JULES VERNE

HÓDÍTÓ ROBUR
A VILÁG URA

TARTALOM

HÓDÍTÓ ROBUR

ELSŐ FEJEZET
melyben a tudós és a tudatlan világ egyként tanácstalan

MÁSODIK FEJEZET
melyben a Weldon Club tagjai vitatkoznak, de megegyezésre nem jutnak

HARMADIK FEJEZET
melyben új szereplöt ismerünk meg, de nem kell bemutatni, mert bemutatkozik ö maga

NEGYEDIK FEJEZET
melyben a szerzö Frycollin inassal kapcsolatban megpróbálja tisztára mosni a holdat

ÖTÖDIK FEJEZET
melyben ideiglenes fegyverszünetet köt a Weldon Club elnöke és titkára

HATODIK FEJEZET
melyet mérnökök, repülésszakértök és egyéb tudósok nyugodtan átugorhatnak

HETEDIK FEJEZET
melyben Uncle Prudent és Phil Evans ismét tiltakoznak az ellen, hogy meggyözzék öket

NYOLCADIK FEJEZET
melyben Robur elhatározza, hogy fontos kérdésekre válaszol

KILENCEDIK FEJEZET
melyben az Albatros csaknem tízezer kilométeres, izgalmas utat tesz meg

TIZEDIK FEJEZET
melyböl megtudjuk, hogyan és miért került Frycollin vontatókötélre

TIZENEGYEDIK FEJEZET
melyben Uncle Prudent haragja a sebesség négyzetével egyenes arányban növekszik

TIZENKETTEDIK FEJEZET
melyben Robur mérnök úgy tesz, mintha Monthyon-díjat akarna nyerni

TIZENHARMADIK FEJEZET
melyben Uncle Prudent és Phil Evans átkelnek az egész óceánon, és mégsem lesznek tengeribetegek

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
melyben az Albatros megmutatja, hogy olyat is tud, amire rajta kívül más talán sohasem lesz képes

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
melyben valóban feljegyzésre méltó események történnek

TIZENHATODIK FEJEZET
mely sajnálatosnak mondható kétségek között hagyja az olvasót

TIZENHETEDIK FEJEZET
melyben két hónappal vissza-, majd kilenc hónappal elöreugrunk

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
melyben az Albatros igaz históriája befejezödik anélkül, hogy véget érne

A VILÁG URA

ELSŐ FEJEZET
Mi történik a Kék-hegységben?

MÁSODIK FEJEZET
Morgantonban

HARMADIK FEJEZET
A Nagy Sasfészek

NEGYEDIK FEJEZET
Az Automobil Klub versenye

ÖTÖDIK FEJEZET
Új-Anglia partjai körül

HATODIK FEJEZET
Az elsö levél

HETEDIK FEJEZET
Harmadszorra

NYOLCADIK FEJEZET
Mindenáron

KILENCEDIK FEJEZET
A második levél

TIZEDIK FEJEZET
Törvényen kívül

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Nyomozunk

TIZENKETTEDIK FEJEZET
A Black Rock-öböl

TIZENHARMADIK FEJEZET
A Rém fedélzetén

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A Niagara

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A Sasfészek

TIZENHATODIK FEJEZET
Hódító Robur

TIZENHETEDIK FEJEZET
A törvény nevében!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Az öreg Gradé az utolsó szó

HÓDÍTÓ ROBUR

ELSŐ FEJEZET
melyben a tudós és a tudatlan világ egyként tanácstalan

Durr!... Durr!... A két pisztolylövés csaknem egy idöben csattant. Egy ötvenlépésnyire legelészö tehén golyót kapott a szügyébe. Pedig igazán semmi köze nem volt az ügyhöz.

Sem egyik, sem másik ellenfelet nem érte találat.

Ki volt a két lövöldözö gentleman? Nem tudjuk, noha kétségkívül ez lett volna az alkalmas pilla­nat, hogy nevüket feljegyezzük az utókor számára. Mindössze annyit mondhatunk, hogy az idösebbik angol, a fiatalabbik amerikai volt. Ezzel szemben igazán könnyen meghatá­roz­hat­juk a helyet, ahol a békés kérödzö lenyelte a fücsomót, mely életében az utolsó volt. A Niagara jobb partján történt, nem messze a függöhídtól, mely az amerikai partot összeköti a kanadaival, hárommérföldnyire a vízesésektöl, lefelé.

Az angol úr az amerikai felé lépett.

- Továbbra is kitartok amellett, hogy igenis a Rule Britannia volt! - mondta.

- Nem, a Yankee Doodle! - vágta rá a másik.

A vita elölröl kezdödött volna, mikor az egyik szemtanú - nyilván az állatállomány védel­mében - közbelépett:

- Mondjuk, hogy a Rule Doodle meg a Yankee Britannia volt, és gyerünk ebédelni!

Az Amerika és Nagy-Britannia himnusza közötti eme kompromisszum a felek általános meg­elégedésére szolgált. Az amerikaiak és angolok, miután felbaktattak a Niagara bal partján, a két vízesés között fekvö semleges területen a Goat-Island fogadóban asztalhoz telepedtek. A hagyományos sonka-tojás, az erösen füszerezett salátákkal körített hideg marhasült, valamint a tea láttán, mely utóbbinak árja akár a híres vízeséssel is vetekedhetett volna, végképp háttérbe szorult a nemzeti himnuszok kérdése. Történetünk során többet aligha hallunk e höseinkröl.

Vajon az angol vagy az amerikai gentlemannek volt-e igaza? Nehéz volna megmondani. Csak annyi bizonyos: ez a vita megmutatta, hogy nemcsak az Új-, hanem az Óvilágban is micsoda szenvedélyeket kelt bizonyos megmagyarázhatatlan jelenség, mely körülbelül egy hónap óta megzavart minden józan elmét.

... Os sublime dedit coelumque tueri[1] - mondotta Ovidius az emberi nem legnagyobb dicsösé­gé­röl. Valóban, mióta ember jelent meg a földtekén, ily kitartóan még nem figyelte az égboltot.

Ugyanis éppen az elözö éjszakán rezes hangú trombita harsogása töltötte be a levegöeget Kanadának ama része fölött, mely az Ontario- és az Erie-tó között fekszik. Egyesek a Yankee Doodle-t, mások a Rule Britanniát hallották. Ebböl eredt aztán az angolszászok vitája, mely a Goat-Islandben elköltött ebéddel végzödött. Valójában talán nem volt sem emez, sem amaz a himnusz. Azt azonban senki sem vitatta, hogy mégiscsak különös volt e hang, mely mintha egyenest az égböl szállt volna a földre.

Esetleg valami mennyei harsonát emelt ajkához egy angyal avagy arkangyal? Vagy talán inkább jókedvü léghajósok fújtak e messze zengö hangszerbe, mellyel a hír istennöje szokott nagy zenebonát kelteni?

Nem! Az égbolton nem szállt át egyetlen 929j91j léggömb, egyetlen léghajós sem. Valami rendkívüli jelenség zajlott le a magasabb régiókban, de senki sem tudta meghatározni e jelenség eredetét, jellegét. Ma Amerika fölött hallották, negyvennyolc órával késöbb Európa, majd nyolc nappal késöbb már Ázsia, a kínai birodalom fölött zengett a kürtszó. Ha nem az utolsó ítélet közeledtét jelezte, akkor hát mi volt az a harsonaszó, mely a titokzatos jelenség útját kísérte?

Innen eredt a földkerekség minden országában, királyságában és köztársaságában tapasztal­ha­tó nyugtalanság, melyet jó lett volna lecsillapítani. Ha az ember furcsa és megmagya­ráz­hatatlan zajokat hall a házában, ugye, igyekszik mielöbb kideríteni, mi okozza, és ha a kutatás eredménytelen marad, elhagyja a házát, hogy másik otthont keressen. Bizony, így van! Csakhogy példánkban az otthon a földgolyóbis. Nem hagyhatjuk el azzal, hogy a Holdban, a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren vagy a Naprendszer más bolygóján majd jobb lesz. Ki kellett hát deríteni, mi történik nem a világürben, hanem az atmoszféra bizonyos rétegeiben. A világ­ürben ugyanis, minthogy nincs levegö, nincs hang sem, s mivel hangot mégiscsak hallottak - azt a híres-nevezetes harsonaszót -, ez arra vall, hogy a jelenség a légrétegekben zajlik le, mely állandóan csökkenö sürüséggel legfeljebb kétmérföldnyi vastagságban veszi körül a Földet.

Természetesen az újságok ezrei foglalkoztak a problémával, különbözö formában tárgyalták, megvilágították vagy elködösítették, közöltek valóságos és hamis tényeket, megnyugtatták vagy megriasztották olvasóikat - aszerint, hogy mitöl fogyott jobban az újság -, s végül is alaposan felizgatták a riadt tömegeket. A politika egyszerre senkit sem érdekelt, és ebböl az emberiségnek semmi kára nem lett. De voltaképpen miröl volt szó?

Megkérdezték a világ minden csillagvizsgáló intézetét. Vajon mire jók, ha még válaszolni sem tudnak? Ha a csillagászok, akik ezermilliárd mérföld távolságból tudják, hogy egy csillag páros vagy hármas csillag, képtelenek kideríteni a mindössze néhány kilométernyi magas­ságban lezajló kozmikus jelenség eredetét, akkor ök voltaképpen mire jók?

Így aztán bajos volna megmondani, hány meg hány messzelátó, távcsö, szemüveg, monokli, katonai látcsö meg hány pápaszem szegezödött az égboltra e szép nyári éjszakákon. De bízvást mondhatjuk, hogy százezrek figyelték az eget. Tízszer-hússzor annyian, mint ahány csillagot szabad szemmel megfigyelhettünk az égen. Még soha egyetlen napfogyatkozást sem bámultak meg így a földteke különbözö pontjain egyszerre.

A csillagvizsgálók válaszoltak, de válaszuk nem volt kielégítö. Mindegyik elmondta véleményét, de a vélemények különbözök voltak. Ebböl származott a szakértök április utolsó és május elsö heteiben fellángolt belháborúja.

A párizsi csillagvizsgáló roppant tartózkodónak bizonyult. Egyetlen szakosztálya sem nyilat­kozott. A matematikai csillagászat szakértöi még csak megfigyelésekre sem voltak hajlandók, a meridiánvonalakkal foglalkozó csoport semmi újat sem fedezett fel, a fizikusok semmit sem észleltek, a geodéták figyelmét semmi sem keltette fel, a meteorológusoknak semmi jelenteni­valójuk nem volt, s végül a mérési szakosztály mit sem látott. De ezek az urak legalább öszintén beszéltek. Ugyanez az öszinteség nyilvánult meg a montsouris-i csillagvizsgáló és a Saint-Maur parki mágnességkutató állomás részéröl is. Az igazmondás ugyanilyen tisztelete volt tapasztalható a párizsi Matematikai és Csillagászati Intézet köreiben is. A franciák valóban akkurátusan ragaszkodnak az igazsághoz.

A vidék kissé magabiztosabb volt. Alighanem a május 6-áról 7-ére virradó éjszaka történt, hogy mintegy húsz másodpercen át villamos eredetü fényt láttak az égbolton. A Pic du Midin este kilenc-tíz óra között észlelték a fényt. A Puy de Dôme-i meteorológiai állomás éjszaka egy és két óra között, a provence-i Mont Ventoux-ban kettö és három óra között, Nizzában hajnali három-négy óra között látták felvillanni a fényt, s végül Semnoz-Alpes-ban - Annecy, a Bourget-i és a Genfi-tó között - éppen abban a pillanatban, mikor a hajnali derengés fehérleni kezdett a zeniten.

E megfigyeléseket nyilvánvalóan nem szabad minden további nélkül figyelmen kívül hagyni. Kétségtelen, hogy e fényjelenséget néhány órás idöközzel sorra megfigyelték különbözö állomások. Vagy a légkörön átfutó különbözö fényforrások villanását látták, vagy ha egyazon fényforrásról volt szó, ez csaknem kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel szelte át a levegöeget.

S vajon napközben észleltek-e valami rendkívülit az égbolton?

Egyetlenegyszer sem.

Vagy legalább hallották-e a harsonazengést a levegöégböl?

Nem, napkeltétöl napnyugtáig nem zendült meg a kürt.

Az Egyesült Királyságban nagy volt a zavar. A megfigyelöállomások nem tudtak egyetértésre jutni. Greenwich nem értett egyet Oxforddal, noha egyik is, másik is állította, hogy "semmi sem történt".

- Optikai csalódás[2] - hangoztatta az egyik.

- Akusztikai csalódás[3] - nyilatkozott a másik.

Ezen aztán elvitatkozgattak. Abban mindenesetre egyetértettek, hogy valami csalódás.

A berlini és a bécsi megfigyelöállomás vitája már-már diplomáciai bonyodalmakra vezetett. Oroszország csillagvizsgáló intézete azonban - a pulkovói központ igazgatója közbeléptével - bebizonyította, hogy mindkettönek igaza van: attól függ az egész, hogy az ember milyen szempontból akarja meghatározni az elméletben lehetetlen, a gyakorlatban viszont nagyon is elképzelhetö jelenség természetét. Svájcban az Appenzell kantonbeli saütisi obszervatórium, a Szent Gotthárd-i, rigi, és gäbrisi, továbbá a Tiroli-Alpokban müködö Sankt Bernard-i, julier-i, simploni, zürichi, somblicki megfigyelöállomások nagyon is érthetö módon tartózkodóan kezelték a tényt, melyet soha senki sem tudott konstatálni.

Olaszországban azonban a Vezúvon berendezett meteorológiai állomások, a hajdani Casa Inglesében müködö etnai központ, a Monte Cavó-i állomás tudósai minden habozás nélkül fogadták el a jelenség valóságos voltát, minthogy saját szemükkel gyözödhettek meg róla, egyszer napfénynél látták, mikor is gomolygó párának tünt, egyszer pedig éjszaka, mikor futó csillagnak látszott. De hogy valójában mi volt, arról ök sem tudtak semmit.

A tudományos világ emberei az igazat megvallva már kezdtek belefáradni e rejtélybe, mely továbbra is szenvedélyes érdeklödést, mi több, rémületet keltett az egyszerü és tudatlan emberekben. A csillagászok és a meteorológusok nem is törödtek volna tovább a rejtélyes jelenséggel, ha a május 26-áról 27-ére virradó éjszaka a norvégiai kantokeinói, majd a Spitzbergákon müködö isfjordi csillagvizsgáló intézet nem adott volna teljesen egybehangzó jelentést. A norvégok és a svédek megfigyelése szerint ugyanis északi fénytöl övezve hatalmas madár, valóságos égi szörny jelent meg az égbolton. Formáját ugyan nem tudták közelebbröl meghatározni, az azonban bizonyos, hogy apró testecskéket lövellt magából, melyek, mint meg­annyi bomba, robbantak. A norvég és a svéd állomás megfigyelésének helyességét Európá­ban senki egy pillanatig sem vonta kétségbe, inkább az volt a meglepö, hogy a svédek és a norvégok valamiben is egyetértettek.[4]

A dél-amerikai államok megfigyelöállomásai Brazíliától Peruig és La Platáig, valamint az ausztráliai csillagvizsgálók Sydneyben, Adelaide-ben és Melbourne-ben egyaránt csak nevet­tek ezen az állítólagos észleleten. Márpedig az ausztrál nevetés nagyon ragadós.

Röviden: egyetlenegy meteorológiai állomás vezetöje vette komolyan az ügyet, mit sem törödve azzal, hogy állásfoglalása gúny tárgyává válhatik. Egy kínai, mégpedig a Zi Ka-vej-i megfigyelöállomás igazgatója volt ez a tudós. A vezetése alatt dolgozó állomás hatalmas síkság közepén, a tengertöl jó tízmérföldnyire épült, s tiszta idöben tornyaiból szinte a végtelenséget is beláthatták.

- Lehetséges - jelentette ki az igazgató -, hogy a szóban forgó tárgy egész egyszerüen holmi légi alkalmatosság, valami repülö szerkezet.

Remek tréfa!

Ha az ellentmondások ily hevesek voltak az Óvilágban, elképzelhetjük, milyenek lehettek az Újvilágnak ama területén, amelynek legnagyobb részét az Egyesült Államok foglalja el.

Mint tudjuk, a jenki sohasem próbál ki egyszerre több utat. Habozás nélkül választ, mégpedig rendszerint azt az utat, amelyik egyenest vezet a célhoz. Így aztán az amerikai államszövetség megfigyelöi alaposan megmondták egymásnak a magukét. Nem vágták ugyan egymás fejéhez a távcsöveiket, de csak azért nem, mert hirtelenében nem tudták volna másikkal pótolni akkor, mikor arra a legnagyobb szükség lehetett.

Ebben az oly sokat vitatott kérdésben a New Jersey-i Washington és az Illinois állambeli Cambridge megfigyelöi szöges ellentétben álltak a connecticuti Dortmouth College és a michigani Ann Arbor tudósaival. Nem a megfigyelés tárgyának jellegéröl, hanem a meg­figye­lés pontos idejéröl vitatkoztak, ugyanis valamennyien azt állították, hogy ugyanazon az éjsza­kán, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben, söt ugyanabban a másodpercben látták, márpedig a titokzatos gépezet mozgási pályája nem sokkal a láthatár fölött húzódott. Pedig Connecticuttól Michiganig, Illinoistól New Jerseyig oly nagy a távolság, hogy az egy idöben történö megfigyelés a teljes képtelenséggel volt határos. A New York állambeli Albanyben Dudley, valamint a West Point-i katonai akadémia tudósai cáfolták kollégáikat, s feljegy­zé­seik­re hivatkoztak, melyben pontosan lerögzítették a megfigyelt test feltünésének és eltünésé­nek idejét.

Késöbb azonban kiderült, hogy tévedtek a megfigyelt tárgyat illetöen, hogy ezek a tudósok mindössze meteort láttak, mely a levegöég középsö rétegeit szelte át.

Ez a meteor pedig semmiképpen sem lehetett azonos a sokat vitatott tárggyal. És egyébként is: ugyan miként trombitálhatna egy meteor?

Ami a trombitaszót illeti, eröteljes zengését hiába is próbálták a hallucinációk közé sorolni. Az emberi fül ez esetben éppen olyan jól müködött, mint a szem: biztos volt a hallás, biztos a látás is. A május 12-éröl 13-ára virradó - egyébként meglehetösen borús - éjszakán a sheffieldi Yale College természettudományi karán dolgozó megfigyelöknek sikerült feljegyezniük egy négynegyedes ütemü, D-dúrban hangzó zenei mondat néhány töredékét, mely hangról hangra egyezett a Chant du Départ[5] refrénjének dallamával.

- Rendben van - mondták erre a tréfás kedélyüek -, egy francia katonazenekar játszik a felsöbb régiókban.

- Csakhogy tréfával nem lehet mindent elintézni - jegyezte meg a bostoni csillagvizsgáló, melyet az Atlantic Iron Works Society[6] alapított, s melynek állásfoglalása a csillagászati és meteorológiai kérdésekben kezdett perdöntövé válni a tudományos világ szemében.

Ekkor nyilatkozott a cincinnati csillagvizsgáló intézet, melyet 1870-ben létesítettek a Lookout-hegyen, hála Mr. Kilgor bökezüségének, s mely máris közismert volt a páros csilla­gok­ra vonatkozóan végzett mikrometrikus számításairól. Az intézet igazgatója a legnagyobb jóhiszemüséggel kijelentette, hogy a levegöég különbözö pontjain aránylag rövid idöközökben valóban mutatkozott valami, valami mozgó tárgy, melynek azonban sem jellegéröl, sem méreteiröl, sem mozgássebességéröl, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani.

Ekkor történt, hogy a hatalmas olvasótábornak örvendö New York Herald címü napilap egy magát megnevezni nem akaró olvasója a következö közleményt küldte a szerkesztöségbe:

Még él az emlékezetünkben, hogy a ragginahrai bégum két örököse, a francia Sarrasin doktor és a német Schultze mérnök között milyen heves vita tört ki. Tudjuk azt is, hogy a francia doktor Francevilleben, a német mérnök pedig Stahlstadtban lakik, s hogy mindkét város az egyesült államokbeli Oregon déli részében fekszik.

Azt sem felejthettük el, hogy Schultze mérnök egy iszonyatos erejü bombát lött ki a francia városra azzal a céllal, hogy azt egy pillanat alatt a föld színével egyenlövé tegye.

Még kevésbé szabad elfelejtenünk, hogy a bomba, melynek kezdösebességét - vagyis az ágyú óriási torkából való kilövési sebességét - a német mérnök hibásan számította ki, s így a bomba az eddig ismert lövedékek átlagsebességénél, vagyis az óránkénti 150 mérföldnél tizenhatszorta gyorsabban repült, nem zuhant le a Földre, hanem Föld körüli pályára tért, és mint bolygó kering mindörökre.

Vajon ez a bolygóként keringö lövedék, melynek létezése tagadhatatlan, miért ne lehetne azonos az égbolton feltünt titokzatos valamivel?

Roppant leleményes ember lehetett a New York Herald elöfizetöje. No de a kürtszó? Herr Schultze nem épített a lövedékébe kürtöt!

A névtelen elöfizetö magyarázata tehát nem magyarázott meg semmit, vajmi keveset ért a megfigyelök minden megfigyelése.

Maradt volna tehát a Zi Ka-vej-i megfigyelöállomás igazgatójának feltevése. No de mit számít egy kínai véleménye?!...

Egy pillanatra se higgyük azt, hogy az Ó- és az Újvilág népei beleuntak a találgatásokba. Nem, a vita folyt tovább, de egyetértésre nem jutottak. Pedig volt némi nyugalmi idöszak. Eltelt ugyanis néhány hét anélkül, hogy az égbolton meteor vagy bármi egyéb feltünt volna, és a levegöégböl sem hallottak harsonaszót. Vajon a meteor vagy rakétalövedék lezuhant valahol a földkerekség olyan pontján, ahol alig bukkanhatnak a nyomára - például a tengerbe? Esetleg az Atlanti-óceán, a Csendes-óceán vagy talán az Indiai-óceán mélyén hever? Ki tudná ezt megmondani?

Csakhogy június 2-a és 9-e között újabb események olyan sorozata következett, melyet lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni.

Nyolc nap leforgása alatt a hamburgiak a Szent Mihály-torony csúcsán, a törökök a Hagia Sophia legmagasabb minaretjén, a roueniak a város katedrálisának érctornyán, a strasbourgiak a Münster-székesegyház legmagasabb pontján, az amerikaiak a Hudson torkolata elött álló Szabadság-szobor tetején és a bostoni Washington-emlékmü csúcsán, a kínaiak az Ötszáz Szellem templomának ormán, Kantonban, a hinduk a Tanjur-templom piramisának tizen­hatodik emeletén, az olaszok a római Szent Péter-bazilika keresztjén, az angolok a londoni Szent Pál-székesegyház keresztjén, az egyiptomiak a gizehi nagypiramis csúcsán, a párizsiak az 1889. évi világkiállításra épült háromszáz méteres vastorony villámhárítóján pillantottak meg egy zászlót, mely ezeken az ugyancsak nehezen megközelíthetö pontokon lobogott.

Fekete szövetböl készült ez a zászló, rajta csillagok, közepén arannyal hímzett nap.

MÁSODIK FEJEZET
melyben a Weldon Club tagjai vitatkoznak, de megegyezésre nem jutnak

- És az elsö, aki az ellenkezöjét mondja...

- Ez már sok! De még mennyire mondjuk, ha itt lesz az ideje!

- Akárhogy fenyegetöznek is...

- Vigyázzon, mit beszél, Bat Fyn!

- De maga is, Uncle Prudent!

- Állítom, hogy a légcsavar csak hátul lehet!

- Mi is azt mondjuk! Mi is! - vágta rá ötven hang kórusban.

- Nem! Elöl a helye! - kiáltotta Phil Evans.

- Elöl! - visszhangozta ötven másik hang éppolyan harsogó kórusban, mint az elöbbi.

- Sohasem osztjuk ezt a nézetet!

- Soha! Soha!

- Akkor minek vitatkozunk?

- Ez nem vita! Ez megbeszélés!

Ezt bizony nehezen hitte volna az, aki hallja a nagy üléstermet negyedórája betöltö heves szócsatát, a szemrehányásokat, a szitkokat.

A terem a Weldon Club kétségtelenül legnagyobb terme volt, s a klub valamennyi klub között a leghíresebb; épülete az Egyesült Államok Pennsylvania nevü államának fövárosában, Philadelphiában, a Walnut Streeten állt. Az elözö napon egy gázlámpa-gyújtogatói poszt betöltése miatt tüntetések, zajos tömeggyülések voltak a városban, s közben verekedésre is sor került. Az elözö napi hév még nem csitult le, s talán ez okozta azt az izgatott türelmetlenséget, mely a Weldon Club tagjainak viselkedését jellemezte. Pedig csak a "ballonisták" közönséges összejöveteléröl volt szó, melyen a léggömbök irányíthatóságának ekkor még izgalmas problémája volt a vita tárgya.

S mindez az Egyesült Államok egy olyan városában történt, mely a gyors fejlödésben maga mögött hagyta New Yorkot, Chicagót, Cincinnatit, San Franciscót, holott nem kikötöváros, nem is szén- vagy olajközpont, nem ipari település középpontja, nem is vasúti csomópontnál épült, mégis nagyobb, mint Berlin, Manchester, Edinburgh, Liverpool, Bécs, Pétervár vagy Dublin; egy olyan városban, melynek egyetlen parkjába beleférne Anglia fövárosának mind a hét parkja, olyan városban, mely ekkor 1 200 000 lakost számlált, s London, Párizs és New York után a világ legnagyobb városa volt.

Philadelphia úgyszólván csaknem márványból épült, márványból építették nagy, méltóság­teljes lakóházait s középületeit, melyeknek nincs párja a világon. Az Újvilág legjelentösebb egyeteme, a Girard Egyetem is Philadelphiában van. A földkerekség legszélesebb vashídja a Schuylkill River fölött ível, természetesen Philadelphiában. A szabadkömüvesek legszebb temploma ugyancsak Philadelphiában épült. S végül a léghajózás szakértöinek legnagyobb klubja ugyancsak Philadelphiában alakult. S akinek június 12-én kedve támadt ellátogatni a klubba, megállapíthatta, hogy érdemes volt idefáradni.

A hatalmas teremben mindenki mozgolódott, jött-ment, hadonászott, beszélt, vitázott; vesze­ke­­dett vagy száz léghajózási szakértö, a titkár és a pénztáros által támogatott elnök legmaga­sabb irányítása mellett - és valamennyi kalappal a fején. Korántsem voltak hivatásos szak­emberek. Nem, ami az aerostatikát[7] illeti, valamennyien egyszerü amatörök voltak, de dühödt amatörök, s roppant ellenséges érzelmeket tápláltak mindazok iránt, akik a léghajóval szem­ben nagyobb jövöt jósoltak "a levegönél nehezebb" alkalmatosságoknak, a repülö gépezetek­nek vagy bármi hasonlónak. Elképzelhetö, hogy ezek a derék emberek valamikor majd rájönnek, miként lehet irányítani a ballont; az elnöküknek most mindenesetre éppen elég baja volt azzal, hogy öket irányítsa.

Az elnök nem volt más, mint a Philadelphiában közismert, híres Uncle Prudent - Prudent a veze­tékneve volt, ami meg az Uncle megjelölést illeti, nincs ezen semmi meglepö, Ameriká­ban nem kell sem unokahúg, sem unokaöcs ahhoz, hogy az embert Uncle-nak, nagybácsinak szólítsák. Amerikában úgy osztogatják az "Uncle" megszólítást, mint ahogy a világ más tájain apónak, apámnak, öregapámnak szólítanak olyan idösebb embert, aki soha senkinek sem volt az apja.

Uncle Prudent jelentös személyiség volt, s noha családneve "óvatost" jelent, merészségéröl volt híres. Nagyon gazdag volt, ami még az Egyesült Államokban sem árt. Hogyisne lett volna gazdag, mikor a Niagara-részvények egy hatalmas kötege az övé volt? Ekkoriban alakult ugyanis Buffalóban egy részvénytársaság a vízesések hasznosítására. A részvénytársaság kitünö üzletnek bizonyult. A másodpercenként lezuhogó hétezer-ötszáz köbméter víz hét­millió lóeröt termelt. Ez a roppant energiamennyiség, melyet ötszáz kilométeres körzetben különbözö üzemek között osztottak szét, évi ezerötszázmillió hasznot hozott, melynek egy része a részvénytársaság kasszájába, onnan meg elsösorban Uncle Prudent zsebébe vándorolt. Uncle Prudent agglegény volt, egyszerüen élt, nem tartott személyzetet, csak egy Frycollin nevü inast, aki nem volt méltó arra, hogy ilyen vakmerö gazdát szolgáljon. Vannak az életben efféle visszásságok.

Hogy Uncle Prudentnak voltak barátai, ez természetes, hiszen gazdag volt; de klubelnök lévén, voltak ellenségei is, többek között azok, akik irigyelték töle e tisztséget. A leg­ádázabbak között kell említenünk a Weldon Club titkárát.

Phil Evans volt ez a titkár, jómaga is nagyon gazdag, övé volt a Walton Watch Company nevü nagy óragyár, mely naponként ötszáz, a legjobb svájci gyártmányokkal vetekedö órát állított elö. Phil Evanst tehát a világ, söt mi több, az Egyesült Államok egyik legszerencsésebb emberének mondhatták volna, ha nincs Uncle Prudent. Ő is, mint ellenfele, negyvenöt éves volt, vasegészségü, vitathatatlanul roppant bátor ember, és akár a másik, ö sem nagyon igye­ke­zett az agglegénység biztos elönyeit elcserélni a házasság vitatható elönyeivel. Mintha csak azért születtek volna, hogy megértsék egymást, de másként fordult a dolog. Ráadásul mind­kettö roppant eröszakos természetü volt, viszont míg Uncle Prudent szabad folyást engedett a haragjának, Phil Evans rendszerint magába fojtotta.

Min múlott, hogy nem Phil Evans lett a klub elnöke? A szavazatok egyik felét Uncle Prudent, másik felét meg ö kapta. Egymás után hússzor szavaztak, mind a hússzor mindketten egyforma számú szavazatot kaptak. Képtelen helyzet, mely tarthatott volna még akkor is, mikor a két elnökjelölt már eltávozott az élök sorából.

Az egyik klubtag ekkor javaslatot tett a szavazatok megosztására. Jem Cip, a Weldon Club pénztárosa állt elö a javaslattal. Jem Cip meggyözödéses vegetáriánus volt, afféle növényevö, aki megvetett minden állati eredetü táplálékot, minden erjesztett italt; afféle félig brahman, félig muzulmán, az ártalmatlan bolondoknak ezt a szektáját fémjelzö Niewmanok, Pitmanok, Wardok, Davyk versenytársa.

Jem Cip javaslatát támogatta a klub egy másik tagja is, William T. Forbes, egy nagy gyár igazgatója, akinek üzemében glukózét állítottak elö kénsavval kezelt rongyból - ami egyúttal lehetövé teszi, hogy ócska lepedökböl cukrot gyártsanak. Higgadt úr volt ez a William T. Forbes, egyébként két aranyos vénlány atyja. Miss Dorothy és Miss Martha - becézve Doll és Mat - voltak a legjobb philadelphiai társaság hangadói.

Így történt, hogy elfogadták Jem Cip javaslatát, melyet William T. Forbes és még néhányan mások támogattak, úgy döntöttek, hogy a "felezöpontos" módszerrel választanak elnököt.

Az igazat megvallva, okos volna ezt a módszert alkalmazni minden olyan esetben, mikor az elsöbbségre leginkább méltót kell kiválasztani: és a legjózanabb amerikaiaknak már nem­egyszer megfordult a fejében, hogy ily módon kellene megválasztani az Amerikai Egyesült Államok elnökét is.

Fogtak hát két egyforma, fehér deszkalapot, s mindegyiknek a közepén húztak egy vízszintes fekete vonalat. A két fekete vonal hossza matematikai pontossággal egyforma volt, olyan gonddal vonták meg, mintha egy háromszögelés során az elsö háromszög alapjáról lett volna szó. Miután ez megtörtént, a két deszkalapot felállították az üres terem közepén, a két jelölt magához vett egy-egy vékony tüt, és megindultak egyszerre ki-ki a saját táblája felé. Amelyi­kük a vonal felezöpontjához legközelebb szúrja be a tüjét, az lesz a Weldon Club elnöke.

Talán mondanunk sem kell, hogy a tüt minden tapogatózás, minden habozás nélkül, egyetlen kézmozdulattal kell a táblába szúrni, a versenyzöket csak a biztos szemmérték segítheti. De ha valakinek a szeme jó - mint a közmondás tartja -, akkor már nagy baj nem lehet.

Uncle Prudent és Phil Evans egyszerre vágta be a tüt a deszkalapba. Aztán lemérték, hogy a vetélytársak közül melyiknek a tüje került a vonal felezöpontjához a legközelebb.

- Csodák csodája! - a klubtársak, akik a mérést végrehajtották, mindössze ennyit tudtak mon­dani, mert mind a két tü egyformán közel volt a felezöponthoz. Ha nem is találták el mate­matikai pontossággal a vonal közepét, a parányi eltérés szabad szemmel egyformának tünt. Elképzelhetjük, ezek után mily tanácstalanok voltak a gyülés részvevöi.

Még szerencse, hogy Truk Milnor, az egyik klubtárs kijelentette, hogy a mérést meg kell ismételni egy olyan vonalzóval, melyet Perreaux mikrométeres készülékével jelöltek be, s amelyen a milliméterek is ezerötszáz részre vannak osztva. E gyémántéllel bejelölt hossz­mértékkel mérték le, hogy melyik tü milyen távolságra van a vonal felezöpontjától, majd mikroszkóppal leolvasták az eredményt, mely a következöképpen alakult:

Uncle Prudent tüje a felezöponttól hat ezerötszázad milliméternyire, Phil Evansé pedig kilenc ezerötszázad milliméternyire fúródott a deszkába.

Így történt, hogy Phil Evans csak titkár lett a Weldon Clubban, mely Uncle Prudentet elnökévé választotta.

A milliméter ezerötszázad részének mindössze háromszorosa, egy jottányival sem több okozta azt, hogy Phil Evans néma, de annál engesztelhetetlenebb gyülöletet táplált Uncle Prudent irányában.

Akkoriban már némi elörehaladás történt az irányítható léggömbök kérdésének megoldása felé, hiszen a XIX. század utolsó negyedében végzett kísérletek eredményeit vehették alapul.

A hajócsavarral felszerelt ballonkosár, melyet 1852-ben Henry Giffard, 1872-ben Dupuy de Lome, 1883-ban a Tissandier fivérek, 1884-ben pedig Krebs és Renard kapitány akasztott szív alakú léggömbjéhez, már bizonyos figyelmen kívül nem hagyható eredményekkel járt. Noha e légcsavarral hajtott alkalmatosságok a náluk nehezebb közegben lavírozni tudtak a szél irányában, söt enyhe széllel szemben vissza tudtak térni kiindulópontjukra - s így valójában irányíthatóak voltak -, csak rendkívül kedvezö körülmények között váltak be. Hatalmas, zárt, fedett csarnokokban pompásan lavíroztak! Nyugodt légköri viszonyok mellett egészen jól. Enyhe, másodpercenként öt-hat méter sebességü szélnél is még csak-csak! De gyakorlati ered­ményt voltaképpen nem lehetett velük elérni, mert ha kissé erösebb szél fújt - másodpercen­ként nyolc méter -, a léghajó szél ellen úgyszólván meg sem tudott moccanni, ha pedig még fokozottabb volt a szélerö - másodpercenként húsz-harminc méter -, a ballon hátrafelé szállt. A másodpercenként húsz-harminc méter sebességü viharos szél meg mint a pihét ragadta volna el; ha meg orkánba került, melynek másodpercenkénti sebessége negyvenöt méter, alighanem cafatokra szakad; ha pedig másodpercenként százméteres sebességgel száguldó ciklon kapja el, aligha találták volna meg egy darabkáját is.

Így tehát Krebs és Renard kapitány nagy port felvert kísérletei után sem változott sokat a helyzet, mert noha az irányítható léggömbök most már gyorsabban haladtak, továbbra is elragadta öket a szél, még akkor is, ha enyhe volt. Éppen ezért a léghajózás e módszerének mindeddig vajmi kevés gyakorlati hasznát vették.

Noha a léghajók irányíthatóságának kérdése, vagyis az a kérdés, hogy milyen módszerek segítségével adhatnak a léghajóknak saját sebességet, még korántsem oldódott meg, a hajtóerö problémájának megoldásában messze elöbbre jártak. Henry Giffard gözgépét vagy a Dupuy de Lome alkalmazta izomeröt lassanként az elektromosság erejével helyettesítették. A Tissandier fivérek akkumulátorként müködö káliumbikromát-elemek segítségével négyméteres másod­per­cenkénti sebességet tudtak elérni. Krebs és Renard kapitány tizenkét lóeröt fejlesztö elektromos dinamógépeivel hat és fél méteres átlagsebességet ért el.

A hajtóerö-kutatásban ekkor a mérnökök és a villamossági szakértök egyaránt arra törekedtek, hogy közelebb jussanak annak az eszményi motorfajtának a megvalósításához, melyet "óratokba zárt lóerö"-nek nevezhetnek majd.

Így a galvánelemek jelentösége - melyeknek titkát Krebs és Renard kapitány mindvégig a magu­kénak tartották meg - lassanként elhalványult, s a léghajósok olyan motorokat használhattak, melyeknek könnyüsége s hajtóereje egyidejüleg nött.

A léghajózás ama barátainak, akik szentül hittek az irányítható léggömb használhatóságában, volt tehát miben reménykedniük. Pedig hány meg hány józan elme kételkedett! Ez utóbbiak azzal érveltek, hogy bármely kiálló rész legyen is a léghajón, a szél erejének - minthogy a léghajót minden oldalról levegö veszi körül - ez is támadási pontul szolgálhat. Ilyen körülmények között a léghajó, bármily nagy erejü legyen is hajtószerkezete, bajosan küzdhet meg akár csak közepes erejü széllel is.

Ez volt a megoldatlan kérdés, de az irányítható léggömb hívei azt remélték, hogy nagyméretü ballonok alkalmazásával a probléma magától megoldódik.

A szakértök egymással versenyezve próbáltak minél nagyobb hajtóerövel bíró s minél könnyebb motorokat szerkeszteni; s a versengésben az amerikaiak közelítették meg leginkább az óhajtott célt. Egy újfajta elektromos dinamógépet vásároltak egy addig ismeretlen nevü feltalálótól, egy bostoni vegyésztöl. Az elektromos dinamó olyan akkumulátorral müködött, melynek összetételét egyelöre titokban tartották. A nagy gonddal végzett számítások, a lehetö legnagyobb pontossággal készített grafikonok azt mutatták, hogy e készülékkel, mely meg­felelö méretü légcsavart hoz müködésbe, tizennyolc-húsz méteres másodpercenkénti sebesség is elérhetö.

Ez aztán bámulatos lenne!

- S ráadásul nem is drága! - tette hozzá Uncle Prudent, mikor a formájában és tartalmában megfelelö elismervény ellenében átnyújtotta a feltalálónak a találmányáért járó százezer dollár utolsó kötegét.

A Weldon Club azonnal munkához látott. Mikor gyakorlati haszonnal kecsegtetö kísérletröl van szó, az amerikai pénztárca szívesen kinyílik. Özönlött a töke, még csak részvénytársaság alapítására sem volt szükség. Az elsö felhívásra háromszázezer dollár, vagyis másfélmillió frank folyt be a klub pénztárába. A munkálatok az Egyesült Államok leghíresebb léghajó­sá­nak, Harry W. Tindernek az irányítása alatt kezdödtek meg, aki sok felszállása közül három­mal tette nevét halhatatlanná: az egyik felszállása során tizenkétezer méter magasra emel­ke­dett, magasabbra, mint Gay-Lussac, Coxwell, Sivel, Croce-Spinelli, Tissandier vagy Glaisher; második híres felszállása az volt, mikor átrepülte egész Amerikát New Yorktól San Franciscóig, s így több száz mérfölddel hosszabb utat tett meg, mint Nadar, Godard és még sokan mások, nem is beszélve John Wise-röl, aki ezerszázötven mérföldön[8] át repült Saint Louis-tól Jefferson tartományig; s végül emlékezetes maradt harmadik fölszállása, melynek végén ezerötszáz lábnyi[9] magasból zuhant le, s mindössze jobb csuklója ficamodott ki, míg a kevésbé szerencsés Pilâtre de Rozier - noha csak hétszáz láb magasból zuhant - szörnyethalt.

Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy történetünk kezdetekor a Weldon Club már nagy lendülettel dolgozott. A philadelphiai Turner Müvekben már elkészült egy hatalmas léghajó, ellenállóképességét is megvizsgálták, kipróbálták, a szilárdsági próbákat is végrehajtották már, ideértve az erös légnyomással szembeni ellenállóképességét. A ballon valóban rászolgált a légi óriás névre.

Mert mekkora is volt Nadar Géant-ja? Hatezer köbméter. És John Wise léghajója? Húszezer köbméter. És Giffard-nak az 1878. évi világkiállításon ismertté vált léggömbje? Huszonötezer köbméter, tizennyolc méteres átmérövel. Ha e három ballont összehasonlítjuk a Weldon Club óriásával - ezzel a negyvenezer köbméteres léghajóval -, megértjük, hogy Uncle Prudent és barátai joggal büszkélkedtek az eredménnyel.

A léghajót nem arra szánták, hogy magasabb régiókat járjon be, nem Excelsiorra[10] keresz­telték, mert ez az amerikaiak felfogása szerint hivalkodó elnevezés. Nem, Go ahead lett a léghajó neve. Ez azt jelenti: Rajta, s most már csak az volt hátra, hogy a légi óriás meg is feleljen nevének, s engedelmeskedjék vezetöje akaratának. A Weldon Club által vásárolt sza­ba­dalomnak megfelelöen tervezett elektromos dinamó ekkor már csaknem teljesen elkészült. Az érdekeltek úgy számították, hogy hat héten belül a Rajta megkezdheti útját a levegöégen át.

Tudjuk azonban, hogy még nem sikerült minden technikai nehézséget megoldani. Sok ülésen át vitatkoztak, nem a légcsavar méretéröl vagy formájáról, hanem arról, hogy a léghajó hátsó részére szereljék-e, mint a Tissandier fivérek, vagy az elejére, mint Krebs és Renard kapitány. Felesleges is mondanunk, hogy a két elgondolás hívei még ökölre is mentek a viták során. Az elöre pártiak ugyanannyian voltak, mint a hátra hívei. Uncle Prudent, akinek állásfoglalása eldöntötte volna a vitát, alighanem Buridan professzor leckéin nevelödött, mert ez esetben nem volt hajlandó nyilatkozni.

Miután egyetértésre nem jutottak, a légcsavart nem szerelhették fel. Még jó ideig eltarthatott volna ez a helyzet, ha ugyan a kormány bele nem avatkozik. Csakhogy az Egyesült Államok­ban, mint tudjuk, az állam nem szívesen avatkozik magánügyekbe, nem keveredik olyasmibe, ami nem rá tartozik. Milyen igaza van!

Így álltak az ügyek azon a bizonyos június 13-i ülésen, mely úgy látszott, csak nem akar véget érni, vagy ha igen, hát a legnagyobb felfordulással - a részvevök elöször csak szitkozódtak, a szitkok után dolgozni kezdtek az öklök, az öklök után a botok, de este fél kilenckor bizonyos okból más irányba fordultak az események.

A Weldon Club ajtónállója kimérten, nyugodtan, ahogy egy rendör lépdelne viharos népgyülés részvevöi között, az elnöki asztal felé közeledett, majd átnyújtott az elnöknek egy névjegyet. Azután várta, miként rendelkezik Uncle Prudent.

Uncle Prudent megszólaltatta a göztrombitát, mely elnöki csengöül szolgált, de most itt még a Kreml harangja is gyöngének bizonyult volna... A zenebona még hangosabb lett. Az elnök ekkor levette kalapját, s minthogy e "végsö eszközhöz" folyamodott, a terem menten elcsen­desült.

- Bejelentést szeretnék tenni - szólalt meg Uncle Prudent, miután jócskán szippantott elmarad­hatatlan tubákosszelencéjéböl.

- Halljuk! Halljuk! - harsogták kilencvenkilencen, ezúttal tökéletes egyetértésben.

- Kedves barátaim, egy ismeretlen kéri, hogy beléphessen az ülésterembe.

- Soha! - hangzott kórusban a válasz.

- Úgy látom, be akarja nekünk bizonyítani - folytatta Uncle Prudent -, hogy képtelen utópiá­ban hisz az, aki hisz a léghajó irányítható voltában.

Általános felhördülés fogadta e szavakat.

- Lássuk! Jöjjön be!

- Hogy hívják azt a csodabogarat? - kérdezte Phil Evans, a titkár.

- Robur - válaszolta Uncle Prudent.

- Robur! Robur! Robur! - harsogták a gyülés részvevöi.

S hogy ilyen szép egyetértés alakult ki egy pillanat alatt, az csak annak köszönhetö, hogy a Weldon Club azon az emberen akarta kitölteni haragját, aki miatt túlcsordult a keserüség kelyhe.

A vihar tehát egy pillanatra lecsillapult, legalábbis látszatra. De valójában miként ülhetne el a vihar egy olyan országban, mely fergeteg formájában havonta kettöt-hármat is zúdít Európára?

HARMADIK FEJEZET
melyben új szereplöt ismerünk meg, de nem kell bemutatni,
mert bemutatkozik ö maga

- Amerikai Egyesült Államok polgárai! Robur a nevem. Méltó vagyok e névre.[11] Noha harmincnál nem látszom többnek, negyvenéves vagyok, a szervezetem vasból, az egészségem rendíthetetlen, roppant erös vagyok, a gyomrom meg olyan, hogy a strucc is megirigyelhetné. Ennyit a testi mivoltomról.

A gyülekezet csöndben hallgatta. Igen, a legzajosabbak is elnémultak ettöl a váratlan pro facie sua[12] nyilatkozattól. Bolond ez az ember vagy szélhámos? Akármi is volt, értett ahhoz, hogyan kell figyelmet kelteni, s keltett is. Az elöbb még oly viharos gyülekezetben most mukka­nás sem hallatszott. Orkán után szélcsend.

Robur ráadásul valóban olyannak látszott, amilyennek mondotta magát. Középmagas, oly széles vállú, hogy termete szabályos trapézra emlékeztetett, melynek két párhuzamos oldala közül a hosszabbikat a két váll alkotta. Az egyenes vállak fölött izmos nyakon ült a csaknem kereknek mondható fej. Ugyan melyik állat fejéhez hasonlítsuk, ha mindenáron hasonlítani akarjuk valamihez? Talán egy bikáéhoz, de egy értelmes képü bikáéhoz. A tekintetén látszott, hogy a legkisebb indulatra is parázslani kezd a szempár; roppant akarateröt árult el az összehúzott szemöldök. Mintha csak vasforgácsból lett volna a rövidre vágott, kissé göndör, fémesen csillogó haj. A széles mellkas úgy emelkedett és süllyedt, mint a kovács fújtatója. A kéz, a comb, a láb méltó volt a törzshöz.

Nem viselt sem bajuszt, sem barkót, csak amerikai tengerészszakállt, így semmi sem takarta az állkapcsot, mely körül kötélként feszültek az izmok. Kiszámították - mert ugyan mit nem számítanak ki manapság? -, hogy egy átlagos nagyságú krokodil állkapcsának a szorítása négyszáz atmoszféra nyomással egyenlö, míg egy jól megtermett vadászkutyánál ez az izomerö mindössze száz atmoszféra. Söt, ezen adatok ismeretében még egy furcsa képletet is állítottak fel: ha egy kilogramm kutya nyolc kilogramm rágóeröt fejt ki, egy kilogrammnyi krokodil tizenkét kilogramm rágóerö kifejtésére képes. Nos, hát a fent bemutatott Robur alighanem legkevesebb tíz kilogramm ilyen eröt tudott kifejteni, vagyis állkapcsát illetöen a kutya és a krokodil közé volt sorolható.

Honnan, mely országból került elö ez a nem mindennapi jelenség, nehéz lett volna meg­mondani. Annyi bizonyos, hogy folyékonyan, tökéletes kiejtéssel beszélt angolul, nem húzta a szavakat, mint Új-Anglia polgárai, a jenkik, akik kiejtésükröl is felismerhetök.

- Most pedig, tiszteletre méltó polgártársak - folytatta -, nézzük, ki vagyok erkölcsileg. Egy mérnök áll önök elött, aki erkölcsiekben is ér annyit, mint testiekben. Nem félek senkitöl, semmitöl. Olyan akaraterövel bírok, mely soha, semmi elöl meg nem hátrál. Ha kitüztem magam elé egy célt, hiába fog össze egész Amerika vagy akár az egész világ, hogy utamat állja. Ha van egy elgondolásom, megvalósításában mellém szegödhetnek, de nem türöm, hogy utamat állják. Fontosnak tartom, igen tisztelt polgártársak, e részletek hangsúlyozását, mert azt akarom, hogy egész mivoltomban ismerjenek. Lehet, önök úgy gondolják, hogy túl sokat be­szé­lek magamról. Nem bánom. Most csak azt kérem, gondolkozzanak, mielött félbe­sza­kítanak, mert azért jöttem, hogy olyan dolgokat közöljek önökkel, amelyek talán nem nyerik meg tetszésüket.

Az ülésterem elsö sorai felmorajlottak, jelezvén, hogy hamarosan kitör a vihar.

- Folytassa, igen tisztelt jövevény - most csak ennyit mondott Uncle Prudent, aki már nehezen fékezte magát.

És Robur folytatta, ahogy elkezdte, mit sem törödve hallgatói érzelmeivel.

- Igen! Tudom! egy évszázadon át folytatott eredménytelen kísérletek, kudarcba fulladt próbálkozások után még mindig akadnak gyermeteg elmék, akik makacsul tovább hisznek a léghajó irányíthatóságában. Azt képzelik, hogy villamos vagy akármilyen más motort kap­csolhatnak a híres ballonjukhoz, mely útjában minduntalan a levegö ellenállásába ütközik. Azt beszélik be maguknak, hogy a léghajót éppúgy lehet irányítani a levegöben, mint a hajót a tengeren. Azért, mert néhány feltaláló csöndes vagy legalábbis csaknem szélmentes idöben valahogy ellavírozott a szélirányban, esetleg könnyü fuvallattal szemben is, azt hiszik, a gyakorlatban is megvalósítható a levegönél könnyebb légi alkalmatosság irányítása. Ugyan! Itt ülnek önök vagy százan, akik ábrándokat kergetve hajigálják dollárjaikat egyenesen a levegöégbe! Nos, vegyék tudomásul, hogy az elérhetetlen után futnak!

Meglepö, de a Weldon Club tagjai e kijelentés hallatára sem moccantak. Talán türelmesek és süketek lettek hirtelenében? Vagy úgy döntöttek, hogy megvárják, meddig merészkedik terveik elszánt ellenzöje?

Robur folytatta:

- Hogyisne, léghajó!... Ha önsúlyát csak egy kilogrammal is akarjuk könnyíteni, egy köbméter levegöre van szükség! Még hogy egy ballon pusztán a hajtómotor segítségével megbirkóz­hatnék a légnyomással, a széllel, mikor nagyobb szél esetén egy hajó vitorlája is négyszáz lóerös ellenállásba ütközik, mikor tudjuk, hogy a Tay-híd katasztrófájánál az orkán 440 kilogramm nyomást gyakorolt a híd egy négyzetméternyi területére? Léghajóról álmodoznak, holott a természet soha egyetlen repülö lényt sem alkotott e módszer szerint, akár a szár­nyak­kal repülö madarakat nézzük, akár a hártyák segítségével repülö halfajtákat vagy bizonyos emlösöket...

- Emlösöket?... - kiáltott fel az egyik klubtag.

- Igen! A denevér, ha nem csalódom, mégiscsak repül! Vagy talán a közbeszóló nem tudja, hogy ez a repülni tudó állat igenis emlös, avagy talán evett már denevértojásból készült rántottát?

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a közbeszóló minden további kísérletröl lemondjon, s Robur lankadatlan hévvel folytatta:

- Mindez talán azt jelentené, hogy az embernek le kell mondania a levegö meghódításáról, arról, hogy a nagyszerü légi közlekedés révén megváltoztassa az öreg világ polgári és politikai felfogását? Nem és nem! Ahogy az ember a hajó, az evezö, a vitorla, a hajtókerék vagy a propeller segítségével meghódította a tengert, meg fogja hódítani a levegöt is, a levegönél nehezebb gépezetekkel, mert igenis, a léghajónak a levegönél nehezebbnek kell lennie, mert csak így gyözheti le a levegöeget.

A gyülekezet most már kitört. A dühödt tiltakozások, mint megannyi puska- vagy ágyúcsöböl csattanó golyó, vágódtak Robur felé. De lehetett volna másként válaszolni a ballonisták képébe vágott hadüzenetre? hiszen háború kezdödött a "levegönél könnyebb" és a "levegönél nehezebb" pártiak között!

Robur meg sem rezzent, karját összefonva rendületlenül várta, hogy a vihar elcsituljon.

Uncle Prudent egy kézmozdulattal tüzet szüntesst jelzett.

- Igen - folytatta Robur -, a jövö a repülö masináké. A levegö szilárd támaszpont. Hozzuk felfelé irányuló mozgásba ezt a fluidumot, s ha egy oszlopban a mozgás sebessége másod­percenként eléri a negyvenöt métert, úgy az oszlop felsö részén akár megállhat egy ember, ha cipötalpának mérete nem kisebb, mint egynyolcad négyzetméter. És ha a levegöoszlop felfelé irányuló sebességét kilencven méterre fokozzuk, úgy mezítláb járkálhat az oszlop tetején. Nos hát, ha egy légcsavar karjai ugyanakkora sebességgel kavarják és terelik a levegöt, ugyanezt az eredményt érjük el!

Amit Robur most mondott, nem volt új, elmondotta már elötte a repülés minden szakértöje és kutatója, akinek munkája lassan, de biztosan a probléma megoldása felé vezetett. Ponton d'Amécourt, La Landelle, Nadar, de Luzy, de Louvrié, Liais Béléguic, Moreau, Richard fivérek, Babinet, Jobert, Temple, Salives, Penaud, de Villeneuve, Gauchot és Tatin, Michel Loup, Edison, Planavergne és még sok más kutatót illet a dicsöség, hogy ezeket az oly egyszerü elméleteket vallották és ismertették. Majd eljön a nap, mikor gyözedelmeskednek ezek az oly sokszor elvetett, majd újra meg újra fontolóra vett elgondolások.

Vajon a repülés ellenfelei, akik azt állítják, hogy a madár csak azért tudja magát fenntartani, mert felmelegíti s így könnyebbé teszi a levegöt, melyet felszívott, még mindig érvekre várnak? Hát nem bizonyították be, hogy a sasnak, ha súlya öt kilogramm, legalább ötven köbméter meleg levegövel kellene feltöltekeznie csak ahhoz, hogy a levegöben tarthassa magát?

A körülötte dúló éktelen zenebonában éppen ezt mutatta ki Robur kérlelhetetlen logikával. S végkövetkeztetésként még a ballonisták fejéhez vágta:

- A léggömbjeik mit sem érnek, nem mennek velük semmire, nem szállhatnak szembe semmivel! A legrettenthetetlenebb léghajós, John Wise, noha ezerkétszáz mérföldet tett meg az amerikai kontinens légiterében, kénytelen volt lemondani arról a tervröl, hogy átrepüljön az Atlanti-óceán fölött! S azóta egy lépéssel, de egyetleneggyel sem jutottak elöbbre ezen az úton.

- Uram - szólalt meg ekkor az elnök, aki hiába próbálta fékezni magát -, ön megfeledkezik arról, mit mondott dicsö emlékü Franklin elnökünk, mikor az elsö léghajó megszületöben volt! "Gyermek még, de sokra viszi!" - és növekedett...

- Nem, elnök úr, nem növekedett... csak dagadt, s ez nem ugyanaz!

Ez már nyílt támadás volt a Weldon Club tervei ellen, hiszen a klub határozta el, támogatta és pénzelte az óriás léghajó megépítését. Így aztán hamarosan megnyugtatónak alig mondható indítványoktól harsogott a terem:

- Ki vele!

- Hajítsuk ki a tolakodót!

- Bizonyítsuk be neki, hogy nehezebb, mint a levegö!

De megmaradtak a szavaknál, nem váltották be a fenyegetéseket. Robur rendületlenül állt, s harsogva folytatta:

- A jövö, tisztelt ballonista polgártársak, nem a léghajóé, hanem a repülö gépezeteké! A madár repül, repül, mert nem ballon, hanem repülö mechanizmus!

- Igen, repül - üvöltötte a heves természetü Bat T. Fyn -, de a mechanika minden szabálya ellenére!

- No és! - vont vállat Robur, majd így folytatta: - A kis és nagy állatok röptének tanulmá­nyozása roppant egyszerü tanulságot hozott: utánozni kell a természetet, mely tévedhetetlen. Az albatrosz percenként tíz szárnycsapással, a pelikán hetvennel repül...

- Hetveneggyel! - kiáltott valaki gúnyosan.

- A méh másodpercenként százkilencvenkettövel...

- Százkilencvenhárommal! - kiáltozták nevetve.

- A házi légy háromszázharminc...

- Háromszázharminc és fél!

- És a szúnyog, mely milliónyi...

- Nem, milliárdnyi!

De a minduntalan félbeszakított Robur nem szakította félbe az érvek felsorolását.

- E különbözö erökifejtések, különbözö számok között igenis megtalálhatjuk a gyakorlati megoldást. Azon a napon, amikor Lucy rájött, hogy a szarvasbogár, ez a két gramm súlyú rovar, négyszáz grammnyi, vagyis önsúlyánál kétszázszorta nagyobb súly megemelésére ké­pes, a repülés problémája voltaképpen megoldódott. Egyébként is a kutatások bebizonyították, hogy a szárnyfelület olyan arányban csökken, amilyen arányban nö az állat mérete és súlya, tehát a nagyobb madárnak viszonylag kisebb a szárnya. Ebböl a megállapításból kiindulva megtervezhettek, söt meg is szerkeszthettek több mint hatvan gépezetet...

- Melyek soha nem tudtak repülni! - kiáltotta Phil Evans, a titkár.

- Amelyek röpültek, és röpülni fognak - vágott vissza Robur zavartalanul. - És akár csavart szárnyúnak, akár egyenes szárnyúnak, akár légcsavaros masinának, akár a levegö hajójának nevezzék is, mindenképpen arról a repülö gépezetröl van szó, melynek létrehozása a levegöég urává teszi az embert.

- Ó! Légcsavar! - vágott vissza Phil Evans. - Csakhogy a madár nem légcsavarral röpül... jó lesz, ha ezt nem felejtjük el!

- De bizony azzal röpül! - válaszolt Robur. - Mint ezt már Penaud is bebizonyította: a madár röptében valóságos légcsavarként használja szárnyait, röpte tehát csavarvonalú. És a jövö hajtóereje a légcsavar...

Hej, koma, micsoda égi taliga!
Hogy az isten csudájába került az oda...

zendített rá az ülés egyik részvevöje, majd pillanatok alatt az egész ülésterem vele harsogta a nótát.

Mikor aztán a nótaszót is túlharsogta a vad lárma, Uncle Prudent a pillanatnyi viharszünetet kihasználva, nagy bölcsen így szólott:

- Ismeretlen polgártárs, mindeddig nem zavartuk szavaiban...

A Weldon Club elnöke szerint a sok közbeszólás, kiáltozás, hangos terefere ugyanis nem zavarás, hanem egyszerüen az ellenérvek felsorolása volt.

- Most már azonban figyelmeztetem, hogy a repülö gép eszméje halva született idea, s mind az amerikai, mind a külföldi szakértök többsége el is vetette. A repülö gépezetekkel való kísérletezés terhére írandó a Repülö Szaracén halála Konstantinápolyban, Voador lisszaboni szerzetes pusztulása, Letour 1852-ben, Groof 1864-ben bekövetkezett halála, nem beszélve az áldozatokról, akiknek neve most nem jut eszembe, hogy csak a mitológiai Ikaroszt...

- A repülö gépezetekkel való kísérletezés semmivel sem bünösebb, mint a léggömbökkel végzett próbálkozások, melyeknek olyan vértanúi vannak, mint a Calais-ban lezuhant Pilâtre de Rosier, a párizsi Blanchard asszony meg Donaldson és Grimwood, aki a Michigan-tóba zuhant, továbbá Sivel, Croce-Spinelli, Eloy és még sokan mások, akiket semmiképpen sem szabad elfelejteni!

Ez volt ám a jó vívóhoz méltó riposzt!

- De egyébként is - folytatta Robur -, bármily kitünöek legyenek is az önök léghajói, valóban gyakorlati hasznú sebességet soha el nem érnek velük. Tíz év kellene ahhoz, hogy egy léghajó körülrepülhesse a világot, repülö gépezettel pedig nyolc nap elegendö.

Jó három percen át zúgott a tiltakozások, az ellenvetések új kórusa, míg Phil Evans végre szóhoz jutott.

- Repülö gépezetes uram - mondotta -, ön, aki a repülö masina áldásairól zeng dicshimnuszt, ön vajon repült-e már valaha?

- Repültem!

- És ugyebár, meghódította a levegöeget?

- Nincs kizárva, uram!

- Éljen Hódító Robur! - kiáltott valaki gúnyosan.

- Helyes! Úgy van! Hódító Robur! Elfogadom ezt a nevet, viselni fogom, mert rászolgáltam!

- Hát ezt már alig hisszük! - tört ki Jem Cip.

- Uraim - folytatta Robur szemöldökét összevonva -, ha komolyan akarok komoly dolgokról beszélni, vitatkozni, nem türöm a kétkedést, s örülnék, ha tudnám, ki volt a közbeszóló...

- Jem Cip a nevem, és vegetáriánus vagyok.

- Jem Cip uram - hangzott Robur szava -, tudom, hogy a vegetáriánusnak hosszabb a bele, mint más halandóé, jó lábnyival hosszabb! Sok ám ez... Ne kötelezzen arra, hogy még jobban megnyújtsam az önét... a fülénél kezdve!

- Ki innen!

- Rakják ki a szürét!

- Törjék össze a csontjait!

- Kötélre vele!

- Csavarjuk csigavonalba!

A ballonisták dühe tetöpontra hágott. Felpattantak a helyükröl, körbefogták a szónoki emel­vényt. Robur eltünt a körülötte fenyegetözve hadonászó öklök erdejében. A göztrombita hiába harsogott a gyülekezet fülébe. Philadelphia népe ezen az estén nyilván azt hitte, olyan tüz pusztítja a város valamelyik negyedét, hogy a Schuylkill River minden vize sem lesz elegendö az oltásra.

A zajongó ballonisták hirtelen visszahököltek. Robur kirántotta két öklét a zsebéböl, s a hozzá legközelebb acsarkodók felé nyújtotta.

Mindkét kezében bokszert tartott, mely egyúttal revolver is, afféle kis zsebgolyószóró, mely egyetlen nyomásra eldördül.

Kihasználva azt, hogy támadói hátrálnak, méghozzá némán hátrálnak, Robur ismét megszólalt:

- Alighanem mégis igaz, hogy nem Amerigo Vespucci fedezte fel az Újvilágot, hanem John Cabot![13] Önök, ballonista polgártársak, nem is amerikaiak, hanem kabócák!

E pillanatban négy-öt pisztolylövés dörrent, Robur a levegöbe lött, a golyók nem sebesítettek meg senkit, de a feltaláló eltünt a gomolygó füstben, s mire az eloszlott, már nyomát sem találták. Hódító Robur elszállt, mintha valami repülö gépezet ragadta volna fel a levegöbe.

NEGYEDIK FEJEZET
melyben a szerzö Frycollin inassal kapcsolatban megpróbálja
tisztára mosni a holdat

Annyi bizonyos: nem elöször történt, hogy viharos vita után az üléstermet elhagyva, a Weldon Club tagjai fellármázták a Walnut Streetet és mellékutcáit. A környék lakói sem most panasz­kodtak elöször, éspedig joggal a viták zajos befejezése miatt, mely még otthonukban sem hagyta öket nyugodni. Nemegyszer a rendörségnek kellett közbelépnie, hogy szabaddá tegye az utat a járókelök számára, akiket vajmi kevéssé érdekelt a léghajózás égetö problémája. De a zenebona még sohasem volt akkora, a panaszok soha nem voltak oly jogosultak, a rendörség közbelépése még soha nem volt olyan indokolt, mint e viharos ülés estéjén.

Pedig a Weldon Club viselkedésére ezen az estén volt is némi mentség. Elvégre saját falaik között merészeltek rájuk támadni. A "levegönél könnyebb" párt dühödt híveinek abszolút kellemetlen dolgokat mondott a "levegönél nehezebb" elméletét hasonlóképp dühödten valló idegen. S mikor meg akarták neki adni, amire rászolgált, egyszerüen eltünt a szemük elöl.

Ez bosszúért kiáltott. Nem is amerikai vér folyik annak ereiben, aki ilyen sértést megtorlat­lanul hagy. Még hogy Amerika fiait kabócának nevezze valaki! Ez már csak azért is meg­bocsáthatatlan gyalázkodás, mert véletlenül a történelem ad hozzá némi alapot.

A klub tagjai elöször a Walnut Streeten verödtek lármás csapatokba, aztán a szomszédos utcákban, majd keresztül-kasul az egész környéken. Fölverték az alvókat, rávették öket, hogy engedjék átkutatni otthonukat, megígérvén, hogy a késöbbiekben elégtételt kapnak a magán­élet szentségén esett sérelemért, melyet az angolszász népek oly mélységesen tisztelnek. De hiába kutattak, hiába kellemetlenkedtek, Roburt sehol sem találták, még nyomára sem bukkan­tak. Alaposabban akkor sem tünhetett volna el, ha a Rajtával, a Weldon Club óriás léghajójával távozik.

Egyórás hajsza után le kellett mondani további kereséséröl. A klubtársak elváltak, elöbb azonban megesküdtek, hogy az Újvilág mindkét Amerikáját tüvé teszik érte.

Tizenegy óra tájt ismét csaknem teljes békesség honolt a környéken. Philadelphia már-már elmerült újra a jóízü álomban - azoknak a szerencsés városoknak kiváltsága ez, melyeket elkerült az ipari fejlödés. A klubtársak már csak a hazatérésre gondoltak. Hogy csak néhány urat említsünk a legfontosabbak közül: William T. Forbes hatalmas cukorgyára felé indult, ahol Miss Doll és Miss Mat saját gyártmányú glukózéval édesített esti teájával várta; Truk Milnor pedig a legtávolibb külváros felé igyekezett, ahol üzemének fújtatója zihált éjjel-nappal. Jem Cip, a pénztáros, akit nyilvánosság elött ért az inzultus, hogy belei egylábnyival hosszabbak, mint bármely más földi halandóé, visszatért ebédlöjébe, ahol már készen várta vegetáriánus vacsorája.

A két legfontosabb ballonista - de csupán ez a kettö -, úgy látszik, még csak nem is gondolt arra, hogy otthonába térjen. Kihasználták az alkalmat, hogy a szokottnál is csípösebb hangon elbeszélgessenek. Az egymással meg nem békélö Uncle Prudent és Phil Evans, a Weldon Club elnöke és titkára volt ez a két fontos személyiség.

A klub kapujában Frycollin inas várt urára, Uncle Prudentra.

Mikor gazdája kilépett a kapun, a nyomába szegödött, mit sem törödve azzal, hogy az urak min civódnak.

"Beszélgetés", ez persze túl szép kifejezés arra, amit a klub elnöke és titkára egyformán ingerülten müvelt. Valójában veszekedtek, mégpedig olyan tüzzel, melynek forrása régi vetél­kedésükben rejlett.

- Nem, uram, ezerszer is nem! - hajtogatta Phil Evans. - Ha engem ért volna a szerencse, hogy a Weldon Club elnöke legyek, soha, vegye tudomásul, soha nem kerülhetett volna sor ilyen botrányra!

- S ugyan mit tett volna, ha önt éri ez a szerencse? - kérdezte Uncle Prudent.

- Belefojtottam volna a szót abba a nyilvánosság elött pimaszkodó fráterba, még mielött kinyithatta volna a száját!

- Úgy vélem, mielött belefojthatjuk a szót valakibe, legalább hagyni kell szóhoz jutni.

- De nem Amerikában, uram, de nem ám!

S most, hogy ismét belekeveredtek a szelídnek éppen nem mondható eszmecserébe, a két úr vaktában járta az utcákat, egyre távolabbra kerültek otthonuktól, olyan városrészekbe jutottak, ahonnan csak nagy kerülövel érhettek volna haza.

Frycollin egyre a nyomukban járt, s csöppet sem hatott rá megnyugtatóan, hogy gazdája egyre elhagyatottabb utcákon vág át. Frycollin, az inas, bizony nem szerette az ilyen vidékeket, föként nem éjfél elött pár perccel. A városra sürü sötétség borult, az újhold alighogy meg­kezdte négyhetes szolgálati idejét.

Frycollin nézett jobbra, nézett balra, vajon nem leselkednek-e gyanús árnyak. Mintha öt vagy hat jól megtermett fickót látott volna a nyomukban settenkedni.

Ösztönösen közelebb lépett gazdájához, de a világért sem merte volna megszakítani az emelkedett társalgást, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy végül az ö hátán csattan az ostor.

A véletlen úgy hozta, hogy a Weldon Club elnöke és titkára, anélkül, hogy észrevette volna, a Fairmont Park felé közeledett. Mikor vitájuk a leghevesebben tombolt, éppen a Schuylkill River fölött ívelö híres vashídon keltek át, ahol csak néhány elkésett járókelövel találkoztak, majd a folyón túl a roppant parkba jutottak, ott sötétlettek elöttük a messzeségbe nyúló rétek, a mezök, melyekre a világszerte híres, páratlan szép fák árnyéka borult.

Frycollin inason itt már végképp eröt vett a rettegés, már csak azért is, mert az elöbb meg­pillantott árnyékok a hídon át is a nyomukban maradtak. Pupillája a rémülettöl úgy kitágult, hogy a szivárványhártyából már-már semmi sem látszott. Ugyanakkor minden porcikája elgyengült, Frycollin összezsugorodott, mintha a természet öt is megajándékozta volna a puhányok és bizonyos ízelttestüek összehúzódó képességével.

Frycollin inas ugyanis példásan gyáva volt. Tipikus dél-karolinai néger, nyápic testen bamba fej. Történetünk idején éppen huszonegy éves, vagyis soha nem volt rabszolga, szabad ember­nek született, mégis igazi szolgalélek volt, kényeskedö, falánk, lusta és föként párját ritkítóan gyáva. Már három éve Uncle Prudent szolgálatában állt. Gazdája már százszor azon a ponton volt, hogy kihajítja, aztán mégiscsak megtartotta, gondolván, hogy hátha még rosszabb jön utána.

Minthogy olyan úrral kellett együtt élnie, aki vakmerö kalandokra mindig készen állt, Frycollin mást sem csinált, mint egyvégtében reszketett, hogy nyúlszívét mikor milyen megpróbáltatás sújtja. Hej, Frycollin, ha tudtad volna, mi vár rád!

Miért is nem maradt Frycollin Bostonban, Sneffeléknél, akik éppen indulás elött mondtak le svájci utazásukról, mert eszükbe jutott, hogy ott néha földomlások vannak. Ehhez a családhoz illett Frycollin, és nem Uncle Prudenthoz, akinek házában örökös vendég volt a vakmeröség.

De hát Uncle Prudenthoz került, és gazdája végül is megszokta a hibáit. Persze volt egy jó tulajdonsága is: noha néger volt, szépen beszélte az angol nyelvet, ami nem kicsiség.

Egyszóval Frycollin gyáva volt, olyan gyáva, hogy ráillett a mondás: gyáva, mint a hold.

Csakhogy ez esetben tiltakoznunk kell az összehasonlítás ellen, mely sérti a szöke Phoibét, a szelíd Szelénét, a sugaras Apollón szüzi növérét. Ugyan mi jogon vádol bárki is gyávasággal egy égitestet, mely mióta a világ világ, mindig szembenézett a Földdel, soha nem fordított neki hátat?

Akármint is legyen, a megrágalmazott szöke félhold ebben az órában - éjfél elött néhány perc­cel - eltünöben volt nyugat felé, a park legmagasabb fáinak orma mögött. A lombok között átvilágító sugarai itt-ott világos foltokat vetettek a földre. A fák alatt így mintha kevésbé lett volna sötét az éjszaka. Frycollin itt élesebb tekintettel fürkészhetett körül.

"Brrr... - rettent meg. - Még mindig itt vannak a gazfickók! Igen, felénk közelednek!"

Nem állhatta tovább, gazdájához lépett.

- Master Uncle - szólította, így nevezte ugyanis, mert a Weldon Club elnöke így kívánta.

A két vetélytárs vitája e pillanatban ért tetöfokára. Minthogy éppen a pokolba küldték egy­mást, Frycollint kereken felszólították, vegyen részt e kirándulásban.

S miközben egymás képébe kiabálva folytatták a vitát, Uncle Prudent egyre beljebb és beljebb hatolt a Fairmont Park rétjeire boruló sötétségbe, s egyre jobban távolodott a Schuylkill Rivertöl és a hídtól, melyen ismét át kellett volna menniük, hogy visszatérjenek a városba.

Ekkor mindhárman egy magas szálfákból álló erdöcske közepébe értek, a fák ormán búcsúzó holdsugarak ezüstje csillant. Az erdöcske szélén ovális formájú hatalmas tisztás - kitünö lovaspálya - terült el. A sima talajon sehol egyetlen árok vagy hepehupa, mely nehezítené a lovak vágtáját, sehol egyetlen fa, mely zavarná a kör alakban több mérföldön húzódó nézötérröl a kilátást.

Mégis, ha Uncle Prudent és Phil Evans nincs úgy elmerülve a vitában, ha kicsit is figyelmesen körülnéznek, észrevették volna, hogy a tisztás képe valahogy megváltozott. Talán malom épült itt az utóbbi napokban? Valóban, az ember azt mondhatta volna, hogy szélmalmokat lát, melyeknek mozdulatlan szárnyai fenyegetöen meredtek a sötétségbe. Csakhogy sem a klub elnöke, sem a titkára nem vette észre azt a furcsa változást a Fairmont Parkban, és Frycollin sem látott meg belöle semmit. Félelmében csak azt látta, hogy a körülöttük ólálkodók egyre közelebb kerülnek, bekerítik öket, mintha valami rosszban törnék a fejüket. A félelem a torkát szorongatta, keze-lába valósággal megbénult, minden hajaszála az égnek meredt - egyszóval majd szörnyethalt, úgy rettegett.

Mégis - noha már a térde is reszketett - maradék erejét összeszedve, még egyszer próbálkozott gazdájánál:

- Master Uncle!... Master Uncle!

- Ej, hát mi lel már? - förmedt rá Uncle Prudent.

Sem Phil Evans, sem ö maga nem bánta volna, ha mérgükön kicsit könnyíthetnek azzal, hogy alaposan helybenhagyják a boldogtalan inast. De erre már nem volt idejük, mint ahogy Frycollinnak sem volt ideje arra, hogy urának válaszoljon.

A fák alól füttyszó hallatszott. Ugyanakkor csillag alakzatú elektromos égö gyúlt ki a tisztás közepén.

Nyilván jeladás volt: itt az alkalmas pillanat valami gaztett elkövetésére.

A szálerdöböl egy szempillantás alatt hat ember ugrott elö, kettö Uncle Prudentra, kettö Phil Evansra, kettö meg Frycollinra vetette magát - ez az utóbbi kettö persze fölösleges volt, mert a gyáva inas egyszerüen képtelen volt a védekezésre.

A Weldon Club elnöke és titkára, noha meglepetésszerüen érte öket a támadás, védekezni próbált, de ehhez sem idejük, sem erejük nem maradt. Néhány pillanat alatt egy szájpecek meg­némította, egy kendö megvakította öket, aztán leteperték, megkötözték öket, s mind­hármójukat a tisztás közepe felé vonszolták. Közben ugyan mi másra gondolhattak volna, mint arra, hogy holmi banditanépséggel akadt dolguk, akik az erdök sürüjében gondolkozás nélkül kirabolják a megkésett kirándulókat. Pedig erröl szó sem volt. Még csak át sem kutatták öket, noha Uncle Prudentnál szokása szerint most is volt pár ezer dollár.

Röviden: egy perccel a támadás után, anélkül, hogy a támadók egy szót is váltottak volna egy­mással, Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin azt érezte, hogy óvatos kézzel leteszik öket, de nem a tisztás füvére, hanem valami deszkaféleségre, mely megnyikordult a súlyuk alatt. Sorban egymás mellé kerültek, aztán egy ajtó csukódott, retesz csikordult, s ebböl tudták, hogy foglyok.

Ezután zúgást hallottak, mely valami berregésfélével kezdödött, ez késöbb folyamatos zúgásba ment át, ezenkívül semmi más hang nem törte meg az éjszaka csöndjét.

Hogy megdöbbent Philadelphia másnap! A város már kora reggel értesült arról, hogyan folyt le a Weldon Club elözö esti ülése, mindenki tudott a titokzatos férfiú, ama bizonyos Robur - söt, Hódító Robur - nevü feltaláló megjelenéséröl s arról, hogy miután nyilván bele akart kötni a ballonistákba, megmagyarázhatatlan módon eltünt.

S mindez nem volt elég! Philadelphia lakói késöbb arról értesültek, hogy a klub elnöke és titkára is eltünt a június 12-éröl 13-ára virradó éjszakán.

Micsoda kutatások folytak a városban és a környéken! Persze eredménytelenül. A philadel­phiai újságok, majd a pennsylvaniaiak s végül az egész amerikai sajtó foglalkozott a történ­tek­kel, százféleképpen magyarázták, s nyilván egyik magyarázat sem volt helytálló. Hirdet­mé­nyek, falragaszok jelentek meg, tekintélyes összegeket ajánlva nemcsak annak, aki megtalálja a köztiszteletnek örvendö eltünteket, hanem bárkinek, aki a leghalványabb nyomra vezet. Semmi eredmény. Ha a föld nyelte volna el öket, a Weldon Club elnöke és titkára akkor sem tünhetett volna el nyomtalanabbul a földtekéröl.

A kormánypárti lapok az ügyröl írva azt követelték, hogy jelentös mértékben növeljék a rendörség létszámát, minthogy az Egyesült Államok legjobb polgárai ellen bármikor sor kerülhet hasonló merényletekre... és igazuk volt!

Persze ugyanakkor az ellenzéki lapok követelték, hogy a rendöröket - minthogy semmi haszon belölük - eresszék szélnek, hiszen hasonló merényletekre bármikor sor kerülhet anélkül, hogy a tettesek nyomára bukkannának - s aligha tévedtek!

Végül a rendörség maradt, ahogy volt, s ahogy mindig is lesz a világok legjobbikában, mely ugyan nem tökéletes, és nem is lehet azzá.

ÖTÖDIK FEJEZET
melyben ideiglenes fegyverszünetet köt
a Weldon Club elnöke és titkára

Bekötött szemmel, felpöckölt szájjal, megkötözött kézzel, gúzsba kötött lábbal nem láthat, nem szólhat, nem moccanhat az ember. Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin, az inas helyzete bizony éppen nem volt kellemes. Ráadásul még csak nem is sejtették, kik voltak a szerzöi az emberrablásnak, hova kerültek, mikor behajították öket valahova, mint holmi csomagot a postakocsiba; nem tudták, mi sorsot szánnak nekik - ilyen körülmények között még a legtürelmesebb birka is nekikeseredett volna, márpedig tudjuk, hogy a Weldon Club egyik tagja sem volt a türelem bárányszelíd mintaképe. Könnyen elképzelhetjük, hogy a heves természetü Uncle Prudent hogyan érezte magát.

