Jean Baudrillard

A szimulákrum elsőbbsége

Sohasem a szimulákrum rejti el az igazságot -
az igazság rejti el, hogy nem létezik.
A szimulákrum igaz.
(Prédikátor könyve)

A szimuláció legszebb allegóriájának Borges meséjét tarthattuk, amelyben a Birodalom kartográfusai oly részletes térképet rajzolnak, hogy az végül pontosan lefedi az egész területet, ám a Birodalom hanyatlása egyre jobban elrongyolja s tönkreteszi e térképet, és csak néhány foszlányát mentik meg a sivatagban. Íme, e romba dőlt absztrakció metafizikai szépsége, amely a Birodalom nagysága feletti gőgről tanúskodik, és szétmállik, mint egy dög, visszatérve a föld anyagába, némiképp hasonlóan képmásnak és valóságosnak öregkori összekeveredéséhez. E mese számukra már a múlté, és már csak a másodrendű szimulákrumok diszkrét bájával rendelkezik.[1]

Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja. Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél - ez a szimulákrum elsőbbsége - ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai itt‑ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga.

Valójában a mese még megfordítva sem használható. Talán csak a birodalom allegóriája él tovább. A mai szimulátorok is ugyanezzel az imperializmussal próbálják egymásba játszani a valóságot - minden valóságot - szimulációs modelljeikkel. De már nincsen szó sem térképről, sem területről. Ami eltűnt: az uralkodó különbség az egyik és a másik között, amiből az absztrakció bája ered. Hiszen e különbség teremti a térkép poézisét s a terület báját, a fogalom mágiáját s a valóságos báját. A leképezés árnyékvilága egyszerre ér csúcspontjára s enyészik el a kartográfusok őrült ötletében térkép és terület ideálisan egyforma kiterjedéséről. Eltűnik a szimulációban, amely már nem spekulatíve és diszkurzíve, hanem nukleárisan és genetikusan működik. Búcsút int az egész metafizika. Nincs többé tükör a lét és megjelenési formái között, a valódi és fogalma között. Nincs többé képzeletbeli egybeesés: a szimuláció dimenziója a genetikus miniatűrizáció. A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben.

Miközben átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét. Durvábban: ezek jelrendszerekben való mesterséges feltámasztásában, ami készségesebb anyag, mint az értelem, amennyiben felkínálkozik minden ekvivalencia‑rendszernek, minden bináris oppozíciónak, minden kombinatorikus algebrának. Nincs már szó s 515e49f em utánzásról, sem kettőzésről, sem paródiáról. A reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó, azaz az elnyomásáról minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által, olyan kartoték‑berendezés által, ami feltételes, programszerű, tévedhetetlen, ami a valóság valamennyi jelét elénk tálalja, s rövidre zár minden bonyodalmat. A valóság soha többé nem jöhet létre: ez a modell vitális funkciója a halálnak, vagy inkább a megelőlegezett feltámadásnak e rendszerében, amely még a halál eljövetelének sem ad esélyt. A hiperreális, immár a képzeletbelitől és a valóságos és képzeletbeli közti megkülönböztetéstől védetten, csupán a modellek globális körforgásának s a különbségek szimulált generálásának ad helyet.

A képek isteni irreferenciája

Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az első jelenlétre utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem színlelés: "Aki betegséget színlel, egyszerűen ágyba fekhet és elhitetheti, hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni." (Littré.) Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a különbség mindig világos, csak éppen el van kendőzve. Ezzel szemben a szimuláció megkérdőjelezi az "igaz" és "hamis" "valódi" és "képzeletbeli" közötti különbséget. Beteg‑e a szimuláns, vagy sem? Hiszen "igazi" tüneteket produkált. Tárgyilagosan sem betegként, sem nem betegként nem lehet kezelni. A pszichológia és az orvostudomány megtorpan egy immár fellelhetetlen betegség igazsága előtt. Hiszen ha bármilyen tünet "produkálható", természeti tényként többé nem értelmezhető, akkor minden betegséget szimulálhatónak és szimuláltnak tekinthetünk. Értelmét veszti az orvostudomány, hiszen csupán az objektív okok által előidézett "igazi" betegségeket tudja kezelni. A pszichoszomatika mintegy sandán feltűnik a betegség határán. A pszichoanalízis a tünetet a szervezet szintjéről a tudattalan szintjére utalja: ismét "igazzá" válik, igazabbá, mint a másik. De miért állna meg a szimuláció a tudattalan kapujában? Miért ne lehetne a tudattalan "munkáját" ugyanúgy "produkálni", mint a klasszikus orvostudomány bármely tünetét? Az álmokat már lehet.

Természetesen az elmegyógyász azt tartja, hogy "minden elmebetegségnek megvan a maga meghatározott tünetsorrendje, amiről a szimulánsnak nincsen tudomása, és aminek hiányában képtelen az orvost becsapni". E mondat (1856‑ból) mindenáron menti az igazságelvet, és elmenekül a szimuláció feltette kérdés elől. Vagyis az elől, hogy az igazság, a referencia, az objektív ok nem léteznek többé. Hiszen mit kezdhet az orvostudomány azzal, ami betegségen vagy egészségen innen és túl lebeg, a betegségnek egy olyan szimulációs diskurzusban való megkettőződésével, amely immár sem nem igaz, sem nem hamis? Mit kezdhet a pszichoanalízis a tudattalan diskurzusnak egy olyan szimulációs diskurzusban való megkettőződésével, amely immár leleplezhetetlen, hiszen szintén nem hamis?[2]

Mit tehet a hadsereg a szimulánsokkal? Hagyományosan leleplezte és megbüntette őket a felderítés egyszerű elve alapján. Ma a tényleg jó szimulánst leszerelheti, mint homoszexuálissal, szívbeteggel vagy "igazi" bolonddal egyenértékűt. Még a katonai pszichológia is visszavonul a kartéziánus evidenciák előtt, és óvakodik különbséget tenni hamis és igaz, "produkált" és autentikus tünet között. "Ha ilyen jól játssza a hülyét, akkor az is." Nem téved: ebben az értelemben minden bolond szimuláns, és e különbség‑nem‑tétel a legrosszabb fajta felforgatás. Ellene fegyverkezett föl a klasszikus gondolkodás az összes kategóriájával, azonban ma ismét ez árasztja el és temeti maga alá az igazságelvet.

A szimulálás igazi terepein, az orvostudományon és a hadseregen túl a dolog a vallásból, az istenség szimulákrumából ered: "Megtiltottam, hogy bálvány legyen a templomokban, mert az istenség, aki a természetet átlelkesíti, nem ábrázolható." De igen. Azonban mi lesz vele, ha képekben terjed, ha bálványokban sokszorozódik? Legfelsőbb törvényszék marad‑e, aki látható teológiaként egyszerűen képekben testesül meg? Vagy pedig elillan a bálványokban, amelyek kizárólag pompájukat és elragadtató hatalmukat mutogatják? Az ikonok látható szemfényvesztése lép Isten tiszta és érthető Eszméje helyébe? Ettől tartottak a képrombolók, akiknek ezer év előtti vitája még mindig ránk tartozik.[3] Mert előre sejtették a szimulákrumok mindenhatóságát, azon rendeltetésüket, hogy kitöröljék Istent az emberek tudatából, és azt a romboló, megsemmisítő igazságot sugallják, hogy Isten valójában nem is létezett, csak bálványa, sőt hogy maga Isten mindig csupán önmaga szimulákruma volt. Innen ered képromboló dühük. Ha hihették volna, hogy csak a platonikus Isteneszmét elhományosítani vagy elleplezni valók, nem lett volna miért lerombolni őket. Egy meghamisított igazság eszméjével együtt lehet élni. De metafizikai keserűségüket az a gondolat okozta, hogy a képek semmit nem titkolnak el, végső soron nem is képek, melyekben és melyekre az eredeti modell hat, hanem mindörökké önnön bűvöletükben sugárzó tökéletes szimulákrumok. Az isteni referencia halála ellen pedig mindenáron küzdeni kell.

Látnivalóan a képek megvetésével és tagadásával vádolt képrombolók tulajdonították azoknak a valódi értéket, míg a képimádók csak a visszfényeket látták, és megelégedtek azzal, hogy a zománcból való Istent imádják. Viszont megfordítva azt mondhatjuk, hogy a képimádók voltak a modernebb, vállalkozóbb szellemek, mivel Isten képek tükrében való megjelenésének színe alatt már halálán és a megjelenítés epifániájában való eltűnésén örvendeztek. (Mert talán tudták, hogy a kép semmit nem jelenít meg, puszta játék, de éppen az igazi játék. S azt is tudták, veszélyes leleplezni a képeket, mert azt leplezik, hogy mögöttük nincsen semmi.)

Majd így tesznek a jezsuiták, akik politikájukat Isten virtuális eltűnésére s a lélek világian látványos manipulációjára alapozták. (Isten lassan lelép a hatalom epifániája közepette.) Ez a transzcendencia vége, ami már csak alibit szolgáltat a befolyások és jelek teljességgel szabad stratégiájához. A képek barokkja mögött a politika szürke eminenciása rejtőzik.

A tét tehát mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt fenyegeti, mint a bizánci ikonok az isteni identitást. E gyilkos hatalommal az ábrázolás hatalma áll szemben, mint dialektikus erő, a Valóság látható és felfogható közvetítője. A Nyugat egész hitével és jóhiszeműségével arra tett, hogy egy jel mélységében visszaadhatja a jelentést, hogy egy jel átváltható a jelentésre, és hogy valami ennek biztosítékául szolgál. - Isten, természetesen. De ha maga Isten szimulálható, azaz jelekre redukálható, akkor ki szavatol? Az egész rendszer súlytalanná, gigantikus szimulákrummá válik. Nem irreálissá, hanem szimulákrummá, azaz nem váltható át többé a valóságra, hanem csak önmagára, egy megszakítatlan körforgásban, amelynek sem a referenciája, sem a kerülete nem létezik sehol.

Ez az ábrázolással szembehelyezkedő szimuláció. Az előbbi a jel és a valóságos dolog közötti ekvivalencia elvéből indul ki (alapvető axióma még akkor is, ha utópikus), ellenben a szimuláció a megfelelés elvének utópiájából, a jel, mint érték radikális tagadásából, a jelből, mint minden referencia visszafejlesztéséből és halálra ítéléséből. Míg az ábrázolás megpróbálja feloldani a szimulációt, melyet hamis ábrázolásnak értelmez, addig a szimuláció magába zárja, mint szimulákrumot az ábrázolás egész építményét.

Így következnek egymásra a kép egyes fázisai:

egy mély realitás visszatükröződése

elleplezi és eltorzítja a mély realitást

elleplezi a mély realitás hiányát

nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma.

Az első esetben a kép jó megjelenítés: az ábrázolás a szentség szintjén helyezkedik el. A másodikban gonosz megjelenítés: a rontás szintjén. A harmadikban játssza a megjelenítést: a varázslat szintjén. A negyedik nem a megjelenítés, hanem a szimuláció szintje.

A valamit leplező jelektől a hiányt leplező jelekhez vezető átmenet jelzi a döntő fordulatot. Az előbbiek az igazság és a titok (aminek még része az ideológia) teológiájára utalnak. Az utóbbiak a szimulákrum és szimuláció korának eljövetelét jelzik, ahol nincs többé Isten, aki felismeri az övéit, sem Utolsó Ítélet, ami elválasztja a hamisat az igaztól, a valódit mesterséges feltámasztásától, hiszen már minden halott s egyben előre feltámasztott.

Mivel a valóság nem az, ami volt, felértékelődik a nosztalgia. Eljön az eredetmítoszok és valóságjelek túlkínálata. A másodlagos igazság, objektivitás és autenticitás túlkínálata. Az igaz, a megélt beözönlése és a figuratív feltámadása az eltűnt objektum és szubsztancia helyén. A reális és referenciális túlhajtott termelése az anyagi termelés túlhajtása felett és mellett. Ekként jelenik meg a szimuláció a bennünket érdeklő korszakban: a reális, a neo‑reális és a hiperreális stratégiájaként, mellyel mindenhol együtt jár a lebeszélés stratégiája is.

