Marai Sandor: RÓMÁBAN TÖRTÉNT VALAMI

Márai Sándor:

RÓMÁBAN TÖRTÉNT VALAMI

NAPNYUGTA UTÁN, HATKOR

Március derekán, napszállatkor, három rabszolga lépdelt a keskeny dűlőn, amely Baiae határából Puteoli felé ve-

zetett. A szőlősdombok magasából négyszögletes, megművelt térfokok lépcsőzetesen hullottak a mélybe, a ten-

gerpart felé. A rabszolgák a dombtetőn megpihentek. Szerszámaikat, az ásót, a kapát és a görbe kést, amellyel a

venyigék kacsos vesszőit készültek nyesegetni, a fagyott és kapálatlan, göröngyös földre dobták. Nem siettek a

szőlőmunkával, Kelet felé fordultak, szemüket tenyérrel árnyalták és figyeltek.

A legidősebb - trák származású, magas és sovány ember, beretvált fejű, mellén vastag, gyapjas fehér szőrzet

burjánzott - az országutat kémlelte, amely a füstölgő Hegy tövétől a tengerpart mentén vezetett ide. Az úton, a

porfelhőben - amely csak pillanatokra oszlott el, amikor a zúzmara ízű, hideg nyugati szél átsüvöltött a tájon -

lovaskocsik rohantak. Négylovas kocsik vágtattak elöl, nyomukban kétfogatú kordék, majd egylovas talyigák

kocogtak. A kétkerekű, sátoros járművek előterében szétvetett lábbal álltak a kocsisok, és pántlikás korbáccsal

verték a lovakat. Az öreg rabszolga ezt mondta: - Rómában történt valami.

Társa, negyven év körüli, zömök és kövér szíriai, vállat vont:

Nem történt semmi.

A legfiatalabb, bámész arckifejezésű, szőke, gyermekes germán - tizenhét éves lehetett - együgyűen mondta:

Rómában soha nem történik semmi.

Az idősebbek nem feleltek erre az idétlenségre. Az utat nézték. A látvány emlékeztetett a puteoli* cirkusz

kocsiversenyeire. Nyár derekán, a Nagy Ünnepek idején sem érkeztek kocsik ilyen tömegesen Baiaeba. Ez a tél

szokatlan hideget hozott, és március elején még hó borította aTüzes Hegy lankáit. Baiaeban a kéjlakok üresen

dideregtek, a tulajdonosok Rómába parancsolták a személyzetet. Ezen a napon, hajnalban, a fürdőtelep még

néptelen volt. Csak a rabszolgák gyöszmékeltek a szőlősdombokon, a halászok ténferegtek a kikötőben, és

néhány öreg cseléd matatott a majorságokban.

Déltájban érkezett az első kocsi. Fulviust hozta, a gazdag ékszerkereskedőt, aki a nyarat máskor is itt töltötte,

családjával és ügynökeivel, mert az ékszerész a nyaralás kellemes időtöltését arra használta fel, hogy alkalmi

üzleteket kössön és új üzletfeleket szerezzen. A híres római kurtizánok nyáron itt lesték az új barátot, a fürdőben,

ahol meztelenül mutogatták bájaikat. Az ékszerész a fürdőévad hónapjaiban nagy házat vitt. Most három

kocsival érkezett. Az elsőben felesége ült és egy hórihorgas, festett arcú, kamasz leány, aki egész úton ezüstre

festett körmeit rágta. A második kocsiban, ládák között, Fulvius kucorgott, sápadtan, kövéren és izzadtan. A

harmadik szekérben bugyrok, egymás hegyén-hátán felpúpozott használati tárgyak tornyosodtak. A kocsik

megállás nélkül hajtottak az ékszerész oszlopsorral övezett háza elé. Fulvius rekedten, csaknem hörögve sürgette

szolgáit, és személyesen ügyelt a ládák, kosarak, szatyrok lerakására. Mikor végül mindent bevittek a házba,

izzadt homlokát törölte és riadtan nézett körül.

Baiae népe pillanatok alatt körülállta a ház környékét. A 1Rtvány szokatlan volt, érthetetlen. Június vége előtt

még soha nem érkezett nyaraló a fürdővárosba. Fulvius izzadt, poros-koszos arca fénylett a hideg napsütésben.

Oszoljatok! - kiáltotta az őgyelgők felé.

Olyan volt, mint a részeg. Karját, tétova mozdulattal, a magasba emelte, szája hangtalanul mozgott, mint aki

mondani szeretne valamit, de a rémület, a fáradtság, ar izgalom megbénította nyelvét. Tehetetlenül legyintett és

cammogva indult az oszlopos tornác felé, ahol felesége, leánya, a szolgák és a ládák várták.

A villaház oszlopcsarnokából kevés idő múltán felszállott a házi tűzhely füstfelhője. Baiae népe megértette, hogy

valami rendkívüli történt a nagyvilágban. De senki nem tudott biztosat.

Ami most következett, meglepő volt, csaknem ijesztő. Egymás után érkeztek a porlepte kocsik. A lovak tajtéko-

sak voltak, ideges remegéssel hőköltek meg a kapuk előtt, vérhabot fújtak. Némely kocsit az előkelő gazda

hajtotta; gyűrött, poros tunikában, csapzottan, az út piszkától maszatosan állottak az úrkocsisok a kétkerekes

jármű előterében. Az ernyős szekerek mélyéből kócos asszonyok, riadt, didergő gyermekek kászálódtak elő,

sietve tűntek el a hideg házakban. A mimóza már elvirágzott a kertekben, a narancs lefagyott a tavaszelő deres-

zúzmarás időszakában. A nap fénylett, de hidegen, baljós, sárga fénnyel, mint a földrengések napjain.

A nép megismerte a kéjlakok tulajdonosainak egyikétmásikát. A kocsik elhajtottak Diana temploma mellett, az

utasok sietősen eltűntek a lakatlan házakban. A kapukat bezárták. A hosszú karaván nem szűnt. Magányos

lovasok is érkeztek, vad, komor tekintetű úrlovasok. Alkonyat felé Baiae elhagyott villaházai megteltek az

érkezőkkel.

Az öreg rabszolga és társai hunyorogva ismergették a part menti úton száguldó kocsik utasait. A szíriai felismer-

ni vélte Gaiust, az ügyvédet, amint görnyedten, csaknem guggolva állott a négylovas kocsi előterében, és görcsös

kézzel, ügyetlenül markolta, melléhez szorította a vágtató lovak véres zabláját rángató gyeplőszárat.

Figyeltek. A kapanyélre dőltek. Most már a fiatal is úgy

vélte, az öregnek igaza lehet: Rómában történt valami. De el sem tudták képzelni, mi történhetett? A sürgés-

forgásból annyit értettek csak, hogy az urak váratlanul útra keltek és ide siettek, március derekán. Legtöbbje

szolga, rangos kíséret nélkül érkezett, a sietség minden jelével, mint aki menekül. Az öreg hirtelen ezt mondta:

Egyszer már láttam őket így rohanni.

Leültek, lábukat térdük alá vonták, keletiesen. Csendesen, összehajolt fejjel beszéltek, mint mindig a rabszolgák,

amikor egyedül voltak.

Az évre nem emlékszem - mondta rekedten az öreg. - Te még nem éltél - mondta a germán fiúnak. - Te még

gyermek voltál - mondta a szíriainak.

A történetet ismerték. Mégis, mindig újra, szomjasan hallgatták. A történet emléke időnként fellobbant eszmé-

letükben, vörhenyesen parázsló indulati szikrákkal sziporkázott, minta Tüzes Hegy tölcsérében a kénszagú

alvilági láng. Még éltek emberek, akik látták a rabszolgákat, amint puszta kézzel és kövekkel megrohanták a

capuai úton a szekereket, melyek a gladiátorok fegyvereit szállították Rómába. Éltek öregek, akik emlékeztek

nevekre - Spartacus, a trák bandavezér, aztán mások nevére, akiket a lázadók ellen küldött Róma: Clodius, a

pretor, két konzul, Crassus és végül Pompeius nevére, aki Hispániából hazajövet végzett a maradékkal és

mindenkit lemészároltatott, minden rabszolgát, aki a lázadásban részt vett. A személyeket néha elcserélték, az

évszámot, a helységneveket dadogva, tájékozatlanul ismételgették. De "azt", ami mindennek az alján volt,

pontosan tudták, mert az életük, a húsuk, az eszméletük, az álmaik alján is megtapadt.

Mondd el - kérte a germán fiú. Cserepes szájjal, ol~alt hajtott fejjel, kíváncsian nézett az öregre, mint a

gyermek,amikor mesét kér.

De az öregnek most nem volt kedve mesélni. Jobb kezét, mely csonka volt - Pompeius egyik katonája vágta le

négy ujját, gyermek volt még, de a büntető osztagok a lá

zadók gyermekeit is megcsonkították - a magasba emelte. A csonka kéz feketén meredt a magasba, mint egy

üszkös tönk a tűzvész után.

Makacson morogta: - Akkor rohantak így.

Az utat nézték, a tolongó kordékat, az előkelő, homokfutó kocsikat. "Akkor" történt valami az életükben - sok év

előtt, Capuában kezdődött, a gladiátorok táboraiban -, és az urak féltek. Így rohantak, menekültek, mint most

ezek a kocsik. Aztán megint minden úgy következett, ahogy történni szokott: az urak végeztek a lázadókkal,

megcsonkították a családtagokat, a rabszolgák visszamentek a bányákba, a földekre. Megint játékokra vitték őket

a cirkuszokba. A játékmesterek szöges korbáccsal terelték a küzdőfeleket a véres porondra. A gazdagok -

Puteoliban, Rómában, Galliában és Hispániában, mindenütt, ahol az urak cirkusszal szórakoztatták a népet -

százával vásárolták a halálos játékok céljaira a rabszolgákat, láncon, ketrecben tartották őket, mint a

fenevadakat.

Egy ideje több volt közöttük a germán, kevesebb a gall. Keletről is érkeztek rabszolgarakományok: sötét bőrűek,

hegyes orrúak, akik érthetetlen nyelvet beszéltek és rusnya állatisteneknek áldoztak. Ezek keze finomabb volt,

értettek az aranymívességhez, a sűrű szemű szövéshez.

A szíriai az utat szemlélte és aggályosan mondta: - Amikor félnek, veszélyesek.

Az öreg komolyan helybenhagyta: - Nagyon veszélyesek.

Szakszerűen beszéltek, kevés szóval és mindig a lényegesről: mert olyasmiről beszéltek, ami csak részleteiben

változott, de egészében mindig ugyanaz maradt.

Gondolod - kérdezte az öregtől a germán fiú -, hogy megint a gladiátorok kezdtek valamit?...

Nem tudom - felelte az öreg trák. - De ezek nem jönnek ok nélkül - mondta aggályosan.

A szíriai tűnődve morogta:

Róma messze van. Ha nagyon meghajtják a lovakat, hat óra alatt ideérnek. Délben indultak...

Az öreg most felkiáltott: - Nézd!...

Csonka keze a fürdők felé mutatott. Egy sátoros szekér felborult, a rúd eltört, a lovak megtorpantak és ágaskod-

tak. A megbillent kocsi előtt fehér tunikás öreg ember állott és átkozódott.

Varinus! - mondta izgatottan a szíriai. - Megismerem!

A szenátor! - dadogta áhítattal az öreg.

A kárvallott szenátor szitkozódva járt a kocsi körül. A rabszolgák a dombtetőről karvaly szemmel figyelték. Sze-

nátort - ebben az évszakban és ilyen helyzetben! - még senki nem látott Baiaeban. Újabb négylovas kocsi érke-

zett, felvette a fehér tunikás öreget és továbbgurult vele a fürdőhely előkelő villanegyede, az államfői nyárilak és

a gazdagok kéjházainak színhelye, Bauli felé. Most már, hogy szenátort is láttak a hamari érkezők között,

egyikük sem kételkedett többé.

Talán - mondta fontoskodva a szíriai - kitört a háború.

Milyen háború? - kérdezte bárgyúan a germán kölyök.

Az öregebb rabszolga vállat vont:

Háború - mondta közömbösen. - Mindig ugyanaz a háború.

A szíriai bólintott. A háború intézményesnek rémlett: a szenátorok, tábornokok, hadiszállítók állandósult üzleté-

nek látták. Teljesen közömbös volt, mikor, ki ellen, milyen elnevezéssel visel Róma háborút. Már régtől

megtanulták,

~ hogy csak olyasmivel törődjenek, ami kézzelfogható, és személy szerint reájuk, mindennapos életükre és

sorsuk esélyeire vonatkozik.

Ezért nem vártak semmiféle lényeges változást semmifajta háborútól. A változás csak belülről következhetett -

nem az események fordulatai, hanem ők maguk személyesen - arabszolgák változtathattak csak sorsukon.

Hol éltek? - kérdezte a germán fiú.

A trák és a szíriai most egyszerre feleltek, egymás ajkáról kapdosták a szavakat. Rögtön tudták, mit kérdez a fiú.

Éjjel és nappal, ébren és álomban mindig "arra" gondoltak, "arról" beszéltek. Már sokszor elmondották egymás-

nak: suttogva, a bányákban vagy a földeken, ahol nem hallgatózott a besúgó. De úgy hitték, nem lehet elégszer,

eléggé aprólékosan felidézni a részleteket. Készségesen feleltek, hadarva:

Először fenn a hegyen, a forró barlangokban - mondta az öreg és a Hegy parázsló csúcsára mutatott. -

Odasiettek, amikor kitörtek Capuából. A Hegy füstölt. A forró köd elfödte őket.

Mit ettek? - kérdezte a fiú.

Gyökereket. Az apámtól tudom. - Hányan voltak?

Kétszázan. De csak hetven jutott fel a Hegyre. A többit útközben levágták.

A fiú kíváncsian kérdezte: - Hogyan vágták le?

Nem feleltek. Az öreg a szíriainak magyarázta:

A fegyver. Nagyon nehéz volt fegyvert szerezni. Olyat, mint a katonák fegyvere.

A bajvívó kardokat - fontoskodott a szíriai, mint aki tudja a részleteket -, a cirkuszi kardokat szégyellték.

Az öreg hideg, tudós pillantással, megvetően nézett reá. Csaknem kiabált:

Nem szégyellték. Ilyenkor semmi nem szégyen... De az ilyen kard elárulta őket. Érted?

Értem.

Pislogtak. Az öreg fölényesen folytatta:

Fakérget is ettek. Ott fönn - a füstölgő Hegyre mutatott - megterem a szőlő. Clodius felszorította őket... fel a

Hegyre, a lángok közé, a tölcsér közelébe. Akkor venyigékből fontak kötelet, és a tenger irányában

leereszkedtek a Hegyről.

A kis germán megszeppenten suttogta: - Kötelet, venyigéből? Azt is lehet?... - Így - mondta gőgösen az öreg.

Ujjatlan, csonka kezével letépett néhány inas ágat az egyik szőlőtőről. Tenyérrel és hüvelykkel foszlóssá mor-

zsolta, fonalassá csavarta a kemény venyigét. A fonalat odadobta a fiú lába elé.

Így - mondta még egyszer, megvetően.

Hetvenen voltak - mondta a szíriai és számolt. Fejét csóválta, mint aki nem ért valamit.

őszre százezren voltak - mondta egyszerűen az öreg. - Tavaszra tízszer százezren - mondta bizonytalanul. -

Elbízták magukat - mormogta bizalmasan, csendesen. - Amikor a havas hegyekhez értek... Rabolni

kezdettek. Haza akartak menni.

Haza, hová? - kérdezte komoran a germán fiú.

Az öreg vállat vont. Csonka kezével kört rajzolt a levegőbe. Közömbösen mondta:

Ahol az erdők vannak, arra. A hegyeken túl. Haza.

A szó tompán kongott, idegen volt számukra. Szívük nem dobbant meg, nem éreztek a szó hallatára semmiféle

érzelmes, emlékező vérlökést. De volt valami félelmes és titokzatos a szóban. A kapanyélre dőltek, némán

nézték egymást.

Most, amikor úgy rémlett, megint "történt" valami, zavartan keresgélték eszméletük lomtárában az emlékek cse-

repeit. Egy öreg asszony, aki Bauliban a diktátor nyári lakásának márványpadlóját mosta, emlékezett, hogy a

lázadó trák, Spartacus felesége bacchánsnő volt, aki jósolni is tudott. Beszéltek egy kígyóról, amely megmarta a

szökött gladiátort. Egy gall szolga, akinek orrát Gaius, az ügyvéd, büntetésből megcsonkította - éles szemű és

fürge agyú ember -, bizonygatta, hogy Spartacus "jó ember" volt. Ez a gall tudott még Celliusról, Lentulusról,

akiket a szenátus küldött a lázadók ellen, de a vad bandák szétverték az állami karhatalmat. Egyféle homályos

emlékezés derengett a vereségről is: arról, hogy Crassus végül Lucianánál beszorította Spartacust és rongyosait a

tengeröbölbe. Mindenről beszéltek néha, de csak zavarosan, bizonytalanul.

Amit most éreztek, olyan volt, mint mikor a bőridegeket a bizsergő hangyamászás érzése izgatja. Nem hitték,

hogy csakugyan "történhet" valami, amitől sorsuk alapjában megváltozik. Zsigereikben, vérükben sajgott a

kétely és a tompa reménykedés. De minden változásra odafigyeltek, mi 818j96i nt a vadállat a széljárás fordulására.

A táj, amely bezárta őket - a tenger, a füstölgő Hegy, a szigetek s az öbölben Neapolis terpeszkedő, lomha, buja

teste - a kora tavaszi alkonyat baljós fényében aggasztóan elváltozott. Mint a természeti szerencsétlenségek

napjain, lomha és fenyegető árnyékkal telt meg a táj. A kocsisor most már ritkult, a járművek ritkábban érkeztek.

Vigyázni kell - mondta rövid hallgatás után, határozottan az öreg trák. - Amikor olyan váratlanul kelnek útra... A

szíriai komoran bólintott. Fontoskodva mondta, mint aki örül, hogy fitogtatja tudását:

Nem csak a légiók mentek Crassusszal.

Nem - mondta komolyan az öreg. - Önkéntesek is, fiatal nemesek. Ezek vért és vért akartak.

Csonka kezét nézte, pislogott.

Mi történhetett Rómában? - kérdezte tájékozatlanul, vinnyogó hangon a germán fiú.

Érzett a hangján, hogy fél. És a félelem reájuk lehelt a kihűlő, elsötétedő tájból. Megborzongtak.

Talán a szenátorok - mondta vontatottan a trák. - Talán a katonák - morogta a szíriai.

Talán a nép - dadogta a fiú. A szíriai bosszúsan legyintett:

A nép! ... - mondta megvetéssel.

Ismered?... - kérdezte kíváncsian a fiú.

Kit?

A népet?

A római népet?... Soha nem jártam Rómában. - A szíriai a fejét rázta. Szégyenkezve, csendesen mondta: -

Azt mondják, sokan vannak. Olyan sokan, mint... Tájékozatlanul nézett körül. A tengert nézte: - Olyan

sokan, mint a tenger.

Miért nem csinálnak valamit?

Kik? - kérdezte komoran az öreg trák. - A nép - kiabálta a fiú.

Az öregek most nevetni kezdettek. A trák fogatlan szájjal, szélesen vigyorgott. A szíriai a földre vetette magát,

mint a nyavalyatörős, hentergett, két tenyérrel a véknyát markolta, így röhögött.

A nép, a nép - és hányta-vetette magát a földön, leküzdhetetlen, viszketeg, lónyerítésre emlékeztető hangon

röhögött. - Hallod?... - kérdezte az öregtől.

A trák kiköpött:

A nép - és a köpésre mutatott. - Látod?... - kérdezte, a fiút. - Ez a nép! - És megint köpött. - Egy korsó

olajért.

A szíriai feltápászkodott. A nevetés vigyora megtapadt a szája szögletében, mint a halottak arcán az utolsó

vigyor merevgörcse. Így mondta:

Egy marék gabonáért...

Egy délutánért a cirkuszban... A szíriai mellbe ütötte a germánlegényt, aki megtántorodott.

Amikor a húsod cafatra vágják... Egyszerre mondták:

Elfelejt mindent a nép. Lihegtek.

Alkonyodott, hirtelen árnyakkal - mintha függöny ereszkedett volna a Hegy és a Város látképe elé. A

germán fiú zavartan dadogta: Mi lesz velünk, ha Rómában történt valami?...

Az öreg szájtátva bámult a fiúra:

Velünk, kivel?... - kérdezte hegyesen, röviden. A fiú ujjal mutatta:

Veled. És veled. Szívére tette kezét: - Velem.

Kitárta karját, széles, kamaszos mozdulattal mutatott, a tengerre, a világra.

A szíriai megértette. Komolyan kérdezte: - Velünk?...

A fiú intett, hogy igen. Sápadt volt. Az öreg vállat vont:

Családom van - mondta óvatosan.

Aztán - foghegyről, de kíváncsian - odavetette a kérdést a szíriainak:

És te?...

A szíriai a göröngyöket nézte, zavartan és sunyin. Így mondta:

Gaius korbácsoltat... De lehet, hogy felszabadít. A germán fiú tikkadtan kérdezte:

Akkor szabad leszel?...

A szíriai szakszerűen és komolyan felelt:

Nem. Akkor olyan ember leszek, akit felszabadítottak. A kapát vállára vetette:

Sötét van. Hajnalban kezdjük. Itt - mondta rendelkező hangon.

Felszedték a szerszámokat és szótlanul indultak lefele a dombról. Neapolis felől fények pislogtak. Egy őrhajó

lámpása imbolygott a tengeren, a nagyváros kikötője és a Kecske-sziget között. Libasorban mentek, nem ejtettek

többé egyetlen szót sem.

Baiaera Nem volt okos ember. - De jó ember volt.

Honnan tudod?... - Ismertem.

Halljátok?... Röhögnöm kell. Hé! Még egy korsót! Az édesből.

Nekem a szárazból. Nem abból, a másikból, a pompejiből! Add ide! Erre inni kell!...

Töröld meg a szájad. Folyik a nyálad... Most beszélj. Azt mered mondani, hogy ismerted?...

Vele voltam, amikor hazajött Galliából. És megszállta Rómát. Hajaj, komám! Az volt a szép idő.

A lovásza voltál. Csak a lovát ismerted.

Kuss! Pofát be! ... Te vagy itt a legöregebb. És a lovásza voltál, ez igaz... Hát mondd meg, miért nem

volt okos ember?

Nem tud felelni.

Mert nem ismerte. Tudjátok, mi az igazság? Én tudom. Nem volt jó ember. Gonosz ember volt. De

nagyon okos volt.

Te is csak pofázol. Soha nem láttad.

Nem láttam, de mindent tudok róla, mert az öcsém beretválta. Nem csak az arcát. A mellét is

beretválta. Mondom, nagyon okos volt.

Mikor láttad utoljára?...

Reggel, amikor hazajött Rómába. Asinius Pollio várta a sátor előtt. És én, a lóval. És a testőrök. Volt

ott egy folyó...

Miféle folyó?...

Keskeny folyó, de sebes a sodra. Ott van a határon... - Melyik határon?... Látjátok, ezt sem tudja.

Egészen hülye már. Minden veterán között ő a leghülyébb! És azt meri mondani, hogy ismerte!

Figyeljetek. Ez itt Gallia... Várj, iderajzolom körömmel

HÉTKOR

a homokba... Ne zavarj! Itt a folyó a határon. I . ttom a vizet, a partot. De nem jut eszembe a neve. Itt van a

nyelvem hegyén...

Hülye. Rubicon.

Hogy' mondtad?... Valami ilyen. Mind lóra ültünk. C) ugratott elsőnek a folyóba. Jó lovas volt. Szeretett

lépésben lovagolni. Ilyenkor összefonta hátán a kezét. Nem kímélte a lovat... ügetés közben nem emelkedett

fel a nyeregben. Úgy ült a lovon, mint egy karosszékben, urasan... Es azt mondta Asinius Polliónak... mintha

most is hallanám... Valamit mondott a kockáról...

Kockázott? Reggel?

Nem kockázott! Csak mondott valamit. Aztán a vízbe ugratott a lóval. Mondom, jó ember volt.

Ne röhögjetek. Azt mondd meg, miért volt jó ember? - Földet adott.

Nekem nem adott. Gonosz ember volt. - Mert nem vagy veterán. Te kaptál?

Közel a mocsárhoz. Szikes. Nem volt jó ember. - Ki ölte meg?...

Az arisztokraták. Megmérgezték. Fügével.

Ostobaság. Reggel ölték meg, az ágyában. A katonák fojtották meg, zsineggel. Lassan fojtogatták, hörgött,

mint a disznó. A nagybátyámtól tudom. Ő is most érkezett Rómából, napszállatkor. Varinus csomagjait

hozta. Mindenki tudja Rómában, hogy a katonák fojtották meg.

Locsogás. Csak én tudom az igazat. A szenátusban ölték meg. Déltájban. Leszúrták.

Nem igaz. Egy oszlopot döntöttek reá... Az oszlopot, amelyen Pompeius szobra állott. Az oszlop tövében

ült, a trónszékén, gyanútlanul. Akkor reádöntötték az oszlopot és nyekk.

Pompeius ölte meg. A szelleme. - Ez lehetséges.

Egészen biztos.

Akármit beszéltek... A lovakhoz azért értett valamit.

Az emberekhez nem értett, mert buta volt. - Honnan tudod?

Az unokaöcsém ott volt vele, Afrikában. Ő mondta.

Scipiót megverte. És takarmányt csinált a tengeri fűből. Nem volt egészen buta.

Hazugság. A ló megdöglik, ha tengeri fűvel abrakolják.

Mégis... A tengeri fűből édes vízzel kimosatta a keserű sót. És homoki fűvel keverte. A lovak megették.

Értett a lovakhoz.

Akkor miért mondod, hogy buta volt? - Mert megölték.

Azt hiszed, aki megöl valakit, az okosabb? - Mint az áldozat? Igen.

Ez mind csak fecsegés. Az igazság, hogy nem ölték meg.

Mit mond?... - Hazudik! . . . - Ostobaság!... - A sógornőm is látta!

Mondom, hogy nem ölték meg! Ezt csak az olajkereskedők terjesztik. Hárommillió korsó olaj avasodik a

római raktárakban. És az árak hetek óta esnek.

Ez igaz.

Pánikot akarnak, hogy mindenki olajat vegyen?... Nem lehetetlen.

A polgárháború alatt többször drágult az olaj. Emlékszem.

Fulvius fia is megjött. Ő látta, hogy megölték. - Mit látott?...

Látta, amint megkínálták fügével. A füge mérgezett cvolt...

Aztán megfojtották, zsineggel. Ezt is látta?...

Ajaj!... Jól mondod. Megmérgezték, megfojtották, leszúrták. Aztán reádöntötték a szobrot. Hehe! ...

Kuss. Reggelre itt lesz.

Hol?... - Itt?...

Baiaeban?... - Megőrültél?

A palotát már takarítják. Megjött Rómából a herélt, aki a szolgáknak parancsol. Tisztogatják a szobát, ahol

alszik.

Ha ez igaz, akkor talán mégsem ölték meg.

Mit gondolsz, te marha? Miért jöttek ide az urak?... Csak úgy?... Nahát!

Megjöttek, de senki nem beszél. - Bezárkóztak.

Készül valami.

Van itt egy rabszolga, az öreg trák. Az látta, hogy Varinus megjött délután. Felborult a kocsija.

Húsz éve ülünk itt, mindeneste, ebben a rothadt odúban, ahol ezt a piszkos lőrét méred. Húsz éve, minden

este.Amíg részegek leszünk és a Hegy parazsat köp. De soha nem láttuk a diktátort. Igaz?...

Annyi igaz, hogy a múlt hétről is tartozol. Hitelbe iszol, vacak ember vagy. Ez igaz.

Tudod, miért tartozom? Mert nem kaptam meg az obsithoz a lózungot.* Minden szimuláns megkapta, min-

denki, aki vele volt Galliában és Afrikában. Van itt egy kurva, táncosnő volt Britanniában. Ez is kegydíjat

kap. Csak én nem. Itt a seb a lábamon...

Ott voltam, amikor kaptad. - Te? Afrikában?...

Két év előtt, a szőlőben. Amikor reád esett a présrúd. Soha nem voltál Afrikában.

Én kaptam három aranyat, amikor győzött Munda közelében. De mások ötöt kaptak. Szerencse kell

mindenhez. - És összeköttetések. Én csak tíz véka búzát kaptam. Zsizsikes volt.

Mondom, hogy nem volt jó ember. Most, hogy megölték, megmondhatom. Sok mindent ígért... Birtokot,

szőlőt... Most kizsigerelték. És?... Itt ülünk, üres kézzel! Utolsó ember volt.

Az egész földosztás nagy csalás volt. Csak a testőrség kapott jó földet. Mi, a gyalogság, a veteránok, a

vacakját kaptuk.

Nem értem, mit fecsegtek?... Húsz éve várjuk, hogy végre történjen valami. Hát most megtörtént.

Mi?... - Hol?... - Rómában. Megölték. Mit akarsz még?

Figyellek, vén csaló! Mit kuporogsz ott hátul, az odúban? Azt hiszed, nem látom, hogy csalsz?...

Nézzétek, apró kagylókat rak egymás tetejébe! Így írja a fogyasztást. Csal. Még csak két korsót ittam...

Mindig csal egy kagylóval. Csapold meg a tömlőt!... Még egy korsót, azonnal.

Most már, hogy megölték... jobb lesz?... - Soha nem lesz jobb.

Forradalom lesz.

Akkor sokan lopnak.

Akkor is csak az urak lopnak. A generálisok, a szenátorok. A szegény nép csak az alját lopja. Tudom,

emlékszem. Sulla alatt jobb volt.

Csak külföldön lehet jól lopni. Galliában, hej!... Az volt a szép idő.

Én Júdeában voltam. Ott nincs mit lopni. - A zsidóktól nehéz lopni.

Hispániában jó nők is voltak. - Te még emlékszel a nőkre?... - Folyik a nyálad, te vénség?...

Egyre emlékszem... Olyan melle volt, mint a kecskecsecs. Nem volt rossz, Hispániában.

Arabszolgáknak rosszabb lesz. Most megint az urak pártja jön sorra.

A rabszolgák dögöljenek meg. Rólam van szó, a veteránról! Nézd, itt a sebem. Itt, a hónom alatt. Meg a

hasamon! Mit adott nekem Róma?...

Ott voltam Crassusszal, amikor a rabszolgák fellázadtak. Én vágtam le a gyerekek kezéről az ujjakat. Mit

kaptam? Nevetség.

Én a kezeket vágtam le. Hatszáz kezet vágtam egy nap alatt. Estére megdagadt a karom. Mit kaptam?... Dög

világ ez.

Azt mondják, isten volt.

Nem volt isten. Ezt csak ő terjesztette. Hiú pofa volt. - Lehet, hogy még isten lesz. Ha egy ilyen nagykutyát

megölnek, a végén mindig kijelentik, hogy isten volt. A nagybátyámtól tudom. Kereskedő. Világjárt ember,

sokat tud. Ő mondta.

Lehet, hogy isten volt, mert soha nem láttuk.

De mindig itt volt. Közöttünk, igen... Mit bámulsz? - Itt volt? Hogy?...

Mint az istenek. Azokat se látni. - Ősszel volt itt utoljára.

Láttad?...

Senki nem látta. Mindig kocsiban érkezett Baiaeba. A batár függönyeit bevonták. A kocsiban feküdt, a

szeretőjével.

A feleségével jött.

Nem, a szeretőjével. A dögönyözőtől tudom. Zsidó nő volt a szeretője.

Nem zsidó! Egyiptomi.

Mindegy. Azok is zsidók. A szeretőjét hozta, függönyös kocsiban.

A kocsi előtt a porfelhőben a gárdisták lovagoltak. Germán és szerecseny testőrei voltak. Láttam.

Én is láttam. Fehér lovakon kísérték a kocsit. Vörös nyergekben ültek. Értett a flanchoz.

Kivont karddal lovagoltak, ezüst vértben. akármit szájaltok, aki úr, az úr.

Hiába, aki úr, az fizessen. Minden pénzt elköltött. Az istenek pénzét is elköltötte... A templomok pénzét. Az

én nyugdíjam is. Róma koldusan maradt utána. Most tudod.

Ezért ölték meg?...

Nem. Csak megölték, mert most mások akarnak lopni.

Rómában a végén mindenkit megölnek.

Nem csak Rómában. Galliában is. Az apósomtól tudom.

Ázsiában is. Az öcsém ott volt. Ő is megölt mindenkit. - Nahát. Tudjátok, milyen volt? Egy paptól hallottam

itt, a Jupiter templomában. Olyan volt, mint a Nemezisz. - A Nemeziszt nem lehet látni.

Őt sem lehetett látni. Mégis olyan volt. Mindig itt volt köztünk. Ebben a büdös csapszékben. A kuplerájban.

A templomban. Mindig, mindenütt ott volt.

Részeg vagy. Nézzétek, már okádik... A Nemezisznek nincs teste. Neki volt. Szép nagy marha kövér ember

volt. - Sokat beszéltek. Én megmondom...

Mondd meg!... - Olajat kell venni. - Honnan tudod?...

Ha egy ilyen nagykutyát megölnek, mindig olajat kell venni.

És búzát. - Sarutalpat. - Az olaj ára felment. - Ki mondta?...

Puteolanumban voltam. Ott mondták. - Mikor mondták?

Ma délután. Amikor híre jött, hogy megölték.

NYOLCKOR

...elhatároztam, hogy korán reggel Rómába megyek és felajánlom képességeimet Brutusnak. Mit mondasz?... Te

is?... Ez... hát igen, ez meglep. Éppen te... bocsáss meg... A te helyedben óvatosabb lennék. Mindenki tudja,

hogy az utolsó években te írtad tisztába a beszédeit. Barátom, várj, amíg a kedélyek megnyugodnak. Később,

igen... néhány hónap múltán... Mondjuk, esztendő múltával... Nem lehetetlen, hogy te is visszajöhetsz Rómába.

De most vigyázz! Óvatosság, elvonulás, várakozás... Ez most a feladat! Már úgy értem, a te számodra. Bízzál

abban, hogy az emberek felejtenek. Tessék?... Nincs mit felejteni? Hm, hm. Te így hiszed?... Lám, lám. De mi,

többiek, akik vásárra vittük a bőrünket... mi? Csak azért vittük vásárra, hogy ott eladjuk? Ezt mered mondani?...

Vigyázz, szerencsétlen! Magamról beszélek és azokról, akik ellenálltak... úgy értem, magunkról, az ellenállókról

beszélek, akik mindent kockáztattunk, hogy a nemzet megszabaduljon a zsarnoktól... mi nem látjuk szívesen

azokat, akik gyáván szolgálták őt... He? Mi?... Voltak, akik bátran szolgálták őt?... Ami számít, barátom, hogy

ellenálltunk. És mi, akik ellenálltunk, tartózkodással szemléljük azokat, akik most egyszerre előlopakodnak,

odatolakodnak a tetem közelébe és bizonygatják, hogy ők is ellenálltak! Különös és... igen, ki kell mondanom...

ellenszenves tünetek ezek. Elébb beszéltem Varinusszal! Saját szemével látta, hogyan tolakodtak egyesek,

amikor a... hőstett után Brutus és a többi... hogy' is mondjam?... Igen, a többi hős kivont karddal a Capitoliumra

vonult a szenátusból... Alakok, akik tegnap még pisszenni sem mertek, ezek a gyászvitézek most egyszerre

csatlakoztak a... hogy' mondtam! Igen, a hősök menetéhez. Úgy tettek, mintha ők is részt vettek volna az

összeesküvésben, sápot kértek a dicsőségből... Nem hiszed? Kérdezd meg Varmust. Ő látta... Délelőtt még ott

volt a szenátusban... Aztán lóhalálában kocsira ült és ideérkezett Baiaeba... Ma este nagy összejövetel lesz nála...

Rögtön felkerestem. Tegnap este Marcus Lepidusnál még együtt vacsorázott a zsarnokkal... Persze csak azért,

hogy a zsarnok gyanút ne fogjon... Miről beszéltek? Azt mondta vacsora közben a zsarnok, hogy a hirtelen halál

a legjobb... De ezt csak azért mondta, mert félt... Erről még írni akarok. Megmondtam Varinusnak, hogy

monográfiát írok erről a korszakról, feltárok minden gyalázatosságot. Leírom az önkényt, a zsarnoki tébolyt... Ki

írja le, ha nem én, aki éveken át hallgattam mindenről... hallgattam, amíg a szájasok, a jellemtelenek s

törleszkedők, akik a zsarnok kegyét lesték, kéjlakot és hópénzt kaptak tőle ajándékba, versekben és

pamfletekben istenítették... Akár hiszed, akár nem, Varinus látta a menetben Caius Octaviust és Lentulus

Spinthert, volt pofájuk odatolakodni! Mintha nem tudná mindenki, hogy kémkedtek a zsarnok számára...

Barátom, micsoda aljas és gyalázatos színjáték a történelem! Megírom, igen, talán ezért éltem, hogy végre

megírhassam... Mit mondasz? Cornelius Nepos?... Nem értelek. Hogyan említheted... nem, ez csakugyan sok...

Cornelius Nepos szolgai módon kiszolgálta a zsarnokot... Házi tollnoka volt Atticusnak is, Cicerónak is... de

hízelgett a zsarnoknak is, megígérte, hogy feljegyez minden dicsőséges eseményt az utókor számára...

Hihetetlen, milyen hiúk a nagy emberek, mennyire fontos számukra az utókor... Bocsánat, megbotlott a nyelvem.

Nem volt nagy ember, kis ember volt, a legnyomorultabb! Minden hiányzott belőle, ami a nagy embert

jellemzi... Varinus azt mondta, okvetlen írja meg. Ő is azt hiszi, senki más nem írhatja meg, csak én. Mi?...

Szóltál valamit?... De igen, mondd csak ki, ne szívd a fogad! Az állásom?... Hogy állást fogadtam el tőle? És

aztán? Az a nyomorult állás!... Könyvtárosság Rómában a Capitoliumon! És ez a kis ház itt Baiaeban, amit

idelökött nekem ajándékba mint egy borravalót! A szerény évjáradék, ez a sovány sinecura!... Aztán az, hogy a

filozófiai kongresszus alkalmával kétszer Athénba küldött államköltségen... Erre gondolsz?... Nem tudod, hogy

mindez áldozat volt részemről? Beértem ilyen kevéssel, eltűrtem, hogy az irodalmi kegyencek, akik a talpát

nyalták, silány versekért zsíros aranyakat zsebeljenek be,. amíg én itt kucorogtam vidéki magányomban, Baiae-

ban vagy a római hivatalszobában, fogcsikorgatva írtam néha a zsarnok tiszteletére egy üdvözlő ódát vagy egy

születésnapi pamfletet... Most is érzem az undort! És mit kaptam az ilyen különmunkákért? Kiutalt száz aranyat,

kétszáz aranyat, ilyen nyomorult tiszteletdíjakat... Nekem!... Amíg mások, a jellemtelenek, többet kaptak, két

pofára zabáltak az asztalánál, fűzfapoéták parádés szerephez jutottak és én, én... Éveken át mindig elnyomottan,

a háttérben!... Mi? Hogy?... Nem egészen elnyomottan?... Hát igen, a tehetség eget kér, még a zsarnokok

világában is... Még ő sem tudta teljesen elnyomni a tehetségem, a zsarnok. De tudta ő jól, milyen tisztán látom,

mennyire megvetem őt, az embert, aztán a művét és mindent, amit csinált... És mindenekfelett megvetettem az

irodalmi ízlését. Mit mondasz?... Irodalomhoz azért értett valamit?... Nevetnem kell!... Ne csodálkozz, ha a

könnyeim csorognak... Várj, letörlöm a tunikám szegélyével a könnyeim. Így... Megmondanád, mire gondolsz?...

Az Anticato förmedvény, a legolcsóbb röpirat, kérdezd meg Cicerótl... Zsarnok és Irodalom!... Megáll az eszem!

A polgárháborúról valótlanságokat írt, erről majd a monográfiában részletesebben beszélek. Három könyvben

ferdített! Pompeiust, a halottat, szerette volna túlkiabálni... De Pompeius még holtában is erősebb... ne feledd el,

a halottak mindig erősebbek. Mi?... Most már, hogy meghalt, ő is erősebb?... Ezt majd az utókor dönti el. Es

gondom lesz reá, hogy most, amikor végre szabadon írhatok, tájékoztassam az utókort! A gall háborúról csak

hencegéseket írt. Be sem tudta fejezni! Hirtius fejezte be... vagy Oppius? Mert tudnod kell, hogy kiadta a műveit

albérletbe szegény tollnokoknak, az alexandriai, aztán az afrikai és spanyol háborúról a könyveket mind Oppius

írta a zsarnok nevében... Hehe! Jó túlélni valakit, barátom! Mit pislogsz ilyen megvetően?... A kezem dörzsölöm,

igen, nem szégyellem, hogy elégedett vagyok, nem úgy, mint mások, a szemforgatók, akik elnézőek és

meghunyászkodók voltak, amíg élt, mert féltek tőle és koncot reméltek. Én hallgattam a sok gyalázatosságról,

amíg élt, de tudod, miért hallgattam? Mert meg akartam őrizni a függetlenségem! Az én kezem tiszta. Most

végre tollat ragadok ezzel a tiszta kézzel, látod?... És megírom az igazat... Nagy pillanat ez! A halhatatlan iste-

nekre esküszöm, hogy nem volt jó író! Valótlanság, amit a polgárháborúról írt, történelmi és politikai

szempontból ferdített, mindig csak önmagát igazolta. Az igazság, hogy nem értett a történelemhez. Tessék?...

Nem értett hozzá, csak csinálta?... Történelmet csinálni nem nehéz, barátom. De történelmet írni!... Ez az igazi,

férfias feladat! Utólag, pártatlanul és mégis teljes szenvedéllyel, ahogy én akarom megírni a gyalázatos

korszakot, amikor egy ember erkölcstelen becsvágya megrabolta a szabadságtól a római népet! Nem tudott írni,

ez az igazság. Majd olvasd el a könyvem. A versei?... Tiszta nevetség. Az utazás fércmű, huszonnégy nap alatt

írta, útközben, amikor hazajött Hispániából... Államfő máskülönben se írjon verset. De mindent akart, mert hiú

volt, mint egy vénasszony. Az utolsó hónapokban ritkán láttam közelről, de elhiszem, amit szavahihető

kegyencek rebesgettek, hogy amikor vénülni kezdett, festette az arcát. Mindent elhiszek, minden rosszat, amit

mondanak róla, mert... hát igen, mert pártatlan vagyok. Egy zsarnok, aki a grammatikáról mer könyvet írni! De

analogia, haha... És az én grammatikám? Éveken át dolgoztam a könyvön, itt Baiaeban, ebben a nyomorúsá~os

kis kerti lakban, amit gőgösen odalökött nekem ajándékba,amikor a kalendárium reformja alkalmából ódát ír-

tam... Tudod, mi volt a legkülönösebb? Csak azokat az írókat becsülte valamennyire, akikről tudta, hogy

megvetik és gyűlölik. Azt hiszem, egyetértünk Catullus megítélésében... a római szellem soha nem süllyedt olyan

mélyre, mint ennek a nyavalyatörős fűzfapoétának a zöngeményeiben... Igaz? Örülök, hogy legalább ebben az

egyben egyetértünk. A nagyravágyás, a hiúság, a féktelen becsvágy, minden, ami egy költőt a műveletlen

tömegek szemében az eredetiség hamis színében tüntet fel... ez mind együtt volt ennek a barbár északi

parasztfiúnak életművében... És milyen gyorsan dobta sutba ezt az életművet az idő! Harmincéves volt, amikor

meghalt, és már a kutya sem beszél róla... Mi? Titokban te is gyaláztad?... Hát erről nem tud senki. Kedves

barátocskám, végre ki kell mondani az igazat. Három ódát írtál, az első, a harmadik és az ötödik triumfus*

alkalmából... Várj, ne szólj közbe, most aztán én beszélek! A galliai triumfus alkalmából írtál egy üdvözlő és

dicsőítő ódát, ezt nem mossa le rólad senki és semmi! Beleírtad még az elefántokat is, amelyek sorfalat állottak,

amikor a zsarnok fellépdelt a Capitolium lépcsőin. Igen, még azt is beleírtad, hogy az elefántok az ormányukkal

fáklyákat lengettek a zsarnok tiszteletére... Negyven elefánt volt, pontosan emlékszem... Honnan tudom? Ott vol-

tam, megszámoltam. Természetesen csak mint megfigyelő voltam ott. Nem úgy, mint mások, akik hivatalos

megbízásból voltak ott, hogy aztán ódát írjanak a triumfusról... No, hagyjuk! Aztán az óda az afrikai díszmenet

után, amikor legyőzte a fiatal Pompeiust. És minden alkalommal díjat kaptál. Megkaptad a Köztársaság Érdemes

Írója címet. Kétszer egymás után megkaptad az Állami Nagydíjat, háromezer aranyat... ez még hagyján, ezt én is

megkaptam. De később megkaptad a kisebb állami díjat is, a négyszázharminc aranyat... Ezt én nem kaptam.

