai vízben állnak. A bennszülött kisinasok ragyognak a boldogságtól, mi is ott ugrabugrálunk közöttük, lespricceljük egymást, mosószappannal súroljuk a padlót. Mindenki mezítláb van, az anya is. Az anya nevet. Ilyenkor mindent megenged. Illatozik az egész ház, olyan csodálatos a szaga, mint az esö áztatta földnek vihar után, megbolondítja az embert, föleg ha más szagok vegyülnek bele, a mosószappan, a tisztaság, a becsület, az ágynemü, a fehérség, anyánknak és az ö határtalan hiszékenységének illata. A víz lecsurog egészen a sétányokig. A kisinasok családtagjai, de a látogatóik is, a szomszédban lakó fehér gyerekek, mindenki odacsödül. Az anya nagyon boldog ebben a zürzavarban, néha azért képes rá, hogy nagyon-nagyon boldog legyen, ha csak a feledés idejére is, a nagytakarítás például kiválóan megfelel az anya boldogságigényének. Az anya átmegy a szalonba, leül a zongorához, eljátszik néhány dalt, csak amiket kotta nélkül is tud, még a tanítóképzöben tanulta öket. Énekel. Olykor játszik, nevet. Feláll, táncra perdül, énekel. És mindenki arra gondol, még az anya is, hogy azért boldog is lehetne az ember ebben az istenverte házban, amiböl hirtelen tó lett, patak menti mezö, gázló, tengerparti föveny.

Legelöször a két kicsit, a kislányt meg a kisfiút rohanják meg az emlékek. Egyszerre abbahagyják a nevetést, kimennek az estébe hajló kertbe.

Miközben írok, eszembe jut, hogy a nagyobbik bátyám nem volt Vinhlongban, amikor bö vízzel felmostuk a házat. A gyámunkhoz utazott, ö pap volt egy Lot-et-Garonne megyei faluban.

Nagy néha ö is elnevette magát, mi viszont gyakran nevettünk. Minden kihull az emlékezetemböl, lám, azt is elfelejtettem, hogy a kisebbik bátyám meg én, mi szerettünk nevetni, és nevettünk is, amíg csak gyöztük szusszal, élettel.

A háborút ugyanolyan színekben látom, mint a gyermekkoromat. A háború idöszaka az én szememben egybemosódik a nagyobbik bátyám basáskodásával. Alighanem azért, mert a háború alatt halt meg a kisebbik bátyám: ahogy mondtam, nem bírta a szíve, a szíve cserbenhagyta. A nagyobbik bátyámat, azt hiszem, egyszer se láttam a háború alatt. Igaz, már nem is nagyon érdekelt, él-e, hal-e. Ezért látom olyannak a háborút, mint amilyen ö volt, mindent behálóz, mindenüvé behatol, fosztogat, embereket csukat be, ott van mindenhol, mindennel elvegyülve, mindennel összefonódva, jel a testben, gondolatban, ébredésben, az álomban, ahogyan elvetemültségtöl részegen hatalmába keríti a gyermeki testnek, a gyöngébbek testének, a legyözött népeknek drága tájait, mindezt azért, mert ott strázsál a gonoszság, a kapuk elött, testközelben.

Visszamegyünk a legénylakásba. Szeretök vagyunk. Nem tudunk betelni a szeretkezéssel.

Megesik, hogy nem megyek haza a leányotthonba, és vele töltöm az éjszakát. Nem akarok a karjában aludni, teste melegében, de ugyanabban a szobában alszom, ugyanabban az ágyban. Néha iskolába se megyek. Éjszaka a városban vacsorázunk. Megfürdet, beszappanoz, lemossa a habot, ezt nagyon szereti, kifest, felöltöztet, imád. Senkit se kedvelt ennyire az életében. Örökösen attól retteg, hogy megismerkedek egy másik férfival. Én nem félek ilyesmitöl, soha. De valami mástól is retteg, nem attól, hogy európai vagyok, hanem a fiatal korom miatt, könnyen börtönbe kerülhet, ha ez a mi kalandunk kitudódik. Azt mondja, a világért se mondjam meg az anyámnak az igazat, a nagyobbik bátyámnak még kevésbé, senkinek se beszéljek róla. Így tovább hazudok. Nevetek az aggodalmán. Azt mondom, nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy az anya beperelhetné, különben is, valahányszor pert indított, hol a földhivatal, hol az intézök, a kormányzók, a törvény ellen, mindig ö húzta a rövidebbet, hiába, ehhez ö nem ért, megörizni a nyugalmát, várni, várakozni, erre képtelen, rögtön kiabálni kezd, és tönkreteszi az esélyeit. Anyámnak ezzel a perrel se volna nagyobb szerencséje, úgyhogy felesleges nyugtalankodni.

Marie-Claude Carpenter. Amerikai volt, bostoni, ha nem csal az emlékezetem. A szeme világos színü volt, szürkéskék.

1943. Marie-Claude Carpenter szöke volt. Egy kicsit már hervatag. De azért szép asszony, azt hiszem. Mosolya, rezdülés a szája szögletében, egy szempillantás alatt eltünt az arcáról. A hangja pedig, hirtelen a hangja is eszembe jut, mély volt, de egy-két oda nem illö magas hang is bele-belekeveredett. Negyvenöt éves lehetett, ez már életkor, ha ugyan nem az életkor maga. A XVI. kerületben lakott , az Alma-híd környékén. Tágas lakása a Szajnára nézö bérház egész legfelsö emeletét elfoglalta. Télen eleljártunk hozzá vacsorázni. Vagy nyáron ebédelni. Az ételeket a legjobb párizsi vendéglök konyhájáról hozatták. Szerény adagok voltak, éppen hogy elegendök. Csak a lakásában találkoztunk vele, másutt soha. Néha egy Mallarmé-kutató is megfordult nála. Mindig volt ott két-három irodalmár, de csak egyszer jöttek, többé sohase láttuk öket. Hogy hol a csudába bukkant rájuk, hol ismerkedett meg velük, és miért hívta meg öket, sohase sikerült megtudnom. A késöbbiekben egyikükröl se hallottam, soha egyetlen sort se olvastam tölük, soha senkitöl se hallottam a müveikröl. A vacsorát egykettöre megettük. Sokat beszéltünk a háborúról, Sztálingrádról, 1943 télutóján jártunk. Marie-Claude Carpenter csak figyelt, figyelt, sokat kérdezett, és keveset beszélt, ámuldozott, hogy mennyi mindenröl nincs tudomása, nevetett. Alighogy felálltunk az asztaltól, bocsánatot kért, amiért gyorsan el kell szaladnia, de sajnos dolga van. Hogy micsoda, sohase kötötte az orrunkra. Ha összeverödött egy kis társaság, mi még maradtunk egy-két óráig. Mindig azt mondta: maradjanak csak, amíg kedvük tartja.

Távollétében senki se beszélt róla. Mit is mondhattak volna, senki se ismerte. Mindig olyan érzéssel mentünk el, értünk haza, mintha lidérces nappali álomból ébrednénk, azzal az érzéssel, hogy idegeneknél töltöttünk néhány órát, méghozzá olyan velünk azonos helyzetü vendégek társaságában, akik éppen olyan idegenek voltak, mint mi magunk, és hogy olyasmiben volt részünk, aminek nem lehet semmiféle folytatása, aminek nincs se emberi, se másféle indítéka. Mintha átléptünk volna valami harmadik határon, mintha vasúton utaztunk volna, vagy sokáig üldögéltünk volna pályaudvarok, repülöterek várótermében, orvosok elöszobájában, kórházak folyosóján. Nyáron a Szajnára nézö, tágas teraszon ebédeltünk, a kávét meg a kertben szolgálták fel, ami a lapos tetö egész területét elfoglalta. Volt úszómedence is. Fürödni senki se fürdött. Párizst néztük. A kihalt sugárutakat, a folyót, az utcákat. A kihalt utcákon virágba borultak az orchideák. Marie-Claude Carpenter. Nemegyszer rajta felejtettem a szememet, szinte mindig öt néztem, zavarba is jött miatta, hiába, nem tudtam magamon uralkodni. Azért néztem, hogy megtudjam, kiderítsem, ki is ez a Marie-Claude Carpenter. Miért volt éppen itt, és nem másutt, miért él olyan távol Bostontól, honnét a vagyona, miért hogy senki se tud róla semmit, és miért ezek a kicsit eröltetett fogadások, miért, miért látni a szemében, nagyon messze, a tekintet legmélyén a halált, miért? Marie-Claude Carpenter. Miért volt minden ruhájában valami egyforma, valami megfoghatatlan, mintha egyik se lett volna igazán az övé, mintha egy másik asszonyon is pontosan ugyanígy mutatnának. Semleges, tartózkodó, világos ruhák voltak, fehérek, mint nyár a tél közepén.

Betty Fernandez. A férfiak emlékét sohase kíséri olyan sugárzó megvilágosodás, mint a nökét. Betty Fernandez. Ő is külföldi volt. Alighogy kiejtem a nevét, máris ott lépdel a párizsi utcán, rövidlátó, alig lát, hunyorogva próbál meggyözödni róla, hogy csakugyan én vagyok-e, könnyü kézfogással üdvözöl, jó napot, hogy van? Már régóta halott. Harminc éve is, talán. Emlékszem, milyen kecses jelenség volt, most már késö, úgyse tudom elfelejteni, ennyi tökélynek azóta se ért semmi a nyomába, sohasem is fog semmi a nyomába érni, se a körülmények, se a korszak, se a hideg, se az éhezés, se a németek veresége, se a Bün reflektorfénybe állítása. Ő pedig úgy libbent át ezeknek a - mégoly iszonyú - eseményeknek a Történelmén, mintha átmenne az úttesten. Az ö szeme is világos.

A rózsaszínü ruha már nem új. A széles karimájú kalap pedig csupa por az utcai veröfényben. Betty Fernandez karcsú, magas, mintha tussal rajzolták volna. A járókelök megállnak, ámulva nézik ennek a külföldi asszonynak az eleganciáját, de ö észre se veszi, csak vonul tovább. Mint egy királynö. Hogy hová való, elsö pillantásra nem látszik rajta. Aztán rájön az ember, hogy csakis onnan jöhet, odaátról. Szép nö, az idegenségének köszönheti szépségét. Európa ósdi gönceit viseli, brokátmaradékot, ódivatú kiskosztümöket, régi függönyöket, ódon ruhatárak ütött-kopott darabjait, divatházak avítt rongyait, molyrágta rókaprémet, szörehullott nutriát, ilyen az ö szépsége, ilyen megtépázott, fázós, zokogó, mint a számüzetés, semmi sem illik rá, minden lötyög rajta, és mégis csinos, szinte elvész a ruhájában, olyan sovány, és mégis csinos. Olyan anyagból gyúrták, testét is, lelkét is, hogy bármi kerül is vele kapcsolatba, örökre részese lesz ennek a szépségnek.