Ramszesz, avagy feltámadás rózsaszínben

Az etnológia majdnem furcsa véget ért az 1971. évnek azon a napján, amikor a Fülöp‑szigeteki kormány úgy döntött, meghagyja a maga primitív állapotában - telepesektől, turistáktól és etnológusoktól védetten - azt a néhány tucatnyi taszadájt, akiket a dzsungel mélyén fedeztek fel, ahol nyolc évszázad óta éltek anélkül, hogy kapcsolatuk lett volna az emberi faj többi tagjával. Mégpedig maguknak, az antropológusoknak a kezdeményesére döntött így, akik látták, hogy a bennszülött közösség a kapcsolatfelvétel következtében azonnal bomlani kezd, akár egy múmia a szabad levegőn.

Hogy az etnológia éljen, tárgyának meg kell halnia, s e tárgy "felfedezése" után bosszút áll halálában: szembeszegül az őt megragadni szándékozó tudománnyal.

Mert hiszen nem minden tudomány e paradox terepen él‑e, amelynek felajánlja tárgyának - éppen a megértés általi - eltűnését, s a könyörtelen visszafordulást, amire e halott tárgy kényszeríti? Orpheus: mindig túl korán fordul vissza; Eurüdiké: tárgya pokolra hullik.

A paradox e pokla ellen akarták magukat az etnológusok biztosítani, amikor lezárták az őserdő védővonalát a taszadájok körül. Többé senki nem érintkezik velük: a település bezárul, mint egy bánya. A tudomány értékes tőkétől esik el, de a tárgy épségben marad, elvész a tudomány számára, de megmarad a maga "szűzi" mivoltában. Nem áldozatról van szó (a tudomány soha nem áldozza fel magát: mindig ő öl), hanem tárgyának színlelt feláldozásáról saját valóságalapjának megmentéséért. A maga természeti lényegében mélyhűtött taszadáj tökéletes alibit, örök biztosítékot jelent számára. Olyan anti‑etnológia veszi itt kezdetét, amely soha nem ér véget, s amelyre Jaulin, Castaneda és Clastres a tanúbizonyság. Egy tudomány logikus fejlődése mindenesetre az, hogy mindinkább eltávolodik tárgyától, mígnem végképp lemond róla: autonómiája puszta fantasztikummá válik, eléri tiszta formáját.

Az indián, bezárva a gettóba, az őserdő üvegkoporsójába, az etnológia előtti összes virtuális indián szimulált modelljévé válik. Az etnológia így megengedi magának azt a fényűzést, hogy önmagán túl inkarnálódjék, azoknak az indiánoknak a "nyers" realitásában, akiket teljes egészében ő fedezett fel újra. A Vadak tartoznak annyival az etnológiának, hogy továbbra is Vadak maradnak: minő visszatérése, minő diadala a tudománynak, amelynek célja, úgy tűnt, megsemmisítésük volt!

Ezek persze posztumusz vademberek: fagyasztottak, hibernáltak, sterilizáltak, halálban tartottak. Referenciális látszatjelenségekké váltak, és a tudomány maga vált szimulációvá. Ugyanez a helyzet Le Creusot‑ban, ahol a "kőkorszaki" múzeum keretében a helyszínen muzeifikáltak, mint koruk "történeti" tanúit, teljes munkásnegyedeket, működő kohászati övezeteket, egy teljes kultúrát, beleértve férfiakat, nőket, gyermekeket, gesztusokat, nyelveket, szokásokat: eleven kövületekként, mint egy fényképfelvételen. A múzeum, ahelyett hogy mértani helyként lenne körülírva, hovatovább mindenütt olyan, mint az élet egy dimenziója. Így az etnológia, ahelyett hogy objektív tudományként határozná meg magát, tárgyától megszabadulva immár átterjed minden eleven dologra, és láthatatlanná válik, mint a szimulákrum mindenütt jelen levő negyedik dimenziója. Taszadájok vagyunk mindannyian. Az indiánok újra azzá váltak, akik voltak, olyanná, amilyenné az etnológia változtatta őket - látszat‑indiánokká, akik végső soron az etnológia egyetemes igazságát hirdetik.

Mindannyian elevenen kerülünk az etnológia fénycsóvájába, avagy az anti‑etnológiáéba, amely nem más, mint a diadalmas etnológia tiszta formája, a halott különbségeknek s a különbségek feltámasztásának jegyében. Nagyfokú naivitás tehát az etnológiát a vadak között vagy valahol a harmadik világban keresni: itt van, mindenütt, a metropoliszokban, a fehérek között, egy teljesen feltérképezett, analizált, s ezt követően a valódinak alakjában mesterségesen feltámasztott világban, a szimulációnak, az igazság hallucinációjának, a valódi megzsarolásának, minden szimbolikus forma meggyilkolásának és hisztérikus, historikus visszaidézésének világában. - Gyilkosság ez, melynek, noblesse oblige, a vadak fizették meg először az árát, de amely hosszú ideje minden nyugati társadalomra kiterjedt.

Egyúttal így szolgál számunkra az etnológia egyetlen és utolsó tanulságával, a titokkal, ami elveszejti (s amit a vadak sokkal jobban ismernek nála): a halott bosszújával.

A tudományos tárgy elzárása ugyanaz, mint a bolondoké s a halottaké. Ahogy a társadalom egésze gyógyíthatatlanul megfertőződött az őrültség e tükre által, amit maga tart maga elé, úgy a tudománynak meg kell halnia e tárgy - fordított tükörképe - halálától fertőzötten. Látszólag a tudomány uralja a tárgyat, de a mélyben a tárgy tartja fogva őt, egy tudattalan visszacsatolás értelmében csupán halott s önmagába visszatérő válaszokat adva a halott s önmagába visszatérő faggatásra.

Semmi nem változik, ha a társadalom összetöri az őrültség tükrét (felszámolja a menhelyeket, szólásjogot biztosít a bolondoknak stb.), és akkor sem, ha a tudomány látszólag összetöri objektivitásának tükrét (felszámolja magát tárgya előtt, mint Castaneda esetében stb.), és meghajlik a "másság" előtt. Az elzárás formáját felváltja egy oszthatatlan, elhajlott, meggyengült erőtéré. Ahogyan az etnológia összeomlik klasszikus intézményében, úgy él tovább egyfajta anti‑etnológiában, melynek feladata, hogy szertehintse a másság‑fikciót, a vadember‑fikciót azért, hogy elleplezze: ez a világ, a miénk az, amely a maga módján újra elvadult, azaz tönkretette a másság és a halál.

Ugyanígy zárták le a lascaux‑i barlangokat a látogatók elől az eredeti megmentésének ürügyén, viszont felépítették pontos mását tőle ötszáz méterre, hogy mindenki láthassa. A kukucskálón keresztül egy pillantást vetünk az eredeti barlangra, majd megtekintjük rekonstrukcióját. Lehetséges, hogy az eredeti barlangok emléke elhalványul a jövendő nemzedékek tudatában, de már nemigen van különbség: a másolat mindkettőért jótáll a maga mesterségességében.

Így fogott össze tudomány és technika a minap II. Ramszesz múmiájának megmentéséért, miután néhány évtizedig hagyták porladni egy múzeum mélyén. A Nyugat pánikba esett arra a gondolatra, hogy nem képes megmenteni azt, amit a szimbolikus rend negyven évszázadon keresztül konzerválni tudott, azonban fénytől és tekintetektől védetten. Ramszesz nekünk semmit nem jelent, csak a múmia felbecsülhetetlen értékű, mivel ez szavatolja a felhalmozás értelmét. Egész lineáris és felhalmozó kultúránk összeomlik, ha nem tudjuk a múltat napvilágnál tárolni. Ehhez ki kell ragadni sírjukból a fáraókat, csendjükből a múmiákat. Exhumálni kell őket, és katonai végtisztességet kell adni nekik. Egyszerre vannak kiszolgáltatva a tudománynak és a férgeknek. Csak a teljes titok biztosította ezeréves hatalmukat, a porladás feletti uralmat, ami a halállal járó anyagcsere körforgás feletti uralmat jelentette. Mi már nem vagyunk egyébre képesek, mint hogy tudományunkat a múmia rendbe hozásának, vagyis egy látható rend helyreállításának szolgálatába állítsuk, holott a bebalzsamozás mítikus tevékenység volt, amely egy rejtett dimenzió halhatatlanná tételére volt hivatott.

Nekünk látható múlt kell, látható kontinuum, a kezdet látható mítosza, megerősít bennünket végcélunkat illetően. Mert hát alapjában véve soha nem hittünk benne. Ezért a múmia fogadásának történelmi jelenete Orly repülőterén. Mert Ramszesz nagy despota és hadvezér volt? Kétségkívül. De mindenekelőtt azért, mert kultúránk eme sírba szállt hatalom mögé, melyet annektálni próbál, olyan rendet képzel, melynek az övéhez semmi köze nem lett volna, és azért képzeli ezt, mert az exhumálással e rendet, mint saját múltját szüntette meg.

El vagyunk ragadtatva Ramszesztől, mint a Reneszánsz keresztényei az amerikai indiánoktól, eme (emberi?) lényektől, akik soha nem hallották Krisztus igéjét. A gyarmatosítás kezdetén el is érkezett egy döbbent és szédült pillanat már annak a lehetőségétől is, hogy kikerülhető az Evangélium egyetemes törvénye. A dilemma a következő volt: vagy elfogadják, hogy e Törvény nem egyetemes, vagy kiirtják az indiánokat, hogy eltüntessék a bizonyítékokat. Általában megelégedtek azzal, hogy megtérítették vagy egyszerűen felfedezték őket, ami elég is volt lassú kiirtásukhoz.

Ekképpen Ramszesz exhumálása elégséges lesz muzeifikálása általi elpusztításához. Hiszen a múmiákat nem a férgek emésztik el: akkor halnak meg, ha átkényszerítik őket a szimbolikus lassú rendjéből, ami enyészet és halál ura, a történelem, a tudomány s a múzeum rendjébe, a miénkbe, ami már semminek nem ura, ami nem tud egyebet, mint felajánlani az enyészetnek s a halálnak a megelőzőt, majd utána megpróbálni feltámasztani a tudomány által. Jóvátehetetlen erőszak minden titokkal szemben, egy titoktalan civilizáció erőszaktétele, egy egész civilizáció gyűlölete önnön alapzatával szemben.

Éppúgy, ahogy az etnológia színleg lemond tárgyáról, hogy tiszta formájában megőrizhesse, a múzeumtalanítás csupán spirál, ami a mesterségességbe vezet. Példa erre az a Szent Mihály‑kolostor, amelyet nagy költséggel hazatelepítenek New York Cloysters‑ből, hogy újra felállíthassák "eredeti helyén". E visszaállítás ugyanúgy általános tetszést aratott, mint a Champs‑Élysées "járdáinak felfedezésére tett kísérleti vállalkozás"! Mert ha az oszlopfők kivitele önkényes aktus volt, ha New York Cloysters kultúrák mesterséges mozaikja (az értékkoncentráció kapitalista logikája szerint), akkor az eredeti helyre való visszavitel még mesterségesebb. Totális szimuláció, amely teljes körfolyamattal tér vissza a "realitáshoz".

A kolostornak New York‑ban kellett volna maradnia az álságos környezetben, amely legalább senkit nem tévesztett meg. Hazahozatala ravasz ürügy csupán: úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, és élvezni a múltba forduló hallucinációt.

Így dicsekednek az amerikaiak, hogy az indiánok számát felhozták a Hódítás előtti szintre. Mindent eltörölnek és újrakezdenek. Sőt, abban a hitben ringatják magukat, hogy jobban csinálják, és még az eredeti számot is túlhaladják. Ez volna a civilizáció felsőbbrendűségének bizonyítéka: több indiánt termel, mint amennyit ők maguk képesek lettek volna előállítani. (Nevetséges és gyászos, hogy ez a túltermelés is egyik módja elpusztításuknak: hiszen az indián kultúra, mint minden törzsi kultúra, a korlátozott csoporton és minden "szabad" növekedés visszaszorításán alapul, amint azt Ishi példáján láthatjuk. Demográfiai "fellendítésük" tehát újabb lépés szimbolikus megsemmisítésük felé.)

