Jókai Mór: Elbeszélések I.

Jókai Mór: Elbeszélések I.

TARTALOM

A Nepean sziget /

Sonkolyi Gergely /

A remete hagyománya /

Hol leszünk két év múlva /

Székely asszony /

A láthatatlan csillag /

Szolimán álma /

A két szász /

Tsong-Nu /

A kalmár és családja /

Kelet királynéja /

A Nepean sziget

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, ř közepén egy láthatártalan óceánnak, melynek szinén a Ľfata morganaš képe lebeg, ř partjain kókuszligetek, hegyei tövében virul a királyi cebia, melynek virágából méz, gyümölcsébôl tej, tövébôl bor folyik, örökzöld szavannáin édes patakok bolyonganak, ôserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogányhanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget ř pokolszigetnek.

Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytôl a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esôzési idôszakok elôtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilóta jelenik meg és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midôn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradottal, minô élet, minô halál vár reá a sötétzöld mangava-erdôkön belôl, mikbôl senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hírű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?

A Nepean sziget ki van zárva a világból.

Néhány nappal az esôszakok elôtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg krizopráz-özön villanyos foszforfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgô vízforgók elôjele. A keresztül sugárzott óceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elô, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; minden színű korallerdôk, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységbôl emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatatlan pompában, rengetegek, mezôk, virányok a vizek fenekén!

Az ég emellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztô hangoktól felzavarva; ôserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülôi után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elô a bokrok közül, s a százlábú scolopender foszforfényével, mint kísértô lélek mászkál az akajouleveleken...

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.

Elôl két evezô legény ül, arcaik felötlôen hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.

A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezôkre; ez a kormányos.

Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztülvetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll köríti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arcát.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva, fekete kámzsa borul ř ott ül, és nem látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezôsnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejérôl lehull a köpeny felsô része s arcát és vállait leleplezi.

Az ôs liget, virágos banánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló foszfortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.

A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.

ř Csónakba legények! ř morga a kormánytartó.

Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arccal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.

ř Bátyám! az istenért, mi lelt? ř kiálta a fiatalabb, s a mondhatatlan kínokat szenvedôt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és sírt.

Amaz pedig nem bírt szólani, arca elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arca rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, ř senki sem tudta, mi baja?

A délszigeteken lakik egy féreg, a bennszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szôrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.

Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.

E percben a parti sűrűségbôl egy kô repült ki, s egyet zúgva a levegôben, a kormányost úgy találta oldalba, hogy a kerékhez tántorodott.

ř Evezôre gyorsan; ř kiálta ez, szörnyen megrettenve; ř mondtam, hogy ne jöjjünk a parthoz ily közel!

De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.

Egy újabb kô fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.

ř Veszedelem-áldottát! ř ordítá ez ř fogd az evezôt s hagyd meghalni azt a dühödtet! ř s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerúgta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kormányos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta ôt, s hályogos szemeit rámereszté... A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé ôt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. ř Két tengeri angyal (cápa) rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére.

ř Szegény bátyám! ř sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezôt kezébe véve. Néhány könny gördült durva mellényére.

A kormányos pedig, amint ismét helyére lépett, újabb parittyakôvel találkozott, mely karját bénítá meg, ř még egy hajítás s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: ř Ű, el vagyunk veszve!

A fenyegetô veszély felriasztá a parancsnokot merengéseibôl, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllôt kezébe kapta: Ľevezzš parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kô repült utánok s percek múlva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.

A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon.

Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a driádok aeoli zengzetét.

Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, ř egy férfi állt elôtte, széles atlétai termet, ôsz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabôr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibôr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.

ř Ez az upasfa gyümölcse! ř így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz ř aki ezt megízleli, annak nem fáj többé az élet. ř De mégsem! ez igen erôs kín, noha rövid; ř szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyújtott halálmérget annak kezébôl kiragadta s a tengerbe dobta. ř Van könnyebb módja is a halálnak, ř folytatá egész jószívűséggel ř amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz, kék gôzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélegzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.

A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.

A férfi szomorúan mosolygott.

ř Itt nincs kihez imádkozni, ř monda ř itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserűbb; s húsz év alatt te vagy az elsô nô, akinek szemei a pokolszigetet meglátták.

A hölgy mondhatatlan iszonnyal kérdé a rejtélyes embertôl:

ř Kik laknak itt?

A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt:

ř A botanybayi elítéltek!

A hölgy folyvást növekedô aggodalommal függeszté rá kérdô tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.

ř Mindjárt gondoltam, ř folytatá búskomoly nyájassággal 131f53b a férfi, minôvel egy sírból visszatérô szellem álomképe beszél rokonához, ř mindjárt láttam ártatlan arcodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy idôben, ř szólt, megcsóvált parittyájára nézve, ř négy lény közôl, kik téged idehoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mindazon gonosztevôknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverô lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a szívevô, ki hat szűzet megölt, hogy szíveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskóhajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvenc mulatsága, akit elôl-utól talál, agyonlövöldözni... s benn a szavannákon nem egy vérgyalázó, stellionátus, fanatikus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldözô moszkítókat.. és te ilyen helyre jutottál!

ř És te?

ř Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem Ľa jó ördögš. Hah! ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelôtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám; rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis bírák pajzsa volt a törvény, orgazda volt a bíró, és az ítélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ô, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelôvel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhezô árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját! a jó ördög látta azt, s vette lôszerét, golyót tett belé, ítéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; ř így estek el ítéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreibôl, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Ű, ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyújt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végignyomorognom, melybôl sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! Ű jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem ř ki tudja mit?

A hölgy erélyes mosollyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt:

ř Nekem ott fenn van egy védelmezôm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az örök üdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könnynek kell folyni az igazság sujtoló kezétôl; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból ř és legyen bizalmunk.

A fanatikus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végigfutott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában.

ř Igen! ř kiálta indulatosan, ř dac nekik! legyen boldogság ott, hova ôk iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és ř egymást biztatni a csüggedésben.

A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják!

ř Atyám segíts! ř sóhajtá a hölgy, égre tekintve.

S elindultak mindketten Williám laka felé.

Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétôl bevilágítva; a bozótból vampirok repkedtek elô s lábaik alatt jéghideg kígyók mozdultak meg sziszegve.

Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kúszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és liánfonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenôtt bataták ágaitól: sötét volt. Amint itt hallgatva nyomultak elôre, amint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, elôretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvô tömegbe botlott, mely erre bivalyi horkanással felébredt. ř Két izzó szem világított a sötétben.

ř Vissza! csitt! ř szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé, ř ez a szívevô! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.

A hölgy zsibbadtan a félelemtôl szorult vezetôjéhez közelebb.

A két fénylô szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.

ř Megint elaludt a barom, ř szólt Williám, ř meg találtam ôt rúgni... De hogy éppen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. ř S már most óvatosan lépte át a szívevôt, azután hölgyének nyujtá kezét. ř Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!

De a szívevô nem aludt, hanem azon percben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektébôl s a hölgyre rohant.

ř Ohó, fattyú, ne oly hamar! ř dörgé Williám, s megkapta hátul az óriás szörny nyakába kötött bôrpalástot, azon egy hatalmas kanyarítást tett hátrafelé s a nem-ember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, amint mindketten roppant erôvel dulakodtak szótlanul, lélegzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütôdött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s annál fogva mint láncos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midôn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem bíró hölgy felé.

Még egy erôfeszített rándulást tôn ř a kötéllé facsart bôr elszakadt.

ř Megállj! ř ordítá kétségbeesve Williám, nem bírva zsibbadt keze miatt felkelni.

ř Atyám, segíts! ř sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetôre a sűrű bokrok közé zuhant; kis ideig tartó nehéz vergôdés hallatszott még a cserje között, késôbb nyögô vonaglás, azután semmi.

A sziklapárkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva, egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára hosszú puska volt vetve. Anélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatikus mozdulatokkal továbbment.

Williám hallgatva nézett rá, míg eltűnt szemei elôl, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét.

ř Siessünk, ř mondá ř ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelôs helyett minket nem lôtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.

Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyílásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobromafa árnyékozza illatos lombjaival.

Ide vezette védettjét Williám. ř Különös, jellemzô gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeirôl nem tudakozódott, sôt nevét sem kérdezé, hanem nevezé ôt egyszerűen: ĽFájvirágš-nak.

Az egyik theobromafa alá szellôs wigwamot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly ízletes étkekké tudtak elkészíteni.

Úgy folytak el napok napok után. Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdôkben bujkáló gonosztevôk tekintetétôl.

Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékénylajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gôze ellen.

Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwamja elôtt, kezébôl egy szelíd pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgybôl felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellô, felszedve a balzsamnövények aromáját, lengett a magas kakaófák körül, melyeknek ágain tarka paradicsommadarak himbálták magukat; a távoli pagonyok felett veres gôz lebegett. ř Az e napot megelôzô éjt iszonyú orkán dühöngte át, minôt csak a déli tartományok ismernek; egész erdôk irtattak ki töveikbôl, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minô egy süllyedô hajó népségéé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám, s azóta vissza nem tért. ř Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csönd.

ř Fájvirág! ř szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja ř bocsásd le a gyékényt.

A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkezô elébe. De a hágcsón nem az ôsz bajtárs jött fel, hanem egy szôkefürtű ifjú, szép, mint Apolló.

ř Álom-e ez? ř kiáltának mindketten, s hogy meggyôzôdhessenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. ř Isten, istenem, ř lihegé az ifjú, s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.

Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midôn ily boldog emberekre lenézhetett. ř Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.

Most néhány száraz szót a krónikából:

Nem mondok évszámot ř hanem volt idô, midôn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megívott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mindazon fiait, kik neki szeretetet és szívük vérét fizették, keblébôl kitagadta, s mert csak határain belôl kívántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból!

Ily kitüntetésben osztozott Viktor, vagy, minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza.

Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jô, ř addig is nevezzük ôt röviden Gézának.

Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertôl a másikig.

Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok vagy mik ôrködének.

Ily kéjutazásai egyikében, midôn Valparaisóban egy éjjel a város utcáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nôsikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: két rabló egy leányt fojtogatott; két perc múlva az ifjú kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elô keblébôl egy erszényt fuldokolva: Ľa kormányzó ötven guineát adottš, azután kifujta lelkét.

A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak az élet színpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt arról a legbiztosabban gondoskodni.

Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.

A kormányzó nagy darab földön legelsô ember volt, s így minden törvényen felül állott; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta ôt kérdôre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövô reggel Valparaisóban fog-e felébredni vagy a mennyországban?

S az ifjú, kit a föld túlsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, ř ôk megérték egymást.

Mária levelet írt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tôle, messze elutazandó.

Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tôle megmenekülni, hogy majd a sydneyi fôkormányzószéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökô leányt, midôn az éjjel a reá váró csónakhoz sietne, elfogta, s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midôn kérdezték tôle, hol van a leány, elômutatta annak levelét, s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.

Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.

De jó az isten. Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján ôt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.

Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.

Hanem midôn az elsô örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendôrôli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után... Sokszor látták ôket szabadon repülô felhôk ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.

Sokszor megkísérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kôfejszéikkel s midôn félig készen voltak vele, valami gazember felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység vagy a nepeani hóhér tehette.

Le kelle mondani minden szabadulási reményrôl.

Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyébôl egy haldokló sóhajtana fel.

ř Ez bizonyosan a vakondok, ř szólt Williám; ř itt lakik egy oduban a szikla alatt, nyolc éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolc év elôtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfümirozott dandy; délelôtt bérszolga, délben tôzsér, délután rendôrtiszt, este alakos, éjjel zsebelô; ma vôlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége elôtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszonyajándékkal egyetemben lenyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; ugyanannyiszor tömlöcébôl megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolc év alatt, hogy idehozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot gyökeret lehajigálni, abból élôsködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott mint most, valami baja lehet.

Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszűntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felcipelve, kitűnt, hogy az gyékénybôl mesterileg font naszád, kaucsukkal erôsen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánnyal és hársvitorlákkal. Csak percben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönébôl; az a perc halálának perce volt, mely e nyolc évi munkát kigúnyolá.

Hanem a csónak csak egy ember számára készült.

Csak egy szabadulhatott meg!

S ki legyen azon egy?

Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Bayba, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean szigeten méltatlanul szenvedôk vannak, és ôket szabadítsa meg.

Még azon éjjel kedvezô széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig északnak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak, s kevés idô múlva eltűnt szemeik elôl.

El fog-e jutni kisded csónakával a sydneyi öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?

Vagy ha megmenekült, fogja-e ô a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa?

Nem fogják-e ôt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielôtt panaszát elmondhatná?

S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?

Hetek, havak múltak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s amint nôtt az idô, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idô alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idô kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idô végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendô telt el így kínos várakozásban, midôn egy esôs alkonyon vitorlát látott Géza feltűnni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.

Ki írhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midôn azokkal ujólag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezôlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arcú férfiú!

Az örvendôk egyszerre égbôl hullottak alá a pokolba.

ř Quarrelson! ř ordítá dühösen Géza, kôbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.

ř Az istenért, mit akarsz? ř kiáltá Mária, az ifjú térdeit átkarolva.

ř Meg fogom ôt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.

ř És én? ř esenge a hölgy.

Az ifjú habozott.

E percben két mozsárlövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.

Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezôlegény maradt, kezében égô, vasnyelű kanóccal, az ágyuk elôtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

ř Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! ř kiáltá Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár perc múlva a parton termett.

Alighogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lôjön rájok; ez fölemelte kanócát.

ř Az isten szerelméért! ř sikoltá a hölgy, térdre hullva.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merôn rátekinte a hölgyre, leereszté kanócát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lôni.

Géza közeledett.

ř Lôj! ř ordítá a kormányos.

A hajóslegény vonakodott.

ř Fogsz lôni, gazember? ř dühönge amaz ř vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? ř s ezzel dühösen a legénynek ugrott.

Ez pedig, mintha kígyó csípte volna meg, szökött fel helyébôl: Ľvedd ezt bátyám emlékeért!š rikoltá, s a kanóccal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árbocig; itt azonban indulatosan rántotta elô kését, képe elvörösült s vad bosszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.

ř Ne félj! ř kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kôfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

ř Hurrá! ř ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére...

Amint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépôre szegezve.

ĽRule Britanniaš jelszó hangzék Quarrelson szájából.

Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé:

ř Mit akarsz?

Quarrelson szétnéze, ülôhelyet keresve a gunyhóban.

Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kôasztalnál.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydneyi hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra eresszék, adván vele elegendô lôport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekrôl senki számot nem kér.

ř Emlékezni fogsz rá, ř kezdé Quarrelson ř itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiú, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelôtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét múlva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

Grundler fegyverére mutatott.

ř S mit kívánsz érte, ha megteszed?

ř Puskapor, rum; ř volt rövid felelete Grundlernek.

ř Tehát áll az alku? két hét alatt?

ř Jó! ř mondá Grundler.

E percben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.

ř Mi volt ez? ř kiáltának kirohanva.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezôlegény ült, az árbocnál Mária, a kormánykeréknél Géza.

ř Adjon az ég hosszú életet neki! ř kiáltá a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntô lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

ř Utánok!! ř ordítá ôrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. ř Fogjátok el ôket! fogjátok el! ide Grundler, lôdd agyon ôket, lôj.

Grundler képéhez illeszté fegyverét, célzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: ř Már messze vannak.

ř Mindegy, lôj! ř rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.

ř A lôpor drága; ř felelé az hidegen.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; ř bosszút állt magamagán.

A vitorlás pedig nemsokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt, s így Quarrelson sohasem szabadult meg a pokolszigetrôl; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide, s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint Ľrum és lôporš; ezek emlékeznek egy ôrjöngôre, ki démoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midôn ôket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetrôl nem került.

Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belôle: Quarrelson bűnhödése után végképp lemondott az improvizált bíráskodásról s miután felsôbb helyekrôl kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélô ember végezte életét.

Géza és Mária mint éltek tovább?

Nem akarom a költôi igazságtételt ezáltal zavarba hozni, hogy további életök folyamát ideírjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.

Sonkolyi Gergely

Denikve ř mi tűrés-tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt.

Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, isten nyugossza meg szegényt; amint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat.

Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutorájú makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midôn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midôn a harasztosban, hol én elôl, hol ô hátul kergettük egymást.

De minô elokvenciával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jégfergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. ř Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midôn a dörgésekbôl gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kômíves rést a falon, s azzal Ľilla berek, nádak, erekš, próbáljuk meg, hát énbelôlem milyen inszurgens lett volna? vitézül elvasaltam...

De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonképp az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetűt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, ahol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az elején.

Tehát ř mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit precize és akkuráte mondhatok, hogy a francia háború után és a kolera elôtt volt, ř midôn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak.

Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam vágottorrú csizmát hordani! E nagyszerű bűnöm miatt szépen kitanácsoltak a padfaragók sorából ř de mégsem viseltem vágottorrú csizmát...

Hazamentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahhoz ř különben most emeletes házam volna Pesten.

ř Ugyan, János gazda, odavág-e kee, ahová néz? ř kérdém egy ízben az érdemes ökörhóhértól, midôn taglóját éppen nekimérte a marhafônek, s rettentôen bandzsított szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a rosszabbikkal meg énrám nézve.

ř Oda bizony, hallja! ř felelte a nagyra termett férfiú.

ř De el is megyek én hát kee mellôl.

ř Ne féljen, hallja ř szólt s egy csapással megdicsôíté az ökröt.

ř Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide?

ř Hja, maga ahhoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a kétszer kettô, mint a diákoknál.

ř Dejszen, panaszkodik is a keetek kétszer kettôje ellen anyámasszony!

Most ez az ember földesúr.

Én pedig földetlen úr vagyok.

Otthon ř mit volt mit tennem? Az ember déltôl estig csak nem piszkálhatja a fogát ř kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész komposszesszorátus valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérűskertünkben a nagy kazalra felkuporodtam, onnan éppen valamennyi szomszédunk udvarába beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, miképp egynémelyike azon hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly cifrák és rátartiak ř otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájok vetekedik azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menô csikó megkókál, s míg odakünn oly kényesen ráncba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza jégesôzni, hogy szintúgy porzik bele az út... S egy bizonyos háznál, melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy a gazda az elsô ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a gazda ismét az elsô ajtón zörgetett: olyankor az a másvalaki a hátulsó ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? Azt nem tudom. Talán atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.

Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor késôn vetôdött haza ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintéllyel.

Mindezt igen szép és tanulságos volt messzirôl szemlélni, hanem úgy került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz sajátlag valakire találtam bukkanni, kinek közelebbrôli láthatása sem volna ínyem ellenére.

Éppen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. Isten nyugossza meg szegényt! Meglehetôsen ócska volt már a háza fedele, gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öregúr s nem kelle azt többé meszelni.

Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utcára, mely ablakok szüntelen virító sárgarépa-, muskátlibokrokkal voltak elszônyegezve, s a házhéj elején egy négyfülű lyukból két füzér paprika piroslott elô, szelíd szomszédságában egy kinyúló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülôhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pincebejárás bolthajtása díszlett, erôsen befutva az úritök erôs indáival; valamivel odább egy nagy galambdúc éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedô társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilenc ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér lúdfalkát ř mintha most is elôttem látnám szomszéd urambátyám udvarát.

A kilenc agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyôket képzelje magában mindenki, mint szintén a két elsô szoba bútorzatát is, melyeket én elô nem számlálhatok, minthogy bennök sohasem voltam; hanem ha valaki kíváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventáriumhoz, ahol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.

Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemencével; szögletben állt a ketyegô falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfaasztal s egy benyíló nyitott ajtaján át szemlélhetô falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikásostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám ř egyik sem rozsdásabb, mint a másik.

Hanem ami legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bôrpamlag ř hej, ez a fekete bôrpamlag volt az...

No de ne rohanjunk az ajtóval együtt a házba...

Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett Sonkolyi Gergely, isten nyugosztalja meg szegényt...

Miattam azonban lakhatott volna az öregúr akár felsô, akár alsó szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha... hej, hogyha olyan szép kisleánya nem lett volna!...

Tehát szép kisleánya volt az öregúrnak.

Esztikének hítták az eszemadtát...

Bizony, csak gyönyörű kis teremtés volt... Beh sokszor nem aludtam miatta! De még többször álmodtam felôle. Azokról a piciny kis kezekrôl, s azokról a nagy karika-szemekrôl, miknek egyetlen-egy tekintetét nem adtam volna a kínai császár legszebb sipkájáért... nem rösteltem naphosszant ôrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a szentemet, amint az udvarra kijött, vagy a virágait megöntözni, vagy galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél elôtt van-e az idô, vagy dél után?

Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok rendbeli édességekrôl álmodozott.

Odaadtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, aki okos tanáccsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, ahol nem vetették.

Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte, hogy az én szomszéd urambátyám kuruc ember, aki bizonyos dolgokban nem érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilenc lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: ĽAki el akarja venni, kérje meg; aki el nem akarja venni, ne bolondítsa!š

Késôbb beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon bosszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérôket kifizetni: ĽMa adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?š Prosit! Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a háztartást reábízza az ember. Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek egyikének.

De még azt csak elszívelte volna nála az ember, hogy leányát úgy féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, amikor az öregúr napestig vadászni járt; ř csak az a fatális ř ó! Nem tudok nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevôje, az a vén Debora ne lett volna a háznál! Ki minthogy egy ülôhelyébôl mozdulni nem tudott, mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatalember, aki Esztikéhez mertél ellátogatni! Lekorpázta azt úgy, hogy vôlegénykorában is szájában lehetett az íze.

Némelyek azt mondták, hogy testvére az öregúrnak; mások azt vitatták, hogy felesége; tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bízvást lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos, hogy még akkor matrikulának eszméje sem volt a világon, amikor ez született ř uram bocsá^, még Mátyás királyra is vissza tudott emlékezni!

Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendô óta, míg én iskolaport szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy könnyebbítse meg a jó Isten az ô ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy hirtelen tévelygésemet.

Amint egyszer megsejtve, hogy az öregúr hátat fordított a háznak, szívemnek mondhatlan fájdalmában odasompolyogtam a ház háta mögé, ahonnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike idôzött, s nagy áhítattal álltam meg ott, amúgy diáktempóra, szomjasan tekingetve be az elzárt paradicsom ablakán ř egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel s cérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erôsen az ablakot! Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak.

E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak felszakíttatott s kiüté rajta fejkötôs fejét ř Debora asszony; azt gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendô ütötte ki fejét.

ř Hát maga, nagy hórihorgas léhűtô, mit ácsorog már ott egy óra óta, he? Mit bámul, mint a borjú az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt, vagy ráuszítom a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki a mezôre, keresse meg azt a füvet, amitôl az ilyen sihedereknek kinô a bölcsességfoguk! ř stb.

Ezzel becsapta az ablakot.

...Hej, de elkotródtam én is onnét, akárha lelúgoztak volna. Mintha nem is én lettem volna az, aki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre, fejemet leütöttem s hazamenvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este lett, mire felsejtettem belôle.

Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak gondolatja sem szemeimre; hogyisne! Mikor az egész délutánt végighúztam, mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem gyönyörűséges arcát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy ismét a vén Deborát látom magam elôtt! Éjféltájban a környék valamennyi macskája oda jött zsinagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki vastagon, fújták, trillázták és cifrázták, hogy az embernek még a lelke is bukfencet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam ôket magamban s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be; kilopózkodtam szépen, fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a tisztelkedôknek, s mikor éppen a Ľfisz-durš kardalt énekelték, közibük hajítám, s képzelhetni, hogy volt színpadi hatás!

E perc óta megkímélték magukat az efféle tisztelkedésektôl.

Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsúdtam, várt reám a feketeleves.

Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybôr-süveg.

ř No fiú, ř szólt ř most már bújdossál ám a világból: agyondobtad az éjjel a Debora asszony cirmos macskáját.

ř Phű, teringette, e bizony baj! ř kiálték felugorva. ř Nincs benne semmi élet?

ř Bizony kimúlt ez ab intestato, ř szólt atyám, elômutatva a nagy, kövér vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rámvicsorítá.

Véghetetlenül vakartam a fejemet. Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy megátkoz, hogy sohasem kapok feleséget... Ejnye, ejnye, csak én soha macskával ne jöttem volna össze az életben!

ř Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandúrt, ř mondám s egy víg ötlet ment a fejemen keresztül, ř megpróbálom kiengesztelni azt a jó Szibilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.

Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybôrsüveget s vállvonítva letevé egy székre a corpus delictit s otthagyott.

Én pedig vevém az élni megszűntet s szépen belefektettem a keszkenômbe s annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a szomszédba.

Amint a kapu eleibe értem, éppen akkor disputáltak urambátyám agarai egy házaló zsidóval, kinek manchesterbugyogóján csak vagy hat szelelôlyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott, hogy csupa mulatság volt.

És ez volt szerencsém, különben tôlem kértek volna passzust, s urambátyám kutyáját megütni fôbenjáró dolog. Úgy észrevétlenül jutottam a konyhába, körülnéztem a keszkenôt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska farka, azzal odautasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s alázattal bekocogtattam.

ř Ki az? ř hangzék belôl (akár egy repedt fazekat kongattak volna).

Benyitottam.

Az emlékezetes ablaknál ült Debora asszony s orrát felém fordítva sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja) hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésűre szedve. Ránc volt az arcán, amennyi csak ráfért, s maga az arc nagyon cipószínű volt.

A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép kilátása volt szegénynek az ablakból. Éppen egy boglya bükköny volt elibe rakva. Amint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.

ř No, mi hozott? ř Ekképp kívána jóreggelt Debora asszony.

Én odairamodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései dacára elhajhászhatám, azt erôsen odakoccintottam a fogaimhoz. Brrh! Azóta nem ehetem a kocsonyát.

ř Sohase bántsa.

ř Ű édes, kedves, drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? Ugye, hogy megnôttem? Én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, aki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?

ř Ogy? Aki annyiszor beverte pilinckkel az ablakomat? No ugyan nagy lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.

ř Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott. Hisz olyan, mint egy húszesztendôs kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért a hazugságomért bizonyosan kikergetnek a mennyországból.)

ř Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bôröm. Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal idômben. Hisz emlékezhetik rá édesatyja, majd csak kérdezze meg tôle.

(Tyűj! Mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem született, aki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)

ř Hanem bizony egynéhány esztendô óta sokat vesztettem szépségembôl (uram bocsá^, ennek félszázad is csak néhány esztendô!) ř hja, csak így van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem hát mi jóért jött öcsémuram, hadd hallom?

Én eközben közelebb-közelebb kezdtem húzódni Esztikéhez, mit észrevevén ama kincsôrzô sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde parancsolni.

ř Eszterka! Eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?

Esztike fölkelt és ment.

(Törjék ki valamennyi fogad! ř mormogám magamban. Ártatlanabbul nem átkozhattam meg.)

ř Hát mi baj, öcsémuram? Csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.

ř Hát kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az ember nem gyôzi magát ôrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne történjék rajta; minden léptennyomon szabad az Or keze velünk.

ř Azért maradjon az ember odahaza, ř odahaza csak nem történik az emberen semmi baj.

ř Nem emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam, méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak macskáik, minekünk is.

ř Csakhogy a mieink szebbek.

ř Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.

ř Bölcsen tudom, sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az oldalast, hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza is mit enni.

ř No, csak amúgy látogatásképpen.

E percben nyílt az ajtó s Esztike bejött.

ř Eredj csak, Eszterka, ř sürgeté a sárkány ř nézd meg, esznek-e a kis pávák?

(Várj, lesz idô, midôn diót török a csontoddal! ř gondolám, de nem mondtam el.)

ř Hát gondolja, kedves asszonynéném, a múlt éjjel ezen ártatlan állatocskák, amint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy szinte gyönyörűség volt hallani, valami istentelen, vérengzô, kegyetlen ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyonhajított.

ř Ogy kellett neki, mit jár szomszédolni! Jól tette, becsületes ember volt.

ř De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, ř mondám, kibontva a keszkenôt, s kihúzva a korán elhúnyt testi maradványait, azt eléje tartottam...

...Jaj! Azt a dühbôl, kétségbeesésbôl és rémületbôl vegyült tekintetet, melyet e percben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el. Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tôle kôvé.

ř Az én macskám! ř rikácsolá s kiragadta azt kezeimbôl.

ř Az én macskám! ř ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna. Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen döncölte és csókolgatta azt. ř Cicuskám, cicuskám! ř szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta. ř Nézz reám, cicuskám, ébredj fel egy kicsinyt. ř Végre lehelyezé azt az asztalra, s föléborulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: ř Oda vagyok, oda vagyoooók! ř és zokogott megkérlelhetlenképpen.

Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.

Én, használva Debora asszony keserves megilletôdését, hozzásimultam Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörűséges kis forró kacsóját, odahajoltam hozzá, s reszketô hangon kérdezém:

ř Ugye, kedves Esztikém, maga nem haragszik énreám?

ř Miért haragudnám? ř felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s kezét húzta kifelé az enyimbôl.

Ostoba egy kis kérdés is volt az tôlem, megvallom, de az embernek nem oly könnyen jönnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.

Hanem az a vércseszemű tátos ř azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig gutát! Odavigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már újra rárivallt:

ř Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?

S ismét egyedül maradtam.

Debora asszony pedig újra leborult, és sírt.

Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy ugyan szép idô van odakint, meg hogy a kukorica már a selymét hányja; mindhiába! Oda sem hallgatott.

Végre felpattant:

ř Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, aki ez ártatlan állatot meggyilkoltad, kitudom, ř szóla ř hogy ki voltál, s megbosszulom még az unokáid unokáin is.

(Boldog Isten! Ez még három nemzedéket túl akar élni!)

ř A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene, repositionalis pert, infamisationalis pert. Bosszút állok érted, ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késô nemzedéknek.

ř Helyesen, kedves asszonynéném ř biztatám ôt ř helyesen. Megérdemli a pokolra kandidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú tett szerzôje kitudódjék, ezt fogadom, ígérem.

ř Úgéri? ř kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol. ř Drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében, az apja is az volt, minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki, az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani fogom.

(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után, nénémasszony ř gondolám magamban, de nem mondtam el.)

S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy amennyire tôlem kitelik, utána leszek a kriminális inkvizíciónak.

Ekkor következett a kimúlt érdemeinek elôszámlálása.

Mint tudott dörömbölni! Mily okos volt! Hogy fel tudott ugrani az asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem fogott stb. stb. Miután ekképp elbúcsúztatta magát kedvencétôl Debora asszony, nagy szívfájdalommal megvála tôle, s jajgatásával adta oda kezembe, hogy azt az ô ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte felôl minél elôbb hírt hozzak.

...Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.

Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem fölötte, s tűzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borjú menten lelegelt, de mik által erôsen befészkeltem magamat Debora asszony kegyébe.

Ki is azonban erôsen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat várni. Ott találkoztam a szívem bálványával a kapuban.

ř Kire vár itt? ř kérdezém tôle.

ř Édesatyámra, ř felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.

ř Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettôl a vén Deborától szenvedni!

Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könnyel, noha nem akarta.

Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sírnak. A kéknek nem illik a sírás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.

ř Hej! ř mondám, nagyot sóhajtva, ř beh másképp tudnék én bánni kegyeddel! De nem hagynám én bántani senkitôl, ha tehetném.

Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden szavamra tudott volna felelni.

ř Engem sem szeret senki a világon, ř folytatám ř olyan vagyok, mint az árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség, árvaság az életem, hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!

Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen illendôen viseltem magamat, ottmaradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az ô nyakán csak vékony kis selyemkendô volt tűzve.

ř Miért nem tesz melegebb kendôt? ř feddém. ř Majd meghűti magát és meghal.

ř Nem nagy kár lesz értem, ř szólt szegényke szomorúan ř úgysem törôdik énvelem senki, legalább jól járok, senki sem bánt.

ř Ű, ne mondja azt, az isten áldja meg, ha nem akarja szívemet megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom). Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal, akkor ř akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.

Ezt mondva, lódultam haza s mire hazaértem, azon vettem észre magamat, hogy sírok, mint a gyermek... Csak furcsa állatja is az embernek az a szív!... Hej, ha az embernek szíve nem volna!

Ez idô óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.

Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a nyúlháborúba, azonnal vándoroltam a szomszédba, elsô egypárszor azon nesszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, látta ez is, meg amaz is, s akkor leírtam sipkától bagariáig egy soha nem látott személyt, akinek kilétén aztán törhette a fejét, aki akarta.