Betty Fernandez nagy házat vitt, "zsúrokat" adott. Nagy néha elmentünk hozzá. Ott volt, egyetlenegyszer, Drieu la Rochelle is. Szemlátomást gögtöl betegen, és hogy ne kelljen leereszkednie, keveset beszélt, mintha szinkronizálták volna, olyan hangon, idegenböl fordított, csikorgó nyelven. Lehet, hogy Brasillach is ott volt , de erre, bárhogy sajnálom, nem emlékszem. Sartre nem jött el soha. Csak néhány költö a Montparnasse-ról de a nevüket már nem tudom, más senki. Németek se. A politika nem volt beszédtéma. Csak az irodalom. Ramon Fernandez Balzacról beszélt. Elhallgattuk volna az idök végezetéig. Mintha mindent elfelejtett volna, és alig maradt volna ellenörizhetö adat a tudásából. Tényt keveset mondott, csak a véleményét osztotta meg velünk. Úgy beszélt

Balzacról, ahogyan önmagáról beszélt volna, mint hogyha egyszer az életben ezt is kipróbálta volna, mármint hogy Balzac legyen. Volt benne valami túlfinomult udvariasság, még a müveltségében is, hogyan kell egyszerre lényegre töröen és világosan adagolni a tudományt, úgy, hogy sohase éreztesse, mekkora teher, mekkora kötelesség. Nyíltszívü ember volt. Mindig eseményszámba ment a vele való találkozás, az utcán, kávéházban, örült, ha látott minket, öszintén örült, boldogan üdvözölt mindenkit. Jó napot hogy van? Mindezt angolszász módra, vesszö nélkül, nevetve, és amíg nevetett, tréfa lett az egész háború, és a belöle fakadó szenvedés is, az ellenállás éppúgy, mint a megszállókkal való együttmüködés, az éhezés éppúgy, mint a fagyoskodás, a vértanúság épp úgy, mint a gyalázat. Betty Fernandez viszont csak emberekröl beszélt, járókelökröl vagy ismerösökröl, arról, hogy megy a soruk, a kirakatokban vevöre váró portékákról, arról, hol lehet az engedélyezett fejadagon felül tejet meg halat kapni, hogyan lehet ezzel-azzal pótolni a hiánycikkeket, jobban elviselni a didergést, az állandó éhségérzetet, mindig gyakorlatias oldaláról nézte az életet, ezen az oldalon állt, készséges jó barátként, gyöngéden és hüségesen. A Fernandez házaspár kollaboráns volt. Én meg két évvel a háború után beléptem a kommunista pártba. A kettö teljes, csorbítatlan azonossága. Itt is, ott is ugyanaz a szánalom, ugyanaz a segélykérö hang, ugyanaz a korlátolt ítélöképesség, ugyanaz a, mondjuk ki, babonás hit, hogy az egyéni problémáknak igenis lehet politikai megoldásuk. Betty Fernandez, ö is olyan szemmel nézte a megszállás alatt a kihalt utcákat, olyan szemmel nézte Párizst, a parkokban virágzó orchideákat, mint az a másik asszony, Marie-Claude Carpenter. Ugyanúgy voltak fogadónapjai.

A férfi a fekete autón visszaviszi a lányt a leányotthonba. Nem megy a bejáratig, hogy meg ne lássák. Sötét van. A lány kiszáll, szalad, vissza se néz a férfira. Mihelyt belép a fökapun, megpillantja a még kivilágított, tágas iskolaudvart. Amikor a folyosó végére ér, észreveszi a barátnöjét, rá várt, nyugtalanul, egyenes derékkal, komoran. Megkérdezi: hol voltál? Mire a lány: kimaradtam. Hogy miért, nem mondja, Hélène Lagonelle pedig nem firtatja. A lány leveszi a drapp kalapot, kibontja a copfját lefekvés elött. Iskolában se voltál. Ott se. Hélène azt mondja, telefonáltak az iskolából, legalábbis így tudja, az igazgatónö már kereste. Az udvar hüvösében nagy csapat lány verödik össze. Mindegyiken fehér ruha. Egyik-másik tanteremben még ég a villany. Néhányan tanulnak, mások beszélgetnek, kártyáznak, énekelnek. A villanyoltás ideje nincs megszabva, nappal nagy a höség, este a gyerekek kedvükre kitombolhatják magukat, már amennyire a fiatal nevelönök engedik. Ebben az állami leányotthonban csak mi ketten vagyunk európaiak. Sok a félvér, akit elhagyott az apja, katona vagy matróz, vámtisztviselö, postatiszt vagy közhivatalnok. De a legtöbb lány árvaházból való. Néhány negyedvér is van köztük. Hélène Lagonelle szerint a francia állam azért neveli fel öket, hogy legyen elég ápolónö a kórházakban, elég gondozónö az árvaházakban, a lepratelepeken meg a tébolydákban. Hélène Lagonelle szerint a kolera- és pestiskórházak személyzete is közülük kerül ki. Legalábbis Hélène Lagonelle szerint, sír is emiatt, semmi kedve ilyen helyen dolgozni, nem csoda, hogy állandóan szökésen jár az esze.

Megkerestem az ügyeletes nevelönöt, ö is fiatal félvér nö, folyton minket néz, Hélène-t meg engem. Azt mondja: maga ma nem volt iskolában, éjszakára se jött haza, kénytelenek vagyunk értesíteni az édesanyját. Azt mondom, így jött ki a lépés, de mostantól fogva igyekszem minden este hazajönni, nem érdemes szólni az anyámnak. A fiatal nevelönö rám néz, elmosolyodik.

Újra kimaradok. Értesítik az anyámat. Ő felkeresi a leányotthon igazgatónöjét, és megkéri, hadd kapjak kimenöt minden este, ne ellenörizzék, hánykor jövök haza, ne követeljék, hogy vasárnaponként én is sétálni menjek a többi bentlakóval. Azt mondja: mindig is szabad volt ez a gyerek, különben rég megszökött volna, ö is tehetetlen, pedig anyám, tiszteletben kell tartania a szabadságomat, ha nem akar elveszteni. Az igazgatónö beadta a derekát, mert európai vagyok, mert kell neki néhány európai a leányotthon jó híre miatt, a sok félvér között. Anyám azt is elmondta, hogy bár laza pórázon tart, jól tanulok, és hogy a két fia annyi bajt és keserüséget okozott neki, hogy már csak egy reménye van: legalább ez a lány vigye valamire.

Az igazgatónö megengedte, hogy szállodának használjam a leányotthont.

Nemsokára gyémántgyürüt viselek a gyürüsujjamon. A nevelök attól fogva békén hagynak. Sejtik persze, hogy nem vagyok menyasszony, de a gyémánt nem olcsó dolog, a valódiságában senki se kételkedik, és senki se firtatja, hogy a lány mekkora árat fizetett az ajándékba kapott gyémántért.

Visszamegyek Hélène Lagonelle mellé. Lefeküdt az egyik padra, ott sírdogál, azt hiszi, kidobtak a diákotthonból. Leülök a padra. Szíven üt ennek a mellettem fekvö testnek a szépsége. A tökéletes testé, amelyik itt fekszik, ruhában és szabadon, a kezem ügyében. Ilyen mellet még sohase láttam. És még csak meg se érinthettem, soha. Pedig nem éppen szégyenlös, Hélène Lagonelle pucéran jár-kel a hálótermekben. Az Isten teremtette dolgok között egy sem olyan szép, mint Hélène Lagonelle teste, mint az a páratlan egyensúly termet és tartás között, ahogyan a test a két mellet hordja-viszi, mintha nem is övé volna. Nincs nagyszerübb látvány, mint ez a két gömbölyüség, amely úgy tör elöre, mintha simogató kéz után vágyakoznék. Ennek a testnek a ragyogása még a kisebbik bátyám vézna kuli testét is elhomályosítja. A férfitestnek fösvények, titkosak a formái. Ezek a formák nem is mennek tönkre, nem úgy, mint Hélène Lagonelle idomai, amelyek semeddig se tartanak, jó, ha egy nyarat kibírnak, többet semmiképp. Hélène Lagonelle a dalati fennsíkról jött. Apja postahivatalnok. Nemrég érkezett, az iskolaév közepén. Félösen ül le mellém, beszélni nem beszél, csak sírdogál. Az arca rózsaszínü és barna, mint a hegyek, ezt az arcot száz közül is megismerem, itt, ahol minden gyereknek sápadt zöld az ábrázata a vérszegénységtöl meg a höségtöl. Hélène Lagonelle nem jár iskolába. Hélène Lagonelle még nem iskolaérett. Semmi se marad meg a fejében. A leányotthon elemijébe jár, de azzal se megy sokra. Odabújik hozzám, úgy sír, a haját simogatom, a kezét, azt mondom, itt maradok vele a leányotthonban. Fogalma sincs róla, hogy milyen szép, Hélène L. A szülei nem tudnak mit kezdeni vele, legszívesebben férjhez adnák, amilyen gyorsan csak lehet. Mind a tíz ujjára akadna völegény, ha akarná, de Hélène Lagonelle nem akarja, semmi kedve férjhez menni, haza akar menni az anyjához. Ő. Hélène Lagonelle. Végül az anyja mégis keresztülviszi az akaratát. Ő sokkal szebb nálam, a férfikalapos, aranylamé cipös lánynál, ö sokkal partiképesebb, Hélène Lagonelle-t, öt férjhez lehet adni, bele lehet ültetni a házasságba, rá lehet ijeszteni, megmagyarázni neki, még ha nem érti is, hogy mitöl fél, megparancsolni neki, hogy maradjon veszteg, hogy várjon.

Hélène Lagonelle még nem tudja, amit én. Pedig tizenhét éves. Úgy is történt minden, ahogy sejtettem, sohase tudta meg, amit én tudok.

Hélène Lagonelle teste nehéz, még ártatlan, a börének bársonya olyan, mint a gyümölcsöké, szinte alig venni észre, csalóka egy kicsit, elviselhetetlen. Hélène Lagonelle-t jó volna megölni, Hélène Lagonelle-t látva arról ábrándozik az ember, milyen csodálatos érzés volna ezt a lányt a tulajdon két kezével megfojtani. Úgy hordja a lisztfehér idomait, mint akinek fogalma sincs semmiröl, közszemlére bocsátja a domborulatait, szemérmetlenül, hogy kéz markolássza, száj harapdálja öket, nincs tudatában a kincsei értékének, és varázslatos hatalmukról se tud. Szeretnék beleharapni Hélène Lagonelle mellébe, ahogyan az a férfi az én mellemet harapdálja a kínai negyedben, a szobában, ahová minden este elmegyek, hogy elmélyítsem Istenröl való ismereteimet. Felfalatni ettöl az ö lisztfehér mellétöl.

Bénán vágyakozom Hélène Lagonelle után.

Tehetetlenül a vágytól.

El akarom vinni magammal Hélène Lagonelle-t, oda, ahol minden este csukott szemmel várom a sikongó örömöket. Oda akarom adni ennek a férfinak, aki kedvét tölti rajtam, hogy övele is ugyanazt csinálja. Mégpedig a szemem láttára, és hogy Hélène Lagonelle úgy csinálja, ahogy én szeretem, ugyanott adja oda magát, ahol én. Hogy a férfi gyönyöre Hélène Lagonelle-en keresztül, elöbb az ö testét átjárva jusson el hozzám, beteljesülten.

Hogy belehaljak.

Az én szememben Hélène Lagonelle teste egy a csóleni férfiéval, csakhogy amazé valami sugárzó, veröfényes, ártatlan jelenben él, és virág módjára bomlik ki újra meg újra, minden mozdulatban, könnycseppben, minden fogyatékosságában, tudatlanságában. Hélène Lagonelle a párja ennek a gyötrödö férfinak, aki miatt olyan elvont, olyan kegyetlen az öröm, ennek a Csólenban élö, kiismerhetetlen kínainak. Hélène Lagonelle-ben van valami kínai.