Mindenütt az eredetihez meglepően hasonlító univerzumban élünk, melyben a dolgok önnön forgatókönyvüknek megfelelően kettőződnek meg. De a duplum, a hagyományban megszokottól eltérően, nem jelenti haláluk fenyegető közeledését. A dolgok már meg vannak tisztítva haláluktól, jobban, mint eleven réseiktől; mosolygóbbak, autentikusabbak modelljüknél: olyanok, mint a funeral home‑ok arcmásai.

Hiperreális és képzeletbeli

Disneyland tökéletes modellje minden szimulákrum szövevényének. Először is játék az illúzióval és a képzelgésekkel: Kalózok, Határ, Future World stb. E képzelt világ rendeltetése, hogy sikerre vigye a működtetést. De a tömegeket kétségkívül sokkal inkább a szociális mikrokozmosz, a valódi Amerika korlátjainak és örömeinek vallásos, miniatürizált élvezete vonzza. Az ember kívül leparkol, belül végigállja a sort, és teljesen magára van hagyva a kijáratnál. Az egyetlen káprázatos dolog ebben az elképzelt világban a tömeggel járó gyengédség és meleg, s azoknak a szerkentyűknek elégséges és fölös száma, melyek a tömeg‑effektus fenntartására hivatottak. Teljes a kontraszt a parkoló - igazi koncentrációs tábor - tökéletes magányával. Vagy még inkább: odabent szerkezetek egész skálája tereli a tömeget irányított folyamokba, míg kint a magány egyetlen szerkezet felé irányul: az autó félé. Rendkívüli egybeesés (ám ami minden bizonnyal az e világra jellemző elvarázsoltságból ered): e mélyhűtött, gyermeteg világot olyan ember találta ki és valósította meg, aki jelenleg maga is hibernálva van. Walt Disney, aki mínusz 180 fokon várja a feltámadást.

Disneyland­‑ben mindenütt Amerika objektív arcéle rajzolódik ki, egészen az egyén és a tömeg morfológiájáig. Minden értéket felfokoz a miniatűr és a képregény: bebalzsamozva és pacifikálva. Ez teszi lehetővé Disneyland ideologikus analízisét (L. Marin jól véghezvitte ezt Utopiques, jeux d'espaces [Utópiák, űrjátékok] című írásában): az amerikai way of life kivonata, az amerikai értékek dicsőítője, egy ellentmondásos valóság idealizált transzpozíciója. Kétségkívül: de mást leplez el. Maga az "ideologikus" cselszövény hivatott elpalástolni egy harmadik típusú szimulációt. Disneyland azért van, hogy elleplezze: maga a "valódi" ország, az egész "valódi" Amerika a Disneyland. (Némiképp úgy, mint ahogy a börtönök azért vannak, hogy elleplezzék: a társadalom egésze a maga banális mindenütt jelenlétében nem más, mint nagy elzárás.) Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben egész Los Angeles és Amerika, ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú. Immár nem a valóság hamis ábrázolásáról van szó (ideológiáról), hanem annak elleplezéséről, hogy a valóságos többé nem valóságos: a valóság elvének megmentéséről.

Disneyland káprázata se nem igaz, sem nem hamis. Disneyland lebeszélőgép, amit azért állítottak ki, hogy ellenpontként újraélessze a valóság fikcióját. Ezért együgyű e káprázat, ezért infantilisan elkorcsosult. E világ gyermetegnek akar látszani, hogy elhitesse, a felnőttek másutt vannak, a "valódi" világban, hogy elleplezze, az igazi infantilitás mindenütt jelen van; maguk a felnőttek azok, akik idejönnek gyereket játszani, hogy tévedésbe ejtsenek saját, valódi infantilitásukat illetően.

Disneyland egyébként nem az egyedüli. Enchanted Village, Magic Mountain, Marine World: Los Angeles körül van véve efféle káprázat erőművekkel, s ezek valósággal, valóság‑energiával táplálnak egy várost, amelynek titka éppen az, hogy már nem egyéb, mint szüntelen, irreális áramlások hálózata - mesés kiterjedésű város, de tér nélkül, dimenzió nélkül. Mint ahogyan villamos- és atomerőművekre vagy filmstúdiókra, a városnak (ami már nem egyéb egyetlen hatalmas forgatókönyvnél) szüksége van e jól bevált káprázatra is, mint szimpatikus idegrendszerre, ami a gyermekkor s a hamis képzelgés jeleit produkálja.

Disneyland az a hely, ahol a káprázatot újrahasznosítják, mint másutt - és itt is - a feldolgozó üzemek a hulladékot. Ma már mindenütt újrahasznosítani kell a hulladékot, s a gyermekek és felnőttek álmai, képzelgései, történelmi, tündéri, legendás káprázata hulladék egy hiperreális civilizáció első nagyobb mennyiségű mérgező salakja. Disneyland a prototípusa a mentális terület eme új funkciójának. De ugyanígy működik valamennyi Kaliforniában hemzsegő szexuális, lelki, testi újra feldolgozó intézmény is. Az emberek nem tekintenek többé egymásra, de vannak erre intézmények. Többé nem érintik meg egymást, de van érintésterápia. Nem járnak már gyalog, de kocognak stb. Mindenütt újrahasznosítják az elveszett képességeket vagy az elveszett testet, az elveszett társas ösztönt, az étel elveszett ízét. Újra feltalálják a szűkölködést, az aszkézist, az eltűnt vad természetességet: natural food, health food, jóga. Igazolódik Marshall Sahlins elmélete, csak éppen a második szinten: eszerint egyáltalán nem a természet, hanem a piacgazdaság választja ki magából a szegénységet. Itt, egy győzedelmes piacgazdaság álságos végvidékén, újra feltalálódik a szegénység‑jel, a szegénység‑szimulákrum, az alulfejlettség magatartásának szimulálása (beleértve a befogadásba a marxista tanokat is). Mindez az ökológia, az energiaválság s a tőke‑kritika köntösében utolsó ezoterikus dicsfénnyel övezi egy ezoterikus kultúra diadalát. De talán mégis példátlan mentális katasztrófa, bezáródás és mentális elcsökevényesedés leselkedik e rendszerre. Ennek a jele volna e szokatlan túlfejlettség, avagy a legelképesztőbb elméletek és gyakorlatok egymás mellett élése, ami megfelel a luxus, az oltár és a pénz valószerűtlen szövetségének, az élet valószerűtlenül fényűző elanyagiasodásának s a fellelhetetlen ellentmondásának.

A politikai bűbájosság

Watergate. Ugyanaz a forgatókönyv, mint Disneyland‑ben (káprázateffektus, amely elrejti, hogy a mesterséges zónán túl többé nincs realitás, csak innen): itt a botrány‑effektus leplezi el, hogy semmi különbség sincs tettek és feljelentésük között. A CIA embereinek vagy a Washington Post újságíróinak módszere ugyanaz. Ugyanaz a művelet, amely a botrány segítségével regenerálni próbál egy morális és politikai alapelvet, a káprázat segítségével a valóság elveszőfélben levő alapját.

A botrány feljelentése mindig hódolat a törvény előtt. És Watergate‑nek mindenekelőtt azt sikerült elhinteni, hogy Watergate tényleg botrány: ebben az értelemben nagyszabású mérgezési hadművelet volt. Jó nagy adag politikai morál beadása világméretekben. Azt mondhatnánk, Bourdieu‑val szólva: "Minden erőviszony jellemzője, hogy leplezi magát, mint olyan, és csak az által teljesedik ki egész erejében, mert leplezi magát, mint olyan", abban az értelemben, hogy a tőke, ami amorális és gátlástalan, csakis morális felépítmény mögött működhet, és bármi, ami e nyilvános moralitást regenerálja (felháborodással, feljelentéssel stb.), az önkéntelenül a tőke rendjéért dolgozik. Így a Washington Post újságírói is.

De ez még csak az ideológia meghatározása lenne, s midőn Bourdieu ezt kijelenti, mögéje érti az "erőviszonyt" mint a kapitalista uralom igazságát, és magát ezt az erőviszonyt ítéli el, mint botrányt: ugyanazt a determinista és moralista pozíciót foglalja el, mint a Washington Post újságírói. Az igazság, a morál rendjének ugyanazt a tisztító, fellendítő munkáját végzi el, ahol a társadalmi rend valódi erőszaka megszületik, túl minden erőviszonyon, mint a változó és közönyös konfiguráció az emberek erkölcsi és politikai tudatában.

Ez minden, amit a tőke kér tőlünk: elfogadni, mint racionálist vagy harcolni ellene a racionalitás nevében, elfogadni, mint morálist vagy harcolni ellene a moralitás nevében. Hiszen ez ugyanaz a dolog, ami más alakban olvasható: egykor a botrány eltitkolásán fáradoztak - ma azon, hogy elleplezzék: ez nem is botrány.

Watergate nem botrány - ezt mindenáron ki kell mondani, hiszem ez az, amit az egész világ el akar leplezni, ezt a tettetést, amely elkendőzi a moralitás mélyre süllyedését, a morális pániknak oly mértékű elharapózását, amennyire közeledünk a tőke eredeti megjelen(ít)éséhez: azonnali kegyetlenségéhez, érthetetlen vadságához, alapvető immoralitásához. Ez az, ami botrányos, ami elfogadhatatlan annak az erkölcsi és gazdasági egyenlősítő rendszernek a számára, ami a baloldali gondolkodás axiómája a felvilágosodás elméletétől a kommunizmusig. Szembehelyezik a tőkével e szerződéselméletet, de az teljességgel lesajnálja - a tőke elvek nélküli, szörnyeteg üzem. Egyetlen sarkpontja van: a "felvilágosult" gondolkodás, amely szabályok felállításával kíséreli meg kordában tartani. A forradalmi gondolatot helyettesítő siránkozás ma visszatér, és szemére veti a tőkének, hogy nem tartja be a játékszabályt. "A hatalom igazságtalan, igazsága egyetlen osztály igazsága, a tőke kizsákmányol bennünket stb." - mintha a tőke szerződéssel kötve lenne a társadalomhoz, melyet kormányoz. A baloldal odatartja az egyenlőség tükrét a tőke elé, s azt reméli, hogy megragadja, elragadja a társadalmi szerződés e fantazmagóriája, s neki kezd a társadalom egészével szembeni kötelezettségeinek teljesítéséhez. (Így forradalomra sincs szükség: elegendő, ha a tőke engedelmeskedik a csere racionális képletének.)

Ami a tőkét illeti, soha nem kötötte szerződés a társadalomhoz, melyet ural. A tőke a társadalmi viszonyok boszorkánysága, kihívás a társadalomra nézve, s erre, mint ilyenre kell válaszolni. Nem a morális vagy gazdasági racionalitás szerint elítélendő botrány, hanem a szimbolikus szabály szerint elfogadandó kihívás.

A negatívitás Moebius‑szalagja

Watergate tehát nem volt egyéb, mint kelepce, melyet a rendszer állított ellenségeinek. regenerációs céllal szimulált botrány. Ezt testesítette meg a filmben "Deep Throat [Mély Torok]" személye, akiről azt mondták, hogy a republikánusok szürke eminenciása, és a baloldali újságírókat manipulálja annak érdekében, hogy megszabaduljon Nixontól. Miért is ne? - Minden hipotézis lehetséges, de ez teljesen fölösleges: a baloldal nagyon jól elvégzi magától, felkérés nélkül, a jobboldal munkáját. Naivitás lenne egyébként lelkifurdalást látni ebben. Hiszen a jobboldal is önként elvégzi a baloldal munkáját. Minden manipulációra vonatkozó feltételezés visszafordítható egy végtelen szalagba. Hiszen a manipuláció bizonytalan kauzalitás, ahol pozitivitás és negatívitás egymást megteremti és elfedi, ahol nincs többé aktív és passzív. E körben forgó kauzalitás önkényes megállításával menthető meg a politikai realitás alapelve. Zárt, konvencionális tér szimulálásával - ahol egy cselekedet vagy esemény premisszái és következményei még számolhatók - tarthatja fenn magát a politikai valószerűség (és persze az "objektív" elemzés, a harc stb.). Ha szemügyre vesszük bármely cselekedet vagy esemény teljes körét egy olyan rendszerben, ahol lineáris kontinuitás és dialektikus polaritás nem léteznek többé, akkor a szimuláció által tönkretett térben elillan minden meghatározottság, a körfolyamat végén valamennyi cselekedet (mindenki örömére) megszűnik létezni, és szétszóródik a szélrózsa minden irányába.