Azt mindenesetre sejthette ö is meg Phil Evans is, hogy bajosan jelenhetnek meg a másnap esti ülésen a klub nagytermében.

Ami meg Frycollint illeti, az inas bekötött szemmel, fölpeckelt szájjal csak hevert. Nem tudott az semmire sem gondolni, nem volt se holt, se eleven.

A foglyok helyzete egy órán át mit sem változott. Senki rájuk sem nézett, nem jött senki, hogy kioldja kötelékeiket, kivegye a pecket a szájukból, pedig nagyon fontos lett volna számukra, hogy mozoghassanak, szólhassanak. Így aztán a szájpecken át legfeljebb egy-egy fojtott "haj"‑t tudtak kipréselni magukból, és dobálhatták magukat, mint a partra vetödött potyka. Csupán így tudták kifejezni néma haragjukat, elfojtott, azaz inkább elkötözött dühüket. Az eredménytelen eröfeszítések után aztán kis ideig tehetetlenül hevertek, s minthogy a szemüket nem használhatták, a fülüket hegyezték, talán így megtudnak valami közelebbit nyugtalanító helyzetükröl. De hiába igyekeztek, nem hallottak mást, mint szakadatlan és megmagyaráz­hatatlan búgást, melytöl szinte vibrált körülöttük a levegö.

Aztán mégis történt valami. Phil Evans higgadt próbálkozásai sikerre vezettek: sikerült meg­lazítani a csuklójára szoruló hurkot. Lassanként lazította a csomót, majd ujjait egyenként kihúzta a hurokból, s végül szabaddá vált a két keze. Erélyesen dörzsölte zsibbadt csuklóit, hogy a vérkeringés bennük helyreálljon. Egy perccel késöbb Phil Evans leoldotta a szemét takaró kendöt, kivette a pecket a szájából, és bowieknife-jának[14] éles pengéjével elvágta a lábára hurkolt köteleket. Az az amerikai ugyanis, aki nem hordja magánál állandóan bowieknife-ját, nem is igazi amerikai.

Így aztán Phil Evans mozoghatott, beszélhetett, de ez volt minden. A szemének most sem vette sok hasznát - legalábbis pillanatnyilag. Vaksötét volt a cella. A falba hat-hét láb magasan vágott, lörésre emlékeztetö ablaknyíláson át mégis némi világosság szürödött be.

Gondolhatjuk, hogy Phil Evans akárhogy is érzett vetélytársa iránt, percnyi habozás nélkül megszabadította kötelékeitöl. Bowieknife-jával egykettöre elnyisszantotta a kezére-hátára hurkolt köteleket. Uncle Prudent azon nyomban feltérdelt, lerántotta a szeméröl a kendöt, kitépte a szájából a pecket, aztán dühtöl fuldokolva mondta:

- Köszönöm.

- Ugyan... nincs mit - hangzott a válasz.

- Phil Evans uram!

- Mit óhajt, elnök uram?

- Itt nincsen elnök, sem titkár, sem vetélytárs!

- Igaza van - válaszolt Phil Evans. - Két férfiú van itt, ki bosszút akar állni egy harmadikon, akinek eljárása szigorú megtorlást követel. S ez a harmadik nem más, mint...

- Robur!

- Igen, Robur!

A hajdani vetélytársak között egy ponton máris teljes volt az egyetértés. Nem is kellett attól félniök, hogy valaha is hajba kapnak e kérdésen.

- És az inasa? - mutatott Phil Evans Frycollinra, aki szuszogott, mint valami fóka. - Ki kellene öt is oldozni.

- Még nem - válaszolt Uncle Prudent. - Telesírná a fülünket, márpedig most más dolgunk van, mint az ö panaszait hallgatni.

- Mi dolgunk, Uncle Prudent uram?

- Menekülni, ha lehet.

- És ha nem lehet, akkor is.

- Igaza van, Phil Evans uram, akkor is, ha lehetetlen!

Az elnöknek és klubtársának egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elrablásuk mögött valaki más állna, mint Robur. Ha nem Roburral, hanem egyszerü, derék rablókkal akadtak volna össze, azok, miután megfosztják öket az órájuktól, gyürüiktöl, pénztárcájuktól, levél­tárcájuktól, minden további nélkül kést vágtak volna a torkukba, s behajítják mindhármójukat a Schuylkill Riverbe, s most nem lennének rabok ebben a... Miben? - Valóban nehéz kérdés, de valamiképpen tisztába kell jönniük vele, mielött némi reménnyel hozzákezdhetnek a szökés elökészítéséhez.

- Phil Evans uram - elmélkedett fennhangon Uncle Prudent -, jobb lett volna, ha az ülésröl kijövet kicsit körülnézünk ahelyett, hogy ama bizonyos dolgokról vitatkoztunk, melyekre most nem volna helyes visszatérni. Ha a városban maradunk, az utcán sétálunk, mindez nem történt volna meg. Ez a Robur nyilván sejtette, hogy távozása után mi történik a klubban, elöre tudta, hogy kihívó viselkedése milyen haragot kelt, ezért aztán néhány cinkosának meghagyta, álljanak lesbe a klub kapujában. Mikor elhagytuk a Walnut Streetet, ezek a banditák meg­lestek bennünket, a nyomunkba szegödtek, mikor meg oktalanul a Fairmont Park sétányain folytattuk utunkat, nekik már nyert ügyük volt.

- Úgy van - válaszolt Phil Evans. - Bizony, nagy hibát követtünk el azzal, hogy nem mentünk egyenesen haza.

- Az ember mikor téved, mindig hibázik.

E pillanatban nehéz sóhaj hallatszott a cella legsötétebb zugából.

- Ki az? - kérdezte Phil Evans.

- Semmi!... Frycollin álmodik - mondta Uncle Prudent, majd így folytatta: - Attól a pillanattól kezdve, hogy a tisztástól néhány lépésnyire ránk támadtak, legfeljebb két perc telt el addig, míg ebbe a lyukba zártak bennünket. Világos, hogy ezek a fickók nem hurcoltak el bennünket a Fairmont Parkból.

- Mert ha ezt teszik, éreztük volna, amint visznek bennünket.

- Úgy van - biccentett Uncle Prudent. - Így hát nyilván kocsifülkébe vagyunk zárva, esetleg valami hosszú prériszekérfélébe vagy cirkuszi kocsiba...

- Természetesen! Mert ha a Schuylkill River partján, egy ott horgonyzó hajóban lennénk, éreznénk, amint a hajót jobbról-balról verdesik, ringatják a hullámok.

- Úgy van! Ismét csak úgy van! - bizonygatta Uncle Prudent. - S úgy gondolom, hogy miután még a tisztáson vagyunk, meg kell kísérelnünk a szökést, most vagy soha! Roburral meg majd késöbb leszámolunk.

- És drágán fizettetjük meg vele az Amerikai Egyesült Államok két polgárának szabadsága ellen elkövetett merényletet.

- Drágán! Nagyon drágán!

- Voltaképpen ki is lehet ez az ember? Honnan jön? Vajon angol, német, francia?...

- Nyomorult fickó, érjük be ennyivel - válaszolt Uncle Prudent. - És most munkára!

Kezüket elörenyújtva, ujjukkal tapogatták mindketten a cella falát, hogy valami eresztéket vagy hasadékot találjanak rajta. Semmi. Az ajtó körül megint csak semmi. Hermetikusan volt becsukva, a zárat semmiképpen sem tudták volna kiverni a helyéböl. Lyukat kell tehát fúrniuk, hogy ezen át próbálkozzanak. De vajon boldogulnak-e a bowieknife-okkal, vajon a penge nem csorbul-e ki, nem törik-e össze a falon?

- Ugyan mi okozhatja ezt a szakadatlan vibrálást? - kérdezte Phil Evans, aki egyre csodálkozott a folyamatos zúgás hallatán.

- Minden bizonnyal a szél - válaszolta Uncle Prudent.

- A szél?... Én bizony úgy vettem észre, hogy egész éjfélig csöndes volt az idö.

- Hát persze, Phil Evans, csöndes volt. De ha nem a szél, akkor ugyan mi más volna?

Phil Evans kése legjobb pengéjével próbálta kikezdeni a falat az ajtó mellett, talán elég lesz - gondolta -, ha lyukat fúr, s azon át kívülröl próbálják kinyitni az ajtót, ha ugyan nincs lela­ka­tol­va, és ha a kulcs a zárban van. A perceken át tartó munka eredménye mindössze az volt, hogy kicsorbultak a bowieknife pengéi, letört a hegyük, az élük meg ezerfogú fürésszé változott.

- Nem fogja, Phil Evans?

- Nem.

- Talán bádoglemezböl vannak a falak?

- Nem, ha az ember megkoccantja, nem ad fémes hangot.

- Talán nagyon kemény fából?

- Nem, sem fémböl, sem fából.

- Akkor vajon miböl?

- Nem tudnám megmondani, de annyi bizonyos, hogy olyan anyagból, amit nem fog az acél.

Uncle Prudent dührohamot kapott. Káromkodott, hangosan dobogott a padlón, közben egy képzeletbeli Robur után tapogatózott, hogy megfojtsa.

- Nyugalom, Uncle Prudent uram - intette Phil Evans. - Most próbálkozzék maga.

Uncle Prudent engedelmeskedett, de bowieknife-ja nem bírt a fallal, mintha kristályból lett volna, a legjobb pengéjével sem tudta még csak megkarcolni sem.

Így hát nem szökhetnek meg, hiszen tervüket arra alapították, hogy az ajtót valahogy kinyitják.

Pillanatnyilag bele kellett törödniük az adott helyzetbe, márpedig beletörödésre alig képes a jenki; csak a jó szerencsére számíthattak, amitöl viszolyog a mindig gyakorlatias amerikai ész. Így hát a beletörödést ugyancsak heves kifakadások, hízelgönek éppen nem mondható kifeje­zé­sek, szidalmak kísérték - s mindez ama bizonyos Robur címére, aki aligha volt ijedös ember; legalábbis nem hihette ijedösnek az, aki a Weldon Clubban látta.

Közben Frycollin kezdte félreérthetetlenül kimutatni, hogy kellemetlenül érzi magát. Vagy a gyomrába, vagy a lábába állhatott görcs, annyi bizonyos, hogy szánalmasan dobálta magát.

Uncle Prudent úgy látta, kötelessége véget vetni a tornamutatványoknak, s elvágta a néger kötelékeit.

Alighanem hamarosan megbánta, mert az inas azonnal rázendített a halálfélelem és gyöt­relmes éhség végeérhetetlen sirámaira. Frycollint ugyanis egyszerre kínozta nyúlszíve meg éhes bendöje, s nehéz lett volna megmondani, melyik volt bünösebb a sok szenvedésben.

- Frycollin! - kiáltott rá Uncle Prudent.

- Master Uncle!... Master Uncle!... - nyögte az inas két gyászos jaj között.

- Könnyen lehetséges, hogy éhhalálra szánnak bennünket. Mi azonban elhatároztuk, hogy nem adjuk fel a reményt, míg bármi ehetö marad a közelünkben, bármi, amivel meghosszabbít­hatjuk napjainkat, akár...

- Engem! Engem megenni?! - borzadt meg Frycollin.

- Mint ahogy hasonló esetekben mindig ez a négerek sorsa! Így hát, Frycollin, ne edd magad...

- Majd megeszünk mi! - tette hozzá Phil Evans.

S Frycollin mélységesen félt attól, hogy két, az övénél nyilván becsesebb élet meg­hosszabbítására fogják felhasználni. Ezután arra szorítkozott, hogy magában nyögdécseljen.

Közben múlt az idö, s eredménytelen maradt minden próbálkozás, hogy kifeszítsék az ajtót, vagy lyukat vágjanak a falba. Hogy miböl volt a fal, arra képtelenek voltak rájönni. Annyi bizonyos, hogy nem volt sem fémböl, sem fából, sem köböl. Különben alighanem ugyanabból az anyagból készült a cella padlója is. Ha sarkukkal megdöngették, különös hangot adott, amit Uncle Prudent bajosan tudott volna besorolni az ismert hangok valamely csoportjába. S még valami: mintha ür kopogott volna a padló alatt, mintha nem közvetlenül a tisztás földjén lett volna. Igen, mintha ez az érthetetlen zúgás, suhogás simogatta volna alulról is a cellájukat. Meglehetösen nyugtalanító volt mindez.

- Uncle Prudent!

- Mit óhajt, Phil Evans?

- Nem gondolja, hogy cellánkat odább vitték?

- Semmiképpen.

- Pedig fogságunk elsö pillanataiban világosan éreztem a fü friss illatát s a park fáinak gyantás szagát. Most hiába szaglászok, mintha minden illat eltünt volna...

- Valóban.

- Mi lehet ennek a magyarázata?

- Mindegy, mivel magyarázzuk, Phil Evans uram, de azzal semmiképpen sem magyaráz­hatjuk, hogy börtönünk helyet változtatott. Ismétlem, ha kocsin vagy hajón szállítanának bennünket, éreznénk vagy a rázkódást, vagy a ringást.

Frycollin ekkor olyan hosszan sóhajtott, hogy végsóhajának képzelhették volna, ha az elsöt nem követte volna még sok másik sóhaj.

- Nem bánnám, ha ez a Robur hamarosan maga elé hívatna bennünket - töprengett Phil Evans.

- Remélem, hogy így lesz! - tüzelt Uncle Prudent. - Akkor aztán megmondhatom neki...

- Vajon mit?

- Hogy mint szemtelen tolakodó kezdte, s mint gazfickó végezte.

E pillanatban Phil Evans észrevette, hogy a nap felkelöben van. Tétova fény szürödött be a fal felsö részében, az ajtóval szemben vágott keskeny nyíláson át. Eszerint tehát hajnali négy óra felé lehetett, minthogy e szélességi fokon júniusban Philadelphia egén ez idö tájt fénylenek fel a nap elsö sugarai.

Uncle Prudent azonban hiába szólaltatta meg ismétlöóráját, ezt a kis remeket, mely magának Phil Evansnak az üzeméböl került ki - a kis csengö csak háromnegyed hármat jelzett, pedig az óra nem állt meg.

- Furcsa - jegyezte meg Phil Evans -, háromnegyed háromkor még sötétnek kellene lenni.

- Úgy látszik, késik az órám... - válaszolt Uncle Prudent.

- A Walton Watch Company órája? - méltatlankodott Phil Evans.

Akárhogy is történt, a nap bizony felkelöben volt. A cella vaksötétjéböl lassanként fehéren bontakozott ki a falba vágott nyílás. Noha a hajnal korábban fénylett fel, mint az a negyve­nedik szélességi fokon lehetséges - Philadelphia ugyanis itt fekszik -, a nap nem kelt fel olyan gyorsan, mint egyébként szokott az alacsonyabb szélességi fokokon.

Ezt Uncle Prudent állapította meg - ismét valami, amire nincs magyarázat.

- Talán felkapaszkodhatnánk a résig - jegyezte meg Phil Evans -, onnan esetleg jobban látjuk, hol vagyunk.

- Megpróbálhatjuk - válaszolt Uncle Prudent, majd Frycollinhoz fordult: - Gyerünk, Frycollin, talpra!

Az inas felállt.

- Támaszd a hátadat a falnak - folytatta Uncle Prudent. - Ön meg, Phil Evans, szíveskedjék felállni a legény vállára, én majd ügyelek, hogy le ne essen.

- Szívesen - válaszolt Phil Evans.

Egy pillanattal késöbb már Frycollin vállán térdelt, szemben a nyílással. A nyílás azonban zárva volt, de nem vastag üveg zárta el, mint a hajók ablakait, hanem csak egyszerü ablak­üveg. Noha nem volt vastag, zavarta a kilátást, s Phil Evans hiába igyekezett, alig látott vala­mit.

- Ej, hát törje be azt az üveget - türelmetlenkedett Uncle Prudent -, akkor jobban lát!

Phil Evans bowieknife-ja markolatával erélyesen az üvegre csapott, fémes hang hallatszott, de az üveg nem tört össze.

Még egy, most még hevesebb ütés. Az eredmény ugyanaz.

- Na tessék! - kiáltotta Phil Evans. - Törhetetlen üveg!

Valóban, csak olyan üvegböl készülhetett ez az ablak, amit Siemens feltaláló módszerét utánozva edzettek, mert többszöri próbálkozás után is ép maradt.

Ekkorra azonban a levegöég elég világos volt ahhoz, hogy a tekintet messzebb hatolhasson, már amekkora látótér a falba vágott résen át nyílt.

- Mit lát? - kérdezte Uncle Prudent.

- Semmit.

- Hogyhogy? Fákat például?

- Azt sem.

- Még a fák ormát sem?

- Még azt sem.

- Ezek szerint már nem vagyunk a tisztás közepén?

- Sem a tisztáson, sem a parkban.

- Lát legalább háztetöket vagy tornyokat? - folytatta a kérdezösködést Uncle Prudent, akiben egyre erösebb lett a haraggal vegyes csalódottság.

- Sem tetöket, sem tornyokat.

- Hogyhogy? Még egy zászlórudat, egy templomtornyot, még egy gyárkéményt sem?

- Semmit, csak a levegöeget.

E pillanatban kinyílt a cella ajtaja. A küszöbön egy férfi állt.

Robur volt.

- Tisztelt ballonista uraim - szólalt meg komolyan. - Most már szabadon jöhetnek-mehetnek.

- Szabadon! - kiáltotta Uncle Prudent.

- Igen... Szabadon az Albatroson.

Uncle Prudent és Phil Evans kirohant a cellából.

S mit láttak?

Ezerkétszáz-ezerháromszáz méterrel alattuk a föld, de hogy melyik tája, azt nem tudták megállapítani.

HATODIK FEJEZET
melyet mérnökök, repülésszakértök és
egyéb tudósok nyugodtan átugorhatnak

"Vajon mikor érkezik el a korszak, midön az ember abbahagyja a csúszó-mászó létet e lapos földön, hogy az égbolt tiszta azúrjában, békéjében éljen?"

Camille Flammarion e kérdésére könnyü a válasz: akkor érkezik el e korszak, mikor a technika fejlödése lehetövé teszi a repülés problémájának megoldását. S amint az néhány év óta elörelátható volt, a villamosság gyakorlati felhasználása szükségszerüen a probléma megoldásához vezetett.

1783-ban, még mielött a Montgolfier fivérek megszerkesztették volna az elsö léggömböt, és Charles fizikus megalkotta volna elsö ballonját, néhány vállalkozó szellem már a levegöég gépi szerkezetek segítségével történö meghódításáról álmodozott. Az elsö feltalálók tehát nem gondoltak a levegönél könnyebb szerkezetekre - hiszen a fizika tudományának akkori állása mellett nem is álmodhattak ilyesféle megoldásról. A madár röptét utánzó s a levegönél nehezebb repülö gépezettöl várták a légi közlekedés eszméjének gyakorlati megoldását.

Pontosan ennek az elvnek megfelelöen cselekedett Daidalos fia, a megszállott Ikarosz is, akinek viasszal felragasztott szárnyai - mikor napközelbe ért - leolvadtak, s ö a mélységbe zuhant.

De nem kell a mitológiai idökben keresgélni példák után, s akár ne is említsük Archytas de Tarentont, már Dante de Pérouse, Leonardo da Vinci és Guidotti elgondolásaiban is meg­találjuk az olyan szerkezetek tervét, melyeket a repülés eszméinek elöfutárai a levegöben való közlekedésre szántak. Őutánuk két és fél évszázaddal egyre több feltaláló foglalkozik a repülés eszméjével. 1742-ben Bacqueville márki készített egy szárnyrendszert, ki is próbálta a Szajna felett, lezuhant, s a karját törte. 1768-ban Paucton készíti el egy két légcsavaros készülék tervét - az egyik légcsavar a gépezet fennmaradását, a másik a hajtóeröt volt hivatott biztosítani. 1781-ben Meerwein, a badeni uralkodó herceg építésze csavarrepülésü gépezetet szerkeszt, s az akkoriban feltalált léghajók irányíthatósága ellen érvel. 1784-ben Launoy és Bienvenu müködésbe hoz egy rugókkal mozgatott helikoptert. 1808-ban az osztrák Jakob Degen repüléspróbákat hajt végre. 1810-ben Nantes-ban megjelenik Denieau könyvecskéje, melyben lefekteti a "levegönél nehezebb" elvet. Majd 1811-töl 1840-ig sorra jelennek meg Berblinger, Vigual, Sarti, Dubochet, Cagniard és Latour tanulmányai és találmányai. 1842-ben ismeri meg a tudományos világ az angol Henson elvét, valamint találmányát, melynek alapja: lejtös síkok és gözzel hajtott légcsavarok, 1845-ben Cossus-t és felhajtó vagy függesztö légcsavarokkal ellátott gépezetét, 1847-ben Camille Vert-t és tollszárnyas helikopterét, 1852-ben Letourt és az irányítható ejtöernyö elméletét, melynek kikísérletezése a feltaláló életébe került, s még ugyanebben az évben vált ismertté Michel Loup terve: a négy forgószárnnyal ellátott lejtös sík. 1853-ban ismerte meg a világ Béléguic nevét, aki feltalálta a vontató lég­csavarokkal felszerelt aeroplánt; továbbá Vaussin-Chardannes-t és szabadon szálló irányítható sárkányát, Georges Cauleyt és repülö gépezetek szerkesztésére kidolgozott terveit, amely gépezetekre gázmotort tervezett. 1854 és 1863 között vált ismertté Joseph Pline munkássága, aki több repülö szerkezetet szabadalmaztatott; továbbá Réant, Carlingford, Le Bris, Du Temple, Bright tervei, amelyekben a fölhajtó légcsavarok ellentétes irányban forognak. Smythies, Panafieu, Crosnier és még sok más feltalálóról is ezekben az években hallottak elöször. Végül 1863-ban Nadar müködésének eredményeként Párizsban megalakult a Leve­gönél Nehezebb Repülö Szerkezetek Barátainak Társulata. A feltalálók a társulat segítségével kikísérletezhették szerkezeteiket, amelyek közül többet szabadalmaztattak is. Így például Ponton d'Amécourt szabadalmaztatta gözzel hajtott helikopterét, La Landelle a lejtös síkok, légcsavarok és ejtöernyök kombinációjával készült szerkezetét, Louvrié aeroscaphe-ját, Esterno az általa tervezett gépmadarat, Groof pedig az emelökkel mozgatott szárnyakkal fel­szerelt gépezetét. A lendület megvolt, a feltalálók feltaláltak, a kalkulátorok kikalkulálták mindazt, ami a légi közlekedés tervét közelebb viszi a gyakorlati megvalósításhoz. Bourcart, Le Bris, Kaufmann, Smyth, Stringfellow, Prigent, Danjard, Pomes és Le Pauze, Moy, Pénaud, Jobert, Hureau de Villeneuve, Achenbach, Garapon, Duchesne, Danduran, Parisel, Dieuaide, Melkisff, Forlanini, Brearey, Tatin, Dandrieux, Edison - az egyik szárnyakkal, a másik lég­csavarokkal, a harmadik lejtös síkokkal képzelte el a jövö repülö szerkezetét, mindnyájan dolgoztak, terveztek, szerkesztettek, tökéletesítették a repülö gépezetet, amely majd müködni is fog azon a napon, amikor a feltalálók jelentös hatóerejü és roppant könnyü hajtómotort tudnak rászerelni.

Bocsássa meg nekünk az olvasó ezt a kissé talán hosszúra nyúlt felsorolást. Úgy véljük, helyes volt megmutatnunk, a légi közlekedés terve milyen fokozatokon át jutott el arra a csúcsra, melyen most megjelent Hódító Robur. Elödeinek tapogatózásai, kísérletei nélkül vajon meg­szer­keszthetett volna-e ily tökéletes gépezetet? Nem! És ha csak megvetést érzett azok iránt, akik makacsul még mindig a ballonokban keresték a megoldást, nagyra becsülte a "levegönél nehezebb" elméletének minden hívét, az angolokat, amerikaiakat, olaszokat, osztrákokat, franciákat - legföképpen a franciákat, kiknek általa tökéletesített tervei tették lehetövé, hogy elgondoljon, majd megszerkesszen egy olyan repülö gépezetet, mint az Albatros, majd útnak indítsa a levegöégen át.

- Repülj, galamb! - kiáltotta a repülés egyik legbuzgóbb híve.

- Úgy fogjuk taposni a levegöt, akár a földet! - válaszolt e kiáltásra a repülés egyik fanatikusa.

- Lokomotív, aeromotív! - adta ki a jelszót a repülés egyik hangoskodó híve, aki megfújta a reklám trombitáit, hogy riassza az Ó- és Újvilágot.

Valóban kétségbevonhatatlan tény, melyet kísérletek és számítások bizonyítottak be, hogy tudniillik a levegö szilárd támaszpont lehet. Az egyméteres átméröjü ejtöernyö nemcsak hogy lassíthatja a levegöben való leszállást, hanem izokronná[15] is teheti. Nos hát ezt már mindenki tudta.

Az is köztudott, hogy mikor az elörehaladás sebessége nagy, a nehézkedési erö csaknem a sebesség négyzetével egyenlö arányban csökken, s úgyszólván jelentéktelenné válik.

Az is tudott, hogy minél nagyobb a repülö madár súlya, a levegöben való fennmaradáshoz szükséges szárnyfelület arányosan csökken, noha a mozdulatok, melyeket a repülés közben végez, sokkal lassúbbak.

Repülö gépezetet kell tehát szerkeszteni, mégpedig a természeti törvények szem elött tartá­sá­val, a madarakat kell utánozni, "a légi közlekedés e csodálatos példáit", mint ahogyan Marey doktor, a Francia Tudományos Akadémia tagja mondotta.

Ezek szerint a probléma megoldásához segítö szerkezetek három csoportba sorolhatók:

1. Helikopterek vagy spiraliferek, mely szerkezetek voltaképpen nem mások, mint vertikális tengelyü légcsavarok.

2. Orthopterek, mely készülékek a madarak természetes röptét akarják utánozni.

3. Aeroplánok, melyek tulajdonképpen lejtös síkokból tevödnek össze, mint például a játék sárkány, de horizontális légcsavarok szolgáltatják a hajtó- vagy vontatóeröt.

Mindhárom rendszernek megvoltak, söt megvannak a maga elszánt hívei, akik elméleteiken egy jottányit sem hajlandók változtatni.

Roburt igen sok meggondolás késztette a két elsö rendszer elvetésére.

Az orthopternek, ennek a gépmadárnak kétségkívül vannak bizonyos elönyei. Ezt bizonyí­tották Renard 1884-ben végzett kutatásai és kísérletei. De helyesen figyelmeztették öt arra, hogy a természetet nem szabad szolgaian utánozni. A lokomotívot nem a nyúlról, a gözha­jókat nem a halról másolták. A lokomotívnak kerekei vannak, s a kerék nem azonos a lábbal, a gözhajónak propellerei, s ez nem azonos az uszonnyal. S azért éppenséggel nem járnak rosszul. Ellenkezöleg. Egyébként meg ki tudná megmondani, mi történik a madár nagyon bonyolult mozdulatokból összetevödö röpte közben? Hiszen már Marey doktor is figyel­meztetett arra, hogy a szárnytollak a szárny emelése közben szétnyílnak, hogy átmehessen köztük a levegö. Márpedig ezt a mozgást ugyancsak nehéz lenne gépi szerkezettel utánozni!

Másrészt nem kétséges, hogy az aeroplánokkal folytatott kísérletek jó eredménnyel jártak. A légcsavarok ferde síkban feküdtek a levegönek, így felhajtóeröt fejtettek ki, és a kis készülékek próbái során bebizonyosodott, hogy a megterhelhetöség, vagyis a készülék önsúlyán felüli súly a sebesség négyzetével növekszik. Ez roppant nagy elöny, bizonyítottan nagyobb, mint a mozgásban levö léggömb ilyen irányú képessége.

Robur mégis úgy gondolta: a legegyszerübb megoldás mindig a legjobb. Így a légcsavarok - azok a bizonyos légcsavarok, melyeknek emlegetését a Weldon Club tagjai olyannyira zokon vették - a repülö szerkezet minden eröszükségletét elláthatják. Az egyik a levegöben tartja, a másik pedig a sebesség és biztonság roppant kedvezö körülményei között hajtja a készüléket.

Elméletileg ugyanis egy kellöképpen kicsi csavarodású, de meglehetösen nagy felszínü légcsavar révén, mint Victor Tatin megfogalmazta, "túlozva persze, de azt is mondhatjuk, korlátlan súlyt emelhetünk a legminimálisabb erövel".

Ha a madarak egyenes szárnycsapásokkal emelkednek fel, miközben a levegöre támasz­kod­nak, a helikopter légcsavarjainak rézsútos csapásaival száll fel, mintha lejtös síkon emelked­nék fölfelé. Ezek a szárnyak ugyanis valójában csavarszárnyak, és nem lapátszárnyak. A légcsavar szükségképpen tengelyének irányában jár. Vertikális a tengely? A mozgás vertikális irányú lesz. Horizontális a tengely? Mozgásának iránya is horizontális lesz.

Robur mérnök repülö szerkezetei e két müködési elv alapján készültek.

És most nézzük a pontos leírást, mely az alkotóelemek szerint három részböl áll: fedélzet, a fennmaradást és a hajtóeröt biztosító szerkezetek, gépi felszerelés.

A fedélzet. - Harminc méter hosszú, négy méter széles gerendaváz, valóságos hajófedélzet, sarkantyú formájában kiképzett orral. Alatta domborodik a repülö erösen bordázott törzse, melyben a hajtóeröt szolgáltató gépek, a löszeres ládák, a különbözö készülékek, szerszámok, az összes tartalékok - ideértve a vízellátmányt is - kapnak helyet. A fedélzet körül dróthálóval összekötött könnyü bordázat tartja a korláttal ellátott mellvédet. A fedélzeten három nagyobb, kajütökre osztott helyiség, a kajütök egy része a személyzet hálóhelyéül szolgál, másik részében a gépek kapnak helyet. A középsö helyiségben müködik a gép, mely a lebegéshez szükséges eröt termelö szerkezeteket hajtja; az elötte levö teremben az elörehajtó, a mögötte levöben pedig a hátrahajtó szerkezet müködik - minthogy e három gép beindítása különbözö módon történik. Az orrtöke felöl az elsö helyiségben van a szakácsfülke, a konyha és a soros örszem örhelye. A far felöl az elsö teremben több fülke van, többek között a mérnök kajütje, az ebédlö; fölötte pedig egy üvegezett fülkében tartózkodik a kormányos, aki hatalmas kormányrúd segítségével irányítja a repülöt. A különbözö helyiségek kajütablakon át kapják a világítást, a különleges eljárással készült üvegek ellenálló képessége tízszer nagyobb, mint a közönséges ablaküvegeké. A törzs alatt a hajlékony rugók egész rendszerét szerelték fel azzal a céllal, hogy a rugók csökkentsék az ütödés erejét, noha a leszállás, minthogy a mérnök feltétlen ura a repülönek, rendkívül simán, lassan történik.

A fenntartó- és meghajtóeröt termelö gépezetek. - A fedélzet felett harminchét vertikális tengely van, tizenöt-tizenöt elöl, kétoldalt, hét pedig középen, magasabban. Akár harminchét árbocos hajónak mondaná az ember, csakhogy ezek az árbocrudak nem vitorlát tartanak, mindegyiken két horizontális, meglehetösen kis csavarodású és átméröjü légcsavar van elhelyezve, amelyeket azonban káprázatosan gyors forgó mozgásba lehet hozni. Mindegyik tengely a többitöl függetlenül mozog, egyébként pedig minden második tengely ellentétes irányban forog, mert csak ily módon kerülhetö el, hogy ne lendüljön körmozgásba az egész gépezet. A légcsavarok, miközben a vertikális légoszlopon egyre feljebb kapaszkodnak, a hori­zon­tális ellenállással szemben kiegyensúlyozzák egymást. A szerkezet el van látva hetvennégy függesztö légcsavarral, melyeknek három ágát kívülröl egy fémkarika támasztja alá, mely repülö funkciót végezvén, hajtóeröt takarít meg. Elöl és hátul a horizontális tenge­lyekre szerelve két négyágú, erösen csavart, különbözö irányban forgatható hajtó légcsavar forog, és viszi elöre a hajót. Ezek a légcsavarok, melyek nagyobb átméröjüek, mint a fenn­tartó­eröt szolgáltatók, ugyancsak roppant gyors forgásra képesek.

Ez a gépezet tehát a Cossus, La Landelle és a Ponton d'Amécourt által javasolt szisztémák mindegyikével rokon, de Robur mérnök tökéletesítette valamennyiük elgondolását. Mégis elsösorban a hajtóerö megválasztása és alkalmazásának módja jogosít fel bennünket arra, hogy Roburt feltalálónak tekintsük.

Gépi felszerelés. - Sem víz, sem más folyadék göze, sem sürített levegö vagy más rugalmas légnemü anyag, sem nem mechanikai akciót kiváltó robbanó keverék az, amit Robur repülö szerkezetének levegöbe emeléséhez és mozgásban tartásához energiaforrásként használt. Az elektromosságot használta fel, azt az energiát, mely egy napon az ipari élet lelke lesz. Egyébként semmi elektromosságfejlesztö gépet nem használt az energiatermeléshez, csupán telepeket és akkumulátorokat. De hogy miféle elemek alkották a telepeket, miféle savak hozták müködésbe - az Robur titka volt. Ugyanez volt a helyzet az akkumulátorokkal is. Hogy miböl álltak a pozitív és miböl a negatív lemezek, ezt rajta kívül senki sem tudta. A feltaláló érthetöen óvakodott attól, hogy találmányát szabadalmaztassa. Mindent egybevetve, az eredmény kétségbevonhatatlan volt: az elemek teljesítménye rendkívüli, a savak úgyszólván tökéletes ellenállást tanúsítottak a párolgással és a csomósodással szemben, az akkumulátorok messze maguk mögött hagyták a Faure-Sellon-Volckmar-féléket s az áramerösség amper­száma addig ismeretlen magasságot ért el. Így aztán szinte korlátlan mennyiségü villamos energia tartotta müködésben a légcsavarokat, melyek a repülö szerkezetnek minden elképzelhetö körülmények között böven biztosították a szükséges fenntartó- és hajtóeröt.

Mindez azonban - s ezt ismét le kell szögeznünk - Robur feltaláló titka volt. Titkáról mélységesen hallgatott. Ha a Weldon Club elnökének és titkárának nem sikerül rájönnie e titokra, úgy az valószínüleg mindörökre elvész az emberiség számára.

Magától értetödik, hogy a súlypont megfelelö elhelyezésének köszönhetöen a szerkezet sta­bi­litása is teljesen kielégítö. Nem kell attól tartani, hogy veszélyesen megdöl, nem fenyegeti a felborulás veszélye.

Most már csak azt kell tudnunk, hogy Robur vajon milyen anyagokat használt gépe készítéséhez - mert az Albatrost igazán joggal nevezhetjük repülö gépnek. Vajon mi volt az az oly kemény anyag, amit Phil Evans bowieknife-ja sem tudott kikezdeni, s melynek mibenlétét Uncle Prudent sehogy sem tudta felfogni. Ez az anyag egész egyszerüen papiros volt.

Már jó néhány éve, hogy gyártása komoly fejlödésnek indult. Enyv nélküli papiros ez, az egyes lapokat dextrinnel és keményítövel impregnálják, majd hidraulikus présbe kerülnek, ahol acélkemény anyaggá sajtolódnak össze. Csigákat, síneket, vagonkerekeket készítenek belöle, s ezek keményebbek a fémkerekeknél, ugyanakkor jóval könnyebbek. Ilyen szilárd, ilyen könnyü anyagot keresett Robur légi jármüve építéséhez. A törzs, a fedélzet, a gépterem, a kajütök mind ilyen papirosanyagból készültek, mely nyomás alatt acélszilárddá vált, söt, éghetetlenné, ami igazán nem elhanyagolható szempont, miután nagy magasságban járó repülö gépröl van szó. A fennlebegést és a hajtóeröt szolgáltató gépezetek különbözö alkat­részeinél, a tengelyeknél vagy a légcsavarkerekeknél a zselatinnal bevont rostok biztosították mind az ellenálló képességet, mind a hajlékonyságot. Ez a minden formálásra alkalmas anyag, mely közömbös a legtöbb gázzal és folyadékkal, savakkal és alkoholokkal szemben - hogy szigetelöképességét ne is említsük -, rendkívül hasznosnak bizonyult az Albatros villamos berendezésének építésénél is.

Robur mérnök, továbbá Tom Turner, a helyettese, egy gépész és két segédgépész, két kormá­nyos és egy szakács - vagyis mindössze nyolc ember - jelentette a repülö gép legénységét, s nyolcan böségesen el tudták látni a légi jármü irányításának munkáját. Vadász- és katonai fegy­verek, halászkészségek, villamos jelzölámpák, megfigyelökészülékek, iránytük és szextán­­sok a tájékozódáshoz, hömérö a hömérséklet megfigyeléséhez, különbözö baromé­terek, részben az elért magasság méréséhez, részben az atmoszféranyomás változásainak jelzé­séhez, egy viharjelzö készülék, egy kis könyvszekrény, kis kézinyomda, a fedélzet közepén forgó talapzatra szerelt hátultöltö ágyú, mely hat centiméteres lövedéket lött ki, löporkészlet, puskagolyók, dinamittöltények, az akkumulátorok energiájával fütött tüzhely, az alkalmi konyhában fölhalmozott hús- és fözelékkonzervek, néhány palack brandy, whisky és gin - hogy akár hónapokig se kelljen leszállni -, ebböl állt a léghajó felszerelése és élelmiszer­készlete, nem beszélve a híres-nevezetes trombitáról.

Ezenkívül volt még a fedélzeten egy könnyü és elmerülhetetlen gumicsónak, melyben akár folyó, tó vagy csöndes tenger vizén kényelmesen elfért nyolc ember.

Vajon gondoskodott-e Robur arról, hogy katasztrófa esetén ejtöernyök álljanak az utasok rendel­kezésére? Nem. Egyszerüen nem hitt a katasztrófa lehetöségében. A légcsavarok egy­mástól függetlenül müködtek, ha az egyik le is állt, a többi zavartalanul müködhetett. Az Albatrost a légcsavaregyüttes fele is fenntarthatta volna természetes közegében, a levegöben.

És Hódító Robur hamarosan elmondhatta újonnan érkezett, igaz, botcsinálta vendégeinek e büszke szavakat:

- Az Albatrosszal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika és Európa, ura vagyok Ikáriának, e légi birodalomnak, melyet egykoron az ikáriaiak ezrei és ezrei népesítenek majd be!

HETEDIK FEJEZET
melyben Uncle Prudent és Phil Evans ismét tiltakoznak
az ellen, hogy meggyözzék öket

A Weldon Club elnöke megdöbbent, titkára pedig elkábult. De sem egyik, sem másik nem akarta, hogy meglássék rajta ez az oly természetes elképedés.

Frycollin inas azonban nem leplezte, mennyire megrémült, mikor azon vette észre magát, hogy holmi repülö gépezet ukmukfukk a magas levegöégbe ragadta.

A függesztö légcsavarok közben sebesen forogtak fejük felett. Noha e rotációs sebesség roppant nagy volt, háromszorosára lehetett volna fokozni, amennyiben az Albatros magasabb légrétegekbe akart volna emelkedni.

A két hajtó légcsavar mérsékelt sebességgel dolgozott, mindössze húsz kilométeres óránkénti sebességgel hajtotta a gépezetet.

Az Albatros utasai a fedélzetröl kihajolva valami folyó kanyargó vonalait látták, hegyes-völgyes vidéket szelt át a csillogva kígyózó szalag, körülötte apró tavacskák szikráztak a ferdén rájuk hulló nap sugaraiban. Folyam volt ez a csillogó szalag, a vidék egyik legnagyobb folyama. Bal partján hegylánc sötétlett, vége a messzeségbe tünt.

- Megmondaná, hol járunk? - kérdezte Uncle Prudent haragtól reszketö hangon.

- Nem tartom fontosnak, hogy tudják - válaszolt Robur.

- S megmondaná, hova megyünk? - folytatta Phil Evans a kérdezösködést.

- Át a levegöégen.

- S meddig tart utunk?

- Míg be nem fejezzük.

- Talán bizony föld körüli útról van szó? - kérdezte gúnyosan Phil Evans.

- Többröl - hangzott Robur válasza.

- S ha mi nem óhajtjuk ezt az utat?! - heveskedett Uncle Prudent.

- Óhajtják vagy nem óhajtják, meg kell tenniük!

Ízelítöül ennyit abból a viszonyból, mely az Albatros ura és vendégei, hogy ne mondjuk, foglyai között kialakulóban volt; Robur azonban nyilvánvalóan mindenekelött idöt akart adni nekik, hogy kissé magukhoz térjenek, hogy megbámulhassák a csodálatos szerkezetet, mely a levegöbe ragadta öket, s talán azért is, hogy elismerésüket fejezhessék ki a feltalálójának. Föl-alá sétált a fedélzeten, magukra hagyta öket, hogy szemügyre vehessék a gépezetet, a repülö gép szerkezetét, formáját; vagy ha úgy kívánják, elnézhessék az alattuk kibontakozó tájat.

- Uncle Prudent - kezdte a beszélgetést Phil Evans -, ha nem csalódom, kanadai felségterület felett, úgy a közepe tájt járhatunk. Az alant északnyugat felé kanyargó víz a Szent Lörinc-folyó. A város, melyet magunk mögött hagytunk, Quebec.

Valóban, Champlain ösi városának bádogtetöi csillantak reflektorként a napfényben. Az Albatros tehát egészen a 46. északi szélességi övig emelkedett - ez magyarázza a korai pirkadatot s a meglepöen hosszan tartó hajnalt.

- Igen - folytatta Phil Evans -, bizony ott van a félkörben épült város, a szikladomb, rajta az erödítmény. Íme, Észak-Amerika Gibraltárja! S lám, ott van az angol meg a francia templom! Amott meg a vámhivatal! Tornyán ott leng az angol zászló!

Phil Evans még be sem fejezte, s Kanada fövárosa máris a messzeségbe tünt. A repülö gép felhök közé ért, melyek lassanként elrejtették elölük a földet.

Robur, mikor látta, hogy a Weldon Club elnöke és titkára az Albatros külsö szerkezetét kezdi szemügyre venni, melléjük lépett, s így szólt:

- Nos, uraim, hisznek-e már abban, hogy a levegönél nehezebb gépezetekkel igenis lehet közlekedni a levegöben?

E kérdésre bizony nehéz lett volna nemmel válaszolni. Uncle Prudent és Phil Evans egy hanggal sem felelt.

- Hallgatnak? - folytatta a feltaláló. - Nyilván oly éhesek, hogy szólni sem tudnak!... No de ha arra vállalkoztam is, hogy a levegöben utaztatom önöket, ne tartsanak attól, hogy ezzel az oly kevéssé tápláló elemmel akarom vendégeimet jóllakatni! Kérem, fáradjanak asztalhoz!

Uncle Prudent és Phil Evans, minthogy mindkettöjüket sarkantyúzta az éhség, úgy gondolták, ez nem alkalmas pillanat arra, hogy kéressék magukat. Egy étkezés még nem kötelez semmire, s majd mikor Robur leteszi öket az anyaföldön, teljesen szabad emberként állhatnak vele szemben.

A hátsó nagy kabin felé kísérték öket, egy kis ebédlöbe, ahol rendesen terített külön asztal várt rájuk, egész útjuk alatt itt étkezhettek. Különbözö konzerveket kaptak, többek közt egy kétszersültfélét, mely felerészt lisztböl, felerészt porított húsból készült, kevés szalonnával ízesítve, kitünö leves készült belöle; utána sült sonka és tea került az asztalra.

Frycollinról sem feledkeztek meg. Őt a fedélzet elejére kísérték, ott kapott jó adag levest, ugyanolyat, mint gazdája. Ugyancsak éhes lehetett a derék fickó, mert kiadósan evett, pedig állkapcsa úgy reszketett félelmében, hogy majdnem fölmondta a szolgálatot.

- Jaj, ha összetörik... Mi lesz, ha összetörik?... - hajtogatta szegény feje.

Mert ettöl rettegett szüntelenül. Gondoljuk csak meg! Lezuhanni ezerötszáz méter magasságból... palacsinta lenne az emberböl!

Egy órával késöbb Uncle Prudent és Phil Evans ismét megjelent a fedélzeten. Robur már nem volt ott. A fedélzet hátsó részében, üvegezett kalitkájában állt a kormányos, tekintete az iránytüre szögezve rendületlenül, tétovázás nélkül követte a feltaláló által elöírt útvonalat.

A személyzet többi tagja nyilván ebédelt a legénységi szállásul szolgáló fülkében, csak egy segéd­gépész, akinek feladata a gépek müködésének ellenörzése volt, sétált fel-alá a fedél­zeten.

A repülö gép ugyan rendkívül sebesen szállt, a Weldon Club két tagja azonban csak halovány képet tudott magának alkotni e sebességröl, noha az Albatros már kijutott a felhök közül, s ezerötszáz méternyi mélységben látszott a föld is.

- Hihetetlen - jegyezte meg Phil Evans.

- Ne is higgyük! - válaszolt Uncle Prudent.

A fedélzet elejére sétáltak, s a nyugati látóhatárt nézegették.

- Még egy város! - mondta Phil Evans.

- Ráismer?

- Igen! Azt hiszem, Montreal!

- Montreal?!... De hiszen legföljebb két órája, hogy Quebec fölött voltunk!

- Ami azt bizonyítja, hogy e gépezet sebessége legalább huszonöt mérföld óránként!

Az Albatros valóban ekkora sebességgel szállt, s az utasok csak azért bírták zavartalanul ezt a sebességet, mert szélirányban haladt. Szélcsöndben nehezen viselték volna el ezt a sebességet, hiszen csaknem olyan iramban száguldottak, mint egy expressz; ellenszélben pedig egyszerüen elviselhetetlen lett volna.

Phil Evans nem tévedett. Az Albatros alatt feltünt Montreal, világosan látszott a Victoria Bridge, a csöhíd, mely úgy ível a Szent Lörinc-folyó fölött, mint a velencei lagúna felett a vasúti híd. Látni lehetett a széles utcákat, a hatalmas áruházak, bankok épületeit, a templo­mokat, a római Szent Péter-bazilika mintájára nemrégiben épült székesegyházat, s végül a városra letekintö Mont Royalt, melyet csodaszép parkká képeztek ki.

Szerencse, hogy Phil Evans már régebben ellátogatott Kanada nagyobb városaiba. Így egyik-másikra ráismert, s nem kellett Roburnál kérdezösködnie. Estefelé, Montreal után mintegy másfél órával Ottawa fölött repültek el, vízesései felülröl egyetlen hatalmas katlannak tüntek, melyböl káprázatos erövel, látványosan csap ki a lobogó víz.

- Ott van a parlament! - s Phil Evans egy dombtetön emelkedö épületre mutatott, mely a magasból játékszerre emlékeztetett. Ez a színes, változatos stílusban épült játékszer úgy hason­lít a londoni parlamenthez, mint a montreali székesegyház a római Szent Péter-temp­lomhoz. De kétségtelenül Ottawát látták!

Hamarosan ez a város is eltünt a látóhatáron, csak mint fényes folt csillogott alant, a földön.

Csaknem két óra volt, mikor Robur ismét megjelent a fedélzeten, segédje, Tom Turner társa­sá­gában. Mindössze három szót mondott neki, amit Tom Turner a fedélzet elsö és hátsó részében tartózkodó két gépésznek továbbított. Egy jel a kormányos felé, s az Albatros máris két fokkal irányt változtatott, és délnyugati irányba fordult. Uncle Prudent és Phil Evans ugyanakkor azt is megállapíthatta, hogy a repülö gép propellerjei nagyobb sebességgel forognak.

A sebességet valójában még kétszeresére lehetett volna fokozni, s ezzel túlszárnyalni minden eddigi sebességet, amit földi jármü valaha is elért.

Nézzük meg közelebbröl. A nagyobb hajók huszonkét csomó, vagyis negyven kilométer óránkénti sebességre képesek; a francia és az angol vasút száz kilométeres sebességgel halad, a jégtalpas hajók az Egyesült Államok befagyott folyamán száztizenöttel; a Patterson Müvek üzemeiben készült fogaskerekü jármü százharminc kilométer óránkénti sebességgel közlekedik az Erie-tó mentén futó vasútvonalon, a Trenton és Jersey közötti vonat sebessége pedig százharminchét kilométer óránként.

Az Albatros, amennyiben légcsavarjai teljes erövel dolgoztak volna, óránként kétszáz kilométert tehetett volna meg, vagyis másodpercenként több mint ötven métert.

Ilyen sebességgel száguld az orkán, mely fákat tép ki, s amely például 1881. szeptember 21-én Cahors felett süvöltött el. Ez az átlagsebessége a postagalamb röptének, melynél gyorsabban csak a fecske (másodpercenként hatvanhét méter) vagy a sarlós fecske repül (másodper­cenként nyolcvanhét méter).

Egyszóval: úgy, ahogy Robur már mondotta, az Albatros, amennyiben légcsavarjai teljes erövel müködnek, kétszáz óra, vagyis alig több mint egy hét alatt körül tudta volna röpülni a Földet!

Hogy a földtekét ekkoriban négyszázötvenezer kilométer hosszúságú vasútvonal hálózta be - vagyis tizenegyszer hosszabb, mint amekkora a Föld kerülete az Egyenlítönél -, ugyan mit számított! Hiszen e repülö szerkezet számára támaszpontul szolgált az egész levegöég!

Vajon akad még valaki, aki nem tudja, hogy az a titokzatos jelenség, melynek felbukkanása oly nagy mértékben fölkeltette az Ó- és az Újvilág figyelmét, nem volt más, mint a feltaláló léghajója? A levegöben zengö trombitaszó pedig Tom Turner kürtjéböl szállt. Az Európa, Ázsia és Amerika szobrain, tornyain lengö zászló pedig Hódító Robur és Albatrosának zászlaja volt.

S ha a feltaláló eddig némi gondot fordított arra, hogy ne ismerjék föl, ha szívesebben repült éjszakánként csak úgy, hogy néha-néha világította meg gépét az elektromos lámpákkal, és ha nappalonként eltünt a felhöréteg fölött, most már - úgy tünt - diadalát aligha akarja titokban tartani. S nyilván azért ment Philadelphiába, nyilván azért jelent meg a Weldon Club ülés­ter­mében, hogy beszéljen csodálatos találmányáról, hogy ipso facto[16] gyözze meg a leghitetle­nebbeket.

Tudjuk, milyen fogadtatásban részesült, s most megtudjuk, milyen megtorlásra készült a fent említett klub elnökével és titkárával szemben.

Robur a két úr felé közeledett. Azok úgy tettek, mintha cseppet sem lepné meg öket, amit látnak, amit ha tetszik, ha nem, tapasztalniuk kell. E két angolszász koponyában olyan makacsság lakozott, amit alig lehetett könnyüszerrel kiirtani.

Robur meg úgy tett, mintha mit sem venne észre, mintha csak folytatni akarná azt a beszélgetést, ami két órával elöbb félbeszakadt.

- Uraim - mondotta -, önök most kétségkívül azon töprengenek, hogy ez a gépezet, mely oly bámulatosan alkalmas a légi közlekedésre, vajon képes-e nagyobb sebességre. Nos, nem volna méltó a levegöég meghódítására, ha nem száguldana benne kénye-kedve szerint. Azt akartam, hogy a levegö szilárd támaszpontul szolgáljon számomra, s így történt. Tisztában voltam azzal, hogy a széllel csak olyasvalami tud megbirkózni, ami nála nagyobb eröt képvisel; nos, gépezetem erösebb! Nincs szükségem szárnyakra, hogy repítsenek, sem evezökre, sem kerekekre, hogy elöbbre jussak, sem sínekre, hogy gyorsabban haladjak. Levegö kell, semmi több. Levegö, mely körülfog, ahogy a víz körülfogja a tengeralattjárót; levegö, melyben lég­csa­varjaim úgy foroghatnak, mint egy hajó propellerjei. Nos, így oldottam meg a repülés problémáját. Íme, ez az, amire nem lesz képes soha, semmiféle ballon, semmiféle olyan alkalmatosság, mely a levegönél könnyebb.

A két klubtag mélyen hallgatott - ez azonban cseppet sem zavarta a feltalálót. Éppen csak elmosolyodott, aztán kérdö hangsúllyal folytatta:

- Önök talán azon is elgondolkoznak, vajon az Albatros, mely ily könnyen halad vízszintes irányban, ilyen erösnek bizonyul-e, ha függöleges irányban kell mozognia; röviden: fel tudja-e venni a versenyt egy léghajóval, ha arról van szó, hogy a levegöég felsöbb rétegeibe akarunk eljutni vele? Nos, uraim, nem kívánom önöktöl, hogy Rajta nevü léghajójuk képességeit összemérjék az Albatros erejével.

A két klubtag vállat vont. A feltaláló talán éppen erre várt.

Intett, s a hajtócsavarok leálltak. Az Albatros még röpült vagy egy mérföldnyit, azután meg­állt.

Robur ismét intett, s ekkor az emelö légcsavarok oly gyors forgásba kezdtek, hogy a mozgá­sukat kísérö zúgást legfeljebb a hangkísérleteknél használt szirénák üvöltéséhez lehetett volna hasonlítani. Az eddiginél csaknem egy oktávval magasabb hangon zúgtak a légcsavarok, noha a hang ereje a levegö ritkulása következtében csökkent; s a gépezet, mint a pacsirta, emelkedett fölfelé, éles hangjával fölverve a levegöég csöndjét.

- Gazdám... gazdám... - nyögdécselt Frycollin. - Jaj, csak össze ne törjön!

Robur megvetö mosollyal válaszolt. Az Albatros percek alatt 2700 méter magasságba emelke­dett, így a látósugár 70 mérföldre tágult; majd 4000 méterre, s ekkor a barométer 480 milliméterre esett.

Az Albatros, miután bemutatta, hogy milyen magasságba tud emelkedni, ismét lejjebb ereszkedett. A magasabb légrétegekben a légnyomás csökkenése következtében csökken a levegö oxigéntartalma, ugyanakkor csökken a vérben is. Bizonyos esetekben ez okozza a súlyos légi katasztrófákat. Robur nem tartotta volna ésszerünek, hogy megkockáztassa a katasztrófát.

Az Albatros tehát leereszkedett olyan szintre, mely nyilvánvalóan leginkább megfelelt neki, s miután hajtó légcsavarjai ismét megindultak, az eddiginél nagyobb sebességgel repítették délnyugati irányban.

- Nos, uraim - mondotta a feltaláló -, ha önök eddig ezen a kérdésen gondolkoztak, akkor most választ kaptak - s a mellvéden átkönyökölve elmerült a táj szemléletében.

Mikor ismét fölnézett, a Weldon Club elnöke és titkára mellette állt.

- Robur mérnök - kezdte Uncle Prudent, aki sikertelenül próbált uralkodni magán -, semmi olyasmin nem gondolkoztunk, amit ön képzel. Viszont szeretnénk egy kérdést intézni önhöz, azt remélve, hogy szíveskedik válaszolni rá.

- Beszéljen, kérem.

- Mi jogon támadott meg minket Philadelphiában, a Fairmont Parkban? Mi jogon zárt be bennünket abba a cellába? Mi jogon hurcolt minket magával e repülö szerkezeten?

- S önök, ballonista uraim, mi jogon sértegettek, gúnyoltak, fenyegettek engem a klubjukban úgy, hogy magam is csodálom, hogy épségben kikerültem onnan?

- Kérdés nem válasz - jegyezte meg Phil Evans. - Ismét kérdezem önt: mi jogon?...

- Valóban tudni óhajtja?

- Kérem, közölje.

- Nos hát az erösebb jogán!

- De hiszen ez cinizmus!

- De ez az igazság!

- És mondja, feltaláló polgártárs - szólt közbe Uncle Prudent, aki végül is kirobbant -, mennyi ideig óhajtja gyakorolni ezt a jogot?

- Ejnye, uraim - válaszolt gúnyosan Robur -, hogyan kérdezhetnek ilyesmit, mikor csak le kell pillantaniuk, és páratlan látványban gyönyörködhetnek!

Az Albatros ekkor az Ontario-tó hatalmas tükre felett ringott. Már átrepült a Cooper által megénekelt vadregényes tájak felett, majd e roppant völgykatlan déli határvonalát követve, a híres folyam felé közeledett, melynek árja hatalmas vízesésekre szakadva az Erie-tóba ömlik.

A fenséges zúgás, a viharos dörgés egy percen át felhatolt az Albatrosig. És mintha hüvös pára lövellt volna a levegöbe, a hömérséklet észrevehetöen lehült.

Alant patkó alakban zúgtak a mélyben a hatalmas víztömegek. Mintha csillogó kristály zúdult volna a tóba, s e szikrázó ár fölé szivárványt vontak a víz színén megtörö napsugarak. Fensé­ges látvány volt.

A vízesés elött keskeny híd ívelt egyik partról a másikra. Kissé lejjebb, mintegy három­mérföldnyire függöhíd látszott, éppen ekkor futott fel rá a kanadai partról az amerikai part felé robogó vonat.

- A Niagara-vízesés! - kiáltott fel Phil Evans.

Nem bírta magába fojtani az ámulatot, Uncle Prudent azonban minden erejét összeszedte, nehogy csöppnyi megindulást is érezzen a természet e csodájának láttán.

Az Albatros egy perccel késöbb átrepült a folyam felett, mely az Egyesült Államokat elválasztja a kanadai gyarmattól; s most már Észak-Amerika roppant térségei felett szállt.

NYOLCADIK FEJEZET
melyben Robur elhatározza, hogy fontos kérdésekre válaszol

Uncle Prudent és Phil Evans a hátsó fedélzeten, az egyik kajütben kapott két kitünö ágyat; fehérnemüröl és elegendö váltóruháról, kábátokról és útitakarókról is gondoskodtak számukra. Nagyobb kényelemben egy óceánjárón sem lehetett volna részük. Ha nem aludtak egyfoly­tában, ez csak azért volt, mert nem akartak, vagy talán a nagyon is indokolt nyugtalanság nem engedte öket aludni. Micsoda kalandba keveredtek! Micsoda kísérletsorozatra hívták meg, azaz kényszerítették öket? Hogyan végzödik ez az egész história, s voltaképpen mit akar Robur mérnök? Egyszóval volt min elgondolkozniuk!

Frycollin, az inas, a fedélzet elsö részében kapott szállást, a hajószakács kajütje mellett. Ez a szomszédság nyilván tetszett Frycollinnak, aki szívesen érintkezett a világ hatalmasaival. Ő tudott aludni, csakhogy szüntelenül zuhanásról álmodott, meg arról, hogy vad iramban repül az ürben, úgyhogy álma nem pihenés, csak gyötrelmes lidércnyomás volt.

Pedig nehezen lehetne békésebb utat elképzelni, mint e légi zarándoklás volt, különösen alkonyattájt, mikor elcsöndesedtek a légáramlatok is. A légcsavarok zúgásán kívül semmi zaj sem törte meg a magas légrétegek csöndjét. Néha egy-egy mozdonyfütty hatolt fel hozzájuk - valahol lent vonat vágtatott -, néha meg háziállatok bögése. Állati ösztön! Megérezték a fölöttük elszálló masinát, s rémülten felbögtek.

Másnap, június 14-én öt órakor Uncle Prudent és Phil Evans a repülö gép tetején sétált, melyet különben joggal nevezhetünk fedélzetnek. Az elözö nap óta semmi változás: az örszem az elsö, a kormányos a hátsó fedélzeten.

Vajon miért volt szükség örszemre? Talán félö volt, hogy összeütköznek egy hasonló géppel? Nem, Roburnak még nem voltak utánzói. Az a lehetöség pedig, hogy léggömbbel találkoznak, oly csekély volt, hogy gondolniuk sem kellett rá. De még ha ez meg is történik, hát legföljebb a léggömb bánja! Ha vasfazék meg agyagfazék összekoccan, ugyan melyik vallja kárát? Az Albatrost nem érte volna baj egy ilyen összeütközés miatt, annyi bizonyos.

De vajon más egyébbe beleütközhetett volna az Albatros? Igen! Oldalára fordulhatott volna, akár egy hajó, ha útját állja egy hegy, amit nem tud sem megkerülni, sem átrepülni. Az ilyen hegyek a levegö zátonyai, s az Albatrosnak éppúgy kerülni kellett öket, ahogyan a hajók kerülik a tenger zátonyait.

Igaz, hogy a feltaláló úgy jelölte meg a követendö irányt, mint valami hajóskapitány, mindig gondolva arra, milyen magasságba kell emelkednie a gépnek, hogy a hegycsúcsok fölé kerüljön. Minthogy azonban az Albatros hamarosan hegyvidék fölé ér, ajánlatos a fokozott örködés arra az esetre, ha némileg mégis le kell térnie erröl az útvonalról.

Uncle Prudent és Phil Evans az alattuk elterülö tájat figyelve megláttak egy hatalmas tavat, melynek alsó csúcsát az Albatros déli irányban közelítette meg. Ebböl arra következtettek, hogy az éjszaka teljes hosszában átrepülték az Erie-tavat. Minthogy most közvetlenebbül haladtak nyugat felé, a léghajónak a Michigan-tó alsó partvidéke felett kell átrepülnie.

- Semmi kétség - mondotta Phil Evans -, a tetöknek az a tengere ott nem más, mint Chicago.

Nem tévedett. Azt a várost látta meg, mely felé tizenhét vasútvonal vezet, a nyugat király­nöjét, Chicagót, ezt a roppant tárházat, mely felé az Unió nyugati részét alkotó Indiana, Ohio, Wisconsin és Missouri termékei ömlenek.

Uncle Prudent a kajütjében talált kitünö tengerészlátcsö segítségével könnyen felismerte a város föépületeit. Hajdani vetélytársa meg tudta neki mondani, miröl ismeri fel a temp­lomo­kat, a középületeket, az elevátorokat, vagyis a gépesített gabonaraktárakat, a roppant játékkoc­kára emlékeztetö hatalmas Sherman-házat, melynek négy oldalán az ablakok voltak a pontok.

- Minthogy Chicago felett repülünk - mondotta Uncle Prudent -, ez azt bizonyítja, hogy messzebb hurcoltak bennünket nyugati irányban, mintsem hazatérésünkhöz kellene.

Az Albatros valóban egyenes vonalban távolodott Pennsylvania fövárosától.

Uncle Prudent ugyan szívesen felszólította volna Roburt, hogy vigye öket vissza kelet felé, de e pillanatban nem tehette. A feltaláló ugyanis ezen a reggelen nem sietett ki kabinjából; vagy valami munka kötötte le, vagy esetleg aludt még. A klubtársak megreggeliztek anélkül, hogy látták volna.

Az Albatros sebessége nem változott az elözö nap óta. Minthogy a szél kelet felöl fújt, a sebesség nem volt zavaró, és miután a magasság százhetven méteres emelkedését a hömérö csak egyfokos eséssel jelzi, a hömérséklet sem volt kellemetlen. Uncle Prudent és Phil Evans hol töprengve, hol beszélgetve várták a feltalálót, s közben sétáltak a fedélzeten, vagyis voltaképpen a légcsavarok egész hálózata alatt, melyek most oly roppant gyorsan forogtak, hogy szárnyaik áttetszö korongnak tüntek.

Illinois államot így két és fél óra alatt átrepülték északi határa felett. Ezután elrepültek a Vizek Atyja, a Mississippi felett, s a tükrén úszó kétemeletes gözhajók a magasságból csak apró csónakoknak látszottak.

Az Albatros Iowa fölött haladt, miután délelött tizenegy óra tájt érintette Iowa Cityt.

Északnyugat felé lejtö hegyláncok, úgynevezett "bluff"-ok kanyarogtak alattuk. A csúcsok nem voltak oly magasak, hogy az Albatrosnak feljebb kellett volna emelkednie. Különben is ezek a "bluff"-ok hamarosan eltüntek, s az Iowa állam egész nyugati részén s Nebraskán végighúzódó roppant síkföldek, a prérik következtek, melyek egészen a Sziklás-hegység lábáig húzódnak. Itt is, ott is patakok, folyók csillantak, a Missouri mellékfolyói. Partjaikon faluk, városok, de amint az Albatros beljebb hatolt a vadnyugat felett, egyre ritkábban tünedeztek fel lakott területek.

Napközben semmi különös nem történt. A klubtársak teljesen magukra maradtak. Frycollint is éppen csak hogy látták, a fedélzeten elnyúlva feküdt, szemét lecsukta, hogy ne is lásson semmit. Pedig nem fogta el szédülés, mint az ember gondolhatta volna. Magas épület tetején, mikor szilárd pontokat lát az ember maga alatt, könnyen elszédül, de a mélység nem hat így, ha egy léggömb kosarában vagyunk, vagy repülö fedélzetén szállunk el felette; a léghajós nem mélységet érez maga alatt, a látóhatár emelkedett fel vele együtt, s az veszi körül mindenünnen.

Két órakor Omaha fölött, Nebraska határán átröpült az Albatros. Omaha a New York és San Francisco között vezetö 1500 mérföld hosszúságú vasútvonal, a Pacific legmagasabban fekvö állomása. Egy pillanatig látni lehetett a Missouri sárgás vizét, majd Omaha fa- és tégla­épületeit. Ez a város, amely ennek a gazdag völgynek a központja, olyan, mint a csat az Észak-Amerika derekát összeszorító vasövön. Míg az Albatros utasai e részleteket szemlélték, nyilván Omaha lakosai is megpillantották a furcsa repülö szerkezetet. De csodálkozásuk a levegöben szálló gép láttán semmiképpen sem lehetett nagyobb, mint amekkorát a Weldon Club elnöke és titkára érzett afölött, hogy ök is a gép utasai közé tartoznak.

Amit Omaha lakói láttak, mindenképpen olyan esemény, amit az Unió lapjai kommentálni fognak. Nyilván ez a magyarázata az érthetetlen jelenségnek, mely az egész világot foglal­koztatta, s mely egy idö óta az érdeklödés elöterében állt.

Az Albatros egy órával késöbb maga mögött hagyta Omahát. Ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy kelet felé röpülnek, s egyre távolodnak a Platte Rivertöl, melynek völgyét követi a vasút­vonal, átszelve a prérit. Ez a megállapítás cseppet sem hangolta jókedvre Uncle Prudentot és Phil Evanst.

- Így hát mégis komolyan gondolta azt a képtelenséget, hogy körbesétáltatja velünk a Sarkokat? - hökkent meg az egyik.

- És akaratunk ellenére! - jegyezte meg a másik. - De aztán vigyázzon magára ez a Robur! Nem olyan fából vagyok faragva, hogy így packázhassanak velem!

- Én sem! - vágta rá Phil Evans. - De kérem, Uncle Prudent uram, próbálja mérsékelni magát!

- Mérsékelni?

- És tartogassa a haragját alkalmas idökre!

Öt óra tájban az Albatros, miután átrepült a fenyövel és cédrussal borított Fekete-hegység fölött, a fölé a terület fölé ért, melyet joggal neveznek Nebraska "komisz földjé"-nek. Sárgás halmok káosza az egész vidék, mintha estükben széttöredezett sziklákkal lenne teleszórva, s távolról nézve a legfantasztikusabb alakú dombokba, sziklatömbökbe ütközik a tekintet. Mintha összevissza dobált csontpálcikák halmaza lenne az egész, itt-ott középkori városok, erö­dítmények, lörésekkel, örtornyokkal épült várak romjai láthatók. A "komisz föld" való­já­ban mégsem más, mint roppant csontkamra, ahol vastagbörüek, óriás teknösök, s úgy mond­ják, emberek csontjai - az öskor egyik kataklizmájának emlékei - fehérlenek.

Mire bealkonyult, maguk mögött hagyták a Platte Rivernek e völgyét is. Innentöl kezdve a síkság a magasból roppant tág látóhatár széléig húzódott.

Éjszaka már a mozdonyok éles füttye, a gözhajók komor szirénája nem zavarta a csillagos égbolt csendjét. Idönként elnyújtott bögés hatolt fel a léghajóig, mely most alacsonyabban röpült. Bölénycsordák vágtattak át a prérin, vizet, legelöt kerestek. S amikor elhallgattak, a nehéz lépteik alatt megtörö fü zúgott tompán, valahogy úgy, mint az árvíz, hangját világosan meg lehetett különböztetni a légcsavarok zúgásától.

Egyszer-kétszer farkasüvöltést, máskor meg róka, vadmacska hangját hallották, aztán coyot vonított; gyászos hangja miatt ez az állat valóban rászolgál a canis latrans[17] névre.

Aztán erös illatok csapták meg az orrukat, a menta, a zsálya és a fehér üröm illata keveredett a tülevelüek erös szagával, s szállt a tiszta éjszakai levegöben.

S végül, hogy megemlítsünk minden, a földröl hangzó zajt, baljós üvöltést is hallottak, de ezúttal nem coyot üvöltött: vörösbörü kiáltott, s hangját az úttörö telepes mindig meg tudja különböztetni a vadállatok hangjától.

Másnap, június 15-én, reggel öt óra tájt Phil Evans kilépett a kajütjéböl. Most talán majd összetalálkozhat Roburral, a feltalálóval.

Addig is, minthogy nagyon szerette volna tudni, miért nem mutatkozott elözö nap, Tom Turnerhez, Robur elsö emberéhez fordult felvilágosításért.

Tom Turner mintegy negyvenöt éves angolszász volt, széles mellkasú, zömök ember, mintha vasból kovácsolták volna ki; hatalmas és jellegzetes feje Hogarth-képre emlékeztetett; a minden angolszász csúfság festöje rajzolt ilyen fejeket.[18] Ha jól megnézzük a Harlot's Progress negyedik metszetét, egy börtönör vállain megláthatjuk Tom Turner fejét, s utána minden bizonnyal elismerjük, hogy az arckifejezése cseppet sem biztató.

- Találkozhatunk ma Robur mérnökkel? - kérdezte Phil Evans.

- Nem tudom - válaszolt Tom Turner.

- Nem azt kérdezem, hogy elment-e hazulról!

- De az is lehet.

- Sem azt, hogy mikor ér vissza.

- Majd ha elvégezte a dolgát.

S ezzel Tom Turner visszabújt a kajütjébe.

Phil Evansnak be kellett érnie ezzel a válasszal, ami már csak azért sem volt megnyugtató, mert ha az iránytüre tekintett, tisztában kellett lennie azzal, hogy az Albatros továbbra is északnyugati irányban folytatja útját.

Milyen más volt a "komisz föld" kietlen vidéke, melyet az éjszaka hagytak maguk mögött, mint az a táj, mely most bontakozott ki alattuk!

Az Albatros, miután ezer kilométert röpült Omaha óta, most olyan táj fölött szállt, melyet Phil Evans nem ismert föl, azon egyszerü oknál fogva, hogy sohasem járt ott. A "bluff"-ok tetejét itt-ott az indián támadások ellen emelt erödítmények koronázták mértanian rideg vonalaikkal, falaikat inkább palánknak, mintsem várfalnak lehetett mondani. Alig néhány falu épült - az is kevés lakossal - e vidéken, mely annyira más volt, mint a néhány fokkal délebbre fekvö Colorado aranymezökröl híres tájai.

A távolból bár homályosan, de már kirajzolódott egy hegyvonulat, melynek csúcsait lángba borította a kelö nap.

A Sziklás-hegység felé közeledtek.

Uncle Prudent és Phil Evans, mióta a repülö gépen voltak, ezen a reggelen éreztek elöször csípös hideget. A hömérséklet csökkenését nem idöjárás-változás okozta; a nap gyönyörüen sütött.

- Nyilván azért lett hidegebb, mert az Albatros magasabbra emelkedett - vélte Phil Evans.

A fedélzet középsö kajütjének ajtaján kívül elhelyezett barométer valóban 540 milliméterre esett, s ez mintegy 3000 méternyi magasságot jelzett. A gépezet tehát kellö magasságba emelkedett, hogy elszállhasson a hegycsúcsok felett.

Egyébként egy órával ezelött nyilván 4000 méter magasságban kellett repülnie, mert mögötte örök hóval fedett csúcsok fehérlettek.

Sem Uncle Prudentot, sem klubtársát nem emlékeztette ez a táj egyetlen ismerös vidékre sem. Lehet, hogy éjszaka az Albatros letért az eddigi útvonalról, s minthogy roppant sebesen röpült, utasai már nem tudtak tájékozódni.

Miután megvitattak néhány különbözö, többé-kevésbé elképzelhetö feltevést, a következök­ben állapodtak meg: e terület, melyet mint kerek völgykatlant zárnak körül a hegyek, nyilván az a terület, melyet a kongresszus 1872 márciusában az Egyesült Államok Nemzeti Parkjává nyilvánított.

Valóban érdekes vidék felett repültek el. Megérdemli a park nevet, de olyan park ez, ahol halmok helyett hegyek, tavacskák helyett nagy tavak vannak, nem patakok, hanem folyamok szelik át, sétautak helyett völgykatlanokban járhat a látogató, s döbbenetes méretü gejzírek pótolják a szökökutakat.

Az Albatros néhány pillanat múlva a Yellowstone River fölé siklott, jobbra hagyta maga mögött a Stevenson-hegyet, s a nagy Yellowstone-tó felé közeledett. Mily változatos e hatalmas tó vidéke, s mily szépek az obszidiánnal, apró kristályokkal borított partok, mikor a milliárdnyi sima lapocskáról szikrázva verödik vissza a napsugár! S a szeszélyesen elszórt szigetek mily változatossá teszik a víz tükrét! S mily azúrfényben csillog e hatalmas tükör! S a tó körül, mely a földkerekség egyik legmagasabban fekvö tava, felhökben rajzanak a madarak, pelikánok, vadhattyúk, sirályok, libák, örvös ludak, sarki búvárok! A part egyes, roppant meredek szakaszait sürü bozót borítja, benötte a gyalog- és a vörösfenyö, s fölöttük fehérlö fumarolák szállnak. E göz a talajból tör elö, mintha valami roppant katlanban szüntelenül forrna a víz, de minthogy kifutni nem tud, fehérlö páragomolyok szöknek ki a fedö alól.

A szakácsnak talán még soha nem nyílt ilyen kitünö alkalma arra, hogy böséges pisztráng­készlettel lássa el a repülö gépet; a Yellowstone vizében ugyanis ez az egyetlen halfajta él meg. De az Albatros most is oly magasan szállt, hogy senki sem vállalkozhatott a halászatra, mely pedig bizonnyal csodálatos eredménnyel járt volna.

Háromnegyed óra alatt átszálltak a tó felett, s kissé távolabb már a felett a vidék felett röpültek, melynek gejzírjei Izland legszebb gejzírjeinek méltó párjai. Uncle Prudent és Phil Evans a mellvéden áthajolva nézték a magasba szökö vízoszlopokat, melyek mintha új elemmel akarták volna gazdagítani a repülö gépet. Egymás után következtek a szebbnél szebb gejzírek: a "Legyezö", melynek oszlopai sugárzó lemezként törnek a magasba, az "Eröd", mely mintha vízdárdákkal védekezne, a "Vén Ájtatos", szivárvány koronázta vízsugaraival, az "Óriás", mely roppant erövel húszlábnyi átméröjü függöleges vízoszlopot lök kétszáz lábnyi magasba.

Robur nyilván ismerte már e szépséges, mondhatnók, páratlan kép minden csodáját, mert nem jelent meg a fedélzeten. Vajon pusztán vendégei gyönyörüségére irányította a repülö masinát a Nemzeti Park fölé? Akárhogy volt is, annyi bizonyos, hogy nem jelent meg bezsebelni a hálálkodást. A Sziklás-hegység merész átrepülésétöl sem zavartatta magát, amihez reggel hét óra tájt kezdett az Albatros.

Tudjuk, hogy ez a hegyvonulat a mexikói Andok meghosszabbításaként mint hatalmas gerinc, nyúlik Észak-Amerika csípöjétöl a nyakáig. A 3500 kilométer hosszúságú hegylánc leg­magasabb pontja a James-csúcs, melynek orma csaknem 12 000 láb magasságba nyúlik.

Az Albatros, ha magasan repülö madárhoz hasonlóan szaporábban tud verdesni szárnyaival, nyilván átröpülhetett volna a hegylánc legmagasabb csúcsai felett, hogy aztán Oregonban vagy Utahban hirtelen visszazuhanjon alacsonyabb régiókba. Erre azonban az Albatros nem vállalkozott, igaz, nem is volt rá szükség. A hegyláncon olyan átkelök - hegyszorosok - nyílnak, melyek feleslegessé teszik azt, hogy a csúcsokon vagy a csúcsok felett próbálkozzék átjutni az ember e magas torlasz túlsó oldalára. Azon a vidéken "kanyon"-nak nevezik ezeket a szükebb vagy tágabb hegyszorosokat, melyeken át lehet jutni. Ilyen például a Bridger-szoros, melyen át a Pacific expressz mormon földre ér; más szorosok meg északabbra vagy délebbre nyílnak.

Az egyik ilyen kanyonon vágott át az Albatros, miután csökkentette sebességét, nehogy a hegyszoros sziklafalába ütközzék. A léghajós biztos kézzel nyúlt a kormányrúdhoz, s a rendkívül érzékeny szerkezet így még biztosabban müködött; a kormányos oly nagy gonddal irányította, mintha a Royal Thames Club versenyén induló egyik legkitünöbb hajót vezetné. S bármilyen ellenszenv élt a "levegönél nehezebb" elv két dacos ellenfelében, most akaratuk ellenére is elbüvölten figyelték e tökéletesen müködö légi jármüvet.

Az Albatrosnak két és fél óra sem kellett ahhoz, hogy átrepüljön a hatalmas hegylánc felett, s miután túljutott rajta, ismét százkilométeres óránkénti sebességgel haladt. Ekkor megint délnyugati irányban repült, hogy alacsonyabban szállva, rézsútos irányban vágjon át Utah állam területe felett. Néhány száz méterrel lejjebb ereszkedett, mikor Uncle Prudent és Phil Evans éles füttyszóra lett figyelmes.

A Pacific expressz füttyét hallották, a vonat a Nagy-Sós-tó városa felé igyekezett.

Az Albatros ekkor - észrevétlenül adott parancsra - még lejjebb ereszkedett, s a teljes gözzel haladó szerelvényt követte. Az utasok azonnal észrevették. Kíváncsi fejek bukkantak elö a vagonajtók mögül. Késöbb sok utas a vasúti kocsikat összekötö átjárókra tódult. Egyesek még attól sem riadtak vissza, hogy felmásszanak a vagon tetejére, hogy jobban láthassák a repülö szerkezetet. Harsány hurrázás szállt a levegöben, de még csak annyi eredménye sem volt, hogy Robur megjelent volna a fedélzeten.

Az Albatros most a függesztö légcsavarok forgássebességét csökkentve, még lejjebb eresz­kedett, majd lassított, nehogy a lassúbb expressz lemaradjon mögötte. Mint hatalmas dongó szállt fölötte, holott bízvást lehetett volna gyors röptü, óriás ragadozó madár. Jobbra-balra vetödött, aztán hirtelen elörerugaszkodott, majd visszaröpült, majd büszkén felhúzta arany­nappal ékes fekete zászlaját, amire a vonatvezetö az észak-amerikai Unió harminchét csillagos zászlajának lengetésével válaszolt.

A két fogoly hiába is akarta volna felhasználni az alkalmat arra, hogy az utasokkal közöljék, mi sorsra jutottak. Hiába kiáltozta a Weldon Club elnöke:

- Uncle Prudent vagyok, Philadelphiából!

A titkár meg hogy:

- Phil Evans vagyok, a klubtársa!

Hangjuk elveszett az ezernyi torokból szálló hurrázásban, mellyel a vonat utasai üdvözölték az Albatrost.