Késôbb, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni halottját, urambátyámat keresni mentem által.

ř Nincs itthon, éppen ebben a pillanatban ment el.

ř Ejnye beh sajnálom! ř s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban ki találtam szalasztani a számon, hogy: ř Ki hallotta, mi történt a faluban?

Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora asszony annál kíváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ottmarasztott. Én aztán ami pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind szélesen és hosszasan elhistorizáltam elôtte, s isten vétkemül ne vegye, biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyv nélkül, hogy majd eldűlt bele.

Hanem ez sikeres volt; addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sóhajtásait elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élôszóval ki nem beszélhettük is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket folytattunk.

Másnap megint átmentem urambátyámat keresni, s ismét nem találtam honn. Természetesen, minthogy éppen rálestem, mikor elment hazulról.

ř Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy éppen olyankor jô, mikor nincsen idehaza.

Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség miatt!

Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jôni.

Ogy is lett.

Egy idôre már tisztességesen odakaptam a házhoz, elannyira, hogy Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.

Biz ezek német könyvek voltak, szegények! De én nem tehettem róla; ha magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz, bizony kirudaltak volna. Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi szerelmes históriák, miket én Debora asszony elôtt imádságos könyveknek kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán a legvígabb történet, ha olykor elôfogott a drága lélek, hogy fordítsak neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly penitenciális létániákat és katekizmusokat ama jóravaló könyvekbôl a hivô léleknek, hogy valamennyiünk szeme könnybelábadt tôle.

Kiváltképpen a férjhez menendô hajadon leányok könyörgését, no azt sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni Wielandból úgy, mint Kotzebueból.

Ha aztán ezen dicséretes könyvekbôl valami emlékezésre méltót akartam Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ô látott benne figyelembe veendôt, szintén aláhúzta, tiszteletes bácsi pedig, mikor hazavittem a könyveit, nem gyôzött eléggé dôzsölôdni, hogy ki a tatár karmolja össze ezeket az ô könyveit?

Úgy ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset által, hogy midôn én egyszer éppen látogatásom végezém (éreztem tudniillik azt az idôt, mikor urambátyám meg szokott jôni) s kifelé ballagtam, amint az ajtót éppen nyitnám s húznám magam felé: valaki éppen akkor szintén nyitá kívülrôl s tolta énfelém.

No, szép meglepetés volt reám nézve, midôn az ajtó megnyílt s bejövô és kimenô egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem ijedtem volna úgy meg, mint most... Nemzetes és vitézlô Sonkolyi Gergely urambátyám állt elôttem, testestül-lelkestül és rézcsákányostul. Merre fussak? Ez jutott legelôször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene lennem. Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam nem.

ř Hát öcsém, ř kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, ř láncos-lobogós, forgós-suhogós és ropogós! Hol jársz itten?

(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is mondjak? Azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? Még agyonlô. Égbôl pottyantam ide? Uramatyám küldött? Vagy a pulykáinkat kerestem? Mit tudjak hazudni?)

ř Nem én, kedves urambátyám, ř felelém ř nem járok én itten... Csak azt jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?

ř De öcsém, ř szólt urambátyám, elmozdítván karomnál fogva az ajtótól, ř hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a hatszázezermilliomáldotta szedtevette táncoltatta! Mert ha még egyszer ř három kila mennydörgôs égiháború! ř át mered ütni az orrodat, fogadom a kilencvenkilenc apostolra s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon, hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból, ropogós rángattát!!!...

ř Köszönöm ássan, ř mondám, örvendezve, hogy ily könnyen megszabadulok.

Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza, belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó, kikanyargatott allegorikus frázisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott láttam magamat, ahol voltam a macskahalál elôtt.

Már tartottam tôle, hogy idestova a kutyákon lesz a sor.

Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására, akkor is csak a kerítésünkön át, amidôn mindannyiszor azon veszedelemnek tevém ki magamat, hogyha az öregúr meglát, belém lô. Egyszer Esztike is észrevett, nem mert közelebb jôni hozzám; mutatta pantomimikával, hogy fél, miképp meglátja valaki, én szintén szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra, mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy konverzáltunk egymással, hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva a magas égre.

...Lôn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb idôre elutazék, mit onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idô óta szüntelen ütötték-verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öregurat a határon belôl érezték volna.

Ezt megsejtve, kilódulék az erdôre, teleszedtem a kalapomat szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.

A legutóbbi expedícióm alkalmával igen ráncbaszedhette az öregúr az illetô ôrsereget, mert az egész cselédség, az elsô kuktától az utolsó agárig, kitelhetôképpen görbén néze reám.

Amint belépek a szobaajtón, ř még csak az egyik lábam tettem belôl, ř odaugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és lábam még kívül maradt, s leírhatatlan vendégszeretô nyájassággal rivalla rám:

ř Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.

ř De bizony csak egy kis szarvasgombával kívántam kedveskedni kedves asszonynéninek, ř szabódám ř tudtam, hogy igen szereti.

ř Vagy úgy! ř szólt, kibocsátva a kalodából. ř Szarvasgombát hozott? Már az más, úgy jöjjön be, hozza be, hozza be.

Bementem, bevittem.

ř Ejnye, beh derék fiú maga; hát hogy aludt, mit álmodott? Tessék leülni. Ejnye, ejnye. Hát jár-e még iskolába?

ř Nem biz én, már végeztem.

ř Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?

ř Szemorvos vagyok, ř felelém.

ř Már mint borbély, ř értelmezé a néne.

ř Az ám, ř mondám.

Esztike odasimult hozzám.

ř Most ugye bizony tréfált, Péter bácsi? ř sugá halkkal.

ř Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.

ř De hát minek?

ř Hát majd csak annak, hogy estére sziveskedjék kedves Esztikém a kerítésen átnyújtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.

ř Ejnye no ř vága közbe Debora, ř hogy szemorvos, no, ej-ej.

ř Azonban megyek is, ř mondám ř kalapomat vevém.

ř Maradjon még egy kicsit, ř biztatott a jószívű lélek, mialatt hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.

Estére megkaptam a szemüveget. A nagyítóüvegeket gyöngyen kiszedtem belôle, s szép sima ablaküvegbôl vágtam éppen akkora karikákat tűzkôvel, azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve újra helyére eszkamotíroztuk a pápaszememet.

Én pedig újólag egy kosárka spanyolmeggyel iparkodtam a beléphetési engedélyt kihízelegni.

ř Köszönjük, köszönjük, ř szólt a néne, többes számban beszélve, pedig senkinek sem adott belôle, ř bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.

ř Ű, szót sem érdemel.

ř Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska ř okoskodék s vevé pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta...

De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a sima üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint anélkül. Tartotta messze és közel hozzá a nézendô tárgyat: semmit sem használt, elôvette a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belôle, törülgette hol a maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan ř a dolog nem változott.

ř Nem látok, ř így szóla végre elrémülten.

ř Hogy-hogy?

ř Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?

Néztem rajta.

ř Tyűh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember pórusait, mint egy ürgelyuk.

ř Jaj nekem, úgy én oda vagyok! Nem látok rajta.

ř Asszonynéném! ř szólék aggodalmas arccal, a világosság felé fordítva képes felét, s erôsen szemeibe nézve. ř Mi leli a maga szemeit? Szent Gergely apostol! Hisz maga szürkehályogot kap. Miért nem gondol magával?

ř Szürkehályogot! ř sikolta s szemeihez kapott. ř Oda vagyok, oda vagyok. Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, segítsen rajtam, ha még lehet.

ř Hm ř szólék fontos műértô képpel, s valóban orvosi szemöldök-grimászokat vágtam, ř nem érzett kegyed holmi szélhűdéseket a tunica choroideán?

Tudta is ez, hogy mi az a tunica choroidea! S azt felelte, hogy de biz érzett.

ř Hát különben éjjelenként nem szokott-e fel-felébredni?

ř De bizony minden éjjel.

ř Üm, ez rossz jel ř mutassa a nyelvét...

Mutatta. ř Sohasem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.

ř Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog fenyegetôvé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt frázis talál hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos amaurosis fog következni.

Tudtam, hogy fáj a könyöke.

ř Jaj nekem, pedig fáj a könyököm: de hát mi az a marmaurosis?...

ř Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképpeni ablepsia marad az emberen.

Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.

ř Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni ř rimánkodék ř segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?...

ř Itt nincs veszteni való perc, le kell feküdni rögtön, és pedig hanyatt, én addig rohanok az orvosságaimért.

Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medvecukros vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyonrémült páciens.

Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is a legjobbak lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípôsebbikébôl, s azután bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendô alól, s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom, különben rögtön vakon születik.

Tehát nem látott...

Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem szemeibe és ô az enyimbe, isten bocsássa meg, megcsókoltam ôt kedvem szerint, hogy a szívem majd kiugrott örömében.

ř Eszterka!! ř sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.

ř Csitt. Lassabban! ř kiálték ř nincs idebenn az Esztike.

ř Hát mi cuppant az elébb olyan nagyot?

ř Az orvosságos üvegbôl húztam ki a dugaszt.

ř Ogy, az orvosságos...

ř Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is kap.

Hanem ez így mégsem jól lesz ř gondolám ř az ember nem beszélhet miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.

Odaültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.

ř Tudva van az anatómiából, hogy az embernek arra való a füle és az orra, hogy mintegy padlásablakok, szüntelen friss levegôt szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midôn ezen szemidegek gyulladásba jônek, azon veszedelem áll elô, hogy kétféle ablakokon átmenô szél légvonatot támaszt, s a gyulladást éleszti, e végre orvostudor Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?

Akárki is elébb likvidálta volna e célra a fülét, mint az orrát, s így lôn, hogy furfangosságnak általa az örökké élô házi statáriumot nemcsak megnémítók, de meg is vakítók és süketítôk, szemeit és füleit bekötözve emberül.

Úgy folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek. Debora asszony megvolt a kúra alatt; életében ekkor volt elôször másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon. Esztike szívem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és emellett önfeledtek voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!

Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendôrôl!

Egyszer azonban késô este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett az esô, a páciens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel semmirôl igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.

Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ stukaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szívem bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ô, tehát egymástól nem valami nagyon messze!

Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.

ř Jaj, talán tolvaj... ř rebegé Esztike, s reszketve simult a keblemre.

Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is fölkerekedtem és nekitürkôzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, aki három zsivánnyal még akármikor megbirkózik!

Hôsi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kisleánykát, de rá is ragadt, s ô a gyertyát, én egy falra akasztott kovátlan pisztolyt véve kézbe, mentünk az ajtónak.

Kinyitók azt: ô nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt nyitva.

ř Szent Borbála, segíts! ř mondám magamban ř ez megesz. ĽKi vagy ember?š ř ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, amekkora hangon csak tudtam.

ř De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocsétakerülô herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsôséges hajnalát! veszedelem boronálta!

ř Ujuju! ez az én tekintetes urambátyám! ř ordíték, mint akinek taplót dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy perc alatt túltettem rajta magamat.

De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.

Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.

Eközben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az utcaajtót.

ř Kolbásznak aprít, ha megkap ř gondolám s végerôködéssel egyet vetve magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem a földre.

Ez éppen azon percben történt, midôn urambátyám kilépett az ajtón.

ř Szaladj! ř mondám magamban, s amint isten tudnom engedé, lábam közé kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!

ř Megállj, semmire sem való! ř ordítá a perzekutor ř mert agyonütlek.

Kettôt ugrottam egy helyett.

ř Megállj! ř ordítá ř mert eltöröm a lábadat.

De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a láb-eltörésért csak meg nem állok.

Úgy futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem kapitulált, hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk (az öregúr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a rézcsákány szagát magamhoz.

Már az én kedves urambátyám éppen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a hátamon a jó somfanyelű csákánnyal, midôn éppen, amint nekem célzott ř köd elôttem, köd utánam ř egyszerre csak szôrin-szálán elvesztem elôle.

Nem ért azonban rá a jó úr efölött elbámulni, mert rögtön maga is, mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenceket vetni és esni mélységes mélységbe, hova midôn lejuta, nem tudá, hgoy melyik részében legyen a másvilág pincéjének?

Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna rakni.

ř Jaj! uram s én Istenem ř sóhajta a jó úr ř elkárhoztam! meghaltam és elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes, hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és íme elvitt. És éppen gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura, légy irgalommal irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem a papbért, amivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretôjéhez, csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtôm.

A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erôsen hivén, hogy legalábbis a purgatórium elôcsarnokában kuksol.

Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, éspedig nagyon is jól hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és két öl mély lévén, meglehetôs házi árestomul szolgált mindkettônknek.

Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.

Tôle eszerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetôdni! mikben a szomszéd nádas nem szűkölködik.

Hanem erre meg így okoskodtam: ha jô a farkas, akár félek, akár nem félek, megesz; ha nem jô: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e szillogizmus által teljesen megnyugtatva magamat, elôvettem hátulsó zsebembôl pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy sokasága a szúnyogoknak, rágyújtottam és füstöltem magam körül jobbra-balra.

ř De szabadíts meg a gonosztól! ř ordítá felszökve urambátyám, midôn a sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ô alája gyujtják a szalmát.

Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s urambátyámat környékezé a kétségbeesés.

Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy szintúgy sziporkázott.

Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a sarkantyús lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak kénytelen voltam ôt megszólítani.

ř Ne nyughatatlankodjék már urambátyám ř mondám neki ř hiszen bizony az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.

ř Öcsém! ř kiáltá örömrivalló hangon. ř Öcsém Peti, hát élsz? hát te is itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a ketten?

ř Csak úgy, mint az esô az égbôl: létra nélkül; mármost csak azon örüljünk, hogy épkézláb leértünk.

ř De hát hol vagy?

ř Farkasveremben.

ř Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!

ř Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.

ř Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok: azt gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye harminchárom mázsa ördögmáj! kilenc akó sárkányköröm-teringette! hogy jutunk ki innét? Forgós szélvész-ráncigálta dolga! Hogy a skorpió vágja le a bolond filozófiáját, aki ide vermet ásott! Hogy a lidérc szántson rajta, aki kigondolta is, vitte volna el a gólya az óperenciákra!... korpacibereadta!

Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva így szólt:

ř Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.

ř Tessék.

Rámlépett. Akkor emlegette még csak aztán istenigazában a haragos mennyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a nyílást.

ř De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit ř csillapítám ř éjszaka az idô; még majd farkasokat talál a nyakunkra csôdíteni, s akkor aztán különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb biz üljön le szép csendesen, majd én mesélek.

Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.

ř De hát mit csináljak itt reggelig? a szúnyogok esznek meg: akkorákat haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.

ř Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a szúnyogokat.

ř Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek ř szólt s készült kiütni. ř Hát ez micsoda itt? ř kérdezé, valami fehér tömeget húzva ki lábai alól.

Hát ez éppen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.

ř Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk ř dörmögé s fölhajítá az állatot.

Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.

ř Ejnye láncadta! ř kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé esett.

ř Kárpáti rengeteg erdô! ř ekként káromkodék újra, s újra felhajítá, megint visszajött és megint oldalba ütötte ôkegyelmét.

ř Már öcsém, te dobd ki ř szólt nekijuhászkodva ř mert nekem ellenem esküdött ma minden élô és nem élô állat.

S én szerencsésen kihajítottam azt.

Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.

ř Hanem hát, öcsém ř kezdé egyszer eközben urambátyám, kisujjával letömködve a pipa tüzét ř mi dolgod neked az én házamnál, hallod?

ř Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes vagyok Esztikébe.

ř De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene elôször szólanod.

ř Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.

ř De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá. Szeretheted, ha kilenc mérföldnyire vagy is tôle.

ř De urambátyám, nem úgy verik a cigányt: nem akarom én annyiról szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már; hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása, ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem kegyelmedtôl drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.

ř Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vôm is csak nem akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod a tejbe.

ř Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, amibe valamit aprítsak; hanem iszen majd megjön az idôjártával, az Isten elég gazdag, majd megsegít.

ř De fiam ř szólt az öregúr, pipáját tenyerében tartva ř nem készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktôl elveszi, másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.

ř No de ami nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s lesz belôlem tekintetes úr és prókátor.

ř Kandidátus koplaló ř fejezé be urambátyám ř jobb lett volna öcsém, ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafúrt fickó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta, átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhezmenést. De megállj, egyet mondok, kettô lesz belôle; küszöbön van a restóráció, mihelyt leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne búsulj, megnyomunk esküdtnek.

ř S akkor Esztike az enyim lesz?

ř Ijh, hogy te egyébrôl sem tudsz gondolkodni, mint Esztikérôl.

ř Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét nekem adják.

ř No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kô! nem bánom; hanem restóráció elôtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk be nem ütöd az orrodat, különben lánconforgókereplô! semmi sem lesz a dologból.

Mit tehettem? Magam jóvoltáért megígértem, hogy hallgatok és nem megyek Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öregúrral, összecsókolóztunk, s Ľadj fiam tüzetš, mondá az öreg, pipája ki levén szunnyadva. Különös grácia, mert különben mindig maga szokott kiütni.

Úgy töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem urambátyám fejét, s ô csakugyan boldogan elszunnyadott az Urban, s harsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyílásával egy-egy fagóttot fújt volna. Aközben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta. Szintúgy reszketett a verem tôle. Ha fütyültem neki, akkor elhallgatott; hanem akkor meg a magam fütyülése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam, ô kezdte rá.

Úgy virradtunk meg szép pipaszóval.

Azalatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és padláson mindkettônket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy mégsem találtak.

Reggel felé, hogy az éhség elôvett, magunk is elkezdénk gondolkozni a szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és kurjongatáshoz.

Végre ránkakadtak. A verembôl felkanyargó pipafüst vezette ôket messzirôl a nyomunkra.

Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a siralomnak völgyébôl, kiknek urambátyám rögtön meg is ígérte, hogy kifordítja a bôrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.

S jó hogy hazamentünk, különben már éppen kurrentáltatni akartak mindkettônket.

Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét, kisírt szemekkel és halványan, majd a szívem repedt meg olyankor érte; de megígértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.

Ekkor ment végbe a tisztújítás. ř Szép volt, mondhatom, igen szép, csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény megemelt, másik kettô meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.

Tisztújítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében. Az egész falubeli asszonynépség és urambátyámság hivatalos volt rá, többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem voltam).

Mi volt legyen belsô tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert ř fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.

A lugosban volt felterítve negyvennyolc személyre, s mire odaértem, már folyt a dáridó.

Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kínálgatva mindenkit, nyájas piros arccal (tűz mellôl jött, attól volt piros), s szelíden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendô karjai közül; azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt szegényke.

Amint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyúmat összeütve, mire a lelkem úgy megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.

ř Hozott Isten, öcsém! ř kiálta Gergely bátya ř hát ilyen késôn kell jôni? no, nem hiába vôlegény vagy.

Esztike szívem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett: valami esett a szemébe, mondá, s könnyezett.

ř Bizony csak növekedik ez a fiatalság, ř szóla közbe egy tetemes asszesszor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, ř idestova Esztike húgom is eladó leány lesz.

ř Semmi idestova, ř szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy kettévágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porcogó lett volna ř menyassszony az is.

Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett elôtte a világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. ř Nem jött az áldott azon gondolatra, hogy ô is lehet menyasszony, én is vôlegény, mégis egy pár válhatik belôlünk.

ř Eszterka! hozd ki a cukortartót! ř rivalla utána Debora asszony, ki is erôsen örült magában, mint hitte, lefôzetésünkön, s reménylé, hogy ezúttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból. Szüntelen lovalta amaz idô óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.

No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve, bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is agyoncsaptam.

Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.

ř Öcsém, ř szólt, odaintve magához Gergely bácsi, ř eredj csak utána, ř súgá ř vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.

Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána ř a konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szívemhez szorítva mondám: Esztikém galambom, egy szóra.

ř Bocsásson, ř mondá fájdalmasan, halavány arccal ř igen rosszul vagyok.

ř Esztikém, ismeri-e kegyed vôlegényét?

ř Bárcsak meghalnék, mielôtt ismerném.

ř Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy senki sincsen nálánál közelebb.

Ekkor kezde elôtte világosulni a dolog: vére mind arcába futott, s azt rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily sebesen dobogott a szíve! ó! az a sóhajtás, melytôl ekkor megszabadult a szíve! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz szorítám: ĽHanem az egész még titokš, súgám neki, s azzal elválva tôle, siettem a kertbe vissza.

Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifúrta az oldalát a titok, s elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szíve örömére, amilyen bosszúságára Debora asszonynak, s mire újólag közéjök léptem, oly harsány gratulációval fogadtak, hogy szinte magam is elijedtem.

ř Hanem ^szen én is fogadok ám akármibe, ř mondá Gergely bácsi ř hogy az a leány akármit egyebet kihoz, csak a cukortartót nem, amiért beküldték.

Fogadhatott volna, mert Esztike, midôn visszajött, kedve fordulatát ügyetlenül titkoló arccal, de a cukortartó nélkül jött vissza.

Minden szem reánézett.

Piros lett a lányka, mint az esthajnal.

ř Hát hol a cukortartó? ř rivalla rá félbosszúsan Debora.

Erre még pirosabb, még zavaradottabb lett, s végre, midôn látta, hogy mindenki mosolyogni kezd rajta, odafutott apjához és égô arcát annak keblére rejté. A jó öregúr kacagva csókolta összevissza a kis menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arcát.

ř Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, ř mondám (nekem is tüske volt a talpam alatt).

ř De bizony, menjetek érte mind a ketten ř mondá Gergely bácsi, kezembe adva Esztike kezét.

ř De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, ř tevé megjegyzését ř és nem alaptalanul ř a két széken ülô úr.

Mi pedig bementünk a házba.

...Ki volna oly vakmerô, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly vakmerô, e boldogság leírására szavakat keresni?... hallgatok s újra érzem azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repesô tekintetet ř azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentúl mind, mind az enyimek voltak, s miknek bírása gazdagabbá tett, mintha egy országot adtak volna... Uram Isten, milyen szép gondolat volt tôled az a szerelem!

Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi kivetôdtünk a nádméztartóval; azzal mentegettük magunkat, hogy nem volt benne vágott cukor.

Szerencsénk, hogy nem invesztigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan, hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelencében cukor, de mikor kihoztuk, sem volt ám benne.

Mához két hónapra szívesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a mennyegzôre! ř Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.

Azonban szegény ember akaratját boldog Isten bírja!

Mielôtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni, mégpedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. ř Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az orvosságnak a keserű kínját! és megdicsôült és eltemetteték, várván ama boldog föltámadást.

Esztendeig gyászoltuk ôt Esztikével ř ruhában; szívben maig is csak oly kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.

(Ez volt oka, hogy ôt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minô kvalitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs elôreléptetés.)

Esztendô után következett el azon boldog perc, melyben megnyílt mennyországomat keblemhez szorítva, mondhatnám neki: Ľédes, édes Esztikém!š

És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ô elôször és maga jószántából forrón megcsókolt.

...Még maig is emlékszem mindezekre.

Pedig bizony már régen volt.

Az a gyönyörű szilfid termet, melyet egykor arasszal átértem, elhízott azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.

Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része nem mozog már, a nyelvét kivéve. Az még ép és egészséges. Elôre prenumerált rá, hogy az unokáinkat ô tanítja majd beszélni. Adja Isten! De én nem kívánom.

A remete hagyománya

Mintegy két éve lehet, midôn megtanultam, hogy az életben több a fájdalom, mint az öröm.

Megtanított rá a világ. ř Űh, a világ igen keserű iskola.

Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála Istennek, megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem remél, nem hisz és nem szeret, kinek semmi nem fáj, kit semmi nem gyötör, joga van elmondani, hogy megvénült.

Nem az a legvénebb, ki legtávolabb van a bölcsôtôl, hanem az, ki legközelebb van a sírhoz.

Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép természettünemény, szép, mint a szivárvány, és el nem érhetô, mint az. Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind a kettô. Gyermeköröm.

Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja a fájdalmat, mintha büszkeséget akarna belôle magának szerezni, mintha szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag érzésben, melynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás, ez természetes túlömlése minden érzôbb ifjúi kebelnek. ř Még ekkor nincsen semmi joga azon sötét archoz, melyet visel, semmi joga az embert gyűlölni, s lelke borújában keresni a magányt, mely oly sivár legyen, mint gondolatai; semmi oka kitagadni magát a világból; óh, mikorra a keresett fájdalom napjai megjônek, mikor a keserű ital, mit a szenvedések pohara nyújt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arc a szív fellegeit, nem ád hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömöt hazudni, mert tudja, hogy bánataért még ki is nevetik.

Most a legvígabb fiú vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot, ölelést, szép szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök naponként össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát; ami nekem mindegy.

Ezelôtt két évvel a beszkidi fenyveserdôben laktam.

Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az Isten, volt a hegyek közt csinos majorsága, nem messze tôle kallómalom, melyben rezet zúztak, s benn az erdôk között néhány mészkemence. Ezeknek lakóiból állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy konverzációm lett volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velök, mert nem szóltak emberi hangon; tetôtül talpig idegen az egész vidék. Most ha két napig ott kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e két hónap volt legszebb része életemnek.

Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van, és ô ragad magával.

Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. z bennem. Hanem azért egyikünk sem akasztotta fel magát, s most igen szépen megférünk egymással.

Minô gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradsággal szirtrôl szirtre kapaszkodva végre a legmagasb bérctetôre jutottam, honnét megjelenô arcom a kôszáli sast ijeszté zúgó repülésre, s végigtekinték az alattam terülô, embert nem mutató vidékre, a hűs hegyi szellô izzadt homlokomat verte... Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó hítta estimára az elsötétült vidékek lakóit, míg fenn a bérctetôrôl még látható volt a leáldozó nap süllyedô fényképe, amint bíborszín fellegei közül utósugárait az ég aranytengerébôl szétlövellé. Ogy tetszék ilyenkor, mintha nekem elôbb jône fel a nap, s utóbb áldoznék le, mint másnak. Optikai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövô éj csillagképeivel, mélázva, merengve, amint végigdűltem a gyopár födte bércen, s az éj egyhangú sötétébôl jövendôt olvastam. Gyakran ott lepett a bércei mögül feljövô holdvilág, szomorú, halott fényt vetve a világra. Űh, ily távol emberi szívektôl, az éghez ily közel, mily magas sejtések születtek lángoló fejemben. Meg tudtam volna az egész világot javítani! De, szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse fejét.

Terv tervet űzött zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nôttek: oly buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midôn a lefutott özönvíz után legelôször sütött az Isten napja a föltámadt természetre. E virágok közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, mely ôket megtermé, most fonnyadt kórómaradványaikkal van tele, s bánja, hogy helyettök nem csicsókát termett, vagy más hasznos konyhanövényt.

Hála Istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktôl is megszabadultam.

Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha látnám azon havasokat, mikrôl alánéztem, látnám a vén fenyôt, mely alatt a vadmadár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, mely indás ágaival a bérchasadékból fejem fölé hajolt, halavány virágszirmait egyenkint hullatva el; ř ha újra hallanám a titokszerű hangot, mely a csendes rengetegben olykor megszólamlik: panaszos kiáltás, madárszó, vagy kóbor lélek hangja; ř ha érzeném a vad erdôk lélekemelô illatát, vegyülve a virágos pázsit friss demutszagával; ř ha fekünném a halkan zúgó bérci csermely mellett, bámulva a beléhajló ágat, mely lombjait a hűs kristályvízben füröszti, s hallanám a közel madárzenét, s az érctörôk távol zuhogását, s a pásztorkürt tévedô hangjait; tán mindazon eszme föltámadna bennem, mi ez emlékekhez híven csatolva van: mindazon ragyogó ifjú gondolat, miknek szivárványegysége, mint egy nyári délután képekben gazdag álma, le nem írható, de el sem felejthetô.

De nem, az emberéletben nincsen kétszer tavasz. Amely virága ennek elnyílik, nincs napsugár, mely azt újra virágzásba hozza.

Ily lélekállapotban olykor naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves rengetegben. Életmódom egyszerűsége mellett könnyen tehettem ezt. Űrákig el bírtam nézni a pókot, amint mesterséges hálóját megszövé, melynek egyes szálai szivárványszínt játszottak a verôfényben. Néztem a pókot, melynek alakja oly utálatos, s gondolkozám az emberrôl, kinek alakja oly dicsô. Elkísértem a patakot, mely hűs bérc alól eredt, tisztán, mint a kristály, partjain virágokkal csókolózott, ahol csöndesen folyt, az ég látszott benne. Akartam tudni, hogy hol végzôdik, mentem vele vad szirtmosásokon, lapályos mezôkön keresztül, míg egy posványhoz vezetett, hol szétterülve, a bürkök töveit áztatni megállt, fekete, poshadt vizében tekergve úszott a barna vízikígyó.

Egy ily bolyongásom alkalmával a zivatar véletlen utolért. A hirtelen támadt szélvész tördelte a fákat a zúgó erdôben, a záporesô egyhangúan vágott alá a vidékre, olykor a villám nyilallt át az elsötétült égen.

Emberi hajléknak híre sem volt, sem távol, sem közel, s megázni mégiscsak prózai dolog.

Siettem egy közel talált völgyet jókor elérhetni, hol egy aláhajló sziklahomlok alatt száraz bôrrel hittem végignézhetni a természetmulatságot.

A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló bórfenyôk fogták el róla az eget, s a sűrűre fajzott gyalogfenyôbokrok tűlevelű gallyaikkal szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot; ha a fergeteg nyakamon nincs, nem hiszem, hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor nagy cseppekben kezdett átszivárogni a lombokon, s ez siettetett. Kezdék lefelé bocsátkozni. Olykor egy kô gördült meg lábaim alatt, s ugrálva futott le a meneteles úton, s ezt okosan tevé; hogy elôttem futott és nem utánam. A völgy igen mély volt. Mire a kiálló szikla alá juték, oly sötét lett, hogy saját orromat sem láttam, amit ugyan fényes nappal is csak imígy-amúgy látok. Itt vevém csak észre, hogy jó helyre jöttem; fejemrôl ugyan elfogta a sziklaerkély az esôszakadást, de az alárohanó záporzuhatagnak tökéletesen útjába álltam, s ez rosszul biztatott.

Szerettem ugyan mindig a zivatart, örömest hallgattam a hegyektôl visszavert mennydörgést s a szakadó zápor süvöltését, de a belôle származó sárral sehogy sem tudtam kibékülni, s ezúttal úgy vevém észre, hogy módom lesz benne nyakig fürödhetni. Mentül elôbbre mentem, annál mélyebbre jutottam, végre csak kezeimmel tapogatva a nyirkos sziklát, haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott, mohos föld csúszott lábaim alatt, s már hallám a mögöttem zuhogni kezdô vízomlást.

E vigasztalan percben úgy tetszék, mintha világosulni látnám környezetemet, s néhány pillanat múlva kétesen vöröslô félderű kezde elterülni a völgyben, a villám hihetôleg fenyôbe ütött le, ennek lobogó vérvilága terjeszte idáig némi reszketeg fényt.

Széttekinték nála. Körülem sűrűn összenôtt fák, oldalt meredek sziklafal, csüggô borostyánindákkal, mögöttem ř megdöbbenve rázkódtam össze, mögöttem, a sziklához ragasztva, a legsűrűbb csalit közt rejtetten, egy magányos emberi lak.

Nem akartam szemeimnek hinni; e helyen, ily elhagyatva; ki lakhatik itt? Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó küszöbe elôtt nagyot nôtt a tövis, a küszöb és ajtó között felmagzott a perje, s az ajtóragasztó hasadékaiban sárgultak a gombák. Ösvény nem vezetett hozzá sehonnét.

Ki választhatta magának tanyául e helyet? A ház, mintha csak holtteteme, kísértete lett volna egy igazi háznak, melybôl a lélek elszállt, anélkül, hogy valami ijesztô lett volna rajta, oly különös, oly titkos, bántó hatással volt reám, hogy szinte remegtem tôle; e zárt ajtó, e tövises küszöb, a fűvel benôtt födél, s körül sehol ösvény, sehol emberi láb nyoma.

Tekintetem nem bírtam levenni róla, szemeim rá voltak bűvölve. Féltem, és mégis vonzódtam bemenni e házba, s míg keblem vitt, lábaim a földbe érzém gyökerezni.

A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak feszítve, azt benyomtam, és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam, azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy a növekedô lángfényt be hagyva sütni, láthassak nála? Nem bírom meghatározni.

Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak elôszobája egy mélyen a sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy fonott karosszék is volt látható, a szék elôtt a földbe vert asztal, s magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit keblére rakva, fejét félrehajtá, és nem mozdult.

Egész tisztelettel kívántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet; hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.

Én szépen meghúzám magam egy lóca végén, fél szemmel az ajtót, másikkal a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött mennydörgô vihar. Örömest szöktem volna, de féltem, hogy les, s ha észreveszi, hogy félek, utánamesik és megragad.

Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e félóra alatt meg nem ôszültem. A zápor kioltá a besütô tűzvilágot, s amint fogyott a fény, úgy nôtt iszonyatom. Minden percben azt hittem, hogy fel fog kelni az ember, s mellém ül, megszólít vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai voltak ilyesmit nem tenni, s félóra múlva a fellegek eloszoltak, s én könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetôleg megvilágítá.

Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes éj után a virradó nap fénye nyújt? Egészen megújulva érzem magamat tôle. Künn a madarak elkezdtek énekelni, a friss esôszag becsapott az ajtón, s elverte a dohos penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélegzetet. Érzém, hogy még nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.

Házigazdám még mindig ott ült, és hallgatott. Gondolám: aluszik, s mégsem akartam minden szó nélkül búcsút venni tôle, s odaléptem hozzá, s miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett kezét, s meg akartam azt rázni.

Az alak azon percben, melyben hozzáértem, összeomlott, ř hamuvá lett.

Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a szabad légen semmitôl nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját azon percig megtartva, míg porrá omló teteme nem érinteték.

E kombinációt csak késôbb értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez eset után, s midôn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört, s csak tíz nap múlva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem tartozik ama két hónapi boldogság tényezôi közé.

Alighogy fellábadoztam, elsô gondom volt a rejtett erdei tanyát felkeresni. Higgadtabb ésszel igen természetesnek találtam minden körülményt, s félelmem nem vala tôle.

Kérdezôsködtem a környékben az ember felôl, de egyebet sem bírtam kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitôl nem kért semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem felelt, s kirôl senki sem tudja, hol vette magát, és hová lett.

Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet elmondtam, megelôztek. A kunyhót szépen kitakarították, ami elvihetô volt, elvitték belôle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult írott papírt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem, s mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem katekizmusa. Késôbb eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. Amennyire emlékemben maradt, megpróbálok néhányat közülök kuriózum gyanánt ide feljegyezni.

I.

Fehér arc, sötét szív.

Milyen fehér az ember arca, milyen fekete az ember szíve.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül szüli a világra, mintha mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj, ha élni akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzésinek börtöne vagy, s mindennek, ami szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd, s a föld virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tôle?

Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz, király volna a neve!

Fehér arc, sötét szív.

S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység démona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete egy buborék élete, mulattasson?...

Minek hordod oly fennen arcodat?

Végy egy marok port, és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy, s gázolni fog rajtad, mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arcát az égnek emelni; királyok lesznek majdan belôle, költôk, hadvezérek, kiket a nép félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé.....

Minek hordod oly fennen arcodat?

II.

Or és szolga. ř Az egész világ egymásnak ura és szolgája. S nincs úr, kinek ura, nincs szolga, kinek szolgája ne volna.

A koldus ebet tart, hogy legyen kinek parancsolnia, a fejedelmek hízelgôket tartanak; a jobbágyok fölött uralkodik a föld ura, és minden földesúr meghajtja fejét a király elôtt, ř és minden király meghajtja fejét a halál elôtt...

Ez a beteg, halvány fényű égitest, a hold, rabszolgája a földnek, éjeit világítja, megláncolva forog körüle, és tűri, hogy ez idomtalan tömeg el-elfogja elôle a napvilágot. ř A föld rabja a napnak. A nap az Altairnak, ez a Siriusnak, s így a világ végtelen közepéig kereng és engedelmeskedik egyik hatalom a másiknak.

III.

Ha tudhatná az ember: mikor fog meghalni?

Ha tudhatná azt a sötét idôt, midôn szemét lehunyja és föl nem nyitja többet, hanem lefekszik örökké tartó álmokat alunni, lelke pedig elbujdosik, mezítelen, vezértelen a hűvös éjszakába, a véghetetlen égbe.... Miért nem tudja: hol s mikor? Mint kerülné azt a helyet, hová mégis mennie s hol meghalnia kell! Mint számlálná az éveket, késôbb a napokat, amik még hátravannak, s mint esnék kétségbe, mikor már csak perceket kellene számlálnia...

Több jót, kevesebb rosszat tenne-e akkor? Használná-e jobban a rövidre mért idôt? Vagy még tán kevésbé félné a hosszúra mért istenítéletét?...

IV.

Mennyi keserű van az ember éltében.

Ha mindazt föl akarná jegyezni, gyermekkorában kezdhetne hozzá, s megôszülne, mégsem érné végét.

Pedig édessége csak négy van a létnek.

Az anya teje, a szeretô csókja, a bor lángja és az ellenség vére.

Jut-e még eszedbe az a virágoskert, melynek kóróit is rég szétfútta a szél? Az a nyájas, bús, könnyezô nôarc, mely betegágyadnál éjeket virrasztott át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hízelgô hangok? Ű minô messze, minô messze vitte e képeket az idô! Ha jutnak eszedbe, tartogasd meg ôket féltett ereklyeként, mert vissza nem jönnek sem ez életben, sem a másvilágon. Még egyszer fogsz anyai keblen pihenni, ř a föld kebelében, mikor sírba tesznek. Ki fog akkor édes hízelgéssel reggelenkint felkölteni?

Anyacsók, anyaölelés....

Hová lesz a szivárvány, ha a nap eltűnik, hová lesz a virág, ha a tavasz elfogy, hová lesz a csillag, ha egérôl lefut? Hát a szerelem hová lesz, ha a szív kiégett?....Mit adhatsz nekem, mindenható sors, a kínokért, miket fejemre mértél? Egy percet adj vissza, egy pillanatot azon idôkbôl, midôn megtudtam, hogy a paradicsom a szívben van, nem a mennyországban. Kiűztél e paradicsomból, ajtajára állítottad hideg angyalodat. Adj vissza egy érzést azon szenvedélybôl, mely egykor kéj miatt ôrültté bírt tenni, adj vissza egy csókot azon reszketô ajkakról, miknek érintése velômet gyújtá meg, ha csak álmomban is.

Elsô szerelem, elsô és utolsó szerelem.

Mi édesebb a szerelemnél? A bornak pohara. Kábult gyönyörei a mámor hôseinek. Hosszú önfeledség álma. Szabad járás a tündérországban. Gyönyör, melyhez nem férhet fájdalom. zrültséggel határos örömök. Kergetô láz. Bűvkorona, mely minden vágyadat azon percben, melyben megkívántad, betölti. Akarsz felejteni? elfelejtesz mindent; akarsz gazdag lenni? tied lesz a világ kereksége; akarsz király lenni? király leszesz. Ű az én lelkemen a bor démonának nincs többé ereje; nincs többé ereje, mióta a vért megkóstoltam, s megrészegültem tôle....

Ű a vérszomj irtózatos érzet, de a vérmámor gyönyöre még irtózatosabb.

Mi édesebb a bor kelyhénél? A bosszú pohara. Pohár gôzölgô ellenségvérrel megtöltve, mit a tajtékzó ajk szilaj átkok kiáltása közt, halálhörgések hangjánál iszik meg, s elolt a szívben egy évtizeden át lobogott gyehennát vele. Hah!...

Nincsen tehát számomra az életnek semmi édessége hátra?... Van, van még egy.

Ez egy utolsó kéj, ez utolsó édesség ř a halál perce.

V.

Volt egykor egy férfi, ki egy lyányt ôrülten szeretett.

Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlô legyen, megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit megosztania. ř Viselte a gyalázat pírját homlokán miatta, hordozta a sors balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könnyhullatásinak terhét miatta, s kiállta érte mindazt, ami az életben és a halálban keserű.

A férfi, ki ily ôrülten szeretett, én voltam.

Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget; egy fájdalom, egy élet, egy halál volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól ez esküt.

ř Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát ígér, s ennek ajtaja, a koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak el.

Ezt mondtam én a lyánynak.

ř Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot ígér a sír után, onnét is eljövök, hogy tied lehessek.

Ezt mondta a lyány nekem.

Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a lyány oda, s én nem mentem vele. Elment, s engemet látogatni nem jár.

Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang, a villám dörgése s a szenvedô sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü?

Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?

VI.

Midôn legelsôbb megsúgám szerelmem a leánynak, végigborzadt, elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szívemben és szívemen kívül látni, csak az ô arcát kelle néznem, és láttam azt.

Mint elsápadt ez arc, mint elveszté pírját, midôn elsô csókom szempillájára nyomtam... Megérzette-e elôre?...

A második csók ismét visszahozta arca rózsáit. A lyány szebb lett, mint azelôtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgô mesét mondott e titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt:

Alkonyat volt. Hallám, a lyány mint nevetett e mese után, de érezém, tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor...? Irgalmas Isten!

VII.

Emberszeretet, ř embergyűlölet.

Mennyire tele van e két szóval a világ. Az ember azt hinné: e földön minden lény a más bajával törôdik, a más örömeinek örül.

Pedig ez nem igaz.

Egy neve van e két szónak. E név önszeretet. Túl rajta semmi.

Ki a világot szeretni akarod, nem szereted-e benne legjobban azt, ki hozzád legközelebb van, tenmagadat? Ki a világot gyűlölöd, tudod-e gyűlölni azt, ki arra legméltóbb, tenmagadat?

Mi jogotok nektek az embert másutt gyűlölni, mint tenarcotokban? Egyik sem jobb a másiknál, ki mit szenved, magáért szenvedi. Utáld meg magadat, s nyugodjál meg szenvedéseidben; ez becsületedre válik. Minden gyümölcsnek megvan saját férge, minden embernek saját fájdalma, saját bűnhôdése.

S ti a sorsot meritek káromolni? Tudtok emlékezni azon kézre, mely most benneteket ver, s nem emlékeztek azon kézre, mellyel ti vertetek mást. Emlékeztetek a kézre, mely tôletek mindent visszavesz, s nem arra, mely mindent adott. A tövis magjából tövis terem. Ki bűnt vetett, fájdalmat kell aratnia.

Ha embert akarsz gyűlölni, gyűlöld magadat, megérdemelted. Ha emberek üldöznek, ha Isten karja ver, ha nyomorúvá lettél, s mindenki megvetett, gyűlöld meg magadat, megérdemelted. Ha te nem, ř vétkeztek apáid, s mint most te vezeklesz értök, úgy fognak majd teérted fiaid lakolni. Az adósságokat fizeti az örökös.

Én is megtanultam gyűlölni. Gyűlölök mindent, ami él. Gyűlölöm, ki hozzám legközelebb van, barát, atyafi, rokon, azután az ismeretlen népek, az élet, a halál; de központja gyűlöletem örökéletének én magam maradok.

Ű mennyit vétettem önmagam ellen!

Nincsen semmim a földön, nincs semmim az égben, minden világi birtokom a temetô. Egy mohos síremlék s néhány száradt sírvirág. És ezt is én tevém. Magam vettem el magamtól mindent.

Szívem egyetlen seb, de legfájósabb ott, hol enkezeim pusztítának rajta. Ki semmit nem hisz, semmit nem remél, és senkitôl sem szerettetik... E nyomorú én vagyok.

Én vagyok az, ki kedvesét, a hűtlent feledni akarta, s miután nem tudta ôt elfeledni, megölte ôt, s azután még kevésbé tudta elfeledni...

Emlékezet? Átkos emlékezet. Semmi állatnak, semmi fűnek nincs meg e fájdalma. Cask az ember szíve viseli fullánkod...

...Ha a vidékre köd száll alá, elvesznek szem elôl a távol remények partjai, s a távol hajótörések bércei. Miért nem tud az ember emlékei fölé is ily köd vonulni?

VIII.

Futottam a világból. Szeretômet és csábítóját megöltem.

Éppen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midôn egy döféssel keresztüldöftem mind a kettôt. Lelkeiket egymásba sóhajták, vérök összeömlött, s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám tekinte velök... Hajh e tekintet mint szívembe égeté magát! Még most is, ha elsötétül, olykor elômbe áll, mint egy világló kép, és jövendôt mond fejemre. ř Vérébôl egy csepp kezemre feccsent, siettem az erdôbe, hogy azt a legelsô patakban lemossam kezemrôl, de nem ment le. Mostam, vérig mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élô emlék. És azóta is sokszor mosom kezemet, és soha le nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az ítéletnapkor fel kell tartani az örök bíró eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bűnhôdni fogok, de nem emberek kezétôl. Az örök igazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek ítéletét megvetem.

IX.

Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengôdô nép, még az emberméltóság is lekopott arcáról, s csak abban különbözik a többi vadállatoktól, hogy mindig részegen találni; gyermekei is borszeszen nevelkednek föl, azt szíják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a természetnek a fák, ezek a délceg óriások, mindenik megfelel a célnak, melyre alkotva van, zöldül, árnyékot tart, gyümölcsöt vagy virágot hoz, menedéket ad a madár fészkinek, s védi azt a viharok ellen, míg az ember, ez a világ mészárosa, ez a mindent evô sáska, csak pusztítani tud. Miért nem teremté ôt az Isten az elsô napon? hadd halt volna meg éhen a hatodikra...

S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy idôben istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e porszemnyi atom körül, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja maga körül a nap. Még rájövünk, hogy el fogjuk ismerni, hogy minden lénynek van lelke a világon... nézd: e virág mily kellemmel tudja megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog vagy kacérkodik. ř Azt hiszed, hogy ez csak azért nôtt ki a földbôl, hogy legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszínűt vagy világoszöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? Vagy tán az illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a baljóslatú sötét tekintetet? Ki ne látná az egyszerű gyógynövény alakján az életvisszaadás áldását? Ki ne látná a virágok legpompásabbjain, hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a madarakkal beszélni, kár, hogy a mai tudósok nem görögök és nem bölcsek, megtanulhatnának beszélni a virágokkal.

X.

Templomban voltam egykor. Régen volt, igen régen. De nem tudtam imádkozni. A templomajtó elôtt kicsukva rongyos emberek ültek. Piszkos öltönyük volt, így nem jelenhettek meg az Isten elôtt, s csak künn az ajtóküszöbben kiáltozák énekeiket; azokat is csak azért kiáltozák, hogy a jövô-menôket alamizsnavetésre bosszantsák. Hm! ha mindazokat kicsuknák innét, kiknek lelke piszkos, elrongyolt öltözetet visel, be üres maradna e ház!...

A szegletben három kalmár alkudott, hátat fordítottak az oltárnak, úgy alkudtak. Kezeik és szemeik jártak. Forintokról beszéltek és szarvasmarhákról. Jó sötét helyre vették magukat, alkalmasb helyet nem is választhattak volna az alkuvásra...

Két hölgy haladt el egymás mellett. Suhogott mindkettôn a selyemöltöny, ragyogott mindkettôn arany és drágakô, arcaikon vastag volt a kevélység. A koldus fillért rimánykodott tôlök, nem hallották, hanem végignézték egymást, ajkat pittyesztének, gúnymosolyra vonták arcukat, s büszkén, dölyfösen leültek egymással szembe. Az Isten szolgája alázatosságról beszélt, ř nem hallák; hanem nyakláncaikat igazgaták, és rezgeték tollaikat fejükön, és hátratekingettek.

Egy férfi és egy lyány léptek az oltárhoz. A férfi szép volt, fiatal és szegény, a leány éktelen, idejemúlt és gazdag. Kezöket egymás kezébe tették az oltár elôtt, és Isten szent nevére esküdtek, hogy egymást szeretni fogják.....

Ha én oltárképet festenék, nem úgy festeném a megváltót, amint ti szoktátok, nem a halál árnyékában, nem a keresztre feszítve, vérehullóan, elhagyva, elárulva; úgy festeném ôt, mint mikor a kabbalistákat és a farizeusokat korbáccsal kezében verte ki a templom csarnokából!

Kijöttem az istenházából, nem tudtam imádkozni benne. Mulatni, kacagni, az ördögnek áldozni sokaság kell. Ha sírsz vagy imádkozol, vonulj magadba. Nincs földiebb tárgy, mint egy emberi arc...

Jaj a botránkozónak, de százszor jaj a botránkoztatónak!

XI.

Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyújtogatott, megérdemelte a halált. ř Pedig mindnyájan meghalunk, és így mindnyájan megérdemeltük azt; csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva ráadásul e büntetéshez.

Fel hagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete nem volt többé, végigtekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a mezôt, és nézett, és tátotta száját, ř mennyi fej! és e sok fej közül egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.

Közel a vérpadhoz egy ôsz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött, szemei véresek voltak, ôsz haját homokkal hinté tele, s amint ott fetrenge, a népség összerugdalta ôt. Hisz ez volt a kivégzendônek apja...

Mint nézett a halálraítélt, mint nézett a távolba, nem jön-e a fehér zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle térdelnie, kezeit hátraköték, haját lenyírták. Még mindig nézett a távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt szaggatni, de nem engedett az. Erôsebben rántotta, még erôsebben, ř végre elszakadt, ř e percben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra felszökellt, a hóhért fönn és az ôsz embert alól összefecskendezé, az elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fô kinyílt szemekkel bámult a bakóra.

És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében...

Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, ôrülten futottak alá fel, s imádkozának az emberekhez, és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor! Kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látmányban.

S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki, s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt!

Emeletes házban csecsemôsírás hallatszott, ajtók és ablakok s fenn a gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiú elszántan betört a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minô nagylelkű férfi! Visszajött, a csecsemôt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn zsebeit ezüst és arany szerekkel, s odábbállt velök, mily nagylelkűség!

Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonnyal bevont, aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimúltat, gyertyákat osztogattak és halotti címereket és fátyolt minden kísérônek. Meghordozák a halottat minden piacon keresztül, s mikor a temetôbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a sírboltba vele, be akarta magát falaztatni azzal. Ájultan húzták fel ôt onnét az érzékeny részvevôk, nem szégyellt sírni és magát annyi nép elôtt oly szép drága ruhában a földhöz verni és hívni a halált.

Szegény asszony.

Késôbb valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes, s a holtat ismét felverék sírjából, s úgy találták, hogy méreggel végeztetett ki a világból.

Az özvegyasszony ezalatt eltűnt. Ki sem tudta, hová.

Szegény asszony!...

Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A férfi sírva kérte életét a tengertôl, mondá neki: hogy honn síró családja, apró árvái vannak, kiknek kívüle nincs senkijök. ř A tenger hideg lény, sem szíve, sem lelke, de meg tudta szánni a siralom fiát, parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák, s kiveté ôt sértetlen a partra. A parton kunyhók voltak fölállítva, e kunyhókban emberek laktak, mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet ř megették.

XII.

Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtô, gyötrô képeket, miket az ébrenlét sem töröl ki emlékembôl, de mik ott ragadnak szívemben, újabb, sötétebb képekkel olvadva össze.

Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyonfárasztá a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül, láthatártalan óceán közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű, sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat, s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszeretô kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.

És láttam, mint raktak e hegytetôre zsarnok várurak vastag sziklavárat, nagy, nehéz falakat, sziklába vájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kínzó ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat követtek el. ř És elveszének mind. ř ř Mert élô volt a hegy. Gyomrában élô lángok laktak, s mikor nem tűrheté tovább az átkok terhét, mellyel elhalmozák, megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját fejérôl, s haragja megolvadt érctüzével urat és szolgákat mélyen eltemetett.

Még azután századok lefolyásaig hányt önvállaira lángokat, s a tengert maga körül tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égô köveket dobált fel az égre, mely egykor mennykövekkel sújtolá. ř Aztán kihűlt, lecsillapult dühe, kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén, magányosan, testvértelenül, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben meg-megrázkódik, megmozdul, mélyen dörg ř s elcsendesül.

Másszor azt álmodám, hogy megöltem magamat.

Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsôt, melyben ringattak, s a temetôárkot, melybe majd ledobnak, mindent, ami él és mozog, azon kebeltôl, mely fölnevelt, a sír férgeig, amely meg fog rágni, s szívembe döftem az éles kést. Omolt a vér, amint kihúztam belôle. A föld megitta véremet, s mikor a végsô csepp vér kifolyt, a szív megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elô a lélek mezítelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma, piros száján, s mint a madár, akit anyja elhagyott, bágyadtan, erôtlenül maradt ott ülve, várva a halál bús angyalát, aki majd elvezesse azon sötétlô ország ajtajáig, mit élô szem még nem látott meg soha.

Várt, várt, a nemtô nem jött érte.

Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyíltak fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. ř A nemtô nem jött, ki ôt elvezesse és megmutassa neki leendô lakhelyét, azon helyet, hol ezután élni fog.

Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles, végtelen világban. Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt találkozása, kik holt szemeikkel merôn bámultak rá, és nem szólíták meg. Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája; minden élethagyott testet fölkeresett, ř egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a mennyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt elkárhoztatva.

És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idô: a földön túl nincsenek évek és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.

Ment, ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kísérték, vakító napok ragyogtak elé idegen, nem melegítô világgal, ismeretlen holdak, ismeretlen földek kerengték körül. Megölelte a hulló csillagot, hogy vele együtt semmivé lehessen, ř a csillag meghalt, de ô élve maradt. Versenyt futott az égô üstökössel, kit átkos útja kívül kergetett a világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez utat, mire visszatértek, az örökkévalóságból még egy perc sem múlt el.

Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak szavai!...

...Ű örökélet, legrettentôbb eszméje az emberi szívnek, te kezdet és vég nélküli iszonyú lény, mily kínzó még álomnak is a te képed!

Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.

Meg volt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyben született; el a népeket, miket egykor szült és ismét benyelt, a pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a múmiák is elrohadtak. Nem lehetett a kerek földön sírt ásni, melyben már egykor halott ne lett volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.

És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott róla, ami él. Erdôk, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek többé, csak az ember és annak kevélysége.

Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bűnhôdés tárgya, jutalmat kapott a gyilkos, kígyófullánkot a jóltevô, s mentül törpébb lett az emberi nem, annál magasabbra emelte arcát, és tagadta teremtôjét, az Istent.

Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak nevezte magát a kerek föld népe.

Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy emberért élt még a világ, ez egyért kímélte meg a földet az Isten.

De ráakadtak embertársai.

Kínpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten.

És az ember erôs hittel mondá: Ľvan Istenš, és meghalt a hóhér kezében.

Ekkor máglyára hurcolták ôt, hogy megégessék, midôn az élô föld, teremtôje Ľne legyenš szavára, fölszínétôl magva közepéig keresztülfagyott, és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.

Ugyanekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb királya a földnek harcolt afölött, hogy melyiket illeti közülök az isteni név, midôn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.

Fehér, sápadt lett a föld körös-körül. A nap nem csalt ki több meleget belôle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban, e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a másikba, egyik kietlen, hangtalan vidékbôl a másikba, mint utolsó, egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.

Egy apa fiát átkozta meg.

Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ôsz ember fehér haját lobogtatta a szél.

Kilencven év fehéríté meg e hajakat.

És becsületben ôszültek meg azok.

Egyetlen fia volt az ôsz apának, ki e becsületben megôszült fürtökre gyalázatot hozott... Hazáját árulta el.

És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar ordítását. A csillagok szemei kápráztak.

ř Légy elátkozott! ř kiálta vért sírva két szemébôl.

És az ég millió csillagai közül egy megindult e szó után helyérôl, s sziporkázva szaladt végig az égen, és aláhullt.

Az ember leátkozta helyérôl fia ôrcsillagát.

Ilyen látások kísértenek meg álmaimban.

De az ébrenlét semmivel sem jobb.

Ű hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arc, e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.

Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama vérfoltokat, miket kívülem senki nem lát, dúlt arcokat, kik engemet ismernek, de kiket én nem ismerek, ř mély örvénynyílásokat a földben, miknek ingó szélén állok.

Egy tengerszem van az erdôk mélyében, sötétzöld, ki nem apadó, fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arc tekint rám vissza onnét ijesztô rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arca vonásai még kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arcot megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utol ne érjen... Saját arcom visszfénye az.

Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelrôl hideg sóhajtást arcomra, oly hideget, hogy szívem megáll bele, vagy el nem vonható titkos ujj mutat rám, felém fordulva, bárhova kerüljek, s kísérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a kígyó levágott farka, mely naplementig életben marad.

Majd mintha repülnék. Rohanok egyedül határtalan síkon, sötétlô fellegek között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van, s kezdôdik az örökké tartó semmi. Onnét ismét a földre hullok...

Vad, gyötrô sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?

XIII.

Halál, halál...

Egy idô óta szüntelen a halál eszméi bántanak.

Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.

Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, amint számítja fôrôl fôre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorba vagyunk nála fölírva?

Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe. A halál képe nyájas kép.

Ki félné arcodat, óh megnyugtató angyala az emberiségnek? ř Akit te megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védôje vagy te az üldözöttnek, terajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom elôz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belôl nincs szenvedés, csak boldog álmak, ř hosszú, csöndes álmak...

S mi volna abban rossz?

Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani, s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, s jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerô fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midôn az elsô csókban lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.

Mi volna abban rossz?

Szomorú ország a halottaké.

Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakô és a büszkeség arca! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal, s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbízottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.

Éjféleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra terítik halotti lepedôjöket, s mennek búval, bánattal bejárni a világot, melybôl ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet, végigfújja az alvótermeken...

Ember, vigadj! ki tudja, meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!...

Ezek voltak a mizantróp utolsó sorai. Könyv nélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám!

Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rájött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fô teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.

Hol leszünk két év múlva?

MDKF-6e12p<MDALHárom exkollega Szibériában

Nagy fehér hómezônek kellô közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban. Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbôr fedi testét. A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki; minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér. Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán s nem hagyják alunni. Amennyiben éjjelnek szabad nevezni az ollyan idôjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jön fel a nap. Szibériában ez a divat. A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti színekben, délfelé fekete az ég, mint a pinceablak. Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak. S íme, amint ekép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tűnik fel, mintha fenyôszál vagy kútgém nôtt volna ki a fehér hó közül. Iszontató szál ember, és karcsú, mint a gyertyatartó. Lábán csónak alakú korcsolyák vannak, nadrágja irámszarvas-bôrbül, fejében bagósipka, öltözete vidrabôr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy menkü jegesmedvét cepel, mely keze lába lóggatva veri a nagy termet inát. A termet hármot lép a láthatárról, s a negyedik lépéssel Imre elôtt terem.

ř MDALKi vagy? megállj! ř kiált, puskáját neki fogva Imre.

ř MDALPolgártárs, Pálfi Albert! ř felel, kinyújtva fejét a rókaprémbôl készült fatermörderbôl a termet, s leveti hátáról a medvét.

ř MDALAh, hozott isten! jó sikerrel jártál, amint látom.

ř MDALBizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mérföldet jártam ez után a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebôrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

ř MDALDe már úgy én jobban gazdálkodtam, ř szólt Imre ř nekem kilencven farkast, nyolc rókát és harminc nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem, tudni kell a módját, csaptatókat kell állitani.

ř MDALKönnyü neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.

ř MDALMég azon felül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek fôkötônek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

ř MDALHanem szegény G...i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.

ř MDALEgyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?

ř MDALHát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefújja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

ř MDALSzívesen látlak. Egy irámtehenem tegnap mult ki a világból, annak a helyén ellehetsz.

ř MDALVan sok irámszarvasod?

ř MDALNo, no, nem sok, de csak elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harmincöt; esztendôre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az irámszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belôle csinálni és pálinkát, ř fölségeset!

ř MDALJó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.

ř MDALLesz minden, ne búsulj; a feleségem ř áldott jó lélek, sohasem zúgolódik, pedig ugyan sok dolga van ř most éppen kozáklevest fôz, pompás comedentia, Kamcsatkában tanulta; irámtéj, halzsír, rákikra, földimoha, aszalt kökény és éretttúró összefôzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel? rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

ř MDALHát ez a medve mit vétett itt? Soha sem ettél még rántott medvefület s halzsírban sült medvemájat? Hja sz akkor nem is tudod: hogy mi a jó? Ezt majd én készítem el, értek hozzá.

ř MDALPompás! Hisz így még vendégeskedünk is.

Amint ôk eképen készülnének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngésböngés hallik s rövid idô alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, húzatva hat fehér és hat fekete kutyától, melyek mihelyt megálltak, lefeküttek a hóba s elkezdtek hentergôzni. A szánból ezalatt egy apró kis ember pattan elô, a kucsmája épen a csípejéig volt a fejébe nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberbôl csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni. De ô azért mégis kipattant a szánból, egy magához termetre hasonló nôi alakot kisegített a kocsizsebbôl, ki szinte el volt nyelve egy szürke tuszli által.

ř MDALIsten jó nap, polgártársak, ř szólt a kisded férfiú, erôsen törekedvén kiküzdeni magát medvebôr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet. Vahot és Pálfi látva e törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva ôt a felemelt süvegbôl, bámulva kiáltanak föl:

ř MDALAh! ön itt, Nádaskai!

ř MDALItt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.

ř MDALHozta isten, hozta isten!

ř De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.

ř Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem únják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja: honnét jön?

ř Oroszország Tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyébôl, hol ez ideig fogva voltam.

ř Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debrecen, az erdélyiek?

ř Jaj, minderrôl sokat kell beszélnem, de elsôbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétújjú keztyűt, mit egy nagytenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, azóta gfrorneszül hoztam volna ide.

ř Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a harmincöt szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyôfatuskókból volt fölépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földel és medvefaggyúval szépen kitapasztva. Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szôke nô sütött-fôzött bô újjas kaftánban, haja most is szépen felfonva a la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csípkefôkötôk a pesti színházban. A másik szögletben egy széles nyugágy, diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabôrökbôl épitve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt. A háttérben harminchét irámszarvastehén kérôdzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, dacára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztének magok körül. A falakról sok mindenféle túrózsacskó lóggott alá s köztük egy boldog emlékü operngucker. A három kollégának meglehetôsen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá ôket abban, hogy a rókapamlagra le ne heveredjenek s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés villa nélkül be ne vágjanak. Ezalatt Vahotné és Nádaskayné szamojéd divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos téma fölötti értekezésbe: vajon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyúból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ágabogát hordják? Egyik kuckóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábécébôl egymást muszkabetűkre taníták. Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Züh. Tserv. Ezek az orosz alphabet betűi. Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek ez istentagadó pronunciációkon keresztülbotorkálni, s úgy meg sírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezítláb sétálniok. Hát még mikor a szamojéd ábécére került a sor! Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemcath. Eee. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj. Úrásjegyek: Petocho. Revoco. Chevozo. Sekofo. Ecoco. Gyicoco! Hogy a kakas csípje meg, de szép!

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok között lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

ř Hát édes kolléga uram, mondja el csak, mik történtek az elmult idôkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegôben messze elhallik a hang, s ha meghallja valaki, hogy magyarul diskurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.

ř Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utósó hírt Illyriából?

ř Honnét?

ř Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának híják.

ř Most halljuk elôször, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

ř Hjaj biz azóta sok megváltozott. Magyarország címere jelenleg zöld tarlóban három kasza tetején egy illyr gucsma meg egy drótozott serpenyô. Jelenleg ott tót az uralkodó, s országszerte placatumokban van kihirdetve, hogy legszebb virág a krumpli; az ablakokban cserepekben tenyésztik, a kertekben úgy ápolják, mint a georginát, s az úri hölgyek bálokban a virágját kebleiken viselik. Soiréekban sült krumplit osztanak frissítôül. S midôn a mult ôsszel a krumplibetegség nagyon elterjedt, a kórházból kiverték a betegeket s ott ápolták nyilvánosan e szent nemzeti virág gyökérgombócait.

ř Ah, ah!

ř Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul, Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkúnság is Ľnyitránszke stoliciš név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erôszakkal ráfogták, hogy az Szvatopluk puskaportartója volt. A cigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczi-marsot húzni, helyette a Ľnyeksze hrusti saka malaš-t kell fújniok; egy bôgôst a minap, ki részeg korában a ĽNyitra, mila Nyitra, ti viszoka Nyitra!š helyett a Ľhej húj nem bánomš-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélt el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bôgôjén verték el.

ř De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntô csatát, hol van a magyar nemzet utósó sírja?