Nem felejtettem el Hélène Lagonelle-t. Nem felejtettem el azt a gyötrödö férfit. Amikor elhagytam és visszatértem Franciaországba, két éven át nem volt dolgom férfival. De csak önmagamnak tartozhattam ezzel a rejtélyes hüséggel.

Még mindig családban élek, még mindig otthon. A sivárság, az iszonyú kegyetlenség, a gonoszság légkörében hiszek legerösebben önmagamban, itt gyökeredzik bennem legmélyebben a bizonyosság, hogy késöbb írni fogok.

Késöbb csakis itt húzhatom meg magamat, ezen a helyen, miután elhagytam a jelent, sehol máshol. Azok az órák, amiket a csóleni legénylakásban töltöttem, friss fényt árasztanak erre a helyre. Erre a kibírhatatlan helyre, amely a halállal határos, csupa eröszak, fájdalom, elkeseredés, megaláztatás. Ilyen Csólen is. A folyó másik partján. Mihelyt átkelek a folyón.

Nem tudtam kideríteni, mi lett Hélène Lagonelle-lel, talán már nem is él. Ő hagyta el elsönek a leányotthont, jóval azelött, hogy visszatértem Franciaországba. Visszament Dalatba. Az anyja akarta, hogy visszamenjen. Férjhez akarta adni, ha nem tévedek, be akarta mutatni valakinek, aki épp akkor érkezett Franciaországból. Persze lehet, hogy tévedek, és összekeverem, amit Hélène Lagonelle-röl képzeltem, ezzel a kényszerü távozással, amelyre csak az anyja könyörgésére szánta rá magát.

Azt is el kell mondanom, ki is volt, milyen is volt a nagyobbik bátyám. Hát ilyen: meglopja az inasokat, hogy legyen miböl ópiumot szívnia. Meglopja az anyánkat. Átkutatja a szekrényeket. Lop. Rulettezik. Apám, kevéssel halála elött, házat vett Dél-Franciaországban. Ez volt a mi egyetlen vagyonunk. Rulettezik. Anyám eladja a házat, hogy kifizethesse az adósságait. De ez sem elég, semmi sem elég. Fiatalkorában el akart adni a Coupole kávéházban. Anyám már csakis öérte ragaszkodik az élethez, hogy a nagyobbik fia vegyen még az ételböl, hogy meleg szobában aludjon, hogy legyen valaki, aki nevén szólítja. Birtokot is vett neki. Amboise mellett, tíz éven át verte fogához a garast. De ö egy éjszaka elzálogosította. Anyám meg fizeti a kamatokat. És a lábon eladott erdö ára, erröl már beszéltem. Egyetlen éjszaka. Meglopta haldokló anyámat. Szekrényekben matatott, jó szimata volt, tudta, mit hol kell keresni, merre vannak a rejtekhelyek az egymásra tornyozott lepedök között. Lopott jegygyürüket, nem is egyet, ékszereket, ennivalót. Meglopta Dôt, az inasokat, az öccsét. Engem is, de hányszor. Még az anyját is eladta volna. Alighogy anyám meghalt, azonnal hivatta a közjegyzöt, még a gyász megrendülésében. Hasznot húzni a gyászból, a megrendülésböl, ehhez értett. A közjegyzö azt mondja, a végrendelet érvénytelen. Annyira kedvezett anyám a nagyobbik fiának velem szemben. A különbség óriási, nevetséges. A dolgok ismeretében igazolnom kell, elfogadom-e vagy sem. Igazolom, hogy elfogadom: aláírom. Elfogadtam. A bátyám lesütött szemmel hálálkodik. Sír. Annyira megrendítette anyánk halála. Nincs ebben semmi köntörfalazás. Párizs felszabadulása után, mivel a délvidéken körözést adtak ki ellene, alighanem a megszálló hatóságokkal való együttmüködés miatt, nincs hova mennie. Hozzám költözik. Veszélyben van, de hogy miért, sohase sikerült megtudnom. Talán feljelentett néhány embert, zsidókat, minden lehetséges. Csupa szelídség, kedvesség, mint a gyilkosságai után annyiszor, mint mindig, amikor segítségre szorul. A férjemet deportálták. Együtt érez velem. Három napig marad nálam. Amikor elmegyek hazulról, elfelejtem kulcsra zárni a szekrényeket. Kutat. A rizs- és cukorjegyeket csak a férjem hazatérte után akarom beváltani. Megtalálja, és magához veszi öket. Egy kis szekrényt is átkutat a szobámban. Ott is talál valamit. Elviszi a megtakarított pénzemet, ötvenmillió frankot. Nem hagyott egyetlen bankjegyet sem. A zsákmánynyal elhagyja a lakást. Amikor újra találkozom vele, meg sem említem, már annyi gyalázat tapad hozzá, nem tudok beszélni róla. Az álvégrendelet után az álbarokk kastélyt is elkótyavetyéli. Az adásvételi szerzödést éppen úgy meghamisította, mint a végrendeletet.

Anyám halála után egyedül marad. Barátja nincs, sohase volt, csak egy-két nöje, akiket a Montparnasse-on dolgoztatott, bár olyan nöi is akadtak, akiket nem dolgoztatott, kezdetben legalábbis, néha férfiak is voltak az életében, de ezek fizettek neki. Nagy magányban élt. És ahogyan öregedett, magánya is egyre nagyobb lett. Szerencsétlen vagány volt, kisstílü csirkefogó. Csak a közvetlen környezete félt töle, más senki. Amikor elvesztett minket, igazi hatalmát is elvesztette. Nem gengszter volt, csak a család szégyene, szekrények fosztogatója, fegyvertelen gyilkos. Nem keveredett bajba. A csirkefogók élhetnek úgy, ahogyan ö élt, az életében nem volt semmi szolidaritás, semmi nagyság, csak félelem. Ő aztán félt. Különös életet élt anyám halála után. Tours-ban. Csak a pincéreket ismerte (ötölük kapta a "holtbiztos lóver-senytippeket"), meg a hátsó termekben pókerezö, borszagú kártyásokat. Hovatovább hasonlít is rájuk, iszik, mint a kefekötö, a szeme véreres, lefittyed a szája. Tours-ban már nincsen semmije. Mind a két birtokát eladta, földönfutó lett. Egy évig valami bútorraktárban húzza meg magát, ezt még anyám bérlelte neki. Egy éven át karosszékben tölt minden éjszakát. Szívességböl beeresztik. Egy egész évet tölt itt, ebben a raktárban. Aztán innen is kidobják.

Egy évig biztosan azzal áltatta magát, hogy visszavásárolja elzálogosított birtokát. Egyenként eladogatta anyámnak a raktárban örzött bútorait, bronz-Buddhákat, rézedényeket, aztán az ágyakat, aztán a szekrényeket, aztán az ágynemüt. Majd egyszer csak, ahogy várható volt, nem marad semmije, semmije sincs az öltönyén kívül, ami épp rajta van, se ágynemüje, se terítéke. Magára maradt. Egy álló évig senki se nyit rá ajtót. Ír egy párizsi unokafivérének. Attól kap majd egy cselédszobát a Malesherbes körúton. S bár elmúlt ötvenéves, állást vállal, elöször életében, megkapja élete elsö fizetését, mint egy biztosító-társaság küldönce. Tizenöt évig maradt az állásában, azt hiszem. Akkor kórházba került. De nem ott halt meg. Hanem a cselédszobában.

Anyám sohase beszélt erröl a gyerekéröl. Sohase panaszkodott. Senkinek se beszélt róla, hogy ki fosztogatja a szekrényeit. Úgy fogta fel az anyaságát, mint valami büncselekményt. Titkolta. Nyilván érezte, hogy csak annak lehetne mindent elmagyarázni, és mindent elmondani, aki legalább annyira ismeri az ö fiát, mint ö, vagyis Isten elött, és csakis Őelötte. A nagyobbik fiáról csak jelentéktelen közhelyeket mondott, mindig ugyanazokat. Hogy ha akarná, ö volna a legértelmesebb a három közül. Mert igazi "müvészlélek". Mert ö a legérzékenyebb. És az anyját is ö szereti legjobban. Hiszen, mindent összevéve, ö értette meg legmélyebben. Nem is tudtam, mondogatta anyám, hogy fiú egyáltalán képes ilyesmire, ilyen ösztönös megérzésre, ilyen mély gyöngédségre.

Egyszer még találkoztunk, az öccséröl beszélt, aki meghalt. Azt mondta: micsoda rettenetes tragédia ez a halál, a mi testvérünk, a mi kis Paulónk halála.

Egyetlen képem van a rokonságról: ebéd Sadekban. Az ebédlöasztalnál ülünk mind a hárman. A nagyobbik bátyám tizennyolc éves, a kisebbik tizenhét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk néz, rám meg az öccsére, nézi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az öccsét nézi. Sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten, valami szörnyüséget. Az ennivalóval kapcsolatban. Azt mondja, hogy az öccsének vigyáznia kéne, nem volna szabad ennyit ennie. Az öccse nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek ezt nem szabad elfelejtenie. Különben pórul jár, teszi hozzá. Megkérdezem, miért volna a tiéd? Azt mondja: az enyém, és kész. Azt mondom: bár meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bátyám se. A nagy arra vár, hogy az öccse mondani merészeljen valamit, akár egyetlen szót is, az asztal alatt már ökölbe szorítja a kezét, hogy szétverje a képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az elsö könnycsepp.

Borongós napon halt meg. Azt hiszem, tavasz volt, április. Telefonálnak. Csak a hírt mondják, semmi mást, hogy a szobájában holtan találták, a padlón. Ebben az ö történetében a halál megelözte a végkifejletet. De így volt az életében is, már akkor értelmetlen lett volna a halála, az öccse halála óta ö maga is halott volt. Bénító szó: elvégeztetett.

Anyám azt kérte, temessük mellé. Hogy hol temettük el, melyik temetöben, már nem tudom, valahol a Loire völgyében. Egy sírban fekszenek. Csak ök ketten. Így igazságos. Vakítóan ragyogó kép.

Mindig ugyanakkor kezdödött a sötétedés, egész évben. És nagyon rövid volt, szinte kegyetlen. Az esös évszakban heteken át látni se lehetett az égboltot, olyan egyenletesen takarta a köd, még a holdfény se hatolt át rajta. A száraz évszakban viszont csupasz volt az ég, nyers, teljességében kitárulkozó. Még a holdtalan éjszakák is világosak voltak. Az árnyak egyformán rajzolódtak ki földön, vízen, az utakon és falakon.

A nappalokat nemigen tudom felidézni. A napfény megfakította, összemosta a színeket. De az éjszakákra emlékszem. A kékségre, amely az égnél is távolibb volt, a megsürüsödött magasság fölött, beborítva a világ boltozatát. Nekem ez volt az ég, a kékségen átívelö tiszta csillogás, a jéghideg fúzió, túl a színskálán. Nagy néha, még Vinhlongban, amikor anyám szomorú volt, befogatott a hintóba, kikocsiztunk a földekre, és gyönyörködtünk a száraz évszakbeli éjszakában. Az éjszaka dolgában, mi tagadás, szerencsém volt az anyámmal. A fény, mint valami áttetszö zuhatag, úgy zubogott alá az égböl, a csönd és mozdulatlanság örvénylésében. A levegö kék volt, kézzel tapintható. Kék. Ez volt az ég, a fényes ragyogás szakadatlan lüktetése. Az éjszaka mindent bevilágított, az egész vidéket a folyó mindkét partján, a szemhatárig. Minden éjszaka más volt, külön-külön mindegyiket el lehetett volna nevezni az idötartama szerint. Az éjszaka hangja a falusi kutyák hangja. Ugatták a rejtélyt. Ugatásuk faluról falura terjedt, amíg az éjszaka egész terét és idejét be nem töltötte.