Közben a repülö gép három-négy embere tünt fel a fedélzeten. Egyikük kötelet lengetett a vonat felé - tengerésztréfa ez, a matrózok csúfolódnak így, ha az övékénél lassabban haladó hajóval találkoznak: kötelet mutogatnak neki, hogy szívesen vontatják, ha rászorulnak.

Az Albatros ezután ismét szokásos sebességére kapcsolt, fél óra múlva maga mögött hagyta az expresszt, melynek utolsó füstfoszlányai is hamarosan a messzeségbe vesztek.

Egy óra tájt roppant korong tünt fel alattuk, mely mint valami óriás reflektor verte vissza a nap sugarait.

- Nyilván Salt Lake City, a mormonok fövárosa fölött vagyunk - jegyezte meg Uncle Prudent.

Valóban a Nagy-Sós-tó vidékének fövárosa fölé értek, a roppant reflektor pedig nem volt más, mint a Tabernaculum[19] kupolás teteje, melyben akár tízezer szent is kényelmesen elfért volna. Tetözete, mint valami domború tükör, különbözö irányokba szórta szét a nap sugarait.

Ott a cédrus- és fenyöerdökkel borított Wasatch-hegység tövében épült a hatalmas város, a Jourdain folyam partján, mely Utah folyóinak vizét viszi a Nagy-Sós-tóba. Lassanként kibon­takozott szemük elött a nagy sakktábla - felülröl nézve a legtöbb amerikai város sakktáblához hasonlít -, erröl a sakktábláról meg igazán el lehetett volna mondani, hogy több benne a dáma, mint a kocka - a ház -, minthogy a mormonok éppenséggel nem vetik meg a többnejüséget. A város körül jól megmüvelt, okosan kezelt földek; a rengeteg birkanyáj pedig virágzó textiliparról tanúskodott.

A környék képe azonban árnyként enyészett el, és az Albatros még nagyobb sebességgel fordult délnyugat felé: a sebesség fokozódása most erösen érezhetö volt, minthogy túlszár­nyalta a szél sebességét.

A repülö gép hamarosan Nevada ezüstmezöi fölé ért, e területet csak a Sierra választja el Kalifornia aranymezöitöl.

- Mi tagadás - jegyezte meg Phil Evans -, ha így megy, még az éj beállta elött megláthatjuk San Franciscót!

- És aztán?! - vágta rá hetykén Uncle Prudent.

Hat óra volt, mikor az Albatros átröpült a Sierra Nevadán, éppen a Truckie-szoros fölött, melyen át vasútvonal vezet. Már csak háromszáz kilométer volt hátra, ha nem is San Franciscóig, de Sacramentóig, Kalifornia fövárosáig.

Az Albatros azonban ekkor oly gyorsan röpült, hogy a nyugati látóhatáron már este nyolckor föltünt a Capitol kupolája, s a keleti horizonton hamarosan el is tünt a szemük elöl.

Robur éppen ekkor jelent meg a fedélzeten. A klubtársak odasiettek hozzá.

- Robur mérnök - szólította meg Uncle Prudent -, íme, már Amerika nyugati határai fölött vagyunk! Reméljük, hamarosan véget ér ez a tréfa!

- Sohasem tréfálok - válaszolt Robur.

Kezével intett, s az Albatros hirtelen földközelbe ereszkedett, ugyanakkor annyira fokozta sebességét, hogy a klubtársak kénytelenek voltak a kabinjukba menekülni.

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Uncle Prudent kitört:

- Még egy pillanat, és megfojtom!

- Meg kell kísérelnünk a menekülést! - hangzott Phil Evans válasza.

- Igen!... Lesz, ami lesz, meg kell próbálnunk!

Ekkor tompa zúgásra lettek figyelmesek.

A tenger zúgását hallották, a parti sziklákon megtörö hullámok hangját. A Csendes-óceán fölött voltak.

KILENCEDIK FEJEZET
melyben az Albatros csaknem tízezer kilométeres,
izgalmas utat tesz meg

Uncle Prudent és Phil Evans szilárdan eltökélte, hogy megszökik. Ha nem az Albatros személyzetének nyolc, roppant erös fizikumú tagjával kellett volna megküzdeniük, talán meg is próbálkoztak volna. Vakmerö rajtaütés révén talán úrrá lehettek volna a repülö gépen, s késöbb leszállhattak volna valahol az Egyesült Államok területén. Ketten azonban - mert Frycollinra igazán nem számíthattak - nem is álmodhattak ilyen rajtaütésröl. Minthogy tehát erövel nem mentek volna sokra, cselhez kell folyamodniuk, mikor majd az Albatros földre száll. Ezt próbálta megértetni Phil Evans hirtelen mérgü klubtársával, mert mindig reszketett, hogy valami meggondolatlan heveskedéssel súlyosbítja helyzetüket.

A szökés ideje azonban még nem érkezett el. A gép teljes sebességgel szállt az óceán északi része felett. Másnap reggel, június 16-án már semmit sem láttak a partvidékböl. Minthogy a part a Vancouver-szigettöl az Aleut-szigetekig kikerekedve vonul - Amerikának ezt a részét az oroszok 1876-ban engedték át az Egyesült Államoknak -, nagyon is valószínü, hogy az Albatros, hacsak nem változtat irányt, az ív legszélsö csúcsa felett röpül át.

Mily mérhetetlenül hosszúnak érezték az éjszakát a klubtársak! Mihelyt felébredtek, kisiettek kajütjükböl. Ezen a reggelen, ahogy a fedélzetre értek, a hajnal már órák óta fehéresen derengett a keleti látóhatáron. A júniusi napfordulat, az északi földteke leghosszabb napja közeledett, a 60. szélességi kör alatt meg még alighogy sötétedett.

Robur mérnök - vagy megszokásból, vagy szándékosan - most is még a kabinjában késle­kedett. Reggel, mikor elöbújt, éppen csak köszöntötte két vendégét, mikor a repülö gép hátsó fedélzetén összetalálkozott velük.

Álmatlanságtól vörös szemmel, rogyadozó lábbal Frycollin is kimerészkedett a kabinjából. Úgy lépdelt, mint aki érzi, hogy nincs szilárd talaj a lába alatt. Elsö pillantása a függesztö­gépezetnek szólt, mely megnyugtató biztonsággal, nem túl gyorsan müködött.

Az inas ezután tántorogva igyekezett a mellvéd felé, két kézzel ragadta meg a karfát, hogy nagyobb biztonságban érezze magát. Nyilván egy pillantást szeretett volna vetni a tájra, mely felett alig kétszáz méter magasságban röpült az Albatros.

Frycollinnak nagy megeröltetésébe került, hogy ilyen kísérletre szánja rá magát. Nagyon össze kellett szednie a bátorságát, hogy személyét kitegye ekkora megpróbáltatásnak.

A mellvédnél elöször hátrahajolt, aztán alaposan megrázta a karfát, hogy kipróbálja, elég szilárd-e, majd kiegyenesedett, aztán elörehajolt, s végül elörenyújtotta a fejét. Mindezt természetesen csukott szemmel. Aztán kinyitotta szemét.

Mekkorát üvöltött! S mily gyorsan hátrált! S hogy behúzta a fejét!

A mélységben a roppant óceánt pillantotta meg. Minden hajaszála az égnek meredt volna, ha nem olyan göndör.

- A tenger!... A tenger!... - jajgatott.

Elvágódott volna, ha a szakács föl nem fogja.

A szakács francia volt, talán gascogne-i, noha François Tapage-nak hívták. De ha nem is gascogne-i volt, gyerekkorában alighanem sokat érte a Garonne felöl fúvó szél. Hogyan került François Tapage a feltaláló szolgálatába? Miféle véletlenek játszottak össze, hogy az Albatros legénységéhez csatlakozzék ö is? Nehéz volna megmondani. A furfangos fickó mindenesetre úgy beszélt angolul, mint akármelyik jenki.

- Föl a fejjel, hé! - kiáltott a négerre, miközben jókorát húzott a hátára, hogy kiegyenesítse.

- Master Tapage! - nyögte a boldogtalan, s rémülten pislogott a légcsavarok felé.

- No, beszélj, Frycollin!

- Van úgy, hogy eltörnek ezek?

- Általában nem! De persze a végén összetörnek!

- Miért?... Jaj, miért?

- Mifelénk úgy mondják, hogy semmi sem tart örökké.

- És alattunk a tenger!

- Ha lezuhanunk, sokkal jobb, ha a tengerbe zuhanunk.

- De megfulladunk!

- Megfulladunk, de nem lesz belölünk pa-la-csin-ta... - válaszolta François Tapage, s külön minden szótagot hangsúlyozott.

Egy pillanattal késöbb Frycollin visszakúszott a kajüt legrejtettebb zugába.

Aznap, vagyis június 16-án, az Albatros mérsékelt sebességgel haladt. Úgy tünt, mintha bármelyik pillanatban érinthetné a napsütésben fürdö, csöndes tenger tükrét, mely fölött csak mintegy százlábnyira röpült.

Uncle Prudent és sorstársa a kabinjukban maradtak, hogy ne kelljen találkozniuk Roburral, aki pipázva sétálgatott a fedélzeten, hol magányosan, hol meg Tom Turner társaságában. A lég­csavaroknak csak mintegy fele dolgozott, de ez is elég volt ahhoz, hogy a gépezetet fönntartsa az alacsonyabb légrétegekben.

Az Albatros legénysége így boldogan adózhatott volna a halászat örömeinek, hogy valami változatosságot vigyen a megszokott napirendbe, csakhogy a Csendes-óceán vizei nem gazda­gok halban. Tükrén azonban idönként feltünik egy-egy sárga hasú bálna, melynek hossza eléri akár a huszonöt métert is. Az északi tengerek rettegett ragadozója, s a hivatásos halászok óvakodnak megtámadni ezt a roppant erös cetfajtát.

Az Albatrosról azonban veszélytelenül üzhetö a bálnavadászat, akár közönséges szigonnyal, akár Flechter-féle lövedékkel vagy hajítódárdával, s ez is akadt a repülö gépen.

Csakhogy mire jó ez a felesleges mészárlás? Arra mindenesetre jó, hogy Robur a Weldon Club tagjainak megmutassa, mi mindenre alkalmas a léghajója. Robur tehát elhatározta, hogy az egyik tengeri szörny üldözésére indulnak.

Uncle Prudent és Phil Evans kisietett a kabinból, mikor felhangzott a kiáltás, hogy: "Bálna! Bálna!" Talán bálnavadászhajó jár a közelben? Ha igen, hát mindketten készen állnak arra, hogy röpülö börtönükböl a tengerbe vessék magukat, hátha kihalássza öket egy hajó.

Ekkorra az Albatros egész legénysége fölsorakozott a fedélzeten. Várakoztak.

- Akkor hát megpróbáljuk, master Robur? - kérdezte Tom Turner.

- Igen, Tom - válaszolt a föltaláló.

A gépteremben a gépész és két segédje a helyén várakozott, készen arra, hogy végrehajtsák a kézmozdulatokkal jelzett parancsokat. Az Albatros hamarosan még közelebb ereszkedett a tenger tükréhez, s mintegy ötvenlábnyira lebegett fölötte.

A klubtársak mindenekelött megállapíthatták, hogy a láthatáron sehol egy hajó, sem föld, melyet úszva elérhetnének, ha ugyan Robur nem akadályozná meg öket abban, hogy elhagyják a léghajót.

A fecskendönyílásból kitóduló göz- és vízoszlopok jelezték hamarosan, hogy a közelben bálna tünt fel a víz színén, hogy levegöt szippantson.

Tom Turner s egyik bajtársa a fedélzet elsö részén állt. A keze ügyében volt egy kaliforniai gyártmányú hajítódárda, amit szakállas puskából szoktak kilöni. A hajítódárda voltaképpen nem más, mint egy fémhenger, mely tüskésdróttal körbecsavart, hosszúkás bombával végzö­dik.

Robur az elsö parancsnoki hídra állt fel, jobbjával a gépészeket, baljával a kormányost irányította. Így mind függöleges, mind vízszintes irányban ura volt gépének. Szinte hihetetlen, hogy a repülö szerkezet mily gyorsan, mily pontosan engedelmeskedett minden parancsának. Mintha értelmes lény volna, melynek Robur a lelke.

- Bálna! Bálna! - kiáltotta ismét Tom Turner.

Az Albatros elött mintegy négycsomónyira valóban bálna háta bukkant ki a vízböl.

Az Albatros feléje szállt, s mikor már csak mintegy ötvenlábnyira volt töle, megállt.

Tom Turner szakállas puskájához hajolt, mely a mellvéden egy villa alakú támasztékon volt elhelyezve. Lött, s a lövedék, maga után vonva a kötelet, melynek végét a fedélzethez rögzítették, eltalálta a bálnát. A löporral töltött bomba ekkor felrobbant, s robbanás közben szabaddá vált a bombába épített kétágú szigonyféleség, és belemélyedt a bálna testébe.

- Vigyázat! - kiáltotta Tom Turner.

Uncle Prudent és Phil Evans, noha igazán nem voltak kellemesnek mondható helyzetben, érdeklödve figyelték a látványt.

A súlyosan sebesült bálna farkával oly erösen csapkodott, hogy a víz fölfreccsent egészen az elsö parancsnoki hídig. Utána mély vízbe merült, s közben egyre húzta maga után a kötelet, melyet tekercsbe csavarva már elöbb beáztattak egy dézsa vízbe, nehogy tüzet fogjon az erös dörzsöléstöl. A bálna ezután ismét a víz színére bukkant, s nagy sebességgel úszott északi irányban. Képzelhetjük, milyen sebességgel vontatta maga után az Albatrost! A légcsavarokat egyébként Robur leállíttatta. Hagyták, hogy a bálna vontassa a repülö gépet, csak arra ügyel­tek, hogy egy vonalban maradjanak vele. Tom Turner persze készen állt arra, hogy elvágja a kötelet, ha túl veszélyessé válna ez a vontatás, vagyis ha a bálna ismét a mélybe merülne.

Fél óráig s mintegy hat mérföldön át vontatta a bálna az Albatrost, de már érezni lehetett, hogy gyöngül.

Ekkor Robur egy intésére a segédgépészek megindították a léghajót hátrafelé, a bálna nem bírt megbirkózni a légcsavarok erejével, s egyre közelebb került az Albatroshoz.

A repülö gép pár pillanat múlva mintegy huszonöt lábnyira lebegett az állat felett. Még most is hihetetlen erövel csapkodta a vizet, s valóságos hullámverés keletkezett, mikor a hátáról a hasára fordult.

Hirtelen fölegyenesedett, aztán valósággal fejest ugrott, s oly gyorsan lemerült, hogy Tom Turnernek alig volt ideje elvágni a kötelet.

A repülö gép érintette a tenger tükrét. Örvénylett a víz ott, ahol eltünt a bálna, s jó nagy tömeg víz zúdult át a mellvéden, akár a hajók párkányzatán, ha szél és ár ellen futnak.

Tom Turner egy fejszecsapással szerencsére elvágta a kötelet, és a vontatójától megszabadult Albatrost a felhajtó légcsavarok ismét vagy kétszáz méteres magasságba ragadták.

Robur nyugodtan irányította a gépet, s közben szempillája sem rezdült.

Néhány pillanattal késöbb a bálna ismét a tenger színére bukkant, de már kiadta a páráját. Tengeri madarak sereglettek tetemére, s közben úgy rikoltoztak, hogy belesiketült volna egy egész kongresszus.

Az Albatros, miután nem tudott mit kezdeni az elejtett bálnával, folytatta útját nyugati irányban.

Másnap, június 17-én, reggel hét órakor szárazföld tünt fel a látóhatáron. Az Alaszkai fél­sziget s az Aleut-szigetek hosszan elnyúló szirtzátonya felé közeledtek.

Az Albatros gyorsan átrepült e hatalmas sziklapad fölött, melyen ezerszám nyüzsögtek a prémfókák, melyeket az aleutiak az Orosz-Amerikai Kereskedelmi Társaság számára ejtenek el. Kitünö üzlet a vadászat ezekre a hat-hét lábnyi hosszú, rozsdaszínü kétéltüekre, melyek átlag három-ötszáz font súlyúak. Végeérhetetlen sorokban, ezerszám álldogálnak egymás mögött a sziklákon.

A fókák meg sem moccantak az Albatros közeledtére, de nem így a lummaludak és a sarki búvárok! Rekedt rikoltozásuk fölverte az egész környéket, rémülten tüntek el a vízben, mintha félelmetes légi ragadozót vettek volna észre.

Az Aleuták elsö szigetétöl Kamcsatkáig vezetö kétezer kilométeres utat a Bering-szoros fölött még ezen a napon s a következö éjszakán, vagyis huszonnégy óra alatt átrepülte az Albatros. Uncle Prudent és Phil Evans tudta, hogy a körülmények most nem kedvezöek szökési tervük számára. A leghaloványabb remény sem kecsegtetheti öket sem szélsö Ázsia e puszta partvidékein, sem az Ohotszki-tenger partjain. Az Albatros nyilván vagy Japán, vagy Kína felé tart. A klubtársak elhatározták, hogy majd ott - noha éppenséggel nem kellemes a kínaiak vagy a japánok kezére kerülni - mégis megszöknek, ha a repülögép egyik vagy másik területen leszáll.

De vajon leszáll-e? Végtére nem madár, hogy a túlságosan hosszú repülés után kifáradjon; nem is léggömb, mely, ha híján van a gáznak, kénytelen leszállni. Az Albatros hosszú hetekre ellátta magát, csodálatosan megbízható gépezetén pedig nem fog sem gyöngeség, sem fáradtság.

Szinte csak egy villanás, és június 18-án máris átröpültek Kamcsatka fölött, éppen csak hogy megpillantották Petropavlovszkot és a Klucsev vulkánját; aztán átsuhantak az Ohotszki-tenger fölött, csaknem a Kurili-szigetek vonalában, mely mintha száz meg száz csatornával szaggatott gát lenne a tengeren. Június 19-én reggel az Albatros már a La Pérouse-szoros fölé ért, mely Japán északi pontja és Szahalin szigete között mintegy hatalmas csatornát alkot, akár a La Manche Franciaország és Anglia között; ebbe a csatornába ömlik a hatalmas szibériai folyó, az Amur vize.

Itt sürü köd lebegett a légben, s az Albatros kénytelen volt fölébe emelkedni. Nem mintha erre feltétlenül szükség lett volna; abban a magasságban, melyben eddig röpült, nem kellett semmi akadálytól tartania, útját nem állta el sem magas épület, sem hegy, melybe röptében bele­ütközhetett volna. A táj errefelé meglehetösen lapos volt. A köd azonban sohasem kellemes, s most oly sürü volt, hogy a léghajón minden átnedvesedett.

Az Albatros tehát mintegy három-négyszáz méterre a ködréteg fölé szállt, gyorsabb müködésbe hozva a légcsavarokat, s hamarosan ismét a napsütötte légrétegekben járt.

Uncle Prudent és Phil Evans így bajosan tudott volna hozzákezdeni a menekülési terv megvalósításához, föltéve ugyan, hogy egyáltalán sikerül elhagyniuk a léghajót.

Aznap, mikor Robur éppen mellettük sétált el, egy pillanatra megállt, s mintegy mellesleg megjegyezte:

- Uraim, ugye, tudják, hogy ha egy vitorlás vagy egy gözhajó ködbe kerül, nehéz helyzetben van, ha nem tud belöle egykönnyen kiszabadulni? Ködkürttel tud csak továbbhaladni. Lassí­tania kell, de hiába a nagy elövigyázatosság, mindig fönnforog az összeütközés veszélye. Az Albatros mit sem törödik a köddel! Ugyan mit számít a köd, ha egyszer maga alatt hagyhatja? Hiszen övé a végtelen levegöég! Igen, az egész végtelenség!

Ezután nyugodtan továbbsétált, nem várt, nem kért választ; s pipájának füstje a kék azúrba bodorodott.

- Uncle Prudent - mondta Phil Evans -, ennek a bámulatos Albatrosnak, úgy látszik, soha semmitöl sem kell tartania!

- Azt majd meglátjuk - válaszolt a Weldon Club elnöke.

A köd június 19-, 20- és 21-én, tehát három napon át makacsul kitartott. Az Albatrosnak még magasabbra kellett emelkednie, hogy átrepülhessen a japán hegyek, a Fujiyama fölött. De amikor a ködfüggöny felszakadt, hatalmas város palotáit, villáit, házait, kertjeit, nagy parkjait pillantották meg. Robur látatlanban is ráismert volna, ha más egyébröl nem, hát a falkákban járó kutyák ugatásáról, a dögmadarak vijjogásáról s a rothadás szagáról, melyet áldozataik árasztottak.

A klubtársak éppen a fedélzeten tartózkodtak, mikor Robur a magasságméröt ellenörizte, arra gondolva, hogy útját esetleg ködben kell folytatnia.

- Uraim - szólította meg öket -, semmi okom arra, hogy eltitkoljam önök elött, Japán fövárosa, Yedo[20] fölött vagyunk.

Uncle Prudent nem válaszolt. A feltaláló jelenlétében valósággal fuldoklott, mint aki nem kap levegöt.

- Yedo látképe valóban érdekes - folytatta Robur.

- Akármilyen érdekes... - vágott közbe Phil Evans.

- Nem ér fel Pekinggel, ugye? Magam is így gondolom, önök pedig hamarosan összehason­lítják a kettöt - válaszolt Robur.

Udvariasabb már nem is lehetett volna.

A délkeleti irányban haladó Albatros ekkor irányt változtatott, hogy kelet felé keressen új útvonalat.

Éjszaka eloszlott a köd. Minden jel arra mutatott, hogy valahol a közelben tájfun pusztít: eltüntek a párafelhök, a barométer hirtelen zuhant, ellipszis alakú hatalmas felhök képzödtek a rezes színü égbolt alján; a túlsó látóhatáron meg hosszú, határozott vonalú kármin csíkok vöröslöttek a palaszürke horizonton, észak felé nagy darabon világos volt az égbolt; a tenger mindenütt sima, nyugodt, de naplementekor sötét skarlát színben fénylett a víz.

A tájfun szerencsére délebbre száguldott, s az Albatros utasai csak annyit kaptak belöle, hogy szétoszlatta a három nap óta sürüsödö ködöt.

Egy óra alatt átrepültek a kétszáz kilométer hosszúságú Koreai-szoros, majd a félsziget csúcsa fölött. Miközben a tájfun Kína délkeleti partjaira csapott le, az Albatros a Sárga-tenger fölött ringott, majd június 22- és 23-án a Petchéli-öböl fölött; 24-én maga mögött hagyta a Pei-Ho völgyét, s végre a Mennyei Birodalom fövárosa fölé ért.

A mellvéden áthajolva a klubtagok - mint azt a mérnök elöre megmondta - világosan láthatták a hatalmas várost s a falat, mely két részre, mandzsu és kínai városrészre osztja, továbbá a fövárost körülvevö tizenkét külvárost, a középponttól csillag alakban elágazó, széles kör­utakat, a templomokat, melyeknek sárga-zöld tetözete a kelö nap fényében fürdött, a manda­rinok palotáit övezö kerteket s a mandzsu városrész közepén hatszázhatvan holdon elterülö Sárga Város pagodáit, császári kertjeit, mesterséges tavait, a város fölé magasló szénhegyet, s végül a Sárga Város kellös közepén - mint egyik összerakós játék közepén a másikat - meglátták a Vörös Várost, vagyis a császári palota fantasztikus, szinte mesebelinek tetszö épületeit.

E pillanatban különös dallam szállt az Albatros felé. Mintha eolhárfák[21] zengtek volna. De nem: a levegöben vagy száz, pálmalevélböl vagy pampungból készült különbözö formájú sárkány szállt, felsö részüket könnyü fából összerakott nyílféle, alulról pedig vékony bambusz­lemez erösítette. E lemezek minden fuvallatra más-más hangot adtak, s a sok hang végtelenül bánatos zsongásban olvadt össze. Az Albatros utasai a magasban mintha zenés oxigént lélegeztek volna be.

Roburnak ekkor az a szeszélye támadt, hogy e légi zenekar közelébe röpül, s az Albatros hamarosan a zenehullámok tengerén ringatózott, mellyel a papírsárkányok töltötték be az eget.

Csakhogy lent a földön hamarosan észbe kaptak. Tamtamok s más roppant lármás kínai zeneszerszámok hangzottak fel, aztán ezernyi puskalövés, száz meg száz ágyúlövés dördült; egyszóval mindent megpróbáltak, hogy elüzzék a repülö gépet. Ha a kínai csillagászok rá is jöttek, hogy az Albatros nem más, mint az égen átfutó tünemény, mely oly sok vita tárgya volt eddig is, a Mennyei Birodalom milliói, az egyszerü kulitól a legdúsabb mandarinig, vala­mennyien Buddha egén föltünö apokaliptikus szörnynek[22] vélték.

Az Albatros utasai persze vajmi keveset törödtek a lentiek tiltakozásával. A sárkányok köteleit azonban, melyeket lent, a császári palota kertjében cölöpökhöz rögzítettek, gyorsan elvágták vagy bevonták. A könnyü játék masinák gyorsuló sebességgel szálltak vissza a földre, egyik-másik lezuhant, mint a madár, ha puskagolyó találja, s dala végsóhajával fejezödik be.

Ekkor harsogó kürtszó zendült a föváros felett, Tom Turner trombitája elfojtotta a légi koncert utolsó hangjait is. De lent a lövöldözés csak nem akart véget érni. Minthogy azonban az egyik ágyúlövedék alig százlábnyira robbant az Albatrostól, a repülö gép a levegöég elérhetetlen rétegeibe emelkedett.

Vajon történt-e valami lényeges a következö napokban? Bizony semmi olyan, amit a foglyok a maguk javára fordíthattak volna. Az Albatros változatlanul délnyugati irányban haladt, ami arra vallott, hogy Hindusztán felé tart. Látszott is, hogy az állandóan emelkedö felszín az Albatrost is nagyobb magasságokba kényszeríti. Mintegy tíz órával azután, hogy Pekinget elhagyták, Uncle Prudent és Phil Evans Csensi határán megpillanthatta a Nagy Fal egy szakaszát. Ezután a Lung-hegyeket megkerülve a Wangho völgye fölött repültek, a kínai birodalom határán át Tibet felé.

Tibet magas fennsíkon terül el, földjét nem borítja növénytakaró, havas csúcsok váltakoznak kiszáradt vízmosásokkal, itt-ott egy hegyi patak, melyet a gleccserek vize táplál, az erdökkel keretezett völgyekben sórétegek fehérlenek, s szüntelenül fúj a gyakran jéghideg szél.

A barométer 440 milliméterre esett, ami több mint 4000 méter magasságot jelzett a tenger színe felett. Ilyen magasságban a hömérséklet - noha az északi félteke legmelegebb hónapja volt - alig éri el a nulla fokot. A hideg és a hideget még csak fokozó sebesség nagyon kelle­metlenné tette ezeket a napokat, olyannyira, hogy a klubtársak, noha böven volt meleg útitakarójuk, inkább visszavonultak kabinjukba.

Talán mondanunk sem kell, hogy a függesztö légcsavaroknak roppant nagy sebességet kellett adni, hogy a repülö gépet a már ritkuló levegöben fenntarthassák. De tökéletesen müködött az együttes, s a légcsavarszárnyak forgása mintha csak ringatta volna az Albatrost.

E napon Garlok, Chuari Khorsum nyugat-tibeti tartomány székhelyének lakói pillanthatták meg a repülö gépet, mely lentröl akkorának látszott, mint egy postagalamb.

Június 27-én Uncle Prudent és Phil Evans elöl hatalmas hegyvonulat zárta el a kilátást, a hegyvonulat fölé itt-ott hóval fedett csúcsok meredtek. Nehogy a nagy sebesség lesodorja öket a fedélzetröl, mindketten a mellvédbe kapaszkodtak, úgy figyelték az égbe nyúló, roppant hegyeket.

- A Himalája. Nyilván a Himalája - mondta Phil Evans. - Ez a Robur alighanem az alacsonyabb régiókban röpülve akarja megkerülni anélkül, hogy átröpülne Indiába.

- Annál jobb! - válaszolt Uncle Prudent. - Ezen a roppant területen majd csak lesz alkal­munk...

- Ha ugyan nem keletre, Burmán át kerüli meg a hegyláncot, vagy esetleg nyugat felöl, Nepálon át.

- Mindenesetre fogadnék vele, hogy át meri-e röpülni!

- Igazán? - hallották valahonnan.

Másnap, június 28-án az Albatros Zzang tartomány területe fölött volt, mikor felmagaslott elötte a gigászi hegység. A Himalája túloldalán volt Nepál.

Észak felöl jövet ugyanis három egymást követö hegylánc vágja el az indiai utat. A két északi hegylánc között siklott el az Albatros, mint tengeri hajó roppant zátonyok között; a Közép-Ázsiát elzáró hatalmas gátnak ez a két elsö lépcsöje. Elöször a Kunlun, utána a Karakoram vonja meg a Himalájával párhuzamos hosszanti völgy határait, mely csaknem a csúcsok vonalát követve húzódik. E völgyben van nyugatra az Indus, keletre pedig a Brahmaputra medencéje.

Mily fenséges hegyek! Megállapították már több mint kétszáz csúcs magasságát, közülük tizenhét 25 000 lábnál is magasabb! Az Albatros elött most 8847 méter magasságban a Mount Everest állt, jobb felöl meg a 8172 méteres Dhaulagiri magaslott, balról a Kanchendzönga, mely, mióta megállapították a Mount Everest magasságát, a csúcsok között a második helyre szorult, minthogy csak 8585 méter magas.

Roburnak nyilván nem állt szándékában e csúcsok ormát érinteni, viszont bizonyára ismerte a Himalája különbözö átkelöit, például az Ibi-Gamin-hágót, melyen a Schlagintweint fivérek 1856-ban 6800 méter magasságban keltek át, s most gépével ö is nekivágott ennek az útnak.

Néhány izgalmas, söt meglehetösen keserves órát éltek át. A levegö ugyan nem ritkult meg annyira, hogy speciális oxigéntermelö készülékeket kellett volna igénybe venni, viszont roppant hideg volt.

Robur az elöfedélzeten állt, a kámzsa csaknem eltakarta markáns arcát, s a léghajó mozdu­la­tait irányította. A kormányrudat Tom Turner fogta. A gépész figyelmesen örködött az elemek fölött, noha szerencsére nem kellett attól tartani, hogy a savak megfagynak. A maximális sebességgel dolgozó légcsavarok egyre élesebben sivítottak, s noha a levegö ebben a rétegben már nagyon ritka volt, a hang alig vesztett erejéböl. A barométer 290 milliméterre zuhant, ami azt jelentette, hogy 7000 méter magasságban szállnak.

Milyen szépséges hegyhálózat! Mindenütt fehérlö csúcsok; tavak sehol, csak gleccserek, melyek még tízezer lábnyi magasságban is láthatók. Sehol fü, csak itt-ott egy szál virág a vegetáció határán. Eltüntek a szem elöl a szépséges fenyök, cédrusok, melyek oly csodálatos erdökkel borítják a hegylánc oldalainak alsó részét. Ebben a magasságban nem élnek meg már az óriás páfrányok sem, sem a kúszónövények, melyek lejjebb még úgy csavarodnak egyik fatörzsröl a másikra, akárcsak a dzsungelben. Itt már állatokat sem lehet látni, sem vadlovat, sem yakot, sem tibeti ökröt. Néha egy-egy gazella téved e magasságba. Nincsenek madarak sem, legfeljebb egy-egy hollópár merészkedik a levegöég e ritka rétegeibe. Az Albatros, miután átjutott a hegyszoroson, ismét lejjebb ereszkedett. Amint maga mögött hagyta a hegyoldalakat borító erdöket, végtelennek tünö síkság bontakozott ki az utasok szeme elött.

Ekkor Robur a vendégei elé lépett, s barátságosan szólt:

- India fölött vagyunk, uraim.

TIZEDIK FEJEZET
melyböl megtudjuk, hogyan és miért került Frycollin vontatókötélre

A feltaláló aligha akarta megsétáltatni gépét Hindusztán csodálatos tájai fölött. A Himalája átrepülésével nyilván nem akart mást, mint megmutatni, hogy gépe milyen csodálatos teljesítményekre képes, s így meggyözni azokat is, akik nem akarják, hogy meggyözzék öket.

Vajon mindez azt jelentené, hogy az Albatros tökéletes, noha e világon semmi sem tökéletes? Majd meglátjuk.

Uncle Prudent és klubtársa, ámbár lelkük mélyén csodálták e bámulatos légi jármüvet, csodálatukból mit sem mutattak ki. Csak az alkalmat lesték, hogy megszökhessenek. Még azzal a csodaszép látvánnyal sem törödtek, mely akkor tárult szemük elé, mikor az Albatros a Pandzsab festöi határvidéke fölött szállt.

A Himalája tövében fekszik Terai, ez a mocsaras földcsík, ahol örökös vendég a malária. Az Albatrost azonban ez sem zavarhatta, legénysége egészségét sem veszélyeztethette a mocsa­rakból kigözölgö egészségtelen pára. A gép nyugodtan szállt arrafelé, ahol Hindusztán Turkesztánnal és Kínával határos. Június 29-én már kora reggel felbukkant elötte Kasmír páratlan szépségü völgye.

Valóban páratlannak mondhatjuk a Kis- és a Nagy-Himalája között nyíló völgykatlant! A roppant hegylánc elöhegyei a Hydaspe medencéjéig lejtenek, köztük szeszélyesen kanyarog a folyam, mely látta Porus és Nagy Sándor, vagyis India és Görögország hadait megütközni Közép-Ázsia birtoklásáért. A Hydaspe most is ott kanyarog medrében, de hol van már a két város, melyet a macedóniai alapított gyözelme emlékére? Úgy eltünt mindkettö, hogy helyüket sem tudjuk.

Az Albatros ezen a délelöttön az inkább Kasmír néven ismert Srinagar fölött szállt át. Uncle Prudent és társa láthatta a folyam két partján épült pompás várost; a folyam felett egyenesen ívelö hidakat, a faragott balkonokkal ékes nyaralókat, a nyárfákkal árnyékolt partokat, a füvel benött tetöket - a házak így mindmegannyi roppant vakondtúrásnak tüntek -, a sok csatornát; a rajtuk ringatózó bárkák dióhéjnak, a csónakosok hangyának látszottak a magasból. Láthatták a templomokat, kioszkokat, mecseteket, a külvárosok faházikóit s a folyamban mindennek tükörképét is; aztán az ösi erödítményt, a Hari-Parvatát, mely úgy magaslik egy dombtetön, mint Párizs legfontosabb erödítménye a Mont Valérien ormán.

- Velencének vélném, ha Európában lennénk - mondta Phil Evans.

- És ha Európában lennénk - válaszolt Uncle Prudent -, könnyen megtalálnánk az Amerikába vezetö utat.

Az Albatros sem sokat idözött a tó felett, melyet átszel a folyó, ismét gyorsabban szállt a Hydaspe völgyén át.

Aztán leereszkedett, s a folyam fölött mintegy tízméternyire lebegett egy félóra hosszat. Tom Turner és a legénység kiegészítették a víztartalékot úgy, hogy egy szivattyúval - melyet az akkumulátorok energiája hozott müködésbe - gumicsövön át vezették a tartályokba.

Uncle Prudent és Phil Evans közben egymásra nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak. Mindössze pár méternyire vannak a Hydaspe tükrétöl, s közel a parthoz. Mindketten jó úszók. Csak egy ugrás, s visszanyerhetik szabadságukat, mert ha már egyszer a vízben vannak, ugyan hogyan keríthetné öket ismét hatalmába Robur? Hiszen a légcsavarok csak akkor müköd­hetnek folyamatosan, ha a gépezet legalább két méterrel a víz tükre felett van!

Egy pillanat alatt átvillant agyukon minden érv és ellenérv. Egy pillanat alatt mérlegelték vala­mennyit. Már-már átvetették magukat a mellvéden, mikor erös kezek nehezedtek a vállukra.

Szemmel tartották öket. A szökés lehetetlenné vált.

Ez alkalommal nem adták meg magukat egykönnyen. Le akarták rázni magukról fogláraikat. Csakhogy az Albatros személyzete nagyon kemény legényekböl állt!

- Uraim - mondotta a föltaláló, s be is érte ennyivel -, ha valaki olyan szerencsés, hogy Hódító Robur társaságában utazhat, mint ahogy önök nagyon helyesen elneveztek engem, méghozzá a csodálatra méltó Albatros fedélzetén, akkor az illetö nem távozik ilyen... hm... angolosan. Persze azt is mondhatnám, hogy innen egyáltalán nem távozhat!

Phil Evans nagy nehezen odább húzta klubtársát, aki már-már eröszakoskodni kezdett. Mindketten a kabinjukba tértek, azzal az elhatározással, hogy bárhol megszöknek, még ha az életükbe kerül is.

Az Albatros ismét nyugat felé repült. E napon közepes sebességgel szállt át Kabulisztán fölött, melynek fövárosát éppen csak megpillantották, majd Kasmírtól 1100 kilométernyire átrepültek Herat[23] királyság határán.

E még most is oly sokat vitatott vidéken, mely az oroszok számára nyitott kapu Anglia indiai birtokai felé, az utakon egymást érték a menetoszlopok, a kocsisorok, vagyis mindaz, ami egy menetelö hadsereg ember- és anyagállományához tartozik. Ágyúlövés, puskaropogás is hallatszott. A feltaláló azonban sohasem keveredett mások ügyeibe, ha erre nem kötelezte becsületérzése vagy emberszeretete. Most sem törödött azzal, hogy mi történik lent az utakon. Ha Herat, mint mondják, Közép-Ázsia kulcsa, törödik is ö azzal, hogy angol vagy orosz zsebbe kerül ez a kulcs! Kicsinyes földi érdekek nem befolyásolták a vakmeröt, ki a levegöeget tudta saját birodalmának!

A táj egyébként hamarosan eltünt egy homokviharban, mely errefelé nagyon gyakori. A "tebbad" nevü szél hordja tovább a lázkeltö bacilusokat a tovasodort porral. És hány meg hány karaván pusztul el a kavargó homok örvényében!

Az Albatros, nehogy a levegöben szálló homok gépezetének finom fogaskerekei közé kerüljön, 2000 méter magasságban keresett tisztább légréteget.

A repülö gép mögött eltünt Perzsia határa s hosszan elnyúló síkságai, melyekböl nem is láttak semmit. Az Albatros mérsékelt sebességgel röpült, noha nem kellett attól tartania, hogy valamibe beleütközhet. A térképen ugyan fel van tüntetve néhány hegység, de valamennyi közepes magasságú. A föváros felé közeledve azonban ki kellett kerülni a Demavendet, melynek havas csúcsa 5600 méter magasságban fehérlik, majd az Elburz hegyláncot, melynek tövében épült Teherán.

Július 2-án már a hajnali derengésben látható volt a kavargó homok mögül elöbukkanó Demavend.

Az Albatros úgy fordult, hogy a város fölött repüljön el, melyet a szél valóságos porfelhövel takart.

Délelött tíz óra tájt mégis megpillanthatták az erödítményt körülvevö széles árkokat s közepén a sah palotáját, az égetett cseréppel burkolt falakat s a vízmedencéket, melyeket mintha hatalmas, világítóan kék türkizbe vágtak volna.

Mindez azonban csak tünö látomás volt. Az Albatros itt irányt változtatott, s csaknem egye­nesen észak felé röpült. Néhány órával késöbb a perzsa határ egyik északi kiszögellésében épült vízparti városka fölé ért, a hatalmas víztükör partja azonban nem látszott sem észak, sem kelet felöl.

Ashurada kikötöváros, a legdélibb orosz kikötö fölött voltak, s tenger volt a parttalannak tünö víz: a Kaspi-tenger.

Ezen a tájon már nem örvénylett a homok, s az egyik hegyoldalon európai módon épült házak sorakoztak, s fölibük templomtorony magaslott.

Az Albatros leereszkedett a tenger tükre fölé, mely háromszáz lábnyival alacsonyabb az óceáni tengerszintnél. Estefelé a hajdan turkesztáni, ekkoriban orosz part mentén szállt tovább, mely a Kara-Bogaz-Gol tengeröböl felé tart; s másnap, július 3-án már a Kaspi-tenger tükre felett lebegett száz méter magasságban.

A szárazföld nem látszott sem Ázsia, sem Európa felöl. Itt-ott fehér vitorlákat duzzasztott az enyhe szél. A partlakók vitorlásai voltak, a formájukról fel lehetett ismerni a kétárbocos kesebeyeket, a kayukokat, az egyárbocos hajdani kalózhajókat, a teimileket, a személyszállító és halászbárkákat. Idönként egészen az Albatrosig szállt föl egy-egy füstfelhö azoknak az ashuradai gözösöknek a kéményéböl, melyeket az orosz rendörség küld a türkmén vizekre.

Délelött Tom Turner a szakáccsal, François Tapage-zsal beszélgetett, s a szakács egyik kérdésére így felelt:

- Igen, körülbelül negyvennyolc órán át maradunk a Kaspi-tenger fölött.

- Nagyszerü - válaszolt a szakács. - Akkor, ugye, halászunk?

- Miért ne?

Minthogy negyvennyolc órát szántak arra, hogy átrepüljenek a 625 mérföld széles tenger fölött, ez azt jelentette, hogy halászat közben az Albatros roppant lassan fog szállni, söt idönként esetleg egy helyben lebeg a víz felett.

Tom Turner szavait meghallotta Phil Evans, aki éppen az elöfedélzeten tartózkodott.

Frycollin közben kitartóan gyötörte, kérje meg a gazdáját, tenné öt le az anyaföldre.

Phil Evans válasz nélkül hagyta a bolondos kérést, s a hátsó fedélzetre sietett, hogy meg­keresse Uncle Prudentot. Ott aztán vigyázva, nehogy kihallgassák öket, beszámolt az elnöknek a Tom Turner és a szakács között lefolyt beszélgetésröl.

- Phil Evans uram - mondotta Uncle Prudent -, úgy vélem, nincsenek illúzióink afelöl, hogy ez a nyomorult mit akar velünk.

- Úgy van - bólintott Phil Evans. - Akkor adja vissza szabadságunkat, mikor neki tetszik, ha ugyan valaha is visszaadja.

- Így hát mindent meg kell próbálnunk, hogy elhagyhassuk az Albatrost.

- Ami úgy különben pompás szerkezet, azt meg kell hagyni!

- Lehet! - bosszankodott Uncle Prudent. - Csakhogy ez a pompás szerkezet egy gazfickóé, aki minden jog félrerúgásával fogságban tart bennünket. Így hát ez a szerkezet állandó veszélyt jelent mind számunkra, mind a mieink számára. S ha nem tudjuk elpusztítani...

- Elöbb szabaduljunk meg! - vágott közbe Phil Evans. - Aztán majd meglátjuk!

- Rendben van - mondta Uncle Prudent. - Használjuk ki a kínálkozó alkalmat. Az Albatros nyilván átröpüli a Kaspi-tengert, majd Európa fölött folytatja útját, vagy északon, Oroszország felett, vagy nyugaton, a földközi-tengeri partok mentén. Nos, akár itt, akár ott érünk földet, bizton eljuthatunk az atlanti partokig. Ezért készen kell állnunk a távozásra minden pilla­natban.

- De hogyan szökünk meg az Albatrosról? - kérdezte Phil Evans.

- Ide figyeljen! Éjszakánként az Albatros néha csak pár száz lábnyira lebeg a föld felett. A fedélzeten több ilyen hosszúságú kötél is akad, s ha van bennünk egy kis mersz, talán lecsúszhatnánk kötélen.

- Helyes - mondta Phil Evans. - Adott esetben nem tétováznék.

- Én sem. S ne felejtse el, hogy éjszakánként senki sem örködik, csak a kormányos virraszt a hátsó fedélzeten. A fedélzet elején is van ilyen kötélcsomó, s talán le tudnánk csavarni úgy, hogy ne lássanak, ne halljanak meg bennünket...

- Nagyszerü! - helyeselt Phil Evans. - Egyébként örömmel tapasztalom, Uncle Prudent uram, hogy kissé lecsillapult. A cselekvéshez nyugalom kell. De ez idö szerint a Kaspi-tenger fölött vagyunk. Több hajót is látok. Az Albatros lejjebb fog ereszkedni, söt, a halászat idejére meg is áll. Vajon nem használhatnók ki az alkalmat?

- Ugyan! Szemmel tartanak bennünket akkor is, mikor a legkevésbé sejtjük - válaszolt Uncle Prudent. - Emlékezzék csak, hogy is volt, mikor a Hydaspe vizébe akartunk ugrani!

- És miböl gondolja, hogy éjszaka nem figyelnek bennünket?

- Bánom is én, valahogy csak a végére kell járni! - fortyant fel Uncle Prudent. - Igen, végezni kell ezzel az Albatrosszal meg a gazdájával is!

A klubtársak - és elsösorban Uncle Prudent - a harag szavára hallgatva, képesek lettek volna a legvakmeröbb cselekedetre, még olyasmire is, ami nagyon nagy veszélyt zúdíthat saját fejükre.

Tehetetlenségük érzete s az, hogy Robur oly gúnyos lenézéssel bánt velük, oly nyersen válaszolgatott kérdéseikre, még jobban súlyosbította a helyzetet, melynek elviselhetetlen volta napról napra nyilvánvalóbbá lett.

S éppen ezen a napon egy újabb jelenet csaknem a leghevesebb szóváltást robbantotta ki Robur és a klubtársak között. Frycollin még csak nem is sejtette, hogy az egésznek ö az oka.

A végtelen tenger láttán ugyanis egyszerre iszonyatos rémület fogta el a gyáva fickót. Elhagyta magát, mint egy gyerek, nyögdécselt, tiltakozott, kiabált, dobálta magát, grimaszokat vágott.

- El akarok menni!... El akarok menni! - kiáltozta. - Nem vagyok én madár!... Nem arra születtem, hogy röpüljek!... Tegyenek le a földre!... Rögtön tegyenek le!

Magától értetödö, hogy Uncle Prudent nem is próbálta megnyugtatni - éppen ellenkezöleg. Üvöltözése végül is kihozta a sodrából Roburt.

Így aztán, mikor Tom Turner meg a legénység más tagjai nekikészülödtek a halászatnak, a feltaláló, hogy megszabaduljon Frycollintól, megparancsolta, hogy zárják a kajütbe. De az inas ott sem maradt békén, ököllel verte a kajüt falát, és torkaszakadtából kiabált.

Dél volt. Az Albatros ekkor csak mintegy öt-hat méternyire lebegett a víz színe fölött. Néhány bárka rémülten menekült a repülö gépezet láttán. A Kaspi-tengernek ez a része hamarosan elnéptelenedett.

Magától értetödö, hogy a klubtársakra most különösképpen ügyeltek, hiszen egy fejessel megszabadulhattak volna az Albatrosról. De hiszen ha bele is ugrottak volna a vízbe, az Albatros gumicsónakjával könnyen kihalászták volna öket. Míg a halászat tart, nem tehetnek semmit. Phil Evans úgy vélte, jól teszi, ha végignézi, hogyan folyik le az egész, az örökké haragos Uncle Prudent azonban behúzódott a kabinjába.

Tudjuk, hogy a Kaspi-tenger a talaj vulkanikus bemélyedése helyén keletkezett. Medencéje több nagy folyam, így a Volga, az Urál, a Kura, a Kuma és az Emba vizét gyüjti össze. Ha a párolgás nem csökkentené a benne gyülö vízmennyiséget, a Kaspi-tenger, melynek felszíne 17 000 négyzetmérföld, átlagos mélysége pedig 400-600 láb között változik, elöntené az alacsony és mocsaras északi és keleti partokat. Noha nincs összeköttetésben sem a Fekete-tengerrel, sem az Aral-tóval, melyek a tengerszint felett jóval magasabban fekszenek, mégis sokféle hal él benne, elsösorban azok a fajták, melyek elbírják a Kaspi-tenger vizének feltünöen kesernyés ízét, mely a déli medencében levö köolajforrásoknak tudható be.

Az Albatros legénysége csöppet sem titkolta, mennyire örülnek a halászatnak, mely némi változatosságot hoz az életükbe.

- Vigyázat! - kiáltotta Tom Turner, aki éppen egy jól megtermett cápához hasonló halba vágta szigonyát.

Hét láb hosszú pompás vizát ejtett el, Belonga des Russes fajtát, melynek ikrája sóval, ecettel és fehér borral keverve kaviár néven kerül az asztalra. A folyami viza talán jobb ízü, mint a tengeri, az Albatros legénysége azonban ezt is örömmel fogadta.

A halászatot mégis a vonóhálók tették igazán eredményessé, melyek pontyot, dévérkeszeget, lazacot, sós vízi csukát vegyest fogtak össze s föként nagy mennyiségü, középnagyságú kecsegét, melyet a gazdag ínyencek élve szállíttatnak Asztrahánból Moszkvába és Pétervárra. Ezek a kecsegék azonban természetes elemükböl szállítási költség nélkül kerültek egyenest a legénység fazekába.

Robur emberei vidáman vontatták a hálókat, miután az Albatros jó néhány mérföldön át sétáltatta öket. A gascogne-i François Tapage nagyokat rikkantott jókedvében, s most igazán rászolgált a nevére[24]. Egyórai halászat elég is volt ahhoz, hogy megtöltsék az Albatros éléskamráját, s a repülö gép utána továbbszállt észak felé.

Frycollin, míg a halászat tartott, szakadatlanul üvöltözött, verte a kajüt falát, egyszóval elviselhetetlen zenebonát csapott.

- Hát nem hallgat már el ez az átkozott néger? - fakadt ki Robur, türelme fogytán.

- Úgy vélem, uram, joggal panaszkodik - jegyezte meg Phil Evans.

- Igen, mint ahogy én is joggal akarom kímélni a fülemet! - vágott vissza Robur.

- Robur mérnök - szólt közbe Uncle Prudent, aki közben kilépett a fedélzetre.

- Mit óhajt, elnököm?

Egymás felé léptek, s merön egymás szemébe néztek.

Robur végül is vállat vont, s kurtán csak ennyit mondott:

- Kötélre vele!

Tom Turner megértette. Frycollint kihúzták kajütjéböl.

Micsoda kiabálást müvelt, mikor Tom Turner az egyik embere segítségével megragadta, s valami dézsafélébe ültette, majd belekötözte, s a kötél végét a fedélzethez erösítette.

Éppen az egyik ilyen kötelet szánta Uncle Prudent, tudjuk, milyen célra.

Az inas elöször azt hitte, felakasztják. De nem, csak kiakasztották.

Méghozzá oly módon, hogy a dézsát átemelték a korláton, a kötelet pedig mintegy száz­lábnyira letekerték, úgyhogy Frycollin a dézsában ülve az ürben lebegett.

Most aztán kedvére kiabálhatott! De a rémület elszorította a gégéjét, megnémította.

Uncle Prudent és Phil Evans tiltakozni próbált e büntetés ellen, de visszautasítás lett a részük.

- Hát ez gyalázat! Galádság! - kiáltozott Uncle Prudent magánkívül.

- Az - válaszolt Robur.

- Ez visszaélés a hatalommal! Majd teszek ellene!

- Rajta!

- Megbosszulom magam, Robur mérnök!

- Bosszulja csak, elnököm!

Az Albatros emberei barátságosnak éppen nem mondható arccal húzódtak közelebb. Robur intett nekik, hogy távozzanak.

- Igen! Bosszút állok önön s azokon, akik önhöz tartoznak - folytatta Uncle Prudent, akit társa hiába próbált csitítani.

- Amikor óhajtja! - hangzott a mérnök válasza.

- És minden lehetö eszközzel!

- De most már elég! - mondta Robur fenyegetö hangon. - Elég! Akad ám még kötél a fedélzeten! Vagy elhallgat, vagy megy az inasa után!

Uncle Prudent elnémult, de nem félelmében, hanem mert olyan fuldoklás fogta el, hogy Phil Evansnak kellett bekísérnie a kabinba.

Közben az idö egy óra óta furcsán megváltozott. Csalhatatlan jelek mutatták, hogy vihar készülödik. A levegö villamos telítettsége oly nagy fokú volt, hogy fél három tájt Robur eddig nem tapasztalt jelenséget figyelhetett meg.

Észak felöl - onnan jött a vihar - gomolygó s szinte fénylö felhök kerekedtek, s e jelenség oka nyilván az egyes felhörétegek elektromos töltésének különbözösége volt.

A világító felhök visszfénye milliárdnyi fénypontot táncoltatott a tenger tükrén, s ezek a táncoló pontocskák annál fénylöbbnek tüntek, minél inkább sötétedett az égbolt.

Az Albatros és a viharfelhö egymás felé közeledett, tehát hamarosan össze kell találkozniuk.

És Frycollin? Frycollin bizony még mindig a vontatókötélen volt, s a "vontatás" szó most igazán helyénvaló, mert a száz kilométeres sebességgel röpülö léghajó mögött úgyszólván tompaszögben feszült meg a kötél, s így a végére kötött dézsa jóval az Albatros mögött szállt.

Elképzelhetjük, hogy rémüldözött a boldogtalan Frycollin, mikor körülötte villámok cikáztak, s az égbolt mélyéröl szakadatlanul, fenyegetöen hangzott a dörgés.

Az Albatros egész legénységét a gépezet irányítása kötötte le, ki akarták kerülni a vihart, vagy úgy, hogy fölébe szállnak, vagy úgy, hogy az alacsonyabb légrétegekben röpülnek át a vihar­felhö alatt.

Az Albatros éppen közepes magasságban - körülbelül ezer méteren - röpült, mikor roppant erejü villámlás világította be az eget. Hirtelen szélroham kerekedett. Az izzó felhö néhány másodperc múlva a repülö gépre zúdult.

Phil Evans ekkor szót emelt Frycollin érdekében, kérve, hogy húzzák fel a fedélzetre.

Robur azonban nem várt e kérésre, már elöbb megparancsolta embereinek, hogy húzzák fel a dézsát. Már vonták is a kötelet, mikor a függesztö légcsavarok forgásában érthetetlen lassulást észleltek.

Robur a gépterem felé rohant.

- Rákapcsolni! Minden eröt beleadni! - kiáltott a gépészre. - Gyorsabban kell a viharfelhö fölé emelkednünk!

- Lehetetlenség, uram.

- Hát mi történt?

- Az áramszolgáltatással van baj... Meg-megszakad...

És az Albatros érezhetöen ereszkedett lefelé.

Mint ahogy viharok alatt a sürgönydrótokkal is megtörténik, a léghajó akkumulátorai szaka­do­zottan szolgáltatták az áramot. De ha csak sürgönyökröl van szó, legfeljebb kellemetlenséget jelent az áramszolgáltatás zavara, most azonban szörnyü veszélyt idézhet elö, a repülö gép a tengerbe zuhanhat, a katasztrófát senki meg nem akadályozhatja.

- Hagyd lejjebb ereszkedni! - kiáltotta Robur. - Csak a villamossággal telített rétegböl jussunk ki! Nyugalom, fiúk, nincs nagy baj!

A mérnök a parancsnoki hídra állt. Emberei meg, ki-ki a maga posztján, készen álltak, hogy teljesítsék parancsait.

Az Albatros, noha néhány száz lábnyival lejjebb ereszkedett, még mindig felhök között volt, s az egymást keresztezö villámlások úgy cikáztak körülötte, mintha tüzijáték közepébe került volna. Az ember azt hihette, hogy bármelyik percben belecsap a villám. A légcsavarok forgása tovább lassult, s félö volt, hogy a kissé gyors iramú leszállásból végül is zuhanás lesz.

Egy perc sem kellett hozzá, s látták, pillanatok múlva a tenger tükrét érintik. Ha pedig a repülö gép a tenger vizébe merül, nincs erö, mely kiemelhetné a mélységböl.

Az elektromos töltésü felhö hirtelen az Albatros fölé ért, mely ekkor legfeljebb hatvanlábnyira volt a hullámok fölött. Két-három másodperc, s a víz elborítja a fedélzetet.

Robur azonban felismerte az alkalmas pillanatot, a gépterembe rohant, megragadta az indítórudat, áramot adott, minthogy az elemek villamos energiáját már nem semlegesítette a környezö levegö elektromos töltése. Egy pillanat, s a légcsavarok máris a szokott sebességgel forogtak, megfékezték a zuhanást, s az Albatros alacsonyan röpülve továbbszállt, s gyorsan messze maga mögött hagyta a viharfelhöt.

Talán mondanunk sem kell, hogy Frycollin kényszerfürdöt vett, ami azonban csak néhány pillanatig tartott. Mikor a fedélzetre húzták, lucskos volt, mintha megjárta volna a tenger fenekét. S az olvasó talán nem csodálkozik, ha megmondjuk: többé nem jajgatott.

Másnap, július 4-én az Albatros átrepült a Kaspi-tenger északi partja felett.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
melyben Uncle Prudent haragja a sebesség négyzetével
egyenes arányban növekszik

Ha Uncle Prudent és Phil Evans valaha is reménytelennek tartotta a menekülést, a következö két napon végképp annak látta. Robur talán megsejtette, hogy míg Európa fölött repül, fog­lyainak örizete nem lesz gyerekjáték? Lehetséges. Azt bizonyosan tudta, hogy mindenáron szökni akarnak.

Az is bizonyos, hogy kész öngyilkosság lett volna minden szökési kísérletük. Az, aki kiugrik a száz kilométeres sebességgel száguldó expresszböl, talán csak kockáztatja az életét, de aki a kétszáz kilométeres sebességgel vágtató vonatból ugrik ki, az már keresi a halált.

Márpedig az Albatros éppen kétszáz kilométeres sebességgel, vagyis maximális sebességével röpült, gyorsabban, mint a fecske, mely óránként száznyolcvan kilométert tud megtenni.

Egy idö óra kitartóan északkeleti szél fújt, s ez nagyon elönyös volt az Albatros számára, mely általában nyugat felé röpült. Mikor azonban a szél csöndesedni kezdett, képtelenség volt a fedélzeten maradni, egyszerüen elakadt a lélegzetük, úgy süvített velük a gép a levegöben. Volt egy pillanat, mikor a klubtársak lesodródtak volna a fedélzetröl, ha a légnyomás nem szorítja öket kabinjuk ajtajához.

A kormányos üvegkalitkája ablakából szerencsére észrevette öket, s villamos csengövel figyelmeztette a fedélzet elülsö részében tartózkodó legénységet.

Négy ember azonnal a segítségükre indult, a fedélzeten kúszva értek a kabinajtóhoz.

Akik már hajóztak viharos tengeren, s álltak a szélben a fedélzeten, emlékeiket felidézve megértik, mit jelent ilyen roppant erejü légnyomás. Csakhogy ez esetben maga a repülö gép idézte elö hallatlanul sebes röptével.

Végül is az Albatrosnak lassítania kellett, hogy Uncle Prudent és Phil Evans visszatérhessen a kajütbe, ahol - mint a feltaláló mondta - a sebesség már nem zavarja öket a lélegzésben.

De micsoda szilárd szerkezet ez a repülö gép, mely ily sebességet is kibír! Valóban cso­dálatos. A fedélzeten elöl és hátul a légcsavarok oly gyors ütemben dolgoztak, hogy forgásuk már nem is látszott. Hallatlan erövel kavarták a levegöt.

A Kaspi-tenger északi csúcsának közelében épült Asztrahán volt az utolsó város, amit az Albatrosról láttak.

A Sivatag Csillaga - nyilván orosz költö nevezte így a várost - ekkoriban már az ország ötödik vagy talán csak hatodik legnagyobb városa volt, egyszerü kormányzósági székhely a Volga (itt két kilométer széles) torkolatával egy vonalban. Az Albatrosról pár pillanaton át jól láthatták a feleslegessé vált, lörésekkel csipkézett öreg várfalakat, a város közepén az ösi tornyokat, a mecseteket s mellettük a modern stílusban épült keresztény templomokat, a katedrálist, melynek kék csillagokkal telehintett, öt aranyozott kupoláját mintha az égboltból hasították volna ki.

Az Albatros útja ettöl kezdve vad vágtatás volt a magasban, mintha csak a mesebeli szárnyas lovakat fogták volna elébe, melyek mérföldeket tesznek meg egyetlen szárnycsapással.

Július 4-én délelött tíz órakor északnyugati irányba fordult a repülö gép, s nagyjából a Volga völgyének vonalát követte. A folyam két oldalán a Don és az Urál sztyeppjei húzódtak. Az Albatros utasai még ha le is pillanthattak volna, aligha lett volna idejük arra, hogy meg­számlálják e roppant területeken épült városokat, falvakat. Alkonyatkor a repülö gép elszállt Moszkva felett anélkül, hogy köszöntötte volna a Kreml zászlaját. Tíz óra alatt tette meg a 2000 kilométert, mely Asztrahánt elválasztja a minden oroszok hajdani fövárosától.

A Moszkvától Pétervárig vezetö vasútvonal hossza mindössze 1200 kilométer. Az Albatros­nak ez csupán félnapos utat jelentett, így tehát pontosan, akár egy expresszvonat, hajnali két órára megérkezett Pétervár és a Néva partjai fölé. E szélességi fokon júniusban alig pár órára nyugszik le a nap, s így az Albatros utasai a hajnali fénnyel néhány pillanaton át gyönyörköd­hettek a hatalmas városban.

Ezután következett a Finn-öböl, az Abo-félsziget, a Balti-tenger, majd Svédország, melyet Stockholm vonalában, majd Norvégia, melyet Krisztiánia[25] vonalában repültek át. Kétezer kilométert tettek meg tíz óra alatt! Valóban, az ember azt hihette volna, emberi erö többé nem fékezheti az Albatros sebességét, mintha csak hajtóerejének és a föld vonzásának eredöje tartanák megváltoztathatatlan, föld körüli pályán.

Pedig mégis megállt, mégpedig Norvégiában, pontosan a híres rjukanfosi vízesés felett. A Telemark e csodaszép vidéke fölé emelkedö Gusta orma, mint gigászi határkö, meredt a magasba: ne tovább nyugat felé!

Az Albatros itt valóban egyenesen délnek fordult, sebességét azonban nem csökkentette.

S vajon mit müvelt Frycollin e képtelenül gyors repülés közben? Hangtalanul gubbasztott kajütjében, aludt, amennyit csak bírt, kivéve az étkezések idejét.

Ilyenkor François Tapage beszélgetett vele, s jóízüen szórakozott rettegésén.

- Ej, fiam, hát már nem jajgatsz? - csúfolta. - Nem értem, miért zavartatod magad. Megúsznád kétórai hintázással! No, nincs hozzá kedved? Pedig ilyen gyors repülés közben kitünö légfürdöt vehetnél! Jót tesz ám az a reumának!

- Úgy érzem, menten darabokra esik az egész! - vacogott Frycollin.

- Az bizony meglehet! De tudod, olyan gyorsan röpülünk, hogy lezuhanni sem tudnánk!... S ez mégiscsak valami, nem?

- Nem esnénk le? Igazán nem?

- Így görbüljek meg!

A szakács túlzásaitól mentes való helyzet persze az volt, hogy a roppant gyorsaság miatt a függesztöcsavarok némileg lassabban forogtak, s az Albatros úgy siklott a levegöben, akár egy Congreve-rakéta[26].

- S még sokáig megy ez így? - kérdezte Frycollin.

- Sokáig? Á, nem! - válaszolt a szakács. - Legföljebb, amíg élünk!

- Jaj! - nyögött fel Frycollin, mint aki újra akarja kezdeni a siránkozást.

- Vigyázz, Frycollin, vigyázz! - kiáltott rá François Tapage. - Nem félsz, hogy megint meg­hintáztatnak?

Frycollin dupla falatokat rakott a szájába, s azokkal együtt nyelte le sóhajait.

Eközben Uncle Prudent és Phil Evans, akik nem szerettek hiábavalóan követelözni, döntö elhatározásra jutottak. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy szökési tervüket nem tudják meg­valósítani. De ha a földgolyóbisra nem is tudnak visszajutni, vajon a lakóival nem tudat­hatnák-e, hogy eltünésük óta mi történt a Weldon Club elnökével és titkárával, ki rabolta el, s miféle repülö masinán tartják öket fogva? S vajon nem lehetne-e barátaikat valami merész kísérletre rábírni - de mily módon, magasságos egek! -, hogy kiszabadítsák öket Robur kezéböl?

Talán levelet írjanak? De hogyan juttassák el barátaikhoz? Vajon nem utánozhatnák-e a végveszélybe jutott tengerészeket, akik a tengerbe dobják palackba zárt üzenetüket, melyben tudatják a hajótörés helyét?

Csakhogy ezúttal nem tenger, hanem levegö veszi körül a végveszélyben levöket, a palack nem úszna víztükrön; s könnyen lehetséges, hogy sohasem találnák meg, hacsak rá nem esne egy járókelöre, úgyhogy egyúttal a fejét is betörné az illetönek.

A klubtársak más lehetöséget mégsem találtak, s már éppen elhatározták, hogy feláldozzák a kezükbe kerülö elsö palackot, mikor Uncle Prudentnak jó ötlete támadt. Mint tudjuk, Uncle Prudent tubákozott - ezt a kis bünt igazán elnézhetjük egy amerikainak, akinél sokkal rosszabbra is számíthat az ember! Így aztán volt neki egy tubákosszelencéje, most persze üresen. A szelence alumíniumból volt. Ha ki tudják hajítani, ha egy jóravaló ember meg­találja, fölveszi, s a rendörségre viszi, úgy a tubákosszelencébe zárt írásból megtudják, mi sorsra jutott Hódító Robur két áldozata.

Így is történt. A szelencébe zárt írás rövid volt, de benne volt minden lényeges, a Weldon Club címe is, azzal a kéréssel, hogy a megtaláló juttassa el oda.

Uncle Prudent, miután a papirost a szelencébe tette, alaposan begöngyölte egy darabka vászonba, szorosan összekötötte, nehogy röptében szétnyíljon, vagy összezúzódjon, mikor földet ér. Már csak a kedvezö alkalomra vártak.

Az Európa fölötti káprázatos repülöút közben a legnehezebb kijutniuk a kajütjükböl, a mellvédhez kúszniuk, kockáztatva, hogy lesodródnak a fedélzetröl - s mindezt észrevétlenül! Amellett még arra is ügyelniük kell, nehogy a szelence tengerbe, öbölbe vagy folyóvízbe essék, mert akkor örökre elvész.

A sok nehézség mellett is elképzelhetö volt, hogy a klubtársak ily módon hírt adhatnak magukról az emberlakta világnak.

Csakhogy éppen világos nappal volt. Okosabbnak látszott, ha megvárják az éjszakát, és akkor próbálnak kijutni kajütjükböl, mikor a repülö gép csökkenti sebességét, vagy éppen megáll. Így talán majd sikerül a mellvédig eljutniuk, s az értékes szelencét egy város felett kidobniuk.

De még ha minden úgy történt volna is, mint ahogy elgondolták, tervüket mégsem tudták volna megvalósítani, legalábbis nem aznap.

Az Albatros ugyanis, miután a Gusta vonalában elhagyta a norvég légiteret, déli irányba fordult. Pontosan a párizsi délkört követte. Így tehát az Északi-tenger felett szállt át, nem csekély megdöbbenést keltve a kereskedelmi tengerészekben, kiknek hajói ezerszám járják az angol, holland, francia és belga partokat. Ha a szelence nem valamelyik hajó fedélzetére esik, úgy minden valószínüség szerint meg sem áll a tenger fenekéig.

Uncle Prudent és Phil Evans így kénytelen volt kedvezöbb alkalomra várni. Mint majd látjuk, a kitünö alkalom nem váratott magára sokáig.

Este tíz órakor az Albatros Dunkerque közvetlen közelében francia partok fölé ért. Az éjszaka meglehetösen sötét volt. Egy pillanatig megfigyelhették, amint a Calais-i szorosban egymást keresztezi a Gris-Nez és a doveri világítótorony villamos jelzöfénye. Az Albatros ezután mintegy ezerméteres középmagasságban immár francia terület fölött repült.

Sebességét ekkor sem csökkentette. Mint a bomba, sivított el az Észak-Franciaország e gazdag vidékein oly sürün épült városok, községek, falvak felett. Dunkerque után Doullens, Amiens, Creil, Saint-Denis következett a párizsi délkörön. Az Albatros nem tért le egyenes útvona­láról. Így éjféltájt a Fény Városa fölé érkezett, mely még akkor is megfelel nevének, mikor lakói alszanak - vagy aludniuk kellene.

Vajon milyen furcsa szeszély késztette a mérnököt arra, hogy megálljon a föváros felett? Az Albatros mindenesetre annyira leereszkedett, hogy mindössze pár száz lábnyi magasságban lebegett. Robur ekkor kilépett kajütjéböl, s a léghajó egész személyzete a fedélzetre sereglett, hogy egy kis friss levegöt szippantson.

Uncle Prudent és Phil Evans nem szalasztotta el a kedvezö alkalmat. Miután ök is kiléptek kajütjükböl, a fedélzeten igyekeztek magukra maradni, hogy kihasználják a tervük számára legalkalmasabb pillanatot. A legfontosabb most az volt, hogy senki ne vegye észre, miben mesterkednek.

Az Albatros, mint valami lassú röptü, hatalmas dongó, szállt a nagyváros felett; végig a nagykörutak vonalán, melyeket ekkor már ragyogó fénnyel árasztottak el az Edison-féle lámpák[27]. Az utcákon még most is közlekedö kocsik s a Párizs mint vasúti csomópont felé vezetö sínpárokon száguldó vonatok dübörgése felhatolt egészen az Albatrosig. A léghajó ezután a legmagasabb emlékmüvek fölé ereszkedett, mintha a Panteon gömbfedelét vagy az Invalidusok templomának keresztjét akarta volna érinteni. A Trocadéro két minaretjéböl egészen a Champ de Marson emelkedö vastoronyig szállt, melynek hatalmas villanyreflektora fénnyel árasztotta el az egész fövárost.

Mintegy álló órán át tartott ez az éjszakai légi séta. Az Albatros mintha pihenésként kicsit kóborolni akart volna, mielött újra kezdi végeérhetetlen útját.

Ezenfelül Robur mérnök nyilván azt akarta, hogy a párizsiak lássanak egy olyan meteort, melynek közeledtéröl csillagászai mit sem tudtak. Kigyúltak az Albatros villamos fényszórói. Két tündöklö fénykéve siklott végig a tereken, rakpartokon, kerteken, palotákon, a város hatvanezer házán, s hatalmas fényfoltokat táncoltatott az éjszakai látóhatár egyik szélétöl a másikig.

Most már bizonyos, hogy ezúttal látták az Albatrost, söt nemcsak látták, hanem hallották is, mert Tom Turner szájához emelte trombitáját, s harsogásával betöltötte a várost. E pillanatban Uncle Prudent áthajolt a mellvéden, kinyitotta tenyerét, s leejtette a tubákosszelencét...

Rögtön ezután az Albatros sebesen magasabbra emelkedett.

A késö esti órákban is oly népes körutakon hullámzó tömeg roppant hurrázása töltötte be Párizs egét - az emberek ámulva üdvözölték a káprázatos meteort.

A repülö gép fényszórói hirtelen kialudtak, ismét sötétség és csönd vette körül; s újra kezdödött a repülöút, óránként kétszáz kilométeres sebességgel. Fedélzetéröl mindössze ennyit láttak Franciaország fövárosából.

Hajnali négy órakor az Albatros rézsútos irányban haladt az ország fölött. Miután a mérnök nem akart idöt veszteni azzal, hogy a Pireneusok vagy az Alpesek felett száll át, Provence felett repült egészen az Antibes-fokig. Kilenc órakor a római Szent Péter bazilika teraszán összegyült olaszok ámulva nézték, mint halad át az Örök Város felett. Két órával késöbb a Nápolyi-öböl fölé ért, s egy ideig a Vezúv sötéten gomolygó füstfelhöi között lebegett. Végül, miután rézsút átrepült a Földközi-tenger felett, kora délután már a tuniszi parton, La Goulette örszemei jelezték föltüntét.

Amerika után Ázsia! Ázsia után Európa! Huszonhárom nap sem kellett hozzá, s több mint 30 000 kilométert tett meg ez a bámulatos gép!

S máris elindult útjának újabb szakaszán, mely Afrika ismert és ismeretlen területei felett vezet...

Hogy mi lett azzal a bizonyos tubákosszelencével, miután ledobták az Albatrosról?

A Rue de Rivolin esett le, a 210-es számú ház elé, s az utca ekkor teljesen kihalt volt. Másnap megtalálta egy derék utcaseprönö, aki azon nyomban a rendörségre sietett vele.

A rendörségen elöször azt hitték, hogy valami pokolgépet rejt, ezért roppant óvatosan bontották ki a vászonból.

Aztán hirtelen mintha robbanás reszkettette volna meg a levegöt... hatalmasat prüszkölt a fö-fö csendbiztos.

Ezután kinyitották a szelencét, s amit a beléje zárt papirosról olvastak, általános megdöbbe­nést keltett:

Uncle Prudent és Phil Evans, a philadelphiai Weldon Club elnöke és titkára, Robur mérnök foglyai az Albatros nevü léghajón.

Kérik, hogy e tényt tudassák barátaikkal és ismeröseikkel.

U. P. és P. E.

Az Ó- és Újvilág lakói végre magyarázatot kaptak a megmagyarázhatatlan jelenségre. A földtekén müködö számos csillagvizsgáló intézet tudósai végre visszanyerték nyugalmukat.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
melyben Robur mérnök úgy tesz,
mintha Monthyon-díjat akarna nyerni

Az Albatros légi körútjának e szakaszán az olvasóban minden bizonnyal felmerül néhány kérdés:

Voltaképpen ki ez a Robur, akinek eddig csak a nevét tudjuk? Vajon egész életét a levegöben tölti? Repülö gépe vajon soha nem pihen? Vajon nincs valahol, valami nehezen megkö­zelít­hetö zugban egy hely, ahol ha pihenésre nincs is szüksége, legalább tartalékait felfrissítheti? Meglepö volna, ha e kérdésre nemmel kellene válaszolni, hiszen a legerösebb madaraknak is van valahol fészkük, búvóhelyük.

Ezenkívül: vajon mi a mérnök szándéka két kényelmetlen foglyával? Vajon továbbra is hatalmában akarja öket tartani, vajon azt akarja, hogy életük végéig repülésre legyenek kárhoztatva? Vagy talán, miután megsétáltatta öket Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, az Indiai-óceán, az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán felett - hogy meggyözze öket, bármennyire is tiltakoznak ellene -, ezután visszaadja szabadságukat? Mondván:

- Uraim, remélem, a jövöben kevésbé lesznek gyanakvóak a "levegönél nehezebb" elv iránt!

E kérdésekre csak a jövö adhatja meg a választ, s talán eljön a nap, mikor nem lesz titok elöttünk, hogy mit hordoz a jövö.

Annyi máris bizonyos, hogy sasfészkét nem Afrika északi partjain kereste Robur. A nap hátralevö részét Tunisz területe fölött töltötte, a Bon-foktól a Karthágói-fokig, hol röpült, hol lebegett, ahogy éppen kedve tartotta. Kicsit késöbb a terület belsöbb részei fölé szállt, a Medjerda csodaszép völgye felett repült, a sárgásan hömpölygö folyam vonalát követve, mely hol eltünik, hol elöbukkan a kaktuszok és az oleánderek közül. Zúgásának hallatára rémülten rebbentek fel a papagájok, melyek százával gubbasztottak a sürgönydrótokon, mintha csak a sürgönyöket várnák, hogy felfogják, s szárnyuk alatt a címzetthez vigyék valamennyit.

Mire az alkony leszállt, az Albatros Krumíria határai fölött ringatózott, s ha valahol élt még egy krumír, a gigászi sas láttán minden bizonnyal arccal borult a földre, s Allahot hívta segítségül.

Másnap reggel Bône és a környezö kies dombvidék következett; azután Philippeville, mely árkádos új rakpartjaival, pompás szölöskertjeivel most már egész kis Algírrá fejlödött. Dúsan zöldellö szölötövek borítják errefelé az egész vidéket, mely megszólalásig hasonlít Bordeaux vagy Bourgogne tájaihoz.

Az ötszáz kilométeres légi séta Nagy- és Kis-Kabylia felett déltájt az algíri Kasbah felett fejezödött be. Mily pompás látványban gyönyörködhettek a repülö gép utasai! A Matifou-fok és a Pescade-csúcs között nyíló kikötö, a palotákkal, mecsetekkel, villákkal beépült partok, a vadregényes völgyek, a szölöskertekkel beültetett dombhajlatok, s az egész kéklö Földközi-tenger, melynek vizét a magasból apró csónaknak tünö tengerjáró gözösök barázdálták! Ilyen tájak felett repültek egészen a festöi Oranig, melynek lakói, kik még a késö esti órákban is a fellegvár parkjában idöztek, láthatták, mikor az Albatros az alkonyi csillagokkal együtt feltünt az égbolton.

Ha Uncle Prudent és Phil Evans elgondolkozott azon, vajon Robur mérnök milyen szeszély­nek engedve sétáltatja meg repülö foglyait Algír földje fölött - mely voltaképpen Francia­ország folytatása a "francia tó" nevet méltán viselö tenger túlsó partján -, mindenesetre azt kellett látniuk, hogy napnyugta után két órával e szeszélye kielégítést nyert. Egy rántás a kormányrúdon, s az Albatros máris délkeleti irányba fordult, s másnap, miután maga mögött hagyta Tell hegyes-völgyes vidékét, a Szahara homokja fölött látta meg a napfelkeltét.

Július 8-án a menetrend a következö volt: átröpültek a Géryville fölött, mely - akárcsak Laghouat - a sivatag határán épült, azzal a céllal, hogy a késöbbiekben megkönnyítse Kabylia meghódítását. Átkelés a Stillen-hágón, ami némi nehézséggel járt, mert meglehetösen erös ellenszelet kaptak. Átkelés a sivatag, a zöldellö oázisok és a kszurok[28] fölött, hol lassúbb, hol meg oly gyors röpülésben, hogy messze maguk mögött hagyják a keselyüket is. Többször is megesett, hogy lövöldözniük kellett e félelmetes ragadozókra, melyek tizenkettes, tizenötös csapatokban szálltak, s Frycollin legnagyobb rémületére még attól sem riadtak vissza, hogy megtámadják a repülö gépet.

A keselyük ugyan csak ijesztö rikácsolással, csörrel és körömmel válaszoltak a puska­dörrenésre, az éppoly vad bennszülöttek azonban már tüzeltek is az Albatrosra, föként mikor maga mögött hagyta a Só-hegyet, melynek zöld és kékeslila alapközete itt is, ott is elöbukkan a fehér lepel alól. Ekkor már a Szahara belsö területei fölött voltak, ott láthatták meg Abdel-Kader sátortáborának maradványait. Ez a vidék mindig veszélyes volt az európai utazók számára.

Az Albatros itt kénytelen volt magasabbra emelkedni, hogy kikerüljön egy hirtelen támadt számumot, mely a levegöbe kapta a homokot, lent a földön pedig vöröslö hullámokban görgette, úgyhogy olyan volt a sivatag, akár az óceán, ha szököár korbácsolja hullámait. Ezután a Chebka feketéllö lávakövel borított kietlen fennsíkjait látták, míg az Ain-Massin üde zöld völgye fölé értek. Alig lehet elképzelni, hogy a magasból mily változatos tájakat tekintett be a szemlélö. A fákkal, bokrokkal borított zöld dombokat hosszan elnyúló szürkés föld­gyüremlékek követték, mintha egy arab burnuszt dobtak volna le, s az gyüremlene gigászi ráncokban ott lent a földön. Távolból feltüntek a vízmosások, hegyi patakok kiszáradt medrei, majd pálmaerdök, egy-egy domb vagy mecset körül kerek háttal gubbasztó kunyhók és a Metliti, ahol Szidi sejk, a nagy marabu - a vidék legföbb egyházi méltósága - remetéskedik.