Egy bizonyos olaszországi bombamerénylet a szélsőbaloldaliak műve‑e, vagy a szélsőjobb provokációja, netán centrista színjáték, amely rossz hírbe akarja keverni az összes szélsőséges terroristát és megerősíteni saját megingott halalmát, esetleg rendőrségi színjáték, a közbiztonság megzsarolása? Mindez egyszerre igaz, és a bizonyítékok felkutatása, sőt, a tények objektivitása sem állítja meg ezt az interpretációs szédületet. Mi magunk vagyunk benne a szimuláció logikájában, aminek már semmi köze a tények logikájához s a ráció rendjéhez. A szimulációt a modell elsőbbsége jellemzi, valamennyi modellé az eltörpült tény felett: előbb van adva a modell, aminek a bomba körmozgásához hasonlatos cirkulációja kialakítja az esemény igazi mágneses terét. A tényeknek már nincs saját pályájuk: a modellek metszéspontján születnek, egyszerre teremthet valamennyi modell egyetlen tényt. Az anticipáció, a megelőzés, a rövidzárlat, a ténynek modelljével való összekeverése (megszűnik az ellentétes irány, a dialektikus polaritás, a negatív elektromosság, eltűnnek az ellentétes sarkok) engedi meg minden egyes esetben az összes lehetséges interpretációt, még a homlokegyenest ellentéteseket is. Mindegyik igaz, már amennyiben igazságuk az, hogy általános körforgásban egymást váltsák, akár a modellek, melyeket követnek.

A kommunisták a szocialista pártra hárítják a felelősséget, mintha ők akarnák felrúgni a baloldali egységet. Elhitetik, hogy ez az ellenállás egy radikálisabb politikai követelményből ered. Valójában: nem kérnek a hatalomból. De vajon olyan helyzetben nem kérnek belőle, ami általában a baloldalra nézve hátrányos, avagy rájuk nézve hátrányos a Baloldali Egységen belül - avagy per definitionem egyáltalán nem kérnek többet belőle? Amikor Berlinguer azt mondja. "Nem kell félni attól, hogy a kommunisták szerzik meg a hatalmat Olaszországban", az egyszerre jelenti:

nincs miért félni, mert a kommunisták, ha hatalomra kerülnek, nem változtatnak semmit a kapitalizmus alapvető működésén;

semmi esély arra, hogy valaha is hatalomra kerülnek (mert nem kérnek belőle); és még ha megszerzik is, csak felhatalmazás útján gyakorolják;

valójában hatalom, igazi hatalom nem létezik többé, ennél fogva semmi kockázattal nem jár, akárki is szerzi meg, illetve vissza;

de még azt is: én, Berlinguer, nem félek attól, hagy a kommunisták szerzik meg a hatalmat Olaszországban - ami evidensnek tűnhet, de nem annyira az, mivel

jelentheti az ellenkezőjét is (a pszichoanalízistől függetlenül): én félek attól, hogy a kommunisták szerzik meg a hatalmat (s erre jó oka van még egy kommunistának is).

Mindez egyszerre igaz. Ez a titka annak a diskurzusnak, amely már nem csak többértelmű, mint általában a politikai kijelentések, hanem amely kifejezi e hatalom és e szövegkörnyezet által meghatározott helyzet lehetetlenségét. Ez a logika nem egyik vagy másik párté. Akaratlanul átjárja valamennyi diskurzust.

Ki fogja e bonyodalmat megoldani? A gordiuszi csomót legalább ketté lehetett vágni. A Moebius‑szalag, ha elvágják, mellék‑spirált eredményez anélkül, hogy feloldódna a felületek reverzibilitása (esetünkben a feltételezések reverzibilitása folytatódik). Ez a szimuláció pokla, ami nem kínvallatás, hanem az értelem finom, ártó, megfoghatatlan torzítása.[4] Vajon még Franco burgosi elitéltjei is a nyugati demokráciának nyújtott ajándékká válnak, mert általuk alkalmat nyer ingatag humanizmusának regenerálására, és felháborodott tiltakozásával viszonzásképpen konszolidálja a Franco‑rezsimet, mert összekovácsolja a spanyol tömegeket az idegen intervencióval szemben? Hol az igazság mindebben, amikor ennyi cinkosság szövődik össze gyönyörűségesen, szerzőik tudta nélkül?

Transzfinit‑e, ha egy rendszer és szélsőséges alternatívája úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy görbe tükör, egy "ördögi" görbület, egy immár mágnesessé, cirkularizálttá, jobbról balra átjárhatóvá tett politikai tér két végpontja; ha a kommunikáció rossz szelleméhez hasonlatos torzió, az egész rendszer, a végtelenített tőke önnön felszínére hajlik vissza? És nincs‑e ebben vágy és libidó? Vágy és érték, vágy és tőke összekapcsolódása. Vágy és törvény összekapcsolódása a törvény utolsó, átalakulás közben való élvezése (ezért van annyit napirenden). Csak a tőke élvez, mondta Lyotard, mielőtt azt gondolta volna, hogy mi élvezünk a tőkében. Ez a vágy letaglózó ingatagsága Deleuze‑nél, enigmatikus visszatérés, amely "maga téríti el a forradalmi vágyat, mintegy akarva‑akaratlan", hogy önnön elnyomását kívánja, s hogy fasiszta és paranoiás rendszereket alapozzon meg? Olyan rosszindulatú torzulás, amely a vágy forradalmát ugyanara az alapvető ellentmondásosságra vezeti vissza, mint a másikat, a történetit.

Az összes referenciálishoz tartozó diskurzus egyetlen körkörös, mőbiuszi kényszerré áll össze. Szex és munka nemrégen még esküdt ellenségei voltak egymásnak - ma ugyanabban a követelésben oldódnak fel. Hajdan a történeti diskurzus a természet, a vágy és a hatalom diskurzusával való heves szembeszegülésből merített erőt: ma cserélgetik a jelzőiket és forgatókönyveiket.

Nincs hely arra, hogy áttekintsük az operacionális negatívitások, a lebeszélő forgatókönyvek teljes kínálatát, amelyek Watergate mintájára, arra törekednek, hogy a szimulált botrány, képzelgés, gyilkosság segítségével - egyfajta negatívitás és krízis általi hormonkezeléssel - életet leheljenek egy haldokló princípiumba. Mindig arról van szó, hogy a képzeletbeli igazolja a reálisat, a botrány az igazságot, az áthágás a törvényt, a sztrájk a munkát, a válság a rendszert, a forradalom a tőkét, mint amott (a taszadájok‑nál) a tárgy elillanása az etnológiát. Hasonlóképpen:

az anti‑színház a színházát,

az anti‑művészet a művészetet,

az anti‑pedagógia a pedagógiát,

az anti‑pszichiátria a pszichiátriát stb.

Minden az ellenkezőjébe megy át, hogy kilúgozott formájában fennmaradjon. Minden hatalom minden intézmény tagadólag beszél önmagáról, hogy a halál szimulálásával elkerülje a valódi agóniát. A hatalom megrendezheti önnön meggyilkolását az egzisztencia és legitimitás új reménysugaráért. Amerikai elnökök (a Kennedyk) azért haltak meg, mert még volt politikai dimenziójuk. A többieknek Johnsonnak, Nixonnak, Fordnak csak megrendezett merénylethez, szimulált gyilkossághoz volt joga. De mégis szükségük volt e mesterséges fenyegetés dicsfényére annak elleplezéséhez, hogy csupán a hatalom bábjai. A királynak egykor meg kellett halnia (Istennek is): ebben rejlett hatalma. Ma szánalmasan iparkodik látszólag meghalni, hogy megőrizhesse a hatalom kegyelmét. De az már elveszett

Új erőre kapni a halálban, újraindítani a körforgást a válság, a negatívitás és az anti‑hatalom tükrében - ez egyetlen alibi‑megoldása minden hatalomnak, minden intézménynek, hogy megtörje felelőtlenségének, alapvető nem‑létének, már‑látott és már‑meghalt jellegének ördögi körét.

A valóság stratégiája

Ugyanazért, amiért lehetetlen újra feltalálni a valóság abszolút szintjét, lehetetlen megjeleníteni az illúziót is. Az illúzió nem lehetséges többé, mert a reális sem lehetséges. Ez képezi a paródia, a hiper- vagy offenzív szimuláció felvetődő politikai problémáját.

Például szívesen megfigyelném, vajon szimulált erőszakra nem reagálna‑e hevesebben az elnyomó apparátus, mint valódira. Hiszen ez csak a dolgok rendjét, a tulajdonjogot sérti meg, míg amaz merénylet a realitás elve ellen. A törvény áthágása, az erőszak kevésbé veszélyes, mert csak a valóságos dolgok eltorzításának elvét vonja kétségbe. A szimuláció sokkal veszélyesebb, hiszen tárgyán túl annak a gyanúját vetíti fel, hogy maga a törvény s a rend lehet puszta szimuláció.

De a nehézség a veszéllyel arányos. Hogyan lehet bűntettet színlelni és elhitetni? Ha áruházi lopást szimulálunk, hogyan győzhetjük meg a személyzetet, hogy csak szimulált lopásról van szó? Nincs "objektív" különbség: ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a jelek, mint valódi lopás esetében. A jelek nem részrehajlóak. A fennálló rend számára mindig a valóságos szintjén helyezkednek el.

Szervezzünk ál‑bankrablást. Hatástalanítsuk fegyvereinket, ejtsünk minél biztosabb túszt, hogy emberéletben ne essék kár (mert az már büntetőjogi eset). Követeljünk váltságdíjat, és tegyünk úgy, hogy az akció a lehető legnagyobb felhajtással járjon. Egyszóval kerüljünk minél közelebb az "igazsághoz" annak érdekében, hogy lemérhessük a gépezet reakcióját a tökéletes szimulákrumra. Nem fog sikerülni. Az áljelek hálózata szétbogozhatatlanul egybefonódik a valós elemekkel: egy rendőr a látszat alapján valóban lőni fog, egy ügyfél el fog ájulni, szívroham következtében meg fog halni, és valóban elénk fogják önteni a pénzeszsákot. Vagyis akaratlanul is egyszerre a valóságban találjuk magunkat, amelynek egyik feladata éppen minden szimulációs kísérlet elhárítása, a valóságra való visszavezetése. Ez már akkor a fennálló rend maga, mielőtt még az intézmények és az igazságszolgáltatás beavatkoznának.

A szimulációs folyamatok elkülönítésének lehetetlenségében a rend súlya mutatkozik meg, amely csak a valóságost látja és fogja fel, mivel más közegben nem működhet. Egy ál‑bűntett, ha valódiként kezelik, akkor vagy a legenyhébb büntetést kapja (mivel nem járt "következményekkel"), vagy mint a közrend elleni támadást ítélik el (például ha "hiába" indított meg rendőrségi akciót): de soha, mint szimulációt, mivel éppen, mint olyannak nincs semmilyen megfelelője a reálissal, s ennél fogva semmiféle represszióval sem. A szimuláció kihívása elfogadhatatlan a hatalom számára. Hogyan büntethető az erény szimulációja? Pedig mint olyan épp annyira veszélyes, mint a bűn szimulációja. A paródia egyenértékűvé tesz engedelmességet és engedetlenséget: íme, ez a legsúlyosabb bűn, mivel eltörli azt a különbséget, amelyen a törvény alapul. A fennálló rend tehetetlen, hiszen a törvény másodrendű szimulákrum, míg a szimuláció harmadrendű, túl igazon és hamison, ekvivalenciákon és racionális különbségeken, melynek alapján minden társadalom és minden hatalom működik. Itt, a valóság rései között kell célba venni a rendet.