Az udvaron mintha tussal volna odafestve a sétányokat szegélyezö almafák árnyéka. Márványmozdulatlanságba dermedt az egész kert. Még a ház is, hatalmas tömegével, gyászosan. A kisebbik bátyám mellettem lépdel, és visszavisszafordul a kihalt sugárútra nyíló nagykapu felé.

Csak egyetlenegyszer nem jött az iskola elé. A soför egyedül ült a fekete gépkocsiban. Azt mondja, az apja beteg, a fiatalúrnak haza kellett utazni Sadekba. És hogy ö, a soför, azt az utasítást kapta, hogy maradjon Saigonban, vigyen el az iskolába, aztán haza a leányotthonba. A fiatalúr néhány nap múlva jött vissza. Újra ott volt a fekete autó hátsó ülésén, félrefordított arccal, hogy ne találkozzon tekintete a bámészkodókéval, még mindig csupa félelem. Megcsókoltuk egymást, némán, csókolóztunk, ott csókolóztunk, mindent elfelejtve, az iskola elött. Sírva csókolt. Az apja még sokáig fog élni. Utolsó reménye foszlott semmivé. Kérve kérte az apját. Könyörgött neki, hadd maradhasson velem, a testem közelében, azt mondta, az apjának is meg kell értenie, biztosan ö is érzett már, legalább egyszer a hosszú életében, ilyen szenvedélyt, lehetetlen, hogy ne érzett volna, akkor miért fosztaná meg töle a fiát, hadd érezze át ö is ezt az élményt, egyetlen egyszer, ezt a szenvedélyt, ezt a tébolyt, ezt az örült szerelmet az európai lánnyal, arra kérte, hadd szeresse még egy ideig, amíg a lányt visz-sza nem küldik Franciaországba, még ne vegye el töle, csak egy évig ne, képtelen már most lemondani erröl a szerelemröl, még nagyon új, még nagyon hatalmas, nagyon heves, nem élné túl, ha el kellene szakadnia ettöl a testtöl, az apja is jól tudja, sohase fog még egyszer megtörténni.

Az apja megint csak azt mondta, inkább lássa holtan, mint az európai lánnyal.

Megfürödtünk az agyagedények hüvös vizében, ölelkeztünk, sírtunk, megint úgy éreztem, kis híján belehalok, de ez egyszer, végre, a vigasztalan gyönyörtöl. Aztán megmondtam neki. Hogy semmit se bántam meg, emlékeztettem rá, ö mondta, hogy mindenkit én fogok elhagyni, hogy nincs bennem állhatatosság. Azt mondta, már ez sem zavarja, már semmi se számít. Akkor azt mondtam, egyetértek az apjával. Hogy úgyse akarok vele maradni. Hogy miért nem, nem mondtam.

Vinhlongban, az egyik hosszú sugárúton, amely a Mekong partján ér véget. Esténként mindig kihalt ez a sugárút. Mint majdnem minden este, aznap is áramszünet volt. Minden ezzel kezdödik. Mihelyt kiérek a sugárútra, és becsukódik mögöttem a kapu, hirtelen kialszanak a lámpák. Szaladni kezdek. Azért, mert félek a sötétben. Egyre gyorsabban szaladok. És egyszerre mintha valaki futna mögöttem. Biztos vagyok benne, hogy valaki rohan utánam. Futás közben hátrafordulok, megnézem. Hórihorgas, vézna nö, sovány, mint a halál, vihogva szalad. Mezítláb szalad, meg akar fogni. Ismerem, afféle falu bolondja, a vinhlongi bolond. A hangját most hallom elöször, éjszaka beszél, nappal alszik, gyakran épp errefelé, a sugárúton, a park elött. Futás közben kiabál, nem tudom, milyen nyelven. Annyira félek, hogy segítségért se merek kiáltani. Talán nyolcéves lehetek. Hallom vinnyogó nevetését, ujjongását, biztosan jól szórakozik rajtam. Az emlék a bénító félelemé. Ha azt mondom, ez a félelem meghaladta értelmi képességemet, az erömet, nem mondtam semmit. Az egyetlen, amit mondhatok, az emlék, hogy egész valómmal élek, de ha ez az asszony megfog, vagy ha csak megérint is, a halálnál is iszonyúbb állapotba kerülök, a téboly állapotába. Odaérek a szomszéd kerthez, a házhoz, felszaladok a lépcsön, beesek az elöszobába. Csak napokkal késöbb tudom elmondani, mi is történt.

Életem egyik késöbbi szakaszában ugyanilyen félelemmel figyelem, súlyosbodik-e anyám állapota - ennek az állapotnak egyelöre nem adok nevet-, mert ha igen, el kell választani a gyerekeitöl. Abban a hitben, hogy az én feladatom eldönteni, mikor jön el a nap, nem a két bátyámé, mert a két bátyám képtelen rá.

A végleges szakítás után néhány hónappal történt, Saigonban, amikor estefelé kiültünk a Testard utcai ház hatalmas teraszára. Dô is ott volt. Az anyámra néztem. Alig ismertem rá. Hirtelen másvalaki ült mellém, az anyám helyére, nem az anyám, holott külsöre azonos volt vele, de ez sohase volt az anyám. Egy kicsit bamba arccal nézte a parkot, a park egy pontját, mintha valami fenyegetö eseményt fürkészne, amelyböl én semmit se veszek észre. A vonásai fiatalosak voltak, a tekintete is, arcán boldogság lebegett, amelyet a magára eröszakolt szemérem se tudott elfojtani. Szép volt. Dô ott ült mellette. De mintha semmit se vett volna észre. Nem az volt ijesztö, amit elmondtam róla, a vonásairól, az arcát átszellemítö boldogságról, a szépségéröl, az volt ijesztö, hogy ez a valaki pontosan ott ült, ahol anyám, amikor a csere végbement, és én hiába tudtam, hogy senki más nem ülhet ott, csak ö, épp a senki mással nem helyettesíthetö azonossága tünt el, és ezt az azonosságot semmi áron se tudtam visszarántani, visszacsalogatni. Már nem volt semmi, ami kitöltse a képet. Megörültem, ítélöképességem teljes birtokában. Már csak sikoltani lehet. Felsikoltottam. Alig hallhatóan, segítségért, hogy megtörjön a jég, amelybe az egész jelenet menthetetlenül beledermedt. Anyám hátrafordult.

Az utcai bolond koldus képével népesítettem be az egész várost. A városokban, rizsföldeken, a Sziám meg a Mekong menti utakon, minden koldus ö volt, az asszony, aki megijesztett. Hol innen jött, hol onnan. De bárhonnan jött is, mindig megérkezett Calcuttába. Mindig ott aludt az iskolaudvarban, a fahéjfák árnyékában. Anyám mellette volt, az asszony legyektöl feketéllö fekélyes lábát ápolta.

Az asszony mellett a történetben szereplö kislány. Kétezer kilométeren át hozta magával. Már rá se bír nézni, bárkinek odaadná, csak legyen, aki viszi. Többé nem kell gyerek. Egy se kell. Sokan meghaltak, másokat ö hagyott el, egész kis csapat lenne belölük vénségére. Amelyik itt alszik a fahéjfák alatt, még él. Ő él majd legtovább. Bent a házban fog meghalni, csipkék között. Majd megsiratják.

Az asszony az utat szegélyezö rizsföldek töltésén áll, hol kiabál, hol torkaszakadtából nevet. Ezüst nevetése a halottakat is feltámasztaná, feltámasztana mindenkit, aki felfigyel a gyereknevetésre. Napokon át ott gubbaszt a bungaló elött, a bungalóban, emlékszik rá, fehérek laknak, csak vetnek valami ennivalót a koldusoknak. Aztán egy hajnalban felébred, és útnak indul, elmegy, ki tudja, miért, átlósan a hegy felé tart, átvág az erdön, majd rátér az ösvényre, a sziámi hegység gerincét követve. Talán mert olyan erösen néz maga elé, mert nézi a sárgáskék eget a síkság túloldalán, azért kel át rajta. Aztán lefelé veszi útját, elötte a tenger, a vég. Vézna lábaival nagyokat lép az erdös lankán. Csak megy, megy, fáradhatatlanul. Az erdök pestissel vannak fertözve. Forró égövi tájak. Errefelé ismeretlen az egészséges tengeri szél. Csak a szúnyogok örökké egyforma zsongását, a gyermekhalált, a mindennapos esöt ismerik. És máris itt a folyó torkolatvidéke. Ezek a föld legnagyobb deltái. Fekete iszapdelták. Chittagong környékén. Az asszony maga mögött hagyta az ösvényeket, az erdöket, a teakaravánok útjait, a vörös napkorongot, bejárja az egész torkolatvidéket. Egy irányban halad a világ forgásával, a mindig távoli, igézetes kelet felé. Egy nap szembe találja magát a tengerrel. Kiabál, nevetgél, nevetése csodálatos burukkolás. Hála a nevetésének, Chittagong-ban talál egy vitorlás hajót, az átviszi a túlsó partra, a halászok felengedik a fedélzetre, és az asszony velük kel át a Bengáli-öblön.

Ezután Calcuttában látni, a külvárosi szeméttelepeken.

Aztán nyoma vész. De nem sokkal késöbb ismét rátalálnak. Még mindig a városban van, a francia nagykövetség mögött. Az éjszakát parkban tölti, eltelve a véghetetlen evéstöl.

De csak éjszakára marad ott. Hajnalban leballag a Gangesz partjára. Mindig nevetgél, mintha viccelödne. Innen nem megy tovább. Van mit ennie, van hol aludnia, az éjszaka csöndes, meghúzhatja magát a parkban, a leanderfák alatt.

Egy nap megérkezek, véletlenül arra járok. Tizenhét éves vagyok. Az angol negyedben sétálok, a nagykövetségek kertjei közt, a monszun miatt kihaltak a teniszpályák. A Gangesz mentén leprások vigyorognak.

Ki kellett kötnünk Calcuttában. Valami baj történt a tengerjáró motorjával. Megnézzük a várost, futja az idöböl. Másnap este indulunk tovább.

Tizenöt és fél éves vagyok. Sadekban minden egykettöre kitudódik. Már az öltözködésem is a gyalázatról árulkodik. Anyám, persze, nem ért semmihez, fogalma sincs, hogyan kell egy lányt felnevelni. Szegény gyerek! Vagy azt hiszik, hogy a kalap meg a rúzs is ártatlan, dehogy ártatlan, jelent valamit, azt jelenti, hogy magához akarja édesgetni a férfiakat, a pénzt. A testvérei csirkefogók. Állítólag kínai szeretöje van, egy milliomos fia, a fiú apja Mekong-parti villában él, a ház kék keramitkockákkal van díszítve. Még a milliomos se fogadná menyéül, nemhogy megtiszteltetésnek venné. A fehér börü csirkefogókkal való rokonságot.