Nem, barátom, az emberek nem felejtenek. A kalendáriumi óda?... Amit a kalendárium reformja alkalmából

írtam? Hát nagydíjat nem kaptam érette! Tedd a kezed a szívedre, és legyél őszinte!... Tisztán állok itt, barátom,

ezen a nagy napon, fehér tógában és a zsebemben nem csörögnek aranyak... legalábbis nem olyan összeg, amit

érdemes lenne megemlíteni. A napidíjam a külföldi kiküldetések alkalmával?... Tudod, mennyi volt az a napidíj?

Mit mondasz?... Mindenki tudja?... Nevetséges! Pontosan a fele volt annak, amit mindenki tud. Csak annyit még,

hogy a kalendáriumi ódában elrejtettem célzásokat, melyeket a kortársak nem értenek, de az utókor majd

megérti. Tudod, mit kaptam az egészért?... Tréfás levél kíséretében háromszázötven aranyat küldött ajándékba,

azt írta, az aranyakat még a régi, rövidebb kalendárium napjai szerint számította ki... Szóval, tizenöt aranyat

megtartott. Sötét alak volt. Ezt most mind megírom. Es holnap beszélek Brutusszal. Tudd meg, nem megyek üres

kézzel Rómába. Most nagy szemeket meresztesz, mi?... Figyelj csak, barátocskám, hegyezd a füled.Amit most

mondok, eddig mély titok volt. De holnap meghallja Róma, az egész világ... Mit? Hát a titkot. Hajolj közelebb.

Beszélni akarok a temetésen. Én, igen! Mit bámulsz?... El akarom szavalni a ravatal mellett az ódát... Milyen

ódát?... Most hápogsz, mi? Varinus magánkívül volt, amikor elmondtam neki. Mert én is írtam ódát ezekben az

években, írtam egy ódát, barátocskám... de eddig még nem mutattam senkinek. Most, végre, végre!... Szótlan

vagy, mi?... Marcus Antonius?... Mit akarsz Marcus Antoniusszal?... ő is beszélni akar a temetésen? Honnan

tudod? Ki? Mi?... Gaius mondta? Az ügyvéd?... Lehetetlen. Megáll az eszem! Marcus Antonius nem nyithatja ki

a száját a temetésen. Az unokaöccse volt, a kegyence... Brutus nem engedheti szóhoz Antoniust. A nép, a nép!...

Bízd rár~,a népet. A közhangulat irányítása, ez most a nagy feladat. Es ezt nem bízhatják az... izé, a hősök

másra, csak reánk, a hivatásos írástudókra, akik már a zsarnok idején bebizonyítottuk, hogy tudjuk irányítani a

közhangulatot... Akkor parancsra, fogcsikorgatva csináltuk, de mindig eredményesen... Szóval, a lényeg az, hogy

akkor lázadva,  belső ellenállással irányítottuk a közhangulatot, pontosan úgy, ahogy az undok zsarnok

megparancsolta! De most önként, szabadon, teli tüdőből irányítjuk a közhangulatot... Brutus megérti ezt, és hálás

lesz... Tessék? Nem ő szúrt először? Hát ki?... Casca?... Ez... ez biztos? Ki mondta? Szoszthenész, az orvos?...

Itt van? Mikor jött? Hat felé?... Ezt nem tudtam. Várj egy pillanatra, engedj gondolkozni. Ez persze változtat a

tervemen... Már úgy értem, nem lényegesen... Az ódát föltétlenül elszavalom a temetésen! De ha csakugyan

Casca szúrt először... Azt mondod, Brutus csak utoljára szúrt, inkább illendőségből?... Érdekes. Várj csak, mi

van Ciceróval?... Az öreg óvatos duhaj, mindig pontosan tudja, mikor kell elbújni, mikor kell kiáltani... Talán

okosabb, ha először vele beszélek... Igaz, gőgös, lenéző, féltékeny... Hiú, öreg író, aki fél tőlünk, fiataloktól,

tehetségesektől, akik a zsarnok idejében mutattuk meg a tehetségünket... Ne szólj közbe, kérlek, megzavartál! A

lényeg az óda. Itt van nálam, akarod hallani?... Nem akarod? Különös. Tudd meg, évek óta rejtegetem a

kéziratot, itt Baiaeban, a kerti házban, a lugasban, egy márvány fiókban... Nézd, ez a tekercs, az eredeti kézirat...

Igazán nem akarod hallani? Gondold csak meg, te lennél az első, aki hallja! Igaz, írtam szárnyalóbb, pompásabb

ódákat is! Mint az a másik, amit a zsarnok születésnapjára írtam... Ez persze csak porhintés volt, hogy gyanút ne

fogjon. De azt az ódámat, amiben felszólítottam a népet, hogy lopjon, ahol csak tud, mert ez az igazi vitézség...

azt csak ismered? Miért fintorogsz?... Igen, büszke vagyok erre a versre. Mert amilyen igaz, hogy a költősors

keserű, az is igaz, hogy ritkán esik meg egy költő életében, amikor a nép olyan spontán lelkesedéssel felel, mint

ahogy az én versemre feleltek. A nép megértett és megfogadta a költő szavát... Ez az igazság, akkor is az, ha

egyes széplelkek a vers olvastára fintorogtak és a fogukat szívták. Hol éltél te tulajdonképpen az elmúlt években,

a zsarnokság alatt?... Rómában éltél, ezt hallottam... és nyáron itt Baiaeban, a tusculánumban, amit ajándékba

kaptál a zsarnoktól, mert ódákat írtál hozzá... Mint én? Barátom, vigyázz a hamari szavakkal! A nagy őrségváltás

pillanata ez... Nem lehet eléggé vigyázni a szavakkal. Azt mondod, mint én... Nono!... Hohó!... Van itt

különbség, barátom. Megkérdezhetem, hol az óda, amit te írtál titokban, a belső száműzetésben?... Nincs sehol,

igaz?... De az enyém itt van. És holnap megismeri az egész világ. Te megismerhetnéd most rögtön, ha akarod...

Csakugyan nem érdekel? Attól tartok, megbánod... Tény, hogy három éve csiszolom ezt az ódát, amely

tónusában komorabb, hanglejtésében szigorúbb, mint minden, amit valaha is írtam! Titokban írtam, éjjel,

mécsfény mellett, állandóan remegve, hogy a titkosrendőrség ügynökei vagy a liktorok* keresnek... Mikor ke=

restek? Hát soha nem kerestek, ez igaz... De ez merő véletlen volt. Ne felejtsd el, hogy az aranyakat és a díjakat

mindig méltósággal és azzal a józansággal fogadtam el, amely a római embert annyira jellemzi... De a

valóságban ellenálltam! . . . És titokban, életveszélyes magányban, az ódát írtam, megírtam életem nagy művét,

hát igen, kimondom... Megírtam az Ódát a diktátorról!... Igazán nem akarod hallani? Érthetetlen. No, majd

holnap. Benne van ebben az ódában a liktorok éjszakai menetének komor lábdobbanása! A megkínzottak

üvöltése!... Benne van a zsarnokság dögletes gyehennájának feketén parázsló visszfénye... Várj, ez nincs benne,

de ez olyan szép, hogy még beleírom! És holnap meghallja a nép, az egész világ... A nép, amely szívébe zárt

engem, a népköltőt! Cassius?... Mit morogsz? Magamról beszélek, Demetriusról, a nép kedvencéről... Mit akarsz

Cassiusszal? Nem értelek. Cassius példátlanul unalmas író. Egy műkedvelő is lehet mulatságos, vagy érdekes.

Egy tehetséges műkedvelő az unalmat olyan színesen tudja leírni, mint egy orgiát. De Cassius egy orgiát olyan

unalmasan ír le, hogy az olvasó a vérmrs jelenet kellős közepén hortyogni kezd. Most, hogy erről beszélünk,

eszembe jut az undok zsarnok, aki irodalomhoz nem értett, de az írókhoz azért értett valamennyire, és amikor

egyszer valaki megemlítette előtte, hogy Cassius mély rómaiakról és híg rómaiakról írt valamit, a zsarnok ásított,

legyintett és azt mondta, nem hisz abban, hogy egy római mély vagy híg, mert Rómában csak kövér és sovány,

kistermetű és hórihorgas emberek élnek. És Róma máskülönben sem kutyatenyészet, ahol tiszta fajtákat

tenyésztenek, egy ország mindig olvasztótégely. Mit mondott még?... Az egész nem volt olyan fontos, hogy

minden szóra emlékezzek, csak most, hogy említetted Cassiust, eszembe jutott az esti beszélgetés a diktátor

ebédlőjében. Azt mondotta, nem hitte volna, hogy akad író, aki anyától született embereket a származásuk miatt

mélynek vagy hígnak minősít. Megkérdezte, milyen körülmények között él Cassius, és amikor Pitholaus, az

udvari költő rosszmájúan megjegyezte, hogy az utolsó időben a mélyrómai Cassius is szépen kipupákolta

magát... ilyen alpárian mondotta, sajnálom, de ez az igazság... Neki is van tusculánuma, amíg más költők egy

sarut sem tudnak a verseik honoráriumából venni... Hát igen, a zsarnok, amikor ezt hallotta, legyintett, mint aki

ismeri az írókat és az irodalmat, semmin nem csodálkozik. Aztán, emlékszem, másról beszélt... Azt mondotta,

ideje nyilvános könyvtárakat építeni Rómában, mert a selejtes és zagyva elméletek ellen csak műveltséggel lehet

küzdeni és igaz, hogy mély és híg rómaiak nincsenek, de mély és híg gondolatok vannak. És ezért még akkor

este, ott előttünk, diktált egy levelet Marcus Varrónak, megbízta, tüstént nézzen utána és alapítson köz-

könyvtárakat, vásároljon közcélra görög és latin könyveket. És a könyvtárakat rendezzék be úgy, hogy mindenki

szabadon olvashassa és kölcsönözhesse a könyveket, mindenki,

aki művelődni akar... Sok minden gyűlöletes volt, amit csinált, de ez az ötlet nem a legrosszabb. És akkor este el

is határoztam, hogy én leszek az új római központi könyvtár igazgatója... Erről is beszélni akarok Brutusszal. A

zsarnokkal is beszélni akartam erről... de elkéstem, mert időközben megölték. Az ember nem lehet eléggé

előrelátó... Mindenesetre megemlítettem ma ezt az ötletet Varinusnak, futólag, rögtön, amikor híre jött, hogy a

zsarnokot megölték... Azt mondotta, az ötlet épkézláb, de van egy rokona, aki már régebben készül erre az

állásra... Mi? Hirtius, az unokaöcs ez a rokon?... Felháborító! Erről nem tudtam!... De hiszen Hirtius bértollnok

és zugíró!... Ő fe-. jezte be a zsarnok könyvét, amit a gall háborúkról írt!... Barátom, micsoda aljasság, ahová néz

az ember!... Sürgős, hogy Rómába menjek. Hajnalban indulok. Viszem az ódát... Mi... mit mondasz? Menjünk

együtt? És vigyük magunkkal Cassiust is?... Most, hogy a zsarnokot kinyújtóztatták, a zűrzavarban a

mélyrómaiság talán divatos lesz?... Azt hiszed?... Várj csak, erre nem gondoltam. Úgy képzeled, hajnalban

felmegyünk Rómába, két író, akiket eddig mellőztek... már úgy értem, engem feltétlenül mellőztek, hiszen voltak

mások, akik többet kaptak, mint én... Téged is mellőztek?... Igazad van, egyikünk sem kapott eleget. És mindig

jelentkeztek új istenfiak, akik a markukat tartották és a proskribálások* után az elhagyott javakból részt

követeltek. És ő mindenkinek adott, néha ásítva, de adott... Minderről most már lehet beszélni. Én tehát el-

mondom holnap a ravatalnál az ódát. És te ott állasz majd mellettem mint eleven tanú, akit mellőztek, mert

titokban ellenállt, amikor felvette a díjakat... És Cassiust felszólítjuk, csatlakozzon, mert itt a pillanat és szólítsa

fel a mély rómaiakat, hogy szervezkedjenek a híg rómaiak ellen?... Hm, hm. Nem rossz... Késő van. Baiae már

alszik. De nézd, Varinus házában égnek a fények... Estélyt ad, mindenki ott van, aki délután Rómából érkezett...

Nem, regem nem hívott meg. Ronda pasas. No, majd holnap. l1 halhatatlan istenekre mondom, igazad van,

vegyük hát 1 pakliba Cassiust. Menjünk együtt a zsarnok ravatalához, Cassius, a mély római, te, akit mellőztek,

mert kevesebbet kaptál, mint amennyit érdemeltél volna.

ESTE KILENCKOR

Az ékszerész kilenc felé végzett a kincsek elrakásával. Fáklyákat gyújtott. A nagy szobában már sötét volt. A

gyöngyöket cédrusládába zárta, mert a finnyás keleti ritkaság az illatos, levegős fadobozban nem vesztette sápadt

fényét - úgy lélegzett, mint a jó évjáratú nemes bor a vékonydongájú hordóban. De a kösöntyűket, diadémokat

már gyolcsba csomagolta és szurokkal öntötte le. Egyedül dolgozott, az érkezés pillanata óta nem mozdult ki a

villaház hátsó szobájából.

A tágas, pompeji vörösre és herculáneumi kékre mázolt, cikornyásan épített ház ebben az órában aléltan csendes

volt. A nők a kert végében lapultak a cselédekkel, az oszlopos kerti házban, ahogy a háziúr megparancsolta.

Most lépteket hallott és tőrét markolta. A függöny meglebbent és nyurga, szakállas alak jelent meg az ajtóban. ~

Fulvius megkönnyebbülten, önfeledten tárta ölelésre karját. A mozdulat, amint - kezében a tőrrel - sietett

megölelni fiát, nevetséges volt. Vitellus megállott az ajtóban, nézte a tőrrel hadonászó alakot és felnevetett.

Az ékszerész zavartan morogta:

Élsz! ...

Vitellus vállat vont. Nem mozdult a küszöbről.

Fulvius most a márványasztalra dobta a tőrt. Fiához sietett, átölelte, mellét, hátát tapogatta. Sírt. Szeme alatt

hurkaszerű könnypárnák dagadtak. A fiú közömbösen várta, hogy elmúljon az érzelmes roham.

Merre jöttél?

A hátsó kapun át. - Láttak?...

Vitellus átlépett a drágaságokkal megtömött ládákon és egy tigrisbőrrel letakart heverőre vetette magát.

Bőrszíjas, rézcsatos saruba bújtatott, inas lábát, amely szennyesszürke volt az út porától, elnyújtóztatta.

Útközben? Sokan - felelte unottan. Aztán, gúnyosan, ezt morogta:

Nyugodj meg. Utánad nem kérdezett senki.

Két kezét összefonta tarkóján. Mosolygott, sötét és gonosz vigyorral. Így mondta:

Más gondjuk van. - Elhoztad?...

A kérdés úgy hangzott, mint egyféle nyöszörgés. Vitellus szánakozó megvetéssel nézte apját. Mellékes

mozdulattal övébe nyúlt, rövid kutatás után előhúzott egy fényes, keskeny tárgyat, és apja lába elé dobta.

Tedd el - mondta tompán.

Az ékszerész a padlóra vetette magát. A mozaikpadlón csillogott a nemes alakú tárgy. Két kézzel nyúlt utána,

reszkető mozdulattal emelte a magasba, forgatta, villogtatta. Aztán megragadta az ajtó mellett a falikarok egyik

fáklyáját, a vörhenyes fény hunyorgó világában pislogva, csipás-enyves szemmel, közelről vizsgálta a csillogó

ékszert.

A diadém keskeny volt. Diónyi fehér, vörös, zöld és kék drágakövekkel tűzdelték körül az arany abroncsot.

Középen a felségjelet - a Kígyót - türkizzel rakták ki.

Fulvius, mint aki megnyugodott, gondosan elrejtette atárgyat keblén, a tunika öblös ráncai között. A fáklyát he-

lyére tűzte. Leült fiával szemközt egy márvány karosszékbe. Foghíjasan vigyorgott:

Beszéltél vele?... - Seleucusszal?...

A kincstárossal!...

Nyájas volt - mondta gúnyosan a fiú. - Amikor elhazudtam mindent, amire tanítottál...

Fulvius tapsolt izgalmában. Megijedt, körülnézett. Suttogva kérte:

Ismételd. Szó szerint.

A diktátor küldött - mondta unottan a fiú. - Aztán a szóvirágok! A hódolatról... A diktátor kéri vissza a

diadémot,amelyet két nap előtt küldött a királynőnek. Új kövek érkeztek Afrikából, a reggeli hajóval.

Csillogó és ragyogó kövek... Megígértem, hogy estére visszahozom a diadémot az új, pompás kövekkel. És

a királynő este, az ünnepélyen, már viselheti az ékszert...

Mit felelt?...

Látod - felelte gőgösen a fiú. És a diadémra mutatott. - Elhitte.

Fulvius dagadt, zsíros arca ragyogott: - Mit láttál a palotában?

Csend volt. - A testőrök? - Két fekete állott a királynő hálójának ajtajában. - Mint mindig. És bent?...

Majdnem meztelen volt. Azt hiszem, állapotos. Az ékszerész felháborodottan sziszegte:

Megint!... - és karját az égnek emelte.

Egy herélt legyezte - mesélte Vitellus. Így feküdt - és mutatta. - A szoba homályos volt. És az édes bűz... A

füstölők égtek. Egy öregasszony fésülte a haját, hosszú nyelű ezüstfésűvel.

Nem értem - mondta hirtelen, indulatosan. - Mit kívánnak rajta? Ki ez a nő?...

Fulvius felderült. Jókedvűen dörzsölte kezét: - Keleti. Rómában kedvelik az ilyesmit. Kíváncsian hajolt előre.

Még nem tudott semmit?... A fiú felült a heverőn:

Amikor beléptem a szobába?... Még nem tudta, hogy megölték a diktátort. Nem is gyanított semmit...

Seleucus mellettem térdelt, így beszéltünk hozzá. A királynő nyugodtan nézett maga elé. Kancsított. Zöldes

szeme van...

Fulvius biccentett:

Zöldeskék. Türkiz - mondta szakszerűen. Vitellus tikkadtan nyelt egyet:

Van valami a szemében. - Aztán bizalmasan és komolyan mondotta: - Szép orra van.

Fulvius elgondolkozott:

Nem emlékszem az orrára.

Olyan messze volt... Mint az istenek - mondta áhítatosan a fiú. És a szeme villant egyet. - Képzeld el! Ott

térdelek, hazudok, a fejemmel játszom... Mindent ezért a vacakért... És néhány utcával arrébb a diktátor a

vérében fekszik. . .

Izgalmas helyzet lehetett, fiam - mondta elismerően az ékszerész.

Vitellus most bőbeszédűen hadart:

Pillanatokon múlott minden. Amikor végeztem a hazugsággal, amelyre betanítottál... A királynő intett... De

nem a kezével, csak a szemével, így... És akkor az öregasszony, aki fésülte, kezébe adta ezt a vacakot...

Kinyújtotta kezét: - Add ide - kérte. ~ Fulvius áhítattal vette elő a diadémot. Átnyújtotta fiának, aki félig

összecsukott szemhéjak alól, gyanakodva vizsgálta az ékszert.

Hosszú ujjai vannak és aranyszínre festették a körmeit. Ujjheggyel forgatta az ékszert, így nézte... Aztán,

unottan, eldobta. Elkaptam, még a levegőben... Sclrucus intett, hogy mehetek.

Vigyorgott:

Mint egy állat, amikor szűköl... négykézláb hátráltaim ki a szobából. Utolsó pillanatban értem a küszöbre.

Képzeld el...

Az ékszerész vinnyogva bólogatott: - Az istenek óvtak!...

Meglebbent a nagy függöny. Egy keleti állott az ajtóban. Megismertem. Mindig a királynő nyomában jár, az

estélyeken, a városban!... Azt mondják, a házi titkosrendőrség főnöke...

Fulvius áhítatos megszeppenéssel suttogta: - Ikhnaton? A hikszoszi?... A kopasz?... Vitellus bólintott:

Fehér volt a szája, hebegett. A királynő felült a heverőn. Úgy mozgott, mint egy kígyó... Megértettem, hogy

ez az ember már hallotta a hírt. Tudja, hogy a diktátort megölték. És eljött jelenteni a királynőnek...

Elrohantam. Elhallgatott, lihegett.

A palotában?... - kérdezte komoran Fulvius.

Talán tudták, de hallgattak. Különös - mondta hangosabban a fiú. - Különösek ezek a keletiek... Senki nem

sopánkodott, nem kiabált. Úgy mozogtak, jártak a termekben és a folyosón, mint mindig. Hangtalanul, mint

az árnyak.

Az ékszert nézte:

Hát elhoztam - mondta megvetéssel.

Fulvius felállt. A heverőhöz lépett, egyik kezét Vitellus vállára nyugtatta. A diadémot kivette a fiú kezéből:

Hős vagy - mormogta.

Vitellus vigyorgott. Fiatal, szakállas arca különösen eltorzult:

És te kereskedő - mondta komoran. Fulvius vállat vont:

Kereskedő - mondta nyugodtan -, akit az istenek megsegítettek. De mint mindig... az istenek most is reám bízták,

hogy gyorsan cselekedjek. Minden a pillanaton múlott.. .

Felsóhajtott:

Milyen szerencse, hogy ott voltam délelőtt a szenátusban!...

Hátán összefonta kezét, kerek hasát előretolta. Így mondta, büszkén:

A diktátor tegnap rendelte el, hogy alakítsam át az ékszert a királynő számára. Naphosszat dolgoztam! Este

pontosan leszállítottam. Seleucusnak adtam át. Nem adott nyugtát. Soha nem ad nyugtát...

Gyöngéden nézte a diadém sötéten tüzelő köveit. Fel és alá járkált a szobában. Számolt, mormogott:

Mit érek egy nyugtával?... Az örökösök úgysem fizetnek!

Apa és fiú cinkosi kárörömmel néztek egymásra. Vitellus vigyorgott:

Nem - mondta és fogsorát mutatta. Fehér fogai - ez a ragadozó agyar - villogtak a vörhenyes fáklyafényben.

- Igazad van. Most, hogy megölték... Az örökösök nem fizetnek.

Csendesen röhögtek, kárörömmel. Fulvius fejét csóválta. Aztán elkomorodott és fontoskodva beszélt:

Hallgass meg! Amit most mondok - kereste a szót -, történelem. Ma reggel még ügylet volt. De most estére

már... Igen, történelem. Halandók vagyunk... LTnnepélyesen folytatta:

A szívem, tudod. Az izgalmak... Akarom, hogy mindent tudjál. Az üzlet végül is reád marad... Tudd meg -

mondta hangosan, izgatottan -, ezt a diadémot Antonius rendelte nálam...

Aztán suttogásra fogta hangját:

Ma egy hónapja... érted? Pontosan ma egy hónapja szállítottam a diadémot Antoniusnak.

Antonius nevének hallatára a fiú ijedten nézett körül:

Mondd sorjában - kérte csendesen. Az öreg izgatottsága átragadt reá is. - Ma egy hónapja volt Lúperculiu"

ünnepe... Antonius a diktátor fejére akarta tenni a koronát mondta áhítattal az ékszerész.

A fiú figyelt:

De hiszen visszadobta... Ott voltam, láttam!

Mert a nép morgott - vágott szavába komoran Fulvius. Fel és alá járkált, hadonászott, mint aki árnyakat

kerget el: - A nép hörgött és fütyült. A diktátor megijedt! Körülnézett, mint aki nem bízik senkiben, és

mindenütt házi kémeket gyanít. Suttogott:

Erről az üzletről... A királyságról és a koronáról... Ne beszélj senkivel. Felejtsd el. A diadémot majd eladjuk

később, jó áron... Mindig akad egy facér ringyó vagy egy facér király, akinek kell ilyesmi. De máskülönben

hallgass erről! Most már megmondhatom... Ez a rendelés... A korona és a többi... Nem volt kedvemre való.

Antonius, amikor egy hónap előtt eljött az üzletbe és megrendelte a koronát... Sápadt volt, suttogva beszélt,

folytonosan körülnézett... Egyedül voltunk, kiraktam eléje az arany abroncsokat. Sokáig válogatott. Volt

mindenféle vevőm, de királyi koronát még nem árultam. Szállítottam Sullának is...

Vitellus a körmét rágta:

Amikor kirabolta Rómát - és vigyorgott. Az ékszerész szakszerűen bólintott:

Természetesen. Előbb nem volt módja hozzá, hogy drága ékszereket vegyen. Közéleti férfiból csak akkor lesz jó

vevő, ha elébb kirabolja a közéletet. Tanuld meg az üzlet alapelveit. Mariusnak nem volt pénze - mondta

megvetéssel. - Fitogtatta, hogy szegény és erényes. Rosszul is végezte - és sötéten, elégedetten mosolygott.

Elgondolkozott, vállat vont:

A diktátornak sem volt pénze. De mindent megengedhetett magának, mert a végén mindig talált egy baleket, aki

fizetett helyette. Egyszer Crassus fizetett, néha a szenátus és a végén mindig, minden számlát kifizetett a

Birodalom. Nagy ember volt - mondta mély elismeréssel. - Most végre lehet beszélni róla. Crassust

nyolcszázharminc talentumra zsarolta meg... Akkor még egészen fiatal ember volt. Gondold csak el!

Nyolcszázharminc talentum! És Crassus fizetett, kiváltotta a fiatalembert a hitelezők markából, hogy Hispániába

mehessen... Negyvenkét talentumot kaptam akkor tőle - és sóhajtott, áhítatosan. - Mondom, nagy ember volt.

Minden adóst kötelezett, hogy évi jövedelme kétharmadát törlesztésre fordítsa. Csak ő volt kivétel... Vitellus

figyelt:

Mások fizettek helyette - ismételte áhítattal.

Természetesen. -Az ékszerész most, az emlékek hatása alatt, meghatódott. - Fogcsikorgatva, de fizettek...

Mindent a mi cégünk szállított neki. Az arany trónszéket. Az elefántcsont jogart a drágakövekkel. Az

ékszereket a szeretőinek. Postumiának két perzsa gyűrűt a gyöngyökkel...

A fiú érdeklődve felkönyökölt: - Postumia? Az a kis kövér?...

Akkor még nem volt kövér - mondta elnézően az ékszerész. - Kis termetű nő volt, kebles. Abban az időben

Servius Sulpicius felesége volt. Később elváltak... Régen volt, még gyerek voltál. Most már, hogy lehet

beszélni róla, elmondhatom, Postumia titokban eljött hozzám az üzletbe és megkért, számítsam drágábban a

diktátornak a gyűrűket, és a különbözetet fizessem ki neki készpénzben... Mit bámulsz? Ilyesmi

mindennapos volt Rómában, a jó időkben... Lollia visszahozta az ékszerek egy részét, melyeket a diktátortól

kapott ajándékba és eladta... Mi? Gabinus felesége, igen. A szomszédasszony itt Baiaeban, te hülye!

Még ezt sem tudod?... Lollia nem volt a hivatalos kedvesek listáján. Inkább csak kisegített néha, hétvégén...

A fáklyák lobogtak. Apa és fiú csendesen beszéltek, bizalmasan, az üzlettársak meghitt szemhunyorításával vizs-

gálták egymást. Fulvius elismeréssel sóhajtotta:

Tertullia, az más volt! - Crassus tudott róla?...

A férjek valahogy mindig tudnak ilyesmiről. Igen, Crassus is tudott róla, hogy a felesége feljár a diktátor le-

génylakásába... Akkor még azt a kerti házat tartogatta erre a célra, a Tiberis partján, közel Venus

templomához... Tertullia kapzsi volt, minden ékszert szakértőkkel vizsgáltatott meg! Ravasz némber! Tudta,

hogy a diktátor a szeretői ékszerszámláját a megcsalt férjekkel fizettette... Crassus is fizetett, kölcsönadta a

diktátornak a pénzt, amelyet aztán a felesége visszakapott, ékszerek alakjában... A diktátor ilyesmiben

mindig aggályosan rendet tartott - mondta elismeréssel. - Mindenki jól járt, a férjek is. A pénz végül a

családban maradt... És később, amikor Tertulliával szakított, a legénylakást, ahol Crassus feleségével

szórakozott a Tiberis partján, átalakította... Templomot szenteltek fel a meghitt kis épületben. Mindig

vallásos volt - és sóhajtott.

Most márVitellus fáradtsága is elmúlt. Feltápászkodott, nyújtózott, az asztalhoz lépett. Egy rézkorsóban bort ta-

lált, öblös kortyokkal ivott. Kézfejjel törölte száját. Komolyan kérdezte:

Mi igaz a gyönggyel?... Fulvius elkomolyodott:

Harmincnégyezer volt - mondta röviden. Vitellus füttyentett:

Azt mondták, hatvanezer...

Harmincnégyezer - ismételte szigorral.

Igaz, hogy ezért ment Britanniába?

Ostobaság. Igaz, hallott valamit, fél füllel, a britanniai gyöngyökről... De nem ezért ment. A végén talált is ott

valami kevés gyöngyöt... de csak piszkos fényű, zsizsikes, lencse nagyságú, selejtes gyöngyöket talált.

Britanniában nincs semmi. Egy kevés vas és szén... És zavart viselkedésű emberek, akik, a jó ég tudja, miért, azt

hiszik, előkelő származásúak és állandóan megsértődnek, ha valaki ápertén megmondja nekik, hogy nincs

semmijök, és lassú a felfogásuk. Ezenfelül boruk sincs. Valamilyen förtelmes mézsert isznak... Ilyen embereket

nem érdemes meghódítani... A Britanniai kirándulás elsietett vállalkozás volt. Ezt én, a kereskedő, jobban

tudom. A gyöngy keleti volt - mondta gőgösen.

Harmincnégyezer - ismételte elgondolkozva a fiú. - Jó ár. Te, aki soha nem kereskedték gyöngyökkel...

Ritkán - felelte szigorúan az apa. - A mi üzletünk az arany!... Ne felejtsd el, a gyémánt és a smaragd

vámkötelesek Rómában. És itt amúgy sem tudnak drágakövet csiszolni, kontárok... A gyöngyüzlet is

megbízhatatlan, sok a hamisított gyöngysor. Ez az óriásgyöngy kivétel volt. A médektől került ide,

csempészáru volt. Egy rabszolga hasában hozták. Fel kellett vágni a nyavalyás hasát... Nagy titok volt a ritka

gyöngy körül.

Te vágtad fel?... - kérdezte mellékesen a fiú. És ásított.

Fulvius tiltakozott:

Én, soha! Ékszerész vagyok, nem mészáros! ... - és dühösen fújtatott. - Először Szoszthenészt hívattuk, az

orvost. De a ravasz görög nem vállalta... Végül egy hentes vágta fel - mondta röviden. - Harmincnégyezer

volt a gyöngy ára... A diktátor sokáig alkudott, aztán megfizette a teljes árat - mondta elégedetten. -Te, fiam,

ne foglalkozz soha gyöngyökkel. És ne menj Britanniába, ott nincs mit keresni.

~itellus elgondolkozott:

Most sokat beszélnek a selyemről. Minden divatos, ami Keletről jön. Azt mondják, egy font selyem egy font

színaranyat ér...

Az ékszerész legyintett:

Divat. Elmúlik. A selyem csak rongy... De az arany!... Hallgass reám.

Cicero azt híreszteli, a gyöngy hatvanezerbe került... - Mert irigy és szenilis. - Fulvius felháborodottan krá-

kogott. - Ez a gyöngyhistória nem hagy nyugtot senkinek... Te most tudod az igazat.

Áhítattal, csendesen morogta:

Azt hiszem, soha nem szeretett más nőt.

Milyen volt? - kérdezte kíváncsian Vitellus.

Servilia? Brutus anyja?... A legszebb nő volt Rómában. Te még nem éltél. A diktátor mindent megadott

ennek a nőnek. A polgárháború idejében a zsákmányt személyesen vizsgálta meg, és ha akadt egy ritka, szép

darab... aranyedények, serlegek... elküldte Serviliának. A gyöngyöt akkor kapta ez a nő, amikor megszülte a

diktátornak Brutust...

Biztos ez?... - kérdezte vontatottan Vitellus. Az ékszerész felháborodottan sziszegett:

Még kérded?... Én vittem neki a gyöngyöt a szülőházba. Ágyban feküdt, karjai között a kisgyerek...

Nem érted - mondta idegesen a fiú. - Azt kérdem, biztos, hogy Brutus a diktátor fia?.., Fulvius elképedt:

No hallod!... Egész Róma tudta. A fiú rosszkedvűen morogta:

~ Soha nem ismerte el...

Hivatalosan? Nem. - Fulvius most izgatottan beszélt. - N.em is tehette... Gondold csak el! Ez a nő matróna

volt, papnő, a legjobb család Rómában... De mindenki tudta. Es a diktátor elhalmozta ajándékokkal a szülés

után Serviliát... És mindig mindent megbocsátott Brutusnak, kinevezte praetornak... Brutus a diktátor fia!

Erről nem érdemes vitatkozni.

De hiszen délelőtt... Te mondtad, ott voltál... Azt mondtad, hogy láttad Brutust a gyilkosok között... És ő

szúrt utoljára...

Fulvius izgatottan morogta:

Közelről láttam! Reszketett a keze, amikor szúrt!...

Lehet ez?... - kérdezte izgatottan Vitellus. - A fia összeállt ezekkel és leszúrta... Lehetséges?...

Vitellus görbén nézett az apjára. Fulvius sóhajtott, elfordult.

Karját, fellengzős mozdulattal, a magasba emelte, így mutatta, néma sopánkodással, hogy igen, még ez is lehet-

séges. Aztán ájtatos-színlelt felháborodással mondta.

Most látod, fiacskám, mire visz a rossz társaság!... Hátán összefont kézzel megint sétálni kezdett. Így be-

szélt:

Most sokat beszélnek majd.:. Szidják, hogy zsarnok volt. Lepiszkolják mindennek. - Megállt. -Te, fiam,

hallgass és figyelj. Soha ne politizálj... Igaz, zsarnok volt... De az is igaz, hogy az elmúlt években nem ment

rosszul az üzlet. A nagyapám még rabszolga volt. Kapus volt Avitus palotájában. Láncon tartották, láncra

verten ült a kapu mellett egy fülkében... Mint egy kutya. Az apám szabados volt. . . a te nagyapád, igen. És

én - mellére ütött - már szabadnak születtem. Római polgár vagyok. Tőle kaptam a nagy megbízásokat,

vagyont szereztem. Millió és millió sesterciust! - kiáltotta és széttárta karját. - Hajóim vannak, rabszolgáim,

ágyasaim és szenátoraim, akiket veszek és adok... Millióim vannak!...

Hadonászott mint az ittas. De hirtelen kijózanodott. Hidegen, suttogva folytatta:

Zsarnok volt, persze hogy zsarnok volt. Jól ismertem - mondta büszkén. - Csak ő tudta, hogy igazában nem

a katona, hanem a kereskedő csinálta Rómát, Hispániát, Galliát, a Birodalmat... mindig a kereskedő. Ismerte

az embereket. És Brutus, a fia, beleszúrt... Mit bámulsz?...

~itellus dadogott:

Tudta, hogy megölik? - kérdezte kíváncsian. - Megölik, mert sok ellensége van?...

Szamár - mondta megvetően Fulvius. - Tudta, hogy megölik, mert sok barátja van.

Leült. Kézfejjel törölte homlokát. Lassan beszélt:

Sokat tudott. A kereskedésről. A pénzről. A katonákról. A nőkről... Ő volt az ember, aki még az egészet

látta... Mindig az egészet. A részletekben is az egészet látta... Szeme sötét fénnyel villant. Lassan beszélt:

Az ünnepély elmarad ma este - mondta gúnyosan. - A királynő nem viselheti az ékszert.

Felállt, kezébe vette a diadémot, forgatta, nézte a csillogó köveket:

Történelem - mondta és vigyorgott. Aztán, átmenet nélkül, a vállán át kérdezte: - Róma?...

A fiú készségesen felelt:

Nyugodt. Kevés ember katonaság...

A temetés?...

Amikor eljöttem, még senki nem beszélt a temetésről. - Brutus?...

Azt mondják, megszökött vidékre. - Antonius?...

Azt hiszik, Rómában van. Elrejtőzött. - A testőrök?...

Körülállták a Capitoliumot. Őrzik Cascát és sokat.

A fiú felállt, tunikája redőit igazította. Nyújtózott. Csapatok vonulnak a Forum felé. Mit gondolsz - kérdezte

mellékesen -, kivel tart a katonaság?

Fulvius nyugodtan felelt:

Természetesen azzal, aki a legtöbbet ígéri.

A Birodalom - morogta a fiú. - Mi lesz a Birodalommal?...

Eladják. A kaszárnya udvarán. Nyilvános árlejtésen.* Eladják annak, aki a legtöbbet fizeti.

Hirtelen villant a szeme: - Az eunuchok?...

Az eunuchok és a katonák tárgyalnak. De Róma nyugodt - mondta nyugtalanul. - Mi lesz?... - kérdezte aztán

hangosan, kíváncsian. - Most kiássák a halottakat?...

Nem - mondta szakszerűen Fulvius. - Most elássák az aranyakat.

Szurokkal leöntött gyolcsai felé fordult. A fiú zavartan kérdezte:

Ásni akarsz?... Ma éjjel?...

Mindenki ás ma éjjel - mondta barátságosan, közlékenyen az apa. - A szenátorok, tábornokok... Mindenki.

Amikor ilyen embert megölnek... Első éjszaka mindenki ásni kezd.

Vállára emelte az egyik zsákot.

Vedd a másikat - intett a fiának. - A kert aljába megyünk, a fürdőház közelébe. Hozd az ásót.

Vitellus álmélkodva és áhítatosan engedelmeskedett. Vállára vetett egy aranytárgyakkal megtömött, nehéz zsá-

kot, és apja után indult. A küszöbön megálltak. Az ékszerész az éj homályába kémlelt.

A fiú most megborzongott. Fogvacogva mondta: - Mégis... Gondold meg. A Birodalom ura volt... Mint aki

hirtelen megért valamit, alázatosan morogta: - Pótolhatatlan.

Az ékszerész nem figyelt reá. Vállán a drága kincsekkel, a tömött zsákkal átlépett a küszöbön és komoran

mondta: - Legjobb vevőm volt.

Fogát csikorgatta:

Pótolhatatlan - mondta. ~És kiléptek a sötétbe.

TÍZKOR

Ave!... - Kerülj beljebb. Hé, emberek. Fényeket! - Egyedül vagy?

A gyalázatban mindenki egyedül van. Ülj le. - Még most sem tudod megbocsátani neki... - Hogy

megbocsátott? Nem.

Eh, eh. Az élet sokat ér.

Tudom. De éppen most, hogy megölték... Nem tudok elnéző és nagylelkű lenni annak az emlékével szem-

ben...

Aki elnéző és nagylelkű volt. Cicero is ezt mondja. - Előmászott a nagy hírre?

Hetek óta nem volt Rómában. Itt telelget a közelben... tudod, Cumaeban. A kerti házban. Tőlem tudta meg...

Aha. Mit mondott? - Ajaj!...

Képzelem. Sopánkodott?... A szemét forgatta?... - Tévedsz. Csak ennyit mondott: "Ajaj"...

Vakapád. Az ember mást várt volna. Azt mondják, jó stiliszta.

A század legjobb stilisztája. De ezt ne említsd, ha írók vannak a közelben!... Szóval, ennyit mondott. Aztán

fel és alá járt, hátán összefonta a kezét. Később morgott valamit a vaksorsról, az istenekről...

A görögöket majmolja. A tógájának bíborszalagos alja a sarkát veri. A haját parfümözi és olajjal keni...

Rufius Colenustól hallottam, hogy több olajat fogyaszt, mint más ember bort... Napközben nem eszik, sokat

sétál, kíméli magát... Silány, vén testben silány lélek.

Az. Szóval, Cicero.

De később, amikor magához tért... Örült?

Nem örült. Azt mondta, ha az ember öregszik, nem szereti változtatni az ellenfeleit.

Hallom a kappanhangját. A mélabús konzervatív, aki döglik a világi sikerért, de úgy tesz, mintha a földi

perpatvar felett állna... Megjátssza a mértéktartó bölcset, de Tusculumban versenyt zabál két potyázó

haspók barátjával, Hirtiusszal és Dolabellával... Purista. * Latinosítja a görög szavakat, külföldi

filozófusokat idéz... Nem jó változtatni az ellenfeleket?... És a kezét dörzsölte, mi?... Hol olvasta ezt a

bölcsességet?...

Hehe. Szigorú vagy.

Mondott még egypár ilyen cicerósat?...

Megkért, kísérjem a kertbe. Fel és alá jártunk a ciprusok, a görög filozófusok mellszobrai között... Hirtelen,

szapora szóval kezdett beszélni. Apró elefántszeme van. Sötéten nézett. Cicero beszélt, de nem cicerósan...

Soha nem láttam így. Először életében őszintén beszélt.

Lehetetlen. Ne dőlj be neki!... Vándor görög szófecsérlőktől vesz órákat!... A korruptság csorog belőle, mint

a rothadt citromból a keserű lé... Nem véletlen, hogy legjobb barátai között megtalálod a két piszkos kezű

pamfletistát, Asinius Gallust és Asinius Polliót... Végigszagolta Sullát, Pompeiust... Közbül eltűnt egy kis

időre, ha már nagyon büdös volt a világ... Elrejtőzött, Athénban vagy Tusculumban, néha itt Cumaeban,

mint most is... Megjátszotta a világtól elvonult remetét, a bölcset, aki Theophrasztoszt olvassa,

tanulmányokat ír, pislogva és szerényen... Mert őt már csak az örök dolgok érdeklik... De ha fordult a szél,

előmászott és rögtön szerepet vállalt. Éppen úgy gyilkolt és hazudott, mint a többiek... Eh, te!

Jól mondod. Sok mindent láttunk ebben a húsz évben... Mégis, ez a két ember... az öreg és a másik, a hulla...

Egy életen át kerülgették, szimatolták egymást. Mindk'ettő tehetséges volt. És mindkettő cinikus... Az egyik

megvalósította azt...

Amire a másik vágyakozott.

Ma úgy viselkedett, mintha elfelejtené, hogy ott vagyok és hallgatom... Egy oszlopnak dőlt. Átmenet nélkül,

rekedten, a lényegesről beszélt.

Mi a lényeges? - A hatalom.

Élete hosszat kerülgette a hatalmat, mint a róka a dögöt. Megszagolta, mert kellett neki a büdösség... De a

végén mindig meghátrált. Gyáva és alattomos.

Feltétlenül. De most, hogy a másikat megölték... - Sajnálkozott.

Sajnálkozni? Cicero? Mert megölnek valakit?... Nevetséges! Nem, csak annyit mondott, a hatalom más,

mint az emberek hiszik.

C, c! Hallott valamit a görbe lábúaktól Athénban? Mi a hatalom?

Nem állapot. - Hát?...

Tulajdonság. - Meghülyült?...

Nem hiszem. Öreg, de még nem hülye. Határozottan mondta, hogy a hatalom tulajdonság... Miért nevetsz?

Semmi. Beszélj csak.

Ha láttad volna! A vén ember, az ernyős fenyők között, a tenger partján... Sütött a nap. Csend volt. A Hegy

füstölt. Morgott, maga elé beszélt, zsörtösen, ahogy öregek szokták, akiket minden zavar, nem szeretnek

változtatni a szokásaikon, sem a nézeteiken... Volt itt egy zsarnok, akit már ismert, kitanult, a fene ette, de

már tudott bánni vele... És most jön egy másik...

Melyik?

Legyintett. Azt mondta, dühösen, mindegy. Eben guba, a lényeg a zsarnokság, ami itt marad a zsarnok után. És

ez nem változik. Ő, az öreg Cicero, már megszerkesztett egy életrendet. Elvonult Tusculumba... ő volt a szelíd

bölcs, a haza atyja, akit mindenki tisztel. Már nem tevékeny a durva közéletben... Éppen csak bemegy néha

Rómába, egy főhajtásra, vagy kéziratot visz ajándékba a hiú zsarnoknak, aki tiszteli az irodalmat...