Ezért választja a rend mindig a reálisat. Határesetben mindig e hipotézist részesíti előnyben (a hadseregben inkább igazi bolondnak tekintik a szimulánst). Ez azonban mind nehezebben sikerül, mivel a bennünket körülvevő valóság tehetetlenségi erejének folytán gyakorlatilag lehetetlen a szimulációs folyamatok elkülönítése. A fordítottja is igaz (még e reverzibilitás is része a hatalom szimulációs, tehetetlenségéből fakadó mesterfogásainak): vagyis immár nem lehetséges sem a valóságos folyamat izolálása, sem pedig a valóság szavatolása.

Ezért minden erőszakos cselekmény (gépeltérítés stb.) szimulált erőszak abban az értelemben, hogy a média rituális működése és kódja előre betervezi azokat, megrendezésében és lehetséges következményeiben anticipálja. Egyszóval a médiában olyan jel‑együttesként funkcionálnak, melynek egyetlen rendeltetése a visszacsatolás, nem pedig a "valódi" cél. De ettől nem válnak ártalmatlanná. Ellenkezőleg, éppen, mint hiperreális események válnak ellenőrizhetetlenné, melyeknek már nincs saját tartalmuk és céljuk, hanem egymás végtelen tükörkepei, mint az úgynevezett történelmi események: sztrájkok, tüntetések, válságok stb.[5] Ellenőrizhetetlenné válnak egy olyan hatalom számára, amely csak a reális és a racionális, az okok és a célok alapján képes működni, egy referenciális rendszer számára, amely csak azt irányíthatja, ami referenciális, egy meghatározott halalom számára, amely csak egy meghatározott világot kormányozhat, és semmit nem kezdhet a szimuláció végtelen visszatérésével, e súlytalanságban lebegő csillagköddel, ami független a valóság gravitációjától. A hatalom végül önmagát bontja le ebben a térben, és a hatalom szimulációjává válik (ami leválik önnön rendeltetéséről és célkitűzéseiről, s a hatalom és tömeg‑szimuláció effektusait tekinti rendeltetésének).

A hatalom egyetlen fegyvere, egyetlen stratégiája ez ellen az árulás ellen: mindent újra feltölt reálissal és referenciálissal, meggyőz bennünket a társadalom realitásáról, a gazdaság fontosságáról és a teremtés célelvűségéről. Előszeretettel él ennek érdekében a válság- és - miért is ne? - a vágy‑diskurzussal. "Tekintsétek valóságnak vágyaitokat!" így hangozhatnék a hatalom utolsó jelszava, hiszen egy irreferenciális világban még a valóság és vágy elveinek összekeverése is kevésbé veszélyes, mint a ragályos hiperrealitás. Joghézag támad, s ott mindig a halalomnak van igaza.

A hiperrealitás és a szimuláció lebeszélnek minden elvről és minden célról, a hatalom ellen fordítják a lebeszélést, amit az hosszú időn át oly eredményesen használt. Mert végső soron először a tőke élt egész történetének során minden referenciálisnak, minden emberi célnak a lerombolásából, a tőke szüntette meg az ideális megkülönböztetést igaz és hamis, jó és rossz között, és hatalmának kőtáblájaként az ekvivalencia és a csere radikális törvényét vezette be. A tőke játszotta ki elsőnek a lebeszélést, az elvonatkoztatást, a dekonnexiót, a deterritorializációt stb. S ha a tőke adott tápot a realitásnak, a valóságelvnek, akkor ő is likvidálta elsőként a használati értékek, a reális ekvivalenciák, a termelés és a gazdagság kiirtása által, az által az érzés által, amivel a tétek irrealitásáról és a manipuláció mindenhatóságáról rendelkezünk. Most pedig ugyanez a logika éppen ellene radikalizálódik. És ha harcolni akar e katasztrofális spirállal, kiválasztva magából a realitás maradék visszfényét, amire hatalmának maradék visszfényét alapozhatná, akkor csupán annak jeleit sokszorozza meg, és felgyorsítja a szimuláció folyamatát.

Amikor a történelmi fenyegetés a valóság felől érkezett, a hatalom a lebeszélést és a szimulációt játszotta, ekvivalens jelek kibocsátásának révén rombolva szét minden ellentmondást. Ma a fenyegetés (a jelek játékában való feloldódás fenyegetése) a szimuláció felől érkezik, és a hatalom a reálisat, a válságot, a társadalmi, gazdasági, politikai tétek mesterséges újraalkotását játssza. Számára ez élet‑halál kérdése. De már túl késő.

Innen ered a korunkra jellemző hisztéria: a valóság termelésének és újratermelésének hisztériája. A másik termelésnek, az értékek és áruk, a politikai gazdaságtan aranykora termelésének már régóta nincs saját jelentése. A társadalom, amikor tovább termel és túltermel, az elillant realitás feltámasztására törekedik. Ezért hiperreális ma az "anyagi" termelés. A hagyományos termelés minden jellemzőjét, egész diskurzusát követi, de csak sokszorozott tükörképe immár. (A hiperrealisták érzéki csalódáson alapuló hasonlatosságra építik azt a realitást, amely elől elmenekült minden értelem és szépség, az ábrázolás minden mélysége és energiája.) A szimuláció hiperrealizmusát a valóság érzékcsalódásos hasonlósága mindenütt önmagába fordítja át.

A hatalom hosszú ideje csak önnön hasonlatosságának jeleit produkálja. Hirtelen kibontakozik egy másik hatalom, a jelek kollektív hatalmi törekvése: szent egység, ami önnön eltűnése körül újjáformálódik. Többé‑kevésbé mindenki részese a politika összeomlását övező rettenetnek. A hatalom játéka a hatalom kritikai zaklatása, saját halálának és túlélésének zaklatása, annál jobban, minél inkább eltűnik. Mire teljesen eltűnik, logikusan teljes lesz a hatalom hallucinációja. Mindenütt kirajzolódó lidércnyomás, amely egyszerre váltja ki az elhatárolódás kényszerét (senki nem kér belőle, mindenki másra hárítja) meg az elvesztése feletti nosztalgiát és pánikot. A hatalom nélküli társadalmak melankóliája: ez gerjesztette a fasizmust, az erős referenciális túladagolást a gyász munkájával megbirkózni nem képes társadalomban.

A politikai szféra gyengülésével az Elnök egyre inkább a Hatalom Bábjához, a primitív társadalmak (Clastres) főnökéhez válik hasonlatossá.

Minden későbbi Elnök megfizetett - most is fizet - a Kennedy‑gyilkosságért, mintha ők követték volna el - ami egyébként, ha nem is valóságosan, képletesen igaz. Szimulált gyilkosságukkal kell kiköszörülniük a csorbát, jóvátenni az összeesküvést. Mert meggyilkolásuk csak szimulált lehet. Johnson és Ford sikertelen merénylet célpontjául szolgáltak, melyekről feltételezhetjük, hogy ha nem is megrendezettek, de legalábbis szimulálva elkövetettek voltak. A Kennedyk azért haltak meg, mert megtestesítettek valamit: a politikát, a politikai szubsztanciát. Ezzel szemben az új elnökök csak a politika karikatúrái, báb‑maszkjai. Érdekes módon valamennyiüknek majomarca volt. Johnsonnak is, Nixonnak is, Fordnak is. A hatalom majmai.

A halál sohasem abszolút kritérium de ez esetben jelentőséggel bír. James Dean, Marylin Monroe és a Kennedyk kora leáldozott. Vége azok korának, akik tényleg meghaltak, mert mítikus dimenzióval rendelkeztek, ami implikálja a halált (nem romantikus értelemben, hanem a visszafejlődés és a csere elvén). A szimulált gyilkosság kora jött el, a szimuláció, az alibi‑gyilkosság uralkodó esztétikájáé. A halálból való allegorikus feltámadás kora, melynek immár egyetlen feladata, hogy szentesítse a hatalom intézményét, amely e nélkül sem szubsztanciával, sem autonóm realitással nem rendelkezne.

Az elnökök elleni merényletek színjátéka megvilágító erejű, mert jellemző a Nyugat minden negatívitásának helyzetére. A politikai ellenzék, a "baloldal", a kritikai diskurzus stb. kontraszt‑szimulákrumok, melyekkel a hatalom próbálja megtörni nem‑létének, alapvető felelőtlenségének, "lebegésének" ördögi körét. Úgy lebeg a hatalom, mint a pénz, a nyelv, az elméletek. Csak a kritika s a negatívitás képesek még a hatalom realitásának fantomját magukból kiválasztani. Ha valamilyen oknál fogva meggyengülnek, a hatalom kénytelen őket mesterségesen feltámasztani és hallucinálni.

Ezért hatnak jótékonyan a spanyolországi kivégzések a nyugati liberális demokráciára, a demokratikus értékek agonizáló rendszerére. Friss vér, de meddig még? Visszafordíthatatlanul halad előre minden hatalom lefokozódása. Korántsem a "forradalmi erők" gyorsítják ezt a folyamatot (sőt, gyakran az ellenkezőjét teszik). Maga a rendszer tesz megsemmisítő erőszakot önnön struktúráin minden szubsztancia és minden finalitás megsemmisítésével. Nem szabad ellenállni a folyamatnak, nem szabad megkísérelni szembeszállni a rendszerrel és lerombolni, mert a rendszer, ami halálától való megfosztása miatt múlik ki, másra sem vár: adjuk vissza halálát, támasszuk fel a negatív által. Íme a forradalmi praxis és a dialektika alkonya. Furcsa módon Nixont, akit még egy pitiáner, alkalmi elmebeteg sem talált méltónak arra, hogy meghaljon, rituálisan megölték Watergate‑tel. (Az, hogy az elnököket elmebetegek ölik meg, talán igaz, de a dolgon semmit nem változtat. A baloldal dühe, mellyel jobboldali összeesküvést akar a háttérben kiszimatolni, mondvacsinált problémát vet fel. A halálhír, a prófécia stb. meghozása a hatalom ellen a primitív társadalmak óta mindig az őrültek, a bolondok vagy a neurotikusok feladata volt, akik ugyanolyan alapvető társadalmi funkciót töltenek be, mint az Elnökök.) Watergate újabb eszköz a hatalom rituális meggyilkolására. (Az amerikai elnöki intézmény sokkal inkább csábít erre, mint az európaiak, mert a primitív hatalmak, vad rítusok minden erőszakosságával és kalandosságával ötvözi fel magát.) A vádemelés azonban nem gyilkosság: közbeékelődik az alkotmány. Nixon mégis eljutott a csúcsra, amiről minden hatalom álmodik: eléggé komolyan vették, eléggé halálos veszélyt jelentett a közösségre ahhoz, hogy végül elmozdítsák, elítéljék és likvidálják. Fordnak még ez az esélye sem volt: egy már halott hatalom szimulákrumaként csak a gyilkosság általi visszavonás jeleit tudta maga ellen összegyűjteni. Tulajdonképpen tehetetlensége, amitől ölni tudott volna, immúnissá tette.

A primitív rítussal ellentétben, amely előre számít a király hivatalos és áldozat jellegű halálára (a király vagy a főnök a feláldozás ígérete nélkül semmi), a modern politikai találékonyság egyre inkább az államfő halálának lehető legtovábbi késleltetésére, eltitkolására törekszik. Ez a fonák helyzet a forradalmak és a karizmatikus vezetők kora óta válik mind általánosabbá. Hitler, Franco és Mao - nem lévén a hatalom leszármaztatásának "törvényes" örökösei - a végtelenségig önmagukban akartak továbbélni. A népi mítosz nem is akarja elhinni halálukat. Így volt ez már a fáraók korában: az egymást követő fáraók mindig egy és ugyanazon személyt testesítettek meg.

Olyan az egész, mintha Mao vagy Franco már többszörösen halottak volnának, és hasonmásuk helyettesítené őket. Politikai szempontból semmi jelentősége, hogy egy államfő ugyanaz vagy sem, feltéve, ha hasonlítanak egymásra. Bizony, hosszú ideje az államfő - bármelyik - nem egyéb, mint önnön szimulákruma, s ez már magában felruházza a kormányzáshoz szükséges hatalommal és rátermettséggel. Senki nem táplálna legcsekélyebb ragaszkodást vagy tiszteletet egy valós személy iránt. Ő már mindig is halott, a hódolat a dublőrt illeti. E mítosz egyszerre fejezi ki a kötelező királyáldozat megalapozott és szemfényvesztő jelegét.