ř Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták néki: hogy ég a ház, azt felelte: hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki: hogy jô a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetôzött, azt mondta: hogy megeszi ô azt, de arról nem gondolkodott: hogy kanala is legyen, amivel megegye. Azt az egypár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen föl és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztôt tömlöcbe csukatott. Mikor aztán eként minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel nagy váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba, iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebôrcsákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kérdtek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették elôle a jó túrós galuskát, kiitták poharából a jó magerátit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett, nagy bôrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebbôl. Azok pedig naponként mindig szélesebb tért kezdnek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyec a magyar dicsôségnek.

ř De hát senki sem gondolkozott ellentállásrul?

ř Mikor már késô volt, igen. Akkor nagy hirtelen elkezdték a nemzetôrséget organizálni. Két hét került bele, míg a nemzetôrségi qualificatitót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon civakodtak, hogy fekete legyen-e a nemzetôrség csákója, vagy piros. Utójára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Néhány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban, a legelsô faluban elcsípte ôket a szolgabiró, mint lázítókat, s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: hogy menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabiróság azt mondta: hogy na most tűzlelkü fiatalság, állj elô, hadd lássuk, mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeraj azt mondta: hogy ô csak Istvánnapkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utójára is senki sem ment a muszka ellen, egypár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzôk írtak; s néhány hét múlva muszka minisztérium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18.000 aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt, hogy magyarok alatt legyenek-e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végit. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt s egyéb civilizált öltönyt etörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak, öregnek. Nyár, nem nyár: azoknak décbundában kell járni; mert odahaza Pétervárban ez a nemzeti viselet. Minden utcában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, kombinálni, vagy pláne beszélni mer, rögtön agybafôbe kancsukáznak. A vendéglôben azt a divatot hozták be, hogy a muszka nem fizet; a német címerek helyébe szerb betűket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bôrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ukraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik ti. szép volt; a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is négy láb magas, ott ezek is elkelnek.

ř Hát a földmívelôk mivé lettek?

ř Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret s készítenek fôzôkanalakat, a zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép tót nemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.

ř Megvan e még Kecskemét?

ř Meg, csakhogy az egész városnak ráccá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, s nehezen megy nekik a görög nyelv.

ř Hát Debrecen mit csinál?

ř A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokrócot árulnak és fenyômadarakat. Azokat a jó debreceni cipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereceket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak híribôl ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött tót ivadék a legszebb búzalisztbôl sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debrecen neve most Szlovenszkograd, Budapesté pedig Carograd.

ř Ejnye be hamis nevek.

ř Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a Ľgrad.š

ř Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?

ř Utója felé csakugyan kezdték elhinni: hogy a 1-ae 9-us nem szentírás, s hogy a muszka a repraesentatiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűzhátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró Bárány Ágoston vezérlete alatt, fölkerekedtek vagy harmincezren, mind megannyi szolgabíró, táblabíró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus jurist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabôrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát, odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy kis Kún-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Szahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dikciókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt mégis nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsôbbséget ad nekik a kígyótáncoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely fél napig el tud beszélni, anélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulmán napjában sem szól három igét.

ř Hát a radicalok élnek-e még?

ř Élnek valahol Amerikában. Ott cirkalmozzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust Vasvári Pali elnöklete alatt fogják megalapítani, ha ti. a vizet lecsapolhatják róla.

ř Hát łë úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?

ř Meghalt. Egy reggel az inasa rosszúl kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.

ř Mondj valamit Petôfirôl is.

ř Nem tudni róla valami bizonyosat. Némelyek szerint a hajduböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztrefeszíttetett, s ily szituációban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a matyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, aki királyokhoz verset mert írni, amiért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne irj a királyokhoz, kis fiam.

ř Hát Lauka Guszti?

ř De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendôrôl, a múlt tavasszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett s Guszti legalább is superintendens fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.

ř Lehetetlen!

ř Semmi sem lehetetlen, ha az ember megházasodik. Mióta felesége van, hallani sem akar a communismusról.

ř Hát Horváth Laci él-e még?

ř Elfutott Konstantinápolyba. Lett belôle kajmakán basa a portánél.

ř Hát valjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsírozott a muszka alatt?

ř Nagy ember lett ô, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás cár nevenapjára írt egyszer egy köszöntô verset diákul, melytôl a cár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai konverzáció után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költôjének harmincezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel.

ř Most talpig vörös posztóban jár s mindennap dikciókat tart a Pillvaxban a muszka jurátusoknak. Némelyek azt rebesgetik, hogy valami titkos viszony aligha nem létez közötte és a cár felesége között, mert nagy befolyása van az udvarnál. Mikor a cárral kontraktust kötött az udvari poétai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának. 1. Mindennap reggeli 9-tôl 10-ig szabad idô, hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics ház vallattassék be örökös és elidegeníthetetlen tulajdonul Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábos kontesz, kit ô számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. 4. A Festetics házból mindenféle hatlábú állatok örök idôre száműzessenek. 5. Azon kéményben, hol ô télen át lakik, rajta kívül semmi más disznólábat füstölni ne legyen szabad. ř A cár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláírta. Sôt egyszer arra is rávette a cárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a státusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós cár csak akkor hűlt el, mikor liquidatióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát, a hozzá tartozandó Phrygia, Cappadocia és Paropemysussal egyben. Kétheti prolongatio és kamat maga felemésztette az uralhegyi platinabányákat.

ř Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?

ř Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskeviccsel a Ľgrober Seplš-hez gabelfrüstükre, akinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja elôtt, hanem, ha sáros a csízmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generálisnénak ád rendesen szerenádot egy szimpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni a Ľvitéz kozákhozš, hová az orosz hautevoléci elite szokott összeseregleni; ott egy porció aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol décbundában adják Romeó és Juliát s hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva táncolja a kakukát. Rendesen a cár páholyába szokott járni, kinek mind a kilenc leánya fülig szerelmes bele s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára a rácvárosba csájára és rácürmösre.

ř Színházat emlegettél. Miféle színház az?

ř Természetesen: hogy a nemzeti, a Kerepesi úton. Színészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem táncolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai színészeink közül egy kettô van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelsô alkalommal, midôn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elô, melyben utójára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragikus. Az egész elôadás alatt a baromállás majd megdôrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy aestheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kacagás miatt, kivált, mikor az ötödik felvonás végin mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a súgólyuk elôtt. Taps, tombolás volt akármennyi ĽUdri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Secki pogyszem!!! Zatráceni!š (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy Ľbravó!š) hangzék minden felôl. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a szereplôk nem keltek föl többet. Az utósó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg együl egyik szépen kifestve a szép festett erdôk árnyékában. Az énekesek okosabbak voltak, ôk elfogadták a szerzôdéseket. Fejenként egy hordó kaviár, egyhordó rácürmös, egy hordó szárazhal, két bunda, egy ködmen, három szánkó a hozzá tartozandó kutyaekvipázszsal, meg harminc kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három oeprát; aki megbetegszik, vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, aki el van rekedve, kancsukát kap, aki ghixert ád, kancsukát kap, aki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden elôfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

ř Biz ezek szomorú dolgok, édes exkolléga és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes hatvanezer orosz hatmillió magyart semmivé tenni.

ř A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elô, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligencia meg volt hasonlva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból ki vigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, aki ellentáll neki, ř szaladjunk a kukoricába; ha leégeti a falut, ott hagyja a földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendôre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, akik vitézebbek voltak, azokat felheccelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállitást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott fôért, s kis idô múlva várat lehetne építeni az úri koponyákból. A nép ízenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. zk estek legelôször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fôk ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, amit akartak. Elvégre nyelvétôl is megfosztották. A jövô században a szép erôs magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a tót ragad, mint a kolláncs!

ř Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?

ř Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar akadémiánál politikai osztály nincsen, mibôl bátran következik: hogy az akadémia hatáskörébe az ilyen státustani kérdések nem vágnak. Jövô évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: Ľvan-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?š A nyelvészeti ez: Ľmicsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatárszó között: dzsinmu? s továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafora?š Az orvostani ez: Ľmiért van az embernek a szája az orra alatt és nem háta közepén?š (Valóban szép figura volna egy tudós, akinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: Ľfejtessék meg: hogy a cserebogár miért nem szereti az ecetes salátát?š A históriai ez: Ľvajon Tamerlan piszkálta-e a fogát ebéd után, vagy sem?š A filozófiai elvégre ez: Ľmutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetôsége, hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?š A pesti vagyis a carogradi kozák hetmánt kinevezték akadémiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja ôket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.

ř Persze: a sajtószabadságnak vége van?

ř Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyülés elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit nem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával kilencszáz esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sôt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendô büntetési összegek helyett ô fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási peralapok. Irni csak azt szabad, ami igaz, következôleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: ĽDon Hernando Hernandez, i Bachamonde i pena fulgida, ön semmirekellô!š rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztúlni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a cár évenkint százezreket ad ki.

ř Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Szibériába?

ř Hát Pálfi kollégát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.

ř Vahot kollégát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.

ř Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?....

... Itt azonban a harminckilenc irámszarvas elkezde irtózatosan bôgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallni tôlök, mindég jobban ordítottak, mindég jobban ř erre fölébredtem.

...Ablakomon besütött a nap, arcomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utcákon. Az önkénytesek csapatja toborzott dalolva, táncolva s éltette az uniót, mellynek friss híre egy perc alatt felvillanyozta a várost. Hála istennek, tehát nem vagyunk Szibériában! Nem járunk medvebôrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet. Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat. Nem tanulunk muszka és szamojéd ábécét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit. Hungariát nem hívják Illyriának, Debrecen még mindíg Debrecen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztolici még mindíg ott fenn van a hegyek között. A Rákóczi induló helyett nem húzzák a nyekszehruszi saka malat, s a boltfelírások ř hála Istennek ř még mind németül vannak. Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabírák nem hordják Mesopotamiából Afghanistanba a municipiumokat és a pragmatica sanctiót, hanem Bécsbôl Insbruckba, a hónuk alatt. Petôfit még mindég nem égették meg, sôt a Ľkét ország egyesüléseš verse óta ř a Pesti Hirlapban ř a legharagosabb ellenségei is kiengesztelôdtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból szuperintendens. A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, anélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar akadémia nemcsak hogy ott nincs, ahol ezután két esztendôvel fog lenni, sôt inkább ott van, ahol ezelôtt tizenkét esztendôvel volt. Csupán egy maradt meg élô valóságul ijesztô álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindég magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltô farkasaival, rémséges északfényével, s szájamban van az íze a halzsírban fôtt medvefülnek. Na de Pálfi még mindig szabadon kritizálja a minisztériumot, s Vahot még mindíg szabadon védelmezi. A minisztérium egyiken sem állt érte bosszút, s ez arra mutat, hogy csakugyan nem vagyunk Szibériában, s ha isten úgy akarja, nem is leszünk.

Amen...

Székely asszony

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hôsök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra elôtt a hon határait védték.

Sepsiszentgyörgy kapuja elôtt a domboldalban, a temetôben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérô kedveseiket, hanem a gyôzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja... ez volt mostan Gábor Áron... emez volt az ellenségé... s ez rá az ég mennydörgése...

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik gyôzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajô a kedves, gyôzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntô ütközetben, hírmondó se jöjjön belôle.

A kápolna küszöbén, a szellôs kripta ajtajában ôsz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolcvanéves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetôkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: Ľmiért nem lehetek én ottan!š

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öreg embernek. zk az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harcba.

A nyomorék olvas az Izrael harcairól, nagy, nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szép háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harmincezer férfi vesztette el életét.

ř Miért nem lehetek én ottan? ř nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas:

ĽÉs elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.š

ĽElszaladott pedig egy ember a harcból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.š

ĽÉs íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ô szíve nagy rettegésben vala.š

ĽMihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.š

ĽMicsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.š

ĽVala pedig Éli kilencvennyolc esztendôs és az ô szemei meghomályosodtak.š

A nyomorék nem bírta tovább olvasni, föl talált tekinteni az ôsz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könnyel.

ř Miért nem olvasod tovább? ř kérdé az aggastyán.

ř Sötét van, nem látom az írást.

ř Nem mondtál igazat. A lemenô nap melegét még érzem arcomon. Miért nem olvasod tovább?

A nyomorék kitörülte szemének felhôit, a könnyeket és olvasott:

ĽMonda az ember Élinek: a harcból jövök, a harcból szaladtam el.š

ĽMegfutamodék az Izrael, ř a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.š

A nyomorék nem bírta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arcát kezeibe.

Az ôsz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behúnyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

ĽÉs mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székébôl a kapufélen és meghala.š

A temetô árka mellett egy ákácnak támaszkodva egy magas némber áll.

Harminchat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenô nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arcát egyfelôl a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelôl a villám vet rá elmúló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nô arcán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kôbôl volna faragva.

Ez Judit, a székely asszonyok ôs példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arcuk kifejezését, nagy fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürtjeik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerôs karcsúságát megtartják a késô vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerôsödik.

Karcsú, büszke termete körül szép, fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hízelgô folyondár a sugár jegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, sima szôke hajjal. Arca oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülô virágmagvat.

Azon nônek fia, kinek kebléhez simult, a szôke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán ôt keresik az alaktalan távol ködeiben.

ř Nem látsz ott egy alakot közelíteni? ř kérdi Judit a leánytól, kezével a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nô vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bír magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok múlva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arcán szerelmes hajnalpír ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

ř Ez ô, kedvesem ř rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.

ř Nincs fegyvere! ř kiált eliszonyodva Judit, s elfordítja arcát és szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vôlegényét, oly távolból meglátja az anya fia gyalázatát.

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerôlködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temetô dombjára gyűlt nôket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nôk körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.

A temetôárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok elôtt.

ř Hol hagytad fegyveredet? ř kiálta rá, elôlépve a tömeg közül, kemény, elitélô hangon Judit.

A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

ř Szólj, elveszett-e a csata?

A fiú némán inte, és fejét lehajtá.

ř Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

A fiú hallgatott.

Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsôség, a csatamezôn. Eredj innen! Ez a temetô neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tôlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.

A fiú esdô tekintettel nézett szét a nôk arcain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szôke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai elôtt, kedves kis fejét elrejté Judit ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifjú még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földrôl szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdôkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyérôl. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Sohasem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El- kiűzték ôket a székely nôk egytôl-egyig.

ř Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.

Elátkozták, elhajtották ôket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetôkertben. Egetverô sírás.

Az ôsz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?

ř Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben elhullt.

Az ôsz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre: Ľén Uram, én Istenem!š kiálta s megszünt világtalan lenni, a mennyei napfény megnyilt lelke elôtt. Meghalt.

A székely nôk felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték ôt karjaikon árván maradt városukba, Sepsiszentgyörgybe.

Mankóval ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta magában:

ř Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?

Nem volt már férfi Sepsiszentgyörgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolcvanéves világtalan vak volt.

Csak nôk és gyermekek maradtak még a városban.

Özvegy nôk és árva gyermekek.

A nyolcvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.

Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arcát tenyerébe rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, ôt nem tartja senki annak.

Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. Akit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. Aki meghalt szívszakadásban.

Rokona volt igen sok, tisztelôi mind, akik ismerték, unokái és unokafiai száma egész népet tett már és mindazok, akikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának... Ezeknek nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezôn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiú közül csak az egy nyomorék van jelen és azt senki sem tartja férfinak.

Mindenkinek szerette volt, mindenki halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Juditnak, a büszke lelkű nônek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ôk ketten nem sírnak.

Mindkettô feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem fakad patak. Szemeikbôl könnyek helyett tán inkább szikrák hullanának.

Judit félrehíja a nyomorékot a nôsírás közül egy mellékszobába.

Összevont karokkal megáll elôtte és beszél.

ř Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könnyet sem ejtesz, mirôl gondolkozol?... Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, mirôl gondolkozol?...

A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.

ř Dávid, ha te ép, erôs férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid, lesütnéd-e fejedet némán, mint most?

A nyomorék felemelte lángoló arcát az asszony tekintetéhez s nagy, fekete szemei oly bátran, oly hôsiesen világoltak elô, mintha az erôs lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.

ř És te sohasem leszesz boldog, ř folytatá az asszony. ř Terád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?...De szólj, ha megjelenne a halál elôtted legdicsôbb arcával, ragyogóbban, mint a csatamezôn, s azt mondaná: Ľvesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, im én kezedbe adom a világból mindazt, amit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belôle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, amiért visszagondolj a más világról a földre...š

ř Nem értelek.

ř Nem akarsz talán...Csak mégis szép az élet ugye? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet...Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak...

ř Ű, ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért, ř szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicsô halálért.

ř S kinek volna dicsôbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harckiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érchangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, aki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, aki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezébôl a biztos gyôzedelmet, s magaddal vinnéd azt hôsiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.

ř Ű, tehetném bár! ř sóhajta fel a nyomorék. ř De mi az én hangom? Mik az én karjaim? Szavam nem hallatszik a harcban. Kezem a gyôzelmet el nem veszi senkitôl.

ř Figyelj reám. A gyôztesek ma vagy holnap városunkba jönnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek elôttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsiszentgyörgy férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nôkar gyenge, bár a szív erôsebb. Sem fegyverünk, sem erônk ellenállani, csak akaratunk. A cél úgysem a gyôzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midôn messzirôl meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elvisszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erôvel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védeni. A kétségbeesés megtanít bennünket harcolni, s ha erôt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércszavait, s új erô fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erôt nem vesz. Akkor találsz ott egy fülkében elôre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tôle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.

A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezébôl mankóit, s odarogyott a nô lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeibôl olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.

ř Lesz-e bátorságod?

ř Ű, örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hôs fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetôt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes, izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: Ľszolgáidnak testek, akik megölettek, adattak a hollóknak!š ř Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Ornak rettenetes napja!...

És a nyomorék alakja, mintegy szent konvulzióban elkezde erôszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Ogy nézett ki, mintha buzgó megdicsôülésben ihletten imádkoznék.

ř Jer velem, ř szólt az asszony, felemelve ôt a földrôl. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett máris szárnyakat viselne.

Hogy átmentek a halottastermen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arcát, hideg kezeit, s magasztos, túlvilági arccal rebegé: Ľlátjuk egymást nemsokáraš.

Judit meghagyta a nôknek, hogy ott maradjanak, míg ô visszajô, maga elment a nyomorékkal, felvezette ôt a toronyba. Eddig nem mutatott erôvel ment az fel a meredek lépcsôkön, a lélek látszott ôt vinni.

Judit megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal otthagyta ôt a toronyban.

Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Juditot, onnan fölülrôl utána kiáltott.

A nô feltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.

ř Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.

S levetette a kulcsot a toronyablakból.

És azután a távolba nézett.

Judit a halottasházhoz visszatért.

Ott gyűltek össze Sepsiszentgyörgy asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.

Judit megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erôteljes arca mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.

Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.

S azután szólt hozzájok, erôs, csengô, reszketéstelen hangon.

ř Testvéreim! Sepsiszentgyörgy özvegyi, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kisértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, akit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, aki vissza nem jô. Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk, megôszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, akiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik ôket megölték. Látni fogjuk ôket utcáinkon diadalmas zenével végigvonulni, látni fogjuk ôket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat, s arcaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon idôt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, amit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nôk közt vagyok, búcsút vennék tôletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek benneteket. Ott kell lennetek, ahol én leszek, tennetek azt, amit én, halottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az elsô harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kivisszük a város kapujába, ott az utca végén, a kapu elôtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az elsô harangszóra sietve gyűljetek ide.

Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, ami mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért.

Predialó felôl a hegyiút kanyarulatában a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsiszentgyörgyre vezetô úton közelegve.

A harang megkondult.

Egyetlen harangja volt ez Sepsiszentgyörgynek, a többit mind ágyúnak önték.

Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.

ř A készülôt húzzák!... A temetésre készülô verset... Kinek temetésére?... Az utolsó férfinak.

ř A lélekharangot húzzák!... A halálra készítô csengettyűt... Kinek a halálára?... Az egész városnak.

Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülrôl, a másik a városból.

Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nôk, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.

Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harcméntôl vonatva. Ezekkel is egy szekér jô, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.

Amazok riadó harczenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal.

Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.

ř Azelôtt fognak találkozni mind a ketten. ř

Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arcvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt idôkbôl, ř mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, ř üldözte már akkor is a sors, ř nem maradhatott régi honában, ř milliónként elhagyta szülôföldjét, ř itt-amott letelepedett, ř a sors viharjai onnan is kizaklatták, ř egy rész odább ment, ř a másik elmaradt, ř messze Volgán túli földön, ř a Kaukázus vad bércei mögött, ř az elvált testvérek sohasem hallottak egymásról többet, ř összekeveredtek a szomszéd fajokkal, ř mindenki nagyot változott ř s mikor ezredév múlva a világszellem szeszélye ismét összehozza ôket, mint ellenség állanak egymással szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettô elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?

A csapat vezére egy szép ifjú herceg a Kaukázus vidékérôl, napbarnította szép ovál arcához oly jól illik az a kis, sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.

De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb, más színű kaftán látszik elô hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztetô valami ismerôs tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tôle, mit csinálnak az otthon maradt rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ôs pusztáikban, ôs bérceik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.

Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy könny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nemrég oly hôsiesen védtek és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ôk is! ř ř ř

A csapat a város kapujához ér, a nôk már akkorra megásták a nagy sírt, keresztben az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.

Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost fogadni, mint egy sírral, éppen a bejövôk útjában?

A lovagok csapatja megáll a temetkezôk elôtt. A nôk énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; ř a nôhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok idôközeit, s belülrôl a városból a gazdátlan, egyedül maradt házôrzôebek sejtô vonítása hallik.

A lovagcsapat vezetôje leszáll harcménjérôl, társai is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökrôl leveszik a csalmát s a sír oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség?

A vezetô a végzett ima után közelíteni akar a nôkhöz, kik a sír tulsó oldalán állnak, ekkor egy közülök elôlép; Judit az, bátor, hideg tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledôt.

ř Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nôk és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki Sepsiszentgyörgyöt lakta. Itten vénült ô meg, szent volt. Nyolcvan évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta ôt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kínlódott, mint más ember; a vesztett csata hírére kirepült a lélek belôle. Vak volt tíz esztendô óta, mert, ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna ôt meg, hanem a csaták acélai, mint megölték a többit mind. Sepsiszentgyörgy hölgyei ide fogják ôt elásni, a városnak kapujába, éppen a bejárás elé, hogy aki be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül megnô az erdô és a fű. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezôn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, aki azt átlépi, éltében és halála után ř Amen!

A cserkesz engesztelô arccal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a keblébôl kivont fehér kendô, mit feltűzött dárdája hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.

ř Hiába hozod a békét. Amíg itt egy élô lehellet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tôlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utcán. Kisírt szemű nôk, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az ôrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.

A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerôs hangok; elmélázva megállt a sír elôtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerôsei volnának, nem tudott nekik mit szólni.

Kötelességgyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesíteni, és most nem érzett magában erôt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.

ř Vedd le kopjádnak hegyérôl, vedd le azt a fehér kendôt! ř kiálta rá az asszony. ř Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendôt, akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.

ř Szíveinken, holttesteinken keresztül! ř kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz fônök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott.

És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nôk lovának lábai elôtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedôk, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete, ř a szépséges cserkesz nôké, mint e székely nôké itten.

És szíve erôt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szemébôl hulló könnyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendôjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták ôt többet.

A sereghez visszatérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.

Küldtek ezután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erôszakosan.

Fáradságos harca lett ott, a harc dicsôsége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védô ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Ujra kezdeni a harcot minden utcán, ablakokból, házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.

És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztô hangok, mikkel a magas torony ř mint egy tömör óriás, aki maga nem mozdulhat ř fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szűnt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:

Szolgáidnak testek,

Akik megölettek,

Adattak a hollóknak

Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítóknak, már erôsen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midôn hirtelen, mintha az égbôl szállnának alá, ártó tüzek repültek le az alanti házak tetôire, az égô szurokkanócok egy perc alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jô a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végigfújja a város egyik szélétôl a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzadni látszik tôle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedô üszköket mintha láthatlan démonok vinnék eget ostromló csatába.

Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.

De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya és az égô lángtetô alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, azután a harang elnémul, talán éppen az esett le.

A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.

Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harckiáltás hallatszik még ř a vihar üvöltése és a lángok ropogása.

Mintha léggé olvadt nôk szellemei hánynák alá égô szikrák alakjában égnek törekvô lelkeit a harcos férfiaknak, s mentôl többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.

Miért nem vagyunk mi is ottan!

A LÁTHATATLAN CSILLAG

A múlt években egy öreg angol kereskedôvel jöttem ismeretségbe, ki ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár Sah elleneivel folytatott pártfogoló harcaiban részt vôn, s a katonai pályát ott kapott sebei következtében hagyta el, késôbb úgy lett kereskedô.

A következô történetet tôle hallottam elbeszéltetni.

A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami regeszerű, mitológiai színt ád e történetnek, a benne uralkodó csillag- és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élôk vándor árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élô alakok között, néhol emberi lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s az emberi lélek üldözô tagadása elôl tömegestül a szentírás sorai közé hátrálva, melyek lételt adtak nekik, amidôn anatémát mondtak rájok.

Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. Akik a sors vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minô emberek között szokott elôfordulni.

Mister Drayson, az említett kereskedô ugyan komolyan állítá, hogy az általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a fôbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve.

1. A SAUL-TEMPLOM

Még a mostani hindosztáni fejedelem ôse, elsô Akbár hívta az angolokat segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelôl a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelôl a szomszéd nomád népek jöttek elô hegyeik közűl; pusztítva, dúlva nyomultak birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guineára menô kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erôsbülni kezde a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitôl megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik közé, Hindukus és Himalája vad bércei tán újabb századokra elrejték ôket, a Sind és Ganges partjain a vándorfajok kecskebôrsátrai helyét elfoglalták a brit kereskedelmi társulatok bűrói.

Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elô-elôtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közül, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bôrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredô Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak elôre sebesen, nyomában a jöttüket megelôzô rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének.

Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök elôtt reszketett, volt is oka rá; ahol ôk egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendôkig.

Ezek voltak az afgánok.

Mikor én a keletindiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, ínsége voltak a hozzájok közel lakóknak.

Egyszer azonban egy indigótelepítvényt találtak megrohanni, mely a Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élô fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhetô emberi holttest, nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az afgánok jártak.

Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb gyárházak egyike volt Angliában, s az ezen elkövetett injúriát megtorlatlan hagyni nem lehete.

Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Kalkuttából a Hindukus felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas ágyúüteg és egy röppentyűtelep kiséretében, melyhez egy század utász volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én fôhadnagy.

Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk, itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdôket, mik az afgánok ittjártáról tevének tanuságot.

Az erdô bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; ha üldöztetnek, félig befűrészelik a fák derekait, ahol az út végtelen kiterjedésü erdôkön visz keresztül, s mikor üldözôik a veszélyes helyre érnek, a szélsô fákat nekidöntik a többieknek, s azok egymásra zuhanva, gyakran embert és lovat ott temetnek.

Ily jelenetnek mindjárt a legelsô napokban voltam tanuja; mielôtt egy afgánt láttunk volna, az elôttünk vonuló karabiner osztály elôlovasait egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdô. E jelenethez képest egy mína felvettetése csak szinpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással hullottak egymásra, a nôttön növekedô harsogást csak egy iszonyú kiáltás múlta felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege a menekvô madaraknak támadt elô az erdô romjaiból, saját egybegyűlt ijedt kiáltásával töltve be a levegôt.

Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdôben, csupán az elôre küldött két ôrlovag veszett oda; hanem az utat felfogó fatörzsökkel még másnap is volt bajunk, s utóbb is csak ágyúütegünk hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.

A brigádvezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát visszariasztani, parancsot adott másnap a továbbnyomulásra.

Déltájon elértünk a Hindukus hegyek aljáig, melyeknek cédruserdeibôl vágtatva rohan elô az aranyhomokos Sepra-folyam. A távolban meglátszottak a Salamon hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e hegylánc legmagasabb részét képezik.

Ez már az afgánok tartománya. Otközben több üres falura bukkantunk, melyekbôl jöttünk hírére minden élô lélek kiköltözött. Nem találtunk egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.

Hanem láttunk néha elôttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas, hegyes süvegekkel, vickándozó lovakon, egy-egy percre elôtünni az erdôbôl, s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy lôni nem lehetett rájok.

A lovagok mindig sürűbben, mindig közelebb tünedeztek elô s a velünk hozott malájok, kiket kémekül ereszténk elôre, hírül hozák, hogy a Sepra tulsó partján nagy csoportban várnak ránk az afgánok, átkelésünket meggátolandók.

A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innensô partját ellepô chinabokrok közé lônek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárláncban nyomult a folyam felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendô.

A legelsô röppentyűre, mely a túlsó part bokrai közé röpült, egy perc alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt: gyalog és lovas, ugrált elô a part mögül, a bokrok, a sziklák rejtekébôl, s rohant összezavarodva a távolabb erdônek, egy lövést, egy kardcsapást sem kisértve meg.

Mi azt hivôk, hogy könnyű szerrel legyôztük az átkelés akadályait, s rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambusztörzsökökbôl, melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.

Alig valánk azonban felényire a tulsó parton, midôn egy mindenünnen hangzó pokoli ordításra, köröskörül az erdôbôl töméntelen vad, sátánalakú nép rohant elô, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó tömegekben támadva meg.

Nem elsô csata volt ez, melyben résztvevék, de félelmesebb ellenség szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok vickándozó lovaikon, sötét arcaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak nálok nôve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek villogtak elô, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember, mintha démonok beszédét hallaná; minden, amit az ember álmaiban látott, regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, földfölöttit és földalattit, eszébejutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított emberi nyelvhez.

Csapataink rögtön tömegeket formáltak, s kemény sortüzeléssel fogadták megtámadóikat.

A décharge-ok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna lôve, legkisebb hatást sem idéztek elô a támadókban; lovaikra lehasalva nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elô, villogó szemeikkel; közülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú gúnykacagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztô szavakat, amik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva lenni.

Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielôtt azonban összecsaphattak volna, egy vadállati bôgéshez hasonló kürtrivalgás szólalt meg az erdôbôl, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni, s azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyivás hangjai közt megfordultak s hánykolódva, vickándozva apró kusza lovaikon visszacsörtettek az erdôbe.

Perc múlva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja, melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévô gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még a rohanók után a banánfák labirintos sűrűjébe, azután csatarendben vonultunk elôre az afgánok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer utolérték ôket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég erôsöknek velünk nyílt csatát elfogadni.

Naplementig üldöztük ôket be a hegyek közé; a legvégsô pont, melyet elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt malájok állítása szerint a Saul-temploma.

Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni, össze-vissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez a legkeményebb anyagok vannak használva, szines porfír és fekete bazalt, miken az idôk foga egy csorbát sem ejte, a síma lapok lazúrja még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kô a másikat éri, ültetett a vadon természet százados aloe- és óriási kaktusztöviseket.

Az építészeti modor is, mely az épület stíljét elvadítja, oly szokatlan, oly kiválólag merész, minôt sehol másutt emberi kezek művein nem találni: a vakmerô boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint ezer mázsás bazalt oszlopát a legbámulatosabb erôművek által lehete csak a levegôbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, ahogy az mind e mai napig látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erôsebb, hatalmasabb lények éltek, mint minôk most, lett légyen azok neve démon, vagy ember.

A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva, mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, menyivel kisebb helyen megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ôsei, kik helyt adtak neki.

E helyen túl a beközelgô alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdô között csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benôve, tábori állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire maradt el elôttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban elôtünve, a mellé nôtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú fűszálak.

2. AZ ÖRDÖG IVADÉKA

A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésbôl; én és tiszttársaim egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.

Már éppen keresésére akartunk indulni, midôn az ôrök egyike hírül adá, hogy a Saul-templom felôl látja ôt nem éppen sietve erre felé jönni.

Mindenki fiatal, hevesvérű fiúnak ismerte ôt, azt hivôk, hogy az ellenséget kergeté mind ez ideig.

Társaink egyike figyelmezteté ôt, hogy az ily magányos üldözéseknél könnyen otthagyhatja az ember a fejét.

ř A fejemet éppen nem, ř viszonzá Davidson mosolyogva ř hanem a szivemet, úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.

Mindnyájan kérdôleg tekinténk rá.