A Hölgy, így hívta mindenki, Savannakhetböl jött. A férjét Vinhlongba nevezték ki. De az asszonynak egy évig színét se látták Vinhlongban. A fiatalember miatt, aki Savannakhetben volt alkormányzó. A szerelmüknek nem volt jövöje. Erre a férfi öngyilkos lett. A történet híre a vinhlongi állomáshelyre is eljutott. Aznap, amikor az asszonynak Savannakhetböl Vinhlongba kellett utaznia, a férfi golyót röpített a szívébe. Az állomáshely fényárban úszó föterén. Az asz-szony azt mondta neki, kisgyerekei vannak, a férjét Vinhlongba nevezték ki, mindennek vége.

Csólen rossz hírü negyedében, minden este. A kéjsóvár lány minden este a mocskos kínai milliomossal simogattatja a testét. Különben még iskolába jár, az iskolában csak európai lányok tanulnak, csupa fehér börü amazon, a Sportklub medencéjében gyakorolják a gyorsúszást. A lányok egy szép napon azt az utasítást kapják, hogy nem szabad szóba állni a sadeki tanítónö lányával.

Az óraközi szünetben az utcát nézi, egyedül, hátát a fedett iskolaudvar oszlopának támasztva. Egy szót se szól erröl az anyjának. Továbbra is a kínai fekete autóján jár iskolába. A lányok hosszan néznek az autó után, amikor elmegy. Nem lesz egyetlen kivétel sem. Egyik se szól hozzá soha többé. Ez a kitaszítottság hívja elö a vinhlongi hölgy emlékét. Az asszony akkoriban töltötte be harmincnyolcadik évét. A gyerek pedig a tizediket. Most, hogy az emlék eszébe jut, már tizenhat éves.

A hölgy a szobája teraszán áll, a Mekonggal párhuzamos sugárutakat nézi, így látom mindig, amikor hittanóráról hazafelé tartok a kisebbik bátyámmal. A szoba egy verandás kastély közepén van, a kastély meg egy oleanderrel és pálmafával beültetett park közepén. A hölgyet meg a kalapos kislányt ugyanaz választja el az állomáshelyen élö emberektöl. Már abból is látszik, ahogy egyformán nézik a folyóval párhuzamos sugárutakat, hogy ök ketten hasonlítanak egymásra. Mindketten kitaszítottak. Magányos királynök. Kegyvesztettségük nem szorul magyarázatra. Egyiket is, másikat is a teste keverte rossz hírbe, testüket szeretök simogatták, szeretök csókolták, gyalázták meg élvezetükkel, amibe kis híján belehaltak, ahogyan ök ketten mondták, a szerelemtelen szeretök titokzatos halálával. Erröl van szó, a halálvágyról. Ez látszik rajtuk, a szobáikon, a halál, méghozzá olyan erösen, hogy az egész városban elterjed a híre, az összes vidéki állomáshelyen, megyeszékhelyen, fogadáson, a kormányzóság csoszogós báljain.

A hölgy újra hivatalos fogadásokat adott, mint régen, abban a hitben, hogy az emberek napirendre tértek a történtek felett, hogy a savannakheti fiatalember feledésbe merült. A hölgy megint estélyeket adott, ami kötelessége is, ez az egyetlen módja, hogy az emberek idönként találkozzanak, hogy néha kimozduljanak az ijesztö magányból, a vidéki állomáshelyekröl, amelyek belevesznek a szögletes rizsföldek, a félelem, a téboly, a láz, a feledés végtelenjébe.

Esténként, az iskola elött, ugyanaz a fekete autó, ugyanaz a gyerekesen kihívó kalap, ugyanaz az aranylamé cipö, a lány elindul, hogy a kínai milliomos felfedezze testét, hogy hosszasan szappanozza a zuhany alatt, így szokott ö is fürödni az anyjánál, a habot az agyagedények hüs vizével öblíti le, amit a kínai csak neki tartogat, aztán vizesen viszi az ágyhoz, bekapcsolja a ventilátort, és csókolni kezdi, és csókolja mindenütt, minden porcikáját, ö meg egyre kéri, még, még, aztán vissza a leányotthonba, ahol senki se bünteti meg, ahol nem bántja, nem veri, nem sértegeti senki.

A férfi hajnal felé lett öngyilkos az állomáshely kivilágított föterén. Az asszony meg táncolt. Majd felkelt a nap. Körberajzolta holttestét. Aztán, ahogyan telt az idö, a nap egész súlyával ránehezedett. Nem mert senki a közelébe menni. Csak a rendörség. Délben, a hajók megérkezése után, már nincs ott semmi, a tér üres.

Anyám azt mondta a leányotthon igazgatónöjének: ugyan már, semmiség az egész, nincs jelentösége, de látta azt az elnyütt kis ruhát, a drapp kalapot meg az aranylamé-cipöt, ugye, milyen jól áll neki? Az anya odavan a boldogságtól, amikor a gyerekeiröl beszél, ilyenkor még behízelgöbb. A leányotthon fiatal nevelönöi tátott szájjal hallgatják. Minden férfi, mondja anyám, a lány körül sündörög, körülötte sündörög valamennyi, ha nös, ha nem, mindenki öt akarja, azt a bizonyos valamit, ami egyelöre csak ígéret, hiszen nézzék, valóságos gyerek. Azt beszélik, oda a tisztessége? Mintha bizony az ártatlanságot meg lehetne becsteleníteni!

Az anya beszél, beszél. A szégyentelen kurválkodásról beszél, de ö csak nevet, nevet a botrányon, a feltünösködésen, a kihívó kalapon, a kompon utazó gyereklány körmönfont eleganciáján, azon is nevet, hogy az a valami mindenkit levesz a lábáról a francia kolónián, arról beszélek, mondja, milyen hófehér a böre ennek a gyereknek, eddig vidéki állomáshelyeken volt eldugva, még ott a fenekén a tojáshéj, de a város szeme láttára máris összeszüri a levet ezzel a semmirekellö kínai milliomossal, és mint valami fiatal bankárfeleség, gyémántgyürüt hord az ujján, az anya elsírja magát.

Amikor anyám megpillantotta a gyémántgyürüt, halkan ezt mondta: erröl az a gyémánt jut eszembe, amelyiket elsö férjemtöl kaptam az eljegyzésünk napján. Obskurus úr, mondom. Mindenki nevet. Pedig igaz, mondta anyám, csakugyan így hívták.

Hosszan egymásra néztünk, majd gyöngéden elmosolyodott, és ezt a kicsit csúfondáros mosolyt annyira áthatotta gyerekeinek meg a gyerekei jövöjének ismerete, hogy kis híján beszéltem neki Csólenról.

De meggondoltam magam. Soha nem beszéltem Csólenról.

Sokáig várt, mielött folytatta volna, majd megszólalt, kimondhatatlan szeretettel a hangjában: tudod, hogy mindennek vége? Hogy sohase mehetsz férjhez itt, a kolónián? Vállat vonok, nevetek. Azt mondom: mindenhol férjhez mehetek, ahol csak akarok. Fejét rázza. Nem. Azt mondja: itt semmi se marad titokban, itt soha nem mehetsz férjhez. Rám néz, és amit mond, nem felejtem el soha: tetszel a férfiaknak? Azt mondom: igen, tetszem. Erre ezt mondja: mert önmagad vagy.

Még megkérdezi: csak a pénzéért találkozol vele? Elbizonytalanodom, de aztán azt mondom, csak a pénzért. Még sokáig néz, nem hiszi. Azt mondja: én nem ilyen lány voltam, nekem nem ment olyan könnyen a tanulás, de én komoly voltam, talán tovább is, mint kellett volna, túl sokáig, így aztán sohase tudhattam meg, mi az igazi gyönyör.

Sadekban történt, a nyári szünetben. Hintaszékben ült, lábát egy másik széken pihentetve, miután összenyitotta a szalon meg az ebédlö ajtaját, hogy a házat átjárja a levegö. Nyugodt volt, derüs. Egyszer csak észrevette a kislányát, és kedve támadt beszélgetni vele.

Már közel volt a vég, akkortájt mondtunk le a földbérletröl. Nem sokkal azután utaztam haza Franciaországba. Néztem, hogy alszik el.

Néha anyám kijelenti: holnap fényképészhez megyünk. Szívja a fogát, de azért elöteremti a családi fénykép árát. Ami a fotókat illeti, elöelövesszük öket, egymásra rá se nézünk, de a fényképeket nézegetjük, mindenki külön-külön, minden megjegyzés nélkül, nézzük öket, és látjuk egymást. Látjuk a család többi tagjait is, külön-külön vagy együtt. Magunkat is megmegnézzük, amikor még kicsik voltunk a régi fényképeken, és nézegetjük magunkat az újabbakon. Még nagyobb lett köztünk a szakadék. Aztán ha eleget néztük a fényképeket, elrakjuk öket a szekrénybe, a fehérnemü közé. Anyám azért csináltat fényképeket, hogy kedvére nézegethessen minket, hogy láthassa, vajon annak rendje-módja szerint növekszünk-e. Hosszan nézeget minket, mint a többi anya a gyerekét. Összehasonlítja a fényképeket, elmondja, ki mennyit nött. Senki se válaszol neki.

Anyám csak a gyerekekröl csináltat fényképet. Másról soha. Nincsenek fényképeim Vinhlongról, egyetlen fényképem sincs a kertröl, a folyóról, a tamarindfákkal szegélyezett nyílegyenes sugárutakról, amiket franciák építettek, de a házról, a zöldre festett bádog lámpaernyöröl, a fehérre meszelt tébolydacelláinkról sincs, amelyekben a feketére festett, aranyozott vas ágyak álltak, és amelyeket, mint a tantermeket az iskolában, a sugárút vörösen izzó lámpái világítottak meg, egy kép nem sok, de annyi se maradt ezekröl a hihetetlen, mindig csak átmeneti helyszínekröl, ezekröl az elképesztöen csúnya menedékekröl; anyám, így mondogatta, csak ideiglenes otthonnak szánta öket, hogy kihúzzuk valahogy, míg állandó lakást nem találunk, odahaza Franciaországban, azon a tájon, amelyröl egész életében ábrándozott, és amely, anyám kedélyállapotától, életkorától és búskomorságától függöen, valahol a Pas-de-Calais és a délvidék közt terült el. És mikor anyám végre-valahára megállapodik, és berendezkedik a Loire völgyében, a szobája hajszálra ugyanolyan lesz, ugyanolyan rettenetes, mint a sade-ki. Mindent elfelejtett.

Helyszínt, tájat sohase fényképeztetett le, csak minket, a gyerekeit, és legtöbbször mindhármat egyszerre, hogy a fénykép kevesebbe kerüljön. Ami néhány amatör kép maradt rólunk, azt anyám barátai készítették, az újonnan jött munkatársak, akik sorra fényképezték az egyenlítöi tájakat, a kulikat meg a kókuszpálmákat, legyen mit hazaküldeni.