Még mindig itt tartunk. Társadalmaink egyike sem képes elvégezni ugyanezen veszteséggel együtt járó gyász munkáját, ha a valóságról, a hatalomról, magáról a társadalomról van szó. E dolgok mesterséges újjáélesztésével próbálunk meg kibújni alóla. Kétségkívül ez vezet végül a szocializmushoz is. Váratlan fordulattal és történelminek már nem nevezhető fintorral a szocializmus a szociális halálából kel életre, mint a vallások Isten halálából. Fondorlatos, perverz fejlemény, a ráció logikája számára érthetetlen visszafejlődés. Miként az is, hogy a hatalom alapjában véve már csak azért van, hogy elleplezze: nincs többé. A szimuláció a végtelenségig folytatható, hiszen az "igazi" hatalomtól eltérően, amely még struktúra, stratégia, erőviszony, tét (volt), emez már csak társadalmi követelés tárgya, azaz a kereslet és kínálat törvényének tárgya, erőszaktól és haláltól immár védetten. Minden politikai dimenziójától megfosztottan ugyanúgy a tömegtermelés és -fogyasztás függvénye, mint bármely más árucikk. Minden feszültség elenyészett, csak a politikai univerzum fikciója maradt épségben.

Ugyanez a helyzet a munkával. A termelés feszültsége, a tét erőszaka nem létezik többé. Mindenki termel még, egyre többet, de a munka észrevétlenül más dolog lett: szükséglet (ahogy Marx ideálisan előre jelezte, bár nem ebben az értelemben), éppúgy társadalmi "igény" tárgya, mint a szórakozás, amire átváltható az élet általános sürgés‑forgásában. A munkafolyamat tétjének elveszésével arányos igénnyé vált.[6] Ugyanaz a bonyodalom, mint a hatalom esetében. A munka forgatókönyve a valóságos munka és valóságos termelés eltűnésének elleplezésére szolgál. S a sztrájk valótlanságának elleplezésére, ami már nem a munka beszüntetése, hanem annak alternatív pólusa a társadalmi időszámítás rituális ütemezése során. Mintha a sztrájk meghirdetése után mindenki "elfoglalná" munkahelyét és újraindítaná a termelést, amint az egy "öngerjesztő" folyamatban kötelező; mégpedig ugyanolyan feltételekkel, mint annak előtte, miközben deklaráltan (és virtuálisan valójában is) a folyamatos sztrájk állapotában van.

Ez nem tudományos‑fantasztikus képzelgés: mindenütt a munkafolyamat megkettőződéséről van szó. S a sztrájkfolyamat megkettőződéséről. A sztrájk része a munkának, mint az elhasználódás része a tárgynak, a válság a termelésnek. Nincsen már sem sztrájk, sem munka, hanem a kettő egyszerre, azaz valami más: a munka mágiája, a termelés szemfényvesztése, szcenodrámája (hogy azt ne mondjam: melodrámája). Kollektív dramaturgia a társadalmi rend üres színpadán.

Többé már nem a munka ideológiájáról van szó, arról a hagyományos etikáról, ami elfedte a munka "valódi" folyamatát és a kizsákmányolás "objektív" megvalósulását, hanem a munka forgatókönyvéről. Ugyanígy nem a hatalom ideológiájáról, hanem csak a hatalom forgatókönyvéről van szó. Az ideológia csupán a realitás jelek általi elsikkasztása, a szimuláció pedig a valóságnak és jelek általi megkettőződésének rövidre zárása. Az ideologikus elemzés célja mindig az objektív folyamat helyreállítása: a szimulákrum alatti igazság helyreállításának szándéka mindig hamis probléma.

Mivel az igazságról szólnak, a hatalom ezért végső soron teljes mértékben egyetért az ideologikus és az ideológiáról szóló diskurzusokkal. Még ha forradalmiak is (főleg, ha azok), mindig hasznosak a szimuláció halálos csapásai ellen.

A panoptikum leáldozása

Ugyancsak a megéltnek, az exhumálásnak, a maga alapvető banalitásában, radikális autenticitásában megjelenő valóságnak eme ideológiáján alapul az amerikai televízió 197l‑es dokumentumfilm‑kísérlete a Loud családról. Hét hónap megszakítatlan forgatás, háromszáz óra vágatlan felvétel forgatókönyv nélkül, egy család folyamatos Odüsszeiája nonstop drámái örömei viszontagságai. Röviden "nyers" történeti dokumentum, "a televízió legszebb hőstette, a mindennapok szintjén a holdraszállásról készített filmhez hasonlatos". A dolgot az bizonyítja, hogy a család széthullott a forgatás alatt: kitört a válság, Loudék elváltak stb. Innen a feloldhatatlan dilemma: felelős‑e a televízió? Mi lett volna, ha nincs ott?

Még érdekesebb az a képzelgés, miszerint Loudékat úgy filmeztek, mintha nem lett volna ott a televízió. A csúcs a rendező alábbi mondata volt. "Úgy éltek, mintha mi ott sem lettünk volna". Abszurd paradox megfogalmazás - sem nem igaz, sem nem hamis: utópikus. A "mintha mi ott sem lettünk volna" egyenértékű azzal: "mintha ti lettetek volna ott". Sokkal inkább ez az utópia, ez a paradoxon kápráztatta el a húszmillió nézőt, mintsem az intimitáson tett erőszak "perverz" gyönyöre. Nem az "igazság" tapasztalatának titkáról vagy perverziójáról van szó, hanem a valóditól vagy a hiperreális esztétikájától való borzongásról, a szédítő és trükkszerű pontosságtól, az egyszerre jelen levő távolítástól és nagyítástól, az arányok torzításától és a végletes átlátszóságtól való borzongásról. Az érzéki túlfeszítettség élvezete, amikor a mérőrúd az érzékek szokásos merülési vonala alá süllyed: a felvétel által a jelentéktelen felmagaszosul. Azt látjuk, ami soha nem volt a valóság (de "mintha ti lettetek volna ott") azon távolság nélkül, ami perspektívát ad a térnek; látásunknak pedig mélységet (de "igazabb, mint a természet"). Annak a mikroszkopikus szimulációnak az élvezete, amelyik a reálist a hiperreálisba csúsztatja át (kicsit ugyanez a helyzet a pornóval, amelynek káprázata inkább metafizikai, mint szexuális.)

E család egyébként már kiválasztása által hiperreálissá vált: ideális, tipikus amerikai család, kaliforniai otthon, három garázs, öt gyerek, kényelmes társadalmi és foglalkozásbeli státusz, dekoratív housewife, standing uppermiddle. Bizonyos értelemben ez a statisztikai tökéletesség ítélte halálra. Az amerikai way of life hősnője, mint az antik áldozatoknál, kiválasztatott, hogy felmagasztaltasson és meghaljon a média, e modern végzet tüzében. Hiszen a mennyei tűz többé nem romlott városokra sújt le: a felvevőgép objektívje lézerként vágja ki a megélt realitást, hogy a halálba küldje. "Loudék: egyszerűen egy olyan család, amely elfogadta, hogy kiszolgáltatja magát a televíziónak és belehal" - mondta a rendező. Bizony, valóban áldozati procedúráról van szó, egy áldozat látványáról, melyet felajánlottak húszmillió amerikainak. Egy tömegtársadalom liturgikus drámája.

Televízió‑igazság. Csodálatos kifejezés a maga kétértelműségében: e család igazságáról vagy a televízió igazságáról van szó? Valójában a tévé Loudék igazsága, ő az igaz, ő igazol. Igazság, ami többé nem reflexív, mint a tüköré, nem perspektivikus, mint a panoptikus rendszeré és a tekinteté, hanem manipulatív: a teszt igazsága, ami szondáz és kikérdez, a lézeré, ami kitapint és kimetsz, a képkocka, ami életünk diafilmjét őrzi, a genetikus kód, ami számításaink felett uralkodik, a sejtek, amelyek érzékeinket tájékoztatják. Ennek az igazságnak vetette alá a televízió a Loud családot, s ebben az értelemben igenis halálra ítélésről van szó. De vajon igazságról van‑e még?

A panoptikus rendszer leáldozása. A tévé szeme többé nem abszolút tekintet forrása, s az ellenőrzés eszménye immár nem az áttetszőség. Emez még objektív teret feltételez (a Reneszánszét), és egy despotikus tekintet mindenhatóságát. Ez a rendszer még, ha nem is elzárás, legalább elvágólagos felosztás. Kifinomultabb, de mindig kívülről, a látás és látszódás ellentétére játszik rá, még ha vak is a panoptikum fókuszpontja.

Más történt Loudék esetében: "Nem ti nézitek többé a tévét, a tévé néz benneteket (amint éltek)", vagy még inkább "Nem ti hallgatjátok többé a Csak semmi pánik!‑ot, a Csak semmi pánik! hallgat benneteket." A Felügyelet és büntetés panoptikus szerkezete lebeszélő rendszerré változik át, ami eltörli a passzív és aktív közötti különbséget. Többé nem kötelező engedelmeskedni a modellnek vagy a tekintetnek. "Ön a modell!" "Ön a többség!" Ez a hiperrealista társadalmiság lejtője, ahol a valóságos összekeveredik a modellel, mint a statisztikai műveleteknél, vagy a médiummal, mint Loudék esetében. A társadalmi viszony végső stádiumában élünk, ami immár nem a rábeszélésé (ez a propaganda, az ideológia, a reklám klasszikus kora), hanem a lebeszélésé: "Ön a hír, ön a társadalom, ön az esemény, ön van érintve, öné a szó stb." E visszafordulás áltat lehetetlenné válik a modellt, a hatalmat, a tekintetet, a médiumot állandósítani, mivel Ön már mindig is ott van a másik oldalon. Nincs többé tárgy, fókuszpont, centrum vagy periféria: csak körkörös elhajlás vagy elhajlítás. Nincs többé erőszak, sem felügyelet: az egyetlen "információ" a tér titkos fertőződése, láncreakciója, lassú bezáródása és szimulákruma, ahol még a valóság visszfénye tükröződik.

A perspektivikus és panoptikus tér leáldozásának vagyunk szemtanúi (ami még mindig morális és egyetemes hipotézise minden klasszikus elemnek, amely a hatalom "objektív" lényegét kutatja). Ennél fogva magának a látványosnak az eltörlését szemléljük. A televízió például Loudék esetében már nem látványos médium. Nem vagyunk többé az előadás erőterében, amiről a színházi szakemberek beszélnek, sem olyan sajátos elidegenedés és represszió alatt, amelyet az előidéz. Maga a médium, mint olyan többé nem megragadható, a médium és az üzenet összekeveredése (MacLuhan)[7] pedig az új korszak első nagyszabású képlete. Többé nincs médium a szó szoros értelmében: immár megragadhatatlan, szétszóródott s darabjaira hullott a realitásban, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a realitás ettől megváltozott volna.

Íme, a média keveredése, vírusos, járványos, krónikus, pánikszerű jelenléte, amelynek hatásait képtelenek vagyunk izolálni; íme, a médiumon átszűrt esemény látványos lézer reklámszobrai az üres térben - a tévé feloldása az életben, az élet feloldása a tévében meg nem különböztethető kémiai folyamat. Loudok vagyunk mindannyian, akiket nem a lehengerlésnek, a pressziónak, az erőszaknak, a média és modell zsarolásának szolgáltatnak ki, hanem ezek indukciójának, beszűrődésének, észrevétlen erőszakának.

Óvatosan kell azonban megközelítenünk e diskurzus negatív hatását. Nem betegségről vagy vírusfertőzésről van szó. Inkább úgy kell elképzelnünk a médiát, mint egyfajta genetikus kódot a külső világban, ami a reális hiperreálissá való mutációját irányítja, hasonlóan a mikro‑molekuláris kódhoz, amely az értelemnek a képzetek szférájából a programozott jelek genetikus szférája felé vezető útját irányítja.

Az egész hagyományos kauzális szemlélet kérdőjeleződik itt meg. A perspektivikus, determinista, "aktív", kritikai, analitikus szemlélet: oknak és következménynek, aktívnak és passzívnak, alanynak és tárgynak, célnak és eszköznek a megkülönböztetése. E szemlélet eredményeképp mondhatjuk: a tévé néz, a tévé elidegenít, a tévé manipulál, a tévé informál bennünket. Mindeközben függőek maradunk a média, eme aktív és hatásos külső tényező, eme "perspektivikus" információ analitikus szemléletétől, amelynek mintegy távlati pontja a valóság és az értelem horizontja.