ř Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan épületnek az oldalához tapasztva? Ugye nem? Én is csak visszafelé jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve, gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek meglepetésemet. A kunyhó lakójában afgán ellenség helyett egy királyi vadat találtam.

ř Tigrist?

ř Nem, egy szép leányt.

ř Áh, áh!

ř Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú, mint az antilop, arc- és bôrszíne az itteni nôk szennyes színétôl elütôleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipôig födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha ércbôl lett volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig, festôi redôkben tapadva termetéhez. Mindez elég lehete arra, hogy egy fiatalember agyát fölgyújtsa; de ha arcába tekinték, azon különös, földöntúli kifejezésű arcba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer keresztüllövelt az indulat hajtotta vér rózsapírja, a vékony metszésű hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen ôrjöngés váltá fel bennem. Leigézva állottam elôtte. Érzém, hogy megbűvöl, és nem tudtam ellene állani.

ř Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, ř szólt közbe Smith, egy meglehetôs cinikus tüzértiszt, kinek haja már ôszbe kezdett csavarodni.

ř Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasztikus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erôvel szökellt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélegzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, amit az afgánok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arcra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellô szemek s a tekercsekbe font hosszú, acélfényű hajzat. Betegesen-lázasan, égô fôfájással, hideglelôs vérforgással léptem ki kunyhójából, s azon percben minden bajom elmúlt, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztô vágyódást, melynél kezdôdik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midôn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.

ř Nagyon heves a fiatalember, ř veté közbe a vén tüzértiszt.

ř De az igaz, ř szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédébôl, ř hogy az a nyelv, amit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, ami emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.

ř Pedig én szeretném nyelvöket ismerni, s nagy kár, hogy nem ismerem, ř szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. ř Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy állaté, vagy ördögé?

E kérdés egy vén malájhoz volt intézve, ki seregünknek vezetôül szolgált. Az afgánok feleségét, gyermekét megölték, tehát bíznunk lehetett benne.

A maláj fölkelt a megszólításra ültébôl s oda jött közénk.

ř Önök helyesen találgatták, ř monda végigsimítva nagy hosszú szakállát ř az afgánok nyelve a gonosz lelkek nyelve.

Többen gúnyosan kezdtek kacagni.

ř Ha egy biblia volna önöknél, utánanézhetnének, hogy igaz-e az, amit mondani fogok?

ř Nálam van, ř mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, anélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malájt, mit akar benne kikerestetni?

ř Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.

ř Ezt itt elôttünk?

ř A gonosz lelkekkel. Ű, ne tessék nevetni. Önök szentírása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, amikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elôl, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elôl lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király ôrjöngô féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté ôt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtôl kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba... Nemde, így van az írásban, uraim?...

ř Igen, Meliah, csak folytasd.

ř Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá, s azontúl Asasielnek lôn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté ôt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sôt szerette, s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt, és nem tevé.

E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettôvel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.

Asasiel, látva a jövendôben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelik a vad népek a földalatti istent.

Saul nem mert hozzáfogni, félt, hogy az építôk kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asaisel maga hozott neki építôket ř az alvilágból.

Fekete, szökdellô alakok, vad, sötét arcokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektôl érthetetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. z és fiai érték e nyelvet.

Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ô is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.

ř Súnem és Gilbona, ř mondám én, ráakadva a bibliában az érintett helyre.

ř Ogy van, ř folytatá a maláj. ř Saul meglátta ellenei táborát, elôször életében rettent meg az ütközet elôtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tôle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendô harc kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendô sorsa felôl, azok hallgatva távoztak el tôle; az Urim, Tummim, néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektôl, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz...

Csodálkozva tekinték a malájra.

ř Olvastad te a bibliát valaha? ř kérdém tôle.

ř Sohasem; amit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla... A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé ôket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik elôle elrejtôztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késô éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sírok lelkeit, a holnap jövendôje felôl. Az asszony vonakodott, félt az ördöngôsökre szabott büntetéstôl; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendôk tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; amint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem-emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde, s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: ĽTe vagy a király! te vagy Saul.š ř ĽNe félj, ř monda a király ř nem lesz bántásod, idézd elômbe a megholt próféta lelkét.š Az asszony port hinte a földre, halálűzô szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegôt, s akkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elô, halavány testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem bírt ránézni, eltakará arcát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytôl irtózott. ĽMit látsz?š kérdé tôle a király. ř ĽIsteneket látok feljönni a földbôl.š ř ĽNézd meg arcaikat, minôek?š ř ĽEgy vén fehér ember, ř szólt reszketve az asszony ř hosszú bô palástban.š ř A király odanézett, s borzadva ismerte meg a próféta arcát, s leborult elôtte a földre.

ĽMiért háborítál? ř kérdé tôle a lélek tompa enyészetes hangon. ř Miért hivattál elô a sírból?š

ĽHolnap harcom lesz elleneimmel, ř beszélt a király ř szólj, mit tegyek? megmaradok-e?š

ĽHolnap te és fiaid ř velem fogtok lenniš, válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.

A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, amint táborába menne, kisérôi rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettôs árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik elôtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midôn sátorába ért, és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor mennyezetén keresztül, egy angyal négy szárnnyal és fényes arccal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes, kétélű karddal.

ĽÉn vagyok a Malach-Hamowesh, ř szólt a tünemény ř az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiaidat és a te népedet mind. Holnap meghalsz, és ketté vágatol.š

Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.

Perc múlva eltűnt a tünemény. Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.

ĽÉletet elvennem szabad, de adnom nemš, ř válaszolt a lélek.

ĽTehát meg fogok halni?š

A lélek kivezette ôt a sátor elé s fölmutatott az égre.

ĽLátod ott ama csillagot?š ř kérdé tôle.

ĽEgyet sem látok. Az ég sötét.š

ĽOgy meg fogsz halniš, ř monda a lélek szomorúan.

ĽSzabadítsd meg legalább fiaimatš.

ĽHa templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd ôket elô, kérdezd meg tôlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.

Saul úgy tôn, mint a lélek mondá. Elôhivatá fiait, kérdezé tôlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?

Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e ôket a ti szentírástokban?

ř Igen.

ř A másik kettô látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.

Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált, és elvágta fejét. Izbózeth és Mefizóbeth megszabadultak.

Ezek úgy tônek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe, s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erôlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.

Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepték a szobrot, s mielôtt a fiak észrevették volna, összeôrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérô démonok ijedten vevék észre, hogy a király fô nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.

Rögtön szétfutottak mind. Abbahagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idô nem bírt azóta egy követ is megmozgatni rajta. Amint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegôn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak, s azt mondták rá, hogy Ľmeteorš.

Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték, s fejét elvivék Dávidnak.

Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hivével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belôle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a démonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekbôl lett az afgán nemzet.

Ezek is, mint ôseik, folyvást a démonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idô harcolni. Ű, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s amint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.

ř Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, ř mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.

ř Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a teozófiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelôdésben részesültek.

ř Hát te nem vagy-e ismerôs a csillagzatokkal, Meliah? ř kérdé a malájtól a vén katona; ř tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s amelyet az nem látott?

ř Ű, igen, ř felelt komolyan a hindu. ř Most is ott van az, és most is a harcosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy akik a harcot túl nem élik, nem látják meg.

ř Ah, ezt mutasd meg nekünk, ř kiáltának fel tisztjeink, tréfás kiváncsisággal. ř Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.

ř Szivesen, ř felelt komolyan a maláj ř álljanak ide mellém.

Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.

ř Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.

ř Azok az Andromeda csillagai, ř szólt valaki közbe.

ř Igen, a középsô neve Mirák, a szélsô Alamák... Alább kelet felé a Tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

ř Azt látjuk, ř mormogák tisztjeink mind.

ř És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.

ř Ah! ř kiáltának fel társaim ř ott semmi sincs. ř S nevetve fogták körül az indust. ř Meliah meg akart bennünket tréfálni.

A maláj eltitkolhatatlan zavarral fordult hozzájok: ĽÉs senki sem látja azt önök közül?š

ř Én látom, ř szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.

Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.

ř Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, ř kiálta közbe Smith hevesen. ř Ott van világosan, és aki nem myops, láthatja.

ř Ugye, ön is látja? ř kérdé Drumfield.

ř Mi az? mi az? ř kérdezôsködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra elôjött.

Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle, s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?

ř Hát természetesen, hogy ott van, ř felelé ř egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehetô, éppen a ködfolt közepében.

Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arcok elhalványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.

Mégegyszer odatekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.

ř Valóban, ott látszik egy csillag, ř mondám elbámulva; ř de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.

ř Ah ön nem jól lát! ř kiáltának rám minden oldalról.

ř Ott nincsen semmi, ř kiáltának egyfelôl, míg másrészrôl azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlôbb fényes.

És valóban én a leírt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.

ř Ez összebeszélés! ř mondának többen ř próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ô nagy asztronóm, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ô meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?

S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idô mulva diadalmas arccal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.

Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malájt, hogy felsült az asztrológiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.

Az öreg maláj eltűnt körünkbôl; az ôrök azt mondták felôle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt, és sír.

3. A CSILLAG VÉDENCEI

Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetôket, s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem elôre kell mennem, az elrontott utakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz elôôrségre menni, a malájok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltôl az afgánok vezéréhez átviendôt.

ř Köszönöm, sir, ř szólt a hindu, visszautasítva a megbízást, ř erre nem vállalkozom, semmi kedvem ř tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag ř olyan néphez követül menni, aki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.

ř Ogy uraim, ř szólt a colonel kegyetlen flegmával ř önök közül kell valakinek parlamenterül átmenni. Többek között: ön Smith, különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.

Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. z jól hallotta a maláj észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tôlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.

ř Ah uram, önnek nincs mit félnie, ř biztatá a maláj; ř ha az én hajam oly ôsz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ôsz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.

Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bôszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett, s egy pillanat mulva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.

Smith szájából ömlött a vér, az odafutott orvosok azt mondták, hogy meghalt s félrevitették.

ř No ennek sokat használt a csillag látása. ř E cinikus észrevételt hallám itt-ott ez eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afgánokhoz viendô levelét. E tiszt Drumfield volt, a fiatal, barna dragonyos. Ennek már nem volt mit bíznia az ôsz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.

Én magam is nemsokára elindulék az utakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idô egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midôn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elô minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztô alakok, hegyes fejű, kurta, vickándozó lovaikon, s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.

Én azonban elôre gondoskodva a védelemrôl, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam, s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam ôket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midôn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat ahelyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott, s nemsokára újabb zajukat hallók a tôlünk távolabb esô Saul-templom felôl. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le a lováról.

Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy percre megütötte volna. Ahogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre, arcaikon, egyike a hozzám közel állóknak, odaugrott mellém, s megragadta karomat, ezen szavakkal: ˛Mindjárt el fog esniĄ. S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat, s valami lélegzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lôve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim elôtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midôn valaki azt mondá fölöttem: ˛Ez is látta tegnap a csillagotĄ.

Amint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdôbôl, s világosan hallám, amit a colonel beszélt hozzájok és azok ôhozzá.

A bennünket megtámadott afgánok tôlünk elriadva a Saul-templomi elôôrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.

ř Hol maradt Davidson? ř kérdé a colonel a megmenekültektôl.

ř Ott veszett, ř felelé. ř Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.

ř Miért nem szabadítottátok meg?

ř Már késô volt, közülünk is mindenki ott veszett, aki közelebb állt.

ř Ez is látta a csillagot, ř hallám újra gúnyosan mondatni!

A rámjövô sebláz újabb eszméletlen állapotba helyeze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözte, de jól emlékszem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén maláj alakját, amint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afgánok a hozzájok küldött parlamentert holnap fogják kivégezni. ˛Különös! ř suttogá az öreg hindu, ř pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett.Ą

Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s ami kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afgánok ellen.

Amint a reggel elsô sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépô tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. ˛Ah hisz önnek semmi baja sincsen, ř monda ř köszönje ön bibliájának, mint zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna.Ą

ř Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.

ř De nemcsak ön az, aki így helyre jött, ř folytatá az orvos, beszédre kapva. ř Az éjjel Smith, kirôl azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél, és minden tagját bírja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.

E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csodálkozó kiáltozás. Az orvos kinézett, s perc mulva hüledezve tért vissza: ř Nem mondtam? ř szólt, ř önnek társa éppen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.

ř Kicsoda? ř kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.

ř Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.

Kiváncsi voltam ôt látni, kivitetém magamat a szabadba, s kettôs lôn csodálkozásom, egyfelôl Davidsont pillantva meg, másfelôl azt látva, hogy a sátorok mind eltűntek a térrôl, a tábor helyén csak gyönge eszkort maradt, mely a hátrahagyott betegeket ôrzé. A fôsereg hajnal elôtt elvonult elôre.

ř Merre ment a parancsnok? ř kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehetô.

ř Azt nem tudom, ř felelé az orvos, ř ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk, és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.

ř Már most merre keressem ôket?

ř Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgyis oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.

És valóban Davidson arca tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arca elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehetô.

Leült mellém, nem bírva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.

ř Mi lelt? hol jártál? ř kérdezém tôle, kinézésén megütközve.

ř Ah, az pokoli kaland volt, ř felelé sóhajtva ř pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belôle, vagy a fejem, vagy a szivem örökre meg van rontva.

ř Az Istenért, mi történt veled?

ř Az a leány... az a leány! sohasem fogok nôre gondolhatni többet, anélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.

ř Tôle jössz?

ř Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ô szemeik lángjában van a pokol, ami engem most is éget, most is emészt, gyötör.

ř Ön beteg, ř szólt közbe az orvos.

ř Meglehet, meg vagyok igézve.

ř Vagy tán megmérgezve? Evett vagy ivott ön valahol valamit?

ř Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.

ř Az meglehet: ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszívott illat képes az ô éteri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.

Davidson két tenyerébe hajtá szenvedô fejét, s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.

ř Amint a Saul-templomához kiértünk, csapatomat ôrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatatlanul kényszerítô érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb bensô szózat megdöbbentve állított meg utamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentô szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke daccal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy akit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nô, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom, és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arcán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elô s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövelt, nem volt az a leverô, visszataszító villámfény többé, mely elsô találkozásunkkor, hanem valami édes, éltetô, melegítô, eleven napvilág. Ű, minô vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, mellyel odajövék s lovamról leugorva, nem törôdve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, ahol értem. z lehajolt hozzám, és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hívott be magához. Szavai, kelet legköltôibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végképp elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszketô kezeim közt tartva és szemeimmel nem bírva megválni ragyogó arcától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéséül van idetapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsôn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind összejôve, egy merész boltozatot képezének, minôrôl építésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belôle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanóc, sem olaj, semmi éghetô anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.

ř Nafta lehetett az, ř vágott közbe az orvos.

ř A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszôrű angora-szônyeggel volt beterítve; a leány odafutott, félrerántotta a függönyt, egy ott közelálló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes, kedves hangon elkezde kínálni elôbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt ízletes, zamatos keleti gyümölccsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikbôl sem ízleltem semmit.

ř Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, ř szólt közbe az orvos.

ř De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehelete arcomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erôvel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erôsebben szorítám szivemhez, arca annál igézôbben, bájolóbban mosolygott reám, s midôn ajkaival hévvel keresô ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után, s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítô érzés maradt hátra.

ř Az volt a méreg, ř mormogá az orvos magában.

ř E pillanattól kezdve csak azon üdvezítô érzésre emlékezem, mely ereimben végighullámzott, egy percre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszüntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénnyé szakadtak, nem eszmélék magamról.

ř Ez mind a méreg hatása volt.

ř Midôn ismét magamhoz tértem, az emésztô élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölô, észvesztô alakja alig volt tôlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé... Minden tagom, minden ízem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem bírtam ajkamat kinyitni, le akartam húnyni szememet, s az sem volt hatalmamban többé... Tetszhalottá voltam téve.

ř Mondám, hogy méreg! ř kiálta az orvos triumfáló hangon. ř Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.

ř És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szelíden nézett reám, hogy nem tudtam ôt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetrôl, a szônyeg alól egy hosszú éles jatagánt vont elô. Szemei vadul villogtak, ujjaival végigpöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a terembôl. Perc mulva elfojtott kiáltás hangzék kívülrôl neszelô füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott fôt hozva kezében... ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erôlködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselô igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyujtani kezeimet... és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres jatagánt, az angora-szônyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A földalatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Perc mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos démoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afgánok voltak, kik egy földalatti rejtekúton jöttek ide, elôcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, odaszorítja a kerevethez, s néhány ördögi szót mondott az afgánoknak, azok mániákus örömordításban törtek ki erre és odarohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres fôre a kalapot, s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a terembôl.

ř Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.

ř Átkom reá! Bírtam volna csak magammal, nem lett volna az ô szabadítására szükségem.

ř Kétlem, Davidson barátom, mert akik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóôrök tudtak megszabadulni.

ř Az afgánok eltávoztával ismét feltakarta arcomat a leány, odaborult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám, s e gondolattól elaludtam.

ř Ez volt a másik méreg mithridatja ř ellenmérge.

ř Midôn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és seholsem lelém a nyílást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, ami velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akart lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.

ř Nincs önnek mitôl tartani, a mithridat elölte az erôsebb méreg hatását s a vincetoxikont az erôs ifjú természet kiheveri. Hanem az, ami a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot, s íme ön is a legvilágosabb halálveszélybôl kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha még ezt is ép testben látnám hazatérni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt, az afgánok mai nap alkalmasint mártírrá tevék.

A doktor alig végezte beszédét, midôn az ôrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdôbôl jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ôsz volt, mint a galamb.

Indusul kiabáltak rá, s ô tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.

ř Az ördögbe, ahány van, hát senki sem fog rám ismerni!

Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte ráfogni, hogy kicsoda. Odavezették hozzánk. Amint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doktor még habozott, de én ráismertem; ĽDrumfield!š kiálték rá hangosan, amennyire sebem engedé.

Perc múlva sorra ölelte mindenki a jövevényt.

ř A mennykôbe, ř szólt az orvos ř ön jól tudta magát maszkírozni.

ř Micsoda maszkírozás? ř kérdé Drumfield.

ř No ezt a fehér parókát értem a fején.

ř Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.

ř Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.

ř Tán a nagy rémület ôszítette meg.

ř Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.

Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.

ř Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta... Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afgánokhoz vinni. Még azok nem tanulták a jus gentiumot; egyébiránt Orfeusz óta, ki a pokolba ment parlamenternek, még eddig az ördögök közül senkisem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, amint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról, s mielôtt az amiensi traktátumnak a követek sérthetetlenségét illetô paragrafusát felolvashattam volna elôttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdô közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt írva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Ogy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nônem viseli, férfinak nem szabad magát e heverô mesterségre adni.

ř Goddam, ott örömest járhatnak az emberek templomba, ř monda az orvos.

ř Ne fészkelôdjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyérôl s odajött hozzám, kétrét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngôs szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát maghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülrôl irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az érc vöröslött a belsô tűz miatt, iszonyú fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elô lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bôgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elô, tíz vagy tizenkettô, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem táncolni és énekelni, oly táncot és éneket, aminôért megvesznének a balettcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedôvel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, amint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott... E percben zaj hallatszott az ajtó elôtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arccal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévô afgánokhoz azon az irtózatos démoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban elômbe állt, elfödve amazok rohama elôl. Amint a gesztikulációkból kivehetém, azon támadott vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afgánok úrnôjöknek fogták pártját, a vén asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán nekiestek bálványuknak, azt hítták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.

Engem pedig felkaptak az afgánok a levegôbe, s vittek úrnôjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arcszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú acélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában...

Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.

ř Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arcához, ř folytatá Drumfield ř komolyan, hallgatagon ment elöl, vivôimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe cédrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül éppen úgy bevonva ragyogó kristállyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medencéjébôl. E fontaine vize oly forró, hogy amit belévetnek, rögtön megfôl benne, s körös-körül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a melegforrások partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezôvel.

A vezetô nô itt megállt, az afgánok letettek a forrás partjára s tisztelettel hajták meg magukat elôtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetôleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén asszonyokat, gondolám magamban, s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy ércmedencébôl valami kenôcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetôtül-talpig letakart. Megvallom, hogy midôn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra múlva a barlang megtelt vén és fiatal afgánokkal, a vének éppoly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Éppen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold elôtt, s annak foltos képére mutogatva, rövid, szaggatott tételekben valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökbôl, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgô csatáról mondott nekik jövendôt a papnô.

Ekkor megállt a forrás kráterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemrôl levágott s a forrás krátere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nô hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nô, a forrás hangja annál erôsebben tombolt, bôgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nô hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe, s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földrôl, levették fejemrôl a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tôlem, s arccal a földre borultak le elôttem... Én nem értettem a dolgot... A papnô ott állt a forrás fölött, a besütô hold ezüstfényt orzott csodás aranyszínű alakjára, úgy állt elôttem, mint valami túlvilági lény, ki elôtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet, s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten kétfelôl gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt elôttem a földre, s midôn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét, s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszínű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: ˛Szabad vagy; mehetsz, merre akarszĄ. Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az elômbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah, barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

ř Érintettünk ott egyebet is, ř sóhajta magában Davidson.

ř ˛Minek köszönhetem életemet?Ą ř kérdém hálateljesen a szép papnôtôl. ř ˛HajfürteidnekĄ, ř felelé s egy gömgölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ôsz vagyok, mint a galamb. A kenôcs, mellyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Sebaj, hajamat megfesthetem még, amilyenre akarom; de bôrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!

A víg fiú megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke elôtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: ˛Siessetek innen! ř kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind ř mind elestek.Ą

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán. Az is lehet, hogy mindez eseményt anélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá... Mindenesetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erônk, merészen megtagadjuk.

Ezt a novellát én 1850-ben írtam. Akiket a mese kútforrásaiul megemlítek, az angol nagykereskedô, mr. Drayson, és az angol hadászati folyóirat csupán képzeletem alakjai, akiket soha nem láttam. Ez nemcsak költôi szabadalom, sôt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének, hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetôvé tegyük. Negyven év múlva a csillagászok felfedezték az Androméda köldfoltjában rejlô új csillagot. Egy külföldi obszervatórium igazgatója, aki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást errôl az eddigelé észre nem vett csillagról ezelôtt negyven esztendôvel. Nem tudtam rá választ adni.

(J. M.)

Szolimán álma

A szultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekrôl, a világ mind a négy része felôl gyôztesen tértek vissza az ozmán hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu elôtt.

Egész Sztambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a müezzin szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utcákat, a nôk tarka csoportokban ültek ki a házak tetôire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra, s riadozva zúgták szakadatlanul Szolimán nevét.

Az Aja-Szófia templomától egész a Szolimanje-mecsetig hosszú kettôs sort képezének a felállított janicsárok ezüsttôl csillogó rendjei; a közbeesô út hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szônyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér korinthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a tuja és ciprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virágai kandikáltak elô.

Átellenben e ragyogó keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: elevenek sírja ř a státusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arcok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok elôléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idô gyönyörű volt. Kelô nap, keleti égen; egy elmúlt éjszakai esô után a ciprusok illata ülte el a levegôt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a szeráj ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölô hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kísérve egy szakadatlan üdvözlô ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, ahol a szultán végighaladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejébôl maradtak meg, s a körülök halmozott apró faépületek tetôin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendôit, a sötétkék Boszporusz árbócerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kígyó szobra a Hebdomon-palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Szófia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbrôl hangzott, ř egy pillanatra elcsendesült, midôn a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdôdék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tôrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengô kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd cirkasz-lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenôs pajzzsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lôfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testôr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felüllengô koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midôn ismét új menet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti sálokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnôk, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködbôl volna szôve; szökdelô lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fô ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a szultán, vezéreitôl környezve.

Fejedelmi öltönye hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Elôtte vitte egy fôcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt: Ibrahim, a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt, amerre járt, s a ĽSzolimán!š kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: ĽIbrahim!š

A szultánt követték háreme kedvenc hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, aki utálatos fekete vén ember volt, s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelôl egymás mellett a Szultána-Valideh, a szultán anyja, s Szultána-Aseki, Szolimán kedvenc neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tűnt fel arcaikon, mintha félig átlátszó arannyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

Amint Szolimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolc fekete rabszolga félrehárítá a cipruslombokat, mik a szônyegekkel terített mauzóleumot elfedék, másik nyolc egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyílásáról s ekkor egy aranycsapot megfordítva, a mély üregbôl roppant vízoszlop lövellt föl, szivárványszíneket vetve körül a rásütô naptól. Egy szökôkút volt az, mellyel Szolimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörô üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöctartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat, s a börtön szomorú lakóit megszabadítva láncaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élô napvilágra.

Az üdvkiáltás mégegyszer oly magas lôn. Szolimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy könny ragyogását lehete bennök látni.

A Szolimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szônyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arcát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márvánnyal és mozaikkal kirakva s arabeszkekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nôtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökôkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükbôl kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában, s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Szófiát is fölülmúlta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Szolimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekrôl hulló koszorúk zápora borítá útját, s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a szerájba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg elôtt, csupán a szultán kíséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenô kiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Szolimán országa legfôbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adta tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözôkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

zt hagyta legutoljára Szolimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, aki már a legnagyobbat elérte, amit a szultáni koronán alúl bírni lehet, s midôn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le az, ami már magasabbra nem mehet.

A szultán szeretetteljes arccal tekinte Ibrahimra.

ř Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, ř szólt a nagyvezérhez ř ím én téged még nagyobbá teszlek. ř Ime összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim elôtt; én ôt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felôl fog mellettem ülni. Hírnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Szolimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép ôrjöngô örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim elôtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

ř És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, íme lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelôzni a szolgálattételben. Szolimán intésével visszatéríté ôket: Ľegyedül Ibrahimot illeti annak felnyitásaš ř monda.

Ibrahim odalépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált, s a rejtekbôl egy csodaszép hölgy lépett elô, egy karcsú, eszményi alak, rózsaszínű kaftánkában, oly lenge, oly éteri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstôl.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves, szép gyermeket; gyakran látta ôt meleg, nyári estéken asszonyaival a Helleszponton hajókázni, s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

ř Ahidalla! ř rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstôl.

ř z leányom, ki által fiam leendsz, ř monda a szultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arcáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minô szépséget takart föl akkor! Ez arc az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket ôrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arcain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsôítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhödjék érte, aki azt elfogadta.

Szolimán nem látott örömkönnyeitôl, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nô szemei mindig ébren vannak, midôn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvenc gyermekét s ölébe ültetve, hizelgô hangon monda neki:

ř Kérj tôlem, amit tudsz, e percben, ha országom felét kérended is, megadom.

Ahidalla apja térdeihez borult, s reszketô hangon szólt:

ř Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, ami e földön boldoggá tehet, nincs mit kívánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért ígérd meg nekem, azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot akárki és akármit mondjon is egykor felôle, soha megöletni nem fogod.

ř Mi jut eszedbe ez órában, leány?! ř kiálta fel Szolimán elszörnyedô arccal.

ř Ne légy irántam haragos, ó atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerôs boldog arcokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz basának adtad nôül, aki elsô volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tôle, könnyez. Ű atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tôled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál, s kit legjobban szeretsz.

Szolimán elkomorult; tekintete azalatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Szolimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elô az Alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arcán semmi vonás sem változott, úgy nyújtá a Koránt Szolimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, amíg ô élni fog, bármi következzék az idôk folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felôl, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.

Az udvaroncok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva ĽLa illah, il Allah!š

Künn a tomboló néptömeg ĽSzolimán és Ibrahimš neveit üvölté kicsapongó örömében.

A szultánnak rossz napja volt.

Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Doria János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.

A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.

Az emberek elbújtak házaikba, a Bezesztán bezáratott, az ápoló házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetszô moccanásért nem fog-e megöletni?

Nagy, kemény böjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok elôtt a dervisek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!!* Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelôl, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban elesettek üres lovait vezették halálraítélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: ĽAllah, Jeri Muffa, Ai!š Tovább hangzott a szomorú ijesztô gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít; itt egyszerre arcraborult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelôl kivont karddal mentek a csauszok, aki föltekint annak fejét rögtön elütendôk; középen ment harminc basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendôvel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbemártott kék kendôvel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a Ľveszély zászlójátš, a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét verve kiáltoza: ĽAffát millei Zaffái!š Körül ordított, sírt a nép, s a port csókolta fel a földrôl. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró réz aszpereket szórtak a nép közé; ř befejezte az iszonyú jelenetet az ôrjöngô dervisek csoportja, kik szédítô keringéssel ordíták: ĽAllah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!š s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Úgy járt a gyászmenet templomról templomra.

Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.

Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?

A sápadt, sovány ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölô tekintettel pillanta rá fekhelyérôl.

ř Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.

ř Meghajtom fejem elôtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah elôre végze el mindent, s tôle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted és megbízottad Gritti ř a magyarok által megöletett.

A szultán felordítva szökött fel fekhelyérôl, szemei vérben és tűzben forogtak.

ř Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani.

ř Nem uram, te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

ř Nem hiszem.

ř Magának akarta ô Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.

ř Holtat rágalmazol, ulema! Kivel szövetkezhetett volna? Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

ř Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

ř Nem értelek, ř nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

ř Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem íme olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.

A szultán kezébe vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével. Arca elhalaványult, az iratok kihullottak reszketô kezébôl.

ř Ibrahim! ř rebegé, kezét forró homlokára csapva; ř Ibrahim! ř hörgé újra s arcát divánja vánkosai közé rejté.

ř z volt az, ô az, ř viszonza az ulema ř ezért tért vissza a perzsa hadból parancsod ellenére.

Szolimán hörögve takarta el könnyes arcát, mintha egy halálrasebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az ulemához.

ř Megesküvék, ř úgymonda ř hogy éltemben nem fogom, és nem engedem ôt megöletni.

ř Ogy volt, kegyelmes úr, az Alkoránra esküvél.

ř S az Alkorán szent könyv.

ř Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg ôt; de e szent könyvben írva van e mondat: Ľaki aluszik, az nem élš. Tehát ölesd meg ôt mikor alszol. Úgy nem életedben öleted meg ôt, mert a Korán azt mondja: Ľaki aluszik, nem élš.

ř Te mondád, ř szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.

Este odajött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolinzenével űzve az ôsz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezôsködött gyermekeirôl, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá ôt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.

Az ulema ott ôrködött hálóterme ajtajában; s mikor a müezzin az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?

ř Ébren vagyok, ř szólt Szolimán, meglátva a belépôt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.

Mikor a müezzin a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szônyegen. ĽNem alszom!š hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt elôtte egészen felöltözködve.

ř Te aludtál el, nem én.

Szolimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe s ôsz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle jártak. Szolimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intô suttogást, hogy távozzanak e helyrôl, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az uléma ott állt mindig háta mögött, s ôrzé minden szavát, minden arcvonását.

És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj elsô felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a müezzin dudolásának elsô szavait, de már az utolsókat nem, akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

ř Mit akarsz? ř kérdé az álomlátási képtôl.

ř Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod ôt megöletni.

ř Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.

A szultán álmodott s künn hálószobája elôtt a testôrök egy halavány nôt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. ř ĽA nagy úr aluszikš, mondának neki.

S a szultán újra álmodott.

Ismét ott volt elôtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: ĽIbrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg ôt.š

ř Nem hal meg, ř monda a szultán ř nem hittem, amit mondtak ellene; ř ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.

S másodszor is elűzték a testôrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.

És újra álmodott a szultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: Ľmegesküvélš rebegé alig hallhatóan.

A szultán borúsan felelt.

ř Jól tudom, távozzál elôlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. ř Siessetek! siessetek! ř kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.

ř Allah nagy! ř sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel ř ôk meg vannak szabadítva.

E percbe harmadszor űzték el az ôrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erôszakolta a bemenetelt atyja hálótermébe. ř ĽA nagy úr aluszikš, mondának neki.

ř Allah nagy! Én megmentettem ôket, ř monda az álmodó szultán.

E percben lépett hálótermébe az ulema, egy szônyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

A szultán felébredt. ř Mi az? ř kérdé felriadva fekhelyérôl.

Az uléma feltakarta a szônyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fô bámult holt szemekkel a szultánra.

ř Ibrahim! ř hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.

A két szász

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, ôssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézrôl kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszeretô kiskirályok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szertemaradozott tôle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belôlük találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász cimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvincre, az elôbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, ahova küldve volt.