Mit tisztelnek a zsarnokok az irodalmon?...

Nem tudom. De Cicero vén róka és tudja, hogy a legtöbb zsarnok irodalombarát. Némelyik maga is forgatja

a tollat. Ennek a fajzatnak gyengéje a betű.

Nem értem. De biztos, hogy a föníciaiak megfertőz-+ ték a rómaiakat a betűvetéssel...

És a görögök! Ne felejtsd el, a görögök!...

Én kiseprűzném Rómából valamennyit. A görög fuvolásokat is. A régi rómaiak még nem fuvoláztak. Akkor

még volt férfierény.

Nem, a nagyapáink még dudáltak. Igazad van, a görögök nem hajlandók latinul tanulni. Ezért Cicero is

haragszik!... Mit bámulsz? Tiszteli a görög irodalmat, de megköveteli, hogy minden római polgár értsen

latinul... Ebből nem enged.

Igaza van. Emlékszem, amikor Marius élt... mindenfelé a Birodalomban... kötelező volt a latin nyelv

tanulása. Az volt a szép idő!...

No látod. Ne felejtsd el, Cicero és Marius egy városban születtek...

Hol?

Nem tudom. Nem is fontos. A lényeg, hogy a görögök szemtelenek, lenéznek bennünket, a hódítókat. Cicero

fejcsóválva morogta, hogy nem él Görögországban egyetlen irodalmi kritikus, aki valaha is megemlítette

volna egy római író nevét... Mintha Plautus, Ennius, Lucilius egy sort sem írtak volna! . . . Egyszerűen nem

akarnak tudni a római irodalomról. De agyonhallgatják Sallustiust, Lucretiust is..

Gyalázata Igen, mindig, mindenütt az idegenek. És ezekért élt-halt ez a hiú majom, a diktátor. Lelkesedett

mindenért és mindenkiért, aki idegen... Habzsolta, amit írtak, teletömte a szenátust nyegle, kapzsi idegen népség-

gel, polgárjogot adott minden lézengő kalandornak Rómában. Hidd el, nincs már egy tisztességes, megbízható

római orvos. Minden felcser görög... Ez a Szoszthenész is...

A diktátor orvosa? Azt mondják, érti a mesterségét.

Délután járt nálam. Szirupot hozott köhögés ellen... Keveset számít, tudja, hogy kegydíjas vagyok... De

mégiscsak görög! No, most majd másképp lesz!...

Feltétlenül. A lényeg, hogy Cicero ezzel a zsarnokkal már megegyezett a szereposztásban, ismerte a

gyengéit... - És most új szöveget kell tanulni! Kényelmetlen, megértem. De ne sajnáld... Az öreg szófosó

gyorsan fogalmaz. És ez a maszlag, amit most ijedtében kitalált... Mit akar azzal, hogy a hatalom

tulajdonság?

Azt hiszi, a hatalom olyasmi, mint amikor valaki a semmiből csinál valamit... Szobrot farag, vagy ír... Nem

lehet megtanulni. Egy zsarnok hatalma nem azon múlik, milyen baromian vadállatias a keze ügyében a

karhatalom, milyen szemfüles a titkosrendőrség, mennyire korrupt a hadsereg, és milyen rothadt a szenátus...

Amíg a személyes tulajdonság, a hatalom kisugárzik egy emberből, tehetetlenek az ellenfelei...

A diktátort már régebben megölhették volna? Erre én is gondoltam. Rongy nép ez... már úgy értem, rongy

nemzedék ez a mostani. Megölhették volna egy év előtt, öt év előtt. Rögtön, amikor megtudták, hogy ez az

ember elárulta a Köztársaságot, a szabadságot... Megölhette volna már elébb is valaki.

Igaz. Például te. - Én?...

Miért ne?... Katona vagy, hivatásod az ilyesmi... Gyűlölted, a vesztét kívántad. Miért nem ölted meg te?... -

Én?... Hát ez... Várj, gondolkoznom kell... Azt mondod, én?... Eszembe se jutott.

Valld meg, ez is lehetőség volt.

Hogy én öljem meg?... No hallod! Ez a lehetőség fel sem merült.

Sajátságos, hogy a mai napig nem akadt senki, akinek fontos volt...

A szabadság?...

Dehogy! Mi jut eszedbe?... Egy zsarnokot ritkán ölnek meg azok, akik a szabadságot féltik. De a végén néha

megölik azok, akik féltik tőle az életüket... Akik tegnap még engedelmesen kiszolgálták a zsarnokot, de egy

napon félni kezdenek, hogy most már reájuk kerül a sor, személy szerint... Akkor... egy pillanattal sem

elébb... megölik. A diktátor tegnap este megértette... Nem tudta biztosan előre, napra, sem órára... De

megértette, hogy megölik, mert már nem hatalmas. Belülről, érted?...

Ilyesmi van a csatában is. Az ember megy mint egy ló, nem fél semmitől... Aztán egyszerre...

Nahát. Tegnap délután és este még járt-kelt Rómában, a szenátusban... Leveleket diktált, elment Lepidus

estélyére... Éjjel aztán történt valami. Cicero azt hiszi, elszégyellte magát.

Szégyellte, hogy zsarnok volt?...

Nem. Szégyellte, hogy már nem hatalmas. Ahogy az öreg ember nevetséges, ha fut a potenciája után...

Te, számomra ez görögül van. Ne cifrázzuk. Beszéljünk két pofára, jóízűen, latinul.Tulajdonság a

hatalom?... Ez az alak diktátor volt. Trónuson ült, jogarral hadonászott. A Köztársaság már csak mázolt

díszlet volt körülötte... A szenátussal úgy bánt, mint az idomító a kutyákkal. Most leszúrták. És?... Nem

lehet mindenki olyan szerencsés, mint Sulla volt...

Sulla, rossz példa... A szerencse fia volt! Ilyesmi egyszer esik meg száz évben. Egy zsarnok, aki ágyban,

párnák ]j~özt hal meg...

Elevenen ették meg a férgek. A végbeléből másztak elő a kukacok, a száján jöttek ki a pondrók...

Szerencséje volt a ganéjnak.

Cicero azt mondja... - Köpd ki. A diktátor rosszabb volt, mint egy zsarnok. - Mivolt?...

Parvenü.

Azt hiszed?... Látod, erre soha nem gondoltam. Igaz, már életében elrendelte, hogy istenítsék...

Az semmi. Ilyesmi mostanság mindennapos a Birodalomban. Az ázsiai görögök szakmányban istenítik a

hivatalnokaikat. Minden továbbszolgáló őrmester, akinek sikere van, elvárja, hogy megszavazzák neki az

isteni rangot. Nem, a diktátor parvenü volt, mert nem érte be azzal, hogy istenítették. Többet akart.

Király akart lenni. Ezért ölték meg. Mindenki tudja. - Talán. De többet is akart... Cicero azt hiszi, szeretett

volna költő lenni.

Ismételd. Nem jól hallottam.

Hidd el, nem volt unalmas hallgatni az öregembert. Éppen ma, Cumaeban... Valamit mégis tud... Azt mond-

ta, a világ ura parvenü volt. A Köztársaság, az Intézmények, a Nép... ez számára mind csak kellék és eszköz

volt. Igen, élet és halál ura volt, államfő... De a parvenünek mindig minden kevés. Akart még valamit, a

többletet... A királyság misztikus, mágikus többlet...

Keleten annyi a király, mint a bolha a sivatagi homokban. Egy görög... nagy híre van, segíts már...

Szókratész, jól mondom?

Volt ilyen. És?...

Most, hogy erről beszélsz, eszembe jut, amit Szoszthenész, az orvos mondott egyszer, amikor beöntést

adott... Csak azért mondta, hogy közben szórakoztasson... Azt mondta, ez a Szókratész ki akarta zárni a

költőket az államból, mert a költők hiúk és kapzsiak, dicsőítenek mindenkit, aki zsarnok, ha szerepet ad

nekik... Erről nem hallott a bölcs Cicero?

Nem, erről nem szólt. Mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok... Fehér volt a szája, forgott a szeme.

Parvenü volt, ezt kiabálta és az öklét rázta. Parvenü volt, aki nem kapott meg mindent, amit szeretett volna.

Aki tudta, hogy a király több és más, mint egy államfő... És a költő több és más, mint egy ember, aki verset

farag.

Róma tele van lantpengetőkkel. Itt van ez a nyavalyatörős, aki bökverseket írt a diktátorról... A cirkuszban

rikácsolják, a házfalra írják gyalázkodó rigmusait... Nem jut eszembe a neve...

Catullus? Igen, a diktátor irigyelte, hogy van egy igazi költő Rómában... És az egyiptomi nőben, akit

idehozatott, nem csak a szeretőt tapogatta... Meglátta benne a királynőt. Mind a kettőben volt valami, amit

nem lehet megvenni, sem megtanulni. Ez a két ember még érdekelte... A többit csak használta, ágyban vagy

a szenátusban... Eltűrte vagy megölte őket. Cicero azt hiszi...

Nono. Lassabban.

Érzett a hangján, hogy olyasmiről beszél, ami már régen foglalkoztatta... És most végre alkalma volt

kimondani. Gyűlöli az egyiptomi nőt... az öklét rázta, amikor beszélt róla, festett ringyónak nevezte! ... Azt

mondta, a diktátor valóságosan foglya volt ennek a nőnek! Minden rómait megsértett az egyiptomi kígyó. Ő,

Cicero, a demokrata, aki hisz a Köztársaságban... legalábbis úgy tesz, hiszen a valóságban már régen

leszámolt azzal, hogy elég megőrizni a Köztársaság látszatát, megtartani az intézményekből azt, ami

használható, de a valóságban a hatalmat időről időre egyetlen ember kezébe kell adni... Gyűlölte az

egyiptomi nőt, a diktátor rossz szellemét látta benne... De ő, a demokrata, minden gyűlölködés közben tudta,

hogy a királyi hierarchiában van valamilyen mágikus többlet. Legalább így morogta... A diktátor

veszekedetten vágyott reá, hogy költő legyen... De nem tudott költő lenni, mert nem volt az. És nem mert

király lenni, mert félt, hogy kiderül...

Kiderül, mi?

Amikor a fejére teszi a koronát, kiderül, hogy nem király... Csak úgy tesz, mintha az lenne. Ezt megértette...

És abban a pillanatban már nem hitt a hatalonban. Az emberek megérzik az ilyesmit. Akkor következik...

A böllérkés? Vagy a hurok a nyakába?.. . - Te... ismerted őt?

Találkoztunk.

Leridában?... Miért hallgatsz? - Van még, aki emlékszik erre? - Azt beszélik, te és Afranius...

Sokat beszélnek. Igen, Leridában megismertem a kopaszt.

Már akkor is kopasz volt?...

Mint a tök. Kopaszon vágták ki az anyja hasából, hosszú késsel, mint a tejes malacot. Késsel hozták a

világra és késsel küldték a másvilágra. Azt mondod, Lerida? Emlékszem...

Az volt a nap, amikor... megkegyelmezett?

Cefet helyzet volt. A diktátor csapatai laposra vertek bennünket, Pompeius tábornokait és katonáit. Az egész

hispániai garnizont!... Amíg a fegyverszünetről tárgyaltunk... a foglyokról alkudoztunk és a zsákmányról,

szakszerűen. Mert volt vagy félezer foglyunk. És ez volt minden adu a kezünkben. Ebédszünet közben

Afranius félrehívott. Csendesen kimentünk a sátorból. Érdekel?...

Ha nem unod...

De kérlek. Ebédszünet idejére a diktátor és kísérete visszavonultak pihenni. Minden nagyon udvariasan tör-

tént, nagyvilágian... Egy domb mögött volt a fogolytábor, ott őriztük a diktátor fogoly katonáit... Afranius

akkor megveszett. Ma sem tudom, mi ütött bele... Néha megesik, hogy még egy tábornok sem logikus...

Hihetetlen. És?...

Kirendelt egy századot, núbiai feketéket, rövid késekkel...

Mennyi volt?

Fogoly? Mondom, félezer. Talán néhány tucattal több. És... valamennyit?

Hogyne, mind. Ezek a foglyok még régi legionáriusok voltak, a galliai táborokból... Kiszolgált, fegyelmezett

katonák! Nem ilyen órabérrel fizetett stricik, mint a pretoriánusok...

Kérlek, csendesebben.

Igazad van. Szóval, nem tiltakoztak, nem is káromkodtak... Nem értették, de előléptek, ötösével. Letérdel-

tek, hátrahajtották a fejüket, az égre néztek... Egy nyikkanás sem hallatszott.

És... Afranius és te... Néztétek?

Megparancsolta, hogy számoljak. Tudod, a rend kedvéért.

A diktátor?...

Sziesztázott. Ez volt a pokoli jó az egészben... Afranius fenegyerek volt. Szerette a meglepetéseket...

Remek. Mit szólt, amikor megtudta?

A kopasz? Hát tudod, cserzett ember vagyok, de... Képzeld el. Visszamentünk a sátorba, folytattuk a

fegyverszüneti tárgyalásokat. Szakszerűen, szakemberek. A szárnysegédek szótlanul jöttek és mentek. Egy

írnok jegyezte a feltételeket. A zsákmány. A csapatok elvonulása. Akkor Afranius, mellékesen, azt mondta,

a foglyokról nincs mit tárgyalni...

Kitűnő!... Nincs mit tárgyalni, mert... - Nincs több fogoly. Egyszerű, mi?...

Mint az egyszeregy. De erre már mondott valamit?... - Rögtön megértette. Felállt. Sokáig nézte Afraniust.

Aztán engem, tetőtől talpig. Kétszer végigment a szobán, hátán összefonta a kezét. Séta közben odaszólt az

írnokna , aki a sarokban kucorgott... Ennyit mondott: "A fogo~ycsere tárgytalan."

Semmi mást?

Visszaült az asztalhoz. Másról beszélt. Arról, hogy hidat akar építeni és érdeklődött, van-e megfelelő faanyag a

környéken. Arról, hogy Afranius és én katonai kísérettel mehetünk Rómába. A nyugdíjról, amit fizet, nekem és

AI'raniusnak, akik egy órával elébb lemészároltuk a katonáit, a fegyvertelen foglyokat. Akkor meggyűlöltem.

Szigorú vagy. Realista volt... Mit akarsz, ez a politika. - Egy államférfinak is lehet erkölcse és

meggyőződése...

A diktátor másképpen gondolkozott. Hallottam, amint egyszer Ciceróval vitatkozott... Azt mondotta, jó ál-

lamférfi az, akinek nincs erkölcse, sem meggyőződése.

Hát?... Jó államférfi az, akinek csak politikája van. És a politika úgy változik, ahogy a szél fúj. Az

államférfi, aki egy eszme, egy elv érdekében makacson feláldoz embereket, rosszabb, mint a politikus, aki a

pillanat érdekében feladja a meggyőződését és a valósághoz igazodik. Ne felejtsd el, hogy ti ketten,

Afranius és te... Háborús bűnösök voltatok.

Háborús bűnösök? Miért?... Hiszen ő kezdte a háborút...

Az mindegy. A diktátor tudta, hogy a háborút semmi más nem igazolja, csak a győzelem. Aki győzött, annak

nem kell magyarázni semmit. Aki vesztett, az háborús bűnös.

Látod, ezt nem tanították Misenumban, a katonai akadémián. Mégis Cicerónak van igaza. Parvenü volt...

Egy ember, aki győz és nem akar bosszút... Ez gyanús. Lehet, hogy nem volt vérbeli úriember.

Egyetértünk. Nézd csak, Cicero kitanult öreg ember. De a hírre, hogy a zsarnokot most végre kizsigerelték,

megfiatalodott, tűzbe jött. Holnap korán reggel Rómába megy. Beszélni akar a szenátusban. Amnesztiát

követel... És meg akarja szervezni a polgári ellenzéket. A vidéket, a középosztályt... Sutba vágja a

könyveket és a tekercseket. Igen, még a saját kéziratait is...

Még mindig ír? Notórius! .. .

Az öregségről ír, igen... Dühösen mondta, hogy most nincs módja öregnek lenni. És azt akarja, kísérjük el Ró-

mába.

Elkísérni? Cicerót?... Ki?... - Te. Meg én.

Várj. Mondd lassabban.

Amikor megmondtam neki, hogy ide készülök hozzád, Baiaeba... Rögtön felfigyelt. Azt mondta, szakember

vagy. . .

Úgy érted... hallott Leridáról?

Ez az. Szüksége van egy megbízható katonára, aki válságos pillanatokban tud cselekedni...

A Köztársaság érdekében?... Hm, hm.

Nem, Cicero érdekében! Azt akarja, szervezzél testőrséget számára.

Mit fizet?

Meg kell beszélni a részleteket. Hajnalban találkozó Neapolisban, Jupiter temploma előtt. Már csomagoltat.

Szüksége van egy szakemberre?... Gondolkoznom kell. Tulajdonképpen mi közöd Ciceróhoz?...

Minden nagy embernek kell egy bizalmas munkatárs, aki elintézi az időszerű ügyeket. A Catilina-perben én

szereztem neki a tanúkat.

Azt mondod, visszatér az öregúr a közéletbe? És alkalmazást kínál? Éppen nekem?... Érdekes... Alapjában

mindig nagyra becsültem.

Ha közelebbről ismernéd! Most, amikor elvált Publiliától... De ez nagyon bizalmas... Talán hallottál itt a

magányban te is valamit...

Mellékesen. Csak azt, hogy elkezelte a gyámleánya vagyonát, és aztán feleségül vette a kisleányt, mert azt

hiszi akkor nem kell elszámolni a vagyonról... Szóval válna~, igaz? Jópofa az öreg! Nekem

megmondhatod!...

Öreg ember nem vén ember. De hallgatsz?...

Mint a sír. Igazad van, most nem időszerű apró emberi gyöngéket hánytorgatni. Mindenki elkövet hibákat...

Rendkívüli időket élünk. Megértéssel kell lenni... Emlékszel a levélre, amit Marcellus érdekében írt a diktá-

tornak?. . .

"Le kell győzni szenvedélyeinket..." Szép levél volt.

Tollba mondta, én írtam tisztába. "Vissza kell adni a legyőzött ellenfél méltóságát..."

Igen, emlékszem. Lehet, hogy igazad van. Cicero mindenestől mégis különb, mint a legtöbb, aki most tola-

kodik...

Örülök, hogy meggyőztelek.

Nem kellett meggyőzni. Mindig tudtam, hogy Cicero nagy ember. Mit gondolsz... mennyit kérhetek? Azt

mondják, jómódú. És most, hogy elvált az utálatos, öreg feleségétől, és elvette azt a vagyonos kisleányt...

Ne ítélj elhamarkodottan a válásról. Igaz, harmincévi házasság után kirúgta a nemes Terentiát, és feleségül

vette a fiatal Publiliát... De nem ő az egyetlen Róma történetében, aki így cselekedett. Ha meggondoljuk,

hogy Cato, az erényes, visszavette Marciát, csak azért, mert a nő időközben megörökölte Hortensius

vagyonát...

Cato, az erényes? Az uticai?... Nagy smokk.* Ismerem. Kellemetlen ember.

Kellemetlen és unalmas, mint általában az erényes emberek. De nem ő az egyetlen, aki pénzért nősült. Az öreg

Sulla ötödik felesége halála után vette el Valeriát, Pompeius többször megözvegyült, még többször elvált,

például Muciától, Antististól is... Mit akarsz, a példa ragadós! Most, amikor az új törvény értelmében a

különválást már az egyik fél kérésére is ki lehet mondani, a válás valóságos járvány Rómában... Öreg föníciai

kalmárok, vallásos zsidók könyörögnek a polgárjogért, csak hogy megszabadulhassanak a feleségüktől... Te, mi

kliensek sokat látunk. A patrónus és a kliens viszonya sokkal bizalmasabb, mint ezt az idegenek képzelik...

Minden reggel, amikor felöltöm a tógát, hogy tisztelegjek Cicerónál, úgy érzem magam, mint egy hivatalnok, aki

az államélet gépezetében tevékeny... Patríciusok és plebejusok között mi vagyunk az összekötők, a kliensek... A

szerepünk más is, több is, mint hajlongani reggel a patrónus hálószobájának küszöbén, átvenni a baksist, résen

lenni, amikor Saturnalia napján osztogatják a gazdagok a kötelező ajándékokat... Mi ismerjük a római élet titkos

szerkezetét, hozzuk és visszük házból házba a titkokat! Mi tudjuk, hogy a házasság már nem más Rómában, csak

törvényesített paráznaság... No, elég ebből. Azt kérdezed, mit fizet?... Bízd reá. Okosabb, ha a tiszteletdíjat ő

ajánlja fel.

Nagy szerencse a kiváló Cicero számára, hogy te vagy a házi bizalmasa. Minden nagy embernek szüksége

van egy megbízható ügynökre...

És szüksége van testőrre. Elvállalod?...

Még viaskodom a lelkiismeretemmel. De ami igaz, az igaz... Cicero mindig a legalitás híve volt...

Jól mondod. Nagy ember! Pontosan fizet és... Ne felejtsd el, ő volt az első, aki felismerte, hogy a diktátor

nem vérbeli államférfi...

Hamarjában nem tudom, mire gondolsz?...

A diktátor szokása volt, hogy a szenátusban, a nyilvánosság előtt, bal keze kisujjával, nőies mozdulattal

igazította gyér fürtjeit... Cicero látta ezt a nőies mozdulatot... És nem bízott benne.

Okos ember. De most, hogy ezt mondod, eszembe jut egy másik levele, amely megint csak kézről kézre

járt... És ebben a levélben kérlelte a diktátort, vigyázzon magára, mert a haza érdekében még sokáig kell

életben maradnia... Mit gondolsz, nincs itt ellentmondás?

Szó sincs róla. Ez is csak politika volt. Ne felejtsd el, a diktátort sokan hívták, amikor a Köztársaság rohadni

kezdett. Cicero is úgy fogadta, mint egy Megmentőt...

És a Megmentő átmenet nélkül börtönt csinált a Köztársaságból.

Börtönt!... Vigyázz a nagy szavakkal. Végül is, ez a börtön szellős, mutatós... A rabokat etették és szórakoz-

tatták. A nép lelkesedett...

Napidíjért.

Mint mindig. De a nép lelkesedésének van határa... Cicero azt hiszi, a római nép megunta a zsarnokot... De

egy forradalom csak akkor tör ki, amikor a nép már kevésbé fél a lázadás következményeitől, mint az

elnyomástól, amelyben él.

Azt hiszi... proskripció lesz?...

Nem lehetetlen. Minden attól függ, ki marad felül... - Brutus?...

Cicero lenézi Brutust. Húsz év van közöttük. - Octavius?...

Nehéz kérdés. Octavius gyerek még. De Cicero kedveli... Azt mondta, a fiatalok között Octavius az

egyetlen, akiről biztosan tudja, hogy soha nem árulná el. Soha nem egyezne bele, hogy őt, az öreg Cicerót,

proskribálják. * Úgy szereti, mint a fiát.

Úgy érted... Mint ahogy a diktátor szerette Brutust? - Jó alak vagy... Hát akkor... Holnap reggel?

A templom előtt.

Megmondhatom, hogy elvállalod?

Ha mindenáron akarja... És ha meg tudunk egyezni a feltételekben... Ki lesz ott?

Csak a bizalmasok. Tiro, a titkára, aztán Dionüsziosz és Szoszithusz, a felolvasók... Talán Szpinthorusz, a

másik személyi titkár, aki a bizalmas női ügyeket intézi. Kitherisznek is ő viszi az öreg üzeneteit...

A színésznőnek?... C, c, c!... Itt, a magányban nem sokat tudok Róma botrányairól... De fél füllel hallottam,

hogy ez a Kitherisz, aki már nem is fiatal és Marcus Antonius. . .

Cicero tévedett. - Octavius Żkét napig habozott, csak a harmadik napon egyezett bele", hogy Cicerót is

proskribálják és kivégezzék. Ha Rómában élsz, megtanulod, nincs a városban színésznő, kurtizán vagy

társasági hölgy, aki ne híresztelné, hogy viszonya van, volt, vagy lesz Marcus Antoniusszal. Szpinthorusz

majd bemutat Laisznak...

A híres kurtizánnak? Ne tréfálj!... A magamfajta öreg harcos már nem való ilyen társaságba...

Látom, ugrál az ádámcsutkád, kivörösödtél... És ami a korodat illeti... Varinus sokkal öregebb, mégis

magával hozta Laiszt, ezt a híres ringyót, amikor ma délben iderohant, Baiaeba. Fel a fejjel, öreg harcos!

Visszatérsz a nagyvilágba! Asclepo, Cicero orvosa, majd kitanít és ellát főzetekkel, amelyek visszaadják

ifjúságodat. Cicerót megirigyelhetik a mai fiatalok... Megegyeztünk?

Még soha nem volt dolgom íróval...

Cicero tudja ezt. Éppen ezért kéri, hogy vállald el a testőrséget. Azt mondja, nem szívesen bízná az életét

olyan emberre, aki ért az irodalomhoz. Csak a szakemberekben bízik. És te akkor, Leridában...

Ne is említsd. Csekélység volt. Szóra sem érdemes. - Szerény vagy.

Csak római.

Tetőtől talpig. Vale!...

TIZENEGYKOR

...mert Jupiterre mondom, polgártárs, rendkívüli időben nem az számít, ki, mikor és mennyit gyilkolt. Csak az

számít, ki, mikor és mennyit keresett!... A gyilkosságokat elfelejtik az emberek. Ügyvédi gyakorlatom

tapasztalatából tudom, nem nehéz meggyőzni a bírákat arról, hogy a vádl~tt önzetlenül, nemes célok érdekében

gyilkolt. De nagyon nehéz meggyőzni a bírákat arról, hogy valaki önzetlenül, nemes célok érdekében

gazdagodott meg. A vádlott hivatkozhat arra, hogy kényszerítették a gyilkosságra... De soha senkit nem lehet

arra kényszeríteni, hogy sok pénzt keressen. És ezt nem bocsátják meg az emberek. Néhány órája érkeztem csak

Baiaeba. Még nem volt időm kicsomagolni. Éppen csak megfürödtem... de mondhatom, polgártárs, minden, amit

az elmúlt órákban tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy Puteolanum meleg fürdői sem tudják leáztatni Róma

polgárairól a szennyet, ami az elmúlt években reájuk tapadt. Mert a pillanatban, amikor híre ment, hogy

megölték a diktátort, sorba állottak római irodám oszlopcsarnokában a kliensek. A szenátus kiürült, az utcákon

tanácstalanul ténfergett a riadt birkanyáj, a nép... de ügyvédbojtárjaim, a fürge jurátusok már sorszámot

osztogattak, mert tolongtak az ügyfelek, akik lóhalálában felkerestek, hogy vélt vagy valóságos vádak ellen vé-

delmet kérjenek. Hírességek és kiválóságok, akik tegnap még könyökig vájkáltak a hatalomban és a húsos fazék-

ban, ma egyszeriben könyörögtek, hogy vállaljam el az ügyüket, legyek a védőügyvédjük... Még nem száradt

meg a vér a szenátus márványpadlóján, de már akadtak, akik megbíztak ügyeik képviseletével, ma, amikor még

nem is volt biztos, hogy vádat emelnek egyik vagy másik ellen... A zsarnokságban valahogy mindenki elkoszoso-

dik, egyszerűen azért, mert ott van. A szenny, ami ezekben az években felgyűlt Rómában, nemcsak a hivatalokat

mocskolta be, hanem az utcát, a magánlakásokat, azokat is, akik személyesen nem loptak, nem is kegyetlenked-

tek... és mégis, most itt állunk, mi, kortársak, és valahogy mindenki koszos. Azt kívánod, polgártárs, vállaljam el

az ügyedet? Még el sem kezdődtek az igazoltatások, de te már védőügyvédet akarsz? Jó orrod van. De hidd el,

nem te vagy az egyetlen ma éjjel Baiaeban, aki ilyen óvatos és előrelátó. Igazában mit akarsz? Mit védjek meg,

az életed, a becsületed vagy a pénzed?... Római vagy, látom... Nem félted az életed, legyintsz, amikor a

becs~'rletet kérik számon... De a pénzed! Lám, felcsillant a szemed. Örülök, hogy legalább őszinte vagy.

Kevesen vannak, akik olyanok, mint te, és rögtön, az első kérdésre bevallják, hogy a pénz fontosabb számukra,

mint a becsület, igen, fontosabb, mint az élet. Róma polgárai rendkívüli emberek. Nagy nép ez!...

Jogrendszerünk tökéletes. Az enyém-tied, aztán az örökösödés, az emberi-üzleti és a családi vonatkozások

bonyolult összefüggéseit semmiféle vajákos, keleti civilizáció kánonjai nem szabályozzák olyan logikusan, mint

a mi jogrendszerünk, a római jog... Ezért most, amikor a zsarnokot kiterítik, a korszakot, amely lezárult, én, a

jogász, a mi nagy jogrendszerünk szellemében abból a szempontból vizsgálom: Cui prodest?... Igazában kinek

volt érdeke mindaz, ami történt?... Sulla halála után a római nép titkos örömmel látta az arisztokrácia megalázá-

sát. A zsarnok azt hirdette, hogy korlátozza a gazdagok pazarlását... de mi történt a valóságban? A törvényekre

fütyültek az újgazdagok. A pazarlás, a cinikus sápszedés és vesztegetés soha nem volt olyan szemérmetlen

Rómában, mint ebben a korszakban, amikor a nép nevében történt minden gyalázatosság. A gazdagok a nép

nevében tömték a zsebüket, és a zsarnok kitartottjai a nép nevében élősködtek. És most, amikor már nem lehet a

zsarnok tógájával letakarni minden bitangságot, megszólalnak az élősdiek, és meghirdetik a szabadságot... Ej,

barátom! A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen nagy ára van. Ez az ár, a szabadság ára, olyan magas,

hogy csak kevesen hajlandók megfizetni. És mindenki egyedül döntheti csak el, hajlandó-e ezt a félelmesen nagy

árat megfizetni... Én, a jogász, nem tudok szigorúan és summásan ítélni azok felett, akik egy zsarnokságban

lapulnak, megalkusznak, hallgatnak... Az élet tele van nyomorúsággal és megalkuvással. És névtelen, kis

emberek millióitól nem lehet követelni, hogy hősök legyenek, feláldozzák a szabadságért a családjuk

biztonságát, a mindennapi kenyeret vagy éppen az életüket... Nem tudok ítélni egy társadalom felett, amely a

zsarnokságban elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az ember. De azt megmondhatom, hogy mind az

utálatosságok között, amit ebben a korszakban megéltem, amit a rostrumról* láttam, nem azokra haragudtam,

akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadságuk árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon,

hogy nem voltak szabadok. Ezek a politikusok, írók, akik most szemforgatva a szabadságról beszélnek... Hol

voltak ezek, amikor az erőszak sápot osztogatott? Melyik, mikor utasított vissza egy kitüntetést, egy álláskőt, egy

díjacskát, egy lakáskőt, egy kis finom potya kivételezettséget?... A zsarnokságot lehet fogcsikorgatva elviselni.

Lehet belefásulni. Lehet vállat vonni és azt mondani, az istenek sem tudnak ezen a földön rendet csinálni,

hogyan csináljon hát rendet a kis ember, a névtelen?... De elfogadni a baksist attól, akit megvetünk, és közben

pusmogva úgy tenni, mintha a szabadság érdekében tollasodnánk... Nem, barátom, ezeket a realistákat én, a

római jogász, nem tudom felmenteni! Elég a legendákból!... Én, a jogász, megvetem azokat, akik elhitetik a

néppel, hogy most már minden jog az övé és dagadtra híznak a jogtalanságban, amelynek minden fölét

lekanalazzák... Nincs komiszabb szemfényvesztés, mint amit a plebejusok művelnek, amikor a hatalom kerítői

lesznek. Ez a veszedelmes fajzat, ez a zsákmányéhes, szerepszomjas népség, ez az okádék, a plebejus!... Soha

nem vállalja a hatalom felelősségét! Nem áll ki, nincs arca... Csak éppen ott lapul a hatalom árnyékában, súg és

sziszeg és rágalmaz eleveneket és holtakat. És tömi a zsebét. Förtelmes népség. Elismerem, az arisztokraták is

sokat loptak. De legalább nyíltan és szuverénül loptak... Sulla cinkosai soha nem bizonygatták, hogy a nép

érdekében lopnak. De a diktátor plebejus-cinkosai mindig azt szajkózták, hogy a nép, a római nép érdekében

harácsolnak. És a diktátor, a koncból odalökött ízes falatokat a cimboráinak, támogatta a kegyenceit és a fórum

szemét népét, a lézengő politikusokat... Mindenkit megvett, aki megvásárolható volt Rómában... és ilyen vacak

emberi áru mindig fölösen akadt. De a végén mindig csak a kacatot vette, a selejtet, a szemetjét. És a nép

aljának, a politika kitartottjainak cinikusan azt mondotta, várjanak egy új polgárháborúra, akkor majd ők is

konchoz jutnak! Hát ő nem várt, a diktátor! Megcsinálta idejében a maga polgárháborúját! Nagy ember,

morogják most egyesek, nagy ember volt!... Polgártárs, itt a pillanat, amikor el kell számolni. Miben volt

nagy?... A hullákról nem lehet elszámolni, mert azokat senki nem tartja számon. Sulla egyetlen napon ötszáz

embert öletett meg, ki beszél még erről?... De az aranyak, polgártárs, az aranyakról el kell számolni. Én

megértem, hogy bölcs óvatossággal jogi védelem után sandítsz, már most, jó előre... most, amikor még langyos a

pompás hulla. Meglátod, nem akad senki, aki számon kéri emlékén a besúgóit, akiket sorjában megöletett! Az

ellenfeleit sem keresik, akiket kezdeti udvariassági és nagylelkűségi komédiák után csendesen és következetesen

eltett láb alól. Mert a triumfusok után mindig megparancsolta, hogy a külföldi hercegeket, akiket láncon vittek

előtte a menetben, az ünnepség után visszavigyék a börtönbe és megfojtsák. Ebben nincs semmi, elismerem.

Rómában tisztes hagyomány az ilyesmi... De a diktátor ebben is szeszélyes volt és kegyetlen, mint az

egyiptomiak, mint a babája, a festett körmű és lilára mázolt szemhéjú némber, aki most szorul és lapul valahol

Rómában... A diktátor az egyiptomiaktól tanulta el az alattomos, számító kegyetlenséget. Ahogy például

Vercingetorixot megölette... mi? Erről sem hallottál? Kevesen tudják, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jut

ez a szerencsétlen, barbár törzsfőnök, akiben volt egyféle emberi méltóság, hiszen, amikor Alesiában megadta

magát, szelíd volt, bizalommal ült le a dill~tátor lábához, letette a fegyvereit, így ült és nézelődött, csendesen...

Az unokaöcsém ott volt Galliában, látta... és a zsarnok hat éven át láncon tartotta ezt a fogoly herceget... Aztán

kéz alatt, ötletszerűen megölette. Az ilyesmit mindig titokban csinálta... hol itt a nagyság? De fitogtatta, hogy

nagylelkű és emberséges, mert a pribékjei és sintérei parancsot kaptak a palotából, hogy gyorsan és zsinórral

fojtsák meg az áldozatokat, nem kézzel, lassan, ahogy Sulla parancsolta, aki Hispániából hozatott hóhérokat,

mert ezek híresen ügyesek a lassú kézi fojtogatás művészetében... A diktátor mindig sokat adott arra, hogy őrizze

a látszatot, az emberiesség hírét... De én emlékezem a szerencsétlen alakra, akit a diktátor felbérelt, hogy

elhitessen a szenátussal valamilyen buta összeesküvési mesét... Hivatalból kirendelt védő voltam! Pompeius

idejében történt ez, a triumvirátus kezdeti idejében... A szép terv nem sikerült, a nyavalyás összevissza dadogott

a szenátusi vizsgálóbizottság előtt, senki nem hitte el a mesét, hogy valóságosan összeesküvés készül Pompeius

ellen... És a diktátor intézkedett, hogy a szánalmas színjáték után vigyék ezt az alakot a pincébe és öljék meg a

bérencet méreggel. Ítéletre nem került sor... És én, a hivatalból kirendelt védő, nem kaptam semmit. Hol itt a

nagyság? Mindig fitogtatta, hogy alapjában jószívű, gondoskodott róla, hogy híre keljen a fórumon és a

korcsmákban, milyen apaian nagylelkű, például Philemont, a titkárát, aki meg akarta mérgezni, kínzás nélkül

végeztette ki, és ezt dobra verte, mintha az isteneknek hozott volna valamilyen nagy áldozatot. Jó alak volt. Így

van ez, polgártárs. Most sok szó esik majd arról, hogy ő csinálta a Birodalmat, meg ez, meg az... De én

megmondom neked, mi volt az igazi értelme mindennek, ami történt. Ennek az embernek, a diktátornak, soha

nem volt pénze. Tisztességes munkával soha nem tudott pénzt szerezni, hát kénytelen volt történelmet csinálni...

Ez mindig gyanús. Rómában már mindenki elkanászkodott, egy megbízható, jóravaló vízvezeték-szerelőt nem

lehet találni. De államfő mindig akad... Aztán politikus és diplomata... Szóval emberek, akik nem tudnak egy

lovat megpatkolni, egy házat felépíteni, egy beteget meggyógyítani... de mindig ajánlkoznak, hogy felépítik a

hazát, meggyógyítják a nemzetet... Ez a fajta ember mindig, dögivel akad Rómában. Séta közben beléjük

botlunk, mi, többiek, akik csak házat építeni, lovat patkolni, jogot védeni, embert gyógyítani tudunk... De ezek

fölényesen néznek reánk, mert ők történelmet csinálnak... Jó lenne tudni végre, igazában mi az a történelem?...

Így volt ez, amikor Sulla meghalt. A diktátor akkor még tejfeles szájú fiatal ember volt, de már ezerháromszáz

talentum adóssággal kezdte a közpályát. A fórumra nem mehetett ki, mert a hitelezők utánafutottak, hogy

fizessen... De nem tudott fizetni és ezért inkább megvárta, amíg megszavazzák neki az első triumfust. Elefánton

ment a fórumra... És akkor a hitelezők már üthették bottal a nyomát, mert készpénz helyett a triumfussal fizetett.

Jó pofák ezek, akik mindig a történelemre bízzák, hogy fizessen helyettük. Mit bámulsz?... Apai ősei hivatal-

nokok voltak, és a családnak nem volt soha egy fölösleges sesterciusa sem. De nagy lábon éltek, rázták a

rongyot, a flancnak nem volt határa... Fiatalon, húsz év előtt, megválasztatta magát Legfőbb Főpapnak,

beköltözött a főpapi palotába, a nemzet berendezte a palotát minden kényelemmel és ott tanyázott haláláig,

potyán... Az ilyesmi megy egy ideig, de egy napon aztán valahogy mégis fizetni kell... Mondhatnak, amit

akarnak, Sulla és az arisztokraták sokat raboltak, de legalább kemény üzletemberek voltak, akik tisztelték a

pénzt, nem hamisították az aranyakat, nem lopták ki az érmékből a nemesfémet... De ez az istenfa, a diktátor,

nemcsak rabolta a közpénzeket, mint társai, a triumvirek, hanem még a pénzből is kilopta az értéket, rézzel

vizezte az aranyat... Nagy ember volt?... Soha nem értettem, miért mondják, hogy nagy? Hosszú, talán... De

nagy?... Mindig, mindent csak azért csinált, hogy pénzhez jusson. Közben adta a nagyvilágit, a bölcset, aki a

görögöket olvassa... Hát igen, fennhangon a görögöket olvasta, de közben, csendesen, latinul számolt.

Közpályája egész ideje alatt reszketett attól, hogy el kell számolni a szabálytalanságokról, amelyeket első

konzulsága idejében elkövetett... Es már fiatalon gyilkolt. Minden reggel azzal kezdte a napot, hogy tüntetően a

görög sztoikusokat olvasta. Minden este azzal a tudattal feküdt le, hogy egész nap gyilkolt. Igaz, kínzás nélkül

gyilkolt. Most rebesgetik, milyen lágyszívű volt, hiszen már fiatal korában, amikor keresztre feszítette a

kalózokat ott a szigeten, elébb irgalmasan átvágatta a bitangok nyakát... Igen jószívű gyilkos volt. De ami

fontosabb, hogy soha nem volt pénze. Amikor, fiatal korában, végre kapott egy nyavalyás vidéki prokonzulságot

Galliában, alig tudott elutazni a hitelezői elől Rómából... Egyik kliensem, Marcus Bibulus, az edil...* ez a kiváló

férfiú mais nyögi, hogy a zsarnok, aki ediltársa volt abban az időben, a vadállatjátékokat az ő jótállására

rendezte... Mi? Éppen erről van szó? A vadállatokról?... Nem értem! Beszélj világosan!... Állatkereskedő

vagy?... Te voltál a diktátor udvari vadállatszállítója?... És?... Félsz, hogy most el kell számolni? Az utódok

átvizsgálják a kincstári archívumokban a nyugtákat?... Aha! Hohó!... Félelmed nem alaptalan, polgártárs. Azt

hiszed, most megkérdik, ki fizette a nevetséges pazarlást?... Mi, a buta nép, polgártárs, mi fizettük a számlát. A

zsarnok adórendszere elvéreztetett minden tisztességes embert Rómában, ez az igazság! Azt hiszed, máról

holnapra elfelejtik az emberek, hogy a diktátor megadóztatta a cimetet,** a mirrhát, a borsot és a gyömbért?...

Az elefántcsontot! Megadóztatta a nyersselymet, még az ébenfát is! Igen, még az eunuchok után is vámot kellett

fizetni a kincstárba, minden importált eunuch után fejvámot fizettünk, ki hallott ilyet?... Es kérdem, polgártárs,

kitárt karral kérdem, hová ment ez a sok pénz?... A diktátor zsebébe és onnan továbbcsorgott a te zsebedbe, a

kegyencek és a házi szállítók zsebébe, akik a pazarláshoz a sok vacakot szállították. Gyilkolt, igaz, gyilkolt... ez

még hagyján. Mindenki gyilkol... De a tetejében adót is szedett!... Ezt nem bocsátja meg Róma!... Hebegsz,

hápogsz, mi? Okod van reá. Mert bíztatok benne, hogy a diktátor elnézi a gazdagoknak az adócsalásokat!

Ismerte a csürhét, amely a kegyét kereste, tudta, hogy ti, a kivételezettek, mindent feláldoztok, a

közszabadságokat is, ha nem kell lemondani a szajréról!... De mi, a nép, forgalmi adót fizettünk még az

élelmiszerek után is! Feltalálta az örökösödési adót! Ezt nem bocsátja meg az utókor! Hová jutott Róma!... A

kisparasztok megint gyilkolják az újszülötteket, mindenfelé a Birodalomban... ez a régi népszokás újra divatos, a

nép úgy érzi, nem lehet eléggé menekülni, okosabb, ha a gyerekek nem jutnak az adóellenőrök és a végrehajtók

kezére, hiszen halálra kínoznak mindenkit, aki él. Hallgatsz, mi?... Rosszul alszol, fája veséd, ha arra gondolsz,

hogy jelentkeznek szemtanúk, akik bizonyítani tudják, hogy a nagy ünnepeken és a parádékon nem volt annyi

elefánt és oroszlán a menetben, mint ahogy számláztad?... Ej, ej! Könnyíts a lelkeden. Ráérek, beszélj

nyugodtan. Varinus csak éjfél utánra vár... igen, estély van nála. Hogyne, engem is meghívott! Nagy

elhatározások készülnek ma éjjel, barátom. Végre mi következünk sorra, Róma hű fiai, a törzsökös polgárság. A

potyázó társutasok ideje lejárt... No, beszélj csak. He?... A galliai triumfusra vonatkozó kincstári számlákat

szeretnéd eltüntetni az archívumokból?... No, csakhogy kinyögted. Mondj el mindent. Mi ez? A számlák

másolatai?... Mutasd. Közelebb a fáklyát! Igy!... Húsz elefánt a menet elején! Nem sok ez?... Miért rágod a

szájad? Nézz a szemembe! Az elefánt és az oroszlán végül is hagyomány, a hivatalos pompához tartoznak. Az

'elefánt a díszmenetben soha nem pazarlás, jegyezd meg! Az elefántnak még nevelésügyi jelentősége is van, hi-

szen a pun háborúban Róma legionáriusai csak azért nem ijedtek meg Hannibál elefántjaitól, mert látták elébb

ezeket a szörnyeket a római díszmenetekben... Most bá

mulsz, mi? Ne félj, amíg Gaiust látod! Van itt érv és agyafúrt tanács, a koponyámban és a tunikám zsebében... de

persze hely is akad bőven a sesterciusok számára, amelyekkel megfizeted a tanácsaim!... Tovább, tovább.