A DNS‑molekula mintájára felépülő televíziót tehát okozatként kell felfognunk, ahol elenyésznek a meghatározottság ellentétes pólusai, azon régi poláris séma összevonásához, nukleáris leszűkítéséhez hasonlóan, amely mindig is minimális távolságot tartott ok és okozat, alany és tárgy között. Éppen ez az irány, távolság, kitérő, különbség, lehető legszűkebb rés visszavezethetetlen az elenyészés kockázata nélkül egy olyan kiszámíthatatlan és meghatározatlan folyamatra, amelyről a diskurzus, lévén maga is determinált rend, még számot sem adhat.

Ez a távolság tűnik el a genetikus kód folyamatában, ahol a meghatározatlanság nem annyira a molekulák véletlenje, mint inkább a viszony tiszta s egyszerű lebontása. A molekuláris vezérlés folyamatában, amely a DNS magjából "kiindulva" jut el az "anyaghoz", melyet "informál", immár nem áramlik hatás, energia, meghatározás, üzenet. "Parancs, jel, impulzus, üzenet": mindez érthetővé próbálja tenni számunkra a dolgot, de analógiásan, a leírás, a vektor, a rejtjelmegfejtés nyelvére fordítva át egy ismeretlen dimenziót. Ez már nem is "dimenzió", vagy talán ez a negyedik, amely másutt - az einsteini relativitásban - a tér és idő külön pólusainak feloldásával van meghatározva. Valójában az egész folyamatot csak negatív formájában érthetjük meg: többé semmi nem választja el az egyik pólust a másiktól, a kezdetet a végtől. Olyan, mintha az egyiket a másikba nyomnák, mint egy fantasztikus vasúti katasztrófa, mintha a hagyományos két pólus egymásba zuhanna. Zárlat: a kauzalitás sugárzásának megszüntetése, a pozitív és negatív elektromosság különbségén alapuló meghatározottság semlegesítése. Az irány leblokkolása. Itt kezdődik a szimuláció.

A politika, a biológia, a pszichológia, a média szférájában, vagyis bárhol, ahol fenntarthatatlanná válik a két pólus közti különbség, a szimulációba, azaz az abszolút manipulációba lépünk át. Ez nem passzivitás, hanem aktívnak év passzívnak meg nem különböztetése. A DNS e véletlenre való redukciót az élő anyag szintjén valósítja meg. A televízió, Loudék esetében, szintén elérte azt a meghatározatlansági küszöböt, ahol Loudék a tévéhez képest ugyanúgy sem nem aktívak, sem nem passzívak, mint ahogy az élő anyag molekuláris kódjához képest. Itt és ott is, egyetlen ködfolt marad, aminek összetétele és igazsága kibogozhatatlan.

Az orbitális és a nukleáris

A szimuláció apoteózisa a nukleáris. Az elrettentés egyensúlya csak látványos oldala a lebeszélő rendszernek, amelyik belülről férkőzött az élet minden hasadékába. A nukleáris bizonytalanság csak megerősíti banalizált rendszerét a médiák középpontjában álló lebeszélésnek, a világszerte uralkodó büntetlen erőszaknak, választásaink teljességgel esetleges hátterének. Viselkedésünk legcsekélyebb részét irányítják semleges, közömbös, ekvivalens jelek, olyanok, melyek összege nulla, akárcsak azoké, melyek a "játék stratégiáját" irányítják. (De az igazi egyenlőség másutt van, és valójában éppen ez a variábilis szimuláció ismeretlen, ami hiperreálissá alakítja magát az atom‑arzenált, szimulákrummá, amely minket ural, és minden eseményt jelentéktelenné redukál, hogy ne legyen egyéb, mint pillanatnyi forgatókönyv, ami az egész hátralevő életünket túléléssé, tét nélküli tétté változtatja; még csak nem is a halálra szóló váltóvá: olyan váltóvá, ami már eleve értékvesztett.)

Nem az atomtámadás közvetlen fenyegetése bénítja meg életünket, hanem a lebeszélés teszi leukémiássá. E lebeszélés abból ered, hogy még a valódi atomcsapás is ki van zárva: előre kizárva, mint ahogyan a reális esetlegessége egy jelrendszerben. Mindenki úgy tesz, mintha hinne e fenyegetés valóságában (ez érthető a katonák részéről, számukra tevékenységük komolysága a tét, és "stratégiájuk" beszédhelyzete), de éppen hogy nincs stratégiai tét ezen a szinten. A helyzet egész eredetisége a pusztítás valószínűtlenségében rejlik.

A lebeszélés kizárja a háborút, a terjeszkedő rendszerek archaikus erőszakát. A lebeszélés a feltételesen stabil vagy nyugtalan rendszerek semleges, lefojtott erőszaka. Nem tárgyiasul többé a lebeszélés, az ellenfél, a stratégia: globális struktúráról van szó, amely a tétek megsemmisítésére törekszik. Az atomháború, éppúgy, mint a trójai háború, nem fog megtörténni. Az atomsugárzás kockázata csak ürügy, amely a fegyverek bonyolultságára hivatkozva - de e bonyolultság annyira túlmegy bármely célon, hogy maga is az érvénytelenség tünetévé válik - nem léptet életbe egy olyan általános biztonsági, hozzáférhetetlenségi és ellenőrzési rendszert, amelynek lebeszélő hatása nem az atomcsapáson alapulna (ami egyébként soha nem is merült fel, kivéve a hidegháború legelső éveit, amikor még összekeverték a nukleáris hadműveletet a hagyományos háborúval), hanem inkább a reális események jóval nagyobb valószínűségén, mindannak valószínűségén, ami valóban feltűnést keltene a globális rendszeren belül, és megbontaná az egyensúlyt. Az elrettentés egyensúlya nem egyéb, mint az egyensúly elrettentése.

A lebeszélés nem stratégia. Pontosan úgy forog és cserélődik az atom védelmezői között, mint a nemzetközi tőke a pénzügyi spekuláció azon övezetében, amelynek árama befolyásolni tudja az egész világkereskedelmet. A pusztítás valutája (nem több valódi pusztítás‑fedezettel, mint amennyi a lebegő tőke tényleges árufedezete) a nukleáris pályán keringve ellenőrizni tudja a földi erőszakot és a potenciális konfliktusokat.

Ennek az arzenálnak az árnyékában, a lehető legnagyobb "objektív" fenyegetés örve alatt, és az atom Damoklész‑kardjának köszönhetően, egy soha nem látott ellenőrzési rendszer épül ki. S az egész bolygó műholdas lefedése e biztonsági hiperrendszer következtében.

Ugyanez vonatkozik a békés atomlétesítményekre. A békés rendeltetés nem különbözteti meg a polgárit a katonaitól. Mindenütt, ahol visszafordíthatatlan ellenőrző berendezéseket dolgoznak ki, ahol a biztonság fogalma mindenhatóvá válik, ahol a biztonság normája lép a törvények s az erőszak régi fegyvertára helyébe (beleértve a háborút is), ott a lebeszélés rendszere növekedik, és vele együtt nő a történelmi, társadalmi és politikai sivatag. Gigászi nyugtalanság békít ki minden konfliktust, minden finalitást, minden összeütközést ama zsarolás alapján, ami valamennyit félbeszakítja, semlegesíti, megfagyasztja. Nincs felkelés, nincs történelem, ami saját logikája szerint fejlődhetne ki. Mind a megsemmisítésnek teszi ki magát. Nem lehetséges többé stratégia: a terjeszkedés nem egyéb, mint a katonák gyermeteg játéka. A politikai tét halott, csak a konfliktusok és tétek gondosan körülhatárolt szimulákrumai maradtak.

Az "űrutazás" pontosan ugyanazt a szerepet játszotta, mint a nukleáris terjeszkedés. Ezért is tudta oly könnyen felváltani a hatvanas években (Kennedy és Hruscsov idején), illetőleg tudott párhuzamosan fejlődni, mint "békés egymás mellett élés". Mert mi az űrutazásnak, a Hold meghódításának, a műholdak fellövésének végső célja? Nem egyéb, mint a tömegvonzás univerzális modelljének megalkotása, műhold‑telepítés, melynek lunáris modulusa a tökéletes embrió: programozott mikrokozmosz, ahol semmi nem bízható a véletlenre. Röppálya, energia, számítás, fiziológia, pszichológia: a norma totális univerzumában semmi nem bízható a véletlenre. A Törvény nem létezik többé, a törvényt az összes részlet operacionális immanenciája alkotja. A sterilitás és súlytalanság állapotában leledző, az irány fenyegetésétől megtisztított világ tökéletessége lenyűgöző. A tömegek rajongása nem a holdraszállás vagy az űrutazás eseményének szólt (ez inkább egy régebbi álom végét jelentette): a programozás és a technikai manipuláció tökéletessége láttán ájultak el. A programozott folyamat immanens csodája előtt. Elbűvölte őket a norma maximuma és a valószínűség leigázása. A modell s szédülete, ami a halálét idézi fel, annak rémülete és eleven lüktetése nélkül. Hiszen míg a törvény és a rend - mint a törvényszegés és az erőszak előszele - perverz képzelgéseket hoznak magukkal, addig a norma rögzít, magával ragad, letaglóz és összezavar mindent, ami képzeletbeli. Egy program aprólékossága nem ad helyet a fantáziálásnak. Már tanulmányozása is szédítő. Egy makulátlan világ látványa.

A maximális biztonságnak, lebeszélésnek és programozásbeli csalhatatlanságnak a modellje uralja ma a társadalmat. Ez az igazi sugárszennyezés: a technika aprólékos műveletei szolgálnak az aprólékos társadalmi műveletek modelljéül. Itt sem bíznak semmit a véletlenre. Ez volna egyébként a szocializáció, ami századokkal ezelőtt kezdődött, s azután felgyorsuló szakaszába érkezett, egy explozívnak vélt határ (a forradalom) felé haladt, de ami jelenleg ellentétes, lefojtó, visszafordíthatatlan folyamatba csapott át. E folyamat egyöntetűen lebeszél minden véletlenről, minden alkalomszerűről, minden átválthatóságról, minden finalitásról, minden ellentmondásról, minden megszakadásról vagy komplexitásról egy olyan társadalomban, mely ki van szolgáltatva a norma sugárzásának s az információs mechanizmus kartoték‑átlátszóságának. Az űrkutatási és nukleáris modelleknek nincs saját céljuk: sem a Hold felfedezése, sem a katonai és stratégiai előnyszerzés. Igazságuk az, hogy szimulációs modellek legyenek, hordozó modelljei egy globális ellenőrzési rendszernek - amely elől még e forgatókönyv főszereplő hatalmai sem menekülhetnek: mindenkit figyelnek a műholdak.[8]

Igazságuk az, hogy ellenálljanak egy nyilvánvalóbb igazságnak. A műholdak korában, amire ráállítottak egy műholdat nem az, aminek tűnik. Egy űrbeli objektum földi beállítása következtében maga a Földbolygó válik műholddá, a valóság földi princípiuma válik excentrikussá, hiperreálissá és jelentéktelenné. Egy olyan orbitális ellenőrzési rendszer nyomására, mint a békés egymás mellett élés, az összes földi mikro‑rendszer mintegy kötött pályára áll, s elveszti autonómiáját. Minden eseményt, minden energiát ez az excentrikus gravitáció szív magába, minden az egyetlen ellenőrző mikro‑modell (a földi műhold) mintájára tömörül és fojtódik le, mint ahogy fordítva, a másik biológiai dimenzióban, minden a genetikus kód mikro‑modelljének mintája felé tart és aköré tömörül. A kettő között, a nukleáris és a genetikus ollójában, e két alapvető lebeszélő kód egyidejű mennybemenetele során az értelem minden princípiuma felszívódik, a valóság minden kibontakozása ellehetetlenül.