Úgy történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fejérvárra valami sürgetôs levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindult az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik éppen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vôlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal, s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezôsködék: hogy merre menjen Fejérvárra, olyan szépen útbaigazították, hogy estefelé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fejérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ô; mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretôbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ô mulatni e messze földrül jött rokonnal, ki vele azonegy nyelvet beszéli; és kiálla elôre a kapuban, s föltevé zöld bársonysipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, aki odáig vezette, rábízta ôt a gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte ôt tisztaszobájába, leültette a lócára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt diskurzushoz látott.

Elôbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra: hogy egyik sem érti, amit a másik beszél.

ř Der Duivel! ř kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársonysüvegét az asztalra; ř tud kend magyarul?

ř Hogyne tudnék? Esztendeje, hogy itt ôgyelgek.

ř No hát beszéljünk magyarul, mert amit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalévô dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, elôhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettô gyakorlott bajnok volt ilynemű harcokban; folyt a beszélgetés oly fennhangon, mintha veszekedtek volna.

ř Hiszen kend is csak gyôzi, János mester, én is gyôzöm, ř szólott a fullajtár ř de úgy mégsem gyôzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülô helyében egy vederrel.

ř Megiszik Apafi Mihály uram kettôvel ř viszonzá a varga.

ř De nem megy ám ennek a fejibe.

ř Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

ř Hallja kend, az én uramnak van egy akkora karbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

ř Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! ř kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fújni kezde dühében, odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, monda:

ř Hallja kend, ř az én uram olyan erôs ember, hogy egy malomkövet felvesz a vállára.

ř Elevenen? ř kérdé flegmatice a varga, két könyökkel tehenkedve az asztalra.

ř Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

ř No, mert Apafi Mihály uram felveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, ahogy kifért a torkán.

ř De azt mondom kendnek, hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüstkupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy összevissza horpad, s kiömlik belôle a bor!

ř Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ô elôbb kiissza belôle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját, s megint teletöltötte. ř

ř Szállok kendnek, varga gazda ř szólt, a vargára köszöntve a poharat.

ř Állok elébe.

ř Az én uram, a választó herceg egészségéért! ř kiálta, odanyújtva kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

ř Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját, s a fullajtárra köszönté.

ř Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért! A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

ř Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

ř Sok é? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! ř szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csúfondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

ř Azt mondom, öcsém ř szólt a varga ř hogy nyúlj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyúljon tehozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erôsebben hahotázott, s minden módon inzultálta a dühöngôt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit fôbe üssön.

ř Még egyszer kérdem tôled, édes öcsém, ř szólt a varga moderate, oly szelíden, mintha könyörögne, ř iszol-e vagy sem? ř s amint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dűlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem elôkapott egy fokosbaltát a szegletbôl, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezébôl, nekiesett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a kétfenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idô, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát imé, amint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában: hogy mi lelhette ôt? Semmi csontja sem volt helyén, ahova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

ř Ugyan mi bajom lehet nekem? ř kérdezôsködék az ott levô inasoktul ř úgy érzem magamat, mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

ř Azt ugyan jól álmodta kend, ř felelt neki az egyik inas ř mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mestram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással felvánszorgott fekhelyérôl, s ment panaszra Veterani tábornokhoz, aki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úriember, a magyarságnak nagy védelmezôje vala, és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy ôt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait, és nagy elégtételt ohajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétôl végig jól megértvén, nyúla a zsebébe, s kivôn belôle egy tízes aranyat; azt adá a vargának, mondván:

ř Imhol kendnek, amért ide fáradt. Kend pedig, fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendôre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon fellyül való személyeknek egészségeérti ivást bízza kend különb emberre. ř Kend is pedig, varga mester, ha máskor szomjazik, igyék a varga komákért, igyék a varga céhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon kend békét ř mert kend nélkül is eleget isznak azért!

Tsong-nu

Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?

Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legutolsó széléig; végighajtottad legelô méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvô birodalmat.

Bizánc érckapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a keleti Róma birodalmát.

Párizst, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elôl, s a chalonsi mezôn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.

Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is voltál, láttad ôt remegni, láttad könyörögni.

És túl e világrészen, a bölcsektôl ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.

Hol a mennyei birodalom, Kína, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Peking áll porcellán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évrôl évre adódat megkérni.

A kínai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mértföldnyi hosszúságú kôfalat, minden nyíllövésnyire magas tornyokkal.

De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.

Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek miriád és miriád lovas csapatjaid, ott, ahol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.

A hún raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztülúszta.

A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elôl.

A hún paripák ismét a mennyei birodalom földén dobogtak.

Ekkor a császár, Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas, melyrôl beláthatta volna hadainak terjedelmét; ř e roppant sereggel indult a húnok ellen.

Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, ahova semmi nyíl nem juthatott, s odavárta elleneit.

A húnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.

A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.

Ezidô óta adót fizetett a mennyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porcellánt, és a legszebb hölgyeket.

Ez így tartott éveken át. A hún nép nem szántott, nem kereskedett, nem szôtt, mégis gazdag volt és pompás.

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidôsebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.

Ennek elsô dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját, rokonát lenyakaztatá, míglen egyedül állott a trónon.

Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszázmillió fônyi népen uralkodék, s mégis adófizetôje volt kétszázezer embernek; a hún követek éppen akkor érkeztek oda a sarcolt harácsot átvenni, mit a meghalt császár mandarinjai eleve nagy gondosan elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót arannyal és ezüsttel.

Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, ahol a hajók állottak.

ř Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, ř monda nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy süllyesszék el a hajókat.

A mandarinok az ijedtségtôl elsápadva hullottak térdre a császár elôtt, könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi kincset.

Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit, s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya követek szeme láttára süllyesztve azokat a víz fenekére.

ř Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vasbányákba: nem arannyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.

Ogy lôn, amint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.

Fegyver lett elég, de ember nem volt, aki azt viselje.

A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt vagy mesterember; pap, kereskedô és hivatalnok több volt az elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztôktôl, csak a katona volt ritkaság. Aki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.

Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövôszéket össze kell törni, a porcelán-kemencéket bedönteni, a kereskedôk hajóit elsüllyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztôket füleiktôl fosztani meg.

Ogy lôn, amint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyemszövôszékek, a himzôrámák, az üvegfestô-műhelyek, a porcelánhuták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték tövestül a teafákat, a kaucsukerdôket; széthasgatták a kereskedôhajók bambuszból kötözött gördülô vitorláit; városrul városra kergették a kígyótáncoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal: felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedô állatfejű bálványokat; lekoncolták a hajcsárok tevéit: hasba szurkálták, akinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; ř volt űzés, hajtás az országban; a nekiszabadított katonák, akit elôl-utól találtak, sapkáján keresztülhúzott caffjából vagy füleibôl vagdaltak el, ř pedig kínai ember mindkettôre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az országban, mint a földműves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú ásó, mellyel a kínai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát beleszóratta a folyókba, tengerekbe.

Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.

Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.

Ezt választák Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon idôben mintegy húsz millió lélekbôl álló nép.

E tartománya volt Kínának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.

Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és teaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizsaratás, kikötôiben legtöbb hajó fordult meg, tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei voltak kenyérfából és banánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjain gyémántok teremtek.

Fôvárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Pekinget: porcelántornyai, függôkertjei, festett palotái, színes üvegházai, csigákkal kirakott utcái, bronzból öntött kígyói, szökôkútjai, kalapfödelű pagodái éppoly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt hímzettek legszebben selyemre, itt szôtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonnyá tenni, az aranyat rózsaszínűre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porcelánt, mely szikrát adott, mint a tűzkô, s melyet hajlítani lehete, anélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, amely lángot ad és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában híre sem volt; s midôn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az aranykakassal; a teakereskedôket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, amint a bazárok elôtt keresztbevetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálcával rakták szájukba a halból, zöldségbôl, s gyümölcsbôl összefôtt ételt; amott egy kötélen táncoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább táncoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szônyegén kerengve, szökellve s csörgôs dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkôzött hentes árul jól meghízott kutyákat s póznára feltűzött kövér patkányokat, a kínai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utca közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szôrt; a házak tetôin egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyékában, tízhúros hangszerét pengetve rózsaszínre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyem redôk közül kilátszanak, a szánkóorrú papuccsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bôujjú kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy kétlábra állított rézvadkan elôtt valami vén fôpap; a templomajtó elôtt kígyótáncoltató énekli ördöngôs danáit, mik kényszerítik a csörgôkígyót farkára állani s sziszegve táncolni köröskörül a nép elôtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselônek, kinek feje fölött hosszúnyelű napernyôt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy cafrangos palankinban cepelteti magát egy kényes, elhízott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a teás ibriknek, vezetôjük fejérôl pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak cikkcakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítani, vagy dárdát, melynek hegye kígyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezôt tart, mellyel a forróságot, legyeket űzi magától.

De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nôk; ezek a karcsú, érzéki alakok, pici lábaikkal, epedô, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arcaikkal, gömbölyű vállaikkal, sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ôk, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkôdni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggô fátyol, a hosszú bô patyolatujj senkinek sem illett oly jól, mint ô nekik.

Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedôk, a selyemszövôk testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.

Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni, s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem teaültetvénye, sem bányái, sem szövôszékei, sem porcelánhutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.

Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, aki a Quenn-Hinn tartományban lakott; aki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, aki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nô.

A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelôtt; korán reggeltôl késô estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyezô helyett nehéz pajzst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambusszal vertek a hibázó talpára, s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.

Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, amelybôl való volt s jaj volt neki, ha elô nem teremté a szökevényt ř a földdel tétetett egyenlôvé.

Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingbôl való ifjak.

Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midôn az engedett idôre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió lakosú városra, hogy semmivé legyen!

És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete végrehajtására.

Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez, s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.

Elsô eset lôn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, ahelyett, hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerôsíté annak bástyáit, s a piac közepére egy nagy, rézbôl öntött fenevadat állíta föl, és aláírta: Ľe vadállat Tsong-Nuš, s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védeni.

Tsong-Nu három napi böjtöt hirdete e hír hallatára az egész országra, mely idô alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piacokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem marad meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.

A böjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a fôváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védeni, vagy elveszni.

A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, anélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belôle. Szerencséjére a szkíták messze fenn az Ob jeges partján táboroztak ekkor, s nem értek rá ôt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.

De az ellentállás megtörhetetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerôsebben hányták Tsong-Nu kôhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra, s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet késôbb Európában Schvarcz Berthold fedezett föl, fölvetették ôket a levegôbe.

Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint amennyi a várost védte. Ekkor ô is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ô a városukban keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.

A megállított folyam iszonyú erôvel fordult meg medrében s néhány nap alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utcáit, ledönté a földsáncokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá fúrt tűzaknákat.

Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtôl megfosztott lakókat, kik a nôttön emelkedô vízár elôl házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat s utcáról-utcára foglalák el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.

A kétségbeesés e pillanatában fölgyújtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utolsó harcát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népbôl nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.

Midôn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lôn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld színére, a kôhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nemsokára a hely, hol büszke város állott, egy zöld legelôvé lôn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kôre e szavak lônek irva:

ĽItt volt Lieu-King város!š

Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és lakatlan a vidék.

Az elhullottak koponyáiból egy roppant piramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szögletköveire ez volt írva:

ĽItt van azon népnek bölcsessége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!š

Az egész vidék erdôi felgyújtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi állat sem oltja szomját.

A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.

A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.

Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendôs hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége bűbájával egy percre még a bosszút is elaltatá annak szivében.

E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arcán még piroslott családjának ráfreccsent vére, midôn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.

A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Kínában.

Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arcán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítô hôpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy percig ne abban gyönyörködjék, hanem ô benne.

És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt, s kettôs gyönyört érze, midôn ajkai annak égô arcát érinték, s fülei a kiírtott nép halálordítását hallák.

A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bilman-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; ô pedig látott, hallott; ölelt és az mind gyönyör volt.

A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arcát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszínű folyam, rózsaszínű ég, rózsaszínű leány ř ott egy letört ország, itt egy letört mennyország.

Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szivének dobbanásait.

Lieu-King pusztulása után néma lôn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű példa elôtt, s hallgatva teljesíték a kényúr parancsát.

Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkôzni, megteendék. Ha azt kívánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák, s medrébe narancserdôt ültessenek, kivitték volna.

Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté seregeit, s tudtokra adá, hogy át fognak menni Szkítiába, a húnokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fôvárosait elfoglalni.

A nép reszketve hallá a parancsot, és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár elôtt és nem mertek szólni.

Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. ř Mielôtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nôni azalatt, amíg ô oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára, s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy amely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.

S akkor útnak indult.

Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió harcosból állott az, a számtalan paripák felhôket vertek porból a légbe; az élelemvivô tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.

Amint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szívök megesett rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.

Ott arcra borult Tsong-Nu arany trónja elôtt s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.

ř Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öccse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füleidbôl a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó tenéked Szkítiába általkelned, hogy a húnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévô is azok közül messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve Urdombha. Ot pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdôk, élelem nélküli földek; mert a szittya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözôit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a húnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha Ľtóš-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat, ó hatalmas uralkodó, és ha már harcolni akarsz a húnokkal, várd ôket határaidra, eljönnek ôk, és nem kívánják, hogy elébök menj.

Tsong-Nu végighallgatá a bölcs beszédét, s akkor leüttette fejét.

Azzal paripájára ült, s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott:

ř Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettetô gyôzhetetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idô, hogy azt visszavigyük nekik. Elôttünk áll Szkítia, zsákmányoktól gazdagultan, ahol tej és méz folyik, s zengô almákat terem az erdô; hátunk megett marad Tat-Sin-Koung* elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Szkítiára, s ne kívánjatok itthon maradni; ř palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb fűszer-erdôkre fogtok ott találni; ř ötven hajót süllyesztettem a sárga folyamba arannyal és ezüsttel megrakva, de ti száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok; ř kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, akik a csillagok sugaraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Szkítia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nôket, kiknek uraikká tettelek, ôk e harcos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakívánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok ôket, hagyjátok ôket itten halva!

Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.

ř Im én magam megyek a példával elô! ř kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bilman-hát, keblére ölelé ôt s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép leány szivébe döfte.

Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.

A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyébôl, s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.

Úgy indult ki Tsong-Nu Kína határából.

Kietlen, puszta vidék volt Szkítia határa. Vad erdôk látszottak mindenütt a szem elôtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegyláncai, miknek koronás tetején örök a hó.

Tsong-Nu roppant fáradsággal utat vágatott a rengetegen keresztül; áttörette a hegyláncokat, a mocsárokra hídat építtetett, s mire megtevé a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.

De még akkor is elég hatalma volt a hún várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midôn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, odaérkezve, annak csak hült helyére talált. A húnok városai nem voltak kôbôl, facölöpökre kifeszített bôr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hírére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyôs szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.

A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek helyett nem talált mást, mint az otthagyott sírokat, azokat mohón feldúlták, de amit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem bírta a kínai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.

Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az elôle eltűnt húnok után. Látta ôket, a láthatáron, amint sötét felhôként odább húzódtak elôle, s nem engedte megpihenni népeit, míg ôket el nem érik.

Az üldözött húnok belemélyedtek Hilea idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol sem érhette be ôket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben, s még egyet sem bírt elfogni a szittyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mérföldnyire volt a sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre bírni.

Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hilea közepén, s amint ott egy kopasz gránit kôszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:

ĽItt járt Tsong-Nu, a mennyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öccse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül gyôzhetetlen úr: ř s ez emléket hagyá itt Szkítia közepében hétszáz mérföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.š

Másnap, amint táborát kerülné, seregeit véve számba, messzirôl három lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kacagányuk s kézíveik mutaták, hogy hún nemzetbôl valók.

Amint a lovagok a kínai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdôs bércek visszhangja.

Tsong-Nu utánuk kiálta: Ľmegálljatok!š s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el ôket; a hún paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a kínai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kísérete érhetett nyomukba.

Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középsô a hún lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, amint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyílvesszôt illesztett íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.

Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar; a kínai lovagok lôttek hozzá, de nyilaik a köztük levô térnek felét sem repülték keresztül.

Ekkor pendült a szittya íjász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatszott ř és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az íjász nyilától, holtan hullott le lováról.

Erre köröskörül megzendült a vidék. A hún hadseregek visszatérve az Ob mellôl, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; tíz napig tartott a harc s tíz országot festett végig vérével.

A harc végeztével visszajöttek a hún vezérek azon kôsziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt írták utána:

ĽIdáig jött, és itt veszett el minden seregével!š

A kalmár és családja

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor íródott ez, amikor még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák cenzúra.

Ennek a bohóságnak ez volt a címe: ĽA görög és családja.š Szerzôt felidézték a rendôrségre.

ř Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a rácokat, akik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

ř Hiszen kérem, az én alakom nem rác, hanem görög.

ř No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat görögnek. Ha azt akarja szerzô, hogy a munkája megjelenjen, írja azt címnek: ĽAz örmény és családja.š

Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve. Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez júdási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért harminc ezüst pénzt, az örmény is taksálva volt huszonöttel.

Ily címmel jelent meg az alábbi humoreszk.

Ámde szerzôre is elkövetkezett a nemezis.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor ezzel a beszéllyel, ugyanabban az évben estek meg az országos képviselôválasztások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben. Kivert belôle Szilágyi Dezsô, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselôházból. z is megbukott a régi kerületében, Debrecenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény város. Én éppen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt bennem a belsô bíró. ĽEj! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni az örmény választókhoz? Elôbb tarts penitenciát, amiben ellenük vétkeztél!š

Néhány nap múlva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáció, vezérszónoka maga a múlt szesszióbeli képviselô, régi jó barátom.

ř Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangúlag-e? Mert tudod, van oppozíció is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet emlegetnek.

Nekem éppen az asztalomon volt a revizió-ív.

ř Igaz, hogy egy novellámnak azt a címet adtam, hogy ĽÖrmény és családjaš, de arra az osztrák cenzúra kényszerített. Úme lássad, és vidd magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva ĽA kalmár és családjáš-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények egyhangúlag képviselôjüknek.

Úgy lett a görögbôl örmény, az örménybôl kalmár s belôlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes kiadásnál a legelsô Ľgörögš címet, de attól ismét eltilt a Ľnoblesse obligeš törvénye: oravicai képviselô vagyok és a Szent Száva-rend lovagja.

J. M.

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, akit nem tudni, hogy híttak.

Azért élt pedig Ľitt-amottš, mert az a különös szokása volt, hogy minden esztendôben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség, melyet aztán egy nagy crida követett s éppen azért nem lehetett tudni, hogy voltaképpen melyik az igazi neve, mert minden bukás után újra kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árukkal kereskedett szegény, az egész kereskedô világ hitelezett neki, s íme egyszer kiüt a mameluklázadás, a keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, aki futhatott, ez a szegény kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el Belgrádba.

Itten ř szegény ř több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést, s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedóniába, rajtaestek az albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve azokat, akik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a búzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára minden hajója vagy elsüllyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe beleveszett szegény, mindenütt húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégesô, marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja zsebébôl, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, ami csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a kasszával, s hiába kurrentáltatta, sohasem akadt kézre; egyszóval, ami csak fatum, az ô rajta mind megtörtént.

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni kétségbeesését. Térdreesve könyörgött sűrű könnyhullatások közt hitelezôinek, kereskedôtársainak, hogy üssék ôt agyon, vagy akasszák fel, neki úgyis jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen felesége, gyermekei. Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a szájába; sôt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor hitelezôk azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem verték, sôt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették kezébôl a pisztolyt erôvel, felkeresték a nádasban s esztendeig gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt félrevonulva egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis cérnásboltot nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb, kaput helyett egy prémes bôr vala reá övezve, melyet olyformán vett magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték ôt legutóbbi idôkben Gerguc név alatt. Azelôtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett, mennyi szerencsétlenség érte, hogy nincs annyi pénze, amennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Szmirnában megszövik, Ázsiából ideszállítják, adó, vám, harmincad mennyi fordul érte! hát a gôzhajó taksa, a kövezetvám, az akcizák, a procento, az agio, a tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupec, kinek szintén roppant pénzekkel maradt adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva, felkereste Gerguc gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány nem volt benne.

A kupec messzirôl megismerte s rákiáltott:

ř Jó napot, Dimitri szomszéd!

A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a kupecnek:

ř Kit keresod te derik becsületes ember?

ř Téged hínak Dimitrinak, ugye?

ř Engem hínak Gergucot.

ř Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?

ř Én a bátyám vagyok, Gerguc.

ř Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a gézengúzt.

ř Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmirevaló?

ř No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.

ř Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj, elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankucédului. Hogy nyeljenek el neki a krukodélusok, ott, ahol vagyon, idegen országban.

ř Hát idegen országba szökött a semmirekellô?

ř Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába, Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes, szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy sütnék meg, ahol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bôrit, ha nincsen egyebe.

ř No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról senki sem tehet. Ha csak a bôre maradt, azt viselje egészséggel.

ř De ne viselje. Ha bajája van, ô az okája. Ha spekulátul, mért nem kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, amiker még senki sem élt a földre.

A kupec átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé Gerguc gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatatlan férfiút, míg az hajlandó lôn maga magának megbocsátani, könnyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is, de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meggondolnom.

ř Mit ř kiálta fel büszkén a kupec. ř Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit árul kend?

ř Cérnát meg tűt.

ř Adjon belôle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.

ř Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, ř rebegé elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. ř Mit adjak neked? Mivel szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ír is, odádum.

ř Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.

ř Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, itt iszol?

ř Adj hát egy pohár bort.

ř Te is olyat kirsz, ami nincsen.

ř No hát hozass a csapszékbôl. Itt van tíz forint.

ř Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s odaád neki öt garast), hozz a legdrágább borábul máslásbul, esszenciásbul. Ne ez a poflé elôre, hogy ne igyál belôle.

A borért küldött fiú aztán tenger ideig odamarad, a kupec megúnja a várakozást, otthagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az ezer forintját, visszamegy Hódmezôvásárhelyre, s otthon elmondja, hogy milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellô, országcsaló Dimitrinek.

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak tiszteletreméltó hozzátartozandóságait.

Tôle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak, mert ô sohasem tudott egy nevet is megtartani fejében, úgyhogy mikor egyszer utazott valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

ř Tóth Jánosnak, uram.

ř Jól van, Nagy Miska.

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a kisebbiket Minervának.

Mármost ha valaki elôtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuckának, a másikat Mincuckának, a feleségérôl pláne nem hallatszott egyéb, mint az Ľaszuny!š, kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és más efféle gyöngéd megkülönböztetések; a nagyobbik leány hallatszott ekként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család kedvence.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint jutott a ĽBirbucš névhez. Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belôl, azért neki kellett meglakolni, és ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. Amit pedig korán reggeltôl késô estig cselekedék, az minden levonás vagy beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

Ha korábban kelt, mint Gerguc, azért lôn mortifikálva.

ř De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

Ha késôbben kelt mint Gerguc, megint az volt a veszedelem.

ř Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt, és mégis álussz. Mirt nem szegôdtél medvének, ott szundikálhatnál egisz télen.

Birbuc sohasem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelôtt a boltot kellett ôriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig rávigyázott, s szüntelen úzusba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember elmosolyodik, ha fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok pamukért, halcsontért s Birbuc kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra, Gerguc éppen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldökeit, miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne, felhúzva homlokára.

ř Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a hátadat.

Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.

Ha jött idegen, az elôtt múlhatatlanul be kellett mutatnia, ilyformán:

ř Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen? (sohasem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis nem tudsz semmit.

Ha kellett az idegennek valami árucikk, volt futtatás.

ř Nyargulj! Hozz ábul a jubul. (Csak egyféle volt mindenbôl.)

Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kívánt:

ř Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj egyszerre. Nem ábul, amábul! felsôbul. Hát ott van felsül, te szamár? extrafainbul. No lássa zúr ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint. Pedig ha én elcsápum, az utcán hal meg.

Ha a vevô drágállotta az árut:

ř Ne te Birbuc, honnan való ez a pámuk?

Akármit mondott Birbuc, az csak az ô veszedelme volt.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetetlenül lenézve, odább taszította könyökkel.

ř Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, aki hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudnillik korom és csatak, hogy idegen emberek akárhányszor kérdezték tôle, ha itthon van-e a nagyasszony? és mire ô azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezôleg megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik, azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

ř De minek tartod ezt a torkos állatot? ř szólt egy nap úgy, mint másnap az ebédnek címzett ételkóstolás felett, szavait Gerguchoz intézve, s Birbucra célozva. ř Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekbôl? Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hízlalod ezt a kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk, semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

ř Hágyd, ászuny, ř veté közbe Gerguc feltolva állát, mint valaki, aki mindenét a szegények között osztotta ki. ř Az irgálum szip szu.

Birbuc hallgatott, megtörülte ř szemeit, mert száját nem volt oka megtörülni, s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a leggonoszabba, az Ľarányus leányumš körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel gyötörhesse a Birbuc diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott, hízelegve, s mintha cirógatná, egész arcát bekormozta, akkor meg lármát ütött, hogy a Birbuc ôtet meg akarta ijeszteni, s Birbucot meg is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedôkönyveket, s denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik deláció a másikat követte.

ř A Birbuc megint zsebibe dugta a kezeit.

ř A Birbuc valamit evett.

ř A Birbucnak pénz van a zsebében.

ř A Birbuc fütyölt. A Birbuc danolt, a Birbuc elejtett egy skatulyát.

ř A Birbuc azt mondta, hogy elmegy a háztól.

ř A Birbuc gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.

E delációk így folytak, különféle indorzátákat vonva maguk után; Birbuc diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott, hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a családtanács elôtt annak bebizonyítására, hogy a kasszát nem lopta meg, s ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitôl kapta, miért kapta, és mire fogja fordítani?

Ha Birbuc diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelembôl viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha ôt és a családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy pillanatra találkozni látjuk; néha midôn egyik kimegy az ajtón, a másik bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arcaik egyszerre elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettô a mosolygást, mintha semmi sem történt volna. Ah, az olyan apró titkolózás sokat megmagyaráz. Ha Birbuc diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbuc diák fülig elvörösödik, s ami kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, amit abból is gyanítani lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve Ľarányus leányumš, addig az övé Ľte burzasš.

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig hullámosan maradtak, mi ôt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez milyen széppé teszi. Ogy hiszem, hogy Birbuc diák késôbben aligha fel nem világosítá e körülmény felôl.

Szép, karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál, anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

ř De huvá nôsz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a szemit a fejeddel. Nem gyôzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így megnôttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbuc diák a hideg boltban, körmeit szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midôn Olivia észrevevé, hogy atyja egy percre kifordult a boltból, hirtelen odasurrant mellé, s valami papírba tekert csomagot nagy titokban átadván neki, az mintegy elôre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, elôbb óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a Mincucka, nagy sebtében elosontott, azalatt a leány ôrizte a boltot.

Vesztére szegénynek a gazda hamarabb hazajött, mint a diák, s látva, hogy Birbuc nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetônek; nagyobb biztonság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva, leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nemsokára nyikorgatni kezdte kívülrôl valaki, amit azonban abbahagyott, látva, hogy nem nyílik.

ř Hadd várjun, ř monda Gerguc. ř Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun; mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlôdött; egyszerre, mint a mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettô, és még tudja Isten hányszor kettô?

ř Ne úgy te! ř ordíta fel Gerguc. ř Berugod az ájtut.

A dörgetés nemhogy megszűnt volna, sôt még újabb variációkban kezdett ismétlôdni, mintha valaki kívülrôl a hátát nekivetette volna az ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az öreg dobot.

A kalmár magánkívül jött dühében, felkapta a rôföt, futott ki a boltba, utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a szidást.

ř Te Birbuc nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek, s aztán elkergetlek.

A kívül levônek azonban úgy látszék, hogy tetszett az idôtöltés, s most már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbuc leitta magát valahol, s nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pauzát jónak látta Gerguc gazda egy ilyen forma monológra felhasználni:

ř Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán? Csizmát rontani, idôt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi, biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne haragudjak.

A kérelem kicsinybe múlt, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött egy kôvel az ajtóra.

ř Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gerguc az ajtót, s majd elesett ijedtében, midôn azon Birbuc helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni, ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

ř Keed árul kík cérnát? ř kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett boltostól.

ř Én hát ř bolond; állj meg, ne hágj rám.

ř No hát adjon keed belüle egy meszelyt.

ř Meszelyt? A vak apád. Ennek meszellyel mérik a fonalat. Eredj te ászuny, hozz neki meszelyt.

Gerguc tehát teletömte a meszelyt cérnával, s nyújtá a kocsisnak.

ř Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy nem ilyen Ľkík cérnaš kell nekem.

ř Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?

ř Hát nem érti? papramorgó kell.

ř Pápramurgu? ř szólt elmeresztve szemeit a boltos. ř Csoéto? Kutya?

ř Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem cérna, hanem pálinka.

ř Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rôfet s meglülek véle.

ř Hát mért tart kee cérnásboltot, ha torkomba való cérna sincs benne?

ř Cérna nincs, kötél van torkodnak! ř lármázott Gerguc, kituszkolva a kocsist a boltból, s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbuc diáknak ezúttal alkalma leendett az utcán megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy amint az elsô zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgyhogy mire a kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért, Birbuc diákot ott látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

ř Hát te ördögfátyu a kulcslyukon jöttél be?

ř Itthon vagyok én régen, ř felelt Birbuc, egy titkos pillanatot váltva Oliviával.

ř De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

ř Ne haragudjál, édes atyus, ř veté magát közbe Olivia. ř Az én kedvemért járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis meglepetést akartunk neki szerezni.

ř Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?

Ezzel Birbuc diák egy skatulyát hozott elô s azt felnyitva, Olivia egy csinos, ízletes fôkötôt vett elô abból, gyermekies érzékeny örömmel nyújtva azt anyjának.

Gerguc ráordított a diákra:

ř Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?

ř Én vettem atyus, ř szólt a leány. ř Éjjel gyermekfôkötôket szoktam horgacsolni, azok árából vettem.

ř Az én cérnámból, te tulvaj!

ř A cérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedôtôl.

ř De minek ez a rettenetes cifraság? ř szólt erre feleségének fordulva; ř kinek valu ez? grufninak, hercegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utcán, még azt gondolnák, sok pénzed van, s kiásnák érted a házat.

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a fôkötô, Gerguc gazdának pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utcára kiállani vele; emez pedig azt kívánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rôfre és seprűnyélre, melybôl különös névnapi ajándékok származtak volna, ha Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, amibôl az következett, hogy ôt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a maradékból Birbuc diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni magát a perbe, mikor már az egzekúció folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem sír, elôjött az Ľarányus leányumš s felkapaszkodva szülei ölébe, miután azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes hízelgéssel nyafogá:

ř Ugye én jó vagyok?

ř Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bíka. Amarántus, tulipántus. Te mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz forintért, nem adnálak ř a háromszázért!

Ilyenformán múlt el egy pár esztendô. Libucka már eladó lány volt, hanem ô róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az atyjától, azt felelte rá: ĽUdben van, ulvás, apácunak készul, egész nap ulvás.š Voltak azonban, akik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb munkákat végzi ezalatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodpercben kikukkantott az utcára negédes fejecskéjével, s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuccal. Sokkal kisebb személy lôn elôtte, mint hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját kereste föl, attól izente meg neki.

Gerguc el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ô boltjába, mintha tele volna a város szabólegénnyel, kik minden nap felvarrnak egy motring cérnát.

Mincuckának pedig mindegyikkel volt valami beszélnivalója, maga Gerguc alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos leányát, akkor is kikapott érte.

ř Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad; eredj, mind lenyalod a képemrôl a festéket.

ř Te gyémántus bábu.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba. Rendesen egy gomb szakadt le kesztyűjérôl, azt kívánta felvarratni.

ř Mincucka! varrd fel az orfit arra a gombra! ř kiálta Gerguc. (Az urfi apja vicispán volt és falukkal bírt.)

ř Mit csinál az orfi édesapja? ř szokta kérdezni Gerguc. ř Egészségesek az ökrük? az a huszonnégy ökür?

ř Harminchat ř igazítá helyre az úrfi.

ř Az a harminchat ökür! ř szólt kezeit összecsapva a kalmár; ř mindenik háromszáz forint. Háromszázszor harminchat: tízezer nyolcszáz forint! Áh, jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek, mint az orfi maga?

ř Nincs testvérem, magam vagyok, ř viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve nagy büszkén kravátlijában. ř Birkánk pedig négyezer van.