Medve, bika, vadszamár... Ez már kényesebb tétel. Négy királytigris, hagyján. De mit látok?... "Kétszáz ritka

északi, keleti és déli vadállat!"... Homályos, barátom, homályos! És semmi részletezés, csak így summásan,

kétszáz dög. Elszámolni, polgártárs, elszámolni. Azt mondod, zebrák... Nem rossz. Mennyi? Harminc? Én már

idős ember vagyok, de meg kell mondanom, soha életemben nem láttam Rómában zebrát. Milyen az?...

Csíkos?... Különös. Attól tartok, a zebrákkal baj lesz. Hát, polgártárs... Most egyelőre csak annyit mondhatok, az

ügyed nem egyszerű per. Nem lesz könnyű tisztára mosnia zsarnokság kapzsi és tisztességtelen sápszedőit... De

megkísérlem. Ne hálálkodj. A mesterségem kötelez... Ne reszkess. Szerencséd van, hogy hozzám jöttél.

Izgalmad érthető... Végre is, egy zsarnok megöletése után a bűntársak mindig vacognak. Az egyik fél, hogy

valami kiderül. A másik attól tart, hogy nem kap az elhagyott javakból eleget! Mi? Antonius?... Ismerem-e?...

Mit képzelsz, kivel beszélsz? Antonius ügyfelem és jó barátom... Mindig ismerem azokat, akik a hatalom

libasorában következnek... Nem akarok jósolni, de nem tévedek, ha azt mondom, hogy a temetés után a daliás

Antoniust első útja a kincstárba vezeti, és ha maradt még valami, amit zárolni lehet, elhiheted, Antonius lesz az

első, aki ráteszi kezét az elhagyott javakra, mert mondhatsz, amit akarsz, ő is vérbeli római. Lovakat akarsz

eladni neki? Kétszáz szicíliai és kappadóciai lovat?... Szóljak Antoniusnak a lovak miatt? Még a temetés előtt?...

A történelemnek ebben a váltó pillanatában lókupecséggel foglalkozol?... Tehetséges ember vagy, polgártárs.

Fiatalok a lovak? Mind kétéves? Fele kanca, fele mén?... Hm, hm. Várj, gondolkozom. Erről a lóüzletről lehet

szó, de fele-fele, érted? Egy arannyal sem kevesebb!... A kezed! Elég, egy szót sem többet. És ne félj. Amíg a

szenátorok Rómában jobban szeretik a fürdőiket, a kéjházaikat és a színházat, mint a Köztársaságot, ebben a

városban mindent el lehet intézni. Görbe világ ez, amit a megboldogult reánk hagyott... A családi élet alján ott

lapul a bűn, mint a tetű a var alatt. A fiúk jampecek, az apáknak nincs tekintélyük és a nők!... Eh, barátom, a

római nők?... Féltik a szépségüket a szüléstől! Jobb körökben a legtöbb házasság gyermektelen, a szüle-

tésszabályozás divat!... És az eljegyzési gyűrű!... Ez a szép jelkép hová aljasodott! Gyönyörű szokás volt,

elérzékenyülök, ha a pillanatra gondolok, amikor csodálatos Emíliám gyűrűsujjára húztam az etruszk

aranygyűrűt... Aulus Gellius meséli, hogy a görög orvosok boncolás közben találtak egy ideget, amely a

gyűrűsujjtól egyenesen a szívhez vezet... bocsáss meg, elérzékenyültem. Semmi, már elmúlt. Hát ez az ideg,

mely a gyűrűsujjnál kezdődik, most már a római nők testében nem a szívhez, hanem egészen máshová vezet... de

nem akarok frivol lenni!... Házasság, házassági jog... elfacsarodik a szívem, ha erre gondolok. Most, amikor

egyéves egyszerű együttlakás már törvényesíti a férfiak és nők kapcsolatait... ki beszél itt még házasságról?

Érthető, hogy az apának joga van megölni vagy eladni rabszolgaságba a gyermeket, aki ilyen útféli, szedett-

vedett kapcsolatból születik... Az édes majorannával ékesített menyasszonyi koszorú, a mirtusz és a narancsvirág

szép jelképei a római ara fején, mindez már nevetség!... Bízzál bennem! Ebben a gonosz világban még a

magadfajta sötét gazemberek is ép bőrrel ússzák meg az igazoltatásokat. Hagyd itt az állatszámlák másolatait. Es

az előcsarnokban fizesd ki a titkáromnak az előleget. Kétszáz arany... egy szót sem akarok hallani! Ne felejtsd el,

hogy történelmi időkben mindennek felmegy az ára, az igazságnak is... De ügyelj, barátocskám, hogy az

aranyaknak teljes súlyuk legyen, mert a közerkölcsök lesüllyedtek, a pénzverők már a pénzverdében hamisítják

az érméket. Felülmúlhatatlan hitvesem, Emília, tavaly nyáron kapott ajándékba egy nyakláncot a diktátortól...

igen, a feddhetetlen női erény még az ilyen erkölcstelen dúvadat is tiszteletadásra késztette, mint amilyen a

zsarnok volt... Fulvius szállította az ékszert, a vén csaló, a szomszédom itt Baiaeban... A nyaklánc aranyból,

lapislazuliból, ametisztből és virág formájú zománcból készült... de tudod, mit találtak a szakértők, amikor

megvizsgáltattam a nyakláncot? A belseje réz volt!... Csak a külzet volt arany!... Ilyen züllött világ ez! Émelyeg

a bendőm, ha erre gondolok. No, majd Servilius a körmödre néz. Erre, jobbra. A halhatatlan istenek kísérjenek

utadon. És holnap este, a temetés után, keress fel Rómában, az irodámban. Akkor már tudok valamit a lovakról...

Hé! Servilius... Van itt még valaki? A papok, akik Jupiter templomában őrzik az egyházi kincseket?... És?... Mi

történt?... Eltűntek a kincsek?... Értem. Küldd be őket.

ÉJJEL, ÉJFÉLKOR

A jeges szél az éjféli sötéttel érkezett. Az újhold késett. A táj úgy tűnt el az éjszakában, mint ha fekete

körfüggönyt aggattak volna a szigetek köré. A sötétség tapintható volt, anyagszerű. A jégízű szél lobogtatta,

lengette a sötétség fekete lepleit. A csend ájult volt, mintha a táj eszméletét vesztette volna. A tenger dagályának

lomha és eszelősen következetes hullámcsapása messziről morgott, mint mikor egy fenevad álmodik a sötétben.

Lollia a kis szobában ült, melynek nádfüggönyös ajtaján át az átrium utcai bejáratát lehetett figyelni. A szoba

vörös vályogból rakott falában, egy mélyedésben könyvtekercsek sorakoztak a polcokon. Egy tekercset kezében

tartott, de nem olvasott. A parazsas kosár vörhenyes fényét nézte. Aheverőn feküdt, hosszú, fehér kezét néha

fázós mozdulattal kinyújtotta a parázs felé.

Most megérezte, hogy férje belépett a szobába. A lépéseket nem hallotta, a mozdulatok neszét sem. De szima-

tolt, tágult orrcimpával, mint a szuka a sötétben. Egy kéz átnyúlt a vállán és kivette kezéből a könyvet.

A tömzsi, rövid ujjas kéz - melynek minden mozdulatát úgy ismerte, mint a sajátját - magasba emelte,

szétbontotta a tekercset. A férfi - köszöntés helyett - ezt mondotta:

Kértelek, hogy távollétemben ne olvass verseket.

A nő figyelt - nemcsak szemével, hanem egész testével figyelt, mozdulatlanul. A férfi a könyvespolc felé fordult,

fejét csóválta, elhelyezte a könyvet a polc szögletében.

Pitholaus - morogta megvetően.

A zugíró, aki gyalázkodó bökversekkel hajhászta az elégedetlenek között népszerűségét, néhány hónap előtt még

gyakori vendég volt a házban. Lollia óvatosan fordult a férfi felé. Nem értette nyugalmát, Gabinus szétvetett

lábbal nyugodtan állott a könyvespolc előtt - úti tunikája egyik lebenyét átcsapta a vállán -, és rendezgette a

könyveket. Így mondta, a vállán át és mintha ez lenne a legfontosabb:

Hihetetlen, hová süllyedt az irodalom. Pitholaus, ez a mocskos szájú kölyök, akinek elhiszik, hogy költő,

mert rigmusban mond aljasságokat.

Újabb tekercset vett le a polcról, nézegette, fejét csóvál

ta: Aulus Caecine! - és gúnyosan fintorgott. - A diktátor ennek is megbocsátott. Aljasabb röpirat még nem

jelent meg Rómában!

Padlóra dobta a füzetet. Két karral nyújtózott. Derűsen mondta:

~ A föníciai nép feltalálta az isteneket, a pénzt, a hajózást és a betűjeles írást... Mit gondolsz, kis madár, jót cse-

lekedtek? A pénz és a hajózás hasznos... De az istenek szeszélyesek, nem lehet reájuk bízni a sorsot. És az írás

több kárt okoz, mint hasznot.

Megfordult, vigyorgott. Az asszony most hangtalanul lekúszott a heverőről. Egyetlen mozdulattal - mintha úszna

vagy repülne - a férfihoz sietett, két karral átölelte nyakát.

Az ölelés szótlan volt, inkább viaskodás, mint szeretkezés. A padlóra estek, a márvány padozatra. Aztán sokáig

feküdtek egymás mellett, mozdulatlanul és szótlanul. Csak a parazsas kosár alattomos fénye világította meg az

arcokat. Elsőbben az asszony tért magához. Megigazította ruháját, felült. Két kézzel érintette a férfi szakállas

arcát.

Mondd el - lehelte.

A férfi - fektében, a padlón - felkönyökölt. Halkan beszéltek a sötétben, ahogy megszokták, olyan bizalmasság-

gal, cinkosi tolvajnyelven, melynek érzéki titokzatosságát már nem lehetett fokozni.

Szavakat súgtak egymásnak, a gúny és a szenvedély szavait, aztán gügyögő és dörmögő bizalmasságokat, me-

lyeket senki más nem értett, csak ők ketten. Inkább csak hangokkal, nyögéssel, apró sikolyokkal beszéltek, mint

az izgatott állatok. A férfi nagy, érdes tenyerével néha betapasztotta az asszony puha, szagos száját. Aztán

tréfásan ütötték egymást és nevettek, kiabáltak; a nő apró öklével verte a férfi halántékát, mellét.

Mondd el - kiabálta magánkívül.

De rögtön megijedt. És egyszeriben kijózanodott. Huszonnégy órája - amikor a férfi elhagyta, hogy Rómába

menjen, találkozzon a merénylőkkel és segítsen megölni a diktátort - a várakozás lúdbőrző, didergő kábulatában

élt. Délután hallotta a hírt, hogy a merénylet sikerült. De részleteket nem tudott senki! Mi történt az

összeesküvőkkel? Mi a helyzet Rómában?... Cselédek, őgyelgő, riadt emberek szaladgáltak fel és alá Baiaeban,

szajkózták a rémhíreket, sápadtan, hebegve kapkodták egymás szájából a vészes szavakat.

Este Lollia aludni küldte háznépét. Felöltözött, testét olajjal és illattal kente be. Keleti selyembe öltözött és

lilaszínre festette keze és lába körmeit. Leült a kis szobában, az átrium szélén, így várta férjét a sötétben.

Verseket akart olvasni, de nem hallott ki mást a versek üteméből, csak szíve dobogását. Így telt az idő éjfélig,

amikor Gabinus végre megérkezett.

Lollia a tüzet nézte. Hét hónapja... nem, nyolc hónapja múlott, hogy utolszor látta a diktátort. Gabinus akkor is

Rómában volt, hivatalos úton. A diktátor éjjel hívatta Lolliát; az eunuch jött érette, Gorgonius. Ezt a selyemruhát

öltötte fel, mint ma éjjel. És ugyanezt az édes, fűszeres illatszert használta.

Most, amíg a férjét várta, felidézte az utolsó éjszaka minden emlékét. Hajnalig voltak együtt, az erkélyes szobá-

ban, Bauliban - a teremben, ahol a diktátor nyári könyvtárát őrizte, az egyiptomi szobrokat, a spanyol

hangszereket. A nagy szoba oszlopos bejáratán át a tengert és az Epomeo bércét lehetett látni.

Az utolsó találkozás részletei most szikrát vetettek eszméletében. Idegesen számolt. Nyolc hónapja - amikor

utolszor szeretkezett a diktátorral - forró júliusi éjszaka volt. Hajnal felé a testes, kopasz férfi rohamot kapott: le-

esett a heverőről, hörgött, vonaglott, nyál csurgott a szája szélén. Egy szolga az orvosért rohant. A beteg, amikor

magához tért, intett az asszonynak, siessen, tűnjön el.

Lollia most emlékezett a férfi arcára: szétvetett karral feküdt a márvány padlón, testét csavarta a szent görcs,

szeme fénye megtört.

Aztán nem látta többé.

A gyűrűt nézte, az opálköves gyűrűt, melyet mutatóujján viselt. Déltájban hozta a gyűrűt az eunuch: egy teker-

cset is hozott, Catullus új verseit és szárított déli gyümölcsöt, ezüst dobozban. Ettől a szolgától hallotta, hogy a

diktátor a roham után megnyugodott és korán reggel visszautazott Rómába.

Lollia és a férje a telet itt töltötték, Baiaeban. Gabinus akarta így. Titkolódzott, nem mondotta, miért. Tél

derekán az asszony gyanítani kezdette, hogy a férjének titka van. Elsőbben azt hitte, kaland, múló, érzelmes

közjáték nyugtalanítja a férfit. Ritkán beszélgettek: legtöbbször csak a testükkel szóltak egymáshoz. A házasélet

megszokása sem lazította a két test szerelmi bizalmasságát: testi kapcsolatuk eleven maradt, nyers, csaknem

állati. Lollia tudta, hogy a férje ágyasokat tart Rómában. Valószínű volt, hogy a férfi is tud a múló kalandokról,

amelyek Baiae lucskosan érzéki világában mindennaposak voltak, az édes és aljas titkokról, amelyek a fürdőző

kéjencek és udvaroncok társaságában a gáláns ünnepi játékok szertartásos előírásai szerint fontak be hínárjukkal

mindenkit. Hallott Gabinus arról, hogy a diktátor háromszor hívatta Lolliát - mindig éjjel, amikor a férj hivatalos

úton, távol volt... Gabinus hallgatott. Az asszony csak annyit értett a férje viselkedéséből, hogy titok van kettejük

között.

Nyolc éve voltak házasok. Néha úgy érezte, a diktátor ajándékba adta őt is Gabinusnak - mint az állást, a körzeti

templomok gazdasági felügyeletét. A diktátor kegyencnőinek névsora nyilvános volt, minden kerítőnő száján

forgott a nevük. Ez szégyen is volt, dicsőség is... Tudta a férje, hogy ő is egy a kiválasztottak között, akit nyáron

néha felrendeltek a palotába?...

Gabinus hallgatott, de a nő szorongva gyanította, hogy férje - ez a sötét, szenvedélyes ember - mindent tud. Néha

úgy rémlett, hallgat, de a kegyenc fogcsikorgató megalázottságával hallgat, a kitartott és megfizetett alkalmazott

tehetetlen dühével. Tél derekán aztán egyszerre megértette, hogy Gabinus másról hallgat.

A váratlan látogatók, névtelen futárok sorjában érkeztek, legtöbbször éjjel. Leveleket hoztak, melyeket a férfi

rögtön elégetett. Emberek, akik álnéven jelentették be magukat, besurranó tolvajok módjára érkeztek, de aztán

ott maradtak vacsorára, csak hajnalban mentek odébb. Az ablakpárkányon néha vályogtéglába rótt, kevés szavú

izenetek hevertek. Egy reggel házkutatás volt a szomszédban: a titkosrendőrség megrohanta az öreg, szélütött

Quintus Lentulus házát. Az öreg agyalágyult dadogott, rémülten tagadott. A rendőrkopók végül üres kézzel

mentek el.

Gabinus úgy viselkedett, mint aki nyugodt: gúnyos volt, fölényes. De az asszony egy domesztikált háziállat

szimatávalfigyelte a férfit. És megértette, hogy a fölényesen magabiztos Gabinus fél valamitől.

Két nap előtt, éjszaka, megtudta, mitől fél... Éjfél után arra ébredt, hogy férje a szoba közepén áll, önkívületben

morog és hörög, hadonászik, mint az ittas. Soha nem látta még részegen a férjét. A tántorgó alak félelmes volt a

fehérsárga holdfényben. Az asszony felült az ágyban, felsikoltott. De a férfi nem hallotta a sikolyt. Tíz körmével

tépte mellén a hálóruhát, ököllel verte szíve táját. Az asszony meztelen talpakon, dideregve sietett hozzá a hideg

márványpadlón. De későn érkezett, nem tudta idejében karjai közé fogni az elzuhanó, ájult férfitestet. Gabinus a

padlóra esett, fetrengett, érthetetlen iszonyatban vinnyogott. Fogsorát összeverte, száján hab türemlett.

A férfi fölé hajolt és megszagolta száját. Nem érzett borszagot. Akkor Lollia megértette, hogy a diktátort meg

akarják ölni, és férje részes az összeesküvésben.

Gabinus, amikor magához tért, sötéten, komoran lihegett. Visszamentek az ágyba, átölelték egymást, dideregtek.

Hajnal felé a férje unszolás nélkül - mint aki elfáradt egy hosszú, néma párviadalban és megadja magát - el-

mondott mindent.

A jelszót március idusára várták. Húszan már felesküdtek; Brutus még nem adott kezet, de nem is tiltakozott. Ci-

ceróban nem bíztak. Egyesek - Casca is, aki elvállalta, hogy az elsők között lesz, amikor cselekedni kell - úgy

vélekedtek, egyidejűleg végezni kell Antoniusszal is. De az idősebbek lehurrogták ezt a tervet. Lassan, sorjában,

mondták.

Amíg a férfi beszélt, Lollia csukott szemmel egy másik hangot hallott. A célba vett áldozat hangját vélte hallani,

arekedt, mindig gúnyosan fölényes, közömbös hangot. Számolgatta, hány éves lehet most a diktátor. Ötvenöt?

Vagy ötvenhat?... Ilyesféle lehetett.

Utolsó együttlétük szenvedélyes volt, de a nő ölelkezés közben úgy érezte, mintha a férfi nagy, torha teste már

fáradt lenne az érzéki kalandhoz. A diktátor beszéd közben mindegyre köhécselt, idegesen. Kopasz feje búbját

öntudatlan, szórakozott mozdulattal simogatta - ez megrögzött szokása volt. A mozdulatok, melyekkel a nőhöz

nyúlt, gyöngédek voltak, de ugyanakkor közömbösek is. Mintha nem is figyelne igazában oda... - így érezte a nő,

amíg a pásztoróra múlott. Ez az udvarias közöny sértő is volt, izgalmas is. Egyféle gúnyos és tudós paráznaság

volt a férfi modorában, viselkedésében... Ötvenhat éves - gondolta akkor éjjel, különös kárörömmel az asszony. -

Ideje, hogy megöljék.

Mégis, a tervben volt valami felfoghatatlan. Mintha férje azt jósolta volna, hogy aTüzes Hegy reggelre eltűnik

helyéről. Mellékesen figyelt csak a férfi izgatott, szaggatott, sugdosó előadására. Gabinus száraz torokkal

suttogta, hogy reggel nyergeltet: Rómába siet, megszáll Lucius Gellius, az öreg szenátor házában, ott várja a

jelszót.

A férfi kora hajnalban ment el, még derengett. Az aszszony később szolgát küldött Gaius, az ügyvéd házába. A

szolga visszatért a hírrel, hogy Emilia, az ügyvéd felesége, csak este érkezik Rómából. Ez a nő volt Baiaeben az

egyetlen személy, akivel beszélhetett volna, mi készül a diktátor ellen... Emilia is a társasági hölgyek egyike volt,

akiket, ötletszerűen, hivatott néha a diktátor - mint őt, Lolliát.

Naphosszat egyedül lézengett. Most, amikor a férje hazaért és átestek a viszontlátás mohó, falánk testi közjáté-

kán, dideregni kezdett. Minden különös volt, mint a hagymázas rémálmokban. Az, hogy a férje hazaért, itt van,

nem esett bántódása. Az, hogy a diktátort megölték, és a férje nem sietett elmondani a nagy újságot, a

világraszóló esemény részleteit... Talán felizgatta a vér, a vérszag, ezért tepert le, mielőtt mesélni kezd... - erre

gondolt és libabőrösen borzongott. Felállt, visszaült a heverőre, haját rendezte, hosszú ujjaival eligazította a

vörös fürtöket és festett szemöldjeit simította.

Így nézte a férfit, gyanakodva, a heverő magasából.

De Gabinus nem mozdult. Magabiztosan és elégedetten hevert az asszony lába előtt, mint egy jókedvű és kielé-

gült fenevad az etetés után.

Lollia nem bírt magával. Rekedten kiáltotta: - Mondd el!...

Hangja félelmes, rekedt vijjogásától megijedt. Fázni kezdett, fagyos iszonyattal borzongott. A viszontlátás, az

ölelés, a mohó testi viaskodás, mindez félelmes, torz emléknek rémlett már. Nem mer beszélni, gondolta

iszonyodottan. Egy ember feküdt a lába előtt, aki valami félelmeset, szörnyűségeset és ugyanakkor nagyszerűt

követett el... kioltott egy életet, belenyúlt a világ gépezetébe, változtatott a sorson, amelynek alkatrésze volt. És

viszolygó iszonyattal ezt gondolta még: - "Nem mer beszélni! Lehet, hogy megőrült?..."

Rémültében egészen kicsire kuporodott össze a heverőn, mint egy állat a szükséghelyzetben. Így várt, csak zöld

macskaszeme villogott.

A férfi most ásított:

Mit mondjak? Elhalasztották - mondta csendesen. Felült, kezébe vette az asszony ezüstsarus lábát, megsi-

mogatta. Csendesen, természetesen beszélt. Hangjából megkönnyebbülés hangzott ki:

Lucius Gellius várt a hírrel. Elhalasztották, érted?... Bizonytalan időre. A diktátor szelét vette, hogy készül

valami, nem jött el a szenátusba. A... többiek elszéledtek a hírre. Nem láttam senkit közülük. Jobb így...

Egész nap és él~el ott maradtam az öregnél. Okos ember...

A nő szája elé kapta kezét, hangtalan iszonyattal meredt a férfira. Talán mégis megőrült, gondolta reménykedve.

De a férfi nyugalmát nem lehetett félreérteni. Nyugodt volt, felszabadult. Így mondta, mellékesen:

Visszafelé jó utam volt. Igaz, félúton a lovam lesántult. A Via Appia kövezete... gyalázat! A szállítók

csaltak a kövezettel... Szólni kell Varinusnak. Végre is, közérdek, hogy ezt az utat rendben tartsák.

A nő szája elé kapta kezét. De még mindig reménykedett. Talán csak játszik, vagy kímélni akar... lesi a hatást,

gondolta. Gabinus tréfásan játszott az ezüst topánkás női lábbal:

Lucius Gellius üdvözöl. Kitűnő vacsorát adott... Kevesen voltunk. Senki azok közül... érted? Hoztam

valamit ajándékba az én kis galambomnak...

Fél kézzel tunikája redői közé nyúlt. Keskeny tárgyat húzott elő és átnyújtotta az asszonynak. Vörösréz tokban

alabástromnyelű, jégben és parázsban edzett egyiptomi tőr volt, amit átnyújtott - inkább dísztárgy, mint fegyver.

Az asszony elsápadt, a vér leszaladt agyából, a szíve felé. Átvette a tőrt és nézte a rozsdás pengét. - "Ezzel ölte

meg" - gondolta. - "Komédiázik... Ott volt és ezzel a tőrrel ölte meg. És most végre elmondja." Lélegzeni sem

mert.

Lucius Gelliustól vettem - mondta mellékesen a férfi. - Nem volt időm ma ékszerészhez menni. Későn indul-

tam, alkonyat felé. Legközelebb mást kapsz...

Lehajolt, sárga fogsorával tréfásan, játékosan megharapta az asszony lábfejét. Az asszony, ideges rándulással,

szájon rúgta. Gabinus hirtelen tápászkodással, egyetlen ugrással talpra szökött. Felemelte a fáklyát, az asszony

arcába világított:

Mi bajod? - kérdezte sötéten. állapotosok!

És amikor az asszony hallgatott:

Nem érted? - kiáltotta indulatosan. - Elmaradt a merénylet. Lehet, hogy megijedtek... Elég az, hogy

szétfutottak, nem láttam senkit. Nem is beszéltem velük, be sem néztem a Fórumra. Későn feküdtünk le,

borosan. Délelőtt aztán megalkudtunk. Figyelsz?...

Az asszony lehelt:

Fehér vagy, mint az

Figyelek.

Most már tudta, hogy a férje nem hazudik: fogalma sincs semmiről. Talán becsapták... Talán félrevezette az öreg

csaló, Lucius Gellius... Talán ő ijedt meg, utolsó pillanatban... elmenekült a merénylők közeléből, megijedt a

cinkosságtól, a veszélytől. Ismerte a férjét, rossz színész, nem tud komédiázni. Nem tudja, hogy megölték... És

forróságot érzett a szájában, a szíve táján.

A férfi a kék cseréptálról felemelt egy szőlőfürtöt. Egyenként szemelgette, eszegette a posillipói hosszúkás,

kecskecsecsszerű szőlőszemeket:

Akárhogy is van, döntöttem. Csinálják nélkülem... Elég volt. Elmegyünk innen! Utálom a papokat, a zavaros

és piszkos üzletet a templom és a persely körül. Megvettem - mondta büszkén.

És mert az asszony hallgatott - csak merev, üveges pillantással nézett reá -, hadarva folytatta:

Tízezer arany. Tizenkettőt kért. Mit nézel?... Nem érted? Megvettem Lucius Gellius birtokát. Nagy ravasz

az öreg. Agyafúrtabb, mint a föníciai pénzváltók. Etetett, itatott... Elébb megsúgta a nagy hírt, hogy elmarad

a merénylet... És rögtön árulni kezdte a birtokot. Éjfél felé megegyeztünk. Enyém a majorság, egy partrész a

tengeröböl mentében, a szőlő, a legelők. És a ház, teljes berendezéssel.

Most már nem figyelt az asszonyra. Fel és alá járt, öt ujjal borzolta szurokfekete, borzas üstökét:

A mocsarak félnapi járóföldre vannak, nem kell félni a láztól. És a földek minden évben kétszer teremnek.

Van gyümölcsös is... Közel van a birtok Tusculumhoz, ahol Cicero lakik. A római piacot két óra alatt érik el

a zöldsége$ kocsik. A bor édes, szeszes. Még nyáron átköltözünk.

A bejárati ajtó függönye meglebbent. Gabinus visszahőkölt. Fél kezét tétova mozdulattal nyújtotta az asszony fe-

lé, mint aki segítséget keres. Öreg szolga állott a küszöbön, hangtalanul és sötéten, mint az árnyék.

A férfi - reszkető mozdulattal, mintha kísértetet űzne el - kinyújtotta karját az árnyalak felé. A szolga közelebb

lépett, nyöszörgött és suttogott. Az asszony hátrahajtott fejjel ült a heverőn, két keze puhán pihent az ölében.

Megvetéssel nézte a férjét. "Mennyire fél!..." - gondolta. Aztán, gúnyosan és bizalmasan, ezt mondta:

Ne félj! Talán jó hírt hoz. Gabinus bizonytalan, vonakodó léptekkel indult a sötét kijárat felé. Fél kézzel behúzta

maga mögött a függönyt. Amíg férje és a szolga odakünn suttogtak, Lollia úgy érezte, mintha belépne valaki a

szobába. Testét hideg és forró hullámzás járta át - mint elébb, ölelkezés közben. Hányingert érzett, ugyanakkor

nevetni is volt kedve. Két tenyérrel dörzsölte halántékát. Most megértette, hogy minden, ami történt - és aztán

mindaz, ami nem történt, a férje gyávasága, aztán, hogy tökfilkó módjára átaludta a napot Rómában, amikor a

diktátort megölték -, közömbös. A valóság más volt: valaki belépett a szobába.

A diktátor lépett be. Nem a teste, hanem a személyisége. A láthatatlan és mégis érzékelhető valakivel megtelt a

szoba. Nemcsak a szoba: Lollia teste, öntudata is megtelt vele. És ebben a pillanatban megértette, hogy ezentúl

tele lesz az élete ezzel a személyiséggel. Minden pillanata; amikor ébren van, aztán az álmai - minden tele lesz

ezzel a test nélküli valakivel. A férje, ez a suta és gyáva balek, elmulasztotta a nagy pillanatot, amikor - még

egyszer, utoljára, véres és halálos bizalmasságban - találkozhatott volna a diktátorral. De ő, Lollia, itt a szobában

- most, amikor már nem élt - találkozott vele. Az a "valaki" - több, mint egy test, a személyiség - most már itt

volt, vele. És most közelebb volt hozzá, mint amikor együtt feküdtek az ágyban. Közelebb, mint amikor tarkóján

érezte a férfi kezének markolását, a csontos ujjak érintését. Közelebb volt, mint amikor a férfitest terhét érezte a

testén, az idegen ember bőrét szagolta az ágyban. Most itt volt, egészen közel. Nem volt idegen, sem félelmes.

És nem megy el többé... gondolta, csukott szemmel. A gyilkosok, akik késsel szurkáltak a testében, mint a böllér

a sertésben... mit tudtak róla? És a férje, aki gyáva volt, hogy beleszúrjon... mit tud róla?

Az asszony szimatolt: szagolta a személyiséget, aki több is volt, rejtélyesebb is volt, mint a hús-vér valóság.

Hasában, ölében, mellében forróságot érzett.

Úgy látszik - gondolta -, volt benne valami, amit nem tudtak megölni.

Ebben a pillanatban először gondolt úgy a férfira, mint egy emberre, akivel volt valamilyen személyes

közössége. Amikor együtt voltak, félt, idegenkedett tőle. De a hívásai elől nem lehetett kitérni, diktátorok nem

epekednek hiába... Gorgonius, az eunuch, tudta ezt, és amikor elsuttogta a meghívást, szemtelenül, pimasz-

hetyke vigyorral nézett. Es ő, Lollia, úgy ment el a hívásra - úgy feküdt a heverőn és tűrte, csináljon a férfi a

testével, amit akar -, ahogy az orvoshoz ment vagy a fürdőbe.

De most, hogy megölték és a férfinak már nem volt teste: úgy érezte, végre valóságosan viszonyuk van. Együtt

vannak, személyesen... És elcsodálkozott. Különösek a férfiak, gondolta. Meglepőek... és behunyta a szemét.

A férje visszajött. Zavartan köhintett:

Varinus hívat - morogta. - Kéri, jöjjek át. Azonnal. Hebegett:

Valami történt. És amikor az asszony hallgatott:

Nem hallottál semmit? - kérdezte rekedten, fojtottan. Lollia hangtalanul nemet intett. De Gabinus krákogott.

Gyanakodva kérdezte: Semmit? Itthon voltál egész nap?...

Fél kézzel, komisz markolással megragadta és megszorította Lollia karját. Másik kezével a magasba emelte

az aszszony állát: Nézz a szemembe! - dadogta. -Tudsz valamit? Lehet, hogy...

A keze remegett: Lehet, hogy történt valami Rómában?

Szája eltorzult, sárga agyarát mutatta, mintha ijedtében vigyorogna. Nézték egymást. Ellökte az asszonyt, és

rengő léptekkel sietett az ajtó felé. A küszöbön megállott, kémlelt. Nem nézett hátra, így mondta:

Várj meg. Rögtön visszajövök. Zihált. Futó lépéssel tűnt el a sötétben.

Az asszony körülnézett. A biztonság, hogy nincsen egészen egyedül, melegen és puhán vette körül, mint egy

keleti selyemkendő. Felemelte kezét, gyűrűs ujját közel tartotta szeméhez, a tojásdad topázt nézte, a diktátor

ajándékát. A kő hunyorgott, sárga fénnyel, mint egy fenevad szeme. Farkasszemet nézett a kővel. Így ült, nem

mozdult.

EGYKOR

Figyelj, Gorgonius! Ha mi, eunuchok, nem tartunk össze, elvesztünk. Úgy tapasztaltam, nem vagyunk

népszerűek Rómában. Azt hallottam, itt vámot fizetnek az eunuchok után...

Fejvámot, igen. Nyolc szegsz? Mint a tevékért! Vad, ocsmány világ! Hallom, itt a prostituáltak is adót

fizetnek... Most minden másképp lesz.

Úgy gondolod... most, hogy a diktátort megölték, a prostituáltak nem fizetnek többé adót?

A köztársaságnak vége! A régi Róma barbár, durva szokásainak befellegzett. És az új Róma már Keletet

utánozza. Ha körülnézek ebben a szobában...

Minden bútor, minden használati tárgy keleti. De miért gondolod, hogy most felvirrad az eunuchoknak?

Gondolj a dicsőséges múltra, amikor Asszíriában és Perzsiában mi uralkodtunk! Bagoas, Mésabetes, a nagy

perzsa eunuchok előtt reszketett a fél világ. Hermatoné úgy bánt Xerxésszel, ahogy akarta. Soha ne felejtsd el,

hogy csak egy igazi hatalom van... az, amely a hálószobákon át vezet. Eunuch vagy, ez a fajtád, a nemzeted.

Gorgonius, nagy nap ez. Végre történt valami...

Rómában?

Rómában és a világban... Készülj el változásokra. Most szóhoz jutunk mi, a heréltek. Valami új kezdődik. A

görögök szószátyár hiúsága, az egyiptomiak babonasága, a zsidók konok, fajvédő ostobasága, ez mind a

múlté. Most következik a hazátlan eunuchok finom aljassága. Egyszóval, a mi időnk. Figyelsz?

A jövő homályos.

Nézz messzebb. Mi vagyunk a keleti fényűzés eleven remekművei. Rómában vége a népuralomnak és

elkövetkezett a tartós despotizmus ideje. A zsarnok soha nem tud uralkodni nélkülünk, eunuchok nélkül. A

világ azt hiszi, mi, heréltek, közönséges szolganépség vagyunk. A kulcsok mindig nálunk vannak, ez igaz.

És az orvosokat a mellékajtón át mi vezetjük be a hölgyekhez, hogy elvégezzék a szépészeti vagy a tiltott

műtéteket. A hálószobák és a fürdők titkait csak mi ismerjük. A hercegeket irodalomra és zenére tanítjuk...

nem sok eredménnyel, mert a legtöbbje születéstől hülye, de mégis! És az ostobák azt hiszik, ez minden. De

te és én, mi tudjuk, hogy a hatalmunk titkosabb és félelmesebb. Tudsz hallgatni?

Nekhebet-Bahszer, a Keselyű Istennő falja fel beleimet, ha feleslegesen szót ejtek valamiről.

A nagy királynő megtisztelő szereire szemelt ki. Itt maradsz, Baiaeban, a nyári palotában. Es továbbra is

küldöd jelentéseid Alexandriába.

~- A parancs megtisztelő, de nem veszélytelen. Az eunuchok világuralma, amiről beszélsz, a távoli jövő

ígérete. A valóság, hogy az elkövetkező időben proskribálásokkal kell számolni. Végül is, a diktátor

személye körül teljesítettem szolgálatot. Én beretváltam, fésültem... A fésüléssel nem sok dolgod lehetett.

Elöl már nem volt haja, ez igaz. De az oldalhaj egyik fürtjét a feje búbján mindig keresztbe fésültem...

Mintha a homlokára hullana egy hajfürt... Ez nem volt könnyű.

Igazad van, csak vérbeli eunuch tud kopaszokat fésülni. A mellét is te beretváltad?...

Ostoba pletyka. A diktátor soha nem tűrte, hogy beretválják a mellét. De az igaz... most már megmondha-

tom, hehe... a mellét, aztán a hasát és a lágyékát minden héten egyszer szőrtelenítettem. Utolsó esztendőben

őszülni kezdett a melle, és ez zavarta. Ezzel a bronzcsipesszel tépdestem az ősz szőröket... Később

megparancsolta, szőrtelenítsem az egész testét. Szó, ami szó, sok gondja volt a szépségével. De beretvával

soha nem nyúltam a szőrzetéhez. Máskülönben is, ezek a római vasberetvák...

Ne is beszélj. Megborzadok, ha elmegyek néha valamelyik köztéren a borbélyműhelyek előtt... Közismert

találkahelyek ezek az odúk, és a hosszú padon ott ülnek az áldozatok, várják, hogy a sintér rozsdás

vasberetvával megnyúzza őket...

Mi a palotában csak a legfinomabb etruszk bronzberetvákat használtuk. Látod?... Múzeumi darab. A

diktátor arcbőre kényes volt. A vérzésállító kenőcs beretválás közben mindig itt volt a kezem ügyében...

A barbárok itt nem nyállal kenik a sebeket? Erről nem tudtam Alexandriában...

Igen, ott nyálazzák a sebeket, mint a kutya a harapást. Nem, itt más a szokás. Olajjal és ecettel kevernek el

penészes pókhálót,* aztán a kenetet a sebre helyezik... Mit fintorogsz? Utálatos szokás, de meglepően

hatékony... A vérzés eláll és nincs fertőzés. A diktátor bízott benne. Hej, te, a beretválás! Görög szokás,

verjék meg az istenek, aki kitalálta! Sullát már beretválni kellett és a divat gyorsan terjedt.

. Ma nem visel Rómában senki szakállt, csak a rabszolgák és a költők. A diktátort mindennap, hajnalban, gondo-

san megberetváltam! Néha még este is, ha társaságba ment, estélyre volt hivatalos... - Es nem volt szabad a fe-

nőkőre köpnöm, mint a nyilvános borbélyüzletekben... Erre nagyon ügyelt. Egyszer hallottam, amint beszélgetés

közben az öregnek, Cicerónak... aki parfümözte a kopasz fejét és az ősz maradék haját... azt mondotta, a

politikai kormányzás alapelveit a görögöktől tanulta el, éppen úgy, mint a beretválkozást...

Most, hogy erről beszélsz... Ritkán láttam a diktátort, de nem emlékezem, hogy valaha is borostás lett

volna... Vigyázott a szépségére. Csak egyszer volt beretválatlan a nyilvánosság előtt, amikor Eburonesnél

váratlanul legyilkolták a legjobb tisztjeit. Akkor, borostásan, kirohant a sátorból, hiába futottam utána...

Később megbánta.

Megbánta, hogy legyilkolták a tisztjeit?

Dehogy! Megbánta, hogy beretválatlanul ment a katonák közé. Borosta, őszszőr, ilyesmit nem tűrt a testén.

Es a haját minden reggel sütővassal kellett bodorítani... Már azt a keveset, ami oldalt megmaradt. Nem volt

könynyű kiszolgálni.

Meg is becsült a gazdád. Gazdag vagy, ujjaidon több a gyűrű, mint Alexandriában a Párcus Isten főpapjának

személyes szolgálatára kirendelt fürdőkészítő eunuchok ujjain. Az arcát te festetted?...

Nem nyúlhatott más a testéhez, csak én. De túlzás azt mondani, hogy festette az arcát. Ha végeztem a

beretválkozással, a hajbodorítással, arcmasszázst csináltam, ez volt minden... A masszázshoz kenőcsöt

használtam. Egyszerű szer, tölgyfagyanta, fehérbor, kecskeháj, bőregér-vér és librrá őrölt viperabőr

keveréke... Ha akarod, megadom a receptet... A kenőcs illatos volt, Niceros, a parfümös volt az udvari

szállító... De nem festette az arcát. Sok rosszat beszélnek róla. Kötelességem, hogy megvédjem az emlékét.

Álláspontod méltó egy vérbeli eunuch magatartásához. Erről jut eszembe... Afrodisiumokkal élt?...

Soha. A lábát és a hátát ecettel és olajjal kentem... De izgatószereket nem szedett. Korához képest jó

férfierőben volt. Én fürdettem. A fürdőben legtöbbször aludt... Akarsz még tudni valamit?

A feleségével közös szobában aludt?...

Mit képzelsz!... Rómában ez a legnagyobb szégyen. Mélyen megvetik a közös hálószobát, egészségtelennek

és túlságosan bizalmasnak tartják. Éjjel két szoba választotta el a diktátort és a nemes Calpurniát. De néha

reggel közös ágyban találtam őket.

Azt mondod, korán kelt. Mi, Alexandriában...

A rómaiak korán kelnek, mert a fényt keresik. A közvilágítás itt olyan gyatra... A mécseseik a hálóban, a

fáklyák a társalgóban... minden vaksi, pislogó. A diktátor is fényéhes volt, mint minden római. Hallottam,

egyszer azt mondta Cicerónak, élni annyi, mint ébren lenni. Mihelyst felébredt, sietett a napra, ki a fénybe...

Nemcsak ágyban szolgáltad ki, hanem asztalnál is. Ha egyedül volt... széken ült az asztal mellett? Vagy

feküdt a heverőn?

Ha idegen vendégek voltak... Például a nagy királynő társaságában... mindig széken ült, mint az

egyiptomiak. De ha egyedül volt, vagy a feleségével vacsorázott, ő is hevert az asztal mellett, mint általában

a római urak. Széken csak ünnepi alkalommal és udvariasságból ült, hogy tiszteletet mutasson az idegen

szokások iránt. Rómában más a divat... Ahány Birodalom, annyi szokás.

Itt hevernek zabálás közben. Neveletlen népség. Még egy kérdés... A felesége bízott benned?...

Calpurnia, a nemes dáma, föltétlen bizalmával tisztelt meg. Mint a diktátor. Mi van még?...

Megcsalta?...

A diktátor a feleségét? Hogyne, mindig. - Nem érted. Megcsalta a királynőt?

Ikhnaton, beszélj világosan. Nem értem kérdéseid lényegét. A diktátor megcsalta a feleségét a nagy

királynővel. Ezt tudod.

Történelmi tény. De tudnom kell, megcsalta-e a nagy királynőt a feleségével?...

Éppen úgy megcsalta a nagy királynőt a feleségével, ahogy megcsalta a feleségét a nagy királynővel. Aztán

megcsalta mindkettőt idegen nőkkel. Itt Baiaeban is él néhány hölgy, akiket időnként be kellett hívnom

kisegítő szolgálatra. Emilia, az ügyvéd felesége, Lollia, a templomok felügyelőjének felesége... De ne kívánj

lehetetlent. Nagyon nehéz megmondani, kit, mikor és kivel csalt meg a diktátor. A valóság...

Ez az. Mi a valóság?

Élt, ahogy éppen eszébe jutott. És olyan ember volt, akinek mindig eszébe jutott valami. Ezért másképpen

élt, mint általában az emberek. Ezt tapasztaltam, szolgálat közben.

A nagy királynő mély gyászában is örülni fog, ha ezt hallja. Számíthatsz hálájára.

Remélem. A királynő... Rómában marad?

Még nincs döntés. Egyelőre elrejti gyászát. A temetésen nem jelenik meg. Mindenesetre parancsot kaptam,

hogy csomagoljunk.

Úgy érted... Az udvar pucol haza, Egyiptomba?

Gorgonius, beszédmodorodon megérzik, hogy hoszszabb ideje tartózkodsz barbárok között. Az isteni udvar

soha nem pucol sehová. Csak éppen csomagolunk.

Ikhnaton, beszédmodorodon megérzik, hogy te vagy Alsó- és Felső-Egyiptom eunuchjai között a

legravaszabb kutya. Ki a farbával.

Hallottad... Itt maradsz vársz fi

gyelsz és jelented, amit tapasztalsz. Több embernek elvágják a nyakát, ez természetes. Ne mutogasd magad

feleslegesen. A rejtjeles írás a temetés napja után megváltozik. A kulcsírás új jeleit idejében megkapod.

Itt maradok és várom, hogy a temetés után elvágják az én nyakam is. Ne felejtsd el, hogy túl sokat tudok.

Lehet, hogy túl sokat tudsz. Sajnos, nem beszélsz mindenről. No, hagyjuk... Az idő sürget. Reggelre, még a

temetés előtt, Rómában kell lennem. A parancsot megkaptad?

A futár napszállatkor érkezett a paranccsal és a listával. Előírás szerint összekészítettem a legfelsőbb

személyes használati tárgyakat, melyeket a nagy királynő utolsó látogatása alkalmával itt hagyott Baiaeban.

Mutasd a listát. A hálóköntös, a saruk, a fürdősó... - Minden a helyén.