Anyám fontoskodva mutogatja gyerekei fényképét a családjának, amikor szabadságra utazik. Mi hallani se akarunk a rokonságról. A fivéreim senkit sem ismernek anyám rokonai közül. Mivel én voltam a legkisebb, anyám eleinte magával cipelt. De késöbb már én sem akartam vele menni, mert a nagynénik botrányos viselkedésem miatt eltiltották tölem a kislányaikat. Nem volt más hátra, anyámnak a fényképeket kellett megmutatnia, és mutogatta is öket, logikusan, módszeresen, hadd lássák az unokatestvérek, milyenek a gyerekei. Mégiscsak tartozik ezzel a rokonságnak, hiszen csak az unokatestvérek maradtak a családból, így nekik mutogatja a családi fényképeket. Vajon mond-e valamit erröl az asszonyról az életmódja? A természete, hogy mindig befejezi, amibe belekezd, hogy eszébe se jut meghátrálni, mindennek hátat fordítani, az unokatestvéreinek, a fájdalomnak, a robotnak? Azt hiszem, mond. Én ebben látom a legnagyobb adományt, a fajtámnak ebben a - meglehet - abszurd lelkierejében.

Öregkorában már ö is elment öszbe vegyülö hajjal a fényképészhez, ráadásul egyedül, lefényképeztette magát a mályvaszínü ruhájában meg a két ékszerével, a nyaklánccal és az arany brosstüvel, amit aranyba foglalt nefritdarab díszített. A fotó, amelyen tökéletes a frizurája, a ruháján egy ránc sincs, valóságos festmény. A tehetös bennszülöttek is elmentek a fényképészhez, egyszer az életben, amikor úgy érezték, már nem húzzák sokáig. A fotók nagyok voltak, mind azonos méretüek, szépen aranyozott keretbe foglalva, az ösök oltára mellett akasztották ki öket. És mintha a fényképekröl, pedig sokat láttam, mindig ugyanaz az arc nézett volna rám, olyan elképesztö volt köztük a hasonlóság. Nemcsak mert az öregek egyébként is hasonlítanak egymásra, hanem azért is, mert egytöl egyig retusálták a portrékat, mintha valamennyire tompítani akarnák, ami jellegzetesen egyéni az arcban még megmaradt. Mindegyik arcot azonos módon készítették fel rá, hogy szembenézzen az örökkévalósággal, elhalványították, megfiatalították öket. Így kívánták az ügyfelek. Hogy ez a hasonlóság - tapintat - szinte bebugyolálja az elhunytnak, a családban való rövidke tartózkodásának emlékét, hogy egyszerre tanúskodjék megismételhetetlen egyszeriségéröl és arról, hogy csakugyan létezett. Ráadásul minden férfinak egyforma turbánja volt, minden nönek egyforma kontya, hátrasimított frizurája, és a férfiaknak is, nöknek is egyforma keménygalléros ruhája. És mindegyiknek egyforma a tekintete, ma is felismerném, ezer közül is, ezt a tekintetet. És a piros ruhás fényképen az anyámnak is olyan volt a tekintete, mint nekik, ugyanaz a tekintet, amelyröl egyesek azt mondanák, hogy nemes, mások, hogy semmitmondó.

Az apa meg a fia sohase fogják még egyszer szóba hozni a dolgot. Hallgatólagosan megegyeztek, hogy a fiú meg se próbálja rávenni apját a házasság jóváhagyására. Az apában nincs semmi szánalom a fia iránt. Senki más iránt sincs. Az összes kínai emigráns közül, akik kezükben tartják a helység kereskedelmét, a kék teraszok ura a legfélelmetesebb, a leggazdagabb, neki a legnagyobbak a földjei, amelyek Sadekon túl, egészen Csólenig, a Francia Indokínában élö kínaiak fövárosáig nyúlnak. A csóleni férfi tudja, apjának meg a gyereklánynak egy töröl fakadnak az elhatározásai, ugyanolyan megfellebbezhetetlenek. Késöbb rájön, a lány elutazása szerencsés fordulat a történetben. Mert a lány nem feleségnek való, minden házasságból meg fog szökni, ott kell hagyni, el kell felejteni, vissza kell adni a fehéreknek, a fivéreinek.

Amióta a férfi belebolondult a testébe, a kislány már nem szégyellte annyira a soványságát, söt furcsamód az anyja sem nyugtalankodott miatta, mintha egyszerre ö is felfedezte volna, hogy végül is ezt a testet is el lehet fogadni, meg lehet szokni, mint bármelyik másikat. A férfinak viszont, mármint a csóleni szeretönek, az a véleménye, hogy a fehér kislány megsínylette a trópusi höséget. Ő maga is itt született és itt nött fel, ebben a forróságban. Hirtelen ráeszmél a lánnyal való rokonságára. Azt mondja, a lány annyi sok évet töltött itt, ez alatt az elviselhetetlen éghajlat alatt, hogy belöle is indokínai lett. Neki is ugyanolyan vékony a csuklója, sürü a haja, amely mintha minden eröt magába szívott volna, és olyan hosszú is, mint az indokínai lányoké, és a böre is olyan, az esövíz miatt, amit errefelé összegyüjtenek, abban fürödnek az asszonyok meg a gyerekek. Azt mondja, a franciaországi nöknek az itteniekhez képest érdes a börük. Azt is mondja, talán a trópusi szegénység is közrejátszik ebben, hiszen az emberek jóformán csak halat meg gyümölcsöt esznek. És a pamut meg a selyem is, amiböl a ruhákat varják, a bö ruhákat, amelyek a testet szabadon, csupaszon hagyják, nem zárják kalodába.

A csóleni szeretö annyira alkalmazkodott a fehér börü lány fiatalságához, hogy kis híján belepusztult. Minden idejét, egész életét annak szolgálatába állítja, hogy minden este élvezetét lelje benne. A férfi alig szól hozzá. Talán mert azt hiszi, a lány amúgy sem értené, amit mondana, erröl a szerelemröl, amit eddig nem ismert, és amiröl nincs semmi mondanivalója. Talán rájön, hogy tulajdonképpen sohase beszélgettek, ha csak akkor nem, amikor este a szobában egymás nevét kiáltozták. Igen, azt hiszem, nem tudta, rájön, hogy nem tudta.

A férfi ránéz. Őt nézi csukott szemmel is. Magába szívja az arca illatát. A gyerekszagot, becsukott szemmel szívja magába a lány leheletét, a száján áramló meleg levegöt. A férfi egyre nehezebben tudja megállapítani ennek a testnek a határait, ez a test nem olyan, mint a többi, hanem végtelen, a szobában még hatalmasabb, nincs kialakult formája, minden pillanatban más és más, nemcsak ott van, ahol a férfi látja, hanem máshol is, testének íve átfogja az egész látóhatárt, és még azon is túl, a játékot, a halált, ez a test csupa rugalmasság, minden idegszálával részt vesz a gyönyörben, mintha érettebb volna, idösebb a koránál, ebben a testben nincs rosszindulat, csak valami ijesztö értelem.

Elnéztem, mit müvel velem, hogyan használ a céljaira, sohase hittem, hogy ez is lehetséges, minden reményemet felülmúlta, pontosan úgy történt minden, ahogy a testem kívánta. Így lettem az ö gyereke. De ö is megváltozott a szememben. Apránként felfedeztem egész mivoltát, és azon is túl, börének, nemi szervének kimondhatatlan simaságát. Egy másik férfi árnya is átsuhant a szobán, a fiatal gyilkosé, de azt akkor még nem tudtam, nem vettem észre.

Lehet, hogy egy fiatal vadász árnya is átsuhant a szobán, ezt viszont én is tudtam, olykor a gyönyörben is jelen volt, és neki is elmondtam, a csóleni szeretönek, beszéltem neki a testéröl, meg a nemi szervéröl is, a leírhatatlan bársonyáról, arról, milyen vakmeröen viselkedett az erdöben meg a folyóparton a fekete párducok lakta deltavidéken. Fellobbantva vágyát, hogy újra meg újra magáévá tegyen. A gyereke lettem. A gyerekével szeretkezett minden este. Néha elfogta az ijedtség, aggódni kezdett a lány egészsége miatt, mintha ráébredne, hogy ez a lány is halandó, mintha beléhasítana a gondolat, hogy el is veszítheti. Hiszen olyan csenevész, a férfit ezért fogja el néha a rettegés. Meg a fejfájás miatt is, amely gyakran leteríti, ilyenkor halott sápadtan fekszik, mozdulatlanul, vizes borogatással a homlokán. Meg az életundor miatt, amely idönként kitör rajta, amikor eszébe jut az anyja, és egyszer csak kiáltozni kezd, sírva a dühtöl, amiért a helyzeten nem tud változtatni, nem tudja boldoggá tenni anyját a halála elött, és megölni azokat, akik felelösek balsorsáért. A férfi odaszorítja arcát az övéhez, felfogja könnycseppjeit, arcával szétmorzsolja öket, szinte megörül a vágytól a lány könnyeit, dührohamát látva.

Úgy öleli a lányt, mintha gyerekét ölelné. Ugyanígy ölelné a gyerekét is. Eljátszik a gyereke testével, hátáról hasra fordítja, betakaródzik az arcával, szájával, szemével. A lány meg teljesen átengedi magát, de közben ö is ugyanarra törekszik, amire a férfi, amikor belefogott a játékba. És egyszerre a lány könyörögni kezd, de hogy miért, nem mondja, a férfi ráförmed, úgy hallgattatja el, azt ordítja, elege van belöle, elege van a testéböl, és megint elválasztja, megbénítja öket a rémület, de ez a rémület is szétfoszlik, ahogyan elmerülnek benne, sírva, reménytelenül, boldogan.

Egy szót se szóltak egymáshoz egész este. Amikor a férfi az autóján visszaviszi a leányotthonba, ö a vállára hajtja a fejét. A férfi átöleli. Azt mondja, jó lesz így, a francia hajó hamarosan megérkezik, a lányt magával viszi, és elválasztja öket. Egész úton hallgatnak. A férfi néha odaszól a soförnek, kerüljenek egyet a folyópart felé. A lány elalszik, kimerülten, hozzásimulva. A férfi csókokkal ébreszti.

A hálóterem kékes fénye. Tömjénillat, este mindig tömjént égetnek. Rekkenö höség, minden ablak kitárva, de hiába, semmi szellö. Leveszem a cipöm, hogy zajt ne csapjak, de aggódni nem aggódok, tudom, hogy a nevelönö úgysem fog felkelni, már el van fogadva, hogy éjszaka járok haza, amilyen késön csak akarok. Egyenesen H. L. ágyához megyek, egy kicsit szorongva, mindig attól félek, hogy egy nap megszökik a leányotthonból. De H. L. ott fekszik az ágyban. Mélyen alszik. Alvása, most is látom, konok, szinte ellenséges. Merö visszautasítás. Két meztelen karja szerelmesen öleli át a fejét. A teste nem úgy helyezkedik el, mint a többi lányé, ahogyan illik, a lábát felhúzza, eltakarja az arcát, párnája kicsúszott a feje alól. Biztosan várt rám, és azért aludt el így, türelmetlenül, sértödötten. Lehet, hogy sírt is, aztán egyszer csak belezuhant az álomba. Jó volna felébreszteni, hogy suttogva beszélgessünk egy kicsit. A csóleni férfival már nem beszélgetek, ö se beszélget velem, szükségem van H. L. faggatózására. Ilyen értelmesen csak azok figyelnek, akik nem hallják, mit mondanak nekik. De nem szabad felkeltenem. Mert ha felébred, az éjszaka közepén, H. L. már nem tud újra elaludni. Felkel, ki akar menni a hálóteremböl, ki is megy, leszalad a lépcsön, végig a folyosókon, a kihalt udvaron, szalad, engem is hív, olyan boldog, semmit se lehet töle megtagadni, föleg a sétát nem, ezt várja legjobban. Gondolkodok egy kicsit, nem, nem keltem fel. A szúnyogháló alatt fullasztó a höség, és amikor újra leeresztem, már lehetetlen elviselni. De tudom, csak azért érzem így, mert kintröl jövök, a folyópartról, ott éjszaka mindig hüvösebb a levegö. Már megszoktam, meg se moccanok, várok, hogy elmúljon ez az érzés. Elmúlik. Sohasem alszom el rögtön, hiába ez az újfajta fáradtság az életemben. A csóleni férfi jár az eszemben. Biztosan valami éjszakai mulatóban üldögél a Forrás környékén, a soförjével, csöndesen poharaznak, amikor maguk között vannak, mindig rizspálinkát isznak. Vagy hazament, már alszik is a félhomályban, azóta se beszélt senkivel. Ezen az estén a gondolatát se tudom elviselni a csóleni férfinak. H. L.-t se tudom elviselni. Mintha minden vágyuk teljesült volna, de mintha önmagukon kívül találtak volna kielégülést. Úgy látszik, én képtelen vagyok ilyesmire. Anyám mondogatja: ennek a gyereknek soha semmi se elég. Azt hiszem, az életem lassan feltárulkozik elöttem. Azt hiszem, már be merem vallani, hogy egy kicsit szeretnék meghalni. A halál összefonódik az életemmel. Azt hiszem, homályosan vágyom a magányra, pedig most jövök rá, csak azóta nem vagyok egyedül, hogy magam mögött hagytam a gyerekkort, a Vadász családját. Könyveket fogok írni. Ez sejlik fel a pillanat mögül, a pusztaságban, amelynek képében megjelenik elöttem az életem.