ř Áh maga derik orfi. Mincucka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása, s ha ez olyankor talált érkezni, mikor Minerva nem volt a boltban, Gerguc ordítva dugta ki a fejét a hátulsó ajtón:

ř Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.

Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.

Egy reggelen, mielôtt a boltot kinyitották volna, Birbuc diák félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt ígérve, hogy valamit mutat neki, csak jöjjön.

ř De mit mutathátodsz te nékem? ř szólt lenézôleg a kalmár, meg nem foghatva azon merészséget, hogy Birbuc diák mutathasson valamit, ami érdemes legyen arra, hogy ô megnézze.

De Birbuc vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következôleg most is az volt.

ř No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?

Birbuc semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, amely azon sárosan ott maradt, amint valaki oda az utcáról felhágott.

A kalmár felvonta szemöldeit, s miután végigbámulta a species facti hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

ř Biz ez jul van.

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá, és egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot, s meghagyta Birbucnak, hogy akárkivel beszél, mindeniknek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, amilyen csak lehetett kisvárosban, ahol még nem találták fel az utcai lámpásokat, s Gerguc gazdának minden törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban kocogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak elôtt megáll, azt felnyitja, s az egyik lábát felteszi rá.

Gerguc gazda ilyen pozitúrában ragadta meg a hivatlan látogató frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

ř Hová oda orfi?

Amaz is megijedt, s iparkodott arcát elrejteni a kalmár elôl, ki a sötétben különben sem ismerhette ôt meg, s komikus találékonysággal kérdé:

ř Hát nem szabad ide menni?

ř De hogy szabadna? Mit akarsz itten?

ř Keresztül akartam menni, azt gondoltam, hogy Durchhaus.

ř Az én házam Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?

Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucnak, még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött miatta, s ô maga hanyattesett a sárba. Az alak elszaladt.

A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utcát, ott maradva a sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig emelni onnan, míg a publikum teljesen meg nem gyôzôdött esete felôl, akkor is sántított kezére, lábára, s minden csontjaira jajgatott.

Másnap a családi tanácsban elôterjeszté Birbuc diák azon felfedezését, miszerint ô azalatt, míg az utcán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára ismét kifutott onnan, ô ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az?

Mincucka fülig elpirult e szókra, s azt mondá ujjait ropogtatva:

ř Én tudom ki volt, de nem mondom meg.

ř Paráncsulum, hogy megmund! ř kiáltá a kalmár.

ř Ha kéred sem mondom.

ř De ha szipen kérem.

ř Ha elfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg nem mondod, sem nem bántod érte.

ř Fogádum, fogádum.

ř No hát megsúgom. Tartsd ide a füledet. A Libucka volt.

ř A... No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok rá. Megtürüm a csontját.

E perctôl fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel fenyegette, mondván:

ř No megállj!

Az el nem tudta gondolni, hogy hová álljon, és miért álljon?

Egy éjjel Birbuc diák nagy sebesen felrángatja Gerguc gazdát az ágyából.

ř Megint itt van a gavallér. Ott vannak mind a ketten a pitvarszobában.

A kalmár orrán-száján esett ki az ágyából dühében, de míg ô papucsát, bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbuc diák egy furkósbottal már a pitvarszobában dolgozott.

A kalmár ordítva rohant utána.

ř Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun?

Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbuc diák amilyen bolond, még agyonüti.

Birbuc csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gerguc odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a leányzó, ki bújni iparkodott valahova.

ř Fugd el! ř kiálta Gerguc dühösen. ř Fugd be a száját, ne kiáltson! ř s azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott némbert, kire minden ütésnél kiálta: ř ne te Libucka! semmirevaló Libucka! nesze Libucka!

A bűnhôdô személy dühös vonaglással erôlködött magát Birbuc kezeibôl kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erôvel tartá ôt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törôdve a karmolással és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve.

Mikor aztán a kalmár kifáradt a verésben, rekedt hangon hörgé:

ř Már most mars a háztul. Soha ne mondd, hogy az én leányom voltál, Libucka.

E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elôsietett a zajra, s a kalmár a legelsô érkezôben Oliviát látta meg, míg a megvert egyéniségben, ki Birbuctól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel.

A kalmár sóbálvánnyá változott bámulatában.

Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvenc leányának, aminôkben azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez kemény tekintettel sem volt szabad nyúlni, tarkótól talpig meg volt rakva keresztben, hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma és szégyene egyiránt égetô volt.

ř Már az megvan, ř monda végre a kalmár hülye biztatással. ř Errôl bizony nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libucka volt? Hát mit csinálhatuk én most?

Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más cérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte ôket, úgy kivesztek apródonkint, hogy utoljára csak egy kompatriótája maradt még Gergucnak, egy igen vén ember, ki szintén boltos volt, és mindenfélét árult, ami szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.

Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, ahol örökké húsvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsôült szellemei egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak.

Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán Gerguc vette sztoice a dolgot.

ř Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is, mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok cirnásbult nem férne egymástul a földön.

Úgy szólt mások elôtt, de keblében másképpen érzett.

Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahhoz, mint midôn a fél-hízásban levô mangalica egyszer csak elkezd nem enni, csak az ólat rágja, mintha érezné gyászos végét.

Gerguc gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem hal meg a városban.

E gondolat terhe vastag melankóliát hozott kedélyére. Leányaira nem ügyelt többé. Birbuc diáknak egész nap prédikációkat tartott a boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy ostornyelet, azalatt Gerguc egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne.

Csakugyan a legközelebbi hosszú bôjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nemcsak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bôjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak.

Gerguc soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtôl, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.

Homoeopatikus úton hitte elűzhetni betegségét: a bôjt által okozott bajt koplalással. De még ezáltal sem bírt erôhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elôvéve univerzális házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erôs törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve.

Ettôl természetesen hogy rögtön megütötte félig a guta.

A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucnak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.

A borbély azonban megértve, hogy Gerguchoz hívják, célszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyébôl, míg elôre ki nem fizetik a forintját. Birbuc diák tehát összekereste zsebeibôl takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.

Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen elsô volt a borbély, akit meglátott.

ř De minek híttátok ezt az embert? ř kiáltotta hebegve ř ki fogja fizetni? Én nem.

ř Kifizettem én már, ř szólt Boldizsár.

ř Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettôt.

A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.

ř Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbucét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.

Erre azonban keresztényi módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lôn, hogy készüljön ama mennyei hitelezô elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbuc diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függô kulccsal.

A láda színültig volt pénzzel.

ř Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszázhatvanhétezernyolcszázötvenhárom forint, harminc krajcár ezüstben, kétszázharminckétezeregyszáznegyvenhét forint harminc krajcár arányban. Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendôn keresztül, s nem viszek el belôle semmit.

ř Jaj de sok pénz! ř kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. ř Ez a mienk lesz atyus, ugyebár?

ř Lejányuk! ř monda a kalmár haldokló szóval. ř Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátok, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum?

Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt:

ř Én azé leszek, akit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett.

ř Nem ismerok olyan bolondut.

ř Boldizsárt.

ř Haj te Libucka! megbolondultad magadat! Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.

ř Én jó szívéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél.

ř Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun vicispányod fia.

ř Kell is nekem, ř monda kacér hetykeséggel Mincucka. ř Kapok én már fôispánt is, grófot, bárót, herceget, nem is egyet, hanem kettôt.

ř Arányus leányum! ř kiálta fel Gerguc. ř Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Hercegnek, kettônek kell néked. Adj csukut orcájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libucka, neked ju lesz Birbuc diák, neked hágyum ezt a cérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságus ászunyra kiszulsz, te urnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom akinek kell.

E testamentomtétel után egy énekeskönyvet kért magának Gerguc, nagyot ásított belôle, és meghalt.

A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a könny, mely szemeibe nem tudott jôni, szinte megfojtotta szívét, a diák sírt ô helyette is. Szegény Birbucnak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna.

Mincucka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, amiért nem állt jól rajta.

A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem gyôzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kíméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkívántatott. A koporsó fekete bársonnyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszédvárosból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektôl kezdve a ministránsokig teljes ornátusban lôn mindenki megrendelve.

Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Mincucka akarta amúgy.

ř Mit gondol, mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, amit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a vicispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki elôttük.

Minervának tagadhatatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert amint a készülôt húzták, csakugyan megjelent a vicispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Elôbb csak messzire álltak, de miután meggyôzôdtek felôle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illô, s minden kompromisszió nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.

Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát; a vicispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ô bizony nem faggyúzza vele össze a kesztyűit, s nem fogadta el.

Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felôl tudakozódni.

ř Mindjárt elájulok.

ř Csak ide az én karomba.

ř Kicsoda az ott gyertya nélkül?

ř Az bizony Fügefi gróf.

ř Minô botrány! minô kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.

ř Megmondom neki, hogy menjen innen.

ř Dehogy azt. Mondja neki, hogy jöjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.

Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s ôszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezeibôl a pompás cirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.

Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!

A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyúkszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.

Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbuc vállára borulva. A jelenlévô népség általánosan azon meggyôzôdésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közül, kit mind szerénysége, mind illendô magaviselete, ôszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy el találta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszédasszonynak, hogy ez a gazember, akiért most könnyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a cérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. Amibôl az következett, hogy mire a temetôben ismét összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezôleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz, amit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.

E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír elôtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsúdott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlania; s ezúttal aztán annyira erôt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette ôt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.

A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnô ôszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden elôítéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdem szerinti bámulásában.

Az úrfi gyalog sétálván haza a temetôbôl, éppen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midôn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tűzve, most az ô gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör elôtt állt, és már nem volt halovány.

Az úrfi durcás pátosszal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürtjeit rendbe rezgetve.

ř Nos, miért jött?

ř Miért jöttem? ř szólt az úrfi, teátrális indulattal markolva üstökébe, ř miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szívem meg van hidegülve ön iránt.

ř Ezt sokkal jobban kijelenthette volna azáltal, ha éppen nem jön ide.

ř Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tôröket lázongó szivemnek keblébe?

A leány félrefordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.

ř Lallalalá lallalalá.

ř Ön a könnyelmű hidegvérűség északi pólusának jégbérce, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyújtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabércet pokoli tüzének hömpölygô lávarohamával.

ř Lallalalá lallalalá.

ř Kacagj mosolygó kísértet, kacagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kirôl az hivém, óh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok himporát sem szórják le égi talpai, s íme, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertôjében besározott cipôit lelketlen szellemének.

ř Lallalalá lallalalá.

ř Da majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi bosszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nôni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyílik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak keblébôl egy kígyó fogja kiemelni fejét, kígyója a lélekmardosásnak, melynek szemeibôl villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:

ř Lallalala lallalalá lallalalá lallala! ř

ř Minka! ide hallgass, vagy úgy megcibállak, hogy soha se láttál olyat! ř kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.

ř Három lépésre tôlem! ř viszonzá Minerva büszkén. ř Nem ismerjük egymást.

Az úrfi hátralépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítô tekintetet vete a leányra.

a birodalmi fôvárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó fenomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeirôl az újságokban szokás beszélni.

Borbála asszony ott hagyva Oliviát a cérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, ahonnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva sohasem volt egyedül.

Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajtarontott. A jó asszony nem bírva levetkôzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környezô pompában.

ř De te Mincuska! kicsoda az a nagyságos úriasszony, aki te vagy? Vagy-e te babilóniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? ha a te megboldogult édesapád látna téged, hogy mondaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befűljön! Minek neked ez a sok cifra cseléd, én mindeniket egy hercegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utcára néz. Egyszer el akartam küldeni vízért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétôl reggelig, meg az a sok tánc! Ha a te szegény édesapád látna téged, de megcsóválná a fejét.

Minerva végig hagyta ôt beszélni, aztán felkacagott:

ř Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebbôl a konyakból.

A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge likôrt fog inni, s majd megfúlt tôle.

ř Mit gondolsz te bolond, ř szólt nagy nehezen magához térve a köhögésbôl. ř Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle hercegséget?

ř Már meg. Csak kézhez kell venni.

ř A perköltségeket persze te fizetted?

ř Ez így divat mama.

ř De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá.

ř Mindegy: az is divat.

ř Hát elvesz-e aztán a gróf?

ř Mihelyt a jószágot rendbe hozta.

ř Hát mi kell még hozzá?

ř A zálogos sommát kell elébb letenni.

ř Azt is te fizeted ki?

ř Természetesen.

ř Hát ha neked semmi sem marad utána?

ř Cridát mondok, s megint meggazdagszom.

ř Ész kell ahhoz, nem veszteség, ř monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát.

A vigalom, a divatos ôrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elô szegletszobájából, egy-egy azon menô kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?

ř Még nem, ř lôn rá az örök felelet.

Végre bátorságot vôn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tôle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle hercegség?

Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezôre, s mogorva arccal felelé, de példás rövidséggel:

ř A holdban.

Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanús képű és éppen nem elegáns emberek között, kik kocogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ô is keresztül bocsáttaték.

Minerva könnyelmű volt, mint mindig.

ř Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, ř monda neki Borbála ř a holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig?

ř Nem vendégek ezek mama, ř szólt Minerva felkacagva. ř Csak egzekúció.

Borbálát majd megütötte a guta azonnyomban.

ř S nem ugrottál még a Dunába?

ř Dehogy ugrottam, hisz ez is divat.

ř Hát mit fogsz cselekedni most?

ř Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, akinek pénzével majd én szököm meg.

ř Ez is divat?

ř Ez is.

ř No már olyan messze nem utazom veled.

a cérnásbolt ajtajában egy jó húsban levô férfiút látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár pirospozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiú, mint a nagy aranyos betűkbôl a címeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, ř többé nem diák, hanem gazda.

Arcának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bôven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb kesztyűkkel.

A városban általános meggyôzôdés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat, és sohasem csal meg senkit, ezért mindenki tôle vásárol.

Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiúkkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Késôbb aztán elôtűnik egy szelídebb lény, egy boldog tekintetű, mosolygó arcú nô, kis kék szalagos fôkötôben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.

Mindenki azt mondja, hogy nincs náluknál boldogabb család a világon.

Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nôrôl, kirôl senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van egész nap elzárkózva, és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy percre megpillanták, betegség rongálta arcán kora szépség s késô szégyen nyomait vélik föltalálni.

Senki sem gyanítja, hogy a világkerülô lény, kinek éltét a rokonszeretet tengeti, s ki búvik az emberek szemei elôl: a boldog, az irigylett ř a szerencsétlen Minerva.

Kelet királynéja

Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, ahonnan támad a fény és minden, ami fényes, ř ahonnan támad a nap is.

Igaz ugyan, hogy illendôbb volna ehelyett, hogy azon földrôl beszélek, mely bölcsônk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.

Ha olvasni akartok arról, mi újat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, zsurnaliszták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, amit kerestek: vezércikk orákulumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegráfi mondatokat, örvendetes híreket táncvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasúti balesetekrôl, börzefluktuációkról és miniszterkrizisekrôl, ott megtudtok mindent ami lesz, lehet és aminek úgy kell lenni.

De ha akarjátok tudni azt, ami volt, ami elmúlt, ami nem lesz többet, ha megúntátok ezeket a civilizált utcákat, ezt az egyszínű esernyôvel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket aki írt sem értett, ř jôjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly idôkbe, mikrôl maga a história is azt mondja: ennek fele is csak álom!

Azon idôkben, midôn Róma határa ott volt, ahol Perzsiáé, s a nagy világváros az ismert föld legvégsô tartományait nevezte szomszédjainak ř akkor volt Róma legkisebb.

A nagy respublika császárjai bírták a félvilágot, melyet ôseik meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid életű istenek voltak, ész és erô nélkül, ř törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.

De a hôsök, a históriai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha Rómában obeliszkokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsôség és honszeretet lelke távol Perzsia, Armenia és Palmíra ege alatt.

Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harc helyett árulás adta a gyôzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg Heliogabal rokka és orsó, Galienus fôzôkanál által örökíté nevét, addig keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsôség, s mintha szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hôsi szellem, egy nôbe költözött át, hogy azt minden élôkön túlemelje.

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Perzsiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolc satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte ôket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilencediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harminc évig tartott a harc, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabadságharcba utoljára is a hódító fáradt bele; a hôst, kinek pajzsán kardja eltompult, orgyilkosok tôrével ölete meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem bírva többé, nemhogy távolabb esô tagjaira ügyelhetett volna. Csak akkor ébredt föl, midôn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megbosszulni, összegyűjt légióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Eufráton, s mielôtt a hír érkezhetett volna, maga elôtt látta Sapor király lovas seregeit, ř s nemsokára háta mögött is, ř a láthatár végtelenébôl köröskörül porfellegek húzódtak elô, melyek nemsokára összeértek a római légiók körül, mint egy acélláncszem. A praefectus praetorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielôtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az elsô merész, de sikertelen menekvési harc után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbár fejedelemnek.

A királyok királya láncot tetetett a császári fogoly nyakára, általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a perzsa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a színházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség. Edesszában a fôpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Caesarea falai közt Demoszthenész állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hôsök és az árulók egy sírba lônek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, ami élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökbôl, kit bűnei miatt halálra ítéltek; azt felöltözteté az elfogott császár bíborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az elfogott légiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova elôtt térdelt, ki az ô nyakára hágott elôbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriant megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbízott gyôztes kitömette a holt fejedelem bôrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga-lánccal nyakában, barbár, kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök következni, midôn egy napon Sapor király elé követség érkezett Palmírából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmírai polgár által volt aláírva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minôket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? ř kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan hódító; ř ki a vakmerô, aki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az Eufrátba! Fejedelem-e ô, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell elôttem megjelenni, mert amije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arcom elôtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csússzék térdenállva trónom elé. Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté!

Fel, fel, ti szabad lakói az ôsi pusztának, ti pásztorok, kik csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép, ki elfogod a futó antilopot, s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik sátrak alatt laktok, ôsidôktôl fogva nem tanulva mást, mint fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem fizettél, s hódító arcát nem ismerted soha, ti délceg ifjak, kik három nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepô erdôkön, s megelôzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, ř fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, aki reátapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyílvesszô, s minden bérc fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelôtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóbor csapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az ismeretlen helységek vad, bôrrel övedzett harcosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a szíriai rónákra, kik mind Palmíra felé sietnek, s amint a hegyekrôl jövôk találkoztak a pusztákról érkezôkkel, dacos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös cél egyesíte fegyvert fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de aki látta az izmos karokat, amik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elô, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harcosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborínség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmíra felé.

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.

Az egyik egy szelíd, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteirôl ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér ř egy nô; magas, istennôi alak, villámszemek, barnapiros arc, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a nôi piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierô van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.

ř Ki vagy te hôs? Mi neved? Miért jössz? ř kérdé a nô, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erôs, mint a harcriadó.

ř Nevem Odenath, ř felelt a férfi ř palmírai polgár vagyok, ki fegyvert emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg elôtte. S ki vagy te, istennô, ki pajzsoddal védni jöttél minket?

ř Én Zenóbia vagyok, Szíria királynôje, egyiptusi királynôk s macedón királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen ellenségtôl megvédjem; ř vagy az ellen törjék össze, vagy királyi pálcám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenóbia palástja szegélyét ajkaihoz emelje.

ř Üdv neked királynôm.

ř Hagyd a királyi címet, s nevezz egyszerűen nôdnek.

ř Mit mondál?

ř Azt, hogy ki tôlem távol, tôlem nem ismerve, velem egy gondolattól lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

ř Én egyszerű polgár vagyok.

ř És én egyszerű nô. A sors, mely elôttünk áll, mindkettônkre nézve egyenlô, dicsôség vagy halál, trón vagy katafalk. Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midôn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly fôre tenni, mely porba hajol meg ellenségem elôtt; ôk királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belôlök. Az elsô férfi, akire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsôségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hôs léssz, én méltó leendsz hozzád, ha én király leszek, te méltó leszel hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arcom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívbôl eredt hódolattal viszonzá:

ř Arcod Kleopátrától örökléd, ôsanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól, ôsödtôl apai ágon.

ř zsöm isteneire! ř kiálta föl lángragyulladt arccal a hölgy; ř e kard is oldalamon ôsapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e? E kard, mely az ôs kezében összetörte az ôst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról szájra adta e hangokat, s Palmíra körül ércfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

A királyok királya közelgett gyôzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer lovas jött legelôl, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját színeikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, ballistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tízezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-pajzsos vitézek, drágakövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tízezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakô. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király sohasem hagyott háta mögött ellenséget, azért serege rosszát és kincseit mindig leghátul tartotta, s javát maga elôtt hajtá.

Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmírai sereg?

Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedôk, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat, vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet pótolta.

De kettôjük között feküdt a sivatag!

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök harcra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a perzsa hadsereg, midôn ellenét legyôzte, az éhség által veretett széjjel.

Az elsô nap megnyerte a csatát a perzsa had a sivatag ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arcaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hôségtôl égô ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a fôket.

A hadsereg kiállta e védtelen harcot az elemek ellen, s reggeltôl estig éppen egy napi járóföldet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmúlt a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetôik kezébôl, s bôszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt, s ott eldűlt a sivatagban, aki gyôzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s akik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielôtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó, hosszú árny látszék húzódni a perzsa sereg sátorai felé, s amint csöndesen odaért, mint egy ijesztô kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra.

A perzsák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtôl, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztô üvöltésével fárasztva, csalva, bôszítve elleneit. A süvöltô nyílvesszôk mindenütt élô célt találtak az összetömött hadsorokban, az ôrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ô utánok? a láthatlan éjbe, a külön álló, szökellô, nyargaló alakokra? Ki üldözhette ôket a fekete pusztaságban, hol csak az ô szemeik ismerték az utat?

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s íme ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körülrajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a perzsa had elôtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbízott dölyffel parancsola elôrenyomulást a hadseregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belôlük a vizet az utolsó cseppig.

Ojra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék húsából lakozott, azalatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereibôl hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját núbiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején líbiai almék táncoltak áthevült arccal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal hímzett pongyolában hevert bíbor nyugágyán; két kedvenc nôje, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín ciprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekbôl készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midôn egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyílásnál ôrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy amit kezébe ragadott, az kedvenc nôjének arany ollója volt.

A következô percben egy magas, harcias alak állt elôtte, kivont karddal, csatától hevült arccal, villogó szemekkel.

ř Ki vagy? mit akarsz? ř ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.

ř Nevem Odenath! ř felelt a férfi. ř Hivattál, itt vagyok.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyérôl s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevetô rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testôrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel láncra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvenc hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

z rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverôdik: a dicsôség.

Néhány év múlva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsôsége, aki nagy tettekrôl akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenóbia. Az elgázolt tartományok mint bosszúálló nemtôt látták e királyi párt megjelenni, ki láncaikat feloldá s a fölöttük civódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta ôket Sapor király Ktesiphon kapu elôtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas gótok dárdái ellen a fejedelmi pár pajzsa védte meg Ázsiát.

S amily messze a férj és nô gyôzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymás mellett lehetett ôket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cato és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaci látványt csináltak a förtelembôl, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénuszt Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nô, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait leláncolva tudta tartani erôs akaratával.

Amott a vénség undorító szenvedélye, itt az ifjú szűzesség.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a szenátus, melynek soraiba egyik császár kéjenceit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik éppen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára éppen fôzôkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerôsítve ôket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtôl, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Galienus csodálatos rántásokat fôzött szakácsaival egy sorban s kinek midôn hírül hozták Fönícia elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szônyegeket nélkülöznie kell.

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnôk a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elô. Közepettük a nap temploma, mint egy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségbôl is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdôség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas, selyem és bíbor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drágakövektôl ragyog, s miknek vasán csaták dicsôsége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szônyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott acél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arcra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifjú Herode, Odenath fia elsô feleségétôl, kinek apja lelkébôl egy lehellet sem jutott; reszketô, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekrôl, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenóbia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenóbia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon idôben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ô oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettô azok közül, Timoll és Herend már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelôl lovagol apja mellett, a szegény Herodéval csak mostohája törôdik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjúnak örömeirôl gondoskodni, ô hoz neki tigrisvadászatról zengô madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengzô csatákból bogláros csengôket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, ki ezeket hozta.

Zenóbia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezôsködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdôbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugye nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellô halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkacagott.

ř Anyám, ř szólt félénken Herode ř Maeon itt lovagol mellettem és kikacag, nem merek odatekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tôlünk, én szeretem ôt, de mégis félek tôle.

ř Maeon, ř kiálta a nô ř miért nem sietsz elôbbre? ř Maeon Zenóbia elé lovagolva, égetô szemeit a hölgyre függeszté, s dacosan kérdé tôle:

ř Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öccse vagyok, mint Herodénak?

ř Te férfi vagy, ô gyermek, neked erôs karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, ahol veszély van.

ř Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, minthogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

ř Maeon! ř monda a nô erényes borzalommal ř arcom elpirul elôtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen!

ř Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtôl félek, nem kezeidtôl.

ř Minô démon szól belôled?

ř Hát démon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettôjük között számomra egy kis parányi hely?

ř Férjemet szeretem mint nô, fiát szeretem mint anya.

ř No hát szeress engemet mint testvér.

ř Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?

ř Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugye mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyiptomi mágusok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, amit mondtam, az a pulya ott fenn cifra tornyában füleit hegyezve szítte begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erôs, s nincs oly magasság, melyrôl én leesve összezúzzam magamat.

ř Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, aki semmit sem lôtt.

ř Értelek Zenóbia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Odamegyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hiéna megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérgeskígyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugye nem vesztem el?

E szavakkal dacosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kacagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjúra:

ř Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lôni azzal a nyillal ott kezedben? ř S azzal az erdôben eltűnt.

Herode borzadva rejté el arcát palástjába.

ř Anyám, ez a Maeon ugye nem jól beszél?

ř Ne hallgass szavaira gyermekem, ř felelt nyugodtan a nô ř apád elôtt is hallgasd el, amit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.

ř Hallgatni fogok, anyám ř rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülô rabszolgának, kérve, hogy eressze le felajzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.

A nap délpontjára hágott, az erdôk elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hôségtôl, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdôk egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifjú természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűzô, költôi természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszínű a lomb; a mirtusz, favastagságra nôve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nôtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas, karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfô nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majomcsalád tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élô labirintot állítanak elô, lombos sátortetôvel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyôs föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, cikkes kóróikkal, a tüskebokrok, újjnyi hosszúságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettônél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liánfonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána: vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellô lebben el a táj fölött, alig vehetô egyébrôl észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngô fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplô hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messzirôl látni közeledtét, amint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nôttek ki az összesűrűsödött fák, a veszett alak ki sem kerülve ôket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszôket. A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelôzi, elôre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete elôtt, mint megvetendô gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt6, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdôket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, ahogy a nyugvóhelyérôl fölébredett, megnézni, hogy mi baj. Deli termete alig hosszabb két ölésnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végzôdve, mintha három csizmát húzott volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, páncélkemény bôre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögôs ráncokat vet nyaka és combjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ottlétérôl tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bambuszgyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgô leveleivel kiséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva, jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes, fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az elôtte álló kókuszfát, s nekimegy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szervával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplô hang, most már éppen ellenkezô irányban; a fenevad felszökik fektébôl s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a két hang közti középutat, elnyargal, egyszerre két elsô, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idô vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplô, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldözô hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, ahonnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított, s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszava nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát, s hallja a közeledô lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihívó csatahangot küldve üldözôi elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kôsziklának, s fenyegetô morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegô üvöltésnek levegôt adjon.

Eközben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitűnnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok structollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány perc múlva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, amint meglátják az elszörnyesztô fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kôsziklához feni.

Ekkor5 két ellenkezô oldalról két lovag nyargal a rinocérosz felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton  nyargaltában s azon pillanatban, midôn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalábóa furódva, annak vastag bôrében függve maradt, alig érve hegyével az elevenjét.

- Ostoba, mit cselekszel? ř kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengzô dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki bosszúja tárgyának s bôszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lôttek rá, visszapattogtak bôrérôl, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelsô elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytôl az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhetô fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbôszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözôin a vadállat, midôn Odenath másodszor elékerült s mennydörgô hangjával rákiáltott:

ř Nekem tarts, szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, elsô lábaival bömbölve szórta a földet, s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilôtt nyíl, rohant Odenathnak.

A paripának minden szôre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak, orrnyukain forró gôz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s amint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, ahol éppen legsérthetôbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erôs csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai elôtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezôk a király ügyességét és karja erejét jöttek dicsôítni; Maeon mellé furakodva, dacosan dörmögé:

7161 3723 1 930303 01550

ř Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

ř Éppen e tetted volt oka, hogy az elsô találkozásnál el nem ejthetém; s ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene, hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

ř Tehát büntess meg, hadd lássam.

ř Eredj elôlem, hálátlan fiú; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.

Zenóbia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. zsanyja példájaként parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra aranyhalakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifjú halvány arcán elvonult.

Mennyi lélekerô s mily nôi gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvencebb mulatságáról, midôn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erôtlen, hervatag ifjút, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülôi érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.

ř Ű anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

ř Az elefántok bôgése az. Jer tova, ha félsz hallani.

ř Ű nem tova, ott szeretnék lenni, ahol ez a lárma van, akkor nem félnék tôle.

ř Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelô vadászok ujjongatásai.

ř Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó jajgatást?

ř Ki tudná ezt ily távolról kivenni?

ř Én hallom jól. Nem apám kiált-e?

ř Hova gondolsz? Mi baj érhetné ôt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

ř Igaz, ř szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejérôl, bátorságáról hallanak beszélni. ř Apám erôs ember. Aztán Vaballath is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballath?

ř Minek volna e bátorság neked?

ř Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ô nem lát meg, én észrevenném, s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétôl, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellôl soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, ahol az a lárma hallik.

ř Messzünnen is remegsz tôle.

ř Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugye, nem távozol tôlem? Mitôl félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülôi szivet és kart!

Az ifjú nem bírt nyugodni, míg Zenóbia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arcával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midôn az elsô tanyához értek, hová éppen akkor vontatták az elejtett rinocérosz roppant tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá, és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem amikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bôrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegô kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára, vissza, s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

ř Ez csak hajtás, ř viszonzá egy vadász. ř Egy tigrispár vette magát a berekbe, s most azt nem bírják onnan kihajtani.

ř De apám jó helyen van, úgye?

ř Az mindig jó hely, ahol apád kardja ki van vonva, ř felelt a vadász, a királyné intésére megindulva az elefánt elôtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.

Egy széles, csalitos bozót volt, amelybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.

A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkôzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambuszbokrokat.

Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát, midôn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arcokat, inkább örülni látszott, mint félni.

ř Te is idejöttél? ř szólt Odenath atyai örömében. ř Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist éppen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s amint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsôség, hogy az elôs kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.

Herode elvette a kopját, de arca másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.

ř Nos, merre nézesz? ř szólt Odenath ř ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy ôt hajítsd meg.

Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:

ř Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.

ř Rosszul láttad, a tigrisre les ô is.

E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerô arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbújt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára, s fektébôl meg sem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfújta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bôszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkezô irányban a bozóton keresztül.

ř Erre jön! erre jön! ř kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midôn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hasoncsúszva, ismét eltűnt a sűrűségben.

ř Ki hajítá e kopját? ř ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitôl.

Maeon dacos arca elárulá, hogy e vakmerô ismét ô volt.

ř Vegyétek el lovát, ř kiálta haragosan a király. ř Szállítsátok le lováról tüstént.

Ez a legnagyobb büntetés volt, ami lovagot érhetett.

Maeon szemeiben a düh és szégyen könnyűi égtek; kirántotta övébôl hosszú tôrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s anélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.

ř Hová mégy arra? ř kiált rá a király.

Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.

ř Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.

ř Ragadjátok meg! ř kiálta Odenath ř facsarjátok ki kezébôl a fegyvert, dugjátok be az ôrjöngôt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyílásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.

A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lônek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerôszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyílását. A tigrist azonban nem lehete többé berkébôl kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem bírtak vele boldogulni, ha egyik helyrôl elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.

Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyújtani.

Hosszú nyilakat kentek be cédrusgyantával s azokat meggyújtva, oda lövöldözék, ahol morogni hallák a vadat.

Az égô nyilak, mint megannyi lidérc, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt-ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égô pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égô berekbôl, ijedt ordítozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kígyókat, mik süvöltô fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égô zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult teknôsbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magányosan álló pálmafára, farkával verve az égô lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérô lángokra, s midôn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égô sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengô karikákat hányva benne, míg végképp megégett.

Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban éppen oda eshetett az égô nyíl, hol a vad elrejtôzve feküdt, s amint a lángok melegsége kiállhatatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bôszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.

Ott vártak rá mind. A tigris látta ôket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehúzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles, topázzöld szemeivel, mintha kiszemelte volna magának azt, aki legjobban félt tôle, néhány apró kúszó lépéssel elôbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.

Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, anélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.

Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, amint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegôbe.

Az izmos állat kapálózva vetett bukfencet a magasban, s amint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyúlva, egy aranytollú nyíl szívét járta keresztül. E nyilat Zenóbia küldte neki.

A tárogatószó hívása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas cédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.

A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bölényszarvakba töltött bor.

Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nôk rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függôágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.

Az erôteljes férfihangok által énekelt kardalok lelkesítô riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harci harmónia felelt vissza.

S midôn a bor lelke a sziveket átjárta, táncra ugráltak a férfiak, harcias kört alakítva, melyben nem a láb járta a táncot, hanem a kar, a fô, a szemek villogása. ř Minden mozdulat harcot, viadalt kifejezô, az egész egy csata fegyver nélkül.

Közepett ült a király. Trónja egy lefűrészelt cédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.

ř Valaki hiányzik közülünk, ř mondta Odenath, odaintve fegyverhordozóját. ř Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.

Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezébôl s karjaival átfonva apja térdét, annak arcába néze félelmesen.

Maeont elôvezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király elôtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.

ř Megbocsátom hirtelenkedésed, ř monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, ř jer, ülj jobbomra; ami a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.

S azzal két billikomot hozatva elô, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kínálva:

ř E pohár az engesztelôdésnek.

Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midôn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: ˛és ez a kard a bosszuállásnakĄ, Odenathra rohant.

Sebesebben, mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú, elfonnyadt teste kevés volt pajzsnak, a villámgyors döfés az ô keblén keresztül érte az apáét, mindkettô szivét egy vassal szegezve egymáshoz.

Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejérôl a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettôl megkövült férfiaknak:

ř Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.

ř Halál fejedre! ř ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettô orgyiloktól átszúrva rogyott össze.

ř Meg ne mozduljatok! ř kiálta Maeon hiénai szemforgással ř minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!

Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon cinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a bosszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelsô fegyverrel, ami kezökbe akadt, s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzáférhettek volna.

A zaj, a tombolás általánossá lôn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égô szálfa, gyökeréig leégve, a kűzdô tömegek közé zuhant, mint egy égi tűzkard, mely a harcolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon mennydörgô hangja hallatszott ki.

ř Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.

ř Asszonyé fog hát elejteni, ř kiálta közbe egy haragtól csengô szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdô tömegeken keresztül egy nôalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égô szemei világítottak benne.

ř El innen, asszony! ř kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. ř Ez harc, nem choraea!

ř Én Zenóbia vagyok! ř viszonzá büszkén a nô, s a kardcsapás, mellyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ô az.

Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétôl; az utolsó, kinek a bosszúálló nô kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon elé:

ř Maeon, védd magad! Ez asszony az égbôl esett ide, s minket a pokolra küld.

Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledô asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen, s erôtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében.

ř Emeld fel ezt az orgyilkot! ř kiáltá Zenóbia, Maeon kardjára ütve.

Maeon elborult arccal tekinte a hölgyre, s kardját elhajítá magától.

ř Ha téged megölnének, akkor hiába öltem volna meg ezt.

S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyitá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.

Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenóbia kardja.

Szótlanul rogyott össze; Zenóbia hosszú hollófekete hajfürtei arcára omlottak, odavoná azokat ajkaihoz, összecsókolá, és meghalt.

Ezelôtt másfélezer évvel...

Ha Egyiptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messzirôl sötétlô pálmaerdôt látott megjelenni.

A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arca is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmíra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmíráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fôvel a nép királya trónja elôtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piacon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálca, kinek tekintete elôtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.

Ez volt Zenóbia, Palmíra királynôje, a hasonlíthatlan városé, mely népek felett uralkodott, és akiken uralkodék, azok mind áldák és dicsôíték.

Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védô tornyokkal, s száz kapuval, miknek portáléin diadalfaragványok díszlettek, királyok, hôsök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.

De jobban, mint e fal, védte Palmírát a körülfekvô véghetetlen puszta, védte népeinek karja.

Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynô láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.

S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, aki Palmírában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.

E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.

Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, amiknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.

A tágas, egyenes utcák palotáinak homlokzatán művészi vésô remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergô csigalépcsô vezetett, porfír oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függôkertek, kettôs, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyúk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mauzóleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lôn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekbôl összeállított mozaikkal kirakva.

Vele átellenben állt Zenóbia palotája, egészen fehér márványból, alabástrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden körülragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.

És minden, amit a szem látott, olyan volt, amit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt; az egymás fölé emelkedô csarnokok különbözô színű kövekbôl építve; kék, zöld és rózsaszínű márvány, vereslô porfír, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetôk, miket réz elefántok háta emelt; csodás portikuszok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyozott rácsozattal, mely messzirôl úgy tűnt elô, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyu-karcsú obeliszkok, a sötét mirtuszberkek közepérôl fellövellô szökôkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben ôt imádják.

Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzászoktak már a boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a szíveket. A római szenátus ugyan még szolgatartományai közé számítá Szíriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a népek az évi adót Rómába, hanem Palmírába, s Zenóbia bíbor palástban s fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik ôt kelet királynéjának kezdték nevezni.

Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas nô közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy része felôl Zenóbia trónja elé.

Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító asszony: hódító szépsége és hatalma által.

Fegyver és drágakô ragyogott trónja körül, ôt magát fehér ruha födé, melyre bíborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nô, ez a hatalmas királyné jelmeze.

Jött az elsô követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós mágusok készítének az élet hosszabbítására, s azokat Zenóbia lábaihoz rakva, elfogódott hangon rebegé: Ľüdv neked, kelet királynéja!š s háromszor veté magát elôtte a földre.

A másik követ Perzsiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A követ megcsókolá elôtte a földet s elragadtatással kiálta: Ľüdv neked, kelet királynéja!š

A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyérôl halászott gyöngyöket s beszélô madarakat hozva a királynénak, s amint homlokával érintve a padlat mozaikját, monda: Ľüdv neked, kelet királynéja!š a madarak utána kiálták ř üdv neked, kelet királynéja!

Zenóbia komoly arccal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott azon mosolygás, melyet gyönge szívekbôl szokott elôcsalni a hízelgés és szerencse.

Ekkor elôállt a negyedik követ. Kemény tekintetű férfi: merész arc, éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunika, vékony bíborszegéllyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszínűre festve; oldalán rövid széles kard; semmi páncél, semmi arany, selyem vagy hímzés öltözetén.

Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva, kemény hangon kiálta rá:

ř Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött...

Az arcokon az ijedtség viaszszíne s a harag lobogványa váltogatá egymást, csak Zenóbia arca maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt, a bántalom le nem süllyeszte.

ř Beszélj, ř monda a követnek ř hanem arra gondolj, hogy neked ki mint követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened nem dicsôség.

A követ összevonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt:

ř Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen senki sem lehet úr, csak akit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Szíria trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket nem illet, tartozol férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nôül, az ellen senki sem szól, de hogy egy országot válassz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te Palmíra neje lettél, Palmíra özvegye fogsz lenni.

Zenóbia arca lángolni kezde e szavakra. Midôn a római elvégzé beszédét, fölemelkedék trónjában, s belsô indulattól reszketô hangon válaszolt:

ř Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek; urai egyedül az istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek: kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezébôl, ki elôtt légiótok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában ř és ez ellenségen én álltam bosszút, míg Valerian tulajdon fia, Róma cézárja, otthon tűzhely és serpenyôk között tölté el idejét!

A római arca égett e szavaktól; ř igazak voltak.

ř És a szenátus, mely reszketett, midôn a barbárok Róma falai elôtt állottak, s midôn kardunk megvédte tôlük a keleti határt, megengedte, hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földjén, most nem ismer engem; most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a szenátus? Róma patríciusai talán? az ôsi laticlavusok? A Catók, Horatiusok, Flaviusok dícsô utódai, a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égô város piacán currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? zk nincsenek többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracella, Heliogabalus ř ez ôrült szörnyetegei a világnak ř tövestül kitépték soraitokból e büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat, libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég... paripáikat ültették oda közibétek!...

ř Asszony, ne tovább! ř kiálta közbe a római.

ř Cáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e szenátus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek elôtt hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arcot mutatni egy asszony elôtt? midôn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol ôt mint istenasszonyt imádják holta után, ki életében az utolsó gladiátornak volt rimája!...

A római szemeibôl hullottak a könnyek düh és méltán érzett szégyen miatt.

Zenóbia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsôjérôl, s kezét a római vállára tevé.

ř Aki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki, mellyel magát védelmezze. Hogy ha Galienus jól megtanult bánni a fôzôkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya és fôkötô, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a páncél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jôjjön érte, és vegye el tôlem...

Ezzel ismét felült trónjába.

ř Te mondád! ř viszonzá a római s sebesen eltávozott.

Nemsokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyiptomi légiókkal Zenóbia ellen; az ország határán készen várta ôket a királyné; apró elôcsaták után elôre hagyta ôket nyomulni, akkor egész erejével rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása, harcrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatizmusával szemben; mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát csatára vesztettek; nem futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Boszporuszig, s ott az utolsó emberig elhullt, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenóbia kardját villogni.

A gyôztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a légiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyiptom meghódolt elôtte, az országok, miket egykor ôsei bírtak, örömriadóval üdvözlék az unakaleányt, ki a régi dicsôséget visszahozta rájuk. S van-e öröm hasonlítható a dicsôség öröméhez!

Galienus császárt nem sokára utólérte a római cézárok sorsa. Orozva meggyilkoltatott. ř Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó, kinek nemsokára kemény harcai támadtak észak barbár népeivel: a gótokkal és alemanokkal.

Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenóbia elôtt, Claudius császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét:

ř Üdv neked, kelet királynéja!

Claudius császár azon hízelgô üzenettel tisztelé meg a palmírai királynét, hogy míg ô nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét Zenóbia tartsa fenn keleten...

Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a gótok elleni harcban. Ezúttal a császári trón a harcparipa nyerge lôn, s ki azt a több követelôk közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.

A nép ahhoz pártol, akit legerôsebbnek lát; Aurelián rövid idô alatt markába bírta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyôzetett, vagy áruló lett.

Csak Zenóbia állt még, csak Palmíra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgô Róma ellen, maga Sapor király is odaveté a harc mérlegébe kardját, míg Egyiptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad szaracén fajokat.

Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.

Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.

Egy reggelen a bizanti hajók az ázsiai partokra szállították Aurelián légióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.

A nomád seregek bámulva hátráltak az elôrenyomuló hadtömegek elôtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalogösvényeket s utat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midôn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket seholsem lehetett megbontani; hiába rontottak rájuk éjjel. A római sereg ahol megjelent, egy óra alatt körülsáncolta magát, s egy perc alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be elôlük a kutakat, hiába égették el az élelmiszereket; a légionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tíz napi eledelt is hordott magával. A dunai légiók voltak ezek, az örök csatákban felnôtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.

Ancyra megrettenve ellenállhatatlan közeledtük miatt, melyet elôre elhíresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár elôtt kapuit.

Tiana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörôi nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.

Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tianai polgár kiszökött a városból, ki a császárnak illô jutalomért elárulá, hogy egy vízvezetô üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.

ř Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, ř mondá a császár az árulónak, s válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.

A csatazajra ébredô tianai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb légióit, élükön Aureliánnal.

A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hôsi öngyilkolással meneküljön az ostromló bosszújától.

Ekkor Aurelián nyájas, bíztató arccal lépett közéjök.

ř Bátrak voltatok, ř úgy monda ř nem gyávaságtok, hanem árulás adá a gyôzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.

Ezt mondva, megragadá az áruló kezét, s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.

Azok egy perc alatt ízekre tépték az árulót, s a másik percben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra elôtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.

Úgy hódítá meg a népeket a római, elôbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.

Aurelián középtermetű, izmos, szélesvállú férfi volt, naptól barna arca vonásai a harc és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete éppoly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harcon kívül fedetlen fô, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunika, barna szandálok, mutatóujján a közönséges aranygyűrű.

Igy járt-kelt a légiók között, midôn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi tánc, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer súlyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.

ř Ki akar küzdeni e jutalomért?

Egy zöld borostyán-gallyacska, nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdôk vannak belôle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.

A gyôztesek ismét egymást vették elô, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal szicíliai maradt, ki küzdtársait mind legyôzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.

ř Ű, még nem nyerted azt el, ř mondta Aurelián. ř Még egy társad hátra van, aki a gyôzelmet kétségessé teszi.

ř Nem látok senkit, ř mond a legionárius.

ř Engemet sem? Most énvelem jôjj küzdeni.

A légionárius arca büszkeségtôl ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdô állásba tevé magát, szembeállva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele bírkózni.

A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegôbe iparkodott ôt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá ôt ki erôs állásából, néha felhajíták egymást, s a leesô újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arcát ellene mellére nyomhatni, s acélölelésével hátraszorítani karjait; a szicíliai már lassankint hanyatlott hátrafelé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midôn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott elôle; Aurelián saját erôfeszítése által kihozva a súlyegyenbôl, elôre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

ř Gyôztél katona! ř monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Adta volna egy országért a légionárius azt a kis ágat?

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor elôtt imádott bálványa. Midôn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az érc hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétôl, mint az ellenségtôl.

A gyávát, az engedetlent éppoly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hôst jutalom és dicsôség.

Tiana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hírére, fölszedték vagyonaikat, s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhívást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot ígérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nemsoká megjelent Antiochia falai elôtt Zenóbia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballathot, s nevelôjét, a bölcs Longinust, Palmírában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felôl jött Aurelián, Emeza felôl Zenóbia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás elôtt hadsoraikat. A császár legelôl állítá négy részre szaggatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbôrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség elsô dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára lévén föltartva.

Ezek mögött foglaltak helyet taktikai összeműködésben a légiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad pajzsokkal, jobbkezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek súlyos rohama elôl semmi páncél, semmi pajzs meg nem védhet, oldalukon rövid, nehéz, kétélű kard, páncélul egyedül a mellet védô lorica.

A légiók, tribunok és centuriók alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlô hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a szicíliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arccal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harcedzett hôsök, sebekkel díszes arccal, miken nem látszék többé sem a gyôzelem elôérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van ércbôl, hanem arcaik.

A sereg két szárnyán állt egy illír és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű pajzs és hosszú kard minden fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok, s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelô jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítódárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmírai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más színű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélrôl a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlô szakállal s villogó szemekkel, a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, szaracénok nehéz harckardjaikkal s fűrészfogú hústépô pallosaikkal; legközépen tíz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetôtôl-talpig pikkelypáncélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekbe végzôdtek; e válogatott harcosok mögött volt a kétszáz harcelefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból elôhozva, melyet fehér palástba öltözött bonc ôrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a fôpap a bálvány mellett ült: hosszú, fehér szakálla eltakarta a mellére hímzett arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat ôrzé, félmeztelen parittyás és kézíjas csôcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harcba. A keleti hôsök nem jártak gyalog soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el; csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbôr sörényes feje húzva.

A palmírai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két ércszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az elsô kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetôre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenóbia végtôl-végig nyargalt seregei elôtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst láncszemekbôl fűzött páncél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végzôdve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló fônix ékesíté, óh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, orcája hevétôl. A fehér paripa ágaskodva táncolt királyi terhe alatt, mintha azáltal is magasabbra akarná ôt emelni. Amerre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg, néma nyugalmával.

A második kürtszóra elônyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívták az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminô fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parityákkal feleltek e fölhívásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyílsüvöltés közül csak Zenóbia szavai hangzottak elô, amint kardját kirántva, melynek csorbái sok harc küzdelmeirôl látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.

ř Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bércek szülöttei! A harc napja megvirradt, az ellenség elôttünk áll. z lánccal kínál bennünket, mi kínáljuk vissza karddal. Nem elsô ellenség ez, aki ellenünk jô, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. ř Elôttünk a dicsôség, hátunk mögött a gyalázat. ř Elôre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgô ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belôle a kivont szablyák hánytak villámokat.

Legelsôbb a két szárny csapott a római seregre; az illír lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmírai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcszekerce szétrepeszté a pajzsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikbôl, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielôtt a szíriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz páncélos lovasság elôl, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba, s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, anélkül, hogy harcba ereszkednék vele.

Zenóbia válogatott hada addig egész súlyával csapott le a római sereg légióira.

A germán légiók, mik legelöl álltak, fogadták a roham elsô dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelöl a királyné maga, arca elé tartott pajzzsal, a légió tribunját választva ki magának. Az, egy nô által látva magát megtámadtatni dühösen vágott hosszú pallosával Zenóbia felé. Az öblös pajzs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tôle, s az ô csapása mint a villám csapott le a tribun meztelen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.

A germánok minden hôsi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatatlan páncélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herkulesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szôke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfúrva eldôlt, s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; ahol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmíraiak a római légiókra. Azok nyugodtan várták be ôket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva pajzson, páncélon, másfél lábnyi vasával öldöklött, ahova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mint egy ércfal megállíták a rohamot.

ř Ne vágj, hanem szúrj, katona! ř kiálta Aurelián a harcosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypáncélt, de a döfés keresztüljárt rajta, s a palmírai lovasság egy eleven bástyát talált maga elôtt, melybe sehol sem lehet betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifáradt az elsô sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erôvel.

Az elsô cohorsnál folyt a legdühösebb harc, minkét fél hôsei itt voltak összegyűjtve, ahány palmírai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a légió tribunja is elhullt, s a cohors közepén ketté töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenóbiát a tömegek élén harcolni, mint tördeli össze legjobb légiója sorait, az elsôt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hôsök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a szicíliai, a babérággal sisakján. Végre csak ô maradt egyedül. Az ellenég körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arca, homloka vérzett, meg nem mozdult helyébôl; végre egy nyílvesszô állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejérôl, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt.

Ekkor jött elô Aurelián a triariusokkal.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arcán honolt, most némi megtorló bosszú vonásaival elegyült; fenyegetô tekintettel közeledtek a gyôztesen elôre nyomuló palmíraiak felé, s az elsô dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenóbia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erôt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harc küzdelmeitôl, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arcát, villogó szemeit közelrôl láthatta az imperátor, hogy megítélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtjei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délceg vállai körül. A harctárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdôk tombolása közül kihallatszott dörögve csengô hangja, amint harcosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, kiknek arcán a fanatizmus lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítô ordítás hangzott a palmíraiak háta mögött, mely kényszeríté ôket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levô numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztültört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt szíriai gyalogságra veté magát.

Ez az elsô nyíllövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók elôtt.

Az elefántok harcordítása volt az, amely a csatazaj közepébôl kihallatszott, midôn a gyôzelem már félig Zenóbia kezei közt volt.

A palmírai harcosok szívét egyszerre vad ijedtség állta el, midôn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánnyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánnyal vágott a tömegek közé, utat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesôket iszonyú agyaraival fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmíraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérô lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, akik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erôvel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse ôt a csatatérrôl.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektôl s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmírai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

ř Minden veszve van! ř kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérrôl.

ř Nincs minden elveszve, ř viszonza a királyné ř még áll Palmíra!

Azonban sietnie kell üldözôi elôl; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenóbiát követé. Kísérôi egyenként hullottak el védelmében.

ř Állj meg királyné és add meg magad! ř kiálta utána egy erôteljes hang az üldözôk közül, s amint Zenóbia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre és visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s percig célzott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözôk messze elmaradtak. A nyíl Aurelián vállát fúrta keresztül.

Még nincs veszve minden, még áll Palmíra! ř Hangzék Zenóbia szava a vesztett csata után.

ř Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre, aki férfi! Nyissátok meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek imádkozni, a többi harcoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nôk forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utcára, ôk se pihenjenek! Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek, és a férfi félistenné, villám legyen a kard!

Minden úgy lôn.

Zenóbia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harcos ifjú volt, ô járt utcáról-utcára, falakról-falakra a népet buzdítani. z volt a vezére, költôje, lelke a népnek.

Az elsô napon, hogy Aurelián Palmíra alatt megjelent, követet küldött Zenóbiához, felszólítva ôt a meghódolásra, s azon esetben biztosítva életét, trónját és birtokait.

Zenóbia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a felállított hajító és kopjalövô gépeket, levezette a piacokra, hol a népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant földalatti raktárakat, telve kifogyhatatlan élelmiszerekkel, a gazdag forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermô pálmaerdôket, a szapora nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezôkön legeltek.

ř Mondd meg uradnak, amit láttál. E falakon belôl gazdag a föld, kívül rajtok koldus és sivatag. Velünk harcol az Isten, a föld és az idô.

A követ visszatért Aureliánhoz a dacoló válasszal. A város falain hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harci dal:

Föl csatára Palmíra!

Föl csatára a halálig!

Róma nem lesz úr e földön,

Rabfaj nem fog lakni benned,

Vagy velünk élj, vagy velünk vessz,

Vagy hazánk légy, vagy sírunk!

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz írt, eléggé bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

ř így szól a levél, ř megvetéssel beszél a harcról, melyet egy nô ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenóbia jellemét és hatalmát. Lehetetlen fölszámlálni harckészleteit kövek, nyilak, s mindennemű hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három ballisztával van ellátva s harci gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhôdés elôli félelem a kétségbeesés bátorságával fegyverzé ôt föl. Hanem én bízom Róma védisteneiben, kik ezideig minden vállalatomban megsegítének.

Rövid idôn alkalma lôn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmírai népet. A légiók ostromra keltek, védelemre a palmírai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, körös-körül fénylettek a dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas kerekeikkel, acélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a harci zászló.

A légiók megszokott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé, mint egy-egy változatlan alakú folt; midôn néhány száz lépésnyi közelbe értek, a falakon álló erôművek kerekei mozgásba kezdtek jôni, mindig lassabban bírták azokat hajtani a melléjük állított izmos ballistáriusok, a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre félreugrottak mellôlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült vissza, s a fölpattanó ércgerenda három mázsás köveket hajított a messzirôl közelgô csoportok fejére.

Azok hulló nyílzápor s lecsapó kövek között jöttek elôre, sem lassabban, sem sebesebben, mint azelôtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lôn betemetve, melyen keresztül pajzsokból egyetlen vastetôt képezve rohantak elôre az ostromlók s míg egyfelôl hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenôs testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi hengerített elôre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya, a legmerészebb harcosok álltak, eltakarva egy felvont híd által, s alól kilátszottak a faltörô kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva. Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab, s az széthasadozva dűlt fel a bennlevôkkel együtt, másikat meggyujtá a repülô szurokkoszorú, az olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullot a hajítódárda s a kénköves kanóc szorosan odaférkôzék a sáncok mellé, s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonóhíd, a bástya ormaiba kapaszkodva vasfogóival. A legelsô tíz-húsz férfi, ki e hídra felugrott, egy perc alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lôve a mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövôk egy pillanatra megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyílzápor elôtt.

ř Elôre rómaiak! ř kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezébôl a római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel rohantak erre a rómaiak a hídon keresztül, zászlójukat visszavívandók. Pajzsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz aláhullt a hidról, egy végre a sáncig jutott, s míg az oroszláni vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a torony egy fedett lépcsôt képzett, melyen keresztül folyvást újabb vitézek nyomultak elôre, kényszerítve haladni az elôttük levôket. A rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a vexillum vissza volt víva, s a csapatok elôtt magasra emelve, már a palmírai hadsorokban megbomlott a csatarend, midôn egyszerre sebes futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmírai ifjú, pajzsát szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

Ez Vaballath.

ř Félre elôlem rómaiak! ř ordíta vakmerôen az ifjú az ostromlókhoz érve, s megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanócot, az pokoli körfényt alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az ércet, s keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány percig megriadva e vakmerô támadó elôl, ki nem emberi fegyverrel látszott ellenök harcolni, útat nyitottak neki, eltakarva arcaikat a gyilkoló szikrák elôl, s e néhány perc elég volt Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harcoló fején keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló görögtűzkanócot, s akkor kirántva kardját fölkiálthasson: Ľide mellém palmíraiak!š

A toronyba esett kanóc mindent szikrája gyujtott, hasztalan oltották vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre csak a sashordozó marad fenn, s midôn egyedül látja magát, a sassal együtt aláveti magát a mély árok hegyes palliszádjaira, kísérve a palmíraiak düh- és diadalordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot betemetniök, a kévékbôl rakott gát mindig magasabbra nôtt, s az összekötött pajzsok mindig közelebb látszottak emelkedni, dacolva tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül gurultak alá az óriási tekenôn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar által szorosan a másikhoz kapcsolt pajzs képezte, s melyet sehol sem lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész gránithasábokat a megtörhetlen érclapra, a harmadik kísérlet után bôszült dühvel ugrik le maga a vastetôzetre, s lábaival az ostromlók feje fölött tapodva, rettentô csapásokat oszt az alatta levôk fejeire; egy-két pajzs betörik vaspôrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a betört pajzsok alatt, mint aki beszakadó jégtábla alá tűnt el, de önfeláldozása megbontá az érc pikkelyzetét, s a falakról égô nyilak özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda kinyúló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égô naftát s olvadt szurkot okádott a tűz közé. A pajzsok zavarodottan bomlanak szét, a föld maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban, midôn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtôrôl, rettentô ropogás tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból, millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái pokoli tűzesôvel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A légiók hátrálnak mindenütt, emberfölötti erô küzd ellenök; de nem fordítanak hátat, arcot mutatva távoznak lépésrôl-lépésre; merész tekintettel fordulva a süvöltô tűzzápor elé, mely ijesztô ropogással tölti el az éjet.

Erre megnyílnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre mindenünnen a palmírai lovasság, a csörömpölô kaszás-szekerek; a légiók szembeállnak az üldözôkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harci zenéje, s a palmírai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: ĽRóma nem lesz úr e földön!š Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngô csapatoktól, mintha egy kitörô vulkán tüze alatt küzdenének mesés ôskori herosok, alvilági démonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerô férfi, mindenütt bátorítva; itt egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez Zenóbia.

A palmíraiak egész sáncaikig üldözték vissza ostromlóikat.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S amit egy római komolyan akart, az sohasem volt lehetetlen.

Nap nap után múlt, anélkül, hogy Palmíra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhívásokkal bosszantani, mindenki el volt bízva.

Zenóbia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszketô hangon.

ř Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma elôtt, legbuzgóbb párthívünk Tirmusz, Egyiptommal együtt elveszett, s Sapor király, midôn éppen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közelében, s minden világrészbôl szállítják számukra az eleséget. Az egyiptomi légiók vezére, Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha ôt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely húsz év elôtt megmenté Palmírát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környezô ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

ř Eredj te, anyám.

ř Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról, s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!

ř Anyám, ř szól Vaballath ř vidd magaddal kisleányaidat is.

ř Miért vigyem el ôket innen?

ř Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadítasz, gondolod-e, hogy Palmíra megadja magát másképp, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.

ř Te el vagy szánva.

ř Mindenre. Ha meghaltak, akik a falakat védték, haljanak meg a falak is, vesszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicsô Palmíra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmíra!

ř Vérembôl nôttél, ř szólt Zenóbia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harcra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elô, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tíz mérföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midôn egyszerre megnyíltak Palmíra kapui mind, s a szíriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környezô római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak, s úgy várták be a rohamot. Hozzászoktak már a keletiek harcolásmódjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenóbia még egy új nemét találta fel számukra a harcnak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmírai legelôkrôl, a legszilajabbakat, minôk emberarcot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyigenyalábokat kötöztetett, s ezeket meggyújtva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égô tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bôszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minô ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak elôtte, s midôn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késô volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törôdött az összetömött harcrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztültörte az érchadsorokat, égô homlokával föltaszítva az elôtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bôsz viadal dühös vadállatok ellen, alkalmatlan fegyverekkel; a légiók szétbomolva hátráltak sáncaik mögé s onnan lôdözték le nyilaikkal e bôszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezôn, a földet túrva égô szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sáncai között.

Az utolsó római ôrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsa rögtön utánok indult, hogy ôket elfogja. A királyné meghallá az üldözôk robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztan keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga elôtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenóbia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.

A reggel elsô sugarai a puszta közepén találták a királynét. Üldözôi még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Eufrát folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elôl.

A dromedárok elôrenyújtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az elsô, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erôvel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig bírta utólérni, akkor futása elkezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt, és hátramaradt. Zenóbia ijedten ragadta meg a teve kantárát, s erôvel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt, s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levô kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem bírták többé.

ř Kapaszkodjatok fel hozzám, ř kiálta Zenóbia leányainak s maga mellé ültetve ôket, egy ijedt pillanatot vetett közelgô üldözôire, s vágtatott tovább.

Az elhagyott teve fájdalmasan bôgve vergôdött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözôk és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lasúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

ř Vess el minket, anyám, ř szólt az egyik gyermek ř s menekülj meg magad.

Zenóbia könnyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián elôtt állott, legyôzve, megalázva.

ř Miért támadtál fel Róma ellen? ř kérdé a büszke gyôztes.

ř Nem hajthatám meg fejem egy Galienus, egy Aureolus elôtt, ř felelt Zenóbia, még fogságában is királyné. ř Téged egyedül ismerlek el legyôzômnek.

A hírnök trombitahangja a várfalakra idézte a palmíraiakat.

ř Mit kívánsz? ř kérdé Vaballath a kapu tornyában állva.

ř Meghódolást Rómának.

ř Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.

ř Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életéért; ř ezt mondva, egy arany bilincsekkel leláncolt nôt s két gyermeket mutatott föl a hírnök.

E látvány a palmírai nép szívébôl a lelket lopta ki, Vaballath halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piacra.

ř Minden el van veszve, még a dicsô halál reménye is, ř szólt leverten az egybegyűltekhez. ř Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség elôtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

A palmírai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.

Aurelián megbocsátott neki.

De alig távozott el Palmíra alól, midôn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá, és újra be lônek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harci lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok múlva, akik keletre néztek, midôn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.

Míg Palmíra falai közé haldokolni járt a szellô, Róma utcáin végig vonult a triumfus.

Elôl a cserággal koszorúzott légiók, a tibicenek zenéje, a fehérruhás augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiátorok, a cirkuszok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; húsz elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárducok, hosszú, vékony nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetôkrôl ujjongató népet; óriási struccok, miket etiop fiúk nyargaltak, egész szekerek megrakva halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, más elfoglalt országok koronáival, vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hôsök hosszú sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenóbia, kelet királynéja.

Legpompásabb ruhájába öltözve, fején gyémántkoronával ment a diadalszekér elôtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte körül, melynek hosszú láncát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperátor jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel rakott kocsiját négy szelíd szarvas vonta. Mellette kétfelôl két költô verte lantját, az egyik dicsérô panegyricont, a másik gyalázó epigrammokat zengedezve a gyôztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nô, ki most gyalog megy a diadalszekér elôtt, könnyeivel jelölve az utat, ugyanazon diadalszekéren ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek. Nem az elmúlt nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a bosszú, nem a félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem láncolták mellé? Hol maradhatott ô?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestébôl vetett magának ágyat, s templomok romjaiból készített temetôt!

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uraldalmat ajándékozott Zenóbiának. Leányait késôbb római szenátorok vették el. Kelet királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban, s emlékeztek az elmúlt dicsô napokra.

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken pompás palotákat lát maga elôtt megjelenni, miknek homlokai az égbe emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetôk egymás háta mögül tekintenek elô, minden színű paloták: kék, lilaszin, opálfehér anyagból tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel mosolyognak a távolból; széles pálmaerdôk terjedeznek nagy sötéten s körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre arcaikat. A fata morgana az, a fantasztikus délibáb, a puszta álmai elmúlt dicsôségérôl. Jön egy szellô s elleheli a roppant várost a föld színérôl, a sokszínű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdô és a magas falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig behordott a homok, s egy tágas templom cirkuszában lakik nagy nyomorúan negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel. Három napi járóföldön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a sivatagból, várva az idôt és a vihart, mely ôket lassankint eltemesse.

Ez Palmíra.