Gyerünk, gyerünk. A fésű?...

Aranyfésű, teknőc nyéllel, zafír berakással... - Tedd a többihez. Hol találtad?...

Az ágyban, a tigrisbőr takaró alatt. Utolsó éjszaka itt felejthette. Mint ezt az üvegtükröt...

Szerencsétlen, vigyázz! Ritka darab és nem olyan vacak, mint a római réz- és ezüst-tükrök... Könnyen törik.

Föníciai... A hátlapját... látod?... ólommal kenik be. Tartsd közelebb a mécsest. Nem látom jól ezeket a latin

betűket. Mami... Mami... Ez micsoda?

Mamillare? A melltartó. Itt van. - Capi...

Ne erőlködj. Capitium. Ez a szent fűző. Ne csodálkozz, a palotában a titkár csak latinul ír. Láthatod, minden

együtt van. A parancsot teljesítettem.

Utolsó éjszaka, amikor a királynő itt járt te voltál az ügyeletes?

Egész éjjel, igen.

Történt valami... rendkívüli?

Semmi különös. Mindössze az, hogy hajnal felé a nagy királynő hányni kezdett. Be kellett hoznom ezt az

ezüstserleget... A diktátor tartotta a fejét.

Most, hogy megint állapotos, gyakran hány. Mit hányt?

Baiaeban...

A szent okádékot reggel gondosan megvizsgálta az orvos. Fügét hányt és egy kevés tengeri rákot.

Nem bírja a fügét. De él vele, mert a barbár javasemberek, akiket Rómában orvosnak neveznek, elhitették

vele, hogy a füge szabályozza az emésztést.

A római tartózkodás nem használt a nagy királynő egészségének?

Ideje, hogy visszatérjünk Alexandriába. A nagy királynő ideges és férje, az isteni fivér, Tizenötödik Ptole-

maiosz...

A Nap Fia! . . .

A Gyémántok Ura!... Ptah és Isis kegyeltje... Szóval, az isteni fivér szellemileg hanyatlott Rómában. Most

láthatóan hülyébb, mint amilyen volt, amikor ideérkeztünk. Ezenfelül tartós székrekedése van. A római

tartózkodás egészségtelen közjáték volt. Szerencsére nincs jelentősége Alsó- és Felső-Egyiptom

történetében. Annál kevésbé, mert az isteni fivért, a Diadémok urát, Tizenötödik Ptolemaioszt most már,

hogy kezd férfikorba lépni, nemsokára megölik.

Őt is méreggel?

Még nincs intézkedés. Valószínűleg méreggel... Mint elődjeit és testvéreit, a nagy királynő két előző férjét

és testvérét, Tizenharmadik és Tizennegyedik Ptolemaioszt. Most, hogy a nagy királynő megint állapotos,

dinasztikus és politikai okok is sürgetik, hogy a Nap Fia, Tizenötödik Ptolemaiosz, ne zavarja a királynő

terveit és magasztosan megtérjen Osiris birodalmába. Mindez csak múló pillanat a dicsőséges Ptolemaiosz-

dinasztia életében, amely örök. Alexandriába visszatérve mindenesetre jelenteni fogom, hogy a nagy

királynő itt van Baiaeban, utolsó éjszaka, amel~et a diktátorral együtt töltött, elhányta magát. Az írók majd

feljegyzik ezt is, mint a római tartózkodás más dinasztikus tényeit.

Igaz, hogy meghízott Rómában?

Öt fontot hízott. Ez is idegesíti. A gazdád tiszteletére hízott, mint az áldozati tulkok, mert az elhunyt kedvelte a

telt női idomokat. De már délután, amikor híre jött, hogy a diktátort megölték, a főétekmester parancsot kapott,

hogy diétásan főzzenek, mert a nagy királynő a halálhír hallatára azonnal fogyókúrát kezdett. Igen, a

közelmúltban sokat evett és rosszul aludt... És a szokottnál is szeszélyesebb volt. Tegnapelőtt például

személyesen nézte végig a cserkesz kenőasszony kivégzését... Régebben az ilyen házi, személyzeti kivégzések

alkalmával nem volt jelen, vagy elfordult.

A szeszélyt magyarázza, hogy állapotos. Asszonyok ilyenkor szeretnek utálatosságokat nézni, enni, csinálni.

A kenőasszonyt... ötletszerűen végeztette ki?

Idegességből, igen. Az ostoba személy dögönyözés közben fél kézzel megnyomta a királynő szent bal

mellét. Felszisszent és rögtön intett, hogy... Mondom, mostanában ideges.

Érthető. És... megint a kígyókkal?

Újabban már nem kísérletezik a kígyókkal. A cserkesz kenőasszonnyal mérget itatott. Erről is beszélni

akartam veled. A mérget itt kapta, Baiaeban, utolsó éjszaka, amikor szeretkezett a diktátorral. A nagy

királynő figyelmesen nézte a fiatal cserkesznő vonaglásait. Nyolc perc alatt vége volt... Ellenőriztem az időt

a víziórán... Nyolc perc hosszú idő... Igaz, ezek a szerkezetek itt Rómában nem túlságosan megbízhatóak. A

napórák is összevissza járnak. Rómában nincs pontos idő.

Mert a rómaiak nem figyelnek az égi jegyekre, mint a mi papjaink. Rómában az emberek vízszintesen

néznek mindent... csak az érdekli őket, ami a földön van és amit kézbe lehet venni, meg lehet fogni. Ezért

barbárok... Nem őriznek valamit, mint mi, egyiptomiak, mint minden művelt nép, amely a múltból él, hanem

állandóan csinálnak valamit, amiből még ma hasznuk van... Azt mondják, birodalmakat nem elég őrizni,

hanem állandóan csinálni kell... Szóval, ilyenek. Igen, sok bajunk van itt az órákkal.

A kürtösök sem megbízhatók, akik a köztereken a napórák időjelzését trombitaszóval jelentik... Néha egy

félórával többet vagy kevesebbet trombitálnak. De a méreg megbízható volt?

Lassan hatott. Minthogy soha nem lehet tudni, mi történik, ha a nagy királynő ideges... Szeretném tudni, ho-

gyan hatnak ezek a barbár mérgek?

A mérget a diktátor Galliából hozta. Szagtalan méreg. Lassú, de hatékony. Alesiában zsákmányolta, mint ezt

az ezüstserleget... Igen, ezt, amibe a nagy királynő beleokádott.

Mutasd. Különös. Tulajdonképpen mi ez?

Éjjeliedény. Legalábbis a diktátor ebbe vizelt. Ezüstből készült, drágakövekkel rakták ki... Az ő nyelvükön

urinal a neve... Mit nézel?

Mi ez a másik, a smaragdokkal?

Ez a lasanum. Így nevezik, az ő vad nyelvükön... Amint látod, nagyobb méretű, barbár edény. A diktátor

ebbe székelt... Miért fintorogsz??

A szobába piszkolnak, mint az állat a ketrecben! Nálunk, Alexandriában...

Tudom, ott a fal mellé járnak. Mit akarsz, a műveltséghez sok idő kell!... Egyszóval, a nagy királynő ebbe

hányt. A diktátor fogta a fejét. Hajnal felé, amikor már kiokádta magát és az isteni mocskot elküldtük az

orvosnak...

Beszélj a méregről.

Először Galliáról beszéltek. Egy helységről, amelynek Alesia a neve... A vad törzsfőnökről, aki ott megadta

magát a diktátornak. Vercingetorix... nem tudom, hallottad-e?...

Soha. Tőle kapta a mérget?

~ - A mérget és a serlegeket. A vadak ezt a serleget istentisztelet alkalmával áldozati célokra használták. A

diktátor széklet és vizelet céljaira használta. Mindig gyakorlati érzékű volt. . . Es nem sokat tartott a vallásról.

Ami a mérget illeti... Ez a főzet fakéregből készült és a hatása lassú, de biztos. Hiszen láttad... A nagy királynő

itt hevert, a hattyútollal töltött matracon... Tökéletesen meztelen volt. Csak a diadémot viselte a türkizzel és a

kígyós felségjellel. A diadém leszorította a hajfürtjeit. A diktátor itt ült a heverő szélén.

Ő is meztelen volt?

Saru volt a lábán. És a dereka körül a vászonkendő, amit nappal is viselt. Miért nézel úgy?... Ezek itt soha

nem húznak inget. A diktátor, amikor csak tehette, könnyű, rövidujjas tunikát öltött. Tógát csak akkor viselt,

ha a szenátusba ment.

Azt mondják, jobbfajta rómaiak a tógát már csak a halálos ágyon viselik... Miről beszéltek?

A halálról.

Emlékezz! Ez fontos lehet, éppen most!...

A diktátor, aki félig meztelen volt, figyelmeztette a királynőt, aki tökéletesen meztelen volt, hogy egyszer

meg kell halni. És meg kell kísérelni, hogy lehetőleg gyorsan haljunk meg, szenvedés nélkül. Azt mondta, a

halál nem félelmes, nem is rossz. De nagyon buta.

Ki buta?...

Ezt kérdezte a nagy királynő is. A diktátor azt mondta, mindig ideges lesz, amikor a halálra gondol. Mintha

bődületes butaságot hallana. Mérgesen ismételte, hogy a halálnak nincs semmiféle értelme. Csak buta...

Szóltál valamit?.. .

Mit felelt a nagy királynő erre a barbár oktalanságra? - Felült a heverőn, két kézzel a diktátor fülébe

csimpajkodott, mint egy gyerek. Azt mondta: "A halál buta, a halál buta... Igazad van, pucimuci."

Pucimuci?...

Ezt mondta. Mi bajod?... Miért nézel ilyen rémülten? - Semmi, csak... Hihetetlen. A barbárság légköre itt

Rómában fertőző... A kifejezésmód, a szavak... Még a királynő is ilyen... népies lesz itt. Felejtsd el, hogy ezt

mondtam... Mit felelt a diktátor a pucimucira?...

Nevetett. Két tenyerébe fogta a királynő arcát és csendesen, dörmögve... Ahogy a felnőtt beszél a

gyerekkel... Ezt mondta: animula, vagina, blandula...

Az mi?...

Nem tudom. A hanglejtésből úgy rémlett, idézet... Lelkecske, lebegő, ilyesmi... a halottaknak mondják...

Gusztustalan fecsegés. Mondott még valamit?...

Arról beszéltek, hogy Róma már egészen rothadt és a Birodalom fővárosát át kell helyezni Alexandriába.

Ez a merész ötlet pletyka alakjában már régen kísért... Kétségtelen, hogy Róma rothadt. Mégis, áthelyezni

egy fővárost... A vállalkozás bonyolult.

A diktátor azt mondotta, a történelemben semmi nem bonyolult. Ha egy Birodalom rothadni kezd, a főváros

áthelyezéséhez nem kellenek államférfiak. Az ilyesmi már csak szállítmányozási kérdés. A lebonyolításához

elég néhány speditőr.

Ez a szemlélet gyakorlati. Igen, ezek mindent így látnak, szállítmányozási szempontból, a történelmet is...

Így rabolták ki Egyiptomot. A királynő, amikor ezt hallotta... nem hányt többé?

Nem. Gránátalma szirupot ivott, hólével. Jókedvű volt. Aztán szeretkeztek. Már hajnalodott. Kötelességsze-

rűen és tapintatosan...

Nézted őket a függönyrésen át. Hivatásunk egyik előjoga, hogy bizalmas helyzetekben jelen lehetünk, mint a

tárgyak. Történt párzás közben valami rendkívüli?

Szabályos, hajnali szeretkezés volt.

Újabb becenevekkel illették egymást?

Nem, csak nyögtek néha. És a nagy királynő egyszer felsikoltott. Aztán pihentek. Később csendesen

beszélgettek. A királynő nevetgélt és gügyögött. A diktátor csendesl?n, dörmögve beszélt hozzá. Egy idő

múltán felemelte a heverőről a királynőt, karjában vitte, mint egy gyermeket. Megállt vele itt, a cédrusláda

előtt. Ez a láda...

A királynő ajándéka. Én csomagoltam. Nem tudtam, hogy ide kerül, Baiaeba.

A királynő minden ajándéka idekerült, hozzánk, Euiurba. A hangszerek...

A hárfa, a fuvola... Zenéltek is?...

Soha. Ezt a thébai türkizkék üvegrózsát a diktátor szívesen nézegette. De hangszerekhez nem nyúlt. Nem

volt hallása. A dob és a citera hangja is idegesítette. És gyűlölte a scarabeusokat...

Hogyan? A scarabeusok szentek... Ezt sem tudta?

A gyűjteményt dobozba zárta és soha nem vette kézbe. Azt mondta, a scarabeusok bajt hoznak. Mondom,

megállt a cédrusláda előtt, karjai között a királynővel. Leültek a padlóra. A királynő elmagyarázta, mit

jelentenek itt a láda oldalán a jelek...

Mindent hallottál?...

Csendesen beszélt, de nagyjából mindent hallottam. A királynő ujjheggyel mutogatta a képjegyeket.

Megmagyarázta, hogy ezek a jelek a lélek útját mutatják, amikor a halott elindul a Halál birodalmába...

Mutatta, hogy ez a képjegy itt Osiris-Khentamentin, a halottak Nagy Istene. És elárulta, hogy a halál után

minden egyiptomi Osiris lesz...

Ez titok. Szerencsére a barbár, aki ezt hallotta, most már elindult a Halál Birodalmába és nem beszélhet töb-

bet. Nyomtalanul nyeli el az alvilág. És a felvilágban híre sem marad... Kételkedsz?

Nem, dehogyis. Ami mármost a mérget illeti...

A barbár méreg! Meg kell értened, ha érdeklődöm... A királynő néha érthetetlenül szeszélyes. Most, hogy

Théba elzüllött és elvesztette minden jelentőségét, a hivatásos thébai méregkeverők elárulták az alexandriai

papoknak a régi, bevált méregkészítmények keverési titkait. Vannak már Alexandriában egészen finom,

hatékony mérgeink... Ezért nem értem, miért kísérletezik a királynő idegen, külföldi mérgekkel!.:. Végül is,

a cserkesznő nyolc hosszú percen át vonaglott. A királynő elunta nézni, intett, vigyék ki. Szóltál valamit?...

- Egy szót sem. A mérgeket a diktátor itt őrizte, ebben a cédrusládában. Amikor a királynő elmagyarázta a

diktátornak a titkos képjegyek értelmét, a diktátor felemelte a láda fedelét... Segíts.

Ez mi?...

Ez a krokodilbőr kézitáska, amelyet a diktátor mindig magával vitt, ha útra ment. A szükséges szereket

Szoszthenész, az orvos, személyesen csomagolta be. Én ellenőriztem, hogy útközben mindig, minden kéznél

legyen... Látod? A hajfesték, az illatos hajkenőcs, a hashajtók, a szent görcsöt oldó szer... És ebben a

zománcfiolában a mérgek. - Mutasd. Négy, öt... Többféle mérge volt?

Ez a perzsa méreg. Altat, a halál álomban érkezik. Ez a római méreg, hasgörcsöt csinál, fájdalmas, tüzes

csikarást a belekben, lassan öl. Ez a kettő itt régi divatú egyiptomi méreg, a diktátor Alexandriából hozta,

amikor...

Ne folytasd. Milyen kár, hogy nem etették meg a papok ezzel a méreggel, Alexandriában! Ha a másfél

millió aranyra gondolok, amit ez a pénzéhes kalandor a piszkos körmű cinkostársával, Pompeiusszal

kizsarolt az isteni öreg Ptolemaiosztól, amikor megalkudtak az egyiptomi trónutódlásról... Igaz, Pompeius

nyakát aztán elvágtuk. És ma végeztek a másik zsarolóval is. Sovány vigasz... Nem kárpótlás az aranyakért!

Nyisd fel az üvegcsét, óvatosan... Hadd szagoljam meg... Ez az, emlékszem! Vakság, hidegrázás, szívguta...

Már nem használjuk. Ez a fertelmesen büdös kotyvalék micsoda?

Britanniából hozta. Az áldozat, akit ezzel megitatnak, énekel, őrültségeket beszél, táncolni kezd és ugrál,

amíg összeesik. A diktátor ritkán használta. Néha, kíváncsiságból, kísérleti célokból parancsot adott, hogy

itassunk meg vL~le barbárokat...

Rómait soha?

A honfitársaival szemben különösen elfogult volt, igen lágyszívű. Parancsot adott, hogy fojtsák meg a

gyanúsakat... De mérget nem adott rómaiaknak.

Ezek a zöld és sárga cukorkák a rekeszes aranydobozban?...

Az ellenmérgek.

Rágcsált ilyesmit?...

Az orvos fodormentával ízesítette... a diktátor minden reggel, éhomra, elrágcsált egyet.

Félt a mérgezéstől?

Utolsó években, amikor öregedni kezdett... Nem szerette a meglepetéseket. A királynőt is megkínálta.

Ez már a hányás után volt?

A hányás és a párzás után. A diktátor tenyerébe fogta a nagy királynő tarkóját, fölébe hajolt és megcsókolta.

Egy sárga cukorkát csók közben nyelvével a nagy királynő szájába csúsztatott. A királynő csukott szemmel

szopogatta az ellenmérget. Később elrágcsáltak még egy zöld labdacsot is. Ízlelgették az ellenszereket és

nevetgéltek. A diktátor azt mondta... Nem tudom, ez fontos-e?...

Nem fontos. De azért csak mondd el. Soha nem lehet tudni...

Azt mondta, ha az ember öregszik, úgy érzi, megmérgezték. Az élet méreg.

Bölcselkedett, hajnalban?

Nem. Csak beszélgettek, szeretkezés után, fesztelenül. És közben rágcsálták az ellenmérget. Arról beszélt,

hogy az öregség mérgezettség, csömör. Ez a méreg, ami ellen nincs más védekezés, csak...

A halál?

Semmi más. És odaadta a királynőnek az üvegcsét. A barbár mérget. A galliai kéregfőzetet... Azt mondta, ha

valaki öregszik, a végén már nem tud más ajándékot adni egy kedves hölgynek, csak...

A halált?

A jó halált, igen.

Nyolcperces halál!... Silány ajándék! A királynő?...

Keblébe rejtette az üvegcsét. Aztán megcsókolta a diktátor kezét. Majd megcsókolta a szemét, a fülét és

azorra hegyét. Azt mondta, hajnalodik és ideje visszamenni Rómába, aTiberis túlsó partjára, a palotába és a

kertekbe. Itt az ideje...

A halálnak?

Nem. Ideje, hogy a diktátor megberetválkozzék. - Kinőtt a szakálla?

Borostás volt. A diktátor tapogatta a sörtéit és komolyan bólintott, hogy igaz. Mindig így beszéltek, átmenet

nélkül, a halálról és a beretválkozásról, a Birodalomról és a versekről, a virágokról és arról, hogy kit kell

megölni... Mint a gyermekek.

A gyerekről... nem beszéltek?

Melyikről? A kicsiről, aki Karvakban maradt? Soha! A diktátor megtiltotta, hogy a királynő elhozza a

fiúcskát Rómába... Leküzdötte apai érzéseit, soha nem akarta látni a zabigyerekeit. Ilyesmiben következetes

volt.

A másikról? Akit a nagy királynő most vár?...

Mellékesen, félmondatokban. A diktátor azt mondotta, ha vele... történne valami... Marcus Antonius majd

felneveli a gyereket.

A királynő gyűlöli Marcus Antoniust. - Ha te mondod... Biztosan így van.

Nincs még egy ember Rómában, akit a királynő úgy gyűlölne, mint ahogy megveti ezt a pomádés, kikent-ki-

fent, szagosított dísz hímet... Mit felelt?

Összevesztek. A királynő tapsolt... - Berohantál?...

Behívtam az asszonyokat és néhány aleunuchot. A királynőt felöltöztették.

A diktátor?...

A szobában maradt. Nézte.

Hihetetlen. A barbár!... Nézelődni, amikor Alsó- és Felső-Egyiptom királynőjét öltöztetik!... A nagy Ptolemaiosz

ilyenkor mindig kimegy a hálószobából...

Mert hülye. Te mondtad. Nem, a diktátor engedélyt kért, hogy a szobában maradjon. Azt mondta, látni akarja,

hogyan csinálnak egy darab halandó húsból egy darab halhatatlan királynőt.

Akkor már kibékültek?

Amíg az asszonyok és az aleunuchok fürgén dolgoztak a halandó húson, a királynőn... ők ketten

barátságosan beszélgettek. A diktátor tudni akarta, milyen szépészeti szereket használnak Egyiptomban az

udvari kozmetikusok... Könnyű reggeli tunikát öltött, leült a királynővel szemben erre a háromlábú

elefántcsont zsámolyra... Erre, igen... Mindent tudni, látni akart.

Remélem, a királynő nem engedte meg, hogy a szertartásos szépészeti titkokat is elárulják neki?...

Sajnos, a királynő öltözködés közben jókedvű volt és közlékeny. Amíg az asszonyok fésülték és festették,

sok mindent elmondott. Megparancsolta, hogy mutassák meg a diktátornak az arcfestéshez szükséges

szereket. A diktátor azt is tudni akarta, a fehér festék, a mész és a cink keveréke, nem árt-e a királynő

arcbőrének? Azt mondotta, a felesége pattanásokat kapott ettől a szertől...

Aha! Mit felelt?...

Amíg hamuval és antimonnal festették a szeme alját és szárított, porrá zúzott vörös szőlőlevéllel pirosra dör-

zsölték a száját és a pofacsontjait, azt mondotta, a cinkhez és az antimonhoz legalább ötezer éven át kell

szokni... A római hölgyek még csak rövid ideje használják a finomabb keleti szépítőszereket, ezért hamar

rücskösek lesznek, ha nem vigyáznak...

A diktátor?...

Nevetett. Azt mondta, ötezer év nem nagy idő a történelemben és a kozmetikában. Aztán a nők nekiláttak, hogy

felépítsék a hajzatot. A diktátor figyelmesen vizsgálta a vendéghajat. Megkérdezte, honnan importálták?... Ami-

kor meghallotta, hogy Indiából, elkomorodott. Azt mondotta, Rómában ilyesmi vámköteles, és figyelmeztette a

királynőt, parancsolja meg, hogy az alexandriai vámhivatalban vámolják el a vendéghajakat, mert a kincstárnak

ebbőlszép haszna lesz, hiszen a keleti nők tisztálkodás közben többre becsülik a feleslegeset, mint a

szükségeset...

A mi hölgyeink nem fürödnek, mert mind istennők és nincs szükségük ilyesmire, hála Isisnek. Ezek a

hölgyek itt a demokráciában gyakran izzadnak... A királynő?...

Nem tudott rögtön felelni, mert éppen kenték a száját a vörös szőlőlevélfestékkel... Később, amikor

megnézte a száját a tükörben, csücsörített. Így mondotta, hogy Egyiptomban az előkelő nők éjszakára csak

az ingüket vetik le, az arcukat soha. Akkor már hozták az ékszereket...

A diadém, a fülbevaló, a nyakláncok... Tedd a többihez.

Amint látod, mindent itthagyott. Csak azt engedte meg, hogy a bokaláncot a lábára kapcsolják. Kínai

selyemruhát öltött és megparancsolta, hogy krimzonrózsa-szalaggal övezzék a homlokát. Amikor elkészült...

teljes díszben, ékszer nélkül és szalaggal a homlokán... a diktátor elé állott. Nézték egymást.

Nem volt semmi pucimuci?...

Semmi! Pontosabban... A királynő búcsúzott. És búcsúra, rossz latinsággal, gúnyosan és mégis komolyan,

ezt mondotta: Ubi tu Gaius, ego Gaia...

Hallani is fájdalmas. Mit jelent barbárul?...

Esküvő alkalmával mondja Rómában a nő. A diktátor bólintott, komolyan is, gúnyosan is... Most olyanok

voltak... nem tudom, ez fontos-e...

Lényegtelen. De mondd csak.

Átmenet nélkül, olyanok voltak, mint egy királynő és egy diktátor. Mintha az elébb nem is történt volna

közöttük semmi.

Rutin. Elbúcsúztak?...

+~- Behozták a pávatoll legyezőt és a világoszöld napernyőt,amivel utazni szokott. A kocsik előálltak. Már

világos volt. A diktátor a lépcsőkig kísérte a királynőt. Karemeléssel búcsúzott és sokáig nézett a kocsik után.

Nem beszéltek többé.

Akkor látta utoljára. Hála Osirisnak.

Később a diktátor megfürdött. Szőrtelenítettem a mellét és a hasát. Megberetváltam.

Beszédes volt?...

A fürdőben? Egy szót sem szólt. Sárga volt és ráncos. Olyan volt, mint aki éjjel megöregedett. Nemcsak a

melle őszült meg, hanem valahogy ő maga, egészben... Nem tudom, érted-e?

Add ide a táskát. - Óhajod parancs.

Egyelőre itt maradsz. Figyelsz és... - Értem.

Apis, a bikaisten áldjon meg.

Ne személyeskedj. Horus kísérjen utadon. - Köszönöm. És ne felejtsd soha...

Most következik a mi időnk?... Reméljük.

KETTŐKOR

...nem, drágám, csak egy pillanatra jöttem. Halálos fáradt vagyok. Mennyi az idő?... Mi ez a hang? A vízióra

fütyül?... Érdekes, nekünk ilyen nincsen. Hajnali kettő... Micsoda nap! Kora reggel óta talpon vagyok. Délelőtt a

szabónő, hiszen úgy volt, hogy ma este fogadás lesz a palotában... Sötéthordó nagyestélyit csináltattam, hátul be-

rakva pliszébe, elöl kivágott... Elég jól sikerült, de persze slusszban megint elszabta Neridia, ez a kétbalkezes

trampli... El is határoztam, hogy utoljára rendeltem nála nagyestélyit... No, most már mindegy. És különben is, ki

tudja, mikor vehetem fel, hiszen azt beszélik, hivatalos gyász lesz... A temetésre mégsem mehetek sötéthordó

estélyiben, igaz?... Azt sem tudom, utolsó pillanatban mit talál ki megint a parókás egyiptomi kígyó?... Képes

pongyolában jönni, a lógó mellét mutogatni, megoldott hajjal, mint aki őrjöngve gyászol... Nem hiszed? Azt

gondolod, most márnem meri mutogatni magát? Hallgassák meg szavad az örökéletű istenek! Mert tudod,

amikor délben meghallottam, hogy megölték a diktátort... A varrónőtől tudtam meg, amilyen mulya, próba

közben mondta, mellékesen, gombostűkkel a fogai között... Gaius csak délután ért haza és mindent elmesélt...

Tudod, mi volt az első gondolatom? Ha igaz a hír, akkor végre megint lehet tisztességesen öltözködni és

fésülködni Rómában. Erre gondoltam, amikor már biztos volt, hogy megölték... Micsoda könnyebbség, hogy

nem kell többé utánozni ezt a festett idegen személyt! A merev istennői leplek, a teátrális rongyok, minden, amit

ez az utálatos némber viselt... végre a szemetes vödörbe lehet dobni az egész keleti rongy-rongy

ízléstelenséget!... Hiába, a mi római vonalaink mások! Nekünk redő kell és lepel és sima vonalak... És a

hajviselet! Te, mit szenvedtem! Nemcsak a parókától szenvedtem, arról nem is beszélek! Hanem a csigás,

göndör, bodros hajdivattól, mintha bohóc lenne egy nő... igen, mintha egy megveszekedett méhkast rakna az

ember a fejére!... Mi, római nők, végre megint simán fésülhetjük, középen kétfelé választhatjuk a hajunkat és

hátul, a tarkón, megint viselhetjük az egyszerű kontyot, mint a nagy dámák Sulla idejében... Most, hogy ez a

személy végre eltűnik Rómából, a parókáival, a felbodrozott, csigába rakott hajdíszeivel, megint dámák leszünk.

A ronda keleti arcfestés sem lesz már kötelező, a kékre festett szemaljak meg az ezüst körmök... Hát ezt nem

sírjuk vissza, igaz?... Ledűlök, de csak egy percre... Sarut le?... Melltartót le?... Igazad van. Milyen okos vagy!...

Így, ez jólesik. Add közelebb a parazsas kosarat! Nézd, az ujjaim hegye, mint a jégcsap. Drágám, én sokat bírok,

de ez a mai nap! ... Micsoda hecc! ... Örülök, hogy mÍ~g ébren találtalak. A férjed mondta, hogy ébren vagy,

gyorsan átszaladtam... Nem, a kocsit otthagytam Gaiusnak, a gyaloghintóval jöttem. Délután érkeztünk, megkap-

tam az üzeneted, rögtön át akartam jönni, de lehetetlen volt! Gaius erősködött, menjek vele ma este Varinushoz.

Azt mondta, ez a meghívás fontos, éppen ma, mert az emberek ilyenkor sürgősen helyezkednek. Szóval ott akart

lenni a vacsorán... Hát elmentünk. Azt hittem, te is ott leszel... Megértem, hogy nem volt kedved. Képzelheted,

én sem lelkesedtem. De mit csináljak, Gaius nem hagyott békében... Már az is izgalom volt, hogy délben

megölték a barátunkat... miért nézel így? Édesem, egyedül vagyunk... Mi ketten aztán... Igaz? Jó, beszéljünk

csendesen. Szóval megölték, de ez még semmi. Kettő felé, amikor már biztos volt, hogy megölték, Gaius rögtön

fogatott, hogy lerohanjunk ide Baiaeba, a kocsik már előálltak... De akkor egyszerre, varázsütésre, megjelentek a

kliensek! Tucatjával érkeztek, mintha összebeszéltek volna. Tolongtak a kertben, sápítoztak, mindenki Gaiusszal

akart beszélni, a sápadt alakok hadonásztak, könyörögtek... Aki pénzt kapott a diktátortól, vagy akinek

megengedte, hogy lopjon az állampénztárból, vagy aki csendesen eltett valakit láb alól az elmúlt években és

eddig nem zavarták... vagy aki nem is csinált semmi különöset, csak éppen túlságosan kiállott az elhunyt

mellett... Ezek mind Gaiushoz rohantak az első hírre, amikor már biztos volt, hogy megölték... Nem a

templomba rohantak, nem is a fórumra, hanem az ügyvédhez. Védelmet kértek, pénzt ígértek... Később, amikor

végre útnak eredtünk, a férjem azt mondta, most hosszú időn át sok dolga lesz, készüljek el reá, hogy kevesebbet

lesz otthon, mert amikor egy zsarnokságot szellőztetnek, sokáig nagy a büdösség... Végre elkergette a klienseket

és kora délután útnak eredtünk. Te, ez az út!... Egyik kocsi a másik nyomában! Mintha kitört volna a fekete

ragály, úgy menekültek a hírességek Rómából!... Gaius hajtott, mint az őrült! A négylovasok rohantak, mintha

kocsiverseny lenne... Igazán, csak a tízlovas hiányzott, amit a bolond hencegő Fulvius vásárolt a szakállas,

haszontalan fia számára... Nem, a mienk négylovas, egészen új, Alexandriából hozattuk... Mostanában minden

tavasszal cserélünk kocsit, hála az isteneknek, megengedhetjük magunknak... Hát nagy sebtiben ideértünk.

Rögtön fürdő, frizírnő, aztán fölöltözni... és már rohantunk Varinushoz az estélyre. Mit nézel?... Ezt a

kisestélyit?... Nem, ezt már az új varrónő csinálta. Egy kis, perzsa nő, nemrégen vándorolt be a családjával

Rómába. Nagy kofa és ügyes, de enyveskezű... A Tiberisen túl van a műhelye. Házhoz jön, majd megadom a

címét, ha akarod... Igen, vállban és csípőben a szabás nem rossz... Ezt a modellt még az egyiptomi némber palo-

tájában leste le, mert néha behívták oda igazításhoz, átalakításhoz, hát lenézett néhány keleti vonalat... De most

már minden másképp lesz, a szabásminták is megváltoznak, majd meglátod! Szóval, megölték a kisöreget és mi

lerohantunk Baiaeba. Ezért is vettem fel ezt a kisestélyit, brokát betéttel, gondoltam, ez mégis komolyabb darab,

illik az ilyen komor naphoz... Te is azt hiszed? Örülök, drágám. No, most képzeld el, öltözés után átmegyünk

Varinushoz, és ki az első, akit látok?... A férjed, egyedül! Kérdeztem, hol vagy, de olyan különös volt, nem is

felelt. Csak nézegetett maga körül, mint aki nem találja a helyét, gyanakodva bámészkodott, a kérdésemre csak

intett, így mutatta, hogy nem jöttél. Történt valami?... Vagy... megtudott valamit?... Drágám, ne haragudj, az

ember nem lehet eléggé óvatos. Persze, nem kérdeztem semmit. Különben is sokan voltak. Három asztal, minden

asztalnál kilenc vendég, szabályosan... És mind egyszerre beszéltek. A fáklyák füstöltek, nem lehetett jól látni...

Nem, ceremóniás fektetés nem volt. Mindenki oda feküdt, ahová akart. De máskülönben elég szertartásosan

történt minden... és talán ez volt ma este a legkülönösebb. Minden olyan ünnepélyes volt, kimért, protokollszerű,

mintha délelőtt nem is történt volna semmi... Mintha a diktátor minden pillanatban beléphetne a terembe,

derűsen, udvariasan, nagyvilágian, ahogy szokta... széles mozdulatokkal integetve, hogy senki ne mozduljon a

helyéről, folytassák a vacsorát... Mint tegnap este, Lepidus estélyén... Igen, mi is ott voltunk. A diktátor tegnap

különösen nyájas volt... Komoly, de nyájas... Egyszer nekem is intett, nem bizalmasan, csak udvariasan,

barátságosan. Nem, tegnap este már nem beszéltem vele. Kár... De ma este, édesem, még sokkal szer-

tartásosabban történt minden, mint tegnap, amikor még élt. A vendégek érkezéskor megmosták a lábukat,

lefeküdtek az asztal mellé, és a szolgák már hozták a kést, a szivacsot, az ezüst fogpiszkálót... Varinus, mióta

szenátor, aggályosan majmolja a finomabb szokásokat, mindent utánoz, amit a jobb házakban látott, hiszen

tudod, milyenek ezek az újgazdagok... Ma este mindenki kapott a vacsorához egy kis, hegyes, ezüst kanalat is,

ezt az egyiptomi nő valamelyik bankettjén látta az öreg, és persze rögtön leutánozta... Tojást, kagylós állatot

lehet vele kanalazni... Szóval, nagy volt a flanc. És vacsora közben ez a különös csend, a fojtott hang, az

illedelmes társalgás... Evés előtt nemcsak lábat, hanem kezet is mostunk, aztán minden fogás után hoztak a

kézmosóban parfümös vizet. Szívem, ha láttad volna, meg kellett pukkadni, milyen nyakatekert volt minden! A

szolgák kendővel törölték le a vendégek zsíros ujjait... Mindenki kapott szájkendőt, de én nem használtam,

letakartam vele az asztal peremét, most ez a sikkesebb... Kivel feküdtem? Hát éppen ez, amiről beszélni akarok!

Szemben a férjeddel kaptam helyet. A szomszédaim voltak Atticus és egy ismeretlen, rossz nézésű, idegen alak,

akit soha nem láttam azelőtt, valami Lucceius... Te sem hallottad? Én, soha... Azt mondják, történelemíró,

legalábbis így értettem, amikor ez az alak és a másik szomszédom, Atticus, a vállam felett beszélgettek...

Kicsoda Atticus? Drágám!... Komolyan kérded?... Atticus, a híres bankár! Öregségére most könyvkiadással is

foglalkozik... azt mondják, a könyvkiadás most Rómában nagyszerű üzlet. Rabszolgák sokszorosítják a

könyveket, egy görög tíz, tizenkét írástudó rabszolgának mondja tollba egyidejűleg a szöveget! És a könyveket a

világ minden tájára szállítja Atticus, drága pénzen adja el a tekercseket, még Galliába és Hispániába is szállít,

mert most már a barbárok is olvasnak... Csak Britanniában nem tud eladni könyvet, hallottam,amint vacsora

közben panaszkodott, hogy a vadak ott nem olvasnak... Az írók? Nem, az írók nem kapnak a könyveik után

semmit. Csak a kiadó keres, ez a jó az egészben... Erről sem hallottál? Rómában most gomba módra

szaporodnak a kiadók, mind meggazdagodnak, de az írók egy rézpénzt sem kapnak tőlük. Mindenki ezen mulat...

Hát ez az Atticus volt a jobb oldali szomszédom. Érdekes alak... A családi neve valami Pomponius, az Atticus

nevet csak felvette... Találgatják, hogy görög vagy zsidó... Mellékesen bankár is, mindenben benne van a keze...

Gazdálkodó, nagy birtoka van, valahol Epiruszban, jó messze... Rejtegeti a vagyonát, hogy ne lássák és ne

irigyeljék... Ezenfelül uzsorás is, aztán régiségkereskedő, de házal rabszolgákkal és gladiátorokkal. Hallottam,

amint vacsora közben másik asztalszomszédom, a szakállas, aki történelmet ír, tréfásan csúfolta Atticust, hogy

rongyos tógát visel, így akarja elkerülni az emberek irigységét... Görögül ugratta... Lathe biószasz, így gúnyolta,

te érted?... Állítólag egy görög mondotta ezt, valami Epikurosz, akit Atticus nagyon tisztel. Az értelme, hogy

éljünk rejtőzködve... Képzelheted, füleltem. Nagy esély volt ez, drágám! Figyeltem, mert érdekelt ez az Atticus.

Éppen ma este, tudod... Azt mondják, nemcsak barátja Cicerónak, hanem a kiadója és a pénzügynöke is... Négy

évvel idősebb, mint Cicero, és kölcsönöket ad neki, magas kamatra... És ami a legviccesebb, hogy Brutusnak is ő

a bizalmas embere... Hát gondolhatod... Amíg finoman eszegettünk, csupa fül voltam. Beszéltek ezek ketten

mindenről, drágám, csak arról nem, hogy a diktátort délelőtt... érted? Mondom, izgalmas volt... A szakállas, az

író, gúnyolta Atticust, hogy még a diktátornak is adott pénzt kölcsön, és ő volt az egyetlen, aki beszedte rajta a

kamatokat... Ugratta, hogy azért nem vásárol palotákat Rómában, mert ez szemet szúr, inkább a Quirinalén lakik,

egy házban, amelyet még Ceciliustól, a nagybátyjától örökölt... Mit felelt? Keveset evett, csak ujjheggyel

csipegetett és barátságosan nevetgélt. A tanító mesterétől, Epikurosztól tanulta, hogy az élet egyetlen értelme a

gyönyörűség, de a gyönyörűség felsőfoka az önmegtartóztatás... Te érted ezt? Én nem! De ezek, akik könyveket

írnak meg árulnak, mindig így beszélnek, ilyen érthetetlenül. A nőkről is szó esett, hogyne! Félhangon, hogy ne

halljam... de persze, minden szót hallottam... Azt mondta Lucceius a bankárnak, hogy szégyellheti magát, mert

nem törődik a nőkkel, csak használja őket és az ideálja valami Venus Volgivaga, te hallottál erről?... Én, soha!

Lais, a vén lotyó, aki a szemközti asztal mellett feküdt, meghallotta és felvisított, hogy mi az, róla beszélnek?...

Mindenki nevetett, ez volt a pillanat, amikor kissé szabadosabb volt a hang. Atticus azt felelte, sokszor vendég

Volumnius házában, ahol Kitherisz is otthon van. Erről az öreg színésznőről sokáig fecsegtek, áhítatosan... És

arról, hogy a színház már teljesen lezüllött, nem is színház, csak mutatványos üzlet... Ciceróról azt mondotta

Atticus, hogy járt nála délután, itt Cumaeban és a hír, hogy megölték a barátunkat, felizgatta az öreget... De nem

mondta ki a diktátor nevét, csak a hírről beszélt, a nagy hírről, általánosságban... A cumaei házról beszéltek, amit

Cicero egyszer kölcsönadott a kiadónak, amikor Atticus leánya, a kis Attica megbetegedett... kölcsönadta a

házát, mert a kis betegnek tengeri levegőre volt szüksége... És képzeld, ez a cinikus, sötét alak, az öreg kiadó

egészen elérzékenyült, amikor a kis Atticáról és a betegségről beszélt... De aztán magához tért és faggatta

Lucceiust, min dolgozik, miről ír most?... Nem, drágám, nem tévedek, Lucceius a neve... Lucretius? Az egy

másik író! Most, hogy mondod, emlékszem, kimondották ezt a nevet is! Atticus azt mondotta, Lucretiusban nincs

üzlet, mert a valóságról írt és a valóság mindig untatja az embereket. És különben is, meghalt már és halott

íróban nincs fantázia, így mondta... Igen, még azt is mondta, hogy ez a Lucretius sem volt kedves ember, nem

járt társaságba. Úgy látszik, ez az Atticus nagy egoista, aki szereti messziről, fedél alól nézni a vihart... Erről is

fecsegtek. Lucceius, tele szájjal, gúnyosan mondta, hogy Atticus talán még emlékszik valami Quintus

Aureliusra... most már nem tudom biztosan, de ilyesféle nevet említett... egyszóval a balekra, aki Sulla idejében,

amikor a proskripciók voltak, egy reggel a saját nevét olvasta a fórumon a proskribáltak névsorában és jajongani

kezdett, azt mondotta, nincs olyan veszélyes denunciáns Rómában, mint a vagyon, hiszen a saját birtoka

jelentette fel, a kis gazdaság Róma közelében, amire szemet vetett Sulla valamelyik pribékje... Ugratta Atticust,

hogy ez a Quintus Aurelius is olyan csendes, békeszerető ember volt, aki mindig elvonult, kerülte a feltűnést,

eldugta a világ irigy szeme elől azt, amije volt, és a végén mégis elvágták a torkát, hogy elvegyék tőle a

birtokát... Hát erről is beszélgettek. Így feküdtem, drágám, egy író és egy kiadó között. Mondhatom, nem

éreztem jól magam, kínos helyzet volt... Igen, feküdtem, hiszen újabban a nagy vacsorák alkalmával a hölgyek

már nem ülnek az asztalnál, hanem ők is feküsznek a heverőn, mint a férfiak. Hiába, a jó szokások lazulnak... Te

itt vidéken boldog ártatlanságban élsz. De Rómában, édesem, ott az előkelő hölgyek az utolsó tíz évben szerepet

váltottak... Mi, társasági nők Rómában most sportolunk, zenélünk, írunk és filozofálunk... anyáink nem is

álmodtak ilyesmiről! A diktátor idejében... érdekes, látod, még fel sem ravatalozták, és már én is ilyen múlt

időben beszélek róla, mint Sulláról vagy Mariusról!... Hogy' repül az idő!... Szóval, a diktátor idejében mi, ró-

mai társasági hölgyek új szerephez jutottunk! Ha láttad volna a sok fontoskodó nőszemélyt, ahogy gyorsan elfér-

fiasodtak és mindenfélére vállalkoztak, ami igazában a fér~ak tennivalója! Csak kevesen maradtak hűségesek az

igazi, női szerephez, mint te meg én... Mit nevetsz? Lesütöd a szemed? Hidd el, nekünk van igazunk! Ez a

romlott, céda Clodia rontott meg mindent. A nők már nem is tudják, mi divatosabb, fiúk legyenek-e vagy

leányok?... Az író és a kiadó ma este, vacsora közben, erről is beszéltek. Szeretik a tudálékos nőket, akik

mindenbe belekontárkodnak... Amellett mindegyik siet mostanában író szeretőt szedni fel magának, mert az írók

divatosak... Te, az írók!... Soha nem értettem, miért volt az elhunyt gyöngéje az irodalom!... Kisleány koromban

még egy sikeres gladiátor is divatosabb volt, mint egy író... De ma nem lehet jó társaságban író nélkül élni! ...

Nem értem, miért van ez így, de a divat ellen nem lehet tenni semmit! Hát ma este, amikor egy író és egy kiadó

között feküdtem, én is úgy viselkedtem, mint aki ért az irodalomhoz. Drágám, ilyen a világ!... Mióta ez a

félbolond Clodia azt a botrányt művelte a dúvad parasztköltővel, Catullusszal... minden társasági hölgy számára

kötelező, hogy legyen egy írója! Kötelező, mint a masszőr vagy a szabónő... Divat, az divat, én sem tehettem

mást. A férjem is megértette, hogy nem maradhatok író nélkül Rómában... Képzeld, órákat vettem egy görögtől

irodalomból! Mindenféle ócska görög neveket tanultam, költők és drámaírók neveit, szerencsére rögtön el-

felejtettem az ilyesmit, hiszen máskülönben megőrülne az ember... És néha este, társaságban, már én is olyan

tudálékos voltam, mint a többi frissen sült nőstény filozófus... És meghívtam egyszer délután, amikor Gaius az

irodában volt, Veronius Flaccust. Ez most nincs nagyon divatban... de gondoltam, elsőnek ez is jó lesz, legalább

megnézem, milyen közelről egy író... Négyszemközt fogadtam, felvettem azt a kínai pongyolát, amit még az

elhunyt barátunktól kaptam... Te is kaptál egyet? Érdekes, úgy látszik, tucatszámra hozatta, nagyban olcsóbb...