Még az éjszaka beállta elött megtettek néhány száz kilométert a meglehetösen lapos, hatalmas dünékkel barázdált terület felett. Ha az Albatros pihenöt akart volna tartani, nyilván leszáll az Uargla oázis völgyében, mely szinte megbúvik a környezö roppant pálmaerdök között. Fentröl is világosan látszott a város három egymástól elkülönített része, a szultán hajdani palotája, mely voltaképpen megerösített fellegvár, a napon égetett téglából épült házak, a völgyekben fúrt artézi kutak, melyekböl az Albatros felfrissíthette volna víztartalékát. Minthogy azonban oly roppant gyorsan szállt, a víztartályok még Afrika síkságai fölött is csaknem tele voltak a Kasmír völgyét átszelö Hydaspe vizével.

Vajon látták az Albatrost az Uarglát lakó arabok, mozabiták és négerek? Valószínüleg igen, mert néhány száz puskalövéssel üdvözölték, a golyók azonban nem találtak.

Azután leszállt az éjszaka, a csöndes sivatagi éjszaka, melynek titkairól oly poétikusan írt Félicien David.

A következö órákban délnyugat felé szállt az Albatros, átvágott El-Goléa útjain, melyek közül az egyiket 1859-ben kutatta fel a rettenthetetlen François Duveyrier.

Sürü sötétség borult a tájra: mit sem lehetett látni a Duponchel-féle tervek alapján épülö szaharai vasútvonalból, e hosszú vasszalagból, mely Laghouaton és Gadaián át köti össze Algírt Timbuktuval, s a késöbbiekben elvezet majd egészen a Guineai-öbölig.

Az Albatros ekkor már a Ráktérítön túl, egyenlítöi terület felett járt. A Szahara északi határától ezer kilométernyire átrepült az út felett, melyen Laing kapitány 1846-ban halálát lelte; majd a Marokkóból Szudánba vezetö karavánút felett s a sivatag e részén, ahol a tuaregek garázdálkodnak, hallhatták a "homok dalát", ezt a lágy suttogást, mely mintha a föld panasza lenne.

Útközben egyetlen kellemetlenség érte az Albatrost: hatalmas sáskarajjal ütközött össze, s annyi sáska hullott a fedélzetre, hogy a gépezet már-már süllyedni kezdett. Sietve megsza­ba­dultak a nem kért rakománytól; néhány százat azonban François Tapage a konyhájába hordott. Olyan ízletesen készítette el a sáskát, hogy kis idöre még Frycollin is abbahagyta a sirán­kozást.

- Akár az apró tengeri rák! - jegyezte meg elismeröen.

Ekkor már 1800 kilométernyire voltak az Uargla oázistól, és csaknem a roppant kiterjedésü szudáni királyság északi határa fölött repültek.

Délután két óra tájt várost pillantottak meg egy folyamkanyarban. A Niger volt ez a folyam, a város pedig Timbuktu.

Afrika e Mekkáját mindeddig csak az óvilág utazói láthatták: Batouta, Khazan, Imbert, Mungo-Park, Adams, Laing, Caillé, Bart, Lenz; ezentúl azonban egy kalandos és különös vélet­len folytán két amerikai de visu, de auditu, söt de olfactu beszélhet róla, ha majd visszatér Amerikába - ha ugyan valaha is visszatérhetnek oda.

De visu beszélhetnek róla, mert tekintetük szabadon bejárhatta az öt-hat kilométeres háromszögben épült város minden pontját; - de auditu, mert éppen vásár napja lévén, szörnyü volt a zenebona; - de olfactu, mert a szaglóidegeket roppant kellemetlenül érintették a Yubu-Kamo térröl, a hajdani So-mais királyok palotája mellett felállított húspiacról felszálló illatok.

A mérnök nyilván úgy gondolta, kötelessége felhívni a Weldon Club elnökének és titkárának figyelmét arra, mily roppant szerencsések, hogy a Szudán Gyöngyében gyönyörködhetnek, mely ez idö szerint ugyan Taganet tuaregjeinek hatalmába került.

- Íme, uraim, Timbuktu! - mondta ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy tizenkét nappal ezelött mondotta: "Íme, uraim, India!"

Majd így folytatta:

- Timbuktu a párizsi délkörtöl nyugatra, a 4. hosszúsági fok és a 17. szélességi kör találko­zásánál fekszik a tengerszint felett 245 méterrel. Jelentös város, 12-13 000 lakossal, hajdan a tudomány s a müvészetek szeretetéröl volt híres. Szeretnének esetleg néhány napra itt megpihenni?

Ezt a kérdést nyilván csak merö gúnyból tette fel.

- Csakhogy - folytatta - idegenek számára veszélyes lenne ez a négerek, berberek, fulánok és arabok lakta város, föképp ha meggondolom, esetleg nem nagyon volna kedvükre az, hogy repülö gépen érkezünk.

- Uram - válaszolt Phil Evans hasonlóan gunyoros hangon -, cserébe azért az örömért, hogy elválhatunk öntöl, akár azt is vállalnánk, hogy a bennszülöttek kelletlenkedve fogadnának bennünket. Egyik is börtön, a másik is börtön, és akkor már inkább legyen Timbuktu, mint az Albatros.

- Ízlés dolga - vágott vissza a mérnök. - Én bizony nem kockáztatom ezt a kalandot, hiszen felelös vagyok vendégeim biztonságáért, ha már egyszer abban a megtiszteltetésben van részem, hogy társaságomban utaznak...

- Robur mérnök - szólt közbe Uncle Prudent, aki haragját nem tudta tovább fékezni -, ön tehát nem éri be azzal, hogy a porkolábunk, elhatározta, hogy merényletét még gúnnyal tetézi?

- Ó... legfeljebb némi kis iróniával!

- Nincsenek talán fegyverek a fedélzeten?

- Dehogynem! Egész arzenálra való!

- Elegendö volna két revolver! Egyiket én, a másikat ön venné a kezébe!

- Párbaj?! - kiáltott Robur. - Párbaj, amely egyikönk számára talán a halált jelentené?

- Nem talán, hanem biztosan!

- Nos, elnököm, én inkább élve örzöm önt továbbra is!

- Már csak azért is, hogy biztosabb legyen a saját élete felöl, ugye? Ez persze bölcs...

- Bölcs vagy nem bölcs, nekem így tetszik! Ön meg gondoljon, amit akar, s ha tud, panasz­kodjék annak, akinek akar.

- Ez máris megtörtént, Robur mérnök!

- Nocsak!

- Miért? Mikor Európa felett repültünk, talán bizony roppant nehéz volt ledobni egy értesítést...

- Ezt merészelte volna?! - tört ki Roburból a harag.

- És ha igen?

- Ha ezt tette, megérdemli...

- Ugyan mit, mérnök uram?

- ... hogy a mellvéden át az értesítés után röpüljön ön is!

- Nos, dobasson le bennünket! Mert igenis megtettük!

Robur a klubtársak felé ugrott. Egy intésére ott termett Tom Turner s a gép személyzetének még egy-két tagja. Igen! A mérnököt dühödt vágy fogta el, hogy valóra váltsa fenyegetését, s mert félt, hogy enged a kísértésnek, sarkon fordult, s a kajütjébe sietett.

- Így is jó - jegyezte meg Phil Evans.

- S amit ö nem mert megtenni - mondotta Uncle Prudent -, ahhoz majd nekem lesz merszem! De az ám! Megteszem!

Timbuktu lakossága ekkor már a tereken, az utcákon, a félkör alakban épült házak teraszain gyülekezett. Sankore és Sarahama gazdag negyedeiben éppúgy, mint a Raguidi nyomorúságos földkunyhói között, a minaretek legfelsö erkélyén álltak a papok, s heves átkokkal illették a légi szörnyet. Ezek az átkok mindenesetre kevésbé voltak veszélyesek, mint a puskagolyók.

Így ment ez egészen a Niger-kanyarban épült Kabara kikötöig, ahol a flottillák legénysége riadókészültségbe sorakozott, és bizonyos, hogy darabokra törték volna az Albatrost, ha véletlenül leszáll.

A repülö gépet innen kilométereken át hangosan rikoltozó gólyák, ibiszek, frankolinok raja kísérte, a madarak versenyt szálltak vele, de hamarosan lemaradtak.

Ahogy beesteledett, a levegöeget felverte az elefánt- és bölénycsordák bögése; csapatostul járták e csodálatosan termékeny földet.

Huszonnégy óra alatt a teljes Niger-kanyart átrepülte az Albatros.

Mily könnyen feltérképezhetné e vidéket a földrajztudós, ha ilyen csodálatos szerkezettel bírna, mint az Albatros! Mily könnyen meghúzhatná a folyamok és mellékfolyók vonalát, mily biztonsággal rajzolhatná fel a városok és falvak helyét! Közép-Afrika térképéröl akkor eltünnének a fehér foltok, a kipontozott vonalak, eltünnének a bizonytalan jelölések, melyek kétségbeejtenek minden kartográfust[29].

11-én délelött az Albatros átrepült a Szudán és a Guineai-öböl között magasló Észak-Guineai-hegység fölött. A láthatáron homályosan rajzolódtak ki a Dahomey királyság területén emelkedö Kong-hegyek.

Uncle Prudent és Phil Evans könnyüszerrel megállapíthatta, hogy amióta Timbuktut maguk mögött hagyták, a gép állandóan déli irányban repül. Ebböl arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben az irány nem változik, hat fokkal odább elérik a napéjegyenlöség vonalát. Vajon az Albatros el fogja hagyni a szárazföldet, s a Bering-szoros, a Kaspi-tenger, a Fekete-tenger és a Földközi-tenger után egyenesen az Atlanti-óceán fölé merészkedik?

Ez a kilátás csöppet sem volt megnyugtató számukra, hiszen a szökés reménye ez esetben a nullával lenne egyenlö.

Az Albatros azonban most lassabban haladt, mintha habozna, vajon elhagyja-e Afrika egét. Vajon vissza akar fordulni a mérnök? Nem, nem így volt; csak az történt, hogy figyelmét nagymértékben fölkeltette az ország, mely fölött átrepült.

Tudjuk - s ö is tudta -, hogy Dahomey királyság a nyugat-afrikai partvidék egyik leghatal­masabb országa. Elég erös volt ahhoz is, hogy megküzdjön a szomszédos Aszkantisz királysággal, noha területe nem nagy, déltöl északig mindössze százhúsz mérföld, keletröl nyugatra pedig hatvan; lakosainak száma azonban hét-nyolcszázezer fö, mióta az addig független Ardrah és Wydah területét bekebelezte.

Dahomey királyság, noha területileg nem nagy, sokat hallat magáról. Hírhedtté vált az undo­rító kegyetlenkedésekröl, melyek ünnepeit jellemzik: az emberáldozatokról, az iszonyatos vérengzésekröl, melyekkel a távozó s a trónra lépö fejedelemnek hódol. Egyébként még merö udvariasságból is, mikor például Dahomey királyát meglátogatja egy magas rangú személyiség vagy valamelyik idegen hatalom követe, tiszteletére meglepetésül levágnak tucatnyi fejet, s e munkát maga az igazságügyminiszter végzi el, a "mingham", aki mellesleg kitünö hóhér is.

Amikor az Albatros Dahomey földje fölé ért, a lakosság éppen az elhunyt Bahadu utódját készült trónjára helyezni. Nagy sürgés-forgás volt az egész országban, s ez fölkeltette Robur figyelmét.

A vidék lakói hosszú sorokban igyekeztek a királyság fövárosa, Abomey felé. A roppant magas füben, maniókaültetvényeken, csodaszép pálma-, kókusz-, mimóza-, narancs- és mangó­erdökön át kanyarogtak a rendezett utak a föváros felé; a fák között ezrével röpdöstek a papagájok, a bíborkajdácsok, s az erdök illata fölhatolt egészen az Albatrosig.

A mérnök gondolataiba mélyedve hajolt a mellvédre; csak néha-néha váltott pár szót Tom Turnerrel.

Egyébként az Albatrost aligha érte az a megtiszteltetés, hogy Dahomey népe fölfigyeljen rá, s nagyjából láthatatlan volt a föváros felé igyekvö tömeg is, mert az utakra, mint áthatolhatatlan sátor, borult a fák sürü lombja. Az Albatros különben is meglehetösen magasan, felhöfosz­lányok között repült.

Délelött tizenegy óra tájt megpillantották a falakkal körülvett fövárost, a falak alatt vezetö tizenkét mérföld hosszúságú sáncárkokat, a sima talajon szabályosan kiképzett széles utakat s a föteret, melynek északi oldalán emelkedtek a királyi palotához tartozó épületek. Az áldozatok házának közelében a palotánál is magasabb terasz emelkedett. Ünnepnapokon e teraszról hajították le a füzfavesszö kosárba kötözött foglyokat, s még elgondolni is rossz, hogy micsoda dühvel szaggatták szét a boldogtalanokat.

A palotaudvar egyik részében négyezer asszonykatona tanyázott, a királyi hadsereg egy kontingense - s bátorságban nem éppen az utolsó!

Korántsem biztos, hogy az Amazonas folyam partjain valóban élnek amazonok, de Dahomey­ben aztán igazán akad belölük. Egy részük kék blúzt visel, kék vagy vörös övet, rajta töltény­tárral, kék-fehér csíkos nadrágot és fehér sipkát; mások meg, például az elefántvadászok, nehéz karabéllyal, kurta pengéjü törrel vannak felfegyverkezve, fejükön vasabroncshoz rögzített antilopszarvat viselnek; a tüzérek pedig vörös-fehér tunikát hordanak, fegyverként tölcsértorkú puskát; fegyverzetükhöz tartozik még több öreg öntöttvas ágyú; a lányezred egyenruhája pedig kék tunika, fehér nadrág - valamennyi igazi Vesta-szüz[30] tiszta, mint Diana[31], s mint ö, íjat s nyilat hord magánál.

Ha ezekhez az amazonokhoz még hozzászámítjuk a hatezer férfiharcost - akik gyapotinget, nadrágot s a derekukra csavart kendöt viselnek egyenruhaként - úgy máris áttekintettük Dahomey hadseregét.

Abomey e napon teljesen elnéptelenedett. A fejedelem, a királyi udvar, a hadsereg nöi és férfitagjai s az egész lakosság elhagyta a fövárost, s attól néhány mérföldnyire, egy pompás erdövel szegélyezett hatalmas mezöségen gyülekezett.

Ezen a mezön fogják kikiáltani az új királyt; s tiszteletére ugyancsak ezen a mezön mészárolják le a legutóbbi harcok során ejtett sokezernyi foglyot.

Két óra felé járt, mikor az Albatros a mezö fölé ért, s a könnyü felhök közepette kezdett leereszkedni, úgyhogy Dahomey népe most sem láthatta.

Legkevesebb hatvanezer ember gyült össze az ország különbözö pontjairól, ide sereglett Widah, Kerapay, Ardrah, Tombory s a távoli falvak lakossága is.

Az új király - Bu-Nadi nevü, huszonöt éves, izmos fickó - egy földhányáson, néhány széles levelü fa árnyékában foglalt helyet. Elötte tolongott udvartartása, katonái, amazonjai, egész népe.

A földhalom tövében vagy ötven muzsikus játszott barbár hangszerén; rekedt hangú elefánt­agyaron, szarvasbör dobon, lopótökön, gitáron, vascsöngettyükön, bambuszsípokon, melyek éles hangja túlsipította az egész zenebonát. Percenként eldörrent egy-egy karabély, tölcsér­torkú puska, aztán ágyú, amely elsütése pillanatában akkorát rúgott, hogy majd földhöz vágta a tüzéreket - egyszóval akkora volt a zenebona, az üvöltözés, hogy a téren még a menny­dörgést sem hallották volna meg.

A mezö egyik sarkában katonák örizték a foglyokat; nekik jutott az a szerep, hogy másvilágra kísérjék az elhunyt királyt, akit a halál sem foszthatott meg uralkodói elöjogaitól. Bahadu apjának, Ghozo királynak a temetésén fia és utóda háromezer foglyot mészároltatott le, Bu-Nadi sem maradhat le elödje mögött. Elvégre sok küldöncre van szükség ahhoz, hogy össze­verbuválhassák nemcsak a szellemeket, hanem az egek minden lakóját, akik részt vehetnek a megdicsöült fejedelem díszmenetében.

Egy órán át tartottak a búcsúbeszédek, üdvözlések, szónoklatok; közben-közben táncot lejtettek, de nemcsak a hivatásos bajadérok, hanem az amazonok is, akik tánc közben igyekeztek érvényre juttatni minden harcias bájukat.

Közelgett a tömeggyilkosság pillanata, Robur, aki ismerte Dahomey népének vérszomjas természetét és szokásait, egy pillanatra sem vette le tekintetét a halálra szánt foglyokról, a férfiak, asszonyok és gyerekek seregéröl.

A mingham a földhányás tövében állt. Kurta pengéjü kivégzö kardját forgatta, melynek hegyét vasból öntött madár ékesítette, föként azért, hogy súlya biztosabbá tegye a kard suhintását.

A mingham ezúttal nem volt egyedül, egymagában nem is tudta volna elvégezni a nagy munkát. Mintegy száz biztos kezü hóhér vette körül, valamennyi jártas abban, hogy egy csapással leszeljen egy fejet.

Közben az Albatros mind függesztö-, mind hajtócsavarjainak forgássebességét csökkentve, rézsút repülve, egyre közeledett. Hamarosan kibontakozott a felhökböl, melyek még száz méter magasságban is elrejtették, s megjelent a mezön összegyültek elött.

Ezúttal másként történt, mint általában: a vad bennszülöttek égi lénynek látták, mely kifejezetten azért ereszkedett alá, hogy tisztelettel adózzék Bahadu király elött.

Leírhatatlan lelkesedésben törtek ki, valamennyien üvöltve imádkoztak, lármásan fohász­kodtak a csodálatos szárnyas lóhoz, mely nyilván egyenesen azért jött, hogy az elhunyt király tetemét Dahomey egének legmagasába ragadja.

A mingham kardja nyomán e pillanatban hullt le az elsö fej. Azután százával lökdösték a foglyokat szörnyü hóhéraik elé.

Az Albatrosról puskalövés dörrent. Az igazságügyminiszter arccal bukott a földre.

- Jól céloztál, Tom! - jegyezte meg Robur.

- Semmiség! Most a sürüjébe! - válaszolt Tom Turner.

Felfegyverkezett bajtársai már csak a mérnök intésére vártak.

A tömeg hangulata egyszeriben megváltozott. Most már másként nézett a csodálatos szárnyas lóra. Nem jó szellem ez a légi szörnyeteg, éppen ellenkezöleg: ártó szellem, Dahomey áldott szívü népének ellensége. A mingham eleste után bosszúkiáltások harsantak mindenünnen. Csaknem azonnal megkezdödött a lövöldözés az Albatrosra.

Az Albatros azonban nem rettent meg, vakmerön még lejjebb ereszkedett, a földtöl mintegy százötven lábnyira lebegett. Akárhogy érzett is Uncle Prudent és Phil Evans a mérnök iránt, emberséges cselekedetében támogatniuk kellett.

- Rajta! Szabadítsuk ki a foglyokat! - kiáltották.

- Ezt akarom én is! - válaszolta a mérnök.

Az Albatros ismétlöfegyverei a klubtársak és a legénység kezében valóságos össztüzet zúdítottak a térre, s az összezsúfolódott tömegben egyetlen golyó sem tévesztett célt. A kis fedélzeti ágyú meg a lehetö leghegyesebb szögböl lött ki a tömegre néhány doboz kartácsot, ami egyszerüen csodát müvelt.

A foglyok, noha mit sem értettek meg a felülröl jött segítség szándékaiból, elszakították köte­lékeiket, míg az örzésükre állított katonák a léghajóra tüzeltek. Az egyik hátsó légcsavart golyó járta át, néhány lövedék a hajótörzsbe fúródott. Frycollint meg, aki a kajütjében lapult, a falon át csaknem találat érte.

- Még most sem elég?! - kiáltott fel hangosan Tom Turner, majd nekiesett a muníciósládának, s dinamitgyutacsokat osztott szét bajtársai között. Robur intésére valamennyien a földhányásra hajították a gyutacsokat, s azok mint megannyi ágyúgolyó robbantak.

Erre aztán megszaladt az egész gyülekezet; menekült a király, az udvara, a hadsereg, a nép, vakrémület fogta el valamennyiüket, ami igazán nem meglepö. A fák alatt kerestek mene­déket, a foglyok meg szétfutottak, elmenekültek, és senkinek eszébe sem jutott, hogy üldözni kezdje öket.

Így zavarta meg az Albatros az új király tiszteletére rendezett ünnepséget. Uncle Prudent és Phil Evans kénytelen volt belátni, mily felmérhetetlen eröt jelent egy ilyen gép, s mily nagy szolgálatokat tehet az emberiségnek.

Az Albatros ezután kényelmesen a felsöbb légrétegekbe emelkedett; átrepült Wydah felett, s utasainak tekintete elöl hamarosan eltüntek e vad partok, melyeket áthatolhatatlan bástyaként véd a délnyugati szél korbácsolta hullámtörés.

Az Albatros az Atlanti-óceán fölött repült.

TIZENHARMADIK FEJEZET
melyben Uncle Prudent és Phil Evans átkelnek az egész óceánon,
és mégsem lesznek tengeribetegek

Igen, az Atlanti-óceán fölött! Beigazolódott a klubtársak félelme. Egyébként úgy látszott, Roburt egy csöpp nyugtalanság sem gyötri, miközben a roppant óceán fölött kalandozik. Ügyet sem vetett az egészre sem ö, sem az emberei, akik nyilván megszokták már az ilyenféle utakat. Nyugodtan aludni tértek; s álmukat semmiféle lidércnyomás nem zavarta.

Vajon hova tart az Albatros? Vajon úgy lesz, ahogy a mérnök elöre megmondta, s nem éri be a föld megkerülésével sem? Mindenesetre valahol mégiscsak végzödnie kell ennek az útnak. Hogy Robur egész életét a levegöben tölti, s hogy a gépezet soha nem száll földre, az mégiscsak elképzelhetetlen. Hogyan tudná pótolni élelmiszer- és löszertartalékait, nem beszélve a gépek müködéséhez szükséges anyagokról? Feltétlenül van búvóhelye, vagy ha úgy tetszik, pihenökikötöje, valahol a földkerekség egyik rejtett és nehezen elérhetö zugában, ahol felfrissítheti, pótolhatja az Albatros tartalékait. Hogy megszakított minden kapcsolatot a föld lakóival, az még csak hagyján, de hogy soha a föld egyetlen pontjával se kerüljön érintkezésbe, az egyszerüen elképzelhetetlen.

És ha van valahol kikötöje, vajon hol ez a hely? S vajon a mérnök milyen szempontok szerint választotta ki? Talán egy egész kis település várja ott, melynek ö a feje? Vajon új legénységet is toborozhat ott? És mindenekelött: vajon a legénység különbözö származású tagjai miért kötötték sorsukat Robur sorsához? Azután vajon micsoda vagyona lehet, hogy ilyen költséges gépezetet tudott elöállítani teljesen titokban? Igaz, hogy fenntartása aligha lehet túlságosan költséges. Az Albatroson meghitten, családiasan éltek, mint a boldog emberek, akik nem is titkolják boldogságukat. Végül is ki ez a Robur? Honnan került elö? Milyen múlt áll mögötte? Ahány kérdés, annyi megoldhatatlan rejtély; s akire vonatkoznak, az aligha lesz valaha is hajlandó kiszolgáltatni a titkok kulcsát.

Ne csodálkozzunk hát, ha a megoldhatatlan problémákkal teli helyzet a végsökig fölizgatta a klubtársakat. Csak azt tudták, hogy az ismeretlenbe ragadják öket, hogy még csak nem is sejtik, mi lesz e kaland vége, s hogy egyáltalán véget ér-e valaha, vajon nincsenek-e egész életükre repülésre ítélve - mindez együtt bizony alkalmas lett volna arra, hogy a Weldon Club elnökét és titkárát valami végzetes tettre késztesse.

Július 14-e óta az Albatros az Atlanti-óceán fölött siklott. Másnap, ahogy a nap felbukkant, azon a körbefutó vonalon kelt fel, melyen összeolvad a víz és az égbolt. A hatalmasra tágult látóhatáron sehol egy talpalatnyi szárazföld. Afrika eltünt az északi látóhatáron.

Mikor Frycollin kimerészkedett a kajütjéböl, újból rettegés fogta el, amint alant meglátta a tengert. "Alant" voltaképpen nem is a megfelelö szó, inkább azt mondhatnánk, hogy maga körül, mert ha valaki ilyen magasságból tekint le, úgy érzi, hogy mindenünnen a mélység veszi körül, s hogy a vele együtt felülemelkedett látóhatár mindig egyformán messze van, beérni soha nem lehet.

Frycollin nyilván nem értette e jelenség fizikai hátterét, de érezte minden porcikájában. Tériszony fogta el, ami megeshetik nála különb legényekkel is. De Frycollin óvatos volt: nem kezdett el siránkozni. Behunyta a szemét, s tapogatózva tért vissza a kajütjébe azzal, hogy jó ideig ki sem moccan onnan.

A földkerekségnek abból a 374 057 912 négyzetkilométernyi területéböl, melyet tengerek borítanak, egynegyed résznél nagyobbat foglal el az Atlanti-óceán. Egyébként a mérnök ezúttal nem nagyon sietett. Nem adott parancsot arra, hogy a gép teljes sebességgel szálljon, az Albatros most nem is röpülhetett volna olyan gyorsan, mint Európa felett, ahol óránként kétszáz kilométer volt a sebessége. E vidéken, ahol a délnyugati szelek uralkodnak, ellenszelet kapott a repülö gép, s noha a légáramlás egyelöre gyenge volt, mégis akadályt jelentett.

A legújabb meteorológiai kutatások arra a sok adattal alátámasztott megfigyelésre vezettek, hogy itt, a térítök közötti zónában a passzátszelek összetalálkoznak, és egyesült erövel fújnak vagy a Szahara, vagy a Mexikói-öböl felé. A szélcsendes övezeten kívül vagy nyugat felöl támadnak, és Afrika felé fújnak, vagy kelet felöl, s ekkor Amerika felé tartanak - legalábbis a meleg évszakokban.

Az Albatros korántsem igyekezett légcsavarjainak teljes erejével megbirkózni az ellenszéllel. Beérte a mérsékelt sebességgel, ami egyébként felülmúlta a leggyorsabb tengerjáró hajó sebességét is.

Július 13-án a repülö gép áthaladt az Egyenlítö vonalán, s ezt bejelentették az egész legénységnek.

Így tudta meg Uncle Prudent és Phil Evans is, hogy elhagyták az északi féltekét, s már a déli félteke fölött szállnak. Az átkelést nem kísérték az egyes hajókon szokásos hagyományos tréfák, tengeri szertartások.

Éppen csak François Tapage öntött egy pint vizet Frycollin nyakába; minthogy azonban ezt a keresztelöt menten követte néhány pohárka gin, Frycollin kijelentette, hogy átkel ö az Egyenlítön, ahányszor csak akarják, de persze nem holmi gépmadár hátán, ami iránt semmi bizalmat nem érez.

Július 15-én délelött az Albatros az Ascension és a Szent Ilona-sziget között repült el, föként ez utóbbihoz közel, melynek magas sziklás fennsíkjait még néhány órán át látták a látóhatáron.

Ha annak idején, mikor Napóleon császár az angolok hatalmában volt, létezett volna Robur mérnök Albatrosához hasonló gépezet, úgy hiábavaló lett volna Hudson Lowe minden sértö ébersége, illusztris foglya légi úton siklott volna ki a kezéböl!

Július 16-án és 17-én este különös alkonyi fényjelenségre figyeltek fel. Magasabb szélességi fokon akár északi fénynek vélhették volna e jelenséget. A lenyugvó nap sokszínü sugarakat lövellt, közülük egyik-másik élénkzöld volt.

Vajon a nap utolsó sugarait visszaverö kozmikus felhön haladt volna át a föld? Voltak meg­figyelök, akik ezzel magyarázták az alkonyi fényjelenséget. E magyarázat azonban a tudósok szemében is megdölt volna, ha a megfigyelés idején az Albatros fedélzetén tartózkodnak.

Tüzetesebb vizsgálat után ugyanis megállapítható volt, hogy a levegöben apró piroxén­kristályok, üveges szemcsék, rendkívül finom mágneses vasparányok lebegnek, vagyis olyan anyagok, melyeket bizonyos tüzhányók lövellnek ki. Így hát bizonyos, hogy egy müködésben levö vulkán röpítette a légbe e felhöt, melynek kristályszerü korpuszkulái[32] idézték elö a megfigyelt jelenséget, ezekböl állt össze az a felhö, melyet a légáramlatok ekkor az Atlanti-óceán felett tartottak.

A légi út e szakaszán még különbözö más jelenségeket is megfigyeltek. Több ízben is láthat­ták, hogy bizonyos felhök egészen szokatlan színü szürke fátylat vonnak az égre; majd mikor ez a párafelhö eltünt, vakító fehér, csillogó, szilárd pikkelyekkel pettyezett, szinte tömörnek tünö felhök borították, ami e szélességi fokon kizárólag hókristályokkal terhes felhöképzöd­ménnyel volt magyarázható.

Július 17-én és 18-án éjszaka zöldessárga holdszivárványt láttak, minthogy a gépezet a telihold és a finoman permetezö esö közé került, mely elpárolgott, mielött a tengerbe hullott volna.

Vajon e különbözö légköri jelenségekböl közeli idöváltozásra következtethettek? Lehetséges. Annyi bizonyos, hogy a szél, mely mióta elhagyták az afrikai partokat, szüntelenül fújt délnyugat felöl, az egyenlítöi zónákban csöndesedni kezdett. Itt, e trópusi vidéken rendkívül meleg volt. Robur a magasabb légrétegekben keresett felfrissülést. De még így is védekezniük kellett a napsütés ellen, melynek közvetlen sugárzása elviselhetetlen volt.

A légáramlatok e módosulása már sejtette, hogy az egyenlítöi zónák után más légköri viszonyok közé kerülnek. Egyébként ne felejtsük el, hogy július hónap a déli féltekén az északi félteke januárjának felel meg, vagyis a déli féltekén július a tél közepe. Az Albatros, ha továbbra is délre tart, hamarosan érezni fogja e tél erejét.

Egyébként, mint a tengerészek mondják, a tengerröl is látni lehetett, hogy "valami készü­lödik". Július 18-án, miután maguk mögött hagyták a Baktérítöt, egy másik olyan jelenségnek lehettek tanúi, mely egy tengerjáró hajó utasaiban jókora rémületet keltett volna.

Az óceán tükrén foszforeszkáló hullámok kergették egymást olyan sebességgel, hogy egy-egy hullám terjedésének átlagsebességét óránként hatvan mérföldre becsülhették. A hullámok egymástól mintegy nyolcvanlábnyira nyargaltak, s hosszú, fénylö barázdákat vontak a tenger tükrén. Erös visszfényük, amint leszállt az alkony, fölhatolt egész az Albatrosig, melyet ezúttal valóban tüzes meteornak vélhetett volna az, aki meglátja. Roburnak eddig sohasem volt alkalma tüztenger felett lebegni, olyan tüz felett, melynek nincs heve, mely elöl nem kell a magasabb régiókba menekülnie.

Nyilván az elektromosság volt e jelenség oka, nem tulajdoníthatták halak vonulásának vagy tengeri férgek rajzásának, melyek ha tömegesen lepik el a víz tükrét, foszforeszkáló fényt árasztanak.

E jelenségböl arra következtethettek, hogy a légkör elektromos feszültsége jelentösen meg­növekedett.

Valóban, másnap, vagyis július 19-én olyan volt a tenger, hogy közönséges hajó aligha birkózott volna meg haragjával. Az Albatros azonban fittyet hányt árnak és szélnek, akárcsak az a hatalmas madár, melynek nevét viselte. Ha nem volt kedve ahhoz, hogy viharmadárként az óceán tükre felett kalandozzon, felemelkedhetett, mint a sas, a magasabb régiókba, ahol csendre, napsütésre talált.

Az Albatros ekkor hagyta maga mögött a 47. szélességi kört. A nappalok már csak hét-nyolc órán át tartottak, s amint a léghajó a sarki övezetek felé közeledett, egyre rövidültek.

Délután egy óra tájt az Albatros jóval lejjebb ereszkedett, hogy kedvezöbb légáramlatra találjon. A tenger felszínétöl mintegy százlábnyi magasságban repült.

Csendes idö volt. Az égbolton itt-ott hatalmas fekete felhök tornyosultak. Felsö részük lágy, kerek vonalban gomolygott, míg alsó részük szinte merev mértani vízszintesben végzödött. E felhökböl idönként hosszú csápok nyúltak ki, melyek mint hatalmas nyelvek, gúla alakban szippantották a felhö felé az alant sistergö vizet.

A víz aztán óriási tölcsér formájában hirtelen magasba szökött.

Az Albatrost egy pillanat alatt elkapta a roppant víztölcsért kavaró forgószél, mely még vagy húsz másik tintafekete víztölcsért is a magasba emelt. A légtölcsér körforgása szerencsére a függesztöcsavarok forgásával ellenkezö irányú volt, máskülönben a légcsavarok nem is müködhettek volna, s a repülö gép a tengerbe zuhan, míg így iszonyatos sebességgel peregni kezdett.

Így is roppant nagy veszélybe került, már-már úgy látszott, alig menekül, minthogy nem tudott kiszabadulni a légörvénylésböl, mely - hiába dolgoztak a légcsavarok - roppant erövel rántotta vissza. Az emberek, akiket a centrifugális erö a fedélzet két végére hajított, a mellvédbe kapaszkodva tudtak csak védekezni az ellen, hogy a forgószél le ne sodorja öket a gépezetröl.

- Nyugalom! - kiáltott Robur.

Bizony szükség volt nyugalomra - de még türelemre is.

Uncle Prudent és Phil Evans is elöjött a kajütböl, de a szél ereje úgy megtaszította öket, hogy csaknem lerepültek a fedélzetröl.

Az Albatros, miközben önmaga körül forgott, szüntelenül továbbsodródott a légtölcsérrel, mely oly sebesen örvénylett, hogy akár a légcsavarok is megirigyelhették volna sebességét. Mikor a masina végre kiszabadult az egyik örvénylésböl, máris elkapta egy másik, úgyhogy állandóan az a veszély fenyegette, hogy egyszeriben darabokra törik.

- Süssétek el az ágyút! - kiáltotta a mérnök.

Tom Turnernek szólt a parancs. Tom Turner a kis ágyúba kapaszkodva állt, mely éppen a fedélzet közepén volt felszerelve, ott, ahol a centrifugális erö a legkevésbé volt érezhetö. Megértette, mire gondol Robur. Egy pillanat alatt kinyitotta az ágyú závárzatát, puskaporos zacskót rántott elö az állványzatra rögzített löszeresládából, s máris megtöltötte az ágyút. A lövés eldörrent, a légtölcsérek szétrobbantak, szétszakadtak a felhök is, melyeket mint mennye­zetet hordtak maguk fölött.

A hirtelen légnyomás ereje szétvetette a viharfelhö roppant magvát, mely esö formájában lecsapódva, függöleges vonalak sürüjét rajzolta az egész látóhatárra, mintha az égboltról a tenger tükréig omló hatalmas függönyt vontak volna elébe.

Az Albatros végre szabaddá lett, s gyorsan néhány száz méterrel magasabbra emelkedett.

- Semmiben sem esett kár? - kérdezte a feltaláló.

- Nem - válaszolt Tom Turner -, de azért nem szeretném újrakezdeni ezt a búgócsigajátékot.

Bizony tíz percen át végveszélyben forgott az Albatros. Ha szerkezete nem oly szilárd, elpusztult volna a légörvények fergetegében.

De mily hosszúnak tüntek az órák az Atlanti-óceán felett, mikor az út egyhangúságába semmiféle természeti jelenség nem hozott változatosságot! A napok egyébként egyre rövidül­tek, s a hideg egyre csípösebb lett. Uncle Prudent és Phil Evans csak néha-néha látta Roburt. A feltaláló kajütje magányában foglalatoskodott, térképre rajzolta a megtett utat, kipontozta a követendö irányt, s valahányszor csak lehetett, meghatározta a repülö gép helyét, feljegyezte a barométerek, a hömérök és a kronométerek állását, végül a hajónaplóba feljegyezte az út minden eseményét.

A két klubtag meg jó melegen felöltözködve, szüntelenül dél felé kémlelt, abban a reményben, hogy valahol szárazföldet pillantanak meg.

Frycollin - Uncle Prudent kifejezett kívánságára - a szakácsnál puhatolózott a feltaláló után. De vajon ki tudna eligazodni azon, amit ez a ravasz gascogne-i François Tapage mesélt. Szavaiból hol az derült ki, hogy Robur az argentin köztársaság hajdani minisztere, a Tenger­nagyi Hivatal egyik vezetöje, az Egyesült Államok nyugalomba vonult elnöke, rendelkezési állományba helyezett spanyol generális, indiai alkirály, aki a levegöégben keres magasabb pozíciót; hol azt mesélte, hogy milliókat szerzett a repülö masina segítségével végrehajtott rablóhadjáratok során, s most a közbosszú elöl bujdosik, máskor meg azt állította, hogy tönkrement, mire elkészült ezzel a géppel, s hogy pénzhez jusson, kénytelen mint mutatványos szerepelni. Arra a kérdésre meg, hogy vajon megáll-e valaha valahol, egyenesen nemet mondott. Ő úgy tudta, mondotta, hogy a feltaláló a holdba akar repülni, s ott, ha kedvére való falut talál, le is telepszik.

- Nos, Frycollin, mit szólsz ehhez, komám? Ugye, örülnél, ha meglátnád, hogy és mint van odafönt?

- Nem megyek!... Szó sincs róla!... - hajtogatta a boldogtalan, aki komolyan vette ezeket a sületlenségeket.

- Ugyan, Frycollin, miért ne jönnél? Összeházasítunk egy fiatal, csinos holdlakóval! Meg­alapíthatod a szerecsenek holdbéli családfáját.

Mikor Frycollin beszámolt gazdájának arról, hogy mit hallott, Uncle Prudentnak látnia kellett, hogy Roburról mit sem tudhat meg. Ezentúl már csak a bosszúra gondolt.

- Phil - mondotta egy napon klubtársának -, most már, ugye, bebizonyosodott, hogy reménytelen minden szökési terv?

- Bizony reménytelen.

- Rendben van! Az ember azonban mindenkor ura önsorsának, s ha kell, életét áldozza...

- Ha ezt az áldozatot meg kell hozni, akkor történjék mielöbb! - válaszolt Phil Evans, aki, bár roppant higgadtan tudott viselkedni, már türelme végére ért. - Igen, éppen ideje, hogy végez­zünk az egésszel! Hova megy az Albatros? Lám, most az Atlanti-óceán felett szeli át az égboltot, s ha továbbra is ebben az irányban röpül, elér Patagónia partvidéke fölé, majd a Tüzföldre. És azután? A Csendes-óceán felett repül tovább, vagy a Déli-sark szárazföldjei fölé merészkedik? Ezzel a Roburral minden elképzelhetö! Ha így lesz, elvesztünk. Jogos önvédelemböl cselekszünk, s ha pusztulnunk kell...

- Ne pusztuljunk bosszulatlanul - vágott közbe Uncle Prudent -, ne pusztuljunk bosszulatlanul, elöbb semmisítsük meg e gépezetet mindazokkal együtt, akik rajta vannak!

Idáig juttatta a klubtársakat a tehetetlen harag, a visszafojtott düh. Igen, ha másként nem lehet, feláldozzák önmagukat, hogy elpusztíthassák a feltalálót és találmányát! Ha tervük sikerül, mind­össze néhány hónapot élt e csodálatos repülö gép, melynek vitathatatlan felsöbb­rendüségét most már ök is kénytelenek voltak elismerni.

A bosszú gondolata oly mélyen vésödött agyukba, hogy már szüntelenül csak a végrehajtására gondoltak. De hogyan, mit tegyenek? Szerezzenek egy robbanógránátot a léghajó löszerkész­letéböl, és azzal robbantsák fel az egészet? De hogyan férhetnének hozzá a löszeresládákhoz?

Frycollin szerencsére mit sem sejtett e tervekböl. Képes lett volna elárulni a gazdáját, ha csak fel is ötlik benne, hogy az Albatros felrobbantásán töri a fejét.

Július 23-án pillantottak meg ismét szárazföldet délnyugati irányban a Virgenes-fok tájékán, a Magellán-szoros bejáratának közelében. Az 54. szélességi körön túl az évnek e hónapjában az éjszakák már csaknem tizennyolc órán át tartanak, s a hömérséklet átlag mínusz hat fok. Az Albatros nem déli irányban repült tovább, hanem a szoros vonalát követte, mintha a Csendes-óceán fölé akart volna kijutni. Miután elrepült a Lomas-öböl fölött, északra maga mögött hagyta a Gregory-hegyet, nyugatra pedig a Brecknock-hegységet, a Punta Arenas nevü kis chilei városka fölé ért, éppen akkor, amikor a templom harangja teljes erövel zengett; néhány órával késöbb pedig a hajdani Port Famine épületei felett szállt.

A repülö gép utasai itt-ott látták felvillanni a patagónok tüzeit, de azt már bajosan tudták volna megmondani, hogy Patagónia lakói valóban magasabb termetüek-e az átlagnál, mert a roppant magasságból törpének tüntek. Mily felséges képek bontakoztak ki szemük elött a déli félteke rövid nappalai során! Meredek hegyek, örök hóval borított csúcsok, a hegyek oldalán sürü erdöségek, tengerszemek, a szigettengerek és a Clarence-, Dawson- és Desolación-sziget között nyíló öblök, csatornák és szorosok, hegyfokok és magányos szirtek, ez az egész káprá­zatos útvesztö, melyet már szilárd jégtakaró borított, az amerikai szárazföld végzödésétöl, a Forward-foktól egészen a Hoorn-fokig, melynél az Újvilág végzödik.

Port Famine-töl kezdve már nyilvánvaló volt, hogy az Albatros ismét dél felé repül. Miután átrepült a Tarn-hegy és a Braunschweig-félsziget, valamint a Graves-hegy között, egyenesen a Sarmiento-hegy, e hóval borított roppant szirt felé repült, mely a tengerszint feletti 2000 méter magasságból tekint le a Magellán-szorosra.

A Tüzföld bennszülötteinek hazája felett szállt az Albatros.

Hat hónappal korábban, a nyár közepén, mikor 15-16 óráig tartanak a nappalok, milyen csodálatos arculatát mutathatta e táj, mely oly szép, oly termékeny, föként déli részén. Ameddig csak a szem ellát, mindenütt völgyek, legelök, melyeken ezrével járnak az állatok, öserdök, faóriások - nyírfa, bükk, köris, ciprus, óriás páfrány; mezöségek, melyeket csapatos­tul barangolnak be a guanakók, a vikunok és a struccok; azután pingvinek és más madarak milliói. Mikor az Albatros fényszórói kigyulladtak, lummaludak, vadkacsák, rucák hullottak a fedélzetre, François Tapage akár százszor is megtölthette volna az éléskamrát.

Most aztán volt dolga a szakácsnak, aki nagyszerüen értett a vadmadarak elkészítéséhez, az ö konyhájáról kikerült pecsenyének nem volt kellemetlen vadíze. Frycollin munkája is meg­szaporodott, tízesével kopasztotta a szárnyasokat.

Aznap alkonyatkor, vagyis délután három óra tájt hatalmas, pompás erdövel övezett tó tünt fel a szemük elött. A tó tükrét vastag jégpáncél fedte, s hótalpas bennszülöttek siklottak villám­gyorsan a partok között.

Valójában az történt, hogy a Tüzföld lakóit mérhetetlen rémület fogta el az Albatros láttán, s menekültek, amerre láttak, s mikor már nem bírták tovább, elbújtak, földhöz lapultak, mint az üzött vad.

Az Albatros továbbra is dél felé repült, maga mögött hagyta a Beagle-csatornát, a Navarino-szigetet, a Wollaston-szigeteket, melyeket már a Csendes-óceán hullámai mosnak. Az Albatros, miután Dahomey partjaitól 7500 kilométert tett meg, átrepült a Magellán-sziget­tenger legutolsó szigetecskéi felett, majd elért a legdélibb pontjáig, a rettegett Hoorn-fokig, melynek szirtjeit örök hullámverés ostromolja.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
melyben az Albatros megmutatja, hogy olyat is tud,
amire rajta kívül más talán sohasem lesz képes

Másnap július 24-ét írtak. Július 24-e a déli féltekén az északi félteke január 24-éjének felel meg. Ezenfelül éppen átröpültek az 56. szélességi fokon, mely az északi féltekén a Skócián, pontosan Edinburgh-n áthaladó szélességi körnek felel meg.

Így aztán a hömérö mindig nulla fok alatti átlaghömérsékletet jelzett, és a gépezet utasai kénytelenek voltak az Albatros fütöberendezéseinek melegéhez folyamodni.

Mondanunk sem kell, hogy noha a déli félteke június 21-i téli napfordulója óta hosszabbodtak a napok, e hosszabbodás aránya mégis jelentösen csökkent, abban a mértékben, ahogy az Albatros a sarkvidék felé közeledett.

Természetesen vajmi kevés nappali fényben volt részük a Csendes-óceán déli, a sarkvidékkel határos része felett. A tájból is keveset láttak, s éjszakánként csak úgy tudták elviselni a csípös hideget, ha felöltözködtek, mint valami eszkimó vagy Tüzföld-lakó. Meleg holmi böségesen akadt a repülö gépen, és a klubtársak alaposan bebugyolálva a fedélzeten tartózkodhattak, miközben szüntelen bosszújuk tervén gondolkoztak, és csak az alkalmat lesték, hogy tervüket végrehajthassák. Ráadásul meglehetösen ritkán látták Roburt, s miután Timbuktuban kölcsönösen megfenyegették egymást, a feltaláló és foglyai szót sem váltottak egymással.

Frycollin úgyszólván ki sem mozdult a konyhából, ahol François Tapage jóvoltából nagylelkü vendégszeretetben volt része - azzal, hogy viszonzásul ellátja a segédszakácsi teendöket. Minthogy e poszt bizonyos elönyökkel járt, Frycollin, gazdája engedelmével, kész örömmel vállalta. Különben is, a konyha négy fala között mit sem látott abból, ami odakint történik, és abban a hitben ringathatta magát, hogy védve van minden veszélytöl. Így hát nemcsak csodá­latos teljesítöképességü gyomra, de mérhetetlen ostobasága is a strucchoz tette hasonlatossá a jó Frycollint.

És most vajon a földteke mely pontja felé tart az Albatros? Vajon elképzelhetö-e, hogy tél közepén a délsarki vizek vagy éppen a sarkvidék fölé merészkedik? Hiszen ha az akkumu­látortelepek kémiai hatóanyagai nem is fagynának meg, a dermesztö hideg fagyhalállal fenyegetné az Albatros minden utasát! Ha Robur a meleg évszakban próbálná meg átrepülni a sarkvidéket, az még csak hagyján. De a sarki tél örök éjszakájában merö örület lenne ez a próbálkozás.

Így okoskodott a Weldon Club elnöke és titkára, kiket az Albatros az Újvilág végére röpített, mely ugyan még mindig Amerika, de nem az Egyesült Államok.

Vajon mire készülödik Robur, a kérlelhetetlen feltaláló? S vajon nem éppen ez az a perc, mikor a repülö gép elpusztításával véget kellene vetni a légi utazásnak?

Annyi bizonyos, hogy e napon, vagyis július 24-én a feltaláló több megbeszélést folytatott Tom Turnerrel. Napközben többször is együtt nézték meg a barométert, ezúttal azonban nem azért, hogy megállapíthassák, milyen magasságban vannak, hanem hogy megfigyeljék a hö­mér­séklet alakulását. Minden bizonnyal olyan jelenségeket tapasztaltak, melyeket figye­lemmel kellett kísérniük.

Uncle Prudent még azt is tudni vélte, hogy Robur számba vette a maradék készleteket, a lég­csavarok üzemben tartásához szükséges anyagokat éppúgy, mint az élelmiszereket, hiszen az utasok létének fenntartása éppen olyan fontos, mint a különbözö gépezetek müködésének biztosítása.

Mindebböl arra következtettek, hogy a feltaláló alighanem vissza akar fordulni.

- Visszafordulni?... - töprengett Phil Evans. - De hova?

- Oda, ahol ez a Robur fölfrissítheti készleteit - válaszolt Uncle Prudent.

- Nyilván a Csendes-óceán valamelyik ismeretlen szigete ez a hely, ahol a vezetöjükhöz méltó gazfickókból összeverödött település várja.

- Így gondolom én is, Phil Evans uram. Szerintem ugyanis nyugat felé tart, s ilyen sebességgel hamarosan célhoz ér.

- Mi viszont nem tudjuk megvalósítani tervünket, ha odaér...

- Nem ér oda, Phil Evans uram!

A klubtársak részben alighanem megsejtették a feltaláló szándékait. E napon már kétség­telenül látszott, hogy az Albatros, miután a sarki tenger partjai felé indult, most határozottan ellenkezö irányba tért. Ha már a Hoorn-fokig jég borította e partokat, úgy a lejjebb fekvö csendes-óceáni vidékeket nyilván jégmezök borítják, jéghegyek meredeznek mindenütt; s a jégvilág ilyenkor áthatolhatatlan torlaszt emel a legerösebb hajó és a legrettenthetetlenebb hajós elé is.

Az Albatros légcsavarjainak gyorsabb müködtetésével nyilván át tudna szállni az óceánon gyülekezö jéghegyek, majd a sarki kontinensen emelkedö hegységek fölött - ha ugyan szárazföldet rejt a délsarki jégtakaró. De vajon a sarki éjszaka sötétjében s olyan hömér­sékletnél, mely mínusz 60 fokig is süllyedhet, neki merne-e vágni ennek az útnak? Nem, erröl szó sem lehet.

Ezért, miután mintegy száz kilométernyit röpült dél felé, az Albatros rézsút fordult, nyugati irányba tért, mintha valamelyik ismeretlen csendes-óceáni szigetcsoport felé tartana.

Alant az amerikai és ázsiai szárazföld közé ékelödött víztömeg csillogott, ameddig csak ellátott a szem. Az óceán vize éppen ekkor vette fel azt a sajátos színt, melyröl "tejes tenger"-nek is szokták nevezni. A félhomályban, melyet a nap gyengülö erejü sugarai már nem tudtak eloszlatni, tejfehér volt a Csendes-óceán egész tükre. Mintha roppant hómezö felett repültek volna, melynek hullámzása a magasból nem volt érzékelhetö. Ha a tengernek e része a nagy hidegben egyetlen hatalmas jégmezövé áll össze, felülröl nézve mit sem változott volna.

Ma már tudjuk, hogy világító parányok, foszforeszkáló korpuszkulák okozzák e jelenséget. A meglepö csak az, hogy az Indiai-óceánon kívül másutt - például itt - is akad ilyen opalizáló víztömeg.

A barométer, noha a nap elsö óráiban meglehetösen magasan állt, egyszerre zuhanni kezdett; ezzel nyilván olyan tüneteket jelzett, amelyekkel a hajóknak nagyon komolyan kell törödniük, de az Albatros ügyet sem vetett rájuk. Mindenesetre nagyon valószínü volt, hogy nemrégiben iszonyatos vihar tombolt az óceán vizén.

Déli egy óra lehetett, mikor Tom Turner a feltalálóhoz lépett:

- Master Robur, nézze csak azt a fekete pontot a látóhatáron! Ott, tölünk egyenest északra... Lehet, hogy sziklát látok?

- Nem, Tom, arrafelé nincs szárazföld.

- Hát akkor hajó vagy legalábbis valami dereglye!

Uncle Prudent és Phil Evans is a fedélzet elejére sietett, s ök is abba az irányba néztek, amerre Tom Turner mutatott.

Robur odahozatta tengerészlátcsövét, s figyelmesen szemlélte a látóhatáron feltünt fekete pontot.

- Mentöcsónak - mondta -, s merem állítani, hogy emberek vannak rajta.

- Hajótöröttek?! - kiáltott Tom.

- Igen, hajótöröttek - folytatta Robur -, szegény szerencsétlenek, akik most talán éhségtöl, szomjúságtól haldokolnak, mert kénytelenek voltak elhagyni hajójukat, noha nem is sejtették, merre találnak szárazföldet. No, ne mondhassa senki, hogy az Albatros nem próbált segíteni rajtuk.

A gépész és a két segédgépész máris parancsot kapott. A repülö gép lassan lejjebb ereszkedett. Száz méter magasságba szállt alá, majd légcsavarjai sebesen észak felé repítették.

Valóban mentöcsónak volt, amit láttak. Vitorlája az árbochoz verödött, s minthogy szélcsend volt, nem tudott továbbjutni. Utasai közül nyilván már egynek sem volt ereje ahhoz, hogy evezzen.

A csónak fenekén öt ember feküdt mozdulatlanul, aludtak, vagy a fáradtságtól tehetetlenül feküdtek, ha ugyan életben voltak.

Az Albatros, mikor a csónak fölé ért, lassan lejjebb ereszkedett.

Ekkor már el lehetett olvasni a hajó nevét, melyhez tartozott. A csónak farán a nantes-i Jeanette neve állt, ezt a francia gözöst kellett elhagynia a legénységnek.

- Hahó! - kiáltott feléjük Tom Turner.

A bárka utasainak hallaniuk kellett a kiáltását, hiszen az Albatros alig nyolcvanlábnyira lebegett felettük.

Egy hang sem válaszolt.

- Süssetek el egy puskát! - rendelkezett Robur.

A parancsot végrehajtották, a dörrenés hosszan visszhangzott az óceán tükrén.

Ekkor azt látták, hogy az egyik hajótörött kínosan erölködve felemelkedik, s csontra-börre fogyott arcból tekint feléjük a beesett szempár.

A hajótöröttet szemmel láthatóan iszonyú rémület fogta el az Albatros megpillantásakor.

- Ne féljen! - kiáltott feléje Robur franciául. - Segíteni akarunk! Kicsodák maguk?

- A háromárbocos Jeanette legénysége vagyunk, én vagyok a másodkormányos - hangzott a válasz. - Két héttel ezelött... elsüllyedt... Se vizünk, se ennivalónk!

Lassan a másik négy hajótörött is felemelkedett a csónak fenekéröl; a sápadt, elcsigázott, iszonyúan sovány emberek könyörögve nyújtották kezüket az Albatros felé.

- Figyeljenek! - kiáltott feléjük Robur.

A fedélzetröl kötél kígyózott le, s a kötél végére erösített vízzel telt vödör hamarosan a csónakba ért.

A boldogtalanok valósággal rávetették magukat, s szinte rossz volt nézni, mily mohón ittak.

- Kenyeret!... Kenyeret!... - kiáltozták.

Azonnal feléjük indult a kötél végére erösített kosár, benne különbözö ennivalók, konzervek, egy üveg brandy, néhány pint kávé. A kiéhezett emberek nekiestek az ennivalónak, a másod­kormányos alig bírt velük, mikor fékezni akarta mohóságukat.

Késöbb megkérdezték:

- Hol vagyunk?

- Ötvenmérföldnyire a chilei partoktól és a Chonos-szigetektöl - válaszolt Robur.

- Köszönjük. Sajnos, nincs szelünk...

- Majd mi vontatjuk a csónakot!

- Kicsodák önök?

- Emberek, akik boldogok, hogy segíthetnek - válaszolt egyszerüen Robur.

A másodkormányos megértette, hogy az inkognitót tiszteletben kell tartaniuk. De vajon lehetséges, hogy ez a repülö gépezet elég erös bárkájuk vontatásához?

Igen! Mintegy százlábnyi hosszú kötélhez kapcsolták a csónakot, s a hatalmas gépezet kelet felé vontatta.

Délelött tíz órakor feltünt a szárazföld, pontosabban tüzeket pillantottak meg, melyek jelezték, hogy földhöz közelednek. Az utolsó pillanatban érkezett ez az égböl alászálló segítség, és a Jeanette legénysége joggal hihette, hogy csoda révén menekült meg.

Mikor elérték a Chonos-szigeteket, Robur lekiáltott, hogy oldják el a vontatókötelet. A hajótöröttek ekkor megmentöjük nevét áldva teljesítették a parancsot, majd az Albatros ismét a nyílt vizek fölé röpült.

Tagadhatatlanul van valami jó is ebben a repülö gépben, mely így tud segíteni a végveszélybe került tengerészeken! Ugyan miféle léghajó volna képes hasonló höstettre, ha mégolyan tökéletes is! Uncle Prudent és Phil Evans egymás között kénytelenek voltak erre a beismerésre jutni, noha keserves hangulatukban legszívesebben a nyilvánvaló igazságot is letagadták volna.

A tenger továbbra is barátságtalan volt, riasztó elöjelek mutatkoztak. A barométer további néhány milliméterrel esett. Idönként roppant erös szélrohamok kerekedtek, élesen fütyültek az Albatros légcsavarai között, majd ismét szélcsend következett. Ha vitorlás kerül ilyen körülmények közé, bevonják a derék- és az elövitorláit. Minden jel arra mutatott, hogy a szél hamarosan északnyugati irányba csap át. A viharjelzö tartálya nyugtalanító módon meg­zavarodott.

Hajnali egy órakor roppant heves szél támadt. Az Albatros, noha éppen szembe kapta a szelet, légcsavarainak segítségével megbirkózott vele, s még mindig négy-öt mérföldes óránkénti sebességgel repült, de nagyobb sebességet már nem tudott volna elérni.

Kétségtelen, hogy ciklon volt készülöben, ami pedig nagyon ritkán fordul elö ezen a széles­ségi fokon. Nevezzék akár hurrikánnak az Atlanti-óceánon, tájfunnak a Kínai-tengeren, számumnak a Szaharában, tornádónak a nyugati partokon - mindig forgószél, mindig félel­me­tes légörvénylés. Igen, félelmetes minden hajóra, ha egyszer elkapja ez a körforgás, melynek sebessége kerületétöl a kör központjáig egyre fokozódik, s csak egyetlen pont, a ciklon magja, ez a légi Malström[33] marad nyugodt.

Robur mindezt tudta. Azt is tudta, hogy jobb, ha menekül a ciklon elöl, mégpedig úgy, hogy vonzásköréböl kiszakadva a felsöbb rétegek felé emelkedik. Mindeddig sikerült is kikerülnie a félelmetes vihart, most azonban már egy óra, de talán egy perc veszteni való ideje sincs.

A szél ereje ugyanis érezhetöen fokozódott. Csapott tarajú, fehéren porzó hullámok vágtattak a tenger tükrén. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a tovarohanó ciklon majd a sarkvidéken csap le iszonyatos erövel.

- Fel! - kiáltott Robur.

- Fel! - visszhangozta Tom Turner, a kormányos.

A felhajtócsavarok teljes erövel dolgozni kezdtek, a gépezet rézsút emelkedett, mintha nyugatra ferdülö síkban akarna repülni.

E pillanatban ismét esett a barométer, a higanyoszlop egyszerre nyolc, majd tizenkét milli­méterrel szállt alább. Az Albatros emelkedése hirtelen megszünt.

Mi volt az oka e hirtelen megtorpanásnak? Nyilvánvalóan a légnyomás, valami roppant erejü légáramlás, mely felülröl lefelé hatott, és csökkentette az Albatros alatt levö levegöréteg mint támaszpont nyomását.

Mikor egy gözös a folyam árjával szemben halad, csavarjai annál több hiábavaló munkát fejtenek ki, minél sebesebben fut át az ár a propeller szárnyai között. A hajó ilyenkor meg­torpan, s e megtorpanás akár oly mérvü is lehet, hogy sodródni kezd az árral. Az Albatrosra is ez a sors várt.

Robur azonban nem adta fel a küzdelmet. Az Albatros hetvennégy légcsavarja tökéletes együtt­müködésben dolgozott, teljesítményüket a maximálisra fokozták. A repülö gép azonban mégsem tudott kiszabadulni a ciklon ellenállhatatlan vonzásából. A pillanatnyi viharszü­netekben ismét emelkedni kezdett, de aztán megint csak ránehezedett a hatalmas légnyomás, és visszahullt, mint a süllyedö hajó. Voltaképpen süllyedés volt ez is, süllyedés a lég tenge­rébe, valami vaksötét éjszakába, melynek mélységét az Albatros fényszórói is csak kis körben tudták bevilágítani.

Ha a ciklon ereje tovább fokozódik, az Albatros hamarosan nem ér sokkal többet holmi szal­ma­szálnál, mely fákat gyökerestül kiszakító, háztetöket és falakat elsodró forgószélbe került.

Robur és Tom már csak jelbeszédre szorítkozott. Uncle Prudent és Phil Evans a mellvédbe kapaszkodva azon gondolkodott, vajon a ciklon nem nekik dolgozik-e azzal, hogy elpusztítja a repülö gépet, a feltalálót és vele együtt találmányának titkát!

Minthogy az Albatros függöleges irányban nem tudott kiszabadulni a ciklonból, úgy látszott, nincs más hátra, a szélörvény viszonylag nyugodt magjába kell jutnia, ahol némileg jobban lehet kormányozni. Igen, de hogy az orkán középpontjába jusson, ahhoz elöbb meg kell szabadulnia attól az erötöl, mely a levegöörvény szélén tartja. Vajon az Albatros gépei elég erösek ahhoz, hogy kiszabadítsák ebböl a körforgásból?

A viharfelhö felsö rétege hirtelen megszakadt, és a gomolygó pára vad zápor formájában zúdult alá.

Hajnali két óra volt. A barométer, mely 12 milliméteres ingásokat végzett, ekkor 709 milli­méter­nyire süllyedt; igaz, azt is figyelembe kellett venni, hogy részben azért esett, mert a léghajó ismét magasabbra emelkedett.

Meglehetösen ritka jelenség, hogy a ciklon járta zónákon, vagyis az északi szélesség 30. és a déli szélesség 26. foka közötti területeken kívül alakuljon ki ciklon. Talán éppen ez magya­rázza, hogy ez a ciklon olyan hirtelen változott egyenes irányú orkánná. De micsoda orkán volt! Talán csak az 1882. március 22-i connecticuti szélvihar hasonlítható ehhez az orkánhoz, mely másodpercenként 116 méteres, vagyis óránként több mint százmérföldes sebességgel száguldott.

Az Albatros számára nem maradt más választás, hátszéllel kellett szállnia - a hajó is így menekül a vihar elöl -, vagyis hagynia kellett, hogy magával ragadja a szél, mely elöl nem térhetett ki. De ha e könyörtelen kézzel rajzolt irányt követi, akkor ismét délre kerül, a sarki övezetek felé, melyeket Robur ki akart kerülni; minthogy azonban már nem tudta gépét irányítani, az szállt, amerre az orkán sodorta.

Tom Turner a kormányrúdhoz állt. Minden ügyességére szükség volt, hogy a léghajót ne kapja oldalba a szél.

A kora hajnali órákban - már amennyiben hajnalnak lehet nevezni a látóhatár bizonytalan deren­gését - az Albatros már tizenöt foknyira, vagyis több mint négyszáz mérfölddel távolodott el a Hoorn-foktól, és áthaladt a sarkkör határa felett.

Júliusban ott tizenkilenc és fél órán át tart az éjszaka. Sem fényt, sem meleget nem áraszt a napkorong, mely éppen csak feltünik a látóhatáron, hogy aztán ismét alámerüljön. A sarkon pedig 179 napon át tart ez az éjszaka. Minden jel arra mutatott, hogy az Albatros belehull a végtelen éjszaka szakadékába.

Ha a megfigyelés lehetséges, úgy megállapíthatták volna, hogy a déli félteke 66° 40'-én vannak. A repülö gép tehát mindössze 1400 mérföldnyire volt a Déli-sarktól.

Az Albatros megállíthatatlanul sodródott a földteke e hozzáférhetetlen pontja felé; gyorsasága úgyszólván "megette" a nehézkedési eröt, noha ez - miután a föld a pólus körül lapult - némileg erösebben hatott. A függesztö légcsavarok most szinte feleslegesnek tüntek. Az orkán ereje pedig hamarosan annyira fokozódott, hogy Robur jónak látta, ha a hajtócsavarok is csak a minimális forgásszámmal dolgoznak, nehogy valami komoly károsodás érje öket, de azért elég erösen ahhoz, hogy még kormányozható legyen a gép.

A feltaláló e veszélyek közepette is nyugodtan adta ki parancsait, s emberei úgy engedelmeskedtek, mintha a gondolataiban olvasnának.

Uncle Prudent és Phil Evans egy pillanatra sem hagyta el a fedélzetet. Az ott-tartózkodás egyébként nem járt különösebb nehézséggel. A levegö ellenállását úgyszólván alig érezték. A repülö gép úgy szállt, mintha léggömb lenne, melyet az az elem hajt, mely körülveszi.

A Déli-sark területe állítólag 4 500 000 négyzetkilométer. Vajon kontinens vagy szigettenger vagy talán östenger, melynek jege még a hosszú nyár alatt sem enged fel? - Nem tudjuk, minek nevezzük, az azonban bizonyos, hogy a Déli-sark hidegebb, mint az északi, e jelenség a föld helyzetének tudható be, melyet a délsarki tél idején a nap körüli pályáján elfoglal.

Aznap semmi jel nem mutatott arra, hogy a vihar ereje csökkenni fog. Az Albatros nyugatról, a 75. délkör felett közelíti a meg a Sarkot. Vajon melyik délkörnél szabadul onnan, ha ugyan egyáltalán szabadul?

Mindenesetre, amilyen mértékben délebbre kerültek, rövidültek a napok. Hamarosan körül­fogja öket az örökös éjszaka, melyet csak a holdsugár vagy a sápadt délsarki fény világít be. De éppen újhold idején voltak, így Robur és útitársai aligha látnak meg valamit is abból a tájból, melynek titkait mindeddig nem tudta kifürkészni az emberi kíváncsiság.

Az Albatros utasai nem szenvedtek túlságosan a hidegtöl, mely nem volt olyan erös, mint várták. Úgy látszik, hogy az orkán valamiféle légi Golf-áram volt, és némi trópusi meleget hozott magával.

De mennyire sajnálhatták, hogy áthatolhatatlan sötétség borult az egész tájra! Persze ha történetesen telihold fénylik, akkor is alig figyelhettek volna meg valamit. Az évnek e részé­ben roppant hótakaró, valóságos jégpáncél borítja az egész sarkvidéket. De még csak a jég csillogását sem lehetett látni, ezt a fehéres visszfényt, mely egyébként legalább a látóhatáron dereng. Ilyen körülmények között vajmi nehezen lehetne meghatározni a föld felszínének formáját, a tengerek kiterjedését, a szigetek helyzetét. S vajon hogyan lehetne leírni a terület vízhálózatát? Hogyan lehetne fölvázolni hegyrajzát, mikor a dombok vagy hegyek össze­mosódnak a jéghegyekkel és jégtorlaszokkal?

Valamivel éjfél elött sarki fény világított a sötétségbe. Mintha óriási legyezö nyílt volna szét a fél égbolton, olyannak látszott ez az ezüstös sugarakkal csillanó, foltokkal övezett fény. Villamos sugarainak vége a Dél Keresztjénél halt el, melynek négy csillaga fenn ragyogott a zeniten. Káprázatosan szép volt ez a természeti tünemény, fényénél látszott a roppant fehér­ségbe veszö táj is.

Magától értetödö, hogy a mágneses Déli-sark közelében az iránytü valósággal megbomlott, semmi biztos jelzést nem adott a repülö gép útjáról. Elhajlása viszont egyszer olyan erös volt, hogy Robur biztosra vette, áthaladtak a mágneses sarkon, mely csaknem a 78. szélességi fokon fekszik.[34]

Késöbb, hajnali egy óra tájt, mikor Robur éppen azt számolta ki, hogy az iránytü milyen szöget képzett a függölegessel, hirtelen felkiáltott:

- Éppen a Déli-sark fölött vagyunk!

Fehér domborulat tünt fel szemük elött, de mit sem tudtak meg abból, hogy mi van a vastag jégtakaró alatt.

A sarki fény lassan kihunyt, a képzeletbeli pont, ahol a földteke minden délköre találkozik, továbbra is földerítetlen maradt.

Ha Uncle Prudent és Phil Evans a legtitokzatosabb magányba akarták volna eltemetni az Albatrost s mindazokat, akik vele szálltak át a légen, ennél alkalmasabb helyet aligha találtak volna. Hogy mégsem tették meg, ennek nyilván az volt az oka, hogy hiányoztak hozzá az eszközeik.

Az orkán közben továbbra is olyan erövel fújt, hogy ha az Albatrosnak valami hegy kerül az útjába, darabokra hullt volna, mint a szirthez csapódó hajó.

Nemcsak hogy vízszintes irányban nem lehetett már kormányozni, függölegesen sem volt irányítható.

Pedig a sarkvidéken itt-ott csúcsok meredeznek, tehát minden pillanatban számíthattak rá, hogy valamelyikbe beleütköznek, s a repülö gép elpusztul.

Egyre fenyegetöbbé vált e veszély, minthogy a szél, mikor átszáguldott a nullás délkörön, keletre fordult. Mintegy száz kilométernyivel távolabb két világító pontot pillantottak meg az Albatrosról. A Ross-, az Erebus- és a Terror-hegyrendszerhez tartozó két vulkánkráter tüzét látták.[35]

Vajon ezeknek lángja égeti el az Albatrost, mint valami óriás pillangót?

Szorongással teli óra következett. Sokáig úgy tünt, hogy az egyik vulkán, az Erebus, rárohan a léghajóra, mely sehogy sem tudott kiszakadni az orkán pályájáról. A kráterböl feltörö lángnyelvek szemlátomást nagyobbodtak. Tüztorlasz vágta ketté az utat. Az eget roppant fény világította be. Az élénk fényben alvilági árnyaknak tüntek a fedélzeten álló emberek. Valamennyien mozdulatlanul, némán, szinte megkövülten várták a szörnyü pillanatot, mikor e tüzes kemence rájuk zúdítja eleven parazsát.

Az orkán azonban, mely elsodorta az Albatrost, meg is mentette e szörnyü katasztrófától. Az Erebus lángjait elfektette a szél, s felettük út nyílt a gépezet számára. Lávakö és hamu záporában röpültek át a tüzhányó felett, a függesztöcsavarok centrifugális ereje azonban megvédte az Albatrost e tüzes esö ellen.

Egy órával késöbb eltünt szemük elöl a két gigászi fáklya, melynek lángjai bevilágítják a világ végi, hosszú sarki éjszakákat.

Hajnali két órakor átrepültek a Balleny-szigetek felett a Découvert-part végzödésénél; a sziget­böl azonban mit sem láttak, mert a szigetet borító jégpáncél összefügg a sarki föld jégtakarójával.

A sarkkörtöl, melyet a 175. délkörön röpült át, az Albatrost továbbsodorta a vihar a jég­torlaszok között, és százszor is fenyegette a veszély, hogy nekivágódik a magasba meredö jéghegyeknek. Már nem a kormányos, hanem a Gondviselés kezében volt a léghajó... és a Gondviselés jó pilóta.

A léghajó ekkor a párizsi délkör vonalán röpült tovább, mely mintegy százöt fokos szögben hajlik ahhoz a délkörhöz, mely fölött behatolt a sarkvilágba.

A 60. szélességi fokon túl az orkán végre mintha gyöngült volna, ereje érezhetöen csökkent. Az Albatrost lassanként ismét lehetett irányítani. Aztán - s ez igazán nagy megkönnyebbülés volt - a földteke megvilágított részei fölé ért, és reggel nyolc óra tájt megjelent a nap is.

Robur és útitársai, miután szerencsésen kivergödtek a Hoorn-foknál támadt ciklonból, meg­menekültek az orkánból is. Az egész sarkvidéket átrepülve, visszaértek a Csendes-óceán fölé, miután tizenkilenc óra alatt 7000 kilométert tettek meg, vagyis percenként több mint egy mérföldet röpültek, s ez a sebesség csaknem kétszerese annak, amire az Albatros légcsavarjai rendes körülmények között képesek.

Robur azonban, minthogy az iránytü a mágneses sark közelében oly bomlottan ingadozott, nem tudta, hol, merre járnak. Nem tehettek egyebet, várniuk kellett, míg a napfény olyan erös lesz, hogy tüzetesebb megfigyeléseket végezhetnek. Csakhogy aznap sürü felhök borították az égboltot, s a nap nem bújt elö felhötakaróiból.

Súlyos csalódás volt ez már csak azért is, mert két hajtó légcsavar megrongálódott a szörnyü szélviharban.

Roburt nagyon bosszantotta ez az ügy; egész nap csak viszonylag lassan tudott röpülni miatta. Mikor áthaladt a párizsi antipódus[36] fölött, a sebesség mindössze óránként hat mérföld volt. Egyébként meg ügyelniük kellett arra, nehogy a légcsavarok rongálódása súlyosabbá váljon. Ha ugyanis a két légcsavart üzemen kívül kell helyezni, az Albatros nehéz helyzetbe kerülhet a roppant óceán fölött. A feltaláló már azon töprengett, nem volna-e célszerü útközben meg­javítani a légcsavarokat, hogy biztosítsák a repülés zavartalanságát.

Másnap, július 27-én reggel hét óra tájt föld tünt fel észak felöl. Hamarosan azt is megálla­píthatták, hogy szigetet látnak. De a Csendes-óceán ezernyi szigete közül vajon melyik lehet? Robur mindenesetre elhatározta, hogy megáll a sziget fölött, de nem száll le. Úgy gondolta, hogy a nap folyamán megjavíthatják a két légcsavart, s még este továbbröpülhetnek.

A szél elült, és ez nagyon kapóra jött, így könnyebben végzik el a javítást. Az Albatros egy helyben lebeg majd a levegöben, nem sodorja el semmiféle légáramlat.

Horgonyt kötöttek egy százötven lábnyi hosszú kötél végére, és átvetették a mellvéden. Mikor a repülö gép a sziget partjához ért, a horgony belekapaszkodott az elsö zátonyba, majd szilár­dan beékelödött két szikla közé. A kötél a függesztöcsavarok müködése következtében megfeszült, és az Albatros mozdulatlanul állt a levegöben, mint egy hajó, mely horgonyt vetett a parton.

Mióta Philadelphiát elhagyta, most történt elöször, hogy közvetlen kapcsolatba került a földdel.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
melyben valóban feljegyzésre méltó események történnek

Mikor az Albatros még magasabb rétegekben járt, látni lehetett, hogy közepes nagyságú sziget felé száll. De vajon melyik szélességi kör halad át ezen a szigeten? Melyik délkörön érnek a közelébe? Vajon a Csendes-óceán, Ausztrál-Ázsia vagy az Indiai-óceán szigetei közé tartozik? Mindezt csak akkor tudják meg, ha Robur meghatározza a repülö gép helyzetét. Noha az iránytü jelzéseiböl nem indulhatott ki, feltételezhetö volt, hogy a Csendes-óceán valamelyik szigete felé tartanak. Ha majd a nap felkel, kitünö lehetöségek nyílnak az alapos megfigyelésre.

E magasságból - százötven lábnyiról - a sziget, mely tizenöt mérföld kerületü volt, háromágú tengeri csillagként rajzolódott ki a víz tükrén.

Délkeleti ágánál kisebb sziget emelkedett ki a vízböl, s a sziget elött sziklákat mosott a tenger. A parton nyoma sem volt árlerakódási területnek, ami ugyancsak Robur elgondolását támasz­totta alá a sziget fekvését illetöen, minthogy a Csendes-óceánon úgyszólván észrevehetetlen az árapály.

A sziget északnyugati csúcsánál kúp alakú, 1200 láb magas hegy emelkedett.

Bennszülöttet nem láttak, de lehetséges, hogy a sziget túlsó partján éltek bennszülöttek. Mikor észrevették a repülö gépet, rémületükben nyilván elbújtak, elmenekültek.

Az Albatros délkeleti csúcsa felöl közelítette meg a szigetet. Innen nem messze kis patak ömlött egy sziklák közt csillogó öbölbe. Távolabb kanyargó vonalú völgyek húzódtak, s a különbözö fák alatt sok vad, fogoly és túzok menekült a repülö gép közeledtére. A sziget, ha nem is lakott, mindenesetre lakható volt. Robur le is szállhatott volna, s nyilván csak azért nem szállt le, mert a hepehupás talajon nem látott olyan helyet, ahol gépe megpihenhetne.

A mérnök, mielött hozzálátott volna a szélességi fok meghatározásához, úgy rendelkezett, hogy kezdjék meg a javítási munkálatokat, melyeket még a nap folyamán be kellett fejezniük. A függesztö légcsavarok hibátlan állapotban voltak, pompásan müködtek a vad orkánban, mely végül is, mint már említettük, könnyítette a munkájukat. Most a légcsavaroknak csak a fele müködött, ez elég volt ahhoz, hogy feszes legyen a kötél, melynek egyik vége a parthoz volt rögzítve.

A két hajtócsavar azonban erösebben megrongálódott, mint Robur gondolta volna. Ki kellett egye­nesíteni az elgörbült szárnyakat, rendbe kellett hozni a körforgást továbbító fogas­kereke­ket.

A legénység Robur és Tom Turner vezetésével mindenekelött az elülsö hajtómü javítását kezdte meg. Célszerübb volt ezzel kezdeni a munkát, mert ha az Albatros valamilyen okból mégis arra kényszerülne, hogy továbbinduljon a javítások befejezése elött, ha ez a hajtócsavar rendben müködik, a repülö gépet könnyebben tartják a kívánt irányban.

Közben Uncle Prudent és sorstársa, miután elöbb föl-alá sétáltak, most letelepedtek a fedélzet hátsó részében.

A jó Frycollin meg végre megnyugodott. Micsoda különbség! Mindössze százötven lábnyira lebeg az anyaföldtöl!

A javítási munkát elöször csak akkor szakították meg kis idöre, mikor a nap a látóhatár fölé emelkedett, s lehetövé vált az óraszög megállapítása, majd mikor a zenitre ért, és állásából ki tudták számítani a sziget fekvését.

A rendkívül nagy gonddal végrehajtott megfigyelések a következö eredményeket adták:

nyugati hosszúság 176 17'
déli szélesség           43° 37'

A térkép e pontján a Chatam- és a Viff-szigetek voltak bejelölve. E szigetcsoport tizenöt kilo­méternyire fekszik Tawai-Pomanoutól, a Csendes-óceán déli részén levö Új-Zéland legdélibb szigetétöl.

- Körülbelül így gondoltam - mondta Robur Tom Turnernek.

- Akkor tehát hol vagyunk?

- Negyvenhat fokkal délre X-szigettöl, vagyis mintegy 2800 mérföld távolságra.

- Ezek szerint még okosabb, hogy indulás elött javítjuk ki a légcsavarokat - válaszolt Tom Turner. - Ha még ekkora utat kell megtennünk, gondolnunk kell arra, hogy ellenszelet is kaphatunk, s miután tartalékaink fogytán vannak, azon kell igyekeznünk, hogy mielöbb X-szigetre érjünk.

- Igen, Tom, és remélem, hogy még ma este elindulhatunk, még akkor is, ha csak egyik hajócsavar lesz készen, a másikat legfeljebb útközben javítjuk meg.

- Master Robur, mi lesz a két gentlemannel meg az inasukkal? - kérdezte Tom Turner.

- Talán nagyon szánnád öket, ha X-sziget telepeseinek számát növelnénk velük?

Hogy mi volt ez az X-sziget? A Csendes-óceán roppant vizéböl kiemelkedö ismeretlen sziget az Egyenlítö és a Ráktérítö között, mely mindenben igazolta a Robur választotta algebrai nevet. A Marquesas-zátonyok roppant vizéböl emelkedik ki, távol minden óceáni úttól. Itt alapította kis kolóniáját Robur, mindig ide vezetett a röptében elfáradt Albatros útja, itt látta el magát olyan tartalékokkal, melyekre örökös útjai során szüksége lehetett. X-szigeten jelentös lehetöségek álltak Robur rendelkezésére, itt rendezte be üzemét, itt építette meg masináját. A szigeten el tudott végezni minden javítási munkát, de akár újabb Albatrost is építhetett volna. Raktárai tele voltak a szükséges nyersanyagokkal, mindenfajta ellátmánnyal, melyre a mintegy ötven embernek, vagyis a sziget összlakosságának szüksége lehetett.