Élesen megvilágítja mindezt két esemény egybeesése 1975 júliusában: az egyik az amerikai és szovjet szuperműholdak összekapcsolódása az űrben, a békés egymás mellett élés apoteózisa; a másik az ideogrammatikus írás eltörlése Kínában, a csatlakozás a latin ábécéhez Ez utóbbi jelzi "orbitális" nyomását egy olyan elvont és modellizált jelrendszernek, amelynek világában felszívódnak a stílus és az írás korábban egyedi formái. A nyelv kötött pályára állítása: így léptek be a kínaiak a békés egymás mellett élés rendszerébe, amely épp akkor rajzolódott ki egükön a két műhold összekapcsolódása által. Az égen a két Nagy csillagtúrája, a földön mindenki más semlegesítése és egyneműsítése.

Azonban, eme sürgető égi lebeszélés ellenére - nukleáris vagy molekuláris kódról lett légyen is szó - az események a földön folytatódtak, sőt a bonyodalmak szaporodtak, tekintve, hogy a világ eseményei egyetlen folytonos és egyidejű információs folyamatot alkotnak. De furfangos módon már nincs saját értelmük, csupán az égi szimuláció megkettőződései. A legszebb példa erre a vietnámi háború, ami metszéspontja a legmagasabb történeti és "forradalmi" tétnek s e lebeszélő sürgetés megvalósításának. Mi volt e háború értelme? Végkifejlete nem pecsételte‑e meg a történelem végét korunk e kiemelkedő és döntő történeti eseménye által?

Hogyan lehetséges, hogy e kemény, hosszú és kegyetlen háborúnak egyik napról a másikra, mintegy varázsütésre vége szakadt?

Hogyan lehetséges, hogy az amerikai kudarc, az USA történelmének legsötétebb árnyoldala, semmiféle belpolitikai visszahatást nem váltott ki? Ha valóban az Egyesült Államok globális stratégiai kudarcának jele lett volna, akkor szükségképpen fel kellett volna borítania a belső egyensúlyt és az amerikai politikai rendszert. Szó sem volt erről.

Más történt tehát. E háború alapjában véve nem volt egyéb, mint a békés egymás mellett élés egyik döntő epizódja. Jelezte, hogy Kína eljutott a békés egymás mellett éléshez. Kína kicsikart és hosszú évek során konkretizálódó be nem avatkozása, Kína belekóstolása a világméretű modus vivendi‑be, az út a világforradalom stratégiájától az erők és a birodalmak megoszlásáig, a radikális alternatíváról a politikai változásokra való áttérés egy lényegében (a Peking‑Washington viszony normalizálódásával) már szabályozott rendszerben: ez volt a vietnámi háború tétje, s ebben az értelemben az USA, bár elhagyta Vietnámot, de megnyerte a háborút.

A háború "magától" véget ért, amikor elérte célját. Ezért maradt abba, ezért bomlott fel ilyen könnyűszerrel.

Ugyanerről a vágásról árulkodik a hadszíntér. A háború addig tartott, amíg nem likvidálták azokat az elemeket, amelyek nem voltak belekényszeríthetők valamiféle egészséges politikába és fegyelmezett hatalomba, lett légyen az akár kommunista. Mikor végül a háború a dzsungelharcosok kezéből Észak reguláris csapatainak kezébe ment át, befejeződhetett: célját elérte. A cél tehát hatalomváltás. Amikor a Vietnámiak jelét adták, hogy már nem a beláthatatlan felfordulás hívei, kezet nyújthattak nekik. Hogy kommunista rend lesz, az végső soron nem volt gond: már megállta a helyét, lehet benne bízni. A "vad" és archaikus prekapitalista struktúrák felszámolásában még hatékonyabb is, mint a kapitalizmus.

Ugyanez volt a forgatókönyv az algériai háborúban.

E háborúnak s az ezt követőnek új aspektusa: a fegyveres erőszak, az ellenfelek gyilkos antagonizmusa mögött - ami élet‑halál kérdésének tűnik, s úgy is játsszák (másképp nem küldhetnék az embereket, hogy vigyék vásárra a bőrüket egy efféle ügyben) -, a halálig vívott, globális jelentőségű könyörtelen harc e szimulákruma mögött a két ellenfél alapvetően szövetségre lép egy harmadik, megnevezetlen, elhallgatott dolog ellen, de amelynek számára a két ellenfél cinkossága mellett a háború objektív eredménye a teljes felmorzsolódás: a törzsi, kommunisztikus, prekapitalista struktúrák, az árucsere, a nyelv, a szimbolikus szerveződés megannyi formája. Ezt kell megszüntetni, ennek meggyilkolása a háború célja. (A háború a maga grandiózus halál‑arzenáljával nem egyéb, mint a társadalmi rend terrorisztikusan racionalizáló folyamatának médiuma.) E gyilkosság fölött rendezkedhet majd be a társadalmiság, kommunista vagy kapitalista, hovatartozásra való tekintet nélkül. A két ellenfél tökéletes cinkosságban vagy munkamegosztásban együttműködik (ezért még óriási áldozatokat is hajlandóak hozni); ennek eredménye a társadalmi viszonyok visszanyesése és megszelídítése.

"Az észak‑Vietnámiaknak azt tanácsolták, hogy készüljenek fel az amerikai jelenlét felszámolásának forgatókönyvére, melynek során a látszatra persze ügyelni kell"

A forgatókönyv: szokatlanul hevesen bombázzák Hanoit. A bombázások elviselhetetlensége sem palástolhatja el, hogy mindez csak színjáték, ami lehetővé teszi, hogy a Vietnámiak úgy tegyenek, mint akik hajlanak a kompromisszumra, s hogy Nixon beadhassa az amerikaiaknak a csapatok visszavonulását. Mindent elértek, ténylegesen semmi nem kérdéses, csupán a finálé valószerűsége.

Hogy a háború moralistái, a háborús értékek szószólói ne bánkódjanak túlságosan, a háború nem kevésbé kegyetlen attól, hogy szimulákrum. Bőven kijut a szenvedésből, a halottak s a veteránok derekasan helytállnak a többiekért. Ezt a célt éppúgy mindig sikerül elérni, mint a területfelosztást és a fegyelmező társadalmiság bevezetését. Ami már nem létezik, az az ellenfelek ellentéte, az antagonisztikus indítékok realitása, a háború ideologikus komolysága. Nem létezik továbbá a győzelem vagy vereség realitása sem, lévén a háború folyamat: e látszatokon túl ez győzedelmeskedik.

Egyszóval a pacifikáció (vagy a lebeszélés), ami ma uralkodik rajtunk, túl van békén és háborún, egyenértékű velük minden pillanatban. "A háború: béke", mondotta Orwell. Itt is két differenciális pólus nyomódik vagy fordul egymásba. Az ellentmondások ezen egyidejűsége minden dialektika azonnali paródiája és halála. Teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk egy háború igazságát, azaz hogy befejeződött, mielőtt még célját elérte volna, hogy véget vetettek a háborúnak annak kellős közepén, vagy hogy talán el sem kezdődött soha. Más események (az olajválság stb.) sem kezdődtek el soha, csupán, mint mesterséges bonyodalmak léteztek, a történelem, a katasztrófák és a válságok absztraktumai, Ersatz‑jai, artefaktumai, melyek célja, hogy fenntartsanak egy hipnotizált történeti beruházást. Minden média és hivatalos információ-forgatókönyv csak azért van, hogy fenntartsa az eseményszerűségnek, a tétek valódiságának, a tények objektivitásának illúzióját. Minden esemény - a "hatalmon" levő kommunisták Itáliában, Gulag és a szovjet disszidensek posztumusz, retrospektív újrafelfedezése (annak mintájára, ahogy a közelmúltban a haldokló etnológia újra felfedezte a vadak elveszett "másságát") - visszafelé olvasandó. Vegyük észre, hogy mindezek a dolgok későn jöttek, egy megkésett történelemmel, egy késés‑spirállal, már régen elvesztették értelmüket és csak a jelek mesterséges pezsgéséből élnek. Mindeme események logika nélkül követik egymást, a legellentmondásosabb dolgok teljes egyenlőségében, következményeik teljes közömbösségében (de nincsenek is következményeik: az események látványos fejlődésük közben elenyésznek). Minden "dokumentum"‑film a giccs, az ismétlés és a pornó gyászos hatását kelti egyszerre. Ezt persze mindenki tudja, és a lelke melyén senki nem fogadja el. A szimuláció realitása elviselhetetlen. Kegyetlenebb, mint Artaud Kegyetlen Színháza, amely még az élet dramaturgiájának kísérlete volt, a test, a vér, az erőszak idealításának utolsó nekiveselkedése egy olyan rendszerben, ami már elragadta, vér nélkül, minden tétek felszívódása felé. Számunkra véget ért a játszma. A kegyetlenség minden dramaturgiája, sőt, minden valóságos írása eltűnt. A szimuláció uralkodik, és már csak az újrajátszáshoz, az elveszett referenciák paródisztikus, szellemképes rehabilitációjához van jogunk. Itt örvénylenek körülöttünk a lebeszélés hideg fényében (beleértve Artaud‑t is, akinek a többihez hasonlóan joga van az új életre, második egzisztenciára, mint a kegyetlenség referenciája).

A nukleáris burjánzás nem jelenti az atomcsapás vagy ‑baleset kockázatát, kivéve akkor, ha a "fiatal" hatalmak kísértést éreznének arra, hogy nem‑lebeszélő módon, "valóságosan" használják, mint az amerikaiak Hirosimában. Ám egyedül nekik volt joguk a bomba e "használati érték"‑éhez. Az őket követőket lebeszélik arról, hogy használják, éppen abból adódóan, hogy van nekik. A belépő az atombomba (ahogy finoman nevezik), akár a szakszervezet a munkásság esetében, igen gyorsan eloszlat minden halvány kísérletet az erőszakos beavatkozásra. A felelősség, az ellenőrzés, a cenzúra, az önlebeszélés mindig gyorsabban növekszik, mint a rendelkezésre álló erők és fegyverek. Ez a titka a társadalmi rendnek. Az a lehetőség, hogy egy gombnyomással megbénítható egy ország már önmagában azt eredményezi, hogy az elektrotechnikusok soha nem fogják e fegyvert használni. Az általános és forradalmi sztrájk mítosza abban a pillanatban omlik össze, amikor megteremtődnek hozzá a feltételek: viszont szerencsére épp azért, mert az eszközök adva vannak. Íme, így működik a lebeszélés.

Nem lehetetlen tehát, hogy megérjük: az atomhatalmak erőműveket, fegyvereket és bombákat fognak exportálni a világ minden tájára. A fenyegetés kontrollját a bomba és a bomba birtoklása általi pacifikáció jóval hatékonyabb stratégiája fogja felváltani. A "kis" hatalmak abban a hiszemben, hogy a saját csapáshoz szükséges erőt vásárolják meg, a lebeszélés, önnön lebeszélésük vírusát kapják. Ugyanez a helyzet a máris exportált atomerőművekkel: megannyi neutronbomba, ami levezet minden történelmi fertőzés- vagy robbanásveszélyt. Ebben az értelemben az atom mindenütt a bezáródás mindinkább felgyorsuló folyamatát indítja el, ami köréje köt, megköt minden eleven energiát.

Az atom egyszerre a rendelkezésre álló energiák tetőpontja és az ellenőrző rendszerek maximalizációja. A reteszelés és az ellenőrzés ugyanolyan mértékben (viszont gyorsabban) növekszik, mint a felszabadításra törő lehetőségek. Ez volt a modern forradalmak nagy bökkenője, s ez az atom abszolút paradoxona. Az energiák tulajdon tüzüknél fagynak meg, önmagukat hatástalanítják. Előreláthatatlan, milyen terv, hatalom, stratégia, történet kelhet életre e bezáródott, semlegesített, használaton kívül helyezett, megérthetetlen, fel nem robbanó erőivel túltelített gigantikus rendszer mögött. Hacsak nem egy befelé irányuló explózió, egy berobbanás lehetősége, ahol minden energia elenyészik egy katasztrófa‑folyamatban (szó szerint, azaz az egész körforgásnak a legalacsonyabb pontra, energiáknak a minimum‑küszöbre való visszatérésének értelmében).

Fordította Gángó Gábor
Testes könyv I. 1996, Dekon könyvek

Jean Baudrillard: Simulacres et simalation. Paris, 1981, 1-30.

Jegyzet