Az enyém rózsaszín, arany sárkányokkal... Hát egy délután eljött az író. Nem tudom, te mit tapasztaltál. Én csak

azt mondhatom, az írókban nincsen öröm. Nagyon finoman fogadtam, nem feküdtem melléje, tudod, egészen

dáma voltam, de ezt észre sem vette... Édes falernóival kínáltam, rögtön inni kezdett és folyton beszélt. De

mindig csak saját magáról beszélt meg valami Sallustiusról, aki rosszabb író, mint ő... És mindenkit szidott.

Gyalázta Atticust, a kiadót, azt mondta, az egyiptomi cigány tolvajok tisztességesebbek, mint Rómában egy

kiadó... Így beszélt, és közben csak ivott, mint a gödény. Nem is figyelt reám. Kezdtem ideges lenni, melléje

feküdtem. Te, ezek nem tudnak semmit, csak beszélni... Értésére adtam, hogy nem ezért hívtam. De úgy

viselkedett, mintha nem érdekelné más, csak az, hogy ő milyen szellemes meg híres... Minden hiába volt, el is

küldtem hamarosan... Elhatároztam, hogy divat ide, divat oda, nem kezdek többé íróval. Ezért ma este, vacsora

közben, amikor megint egy író mellett feküdtem, óvatos voltam, tartózkodó és nagyvilági... De ez fel sem tűnt

neki, ezek mind ilyen arrogánsak. Ez is ivott, de csak könnyű marseille-it, azt is hólével keverte... Milyen volt a

vacsora? Drágám, az öregVarinus kitett magáért. Sebtiben rendezte az egészet, de volt esze, hogy elhozza

Rómából a szakácsokat, a kuktákat és külön társzekerekkel mindent, ami egy nagy vacsorához kell... Mintha ez

lenne a legfontosabb, mintha nem is történt volna délelőtt Rómában egy és más... Hétfogásos vacsorát adott,

ahogy ez most már egész télen szokás volt... Előétel? Fokhagymás meleg kenyérkékhez volt osztriga, de csak

innen a közelből, Lucrinából. És libamáj... ez most valami új, a zsidók árulják, spárgával körítik. Télen

felkapták, mint valami különlegességet... Persze, megint az undok Clodia volt az első, aki elhencegett az

újdonsággal. Nekem nehéz, feljön... Nem, az író és a kiadó nem tömték magukat libamájjal. Finoman ettek,

éppen csak kóstoltak mindenből... Atticus öreg és kitanult ember, látszik rajta, hogy sokat látott, sok mindent

tud... Mindig csendesen beszél! Rómában nem sok ilyennel találkozik manapság az ember... Öreg, de még nem

vén... Valahogy érdekelt, pislogtam is reá, gondoltam, talán mégsem olyan véglegesen boldog a

Volgivagajával... Rögtön megértett, udvarias volt... Úgy látszik, még a kiadók között is vannak jobb emberek.

Mivolt még?... A szokásos tengeri rák, szarvasgombával. Rómában már

mindenkinek elvásott a foga az ilyesmitől... De a kitűnő előétel most kötelező a nagy vacsorákon, ez a

megtollasodott népség elmajmol mindent. Képzeld, Varinus is aranyszelencében őrzi a jampec fia első szakállát,

a leberetvált legénytollat!... Vigyorogva mutogatta a szelencét, ahogy máshol, a gazdagoknál látta... Utálatos ez a

proccolás! Hihetetlen, milyen közönséges most Róma! Abban igazuk van Brutuséknak, hogy amikor a diktátor

mindenféle törtető, csürhe népet idetelepített, a régi jó szokások megavasodtak... Miért nevetsz? Mi?... Apró,

forró kolbászok?... Nem, édesem, ilyen meglepetést mégVarinus sem mert szervírozni ma este... Elmúlt az idő,

amikor vacsora előtt ezüstrácson sütött apró kolbászokat hoztak be, mintha ez valami nagy előkelőség lenne! És

hencegett a házigazda, hogy gránátalmamagok pattognak a parázsban, az ezüst rács alatt, mert így szagosították a

kolbászokat... Nem, ennek vége. De volt kétféle sült, vaddisznó, pikáns spanyol ugorkával és tejeskecske,

ízesített pávatojásokkal... Várj, mi volt még?Tulajdonképpen ez volt minden... Chiosi körte, alma meg füge... És

szilva Damaszkuszból. A bronzszamár? A gyümölcstartó, ami tavaly télen még olyan divatos volt, mint az

ezüstrács a kolbászokkal?... Nem, már ez sem divat többé. Te még emlékszel a bronzszamárra?... Arra gondolsz,

aminek a hátán tavaly, az újgazdagok házaiban, vacsora után a gyümölcsöt tálalták?... És a szamár hasán,

kétoldalt, ezüstkosarak lógtak, fekete meg zöld olajbogyókkal?... Hát ez a mütyürke, a bronzszamár is kimúlt,

Rómában már senki nem meri így tálalni a gyümölcsöt... Varinus ezüstkagylóban szervírozta a körtét meg a

szőlőt... Olyan nagy volt a kagyló, mint egy fürdőkád... Varinus biztatta Laist, feküdjön bele és öntözze meg

természetes harmattal a gyümölcsöket... Az öreg herceg, mintha tudna még valamit, ezért hívta meg Laist, de a

valóságban persze teljesen tehetetlen, minden nő csak alibi számára... Honnan tudom? Hát csak. No, hagyjuk...

Lais, amikor megértette a felszólítást, rekedt lóhangonkezdett nyeríteni. De az öreg kanca megijedt a tulajdon

hangjától, és később még ő is iparkodott illemtudó lenni. Nem turkálta az agyarát ezüst fogpiszkálóval, pedig

szereti mutogatni az arany fogsorát... Azt mondják, az etruszk sírokban találtak a halottak állkapcsában ilyen

arany fogsorokat, lehet, hogy onnan került ilyesmi Lais szájába... Így telt el a vacsora. Feltűnt, hogy az előétel

után elmaradtak a spanyol táncosnők... Tudod, ezek az anyaszült meztelen, vonagló nőcskék, akik a

pucérságukkal állítólag étvágyat csinálnak a vendégeknek a zsírosabb ételekhez... És a sültek után nem

bukfenceztek be az ebédlőbe a bohócok, sem az akrobaták, mint máskor... A tombola is elmaradt, a

gyümölcsöskagylóban nem voltak nyerő számok, mint még tegnap este is, Lapidusnál... Varinus így akarta mu-

tatni, hogy az összejövetel ma este nem mulatozás, hanem komoly együttlét, tor és gyászvacsora... A férjed?

Szótlan volt. Láttam rajta, hogy az előétel után, amikor nem jöttek be a meztelen spanyol leányok, gyanakodva

néz körül. Mintha arra gondolna, hogy valami nincs egészen rendben ma este... Nem szólt semmit, csak nézett és

fülelt. Falernói bort ivott, víz nélkül, de néha egy marék havat dobott a serlegbe. Nem, nem ivott túl sokat...

Éppen csak zavart volt, mint aki tévedésből rossz ajtón nyitott be egy szobába. De amikor látta, hogy mindenki

nyugodtan vacsorázik, és senki egyetlen szóval sem céloz arra, hogy talán nincsen minden egészen rendben,

Rómában és a világban... akkor megnyugodott és felderült. És amikor Varinus átszólt hozzá és megkérdezte,

barátságosan, mikor érkezett haza Rómából... a férjed, egy vaddisznó-bordával a kezében, nyugodtan csak annyit

felelt, hogy késő este. És tovább falatozott... Mellékesen odavetett még néhány szót arról, hogy útközben

lesántult a lova... Akkor mindenki ránézett. Egy pillanatra felfigyeltek... Drágám, abban a pillanatban megint

egyszer büszke voltam Rómára. Mert mi ott az asztal körül mind rómaiak voltunk, afféle igaziak, római

rómaiak... A kevesek közül valók voltunk, akik Rómában tanultunk enni, csalni, szeretkezni, hazudni... Aztán

mást is, írni és olvasni, törvényeket hozni, férjhez menni, elválni, öltözködni, fürödni... És mást is, birodalmakat

kirabolni is megint rendbe hozni, kormányozni, utakat építeni, verseket szavalni... Szóval, a tízezer közül valók

voltunk, akik a világ tetején születtünk, Rómában. Gaius azt mondja, Rómában mostanság egymillió ember él,

azok közül kétszázezer rabszolga, másik kétszázezer potya ingyenélő, akiket etetni és szórakoztatni kell. Aztán

vannak, akik hasznoskodnak, foglalkoznak valamivel, dolgoznak... Es vagyunk mi, a tízezer. Az igazi rómaiak...

nem a szenátusi arisztokrácia, hiszen azokat a barátunk, akit ma ledöftek, már régebben eltette láb alól... Nem, a

régiek közül azok, akik túléltük a polgárháborúkat, ami nem is volt könnyű... Mi harmincan, akik ma este

Varinus ebédlőjében az asztalok körül feküdtünk, az a másik fajta római voltunk. Néztem őket, bámultam

magunkat és elcsodálkoztam! Hosszú idő után megint egyszer megértettem, milyen sötét és nagyszerű összjáték

a mi életünk Rómában... Milyen tökéletes szertartása beavatottak cinkossága. Úgy éreztem magam, mintha

valamilyen színjátékot látnék, ahol nem színészek, hanem igazi emberek játszanak... Mindenki tudta, hogy a

férjed nem tud semmit... És senki nem figyelmeztette, hogy ezen a napon más is történt... Más, mint az, hogy a

Via Appián lesántult a hátaslova... ő volt az egyetlen ember a teremben, akinek sejtelme sem volt arról, hogy a

diktátort délben megölték... Igaz? Ott volt Rómában és nem tud semmit?... Hát ez remek!... De miért, mi

történt?... Átaludta a délelőttöt, amikor... Te, ez olyan izgalmas. És te nem mondtad meg neki?... Engedted, hogy

elmenjen az estélyre és nem figyelmeztetted, hogy délelőtt történt valami Rómában?... Drágám, csodálatos vagy!

Igen, ott ült a vacsorázók között, beszélgetett, evett, ivott... És nem volt egy szemöldökrántás, szemvillanás, ami

figyelmeztette volna... Nem hangzott el egyetlen célzás, semmi... Szegény! Nem haragszol, ha sajnálom?...

Hiszen talán rnéghasznára is lehet, hogy kimaradt az egészből... Biztos, volt a vendégek között olyan is, aki

elgondolkozott, amikor megértette, hogy a férjed nem vett részt a gyilkosságban és irigykedett, mert hátha ő volt

az okosabb, hiszen idejében félreállt... Így néztük egymást, a férjedet és egyszerre érdekes lett a vacsora.

Érdekesebb és izgalmasabb, mintha a bohócok és az akrobaták ugráltak volna a fogások között. Úgy dobáltuk

egymásnak a szavakat az asztalok felett, a heverők között, ahogy a fürdőben dobálják a zöld labdákat a kövérek,

akik fogyni akarnak. Mindenki adta és vette a férjed feje fölött a labdát... Ilyen nagyszerű és romlott népség

vagyunk mi, az előkelő római társaság!... Szomszédaim, Atticus és az író, nyugodtan és közömbösen

beszélgettek a férjeddel. Kérdezgették, mit látott, kivel beszélt Rómában?... És a férjed elmondta, hogy vásárolt

délelőtt egy birtokot. Atticus, amikor ezt hallotta, a mennyezetre nézett, átszellemülten mosolygott, mintha az

istenektől kérdezné, lehetséges ez?... Hát igaz, ami igaz, éppen ma nem sokan foglalkoztak Rómában

ingatlanüzletekkel... De akkor már vége is volt a vacsorának. A borosok elvitték az asztalról a marseille-i és a

vaticani lőréket és hozták az amforákat, mert kezdődött a búcsúpoharazás, a ceremónia... Mézes szicíliai

csemegebort hoztak, minden amforán olvasni lehetett a szüret évének jelét, hiszen ez is divat mostanában.

Varinus ma jó évjáratot szolgált fel, a polgárháború kitörését megelőző évből... Én nem szeretem a mézes bort,

émelyít, mert fenyőmaggal szagosítják. De a férfiak dicsérték. Először persze Varinus, a házigazda volt a

ceremóniamester, ahogy illik... Atticusra köszöntötte a serleget, aztán körbejárt a pohár és mindenki ivott valaki-

nek az egészségére. Lucceius Laisra emelte a serleget, az ö~pkifjú római bájt és az ernyedetlen erényt méltatta...

Képzelheted, minden asztal rengett a nevetéstől... A férjed? Az én egészségemre ivott, ilyen udvarias volt...

Remélem, nem vagy féltékeny, drágám?... Mi ketten most már tartsunk össze, hiszen a magunk módján mi is

szerepeltönk a történelemben... Igen, aztán rögtön hozták a játékasztalokat, Varinus asztalt bontott. Végszóra

megérkezett Fulvius, az öreg csaló ékszerész. Nála rendelte a diktátor legutóbb ezt a nyakláncot és nekem adta,

amikor utoljára hivatott a palotába... Ezt, igen... Gaius megnézette egy szakemberrel, azt mondja, a kövek

igaziak, de az aranyat rézzel keverték... Te mit kaptál utoljára a diktátortól? Gyűrűt? Mutasd... Opál... Nem

valami ritka kő... No, legyünk nagylelkűek, ne firtassuk az ajándékok értékét. Mondom, már asztalt bontottak és

a bor meg az ételek meg a sok beszéd befűtött a férfiaknak. De még mindig nem esett szó arról, hogy délelőtt

történt valami Rómában... Csak néztem és hallgattam őket. Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik délelőtt valami

nagy malacságot csináltak, és most ártatlan arccal készülnek lefeküdni, egy szóval sem említik, mi történt... Úgy

viselkedtek, mintha még élne a diktátor, és Rómában meg a Birodalomban ma este is minden úgy lenne, mint

volt tegnap, amikor még élt... Mintha mais minden olyan lenne, mint volt éveken és éveken át, amikor

vinnyogtak előtte, a kezét csókolták és reszkettek a pillantásától is... Titkos írással firkálták a vádaskodó és

összeesküvő leveleket, de aztán rögtön, gyáván, elégettek minden írást... És felkínálták neki a feleségüket, a

leányukat... ej, te, mit szépítsük, felkínáltak téged is, engem is... Es álmukban nyögtek, mert róla álmodtak,

hiszen alvás közben is reszkettek tőle... Hát így történt. Néztem őket és arra gondoltam, hogy mi itt Baiaeban

már tudjuk, mi történt Rómában, de Aquileiában még nem tudják... Talán Pompejiben sem... És biztosan nem

tudják Galliában, Hispániában, sem a tengerentúl, Afrikában és Britanniában... és mit tudom én, hol még, millió

ember, akiknek az életük, a boldogságuk tegnap még azon múlott, hogyan aludt a diktátor. Kellemesen sikerült-e

neki az éjjeli szórakozás az ágyban Calpurniával? Vagy az egyiptomi nővel?... Vagy veled? Vagy velem?

Tegnap reggel még sok minden azon múlt, hogy ébredt... Jókedvűen, nyújtózva,

kegyes hangulatban? Vagy sárgán, morogva, mint a szent görcs előtt szokta?... Mert ezen múlt még tegnap este

is, hogy kivégezzenek valakit délelőtt... Vagy valahol messze Galliában felgyújtsanak a legionáriusok egy várost,

csak úgy, büntetésből, mert a barbárok nem fizették be az adót... Vagy polgárjogot kapjon egy görög vagy egy

zsidó, akinek az élete múlt azon, van-e joga tenni-venni Rómában?... Sok minden múlt tegnap még az ő jókedvén

vagy morcos hangulatán... A világ sorsa, ahogy mondani szokták, nagyszájúan. És mi elhittük, babonás áhítattal

hittük, hogy ez az ember a valóságban ilyen rettenetesen hatalmas... És ma?... Hol a hatalma?... Lehet, hogy ez a

hatalmas ember ma kevesebb, mint egy nyúzott ló, egy döglött kutya az utcán, a kanális mellett?... Mondd, lehet

nagy ember az, aki meghal?... Hiszen minden megy tovább nélküle... Erre gondoltam, és amikor ezt

megértettem, a csodálkozástól nyitva maradt a szájam... Akkor már felkeltünk az asztal mellől. Atticus

udvariasan a teraszra kísért, levegőztünk... Szép este volt... Az oszlopok között jártunk. Benn a termekben már

kockáztak. A férjed leült kártyázni Caelius Rufusszal, képzeld, ez az öreg selyemfiú is ott volt ma este. Hirtelen

jelent meg, ártatlan arccal, mintha minden rendben lenne, pedig már évek óta nem merte jobb társaságokban

mutatni a pofáját... Tudod, ő az, akit Clodia kitartott egy ideig, de aztán pörbe fogta, mert állítólag meg akarta

mérgezni... Cicero valahogy kihúzta, ott voltam az esküdtszéki tárgyaláson, remek volt az öreg, széttépte

Clodiát, mint egy tigris a rabnőt... Szóval, minden olyan szépen ment tovább, mint máskor, más estélyeken...

Atticus barátságosan beszélgetett, kitűnő társalgó. Kérdezte, szeretek-e színházba járni... Mondtam, hogy illik

elmenni a színházba is, de igazában unom a sok szöveget, jobb szeretem a cirkuszt, ott legalább nincs mese...

Nem nevetett ki, udvariasan helyeselt. Azt mondta, a színháznak már vége, az emberek nem érik be a szép,

festett szavakkal, vadállatokat akarnak a színpadon látni, igazi vért... Művelt ember és olyan türelmesen,

udvariasan beszél velem, mintha feltételezné, hogy csakugyan értem, amit mond... Ez jólesett, kezdtem figyelni...

Így csevegtem, drágám, a híres kiadóval, irodalomról és színházról... Azt mondta, legközelebb, ha a Laureolust

mutatják be, menjek el, mert van most egy új rendező, Publilius, aki maga is ír pantomimeket, és ennek van egy

ötlete, hogyan lehetne népszerűsíteni az irodalmat... Mi az a Laureolus?... Pantomim, Catullus írta, tudod, az a

mafla, akit Clodia az orránál fogva ráncigált és aztán addig kínozta, amíg fiatalon meghalt... Atticus azt mondja,

tehetséges volt... Hát ehhez nem értek... És ezt a színdarabját, a Laureolust, most új rendezésben készülnek

bemutatni. A végén, a nagy jelenetben, meg kell ölni a hőst, de nem úgy, mint eddig, amikor csak mímelték,

hogy megölik a színészt... hanem most az utolsó pillanatban valóságos elítélttel helyettesítik a színészt, igaziban

keresztre feszítik és megölik... Képzeld el, milyen érdekes lesz! Okvetlen megnézem... Menjünk együtt, akarod?

Atticus a fogát szívta, azt mondta, bizonyos, hogy ez így hatásosabb lesz, de ez már nem igazi irodalom...

Nagyon szidta azokat, akik ma színigazgatók és rendezők! Azt mondta, a közönség ízlését szolgálják, kivágják a

régi színdarabokból a párbeszédet, és olcsó zeneszámokat, éneket tesznek a helyébe... A női szerepeket már nem

igazi színésznők, hanem valóságos kéjnők alakítják, ez is hatásosabb! De Atticus a fejét csóválta... Azt mondta, a

görög dráma mégis szebb volt, most már felviszik a kórust a színpadra és a fantasztikus díszletek pótolják a szép

szavakat... Aztán túlságosan nagy már a színházépület, Pompeius színházában huszonötezer néző fér el, hát

szavalj ezeknek az istenekről, igaz?... Nincs hangulat a színházban, ez már csak mutatványos üzlet. A színészek

is elkanászodtak, hihetetlen, mit mer követelni egy ilyen festett pojáca... Azt mondja, az írók már inkább csak

egymásnak olvassák fel a drámáikat. A dráma elsorvad, mondta szomorúan, mintha ez fontos lenne! A tenor és a

táncos megkövetelik, hogy az írók kiszolgálják őket! A római költő örül, ha a táncos rendel nála valami betétet...

És a tenor állandóan fogyasztja magát, mint a kurtizánok... Hát ide jutottunk, mondta szomorúan. Hűvös volt,

fáztam, segített megigazítani a vállamon a belépőt... Finom ember... Sajnálkozott, hogy vége a régi, igazi

színháznak, mintha ez fontos lenne, éppen ma... Azt mondta, a színház árkádjai alatt most már a szünetben bort

árulnak meg süteményt, az asztrológusok és a prostituáltak is ott sétálnak szünetben, mint a cirkuszban

szokásos... Én még fiatal vagyok. .. Képzeld, így mondta, udvariasan.. , ezért el sem tudom képzelni, milyen más

volt régen, tíz, húsz év előtt a római színház. Milyen előkelő volt egy nagy bemutató vagy Plautus, Terentius egy

darabjának a repríze... vagy a görögöktől valami új... De ennek vége, mondta sajnálkozva. Hallgattam és

bámultam. Mert ez is olyan különös volt... Folyton arra kellett gondolnom, hogy minden úgy megy tovább ma

este, mint máskor... Ez a művelt öregember a színházról beszél, mintha ez fontos lenne... Es egy szóval sem

említi, mi történt délelőtt Rómában?... Észrevette, hogy nem figyelek oda és megkérdezte, mire gondoltam?...

Megmondtam... Mit? Hát csak azt, milyen különös, hogy minden úgy mely tovább, mintha délelőtt nem is történt

volna semmi... Es talán igazában nem is az a történelem, amit az emberek úgy neveznek, a háborúk meg a sok

hűhó a szenátusban, a szájalás... Ezt mondtam, de aztán észbe kaptam, hogy talán valami hülyeséget beszélek...

Te, ha láttad volna! Olyan fekete fénnyel villant a szeme, mint mikor valaki üzletet szimatol, vagy egy nő után

néz az utcán... Megállt, a félhomályban hosszan nézett a szemembe. Különös ember. Öreg, ~e csendesen be~zél,

ahogy csak az tud beszélni, akinek an még valamilyen ereje... Néztük egymást, a sötétben. Azt mondta, az ötlet,

amit megemlítettem, érdekes... nem egészen új, nem is eredeti, de éppen most időszerű. Jártunk fel és alá a

teraszon. Arról beszélt, hogy most olyan idők következnek, amikor a nőknek megint fontos szerepük lesz

Rómában... De nem az, hogy belekontárkodjanak a férfiak mesterségébe, hanem olyan nőkre lesz szükség, akik

megszelídítik a férfiakat... Mert a férfiak most, amikor a diktátor már nem vigyáz reájuk, mint ahogy egy tanító

vigyáz felemelt pálcával a nebulókra... a férfiak most megint vadak és nyugtalanok lesznek... És ilyenkor csak a

nők tudják valamennyire megnyugtatni őket. Kérdeztem, mit gondol, hogyan kell megnyugtatni az elvadult

férfiakat?... Komolyan felelte, hogy csak a gyönyörnek van nyugtató ereje... ezt tanulta a mesterétől, attól a

görög mukitól, Epikurosztól... Ravasz öreg!... Megbeszéltük, hogy eljön hozzám a temetés után egy délután,

amikor Gaius nincsen otthon, mert tavasszal mindig lemegy Pompejibe, utánanéz a gazdaságnak... Te aludtál

már öregemberrel? En még soha. Talán az is érdekes... Meg kell egyszer próbálni azt is, nem?... A diktátor?...

Drágám, nem tudom, neked milyen emléked maradt róla... Hiszen a diktátor még nem volt igazi öreg. Sok

minden zavart nála, például, hogy a szájának olyan fanyarédeskés szaga volt, mert mindig az ellenmérget

rágcsálta... Ezt a fajta szájszagot történelmi időben már messziről megérezni a közéleti férfiakon. És a

kopaszsága is zavart... Azt hiszem, őt is idegesítette... Talán azért szőrtelenítette a hasát és a mellét, hogy ne

legyen különbség a kopasz feje búbja meg a hasi vidéke között... mit gondolsz? Ami igaz, az igaz, a diktátor

nekem... hogy' mondjam... szóval, az én számomra ágyban kissé kényelmetlen volt... Érted? Nem illettünk

tökéletesen össze... De ezt soha nem mondtam meg neki, úrinő nem beszél ilyesmiről. Aztán az is, hogy mindig

átmenet nélkül jutott eszébe... szóval, még beszélgettünk, gúnyosan, fölényesen mesélt valamit, mintha gyerekkel

beszélne, hiába, volt a modorában valami reménytelenül szemtelen... És amíg így társalogtunk, hirtelen ki-

nyújtotta a kezét és megmarkolta a mellem. Es rögtön az ágyra döntött, udvarlás, kedveskedés nélkül, semmi

kézjáték, semmi... Te is így voltál vele? Hát ilyen volt a megboldogult. Nyugodjék békében. Ahány ház, annyi

szokás... Mondd, neked... jó volt vele? Úgy értem... igazán jó?... Nézd, most már mindegy, megmondhatod. Én

tulajdonképpen soha nem éreztem magam jól vele... De az ember nem csinálhatja mindig azt, amit akar. Erről

persze nem szóltam senkinek... Sok mindent megbeszéltünk a jó öreg Atticusszal. Aztán indultunk vissza a

terembe... Az éjszaka hűvös volt, a szolgák már hozták a parazsas kosarakat... Gaius a vén csalóval, Fulviusszal

kockázott. Először azt az újdivatú, kéztrükkös szerencsejátékot kezdették játszani, most ez a nagy divat

Rómában... Nem ismered? A játékosok hirtelen, egyszerre rántják elő a tunikaujjasból a kezüket, felmutatják az

ujjaikat... van, aki egy ujjat hajlít be vagy kettőt, vagy hármat.. . és aki eggyel kevesebbet mutat, az nyert. ..

Nevettek, valaki azt mondta. . . azt hiszem, Varinus rikácsolta, hogy ezt a játékot csak becsületes emberrel lehet

játszani, akinek sötétben is el lehet hinni, első szóra, amit mutat... Mindenki hahotázott, mert ilyen ember nincs

Rómában, fáklya kell és mutatni kell... Hát így szórakoztak. Fulvius már nem is erszényben, hanem hordozható

kis pénzszekrényben hozta a játékhoz a pénzt, rögtön bankot adott... Mind körülállták a játékasztalt, mintha még

Saturnalia ünnepét írnák, amikor szabad a hazárdjáték... De ma éjjel valahogy senki nem törődött a szabály-

rendeletekkel, hiszen már kiterítették azt, aki megkísérelte, hogy valamilyen rendet csináljon Rómában...

Leültem Fulvius mellé, szemben a férjemmel, melengettem a parázs felett a kezem, kezdett fájni a fejem... Nagy

volt a lárma, áporodott az ételgőz, a borszag, a fáklyák füstje, minden émelyegtetett... Fulvius egymás után

szedte elő a pénzesládából a zacskókat, két marékkal szórta az asztalra a~ aranyakat, már több, mint tízezer

sestercius volt a bank... A kibicek ugratták Gaiust, vigyázzon, mert sokat nyer, lehet, hogy felszarvazták...

Atticus is ott állott az asztal mellett, de nem játszott, csak nézelődött, komolyan... Kezdtem unni az egészet.

Elhatároztam, hogy otthagyom őket, hazamegyek. De ebben a pillanatban észrevettem, hogy hiányzik valami.

Tulajdonképpen azért jöttem ide ma éjjel, hogy elmondjam neked... Tudod, úgy kezdődött, hogy az orrom

néztem a kis ezüsttükörben, amit Gaius hozott tavaly Athénból... és megijedtem, mert kifényesedett az orrom, hát

keresni kezdtem a szatyorban a rizsport... Meg is találtam, rendbe hoztam az arcom. De még mindig hiányzott

valami... És hamarjában el sem tudtam képzelni, mi hiányzik?... Átkutattam a szatyrot, minden a helyén volt... a

szagos fű, amit rágcsálni szoktam evés után, a kis ecetesüveg izzadás ellen meg a gyanta, amivel a tenyerem

mindig bedörzsölöm, ha Rómában kezet kell fognom valakivel, mert mióta demokrácia van, verejtékesen izzadt

sok kéz... Nézd, itt van minden a szatyorban... És mégis, hiányzott valami. Mit szépítsem? Megrémültem, mert

egyszerre megértettem, hogy a diktátor hiányzik. Megrémültem, mert ez olyan hirtelen jött reám, mint a csuklás

vagy a hasmenés... Olyan állati volt, olyan testi... Nem az, hogy nem hívat többé, hiszen mondtam neked, hogy

nem szerettem vele az ágyban feküdni... És mindig szemtelen volt... És a tetejében zsarnok is volt, legalább így

mondták... Igaz, ezt nem nagyon vettem észre, mert másra kellett figyelni, amikor bizalmasan vele voltam... De

abban a pillanatban, amikor hiányozni kezdett, megijedtem, mert megértettem, hogy ez most már örökre így

lesz... Mindennap, minden éjjel hiányzik majd, mert valami jóvátehetetlen történt... Más; mint amikor valakit

elhagy a szeretője, vagy meghal a férje... Megértettem, hogy ez az ember más volt, egyetlenegy példány volt

belőle és nem lehet pótolni... Izgatott lettem, olyan különös, nedves izgatottság volt ez, mint amikor...

Körülnéztem, láttam a sok vörös, izzadt pofát, az asztalon az aranypénzeket, a szőrös kezeket, hallgattam a

nyögésüket, a büfögésüket, ahogy dörmögtek... És egyszerre félni kezdtem, mert tudtam, hogy most már

semminek nem lesz olyan értelme, mint volt még tegnap, amikor élt... Te nem így érzed? Neked nem hiányzik?...

Egyáltalán nem?... Mit mondasz?... Nem értem. Azt hiszed, most közelebb van hozzád, mint amikor... Különös!

Jó neked... De én, drágám, hirtelen úgy éreztem, mintha balkézre megözvegyültem volna... és Isis tudja, elállt a

lélegzetem, amikor erre gondoltam. Mondd, ez most már mindig így lesz? Mintha mindig szomjas vagy éhes

lenne az ember... Ez lehetséges? Nézd, hajnalodik. Mennem kell. Hát, drágám, ezt egyszer meg kell beszélni...

Mi holnap visszamegyünk Rómába a temetésre... De attól tartok, hiába temetik el, azután is hiányzik majd. És

talán nem csak nekem hiányzik... mit gondolsz? Attól félek, most már valahogy Róma is üresebb lesz... Ó,

Róma! Holnap kezdődik megint minden elölről... a római élet! A világ teteje, ez a lármás szemétdomb!... Hiába

építettünk múlt nyáron vastag falú házat, hiába menekülök Rómában a belső szobába, a lárma utánam jön, már

nem bírom! Ahogy a rabszolgákat szólítja hajnalban a harang! Aztán hallom csoszogni őket, amint sertepetélnek

a pálmalevélseprőkkel... És akárhogy bedugom a fülem, betakarom a párnával a fejem, hallom Rómát, amint

ébred! Napkelte előtt a pékek kiabálását! Aztán a tanítók kurjongatását, ahogy terelik a gyerekeket! És egész nap

a rézkovácsokat meg a sisakművesek kalapálását... Kibírhatatlan! És az a gajdolás már hajnalban, az arabok, a

szarmaták, az etiópiai nép, a szigambrinusok,* ez a sok cigány, a zagyva kerepelésük az utcán! Meg a

kurjongatás, ezek a vad numídiaiak, akik az öszvéreket adják bérbe! Meg a szíriai hordárok, akik a

gyaloghintókat és a vizitelő matrónák hordszékeit cipelik... Örökké a lárma! Förtelmes Róma! Örülj, hogy nem

élsz ott... És reggeltől estig a pletyka, a rágalom, ez a fröcskölő, fertelmes méreg... Atticus azt mondja, a pletyka

a csalhatatlanság egyik változata... Te érted ezt? Mondom, félek, hogy most üres lesz Róma... Nemcsak Róma,

hanem a nap és az éjjel általában... mert megölték ezt az undok embert. És már nem lehet várni az eunuchot, aki

beállít vigyorogva, és hozza a meghívást... félek, üres lesz Rómában a nap. Vagy az éjszaka... Nem hiszed? Majd

meglátjuk. Micsoda nap és micsoda éjjel! Add ide a melltartót! Így, köszönöm... Nem, ne kísérj ki, drágám,

ismerem az utat, vár a gyaloghintó... A férjed mondta, hogy most tavasszal átköltöztök az új birtokra, Róma

közelébe. Majd átjövök néha egy hétvégi traccsra, jó?... Elbeszélgetünk, két jó barátnő, igaz?... Te, milyen sötét

van odakünn! Látod a sötétet?... Másképp van sötét, mint amikor még élt... ez lehetséges? És lehet, hogy most

már mindig sötétebb lesz, mint eddig volt?... Csak képzelődöm? Adják az istenek!... Jó éjt, Lollia. Menj vissza,

drágám, hűvös az éjszaka.

HAJNALBAN HÁROMKOR

Három felé járt, amikor Gaius elvetette a kockát és hatot ütött. Több, mint hetvenezer sestercius hevert a

játékasztalon, aranyban.

A társalgás elakadt. A vendégek kettes, hármas csoportokban állották körül a játékosokat. Az ügyvéd és az

ékszerész kockapárbaja a fecsegőkbe is belefojtotta a szót. Gaius a kockavetés pillanatában elvörösödött,

tenyérrel törölte izzadt, kopasz feje búbját, és öblös kortyokkal ivott egy serlegből havas vizet. A rabszolgák fel

és alá jártak a frissítőkkel. De a játék izgalma elvette a vendégek kedvét az ivástól, elment a kedvük a

falatozástól is. Mély csend volt a teremben.

Varinus, a házigazda, összefont karral állott az ügyvéd háta megett. Szúrós pillantással nézegette az aranypénzek

sápadt-sárga halmazát. Szája hangtalanul mozgott, fejét csóválta, összeadott, számolt.

A köhögtető, savanyú füsttel terjengő viaszk- és szurokfáklyákat elvitték, helyükbe kecskehájból mártott rövid

gyertyákat és lapos bronztartókba ágyazott, kanócos mécseseket hoztak. A játékosok és a vendégek a

félhomályban alaktalan csoportozattá változtak át, mint a mondákban az alvilági árnyak.

A vacsora befejezése óta szüntelenül játszottak. Fulvius komoran, szótlanul adta a bankot. Szeme véres volt és

kidülledt, mint az elítéltek szemgolyója, mikor már több órája lógnak a kereszten. Piszkos keze - melyet

érkezéskor csak sebtiben mosott meg, és a tömzsi ujjakon, a koszos körmök alatt még ragadt az agyagos föld, az

éjszakai titkos és sietős kincs-ásás nyoma - reszketett. Lehajtotta fejét, húsos alsó ajkát rágta. A bőrpohárba

pislogott, a csontkockákat bámulta. De nem merte elvetni a kockát; könyörgő, enyves-vizes pillantással nézett

körül, mint a verembe szorult állat, végső veszélyben.

Emilia, az ügyvéd felesége, elment, mielőtt még férje belevetette magát a féktelen, dühödt szerencsejátékba.

Lais, a kurtizán - részegen és kócosan - a nyerő játékos mellé telepedett. Szuszogva, áhítatosan kibicelt, kancsin

nézett, mintha kéjes kezek fojtogatnák. Ez volt a pillanat, amikor a szerencse Gaiushoz pártolt. A részeg

divathölgy áhítatosan leste a kocka perdülését, kabalás, trágár jelekkel biztatta az ügyvédet, ne féljen a

szerencsétől, nyerjen mentől többet.

Gaius négyszer egymás után ütött bankot. A vendégek elképedten, némán állottak a játékasztal körül, csaknem

komor és fenyegető pillantásokkal méregették a két nagy játékost, mint a gladiátorokat a cirkuszban, amikor az

utolsó döfés eldönti az élet és a halál esélyeit.

Atticus, a kiadó belekarolt Lucceiusba, az íróba. Ők ketten Fulvius háta mögött kibiceltek, mint a liktorok,

amikor kihirdetik az ítéletet. A hideg ételzsír szaga, a keserű bűz, amit a gyertyák és mécsesek füstje terjesztett,

feldöntött boroskancsókból és félig üres serlegekből kiömlött lőre savanyú, áporodott szeszpárája sűrű, fojtogató

lepedékben keveredett. Censorius, a meghívottak egyike Varinus házi pénzügynöke, öreg dandy, rossz hírű piaci

ténfergő, akiről az a hír járta, hogy a diktátor titkos rendőrségének egyik besúgója volt - részegen csuklott és me-

kegve, vigyorogva biztatta a játékosokat, ne féljenek, emeljék a téteket.

Fulvius - mint aki megérti, hogy magára maradt, most már az istenek és a vaksors döntenek - tunikája belső

zsebéből kis, elefántcsontból faragott házi istenszobrot húzott elő. Az apró fétist megcsókolta. Könnyezett és

lihegett. A kockavetésre készülő öreget a kibicek szánalom nélkül, szakszerű és irgalmatlan pillantásokkal

figyelték. Az aranyhalmaz, amely az asztalon hevert, számukra egyértelmű volt a sorssal és válaszolt az emberi

élet minden kérdésére.

Az ékszerész végre elszánta magát, nekigyürkőzött. Sápadtan, ideges lendülettel - mint a diszkoszdobó a koron-

got - magasba emelte a bőrpoharat. De felemelt karja rögtön lehanyatlott, a krokodilbőr bögre kihullott kezéből.

Atticus volt az első, aki lehajolt és két karral felfogta az eldűlő, kövér testet. Fulvius lassan zuhant a

márványpadlóra. Szeme nyitva maradt, vastag nyelve lilás-szederjesen lógott ki szájából.

A sápítozó sopánkodás és ijedt lelkendezés múltával Varinus intézkedett, fektessék lészára a szélütött

embert és vigyék a belső szobák, a hálófülkék egyikébe. Egy szolga a szomszédba rohant orvosért.

Szoszthenész kis idő múltán - bicegve és fáradtan - megérkezett és fejcsóváló közönnyel hallgatta Varinus

és a vendégek lihegő számadását. Famulusa - fiatal, riadt pillantású görög szabados, hóna alatt az orvosi

táskával, a műszerekkel és orvosságokkal - nyomában kullogott. A vendégek rikácsolva kezdették faggatni

az orvost: híre szaladt, hogy a diktátor háziorvosa ma délelőtt is elkísérte a nagy pácienst a szenátusba, és ő

volt az, aki a merénylet után egy szőnyeggel letakarta a halottat.

Az orvos fásultan, kimerülten hallgatta a tapintatlan, tolakodó kérdéseket. Kitárt karral mutatta, hogy nem

mondhat semmit - nemcsak orvosi titkot, hanem államtitkot is őriz. Mint a vendégek legtöbbje, Szoszthenész is

késő délután érkezett vissza Rómából a fürdőhelyre: visszatérte óta házról házra járt és betegeket látogatott, mert

estére Baiae megtelt heveny nyavalyásokkal - a megrémült gazdagok és előkelőségek kólikával, szívgörcsökkel

feleltek a nap izgalmaira.

Atticus ujjheggyel megérintette Lucceius vállát. Halkan mondta:

Nézd a tunikáját. A melle körül!...

Az orvos tunikája - a szívtájon - véres volt. A kiadó és az író tágult, szimatoló orrcimpával hajoltak előre, mint a

rendőr, amikor látleletet vesz föl. Valószínű volt, hogy a diktátor vére ragadt az orvos tunikáján - a szúrt sebből

fölfreccsent a vér, amely beszennyezte Szoszthenész köntösét,amikor megkísérelte, hogy segélyt nyújtson az

áldozatnak. A diktátor vérét szagolták.

Varinus végül elhessegette a tolakodókat. Fél karral átölelte az orvos vállát, szabad kezével elhárította a

kíváncsiakat. Így tessékelte Szoszthenészt a szomszéd szobába. Az ajtófüggönyön áthallatszott a szélütött

ékszerész hörgése. A szenátor szolgát állított az ajtó elé. Senki nem léphette át a küszöböt. A vendégek

ágaskodva kémleltek a függönyrésen át: pantomimekben sorakoztak fel így az élőképek szereplői, amikor egy

drámai jelenetben megmerevednek a színészek és jelképesen ábrázolnak valamit.

Micsoda nap!... - selypegte Septimus, a fogatlan, öreg gladiátorkereskedő.

Lepisszegték. Ebben a pillanatban, az áhítatos csendben, a játékasztal márványlapján megcsörrentek az arany-

érmék. Gaius felhasználta a pillanatot, amikor nem figyeltek reá és horgas ujjakkal, gyors mozdulattal sietett

beseperni az üres bőrzacskóba az aranyakat. A nemes fém puha csörrenésének nesze felriasztotta a mozdulatlan

csoportot, mint a cirkuszban az éhes vadállatokat az áldozatok nyögése. Az asztal köré tódultak. Tüstént

megértették, mire készül az ügyvéd, és indulatosan kezdettek ordítozni. Sulpicius, a meghívottak egyike - gazdag

kalandor, fél szemére vak uzsorás, nagyapja Marius idejében rövid időre tribun volt és irdatlan vagyont harácsolt

össze - asztmatikus szuszogással sietett az asztalhoz. Égnek emelt karral tiltakozott, hogy az ügyvéd zsebre tegye

a nyereséget.

Gaius - védekező, óvó mozdulattal - felsőtestével a zsákmányra borult, így védte az aranyakat. Rekedten üvöl-

tötte, hogy a játékszabályok - valamint az emberi és az isteni jog törvényei - szerint a szerencsejátékban ő

győzött, mert övé volt az utolsó érvényes kockavetés. Többen, rekedten, lecsirkefogózták.

Végül Sulpicius - szenvedélyes, tiltakozó mozdulattal - megragadta az ügyvéd kezét. Néhány arany a padlóra gu-

rult. A kibicek leguggoltak, tenyérrel tapogatták a márványpadlót, így keresték a homályban, négykézláb a pénz-

darabokat. Atticus két lépéssel hátrált, szemét tenyérrel árnyalta - mint a műértő, aki ítészi távlatból akar

szemlélni egy színpadi jelenetet. Lucceius előrehajolt és fülelt, nehogy elmulasszon egy szót. Tunikája belső

rejtekéből előhúzott egy viaszklapot és gyorsírással, mesterségbeli készséggel, néhány szót jegyezett fel. De

máskülönben is elragadta a jelenlevőket az izgalom: az indulatos tiltakozások most már vijjogtak és süvöltőztek,

mint a drámában, a nagy jelenet vége felé, amikor a kórus alvilági titokzatossággal kezd hörögni.

Gaius nem mozdult. Egy varangy guggoló-terpeszkedő tartásával őrizte a zsákmányt. Fél szemmel Sulpiciusra fi-

gyelt, aki most elengedte az ügyvédet és izgatottan mászkált a vitatkozó csoportok között, hadonászott és

selypítő ékesszólással bizonygatta, hogy ez nem jogi kérdés. Censorius ellentmondott. Többen tapsoltak,

néhányan fütyültek. A vendégek - ösztönös készenléttel, mint a közönség a fórumon, az esküdtszéki tárgyalások

alkalmával, amikor potya színjáték ígérkezik, az ékesszólás érveivel széttépik valakinek a becsületét, vagy jogi

bunkókkal ledöngölik egy megvádolt ember jó hírét - karéjban sorakoztak fel a vitatkozók körül.

Most, amikor a figyelem feléjük fordult, Sulpicius és Censorius hangot váltottak. Sulpicius krákogott, mint az

ügyész a vádbeszéd előtt, amikor tisztogatja a torkát. Censorius égnek emelte szemét - mint az énekes a

versenyen, amikor az ítészek már helyet foglaltak az emelvényen, a várakozás izgalma eltölti az arénát -, és

remegő pátosszal kiáltotta:

Az istenek ítéltek!...

Az istenek említése rossz benyomást keltett. Censorius nemcsak besúgó volt, hanem a római csalók és félkézkal-

márok között is legrosszabb hírű uzsorások egyike. A hallgatók úgy érezték, ilyen züllött ember nem hivatkozhat

az istenekre. Sulpicius kappanhangon sivította:

A római jog nem ismer példát arra, hogy eleven örököljön eleventől!...