Hogy mi állt a saigoni táviratban, már nem tudom. Hogy azt sürgönyözték-e, hogy a kisebbik bátyám elhunyt, vagy azt, hogy Isten magához szólította. Úgy emlékszem, inkább ezt: Isten magához szólította. Átcikázott rajtam a felismerés: a táviratot nem anyám küldte. A kisebbik bátyám. Halott. Elöször nem is értettem, aztán, hirtelen, mindenfelöl, a világ legmélyéröl rám zuhant a fájdalom, elborított, maga alá temetett, minden elhomályosult elöttem, én nem is voltam többé, csak a fájdalom volt, de hogy miféle fájdalom, nem tudom, hogy az-e, amit néhány hónappal korábban éreztem, amikor elvesztettem a gyerekemet, vagy valami új. Most azt hiszem, valami új fájdalom lehetett, a halva született gyerekemet nem ismertem, és öngyilkos sem akartam lenni, mint a kisebbik bátyám halálakor.

Tévedés történt. De ez a tévedés néhány másodperc alatt az egész világegyetemen elhatalmasodott. A botrányt csak Isten mértékével lehetett mérni. A kisebbik bátyám halhatatlan volt, de mi nem vettük észre. A halhatatlanságát, amíg közöttünk élt, eltakarta elölünk a bátyja teste, mi pedig nem vettük észre, hogy a halhatatlanság épp az ö testébe költözött. A kisebbik bátyám teste meghalt. És vele halt a halhatatlanság is. És most már így megy a világ a maga útján, megfosztva az ö testétöl, amelyet megpróbált az Isten, és megfosztva magától

Istentöl is. Végzetes tévedés történt. A tévedés, a botrány az egész világegyetemen elhatalmasodott.

És ha egyszer meghalt, ö, a kisebbik bátyám, mindennek utána kellett halnia. És általa. Őbelöle a gyerekböl indult ki a halál láncreakciója.

A halott gyermektest azonban semmit sem tudott azokról az eseményekröl, amiket ö váltott ki. Huszonhét éven át adott szállást a halhatatlanságnak, de nem tudott róla, nem tudta megnevezni.

Csak én, egyedül én láttam ezt világosan. És mihelyt tudatára ébredtem ennek a mégoly egyszerü igazságnak, vagyis annak, hogy a kisebbik bátyám teste egyben az enyém is, megértem a halálra. És meg is haltam. A kisebbik bátyám maga mellé állított, magához rántott, és meghaltam.

Az ilyesmire figyelmeztetni kéne az embereket. Tudatni kéne velük, hogy a halhatatlanság halandó, hogy bármikor meghalhat, hiszen már volt rá eset, és lesz a jövöben is. Hogy a halhatatlanság sohasem ad jelt magáról, hogy végtelenül alattomos. Hogy sohasem a részletekben él, hanem az elvben. Hogy egyesek magukba rejthetik jelenlétét, de csak ha fogalmuk sincs róla, hogy magukba rejtették. Hogy egyesek felfedezhetik jelenlétét, másokban, de csak ha nincsenek tudatában, hogy felfedezték. Hogy az élet csak addig halhatatlan, amíg a halhatatlanság eleven, amíg életben van. Hogy a halhatatlanság nem hosszabb-rövidebb idö kérdése, nem halhatatlanság kérdése, hanem valami másé, amiröl senki sem vesz tudomást. Az állítás, hogy a halhatatlanságnak nincs se kezdete, se vége, éppen olyan tévedés, mint hogy a lélekkel kezdödik és végzödik. Nézzék a sivatag meddö homokját, a halott gyermektesteket, nem arra tart a halhatatlanság, hanem megáll, és megkerüli öket.

A kisebbik bátyám halhatatlansága tökéletes volt, legendátlan, töretlen, tiszta, egyöntetü. A kisebbik bátyámnak nem volt semmi közölnivalója, amit pusztába kiálthatott volna, nem akart ö semmit sem mondani, se itt, se másutt, semmit. Müveletlen volt, és sohase ébredt fel benne a vágy, hogy saját erejéböl bármit is megtanuljon. Beszélni nem tudott, olvasni meg írni is alig, olykor azt hitte az ember, nem tudott szenvedni sem. Csupa értetlenség volt, csupa félelem.

Kifürkészhetetlen rejtély nekem ez az esztelen szeretet, amely hozzá füz. Fogalmam sincs, miért szerettem annyira, hogy bele akartam halni a halálába. Amikor meghalt, már tíz éve elszakadtam töle, és csak ritkán jutott eszembe. Úgy látszik, örökre megszerettem, és a szeretetemmel soha semmi új nem történhetett. Megfeledkeztem a halálról.

Beszélgetni nem nagyon beszélgettünk, ritkán esett szó köztünk az idösebb testvérröl, a sorscsapásról, az anyánkról, a földbérletröl. Inkább vadászatról beszélgettünk, puskáról, motorról, autóról. Dühbe gurult az ütött-kopott autónk láttán, és elmesélte, leírta, milyen autót vesz majd. Ismertem minden vadászpuska- és autómárkát. Persze, az is szóba került, hogy ha óvatlanok vagyunk, széttép minket a tigris, és könnyen belefulladhatunk a patakba, amikor erös a víz sodrása. Csak két évvel volt idösebb nálam.

A szél elült, a lombok alatt felderengett az esö utáni természetfeletti fény. Őrjöngve rikácsoltak a madarak, rezgésbe hozták a hideg levegöt, és a levegö egész tömege rezgésbe jött, fülsiketítö hangzavarban.

A tengerjárókat, miután a motorokat leállították, vontatógözösök vitték fel a Saigon folyón, a Mekong kanyarulatában lévö saigoni dokkokig. Ezt a folyókanyarulatot, a Mekong mellékágát úgy hívták, hogy Folyó, a Saigon-folyó. A hajó egy hetet töltött a kikötöben. Attól fogva, hogy a hajók kikötöttek, ott volt velünk Franciaország. El is mehettünk Franciaországba vacsorázni, táncolni is, anyámnak sokba került volna, igaz, ö nem is kívánkozott soha a hajóra, de a csóleni szeretömmel elmehettünk volna. Mégse mentünk, attól félt, meglátják a fiatal fehér börü lánnyal, ezt sohase mondta ugyan, de a lány biztos volt benne. Azokban az idökben, pedig még nincsenek is olyan messze tölünk, hiszen alig ötven év telt el azóta, csak hajóval lehetett bejárni a világot. A kontinensek nagy részén még nem voltak sem utak, sem vasútvonalak. Több száz, több ezer négyzetkilométeren csak özönvíz elötti földutak voltak. Indokínát a Tengerhajózási Társaság gyönyörü tengerjárói, a sorkatonai szolgálatra beosztott három testör, a Porthos, a D'Artagnan meg az Aramis kötötte össze Franciaországgal.

Az utazás huszonnégy napig tartott. A tengerjárók valóságos városok voltak, utcákkal, bisztrókkal, kávéházakkal, szalonokkal, ismerkedésekkel, szerelmekkel, házasságokkal, halálesetekkel. Alkalmi társaságok verödtek össze, muszájból, ezt mindenki tudta, senki se felejtette el, épp ezért voltak életképesek, söt néha felejthetetlenül kellemesek. A nöknek ez volt az egyetlen utazásuk. Sokuknak, de néha néhány férfinak is, ez a gyarmatokra tartó hajóút maradt a vállalkozás nagy kalandja. Anyámnak, a mi gyermekéveinkkel együtt, ezek az utazások voltak, ahogyan ö mondta, a legboldogabb napok az életében.

Az utazások. Mindig egyformák voltak. Mindig ez volt az elsö tengeri út. A szárazföldtöl való elszakadás mindig fájdalmas volt és elkeserítö, de a férfiak, zsidók, értelmiségiek meg az egyetlen tengeri utazás ártatlan utazói mégis vállalkoztak rá, nem tartották vissza öket az asszonyok sem, pedig az asszonyok sohasem utaztak el, az asszonyok otthon maradtak, örizték az otthont, a fajt, a vagyont, hogy értelme legyen a visszatérésnek. A hajók miatt volt az utazás évszázadokon át olyan lassú és tragikus. Természetes volt az összefüggés az utazás idötartama meg a távolság között. Mindenki megszokta a szárazföldi és tengeri utazások emberre szabott, lomha tempóját, a késedelmeket, a várakozást kedvezö széljárásra, jó idöre, hajótörésre napsütésre, halálra. Azok a gözösök, amiket a fehér börü kislány ismert, a világ utolsó távolsági járatai voltak. Fiatalkorában már megindították az elsö légi járatokat, ezek fokozatosan megfosztották az emberiséget a tengeri utazás nagy élményétöl.

Még mindig naponta eljártunk a csóleni legénylakásba. Mindent úgy csinált, ahogyan szokta, egy ideig még mindent úgy csinált, ahogyan szokta, megfürösztött az agyagedények vizében, aztán odavitt az ágyra. Odajött, mellém feküdt, de már nem volt benne semmi erö, semmi férfierö. Bármilyen távoli volt is az elutazásom napja, mihelyt ki lett tüzve, már semmit sem tudott kezdeni a testemmel. Hirtelen történt. Tudtán kívül. A teste már nem kívánta azt, aki nemsokára elhagyja, elárulja. Azt mondta: már nem tudlak magamévá tenni, azt hittem, még tudlak, de már nem. Azt mondta, meghalt. Szelíd, bocsánatkérö mosoly ült ki az arcára, azt mondta, talán sohase lesz többé férfi. Megkérdeztem, neki jó-e így. Majdnem elnevette magát, azt mondta: nem tudom, ebben a pillanatban lehet, hogy jó. Kedvessége a fájdalomban is csorbítatlan maradt. Nem beszélt a fájdalomról, egy szót se szólt róla. Néha megremegett az arca, behunyta a szemét, ösz-szeszorította az állkapcsát. De hogy miféle képeket látott így, becsukott szemmel, arról hallgatott. Mintha szeretné ezt a fájdalmat, úgy, ahogyan engem szeretett, nagyon erösen, mindhalálig talán, és most inkább öt választja, nem engem. Néha azt mondta, meg akar simogatni, mert tudja, milyen nagyon vágyom rá, és látni szeretné, hogyan fénylik fel arcomon a gyönyör. Aztán simogatni kezdett, arcomat fürkészve, és közben úgy szólítgatott, mint a gyerekét. Úgy határoztunk, nem találkozunk többé, de nem lehetett betartani, nem tudtuk betartani. Minden este ott ült a fekete autó hátsó ülésén, szégyenében elfordította a fejét.