Néhány nappal azelött, hogy Robur maga mögött hagyta a Hoorn-fokot, még úgy tervezte, rézsút vág át az óceán felett X-szigethez. Csakhogy az Albatros ciklonba került, késöbb meg orkán ragadta magával a Déli-sarkvidék fölé. Nem sokkal ezután visszatért ugyan eredeti útjára, s ha a légcsavarokban nem esett volna kár, az út csak jelentéktelen késést szenvedett volna.

Most tehát X-szigetre kellett eljutniuk. De mint Tom Turner mondotta, odáig még hosszú az út. Nyilván kedvezötlen szelekkel is meg kell birkózniuk. Az Albatros minden mechanikai erejére szükségük lesz, ha a kívánt idöben meg akarnak érkezni. Ha az idöjárás közepes lesz, átlagsebességgel haladva három-négy nap kell az úthoz.

Ezért határozta el Robur, hogy megáll a Chatam-szigeteknél, ahol kedvezöbb körülmények között legalább megjavíthatják az elülsö hajtócsavart. Így nem kell majd attól tartaniuk, hogy amennyiben ellenszelet kap, dél felé sodródik a repülö gép, holott északra akar menni. Mire az alkony leszáll, ki is javíthatják a hajtócsavart, s akkor majd gondoskodniuk kell a horgony kiszabadításáról. Ha meg túl szorosan ékelödött volna a sziklák közé, legfeljebb elvágják a kötelet, úgy indulnak el az Egyenlítö felé.

Mint látjuk, így lehetett a legegyszerübben, ugyanakkor legjobban megoldani a problémát, s haladék nélkül eszerint cselekedtek.

Az Albatros legénysége, tudván, hogy nincs veszteni való idejük, elszántan nekilátott a munkának.

Miközben ök a fedélzet elején dolgoztak, Uncle Prudent és Phil Evans komoly megbeszélést folytatott, melynek eredményeként fontos következményekre kellett számítani.

- Phil Evans uram - kezdte Uncle Prudent -, hozzám hasonlóan ön is szilárdan elhatározta, hogy ha kell, feláldozza az életét?

- Igen, elhatározásom szilárd!

- Még egyszer szögezzük le: ettöl a Roburtól, ugye, nincs mit várnunk?

- Töle semmit sem várhatunk.

- Rendben van, Phil Evans uram, döntöttem. Minthogy az Albatros még ma este elindul, mie­lött új napra virradnánk, meg kell tennünk a döntö lépést. Letörjük Robur mérnök madarának szárnyait. Még ma éjszaka felrobban a levegöben.

- Robbanjon - mondotta Phil Evans.

Mint látjuk, a klubtársak mindenben egyetértettek, a rájuk váró szörnyü halálra is egyformán nyugodtan gondoltak.

- Ellátta magát minden szükségessel? - kérdezte Phil Evans.

- Igen!... A múlt éjszaka, mikor Robur és emberei gépjükön kívül egyébbel sem törödtek, sikerült bejutnom a löszerkamrába, és magamhoz vettem egy dinamitbombát.

- Lássunk munkához, Uncle Prudent!

- Nem, majd csak este! Ha bealkonyul, visszatérünk a kajütbe, s ön majd örködik, nehogy megzavarhassanak.

Hat óra tájt a klubtársak szokásuk szerint megvacsoráztak. Két órával késöbb kajütjükbe tértek, mint akik kárpótolni akarják magukat egy átvirrasztott éjszakáért.

Sem Robur, sem az emberei nem sejthették, hogy milyen súlyos katasztrófa fenyegeti az Albatrost.

Uncle Prudent terve a következö volt:

Mint már említette, sikerült bejutnia a löszerkamrába, mely a léghajó törzsében kiképzett egyik kajütben volt. Magához vett bizonyos mennyiségü löport, és egy robbanógyutacsot, olyat, amilyet a feltaláló Dahomey-ben használt. Kajütjébe visszatérve gondosan elrejtette ezt a gyutacsot, mellyel, lesz, ami lesz, még az éjszaka felrobbantja az Albatrost, mikor az már elindult úticélja felé.

Phil Evans megvizsgálta a társa által szerzett robbantó alkalmatosságot.

A fémhüvely körülbelül egy kilogrammnyi robbantószert tartalmazott, eleget ahhoz, hogy darabokra essen a repülö gép, s megbénuljanak a légcsavarok. S ha a robbanás ereje nem vetné szét, a zuhanás következtében majd csak megsemmisül az Albatros. Mi sem könnyebb, mint ezt a bombát úgy helyezni el a kajüt egyik sarkában, hogy robbanásakor átszakítsa a fedélzetet, s egészen a bordázatig megrongálja a törzset.

Hogy a robbanás bekövetkezzék, ahhoz meg kellett gyújtani a gyutacsot. Ez volt a terv leg­kényesebb pontja, mert a gyutacsnak csak a legnagyobb gonddal kiszámított pillanatban szabad lángot fognia.

Uncle Prudent így gondolkodott: mihelyt elkészült a légcsavar javítása, a repülö gép nyilván elindul északi irányban, de Robur és emberei valószínüleg azonnal a fedélzet hátsó részébe mennek, hogy a hátsó hajtócsavart is megjavítsák. Uncle Prudent attól tartott, terve végre­hajtásában zavarhatja az, hogy az egész legénység a kajüt körül tartózkodik. Ezért úgy hatá­rozott, hogy gyújtózsinórt használ, s akkor majd a robbanás a kellö pillanatban következik be.

Így szólt Phil Evanshoz:

- Löport is szereztem onnan, ahonnan a gyutacsot. A löporral kanócot csinálok, éppen olyan hosszút, amilyen kell ahhoz, hogy a gyutacshoz kellö pillanatban érjen a tüz. Úgy tervezem, éjfélkor gyújtom meg a kanócot, hogy a robbanás hajnali három-négy óra között következzék be.

- Ügyes számítás! - válaszolt Phil Evans.

Mint látjuk, a klubtársak már odáig jutottak, hogy a legnagyobb hidegvérrel tárgyaltak a szörnyü pusztításról, mely óhatatlanul áldozatul követeli az ö életüket is. Úgy gyülölték Roburt és embereit, hogy teljesen rendben levönek találták saját életük feláldozását, csak elpusztíthassák az Albatrost s mindazokat, akiket a levegöben utaztatott. Esztelen, söt gyalá­zatos ez a tett? Lehet, de lám, ötheti visszafojtott dühük, csillapíthatatlan haragjuk ide juttatta öket!

- És Frycollin? - töprengett Phil Evans. - Vajon jogunk van-e ahhoz, hogy az élete felett rendelkezzünk?

- A magunkét is feláldozzuk - válaszolt Uncle Prudent.

Korántsem biztos, hogy Frycollin kielégítönek érezte volna ezt az érvet.

Uncle Prudent azonnal munkához látott, Phil Evans pedig a kajüt közelében örködött.

A legénység még mindig a fedélzet elülsö részében dolgozott. Nem kellett attól tartaniuk, hogy meglepik öket.

Uncle Prudent mindenekelött finomra tört némi löport. Miután kissé megnedvesítette, az egészet beletöltötte egy gyújtózsinór formájúra csavart vászoncsíkba. Meggyújtotta, és látta, hogy tízpercenként valóban öt centiméternyit ég, vagyis három és fél óra kell ahhoz, hogy végigégjen. Ezután eloltotta a kanócot, zsineget csavart rá jó szorosan, s a bomba gyutacsához illesztette.

Este tíz órára el is készült, anélkül hogy a legcsekélyebb gyanút ébresztette volna bárkiben is.

Ekkor Phil Evans is visszatért a kajütbe.

A nap folyamán az Albatros legénysége buzgón dolgozott az elülsö hajtócsavaron, de aztán mégis be kellett emelniük az egészet a fedélzetre, hogy leszerelhessék az elgörbült szárnyakat.

Az elemek, az akkumulátorok, egyszóval mindaz, ami az Albatros repüléséhez szükséges mechanikai eröt szolgáltatta, károsodás nélkül vészelte át a ciklont. Még négy-öt napra való energiát tudtak termelni.

Robur és emberei csak az éjszaka leszálltával hagyták abba a munkát. Az elülsö hajtócsavart nem helyezték vissza, még legalább háromórányi munka kellett volna ahhoz, hogy hasz­nálható állapotba hozzák. Így aztán a mérnök Tom Turnerrel folytatott megbeszélése után elhatározta, hogy némi pihenöt engedélyez az elcsigázott legénységnek, s a további teendöket másnapra halasztja. A beillesztés roppant kényes munkájához egyébként is napvilágra volt szükség.

Uncle Prudent és Phil Evans erröl természetesen mit sem tudott. Ahhoz tartották magukat, amit Roburtól hallottak, így azt gondolták, hogy az elülsö légcsavar kijavításával még az éj beállta elött elkészülnek, és az Albatros azonnal elindul északkeleti irányban. Azt képzelték, hogy a léghajó már el is hagyta a szigetet, holott még a horgonyt sem szedték fel. Így aztán az események terveiktöl meröben eltérö fordulatot vettek.

Holdtalan, sötét éjszaka volt. A sürü felhözet még áthatolhatatlanabbá tette a sötétséget. A levegöben már érezhetö volt, hogy könnyü szél készülödik. Egy-egy fuvallat kelt délnyugat felöl, de meg sem moccantotta az Albatrost, mely mozdulatlanul állt a levegöben, a parthoz horgonyozta a függölegesen megfeszülö kötél.

A kajütben Uncle Prudent és sorstársa alig váltott egy-egy szót, a függesztöcsavarok zümmögését figyelték, mely elfojtott minden egyéb neszt a fedélzeten. A cselekvés pillanatára vártak.

Valamivel éjfél elött megszólalt Uncle Prudent:

- Itt az idö!

A kajüt fekhelyeinek alsó része kihúzható fiók volt. Uncle Prudent az egyik ilyen fiókba tette a kanóccal ellátott bombát. Így a kanóc végigéghet anélkül, hogy szaga vagy pattogása elárulná, mi készülödik. Uncle Prudent meggyújtotta a végét, majd a fiókot betolta a fekhely alá, s így szólt:

- Most menjünk hátra, s várjunk.

Mindketten kiléptek a kajütböl, és csodálkozva látták, hogy a kormányos nem áll szokott örhelyén.

Phil Evans áthajolt a mellvéden.

- Az Albatros még nem mozdult - suttogta. - Nem fejezödött be a munka! Nem tud indulni...

Uncle Prudent csalódottan ejtette le a kezét.

- El kell oltani a kanócot - mondta.

- Nem!... Szöknünk kell! - válaszolt Phil Evans.

- Szökni?

- Igen!... A horgonyzókötélen, hiszen sötét van!... Százötven lábnyi magasból lecsúszni, igazán semmiség!

- Úgy van, Phil Evans uram, s bolondok lennénk, ha nem élnénk a váratlan alkalommal.

Elöbb azonban visszamentek a kajütbe, s összeszedtek, amit csak tudtak, hogy legyen valami ennivalójuk arra a hosszabb vagy rövidebb idöre, amíg a Chatam-szigeten kell tartózkodniuk. Aztán becsukták maguk mögött az ajtót, s csöndesen elörelopakodtak. Úgy gondolták, felébresztik Frycollint is, és kényszerítik, hogy velük együtt szökjön.

Vaksötét volt mindenütt. Délnyugat felöl már egymást kergették a felhök. Az Albatros kissé himbálódzott, és az eddig teljesen függöleges horgonyzókötél némileg elhajolt. Aligha csúsz­nak le rajta oly könnyen, mint az elöbb gondolták. De ilyen apró nehézségek elött nem torpan­hat­nak meg olyan férfiak, akik néhány perccel ezelött habozás nélkül áldozták volna az életüket.

A fedélzeten surrantak elöre, a kabinok árnyékában idönként megálltak, és figyeltek, nem hallanak-e valami neszt. Mindenütt néma csönd. A kajütablakokból sehol sem szürödött ki fény. Csönd és álom borult a léghajóra.

Mikor Uncle Prudent és társa Frycollin kajütjéhez közeledett, Phil Evans megállt.

- Az örszem! - suttogta.

A kabin mellett valóban feküdt valaki, ha aludt is, álma nyilván nagyon könnyü, és ha észreveszi öket, nem menekülhetnek.

A kabin körül kötelek, vászondarabok és némi kóc hevert, a légcsavar javításánál használtak belölük.

Egy pillanattal késöbb az örszem fölpeckelt szájjal, bekötött szemmel állt a mellvédhez kötözve, se kiáltani, se moccanni nem tudott.

S mindez néma csöndben történt.

Uncle Prudent és Phil Evans hallgatódzott... A kabinból sem hallatszott semmi nesz. A repülö gépen mindenki aludt.

A két szökevény - mert voltaképpen már így nevezhetjük öket - Frycollin kajütje elé ért. François Tapage nevéhez méltóan horkolt, ami most igazán megnyugtató volt.

Uncle Prudentnak nem kellett kinyitnia Frycollin ajtaját, mert az, legnagyobb meglepetésére, nyitva volt. Belépett a kajütbe, de mindjárt vissza is fordult.

- Senki sincs bent - mondotta.

- Senki? De hát hol lehet? - suttogta Phil Evans.

Mindketten elöbbre kúsztak, abban a hitben, hogy Frycollin talán elöl alszik a fedélzet valamelyik zugában.

Ott sem találták.

- Lehet, hogy ez a csirkefogó megelözött bennünket? - töprengett Uncle Prudent.

- Akár igen, akár nem - mondta Phil Evans -, nem várhatunk rá tovább. Induljunk!

A szökevények két kézzel markolták meg a kötelet, lábukkal meg átkulcsolták, s egymás nyomában siklottak le, majd hamarosan épségben földet értek.

Micsoda öröm volt talpuk alatt érezni az anyaföldet, melyet oly régóta nélkülöztek, s ahelyett, hogy a légáramlatok bábjai lennének, micsoda öröm végre ismét szilárd földön járni!

A patakparton éppen a sziget belseje felé indultak volna, mikor hirtelen egy árny termett elöttük.

Frycollin volt.

Igen! Neki is eszébe jutott az, ami gazdáinak, s volt képe megelözni öket anélkül, hogy szólt volna.

De az idö nem volt alkalmas a felelösségre vonásra, s Uncle Prudent azt akarta, hogy mielöbb keressenek valami menedékhelyet a sziget távolabb esö részében, mikor Phil Evans meg­állította.

- Uncle Prudent uram, hallgasson rám! Kisiklottunk ennek a Roburnak a kezéböl. Szörnyü halál vár reá és társaira. Megérdemli, igaz. De ha becsületszavát adná, hogy nem akar minket ismét hatalmába keríteni...

- Ugyan! Egy ilyen embernek a szava...

Uncle Prudent nem tudta befejezni, mozgolódás támadt az Albatroson.

A legénységet nyilván riasztották, biztosan felfedezték a szökést.

- Segítség!... Erre!... - kiáltott egy hang.

Az örszem kiáltott, valahogy kilökte szájából a pecket. Sietö léptek dobogása hallatszott a fedélzetröl. Csaknem azonnal kigyúltak a fényszórók, és egy darabon megvilágították a szigetet.

- Ott vannak!... Ott vannak!... - kiáltott Tom Turner.

Meglátták a szökevényeket.

Robur azon nyomban harsány hangon kiadta a parancsot, mire a függesztöcsavarok forgása lassult, és az Albatros a földhöz közeledett.

Phil Evans tisztán érthetö hangon a repülö gép felé kiáltott:

- Robur mérnök, hajlandó becsületszavát adni, hogy szabadon hagy minket a szigeten?

- Soha! - kiáltotta Robur.

Hangját puskalövés követte. A golyó Phil Evans vállát súrolta.

- Ó, a gyalázatosak! - hördült fel Uncle Prudent.

S késsel a kezében rohant a sziklákhoz, melyek közé a horgony ékelödött. A gép már csak ötvenlábnyira volt a talajtól.

A kötelet pillanatok alatt elvágta, s az érezhetöen erösbödö szél oldalba kapta az Albatrost, és északkeleti irányban a tenger fölé sodorta.

TIZENHATODIK FEJEZET
mely sajnálatosnak mondható kétségek között hagyja az olvasót

Éjfél múlt húsz perccel. Az Albatrosról még öt-hat puskalövés dörrent. Uncle Prudent és Frycollin Phil Evanst támogatva, a sziklák mögött keresett fedezéket. Nem érte öket találat. Pillanatnyilag nem volt félnivalójuk.

Az Albatros, miközben távolodott a Chatam-szigettöl, 900 méter magasra emelkedett. Az emelkedés sebességét még tovább kellett fokozni, nehogy a repülö gép a tengerbe zuhanjon.

Mikor az örszem nagy nehezen megszabadult a szájpecektöl, és kiáltozni kezdett, Robur meg Tom Turner odarohant hozzá, leszedték a szemére csavart vászondarabot, s kioldozták kötelékeit. Tom Turner ezután a foglyok kajütjébe futott - s üresen találta.

François Tapage közben Frycollin kabinjába nézett be, ott sem volt senki.

Robur, mikor észbe kapott, hogy foglyai megszöktek, éktelen haragra gerjedt. Uncle Prudent és Phil Evans szökése azt jelenti, hogy az egész világ meg fogja ismerni találmányának és személyének titkát. A Párizs fölött kidobott írás miatt nem nyugtalankodott különösképpen, mert nagyon valószínünek tartotta, hogy a papiros elkallódott, mielött földet ért volna. De ez a szökés!...

Mikor némileg lecsillapult, így szólt:

- Megszöktek, ezen már nem tudunk segíteni. A Chatam-szigetröl azonban jó ideig nem tudnak továbbjutni, és én visszajövök értük! Megkeresem öket! Visszahozom mind a hármat! S akkor...

A három szökevény sorsa még valóban nem fordult végleg jóra. Az Albatros, ha röptét ismét irányítani tudják, hamarosan visszatér a Chatam-szigetre, ahonnan a foglyok nem tudnak idejében továbbmenekülni.

Fél nap alatt ismét a feltaláló kezére kerülnek.

Fél nap alatt? De hiszen két óra sem kell hozzá, s az Albatros megsemmisül! A bomba, melyet mint testéhez kötött torpedót hurcol magával, a levegöben végzi el pusztító munkáját.

A szél közben erösbödött, s a léghajó északkelet felé sodródott. Gyorsasága ugyan mérsék­lödött, de máris ki lehetett számítani, hogy mire a nap fölkel, szem elöl vesztik a Chatam-szigetet.

Hogy az ellenszélben visszarepülhessenek, ahhoz feltétlenül üzemképessé kell tenni a hajtó­müvet, legalábbis az elülsöt.

- Tom - mondta a feltaláló -, állítsd teljes fényeröre a fényszórókat!

- Igenis, master Robur.

- És valamennyien munkához!

- Valamennyien! - válaszolt Tom Turner.

Most már szó sem lehetett arról, hogy a munkát másnapra halasszák. Fáradtságról szó sem esett. Az Albatros legénysége egy emberként állt a feltaláló mögé. Mindannyian mindent elkövettek volna, csakhogy kézre kerítsék a szökevényeket. Mihelyt behelyezik az elülsö hajtó légcsavart, visszatérnek a Chatam-szigetre, ott ismét lehorgonyoznak, s a szökevények után erednek. Csak ezután kezdik meg a hátsó hajtó légcsavar javítását, ezután az Albatros teljes biztonságban folytathatja útját a Csendes-óceán fölött X-szigetig.

Mindenesetre nagyon fontos volt, hogy a repülö gép ne sodródjon túlságosan északkeletre. Kellemetlen, hogy a szél egyre erösödik, s az Albatros sem fölibe kerülni, sem megállni nem tud. Hajtómüvei nélkül olyan, mint egy irányíthatatlan léggömb. A szökevények a partról figyelve megállapíthatták, hogy a repülö gép eltünik a szemük elöl, még mielött darabokra veti a robbanás.

Roburt késöbbi tervei miatt meglehetösen aggasztotta ez a helyzet. Vajon nem késik-e majd el a Chatam-szigetröl? Ezért, míg a javítási munkálatok perc késedelem nélkül folytak, úgy határozott, hogy alacsonyabb légrétegekbe ereszkedik, ott talán gyengébb lesz a szél. Ha igen, az Albatros mégis a sziget közelében maradhat mindaddig, míg ismét ereje lesz ahhoz, hogy szembeszálljon a széllel.

A repülö gép azonnal lejjebb ereszkedett. Ha véletlenül egy hajó jár arrafelé, és utasai meglátják, amint a fényben úszó Albatros lassan lefelé ereszkedik, micsoda rémület tört volna ki köztük!

Az Albatros a tenger tükre fölött néhány száz lábnyira megállt. Robur kénytelen volt meg­állapítani, hogy az alacsonyabb zónákban még erösebben fúj a szél, s gépe még nagyobb sebességgel távolodik a szigettöl. Így nyilván nagyon messze sodródnak északkeletre, s még késöbb tudnak visszatérni a Chatam-szigetre.

Miután ezt is kipróbálták, s bebizonyosodott, hogy elönyösebb, ha a magasabb zónákban maradnak, ahol az atmoszféra nyugodtabb, az Albatros ismét mintegy 3000 méter magasba emelkedett. Itt sem állhatott egy helyben, de legalább lassabban sodródott. A feltaláló így már remélhette, hogy napkeltekor ebböl a magasságból mégis látni fogja a sziget környékét, melynek földrajzi fekvését egyébként pontosan bemérte.

Azzal, hogy a szökevények vajon milyen fogadtatásban részesültek a bennszülötteknél, amennyiben a sziget lakott volt, Robur vajmi keveset törödött. Mit bánja ö, ha a bennszülöttek segítséget nyújtanak a szökevényeknek! Az Albatros olyan fegyverekkel támadhatja öket, hogy nyomban rémülten futnak majd szét. A klubtársakat könnyen kézre keríti, s ha egyszer ismét a hatalmában lesznek...

- X-szigetröl nem menekülnek - jelentette ki Robur.

Egy óra tájt elkészültek az elsö hajtócsavar kijavításával. Most már csak be kellett helyezni, ami további egyórás munkát igényelt. Ha ezzel is elkészülnek, az Albatros délnyugati irányba fordul, s elindul, azután majd megjavítják a hátsó hajtómüvet.

S az elhagyott kajütben közben lassan parázslott a kanóc. Egyharmada már elégett. A végzetes szikra egyre közeledett a dinamittöltés felé!

Ha a legénység nem merül el annyira a munkában, valamelyikük talán meghallja a kajütböl kiszürödö halk pattogást. Talán felfigyel az égö löpor szagára is! Ha valamelyiket is nyug­talanság fogja el az apró jelek miatt, biztosan figyelmezteti a feltalálót vagy Tom Turnert. Akkor kutatni kezdenek, és a kajütben, a fekhely alatt megtalálják a robbantószert... Ha így történik, még lett volna idö arra, hogy megmentsék a csodálatos Albatrost és azokat, akik vele járták a levegöeget.

De az emberek a fedélzet elülsö részén dolgoztak, vagyis mintegy húszméternyire a szöke­vények kajütjétöl. Semmi dolguk nem volt a kajüt körüli fedélzetrészen, és semmi sem terelte el figyelmüket a teljes odaadást igénylö munkától.

Robur is velük volt, s ügyes gépész lévén, jómaga is a többiekkel együtt dolgozott. Siettette a munkát, de nem engedte, hogy bármit is elsiessenek. Megkívánta, hogy mindenhez a leg­nagyobb gonddal nyúljanak. Tisztában volt azzal, milyen fontos, hogy a gépezet feltétlen ura legyen. Ha nem sikerül elfognia a szökevényeket, azok végül is visszatérnek hazájukba. Utána megindulna a nyomozás, s talán még X-szigetre is eljutnának! Ez pedig azt jelentené, hogy vége annak a mondhatatlanul szép életnek, amit az Albatros emberei teremtettek maguknak.

Negyed kettö volt, mikor Tom Turner a feltalálóhoz lépett.

- Master Robur - szólította meg -, úgy látom, a szél némileg gyengül, igaz, hogy nyugati irányban erösebben fúj.

- Nos, hogy áll a barométer? - kérdezte Robur, miután néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta az eget.

- Csaknem mozdulatlan - válaszolt Tom Turner. - Pedig úgy látom, hogy az Albatros alatt lejjebb ereszkednek a felhök.

- Így van, Tom, s könnyen lehet, hogy alattunk esik az esö. De mit számít ez, ha az esöfelhök fölött maradunk! Nem zavar minket, be tudjuk fejezni a munkát.

- Ha esik - folytatta Tom Turner -, nyilván inkább csak sürün permetezik, legalábbis ezt gyanítom a felhök formájából, s valószínü, hogy lejjebb hamarosan teljesen elül a szél is.

- Nyilván így van. Mégis azt hiszem, okosabb, ha nem ereszkedünk lejjebb. Javítsuk csak meg a hajtócsavart, s aztán majd arra repülünk, amerre akarunk. Végül is minden ettöl függ.

Két óra múlt néhány perccel, mikor a munka elsö részével elkészültek. Az elülsö hajtócsavart behelyezték, s az energiát szolgáltató telepeket bekapcsolták. A hajtócsavar mozgása egyre gyorsult, s az Albatros délnyugatnak fordulva, közepes sebességgel repült a Chatam-sziget felé.

- Tom - mondta Robur -, körülbelül két és fél órával ezelött sodródtunk északkeletre. Ahogy az iránytüröl is látom, a szél iránya nem változott. Úgy számítom, legfeljebb egy órára van szükségünk ahhoz, hogy visszaérjünk a sziget partjaira.

- Én is így gondolom, master Robur - válaszolt Tom Turner -, hiszen másodpercenként mintegy tíz-tizenkét métert haladunk. Hajnali három-négy óra között az Albatros visszatér a sziget partjára.

- Nagyon helyes, Tom. Az a jó, ha éjszaka érkezünk, s észrevétlenül le is szállhatunk. A szöke­vények azt hiszik, hogy messze északon járunk, nyilván nem is örködnek. Mikor az Albatros földközelbe ér, igyekszünk elrejteni a sziget valamelyik magas sziklája mögé, s ha néhány napot ott is kell maradnunk...

- Ott maradunk, master Robur, s ha egy egész bennszülött ármádiával kell harcolnunk...

- Harcolunk, Tom, harcolunk a mi Albatrosunkért!

A feltaláló legénysége felé fordult, akik újabb parancsra vártak.

- Barátaim - mondotta -, a pihenés ideje még nem érkezett el. Dolgoznunk kell virradatig.

Mindnyájan helyeslöen bólintottak.

Most ugyanazt a munkát kellett elvégezniük a hátsó hajtó légcsavaron, amivel az elülsönél már elkészültek. A hátsó hajtócsavar is ugyanúgy és ugyanakkor rongálódott meg, mint az elsö, vagyis a szörnyü orkánban, mely a sarkvidék átrepülése idején csapott le rájuk.

Csakhogy célszerünek látszott néhány percre megállítani, söt némileg hátrafelé irányítani a gépet, míg a légcsavart kiemelik a helyéböl. A segédgépész Robur parancsára fordított irányú mozgásba hozta az elülsö légcsavart, és az Albatros lassan hátrálni kezdett.

Valamennyien a fedélzet hátsó részébe indultak, mikor Tom Turner hirtelen valami különös szagra lett figyelmes.

A szökevények kajütjéböl szivárgott ki a lassan égö kanóc füstje.

- Hát ez mi? - döbbent meg Tom Turner.

- Mi történt? - kérdezte Robur.

- Nem érzi? Mintha löpor égne...

- Valóban!

- A hátsó kabinból jön!

- Igen, éppen abból a kajütböl!

- Lehet, hogy felgyújtották ezek a nyomorultak?

- Még ha csak felgyújtották volna! - kiáltott Robur. - Törd be az ajtót, Tom, azonnal törd be!

Alighogy Tom Turner egy lépést tett a hátsó fedélzet felé, szörnyü robbanás rázta meg az Albatrost, a kabinok szilánkká hasadoztak, a fényszórók kialudtak, s egyszerre vaksötétség támadt. A függesztöcsavarok java része eltört vagy elgörbült, s azonnal megbénult, de a fedélzet elülsö részén továbbra is müködtek a légcsavarok.

A repülö gép törzse valamivel a gépkamra mögött - ahonnan az akkumulátorok még mindig müködésben tartották az elülsö hajtómüvet - megrepedt, s az egész hátsó fedélzet lezuhant.

Úgyszólván azonnal leálltak a még müködö függesztöcsavarok is, és az Albatros zuhant a mélységbe.

Nyolc ember, mint hajótöröttek a roncsokba, úgy kapaszkodtak a 3000 méter magasból lefelé zuhanó csonka Albatrosba.

A zuhanás erejét az is növelte, hogy a lefelé billent elülsö hajtómü még mindig müködött.

Ekkor Roburnak hallatlan hidegvérre valló ötlete támadt: a romokban heverö gépkamra felé csúszott, megragadta az indítórudat, egyetlen rántással megváltoztatta a hajtócsavar forgás­irányát, s az már nem mint hajtó-, hanem mint függesztöcsavar müködött.

A zuhanás némileg lelassult, de azért csak zuhanás maradt, legfeljebb a roncs nem hullt oly sebesen a mélybe, mint a szabadesés törvényeinek kitett testek. S ha az Albatros utasai el is pusztulnak a tengerben, legalább nem a gyors esés közben fulladnak meg úgy, hogy lélegzeni sem tudnak a mellettük elsivító levegöben.

Alig nyolcvan másodperccel a robbanás után a habokba merült mindaz, ami az Albatrosból még megmaradt.

TIZENHETEDIK FEJEZET
melyben két hónappal vissza-, majd kilenc hónappal elöreugrunk

Néhány héttel június 13-a elött, a Weldon Club emlékezetesen viharos ülésének másnapján Philadelphia népe - tekintet nélkül arra, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartozott, s hogy böre fekete volt avagy fehér - olyan izgalmat élt át, melyet megállapítani könnyü, leírni annál nehezebb.

Már a kora délelötti órákban széltében-hosszában csak az elözö napi váratlan és botrányos eset­röl volt szó. Egy betolakodó, aki mérnöknek mondotta magát - képzeljünk el egy mér­nököt, aki az oly valószínütlen Robur, söt Hódító Robur nevet viseli! -, egy ismeretlen szárma­zású, ismeretlen nemzetiségü ember hívatlanul megjelent az ülésteremben, sértegette a ballonistákat, gyalázta a léggömb irányítható voltának híveit, csodálatos gépezetekkel hence­gett, melyek nehezebbek a levegönél, miközben sértö viselkedésével valóságos füttykoncertet váltott ki, és iszonyú felfordulást idézett elö, meg is fenyegették, de ö ügyet sem vetett a fenyegetözökre. Végül, miután revolverdurrogás közepette elhagyta a szónoki emelvényt, eltünt, s hiába keresték, kutatták, többé még csak nem is hallottak róla.

Ez az esemény önmagában elég volt ahhoz, hogy felkorbácsolja az emberek beszélökedvét meg a fantáziáját. Ebben pedig nincs hiány sem Philadelphiában, sem az Egyesült Államok másik harminchat államában, és az igazat megvallva, sem az Ó-, sem az Újvilágban.

De mennyire háttérbe szorult ez az izgalmas téma, mikor kiderült, hogy a Weldon Clubnak sem az elnöke, sem a titkára nem tért vissza otthonába. Elvégre elökelö, tiszteletre méltó és józan férfiakról van szó! Elözö este derék polgárokhoz illöen távoztak az ülésteremböl, mint akiknek már csak egy vágyuk van, hogy mielöbb hazaérjenek, hiszen nötlen emberek lévén, fészkükben nem várja öket durcás arc. Elutaztak volna? Nem, legalábbis egy szót sem szóltak, amiböl erre lehetett volna következtetni. Mi több: elözöleg megbeszélték, hogy másnap ismét elfoglalják helyüket a klub elnöki asztalánál, az egyik mint elnök, a másik mint titkár, s az ülésen megbeszélik az elözö estén történteket.

S nem elég, hogy nyomtalanul eltünt Pennsylvania állam e két kiváló személyisége, Frycollin inasról sem lehet tudni semmit. Nyomtalanul tünt el ö is, akárcsak a gazdája. Az már igaz, hogy Toussaint, Louverture, Soulouque és Dessaline óta feketéröl nem esett annyi szó, mint most Frycollinról. Ha továbbra is így megy, jelentös személyiséggé válik nemcsak pályatársai, a philadelphiai inasok, de azon különcök között is, akiket a jenkik szép honában egy-egy váratlan, meglepö tett egyszeriben a közérdeklödés elöterébe állít.

Az eltüntekröl másnap sem érkezett hír. Sem a két úr, sem Frycollin nem került elö. A város komolyan nyugtalankodott. Az izgalom fokozódott. Nagy tömeg verödött össze a posta­hivatalok környékén: hátha mégis érkezik valami híradás.

Semmi, továbbra is semmi.

Pedig látták mind a kettöt, mikor kiléptek a Weldon Club kapuján, azt is hallották, hogy hangosan beszéltek, késöbb látták, hogy nyomukba szegödött Frycollin, aki már várt rájuk, aztán végigmentek a Walnut Streeten, a Fairmont Park felé.

Jem Cip, a fözelékevö, még kezet is szorított az elnökkel, s búcsúzóul így szólt hozzá:

- A holnapi viszontlátásra!

És William T. Forbes, a "rongycukor"-gyáros szívélyes kézfogással vált el Phil Evanstól, aki kétszer is elmondta neki:

- Viszontlátásra!... A viszontlátásra!

Miss Doll és Miss Mat Forbes, kiket a legtisztább barátság szálai füztek Uncle Prudenthoz, nem tudtak napirendre térni barátjuk eltünése felett, s abban a reményben, hogy hátha mégis hallanak valamit a távollevöröl, a szokottnál is többet beszéltek.

Eltelt három, négy, öt, hat nap, majd egy hét, két hét... Senki, semmi nem vezetett az eltüntek nyomára.

Pedig alapos nyomozást végeztek az egész városrészben. Semmi. Azután a kikötöhöz vezetö utcákban. Semmi. Azután a parkban, a fák sürüjében, a dús bozótban. Semmi, ismét semmi!

Annyit mindenesetre megállapítottak, hogy a nagy tisztáson a fü frissen volt letaposva, ami gyanúsnak tünt, mert megmagyarázhatatlan volt. A tisztást körülfogó erdö szélén küzdelem nyomait fedezték fel. Vajon gonosztevö bandával akadtak össze a klubtársak a késö alkonyi órán, a kihalt parkban?

Lehetséges. A rendörség hát a törvényes formáknak és lassúságnak megfelelö nyomozásba kezdett. Átkutatták a Schuylkill Rivert, végigkotorták a folyammedret, a partokon lekaszálták a töméntelen füvet. Ez ugyan hiábavaló volt, de mégsem felesleges, mert a Schuylkill-part már igazán rászorult az alapos kaszálásra. Legalább most ez is megtörtént. Gyakorlatias emberek ám a philadelphiai városatyák!

Ezek után a hírlapi nyilvánossághoz folyamodtak. Hirdetéseket, felhívásokat tettek közzé az Egyesült Államok minden demokrata és köztársaságpárti lapjában, tekintet nélkül az újságok pártállására. A Daily Negro, az amerikai feketék lapja, Frycollin legújabb fényképének máso­latát közölte. Jutalmat, díjat tüztek ki annak, aki valamit is tud a három eltüntröl, de még annak is, aki a leghalványabb nyomon segíti elindítani a kutatást.

"Ötezer dollár! Ötezer dollár!... Bárki legyen is az, aki..."

Ez sem használt semmit. Az ötezer dollár továbbra is ott hevert a Weldon Club pénztárában.

"Nyomtalanul eltüntek! Nyomtalanul eltüntek!! Nyomtalanul eltüntek!!! Uncle Prudent és Phil Evans philadelphiai lakosok!"

Talán felesleges is mondanunk, hogy a klubot milyen kínos helyzet elé állította elnökének és tit­kárának eltünése. A közgyülés mindenekelött sürgös intézkedést hozott, melynek értelmé­ben felfüggesztették a Rajta már szinte befejezés elött álló munkálatait. De vajon az óriás­ballon ügyének két fö kezdeményezöje nélkül, akik idejük és vagyonuk egy részét áldozták e vállalkozás oltárán, hogyan lehetett volna befejezni a nagy müvet, hogyan lehetett volna nélkülük is elkészülni vele? Az illendöség azt kívánta, hogy várjanak.

Éppen ezekben a napokban lett ismét beszédtéma az a különös jelenség, mely néhány héttel ezelött oly nagymértékben felcsigázta a közérdeklödést.

A titokzatos valamit ugyanis újból látták, azaz többször is észrevették a magasabb lég­ré­tegekben. Természetesen senkinek esze ágában sem volt, hogy a titokzatos jelenség feltünését kapcsolatba hozza a Weldon Club két tagjának ugyancsak megmagyarázhatatlan eltünésével. Valóban, jó adag képzelöeröre lett volna szükség, hogy a két esemény között összefüggést lásson valaki.

Akárhogy is legyen, a tüzgolyó, a meteor, a légi szörny - nevezzük, ahogy akarjuk - ismét feltünt, mégpedig olyan körülmények között, amelyek lehetövé tették, hogy méreteit és formáját pontosabban megfigyeljék. Elsö alkalommal Kanadában, Ottawa és Quebec között pillantották meg, a klubtársak eltünésének másnapján; majd késöbb a vadnyugat síkságai fölött, mikor a Pacific vasutak egyik gyorsvonatával kelt sebességi versenyre.

E naptól kezdve megszünt a tudományos világ habozása. A szóban forgó test tehát nem természeti jelenség; repülö gépezet, a "levegönél nehezebb" elv gyakorlati alkalmazása! És ha személyét illetöen egyelöre még ragaszkodik az ismeretlenséghez e gép alkotója és ura, találmányát illetöen nyilván nem ragaszkodik már a titokzatossághoz, hiszen a vadnyugat felett egészen közelröl mutatta meg a vonat utasainak. A rendelkezésre álló mechanikai eröröl, az eröt mozgássá alakító gépezetröl egyelöre mit sem tudott a világ. Az azonban bizonyos volt, hogy a repülö gép elképesztö mozgási energiával bírt; hiszen néhány nappal késöbb a Mennyei Birodalom, majd Hindusztán északi része, késöbb meg Oroszország végtelen sztyeppjei fölött tünt fel.

Ki lehet hát e vakmerö ember, a mechanika e nagyszerü tudósa, aki ily hatalmas mozgási energiát tudott elöállítani; akinek számára nem voltak országhatárok, végtelen tengerek; aki birodalmának tekinthette a levegöeget? Eszébe juthatott-e bárkinek is, hogy az a bizonyos Robur lehet a vakmerö, az a Robur, aki elméleteit oly kíméletlenül vágta a Weldon Club tagjainak fejéhez azon az estén, mikor oly hevesen támadta a léggömb irányíthatóságának utópiáját?

Talán akadtak éles elmék, akik gondoltak erre. De - és ez mindenesetre furcsa - senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek a bizonyos Roburnak bármi köze is lehetne a Weldon Club elnökének és titkárának eltünéséhez.

Titok maradt volna mindörökre, ha július 6-án nem érkezik egy sürgöny Franciaországból Amerikába, a New York-i kábelen.

Hogy mi állt a táviratban? Annak az írásnak a szövege, melyet Párizsban találtak, egy tubá­kosszelencébe zárva; az az írás, mely elmondotta, hogy mi történt a két kiváló férfiúval, akikért az Amerikai Egyesült Államok már-már gyászt öltött.

Így hát Robur volt az emberrablás tettese, a mérnök egyenesen azért jött Philadelphiába, hogy csírájában megfojtsa a ballonisták elméletét. Ő szállt a levegöben az Albatrosszal! Ő volt az, aki megtorlásul elrabolta Uncle Prudentot, Phil Evanst s ráadásul még Frycollint is! És mindhármójukat elveszettnek kell tekinteni, hacsak valami módon nem tudnak olyan alkalmatosságot szerkeszteni, mely felveheti a harcot a hatalmas erejü repülö gépezettel, hogy barátaik visszahozhassák öket a földre.

Micsoda izgalom, micsoda megdöbbenés fogta el Philadelphia népét! A párizsi távirat cím­zettje a Weldon Club elnöksége volt. A klub tagjai azonnal tudomást szereztek tartalmáról. Tíz perc múlva telefonon egész Philadelphia megtudta a nagy újságot, majd egy órán belül egész Amerika, mert az új kontinens számtalan távíróvonala mindenüvé megvitte a hírt. Sehogyan sem akartak hitelt adni a táviratnak, pedig a színigazságot közölte. Rossz tréfa, mondották egyesek, mások meg ízléstelen szélhámosságnak minösítették az egészet. Ugyan hogyan lehetett volna elrabolni három embert Philadelphiából, méghozzá ilyen észrevétlenül? És hogyan szállt volna le ez az Albatros a Fairmont Parkban anélkül, hogy jelezték volna felbukkanását Philadelphia égboltján?

Helyes, elvégre így is lehet érvelni. A kételkedésre joga van mindenkinek. Ez a jog azonban alapját vesztette a távirat megérkezése után egy héttel. Július 13-án ugyanis a Normandie nevü francia gözös kikötött a Hudson torkolatánál, s hozta a nevezetes tubákosszelencét, amit a New York-i vasút azonnal Philadelphiába továbbított.

A szelence bizony a Weldon Club elnökének tulajdona volt. Jem Cip bizony okosan tette volna, ha aznap némileg táplálóbb eledelekkel erösíti magát, mert majd elájult a szelence láttán. Hányszor meg hányszor kínálták egy-egy baráti szippantással ebböl a szelencéböl! És miss Doll meg miss Mat is azonnal fölismerte, hiszen oly sokszor nézték reménykedve, hogy egyszer majd talán az ö vékony, aggszüzi ujjuk is csippenthet belöle. Azután az apjuk, William T. Forbes, Truk Milnor, Bat T. Fyn és a Weldon Club sok más tagja is sorra ráismert a szelencére. Százszor is látták nyílni és csukódni tisztelt elnökük kezében. S végül a szelence azonossága mellett tanúskodott Uncle Prudent minden barátja jó Philadelphia városában, melynek már neve is mutatja - s ezt aligha lehet eléggé hangsúlyozni -, hogy lakói testvé­rekként szeretik egymást.[37]

A szelence azonosságát illetöen ezek után semmi kétségnek nem volt helye. A szelence s benne a papiros, rajta az elnök keze írásával, immár lehetetlenné tette, hogy a hitetlenkedök ezután is kételkedve csóválják a fejüket. Nosza, megkezdödött a siránkozás, a philadelphiaiak sopánkodva emelték kezüket az ég felé, Uncle Prudentet és kollégáját elrabolta egy repülö gép, s még csak el sem képzelhetö, miként lehetne öket kiszabadítani!

A Niagara Részvénytársaság, melynek Uncle Prudent förészvényese volt, már-már beszüntette az üzletkötéseket, már-már megállította a vízesést! A Walton Watch Company, most, hogy elvesztette igazgatóját, Phil Evanst, az óraüzem felszámolásán gondolkozott.

Igen, általános volt a gyász, s a gyász szó korántsem túlzás, hiszen néhány álmodozót kivéve - mert ilyen még az Egyesült Államokban is akad - senki nem remélte, hogy valaha is viszontlátják a két kiváló polgárt.

Azóta, hogy Párizs felett átszállt, nem hallottak semmit az Albatrosról. Néhány órával késöbb Róma felett pillantották meg - mindössze ennyit tudtak meg róla. Nem meglepö ez, hiszen tudjuk, hogy a repülö gép micsoda sebességgel szállt át Európa felett észak-dél irányba, majd a Földközi-tenger felett nyugatról kelet felé. E nagy sebességgel magyarázható, hogy látcsövel sem pillantották meg ezen az útvonalon. A csillagvizsgáló intézetek hiába tartották készült­ségben embereiket éjjel-nappal. Hódító Robur repülö gépe vagy túl messzire, vagy túl magasra távozott, és így lemondtak arról, hogy valaha is nyomára bukkannak.

Igaz, a repülö gép lassabban szállt az afrikai partok felett, minthogy azonban a szelencében ledobott közleményt akkor még nem ismerték, senki sem próbálta Algéria egén keresni az Albatrost. Timbuktu felett minden bizonnyal látták, de e híres város csillagvizsgáló intéze­tének - ha ugyan van - még nem volt ideje arra, hogy megfigyeléseinek eredményeit közölje Európával. Ami meg Dahomey királyát illeti, ö inkább levágatta volna húszezer alattvalójának a fejét, ideértve miniszterét is, mintsem beismerje, hogy alulmaradt egy légi masinával folytatott harcban. Nála ez hiúság kérdése volt.

Ezek után az Atlanti-óceán felett röpült át Robur, majd elérte a Tüzföldet és a Hoorn-fokot. Átszelte a levegöeget a déli félteke, majd - akarva, nem akarva - a roppant kiterjedésü sark­vidék fölött. A sarkvidékröl persze semmiféle híradást nem lehetett várni.

Elmúlt július, s nem akadt emberfia, aki elmondhatta volna, hogy csak egy pillanatig is látta a repülö gépet.

Véget ért augusztus is, de Robur foglyainak sorsa felöl teljes bizonytalanságban volt a világ. Az emberekben már-már felmerült a kérdés, vajon a feltaláló nem lett-e vakmeröségének áldozata, akár Ikarosz, a legelsö mechanikus, akit megemlít a történelem.

Szeptemberböl is elmúlt huszonhét nap anélkül, hogy bármi fény derült volna a rejtélyre.

Az már csak úgy van, hogy a világon mindent megszokunk. Az emberi természet olyan, hogy az idö múlásával belefásul a fájdalomba. Felejtünk, mert felejtés nélkül nem lehet élni. Ezúttal azonban - s ez becsületünkre válik - az emberek megálltak a feledés lejtöjén. Nem! Nem válhattak közömbössé két fehér és egy fekete ember sorsa iránt, kiket úgy ragadtak el, mint Illés prófétát, akinek visszatérését a Biblia nem ígérte meg.

Különösképpen Philadelphiában volt szemmel látható ez a szembeszegülés a feledéssel. Ott már csak bizonyos személyes aggodalmak sem engedték, hogy felejtsenek. Robur megtor­lásként ragadta el Uncle Prudentot és Phil Evanst szülöföldjéröl. Alaposan megbosszulta magát, noha erre semmi joga nem volt. De vajon ezzel lecsillapult-e bosszúszomja? Vajon a bosszú müvét nem akarja-e kiterjeszteni a Weldon Club elnökének és titkárának még néhány kollégájára is? És ugyan ki érezheti magát biztonságban a levegöég e mindenható urának támadásaival szemben?

Szeptember 28-án azonban jelentös hír terjedt el a városban. Uncle Prudent és Phil Evans a délután folyamán állítólag megjelent a Weldon Club elnökének lakásán.

S a legdöbbenetesebb az volt, hogy a hír megfelelt a valóságnak, noha a józan eszüek semmi­képpen sem akarták elhinni.

A tények elött azonban meg kell hajolni. Igen, ök voltak, személyesen, s nem az árnyékuk... És Frycollin is visszatért!

A klub tagjai, majd barátaik, majd hatalmas tömegek siettek Uncle Prudent háza elé. Megéljenezték a sorstársakat, hurrázás, viharos ünneplés közepett kézröl kézre adták öket.

Jem Cip is ott volt, még salátapecsenyéböl álló ebédjét is félbehagyta, odasietett William T. Forbes a két lányával, miss Doll-lal és miss Mattel együtt. És e napon Uncle Prudent feleségül kaphatta volna akár mind a kettöt, amennyiben mormon lett volna, de erre semmi hajlan­dósága sem volt. Ott volt Truk Milnor, Bat T. Fyn, egyszóval a klub minden tagja. Még most is érthetetlen, hogy Uncle Prudent és Phil Evans hogyan úszta meg élve az ezer meg ezer ölelést, melyet el kellett szenvedniük, míg áthaladtak a városon.

A Weldon Club éppen aznap este készült szokásos heti ülésére. Úgy tervezték, hogy a két megkerült kolléga elfoglalja helyét az elnöki asztalnál. Minthogy mindeddig egy szót sem beszéltek kalandjaikról - talán nem is engedtek nekik idöt a beszédre? -, azt remélték, hogy részletesen beszámolnak úti élményeikröl.

Ilyen vagy olyan oknál fogva ugyanis mindketten hallgattak erröl. Hallgatott Frycollin is, akit pedig fekete barátai majd szétszedtek örömükben.

Amit a két klubtárs nem mondott el, vagy nem akart elmondani, az röviden az alábbiakban foglalható össze:

Felesleges visszatérnünk arra, amit már úgyis tudunk a július 27-röl 28-ára virradó éjszakáról, a Weldon Club elnökének és titkárának vakmerö szökéséröl, megrendülésükröl, mikor a Chatam-sziget szikláit érezték talpuk alatt, a puskalövésröl, mely Phil Evans vállát súrolta, az elvágott horgonykötélröl s a hajtócsavarjaitól akkor éppen megfosztott Albatrosról, melyet a délnyugati szél, miközben nagy magasságba emelkedett, a nyílt tenger fölé sodort. Müködö fényszórói lehetövé tették, hogy egy ideig szemmel kísérjék. Azután hamarosan eltünt tekin­tetük elöl.

A szökevényeknek most már nem volt mitöl félniük. Ugyan miként térhetne vissza Robur a szigetre, ha a légcsavarok még három-négy órán át nem üzemképesek?

Közben a robbanás elvégzi a magáét, s az Albatros nem lesz egyéb, mint a tenger hullámai között hányódó roncs, utasai pedig széttépett holttestek, melyeket vissza sem adhat az óceán.

A bosszú müve teljes szörnyüségében beteljesül.

Uncle Prudent és Phil Evans úgy érezte, jogos önvédelemböl cselekedtek, semmi lelkiismeret-furdalásuk nem volt.

Phil Evanst éppen csak súrolta az Albatrosról kilött puskagolyó. Így mindhárman elindultak a parton abban a reményben, hogy majd csak találkoznak a bennszülöttekkel.

Reményükben nem is csalatkoztak. Mintegy ötven bennszülött lakta a Chatam-sziget nyugati partját; halászatból éltek. Látták, mikor az Albatros leereszkedett. A szökevényeket túlvilági lényeknek kijáró fogadtatásban részesítették. Kis híján imádni kezdték öket. A legkényel­mesebb kunyhóban szállásolták el öket. Frycollin soha többé az életben nem talál még egy alkalmat, amikor istennek számít a feketék szemében.

Uncle Prudent és Phil Evans, mint elöre gondolták, nem látták visszatérni a repülö gépet.

Ebböl arra következtethettek, hogy a katasztrófa bekövetkezett a légkör magasabb zónáiban. Nyilván soha többé nem hallanak Robur mérnökröl, sem csodálatos masinájáról, melyen társaival járta a levegöeget.

Most már csak az alkalomra kellett várniuk, hogy visszatérhessenek Amerikába. A Chatam-szigetet viszont ritkán érinti hajó. Várakozással múlt el egész augusztus, és a szökevények már-már azon gondolkoztak, vajon nem csak fogságot cseréltek-e fogságért. Frycollin azon­ban mindenesetre jobban megtalálta a helyét itt, mint légi börtönében.

Szeptember 3-án végre kikötött egy hajó a Chatam-sziget partján, hogy édesvizet vegyen fel. Az olvasó talán nem felejtette még el, hogy Uncle Prudent zsebében volt néhány ezer dollár, mikor Philadelphiában elrabolták, több, mint amennyire szükségük lehetett ahhoz, hogy Amerikába visszajussanak. Miután köszönetet mondtak imádóiknak, akiktöl - tetszett, nem tetszett - a legmélyebb hódolatban részesültek, Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin hajóra szálltak, s Auckland felé indultak. A hajón semmit sem mondtak el abból, ami történt velük, s két nap múlva Új-Zéland fövárosába értek.

Ott egy csendes-óceáni személygözösre szálltak, és szeptember 20-án, a zavartalan hajóút végén megérkeztek San Franciscóba. Egy szót sem szóltak arról, hogy kicsodák, honnan jönnek; de minthogy jó pénzzel fizettek hajójegyükért, a kapitány nem is lett volna igazi amerikai, ha kérdésekkel zaklatja öket.

Uncle Prudent, klubtársa és Frycollin, az inas, San Franciscóban felszállt a Pacific leg­közelebbi vonatára, s 28-án mindhárman megérkeztek Philadelphiába.

Íme, ez a rövid összefoglalása annak, ami szökésük és a Chatam-szigetröl való távozásuk óta történt velük. S így esett, hogy a Weldon Club elnöke és titkára roppant csödület közepette elfoglalhatta helyét az elnöki asztalnál.

Egyikük sem volt soha nyugodtabb, mint ezen az estén. Senki sem gondolta volna, hogy valami rendkívüli történt velük a június 12-i emlékezetes ülés óta. Az elmúlt három és fél hónap mintha nyomot sem hagyott volna az életükben!

Az elsö s ugyancsak viharos üdvözlések után, amit mindketten rendületlen nyugalommal fogadtak, Uncle Prudent feltette a kalapját, s így szólt:

- Tiszteletre méltó polgártársaim, az ülést ezennel megnyitom!

Viharos és jól megérdemelt taps követte szavait. Mert ha nem is volt semmi rendkívüli abban, hogy ez az ülés megkezdödik, rendkívüli volt az, hogy Uncle Prudent nyitja meg Phil Evans segédletével.

Az elnök megvárta, míg elül a hurrázásban és tapsban kifejezett lelkesedés, s csak azután folytatta:

- Uraim, legutóbbi ülésünkön roppant éles vita alakult ki (Halljuk! Halljuk!) azok között, akik a mi Rajta nevü léghajónkon elöre akarták szereltetni a hajtócsavart, s azok között, akik úgy vélekedtek, hogy hátra kell szerelni. (Általános meglepetés.) Azóta megtaláltuk a módját annak, miként lehet egyetértést teremteni az elöre- és a hátra-pártiak között. Nagyon egyszerü az egész: a léghajó gondolájának elejére és végére is kell szerelni egy-egy hajtócsavart! (Általános, döbbent csönd.)

Mindössze ennyiböl állt az elnöki beszéd.

Igen, ennyiböl! Egy szó sem esett a Weldon Club elnökének és titkárának elrablásáról! Egy szó sem az Albatrosról vagy Robur mérnökröl! Egy szó sem az útról! Egy szó sem arról, hogyan sikerült megszökniük! És végül egy szó sem arról, hogy mi történt a repülö géppel, vajon tovább járja-e a levegöeget, vajon nem kell-e attól tartaniuk, hogy újabb merényletekre kerül sor a klub tagjai ellen.

A ballonisták persze szívesen kérdezösködtek volna, de oly komolynak, oly zárkózottnak látták mind az elnököt, mind a titkárt, hogy úgy vélték, a jólneveltség arra kötelezi öket, hogy tiszteletben tartsák hallgatásukat.

És elvégre az is lehetséges, hogy rejtélyes hallgatásuk oka olyan titok, amit egyelöre nem árulhatnak el.

S ekkor Uncle Prudent a Weldon Club ülésein eddig nem tapasztalt csöndben ismét meg­szólalt:

- Uraim, most már az a legföbb feladatunk, hogy befejezzük a Rajta munkálatait, mert e léghajó fogja meghódítani a levegöeget. Az ülést berekesztem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
melyben az Albatros igaz históriája befejezödik anélkül, hogy véget érne

A következö év április 29-én, tehát Uncle Prudent és Phil Evans váratlan visszatérése után hét hónappal, nagy izgalomban volt egész Philadelphia. A politikának ezúttal semmi köze sem volt az izgalomhoz. Nem választásról, nem tömeggyülésekröl volt szó. Elkészült a Weldon Club Rajta nevü óriás léghajója, s végre készen állt arra, hogy elfoglalja természetes közegét.

A léghajó parancsnoki tisztére a híres Harry W. Tindert jelölték ki - történetünk elején egyébként már említést tettünk személyéröl -, s melléje még egy segédléghajóst választottak.

A léghajó utasa a Weldon Club elnöke és titkára lesz. Ugyan ki más szolgált rá e megtisz­tel­tetésre? Vajon nem az ö elvitathatatlan joguk volt, hogy személyesen tüntessenek a "levegönél nehezebb" elv alapján szerkesztett minden repülö mechanizmus ellen?

Noha már hét hónap is elmúlt emlékezetes kalandjuk óta, még mindig nem beszéltek arról, hogy mi történt velük. Még Frycollin sem szólt egy szót sem Robur mérnökröl s csodálatos légi masinájáról, pedig ugyancsak viszketett a nyelve. Uncle Prudent és Phil Evans mint rendíthetetlen léghajópártiak nyilván nem akarták, hogy akár csak szó is essék repülö gépröl vagy bármely más, a levegöben közlekedö szerkezetröl. Szerintük míg a Rajta meg nem szerzi az elsöséget minden repülö szerkezet elött, ügyet sem szabad vetni a repülés híveinek egyetlen találmányára sem. Még mindig azt hitték - mert azt akarták hinni -, hogy a légi közlekedés egyetlen eszköze csak a léghajó lehet, s hogy a jövö a léghajó híveit igazolja.

Különben is az, akin oly szörnyü, bár felfogásuk szerint igazságos bosszút álltak, nincs többé. Társai is valamennyien vele pusztultak. Az Albatros titkát mindörökre eltemette a Csendes-óceán mélye.

Az meg, hogy Robur mérnöknek volt valami búvóhelye, szigetkikötöje valahol a roppant óceánon, voltaképpen nem egyéb, mint feltevés. Uncle Prudent és Phil Evans mindenesetre késöbbre halasztotta a döntést, hogy folytassanak-e kutatásokat ez irányban.

Most végre eljött az ideje, hogy megkezdjék a Weldon Club által oly régóta s oly nagy gonddal elökészített nagyszabású kísérletet. A léghajószerkesztés terén mind ez ideig nem alkottak különbet, mint a Rajta, ami csak a hajóépítés olyan remekeihez hasonlítható, mint az Inflexible vagy a Formidable.

A Rajta a léghajók minden elönyét egyesítette. Méretei lehetövé tették, hogy a léghajók által elérhetö legmagasabb szférákba emelkedjék; áthatlanságánál fogva korlátlan ideig fennmarad­hatott a levegöben, ellenálló-képessége oly nagy volt, hogy sem a gáz tágulása, sem az esö vagy a szél ereje nem árthatott neki; jelentös felhajtóerövel bírt, úgyhogy magával vihetett egy elektromos motort annak minden tartozékával együtt, s e hajtógépezet a léghajózás történe­tében eddig soha el nem ért energiamennyiséggel forgathatta a Rajta légcsavarjait. Nyújtott formája megkönnyítette vízszintes irányú haladását. Csónakjában, mely Krebs és Renard kapitány léggömbkosarához hasonlított, elfért minden, a repülésnél nélkülözhetetlen felsze­relés, fizikai müszerek, drótkötelek, horgonyok, fékezökötelek stb., ezenfelül a mechanikai eröt szolgáltató elemek és akkumulátorok. A csónak orrára egy hajtócsavart, farára pedig ugyan­csak egy hajtócsavart és egy kormányzókészüléket szereltek. A Rajta gépeinek energia­termelése azonban valószínüleg még így is jóval alulmarad az Albatros gépei által termelt energiamennyiségnek.

A Rajtát, miután gázzal megtöltötték, átszállították a Fairmont Park nagy tisztására, éppen oda, ahol annak idején a repülö gép idözött néhány órán át.

Talán mondanunk sem kell, hogy a felhajtóeröt a legkisebb fajsúlyú gáz szolgáltatta. A világítógáz egy köbmétere mindössze körülbelül 700 grammnyi felhajtóerövel bír, így nem tudja megbontani a ballont körülvevö levegö egyensúlyát. Egy köbméternyi hidrogén felhajtó­ereje azonban már mintegy 1100 grammnyira becsülhetö, így aztán a híres Henry Giffard speciális készülékeivel s az ö módszere szerint tisztított és sürített hidrogénnel töltötték meg a Rajta ballonját. Minthogy ürtartalma 40 000 köbméter volt, a felhajtóerö 40 000-szer 1100 gramm, vagyis 44 000 kilogramm volt.

Április 29-én reggel minden készen állt. Tizenegy órakor néhány lábnyival a föld felett ringott a hatalmas léghajó, készen arra, hogy a magasba emelkedjék.

Gyönyörü idö volt, rendelni sem lehetett volna jobbat a jelentös kísérlet napjára. Voltaképpen nem is lett volna baj, ha a légáramlás erösebb: a kísérlet még meggyözöbb lett volna, ha a léghajónak széllel kell megbirkóznia. Azt ugyanis senki sem vonta kétségbe, hogy nyugodt légköri viszonyok között a ballon irányítható; de más a helyzet, ha erösebb szél fúj, s úgy kell végrehajtani a kísérletet.

No de a szél csak nem fújt, és semmi jel sem mutatott arra, hogy késöbb feltámad. Mintha csak ezen a rendkívüli napon Észak-Amerikának csöpp kedve sem lett volna ahhoz, hogy kimeríthetetlen tartalékaiból jó kis vihart zúdítson Nyugat-Európára; soha jobb napot nem választottak léghajózási kísérlet céljára!

Talán felesleges is mondanunk, micsoda roppant tömegek gyülekeztek össze a Fairmont Parkban; hogy a vonatok szinte ontották a szomszédos államokból Pennsylvania fövárosába sietö érdeklödöket; hogy egy napra felfüggesztették az ipari és kereskedelmi élet tevékeny­sé­gét, hogy tulajdonosok és alkalmazottak, munkások, férfiak és nök, aggastyánok és gyerme­kek, a kongresszus tagjai, a haderö képviselöi, bírák, újságírók, fehér és fekete bennszülöttek összecsödülhessenek a roppant tisztáson. És arról is felesleges beszélnünk, mint hullámzott, mint zajongott a tömeg, hogyan tört ki belöle az izgalom egy-egy érthetetlen hangja, mint leste szívdobogva a nagy eseményt. És vajon ki számlálhatná meg a sok lelkes hip-hip-hurrát, mely mint tüzijáték robbant, mikor Uncle Prudent és Phil Evans megjelent az amerikai lobogókkal ékesített léghajó csónakjában! És vajon nem felesleges-e megjegyeznünk, hogy az össze­sereglett tömeg nagy része nem is annyira az óriás ballonra volt kíváncsi, mint inkább azt a két férfiút akarta látni, kiket az egész Óvilág irigyelt az Újvilágtól!

Hogy miért csak ketten voltak? Miért nem volt velük Frycollin is? Egyszerüen azért, mert Frycollin úgy vélte, népszerüségéhez éppen elég az Albatroson megtett útja. Lemondott a megtiszteltetésröl, hogy urát elkísérje. Így aztán neki nem jutott a lelkes éljenzésböl, mely a Weldon Club elnökét és titkárát fogadta.

Magától értetödik, hogy jelen volt az illusztris társaság minden tagja, valamennyien elfog­lalták fenntartott helyüket a tisztás cölöpökkel és kötelekkel bekerített közepén. Ott volt Truk Milnor, Bat T. Fyn, William T. Forbes, akibe jobbról-balról két lánya, miss Mat és miss Doll karolt. Eljöttek valamennyien, hogy bizonyítsák: a "levegönél könnyebb" elv táborának egységét soha semmi sem bonthatja meg.

Tizenegy óra húsz perckor ágyúlövés jelezte a végsö elökészületeket.

A Rajta már csak a jeladást várta az indulásra.

Tizenegy óra huszonöt perckor eldördült a második ágyúlövés.

A Rajta, melyet egyelöre erös kötelek tartottak lehorgonyozva, most mintegy tizenöt lábnyival emelkedett a tisztás fölé, s így a csónak már a megindult tömeg felett lebegett. Uncle Prudent és Phil Evans a csónak orrában állt, s most bal kezüket mindketten mellükhöz emelték, jelezve, hogy szívük együtt dobog a tömeg szívével. Ezután jobbjukat a zenit felé lendítették, annak jeléül, hogy a világ eddig ismert legnagyobb léghajója végre birtokba veszi a föld feletti birodalmat.

Százezer ember emelte kezét a szívéhez, s százezer kéz mutatott az egek felé.

Tizenegy óra harminc perckor dördült el a harmadik ágyúlövés.

- Bocsássátok el! - kiáltotta fennhangon Uncle Prudent a szent igéket.

És a Rajta a magasba emelkedett, méghozzá "fenségesen" - mint ahogy azt a légi utakról készült beszámolók minden léghajó elindulásáról írják.

Valóban pompás látvány volt! Mintha csak egy új hajó indult volna el a hajóépítö üzemböl a tengerre. De hiszen hajó volt a Rajta is, hajó, melyet most bocsátottak fel a levegö tengerébe!

A ballon egyenes vonalban emelkedett - ami megint csak a teljes szélcsendröl tanúskodott -, majd 250 méter magasságban megállt.

Itt aztán vízszintes irányban kezdett manöverezni. A két hajtócsavar másodpercenként mint­egy tízméteres sebességgel röpítette a léghajót napkelet felé. Ilyen sebességgel úszik a bálna a tenger szabad vizében. S nem ok nélkül hasonlítjuk a léghajót az északi tengerek e halóriásához - alakja ugyanis a bálnára emlékeztetett.

Újabb üdvrivalgás köszöntötte az ügyes repülöket.

A kormányrúdnak engedelmeskedve a Rajta ezután körrepüléseket végzett, majd hol rézsútos, hol egyenes irányban haladt aszerint, ahogy a kormányos irányította. Szük körben forgott, elöre-, majd hátrarepült, hogy meggyözze a ballonok kormányozhatóságának makacs tagadóit, ha ugyan akadt még ilyen!... Persze ha akadt volna, a tömeg széttépte volna.

De miért is nem fúj a szél e pompás kísérlet közben? Igazán sajnálatos. Jó lett volna, ha lát­hatják, hogy a Rajta csöppnyi tétovázás nélkül képes minden irányban mozogni, lavírozhatott volna a széllel, mint egy vitorlás, vagy mehetett volna szél ellenében, mint akármelyik gözhajó.

A léghajó ekkor néhány száz méternyi magasságba emelkedett.

A nézök megértették, hogy miröl van szó. Uncle Prudent és léghajóstársa azért szállnak a magasabb légrétegekbe, hogy ott talán némi szelet kapnak, s a kísérlet hiánytalanul bizonyító erejü lesz. A ballon belsejében kiépített kisebb léggömbök együttese - mely a halak úszó­hólyagjának mintájára készült - lehetövé tette, hogy szivattyúkkal bizonyos mennyiségü levegöt vezessenek bele, s így a Rajta függöleges irányban is tetszés szerint mozoghasson. Nem volt tehát szükség arra, hogy holtterhet dobjon ki, sem arra, hogy hidrogént eresszen ki, anélkül is feljebb szállhatott vagy leereszkedhetett, ahogy kormányosa kívánta. A léghajó felsö részére azonban mégis szereltek egy biztonsági szelepet, melyen át gázt engedhettek ki, ha valami okból hirtelen leszállásra kényszerülnének. A Rajta tehát a már ismert elvek alapján épült fel, csakhogy a kipróbált rendszereket ezúttal a tökélyig fejlesztették.

A Rajta függölegesen emelkedett, s a nézök egyre kisebbnek látták a roppant méretü léghajót; érdeklödésük azonban mit sem csökkent, sok kíváncsinak már majd kitekeredett a nyaka, úgy bámult a magasba. Az óriási bálna lassanként már csak akkorának tünt, mint egy kisebb delfin, hamarosan szardínia nagyságú lesz...

A Rajta tovább emelkedett, már 4000 méter magasságba ért. Még felhöfoszlány sem úszott a tiszta égbolton, így világosan lehetett látni, hogy ebben a magasságban megállt.

De még mindig a tisztás fölött lebegett, mintha láthatatlan szálak most is odakötöznék. Ha óriási harangot borítottak volna a Fairmont Park fölé, az atmoszféra akkor sem lehetett volna nyugodtabb. Szellö sem moccant, sem ebben a magasságban, sem lejjebb. A léghajó, mely már olyan aprócskának látszott, mintha fordított látcsövön nézték volna, emelkedése közben semmi ellenállásba nem ütközött.

Hirtelen kiáltás harsant, majd százezer ember, az egész tömeg följajdult. Minden kéz az ég egy pontjára mutatott, északnyugati irányban.

Ott, a mélykék égbolton valami mozgó s egyre közeledö, egyre nagyobbnak látszó pont tünt fel. Vajon madár volna, mely szárnyaival a magas egekbe csapdos? Vagy meteor, melynek röp­pályája ferdén hasítja a levegöeget? Mindenesetre roppant sebességgel közeledett, s hamarosan a tömeg fölé fog érni.

Mintha elektromos áram szaladt volna végig az egész tisztáson, oly egyszeriben támadt föl mindenkiben a sejtelem.

Most már mintha a Rajta is fölfigyelt volna a különleges jelenségre. Nyilván megérezte, hogy valami veszély fenyegeti, mert növekvö sebességgel szállt kelet felé.

Igen! A tömeg balsejtelme beigazolódott! A Weldon Club egyik tagja mondta ki elöször, de aztán százezren ismételték:

- Az Albatros!... Az Albatros!...

Igen, az Albatros közelgett! Robur mérnök jelent meg a magas égbolton, s mint valami hatalmas ragadozó madár, készült lecsapni a léghajóra!

Pedig hát kilenc hónappal ezelött robbanás pusztította el, légcsavarjai összetörtek, törzse kettévált, megsemmisült mindörökre. A feltaláló hösies nyugalma azonban megmentette az Albatros utasait a fulladásos haláltól, amikor az elülsö légcsavar forgó mozgásának irányát megváltoztatta, s a hajtócsavar emelöcsavarként müködött, fékezve a zuhanás sebességét. De vajon hogyan menekült meg társaival együtt a Csendes-óceán hullámai közül?

A repülögép-törzs darabjai, a légcsavarok szárnyai, a kajütfalak, egyszóval mindaz, ami az Albatrosból maradt, mint hajóroncs úszott a tengeren. Ha egy sebesült madár a hullámok közé zuhan, szárnyai még mindig a habok felett tarthatják. Robur és emberei néhány órán át a roncsokba kapaszkodva tartották fenn magukat, majd megtalálták a repülö gép gumi mentö­csónakját.

A gondviselés vagy a véletlen - hiszen oly mindegy, minek nevezzük - a hajótöröttek segítségére volt.

Napkelte után néhány órával egy hajóról észrevették öket. Csónakot bocsátottak a vízre, s az nemcsak Roburt és embereit, hanem a köröttük úszkáló roncsokat is összeszedte. A mérnök röviden csak annyit mondott, hogy hajója összeütközés folytán pusztult el, s a kapitány tiszteletben tartotta hallgatását.

A Két Jó Barát - ez a háromárbocos liverpooli angol hajó volt a megmentöjük - Melbourne felé igyekezett, s néhány nap múlva ki is kötött ott.

Ausztráliában voltak hát, de távol X-szigettöl, ahova pedig sürgösen el kellett jutniuk.

A hátsó kabin roncsai között a mérnök megtalálta jelentös összeget tartalmazó pénzszekré­nyét, s így nem szorult rá arra, hogy akár maga, akár társai részére bármit is kérnie kelljen. Nem sokkal azután, hogy Melbourne-be érkezett, megvásárolt egy száztonnás kétárbocost, s minthogy értett a hajózáshoz, társaival együtt ezen a kis hajón el is jutott X-szigetre.

Ettöl kezdve csak egy gondja, egy gondolata volt: a bosszú. De hogy végrehajthassa a bosszú müvét, ahhoz egy másik Albatrost kellett építenie, s ez nem volt nehéz feladat annak, aki az elsöt megépítette. A régi gép minden használható alkatrészét beépítették az újba, hiszen a kétárbocoson X-szigetre hozták a még használható légcsavarokat s egyéb kijavítható gépe­zeteket. Új hajtómüvet készítettek, új elemekkel és akkumulátorokkal. Nyolc hónap sem telt el, máris készen voltak a munkával, és a robbanás elpusztította Albatroshoz megszólalásig hasonló új, erös és gyors repülö gép készen állt a felszállásra.

Természetesen ugyanaz volt az új repülö gép legénysége is, és ez a legénység izzó bosszú­vággyal gondolt az egész Weldon Clubra, de föként Uncle Prudentra és Phil Evansra.

Az Albatros április elején hagyta el X-szigetet. Robur semmiképpen sem akarta, hogy útjában a föld bármely pontjáról megpillanthassák, ezért csaknem állandóan felhök között röpült. Észak-Amerika fölé érkezve, a vadnyugat egyik lakatlan részén leszállt. Ott aztán a feltaláló értesült arról, aminél nagyobb örömöt alig szerezhetett volna bármi is, hogy tudniillik a Weldon Club készen áll a kísérletek megkezdésére, s hogy a Rajta Uncle Prudenttal és Phil Evansszal április 29-én felszáll Philadelphiában.

Jobb alkalmat kívánni sem lehetett volna arra, hogy Robur és barátai kielégítsék kérlelhetetlen bosszúszomjukat. A Rajta nem menekülhet a szörnyü bosszú elöl, melynek tanúja lesz az egész világ, s mely egyúttal bizonyítja a repülö gép felsöbbrendüségét minden ballonnal s minden, a levegönél könnyebb repülö szerkezettel szemben!

Íme, ez volt az elözménye annak, hogy e napon, mint a levegöég magasában kerengö keselyü, a repülö gép megjelent a Fairmont Park felett.

Igen, az Albatros volt az, könnyen megállapíthatták még azok is, akik sohasem látták.

A Rajta folyvást menekülni próbált. Hamarosan rájött azonban, hogy vízszintes irányban nem menekülhet, függöleges irányban kell próbálkoznia, de nem úgy, hogy lefelé ereszkedik, hiszen a repülögép elvághatja az útját; olyan magas légrétegek közé kell emelkednie, ahová az Albatros esetleg nem követheti. Az elgondolás roppant merész, ugyanakkor valóban logikus volt.

Csakhogy az Albatros a léghajóval együtt emelkedett. Jóval kisebb lévén, mint a Rajta, úgy festett, mint a bálnát üldözö kardhal, mely dárdájával támad, vagy mint a torpedó, mely a páncélos hajó felé száguld, hogy egy szempillantás alatt a levegöbe röpítse.

A tisztáson összegyült tömeg jól látta s rettegve figyelte a hajszát. A léghajó néhány pillanat alatt ötezer méter magasba emelkedett. Az Albatros vele együtt emelkedett, majd melléje állt, s egyre szükülö körbe szorítva kerengett körülötte. Szempillantás alatt megsemmisíthette volna, ha nekivágódik, s szétrepeszti a vékony burkot. A léghajó lezuhant volna, s a szörnyü zuhanásban életét veszti Uncle Prudent és útitársa.

A tömeg néma döbbenetben figyelt, elfogta az a testet-lelket bénító rémület, mely mindig eröt vesz rajtunk, ha valakit nagy magasságból lezuhanni látunk. Légi csata készülödött, harc, melynek során még egy tengeri csata menekülési lehetöségeiben sem reménykedhetnek; a történelem elsö légi csatája, mely azonban nyilván nem lesz az utolsó, minthogy a haladás az egyik legerösebb, világot kormányzó törvény. És míg a Rajta az amerikai színeket viselte óriási ballonjának középvonalán, az Albatroson Hódító Robur csillagokkal, arany nappal ékesített lobogója lengett.

A léghajó még magasabbra emelkedett, hogy távolodjék üldözöjétöl. Kidobta a biztonság kedvéért magával hozott homokzsákokat. Újabb ezer méterrel röppent magasabbra. Már csak apró pontnak látszott. Az Albatros, melynek hajtócsavarjai a maximális sebességgel forogtak, szüntelenül nyomában maradt, végképp eltünt a nézök szeme elöl.

A tömeg hirtelen egy emberként jajdult fel rémületében.

A Rajta szemlátomást közeledett a föld felé, egyre nagyobbnak látszott, s vele együtt ismét feltünt az Albatros is. A felsö légrétegekben kitágult gáz szétrepesztette a ballont, s a léghajó félig összelapulva, meglehetös sebesen zuhant lefelé.

A repülö gép, függesztöcsavarainak forgássebességét csökkentve, vele együtt ereszkedett alább. Mikor a Rajta már csak mintegy 1200 méternyire volt a földtöl, a léghajó mellé nyomult.

Vajon a kegyelemdöfést akarja megadni neki?... Nem! Robur a segítségére sietett, meg akarta menteni a Rajta utasait!

Úgy manöverezett, hogy a léghajó parancsnoka és segédje átugorhassanak az Albatrosra.

Vajon Uncle Prudent és Phil Evans visszautasítja Robur segítségét? Nem hajlandók megme­ne­külni az ö jóvoltából? Még erre is képesek lettek volna, a feltaláló emberei azonban galléron ragadták s a léghajóról az Albatrosra kényszerítették öket.

A repülö gép ezután kissé messzebb röpült, a léghajó pedig, melyböl elszállt az utolsó csepp gáz is, a tisztást övezö fákra hullott, s óriási rongyként akadt fönn az ágakon.

A tisztáson döbbent csend lett úrrá. Mintha az emberek szívverése is elállt volna. Sokan lehunyták a szemüket, hogy ne kelljen látniuk a végsö katasztrófát.

Uncle Prudent és Phil Evans tehát ismét a feltaláló fogságába estek. Most, hogy újra a hatal­mába kerültek, vajon ismét elragadja öket a végtelen levegöégbe, ahova nem követheti senki?

Természetesen mindenki ettöl tartott.

Az Albatros azonban ahelyett, hogy feljebb emelkedett volna, a föld felé ereszkedett. Vajon le akar szállni? A tömeg mindenesetre hátrább nyomult, hogy helyet adjon neki a tisztáson.

Tetöfokára hágott az izgalom.

Az Albatros a tisztás fölött kétméternyire megállt. A mélységes csöndben a feltaláló szava hangzott fel:

- Egyesült Államok polgárai! A Weldon Club elnöke és titkára ismét hatalmamban van! Csak a megtorlás jogával élnék, ha foglyaimnak tekinteném öket. De a gyülölködésböl, melyet az Albatros sikere lobbantott fel bennük, megértettem, hogy a szívek és az elmék még nem készültek fel a nagy változásokra, melyeket majdan a levegö meghódítása idéz elö. Uncle Prudent és Phil Evans, önök szabadok!

A Weldon Club elnöke és titkára, valamint a léghajó parancsnoka és a segédje egy ugrással a tisztáson termett.

Az Albatros nyomban mintegy tíz méterrel a tömeg fölé emelkedett.

Robur folytatta:

- Egyesült Államok polgárai! Kísérletem véget ért, s számomra azt a tanulságot hozta, hogy semmit sem szabad elsietni, még a haladást sem. A tudomány fejlödése nem elözheti meg az erkölcsök, a szokások, a felfogás fejlödését. Egyszóval, be kell várni mindennek az idejét. Ma még nem érkezett el a napja annak, hogy diadalmaskodhassam az ellentétes érdekek, érzelmek felett. A népek még nem eléggé érettek ahhoz, hogy egyesítsék eröiket. Távozom hát, s magammal viszem titkomat. E titok azonban nem vész el az emberiség számára. Meg fogja ismerni azon a napon, mikor már elég képzett lesz ahhoz, hogy hasznát vegye, s elég bölcs ahhoz, hogy ismeretével soha vissza ne éljen. Egyesült Államok polgárai, üdv nektek!