A jogi érvet elismerő morgással nyugtázták. Rómaiak voltak és rendkívüli pillanatokban is szerettek megmaradni

a paragrafusos tények térfogatában. Atticus komolyan bólintott, mint a szakember, aki megdicsér egy találó, sti-

lárisan jól fogalmazott érvet. Lucceius sietősen, gyors írásjegyekkel feljegyezte ezt a rögtönzést is.

Gaius a jogász féltékenységével fülelt. Felegyenesedett, fél karját magasba emelte, mint a rostrumon, amikor

nemcsak hanglejtéssel, hanem arcjátékkal és kézmozdulattal is figyelmet követelt. Mélyen lélegzett és hadarva

beszélt - a pénzről általában és aztán külön még az örökösödési jogról. Megdöbbenten észlelte, hogy már nem

figyelnek reá: avendégek, hirtelenül és szeszélyesen, kis csoportokra oszlottak, másról fecsegtek. Gaius

elkomorodott. Szenvedélyes mozdulattal felmarkolt néhány aranyat és a nevetgélő, beszélgető csoportok közé

dobta az érméket.

Szeme forgott. A kis, kövér ember különösen elváltozott. Mint a színész, amikor a pantomimban álarcot vált,

felcseréli a barna és a fehér maszkát. A vendégek egyikemásika e pillanatban értette meg, hogy az ügyvéd már

nem nyerni akar, hanem győzni. És mert rómaiak voltak, hirtelen kerekedett megértéssel nézték a kis embert - a

rómait, aki nem volt hajlandó veszteni -, mintha az ügyvéd rövid karddal rohant volna az arénába. Gaius hörgött:

Irigy kutyák!... A pénznek nincs szaga! Zabáljatok!... Egy marék aranyat Lais arcába dobott. A kurtizán fel-

sikoltott. Gabinus és Sulpicius lefogták az ügyvédet. De Laisszal nem lehetett bírni. Váratlanul felugrott a

játékasztalra. Szétvetett lábbal állott az asztal márványlapján, az aranykupacok közepette. Lábfejjel egy

halom aranyat Gaius, egy másikat Caelius Rufus felé rúgott. Az érmék csörömpöltek, széjjelgurultak. Alina

felsikoltott, néhány érmét sietősen keblébe rejtett.

Lais két kézzel, derékig húzta fel szoknyáját. Meztelen alsótestét riszálta. Hasát, ölét mutatta és rekedt, mekegő

nevetéssel rikácsolta:

A pénznek nincs szaga! Még aranyat, még!... Látjátok? Aki fizet, jöhet. Itt aludt Róma - és mutatta. - Jó

meleg zug. Itt voltak a szenátorok! A főpap! A lovagok! Rómaiak, lehet! Mindenki jöhet, aki fizet!...

Lucceius jegyzett:

Kissé nyers, de élethű - morogta. Atticus vállat vont:

Talán felhasználhatod. Később, egy pantomimben. Lais, szétvetett lábbal, vizelni kezdett. Reávizelt az

aranyra, mintha szemétdombon állam. Alina tapsolt, visított:

Nézzétek! - sikította. - Húgyozik, mint a tehén. Néhányan tapsoltak. Caelius Rufus dülöngélt a nevetéstől:

Még, még! Öntözd, Lais... - és a könnyei csurogtak, úgy nevetett. - Hajnalban megöntözöd, estére

kivirágzik! Censorius felháborodottan morogta:

Vigyék ki ezt a némbert. Gyalázat, hová jutott a római társas élet.Tapsolnak egy részeg lotyónak. És a mai

napon, amikor.. .

Gabinus vállon ragadta:

Amikor? - kérdezte fenyegető csuklással. - Mi történt a mai napon?...

Censorius - mellékesen, fölényesen és unott kézmozdulattal - elhárította Gabinust. Orrhangon rikácsolta:

Hülye! Te világ hülyéje! Nézzétek ezt a hülyét! - és széttárta karjait. - Rómából jön és nem tud semmit!...

Gabinus kést rántott. Két szolga lefogta a támadót. Lais csípőre tette kezét, így kiabált a magasból:

Strici! Nézzétek a stricit!... Kérdezd a feleséged! - rikácsolta. - O tudja, mi történt Rómában!...

Caelius Rufus tapsolt. A szolgák kicipelték és kocsiba tették Gabinust. A hajnali szürkületben - átmenet nélkül -

a szaturnáliák hangulata lobbant fel a teremben. Atticus és az író egy oszlop mögé húzódtak, óvatosan, mint aki

felkészül a legrosszabbra. Laisra már nem figyelt senki. A kurtizán négykézláb mászott le az asztalról, Gaiusba

karolt. Ketten leültek egy terített asztal mellé, falatozni kezdettek a lakoma maradékaiból.

Septimus is tapsolt, a kocsiját kérte. Felajánlotta Atticusnak, hogy visszaviszi Rómába. Sürgette a kocsit, mert

még kora délelőtt akart visszaérkezni a Városba, ahol napközben tilos volt kocsival hajtani a belső utcákon.

Aggályait kinevették:

Tegnap még tilos volt - mondta foghegyről Sulpicius. - Ma új rend van Rómában!...

Kockáztak és énekeltek. A márványpadlón bokáig dagadt a szemét. A hulladékban gázoltak, az aranyak között,

az étel- és gyümölcsszemétben topogtak. A belső szobába vezető ajtó függönye meglebbent. Varinus és az orvos

jelentek meg a küszöbön. A szenátor égnek emelte karját, így mutatta, hogy az ékszerész kiszenvedett. Az orvos

mesterségbeli komolykodással, megjátszott szemforgatással bizonygatta, hogy a szomorú hír igaz, Fulvius halott.

Varinus intézkedett, hozzák fel a szolgák a pincéből az édes falernói borral töltött amforákat, mert sebtiben tort

kell ülni. Elhelyezkedtek az asztalok körül, darvadozó hajnali hangulatban fecsegtek, sopánkodtak. Censorius

fontoskodva újságolta:

A fia is ott volt délelőtt Rómában. Este jött meg, láttam.

Az orvos és famulusa ajánlkoztak, hogy megviszik a rossz hírt Viteltusnak. Amikor elmentek, mindenki felvidá-

modott. Számolni kezdettek, fesztelen, családias bizalmassággal. Censorius ujján számolta:

Legalább négymillió maradt utána. Talán öt.

Gaius - aki időközben megfeledkezett az aranyakról, teli pofára falatozott az egyik asztal mellett és Laisszal

közösen rágtak egy hideg pávacombot - fél füllel figyelt csak. Csámcsogás közben átkiabált Censoriusnak:

Ostobaság. Több száz millió sestercius maradt utána. A szolgák új fáklyákat hoztak. A vörhenyes fényben

vörösen parázslottak az arcok, mint a halottak pörkölt húsa a máglyán, temetéskor. Varinus fel és alá járkált

az asztalok között. Sápítozva faggatta az ügyvédet:

Több száz millió?... Kiről beszélsz?...

Gaius nem is figyelt reá. Pávacombbal kezében, hadonászva magyarázta Laisnak:

Több száz millió sesterciust zsákmányolt Galliában. A pénzt soha nem fizette be az állampénztárba. Még

soha nem rabolt senki annyi pénzt, mint ő... És tíz év alatt félmillió embert gyilkoltatott le Galliában. Nem

volt kicsinyes. Akárhogy nézzük, nagyvonalú ember volt.

Lais vigyorgott, aranyfogát mutatta. Fél karral átölelte az ügyvéd nyakát, néha ő is falt egyet a pávacomb foszlós

húsából, mint a kutya, amikor a gazdája asztalánál torkoskodik. Most megértették, kiről beszél Gaius és

elcsodálkoztak.

A diktátorról beszélt. De most már senki nem gondolt a halottra. Az, hogy élt - nem is olyan régen még élt -

valószínűtlen volt, mondaszerű, mint Romulus és Remus regéje. Az ügyvéd makacson bizonygatta, hogy adatai

megbízhatóak. Ez a szószátyárság eszükbe juttatta, hogy valami történt Rómában, és a hajnali ködben - a borgőz

és a tavaszi hajnal ködében, amely hideg párával áradt a tenger felől - ocsúdni és emlékezni kezdettek.

Az usipeteseket is megölette - morogta Caelius Rufus. - Nem volt semmi értelme, de minden usipetest meg-

öletett. A tenctertket is felkoncoltatta. Szeszélyes volt...

És bárgyún vigyorgott. Az ismeretlen germán törzsek említése nem hatott senkire. De amikor az ügyvéd pénzről

kezdett beszélni, felfigyeltek.

Kétszázmillió sestercius volt a Birodalom évi jövedelme - csámcsogta Gaius, és zsíros ujjait fesztelenül Lais

köntösének redőibe törülte. - Nem hiszitek? Ázsia hatvanmillió adót fizetett, Hispánia harmincmilliót...

A számok hallatára elkomolyodtak. Septimus - a kocsija már előállott - egyszeriben visszaült az asztalhoz.

Fogatlanul sziszegte:

Igaz! .. . És a kamat még mindig öt százalék.

A kurtizán most, részegen, dúdolni kezdett. Gaius elragadtatva fülelt, fejét ingatta:

Figyeljetek! - és felállott. - Lais, még egyszer! Emlékeztek?... Ezt énekelte Róma népe a Pomeriumon,

amikor a diktátor hazajött Galliából... Lais, hangosabban!

~.ais arany fogsorát mutatta és vigyorogva énekelt:

"Reszkessetek férjek, Róma urai: Hazajött a kopasz kurafi!"

Megtapsolták és karban ismételték a szöveget. Varinus, serleggel a kezében, emlékezett:

- Pacuvius canticája! . .. Lais, énekeld el a canticát! ... - A kurtizán engedelmesen kántálta a híres

versezetet:

"Megmentette Rómát és mi a hála... "

Caelius Rufus kappanhangon vágta rá:

"Hosszú kést a Honmentő hasába!... "

Censorius tapsolt:

- Kitűnő! - kiáltotta. - Lais, énekeld el holnap a temetésen! . . .

Az alkalmi, hajnali tor hangulatváltásában most már az ékszerészről is megfeledkeztek, a hulláról, aki

a szomszéd szobában lilára váltan, felpuffadt hassal feküdt. Dadogva, borosan emlékeztek a

diktátorra, és siettek hadarva elmondani, ami hamarjában eszükbe jutott. Lucceius bizonygatta, hogy

Oppius könyvet készül írni Cleopatra fiáról, a Cesarióról, be akarja bizonyítani, hogy a gyerek nem a

diktátor, hanem egy őgyelgő centurion fia. Atticus intett, hallgasson, hiszen ez nem fontos. Varinus

sopánkodott:

- Nagy hiba volt, amikor a megboldogult megengedte, hogy a rabszolgák is kesztyűt viseljenek télen,

nagy hidegben.

Sulpicius leintette:

-A földreform! - hörögte. - Ne felejtsd el, a földreform! Ez volt a csapás. Ha a föld az úriemberek kezén

marad, Róma erős ma és hatalmas...

Gaius lehajolt, a padlóról két ujjal felemelt egy aranyérmét. Ujjheggyel a diktátor arcélét mutatta.

Áhítatosan mondta:

- A szenátus rothadt. A politika már csak üzlet, mint a pénzváltás. A választás csalás. A bírókat és az

ítéletet venni lehet, mint a füstölt halat a piacon. És mégis...

Csuklott. Hallgattak, figyeltek. Caelius Rufus kíváncsian kérdezte.

- Mégis, mi?...

- Róma mégis itt van - mondta egyszerűen Gaius. Megcsókolta az aranypénzt. - Megmarad, mint a

színarany. Kissé húgyos - és vigyorgott. - De itt van.

Elérzékenyült. Így suttogta:

- Milyen csodálatos Róma!... Sulpicius krákogott:

- A Tiberist el akarta téríteni az útjából. Nem sikerült - mondta kárörömmel.

Septimus ráduplázott:

- Ki akarta szárítani a mocsarakat. Nem sikerült. Censorius köpködve hadarta:

- Ostiánál ki akarta szedni a sziklákat a tengerből. Őrült volt.

Septimus orrhangon kérdezte: - Hány óra?...

Caelius Rufus fontoskodó és hivalgó mozdulattal húzott elő derékövéből egy tenyérnyi, kerek tárgyat.

Büszkén mutatta:

- Új találmány. Aquileiában vettem. A germánok csinálják. Zsebnapóra!...

Az újdonság kézről kézre járt az asztalok körül. Mint az elkényeztetett gyermekek, akik gazdag

szüleiktől már mindenféle játékszert megkaptak ajándékba, de örökké várnak valami újat - és tudják,

hogy nem várják hiába, hiszen a világ minden mütyürkéje és csecsebecséje ide vándorolt, a Városba,

az ő számukra készült minden a világon - mohón és kíváncsian nézték, vizsgálták, tapogatták az új

találmányt: a tenyérnyi, lapos csiszolt márványlapot, amelynek számlapján az időt mutató, tudós

szögbe állított vasék és körös-körül a számjegyek pontosan utánozták a köztereken felállított

nyilvános nagy napórák szerkezetét. Attims elképedt, fogát szívta. Irigyen szemlélte a ritkaságot.

- Pontos? - kérdezte hitetlenül. Caelius Rufus foghegyről mondta:

- Mint a Nap!...

Atticus gúnyosan morogta:

- A zseb-napot még nem találták fel a germánok. Mi volt az ára?...

Caelius Rufus nem is felelt. A divatcikk mindenkit elbűvölt. Egymás kezéből kapkodták, napfény

hiányában csak derengés mellett figyelték, milyen árnyjelekkel mutatja az időt a zsebnapóra. Septimus

unottan morogta:

- Mindig valami új. És mindig ugyanaz. Az én időmben...

Lucceius a szavába vágott:

- Rómában nem áll meg az idő! - Körülnézett, leste, sikere van-e a szellemes megjegyzésnek? Atticus

az író vállára tette a kezét:

- Malmozzunk... Lucceius meglepődött: - Itt? Most?...

A kiadó csendesen, komolyan mondta:

- Beszélnem kell veled. - Suttogásra fogta a hangját. - Itt. Most. Mielőtt visszamegyünk Rómába.

Lucceius körülnézett:

- Ha akarod - morogta szárazon.

Leültek - szemközt az átrium bejáratával - egy kis asztal mellé. A szolgák elhozták a játékdobozt, a

fekete-fehér elefántcsont játékérméket. Lucceius színt választott. De Lais felsikoltott és Atticus

idegesen nézett körül:

- Mikor lesz már nyugtunk ettől a személytől? Lucceius nem felelt, felugrott az asztal mellől. Mindenki

az ajtóhoz tódult. A serlegek feldőltek, a nemes bor széjjelcsorgott a mozaikpadlón. A nyitott

átriumajtón át beáradt a tavaszi hajnal hűvös légjárata, a kertek maró-fanyar trágyaszaga.

Varinus a küszöbre lépett, széttárta karját:

Hívjátok az augurokat!* - kiáltotta a szolgáknak.

A hajnali hűvösségben a macskajajos vendégek borzongva, libabőrösen állották körül a házigazdát. Az eget

nézték, nyitott szájjal, babonás iszonyattal. A sötét égen - a tenger, Baiae, a világ felett - üstökös fénylett. A

zöldesszürke fénycsóva sejtelmesen és baljósan tekergett az égbolt fekete alapzatán, mint egy félelmes

mondabeli sárkány.

Senki nem szólt. Megrettenten hallgattak és figyeltek. Csak Atticus nézte közömbösen, hunyorogva az égi jelet.

Vállat vont, visszaült az asztalhoz. Mellékesen mondta az írónak.

Te kezded.

NÉGYKOR

Vigyázz. Sulpicius idefülel. Beszéljünk csendesen, mintha nem is figyelnénk másra, csak a játékra...

Lucceius, megkaptam a leveled. Azt írod, abbahagytad a polgárháború történetét... Kár... Amit eddig láttam

a kéziratból, kitűnő. Különösen Marius és Sulla jellemzése meggyőző. Cicero elolvasta és azt mondja, a

legjobb, amit eddig Sulláról olvasott.

Mást nem mondott?

Amikor megmondtam neki, hogy elment a kedved a munkától, nem fejezted be a polgárháború történetét...

Elkomorodott. Tervei vannak, reggel Rómába készül... Hosszan beszélt rólad. Lehangolta, hogy abbahagyod

a munkát... Sokat várt a fejezettől, amiben feldicséred őt és megmutatod a világnak, milyen nagy és kiváló

szerepe volt a polgárháborúban.

Cicero azt hiszi, a történetírás csak ürügy arra, hogy ő, Cicero, előkelő helyet kapjon az utókor

eszméletében. Nem ő az egyetlen, aki ezt hiszi. Cicero még életében élvezni akarja az utókor elismerését.

Azt remélte, feldícséred, mint HérodotoszThemistoklészt. A leveleit eltettai?

Cicero leveleit? Hogyne. Ami biztos, az biztos. - Valamennyit? Amit Arpinumból írt?...

Tudsz róla?...

Ne felejtsd el, a kiadója vagyok... Láthatom a leveleket?

Magánlevelek. A jó modor tiltja, hogy a címzett idegennek magánleveleket mutasson. Nem csalhatok meg

embereket, akik megtiszteltek a barátságukkal...

A halál felment a barátság kötelezettségei alól. - Cicero még él.

Athénban nevelkedtünk, te is, én is. A szillogizmus tiszteletében tanultunk gondolkozni. Minden ember

halandó. Cicero ember, Cicero halandó.

Mit akarsz a levelekkel?

Csendesen, Censorius idefigyel... Minden levél érdekel, amit Cicero írt. Különösen az arpinumi... Ugy

tudom, arra kért ebben a levélben, írjál róla sok jót és szépet. Dicsérjed fel, szemérmetlenül, a tetteit, az

írásait, a személyiségét... És ne ragaszkodj mindig a feltétlen igazsághoz. Csak azt írjad róla, ami előnyös.

Igaz?

Honnan tudod?

Tiro, a titkára, másolatokat készít az öreg leveleiről... Tiro az egyetlen a másolók között, aki olvasni tudja

Cicero kézírását. Az öregúr előrelátó és cinikus. A hírverés és a siker fontosabb számára, mint a történelmi

igazság.

Ki akarod adni Cicero leveleit?

Van ilyen terv is. Most egyelőre csak egy kis, válogatott kiadás készül... Mindössze kilencvennyolc levél.

Ezeket bizalmas embereinek, a családtagoknak írta... És ezt a válogatást még ő végezte. Ami a többi levelet

illeti...

Hány leveled van Cicerótól?...

Eh. Érdekel?... Pontosan... Négyszázötvenhat. - Mit akarsz?

Egészítsd ki a levélgyűjteményt minden üzenettel, írásos közléssel, amit Cicerótól kaptál... Aztán fésüld át,

készítsd elő kiadás céljaira a gyűjteményt... Ha eljön a pillanat, piacra dobjuk...

Hamisítsam meg Cicero leveleit?

Ne változtass egy szót sem az eredeti szövegen. Csak... törölj mindent, ami fölösleges.

Hajolj közelebb. Cornelius Nepos azt fecsegi, nem csak Cicero leveleit őrzöd. Azt mondja, Brutustól is van-

nak leveleid.

Cornelius Nepos sokat locsog. Szorgalmas lektor, de nem tudja a száját tartani. Benned megbízom... Cicero

levelei az elkövetkező időben hasznosak lehetnek.

Kiadói szempontból?

Történelmi szempontból. Levelekkel néha történelmet is lehet csinálni.

El akarod árulni a barátod?

Elárulni? Cicerót?... Nincs mit árulni rajta. Ez az ember elveszett. Gyűlölte a diktátort... de valahol a

középen állott, a néppárt és az arisztokraták között. Amikor fordul az idő, a középpárti ember mindig

elsőnek pusztul. Rómában nincs és nem lesz többé középút. És nem lesznek középutasok... Vágjál ki Cicero

leveleiből mindent, ami bírálja a diktatúrát mint rendszert... Es hagyjál meg a levelekben mindent, ami

gyalázza a diktátort. Azt hiszem, érthetően beszélek.

Az új diktátor hálás lesz, ha mindazért, ami a diktatúrában gyűlöletes, valaki áthárítja a felelősséget a halott

diktátorra? Így gondolod?

Csodálatos, ahogy rögtön megértettél!... Az új diktátor kezében hatalmas politikai fegyver lehet Cicero

levelezé~e. Felmutathatja mint bizonyítékot, hogy nem a diktatúra volt rossz, hanem a diktátor, aki rosszul

csinálta a diktatúrát... Kérem azt a követ. Te vagy soron.

Tevékeny vagy és előrelátó. Még el sem temették a diktátort, aki rosszul csinálta a diktatúrát, és te már előre

készülsz kiszolgálni az új diktátort... Megmondanád, ki lesz az?

Nem tudom. Ha egyszer a szabadság megdöglött, a hullából mindig kinő a diktátor, mint a halottból a haj.

Akárki lesz, fontos számára, hogy az írók megmagyarázzák a népnek, milyen nagy eredmény, ha a

szabadságot az új zsarnok most már a nép nevében semmisíti meg. A következő időben az íróknak

történelemcsináló szerepük lesz. Az új diktátor csak az írók és a tudósok segítségével tudja eladni a

diktatúrát a tömegeknek. Figyelsz?

Úgy látom, Caelius Rufus is figyel.

Hajolj közelebb. A Köztársaságnak befellegzett... Az új diktátor holnap vagy holnapután előlép a

diktatúrából, amit a halott zsarnok itt hagyott örökségbe... és természetesen nem csinálhat mást, csak azt,

hogy folytatja a diktatúrát. Szelídebben, burkoltabban, álcázottan... de lényegében változatlanul. És ti, írók,

majd megmagyarázzátok a népnek, hogy az új zsarnok most már emberséges zsarnokságot csinál. Nem

olyan szigorú és kegyetlen diktatúrát, mint az elődje... Cicero nagy tekintély volt a múltban. Még sokkal

tekintélyesebb lesz holtában. A levelei tanúskodnak majd, hogy csak a diktatúra módszerei voltak rosszak, a

halott diktátor rosszul csinálta a terrort... De a zsarnokság, ha emberségesen csinálják, dicséretes és hasznos

vállalkozás. Te átnézed a leveleket... Írsz egy szép előszót. Kedvedre gyalázod a halott diktátort, mert

megfosztotta az írókat a szellemi szabadságtól... Szóltál valamit?

Hm.

Nem értem. Mondd hangosabban. - Csak annyit mondtam... Hm.

Harminc éve hivatásszerűen érintkezem írókkal és költőkkel. Ha egy író hümmög, azt akarja mondani, hogy

valamit nem mer megírni.

Csak azt akartam mondani... Biztos vagy abban, hogy az írók mindennél többre becsülik a szellemi

szabadságot? Nem lehet tagadni, hogy voltak írók, akik a zsarnokság idejében is jelét adták a szellemi

tiltakozásnak. Szidták a cenzúrát...

Történetíró vagyok. A történelem tanulmányozása arra tanított, hogy a jóslás mindig hálátlan vállalkozás.

De nyugodt lélekkel megjósolhatom, hogy a római könyvkiadás kéziratszükségletét hosszú időre fedezik a

kéziratok, amelyek most, a diktátor meggyilkolása után, előkerülnek a fiókokból... Kéziratok, amelyek

titokban készültek és azt bizonyítják, hogy a szerző éjszaka, amikor egyedül volt és senki nem látta,

szembeszállt a zsarnoksággal. Az írók most megfizetnek annak a zsarnokságnak...

Amely legtöbbjüket bőkezűen megfizette. Ami Cicero leveleit illeti...

Milyen feltételeket ajánlasz?...

Nem jól hallottam. Ezek a részegek itt nagy lármát csapnak.. .

Azt hiszem, legokosabb előre tisztázni a honoráriumkérdést.

Fájdalmas hallani, amit mondasz. Feltételezed rólam, egy kiadóról, hogy megalázom a szellemi alkotókat és

mocskos pénzt kínálok nekik az isteni ajándékért, műveikért?... Lucceius, gyanúsításod megrendít. Fizetni,

kéziratért?... Elszomorít, hogy ilyen rossz a véleményed egy római kiadóról...

Azt mondják, Cicerónak néha fizettél.

Soha! Esküszöm a halhatatlan istenekre, Cicerónak sem fizettem. Róma tele van aljas vádakkal... Az írók rá-

galmaznak... Becsületemre mondom, az elmúlt harminc évben, mióta hazajöttem Athénból és könyveket

adok ki Rómában, írónak soha, egyetlen obulust sem fizettem. Elh~szed?. ..

Hangod a meggyőződés erejével cseng. Nem akartalak megbántani. Híres ember vagy. Róma egyik titkos

hatalmassága... Mindenki tudja, hogy tízmilliót örököltél anyai nagybátyádtól, Quintus Caeciliustól... Azt is

tudják, hogyAthénban beavattak az eleusziszi misztériumokba... Nagy ember vagy, Atticus. Ami a

honoráriumkérdést illeti. ..

Durva szavakat használsz. Vigyázz a játékra... És értsd meg, amit elképzeltél, lehetetlen. Kiadó nem fizethet

írónak, ez megingatná a könyvkiadás alapjait. De az írók most divatosak Rómában. Ha akarod, elintézem,

hogy örökbe fogadjon valamelyik irodalompártoló matróna. Bízd reám. Utánanézek... Róma tele van

kultúrszomjas, lelkes csoroszlyákkal... Sajnos, egyre több a kiadó. Itt van Secundus, a Béke Forum

közelében, aztán Atrectus, az Argiletumban... Lopkodják a szöveget, olcsó kiadványokban árulják

Lucretiust, Plautust... Dorus, az istenek verjék meg, kalózkiadványokban, szemérmetlenül árulja Cicerót...

És mind meggazdagodnak. Látom, újra kiadtad az Iliászt...

Bolond fejjel, igen. Nemes egyiptomi papírt hozattam. Indiai tintával másoltattam a példányokat. Legjobb

másolóm, Tirannio diktálta válogatott írástudó rabszolgáknak a szöveget... Nyakamon maradt az egész

kiadvány, ezer példány. Ki olvas manapság még Homéroszt?... Télen befűthetek vele. Nem, Lucceius, a

könyvkiadás nem üzlet többé. Mégis, arra gondoltam... Ha végeztél Cicero leveleinek átfésülésével... Mi

lenne, ha megírnád...

A zsarnok monográfiáját? Még nincs itt az ideje.

A diktátor életrajzát? Nem hiszem, hogy érdekel valakit... De mi lenne, ha írnál egy könyvet a mai napról?...

Az előzményekről? Az összeesküvés történelmi hátteréről?... Hm, hm. Nem könnyű. Még túlságosan közel

van minden...

Félreértettél. Lehet, hogy akadnak írók, akik később egyszer könyvet írnak a diktátorról... Talán drámát is,

nem tudom... Nem, Lucceius, mást gondoltam. Írjál egy könyvet,amely igazán, valóságosan történelem.

Mi a történelem?...

Nem az ütközetek és a hódítások. Nem is a triumfusok. De az elébb, amikor az oszlopok között sétáltam azzal a

huncut szemű asszonnyal... Igen, a kártyás ügyvéd feleségével, az asztaltársnőnkkel... Hirtelen támadt egy

ötletem. Arra gondoltam, írd meg a mai nap történetét!...

Írjam meg a diktátorról az igazat?

Ugy írd meg, hogy ne is említsd a diktátor nevét. Úgy írd, hogy az olvasók megértsék, a történelem nem a

háború, nem a szájalás a szenátusban... Írd meg a másik történelmet, az igazit.

Az áldozatokról írjak? Azt hiszed, ők a történelem?

Az áldozatok csak nyersanyag a történelemben. Arra gondoltam, felszólítlak, írd meg, mi történik a névtelen

kis emberek életében egy ilyen napon, amikor végre eltesznek láb alól egy úgynevezett nagy embert, aki

névtelen, kis emberek millióit pusztította el?... Dél óta figyelek. Azt hallottam, hogy nagy ember volt. És

ugyanakkor hallottam, hogy gonosztevő volt. Hallottam, hogy ő volt a legjobb férj, apa és barát. És azt is

hallottam, hogy a megtestesült hűtlenség volt, parázna kujon. Hallottam, hogy nagylelkű volt az el-

lenségeivel. És azt is, hogy alattomosan kegyetlen volt a barátaival. Írd meg, mit mondanak ilyen napon az

írók...

Mentegetőznek, sziszegnek, helyezkednek és hegyezik a tollat. Ez a történelem?...

Írd meg, mit mond ilyen napon a híres alak valamelyik szeretője. Vagy az eunuchja. Azok, akiknek

megkegyelmezett. Vagy azok, akiket szórakozottságból nem gyilkolt meg. Írj egy könyvet arról, hogy a

történelem nem rendkívüli események sorozata, hanem valami állandó és unalmas. Nézd ezt a részeg,

kártyás ügyvédet, amint éppen kiokádja magát a történelemben. Az uzsorás szenátort, amint sürgősen

megtömi a zsebét a történelemben. A karva~yszemű besúgót, aki már lesi az áldozatot, mert Rómában végre

történt valami...

Ők a történelem?

És te. És én. Írj egy történelemkönyvet arról, mit szól ilyen napon a történelemhez Lais, a vén kurva.

Jegyezd fel, a történetíró hűségével, milyen hűtlenek az emberek. Még nem hűlt ki a zsarnok, de már másról

beszélnek. Egy kevés idő még... és már senki nem beszél róla.

Egy-két ezer év és elfelejtik? Így gondolod?...

Már ma éjjel másról beszélnek. A diktátor félmillü~ embert gyilkolt meg Galliában. Aztán százezret

Egyiptomban és Hispániában. Gomfiban* és a thesszáliai városokban kiszámított kegyetlenséggel leölette a

lakosokat, öregeket, asszonyokat és gyerekeket... De ez egyhangú... Írj egy érdekes könyvet arról, milyen

unalmas a történelem. Mindig ugyanaz... Ird meg, mit pusmognak ilyen napon a rabszolgák, a kapzsi

szatócsok... Egyszóval, írj történelmet. És felejtsd el írás közben a diktátort...

Nem lesz könnyű.

Ne siess! Mi, kiadók és írók, végre is ráérünk. Csak a stréber politikus liheg és csörtet. Írjál lassan. Van

időd.

Egy-két ezer év... Így gondolod?

Hehe. Tudom, az elébb, amikor séta közben megemlítettem a könyv ötletét, a szépasszony szeme

megvillant... Ravasz szeme van. Olyan fekete szikrával villant a szeme, mint mikor egy nő felfigyel, mert

megérzi, hogy valaki utánanézett az utcán... Néha nem árt megkérdezni egy értelmes olvasót, mit gondol az

irodalomról... Azt mondta, az ötlet nem új, de el tudja képzelni, hogy szívesen olvasna egy könyvet, amely

ebből a szempontból meséli el a mai nap történetét. Megbeszéltük, hogy a jövő héten egy délután elmegyek

hozzá egy pohár édes faternói borra...

Vigyázz! A férje idefigyel. - Megírod a könyvet?

Gondolkoznom kell. Az ilyen könyv nem veszélytelen. De ha gondolod...

Megegyeztünk. Matt.

ÖTKOR

...maradj még, fiam, várd meg a hajnalt. Aztán lefekhetsz te is. Micsoda nap! És hajnal óta talpon. Ülj közelebb.

Tölts egy pohár bort... abból a cserépkancsóból, igen. Add ide a műszeres táskát az orvosságokkal... Mutasd!

Együtt van minden? Nem felejtettünk semmit a betegeknél? A hánytató, a hashajtó, a kések és a fogók,

csipeszek? A fájdalomcsillapító? Az altató?... Tegyél mindent a helyére. Add ide azt a szívnyugtató hindu port...

Nem, a másikat, a sárga üvegcsét... Önts a boromba egy kiskanálra valót. Így. A keservit, ez aztán igazán

keserű!... Igazítsd meg fejem alatt a párnát. Vedd le a saruimat... Húzd szét a függönyt, látni akarom a tengert.

Az üstökös még világít?... Allj félre, hogy jobban lássam. Nyálkás, zöldes fényben úszik... Érdekes. Huszonnégy

órája mintha minden tótágast állam a világban. De a betegeink alszanak, mert álmot hozó, gyenge füvet adtunk

nekik... Elaludt örökre a kövér ékszerész is... És most már alszik Rómában a másik páciensem, a diktátor.

Mélyen alszik, mélyebben, mint elmúlt éjszaka, amikor sebtiben hívatott... Fogd meg a pul= zusom. Másképpen!

Csak ujjheggyel!... Vigyázz, amikor pulzust tapintasz, hogy az ujjad tiszta és száraz legyen! Ez is egyik titka a

mesterségünknek, nem lehet könyvből tanulni. Úgy tapintsd a pulzust, egészen könnyedén, mint a zenészek,

amikor kicsalják a húros hangszerből a dallamot... Érzed? Tapintod? Szeszélyes, néha ugrik egyet... Az érverés

száma nem fontos, csak az érlökések minősége fontos... Erre mindig vigyázz! Az enyém már petyhüdt, akadozó,

tudom... Öreg vagyok. De talán van még egy kis időm. Igaz, ezt nem tudjuk előre, hála az isteneknek... Ne

higgyél az egyiptomi kuruzslóknak, akik azt mesélik, hogy a csillagok állásából meg tudják jósolni az emberi

sorsot, az élet határidejét... Te csak annak higgyél, amit tapintasz, látsz és szagolsz. Ezért vagyunk orvosok...

Nem könnyű görögnek és orvosnak lenni a barbárok között... Hisznek akuruzslóknak... Mihelyst módod lesz,

menj el Rcímtíbeíl. Menj Kósz szigetére és iratkozz be az egyetemre. Amit ott tanítanak, az orvoslás. Minden

más csak babona. Hippokratész szelleme?... Nem láttam soha Hippokratész szellemét. Azt mondják, Szókratész

idejében élt. Hallottam a meséket, hogy egy macedon tirannust meggyógyított a szerelmi betegségből. Meg azt a

másik mesét, hogy elűzte a pestist Athénból, mert máglyákat gyújtott a köztereken és elégette a pestisben

elhullott betegek tetemeit... Ebben lehet igazság, a tűz véd a fertőzés ellen. Ezt már itt Rómában is megtanulták

és égetik a halottaikat... De máskülönben nem tudok semmi biztosat Hippokratészről. Nem láttam őt soha, és

csak annak hiszek, amit látok. De azért ma hajnalban, amikor sebtiben megint a palotába hívtak... akkor még

nem tudtam, hogy utoljára megyek oda... Mindenesetre betettem az orvosi táskámba az Aforizmákat... A könyv

sok szempontja már elavult, de még mindig használható szakkönyv, különösen elsősegély esetében... Keresd

meg a könyvet, ott lesz valahol a táska alján. Igen, az a gyűrött kis tekercs. Add ide. Amíg virrasztottam a

diktátor ágya mellett, elolvastam az Aforizmákban, amit a Szent Betegségről mondott az öreg... Mi? Nem, ma

éjjel könnyű lefolyású volt a roham. Calpurnia hajnalban hívatott, három felé rohant át az eunuch a palotából,

hogy jöjjek azonnal... Feltápászkodtam, fogtam az orvosságos táskát és felöltöztem fehérbe, ahogy a protokoll

megköveteli... Mert ügyelj, fiam, ha előkelő házba hívnak, mindig hófehér legyen a köntösöd... Calpurnia a

gyorskocsit küldte érettem, a diktátor magánfogatát, négy fehér lóval, ott toporzékoltak hajnalban a házam ajtaja

előtt... Ennek az udvari orvoslásnak voltak előnyei is... A vér a ruhámon? Nem az ő vére. Tudom, láttam és

hallottam, amint pusmogtak ma éjjel Varinus házában ezek a sunyi alakok, különösen az a rossz nézésű kiadó,

Atticus... Nézték a vérfoltot a tunikámon, motyogtak, hogy a diktátor vére tapad az orvosi köntösömön,

babonásan viszolyogtak... De az igazság, hogyez a vérfolt itt a mellemen Petreius orra vére... Reájött a vérzés ma

délután, amikor megérkeztünk Baiaeba... Rögtön hívatott... És amikor éppen a mellére hajtottam a fejem és a

szívét hallgattam, összevérezte a ruhámat. Hagyd, majd a szolgák kimossák. Petreiusz, írd csak fel, fiam... Öt

dénár, egy látogatás... Nyugdíjas, számíts neki olcsón. Ez a buta öreg tábornok, akinek a diktátor valahol

Hispániában megkegyelmezett. .. A diktátor? Nem vesztett sok vért. A nyakszúrás, az első, halálos volt, de a

kövér Casca mellészúrt, a késhegy a nyaki ütőér mellett hatolt be a gégébe. Rögtön vizenyős tályog keletkezett,

fuldoklott és hörgött... A többi huszonkét szúrás felületes volt, izgalmukban összevissza szurkáltak, Brutus

éppen csak megkarcolta... És mindenki rögtön kiabálni kezdett, orvost, orvost, Szaszthenész, hol van

Szoszthenész... Így kiabáltak. Figyeltem, hogyne. A görcs, a roham? Mondom, rövid ideig tartott. Amikor a

palotába értem, már önkívületben volt, a márványpadlón feküdt, szájából jött a hab... Beadtam neki a thesszáliai

görcsoldót, rögtön hatott... A szeme fehérje kifordult, de a görcsös rángás nem volt olyan heves, mínt máskor...

Calpurnia és az eunuch segítettek, hogy felemeljük és visszategyük az ágyra. Nem volt szabad más segítséget

hívni. A diktátor szigorúan megtiltotta, hogy a róham ideje alatt más is ott legyen a szobában, mint én, aztán az

eunuch... No meg a felesége vagy valamelyik szeretője, aki éppen soros volt. Érdekes, nők előtt nem szégyellte,

ha reájött a roham... Igen, ilyenkor húzódott, vonzódott a nőkhöz, roham előtt kereste a nők társaságát, mint a

gyerek, aki viharban a mamához bújik... De férfiak előtt nem mutatta soha, hogy beteg. Egyszer itt Baiaeban..,

emlékszem, jó régen volt, elmúlt nyáron... éjszaka tgyütt volt annak a bárgyú Gabinusnak a feleségével... Ne

felejts el, fiam, számlát küldeni ennek a hülyének, három látogatásom volt nála a múlt hónapban, folyik a bele...

Számlázd mindegyiket húsz dénárral, gazdag ember, eleget lopott a templomi pénzekből, fizethet... Szóval

nyáronéjszaka a diktátor éppen együtt volt ennek a mulyának a feleségével, amikor reájött a görcs.Tudod, az a

karcsú, szőke asszony, aki eljön néha kezelésre, mert állandóan székrekedése van, mint általában a hiú és kapzsi

nőknek... Ennek ferde a méhszája, nem tud gyereket kapni... Hát nyáron egy éjjel éppen ezt rendelte be és aztán

hajnalban, itt Baiaeban, reájött a görcs. Akkor is engem hívatott... Az asszony később elmondta, hogy a diktátor

nem szégyellte magát előtte, amikor a roham kezdődött... Csak azért küldte el, hogy ne legyen botrány, ha

idegenek ott találják nála hajnalban... De máskülönben nem törődött azzal, hogy egy nő előtt leesik az ágyról,

fetreng, nyög, sárga habot hány, és amikor már öntudatlan, hirtelen kiürülnek a belei... Mí? Tanulj, fiam.

Sajnálom, hogy már nem tudom megmutatni neked a diktátort, amint éppen rohama van... Örökletes baj. Az

eredetéről nem sokat tudunk, és igazat szólva, gyógyítani sem tudjuk. Télen nem veszélytelen az öregek számára

sem, de máskülönben az idősebbek elég jól bírják... Akik hajlamosak a szent görcsre, idegesen felelnek a déli

szélre, amilyen ma éjjel is süvöltött Rómában... Kószban úgy tanították, agybaj. De ez nem biztos. Csak az

biztos, hogy a beteg hirtelen megnémul, nyög, a fogait összeszorítja... Ilyenkor keskeny, életlen tárgyat kell az

alsó és a felső fogsor közé helyezni, mint ez az íróvessző... Ezt csináltam ma éjjel ís. Már öntudatlan volt,

amikor megérkeztem, és a belei is kiürültek... Az eunuch gyorsan feltakarította a szennyet, de nagy bűz maradt

utána... Szerencsére a hajnali szél kiszellőztette a büdösséget. Amíg virrasztottunk az ágya mellett és vártuk,

hogy a roham elmúljon, Calpurnia elmesélte, milyen volt az éjszaka... Együtt aludtak és hajnalban arra ébredt,

hogy a hálószoba ajtaját feltépte a tavaszi szélvihar, a déli szél... Éppen azt álmodta, hogy valamilyen

templomban voltak és az oszlopok összedűltek... Felriadt az ajtócsapásra, felült és akkor látta, hogy a diktátor

már nyög, a szeme kifordul, rohama van... Így beszélgettünk, amíg a roham tartott. Suttogva, halkan beszéltünk,

mert ezek a nyavalyatörős betegek ravaszak, néha csak mutatják, hogy önkívületben vannak, de a valóságban

hallanak és értenek minden

szót... Ezért suttogva mesélte Calpurnia, hogy hajnalban, amikor a szélroham feltépte az ajtókat, a diktátor

felriadt, két karral hadonászott, mint aki önkívületben van... De aztán magához tért és elmondta, hogy ő is

álmodott, azt álmodta, egy felhőn lebeg és kezet ráz Jupiterrel... Hehe. Alább nem adta az öreg... Mi az, fiam,

tüsszentettél? Jupiter áldjon meg! Megijedtél, vagy meghűltél a sok szaladgálásban, beteglátogatás közben?...

Igyál forró bort, keverd el cinvettel és borssal, találsz ott a táskámban, a porok között... Miről beszéltünk? Igen,

a szent görcs. Kószban, igazában, nem hitték, hogy vannak betegségek, amelyek szentséges eredetűek... De erről

idegenekkel nem kell beszélni. Higgyenek, amit akarnak... A mi mesterségünk egyik legfontosabb szabálya a

hallgatás. Alexandriában volt egy öreg zsidó orvos, anatómiát tanultam tőle az egyetemen, ő mondotta, hogy a jó

orvos mindig hallgat és csak akkor alszik nyugodtan, amikor a betege már örökre behunyta a szemét. Én

igazában most már alhatnék egy hosszút, hiszen a híres páciens, akinek a betegágya mellett még ma hajnalban is

virrasztottam, örökre elaludt. De á többiek még élnek és nyaggatnak, hogy orvos, orvos, segíts, a hasam, a

májam, a fejem! Eh, te!... Ha tudnák!... Vannak érthetetlen, lázas betegségek, amelyek eredete talán

természetfeletti... Nem tudom. A diktátor ma reggel hamar megkönnyebbült. És mint mindig roham után, amikor

a görcs elmúlt, a fogazat merevgörcse megoldódott, a belek kiürültek... most is felült, nevetett. Kószban úgy

tanították... Figyelj csak, ez a szakasz itt... Olvasd hangosan... Nem szabad a betegnek megengedni, hogy

angolnát egyen. Sem disznót, sem kutyát. Kecskét sem, galambot sem, kakast sem... Lehet, hogy ez helyes...

Hagymát, fokhagymát sem ehet, azt a diktátor különben sem szerette, vigyázott reá, hogy a szájának mindig jó

szaga legyen, még az ellenmérget is fodormentával kellett szagosítanom... Mi az ellenméreg?... Hihihi... Hajolj

közelebb. Nadragulya és maszlag minden ellenméreg. De olyan hálásak a hatalmasok, ha megéteted őket... hát

miért ne higgyék, szegények, hogy van védekezés a méreg ellen, igaz? Majd reád hagyom a keverési titkot.

Olvasd tovább. Mi?... Ne viseljen fekete ruhát az ilyen beteg, mert a fekete szín lehangol, és ez a kedélyállapot

kiválthatja a rohamot?... Túlzás. Ez már olyan lelki izé, egyiptomi fontoskodás... Maradjunk mindig a

valóságnál, nem kell mindent készpénznek elfogadni, amit a kuruzslók mondanak. Orvos,fiam, igazi orvos, nincs

más, csak mi, görögök... Nem tudom, élt-e a valóságban Hippokratész. De az apád görög orvos volt, és a

mesterem volt. Tőle tanultam Kószban, amit tudok. És megesküdtem, hogy ingyen fogom tanítani a mesterem

fiát... Hát most kitanítalak. Az apádtól tanultam, hogy az orvos az emberi testről és a betegségről csak akkor tud

valami megbízhatót, ha az egész emberre figyel, aztán a beteg szokásaira, a gusztusára, a nemi életére, a hi-

úságára, a táplálékára... mindig az emberre, az egészre, nem csak a beteg hasára vagy a májára. Az apád görög

orvos, és nem volt hajlandó elhinni semmit, amit nem látott, tapintott és szagolt. És nem gyógyított énekkel, sem

kézfeltevéssel. Pihenéssel gyógyított meg diétával, aztán fürdővel, testgyakorlattal és hashajtóval... Tőle

tanultam, hogy a legtöbb betegség közönségesen butaság vagy rosszaság következménye. De szerepük lehet a

mirigyeknek is... Ezt nem tudjuk biztosan. Az ember nemcsak csinálja a sorsát, butasággal vagy gonoszsággal,

hanem örökli is. És oka lehet még a betegségnek sok minden, a víz, a föld, a levegő apró elemei, amelyeket

szabad szemmel nem lehet látni... Húzd közelebb azt a háromlábú kis széket. Már virrad. Nagy a csend. Még a

kakas sem kukorékol. Látod Neapolis felett azt a narancsszín derengést? Ezt sze

retem nézni hajnalban, ez a legszebb az életben, amikor virrad és még élünk, egy pillanatra, látjuk a világot...