Amikor közeledett az elutazás órája, a hajó háromszor dudált, elnyújtva, fülsiketítöén, az egész város hallotta, és a kikötö felett elfeketedett az ég. A vontatógözösök a tengerjáróhoz úsztak, és kivitték a folyó közepére. Ezután a vontatógözösök eloldozták a drótköteleket, és visszatértek a kikötöbe. A hajó még egyszer búcsút mondott, újra felbögött, iszonyúan, és annyi rejtelmes szomorúsággal szirénahangjában, hogy mindenkit megríkatott, nemcsak az utasokat meg azokat, akik kikísérték öket, hanem azokat is, akik csak bámészkodni jöttek a kikötöbe, vagy véletlenül épp arra jártak, pedig nem volt senkijük, akire gondolhattak volna. Aztán a hajó méltóságteljesen elindult a folyón. Sokáig lehetett látni, ahogyan rengeteg tömegével imbolyog a tenger felé. Sokan ott maradtak még a kikötöben, a hajót nézték, és integettek, egyre csüggedtebben, a kendöjüket vagy a zsebkendöjüket lengetve. Végül a hajót magával ragadta a földteke domborulata. Tiszta idöben látni lehetett, amint lassan elmerül.

Amikor felhúzták a hajópallót, amikor a tengerjáró elöször dudált istenhozzádot, és a vontatógözösök elindultak vele, hogy elszakítsák a szárazföldtöl, a lány is sírva fakadt. De csak magában, hogy senki se lássa könnyeit, mert a férfi kínai volt, és az ilyen szeretöket nem illik megsiratni. Hogy ne lássa se az anyja, se a kisebbik bátyja, mennyire szenved, hogy semmit se lássanak, mert megszokta, hogy az ö családjában senki se mutatja ki az érzelmeit. A férfi hatalmas automobilja ott állt, hosszan és feketén, elsö ülésén a fehér ruhás soförrel. Nem messze a Tengerhajózási Társaság autóparkolójától, egyedül. A lány erröl ismerte meg. A férfi a hátsó ülésen ült, dermedten, mozdulatlan foltnak látszott. A lány rákönyökölt a hajókorlátra, mint elöször, a kompon. Tudta, hogy a férfi nézi. Ő is nézte, látni ugyan nem látott semmit, de a szemét mintha megbabonázta volna a fekete autó. Végül a fekete autó is eltünt a szeme elöl. Elöbb a kikötö, aztán az egész szárazföld beleolvadt a messzeségbe.

Átkeltünk a Kínai-tengeren, az Indiai-óceánon, a Vörös-tengeren, a Szuezi-csatornán, reggel felébredt az ember, és már minden mögötte volt, megszünt a remegés, innen tudtuk, hogy homokzátonyok közt haladunk. De mindenekelött ott volt az óceán. A legtávolibb, a legnagyobb, lenyúlt egészen a Déli-sarkig, a kikötök között is itt volt a leghosszabb az út, Ceylon és Szomália között. Az óceán néha olyan nyugodt volt, az idö olyan tiszta és enyhe, hogy olyan érzésünk támad, mintha nem is tengeri, hanem másféle utazásnak volnánk a részesei. Ilyenkor tárva-nyitva volt minden, a szalonok, az átjárók, a kajütablakok. Az utasok kimenekültek a kabinok katlanából, és a fedélzeten töltötték az éjszakát.

Az utazás alatt, az Indiai-óceánon, késö este meghalt valaki. A lány már nem emlékszik rá pontosan, azon az utazáson történt-e vagy másikon. Néhány férfi kártyázott az elsö osztály bárjában, volt köztük egy fiatalember is; ez a fiatalember egyszer csak lecsapja a kártyalapokat az asztalra, kimegy a bárból, átszalad a fedélzeten, és beleveti magát a tengerbe. A hajó teljes gözzel haladt, mire sikerült megállítani, a holttestnek nyoma veszett.

Nem, ahogyan most leírja a történetet, nem a hajót látja maga elött, hanem egy másik helyszínt, ahol a történetet hallotta. Sadekban. A fiatalember a sadeki kormányzónak volt a fia. A lány ismerte, egy iskolába jártak Saigonban. Most már emlékszik, nyakigláb fiú volt, kedves arcú, a haja barna, szarukeretes szemüveget viselt. A kabinban nem találtak semmit, még búcsúlevelet sem. Az életkorát megörizte az emlékezet, a megdöbbenés, egyidös volt vele, tizenhét éves. A hajó hajnalban újra elindult. Ez volt a legiszonyúbb. A napfelkelte, az üres tenger, amikor úgy döntöttek, abbahagyják a kutatást. Az elszakadás.

Máskor, ez is ugyanazon az utazáson történt, ugyanazon az óceánon, ugyanúgy késö éjszaka, a felsö fedélzeti nagy szalonban: hirtelen felcsendült egy Chopin-keringö, aminek minden titkát ismerte, mivel hónapokon át próbálta megtanulni, mégse boldogult vele, sohase tudta hibátlanul eljátszani, soha, míg végül az anyja is belátta, nem érdemes zongorázni tanítani. Azon az éjszakán, amely azóta eltünt a rákövetkezök tömkelegében, a kislány, és ebben biztos volt, csakugyan ott utazott a hajón, csakugyan jelen volt, amikor a Chopin-dallam szétrobbantotta a csöndet a csillagfényü éjszakában. A levegö meg se rezdült, és a zene úgy áradt szét a sötét hajón, mint egy isteni parancsolat, amelynek ismeretlen a célja, és ismeretlen a tartalma is. És a lány felállt, mintha ö is a halálba indulna, hogy ö is belevesse magát a tengerbe, és sírva fakadt, mert eszébe jutott a csóleni férfi, hirtelen elbizonytalanodott, hátha mégis szerelem volt, amit érzett, csak nem vette észre ezt a szerelmet, amelyet úgy nyelt el a történet, mint homok a vizet, és csak most talált rá újra, a tenger felett lebegö dallam pillanatában.

Mint késöbb a kisebbik bátyjának örökkévalóságára a halálon keresztül.

Körülötte mindenki nyugodtan aludt: a zene betakarta az embereket, nem ébresztette fel öket. A lány arra gondolt, az Indiai-óceánon még sohase volt ilyen nyugodt az éjszaka. Azt hiszi, ezen az éjszakán pillantotta meg a kisebbik bátyját egy fiatalasszonnyal a fedélzeten. Egymást átölelve a hajókorlátra könyököltek, és csókolóztak. A lány titokban megleste öket. Rögtön ráismert a fiatalasszonyra. Sülve-föve együtt volt a kisebbik bátyjával. Pedig férjnél volt. A házassága tönkrement. A férj úgy csinált, mintha semmit sem vett volna észre. Az utazás vége felé a kisebbik bátyja meg a fiatalasszony naphosszat a kabinban voltak, csak estefelé jöttek fel a fedélzetre. Ezekben a napokban a kisebbik testvér olyan szemmel nézte az anyját meg a húgát, mintha sohase látta volna öket. Az anyja teljesen megvadult, szótlan lett, féltékeny. A kislány meg sírt. Boldog volt, legalábbis azt hitte, de attól is félt, hogy késöbb valami baj történik a kisebbik bátyjával. Azt hitte, a testvére ott fogja hagyni öket, és ezzel a fiatalasszonnyal marad, de nem így történt, rögtön visszatért hozzájuk, mihelyt kikötöttek Franciaországban.

Nem tudja, hogy a kínai férfi mikor teljesítette apja akaratát, és mennyi idövel az ö elutazása után kötött házasságot egy lánnyal, akinek személyében a két család már tíz éve megegyezett egymással, és aki szintén arany, gyémánt és nefrit ékszerekkel volt felcicomázva. Egy kínai lánnyal, aki szintén északi volt, Fucsuenböl jött és vele az egész család.

Nyilván sok idöbe tellett, míg a férfinak a kínai lányt sikerült asszonnyá tenni, és a lány végre-valahára megajándékozhatta a vagyon örökösével. De az európai kislány emléke tovább is ott kísérthetett, teste ott feküdt keresztben az ágyon. Még sokáig korlátlan ura lehetett a férfi vágyának, még sokáig ö lehetett a bizonyosság a szenvedélyre, a gyöngédség végtelenjére, a testiség ijesztö örvényére. Majd eljött a nap, amikor végre sikerült. Amikor már akkora volt a fehér börü lány utáni vágy, annyira elviselhetetlen, hogy a férfi lázban égve rátalált a régi képre, és a fehér gyereklány utáni vággyal eltelve hatolt a másik asszonyba. Talán hazugság is segítette, hogy ennek az asszonynak az ölén újra magára leljen, meg ahhoz is, hogy megtegye, amit a család, az Ég, az északi ösök vártak töle, hogy utódot nemzzen, a név örökösét.

Lehet, hogy a kínai feleség tudott a fehér börü gyereklányról. Hiszen voltak sadeki születésü cselédei, ök ismerték a történetet, és nyilván beszéltek is róla. Lehet, hogy a férfi fájdalmával is tisztában volt. Körülbelül egyidösek lehettek ök ketten, tizenhat évesek. Vajon a kínai lány látta-e sírni a férjét azon az éjszakán? És ha látta, megvigasztalta-e? Vajon egy tizenhat esztendös kínai kislány, aki a harmincas években lett menyasszony, miféle vigaszt nyújthatott az illem határán belül erre a házasságtörö bánatra, amelynek ö adta meg az árát? Ki tudja? Lehet, hogy nem is vett észre semmit, lehet, hogy együtt zokogta át a férfival, szótlanul, azt az éjszakát. Majd a könnyek után megjött a vágy is.

Ő, a fehér börü gyereklány soha semmit sem tudott minderröl.

Évekkel a háború után, házasságok, gyerekek, válások, könyvek után, a férfi Párizsba jött a feleségével. Felhívta telefonon. Én vagyok. Ő rögtön megismerte a hangját. A férfi ezt mondta: csak a hangját akartam hallani. Ő meg ezt: én vagyok, jó reggelt! A férfi gátlásos volt, ugyanúgy félt, mint régen. A hangja elcsuklott. Ő meg azonnal felismerte a kínai akcentust. A férfi tudta, hogy könyveket ír, a lány anyja mondta neki, akivel Saigonban találkozott. Azt is tudta, mi történt a kisebbik bátyjával, átérezte a szomorúságát. Aztán a férfi már nem tudott mit mondani. Végül mégis kimondta. Azt mondta, hogy ö semmit sem változott, még mindig szereti, hogy képtelen elfojtani magában ezt a szerelmet, hogy szeretni fogja, amíg csak él.