És az Albatros hetvennégy légcsavarja, két hajtómüve teljes erövel dolgozni kezdett, s a repülö gép a lelkesült, tisztelettöl áthatott hurrázás közepette eltünt kelet felé.

A mélységesen megalázott klubtagok nem tehettek egyebet, otthonukba tértek, hiszen a tömeg, melynek hangulata gyökeresen megváltozott, gyilkos gúnnyal fordult volna ellenük, és éppen most, a nagy kísérlet napján!

De még mindig megválaszolatlan a kérdés: voltaképpen kicsoda Robur? Vajon kitudódik-e valaha?

Igen, ma már tudjuk, ki volt ö. Robur a jövö s talán a nagyon közeli jövö tudománya. A jövö biztos záloga.

És vajon az Albatros még mindig ott száll-e a levegöégben, birodalmában, melyet soha senki sem ragadhat el töle? E kérdésre határozott igennel kell válaszolnunk. S vajon megjelenik-e egy napon, ahogy ígérte? Igen! Eljön majd, hogy ismertesse annak a találmánynak titkát, mely megváltoztathatja a világ társadalmi és politikai arculatát.

Ami pedig a légi közlekedés jövöjét illeti, ez a repülö gépé, és nem a léghajóé.

Igen, az Albatros fogja meghódítani az eget!

A VILÁG URA

ELSŐ FEJEZET
Mi történik a Kék-hegységben?

Azt a hegyláncot, amely az Atlanti-óceán amerikai partjával párhuzamosan húzódik, és végigvonul Észak-Carolinán, Virginián, Marylanden, Pennsylvanián, New York államon, Allegheny-hegységnek vagy más néven Appalache-hegységnek hívják. Két különálló hegylánc alkotja: nyugaton a Cumberland-hegység, keleten a Kék-hegység.

Bár Észak-Amerika keleti részének ez a legjelentösebb hegyrendszere körülbelül kilencszáz mérföld, vagyis ezerhatszáz kilométer hosszúságban terül el, átlagos magassága nem haladja meg a hatezer lábat, és legmagasabb csúcsa, a Washington-csúcs is 1918 méter magas.

Ez a hegylánc, amelynek egyik vége az Alabama folyónál, a másik pedig a Szent Lörinc-folyónál van, nem túlságosan csábítja a hegymászókat. Gerincének teteje nem nyúlik fel a légkör magasabb régióiba, így nincs akkora vonzóereje, mint az Ó- és Újvilág fenséges hegycsúcsainak. Volt azonban ennek a hegyláncnak egy csúcsa, a Great Eyry, vagyis a Nagy Sasfészek, amelyre nem tudtak feljutni, és úgyszólván megközelíthetetlennek látszott.

És bár a hegymászók mind ez ideig nem sok figyelmet szenteltek a Nagy Sasfészeknek, ez a hegy mégis rövid idö múlva az érdeklödés középpontjába került, söt általános nyugtalanságot keltett, és ennek különleges okait már történetünk elején el kell mondanom.

A saját személyemröl csak azért beszélek, mert - mint ez kiderül - én is nagyon belekeve­redtem abba a rendkívüli eseménybe, amelynél különösebbet ritkán lát a huszadik század. Néha még magam is töprengek rajta, hogy mindez valóban megtörtént-e, és úgy történt-e, ahogy az emlékezetemben - talán helyesebb lenne úgy mondani: a képzeletemben él. De mint a washingtoni rendörség föfelügyelöje, akit egyébként rendkívül erös kíváncsiság is hajtott, és aki tizenöt év alatt annyiféle ügyben dolgozott, és olyan gyakran kapott különösképp kedvére való titkos megbízásokat - nem találtam meglepönek, amikor feletteseim engem küldtek ki e valószínütlennek tünö ügy kivizsgálására, amely vizsgálat során annyi kideríthetetlen rejtéllyel találtam szemben magam. Csakhogy már a történet elejétöl kezdve feltétlenül hinniük kell nekem. E csodálatos eseményekkel kapcsolatban magamon kívül más tanúra nem hivatkoz­hatom. Aki nem akar hinni nekem, ám ne higgyen!

A Nagy Sasfészek a festöi vonulatú Kék-hegységnek azon a táján van, amely Észak-Carolina nyugati részén húzódik. Gömbölyded alakja meglehetösen tisztán látható a Sarawba-folyó partján épült Morganton városka széléröl, vagy még inkább a néhány mérfölddel közelebb esö Pleasant-Garden faluból.

Lényegében mi is ez a Nagy Sasfészek? Jogosan nevezik-e így a Kék-hegységgel szomszédos vidék lakói? Mert az természetes, hogy a Kék-hegységet azért nevezték el így, mivel bizonyos légköri viszonyok mellett körvonalai azúrszínben játszanak. De vajon a hegycsúcsot azért nevezték-e Nagy Sasfészeknek, mert sasfészek van rajta, ahol ragadozó madarak, sasok, keselyük, kondorkeselyük fészkelnek? Vajon a környék ragadozó madarainak ez a leg­kedvel­tebb fészkelöhelye? Vajon rikoltozó csapatokban ott keringenek e fölött a búvóhely fölött, amelyet csak ök közelíthetnek meg? Nem, valójában itt sem él több ragadozó madár, mint az Allegheny-hegység többi csúcsán. Söt éppen azt figyelték meg, hogy egyes napokon ezek a madarak, amikor a Nagy Sasfészek fölé repülnek, inkább elmenekülni igyekeznek onnan, és egy ideig köröznek felette, majd fülsiketítö rikoltozással a szélrózsa minden irányában elrepül­nek.

Akkor hát miért nevezik Nagy Sasfészeknek? Nem volna találóbb "katlan"-nak nevezni, mint ahogy ilyen elnevezéssel szerte a világon minden hegyes vidéken találkozunk? Mert ott fenn a magas sziklafalak nyilván széles és mély katlant fognak körül, és ki tudja, nincs-e benne egy kis tó vagy tengerszem, amelyet az esövíz és télen a hó táplál, hiszen az Appalache-hegységben különbözö magasságokban képzödtek ilyen tavak, akárcsak az Ó- és Újvilág számos hegyrendszerében. És nem kellene mostantól kezdve a katlanok között nyilvántartani a földrajzi névtárakban?

Végül pedig, hogy valamennyi feltevést megvizsgáljuk, nincs-e ott vajon vulkáni kráter, amely sokáig aludt, és most a belsö földlökések felébresztették? Vajon nem kell-e a környé­ken olyan borzalmas kitörésektöl és pusztításoktól tartani, mint a Krakatoa vagy a Mont Pelée környékén?[38] Ha pedig azt feltételezzük, hogy tengerszem található odafenn, nem kell-e attól félni, hogy a vize lehatol a föld mélyébe, ott a központi tüz gözzé alakítja, és akkor Carolina állam rónaságait olyan kitöréssel fenyegeti, amilyen 1902-ben Martinique szigetét sújtotta?...

Éppen ezt az utóbbi lehetöséget támasztják alá újabban észlelt jelenségek, ugyanis gözkép­zödést tapasztaltak, és ez vulkanikus tevékenységre vall. Egy alkalommal a földeken dolgozó parasztok még tompa és titokzatos morajt is hallottak.

Éjszakánként odafenn tüzcsóvák jelentek meg.

A Nagy Sasfészek belsejéböl tüzoszlopok törtek elö, és amikor a szél ezeket kelet felé haj­totta, korom és hamu hullt belölük a földre. Sötét éjszakákon az alacsonyan szálló felhökröl visszaverödö sápadt fény baljós világosságot árasztott az egész környékre.

Természetes, hogy ezek a különös jelenségek nagyon nyugtalanították a vidék lakosságát. A nyugtalansághoz járult a parancsoló szükségszerüség: megtudni, mihez tarthatják magukat. A Carolina államban megjelenö újságok szünet nélkül cikkeztek "a Nagy Sasfészek titkáról". Azt tárgyalták, nem veszélyes-e ilyen környéken élni. A cikkek kíváncsiságot, egyszersmind szorongást keltettek - kíváncsiságot azokban, akik a veszélytöl nem fenyegetve, csupán a természeti jelenségek iránt érdeklödtek; és szorongást azokban, akik könnyen elpusztulhatnak, ha ezek a jelenségek veszéllyel fenyegetnék a környezö vidéket. Ezek közé tartoztak elsö­sorban Pleasant-Garden és Morganton városkák, valamint az Appalache-hegység lábánál fekvö számos falu és egyszerü tanya lakói.

Kétségtelenül sajnálatos, hogy a turisták mind ez ideig nem próbáltak feljutni a Nagy Sasfészekig. Még soha senki sem mászta meg a katlant körülvevö sziklafalat, rés pedig talán nincs is rajta, amelyen át a belsejébe lehetne jutni.

És a Nagy Sasfészek közelében nincs olyan magasabb pont, hegykúp vagy csúcs, ahonnan be lehetne nézni ebbe a katlanba? Nincs bizony, több kilométeres körzetben nem akad nála maga­sabb hegy. A Wellington-csúcs, az Allegheny-hegység egyik legmagasabb pontja megle­he­tösen távol esik innen.

A Nagy Sasfészek teljes felderítése most már feltétlenül szükségessé vált. A környék lakossá­gának érdekében meg kellett tudni, nem krátert vesznek-e körül azok a sziklák, és hogy nem fenyegeti-e vulkánkitörés Carolina államnak ezt a nyugati részét. Meg kellene tehát kísérelni feljutni oda, és megállapítani az észlelt jelenségek okát.

De még mielött ezt a nagy nehézségekkel járó expedíciót megvalósították volna, olyan alka­lom kínálkozott a Nagy Sasfészek belsejének felderítésére, amely a sziklák megmászását is feleslegessé tette.

Ez év szeptemberének elsö napjaiban Wilker léghajós léghajójával Morgantonban készült fel­szállni. A keleti szél majd a Nagy Sasfészek irányába hajtja a léghajót, és minden való­színüsége megvan annak, hogy éppen fölötte repül át. És amikor Wilker néhány száz lábnyira lesz felette, nagy erejü látcsövével lenéz a mélybe, és felderíti, hogy vulkánkráter keletkezett-e a magas sziklák között. Mert ez volt a legfontosabb kérdés. Ha ez kiderül, megtudják, kell-e a környéknek vulkánkitöréstöl tartania a közeli vagy távoli jövöben.

A felszállás az elöre meghatározott terv szerint történt. A szél közepes erejü és egyenletes, az ég tiszta volt. A reggeli párásságot éppen eloszlatta az erös napsütés. Ha a Nagy Sasfészek katlanában nem telepedett meg a köd, a léghajós a magasból megvizsgálhatja az egészet. És feltétlenül észre kell vennie, ha a katlanból göz tör fel. Ebben az esetben feltételezni kell, hogy a Kék-hegységnek ezen a pontján vulkán van, és ennek a Nagy Sasfészek a krátere.

A léggömb azonnal ezerötszáz láb magasságig emelkedett, és egy negyedóráig mozdulatlan maradt. Ebben a magasságban szélcsend volt, a talaj felett pedig erös szél fújt. De milyen csalódás következett! A léggömb nemsokára más légáramlat hatása alá került, és kelet felé mozdult el, vagyis éppen távolodott a hegylánctól, és semmi remény nem volt arra, hogy vissza tudják irányítani. Nemsokára eltünt a város lakóinak szeme elöl, és csak késöbb tudták meg, hogy Raleigh környékén szállt le Észak-Carolina államban.

Miután ez a kísérlet nem sikerült, úgy döntöttek, hogy kedvezöbb körülmények között megismétlik. Újra hallatszottak ugyanis azok a morajlások, amelyeket kormos párafelhö és a felhökröl visszaverödö, villózó fény kísért. Érthetö, hogy a környék lakói nem nyugodtak meg, és földrengéstöl vagy vulkánkitöréstöl rettegtek.

Minden oka megvolt, hogy ez év áprilisának elsö napjaiban az addig többé-kevésbé bizony­talan szorongás félelemmé alakuljon. A környékbeli lapok állandóan friss beszámolókat közöltek az általános rémületröl. A hegylánc és Morganton városka között mindenki a közeli katasztrófától rettegett.

Április negyedikéröl ötödikére virradó éjszaka Pleasant-Garden lakói földrengésre riadtak fel, amelyet borzalmas dübörgés követett. Óriási pánik tört ki a gondolatra, hogy a hegyláncnak ez a része beomlott. Menekülésre készen rohant ki mindenki a házakból, félve, hogy hatalmas szakadék tátong elöttük, amely tíz-tizenöt mérföldnyi körzetben tanyákat és falvakat nyelt el.

Az éjszaka koromsötét volt. Vastag felhök nehezedtek a síkságra. A Kék-hegység gerince még fényes nappal sem volt látható.

A sötétben semmit sem lehetett látni, és a mindenfelöl felhangzó ijedt kiáltozást senki sem tudta lecsillapítani. Megrémült férfiak, nök, gyermekek csoportba verödve próbáltak rátalálni a járható utakra, és a nagy tolongásban egymást lökdösték. Innen is, onnan is kétségbeesett hangok hallatszottak:

- Földrengés!...

- Kitört a vulkán!...

- Merre?

- A Nagy Sasfészekben...

És gyorsan eljutott a hír egészen Morgantonig, hogy kö, láva és hamu hullott a vidékre.

Azt legalább megfigyelhették volna, hogy ha vulkán tör ki, a morajlás erösödne. A hegygerinc csúcsán lángok látszanának. A fehéren izzó lávafolyamot látni lehetne a sötét éjszakában. Ez azonban senkinek sem jutott eszébe, és a megrémült emberek azt bizonygatták, hogy otthonukban érezték a földlökéseket. Egyébként az is lehetséges volt, hogy ezeket a lökéseket a hegylánc oldalából leváló sziklatömb zuhanása okozta.

Most halálos aggodalomban vártak, készen arra, hogy Pleasant-Garden vagy Morganton felé továbbmeneküljenek.

Egy óra telt el minden különösebb esemény nélkül. Csak az Appalache-hegység hosszú vonulatán megtört gyenge nyugati szellö legyezte az alacsonyabban fekvö mocsaras részek sürün nött fenyöinek szúrós lombozatát.

Tehát semmi sem adott okot újabb ijedelemre, és mindenki úgy döntött, hogy hazatér. Láthatólag már nem kellett tartani semmitöl, mégis mindenki úgy érezte, hogy sohasem virrad meg.

Nem tartották kétségesnek, hogy hegyomlás történt, valószínüleg egy óriási sziklatömb vált le a Nagy Sasfészek oldaláról. Könnyen megbizonyosodhatnának erröl, ha virradatkor néhány mérföldnyi darabon végigjárják a hegylánc lábát.

De hajnalban három óra felé ismét riadalom tört ki, mert a sziklafal pereme fölé lángnyelvek csaptak fel. A felhök visszaverték a fényt, és messzire bevilágították a környéket. Ezzel egy idöben erös sistergés, ropogás hallatszott.

Vajon tüz keletkezett odafenn, és mitöl? Ezt villámcsapás nem okozhatta... Hiszen sehol sem villámlott... Meg kell adni, hogy a tüznek böven akadt tápláléka. Abban a magasságban az Allegheny-hegységet éppúgy fák borítják, mint a Cumberland- vagy a Kék-hegységet. Rengeteg fa nö ott, ciprus, legyezöpálma és örökzöld fák.

- Kitört a tüzhányó! Kitört a tüzhányó!

Mindenfelöl ez a kiáltás hallatszott: "Kitört a tüzhányó!" A Nagy Sasfészek tehát a hegylánc belsejében rejlö vulkán krátere! Talán sok évvel vagy éppenséggel több évszázaddal ezelött kialudt, és most kezdett ismét müködni?... És vajon a lángkitörést tüzes köesö vagy lávaáradat követi majd?... A láva lefelé zúdul-e tüzes patak vagy lavina alakjában, és feléget mindent, ami elébe kerül, elpusztítja-e az útjában álló városkákat, falvakat, tanyákat, egyszóval az egész környéket rétjeivel, szántóföldjeivel és erdeivel együtt még Pleasant-Gardenen és Morgantonon túl is?...

Most aztán kitört a riadalom, és semmi sem tudta feltartóztatni. A rémülettöl örjöngö asszonyok gyermekeiket maguk után vonszolva vágtak neki a kelet felé vezetö utaknak, hogy minél hamarabb messze jussanak a földrengés színhelyétöl. Sok férfi a házakból hordta ki a holmikat; ami értékesebb volt, összecsomagolta, szabadon bocsátotta a háziállatokat, lovakat, marhákat, birkákat, és azok minden irányban rémülten futottak szerteszét. Elképzelhetö, micsoda kavarodás támadt, amikor a koromsötét éjszakában ez a rengeteg ember és állat átrohant azon az erdön, amelyet minden pillanatban eláraszthat a vulkáni láva, vagy a mocsáron keresztül, amelynek vize bármikor kiáradhat! És ha a menekülök frissen keletkezett szakadékba rohannak?... Lesz-e idejük elmenekülni, ha a föld színén hömpölygö, izzó lávafolyam elvágja az útjukat, és lehetetlenné teszi a továbbjutást?...

A vagyonosabb és megfontoltabb farmerek közül néhányan nem csatlakoztak ehhez a megrémült tömeghez, amelyet nem sikerült feltartóztatniuk.

Megfigyelöútra indultak, és a hegyláncot körülbelül egymérföldnyire megközelítették, és akkor azt tapasztalták, hogy a lángnyelvek magassága csökkent, és a tüz végül talán ki is alszik. Minden jel arra mutatott, hogy a vidéket mégsem fenyegeti kitörés. Nem hullott közápor, nem hömpölygött lávafolyam a hegyek lejtöin, nem hallatszott morajlás a föld belsejéböl... Semmi sem árulkodott olyan földrengésröl, amely egyetlen szempillantás alatt egész országrészt képes elpusztítani.

Ez a megállapítás helyes volt: a Nagy Sasfészek belsejében a tüz ereje csökkent. Lassanként halványodott a felhökön visszaverödö fény, a környék pedig nemsokára teljes sötétségbe borult, egészen hajnalig.

A menekülök tolongó tömege pedig csak akkor állt meg, amikor úgy gondolták, hogy minden veszélytöl távol vannak. Aztán visszajöttek, és néhány falu meg tanya lakói virradatkor már otthon voltak.

Négy óra felé a Nagy Sasfészek peremén már csak halvány fények látszottak. A tüz lelohadt, nyilván már elégett minden éghetö anyag, és bár a tüz okát még nem lehetett megállapítani, remélhetö volt, hogy nem lángol fel ismét.

Mindenesetre valószínünek látszott, hogy a Nagy Sasfészekben nem vulkanikus jelenségek játszódtak le. Ezért nem kellett attól tartani, hogy a környék lakóit vulkánkitörés vagy földrengés fenyegeti.

Hajnali öt óra felé azonban a még sötétbe borult hegygerinc felett furcsa zaj töltötte be a levegöt: szabályos fújtatás hangja, amelyet hatalmas szárnycsapások kísértek. És ha világos lett volna, a tanyák és falvak lakói hatalmas ragadozó madarat, valamilyen légi szörnyeteget láttak volna kirepülni onnan, amely felszállt a Nagy Sasfészekböl, aztán gyorsan eltünt keleti irányban.

MÁSODIK FEJEZET
Morgantonban

Washingtonból április 26-án indultam el, és másnap érkeztem meg Raleigh-be, Észak-Carolina állam székhelyére.

Két nappal elöbb a rendörfönök hívatott irodájába. Fönököm türelmetlenül várt. Most elmondom, miröl beszélgettünk, és ebböl kiderül kiküldetésem célja is.

- John Strock - kezdte -, ön még mindig az az éles elméjü és szolgálatkész rendörtiszt, aki már néhányszor bebizonyította odaadását és éleselméjüségét?

- Ward úr - feleltem meghajolva -, nem az én dolgom megállapítani, hogy bármit is csökkent-e éleselméjüségem... Ami viszont odaadásomat illeti, kijelenthetem, hogy teljes mértékben...

- Ebben nem kételkedem - folytatta Ward úr -, csak pontosabban fogalmazom meg a kérdést: még mindig olyan kíváncsi természetü ember-e, olyan lelkesen fog-e hozzá egy rejtély kiderítéséhez, mint eddig?

- Még mindig, Ward úr.

- És a kíváncsiság ösztöne nem gyengült meg az állandó munkája során?

- Egy cseppet sem!

- Akkor, Strock, figyeljen!

Ward úr akkoriban ötvenéves, szellemi ereje teljében levö férfi volt, és fontos munkáját nagyszerüen értette. Többször bízott rám nehéz ügyeket, amelyeket sikerrel oldottam meg, söt politikai vonatkozásúakat is, és ezek elintézéséért elismerését fejezte ki. Néhány hónap óta azonban egyetlen alkalommal sem vette igénybe szolgálataimat, és ezt a tétlenséget nagyon keservesen viseltem el. Ezért vártam türelmetlenül, mit akar velem közölni Ward úr. Nem kételkedtem, hogy komoly ok miatt akar engem bevonni ebbe a munkába.

Az az ügy, amelyet a rendörfönök számomra tartogatott, nemcsak Észak-Carolinában és a szomszédos államokban, hanem egész Amerikában foglalkoztatta a közvéleményt.

- Bizonyára értesült róla - mondta -, hogy mi történik az Appalache-hegység egyik részében, Morganton városka környékén.

- Igen, Ward úr, és véleményem szerint ezek a meglehetösen furcsa jelenségek igen alkal­masak arra, hogy felkeltsék a nálam kevésbé kíváncsi emberek kíváncsiságát is.

- Semmi kétség, Strock, hogy ez az egész ügy furcsa, söt különös. De nem árt azon gondol­kozni, hogy a Nagy Sasfészekben megfigyelt jelenségek nem jelentenek-e veszélyt a környék lakosaira; vajon ezek nem vulkánkitörés vagy földrengés elöjelei-e...

- Bizony, ettöl tartanunk kell, Ward úr.

- Akkor pedig meg kell tudnunk, Strock, hogy hányadán állunk. Ha egy esetleg bekövetkezö természeti csapás ellen nem is tehetünk semmit, az érdekelteket mégis idejében figyelmeztetni kellene, hogy milyen veszély fenyegeti öket.

- Ez a hatóságok feladata, Ward úr - feleltem. - Pontosan kellene tudnunk, hogy mi történik ott fenn.

- Helyes, Strock, de úgy látszik, ez súlyos nehézségekbe ütközik. A környékbeliek elösze­re­tettel hajtogatják, hogy a Nagy Sasfészek szikláit nem lehet megmászni, nem lehet bejutni a belsejébe. De megpróbálkoztak-e egyáltalán vele, és ráadásul olyan körülmények között, amely a sikert biztosíthatta volna?... Nem hiszem, pedig úgy gondolom, hogy alaposan elö­készített kísérlet feltétlenül sikerre vezet.

- Semmi sem lehetetlen, Ward úr, és ez minden bizonnyal csak költség kérdése.

- Indokolt költségé, Strock, és nem lehetünk tekintettel a költségekre, amikor a lakosságot kell megnyugtatni vagy figyelmeztetni, hogy egy katasztrófától megkímélhessük. Egyébként a Nagy Sasfészek valóban olyan megközelíthetetlen, mint állítják? És ki tudja, nem ott rendezte-e be búvóhelyét valamilyen rablóbanda, amely az oda vezetö utat egyedül ismeri?...

- Hogyan?! Ward úr azt gyanítja, hogy rablók...

- Lehet, hogy tévedek, Strock, és minden, ami ott fenn történik, természeti okokra vezethetö vissza... Éppen ezt kell kiderítenünk, éspedig a lehetö legrövidebb idön belül.

- Kérdezhetek valamit, Ward úr?

- Rajta, Strock.

- Ha feljutunk a Nagy Sasfészekbe, ha felderítjük ezeknek a jelenségeknek az okait, ha ott fenn krátert találunk, ha a vulkán kitörése hamarosan várható, ezt meg tudjuk akadályozni?

- Nem, Strock, de figyelmeztetni tudjuk a környék lakosait. Akkor a falvakban tudják, mihez tartsák magukat, és a tanyákon élöket sem éri meglepetés. Ki tudja, hogy az Allegheny-hegység vulkánja nem fenyegeti-e Észak-Carolinát olyan pusztulással, mint Martinique szigetét a Mont Pelée lávaesöje?... Legalább annyit kell elérnünk, hogy a lakosság biztonságba tudja magát helyezni.

- Szeretném hinni, Ward úr, hogy nem fenyegeti ilyen veszély azt a környéket...

- Én is ezt kívánom, Strock, egyébként is valószínütlennek tünik, hogy a Kék-hegységnek ezen a részén tüzhányó lenne. Az Appalache-hegylánc nem vulkanikus eredetü. A hozzánk befutott jelentések szerint látták, hogy lángok törnek elö a Nagy Sasfészekböl... Még Pleasant-Garden környékén is úgy vélték, hogy ha nem is földrengést, de földrezgéseket éreztek. Vajon igaz-e mindez, vagy csak képzelödés? Ezt kell megállapítanunk.

- Ez a legokosabb dolog, Ward úr, és talán késedelem nélkül...

- Ezért elhatároztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Nagy Sasfészekben lejátszódott jelenségekkel kapcsolatban. Valaki minél elöbb oda utazik, hogy összegyüjtse az összes adatot, kihallgassa a városkák és tanyák lakóit. Ennek elvégzésére olyan felügyelöt válasz­tottunk, akiben teljes mértékben megbízunk, és ez a felügyelö ön, Strock...

- Nagyon örülök, Ward úr - feleltem - és számíthat rám; semmit el nem mulasztok, hogy teljes megelégedését kiérdemeljem.

- Tudom, Strock, és hozzáteszem, hogy ez bizonyára kedvére való feladat...

- Feltétlenül, Ward úr.

- A maga szenvedélyes kíváncsisága itt állandóan müködhet, és remélem, ki is elégülhet...

- Úgy van.

- Egyébként saját belátása szerint jár el, ahogy a körülmények megkívánják. Ha pedig a felderítöút megszervezése sokba kerülne, a kiadásoknál nem kötjük meg a kezét...

- Ami tölem telik, mindent megteszek, Ward úr, számíthat rám.

- Azt ajánlom, Strock, hogy nyomozása során a legtapintatosabban intézzen mindent... Ott a kedélyek még túl izgatottak. Nagyon erös fenntartással kell fogadnia mindent, amit elmon­danak, és vigyázzon, hogy a vizsgálat ne okozzon újabb riadalmat.

- Értem.

- A morgantoni polgármester mellé rendeltem, ö mindig magával egyetértésben jár el. Ismétlem, legyen óvatos, Strock, és a nyomozásba csak azokat a személyeket vonja be, akikre feltétlenül szüksége van. Szakértelmét és ügyességét már sokszor bebizonyította, és most is számítunk arra, hogy sikerrel jár...

- Ha nem járok sikerrel, Ward úr, csak az lehet az oka, hogy legyözhetetlen akadályokba ütközöm, mert végeredményben lehetséges, hogy nem sikerül bejutnom a Nagy Sasfészekbe, és ebben az esetben...

- Ebben az esetben majd meglátjuk, mi a teendö. Ismétlem, tudjuk, hogy hivatásánál és ösztönénél fogva nincs magánál kíváncsibb ember, és ez kitünö alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

Ward úr igazat mondott.

Akkor megkérdeztem töle:

- Mikor kell indulnom?

- Már holnap.

- Holnap tehát elindulok Washingtonból, holnapután pedig Morgantonban leszek.

- Levélben vagy távirati úton állandóan tájékoztat...

- Minden rendben lesz, Ward úr. Amikor elbúcsúzom, még egyszer megköszönöm, hogy engem választott a Nagy Sasfészek-ügy nyomozásának vezetésére.

Hogy is sejthettem volna, mit tartogat számomra a jövö?!

Tüstént hazamentem, összecsomagoltam, és másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fövárosa felé robogott velem.

Aznap este megérkeztem Raleigh-be, az éjszakát ott töltöttem, és másnap délután az állam nyugati részébe vezetö vonattal Morgantonba érkeztem.

Morganton tulajdonképpen csak kis mezöváros. Köszénben igen gazdag, jurakori vastag közetre épült, a bányákban igen élénk termelés folyik. Bö ásványvízforrások fakadnak itt, nyáron sokan járnak ide ivókúrára. Morganton környékének fejlett a mezögazdasága, és a földmüvesek gazdag termést takarítanak be a tözegmohával és náddal benött mocsarak között fekvö gabonaföldeken.

Sok azon a tájon az örökzöld erdö. Nincs azonban a környéken földgáz, az a kimeríthetetlen energiaforrás, amelyet világításra és fütésre is használhatnának, és amelyben az Allegheny-hegység legtöbb völgye oly gazdag.

A talaj összetétele és bö terméshozama következtében sok ember lakik a környéken. Falvak és tanyák sorakoznak egymás után egészen az Appalache-hegység lábáig; itt, az erdök között sürübben, ott, a hegyek elsö nyúlványain pedig már ritkábban.

Errefelé több ezer embert fenyegetne veszély, ha a Nagy Sasfészek vulkánkráter lenne, ha a kitörése salakkal és hamuval borítaná be a környéket, ha lávafolyamok árasztanák el a földeket, ha a földrengés lökései Pleasant-Gardenig és Morgantonig terjednének.

Morganton polgármestere, Elias Smith magas, jó eröben levö, bátor, vállalkozó kedvü férfi volt, még nem töltötte be a negyvenedik életévét; egészségében a két Amerika valamennyi orvosa sem találna kifogásolnivalót, a tél hidegét és a nyár melegét egyaránt jól bírta, mert az idöjárás Észak-Carolinában néha igen szélsöséges. Olyan nagy vadász volt, hogy nemcsak az Appalache-hegységgel szomszédos síkságon nagy számban elöforduló vadakra és szárnya­sokra vadászott, hanem medvére és párducra is, melyek böven találhatók mind a sürü ciprus­erdökben, mind pedig az Allegheny-hegység kettös vonulatának vad szakadékaiban.

Elias Smith gazdag földbirtokos volt, néhány tanyája is feküdt Morganton környékén. Több tanyán személyesen vezette a gazdaságot. Bérlöit gyakran meglátogatta, és amikor nem tartóz­kodott városi otthonában, minden idejét kóborlással és vadászattal töltötte, olyan ellenállha­tatlanul vonzotta vadászszenvedélye.

Délután azt kértem, hogy vezessenek el Elias Smith házába. Aznap otthon tartózkodott, mivel távirati úton értesítették érkezésemröl. Átadtam neki Ward úr megbízólevelét, amelyben közli, hogy melléje rendelt, és ismeretséget kötöttünk egymással.

Morganton polgármestere pipával a szájában, brandys pohárral az asztalon szívélyesen, fesztelenül fogadott. Egy szolgálólány mindjárt hozott poharat nekem is, és mielött bele­fogtunk volna a beszélgetésbe, meg kellett felelnem házigazdám kínálásának.

- Önt Ward úr küldte - mondta vidáman -, hát akkor igyunk elöször is Ward úr egészségére!

Koccintanunk kellett, és poharunkat a rendörség föfelügyelöjének egészségére ürítettük.

- És most lássuk: miröl van szó? - kérdezte Elias Smith.

Erre elmondtam Morganton polgármesterének, miért küldtek Észak-Carolinának erre a vidékére. Emlékezetébe idéztem azokat a tényeket, helyesebben: jelenségeket, amelyeket ezen a vidéken tapasztaltak. Megjegyeztem, mennyire fontos, hogy a környék lakóit megnyug­tassuk, vagy legalábbis éberségre intsük, és ebben egyetértett velem. Közöltem vele, hogy a hatóságok beavatkozása igen indokolt; hogy amennyire hatalmukban áll, orvosolják az itteni helyzetet. A fönököm teljhatalmat adott - tettem hozzá végül -, hogy minél gyorsabban és eredményesebben vezessem a nyomozást a Nagy Sasfészekkel kapcsolatban. Nem szabad visszariadnom semmilyen nehézségtöl, semmilyen költségtöl, hiszen küldetésem minden költségét természetesen a minisztérium viseli.

Elias Smith szótlanul végighallgatott, közben azonban többször teletöltötte poharainkat. Miközben pipájából jóízüen eregette a füstkarikákat, láttam rajta, hogy erösen figyel. Arca gyakran felélénkült, szeme pedig tüzelt sürü szemöldöke alatt. Morganton elsö tisztviselöjét szemlátomást nyugtalanították a Nagy Sasfészekben lejátszódó események, és hozzám hasonlóan ö is türelmetlenül várta, hogy kiderüljön a jelenségek valódi oka.

Amikor végeztem, Elias Smith rám nézett, és néhány pillanatig szótlan maradt.

- Tehát Washingtonban szörnyen kíváncsiak - mondta végül -, mi van a Nagy Sasfészek gyomrában?

- Igen, Smith úr...

- És ön is?

- Nagyon!

- Magam is, Strock úr!

Hát ha Morganton polgármestere éppolyan kíváncsi fajta, mint jómagam, akkor pompásan összeillünk!

- Megérti - tette hozzá kiverve pipájából a hamut -, mint földbirtokost, nagyon érdekel, mi történik a Nagy Sasfészekben, és mint polgármesternek, törödnöm kell városom lakosainak helyzetével.

- Így hát, Smith úr - válaszoltam -, önt két ok is vezeti, hogy keresse azoknak a jelenségeknek az okát, amelyek az egész környéket fenyegetik! És ezeket a jelenségeket nyilván megmagya­ráz­hatatlannak találta, egyszersmind nyugtalanítónak a környék lakosságára nézve...

- Föleg megmagyarázhatatlannak találtam, Strock úr, mert én alig hiszem, hogy a Nagy Sasfészek kráter, hisz az Allegheny-hegység nem vulkanikus jellegü. Sehol sem bukkantak hamu, salak, láva vagy más vulkanikus eredetü anyag nyomára, sem a Cumberland-hegység szakadékaiban, sem a Kék-hegység völgyeiben. Éppen ezért nem gondolom, hogy Morganton környékét ilyen nagy veszély fenyegetheti.

- Igazán így gondolja, Smith úr?

- Igazán.

- Mégis, azok a földlökések, amelyeket a hegylánc közelében éreztek?...

- Igen, azok a földlökések... azok a földlökések... - ismételte a fejét csóválva Smith úr. - Elöször is biztos, hogy azok földlökések voltak? Mikor azok a nagy lángoszlopok felcsaptak, éppen a wildoni farmokon voltam, nem egészen egymérföldnyire a Nagy Sasfészektöl, és ha valami rendellenességet tapasztaltam is a levegöben, nem éreztem sem a föld felszínéröl, sem a belsejéböl eredö földlökéseket.

- Pedig a Ward úrnak küldött jelentések szerint...

- Azokat a jelentéseket a rémület hatása alatt írták! - jelentette ki a morgantoni polgármester. - Az én jelentésemben mindenesetre szó sem esett ilyesmiröl.

- Ez figyelemre méltó. Ami azonban a csúcs fölé csapó lángokat illeti...

- Hát a lángokkal, Strock úr, egészen más a helyzet! Azokat én is láttam... saját szememmel, és a felhök úgy verték vissza a fényüket, hogy messze földröl is látni lehetett. Meg aztán valami zaj is hallatszott a Nagy Sasfészek csúcsáról... sípoláshoz hasonló hang, mint amikor a kazánból kiengedik a gözt.

- És ezt ön is hallotta?

- Igen... majdnem megsüketített!

- És nem tünt úgy önnek, mintha óriási szárnycsapások hangja vegyült volna ebbe a zajba?

- De igen, Strock úr. Csakhogy a szárnycsapások hangjából ítélve, milyen óriási madárnak kellett volna felszállnia az utolsó lángok kihunyása után?... És mekkora lehet az ilyennek a szárnya? Nem tudom, nem a képzelet játszott-e velem! A Nagy Sasfészek légi szörnyetegek fészke volna? És nem vették észre már régen azokat a szörnyeket, amint hatalmas szikla­fészkük felett köröznek? Itt valóban van valami rejtély, amit eddig nem sikerült felderíteni...

- De most felderítjük, Smith úr, ha hajlandó segíteni nekem.

- Természetesen, Strock úr, annál is inkább, mivel nagyon fontos, hogy a környék lakóit megnyugtassuk.

- Akkor hát holnap elkezdjük...

- Úgy van, holnap!

Ezekkel a szavakkal váltunk el egymástól.

Visszamentem a szállodába, és közöltem, hogy annyi idöre veszem ki a szobát, amennyit a nyomozás megkíván.

Azonnal levelet írtam Ward úrnak. Értesítettem, hogy megérkeztem Morgantonba, közöltem vele, milyen eredménnyel zárult elsö beszélgetésem a városka polgármesterével, és hogy elhatároztuk, mindent megteszünk, hogy a nyomozás a legrövidebb idön belül sikerrel végzödjék. Azt is megígértem, hogy minden próbálkozásunkról beszámolok neki akár levélben, akár táviratilag, s állandóan értesítem, milyen a közhangulat Carolina államnak ezen a részén.

Smith úrral aznap délután még egyszer tárgyaltam, és elhatároztuk, hogy mihelyt megvirrad, elindulunk.

Végül a következö terv mellett döntöttünk:

Két, hegymászásban jártas vezetövel megkíséreljük, hogy feljussunk a hegyre. Vezetöink már többször megmászták a Kék-hegység legmagasabb csúcsait. Igaz, a Nagy Sasfészekkel még soha nem próbálkoztak, mert tudták, hogy megmászhatatlan sziklafalán nem tudnak átjutni, másrészt pedig mert amíg ezeket a jelenségeket nem tapasztalták, a turisták alig érdeklödtek a Nagy Sasfészek iránt. A két vezetöre egyébként számíthatunk, Smith úr maga is vakmerö, ügyes és mindenre kész embernek ismerte öket. Nem hátrálnak meg az akadályok elött, ha mi hajlandók vagyunk követni öket.

Smith úr megjegyezte, hogy ráadásul most már talán nem is lesz lehetetlen bejutni a Nagy Sasfészek belsejébe.

- És miért? - kérdeztem.

- Mert a sziklatömb néhány héttel ezelött levált a hegyröl, és így talán van járható út.

- Az nagyon szerencsés véletlen lenne, Smith úr.

- Megtudjuk, Strock úr, mégpedig holnap...

- Tehát a holnapi viszontlátásra!

HARMADIK FEJEZET
A Nagy Sasfészek

Másnap hajnalban Elias Smithszel elindultam Morgantonból azon az úton, amely a Sarawba-folyó bal partján Pleasant-Garden városába vezet.

A vezetök is csatlakoztak hozzánk - a harmincéves Harry Horn és a huszonöt éves James Bruck, mindketten a város lakosai, akik az Allegheny-hegység kettös láncát alkotó Kék-hegység és Cumberland-hegység magasabb csúcsaira szokták vezetni a turistákat. Elszánt, ügyes és tapasztalt hegymászók, karjuk és lábuk erös, a hegyláncig nyúló vidéket kitünöen ismerik.

Két jó ló húzta a kocsinkat, amellyel Carolina állam nyugati széléig szándékoztunk menni. A kocsin csak két-három napi élelmet vittünk, mert felderítö utunk nyilván nem tart hosszabb ideig. Az élelmiszerek összeállítását Smith úrra bíztam; az útravalónk között volt marha­konzerv, sonka, ropogósra sült özcomb, egy kis hordó sör, néhány üveg whisky és pálinka, valamint megfelelö mennyiségü kenyér. Ivóvizet találunk a sok hegyi forrásban, amelyeket az ilyentájt gyakori záporok böven táplálnak.

Felesleges is mondanom, hogy a morgantoni polgármester, a szenvedélyes vadász, magával hozta puskáját és kutyáját, Niskót is, amely állandóan a kocsi mellett futkált és ugrándozott. Nisko felhajtja a vadat, amíg az erdöben vagy a síkságon leszünk, de amíg a hegyet másszuk, a kocsissal együtt a wildoni tanyán marad. A Nagy Sasfészekhez nem jöhet velünk, mert nagy szakadékokon kell átkelnünk, és magas sziklákat kell megmásznunk.

Az égbolt meglehetösen tiszta volt, a levegö még hüvös, mert április vége felé az amerikai éghajlat alatt még gyakran igen zord az idö.

Az Atlanti-óceán nagy kiterjedésü térségéböl változó irányú szél fújt, és gyors felhöket sodort, közöttük fel-felsütött a nap, és beragyogta az egész környéket.

Már az elsö nap elérkeztünk Pleasant-Gardenbe, az éjszakát ott töltöttük a városka polgár­mesterénél, Smith úr régi jó barátjánál. Kíváncsian figyeltem a környéket, ahol a mocsár után szántóföld, majd a cipruserdö után ismét mocsár tárul az utazó szeme elé. A jól karbantartott út hol áthalad ezeken, hol mellettük vezet el, közben pedig alig kanyarog. Az enyhén mocsaras részeken csodálatos magas és egyenes törzsü ciprusfák emelkednek, az alsó részük kissé kiduzzad, és tele van apró dudorokkal, mintha bütykök nöttek volna rajtuk, a környéken ezekböl készítik a kaptárakat. A halványzöld lombjukon átfújó szél hosszú, szürke rostokat himbál, amelyet itt "spanyol szakáll"-nak neveznek, és amely az alacsonyabb ágakról egészen a földig csüng.

A környék erdeiben igen sokféle állat található. Kocsink elött egerek, pockok, rikító tollú és rikácsoló hangú papagájok, aprókat ugráló, kicsinyeiket erszényükben cipelö fiahordók riadtak fel; megszámlálhatatlan sok madár rebbent fel az indiai fügefák, legyezöpálmák, narancsfák lombjai közül, amelyeknek rügyei az elsö tavaszi fuvallatra kipattannak, továbbá a sürü rododendronok közé, amelyeken néhol még gyalogosan sem lehet átvergödni.

Este megérkeztünk Pleasant-Gardenbe, ahol megfelelö helyet találtunk éjszakára. A következö nap kényelmesen el tudunk jutni a wildoni tanyára, a hegylánc lábához.

Pleasant-Garden közepes nagyságú mezöváros. A polgármester szívélyesen fogadott, és derekasan ellátott minket. A hatalmas bükkfák alatt meghúzódó, takaros házának ebédlöjében kedélyes hangulatban fogyasztottuk el a vacsorát. Természetesen arról az expedícióról beszéltünk, amelynek során a Nagy Sasfészek belsejét akartuk felderíteni.

- Igazuk van - mondta a házigazdánk. - Amíg a környék lakói nem tudják, mi történik odafent, vagy hogy ki rejtözködik ott, nem nyugszanak meg...

- De nem történt azóta semmi - kérdeztem -, amióta lángokat láttak a Nagy Sasfészek fölött?

- Semmi, Strock úr. Pleasant-Gardenböl könnyü szemmel tartani végig a hegygerincet egészen Black Dome-ig, a legmagasabb pontig. Semmi gyanús hangot nem hallottunk, semmi fényt sem láttunk. És ha egy egész csapat ördög fészkelte is be oda magát, boszorkánykonyhájuk már nem müködik, és elvonultak az Allegheny-hegység egy más búvóhelyére.

- Ördögök! - kiáltott fel Smith úr. - Szeretném én azt látni, hogy úgy mentek el, hogy nem maradt utánuk semmi nyom, a farkuk vége vagy a szarvuk hegye! Majd meglátjuk!

Másnap, 29-én a kocsi már virradatkor várt ránk. Smith úr ismét elfoglalta a helyét, én is az enyémet. A kocsis a lovak közé csapott, és azok nekiiramodtak. Két napja hogy elindultunk Morgantonból, és a második nap estéjén már a wildoni tanyán leszünk, a Kék-hegység elsö nyúlványai között.

A vidék külseje semmit sem változott. Továbbra is erdök váltakoztak mocsaras részekkel, de a mocsarak ritkultak, ahogy a hegyekhez közelebb érve a talaj szintje egyre magasabb lett. Ez a környék már ritkábban lakott. Csak néhol bújt meg egy-egy falu a bükkfák hatalmas lomb­koronája alatt vagy néhány magányos tanya a sok vízmosásban lezúduló folyócska mentén, amelyek mind a Sarawba-folyóba ömlenek.

Az állatvilág és a növényvilág ugyanaz volt, mint az elözö nap, és annyi vad itt is akadt, hogy a vadásznak sikeres zsákmányt ígérjen.

- Igazán kísértést érzek, hogy puskát ragadjak, és füttyentsek Niskónak! - mondta Smith úr. - Most járok erre elöször úgy, hogy nem eresztek oda egy marék sörétet a foglyok és nyulak közé! Ezek a jámbor állatok rám sem ismernek! De amíg az elemózsiánk el nem fogy, mással kell törödnünk: titkokra vadászunk...

- És nem térhetünk vissza üres tarisznyával, Smith úr! - tettem hozzá.

Délelött óriási síkságon vezetett át az utunk, ahol a ciprusok és legyezöpálmák csak kisebb ligeteket, facsoportokat alkottak. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé szeszélyes formájú kis földtúrásokat lehetett látni, amelyekben egész sereg apró rágcsáló nyüzsgött. Ezrével élt itt csoportosan az a mókusfajta, amelyet Amerikában közönségesen csak prérikutyának hívnak. Nem azért nevezték el így ezt az állatfajt, mintha bármiben is hasonlítana valamelyik kutya­fajtához. Nem, csupán azért, mert éppen úgy csaholnak, mint a kölyökkutya. Valóban, amíg közöttük haladtunk át, be kellett dugnunk a fülünket.

Az Egyesült Államokban nem számít ritka alkalomnak, ha ilyen népes prérikutyavárosra bukkan az ember. A természettudósok ezek között említik meg Dogville-t, vagyis Kutya­várost, amelyet igen találóan neveztek el így, mert milliónál több négylábú lakosa van.

Ezek a mókusok gyökéren, füvön és sáskán élnek, ez utóbbit különösen kedvelik; egyébként ártalmatlan állatok, csak úgy üvöltenek, hogy az ember megsüketül töle.

Az idö szép maradt, de hideg szél fújt. Mert azt ne higgyük, hogy a 35. szélességi fok alatt a két Carolina államnak aránylag meleg az éghajlata. Errefelé gyakori a nagyon hideg tél. A hideg miatt rengeteg narancsfa pusztul ki, és az is elöfordul, hogy a Sarawba medrét jégtorlasz zárja el.

Délután a látóhatár egy részén feltünt elöttünk a Kék-hegység vonulata, már csak hat mérföldre voltunk töle. Gerince élesen rajzolódott ki a meglehetösen tiszta égbolton, amelyen csak néhány bárányfelhö úszott. A hegy lábánál igen sürü tülevelü erdö nött, a fák ágai egymásba gabalyodtak; néhány fa élesen kivált a különleges alakú, feketés sziklák elött. Itt is, ott is érdekes alakú sziklacsúcsok emelkedtek, legmagasabbra nyúlt közülük a jobb kéz felöl esö Black Dome a maga 2044 méteres magasságával, és néha vakítóan szikrázott a napsütésben.

- Ön megmászta már ezt a csúcsot, Smith úr? - kérdeztem.

- Nem - felelte -, de azt mondják, meglehetösen nehéz feljutni rá. Egyébként néhány turista már felkapaszkodott egészén a tetejéig, és azt mondják, a csúcsáról sem lehet belátni a Nagy Sasfészek belsejébe.

- Úgy bizony - erösítette meg Harry Horn, egyik vezetönk -, én magam is így tapasztaltam.

- Talán az idö nem volt kedvezö - jegyeztem meg.

- Ellenkezöleg, nagyon is tiszta volt, Strock úr, a Nagy Sasfészek pereme azonban olyan magas, hogy attól nem lehet belátni.

- Gyerünk - kiáltott fel Smith -, már nagyon szeretnék ott járni, ahová ember még eddig nem tette a lábát!

A Nagy Sasfészek most mindenesetre nyugodtnak látszott, nem tört fel belöle sem göz, sem láng.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni tanya elött, amelynek lakói gazdájuk elé jöttek.

Az utolsó éjszakát itt szándékoztunk eltölteni.

A lovakat gyorsan kifogták, és az istállóba vezették, ahol böséges abrak várt rájuk, a kocsit pedig a kocsiszínbe állították. A kocsis visszatérésünkig itt várakozik. Smith úr egyébként nem kételkedett abban, hogy felderítö utunk sikeres lesz, és ezt általános megelégedéssel fogadják, amikor majd visszatérünk Morgantonba.

A wildoni tanyásgazda megnyugtatott minket, hogy a Nagy Sasfészekben egy idö óta semmi rendkívüli esemény nem történt.

A közös asztal mellett együtt vacsoráztunk a tanyasiakkal, és éjszaka semmi sem zavarta az álmunkat.

Másnap már hajnalban elindultunk a hegy megmászására. A Nagy Sasfészek nem nyúlik ezernyolcszáz méter fölé, és ez nem is nagy magasság, ennyi az Allegheny-hegység csú­csainak átlagos magassága. Ezek szerint nem számíthattunk túl nagy nehézségekre. Néhány óra alatt elérhetjük a hegytömb legmagasabb csúcsát. Igaz, hogy útközben akadályokkal találkozhatunk, szakadékokon kell átkelnünk, s ilyen akadályok megkerülése céljából olykor veszélyes és alig járható utat kell választanunk. Ezt nem tudhattuk elöre, expedíciónknak ezzel a kockázattal számolnia kellett. Mint tudjuk, erre nézve vezetöink sem tudtak felvilágosítást adni. Engem az nyugtalanított, hogy a környéken a Nagy Sasfészket mindenki megmászhatatlannak tartotta. De végeredményben erröl még soha senki nem gyözödött meg, és még mindig megvolt az az esélyünk, hogy a levált sziklatömb valami kis rést tett szabaddá a katlant körülvevö sziklafalon.

- Akkor hát elindulunk, és jól kilépünk - mondta Smith úr, miután aznap elöször rágyújtott a pipájára, amit egyébként naponta hússzor tett meg. - És majd meglátjuk, hogy a hegy megmászására hosszabb vagy rövidebb idöre van-e szükségünk...

- Bárhogyan is lesz, Smith úr - kérdeztem -, arra ugyebár elszántuk magunkat, hogy a nyomozást végigvezetjük?

- El bizony, Strock úr.

- A fönököm azzal bízott meg, hogy mindenáron tudjam meg ennek az átkozott Nagy Sasfészeknek a titkát...

- Meg is tudjuk szépszerével vagy eröszakkal - válaszolt Smith úr, és az eget hívta tanúnak ehhez a kijelentéséhez -, még akkor is, ha a hegy belsejébe kell ezért behatolnunk.

- De mivel lehetséges, hogy a kirándulásunknak ma nem lesz vége - tettem hozzá -, ajánlatos lenne elemózsiával jól felszerelkezni.

- Legyen nyugodt, Strock úr, vezetöinknek két napra elegendö élelem van a tarisznyájukban, és mi sem indulunk üres zsebbel... És különben ha a derék Niskót a tanyán is hagytam, a puskámat hozom. Az erdös részeken és a hegyoldal elsö szakadékaiban bizonyára van elég vad. Majd tüzet csiholunk, hogy megsüssük a zsákmány, hacsak odafent nem találunk tüzet.

- Tüzet, Smith úr?

- És miért ne, Strock úr?... Hát azok a lángok, azok az óriási lángok, amelyek annyira megijesztették a környékbelieket! Ki tudja, hogy teljesen kihunyt-e az az óriási tüzhely, és nem maradt-e valami kevés parázs a hamu alatt? És aztán ha kráter van abban a katlanban, talán van vulkán is, és a vulkán csak nem alszik ki annyira, hogy egy kis zsarátnokot sem lehet találni. Higgye meg, nyomorúságos vulkán lenne az, amelyikben nincs annyi tüz, hogy rajta kemény tojást lehessen fözni vagy krumplit sütni! Továbbra is csak annyit mondok, majd meglátjuk... majd meglátjuk!

Bevallom, erröl nekem nem volt határozott véleményem. Én azt a parancsot kaptam, hogy nyomozzam ki, valójában mi is a Nagy Sasfészek! Ha megtudjuk, hogy nem rejt semmiféle veszélyt, akkor megnyugszunk. De lelkem mélyén nagyon örültem volna - és ez természetes érzés olyan embernél, akit a kíváncsiság ördöge ennyire megszállott -, ha legnagyobb elég­tételemre és megbízatásom dicsöségére kiderül, hogy a Nagy Sasfészek olyan jelenségeknek a színtere, amelyek okát én derítem ki.

Úgy határoztunk, hogy a hegymászásnál elöl halad a két vezetönk, akiknek az a feladatuk, hogy megkeressék a járható utakat; Elias Smith és én egymás mellett vagy egymás mögött megyünk, ahogy az út szélessége megengedi.

Harry Horn és James Bruck elöször egy szük, nem túlságosan mély szakadéknak vágott neki. Ez a szakadék egy meglehetösen meredek hegyoldalban kanyargott felfelé, ahol tobozos termésü, sötét lombú cserjék, hatalmas páfrányok, vadribizlibokrok olyan sürün nöttek, hogy rajtuk keresztül nem lehetett volna utat törni.

A sürüben rengeteg madár fészkelt. A legzajosabbak közé tartoztak a teli torokból rikácsoló papagájok, amelyeknek éles rikoltozása betöltötte a levegöt. A bokrok között ugrándozó mókusokat alig lehetett hallani, pedig százával fordultak elö errefelé.

A szakadék, egy hegyi patak medre, szeszélyesen kanyargott felfelé, a hegyoldal hajlatait követve. Az esös évszakban vagy nagy viharok után a patak bizonyára számtalan vízeséssel zúdul lefelé. De nyilván csak a csapadék táplálhatta, mert a patak vizének nyomát sem találtuk, és ez arra vallott, hogy nem a Nagy Sasfészek magasságában ered.

Egy félórai gyaloglás után a lejtö olyan meredek lett, hogy hol jobbra, hol balra kellett ferdén átvágnunk rajta, csak ilyen kanyargókkal tudtunk felfelé haladni. A szakadék teljesen járha­tatlanná vált, semmiben sem tudtuk a lábunkat megtámasztani. Kénytelenek voltunk fücso­mók­ba kapaszkodni, térden kúszni, de ilyen körülmények között naplemente elött nem érhet­tünk fel.

- Szavamra - kiáltott fel Smith úr, amikor lélegzethez jutott -, most már értem, miért olyan ritka a turista, aki a Nagy Sasfészket akarja megmászni... olyan ritka, hogy én egyetlenegyröl sem tudok!...

- Ennek az az oka - feleltem -, hogy rengeteget kell fáradni olyan sovány eredményért! És ha nekünk nem lenne különös okunk arra, hogy próbálkozásunkat mindvégig folytassuk...

- Nagyon is igaz - jelentette ki Harry Horn -, a barátommal már többször megmásztuk a Black Dome csúcsát de még sohasem találkoztunk ennyi nehézséggel!

- És ezek a nehézségek igen könnyen akadályokká válhatnak - tette hozzá James Bruck.

Most elöször is döntenünk kellett, hogy merrefelé keressünk egy kevésbé meredek utat. Jobb­ról is, balról is sürü facsoportok és bozótosok szegélyezték a szakadékot. Végeredményben arrafelé kellett utat keresnünk, amerre a lejtö a legenyhébb volt. Talán ha eljutunk az erdöig, a fák között, társaimmal biztosabban tudunk felfelé kapaszkodni. Mindenesetre nem vágunk neki vaktában. De arról sem volt szabad megfeledkeznünk, hogy a Kék-hegység keleti lejtöi az egész hegylánc területén alig járhatóak, mivel körülbelül ötvenfokos az emelkedésük.

Bárhogy is állt a helyzet, az volt a legokosabb, ha rábízzuk magunkat két vezetönk, elsösorban azonban James Bruck különleges ösztönére. Azt hiszem, ez a derék fiú olyan ügyes volt, akár egy majom, és olyan fürge, akár egy zerge. Sajnos, sem Elias Smith, sem én nem merészkedtünk oda, ahová ez a vakmerö ember felmerészkedett.

Én mégis reméltem, hogy nem maradok le, mivel szenvedélyes hegymászó voltam, és hozzá­szoktam a testmozgáshoz. Elhatároztam, hogy mindenhová felkapaszkodom, ahová James Bruck felmászik, még ha néha le is bukfencezem. Más volt azonban a helyzet Morganton elsö tisztviselöjével, aki nem olyan fiatal, nincs olyan jó eröben, magasabb, testesebb, és bizony­talanabbul mozgott, mint én. Eddig szemlátomást minden erejét megfeszítette, hogy le ne maradjon. Néha úgy szuszogott, mint egy fóka, és ilyenkor eröszakkal kellett rábírnom, hogy kifújja magát.

Egyszóval bizonyossá vált, hogy a Nagy Sasfészek megmászása több idöt vesz igénybe, mint terveztük. Azt hittük, hogy tizenegy óra elött már elérjük a Nagy Sasfészek lábánál levö sziklaperemet, de most már láttuk, hogy délben még néhány száz lábnyira leszünk töle.

Tíz óra felé, miután többször próbáltunk járható utat felfedezni, és sok kerülöt tettünk, ahonnan vissza kellett fordulnunk, egyik vezetönk jelt adott a pihenésre. Az erdövel borított rész felsö szélénél voltunk, ahol a fák már ritkultak, és így szabadon elláthattunk a Nagy Sasfészek sziklafalának tövéig.

- Ejha! - nyögte Smith úr egy hatalmas legyezöpálmának támaszkodva. - Nem lenne rossz egy kicsit pihenni, söt enni sem!

- Egy óra hosszára - feleltem.

- Jól van, és a tüdönk meg a lábunk után most már dolgozzék a gyomrunk is!

Ebben valamennyien egyetértettünk. Pótolnunk kellett erönket. Viszont nem kis nyugtalan­ság­gal néztük végig a hegyoldalt a Nagy Sasfészek lábáig. Felettünk olyan kopár rész terült el, amelyet ezen a környéken "blad"-nek hívnak. Meredek sziklái között egyetlen ösvény sem látszott.

Ez aggodalmat is okozott vezetöinknek, és Harry Horn így szólt társához:

- Nem lesz kényelmes...

- Talán lehetetlen is! - felelte James Bruck.

Ez a megjegyzés nekem nagy bosszúságot okozott. Ha úgy megyek vissza, hogy el sem jutok a Nagy Sasfészekig, az küldetésem teljes kudarca lesz, nem is beszélve arról, hogy kíván­csi­ságomat sem tudom kielégíteni. És milyen szomorú képet vághatok, mikor majd szégyen­kezve és zavartan állok Ward úr elé!

Kibontottuk a tarisznyákat, hideg húst ettünk kenyérrel. A kulacsokból mértékletesen ittunk. Amikor befejeztük az evést - amely fél óráig sem tartott -, Smith úr indulásra készen felállt.

James Bruck ment elöl, mi pedig utána, és igyekeztünk nyomában maradni.

Csak lassan haladtunk. Vezetöink nem titkolták zavarukat, és Harry Horn elörement, hogy megnézze, melyik irányban lenne a legjobb továbbhaladni.

Körülbelül húsz percig volt távol. Amikor visszajött, közölte, hogy északnyugat felé megyünk, és erre továbbindultunk. Ebben az irányban meredt a magasba a Black Dome csúcsa vagy három-négy mérföld távolságban. Mint már szó esett róla, felesleges lett volna meg­mászni, mert a csúcsáról még erös messzelátóval sem tudtunk volna semmit sem kivenni a Nagy Sasfészek belsejéböl.

Igen keservesen és lassan haladtunk felfelé, föleg azokon a csúszós lejtökön, ahol csak néhány csenevész fa és vastag fücsomó tengödött. Alig másztunk kétszáz lábbal magasabbra, amikor az élen haladó vezetönk megállt egy mély bevágás elött, amely a talajt ezen a helyen végigszántotta. Ennek mentén frissen felszakított gyökerek, letépett ágak, apró darabokra zúzott sziklatömbök hevertek, mintha lavina seperte volna végig a hegyoldalt.

- Biztosan erre gurult le az az óriási sziklatömb, amely a Nagy Sasfészek oldaláról vált le - jegyezte meg James Bruck.

- Semmi kétség - felelt Smith úr -, és úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha azt a csapást követjük, amelyet gurultában vágott.

Valóban erre mentünk tovább, és ezt jól is tettük. A lábunkat megvethettük azokban a repedésekben, amelyeket a leguruló sziklatömb okozott. Így most már sokkal könnyebben, majdnem egyenes irányban másztunk felfelé, és fél tizenkettö tájban a blad felsö végére érkeztünk.

Csak mintegy száz lépésre elöttünk, de száz láb magasságban felettünk emelkedett az a sziklafal, amely a Nagy Sasfészket veszi körül.

Erröl az oldalról a sziklafal igen szeszélyes vonalúnak látszott; magas csúcsok, hegyes szirtek koronázták, közöttük egy olyan szikla, amelynek körvonala egy felszállni készülö, hatalmas sashoz hasonlított. Az már biztosnak látszott, hogy azt a sziklakoszorút nem lehet megmászni, legalábbis kelet felöl nem.

- Pihenjünk egy keveset - javasolta Smith úr -, aztán meglátjuk, körül tudjuk-e járni a Nagy Sasfészket.

- A sziklatömbnek mindenesetre erröl az oldalról kellett leválnia - jegyezte meg Harry Horn -, a sziklaperemnek ezen a részén mégsem látszik semmi hasadék...

Így is volt, a szikla kétségtelenül erröl az oldalról zuhant alá.

Tízpercnyi pihenés után a két vezetö felállt, és egy eléggé csúszós, meredek részen felka­paszkodva elértük annak a fennsíknak a peremét, amelyen a Nagy Sasfészek falai emelkednek. Most már csak végig kellett haladnunk a sziklafalak tövében, amelyek vagy ötvenlábnyi magasságban a fejünk felett úgy szélesedtek ki, mint valami kosár pereme. Így tehát a hegy­katlan legfelsö részére még akkor sem tudtunk volna feljutni, ha kellö hosszúságú létráink lettek volna.

A Nagy Sasfészek az én szememben most már végtelenül fantasztikusnak tünt. Akkor sem lepödtem volna meg, ha sárkányok, mesebeli szörnyek és rémalakok, torz mitológiai lények örzik.

De azért továbbhaladtunk az óriási körsánc mentén, amely olyan szabályos volt, mintha nem is a természet, hanem emberi kéz alkotta volna. És a sziklafalon sehol egy repedés vagy hasadék, amelyen keresztül megpróbálhattunk volna bemászni. Mindenütt az a száz láb magas sziklagerinc, amelyet nem lehet megmászni.

Miután másfél órát gyalogoltunk a fennsík peremén, visszaérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultunk, vagyis oda, ahol a blad felsö szélén utoljára megpihentünk.

Nem tudtam eltitkolni, mennyire bosszantott ez a balszerencse, és úgy láttam, Smith úr is legalább olyan dühös.

- Ezer ördög - kiáltott fel -, hát sohasem tudjuk meg, hogy mi van ennek az átkozott Nagy Sasfészeknek a belsejében, és hogy kráter-e?!

- Akár vulkán, akár nem - jegyeztem meg -, most semmilyen gyanús zaj nem hallatszik, nem száll fel belöle sem füst, sem láng; semmi sem vall arra, hogy a közeljövöben kitörésre lehetne számítani.

Valóban mély csend uralkodott a Nagy Sasfészken kívül és belül. Nem gomolygott belöle kormos göz. Nem tükrözödött fény azokon a felhökön, amelyeket a keleti szél hajtott föléje. Nyugodt volt a talaj, nyugodt a levegö. Nem hallottunk morajlást a föld alól, lábunk alatt nem rengett a föld. A magas hegyek tökéletes nyugalma érzödött mindenütt.

El ne felejtsem elmondani: a Nagy Sasfészek kerülete ezerkétszáz-ezerötszáz láb lehetett, ahogy a körbejáráshoz szükséges idö alapján becsültük, beleszámítva azt is, hogy a fennsík keskeny szélén sok nehézséget kellett menet közben legyöznünk. De hogy mennyi lehet a belsö területe, még hozzávetölegesen sem lehetett megmondani, mert nem tudtuk, milyen vastag az a sziklafal, amely körülfogja.

Mondanom sem kell, hogy a környék teljesen kihalt volt, egyetlen élölényt sem lehetett látni, kivéve két-három pár nagy ragadozó madarat, amely a környék felett keringett.

Óráink három órát mutattak, amikor Smith úr ingerült hangon megszólalt:

- Akkor sem tudunk meg többet, ha estig itt ülünk! Indulnunk kell, Strock úr, ha besötétedés elött vissza akarunk érni Pleasant-Gardenbe.

És mivel nem feleltem, és fel sem álltam, odajött hozzám, és így folytatta:

- Nos, Strock úr, nem szól semmit? Vagy nem is hallotta, mit mondtam?

Valóban nehezemre esett feladni a harcot, és visszafordulni úgy, hogy küldetésemet nem teljesítettem... És éreztem, hogy kielégítetlen kíváncsiságom továbbra is gyötör, söt meg­kétszerezödik.

De mit tehettem?... Tudok rést ütni ebbe a vastag sziklafalba, vagy meg tudom mászni ezt a hatalmas hegykoszorút?

Bele kellett törödnöm a helyzetbe, még egyszer felnéztem a Nagy Sasfészekre, aztán társaim után eredtem, akik most indultak lefelé a blad lejtöjén.

Visszafelé nem találkoztunk semmilyen nagyobb nehézséggel, és az út sem volt fárasztó. Még öt órát sem mutatott az óra, amikor a hegység legalsó lejtöin is leereszkedtünk, és a wildoni tanyásgazda frissítö italokkal és böséges vacsorával várt minket az ebédlöben.

- Tehát nem jutottak be? - kérdezte.

- Nem- felelt Smith úr -, és lassan már azt hiszem, hogy a Nagy Sasfészek csak a mi derék parasztjaink képzeletében létezik.

Este fél kilenckor kocsink megállt a pleasant-gardeni polgármester háza elött, ahol éjszakai szállás várt ránk.

És mialatt hiába próbáltam elaludni, azon töprengtem, nem kellene-e néhány napra itt maradnom a városkában, hogy újabb hegymászó expedíciót szervezzek. De vajon annak több esélye van-e a sikerre, mint az elsönek volt?...

A legokosabbnak mégis az látszott, ha visszatérek Washingtonba, és tanácsot kérek Ward úrtól. Másnap este Morgantonban kifizettem a két vezetömet, aztán elbúcsúztam Smith úrtól, és kimentem az állomásra, ahol már bent állt a Raleigh-be induló gyorsvonat.

NEGYEDIK FEJEZET
Az Automobil Klub versenye

A Nagy Sasfészek titka késöbb kiderült, olyan eseményekkel kapcsolatban, amelyeket igen nehéz lett volna megjósolni... Akkor azonban ez még a jövö titka volt. A közérdek azt kívánta, hogy ez a titok kiderüljön?... Kétségtelenül így volt, hiszen Észak-Caroliriának ezen a vidékén a lakosság biztonsága talán éppen ettöl függött.

Bárhogyan is állt a helyzet, két hétre rá, hogy Washingtonba visszaérkeztem, az általános érdeklödést legalább ilyen mértékben kezdte lekötni egy egészen más jellegü ügy. Úgy lát­szott, ez az ügy éppen olyan rejtélyes marad, mint a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségek.

Május közepe táján a pennsylvaniai újságok beszámoltak olvasóiknak erröl az esetröl, amely az utóbbi idökben az állam több pontján is elöfordult.

Egy idö óta a Philadelphiából, az állam fövárosából kiinduló utakon egy különös jármüvet láttak, de olyan gyorsan haladt, hogy nem tudták kivenni sem az alakját, sem a nagyságát, sem a jellegét. Abban mindenki megegyezett, hogy automobil. Abban a kérdésben azonban, hogy milyen motor hajtja, csak többé-kevésbé elfogadható feltevések hangzottak el, és ha a nép képzelete müködni kezd, többé nem ismer határt.

Az idö tájt a legtökéletesebb automobilok is - bármilyen rendszerüek voltak is, akár göz, akár köolaj, akár benzin vagy elektromos áram volt az üzemanyaguk - aligha tudták túllépni az óránként százharminc kilométeres sebességet, ami harminc új francia mérföldnek, vagyis percenként körülbelül másfél tengeri mérföldnek felelt meg; ezt a sebességet a legjobb amerikai vagy európai vonal expressz- vagy gyorsvonatai is alig érik el.

Az a szerkezet pedig, amelyikröl az imént szó esett, legalább kétszer ilyen gyorsan robogott.

Mondanunk is felesleges, hogy ekkora sebesség igen veszélyes az utakon mind a jármüvekre, mind a gyalogosokra nézve. Ez a száguldó gépezet úgy jött, mint a villám, iszonyatos zúgás elözte meg, és olyan szelet csapott, hogy az útszéli fák ágai letörtek, a mezökön legelészö állatok megvadultak, a madarakat pedig elsodorta, mert nem tudtak ellenállni annak az örvénylö porfelhönek, amelyet száguldása közben kavart.

Az újságok külön felhívták a figyelmet egy érdekes körülményre: az utak makadám burkolatát a jármü kerekei alig kezdték ki, nem hagyott maga után olyan mély keréknyomot, mint a nehéz jármüvek. Csak halvány nyom maradt utána, mintha éppen csak érintette volna az utat. A porfelhöt tehát kizárólag a nagy sebesség okozta.

"Ennek alapján azt kell hinnünk - jegyezte meg a New York Herald -, hogy a sebesség növekedésével csökken a nehézkedés!"

Pennsylvania különbözö körzeteiböl természetesen tiltakozások érkeztek. Hogyan türhetik meg egy olyan gépezet eszeveszett száguldozását, amely az útjába esö jármüveket felborít­hatja, a gyalogosokat pedig elgázolhatja?... De hogyan lehetne feltartóztatni száguldásában?... Nem tudták, kié, honnan jön, merre megy. Csak addig a pillanatig lehet látni, amíg szédületes iramban elszáguld az ember mellett, mint valami lövedék. Próbálja meg valaki elkapni az ágyúgolyót, amikor éppen kirepül a csöböl!

Ismétlem, senki nem tudta, milyen motor hajtja ezt a masinát. A megfigyelések alapján csak annyi volt bizonyos, hogy nem hagy maga után sem füstöt, sem gözt, sem benzintöl, sem másféle ásványi olajtól származó szagot. Így arra a következtetésre jutottak, hogy a motorját elektromos energia hajtja, és akkumulátoraiban olyan folyadék van, amely sohasem merül ki.

Erre aztán az emberek felcsigázott képzelete egészen másnak akarta látni ezt a titokzatos automobilt: egy rémalak természetfeletti masinájának, amelyet maga a rém vezet, valami pokolbeli gépkocsivezetö, túlvilági szellem, a mesebeli torz lények világából elmenekült szörnyeteg; és ezt a sok alakot egyetlen személlyé vonták össze, így lett belöle maga az ördög, Belzebub, aki dacol az emberek akaratával, mivel a kezében van a láthatatlan és végtelen sátáni hatalom!

Magának a sátánnak sincs azonban joga ahhoz, hogy ilyen sebességgel hajtson az Egyesült Államok útjain, ha nincs rá különleges engedélye, így, rendszámtábla és érvényes jogosítvány nélkül, és bizonyára egyetlen városi elöljáróság sem lett volna hajlandó engedélyezni neki az óránkénti "kétszázötvenes" sebességet. A közbiztonság érdekében ezért keresték a módját, hogy a titokzatos gépkocsivezetöt megfékezhessék.

De nemcsak Pennsylvania állam volt ezeknek a szertelen sportmutatványoknak a színtere. A rendöri jelentések nemsokára azt jelezték, hogy ez a gépezet más államok területén is feltünt: Kentuckyban, Frankfurt környékén, Ohióban, Columbus környékén, Tennesseeben, Nashville vidékén; Missouriban Jefferson mellett; végül pedig Illinoisban a Chicagóba vezetö utakon.

Mivel általános volt a rémület, most már a városi hatóságok feladata volt, hogy minden intézkedést megtegyenek a közveszélyt jelentö gépezet megfékezésére. Arra nem is lehetett számítani, hogy ilyen sebességgel haladó jármüvet elcsípjenek. A legbiztosabb módszer az lenne, ha erös torlaszokat emelnének az utakon, így a gép elöbb-utóbb nekimegy vala­melyiknek, és ízzé-porrá törik.

- Ugyan! - hajtogatták a hitetlenkedök. - Az a megveszekedett masina még majd kikerüli!

- Vagy átugrik a torlaszok felett! - tették hozzá mások.

- És ha az ördög vezeti, annak, mint bukott angyalnak, szárnya is van, és könnyen fel tud szállni.

Ez azonban csak amolyan vénasszonyos kotyogás volt, amelyet nem lehet komolyan venni. Egyébként ha ennek az alvilági királynak szárnya van, miért száguldozik egyre csak a földön, ahol könnyen elgázolhatja a járókelöket; miért nem repked a levegöben, mint a szabadon szálló madarak?

Ilyen volt a helyzet, és ez nem maradhatott ennyiben tovább, a washingtoni rendör-fökapi­tányságnak nagy gondot is okozott, hogyan vessen véget az egésznek.

Május utolsó hetében aztán történt valami, és most már minden arra engedett következtetni, hogy az Egyesült Államok megszabadult attól a "szörnytöl", amelyet mindaddig nem tudtak letartóztatni. Söt joggal hihették azt, hogy az Újvilág után az Óvilágot sem fenyegeti többé ennek a veszélyes és hóbortos autósnak a látogatása.

Ekkor ugyanis az alább következö eseményröl számoltak be az Egyesült Államok lapjai, és nem nehéz elképzelni, hogy a közönség milyen megjegyzésekkel kísérte az újságok híradásait.

Wisconsin államban - amelynek Madison a székhelye - az Automobil Klub versenyt szerve­zett az állam egyik útján. Ez a kétszáz mérföldes út kitünö versenypálya, amely az állam nyu­gati szélén fekvö Prairie du Chiennél kezdödik, átvezet Madisonon, és valamivel Milwaukee városon túl végzödik, a Michigan-tó partján. Ennél jobb versenypályát csak Japánban lehet találni Nikko és Namode között, mert az az óriási ciprusokkal szegélyezett út nyolcvankét kilométeres szakaszon, nyílegyenesen halad.

A versenyre sok kocsi nevezett be - a legjobb márkájúak -, és a szabályok értelmében bármilyen rendszerü motor indulhatott. A díjakért motorkerékpárok is versenyezhettek az autókkal. Részt vesznek a versenyben a Hurter és Dietrich cég motorkerékpárjai, a Gobron és Brillé, a Renault testvérek, a Richard-Brasier, a Decauville, a Darracq, az Adler, a Bayard, a Clément, a Chenard és Walker gyárak könnyü kocsijai, a Gillet-Forest, a Harward-Watson gyárak autói, a Mors, a Mercedes, a Charron-Girardot-Voigt, a Hotchkiss, a Panhard-Levassor, a Dion-Bouton, a Gardner-Serpollet, a Turcat-Méry, a Hirsehler és Lobano gyárak nagy autói, vagyis minden nemzet kocsijait megtalálhatta ott a nézö. A különbözö díjak összege igen tekintélyes volt, és együttesen meghaladták az ötvenezer dollárt. Ezekért a díjakért nagy küzdelemre volt kilátás. A fentiekböl is kitünik, hogy a legjobb gyárak eleget tettek az Automobil Klub felhívásának, és a legjobb típusú autóikat nevezték be a versenyre. Körülbelül negyven, különféle rendszerü, gözzel, benzinnel, szesszel, elektromos energiával hajtott kocsira számítottak, amelyek már számos emlékezetes versenyen megmutatták, mire képesek.

Úgy számították - az óránként elérhetö legnagyobb sebességet, százharminc-száznegyven kilométert véve alapul -, hogy ez a nemzetközi verseny a kétszáz mérföldes vonalon nem egészen három óra hosszat tart. A wisconsini hatóságok, hogy elhárítsanak minden veszélyt, Prairie du Chien és Milwaukee között május harmincadikán délelött megtiltották a közle­kedést.

Így tehát balesetre nem lehetett számítani, hacsak a küzdelem hevében a versenyzökkel nem történik szerencsétlenség. De az már az ö bajuk - ahogy mondani szokták. A nagy körül­tekintéssel hozott intézkedésekre való tekintettel sem a jármüveket, sem a gyalogosokat nem fenyegette veszedelem.

Óriási nézösereg verödött össze, persze nem csupán wisconsiniak. Ezrével jöttek a kíváncsi emberek a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganböl, Iowából, Indianából, söt még New York államból is.

A versenyzök között sok külföldi is akadt; angolok, franciák, németek, osztrákok, és termé­szetesen mindenki azt kívánta, hogy saját nemzetének versenyzöje nyerje meg a versenyt.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy mindenféle formában rengeteg, óriási összegü fogadást kötöttek, hiszen ez a verseny az Egyesült Államokban zajlott le, ahol a világ legelképesztöbb fogadásait kötik. Ezeket a fogadásokat külön irodákban vették fel. Május utolsó hetében különösen megnött a fogadások száma az Újvilágban, és már több százezer dollárt tett ki a tétek összege.

Az idömérönek reggel nyolc órakor kellett megadnia a jelt az indulásra. Hogy elkerüljék a torlódást és ennek következtében a baleseteket, az autók kétpercenként indulnak az úton, amelynek mindkét oldala feketéllett a nézöktöl. Az elsö díjat az a kocsi kapja, amelyik a legrövidebb idö alatt futja be az utat Prairie du Chien és Milwaukee között.

Az elsö tíz kocsit sorshúzással választották ki, és ezek nyolc óra és nyolc óra húsz perc között indultak. Ha nem történik baleset, tizenegy óra elött bizonyára befutnak a célba. A többi autó a sorshúzás sorrendjében indul utánuk. Félmérföldenként rendörök álltak ört az út mellett. A versenypálya mentén mindenütt akadtak kíváncsi nézök, sokan álltak a starthelyen, legalább annyian Madisonban, a pálya felénél, Milwaukeeban pedig a cél körül óriási tömeg várakozott.

Másfél óra telt el. Már egyetlen autó sem maradt Prairie du Chienben. A nézöket telefon útján ötpercenként tájékoztatták a verseny részleteiröl és a versenyzök sorrendjéröl. Madison és Milwaukee között félúton egy négyhengeres, húsz lóerös Renault kocsi vezetett, Michelin gumiabroncsai voltak, közvetlenül utána következett egy Harward-Watson, majd egy Dion-Bouton. Már néhány baleset is történt, több kocsi kapott defektet, egyik-másiknak a motorja leállt, és úgy látszott, hogy legfeljebb csak egy tucatnyi versenyzö ér el a célig. Történt néhány könnyebb sérülés is. Egyébként ha meg is hal valaki, az itt részletkérdés - Amerikában, ebben a meghökkentö országban nincs nagy jelentösége.

Érthetö, hogy a kíváncsiság és a versenyszenvedély különösen Milwaukee közelében érte el a tetöfokát. A Michigan-tó nyugati partján emelkedett a céloszlop, rajta a részt vevö nemzetek zászlócskáival.

Tíz óra elött már nyilvánvaló lett, hogy a nagydíjat - húszezer dollárt - csak öt autó közül nyerheti valamelyik, ezek: két amerikai, két francia és egy angol kocsi, mert a többiek különféle üzemzavar miatt túlságosan lemaradtak. Könnyü elképzelni, hogy ekkor micsoda örjöngéssel kötötték az utolsó fogadásokat, amelyekben a nemzeti elfogultság is nagy szerepet játszott. A fogadási irodák alig gyözték a munkát. A tétek lázas gyorsasággal emelkedtek. A nagydíjra esélyes autók gyárainak képviselöi képesek lettek volna ölre menni, és ha revolver és vadászkés nem is került elö, nem sok híja volt a viták ilyen megoldásának.

- A Harward-Watson háromszoros tétet fizet!

- A Dion-Bouton kétszeres tétet fizet!

- A Renault csak a tétet fizeti vissza!