Húzdszéjjel a függönyt az oszlopok között. A tenger is csendes. Pihen a vihar után, mint a diktátor a roham után,

amikor elszenderedett... Gúnyos mosollyal aludt. Talán megint azt álmodta, hogy Jupiterrel parolázik, hiszen

alább nem adta a társas érintkezést... Hány óra van? Hajnali öt? Pontosan huszonnégy órája, hogy a diktátor a

roham után jobban lett. És most már nem él... Ismerem a halált, de nem értem. A diktátor, amikor felébredt,

jókedvű volt, felszabadult... Még tréfálkozott is, hogy adjak neki megint abból az altatóból, amilyet a legutolsó

roham után adtam, az ázsiai altatóból... Azt mondta, ez a szer mély álmot hozott, olyan mély álmot, mintha már

meghalt volna... Félig tréfásan elismételtem a hippokratészi esküt... Add csak ide a könyvet, fiam... Olvasd,

innen... Ez a rész, igen... Majd ha felavatnak, te is eldadogod ezt az esküt... Az orvosnak nincs joga megszakítani

az életet, erre esküdni kell. Sem úgy, hogy megszakítja a terhességet. Sem, hogy kegyességből halált ad a

reménytelen betegnek... Az életet soha nem szabad erőszakosan megszakítani... Hippokratész így hitte...

Calpurnia sírt, amikor a diktátor halálos altatót kért. De aztán, mikor a diktátor megsimogatta a karját, nevetett és

kérlelni kezdte, ne menjen ma a szenátusba, maradjon vele. A nyakába csimpaszkodott és kérte, jöjjenek le egy

napra ide, Baiaeba... Tudod, most, hogy erről beszélünk, meg kell mondanom, a diktátor azokban a

pillanatokban, a roham után, amikor Calpurnia kérlelte, hogy ne menjen sehová, maradjon vele, bizonytalan

volt... Már úgy volt, hogy üzen Antoniusnak, napolják el a szenátusban az ülést... Calpurnia boldog volt, a kezét

csókolta, sírt örömében. De akkor jelentették azt a sötét alakot, Albinust... Aranyerei vannak, alattomos pofa. Őt

is kezelem, jó, hogy es~,embe jut, küldj neki, fiam, számlát, ötven sesterciusról, ne felejtsd el... A diktátor rögtön

fogadta ezt a gyanús alakot, úgy, ahogy volt, fürdő előtt, a hálószobában... Albinus a fülébe súgott valamit... És

akkor a diktátor elhatározta, hogy mégis elmegy a szenátusba. Nem értett az emberekhez... Tudod, miért? Mert

nem érdekelték az emberek. Egyetlen ember érdekelte, ő maga érdekelte saját magát, személyesen... A többit

csak nézte, mint a cirkuszban a gladiátorokat, közömbösen. Hát így volt. De tudják az istenek, hogyan volt! ...

Az utolsó évben néha már különösen szórakozott és közömbös volt. Elküldte Albinust és fürdőt kért.

Körülnézett, akkor látta csak a szennyet a padlón, az ürülék nyomait, az eunuch sebtiben takarított... Es a

diktátor a büdös ürülék láttán vállat vont. De a küszöbről még visszaszólt, mielőtt a fürdőbe ment, odaszólt ne-

kem, hogy maradjak a közelében, kísérjem el a szenátusba... Talán attól félt, hogy még egyszer megkapja a roha-

mot, rángatózni kezd a szenátusban és ott, a honatyák szeme láttára összeesik. Lehet, hogy erre gondolt és ezért

akarta, hogy a közelében legyek... De lehet, hogy másra gondolt, hiszen már hetek óta jelentették neki, hogy meg

akarják ölni. Artemidorusz, ez a görög tanár eljött hozzám két nap előtt, hogy kérjek számára kihallgatást a

diktátortól, valami fontosat akar mondani neki... No, most már késő. És a római szenátusban máskülönben is

annyi a szenny és a büdösség, hogy a diktátor ürüléke sem tűnt volna fel... Nagyon megvetette ezt a népet. De

hozzám nagylelkű volt, nem szólhatok semmit. Megfizetett, bőségesen, aranyakkal és a polgárjoggal... A római

orvosokat megvetette... Nem mondom, hogy nem volt igaza, hiszen Rómában a kataszterben most már ötvenegy

orvost tartanak hivatalosan nyilván, köztük négy orvosnő is van, ezek legalább tudnak bábáskodni és ügyesen

adnak allövetet... de a többi! Nem orvosok ezek, csak cinikus borbélyok. A diktátor tudta, hogy Rómában csak

mi görögök vagyunk igazi orvosok. A többi csak kuruzsló... És van még néhány idősebb, művelt római, aki él a

tudásunkkal... de tudd meg, fiam, a szívük mélyén ezek a művelt rómaiak sem bíznak igazán bennünk, görög

orvosokban. Megfizetnek, de igazában gyanakodnak, nem hiszik, hogy egy görög, egy rabszolga

lelkiismeretesen, legjobb tudása szerint... legalábbis, ahogy ők mondják... gyógyítja őket... Érted? Nem hiszik,

hogy az idegen, a görög orvos jót akar nekik, a diadalmas és gőgös, hódító barbároknak... Nehéz sor ez, or-

vosnak lenni. Soha ne higgyél a római betegnek, amikor hálálkodik. És titokban még a műveltebb rómaiak is

eljárnak a helybeli, római kuruzslókhoz. Piszkos kezű csalók ezek a római orvosok, hiszen az orvosságok,

melyeket beadnak a betegeknek, utálatos babonaságok, a gladiátorvér, állati ürülék, emberzsír és

gyermekagyvelő keverékéből készített kenőcsök. Ez mind csalás... Hannibál idejében, másfélszáz év előtt jött az

első görög orvos Rómába, nemzedékeket gyógyítottunk itt, és még mindig nem bíznak bennünk, mert idegenek

vagyunk. Már az öreg Cato is félt a görög orvosoktól, azt mondta, a görögök titkos módon megölik a római

betegeket... Ilyen barbár soviniszta volt az öreg... Odahaza, a családjában, nem is tűrt görög orvost. Mint a

legtöbb római családapa, ő volt otthon az orvos s a pap, a barbár családfő, még az orvosságos szekrényre is ő

vigyázott, őrizte a szekrényben a gladiátorvért meg az állathúgy~ t, a házi istenek társaságában... Nem, az or-

vosláshoz ,fiem értenek. De azt meg kell hagyni, hogy ügyes kezű sebészek, mert a rómaiak örökösen háborús-

kodnak, és az intézményesített hadviselésben a borbélyaik megtanulták, hogyan kell gyorsan kezet és lábat

vágni, igen, még a daganatos koponyát is meglékelik és kiveszik az epéből a köveket... Ilyesmiben ügyesek. A

diktátort is műtéttel vágták ki az anyja méhéből... mi? Hát néha túléli az ilyesmit az anya. De ez elég ritka.

Legtöbbször lázat kap, vagy elpusztul... Igaz, ezek a régi fajta római nők erősek, sok mindent kibírnak, amibe a

keletiek, a puhábbak, belepusztulnak. Mutasd csak a könyvet. Az eskü, igen... Vigyázz, fiam, hogy idegeneket

soha ne avass az orvoslás titkaiba. Kik az idegenek?... Mindenki, aki nem igazi orvos. Mit bámulsz?... Kószban

csak azt vették fel az egyetemre, aki igazi orvos volt... Honnan tudták, ki az orvos? Az ilyesmi valahogy

árulkodik. Ahogy a nagy Pheidiasz csak azt fogadta be a műhelyébe, aki igazi szobrász volt, tehát Alkaménészt

és Agorakrituszt... Minden alkalmi istenfit kirúgott... Mert mindig vannak az ügyesek, akik csak tehetségesek,

fürge az értelmük, könnyen mozog a kezük, élesen látnak, ravaszul hallanak... De ezek csak az ügyesek. Ezekből

lesznek a tanult kontárok. Az orvosláshoz, mint a művészethez, más is kell, több is kell, nem csak tehetség,

hanem géniusz... És a géniuszt nem szabad összetéveszteni az élelmességgel. Régen, Kószban és Athénban,

ahhoz, hogy diplomát kapjon valaki, nem volt elég tehetségesnek lenni. Azt terveztem, hogy bemutatlak a

palotában. Aztán, ha elmegyek a sötétségbe, te leszel helyemben a diktátor házi orvosa... Nem így történt. Nézz

körül, fiam, üres a házam. Mind elmentek, az apám, a fiam, a feleségem... Már csak a rabszolgák alszanak a

házamban. Az apám erős ember volt. Hajnalban hívatott. Átadta ezt a táskát a műszerekkel, az orvosságokkal...

ezt, igen. Tapintotta a saját érverését, nézte a körmét, már lila volt... És a fiam. Kissé hasonlított reád. Ilyen

barna szöghaja volt, de alacsonyabb volt, vállasabb... A játszótéren mindig díjakat nyert. Amikor leütötte az a

barom afrikai a diszkosszal, hordágyon hozták haza. A szemsugara merev volt, üveges... Mint a feleségem

szeme, amikor meghalt, szegény madárkám. Olyan hirtelen történt minden. Sötét szeme volt, mint a cserkesz

nőknek. És a szájának mandulavirág illata volt. Egy éjjel felriadt, a szeme kifordult... Mindent megpróbáltam,

minden hiába volt. A szája fölé hajoltam és levegőt fújtam a tüdejébe... Ez olyan volt, mintha csókolnám... De

nem csókolt vissza. Eljön egy pillanat, fiam, amikor nem csókolnak vissza azok, akiket szeretünk... Ez az

egyetlen igazság. Minden más szóbeszéd. Szeretem elnézni őket, amikor haldoklanak. A diktátor? Nem halt meg

gyorsan. Fogtam a pulzusát, már eloldalogtak a közeléből a gyászvitézek, a gyilkosai, a szeme már kifordult, de

a szíve még vert... Hihetetlen, milyen erővel ragaszkodnak a haldoklók az élethez. Félnek... Nem a haláltól, mert

nem tudjuk, mi az - de félnek a meghalástól. Járj ki; fiam, a vesztőhelyekre, vizsgáld meg figyelmesen azokat,

akik a kereszteken lógnak. Néha sokáig élnek, napokon át. Kitűnő alkalom, hogy anatómiát tanuljál, aztán mást

is, a légzés, az izomzat, a szemreflexek, minden élesen, jól látható a keresztre feszített embereken... Sokat kell

tanulni, mert még keveset tudunk. Olyanok vagyunk, mi, orvosok, mint a vak ember, aki célba lő egy íjjal a

sötétben. Ez a sötét célpont a halál. Volt egy páciensem, vagy tíz éve halt meg, öngyilkos lett... Író volt az

istenadta, költőféle, Lucretius volt a neve. Érdekes alak volt. Jó koponya. A görögöktől tanult, Epikurosztól... és

nagyon izgatta a halál. Aztán minden, ami az élet és a halál között van, a tünemények, a valóság és az a titok,

ami az élet előtt és a halál után van... Panaszkodott, hogy nehéz sor latin írónak lenni, mert a latin barbár nyelv.

Az élet és a halál titkait csak a görög szerzők tudták a mi érett, gyönyörű nyelvünkön elmondani, de a görög írók

felfedezéseit nem lehet latin nyelven visszaadni, az új fogalmak kifejezésére hiányoznak még a latin szavak, a

rómaiak nyelve szegényes... Amikor haldoklott ez az író, könyörgött, áruljam el neki a nagy titkot, a görög titkot,

ahogy ő mondta, a halál titkát... Szegény bolond. Nem tudok én semmiféle titokról. Nagy csend van születés

előtt, és nagy csend következik a halál után... ez minden, amit tudni lehet. És ami közbül van, lárma és eszelős

gajdolás. Ez a rövid lármázás az élet. Azt mesélték, valamilyen szerelmi bűvitallal mérgezték meg ezt a

szerencsétlent. Nem lehetetlen... már úgy értem, nem lehetetlen, hogy megmérgezték. Biztos csak az, hogy

sokáig kínlódott, hab jött a szájából, a vizelete zöldessárga volt, és gyakran önkívületben üvöltözött, mint akinek

elviselhetetlenül fáj valami. De néha magához tért, és ilyenkor felült, diktált, a könyve egyes fejezeteit javította,

toldozta... Igazi író volt. Mint ahogy az apám igazi orvos volt. Mert mindketten figyeltek és jegyeztek, amikor

haldokoltak. A diktátor?... Hogy ő is affajta igazi ember volt-e? Vagy csak úgy tett?... Fogas kérdés. Várj,

gondolkoznom kell. Különös ember volt. Amikor a szívét hallgattam, vagy beöntést adtam ne ', vagy a lábereit

dögönyöztem... mindig faggatott. Mit akart tudni?... Mindig, mindent. Például megkérdezte, hiszek-e az

istenekben? Amikor azt feleltem, hogy én soha nem láttam az isteneket, és ezért a hideg fürdőkben hiszek és a

bélhajtó olajban, megdicsért: Az istenekről nem szólt egy szót sem. Egyszer azt mondta, Cato hitt a

kelkáposztában és tudni akarta, mit gondolok, van-e valamilyen gyógyereje ennek az ízetlen főzeléknek? Néha

zavarba hozott ilyen kérdésekkel. Nem lehetetlen, hogy a kelkáposzta egészséges... erről nem tudunk semmi

biztosat. De a diktátor elmondta, hogy Britanniában a vadak eszik ezt a főzeléket, feltehető, hogy valami okuk

van erre. Ajánlotta, hogy kísérletezzek a betegeimnél a kelkáposztával. Mindig érdekelték a részletek... Olyan

volt, mint egy orvos, aki tudja, hogy a betegei gyógyíthatatlanok, de azért mindent megkísérel velük, a

kelkáposztát is vagy egy új köztisztasági törvényrendeletet. Faggatott, mi lehet az oka, hogy mostanában olyan

sok a gyomorbajos, aztán a köszvényes és a bélbeteg Rómában, és miért csak a gazdagok betegednek meg

köszvényben, nincs-e itt valami összefüggés a táplálkozás és a betegség között, hiszen a gazdagok sokat falnak,

míg a szegények kenyéren, olajon és vízen élnek. És megörült, amikor azt mondtam, a sok zabálás is oka lehet a

köszvénynek. De már rögtön másról beszélt. Amíg a lábát és az ereit dögönyöztem, faggatott, tudni akarta, miért

gyógyíthatatlan a veszettség?... Meg a bubópestis?... És mit gondolok, lehet-e tenni valamit vidéken, a földeken,

a láz ellen? Mert a veteránok, akik földet kaptak, már nem foglalkoztak csatornázással, állatot tenyésztettek és a

csatornázatlan, mocsaras földeken pusztított a láz, több embert ölt meg vidéken, mint a polgárháborúk

öldöklései... Rómában és a nagyvárosokban sokkal kevesebb volt a lázas beteg, a vízvezeték sokat segített...

Figyelt, gondolkozott, intett az egyik titkárának, hozzák be a kimutatásokat arról, hány embert pusztított a láz

vidéken és mennyit a városokban... és pucéron, ahogy a márványpadlón feküdt, rögtön lapozni kezdte a

tekercseket, számolt... Ilyesmi érdekelte. Es faggatott, mit lehetne csinálni a vérhas ellen. Amikor megmondtam,

hogy nem tudok semmiféle orvosságról, amely eredményesen gyógyítaná a vérhast, de a tiszta ivóvíz véd

mindenféle betegség ellen... Rögtön intett, hogy érti, amit mondok és elrendelte, minden héten vizsgálják át a

ciszternákat és a vízvezetéket és öljék meg azt, aki döglött kutyát vagy macskát hajít a vízvezetékbe vagy

víztartályokba... Nagyon érdekelte minden, amit a betegségről, a szent görcsről írtak a régiek... Úgy beszélt erről

a nyavalyáról, mintha egy harmadik személy sínylődne ilyesmiben, nem is ő... Emlékszem, egyszer, roham után,

amikor magához tért, megkérdezte, miért kapják meg a kecskék ezt a betegséget? Es igaz-e, hogy az ilyen beteg

agyveleje izzadt, lepedékes, rossz szaga van?... Tudni akarta, boncoltam-e olyan ember agyveléjét, aki a szent

görcsben halt meg... Hát ilyen ember volt. É~ekelte a valóság. De hogy igazi nagy ember volt-e?... Ne ez felelni.

A medicina nagyon érdekelte. Megparancsolta, hogy dolgozzak ki egy törvényjavaslatot, amely megtiltja a

szerelmi izgató italok és az elvetélést felidéző kotyvalékok terjesztését. Medicamente mala,* mondta gúnyosan,

latinul... Emlékszem, ezt latinul mondta. És megvetően legyintett. De velem máskülönben mindig görögül

beszélt, bizalmasan, hogy a környezete ne értse... Megbízott, hogy fogalmazzam meg a Lex Cornelia

egészségügyi, orvosi részét, szépen megfizetett... Most már megmondhatom neked, fiam, általánosságban nem

sokat tartott honfitársairól, a rómaiakról. Egyszer, amíg dögönyöztem, bizalmasan görögül azt mondotta, a

rómaiak barbárok, semmi eredetit nem találtak fel a tudományokban, sem a filozófiában... Csak az irodalomhoz

értenek valamennyire. Ezért legszívesebben írók

medicamente mala (lat.): orvosilag ártalmastársaságában töltötte a szabadidejét... ezek valahogy érdekelték. De

igazában ezeket is lenézte. Hitt abban, hogy a medicinát külön kell választani a vallástól és nógatott, törjem a

fejem, hogyan lehetne tökéletes műlábat csinálni, jobbat, mint amilyet mostanában a kontárok gyártanak, mert

sajnálta a veteránjait. Sok jó római katonának levágták a lábát Galliában meg Ázsiában, és szerette volna, ha

ezek a szerencsétlenek megint járni tudnak... De amikor így ellágyult és műlábat akart adni a veteránoknak,

hirtelen eszébe jutott, hogy ki kell irtani egy város lakosságát Kis-Ázsiában, mert a lakosok engedetlenek voltak

és nem fizették be idejében az adókat... És rögtön intett az egyik titkárnak, hogy írja meg a parancsot és még

aznapi postával küldjék ki a rendeletet, hogy mindenkit meg kell ölni a távoli városban. Nehéz volt követni a

gondolatait... Erős test volt, sokat bírt, fárasztotta és edzette magát. De ugyanakkor aggályosan és nevetségesen

hiú is volt. Ha meghízott egy fontot, már ideges volt, hashajtókat szedett és mindenkit kiküldött a teremből,

amikor a haját festettem... Nem sokat törődött azzal, mi lesz a halála után a Birodalommal. De a fogaival sok

gondja volt. Dühösen beszélt arról, milyen tökéletlen Rómában a fogászat, milyen kezdetleges a fogtömés meg a

lazult fogak megerősítése, milyen ízetlenek a fogpaszták... És dicsérte az etruszkokat, akik tudnak fájdalom

nélkül fogat húzni, arany fogsort csinálni... Megengedte, hogy az aranyfogakat eltemessék a hullával együtt az

urnákba. Ez nagy haladás volt a múlttal szemben, hiszen Rómában aranyat nem szabad a halottal a sírba adni,

mert kirabolják a sírokat... Minden egyes elvesztett fogát meggyászolta. Ilyen napokon rosszkedvű volt,

irgalmatlan. Ha kihullott egy foga, akkor hullottak körülötte a fejek... Bátor ember volt? Nem félt attól, hogy

másokat megölessen, nem volt érzelgős... ha ez bátorság, akkor az volt. Azt mondta, nem szeret részletekben

meghalni, jobb egyszerre... és mi, görögök, nagy ajándékot adtunk az embereknek, mert a mi bölcseink, aztán

agörög orvosok megtanították az embereket, hogy a természet tüneményeit ne magyarázzák természetfeletti

erőkkel, hanem mindent önmagában vizsgáljanak, a valóságban... Mindennap meg kellett masszírozni, tetőtől

talpig. Ehhez ragaszkodott. És minden héten egyszer adtam neki egy beöntést. Zsírosat nem evett soha, inkább

csak halat és fehér húst, sok gyümölcsöt... A bort szerette, de nem láttam soha kapatosan. A közösülés? Hát a

közösülés ritmusa az öregedés időszakában megváltozott nála is. Hirtelen, átmenet nélkül jött reá a kívánság...

Ilyenkor néha véres volt a szeme fehérje. De volt úgy is, hogy hónapokon át nem nyúlt nőhöz. Aztán, két, három

napon át mindennap más nőt akart, a feleségét vagy a szeretői valamelyikét... Bizalmasan megmondom neked,

fiam, nem volt válogatós, nem érdekelte, kivel fekszik le, soha nem törődött a személlyel. Azt mondta, nő az

nő... Az egyiptomi nő?... Hát, fiam, ez a legbutább pletyka, amit Rómában valaha is terjesztettek. Még Cicero is

elhitte, hogy a diktátor rabja volt az egyiptomi nőnek. Egyszer dühösen magyarázta nekem, hogy a diktátor

ötvenhárom éves volt, amikor három év előtt Alexandriában összeakadt a húszéves kis egyiptomi hölggyel és ez

a veszedelmes kor, férfiak számára, ilyenkor kopogtat a öregség, ilyenkor fejest ugranak az első jöttment ki-

rálynőbe... Hehehe. Róma elhitte ezt a mesét. A valóság, fiam?... A valóság, hogy a diktátor Alexandriában csak-

ugyan lefeküdt ezzel a kis hölggyel, miért ne? Jó politika volt, három rongyos légiója volt akkor mindössze a

Nílus partján, az alexandriai udvar hercegei, papjai és eunuchjai marakodtak, a kis egyiptomi hercegnő jól jött,

hogy legyen a keze ügyében valaki, aki falaz neki, amikor megerősíti a katonai helyzetet Egyiptomban! De

szenvedély? Szerelem?... Aj, fiam. Vakok az emberek. Elhitték, hogy csakugyan az öregedő férfi buta és suta

szenvedélyessége viszi ennek a nőnek a rothadt-parfümös ágyába... Elhitték, mert ő így akarta. Szüksége volt

erre a Cleopatra-mesére. Kellett ez a romlott, alattomos, kitanult kis nő, hogy rendet csináljon Egyiptomban... de

ha azt hiszed, s-remély szerint is érdekelte, másképp, jobban, mint a felesége vagy akármelyik szeretője... akkor

nem tudsz semmit! Alexandriában elszórakozott vele és lehet... érted, fiam?... lehet, hogy a kölyök, akit most

otthon hagytak Alexandriában, tőle van. De ez sem biztos. Ami biztos, hogy a gyerek, akivel most viselős az

egyiptomi nő, nem a diktátor gyereke. A nő csináltatott magának egy gyereket itt Rómában, és lehet, hogy

Antoniust kérte fel erre a szívességre... Most, hogy a diktátort megölték, visszamegy a gyerekkel a hasában

Alexandriába, és megszüli a kis római zabi csemetét... De ez mind politika, fiam, mert az egyiptomi nő nem

hülye. Igaz, nem az agyával gondolkozik, hanem más testrészével... És megvárja, milyen lesz jövőre a politikai

helyzet. Akkor majd kijelenti, hogy ez a gyerek is a diktátore. Talán ez jó adu lesz abban a pillanatban... De

lehet, hogy Antoniusnak lesz jövőre szerepe és akkor őt ajándékozza meg a gyerekkel. Így készül a történelem,

fiam. A nők hasában is készül... A diktátor tudta ezt. Soha nem szerette az egyiptomi nőt. A mundai győzelem

után nem sietett viszontlátni, pedig a királynő akkor már Rómában volt, ahogy a diktátor elrendelte. Csak az

ötödik triumfus után látta viszont. Igen, néha lefeküdt vele, de ritkán, inkább csak politikából... Az egyiptomi nő

dühöngött, mert itt Rómában csaknem megalázóan bánt vele, de ez a buta római nép ezt nem értette... Hiszen

soha nem engedte be a Főpapi Palotába, ahol Calpurniával lakott... Nem látta vendégül a saját házában... A

spanyol expedíció hat hónapjára itthagyta Rómában... Es holnapután akart útra kelni a parthurok ellen, már

összekészítettem neki mindent az útra, három évre tervezte a háborút a parthurok ellen és megparancsolta, hogy

az egyiptomi nő a három évben ne merje elhagyni Rómát. Milyen buta ez a római nép, fiam!... Elhitték, hogy az

öregedő ember nyálcsorgató kései szenvedéllyel koslat egy fiatal nő után... és nem értették, hogy inkább kerüli,

mint keresi a társaságát... Márahogy elhelyezte itt, aTiberis túlsó partján, szemben a Főpapi Palotával, de jó

messze a lakásától, távol a Fórum déli oldalától... Senki nem gondolt arra, hogy nem szerelemből hívta Rómába,

hanem számításból. És egy nőt, aki fontos vagy érdekes számunkra és a tetejében még ilyen viszketős egyiptomi

macska is... egy szerelmes, agyalágyult öreg ember nem hagy hónapokra vagy éppen évekre egyedül, mint ahogy

hagyta a múlt évben és ahogy tervezte most, három évre... No. Az egyiptomi nő... Nem sokat beszélt róla. Néha

lefeküdt vele, a házigazda udvariasságával... ez volt minden. Nemrégen lehozta egyszer ide Baiaeba, emlékszem,

éjjel engem hívattak, mert a nő elhányta magát... De ez mind csak gavallérság volt és politika. Most, hogy

megölték és beszélhetünk róla... Látom, amint fekszik a fürdőben a márványpadon és amíg dögönyözöm, csukott

szemmel biztat, morog, kéri, beszéljek még erről vagy arról... Minden érdekelte, a római pletykák is. El kellett

mondanom, melyik dáma járt nálam, mi a baja, kitől van a gyerek?... És közben, amíg dögönyöztem és

meséltem, csukott szemmel, gúnyosan mosolygott. Egyszer... Emlékezem... Nem tudom, mi ütött belém, éppen a

hátát dörzsöltem és közben inkább csak úgy magamnak beszéltem... valami olyasmit morogtam, hogy minden

be= tegség utálatos és a halál buta, ezt én mondom, az orvos... és valamit még motyogtam arról, hogy csak az

egészség érdekes és az élet... Akkor, tudod, mi történt? Hirtelen ellökte a kezem. Felült, a szemembe nézett...

Megparancsolta, hogy mondjam ezt még egyszer... Hát mit tehettem? Dadogva... mert féltem, hogy valamit a

kedve ellen mondtam... elmorogtam még egyszer ezt az együgyű bölcsességet... Mit, fiam? Hát azt, hogy a

betegség és a halál ostoba förtelmességek és mégis, a betegséggel és a halállal együtt, az élet valamilyen

fönséges és csodálatos ajándék, mindenestől felfoghatatlanul jó és ízes... És akkor ez a nagy úr... Az élet és a

halál ura... Felkelt a márványpadról, ahol feküdt... És úgy, ahogy volt, meztelenül és vize

sen, hozzám lépett, arcát az arcomhoz szorította, mint egy barát, és egészen csendesen a fülembe mondta, hogy

ez így van, igazam van, az élet, minden förtelmével, valami csodálatosan jó és kár itthagyni. Így álltunk. Ő

meztelenül és vizesen, én a fehér tunikában. Aztán visszafeküdt a márványpadra és tovább dögönyöztem. Aznap

már nem is beszélt többé hozzám egy szót sem. Miért ölték meg? Most kárognak és sziszegnek majd. De én azt

hiszem, fiam, azért ölték meg, mert nagyon megvetette az embereket. Es az emberek valahogy megérzik az

ilyesmit. A végén megölik azt, aki megveti őket, akkor is megölik, ha elemózsiával meg szórakozással kényezteti

a népet... A nép érzi, hogy megvetik. Ezek a semmiházi kalandorok, a szenátorok és a többiek, akik most

fenekednek, elhadarják majd, hogy megölték, mert megfosztotta Rómát a szabadságtól, megtagadta a nép

jogait... De ez mind csak maszlag. Megölték, mert sikere volt és mélyen, őszintén megvetette az embereket. És

valahogy a zsarnokságot, a jogfosztást, a gyilkosságokat is szívesebben viselik el az emberek, mint azt, ha valaki

megveti őket... Azt hiszem, ezért ölték meg. Nem volt alázatos a sikerben. Ezt nem bocsátják meg az emberek.

Felkel a Nap. Nézd, az üstökös még mindig fénylik, beteg gőzzel... Délben visszamegyünk Rómába. Várnak a

betegek, vár a sok máj, tüdő, szív... Hja. Most, hogy ez a páciens nincs többé, maradt itt és ott egy beteg máj,

egy sípoló tüdő, egy rothadt szív... De ő még egészben volt páciens, nemcsak szervei voltak, hanem az egész

ember együttesen volt valaki. Ilyesmi ritka a praxisban... Várj, fiam, mielőtt lefekszünk, vedd elő azt a

viasztáblát, és a rend kedvéért jegyezd fel a kartoték számára az adatokat. Neve... hát igen. Kora ötvenhat.

Magassága százhetvenkettő. Súlya hetven. Négy foga hiányzott. Kopasz volt, enyhén rövidlátó. Emésztése

rendes volt.Tudta fegyelmezni a testét, asztalnál soha nem büfögött, környezetében sem tűrte el a ronda római

társasági illetlenséget, a fesztelen emésztés alhangjait... Hajlamos volt a hideglelésre. Degyorsan legyűrte a

betegségeket, a testének még ötven után is volt rejtett erőtartaléka, gyors képessége, hogy megújuljon, erőre

kapjon a pihenésben. Alkati betegsége a Szent Görcs volt... De tudod mit, ezt ne jegyezd fel. Ki tudja, később

egyszer idegenek kezébe kerülnek a jegyzetek, és rossz hírét költik. Azt mondják majd, nyavalyatörős volt... Írd,

hogy életereje teljében, ötvenhat éves korában, hirtelen meghalt. Minden másról hallgass... Mert a halottakról

csak jót vagy semmit.

Finish

JEGYZET

A nonum prematur* bölcs tanács. De nem mindig hasznos. Néha jobban jár az újszülött, ha amúgy fürdetlenül,

pólya nélkül kiteszik a kapu alá, és addig sivít, amíg egy arra járó kritikus föléje hajol, kézbe veszi és elhelyezi a

világirodalom lelencházában, valamelyik népkönyvtár polcán.

Ez a könyv megkapta a klasszikus érlelési időt. Nem biztos, hogy javára vált... New Yorkban kezdettem írni, egy

lakásban, ahová behallatszott a 8 Avenue Subway föld feletti szakaszán mennydörgő villamosvasút infernális

zöreje. A házban és a környéken kevés ember élt, aki valaha is hallott könyvem Hőséről.

Ezért, amikor többéves munka után odaírtam az utolsó sor alá: "Finis" - megkönnyebbültem, mint aki valamilyen

unameriean tevékenység végére ért. A kéziratot fiókba zártam; aztán néha igazítottam egy adatot, meghegyeztem

egy kérdést vagy választ. Most elővettem, mert letelt az érlelési idő - a könyv számára is, számomra is ; nincs

mire várni.

Amíg írtam, néha úgy éreztem, mint aki becsületbeli adósságot törleszt: huszonöt év előtt, Rómában, ődöngés

közben - (akkor még lehetett Rómában sétálni) - arra gondoltam, mi lenne, ha valaki megkísérelné megírni a

"másik" történelmet, az adat nélkülit, a névtelent, tehát az igazit?... (Az ötlet homályos volt, a terv ködös - nem

voltam olyan szerencsés, mint Gibbon, aki a Fórum egyik zöldmohás oszlopán sütkérező gyík láttára

nonum prematur (lat.): a művet hagyjuk érni (tkp. A kilencedik évig tartsuk vissza) víziószerűen látni vélte

tervének, a Hanyatló Birodalom Történetének arányait.) De a kísértés nem szűnt. Az elmúlt 2000 évben ritka

volt a korszak, amikor a Diktátor emléke nem kísértette az írókat. Történetírók, majd később regényírók, drá-

maírók, aztán esszéírók, később az új műfaj, az esszé-regény öszvér-zsenijei, végül a mozirendezők: sorjában

elzarándokoltak a Diktátorhoz, lerótták kegyeletüket és mohón zsebre vágtak a romok között valamit.

Plutarkhosztól Shaw-ig, Suetoniustól Wilderig, Tacitustól Shakespeare-ig, Mommsentől Karl I. Burckhardtig:

minden században, minden műfajon belül életre keltették és megszólaltatták az alakot. (Gibbon későbbi szakaszt,

a Diktátor után következő menetet írta meg: ezt csak sajnálni lehet.)

Mit kerestek, amikor így felásták, aztán leporolták, kefével, villamos porszívóval, vésővel tisztogatták

emlékét?Amikor életének adatcserepeit, aztán pletykáit, kósza értesüléseket összecsirizeltek?Amikor

hunyorogva felnéztek reá, vagy gúnyos-bizalmasan komáztak az emlékével? (A nápolyi múzeumban, az ókori

továbbszolgáló őrmester-császárok, konzulok, kufárok és félkézkalmárok szobraival tömött márványcsarnokban

középen áll életnagyságnál háromszorosan nagyobb mellszobra: a Kopasz közömbösen néz az időre, mintha

unná, amit életrajzíroi fecsegnek körülötte.) Burckhardt azt írta, ő volt a "démonikus Cézár"- a

többiek,Augustus, Konstantin, Nagy Károly, Barbarossa és Frigyes mind őt utánozták. Mi volt ez a

"démonizmus "?

A javítás, reszelés vas- és fémmunkája közben reálapoztam a jelenetre, amikor a regény egyik szereplője, a

locsifecsi római társaságbeli hölgy - a Diktátor egyik szeretője - ezt kérdezi a másik kis dámától.' "Mondd, lehet

nagy ember az, aki meghal?"... Úgy tetszett, helyes lenne ezt kihúzni, mert frivolan hal~gzik. De aztán hagytam.

Mert igaz, nem tudom, ki a "nagy ember". De vannak emberek, akik lassabban halnak meg, mint mások. Talán

ez a "nagyság".

És vannak emberek, akik hosszú árnyékot vetnek a Történelemben. Mint az Astronauta a Holdon. Vannak

emberek, akik körül megváltoznak a létezés feltételei, más lesz az atmoszféra, a fénytörés, a gravitáció. A Másik

Történelem, a Hivatalos azt hiszi, ami Itáliában "modern", azt három ember valósította meg: ~'ulius Caesar, II.

Gyula pápa és Napóleon. (Udvariasságból tegyük még oda negyediknek Cavourt.) Amit ezek "modernizáltak"

Itáliában: kiáradt Nyugatra, megtermékenyítette egy műveltség távoli árterületeit is. Nem biztos, hogy a Diktátor

"Nagy Ember" volt, de bizonyos, hogy az ujjlenyomata megmaradt Nyugaton. A történetíró mint a daktiloszkó-

pia szakembere, mindenfelé megtalálja és agnoszkálja a hüvelykje nyomát. Nemcsak a pénzérméken, a naptár-

kőtáblákon, a törvények tekercseiben... Mindenütt, ahol az emberi együttélést racionálisan iparkodtak elrendezni.

Ezért "modern" minden, amit csinált. A zseni a katalizátor, aki a valóság elemeiből új valóságot tud teremteni.

Múltak az évek, de a kézirat még mindig hiányos volt, mert mindig újra megesett, hogy valahol a világban,

valamelyik könyvtárban, találtam egy könyvet, amely figyelmeztetett: amit írtam, téves is, hiányos is. New

Yorkban, a Fifth Avenue-n, a csodálatos Public Libraryben, vagy a 60-as utca Francia Könyvtárában, vagy a

nápolyi Biblioteca Nazionaléban, vagy a zürichi, párizsi, madridi állami, városi könyvtárakban - útközben, két

vonatindulás vagy két séta között - elsőnek a fiókot húztam ki, ahol a Diktátorról írott könyvek címszavait

katalogizálták. És a fiók, mindenütt, tele volt. Mindig akadt még egy könyv, ami - a múlt évben vagy több száz

évvel elébb - válaszolni akart a kérdésre, nagy ember volt-e a Diktátor?

Ezek az alkalmi találkozások néha elképesztően feleltek. Carcopino, a Vie quotidienne-ben pontosabban

kalauzol a Köztársasági Róma utcái, terei, üzletei, fürdői között, mint ma egy hivatalos gonddal szerkesztett

korszerű útikönyv. Atticus és Cicero levelezésének kritikai feldolgozása feltárja egy korszak minden házi titkát,

áporodott bizalmasságát. Petronius száz évvel később írta beszámolóját Nero korának római parvenüiről, de a

dolce vita lebzselői évszázaddal elébb, a Diktátor idejében pontosan úgy éldelegtek és rothadoztak, mint

Trimalchio vendégei. Lehetetlen felsorolni a könyveket, melyek libasorban követik egymást, kétezer éven át, és

egyik sem tud felelni a lappangó, parázsló, évezredes kérdésre: "Mi volt a titka?... "

Lehet, hogy a római hölgyecskének igaza volt: nem volt Nagy Ember, hiszen meghalt... De nagyon ember volt,

amíg élt. Es az emberek nem tudják abbahagyni az időben a vitát, miért tudott ilyen tartósan hatni a világra?Az

örök dialógus - a Történelem hívja a Nagy Embereket, vagy a Nagy Emberek csinál ~k a Történelmet? - nem

válaszol az akadémikus kérdésre. A Diktátor tudta, hogy az emberi hajlam, alaptermészet semmiféle társadalmi

rendszerben nem változik. De értett hozzá, hogy adaptálja az embereket, hozzáidomította őket ahhoz, ami az

Időben szükségszerűen "modern"volt. A diktátor meghalt, de élettörténetét a Történelem nem zárta le: mindkig

új fejezetet írtak hozzá. Mert az emberek minden korban ugyanazt a reménytelen illúziót kergették, aminek

Evolúció a neve. A Diktátor tudta, hogy az Evolúció nem más, mint alkalmazkodás ahhoz, ami racionálisan

időszerű.

Az években, amíg a kézirattal bajlódtam, néha elmentem NewYorkból Itáliába. Ilyenkor helyszíni szemlét

rögtönöztem a Tett színhelyén: Baiaeban és a környéken. A Nápoly környéki vidék levegőjében olyan

atmoszferikusan érzékelhető a Történelem, mint egy jól berendezett múzeumban. Cicero ezt a vidéket - Baiaet és

környékét, Cumaet, Misenumot, Puteolit - "cratera illum delicatum"-nak, a "Fényűzés öblé"-nek nevezte.

Kocsihajtással arrébb Herculánumban és Pompejiben a megtollasodott, hencegő síberség sütkérezett; Baiaeban a

hatalorlt kivételezettjei, aztán a stricik, a széplányok és a rabszolgák marakodtak a koncért. A kéjházak romjait a

második világháború után csaknem teljességgel kiásták. A Tett színhelyén - mindig újra - plasztikusan látni ma is

az embereket, akik kétezer év előtt itt fürdőztek, fecsegtek, játszottak, szeretkeztek, csaltak és öltek. Ha van

"regényes" színtér, akkor a Középtengernek ez a partszakasza ma is változatlanul olyan "romantikus'; mint volt

a Diktátor idejében. És a Diktátor kísértetiesen "presente" ezen a fénydús színpadon; talán inkább, mint

Rómában, ahol - intra muros - a Városra is, a Diktátor emlékére is rétegesen reászitált az indusztriális civilizáció

minden hulladéka. De Baiaeban még lehet találkozni Vele.

A szerzőknek, akik "szerény munkámban felvilágosításokkal támogattak", nem tudom megköszönni szíves

segítségüket, mert olyan sokan voltak, hogy legtöbbjének a nevére sem emlékszem. De ketten mindig a közelben

tartózkodtak, megrántották a kabátujjam, figyelmeztettek, hogy jó lenne még ezt vagy azt megemlíteni, hadd

legyen teljes a gyalázat. Sorrendben:

Suetonius. - A legaljasabb, tehetséges, zsaroló riporter volt - mint ma a bulvárlapok "társasági rovatának hiénái,

akik éjjel-nappal lebzselnek a jet set hírhedtjeinek nyomában, masszírnőktől, pincérektől, magándetektívektől,

politikusoktól, uzsorásoktól és kerítőktől szerzik információikat és mindig tudják, ki, mikor, hogyan, hányszor és

kivel... Tizenkét Cézár hálószobájába lesett be, szimatolt a latrina közelében, amikor az istenfi nyögött, mert

Lucullus asztalánál többet falt a potya finomságokból, mint kellett volna. Látta őket tóga nélkül, visszeresen,

sérvesen, pókhasúan, pucéran és nyomorultan. Mindent megírt, lelkiismeretesen, mert tudta, hogy a

lelkiismeretlen pletyka és a rágalom legalább úgy Történelem, mint az akadémiai előadás vagy a szenátusi

emlékbeszéd. Évszázaddal a Diktátor kora után élt, de nem akadt - később sem - tollforgató, aki ilyen bizalmas-

galád riportot mert volna írni a Diktátorról, mint ez a revolverező álhírlapíró. És különösképpen még ő sem

tudott ártani annak, ami a Diktátorban - az emberek számára - nagynak rémlett. A pletyka szemetjét, a rágalom

pelyváját elfújta az irgalmatlan széljárás, az Idő. Az Alak, akit így sziszegve körülköpködött, nyugodtan

megmaradt a helyén, márványvonásokkal, kopaszon.

No és Plutarkhosz! Most, hogy leírtam a nevét, kedvem lenne felállni, kalapot emelni és hálaszavakat rebegni...

De ez a derűs bölcs nem tart igényt a hírlapi köszönetre. Mindenki rabolt tőle, belőle valamit. (Én is, sokat.)

Mint a sírrablók az egyiptomi királysírokat, úgy fosztogatták életművét a klasszikus francia tragédiaírók, a

hollywoodi script-emberek... vagy Shakespeare és Mommsen. Boiótiában született és valószínű, hogy ott élte le

életét, szerény körülmények között. Többször járt Rómában, de mindig csak röviden időzött az Urbsban, mert -

így írta - "a látogatások alkalmával nem volt módja megtanulni latinul". És Rómából mindig újra visszament

szülővárosába, a boiótiai Khaironeiába. Ott hivataloskodott.Voltak hűséges barátai, és ő is hűséges volt a

családjához. Ott írta a Symposiumokat, a Párhuzamos életrajzokat... Honnan "tudta'; amit tudott, a poros kis

boiótiai városban? Újság, rádió nem volt. A könyv ritka volt és drága. Rövid római látogatásai alkalmával nem

élt "társadalmi életet". Miféle szimattal, titokzatos érzékelőszervvel gyűjtötte össze az "anyag"-ot? Évezrede

fosztogatják az irodalmi útonállók, de mí~ndígmarad művében egy akadémiai székfoglalóra, egy regényre,

drámára, vagy mozikéziratra való. Lehet, hogy van valamilyen radarképességük az íróknak (mint a

denevéreknek): a sötétben is látnak, azt is érzékelik, ami - még vagy már - nincs a közelben?

Öreg korban halt meg. A Symposiumok egyikében szincerizál, "szabad-e öreg embernek részt venni a

közéletben?" Úgy hitte, okosabb, ha idejében félreáll, mert megeshet, hogy valaki odaszól: "Sok pythiadot

szolgáltál végig, részt vettél az áldozatokban, a körmenetekben és a táncokban. Ideje, Plutarkhosz, hogy eldobd

a koszorút és visszavonulj az orákulumtól, mert vén ember vagy." Így cselekedett. Feljegyezték, hogy "derűsen

halt meg".

Mély hála, Mester!A Művedért - és a tanácsért, hogy öreg ember idejében hallgasson el.

Salerno, 1971.

M. S.