A pálya mentén mindenfelé így kiáltozták a telefonon érkezö híreket.

Fél tízet mutathatott a Prairie du Chien-i községháza toronyórája, amikor a várostól kétmérföldnyire valami sürü porfelhöböl rettenetes dübörgés hallatszott, amelyet hajósziréna sivításához hasonló hang kísért.

A kíváncsiskodók alig tudtak félreugrani, csak így kerültek el egy olyan balesetet, amely százával szedte volna az áldozatait. A porfelhö úgy száguldott el mellettük, mint valami forgószél, és a sebesen rohanó jármünek alig tudták kivenni a körvonalait.

A sebességet minden túlzás nélkül becsülhették kétszáznegyven kilométerre.

Egy pillanat alatt el is tünt, maga mögött hosszú, fehér porfelhöt kavarva, mint ahogy a gyorsvonat nyomát is fehér füstoszlop jelzi.

Nyilvánvalóan valami rendkívüli teljesítményü motorral hajtott autó volt. Ha még egy óráig tartja ezt a sebességet, utoléri az élen haladó autókat, söt - mivel kétszer olyan gyorsan száguld - elsönek érkezik a célba.

Ekkor mindenfelöl kiáltozás hallatszott, bár az út szélén csoportosuló nézöknek már nem kellett semmitöl sem félniük.

- Ez az a pokoli masina, amelyet már két hete is láttak!

- Igen! Ez robogott végig Illinoison, Ohión, Michiganen, és a rendörség nem tudta elcsípni!

- És azóta nem is veszélyeztette a közbiztonságot!

- Már azt hittük, vége van, elpusztult, örökre eltünt!

- Úgy bizony! Az ördög szekere, a pokol tüze hajtja, és maga a sátán vezeti!

Mert bizony, ha nem az ördög volt, ki más lehetett az a titokzatos soför, aki éppen olyan titokzatos autóját ilyen valószínütlen sebességgel vezette?

Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy ez a Madison felé robogó szerkezet ugyanaz volt, amely már többször is magára vonta a közvélemény figyelmét, és amelynek a rendörök nyo­mát sem találták. Ha pedig a rendörség azt hitte, hogy erröl a masináról többet nem is halla­nak, akkor a rendörség tévedett - és ilyesmi Amerikában éppen úgy elöfordul, mint máshol.

Amikor pedig az elsö ijedség elmúlt, azok, akik nem vesztették el a fejüket, a telefonhoz rohantak a többi telefonállomást értesíteni, hogy számoljanak azzal a veszéllyel, amely az úton szétszórtan robogó autókat fenyegeti, ha melléjük ér az a rejtélyes ember vezette, ferge­tegként száguldó jármü. Ezek az autók összetörnek, darabokra zúzódnak, megsemmisülnek; és ki tudja, hogy ebböl a borzalmas összeütközésböl éppen a vezetö nem kerül-e ki sértetlenül?...

E soförök soförje a jelek szerint olyan ügyes lehet, a kocsiját olyan biztos szemmel és kézzel vezeti, hogy nyilván nem ütközik neki semmilyen akadálynak! Hiába intézkedtek úgy a wisconsini hatóságok, hogy az utat csak a nemzetközi verseny résztvevöinek tartsák fenn, öelöle mégsem tudták elzárni az utat.

És most nézzük, mit mondtak a versenyzök, akiket telefonon értesítettek, és így fel kellett adniuk az Automobil Klub nagydíjáért folyó versenyt. Becslésük szerint ez a csodálatos jármü óránként legalább százharminc mérfölddel haladt. Ilyen sebességgel elözte meg öket, és így nem tudták kivenni a kocsi alakját, csak annyit láttak, hogy legfeljebb tíz méter hosszú, rakéta alakú jármü volt. Kerekei olyan gyorsan forogtak, hogy a küllök egybeolvadtak a szemük elött. Egyébként sem gözt, sem füstöt, sem szagot nem hagyott maga után.

Az autó belsejében ülö vezetö alakját sem tudták kivenni, így továbbra is éppen olyan ismeretlen maradt, mint amikor elöször jelentették felbukkanását az Egyesült Államok útjain.

Telefonon értesítették Milwaukeet a hívatlan versenyzö érkezéséröl. Könnyü elképzelni, hogy a hír milyen izgalmat keltett. Elöször arról gondolkoztak, hogyan lehetne megállítani ezt a "lövedéket", hogyan lehetne akadályt emelni keresztbe az úton, hogy azon ezer darabra törjön szét... De lesz-e idö erre? Vajon a soför nem bukkanhat fel bármelyik pillanatban? És mi értelme lenne? Hiszen a vezetö kénytelen lesz volens aut nolens - vagyis akár akarja, akár nem - abbahagyni az örült száguldását, hiszen az út a Michigan-tó partján véget ér, és azon a masina nem tud átkelni, hacsak nem változik át vízi jármüvé...

Ilyen gondolatok merültek fel a Milwaukee elött összesereglett nézökben, miután kellö távolságra húzódtak félre, hogy ez a viharként száguldó gépezet el ne gázolja öket.

Mint Prairie du Chienben és Madisonban, itt is a legkülönösebb feltevéseket lehetett hallani. És még azok is, akik nem akarták elhinni, hogy ez a titokzatos autós maga az ördög, szívesen látták, benne az apokalipszis[39] valamelyik elszabadult fantasztikus szörnyetegét.

És a kíváncsiskodó emberek most már nem a perceket, hanem a másodperceket számolták, hogy mikor tünik fel a jelzett automobil!

Még nem volt tizenegy óra, amikor távoli dübörgés hallatszott az útról, amelynek pora óriási felhökben kavargott. Metszö süvítés hallatszott, és erre mindenki félrehúzódott a szörny útjából. Az nem lassított. Pedig a Michigan-tó már csak fél mérföldre volt, és ezzel a sebességgel még belerohan! Talán a vezetö már nem volt ura a gépének?

Nemsokára kiderül. A kocsi a villám sebességével ért Milwaukeeval egy vonalba. És ha túlhalad a városon, belemerül a Michigan-tó vizébe?...

Csak annyi bizonyos, hogy miután eltünt az út fordulójában, végképp nyoma veszett.

ÖTÖDIK FEJEZET
Új-Anglia partjai körül

Amikor ezek a hírek az amerikai lapokban megjelentek, már egy hónapja ismét Washington­ban voltam.

Megérkezésem után azonnal jelentkezni akartam a fönökömnél. De nem tudtam beszélni vele. Családi okok miatt - értesültem - még néhány hétig szabadságon lesz. Mégis biztosra vettem, Ward úr már tud arról, hogy utam nem járt eredménnyel. Az észak-carolinai lapok már a legapróbb részletekig megírták, hogyan akartam a Nagy Sasfészket megmászni a morgantoni polgármester társaságában.

Érthetö, mennyire bosszantott ez a sikertelen expedíció, nem is beszélve arról, hogy kíván­csiságomat sem tudtam kielégíteni. És az igazat megvallva, nem tudtam beletörödni abba, hogy kíváncsiságomat a jövöben sem tudom kielégíteni... Hogyan? Nem lehet kideríteni a Nagy Sasfészek titkát?! Nem! Ha kell, ismét nekiindulok tízszer, hússzor, még akkor is, ha a rövidebbet húzom!

Nyilvánvalóan nem emberi eröt meghaladó feladat a bejutás a Sasfészekbe. Nem lehetetlenség állványzatot emelni egészen a magas sziklafal tetejéig, vagy alagutat fúrni a vastag sziklafalon keresztül. Mérnökeink naponta birkóznak meg nehezebb feladatokkal is. A Nagy Sasfészeknél azonban számolni kellett azzal is, hogy a készpénzkiadások nem állnak arányban a várható eredménnyel. A kiadás több ezer dollárra rúgna, és mi lenne a haszna ilyen költséges munkának?... Ha a Kék-hegységnek ezen a részén vulkán keletkezik, úgysem tudnánk kioltani, és ha kitörésével fenyegetné a környéket, azt sem tudjuk megakadályozni... Az egész munkálat veszteséges volna, és csak az általános kíváncsiságot elégítené ki.

Engem személy szerint bármennyire is érdekelt ez az ügy, bármennyire szerettem volna feljutni a Nagy Sasfészekre, arról nem is álmodozhattam, hogy a saját anyagi erömböl végre tudom hajtani, és csak magamban töprenghettem:

"Ehhez a munkához, kedvet kaphatna valamelyik amerikai milliárdosunk! Ezt mindenáron végre kellene hajtaniuk a Gouldoknak, az Astoroknak, a Vanderbilteknek, a Rockefellereknek, a Mackayknek, a Pierpont-Morganoknak!... De persze, ezek nem is gondolnak rá, a nagy trösztvezéreknek egész másban fö a fejük!"

Persze ha a katlan tele volna arany- és ezüstérccel, talán hajlandók lennének... Ez azonban aligha volt elképzelhetö. Az Appalache-hegylánc nem Kaliforniában terül el, sem Klondike-ban, sem Ausztráliában, sem Transvaalban, mely területek kimeríthetetlen aranymezökkel dicsekedhetnek!

Ward úr június 15-én fogadott az irodájában. Tudta, hogy a nyomozás, amellyel megbízott, nem járt eredménnyel. Mégis szívélyesen fogadott.

- Na, itt a szegény Strock - kiáltott fel, amikor beléptem -, a szegény Strock, aki nem járt eredménnyel!

- Bizony, nem nagyobb sikerrel, Ward úr, mintha a holdba küldött volna nyomozni - feleltem. - Igaz, hogy kizárólag anyagi természetü akadályokba ütköztünk, de az adott körülmények között ezeket nem tudtuk legyözni...

- Hiszek magának, Strock, szívesen hiszek! Tehát semmit sem tudott kideríteni, hogy mi folyik a Nagy Sasfészek belsejében...

- Semmit, Ward úr.

- És nem látta, hogy láng csapott volna fel?

- Nem.

- És semmi gyanús hangot sem hallott?

- Semmit.

- Tehát még mindig nem tudjuk, van-e ott vulkán?

- Még mindig nem, Ward úr, de ha valóban van ott vulkán, egészen biztos, hogy mélyen alszik...

- Hát... - folytatta Ward úr - arra semmi biztosítékunk nincs, hogy nem ébred fel egy napon! Tudja, Strock, nem elég, ha egy vulkán csak alszik, az a jó, ha kialszik! Hacsak nem a carolinaiak képzeletének szüleménye mindaz, amit meséltek...

- Ezt nem gondolom, Ward úr - feleltem. - Smith úr, a morgantoni polgármester és barátja, a pleasant-gardeni polgármester nagyon határozottan beszélt erröl a kérdésröl. Igen! A Nagy Sasfészek felett látszottak lángok... Igen! A belsejéböl ismeretlen eredetü zaj hallatszott! Semmi kétség, hogy ezeket a jelenségeket valóban észlelték!

- Jól van - jelentette ki Ward úr. - Elhiszem, hogy a polgármesterek és városuk lakói nem tévedtek! De akárhogy is áll a helyzet, a Nagy Sasfészek nem árulta el a titkát...

- Ha annyira fontos, hogy megtudjuk, Ward úr, nem szabad sajnálni a pénzt, és ha a szükséges összeg együtt van, a csákány meg a robbanóakna elintézi azokat a falakat...

- Kétségtelenül így van - válaszolt Ward úr -, de erre a munkára nincs feltétlenül szükség, és jobb lesz, ha várunk vele! Egyébként végül talán maga a természet árulja el nekünk ezt a titkot...

- Ward úr, higgye el, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam végrehajtani azt a feladatot, amellyel megbízott.

- Jól van, emiatt ne bánkódjék, Strock, és viselje el bölcs belenyugvással a kudarcot. A kártyában sem mi nyerünk minden játszmát, és a rendöri nyomozásokat sem koronázza minden esetben siker... Tudja, hogy a bünügyekben is hányszor elmenekül a kezünk közül a bünös, söt továbbmegyek, egyetlenegyet sem tudnánk letartóztatni, ha értelmesebbek, föleg pedig elövigyázatosabbak lennének, ha ostobán nem árulnák el magukat! De összevissza fecsegésükkel saját magukat adják fel... Szerintem a legkönnyebb dolog úgy elökészíteni és végrehajtani egy büntényt, gyilkosságot vagy rablást, hogy az elkövetöjéhez még a gyanú árnyéka se férhessen, és így az egész nyomozást félrevezesse... Értse meg, Strock, nem az én feladatom, hogy ügyességi és elövigyázatossági leckéket adjak a gonosztevö uraknak! És különben is ismétlem, éppen elég az olyan, akiket a rendörség sohasem tud elcsípni!...

Ebben a kérdésben tökéletesen egyetértettem a fönökömmel: a legtöbb ostoba emberrel a gonosztevök között lehet találkozni!

El kell azonban ismernem - és ez legalábbis számomra meglepö volt -, hogy a városi és egyéb hatóságok még mindig nem derítettek fényt azokra az eseményekre, amelyek több állam területén nem sokkal azelött lejátszódtak. Amikor Ward úr ezt hozta szóba, nem is tudtam elötte leplezni nagy megdöbbenésemet.

Arról a titokzatos jármüröl esett szó, amely a gyalogosok, lovak és kocsik biztonságát veszélyeztetve száguldozott az utakon. Azt már tudjuk, milyen körülmények között döntötte meg az autósport valamennyi rekordját. A hatóságok már az elsö napokban tudomást szerez­tek erröl, és elrendelték, hogy ezt a félelmetes feltalálót büntessék meg, és vessenek véget veszedelmes szeszélyeinek. Nem lehetett tudni, honnan került elö, olyan gyorsan bukkant fel és tünt el, mint a villám. Számos fürge rendör fogott az üldözésébe; de a tettest nem tudták kézre keríteni. Most pedig az Amerikai Automobil Klub versenye közben Prairie du Chien és Milwaukee között nem egészen két óra alatt száguldott végig a kétszáz mérföldes pályán!

Arról pedig semmi hír, hogy mi lett belöle! Vajon amikor az út végére ért, a lendülete akkora volt, hogy nem tudott megállni, és belezuhant a Michigan-tóba? Vajon azt kell-e gondolni, hogy a vezetö kocsijával együtt elpusztult, és ezután többé egyikröl sem lehet hallani? Az emberek nagyobb része nem volt hajlandó elhinni ezt a legjobbnak látszó megoldást, és csak annál inkább várták, hogy ismét megjelenjék.

Annyi bizonyos, hogy Ward úr szemében az eset rendkívülinek számított, és én is ezen a véleményen voltam. Mert ha ez az ördöngös soför nem jelenik meg többé, az eddig történt felbukkanásait az olyan titkok közé kell sorolni, amelyeknek a megfejtése nem adatott meg az embernek.

Éppen erröl az ügyröl beszélgettünk a fönökömmel, és azt gondoltam, hogy mindjárt be is fejezzük, amikor térült-fordult a szobában, és azt mondta:

- Igen... Ami a nemzetközi verseny alkalmával a milwaukee-i úton történt, nagyon különös... de ez is legalább olyan különös.

És Ward úr átnyújtott egy jelentést, amelyet éppen azelött kapott a bostoni rendörségtöl egy olyan esetröl, amelyröl az újságok még aznap este beszámoltak az olvasóiknak.

Amíg olvastam, Ward úr visszaült az íróasztalához, és befejezett egy levelet, amelyet megérkezésem elött kezdett el írni. Én pedig az ablak mellé ültem, és nagyon figyelmesen kezdtem olvasni az említett jelentést.

Az új-angliai Maine, Connecticut és Massachusetts államok partvidékének lakóit néhány nap óta olyan tárgy megjelenése tartotta nyugtalanságban, amelyröl senki sem tudta, mi lehet.

Ez a mozgó tárgy a parttól két-három mérföldnyire jelent meg, és gyors mozdulatokat végzett. Aztán a tenger színén tovasiklott, és nemsokára eltünt a nyílt vízen.

Olyan sebességgel változtatta a helyét, hogy a legjobb távcsövekkel is alig lehetett követni. A hossza nem lehetett több harminc lábnál. Alakja orsóhoz hasonlított, színe pedig zöldes, és így egészen beleolvadt a tenger színébe. Az amerikai tengerpartnak azon a részén figyelték, meg leggyakrabban, amely a Connecticut állam területén fekvö Nord-fok és az Új-Skócia nyugati részén levö Sable-fok között terül el.

Providence-ben, Bostonban, Portsmouthban, Portlandben néhányszor megpróbálták göznaszá­dokkal megközelíteni ezt a mozgó testet, söt még üldözöbe is fogták. Utolérni azonban egyszer sem sikerült. Egyébként csakhamar kijelentették, hogy az üldözése hiábavaló próbálkozás. Néhány pillanat alatt ugyanis eltünt az üldözök szeme elöl.

Egyáltalán nem meglepö, hogy egészen eltérö vélemények alakultak ki e tárgy mibenlétével kapcsolatban. De egyik feltételezésnek sem volt biztos alapja, és a tengerpartiak sem tudtak jobban kiigazodni rajta a többieknél.

Elöször a tengerészek és halászok is úgy gondolták, hogy a cetek családjába tartozó emlös­állat. Az viszont köztudomású, hogy ezek az állatok meglehetösen szabályos idöközökben lemerülnek a víz alá, néhány percig ott maradnak, és amikor ismét felszínre jönnek, fecskendönyílásukon át levegövel kevert vízoszlopot fújnak ki. Mind ez ideig azonban ez az állat - ha ugyan állat volt egyáltalán - sohasem "szondázott", ahogy a bálnavadászok mondják, sohasem úgy menekült el, hogy a víz alá merült volna, sohasem látták, se nem hallották lélegzésének hatalmas szusszanásait.

De ha nem a tengeri emlösök osztályába tartozott, olyan ismeretlen mélytengeri szörnyeteget kell látni benne, amilyenek a mondákban szerepelnek? Talán a kalamájók, polipok, leviatá­nok, hírhedt tengeri kígyók családjába kell sorolni, amelyeknek a támadásától félni kellene?

Mindenesetre amióta ez a szörnyeteg - akármilyen fajtájú volt is - Új-Anglia partvidékén megjelent, a kisebb hajók és halászbárkák nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt pedig a megjelenését jelentették, ezek a hajók gyorsan befutottak a legközelebbi kikötöbe. Persze ezt követelte az elövigyázatosság is, mert ha ebben az állatban csak egy kevés támadó kedv is van, jobb, ha nem teszik ki magukat a támadásnak.

A nagy vitorlásoknak és gözhajóknak viszont nem kellett tartaniuk a szörnyetegtöl, akár bálna volt, akár másvalami. Matrózaik többször is látták néhány mérföldnyi távolságból. De mihelyt a közelébe akartak kerülni, az olyan gyorsan eltávolodott, hogy lehetetlen volt utolérni. Egy nap még egy kis hadihajó is kifutott a bostoni kikötöböl, ha nem is azért, hogy üldözöbe vegye, de hogy legalább néhány lövést adjon le rá. Az állat azonban néhány pillanat alatt lötávolon kívül jutott, és így ez a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Különben mindeddig úgy látszott, nem akarja megtámadni a halászhajókat.

Ekkor abbahagytam az olvasást, és Ward úrhoz fordultam:

- Amint látom, még senki sem emelt panaszt ennek a szörnyetegnek a jelenléte ellen. A nagy hajók elöl elmenekül... A kisebbeket nem támadja meg. Nem kelthet nagyobb izgalmat a partvidéki lakosok körében.

- Pedig azt tette, Strock, ez a jelentés is arról tanúskodik...

- Az állat mégsem látszik veszélyesnek, Ward úr. Egyébként két dolog lehetséges: vagy eltünik egyszer erröl a partvidékröl, vagy végül is elfogják, és a washingtoni múzeumban látjuk kiállítva.

- És ha nem tengeri szörnyeteg... - mondta Ward úr.

- Mi más lehetne? - kérdeztem eléggé meglepödve ezen a megjegyzésen.

- Olvassa csak tovább! - szólt Ward úr.

Így is tettem, és a jelentés második részéböl, amelynek néhány bekezdését a fönököm piros ceruzával aláhúzta, a következöket tudtam meg:

Egy ideig senki sem kételkedett abban, hogy tengeri szörnyetegröl van szó, és ha erélye­sen tovább folytatják az üldözését, végül csak megszabadítják töle ezt a partvidéket. A közvélemény azonban nemsokára megváltozott. Néhány világosabban gondolkodó emberben az a gyanú támadt, hogy ez nem állat, hanem valamilyen hajó, amely Új-Anglia vizeire jött gyakorlatozni.

Az bizonyos, hogy végtelenül tökéletes szerkezet. A feltalálója talán fel akarja rá hívni a köz­figyelmet, söt ijedelmet akar kelteni a tengerészek körében, mielött elárulná talál­má­nya titkát. Az emberek kíváncsiságát valóban nagy mértékben felcsigázta kormányzásá­nak biztonsága, sebes mozgása, valamint hogy mozgékonysága következtében olyan könnyen le tudta rázni üldözöit.

Abban az idöben a géperejü hajózás már igen fejlett volt. Az óceánjáró hajók olyan sebességet értek el, hogy öt nap alatt meg tudták tenni az utat az Ó- és Újvilág között. A mérnökök pedig még nem mondták ki az utolsó szót.

A fejlödésben a haditengerészet sem maradt el. A cirkálók, a torpedónaszádok, a torpedórombolók felvehették a versenyt az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán leggyorsabb gözhajóival.

Ha mármost ez új típusú hajó volt, a külsö alakját még nem sikerült megfigyelni. Motorja pedig olyan nagy teljesítményü, hogy a legtökéletesebb motorok sem értek a nyomába. Arra pedig, hogy milyen üzemanyaggal müködött, elektromossággal-e vagy mással, nem lehetett rájönni. Annyi azonban bizonyos, hogy nem szél hajtotta, mert nem volt vitorlázata, de göz sem, mert nem voltak kéményei.

Amikor a jelentésben idáig jutottam, másodszor is félbeszakítottam az olvasást, és azon gondolkoztam, amit olvastam.

- Min töpreng, Strock? - kérdezte a fönököm.

- Azon, Ward úr, hogy ennek a hajónak a motorja éppen olyan erös és éppen olyan ismeretlen meghajtású, mint azé a titokzatos autóé, amelynek hírét sem hallottuk az Automobil Klub versenye óta...

- Ezen tünödött, Strock?

- Igen, Ward úr.

Ebböl arra lehetett következtetni, hogy ha a titokzatos soför eltünt, ha kocsijával együtt elpusztult a Michigan-tóban, mindenáron meg kell fejteni az éppen olyan titokzatos hajós rejtélyét, és azt kell kívánni, hogy el ne süllyedjen a tenger mélyébe, amíg a titkát el nem árulja. Avagy egy feltalálónak nem érdeke, hogy találmányát nyilvánosságra hozza? Vajon Amerika vagy bármely más állam nem adná meg azt az árat, amelyet követel érte?

Ha azonban a szárazföldi gépezet feltalálója, sajnálatos módon, mindvégig ismeretlen maradt, nem kell-e attól tartani, hogy a tengeri jármü feltalálója sem akarja elárulni kilétét? Ha még fel is tételezzük, hogy az elöbbi életben van, azóta hírt sem hallottunk róla. Nem járunk-e ugyanígy a másodikkal is, nem tünik-e el szintén nyomtalanul, miután többször végigjárta Boston, Portsmouth és Portland kikötöjét?

Ezt a feltevést bizonyos mértékig támogatta az is, hogy amióta a jelentés Washingtonba érkezett, vagyis huszonnégy óra óta ennek a titokzatos szerkezetnek a megjelenéséröl nem adtak hírt a tengerparti jelzöállomások!

Hozzá kell tennem, hogy más partvidéken sem mutatkozott. Igaz, hogy nagyon merész dolog lenne ebböl azt a következtetést levonni, hogy végleg eltünt.

Egy fontos körülményt azonban meg kell jegyeznünk: úgy látszott, már senki sem gondol arra, hogy ez a titokzatos tünemény cetféle vagy kalamájó vagy polip, vagyis hogy tengeri állat lenne. Aznap különbözö amerikai újságok is foglalkoztak ezzel a hírrel, és magyarázataikban arra a következtetésre jutottak, hogy tengeri jármüröl van szó, amely mind kormányozhatóság, mind gyorsaság szempontjából kiváló tulajdonságokkal rendelkezik. Abban valamennyien megegyeztek, hogy csak villanymotor hajthatja, de azt el sem tudták képzelni, hogy milyen forrásból meríti az elektromosságot.

A sajtó azonban még nem hívta fel valamire a közönség figyelmét - bár nyilván nem késik sokáig -, ez pedig bizonyos körülmények szembetünö egyezése, amelyröl Ward úr éppen akkor tett említést, amikor én is észrevettem.

Ez pedig a következö volt: a titokzatos hajó csak akkor jelent meg, amikor az éppen olyan titokzatos automobil már eltünt. Mindkét jármünek csodálatos teljesítményü motorja volt. Ha mindkettö ismét megjelenne, az egyik szárazon, a másik vízen, a hajókat, gyalogosokat, kocsikat ugyanaz a veszély fenyegetné... Akkor a rendörségnek valamilyen módon közbe kell lépnie, hogy gondoskodjék a közbiztonságról mind az országutakon, mind a tengeren.

Erröl tett említést Ward úr, és ez egészen nyilvánvaló is volt. De hogyan lehet ezt elérni?

Még egy ideig beszélgettünk, és éppen távozni készültem, amikor Ward úr megállított.

- Nem figyelte meg, Strock - mondta -, hogy milyen rendkívüli módon hasonlít egymáshoz a hajó és az automobil minden tulajdonsága?

- De igen, Ward úr!

- Ki tudja, a két jármü nem egy és ugyanaz-e...

HATODIK FEJEZET
Az elsö levél

Miután eljöttem Ward úrtól, hazamentem a Long Streeten lévö lakásomba.

Otthon böven lesz idöm gondolkozni az egész ügyön, nem zavar meg senki, hiszen nincs sem feleségem, sem gyermekem. Az egész személyzetem csak az idös házvezetönöm, aki valaha az édesanyámnál szolgált, tizenöt éve pedig nálam.

Egy hónappal ezelött szabadságot kaptam. Még két hetem van, hacsak valami váratlan esemény, halasztást nem türö nyomozás miatt vissza nem hívnak.

Mint az olvasó már tudja, a szabadságomat három napra meg kellett szakítanom, hogy felderítsem a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségeket.

Vajon most nem én kapok-e megbízást arra is, hogy fényt derítsek mindazokra az esemé­nyekre, amelyek egyrészt a milwaukee-i országúton, másrészt Boston partvidékén játszódtak le? Majd meglátjuk... De hogy lehet megtalálni annak az autónak és hajónak a nyomát? Persze a közérdek, a szárazföldi és vízi utak biztonsága azt követeli, hogy nyomozás induljon az ügyben. Az is igaz, hogy amíg nem jelentik valahonnan a jármüvek feltünését, semmit sem lehet tenni; de még akkor is, hogyan lehet öket száguldás közben elfogni?

Hazamentem, megebédeltem, rágyújtottam a pipámra, kinyitottam az újságomat. Bevallom, sem a politika, sem a köztársasági és demokrata pártiak örökös torzsalkodása nem nagyon érdekelt. Így aztán azonnal a vegyes hírek rovatát kezdtem el olvasni.

Senki se lepödjön meg, hogy elöször is azt kerestem, van-e valami hír Észak-Carolinából a Nagy Sasfészekröl. Talán akad újabb jelentés Morgantonból vagy Pleasant-Gardenböl... Egyébként Smith úr is határozottan megígérte, hogy mindenröl tájékoztat. Azonnal távira­tozik, ha lángok csapnak fel a katlanból. Azt hiszem, hogy a morgantoni polgármester éppen annyira szeretett volna már átjutni a sziklafalon, mint én, és egyetlen vágya volt, hogy próbál­kozásunkat megismételjük, ha arra alkalom kínálkozik. Hazaérkezésem óta azonban egyetlen táviratot sem kaptam.

Az újságból semmi újat nem tudtam meg. Észre sem vettem, hogy kicsúszott a kezemböl az újság, annyira elmerültem gondolataimban.

Egyre csak Ward úrnak az a megjegyzése járt az eszemben, hogy az autó és a hajó egy és ugyanaz... Annyi mindenesetre valószínü, hogy mindkét jármüvet ugyanaz a kéz alkotta. Az pedig nyilvánvaló, hogy egyforma motor hajtja olyan óriási sebességgel, amely több mint kétszerese minden eddig elért szárazföldi és tengeri rekordnak.

- Ugyanaz a feltaláló - hajtogattam.

Ez a feltevés nagyon valószínünek látszott. Bizonyos mértékig ezt támasztotta alá még az a körülmény is, hogy a két jármü megjelenését sohasem jelezték egy idöben.

Akkor így folytattam töprengésemet:

A Nagy Sasfészek titka után most itt van a bostoni öböl rejtélye! Vajon a másodikkal is úgy járunk-e, mint az elsövel? Lehet, hogy nem sikerül egyiket sem megfejtenünk?...

Meg kell jegyeznem, hogy ez az újabb ügy nagy visszhangot keltett, mivel a közbiztonságot veszélyeztette. Ha vulkánkitörés vagy földrengés következne be, csak a Kék-hegységgel szomszédos területek lakóit fenyegetné veszedelem. Az az autó vagy az a hajó ellenben az Egyesült Államok bármelyik országútján, illetve bármelyik partvidékén hirtelen feltünhet, és megjelenésével valamennyi állampolgár igen nagy veszélyben forogna.

Olyan volt ez, mint a derült égböl lecsapó villám, amelyre senki sem készül el! Minden állampolgár, aki csak kitette otthonából a lábát, azt kockáztatta, hogy hirtelen ott terem elötte az a soför, aki elöl nem lehet kitérni... Csak próbáljanak olvasóim olyan úton sétálni, amelyik felett ágyúgolyók röpködnek! Erröl cikkezett a sok ezer újság, a közönség pedig mohón olvasta az írásokat.

Nem is lepödtem meg, hogy az emberek gondolatait felkavarták az új hírek, öreg házveze­tö­nöm pedig különösképpen a hatásuk alá került, hiszen ö nagyon könnyen elhitte a természet­feletti mendemondákat.

Aznap is vacsora után az öreg Grad, miközben leszedte az asztalt, az egyik kezében a kancsóval, a másikban egy tányérral megállt elöttem, és a szemem közé nézett.

- Nos, uram - mondta -, hát semmi újság?

- Semmi - feleltem, kitalálva, hogy mire kíváncsi.

- Az autó nem jött vissza?

- Nem, Grad.

- A hajó sem?

- Az sem... Még a legjobban értesült lapok szerint sem.

- És... az önök emberei?

- Azok sem tudnak többet!

- Akkor, uram, már ne tessék megharagudni, de mire való a rendörség?

- Ezen néha már én is törtem a fejem...

- Nahát, szép kis megnyugtatás; egy reggel az az átkozott soför minden bejelentés nélkül itt terem, és csak azt látjuk, hogy Washingtonban végigrobog a Long Streeten, és elgázolja a járókelöket...

- Ó, Grad, akkor legalább megpróbálhatjuk letartóztatni!

- Az bizony nem sikerül, uram!

- És miért nem?

- Mert az maga az ördög, az ördögöt pedig nem lehet letartóztatni!

Persze - gondoltam - az ördögre sok mindent rá lehet kenni, és én azt hiszem, csak azért találták ki az ördögöt, hogy sok jámbor ember ezzel magyarázhassa meg azt, ami meg­magya­rázhatatlan... Ő gyújtotta meg a Nagy Sasfészek tetején a tüzet... Ő döntötte meg a gyorsasági rekordot a wisconsini országúton... Ő manöverezett Connecticut és Massachusetts partvidékén...

De hagyjuk az ördög beavatkozását, mert ez a müveletlen emberek gondolkodásához illik! Az viszont nem volt kétséges, hogy egy ember jelenleg egy vagy két olyan jármüvel rendelkezik, amelyik messze felülmúlja a legtökéletesebb szárazföldi és vízi jármüveket.

És akkor felmerül a kérdés:

Miért nem hallunk róla most már semmit? Attól fél, hogy elfogják, és megfejtik találmá­nyának titkát, amelyet nyilván meg akar örizni? Hacsak - és ez a megoldás akarva-akaratlan az ember eszébe jutott -, hacsak nem esett valamilyen baleset áldozatául, és titkát magával nem vitte a másvilágra... Ha pedig belepusztult akár a Michigan-tó, akár az Új-Anglia partjai elött elterülö tenger vizébe, hogyan lehet valaha is a nyomára bukkanni? Akkor majd azt tartják róla, hogy úgy tünt fel, mint valami meteor, aszteroida a világürben, és ezer év múlva a kalandja olyan monda lesz, amely igen jól illik a harmincadik század jámbor Gradjeinek ízléséhez!

Egy ideig az amerikai újságok, majd az európaiak is foglalkoztak ezzel az eseménnyel. Az egyik cikk követte a másikat. A régi álhírek helyébe újak jöttek. Annyi mendemondát még sohasem hallottak az emberek. Két világrész lakosainak a kíváncsiságát fokozták a végsökig, de ez érthetö is. Ki tudja, egyes európai országok nem éreztek-e irigységet, amiért ez a feltaláló Amerikát választolta kísérlete színhelyéül, vagy ha a feltaláló amerikai, hazájának juttatja zseniális találmányát? Az Uniónak nem biztosít-e vitathatatlan fölényt, ha ilyen készülék tulajdonába jut, akár a feltaláló hazafias érzelmei révén ingyenesen, akár pedig valami rettentö nagy összegért?

Erröl a kérdésröl elöször a New York címü lap tizedikén közölt nagy visszhangot keltö cikket. Az amerikai haditengerészet leggyorsabb cirkálóinak sebességét összevetve az új tengeri jármü sebességével, bebizonyította, hogy ha Amerika megszerezné a tulajdonjogát, ennek a sebességével Amerikából három nap alatt lehetne Európába jutni, európai hajóval pedig továbbra is öt napig tartana Amerikáig az utazás.

A rendörség már a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségekre is fényt akart deríteni, de legalább annyira szerette volna tisztázni annak a gépkocsivezetönek a személyét, akiröl többé semmit sem lehetett hallani. Erre a témára Ward úr mindig szívesen kanyarodott vissza. A fönököm gyakran célzott carolinai kiküldetésemre, annak sikertelenségére; bár tudom, nem azért, hogy nekem bosszúságot okozzon, mert hiszen tudta: egyáltalán nem rajtam múlt, hogy így végzödött... Ha a falak olyan magasak, hogy létra nélkül nem lehet felmászni rájuk, létra pedig nincs, nyilvánvaló, hogy ott nem lehet átjutni, hacsak nem vág rajtuk az ember nyílást... Ward úr néha azért mégis rákezdte:

- Hát, szegény Strock, nem sikerült, ugye?

- Hát nem, Ward úr, mint ahogy senki másnak sem sikerült volna, bárki van ott a helyemben. Csak pénzkérdés. Vagy hajlandó fedezni?

- Nem fontos, Strock, nem fontos, és remélem, a mi derék föfelügyelönknek lesz alkalma kiköszörülni a csorbát. Nézze csak, itt van ennek az automobilnak és ennek a hajónak az ügye, ha ezt tisztázni tudná, számunkra nagy elégtétel lenne, az ön számára pedig nagy dicsöség!

- Feltétlenül így van, Ward úr, csak kapjak parancsot, hogy kezdjem meg a vizsgálatot.

- Ki tudja, Strock?... Várjunk... várjunk!

Így állt a helyzet, amikor június 15-én délelött megjött a posta, és Grad egy ajánlott levelet tett elém, amelynek átvételi elismervényét alá kellett írnom.

Megnéztem a levél címzését, az írást ismeretlennek találtam. A morgantoni postahivatal bélyegzöje volt rajta, két nappal elöbbi dátummal.

Morgantoni bélyegzö?... Nem kételkedtem abban, hogy a levelet Elias Smith úr küldte.

- Igen - mondtam öreg házvezetönömnek -, Smith úr írt. Csak ö lehet. Mást nem ismerek Morgantonban. És ha ír, nyilván fontos dolgot akar közölni, hiszen így állapodtunk meg.

- Morganton? - kérdezte Grad. - Nem arrafelé gyújtották meg a pokol tüzét azok a démonok?

- Éppen ott, Grad.

- Remélem, az úr nem megy vissza oda...

- Miért ne?

- Mert végül ott marad a Nagy Sasfészek kemencéjében, én pedig abba nem egyezem bele, hogy az úr ott maradjon!

- Nyugodjék meg, Grad, de elöször is lássuk, miröl van szó! Feltörtem a vastag papírból készült boríték pecsétjét. A vörös viaszpecséten három csillaggal díszített címer volt látható.

A levelet kivettem a borítékból. Egyszerü, négyrét hajtott papírlap volt, csak az egyik oldalára írtak.

Elöször is az aláírást akartam megnézni.

Aláírás azonban nem volt rajta. Csak két nagybetü állt az utolsó sor alatt.

- Ezt a levelet nem a morgantoni polgármester írta - mondtam.

- Hát ki? - kérdezte Grad, aki mint nö és mint öregasszony, kétszeresen is kíváncsi volt.

Megnéztem az aláírás helyén álló kezdöbetüket, és azt mondtam magamban: "Nem ismerek senkit sem Morgantonban, sem máshol, akinek ez lenne a monogramja!"

A kézírás meglehetösen erös kézre vallott, mind a vastag vonalakat, mind a hajszálvonalakat határozottan húzta meg az írója - az egész levél még húsz sorból sem állott.

Most idemásolom a levelet, amelynek eredetijét gondosan megöriztem, mert legnagyobb meglepetésemre a Nagy Sasfészekböl keltezték.

Nagy Sasfészek, Kék-hegység, Észak-Carolina
Strock rendörfelügyelö úrnak

Június 13.
Washington, Long Street 31.

Uram!

Ön megbízást kapott arra, hogy behatoljon a Nagy Sasfészekbe.

Április 28-án el is jött a morgantoni polgármester és két vezetö kíséretében.

Feljutott a fennsík pereméig, körüljárta a sziklafalakat, de nem tudott felmászni rájuk, mert túl magasak.

Akkor hasadékot keresett a sziklák között, de nem talált.

Jegyezze meg: a Nagy Sasfészekbe nem jut be senki, és ha valaki mégis bejutna, nem kerülne ki onnan.

Ne próbálkozzék újból ezzel a kísérlettel, mert másodszorra sem sikerülne jobban, mint elöször, és önre nézve súlyos következményekkel járna.

Tehát ehhez tartsa magát, különben rosszul jár!

V. U.

HETEDIK FEJEZET
Harmadszorra

Bevallom, elöször nagyon meglepödtem, amikor a levelet elolvastam. Néhány "ejnye" és "nahát" is kicsúszott a számon. Öreg házvezetönöm csak nézett rám, nem tudta, mire vélje a dolgot.

- Rossz hírt kapott, uram?

Grad kérdésére, mivel nemigen voltak titkaim elötte, válaszként felolvastam a levelet az elsö sortól az utolsóig.

Grad végighallgatta, és nagyon nyugtalanul nézett rám.

- Biztosan valami szélhámos - mondtam vállat vonva.

- Hacsak nem maga az ördög, mivelhogy az ördög birodalmából jött a levél! - tette hozzá Grad, aki még mindig az ördög müvének tartotta az egészet.

Amikor egyedül maradtam, ismét elolvastam ezt a váratlan levelet, és hosszas töprengés után sem tudtam mást gondolni, mint hogy valami rossz tréfa. Ebben nem tévedhetek. A kalandom közismert volt... Az újságok részletesen beszámoltak észak-carolinai küldetésünkröl és próbálkozásunkról, hogy megmásszuk a Nagy Sasfészket, mindenki tudta, hogy Smith úr meg én miért nem jártunk eredménnyel... És akkor egy tréfacsináló - mert ilyen mindenütt akad, még Amerikában is - tollat fogott, megírta ezt a fenyegetö levelet, hogy jót mulasson rajta.

Mert feltéve, hogy a Nagy Sasfészek egy gonosztevö banda rejtekhelye, annak tagjai nyilván félnek: netán a rendörség felfedezi tanyájukat, és így egyikük sem követ el olyan oktalanságot, hogy ezt elárulja... Hát nem a legföbb érdekük mindenki elöl titkolni, hogy ott bujkálnak? Vagy ezzel a levéllel azt akarják elérni, hogy a rendörség újabb kutatásba kezdjen a Kék-hegységnek azon a részén? Ha arról lenne szó, hogy ilyen gyülevész társaságot kell foglyul ejteni, annak is meglenne a maga módja! Melinit és dinamit segítségével csak be lehetne jutni abba a katlanba... De hogy jutottak be oda azok a gazemberek? Hisz ha lenne bejárat, mi felfedeztük volna... Bárhogy is álljon a helyzet, még ha elfogadjuk is ezt a feltételezést, a banda egyik tagja sem lesz olyan oktalan, hogy ezt a levelet megírja nekem...

Tehát csak egy magyarázat maradt: a levelet valamilyen szélhámos vagy bolond írta, és úgy gondoltam, hogy nincs különösebb okom a nyugtalanságra, söt még törödnöm sem kell vele.

Egy pillanatig mégis azt gondoltam, hogy megmutatom Ward úrnak, de aztán letettem róla. Ennek a levélnek ö sem tulajdonított volna fontosságot. Mégsem téptem össze, hanem minden eshetöségre számítva elzártam az íróasztalomba. Ha más firkálmányokat is kapnék ugyanezzel az aláírással, majd azokat is melléje teszem anélkül, hogy egy szavukat is elhinném.

Több nap telt el, ezalatt rendszeresen bejártam a fökapitányságra. Be kellett fejeznem néhány jelentést, és semmi sem mutatott arra, hogy a közeljövöben el kellene utaznom Washing­tonból. A mi szakmánkban az ember sohasem tudhatja, mi vár reá másnap. Új ügy kerülhet napirendre, és az ember végigjárhatja az Egyesült Államokat Oregontól Floridáig, Maine-töl Texasig!

De sohasem hagyott nyugton az a gondolat, hogy ha újabb megbízást kapnék, és nem érnék el azzal sem nagyobb sikert, mint a Nagy Sasfészek expedíciójával, nem tehetnék mást, mint hogy beadjam a lemondásomat, és a nyugdíjazásomat kérjem!

A titokzatos jármüröl vagy jármüvekröl pedig többet, nem lehetett hallani. Tudtam, a kormány elrendelte, hogy állandóan ellenörizzék az utakat, folyókat, tavakat, az összes amerikai vizet. De hát lehet-e igazán ellenörizni ilyen hatalmas országot, amely a 60. hosszúsági foktól a 125-ig és a 30. szélességi foktól a 45-ig terjed? Az egyik oldalról az Atlanti-, a másikról a Csendes-óceán határolja, déli partjait pedig a Mexikói-öböl habjai mossák, és ez a titokzatos hajó nem talál ott elég teret a manöverezésre, ahol sohasem tudják elcsípni?

De - ismétlem - egyik jármüvet sem látták az utóbbi idöben, pedig köztudomású, hogy felta­lálója utoljára nem a legelhagyatottabb helyeket választotta, hanem a wisconsini országúton jelent meg a verseny napján, és a bostoni partvidéken, ahol állandóan több ezer hajó jár.

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztult el - ami egyébként lehetséges volt-, vagy elhagyta Amerikát, és éppen az Óvilág tengerein cirkál, vagy pedig olyan rejtekhelyen bujkál, amelyet csak ö ismer, hacsak a véletlen...

"Ez a titokzatos személy - mondogattam magamban - sehol sem találhatna olyan elrejtett és megközelíthetetlen búvóhelyet, mint a Nagy Sasfészek! Igaz, hogy oda sem hajóval, sem autóval nem tud feljutni... Ott csak a hatalmas madarak, sasok és kondorkeselyük keresnek menedéket!"

Meg kell jegyeznem, hogy amióta visszatértem Washingtonba, a Nagy Sasfészek környékének lakóit nem ijesztgették többé felcsapó lángok. Mivel Elias Smith úrtól nem kaptam levelet, joggal következtettem arra, hogy nem történt semmi rendellenesség. Minden jel arra mutatott, hogy az a két ügy, amely olyan általános érdeklödést és nyugtalanságot keltett, lassanként teljesen feledésbe merül.

Június 19-én kilenc óra felé elindultam a hivatalomba, és amikor kiléptem a kapun, két embert vettem észre, akik állandóan engem néztek. Mivel nem ismertem öket, nem törödtem velük, el is felejtettem volna az egészet, ha hazaérkezésem után a jóságos Grad szóba nem hozza.

Öreg házvezetönöm megfigyelte, hogy két ember napok óta leselkedik rám az utcán, a házam elött le s fel sétálnak, és úgy látszik, a nyomomba szegödtek, amikor a fökapitányságra menet végighaladtam a Long Streeten.

- Biztos abban, amit mond? - kérdeztem.

- Igen, uram, és éppen tegnap is, amikor ön hazajött, ezek az emberek követték, aztán tovább­álltak, mihelyt a kapu becsukódott!

- Ugyan, Grad, nem téved?

- Nem, uram.

- És ha találkozna ezzel a két emberrel, megismerné öket?

- Meg bizony!

- Ugyan... ugyan, kedves Grad - feleltem nevetve -, magának olyan szimata van, akár egy detektívnek! Magának a biztonsági szolgálatnál volna a helye.

- Csak tréfáljon, uram, csak tréfáljon... Még jó a szemem, és nincs szemüvegre szükségem, hogy jól megnézzem az embereket! Nem kétséges, hogy kémkednek ön után, és jól tenné, ha néhány rendörrel figyeltetné ezeket a kémeket!

- Megígérem, Grad - feleltem, hogy örömet szerezzek ennek az idös asszonynak -, és az egyik detektívem segítségével nemsokára megtudom, hányadán állunk ezekkel a gyanús alakokkal.

Ezt a kijelentésemet nem vettem komolyan. De azért hozzátettem:

- Ha majd elmegyek itthonról, jobban megnézem a járókelöket.

- Jól teszi, uram!

Mivel Grad mindenütt azonnal rémeket látott, nem tulajdonítottam nagy jelentöséget szavainak.

- Ha majd megint látom öket - folytatta -, szólok, uram, mielött elmenne itthonról...

- Rendben van!

És félbeszakítottam a beszélgetést, mert sejtettem, hogy ha tovább folytatjuk, Grad még azt állítja, hogy maga Belzebub jár a nyomomban egyik segédjével.

A következö két napon senki sem leskelödött utánam, sem amikor elmentem hazulról, sem amikor hazajöttem. Ebböl arra következtettem, hogy Grad tévedett.

Június 19-én délelött Grad olyan gyorsan jött fel a lépcsön, amennyire kora engedte, sietve kinyitotta az ajtót, és levegö után kapkodva rebegte:

- Uram... uram...

- Mi baj, Grad?

- Itt vannak...

- Kik? - kérdeztem, mert már el is felejtettem, hogy szerinte leskelödnek utánam.

- A két kém...

- Ja, az a két híres kém...

- Úgy bizony... Lent vannak az utcán, az ablak alatt, figyelik a házat, várják, hogy ön elmenjen!

Az ablakhoz léptem, kicsit félrehúztam a függönyt, hogy meg ne lássanak, és két férfit pillantottam meg a járdán.

Mindkettö közepes termetü, erös testalkatú, széles vállú, harmincöt-negyven év között járó ember volt, falusias öltözékben, rajtuk nemezkalap, vastag gyapjúból készült nadrág, nehéz csizma, kezükben bot.

Nem lehetett kétség, hogy kitartóan nézik házam kapuját és ablakait.

Váltottak egymással néhány szót, aztán vagy tíz lépést tettek a járdán, és visszatértek örhelyükre.

- Ez az a két ember, akit már látott, Grad? - kérdeztem.

- Biztos, hogy azok, uram!

Most már nem hihettem, hogy öreg házvezetönöm tévedett, és úgy döntöttem, hogy fényt derítek erre a dologra. Nem arra gondoltam, hogy magam eredek a két ember nyomába, hiszen azonnal felismernek, és mit értem volna el, ha megszólítom öket?... Még ma rendört állítok a házam elé, és ha este vagy holnap visszajönnek, ök is megfigyelés alá kerülnek... Akárhová mennek, követik majd öket, és megállapítják személyazonosságukat.

Most vajon engem várnak, hogy elkísérjenek a fökapitányságig? Nemsokára kiderül, és ha ezt tennék, remek alkalom lenne talán arra, hogy vendégül lássam öket, amit nemigen köszön­nének meg.

Fogtam a kalapomat, és amíg Grad az ablak mellett maradt, lementem, kinyitottam a kaput, és kiléptem az utcára.

A két férfi már nem volt ott.

A személyleírásukat azonban jól megjegyeztem, és nem is felejtem el többé.

Bár nagyon figyelmesen néztem körül, már nem láttam öket.

Ettöl a naptól kezdve sem Grad, sem én nem láttuk öket a ház elött, és az utamba sem kerültek többé.

Ha feltételezzük, hogy mégis kémkedtek utánam, talán most, hogy saját szemükkel is láttak, mindent tudnak rólam, amit akartak - ezek után ennek az ügynek sem tulajdonítottam nagyobb fontosságot, mint a V. U. aláírással küldött levélnek.

Az általános érdeklödést azonban most ismét felkeltette valami rendkívüli esemény.

De elöbb meg kell jegyeznem, hogy az újságok már rég nem foglalkoztak a Nagy Sas­fészekben lejátszódott eseményekkel, amelyek azóta sem ismétlödtek meg. Ugyanúgy nem írtak arról az autóról és hajóról sem, amelyeknek legjobb detektívjeink is sikertelenül jártak a nyomában. És valószínüleg feledésbe merül az egész, ha egy újabb feltünö jelenség nem juttatja azokat ismét az emberek eszébe.

Az Evening Star június 22-i számában sok ezer olvasó olvashatta a következö cikket, amelyet másnap az Unió valamennyi lapja átvett:

Kevesen ismerik a Kirdall-tavat, amely Kansas államban terül el, Topekától, az állam fövárosától nyugatra nyolcvanmérföldnyi távolságban. Pedig ez a tó megérdemli, hogy megismerjék, és nyilván meg is ismerkednek vele, mert nagyon különös módon került az érdeklödés középpontjába.

A tavat hegyek veszik körül, és láthatólag nincs összeköttetésben az ország vízrend­szerével. Azt a vizet, amelyet az elpárolgással veszít, pótolják a böséges esözések, amelyek Kansasnek ezen a részén gyakoriak.

A Kirdall-tó felületét hetvenöt négyzetmérföldre becsülik, és szintje mintha valamivel magasabban lenne, mint az átlagos talajszint. Minden oldalról hegyek veszik körül, és a keskeny szorosokon keresztül nehéz megközelíteni. Mégis több falu található a partján. A tó vize halban igen gazdag, s a halászbárkák nem is állnak soha tétlenül.

Tegyük még hozzá, hogy a tó mélysége igen változó. A partok mentén mindenütt legalább ötven láb. Ezt a hatalmas völgykatlant mindenfelöl majdnem függölegesen ereszkedö sziklafal veszi körül. A szél néha felkorbácsolja a hullámokat, amelyek tombolva csapkodják a partokat; a part menti lakosokat pedig úgy öntik el a szétporló hullámok cseppjei, mint a zuhogó zápor. A tó vize, amely már a szélén is mély, a közepe felé haladva egyre mélyül, és a méröón néhol háromszáz lábnyira is lemerül.

Ennek az édesvizü tónak kristálytiszta a vize. Tengeri halak természetesen nincsenek benne, viszont csodálatos mennyiségben fordul elö vizében az óriásira nött csuka, sügér, pisztráng, ponty, fenékjáró küllö, angolna és egyéb hal.

Így tehát érthetö, hogy a Kirdall-tóban gazdag a halászzsákmány, és sokan halásznak. Több ezren üzik ezt a mesterséget több száz csónakon. E mellett a kis halászflottilla mellett vagy húsz kis kétárbocos vitorlás és gözhajó jár a tavon, ezek biztosítják az összeköttetést a part menti falvak között. A hegykoszorún túl vasút is közlekedik, ez könnyíti meg a kifogott halak értékesítését Kansasben és a környezö államokban.

A Kirdall-tó ilyen leírására azért van szükség, hogy jobban megértsük a lezajlott esemé­nyeket, amelyeket az alábbiakban ismertetünk.

Az Evening Star szenzációs cikke a továbbiakban a következöket mondja el:

Egy idö óta a halászok megfigyelték, hogy a tó felszíne érthetetlen módon örvényleni kezd. Néha úgy megemelkedik, mintha a mélyében hatalmas hullámzás indulna meg. Ez a tajtékzó vízszintemelkedés még szélcsendes, tiszta idöben is bekövetkezik, amikor az ég derüs. A himbálózás és bukdácsolás annyira dobálja a hajókat, hogy azokat lehetetlen kormányozni. Egymásnak ütköznek, néha fel is borulnak, és ebböl jelentös károk keletkeznek.

Annyi bizonyos, hogy a víz kavargása a Kirdall-tó mélyebb részeiböl indul ki, és többféleképpen próbálták már megmagyarázni.

Eleinte azt gondolták, hogy ezt a rendellenességet földrengés okozza, amely vulkanikus erök hatására átalakítja a tó fenekét. De ezt az elméletet el kellett vetni, amikor rájöttek, hogy ez a zavar nemcsak egy helyre korlátozódik, hanem kiterjed a Kirdall-tó egész felszínére kelettöl nyugatig, északtól délig; a tó közepén éppen úgy elöfordul, mint a szélein; és annyira szabályosan fokozódik, hogy az kizárja a földrengés és egyéb vulkanikus tevékenység magyarázatát.

Ki is alakult nemsokára egy másik feltevés. Nem valami tengeri szörny kavarja fel ilyen erösen a Kirdall-tó vizét?... De ha csak ez a szörny nem ebben a tóban született, és nem itt fejlödött ilyen óriás alakúra - ami nemigen tételezhetö fel -, akkor máshonnan kellett idejönnie, és úgy került a tóba. A Kirdall-tónak pedig nincs összeköttetése külsö vizekkel. Az a magyarázat pedig, hogy föld alatti csatornák kötnék össze, amelyeknek a vizét Kansas állam folyói táplálják, nem állja meg a helyét. Ezt könnyen el lehetne képzelni, ha ez az állam az Atlanti-, a Csendes-óceán vagy a Mexikói-öböl partvidékén terülne el! De nem, az ország közepén terül el, messze az amerikai tengerektöl.

Egyszóval úgy látszik, hogy a kérdést nem könnyü megoldani, sokkal könnyebb a nyilvánvalóan téves feltevéseket megcáfolni, mint a valódi tényeket kideríteni.

Ha tehát bebizonyítják, hogy a Kirdall-tóban nem fordulhat elö ilyen szörny, nem lehetséges, hogy valami tengeralattjáró manöverezik a tavon keresztül-kasul? Hát nincs manapság sok hasonló szerkezet? Hisz nem bocsátottak-e vízre néhány évvel ezelött Bridgeportban Connecticut államban ilyen jármüvet, a Protectort, amely szárazon, vízen és víz alatt egyaránt tudott mozogni? Ennek a gépezetnek, amelyet egy Lake nevü feltaláló készített, két motorja volt, az egyik hetvenöt lóerös villanymotor, amely két ikerpropellert hajtott, a másik pedig kétszázötven lóerös benzinmotor, de voltak rajta egy méter átméröjü öntöttvas kerekek is, és ezek révén a szárazföldön és a tengerfené­ken egyaránt tudott haladni.

Ha most feltételezzük is, hogy a tóban megfigyelt örvényeket egy Lake-rendszerü vagy még tökéletesebb tengeralattjáró manöverezése okozza, még mindig nem kaptunk választ a következö kérdésre: hogyan tudott bejutni a Kirdall-tóba, milyen föld alatti úton került oda?... Ismételjük: ez a tó egy kerek völgykatlanban van, így a hajó éppen úgy nem tudott oda bejutni, mint a tengeri szörny.

Erre a kérdésre nem is lehet válaszolni. Pedig az egyetlen elfogadható feltevés mégis az, hogy ilyesféle jármü cirkál a Kirdall-tó vize alatt, de tegyük hozzá, hogy sohasem mutatkozik a víz felszínén.

Ebben különben nem is lehet kételkedni a június 20-án történt események után.

Aznap délután a Markel nevü kétárbocos dagadó vitorlákkal haladt északnyugati irányban, és összeütközött egy víz alatt úszó tárggyal. Pedig ezen a környéken nincs sziklazátony, és a függöón nyolcvan-kilencven láb mélységet mutat.

A kétárbocos bal oldalával ütközött abba a tárgyba, léket kapott, és úgy látszott, hogy néhány perc alatt elsüllyed. A víz útját azonban sikerült eltömni, és a vitorlás el tudott jutni a legközelebbi kikötöbe, amely három mérföldre volt onnan.

Amikor a Markelt kirakták, kivontatták a fövenypartra, és a sérülést kívülröl-belülröl megvizsgálták, minden arra vallott, hogy a vitorlás oldalával egy hajóorr sarkantyújába ütközött.

Miután ezt megállapították, világossá vált, hogy egy tengeralattjáró van a Kirdall-tó vizében, és ott igen nagy sebességgel cirkál.

De most még mindig nyitva marad a kérdés: Ha elfogadjuk, hogy ilyen jármü be tudott jutni a tóba, mit keres itt? Alkalmas ez a hely ilyen kísérletekre? Aztán miért nem jön fel soha a víz színére, milyen érdeke füzödik ahhoz, hogy az ismeretlenségben marad­jon?

Az Evening Star cikke a következö érdekes összevetéssel fejezödött be:

A titokzatos autó után a titokzatos hajó.

A titokzatos hajó után a titokzatos tengeralattjáró.

Azt a következtetést kell-e végül levonnunk, hogy mind a hármat ugyanannak a feltalá­lónak a lángelméje alkotta, és hogy itt nem is három jármü jelent meg, hanem csak egy?

NYOLCADIK FEJEZET
Mindenáron

A cikk óriási hatású leleplezés erejével hatott, és feltételezéseit mindenki kinyilatkoztatásként fogadta. Mivel az emberi elme fogékony a rendkívüli, söt gyakran a lehetetlen dolgok iránt, a cikk állításaiban senki sem kételkedett. Nemcsak ugyanaz a feltaláló szerepel itt, hanem ugyanaz a találmány is.

De mégis, a gyakorlatban vajon hogy alakulhat át egy autó hajóvá, aztán tengeralattjáróvá?

Hogy egy jármü egyaránt tud mozogni a szárazon, a vízen és a víz alatt... Most már egyéb sem hiányzik, mint hogy felrepüljön a levegöbe!

De ha csak azt vesszük, amit már tudunk, amit megállapítottunk, ha megmaradunk azoknál a tényeknél, amelyeket sok tanú kétségbevonhatatlanul tud bizonyítani, akkor is egészen rendkívüli eseményekkel állunk szemben. A közönség kíváncsisága, amely az utóbbi idöben kissé lelohadt, most új tápot kapott.

Elöször is az újságok a következö, nagyon helytálló megjegyzést tették:

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy három különféle közlekedési eszközröl van szó, akkor azokat olyan motor hajtotta, amely minden eddig ismert motornál nagyobb teljesítményü. Ez a motor kiállta a próbát, ráadásul micsoda próbát, hiszen percenként másfél mérföldes sebességet ért el!

A gép készítöjétöl mindenáron meg kell venni a találmányának rendszerét. Az nem számít, hogy ezt a rendszert három jármüvön vagy csak egyetlenegyen alkalmazta-e, amely olyan különbözö közegben tudott mozogni. A legfontosabb feladat: megszerezni azt a motort, amely ilyen teljesítményre képes, és felhasználását kizárólagos joggal biztosítani.

Egyébként biztosra vehetö, hogy a többi állam is mindent megtesz majd, hogy az övé legyen ez a gép, amely a hadsereg és a haditengerészet számára egyaránt nagy érték lenne. Könnyü elképzelni, milyen fölényt jelentene ez az ország számára mind száraz­földön, mind pedig tengeren! De hogyan lehet valamilyen gép pusztító hatása ellen védekezni, ha az ember nem tud hozzájutni?! Meg kell tehát szerezni, akárhány millióba kerül is, és Amerika nem is tudná jobb helyre tenni a millióit.

Ez volt a hivatalos vélemény és a közvélemény is. Az újságok állandóan cikkeztek az izgalmas témáról. Érdekes cikkek írásában pedig Európa sem marad le az Egyesült Államok mögött.

Ahhoz azonban, hogy a találmányt meg tudják vásárolni, elöbb meg kell találni a feltalálót, és ez nagyon nehéznek látszott. Hiába kutatták át a Kirdall-tavat, hiába próbáltak függöónnal nyomára bukkanni a víz alatt... Vajon az következik-e ebböl, hogy a tengeralattjáró már nincs a tóban? De hogy tünt el onnan? És egyáltalán hogyan került oda? Megoldhatatlan rejtély!... És többé nem mutatkozott sehol, mint ahogy az autó sem tünt fel többé az Unió útjain, és a hajó sem az amerikai partok közelében!

Amikor Ward úrnál jártam, többször is beszéltünk erröl a kérdésröl, amely állandóan foglal­koztatta öt. Folytassa vagy ne folytassa a rendörség a kutatásokat, amelyek eddig eredmény­telenek maradtak?...

Június 27-én délelött behívattak a fökapitányságra, és Ward úr így szólt hozzám, amikor beléptem az irodájába:

- Mondja, Strock, nem lenne ez jó alkalom arra, hogy kiköszörülje a csorbát?

- A Nagy Sasfészek miatt?

- Úgy van.

- És mi lenne ez az alkalom? - kérdeztem, mert nem voltam biztos abban, hogy a fönököm komolyan beszél.

- Ejnye - folytatta -, hát nem szeretné leleplezni ennek a hármas rendeltetésü gépnek a feltalálóját?

- Nagyon is, Ward úr - feleltem. - Adjon parancsot, hogy kezdjem meg a nyomozást, és még a lehetetlent is megpróbálom a siker érdekében! Bár tudom, hogy nehéz lesz...

- Úgy van, Strock, talán még nehezebb, mint bejutni a Nagy Sasfészekbe!

Nyilvánvaló volt, hogy utolsó kiküldetésemmel kapcsolatban Ward úr szívesen "ugratott" - hogy ezzel az ide nem illö kifejezéssel éljek. De nem gonoszkodásból tette, inkább azért, hogy kedvet kapjak a dologhoz. Egyébként jól ismert, és tudta, hogy mindent megtennék, ha még egyszer belefoghatnék a balszerencsével végzödött próbálkozásba. Csak az új utasításokat vártam.

Ward úr ekkor a legbarátságosabb hangon megszólalt:

- Tudom, Strock, hogy maga mindent elkövetett, amit csak tudott, és nem is tehetek szemrehányást... De most már nem a Nagy Sasfészekröl van szó... Ha a kormány egyszer úgy döntene, hogy át kell jutni a sziklafalon, nem törödne az anyagiakkal, és néhány ezer dollárral sikerülne is.

- Én is így gondolom...

- Mégis - folytatta Ward úr - azt hiszem, most több hasznát látjuk annak, ha elcsípjük azt a titokzatos személyt, aki mindig kicsúszott a kezünk közül! Ez lenne a rendörhöz, mégpedig jó rendörhöz illö feladat!

- A jelentések nem szólnak róla, hogy ismét felbukkant?

- Nem, és bár minden alapunk megvan azt hinni, hogy még mindig a Kirdall-tó mélyén manö­verezik, sehogy sem tudtak a nyomára akadni. Már azon töröm a fejem, hogy a gépszerkesz­tésnek ez a Proteusa láthatatlanná tudja tenni magát.

- Mindenesetre ha nincs meg ez a tulajdonsága - feleltem -, valószínüleg csak akkor mutatkozik, ha kedve tartja.

- Úgy van, Strock, és szerintem ezzel a különös emberrel csak egy módon vergödhetünk zöld ágra; ha olyan árat kínálunk a gépéért, amelyért kénytelen lesz eladni!

Ward úrnak igaza volt. A kormány is ebben az értelemben készült kísérletet tenni, hogy tárgyalni kezdjen "a nap hösével" - tegyük hozzá, hogy még ember nem érdemelte meg jobban ezt az elnevezést! A sajtó jóvoltából ez a rendkívüli ember nemsokára megtudja, mit akarnak töle... Tudomására jutnak azok a rendkívüli feltételek, amelyeket felajánlanak neki, hogy elárulja a titkát.

- És nézzük csak - folytatta tovább Ward úr -, milyen személyes haszna lenne ebböl a találmányból? Nem az lenne neki a legelönyösebb, ha pénzt keres vele? Semmi okunk sincs azt gondolni, hogy ez az ismeretlen ember olyan gonosztevö, aki gépében bízva dacol minden üldözéssel!

Fönököm aztán elmondta, hogy magasabb helyen mégis úgy döntöttek, hogy a siker érdekében más módszerekkel próbálkozzanak. Azzal semmi eredményt sem értek el, hogy számos rendör örizte az utakat, folyókat, folyamokat, tavakat, söt még a partvidékeket is. És ha ezek után a feltalálót nem lehet látni, annak csak az az oka, hogy nem akar mutatkozni, hacsak gépével együtt el nem pusztult valamilyen veszélyes manöverezés közben, ami szintén lehetséges... Amióta a Markel vitorlással az a baleset történt a Kirdall-tavon, a fökapitányságra nem érkezett semmilyen hír róla, és így az ügy egy lépéssel sem jutott elöbbre. Ezt ismételgette elöttem Ward úr, és csalódottságát alig próbálta titkolni.

Igen! Csalódás, kiábrándulás, és közben egyre nehezebb a közbiztonságot megörizni! Próbálja az ember a gonosztevöket kézre keríteni, amikor nem lehet elfogni öket sem szárazon, sem vízen! Próbálja az ember kézre keríteni öket a víz alatt! És ha majd a kormányozható léghajók tökéletesek lesznek, próbálja az ember a banditákat a levegöben üldözni! És végül már azon gondolkoztam, hogy vajon egyszer a kollégáim és jómagam nem leszünk-e tétlenségre és tehetetlenségre kárhoztatva; és ha a nyomozóknak semmi hasznukat nem veszik, nem küldik-e öket végleg nyugalomba?...

Ebben a pillanatban eszembe jutott az a levél, amelyet vagy tíz nappal azelött kaptam a Nagy Sasfészekböl, amely szabadságom, söt életem elvesztésével fenyegetett meg, ha újra próbát tennék! Az is eszembe jutott, hogy milyen különös módon kémkedtek utánam. Azóta nem kaptam ilyesféle levelet. A két gyanús alakkal sem találkoztam. Az éberen örködö Grad mindig lesben állt, de azóta nem látta öket a ház elött.

Azon törtem a fejem, nem lenne-e jó Ward úrnak elmondani mindent. De ha jól meg­gondoljuk, a Nagy Sasfészek ügye már nem érdekelte az embereket. A "másik" ügy távoli emlékké homályosította... Nagyon valószínü, hogy a környék lakosai is alig gondolnak már rá, mivel azok a jelenségek, amelyek akkora ijedelmet okoztak körükben, nem ismétlödtek meg, és így az életük is visszazökkent a megszokott békés kerékvágásba.

Ezért úgy határoztam, hogy a levélröl csak akkor szólok Ward úrnak, ha késöbb a körülmények azt kívánnák. Egyébként csak rossz tréfának tartaná az egészet.

Pár perces szünet után Ward úr így folytatta beszélgetésünket:

- Megpróbálunk kapcsolatba lépni és tárgyalni ezzel a feltalálóval. Igaz, most eltünt, de semmi okunk azt gondolni, hogy elöbb-utóbb nem tünik fel ismét, és akkor felbukkanását jelentik Amerika valamelyik pontjáról... Magát szemeltük ki, Strock, készüljön fel az útra, hogy azonnal indulhasson, mihelyt parancsot kap rá. Addig maradjon otthon, akkor pedig jöjjön a fökapitányságra, és megkapja a végsö útbaigazítást...

- Mindenben az utasításai szerint cselekszem, Ward úr - feleltem -, és bármelyik pillanatban készen állok az utazásra, akárhová kell mennem Washingtonból... De szeretnék megkérdezni valamit: egyedül végzem-e a munkát, vagy nem lenne tanácsosabb mellém adni...

- Én is úgy gondoltam - szólt közbe Ward úr. - Válasszon ki két olyan rendört, akikben fenntartás nélkül megbízik.

- Az könnyü lesz, Ward úr. És ha egyszer rábukkanok az emberünkre, mit tegyek?

- Elöször is ne tévessze szem elöl, és ha kell, tartóztassa le, mert lesz magánál letartóztatási parancs is...

- Hasznos elörelátás, Ward úr. Mert ha sikerül beugrania az autójába, ön is tudja, milyen gyorsan eltünik. És hogy foghatnék el olyan alakot, aki kétszáznegyven kilométeres sebesség­gel száguld?!

- Nem szabad engedni, hogy ezt megtehesse, és mihelyt letartóztatja, Strock, azonnal távira­tozzon. A többi a mi dolgunk.

- Számíthat rám, Ward úr. Éjjel-nappal, bármikor készen állok az indulásra a rendöreimmel együtt. Köszönöm, hogy rám bízta ezt a feladatot; ha sikerül, nagy dicsöséget jelent számomra...

- És nagy hasznot - tette hozzá a fönököm, amikor elbocsátott.

Hazatérve elkezdtem készülödni az útra, amely hosszú ideig is eltarthat. Grad talán azt gondolta, hogy a Nagy Sasfészek környékére megyek vissza, és nagyon jól tudjuk, hogyan vélekedett a pokolnak erröl a tornácáról. De nem szólt egy szót sem, én pedig szívesebben hallgattam elötte, bármennyire is biztos voltam a titoktartásában.

Hogy ki legyen az a két rendör, aki elkísér, már elöre eldöntöttem. Mind a kettö a nyomozó­csoporthoz tartozott, az egyik harminc, a másik harminckét éves, mellém beosztva már sokszor bizonyították be erejüket, értelmüket és merészségüket; az egyik: John Hart, illinoisi, a másik: Nab Walker, massachusettsi származású ember volt. Szerencsésebb kézzel nem is választhattam volna.

Több nap telt el eseménytelenül. Semmi hír nem érkezett sem az autóról, sem a hajóról, sem a tengeralattjáróról. Néhány jelentés beérkezett ugyan a fökapitányságra, de valamennyi hamisnak bizonyult, és nem is kellett tovább foglalkozni velük. Az újságok pletykálkodó hírei sem érdemeltek több hitelt, és tudjuk, hogy még a legjobban informált lapok cikkeit is milyen fenntartással kell fogadnunk.

Két alkalommal azonban kétségtelenül felbukkant "a nap höse", elöször egy arkansasi országúton, Little Rock környékén, másodszor a Felsö-tó déli partvidékén.

A dolog megmagyarázhatatlan volt, mert az elsö felbukkanása június 26-án délután történt, a második pedig ugyanaznap este. Mivel e két földrajzi pont között a távolság legalább nyolc­száz mérföld, és ha a valószínütlenül sebes autó rövid idö alatt meg is teheti ezt a távolságot, mégis észre kellett volna venni, amint áthalad Arkansas, Missouri, Iowa és Wisconsin területén.

A vezetö ezt az utat kizárólag szárazföldön tehette meg, és mégsem jelentették sehonnan, hogy arra jár.

Teljesen érthetetlen volt, és be kell vallani, nem is tudta megmagyarázni senki.

Egyébként azután, hogy a Little Rock-i országúton és a Felsö-tó partjának közelében megjelent, senki sem látta újra. Így a két rendörnek és nekem nem is kellett elindulnunk.

Az olvasó már tudja, hogy a kormány szeretett volna kapcsolatba lépni a titokzatos személlyel. Arról azonban le kellett mondani, hogy elfogják, és most más módszerrel kellett célhoz érniük. A fontos az volt, és a nagyközönség is ezért nyugtalankodott elsösorban, hogy az Unió legyen kizárólagos tulajdonosa egy olyan készüléknek, amely vitathatatlan fölényt jelent számára a többi országgal szemben, különösen háború esetén. Az is feltételezhetö volt egyébként, hogy a feltaláló amerikai ember, mivel kizárólag amerikai területen tünt fel, és ebböl arra következtettek, hogy elsösorban Amerikával szeretne tárgyalni. Július 3-án az Egyesült Államok valamennyi újságjában napvilágot látott a következö közlemény.

A közlemény megfogalmazása igen világos volt:

Ez év áprilisában egy automobil közlekedett Pennsylvania, Kentucky, Ohio, Tenessee, Missouri és Illinois országútjain, május 27-én pedig az Automobil Klub versenyén a wisconsini országutakon, majd eltünt.

Június elsö hetében egy nagy sebességgel haladó hajó járt Új-Anglia partjai elött a Nord-fok és a Sable-fok között, leggyakrabban azonban Boston partja elött, aztán eltünt.

Június második felében egy tengeralattjáró manöverezett a Kansas állam területén fekvö Kirdall-tóban, - aztán eltünt.

Jogosan hihetö, hogy ezeket a gépeket ugyanaz a feltaláló készítette, söt az is, hogy itt csak egyetlen jármüröl van szó, amely szárazon, vízen és víz alatt egyformán tud közlekedni.

Bárki is legyen az említett feltaláló, azzal az ajánlattal fordulunk hozzá, hogy említett gépét megvásároljuk.

Ugyanakkor felhívjuk, hogy nevezze meg magát, kérjük, jelölje meg, milyen áron hajlandó az amerikai kormánnyal tárgyalni és válaszát a lehetö leghamarabb küldje el a következö címre: Rendör-fökapitányság, Washington, Columbia kerület, Amerikai Egyesült Államok.

Ez volt az a közlemény, amely nagy betükkel szedve jelent meg az újságokban. Bárhol is tartózkodjék az érdekelt, tudomást kell szereznie róla. Elolvassa, és valamilyen formában válaszol rá, és miért ne lenne hajlandó elfogadni ilyen ajánlatot?...

Most már csak a választ kellett megvárni.

Nem nehéz elképzelni, hogy milyen kíváncsiság kerítette hatalmába a közönséget. Reggeltöl estig hírekre lesö és zajongó tömeg tolongott a fökapitányság elött, és leste, hogy mikor érkezik levél vagy távirat. Az újságírók állandóan helyükön maradtak. Micsoda dicsöségben, milyen váratlan szerencsében lesz része annak az újságnak, amely elsönek közli a szenzációs hírt!... Végre kiderül a kézre keríthetetlen személy neve és kiléte, és hogy hajlandó-e érintkezésbe lépni a szövetségi kormánnyal... Magától értetödik, hogy Amerika bökezü lesz. Böven vannak milliói, és ha kell, milliárdosai kinyitják kimeríthetetlen páncélszekrényeiket!...

Egy nap eltelt. Hány ideges és türelmetlen embernek tünt úgy, hogy huszonnégynél több órából áll, és az órák hatvan percnél több percböl! Válasz azonban nem jött, sem levél, sem távirat. A következö éjszaka sem történt semmi újság. És még így tartott három napon át!

Akkor bekövetkezett az, amit elöre lehetett látni. A kábelek hírül adták Európának Amerika ajánlatát. Az Óvilág egyes államai éppen úgy hasznot húzhatnának ebböl a találmányból, mint Amerika! Miért ne kaparintanának el az orra elöl egy ilyen gépet, ha az olyan jelentös elönyöket jelentene számukra?... Miért ne lépnének ök is harcba a millióikkal?...

A nagyhatalmak nemsokára be is avatkoztak az alkudozásba: Franciaország, Anglia, Orosz­ország, Olaszország, Ausztria, Németország. Csak a kisebb országok nem próbálkoztak versengeni, hiszen a költségvetésük nem engedte. Az európai sajtó éppen olyan felhívásokat közölt, mint az amerikai. Most már valóban csak a rejtélyes "soförön" múlik, hogy a Gouldok, Mor­ganok, Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rothschildok vetélytársa legyen!

És mivel a nevezett személy nem adott magáról életjelt, pontos ajánlatokkal igyekeztek rábírni, hogy eloszlassa a személyét övezö titokzatosságot. Az egész világ egyetlen piac lett, egyetemes börze, ahol valószerütlen licitálás folyt. Az újságok naponta kétszer is közölték az ajánlatok összegét, melyek most már milliókkal növekedtek!

Végül az Egyesült Államok maradt a gyöztes, a kongresszus egy emlékezetes ülésén megsza­vazott húszmillió dollárral, vagyis százmillió frankkal.

És egyetlen olyan amerikai állampolgár sem akadt - a társadalom bármelyik osztályába tartozzék is -, aki ezt az összeget túlzottnak találta volna, olyan fontosságot tulajdonítottak a csodálatos jármü megszerzésének. Én is egyre azt hajtogattam a jámbor Gradnak, hogy "többet is ér az"!

Úgy látszik, a többi állam más véleményen volt, mert ajánlatuk nem érte el ezt az összeget. És akkor a legyözött vetélytársak elkezdték a szapulást. A feltaláló úgysem fedi majd fel kilétét... Nem is létezik... Nem is létezett soha... Csak valami nagystílü szélhámos lesz az... Különben ki tudja, hátha elpusztult a gépével valamelyik szakadékban, vagy beleveszett a tengerbe?... Az Óvilág lapjai elkezdték a rosszmájú ugratásokat.

Sajnos, az idö haladt. A mi emberünkröl pedig semmi hír, töle semmi válasz. Sehonnan sem jelentették felbukkanását. Senki sem látta, amióta a Felsö-tavon hajózott.

Már magam sem tudtam, hogy mit gondoljak, és kezdtem elveszíteni minden reményemet, hogy ezt a különös ügyet meg lehet oldani.

Aztán július 15-én reggel bélyeg nélküli levelet találtak a fökapitányság postaládájában.

Miután, a hatóságok elolvasták, átadták a washingtoni újságoknak, azok pedig különkiadásban közölték a levél hasonmását.

A levél pedig így hangzott:

KILENCEDIK FEJEZET
A második levél

A Rém fedélzetén

Július 15.

Az Ó- és az Újvilágnak!

A különbözö európai országokból és utoljára az Amerikai Egyesült Államokból érkezett ajánlatokra csak a következöket válaszolhatom:

Végérvényesen és határozottan visszautasítom a gépem megszerzéséért felkínált árat.

Ez a találmány nem lesz sem francia, sem német, sem osztrák, sem orosz, sem angol, sem amerikai.

A gép az én tulajdonom marad, és arra használom, amire nekem tetszik.

Ennek révén korlátlan hatalmam van az egész világ felett, és nincs olyan emberi erö, amely bármilyen körülmények között ellenállhat neki.

Ne próbálják eröszakkal megkaparintani. Megszerezhetetlen, és az is marad. Bármit is terveznek ellenem, százszorosan fizetem vissza.

A felajánlott árat megvetéssel olvastam, nincs rá szükségem. Egyébként ha milliók és milliárdok megszerzésére támadna kedvem, bármikor megtehetem, csak ki kell nyújta­nom értük a kezem. Tudja meg az Ó- és Újvilág, hogy semmit sem tehet ellenem, én viszont mindent megtehetek ellenük.

Aláírásomból pedig tudják meg, ki vagyok:

A Világ Ura

TIZEDIK FEJEZET
Törvényen kívül

Ez volt tehát az a levél, amelyet a postai kézbesítést megkerülve, az Egyesült Államok kormányának címére a fökapitányságra juttattak. Azt a személyt pedig, aki a levelet a július 14-röl 15-re virradó éjszaka hozta, senki sem látta.

Pedig a fökapitányság környékén elég sok türelmetlen ember tolongott napnyugta és napkelte között is. De hát hogyan vehették volna észre a levelet hozó embert - talán magát a levél íróját -, aki a járdán a postaládáig lopózott, és bedobta a levelet?... Hiszen sötét volt, újhold éjsza­kája. Az utca egyik oldaláról a másikra sem lehetett átlátni.

Mint említettem, a hatóságok azonnal értesítették a sajtót a levélröl, és az közölte hasonmását. Azt ne gondoljuk azonban, hogy a levél elsö hatására így szóltak volna az emberek:

- Ez csak valami rossz tréfa!

Nem, csak nekem volt ez az elsö benyomásom, amikor öt héttel azelött a Nagy Sasfészekböl küldött levelet megkaptam. De hogy még mindig ugyanúgy gondolkodtam volna?... A következtetéseim nem változtatták meg elsö érzéseimet?... Be kell vallanom, már nem voltam olyan biztos benne, és valójában már magam sem tudtam, mire véljem az egészet.

Egyébként nem ez a vélemény alakult ki sem Washingtonban, sem az Unió más részein. A hatás végeredményben természetes volt. És ha a közvéleménybe keveredtek is olyan hangok, amelyek azt állították, hogy a levelet nem szabad komolyan venni, az óriási többség azonnal sietett válaszolni:

- Az a levél nem szélhámostól ered! Azt a levelet a kézre keríthetetlen gép feltalálója írta!

Úgy látszik tehát, hogy mindenki szilárdan hitt a maga elképzelésében, mert az emberi gondol­kodásmód ilyen, és ez eléggé érthetö is. Mindazoknak a tényeknek, amelyeknek a kulcsát még nem találták meg, most már határozott magyarázatot adtak.

Ez a magyarázat pedig a következö:

Ha a feltaláló egy idö óta el is tünt, most ismét felbukkant. Szó sincs arról, hogy baleset követ­keztében elpusztult volna; csak olyan helyre húzódott vissza, ahol a rendörség nem érheti el... Most pedig válaszul a kormány ajánlatára megírta ezt a levelet. De ahelyett, hogy postára adta volna bármelyik helységben, ahonnan eljutott volna rendeltetési helyére, személyesen jött el az Egyesült Államok fövárosába, és a levelet a fökapitányságra vitte, amint a hivatalos jelentés közli.

Ha pedig ez a személy arra számított, hogy ezzel a magáról adott újabb életjellel nagy feltü­nést kelt az emberek között, vágya most teljesült. Azon a napon az olvasók milliói olvasták el újra meg újra az újságjukat, mert - hogy a közismert kifejezéssel éljünk - "nem akartak hinni a szemüknek".

Sokáig vizsgálgattam a levelet, amely arra vallott, hogy írójának nehézkes a keze. Egy írás­szakértö bizonyára könnyen kiolvashatta volna a vonalakból, hogy aki írta, eröszakos és nehezen kezelhetö jellem.

Ekkor felkiáltottam - szerencsére Grad nem hallotta meg. Hogy is nem vettem észre azonnal, mennyire hasonlít ennek a levélnek a kézírása ahhoz, amelyet Morgantonból kaptam?...

De volt egy sokkal jelentösebb egyezés is, az aláírásként szereplö két betü a "Világ Ura" kezdöbetüje volt! És hol írták ezt a levelet? A Rém fedélzetén... Ez pedig annak a hármas rendeltetésü gépnek a neve, amelyet az a titokzatos kapitány vezetett!

Ez tehát az ö keze írása, mint ahogy ö írta az elsö levelet is, amely megfenyegetett, ha újból próbálkoznék a Nagy Sasfészek megmászásával!

Felálltam, elövettem íróasztalomból a június 13-i levelet, és összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással... Semmi kétség! Ugyanannak a kéznek a jellegzetes írása!

És akkor az agyam gyorsan kezdett dolgozni, igyekeztem következtetéseket levonni ebböl az egyezésböl, amelyet csak én ismertem; abból, hogy a két levél kézírása azonos, tehát szerzö­jük csakis annak a Rémnek a parancsnoka, amely nagyon is rászolgált szörnyü nevére!

És akkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy ez az egyezés lehetövé teszi-e a nyomozás újrakezdését kedvezöbb körülmények között... El tudjuk-e indítani nyomozóinkat biztosabb nyomon, amely elvezet a célhoz?... És végül milyen összefüggés van a Rém és a Nagy Sasfészek között; milyen kapcsolatban állnak egymással a Kék-hegységben tapasztalt rejtélyes jelenségek és a titokzatos jármü nem kevésbé rejtélyes megjelenései?...

Úgy cselekedtem, ahogy tennem kellett, és a levéllel a zsebemben a fökapitányságra mentem.

Megkérdeztem, Ward úr az irodájában van-e. Az igenlö válaszra az ajtóhoz siettem, talán vala­mivel erösebben kopogtattam, mint illendö lett volna, a "tessék!" szóra gyorsan beléptem, és lihegve álltam meg az íróasztal elött.

Ward úr éppen az újságokban közölt levelet nézegette, nem a hasonmását, hanem a fökapitányság levelesládájába bedobott eredetit.

- Tud valami újat, Strock?

- Gyözödjék meg róla, Ward úr!...

Zsebemböl elöhúztam a kezdöbetükkel aláírt levelet.

Ward úr elvette, megvizsgálta az írást, és mielött elolvasta volna, megkérdezte:

- Miféle levél ez?

- Egy kezdöbetükkel aláírt levél, mint ön is látja...

- És hol adták postára?

- A morgantoni postán, Észak-Carolinában.

- Mikor kapta?

- Június 13-án... körülbelül egy hónapja.

- És mire gondolt elöször?

- Hogy valami rossz tréfa...

- És... most... Strock?...

- Most bizonyára azt gondolom, amit ön is, Ward úr, ha majd elolvassa.

A fönököm újra felvette a levelet, elolvasta az utolsó sorig.

- Az aláírása csak két betü? - jegyezte meg.

- Igen, Ward úr, és ez a "Világ Ura" szavak kezdöbetüje, amely a levél hasonmásán is látható...

- És itt az eredetijén - felelt Ward úr, és felállt.

- Nyilvánvaló - tettem hozzá -, hogy a két levelet ugyanaz a kéz írta...

- Ugyanaz a kéz, Strock...

- Látja, Ward úr, mivel fenyegettek meg, ha még egyszer megpróbálok bejutni a Nagy Sasfészekbe...

- Igen... halállal fenyegették! De Strock, ezt a levelet egy hónappal ezelött kapta... Miért nem mutatta meg hamarabb?

- Mert nem tulajdonítottam neki fontosságot. Most azonban, miután a Rémröl is érkezett levél, komolyan kellett vennem.

- Ezt helyeslem, Strock. Az ügyet súlyosnak találom, és azon töröm a fejem, hogy a levelek nem vezetnek-e annak a titokzatos személynek a nyomára...

- Ezen én is gondolkoztam, Ward úr.

- Csakhogy miféle összefüggés lehet a Rém és a Nagy Sasfészek között?...

- Erre én sem tudok válaszolni, el sem tudom képzelni.

- Csak egy magyarázat lehet - folytatta Ward úr -, ami valójában nehezen elképzelhetö, majdnem lehetetlen...

- És az mi?

- Hogy a feltaláló éppen a Nagy Sasfészket választotta holmijának tárolóhelyéül.

- Nahát! - kiáltottam fel. - De hogy jut be oda... és hogy jön ki onnan? Azok után, amiket magam is láttam, Ward úr, az ön magyarázata elfogadhatatlan.

- Hacsak, Strock...

- Hacsak? - ismételtem.

- Hacsak ez a Világ Ura nem olyan gépet készített, amelyiknek szárnya is van, és így tanyát verhet a Nagy Sasfészekben!

Arra a gondolatra, hogy a Rém versenyezhet a keselyükkel és a sasokkal, nem tudtam meg­állni, hogy ne tegyek egy nagyon hitetlenkedö mozdulatot, de nyilván Ward úr sem tartotta véglegesnek ezt a feltevést.

Egyébként ismét kezébe vette a két levelet, összehasonlította, és egy kis nagyító segítségével megállapította, hogy azonos kéz írta öket. Nemcsak hogy ugyanaz a kéz, de ugyanaz a toll is... És az elsön szereplö két betü a második levél aláírójának, a Világ Urának monogramja...

Pár pillanatnyi gondolkodás után Ward úr megszólalt:

- Itt tartom a levelét, Strock, és határozottan úgy gondolom, maga arra hivatott, hogy nagy szerepet játsszék ebben a különös ügyben... helyesebben ebben a két ügyben! Nem tudnám megmondani, milyen kapcsolatban áll egymással a két ügy, de szerintem van kapcsolat a kettö között. Maga már belekeveredett az elsöbe, nem lenne különös, ha benne lenne a másodikban is...

- Én is ezt szeretném, Ward úr, és nem is lepheti meg egy olyan kíváncsi ember részéröl...

- Amilyen maga, Strock! Rendben van, és újra csak azt mondhatom: álljon készen, hogy bármikor indulhasson.

Azzal az érzéssel távoztam a fökapitányságról, hogy hamarosan berendelnek munkára. A két rendörömmel egy órán belül indulhatunk, Ward úr számíthat ránk.

Amióta a Rém kapitánya visszautasította az amerikai kormány ajánlatát, az izgalom egyre fokozódott. A Fehér Házban és a minisztériumban egyaránt érezték, hogy a közvélemény cselekvést követel. Igen ám, de hogyan? Hol találják meg a Világ Urát, és ha ismét feltünik valahol, hogyan fogják el? Az ügyben még rengeteg megmagyarázhatatlan részlet volt. Semmi kétség, hogy a gépe csodálatosan gyors. De hogyan tudott bejutni a Kirdall-tóba, amely nem áll összeköttetésben a kinti vizekkel, és hogy jutott ki belöle? Aztán a jelentések szerint utoljára a Felsö-tavon bukkant fel, de ismétlem, a két tavat elválasztó nyolcszáz mérföldes útvonalon sehol sem látták...

Valóban, micsoda ügy, és mennyi megmagyarázhatatlan részlet! Egy okkal több, hogy teljesen tisztázzák. Mivel a dollármilliókkal kudarcot vallottak, az eröszakhoz kellett folyamodni. A feltalálót és találmányát nem lehetett megvásárolni, és az olvasó tudja, milyen gögös és fenyegetö kifejezésekkel utasította vissza az ajánlatot. Ám legyen! Most már közönséges gonosz­tevönek tekintik, aki ellen minden eszközzel fel kell lépni, amivel csak ártalmatlanná tehetö... Nemcsak Amerikának, hanem az egész világnak a biztonsága követelte ezt. Az a feltevés, hogy valamilyen baleset következtében elpusztult, a hírhedt július 15-i levelével megdölt. Élt, nagyon is élt, és léte veszélyt, állandó veszélyt jelentett mindenki számára!

Ilyen meggondolások alapján a kormány a következö közleményt adta ki:

Mivel a Rém parancsnoka nem hajlandó tárgyalni titkának átengedéséröl még a fel­ajánlott milliókért sem, továbbá mivel gépét olyan körülmények között használja, amely állandó veszélyt jelent, és ez ellen nem lehetséges a védekezés, nevezett parancsnokot törvényen kívül állónak nyilvánítjuk. Eleve jóváhagyunk minden olyan intézkedést, amelynek eredménye a gépnek és személyének a pusztulása lehet.

Ez hadüzenet volt, felhívás a végsökig folytatandó harcra a Világ Ura ellen, aki olyan erösnek hiszi magát, hogy szembeszáll egy egész nemzettel, az amerikai nemzettel!

Ettöl fogva jelentös jutalmat kínáltak fel annak az embernek, bárki legyen, aki megtalálja ennek a veszélyes személynek a búvóhelyét, akinek sikerül elfognia, aki megszabadítja töle az országot.

Ez volt a helyzet július második felében. Ha tehát az egészet végiggondoljuk, nem az a végsö következtetés adódik-e, hogy a helyzetet csak a véletlen oldhatja meg? Nem arra van-e szükség elöször is, hogy ez a "törvényen kívül álló" valaki megjelenjen valahol, hogy észre­vegyék és jelentsék, hogy a körülmények lehetövé tegyék a letartóztatását? Ezt a jármüvet nem akkor lehet feltartóztatni, amikor mint autó jár a szárazföldön, mint hajó megy a tengeren vagy mint tengeralattjáró a víz alatt. Nem! Csak váratlanul lehet lecsapni rá, mielött sikerülne olyan nagy sebességgel elmenekülnie, hogy egyetlen más közlekedési eszköz sem éri utol.

Így tehát állandóan résen álltam, Ward úr parancsát várva, hogy nyomozóimmal elinduljak. A parancs azonban nem jött, annál az egyszerü oknál fogva, hogy az, akire vonatkozik, láthatatlan maradt.

Közeledett július vége. Az újságok állandóan irkáltak erröl az ügyröl. Néha újabb hírek jelentek meg, és ezek a végsökig fokozták a közönség kíváncsiságát. Újabb nyomokat jelen­tettek. Lényegében azonban semmi komoly fejlemény nem történt. Táviratok keresztezték egymást az ország egész területén, de ellentmondtak egymásnak, így meg is semmisítették egymást. Különben érthetö, hogy az óriási jutalmak csábító ereje csak növelte a téves adatokat, még ha azok jóhiszemüségböl fakadtak is. Egyszer az autót látták feltünni, mint valami forgószelet... Máskor a hajó jelent meg a számtalan amerikai tó egyikének a felszínén... Aztán a tengeralattjáró manöverezett valamelyik partvidéken... Valójában mindez a túlzaklatott és megrémült emberek képzeletének a szüleménye volt, mert a jutalom nagyító­üvegén át mindenütt ezt a jármüvet vélték felfedezni.

Végre július 29-én a fönökömtöl utasítást kaptam, hogy azonnal jelenjek meg a hivatalban.

Húsz perc múlva ott álltam elötte.

- Egy órán belül indulnia kell, Strock! - mondta.

- Hová?

- Toledóba.

- Látták?

- Igen... és ott majd megkapja a szükséges felvilágosításokat.

- Egy óra múlva a két emberemmel úton leszek.

- Jól van, Strock, és azt a határozott parancsot adom magának...

- Milyen parancsot, Ward úr?

- Hogy járjon sikerrel... ezúttal járjon sikerrel!

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Nyomozunk

Így hát az Egyesült Államok területének egyik pontján ismét feltünt az a kapitány, akit sehol sem lehet megtalálni. Európai utakon és tengereken sohasem mutatkozott. Az Atlanti-óceánon nem egészen négy nap alatt kelt volna át, de ezt az utat nem tette meg... Csak Amerikát választotta hát kísérletei színhelyéül, s vajon ebböl arra kell-e következtetni, hogy maga is amerikai?

Ne lepödjön meg az olvasó, ha annyira kiemelem, hogy a tengeralattjáró átkelhetett volna az Ó- és az Újvilágot elválasztó hatalmas tengeren. Arról nem is beszélve, hogy nagy sebességgel rövidebb idö alatt járta volna meg az utat, mint Anglia, - Franciaország vagy Németország leggyorsabb gözösei; nem kellett félnie a pusztító tengeri viharoktól sem. Az erös hullámverés semmit sem árt neki. Csak húszlábnyira merül a tenger színe alá, és teljesen nyugodt vizet talál.

De végül is nem próbálkozott ezzel az óceáni úttal, és ha sikerül elfogni, az valószínüleg Ohio államban történik meg, mivel Toledo ott található.

A titkot egyébként jól megörizte a fökapitányság és az a nyomozó, aki a jelentést küldte, és akivel rövidesen kapcsolatba lépek. Egyetlen újság sem tudott erröl a szenzációról, pedig rengeteg pénzt adtak volna érte. Fontos volt, hogy a hír ki ne tudódjék, amíg a nyomozás be nem fejezödik. Az biztos, hogy sem társaim nem árulják el, sem én.

Azt a nyomozót, akit Ward úr megbízólevelével fel kellett keresnem, Arthur Wellsnek hívták; Toledóban várt.

Mint az olvasó már tudja, néhány napja útra készen álltunk. Három kisebb börönd volt a csomagunk, mert számoltunk azzal, hogy távollétünk hosszabb ideig tart. John Hart és Nat Walker zsebében revolver volt. Nekem szintén. Ki tudja, nem kell-e támadnunk vagy védekeznünk?...

Toledo városa az Ohiót északról határoló Erie-tó csücskénél épült. A gyorsvonat, amelyen három helyet foglaltak le számunkra, éjszaka áthaladt Kelet-Virginián és Ohión. Nem volt késésünk, és a mozdonyunk reggel nyolc órakor megállt a toledói állomáson.

Arthur Wells a peronon várt. Értesítették Strock föfelügyelö érkezéséröl, és így - mint mondotta - azonnal kapcsolatot keresett velem, mint ahogy én is mindjárt öt kerestem.

Alig szálltam ki a vonatból, máris kitaláltam, melyik lehet az én emberem, olyan erösen vizsgálgatta az utasok arcát.

Odaléptem hozzá.

- Wells úr? - kérdeztem.

- Strock úr? - hangzott a válasza.

- Az vagyok.

- Rendelkezésére állok - folytatta Wells.

- Egyelöre Toledóban maradunk? - kérdeztem.

- Nem, engedelmével, Strock úr. A pályaudvar elött áll egy bricska két jó lóval, és azonnal indulnunk kell, hogy besötétedés elött a helyszínre érjünk...

- Akkor mehetünk - feleltem, és intettem a két nyomozónak, hogy jöjjenek utánunk. - Messzire megyünk?

- Vagy húszmérföldnyire...

- Hogy hívják azt a helyet?

- Black Rock-öböl.

Bár minél elöbb el kellett érnünk az öbölhöz, elöbb mégis jónak láttam, hogy egy szállodát keressünk, ahol letehetjük böröndjeinket. Arthur Wells segítségével nem volt nehéz a választás a százharmincezer lakost számláló városban.

A kocsi a White Hotelba vitt, ott gyorsan megreggeliztünk, és tíz órakor már úton is voltunk.

A bricskán a kocsisülésen kívül még négy ülés volt. A kocsiládákba több napra való élelmet tettünk. A Black Rock-öbölben ugyanis nem kapunk semmit, mert arra az elhagyott helyre nem vetödnek el sem a környékbeli parasztok, sem halászok. Nincs vendégfogadó sem, ahol ehetnénk és megszállhatnánk. Július lévén, a nyár közepén jártunk, a nap tüzesen sütött. Az idöjárástól tehát nem kellett tartanunk, ha egy-két éjszakát a szabad ég alatt kell is töltenünk.

Ha viszont vállalkozásunk sikerül, valószínüleg néhány óra alatt végzünk. Vagy sikerül rajtaütnünk a Rém kapitányán, mielött el tudna menekülni, vagy elmenekül, és akkor le kell mondanunk annak a reményéröl is, hogy letartóztatjuk.

Arthur Wells negyven év körül járhatott, a szövetségi rendörségnek ö volt az egyik legjobb nyomozója. Erejét, bátorságát, vállalkozó szellemét és hidegvérét már többször is bebizo­nyította, néha élete kockáztatásával is. Felettesei megbíztak benne, és nagyra becsülték. Egész más ügy kivizsgálása miatt járt Toledóban, amikor a véletlen a Rém nyomára vezette.

A kocsis a lovak közé csapott, a bricska gyorsan haladt az Erie-tó partján, annak délnyugati sarka felé. Ezt a hatalmas víztömeget északról Kanada, a többi oldalról Ohio, Pennsylvania és New York államok határolják. Történetünk szempontjából nem érdektelen, ha néhány szót szólok a tó földrajzi fekvéséröl, mélységéröl, kiterjedéséröl, a beléje ömlö vizekröl, továbbá a vízfölöslegét levezetö csatornákról.

Az Erie-tó felszíne nem kevesebb, mint 24 768 négyzetkilométer. Tengerszint feletti magassága csaknem hatszáz láb. Északnyugat felöl összeköttetésben áll a Huron-tóval a St. Clair-tavon és a Detroit folyón keresztül, amelyek vízzel táplálják; de vannak kisebb vízhozamú folyói is, mint a Rocky, a Guyahoga és a Black. Északkeleti irányban van a lefolyása az Ontario-tó felé, a vízeséséröl híres Niagara folyón át.

Az Erie-tavon mért legnagyobb mélység százharmincöt láb. Ebböl is látszik a tó tekintélyes víztömege. Itt sorakoznak egymás mellett a csodálatos nagy tavak Kanada és az Amerikai Egyesült Államok határán.

Bár ez a terület a 40. szélességi fokon fekszik, az éghajlata télen nagyon hideg, mivel a sarkvidéki légáramlatoknak semmi sem állja útját, így nagy erövel törnek elöre. Nem meglepö tehát, hogy minden évben novembertöl áprilisig jég borítja az Erie-tó felszínét.[40]

Ennek a hatalmas tónak a partjain a következö jelentösebb városok fekszenek: New York állam területén Buffalo, Ohióban Toledo, az elöbbi a tó keleti, az utóbbi a tó nyugati csücs­kében; délen pedig az Ohio állambeli Cleveland és Sandusky. Ezeken kívül még sok kisebb mezöváros és egyszerü falu található a partvidéken. Az Erie-tó kereskedelmi forgalma is számottevö, ennek évi összegét legalább kétmillió-kétszázezer dollárra becsülik.

A bricska meglehetösen kanyargós úton haladt, amely követte a partvonal beszögellését.

A kocsis gyors ügetésben hajtotta a lovakat, én pedig közben Arthur Wellsszel beszélgettem, és megtudtam töle, miért táviratozott a washingtoni fökapitányságra.

Negyvennyolc órával azelött, július 27-én délután Wells a kis Hearly mezöváros felé lovagolt, és öt mérföldre onnan, amikor egy kis erdön haladt át, egy tengeralattjárót vett észre, amint a víz színére emelkedett. Megállt egy sürü bozót mögött, leszállt a lóról, és a saját szemével látta, amint a tengeralattjáró megállt a Black Rock-öböl belsö végében. Vajon ez a víz alól felbukkanó és a parthoz simuló tengeralattjáró azonos volt-e azzal, amelyik a bostoni partvidéken és a Kirdall-tavon járt, és amelyet nem tudtak elcsípni?...

Amikor a tengeralattjáró a sziklák tövéhez ért, két ember ugrott ki róla a part fövényére. Egyikük bizonyára a Világ Ura lehetett, akit nem láttak azóta, hogy utoljára a Felsö-tavon felbukkant. Vajon a rejtélyes Rém merült most fel az Erie-tó mélyéröl?...

- Egyedül voltam - mondta Wells -, teljesen egyedül ott, az öböl végénél... Ha akkor itt lett volna az embereivel, Strock úr, mivel többen lettünk volna náluk, megpróbálhattuk volna elfogni ezeket az embereket, mielött hajóra szállnak és elmenekülnek...

- Feltétlenül - feleltem. - De más nem volt a hajón? Persze, ha ezt a kettöt elfogtuk volna, talán megtudjuk, hogy kicsodák...

- Föleg ha az egyik a Rém kapitánya - tette hozzá Wells.

- Én csak attól tartok, hogy ez a tengeralattjáró akár azonos azzal, amelyiket keresünk, akár nem - elment az öbölböl, amióta ön itt volt...

- Néhány óra múlva megtudjuk, és adja az ég, hogy még ott találjuk! - És amikor alkonyodni kezdett...

- De gondolom, nem maradt estig ott a kis erdöben? - kérdeztem.

- Nem. Öt óra felé elmentem, és megérkeztem Toledóba, ahonnan táviratoztam Washington­ba.

- És tegnap visszament a Black Rock-öbölbe?

- Igen.

- A tengeralattjáró még ott volt?

- Ugyanazon a helyen.

- És a két ember?

- A két ember is. Véleményem szerint valami hibát kellett kijavítaniuk, azért mentek arra az elhagyott helyre.

- Valószínüleg valami hiba keletkezett a hajón, azért aztán nem tudtak az állandó búvó­helyükre visszatérni. Bárcsak így lenne!

- Azt hiszem, így lehet, mert a holmijuk egy része a fövényen hevert, és ahogy észrevétlenül megfigyelhettem, a hajón dolgoztak.

- Csak ez a két ember?

- Igen.

- De vajon - kérdeztem - ez a személyzet elegendö-e ilyen nagy sebességgel haladó jármühöz, amely egyszer autó, másszor hajó vagy tengeralattjáró?

- Nem hiszem, Strock úr. De akkor is csak azt a két embert láttam, akiket az elözö nap. Többször is eljöttek addig a kis erdöig, ahol rejtözködtem, rözsét szedtek, és tüzet raktak a homokon. Ez az öböl elhagyott, és nem számítottak rá, hogy bárkivel is találkozhatnak.

- Megismerné öket?

- Egész biztosan. Az egyik középtermetü, erös, kemény vonású, körszakállas. A másik vállas, alacsonyabb. Aztán, mint az elözö nap, öt óra felé elmentem. Toledóban megkaptam Ward úr táviratát, hogy ön érkezik, és kimentem az állomásra.

Az biztos volt, hogy a tengeralattjáró harminchat órája a Black Rock-öbölben tartózkodott, valószínüleg azért, mert javításra szorult, és ha szerencsénk lesz, még ott találjuk... Azt könnyü volt megmagyarázni, hogyan jutott a Rém az Erie-tóba, és ebben Arthur Wellsszel egyetértettünk. A hajót utoljára a Felsö-tavon látták. Onnan az Erie-tóba eljuthatott száraz­földön Michigan állam utain a tó nyugati partjáig, vagy vízi úton, végighaladva a Detroit folyón, még a víz alatt is. Az bizonyos, hogy az oda vezetö utakon sehol sem látták, pedig ennek az államnak az utait éppen olyan erösen figyelte a rendörség, mint az amerikai terület bármely más részét. Az a feltevés látszott tehát valószínünek, hogy az autó hajóvá vagy tengeralattjáróvá változott. Ilyen körülmények között a kapitány társaival észrevétlenül juthatott el az Erie-tó partjára.

Mármost ha a Rém közben eltávozott az öbölböl, vagy elmenekülne, amikor éppen el akarnánk fogni, vajon elveszítenénk-e a játszmát?... Nem tudom. Az eredmény mindenesetre nagyon kétséges lenne.

Annyit tudtam, hogy éppen akkor két torpedóromboló tartózkodott Buffalo kikötöjében, az Erie-tó másik végén. Ezt Ward úr közölte velem, mielött Washingtonból eljöttem. Elég volna táviratozni a két torpedóromboló kapitányának, ha szükségesnek mutatkozna, hogy a Rém üldözésére induljanak. De hogyan érnék utol, és ha tengeralattjáróvá változna, hogy támadnák meg az Erie-tó vize alatt, ahol menedéket keresne?... Arthur Wells elismerte, hogy ebben az egyenlötlen küzdelemben nem a két torpedóromboló maradna felül. Ha tehát most éjjel nem járunk sikerrel, nyomozásunk kudarccal ér véget!

Wells azt mondta, hogy a Black Rock-öböl környékén nem járnak emberek. Még Toledóból a néhány mérfölddel távolabb fekvö Hearly mezövárosába vezetö út is a parttól messzebb halad. Így bricskánkat sem lehetett észrevenni a partról, amikor az öböllel egy vonalba ért. Amikor majd elérjük az erdö szélét, amely az öblöt eltakarja, a bricskát könnyü lesz elrejteni a fák alatt. Mihelyt besötétedik, társaimmal megfigyelöállásba helyezkedünk az erdö szélén, az Erie-tó pártján, és könnyen szemmel tarthatjuk, mi történik az öbölben.

Egyébként Wells jól ismerte ezt az öblöt. Már többször járt itt, amióta Toledóban tartózkodik. A tó partján majdnem függélyesen magasba törö sziklákat csapkodtak a hullámok, a víz mélysége a part mentén mindenfelé harminc láb lehetett.

A Rém tehát akár a víz alatt, akár a víz színén egészen a partig mehetett. Két-három helyen a part menti sziklák megszakadnak, és itt fövenyes partrész húzódik a kis erdö széléig két-háromszáz lábnyi területen.

Félúton megpihentünk, és a bricskánk este hét órakor ért el az erdö szélére. Ahhoz még túl világos volt, hogy lemenjünk az öböl széléhez, akár a fák alatt haladva is. Könnyen észre­vehettek volna, és ha a tengeralattjáró még azon a helyen van, gyorsan a nyílt vízre megy, feltéve persze, hogy a javítást már befejezték.

- Itt állunk meg? - kérdeztem Wellst, amikor a bricskánk megállt az erdö szélén.

- Nem, Strock úr - felelte. - Jobb lesz, ha beljebb telepszünk le. Akkor biztosan nem vesznek észre...

- A kocsi tud haladni a fák között?

- Tud - mondta Wells. - Már bejártam ezt az erdöt. Öt-hatszáz lépésre innen egy tisztáson a lovak találnak legelöt. Mihelyt pedig elég sötét lesz, a parti homokon elmegyünk a sziklák tövébe, az öböl végéhez.

Wells tanácsait megfogadtuk. A kocsis kantárszáron vezette be a lovakkal a kocsit, mi pedig társaimmal gyalog mentünk a tisztásra.

Az erdöben tengeri fenyök, örökzöld tölgyek, ciprusok nöttek egymás mellett. A talajt vastag füszönyeg és avar borította. A fák magas lombkoronája olyan sürü volt, hogy a lenyugvó nap utolsó sugarai nem tudtak áthatolni rajta. Sem kocsiútnak, sem gyalogútnak még csak nyoma sem látszott. A kocsink mégis elvergödött tíz perc alatt a tisztásra.

Az ovális alakú tisztáson fü zöldellt, körös-körül magas fák szegélyezték. Itt még világos volt, és csak egy óra múlva várható a sötét. Van tehát idönk letelepedni, és kipihenni a zötyögös út után a kocsikázás fáradalmait.

Persze már nagyon türelmetlenül vártuk, hogy lemenjünk az öbölhöz megnézni, ott van-e még a Rém... Az óvatosság azonban visszatartott. Még egy kis türelem, és a sötétségben észrevétlenül lopózhatunk le a partra. Ez volt Wells véleménye, én is helyesnek tartottam, és meg is fogadtam.

A kocsis kifogta a lovakat, szabadon engedte legelni öket, és majd vigyáz rájuk, amíg mi távol leszünk. John Hart és Nab Walker kinyitották a kocsiládákat, kivették az elemózsiát, és lerakták a füre egy óriási ciprusfa alá, amely Morganton és Pleasant-Garden környékének erdeit juttatta eszembe. Éhesek és szomjasak voltunk. Ételben és italban azonban nem volt hiány. Aztán pipára gyújtottunk, és vártuk az indulás pillanatát.

Az erdöben tökéletes volt a csend. Már minden madár elhallgatott. Az alkonyattal elült a szél, és a levelek alig rezdültek meg a magas ágak hegyén. Mihelyt a nap lenyugodott, az ég gyorsan sötétedett, és a szürkületet felváltotta az éjszaka.

Órámra néztem. Fél kilencet mutatott.

- Ideje lenne, Wells...

- Amikor óhajtja, Strock úr.

- Akkor induljunk.

A kocsisnak még gyorsan lelkére kötöttük, hogy ne engedje a tisztásról elkóborolni a lovakat, amíg távol leszünk.

Wells haladt elöl. Én a nyomában, mögöttem pedig John Hart és Nab Walker. A sötétségben nehezen tudtunk volna tájékozódni, ha Wells nem vezet minket.

Végre elérjük az erdö szélét. Elöttünk terül el a fövenyes part egészen a Black Rock-öbölig.

Minden csendes, sehol egy lélek. Nyugodtan mehetünk, senki sem vesz észre. Ha a Rém itt van, nyilván a sziklák mögött áll.

De itt van-e még?... Ez a kérdés, az egyetlen kérdés, és bevallom, ahogy közeledünk az izgalmas ügy kibontakozásához, a szívem majd kiugrik.

Wells int, hogy tovább... A parti föveny csikorog a lépéseink alatt. Még kétszáz lépés, csak néhány perc, és ott vagyunk az egyik sziklahasadék elött, amely a tópartra vezet...

Semmi... semmi!... Az a hely, ahol Wells eltávozásakor, huszonnégy órával azelött a Rém állt, most üres!... A Világ Ura már nincs a Black Rock-öbölben.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
A Black Rock-öböl

Közismert dolog, hogy az emberi természet milyen könnyen ringatja magát hiú ábrándokba. Persze számítanunk kellett arra is, hogy az annyit üldözött gép már nem lesz azon a helyen... feltéve, hogy Wells egyáltalán azt látta felbukkanni a vízböl 27-én délután... Ha a jármü a hármas rendszerü motorban történt hiba miatt nem tudott szárazon vagy vízen visszajutni a rejtekhelyére, és kénytelen volt a Black Rock-öbölben idözni, most mire véljük, hogy már nem látjuk ott? Csak az történhetett, hogy a hibát kijavították, a hajó elindult, és elhagyta az Erie-tónak ezt a partvidékét.

De bármennyire valószínünek tünt már elöbb is ez az eshetöség, mikor a nap a vége felé közeledett, egyre kevésbé akartuk feltételezni. Nem! Akkor nem kételkedtünk sem abban, hogy valóban a Rémröl van szó, sem abban, hogy ott himbálózik majd a sziklák tövében, ahol Wells látta...

És most micsoda csalódás, söt inkább: kétségbeesés! Az egész nyomozásunk dugába dölt! Ha a Rém még itt járna is a víz színén vagy a víz alatt, minden emberi eröt meghaladó feladat lenne megtalálni, utolérni és elfogni - erre nézve kár hiú ábrándokat táplálni!

Megsemmisülten álltunk ott Wellsszel, míg John Hart és Nab Walker bosszankodva járták végig az öböl partját.

Pedig helyesen láttunk a nyomozáshoz, és minden esélyünk megvolt a sikerre. Ha megérke­zésünkkor az a két ember, akit Wells látott, itt lett volna a parton, kúszva odalopakodhattunk volna, rajtuk ütünk, és elfogjuk öket, mielött a hajóra menekülnek... Ha pedig a hajón vannak, a sziklák fedezékében megvárjuk, amíg partra szállnak, és könnyü lett volna a visszavonu­lásuk útját elvágni. Mivel Wells mind az elsö, mind a második nap csak ezt a két embert látta, valószínü, hogy a Rémnek ennyi az egész személyzete.

Így gondoltuk el, és így akartunk cselekedni. Sajnos azonban a Rém már nem volt ott!

Ott álltunk a sziklahasadék végében, és alig váltottunk néhány szót. De mi szükség lett volna beszédre, hogy megértsük egymást? A bosszúság után lassan a harag öntött el mindannyiun­kat. Tervünk nem sikerült, és úgy éreztük, nem tudjuk sem folytatni, sem újrakezdeni a nyomozást.

Körülbelül egy óra telhetett el így, de nem is gondoltunk arra, hogy elhagyjuk a helyünket. Továbbra is állandóan fürkésztük a sürü sötétséget. Néha egy-egy remegö fénypont villant fel a tó színén, majd rövid csillogás után eltünt, és vele reményünk is gyorsan elszállt... Néha mintha valami sötétebb tárgy bontakozott volna ki a homályból - egy közeledö hajó körvonala... Aztán a víz kezdett örvényleni, mintha az öböl mélyét valami felkavarná... De ezek a csalóka jelek egykettöre tovatüntek. Csak az érzékeink játszottak velünk, mindezek felajzott képzeletünk látomásai voltak.

Amikor két társunk visszajött, az volt az elsö kérdésem:

- Semmi újság?

- Semmi - mondta John Hart.

- Körüljárták az öblöt?

- Igen - felelte Nab Walker -, és nyomát sem találtuk azoknak a holmiknak, amelyeket Wells úr látott!

- Várjunk - mondtam, mert nem tudtam rászánni magam, hogy visszamenjek az erdöbe.

És ebben a pillanatban a vízen gyürüzö mozgást vettünk észre, amely a sziklák lábáig terjedt.

- Mintha valami felkavarná a vizet - jegyezte meg Wells.

- Valóban - feleltem, és ösztönösen lehalkítottam a hangomat. - Mi lehet az?... A szél teljesen elült! Talán a víz felszínén mozog valami?...

- Vagy a víz alatt... - tette hozzá Wells, és lehajolt, hogy jobban hallja, mi történik.

Joggal gondolhattuk, hogy valami hajó tart az öböl vége felé, és annak motorja kavarja fel a vizet.

Csendben, mozdulatlanul próbáltunk kivenni valamit a sürü sötétségben, miközben a hullámverés egyre erösödött a part menti sziklákon.

Közben John Hart és Nab Walker felkapaszkodott a tölünk jobbra esö sziklataréj tetejére, én pedig a víz fölé hajolva figyeltem az örvénylést, amely nem csillapodott. Söt egyre erösebb lett, és lassan ütemes dübörgést hallottam, mintha valami hajócsavar müködne.

- Semmi kétség - mondta Wells egészen a fülemig hajolva -, hajó közeledik...

- Úgy van - feleltem -, hacsak nincs cet vagy cápa az Erie-tóban...

- Nem! Hajó! - ismételte meg Wells. - De vajon az öböl végébe tart-e, vagy odább akar kikötni?

- Mindkét alkalommal itt látta?

- Igen, itt, Strock úr.

- Akkor pedig ez ugyanaz a hajó... csak az lehet... és akkor miért ne kötne ki ugyanazon a helyen?

- Ott! Ott! - mondta akkor Wells az öböl bejárata felé mutatva.

Társaink eközben visszatértek. Mind a négyen a parti fövenyen guggoltunk, és a jelzett irányba néztünk.

Valami fekete tömeg vált ki halványan a sötétböl, és a part felé közeledett. Igen lassan haladt, és még több mint egy kötélhossznyira járhatott északkeleti irányban. Most a motor berregését alig lehetett hallani. Lehet, hogy már kikapcsolták, és a hajót csak a lendület hajtja...

Tehát az elözö estéhez hasonlóan a jármü itt tölti az éjszakát az öböl végében! De miért hagyta el ezt a kikötöhelyet, ha visszajött? Ismét valami hiba történt, és ezért nem tud kifutni a nyílt vízre? Vagy elözö nap kénytelen volt elindulni, mielött a javítást befejezték volna? Mi kényszeríti visszajönni? Vagy talán idöközben átváltozott autóvá, de valami akadály miatt nem tudott nekiindulni Ohio útjainak?

Ezek a kérdések merültek fel agyamban, érthetö, hogy nem tudtam egyiket sem megoldani.

Egyébként Wells és én meg voltunk gyözödve, hogy ez a Világ Urának a jármüve, ez az a Rém, amelynek fedélzetén az állam ajánlatát elutasító levelét írta.

Ez a meggyözödés azonban még nem volt bizonyosság, bár elöttünk annak tünt.

Bárhogy is volt, a hajó továbbra is közeledett, és a kapitány bizonyára a Black Rock minden zugát úgy ismerte, mint a tenyerét, hiszen koromsötétben is be mert oda hatolni. A hajón nem volt egyetlen jelzölámpa, ablakain sem szürödött ki fény. Néha hallatszott halkan müködö motorjának a hangja. A hullámverés csobogása fokozódott, még néhány perc, és a hajó horgonyt vet a "rakpart" mellett.

Szántszándékkal használom itt ezt a kikötöbeli kifejezést. Ezen a helyen a sziklák ugyanis öt-hat lábbal a víz szintje fölé emelkedö padot alkotnak, ez a hely nagyon is alkalmas a kikötésre.

- Ne maradjunk itt... - mondta Wells, és megragadta a karomat.

- Ne bizony - feleltem -, mert észrevehetnek. Lapuljunk meg a fövenypart szélén... rejtözzünk el valami mélyedésbe, és várjunk...

- Menjen elöre, mi követjük.

Nem volt vesztegetni való idönk. A fekete tömeg lassan közeledett, alig emelkedett ki a hajóhíd a vízböl, két ember körvonala lett kivehetö rajta.

Valóban csak ketten volnának a hajón?

Wells, John Hart, Nab Walker és én visszamásztunk a sziklahasadékon, és a sziklák mentén kúsztunk tovább. Itt-ott kisebb üregek sötétlettek. Egyikbe én húzódtam be Wellsszel, egy másikba a két nyomozó.

Ha a Rémröl a két ember kiszáll a parti homokra, minket nem vehet észre, mi azonban látjuk öket, és majd aszerint cselekszünk, ahogy a körülmények követelik.

A tópart felöl érkezö zajokból, a hozzánk eljutó angol szavakból megtudtuk, hogy a hajó kikö­tött. Valamivel késöbb egy horgonyt dobtak ki éppen annak a sziklahasadéknak a végéhez, ahonnan az imént eljöttünk.

Wells odakúszott a sziklafal sarkához, és megállapította, hogy a horgony kötelét az a tengerész húzza, aki a partra ugrott, és azt is hallottuk, hogy a horgony kampója megcsikordult a földön.

Néhány perc múlva lépések hallatszottak a parti homokon.

A két ember átment a sziklahasadékon, és egy hajólámpa világánál egymás mellett haladva a kis erdö széle felé indult.

Mi keresnivalójuk van errefelé? Vajon a Black Rock-öböl volt a Rém egyik kikötöhelye? Vagy a kapitánynak itt van az egyik élelmiszer- és anyagraktára? És ide jön utánpótlásért, amikor vakmerö utazásainak szeszélye az Egyesült Államoknak erre a részére veti? Vajon ezt a környéket olyan kihaltnak és elhagyatottnak tartja, hogy itt nem kell félnie a leleplezödéstöl?

- Mit tegyünk? - kérdezte Wells.

- Hadd jöjjön vissza ez a két ember, és akkor...

A meglepetéstöl elállt a szavam.

Az emberek harminclépésnyire sem voltak tölünk, amikor az egyik megfordult, és a hajólámpa jól megvilágította az arcát...

Ezt az arcot már láttam, az egyik ember volt azok közül, akik a Long Street-i házam elött utánam leselkedtek... Nem tévedhettem... Éppúgy felismertem, mint ahogy öreg házvezetö­nöm is felismerte volna. Az volt, persze hogy az volt, az egyik leselkedö alak azok közül, akiknek nem tudtam többé a nyomára bukkanni! Nem kétséges, hogy tölük származik az a levél, amelynek a kézírása megegyezik a Világ Ura levelének a kézírásával! Így hát az elsö levelet is a Rém fedélzetén írták! Igaz, hogy a levél fenyegetései a Nagy Sasfészekre vonatkoznak; és most ismét azon törtem a fejem, milyen összefüggés lehet a Nagy Sasfészek és a Rém között...

Néhány szóban elmeséltem az esetet Wellsnek, aki csak ennyit válaszolt:

- Érthetetlen!...

A két ember pedig közben továbbhaladt a kis erdö felé, és nemsokára bejutottak az erdöbe.

- Csak észre ne vegyék a kocsinkat... - mormogta Wells.

- Attól nem kell tartanunk, ha nem mennek beljebb a szélsö fáknál...

- És ha felfedezik?...

- Akkor igyekeznek vissza a hajóra, és lesz idönk, hogy elvágjuk az útjukat.

Egyébként a tó felöl, ahol a hajó horgonyzott, semmi zaj nem hallatszott. Kibújtam az üregböl, átmentem a sziklahasadékon, és ott álltam meg, ahol a horgony belevág a homokba.

A hajó ott himbálózott csendesen a kötél végén. A fedélzeten semmi fény, a hajóhídon és a sziklapadon egy teremtett lélek sem látszott. Nem ez a kedvezö alkalom? Felugrunk a hajóra, és megvárjuk, amíg a két ember visszatér...

- Strock úr! Strock úr!

Wells hívott vissza.

Gyorsan visszaléptem melléje az üregbe.

Talán már túl késö volt ahhoz, hogy elfoglaljuk a hajót, de talán a kísérlet is kudarcot vall, ha emberek maradtak a hajón...

Bárhogyan is volt, a lámpát vivö ember és a társa ismét feltünt az erdö szélén, és lefelé jött a fövenyes parton. Bizonyára nem vettek észre semmi gyanúsat. Mindkettö csomagot hozott, átment a sziklahasadékon, és a sziklapad elött megállt.

Ekkor az egyik így kiáltott:

- Kapitány úr!

- Tessék! - hallatszott a válasz.

Wells a fülemhez hajolt, és így szólt:

- Hárman vannak...

- Vagy talán négyen... - feleltem - esetleg öten vagy hatan!

A helyzet egyre bonyolultabb lett. Túlságosan nagy létszámú személyzet ellen mit tehetünk? Annyi bizonyos, hogy a legkisebb elövigyázatlanságért is drágán megfizetünk! Vajon a két ember, aki visszajött, felszáll a hajóra a csomagokkal?... Aztán felszedik a horgonyt, és a hajó kifut az öbölböl, vagy napkeltéig itt marad?... De ha most elmegy, örökre eltünik a szemünk elöl! Hol bukkanunk rá ismét? Ha eltávoznak az Erie-tó vizéböl, továbbmehetnek a szom­szédos államok országutain vagy akár a Detroit folyón, és bejutnak a Huron-tóba... És akkor soha többé nem adódik ilyen alkalom, soha többé nem térnek vissza a Black Rock-öbölbe!

- Gyerünk a hajóra! - mondtam Wellsnek. - Harttal és Walkerrel együtt négyen vagyunk. A támadás készületlenül találja öket. Rajtuk ütünk... És ég veled, babám, ahogy a tengerészek mondják.

Már éppen szólni akartam a két nyomozónak, amikor Wells megérintette a karomat.

- Hallgassa csak! - mondta.

Az egyik ember a kötélnél fogva a part felé húzta a hajót, amely közeledett a sziklákhoz.

Közben a kapitány beszélgetett a társaival:

- Odaát minden rendben van?

- Igen, kapitány úr.

- Még két csomag maradt?

- Kettö.

- Egy forduló elegendö, hogy idehozzák a Rémre?

A Rém!... Tehát valóban a Világ Urának a gépe volt!

- Elegendö - felelte az egyik ember.

- Jó... Holnap napkeltekor indulunk!

Így hát csak hárman voltak a hajón, csak hárman, a kapitány és ez a két ember...

Most ez a kettö nyilván visszamegy az erdöbe a két csomagért. Aztán amikor visszajönnek, hajóra szállnak, lemennek a kabinjukba és lefekszenek... Nem az lesz-e a kedvezö pillanat, hogy rajtuk üssünk, mielött védekezni tudnának?

Most, amikor a kapitány saját kijelentése alapján gyözödtünk meg arról, hogy csak hajnalban indulnak, Wellsszel abban állapodtunk meg, hogy felengedjük a hajóra az embereket, és amikor elalszanak, hatalmunkba kerítjük a Rémet...

Arra azonban most sem jöttem rá, hogy elözö este a kapitány miért hagyta el a kikötöhelyet úgy, hogy a holmi berakását nem végezték be, és mi késztette arra, hogy visszatérjen az öbölbe. A szerencse mindenesetre nagy esélyt nyújtott nekünk, és ezt ki is használjuk.

Fél tizenegy volt. Ekkor lépések hallatszottak a homokon. A lámpás ember jelent meg ismét, és társával együtt elindult az erdö felé. Mihelyt beértek a fák közé, Wells elment, hogy tájékoztassa a nyomozóinkat, én pedig a sziklahasadék végéhez kúsztam.

A Rém lehorgonyozva himbálózott. Amennyire ki tudtam venni, hosszúkás, orsó alakú alkal­matosság volt, rajta sem kémény, sem árboc, sem vitorlázat; ugyanilyet láttak manöverezni Új-Anglia partjai elött.

Megvizsgáltuk revolvereinket, mert talán kénytelenek leszünk használni öket, majd vissza­bújtunk a sziklaüregekbe.

Öt perc telt el azóta, hogy a két ember eltünt az erdöben, és bármelyik pillanatban megjelen­hettek a csomagokkal. Ha beszálltak, legalább egy órát várunk, és csak azután ugrunk fel a hajóra, mert addigra a kapitány és két társa mély álomba merül. Fontos, hogy ne legyen idejük a hajóval kifutni az Erie-tó vizére, sem pedig lemerülni a víz alá, mert akkor a hajó minket is magával visz.

Nem! Egész pályafutásom alatt sohasem éreztem ilyen türelmetlenséget!

Az volt az érzésem, hogy a két ember túl sokáig marad az erdöben, mert valami ott tartja öket...

Hirtelen zaj hallatszott, az elszabadult lovak vad dobogással vágtattak végig az erdö szélén.

A mi lovaink voltak, és most ijedten kanyarodtak az erdö széléröl a fövenyes partra.

Nyomukban megjelent a két ember, lélekszakadva futottak.

Nem volt kétséges, hogy felfedezték a kocsinkat. Rájöttek, hogy rendörök rejtözködnek az erdöben. Figyelik, szemmel tartják és mindjárt elfogják öket!...

Rohannak is a sziklahasadék felé, hogy felszedjék a horgonyt, és felugorjanak a hajóra. És akkor a Rém úgy eltünik, mint a villám, mi pedig a játszmát örökre elvesztettük!...

- Elöre! - kiáltottam.

És máris futunk lefelé a homokparton, hogy a két ember menekülésének útját elvágjuk.

Mihelyt azok észrevesznek, eldobják a csomagokat, revolverüket elsütik, a lábán megsebesítik John Hartot.

Mi is tüzelünk, de kevesebb szerencsével. Nem találtuk el, még csak fel sem tartóztattuk öket. Azok a sziklahasadék végéhez érnek, nem is próbálják kiszabadítani a horgonyt, néhány ugrással a Rém fedélzetén teremnek.

A kapitány revolverrel a kezében a hajó elején áll, tüzel, és egy golyó Wells vállát eltalálja.

Nab Walkerrel megragadom a horgony kötelét, és húzzuk.

Ha a kötél végét a hajón elvágják, máris szabadon indulhatnak.

A horgony azonban hirtelen kitépödik a homokból, egyik ága beleakad az övembe, nem tudom kiakasztani, így magával vonszol, Walker pedig a nagy lendülettöl elesik...

Ebben a pillanatban a Rém motorja teljes erövel kezd müködni, a hajó nekilendül, és nagy sebességgel vág keresztül a Black Rock-öblön.

TIZENHARMADIK FEJEZET
A Rém fedélzetén

Amikor magamhoz tértem, már világos volt. Halvány fény szürödött be annak a szük kabinnak a kis ablakán, amelybe elhelyeztek... Nem is sejtettem, hány órája lehettem itt. De mivel a fénysugarak ferdén estek be, úgy gondoltam, a nap még nem járhat nagyon magasan a látóhatár felett.

Egy priccsen feküdtem, valaki egy takarót dobott rám. A ruhámat felakasztották az egyik sarokba, már meg is száradt. Az övem, amelyet egy helyen beszakított a horgony, a padlón hevert.

Egyébként úgy éreztem, nem sebesültem meg. Meglehetösen kimerült voltam. Ha elvesz­tettem az eszméletemet, ennek oka csak a gyengeség lehetett. Minthogy a fejem többször a víz alá került, amikor a horgony végighúzott a tavon, nyilván megfulladok, ha idejében ki nem húznak a hajóra.

De most egyedül vagyok-e a kapitánnyal és két emberével a Rém fedélzetén?...

Ez valószínü volt, csaknem bizonyos. Az egész jelenet az eszembe jutott: Hartot egy golyó megsebesítette, és elesett a homokon; Wellset is eltalálta egy lövés, Walker pedig elvágódott, amikor a horgony beleakadt az övembe... Társaim csak azt gondolhatják, hogy belepusztultam az Erie-tó vizébe...

Pillanatnyilag vajon melyik alakjában halad a Rém? A kapitány talán átalakította hajóját autóvá, és a tó partján fekvö államok útjain száguld? Ha így van, és feltéve, hogy hosszú órákon át maradtam eszméletlen, a gépezet teljes sebességgel haladva már nagyon messze járhat... Vagy visszaváltozott tengeralattjáróvá, és a tó víztükre alatt folytatja útját?...

Nem, a Rém a víz színén haladt. A kabinomba beszürödö fény azt jelezte, hogy nem merült a víz alá. Másrészt nem éreztem olyan zökkenéseket, mintha autóval haladnánk valamilyen úton. Tehát a Rém nem ment ki a szárazföldre.

Az más kérdés volt, hogy még mindig az Erie-tóban tartózkodik-e. Meglehet, hogy a Nagy-tavak vidékén a kapitány nem tudott felhajózni a Detroit folyón, és így nem juthatott be sem a Huron-, sem a Felsö-tóba... Ezt nehezen tudom majd megállapítani.

Mindenesetre úgy határoztam, hogy felmegyek a hajóhídra. Ha egyszer már kint vagyok, talán sikerül tájékozódni. Felkeltem a priccsröl, leakasztottam a ruhámat, felöltöztem, bár sejtelmem sem volt, nem zárták-e rám a kabint.

Megpróbáltam felemelni a csapóajtót a fejem felett.

Az ajtó engedett a nyomásnak, és felsötestemmel kibújtam a nyíláson.

Elsö dolgom volt, hogy körülnézzek, elöre- és hátrapillantottam, majd a két oldalt próbáltam szemügyre venni a Rém mellvédje felett.

Mindenütt csak hatalmas víztükör! Partot sehol sem lehetett látni. A látóhatáron a víz színe az éggel találkozott. Nemsokára aztán választ kaptam arra is: tavon vagy tengeren hajózunk-e. Minthogy nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra úgy hasította a hullámokat, hogy azok a magasba szöktek, és a szétporlott tajték az arcomba csapott.

Édesvíz volt, valószínüleg az Erie-tó vize.

Tehát legfeljebb csak hét-nyolc óra telhetett el azóta, hogy a Rém elhagyta a Black Rock-öblöt, mert a nap a zenitig tartó útjának még csak felét tette meg. Biztosan július 31-ének délelöttje volt.

Minthogy az Erie-tó hossza kétszázhúsz mérföld, szélessége körülbelül ötven mérföld, nem is volt alapom arra, hogy meglepödjem, ha nem látom sem keleti irányban New York állam partjait, sem nyugat felöl a kanadai partokat.

Ebben a pillanatban két ember tartózkodott a fedélzeten; az egyik elöl figyelte a hajó hala­dását, a másik hátul a kormánykereket kezelte; és amint a nap állásából megállapítottam, északkeleti irányba kormányozta a hajót. Az elsö volt az, akiben a Black Rock-öböl partján felismertem a Long Street-i leskelödök egyikét.

A második az volt, aki a hajólámpát vitte, amikor a kis erdöben jártak.

De hiába kerestem a harmadikat, akit a hajóhoz visszaérkezve kapitánynak szólítottak. Ezt nem láttam.

Az olvasó megérti, mennyire égtem már a vágytól, hogy találkozhassam ennek a csodálatos jármünek az alkotójával, a Rém parancsnokával, azzal a rejtélyes személlyel, aki állandóan foglalkoztatta az egész világot, aki állandóan a figyelem középpontjában állott, azzal a vakmerö feltalálóval, aki nem félt kihívni maga ellen az egész emberiséget, amikor a Világ Urának nyilvánította magát!

Odaléptem a hajó elején álló emberhez, és rövid hallgatás után így szóltam hozzá:

- Hol van a kapitány?

Az ember félig lehunyt szemmel nézett rám. Úgy látszott, mintha nem értett volna meg, pedig tudtam, hogy beszél angolul, jól hallottam az elözö este.

Egyébként megállapítottam, ügyet sem vet arra, hogy a fedélzeten vagyok. Hátat fordított, és tovább figyelte a látóhatárt.

Akkor hátraindultam, hogy a másik embertöl érdeklödjem a kapitány után. De amikor a kormányos elé álltam, az félretolt, és választ töle sem kaptam.

Nem maradt más hátra, mint hogy megvárjam annak a férfinak a megjelenését, aki revolver­lövésekkel fogadott, amikor társaimmal húzni kezdtük a Rém kötelét.

Böven volt idöm, hogy szemügyre vegyem kívülröl a hajót, amelyröl nem tudtam, merre visz...

A hajó hídja és a vízböl kiálló része elöttem ismeretlen fémböl készült. Középtájon egy félig nyitott csapóajtó takarta el azt a helyiséget, ahol a gépek szabályosan és csendesen dolgoztak. Mint már mondtam, sem árboc, sem kötélzet nem volt a hajón, zászlórudat sem lehetett látni a tatján. Az elsö részén egy periszkóp nyúlt a magasba, a víz alatt ennek segítségével kormá­nyozták a Rémet.

Az oldaláról két, uszonyhoz hasonló nyúlvány csüngött, amilyen a kisebb holland part menti hajókon látható, ezek rendeltetését nem tudtam kitalálni.

Elöl egy harmadik csapóajtót láttam, bizonyára ott az a fülke található, amelyben a két ember tartózkodik, amíg a Rém pihen.

A hajó hátsó részén is ugyanolyan csapóajtót láttam, az lehetett a kapitány kabinja, de ö még mindig nem volt látható.

Amikor ezeket a gumitömítéssel ellátott csapóajtókat lecsukták, olyan szorosan illeszkedtek a helyükre, hogy egy csepp víz sem folyt be a hajó belsejébe, amíg a víz alatt tartózkodott.

A motorból azonban, amely ilyen csodálatos sebességgel repítette a jármüvet, nem láttam semmit, sem a hajtómüvet, sem a hajócsavart vagy turbinát. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy a hajó hosszú, lapos nyomot hagy maga után, jól kidolgozott áramvonalas alakja jóvoltá­ból, és éppen ezért még viharos idöben is könnyen tudott közlekedni a háborgó vízen.

Még egyszer megismétlem, hogy a motor nem gözzel, nem benzinnel, nem szesszel vagy más olyan üzemanyaggal müködött, amelyre a szagáról következtetni lehet, és amilyen üzem­anyagokat általában autók és tengeralattjárók meghajtására használnak. A hajó üzemanyaga csak elektromos áram lehetett, amelyet a hajón levö rendkívül magas feszültségü áramforrás szolgáltatott.

És ugyanakkor felmerült a kérdés: Miben tárolják ezt az elektromos energiát: elemekben, akkumulátorokban? És hogyan töltötték meg ezeket az elemeket vagy akkumulátorokat? Milyen kimeríthetetlen forrásból merítik ezt az energiát? Hol müködik az a telep, amely ezt fejleszti? Talán csak nem a jármüvet közvetlenül körülvevö vízböl vagy levegöböl vonják ki eddig ismeretlen eljárással? Közben azon törtem a fejem, hogy a jelenlegi körülmények között sikerül-e rájönnöm erre a titokra...

Aztán a társaim jutottak az eszembe, akik a Black Rock-öböl homokján maradtak. Egyikük megsebesült, de lehet, hogy a másik kettö, Wells és Nab Walker is... Amikor látták, hogy a horgony ága magával húz, gondolhatták-e, hogy felkerülök a Rém fedélzetére? Nem távira­toztak-e Toledóból Ward úrnak, hogy meghaltam? És most ki merészelne újabb nyomozást indítani a Világ Ura ellen?

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben arra vártam, hogy a kapitány megjelenjék a fedélzeten.

A kapitány azonban nem jelent meg.

Ebben a pillanatban kínzó éhséget kezdtem érezni, ami érthetö is, hiszen csaknem huszonnégy órája koplaltam. Az elözö napi vacsora óta nem ettem, feltéve, hogy valóban csak egy éjszakát aludtam át... Mert annyira gyötört az éhség, hogy azon töprengtem, nem két napja kerültem-e a Rém fedélzetére. Vagy még régebben...

Szerencsére az a kérdés, hogy kapok-e enni és mit kapok, már a következö percben meg­oldódott.

A hajó elején álló ember lement a fülkéjébe, és nemsokára visszatért.

Aztán szótlanul ennivalót tett elém, majd ismét elfoglalta a helyét.

Az ebédem a következö volt: konzervhús, szárított hal, tengerész kétszersült és egy pohár olyan erös sör, hogy vizet kellett hozzá töltenem. A két ember bizonyára már megebédelt, mielött feljöttem a fedélzetre, mert nem tartott velem.

Egy szót sem tudtam kiszedni belölük, így ismét gondolataimba merültem, és azt hajtogattam magamban:

"Hogy végzödik ez a kaland? Megpillanthatom-e ezt a láthatatlan kapitányt, és visszaadja-e a szabadságomat? Vagy vissza tudom-e szerezni azt akarata ellenére is? Ez a körülményektöl függ. De ha a Rém továbbra is a nyílt vízen marad, vagy lemerül a víz alá, hogyan sikerül innen elmenekülnöm? Ha a hajó nem alakul át autóvá, le kell mondanom minden szökési kísérletröl..."

Különben jobb, ha bevallom, addig gondolnom sem szabad a szökésre, amíg valamit meg nem tudtam a Rém titkaiból! Mert ha ugyan nem is örülhettem újabb nyomozásom sikerének - nem sok híja volt, hogy magam is rajtavesztettem, és bár a jövö is több rosszal, mint jóval kecseg­tetett, egy lépéssel mégis elöbbre jutottunk. Igaz, hogy nem tudok kapcsolatot teremteni embertársaimmal, és a törvényen kívül helyezett Világ Urához hasonlóan én is az emberi társadalmon kívül rekedtem...

A Rém továbbra is északkelet felé tartott az Erie-tó hosszában. Csak közepes sebességgel haladt, de ha a legnagyobb sebességre kapcsol, néhány óra alatt eléri a tó északkeleti végét.

Az Erie-tónak ebböl a sarkából csak egy kivezetö út van, ez pedig a Niagara folyó, amely az Ontario-tóval köti össze. Ebben a folyóban pedig akadályokba ütközik, a híres vízesésbe, amely körülbelül tizenöt mérföldre található Buffalótól, New York államnak egyik jelentös városától. Ha pedig a Rém nem indult el felfelé a Detroit folyón, ezt a tavat már csak szárazföldi úton tudja elhagyni.

A nap éppen a fejünk felett állt. Az idö szép volt, a nagy meleget hüvös szellö tette elvisel­hetövé. A tó partja még nem tünt fel sem a kanadai, sem az amerikai oldalon.

Vajon a kapitány semmiképpen sem akar mutatkozni elöttem? Van valami oka arra, hogy titkolja kilétét? Vajon elövigyázatossága nem arra mutat, hogy este szabadon akar bocsátani, amikor a Rém partot ér? Ez még valószínütlenebbnek tünt!

Délután két óra tájban halk motoszkálást hallottam, a középsö csapóajtó felnyílt, és a türelmetlenül várt ember megjelent a fedélzeten.

Be kell vallanom, ö sem fordított rám nagyobb figyelmet, mint legénysége; hátrament a kormányoshoz, és a helyére állt. Ez halkan valamit mondott neki, majd lement a gépterembe.

A kapitány körülnézett, rápillantott a kormánykerék elött levö iránytüre, a hajó irányán módosított egy keveset, és a Rém nagyobb sebességre kapcsolt.

Ez a férfi ötven és egynéhány esztendös lehetett, termete közepes, válla széles, tartása még egyenes, feje erös, haja inkább deres, mint ösz, sem bajusza, sem oldalszakálla, csak amerikai divatú, sürü kecskeszakálla; karja és lába izmos, állkapcsa szögletes, mellkasa domború, szem­öldökét állandóan összeráncolta, ahogy a nagyon erélyes emberek szokták. Makkegész­séges, vasból gyúrt embernek látszott, napbarnított böre alatt tüzes vér keringhetett.

Társaihoz hasonlóan a kapitány is tengerészruhát és vízhatlan köpenyt viselt, fején pedig gyapjúsapkát.

Mereven néztem rá. Ha nem is próbálta elkerülni a tekintetemet, mindenesetre olyan közönyösen viselkedett, mintha nem tartózkodnék idegen a hajóján.

Talán felesleges is mondanom, hogy a kapitány volt a másik ember, aki a Long Streeten a házam elött leselkedett!

És ha én felismertem, kétségtelenül ö is felismerte bennem azt a Strock föfelügyelöt, akit annak idején azzal bíztak meg, hogy hatoljon be a Nagy Sasfészekbe.

És ahogy így elnéztem, úgy tünt - erre nem gondoltam Washingtonban -, hogy ezt a jellegzetes arcot már láttam valahol. De hol?... A rendörségi nyilvántartó személyi lapjai között, vagy egyszerüen csak egy kirakatba kitett fényképen?

De ez az érzés annyira bizonytalan volt, hogy már azt hittem, csak a képzeletem játéka az egész.

Ha társaiban nem volt annyi udvariasság, hogy válaszoljanak nekem, ö talán megtisztel azzal, hogy felel a kérdéseimre. Hiszen egy nyelvet beszélünk, bár nem tudtam meggyözödni arról, hogy ö is amerikai származású-e. Hacsak szántszándékkal nem akar megérteni, hogy ne kelljen válaszolnia!

De hát mit akar tenni velem? Talán minden teketória nélkül meg akar szabadulni tölem? Csak a besötétedést várja, hogy bedobjanak a vízbe? Az a kevés, amit tudok róla, elegendö ahhoz, hogy veszélyes tanú legyek? Akkor már inkább hagyott volna ott a horgony végén! Úgy most nem kellene visszalöknie a vízbe!

Felemelkedtem, a hajó végéhez mentem, és eléje álltam.

Tüzes tekintetével mereven nézett az arcomba.

- Ön a kapitány? - kérdeztem.

Meg sem szólalt.

- Ez a hajó... a Rém?

Erre sem válaszolt.

Akkor elöbbre léptem, hogy karon ragadjam.

Eltaszított magától, nem durván, de karja nem mindennapi eröröl tanúskodott.

Ismét elébe álltam.

- Mit akar tenni velem? - kérdeztem erélyesebb hangon.

Eddig látható bosszúsággal szorította össze száját, de azt gondoltam, most mégis megszólal. Talán hogy ezt ne kelljen megtennie, elfordította a fejét. Kezét pedig rátette a sebesség­szabályozóra.

A gépezet azonnal gyorsabban kezdett forogni.

Erre elöntött a méreg, nem tudtam tovább uralkodni magamon, és így kiáltottam:

- Jól van! Csak hallgasson! Én... én tudom, hogy ki ön, és azt is tudom, hogy ezt a jármüvet jelentették Madisonból, Bostonból és a Kirdall-tóról! Igen! Ez a gép száguld az országutakon, a tengerek és tavak felszínén és a víz alatt! Ez a hajó pedig a Rém, és ön a parancsnoka... ön írta azt a levelet a kormánynak... ön, aki azt hiszi, hogy van elég ereje felvenni a harcot az egész világgal... Ön!... A Világ Ura!...

Ezt hogy is tagadhatta volna? A hírhedt kezdöbetük ott álltak a kormánykeréken.

Szerencsére sikerült megfékeznem magam, és miután láttam, hogy hiába várok választ a kérdé­seimre, visszamentem, és leültem a kabinom csapóajtója mellé. Hosszú órákig egyre csak a látóhatárt figyeltem abban a reményben, hogy feltünik valahol a szárazföld.

Igen! Várni... kénytelen vagyok várni... A Rémnek még világosban kell elérnie az Erie-tó partját, mert továbbra is egyenesen északkeleti irányban halad.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A Niagara

Közben azonban múlt az idö, és a helyzet nem változott. A kormányos visszatért a kormány­kerék mellé, a kapitány pedig a hajó belsejében ellenörizte a gépek müködését. Ismétlem: a motor még akkor is csendesen és egyenletesen müködött, amikor a sebességet fokozták. Nyoma sem volt olyan rángatózó lökésnek, amely a hengeres és dugattyús motorok szükség­szerü velejárója. Ebböl arra következtettem, hogy bármilyen formájában haladjon is a Rém, forgómotorok hajtják. De erröl sem volt mód meggyözödnöm.

Másrészt azt is megfigyeltem, hogy az irány nem változott. Továbbra is északkelet felé haladtunk, vagyis Buffalo irányában.

"Miért megy arrafelé a kapitány? - töprengtem. - Nem lehet szándéka, hogy abban a kikötöben kössön ki, a rengeteg halász- és kereskedelmi hajó között! Ha el akarja hagyni az Erie-tavat, erre a Niagara nem alkalmas, mert a vízeséseken még ilyen alkalmatossággal sem tud átjutni! Ezt a tavat csak a Detroit folyón át tudná elhagyni, a Rém azonban szemmel láthatóan távolodik töle...

Akkor arra gondoltam: a kapitány talán a besötétedést várja, hogy az Erie-tó partján kikössön valahol. Ott a hajó átalakul autóvá, és gyorsan áthalad a szomszédos államokon.

És ha nem sikerül megszöknöm, amíg a szárazföldön haladunk, többé semmi reményem nem marad arra, hogy visszaszerezzem a szabadságomat...

Igaz, akkor megtudom, hol rejtözködik a Világ Ura, ráadásul olyan ügyesen, hogy a rejtekhelyet soha nem sikerült felfedezni - hacsak valamilyen módon ki nem rak a hajóból... És hogy mit érthetek kirakáson, nem nehéz elképzelni.

A tó északkeleti sarkát mindenesetre jól ismerem, sokszor jártam New York államnak ebben a részében, amely a fövárosa, Albany és az említett Buffalo között fekszik. Egy három évvel ezelött végzett nyomozás során volt alkalmam átkutatni a Niagara folyó mindkét partját a vízesések alatt és felett egészen a Függö-hídig; voltam a Buffalo és Niagara Falls mezöváros között fekvö két nagyobb szigeten, továbbá a Navy-szigeten és a Kecske-szigeten, amely az amerikai vízesést a kanadai vízeséstöl elválasztja.

Ha tehát alkalmam nyílna a szökésre, nem kerülnék ismeretlen környékre. De vajon nyílik-e rá alkalom, és alapjában véve kívánom-e, és élnék-e vele?... Mennyi titok vár még rám ebben az ügyben, amelybe jó szerencsém - vagy talán balszerencsém belesodort!

Arra azonban nemigen lesz lehetöségem, hogy a Niagara valamelyik partjára kerülhessek. A Rém nem vág neki ennek a folyónak, amelyen lehetetlen végighajózni, de valószínüleg az Erie-tó partvidékére sem merészkedik. Szükség esetén lemerül a víz alá, így halad fel a Detroit folyón, visszaváltozik autóvá, és a vezetöje az Unió utain robog vele tovább.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, tekintetem pedig mindvégig hasztalanul vizsgál­gatta a látóhatárt.

S újra meg újra felmerült bennem több kérdés, amelyekre nem tudtam felelni: miért írta nekem a kapitány azt a fenyegetö levelet? Mi érdeke füzödött ahhoz, hogy Washingtonba is eljöjjön leskelödni utánam? És végül mi köze volt a Nagy Sasfészekhez? Az még lehetséges, hogy föld alatti csatornákon keresztül be tudott jutni a Kirdall-tóba. De a megmászhatatlan sziklafalon átjutni - nem, ez lehetetlen!

Mivel a Rém változatlanul nagy sebességgel haladt, és irányát állandóan tartotta, négy óra felé már nem lehettünk tizenöt mérföldnél távolabb Buffalo városától, amelynek körvonala nemsokára feltünik az északkeleti látóhatáron.

Utunk során megpillantottunk ugyan néhány hajót, de azok elég távol haladtak tölünk, és a kapitány ezt a távolságot könnyüszerrel tudta tartani. Ráadásul a Rém alig emelkedett ki a víz színe fölé, és egy mérföldnél nagyobb távolságból aligha lehetett észrevenni.

A messzeségben kezdtek kirajzolódni azok a magaslatok, amelyek az Erie-tó sarkánál emelkednek, és Buffalón túl tölcsért alkotnak, mely tölcséren keresztül a tó vize belefolyik a Niagara medrébe. Jobb kéz felöl néhány homokbucka tünt fel, itt-ott facsoportok is látszottak. A tavon több kereskedelmi hajót, halászvitorlást és halászgözöst pillantottam meg.

Az égen néhol kormos füstfelhök szálltak, amelyeket a víz fölé hajtott a gyenge keleti szél.

Mi lehet a szándéka a kapitánynak, hogy a kikötö felé tart? Nem azt tanácsolná az óvatosság, hogy ne merészkedjen oda? Lestem is, hogy melyik pillanatban fordítja el a kormánykereket, hogy a tó nyugati partja felé vegye az útját. Vagy talán az a terve, hogy a víz alá merül, és az éjszakát az Erie-tó mélyén tölti?

De érthetetlen módon továbbra is Buffalo felé halad!

Ebben a pillanatban a kormányos, aki az északkeleti határt figyelte, intett társának. Az felkelt, a középsö csapóajtóhoz lépett, és lement a gépházba.

A kapitány viszont feljött a fedélzetre, a kormányoshoz ment, és halkan beszélt vele.

A kormányos Buffalo irányában két feketés pontra mutatott, amelyek tölünk jobbra öt-hat mérföldnyire haladtak.

A kapitány figyelmesen nézett arrafelé; aztán megrántotta a vállát, és leült a hajó végében, de a Rém menetirányán nem változtatott.

Negyedóra múlva északkeleti irányban világosan ki tudtam venni két füstoszlopot. Lassanként a két pontszerü tárgy alakja is kirajzolódott.

Két gözhajó volt, Buffalo felöl gyorsan közeledtek.

Hirtelen arra gondoltam, hogy ez az a két torpedóromboló lehet, amelyekröl Ward úr említést tett, és amelyek azt a feladatot kapták, hogy ellenörizzék a tónak ezt a részét; ezeknek a segítségét nekem is jogomban volt igénybe venni.

Ez a két új típusú torpedóromboló az Egyesült Államok leggyorsabb gözhajói közé tartozott. Hajtómüveik a legtökéletesebben kidolgozott gépek voltak, próbaútjaikon óránként huszonhét mérföldes sebességet értek el.

Igaz, hogy a Rémnek sokkal gyorsabb járatú gépei voltak, de ha mégis szorult helyzetbe kerül, és másképpen nem tud elmenekülni, csak lemerül a víz alá, és máris eltünik üldözöi elöl.

Persze a két torpedóromboló helyett inkább két tengeralattjáróra lett volna szükség, hogy a siker valamelyes reményében vegyék fel a küzdelmet, de azt hiszem, még akkor is egyenlötlen lett volna a harc.

Most már nem tartottam kétségesnek, hogy a két hajó parancsnoka értesítést kapott, talán éppen Wellstöl, aki Toledóba visszatérve táviratozhatott nekik.

Egyébként nyilvánvaló volt, hogy mihelyt észrevették a Rémet, teljes gözzel közeledtek. A kapitány azonban szemlátomást ügyet sem vetett rájuk, és továbbra is a Niagara folyó felé tartott.

Mit csinál most a két torpedóromboló? Bizonyosan úgy manövereznek, hogy a Rémet az Erie-tó sarkába szorítsák, miután jobb kéz felöl elhagyja Buffalót, mivel a Niagarán keresztül úgysem tud végighaladni.

A kapitány átvette a kormányzást, az egyik ember a hajó elején, a másik pedig a gépkamrában foglalt helyet.

Vajon nem parancsolnak most vissza a kabinomba?...

Nagy megelégedésemre ez nem történt meg, söt ügyet sem vetettek rám, mintha ott sem lettem volna a hajón...

Nagy izgalommal figyeltem a két torpedóromboló közeledését. Amikor kétmérföldnyire voltak, úgy folytatták útjukat, hogy a Rémet két tüz közé szorítsák.

A Világ Urának arcán a legmélyebb megvetés tükrözödött. Nagyon jól tudta, hogy a torpedó­rombolók semmit sem tehetnek ellene. Csak egy utasítás a gépésznek, és messze elmaradnak, bármilyen sebesen haladnak is! Csak néhányat fordul a hajócsavar, és a Rém kikerül hajó­ágyúik hatósugarából; az Erie-tó mélyében pedig a lövedékek nem érik el a tengeralattjárót...

Tíz perccel késöbb már alig egy mérföld választott el minket a két üldözö hajótól.

A kapitány még közelebb engedte öket. Aztán megnyomta a fogantyút, a hajócsavar kétszer olyan gyorsan kezdett el forogni, a Rém pedig szinte repült a tó tükrén. Mit sem törödve a torpedórombolókkal, és ahelyett, hogy visszafordult volna elölük, tovább folytatta útját! Ki tudja, nem lesz-e olyan merész, hogy áthalad köztük, és üldözésére csábítja öket, amíg a sötétség leszálltával a két hajó kénytelen lesz feladni a céltalan hajszát?

Az Erie-tó partján ekkor kirajzolódott Buffalo városa. Tisztán láttam épületeit, tornyait és emelö­daruit. Négy-öt mérfölddel távolabb északnyugati irányban folyt ki a tóból a Niagara folyó.

Ilyen körülmények között mit tegyek? Mivel jó úszó vagyok, nem az lesz-e a legjobb és soha vissza nem térö alkalom, ha vízbe ugrom, amikor egy vonalban leszünk a torpedó­rombo­lókkal, vagy helyesebben közöttük haladunk el? A kapitány nem veszíthet idöt azzal, hogy engem kihalásszanak! Ezzel az ugrással talán kikerülök a keze közül... Valamelyik hajóról majd csak észrevesznek. És hátha figyelmeztették a két hajó kapitányát, hogy esetleg a Rém fedélzetén vagyok? Talán csónakot küldenek értem...

Persze nagyobb esélyem lenne a sikeres menekülésre, ha a Rém befutna a Niagara folyó partjai közé. A Navy-sziget magasságában jól ismert területen érnék partra. De lehetetlennek tartottam, hogy a kapitány arrafelé forduljon, ahol vízesés állja el az útját. Úgy határoztam tehát, hogy várok, amíg a torpedórombolók közelebb érnek, és majd az utolsó pillanatban döntök.

Mert - be kell vallanom - nem tudtam elhatározásra jutni. Nem! Sehogy sem tudtam beletörödni abba, hogy a menekülésemmel elvesztem minden esélyemet a titok felderítésére! A nyomozó ösztön lázadt fel bennem arra a gondolatra, hogy csak ki kell nyújtanom a kezemet, hogy elcsípjem ezt a törvényen kívül helyezett embert... Nem! Nem szököm meg! Ez annyit jelentene, hogy örökre feladom a játszmát! Ha viszont itt maradok a Rém fedélzetén, milyen sors vár rám, és hová visznek?

Negyed hét volt. A torpedórombolók közeledtek, tizenkét-tizenöt kötélhossznyi távolságot hagyva egymás között. A Rémnek nem is kell fokoznia sebességét, az egyik hajó rövidesen jobbra lesz töle, a másik pedig balra.

Nem mozdultam el a helyemröl. Ott álltam a hajó elején figyelö ember mellett.

A kapitány mozdulatlanul állt a kormánynál, szeme izzott az összevont szemöldök alatt, és talán arra várt, hogy a hajó egyetlen mozdulatával véget vessen az egésznek.

Egyszer csak a bal felöl haladó torpedórombolóról ágyúlövés hallatszott. Egy lövedék a vizet hasítva a Rém elött süvített el, és a jobb oldali torpedóromboló háta mögött tünt el.

Felugrottam. A mellettem álló ember a kapitány jeladását leste.

Az még csak a fejét sem fordította oldalra, és sohasem felejtem el, milyen megvetö kifejezés ült az arcán...

Abban a pillanatban kabinom csapóajtaja felé taszigáltak, amely rám csukódott, majd a többi ajtót is lezárták. Alig telt el egy perc, a hajó a víz alá merült! A tengeralattjáró eltünt a tó mélyén...

Még hallatszott néhány ágyúlövés, amelyek tompa dörrenése eljutott a fülemig. Aztán minden elcsendesedett. Kabinom ablakán halvány fény szürödött be. A tengeralattjáró minden ringatózás és himbálózás nélkül csendben haladt tovább az Erie-tavon keresztül.

Ilyen gyorsan és könnyedén ment végbe a Rém átalakulása, és bizonyára éppen ilyen gyors és könnyü az átalakulás, amikor az országúti közlekedésre vált át.

És most mit szándékozik tenni a Világ Ura?... Nagyon valószínü, hogy irányt változtat, feltéve, hogy a partra érve a Rémet nem alakítja át autóvá. De ahogy gondolkoztam a dolgon, úgy véltem, hogy mihelyt lerázza a torpedórombolókat, inkább nyugat felé tart, és visszatér a Detroit folyó torkolatához. Valószínünek tartottam, hogy csak addig marad víz alatt, amíg kívül nem kerül az ágyúk lötávolán, és a sötétség véget nem vet az üldözésnek.

De nem így történt. Alig telt el tíz perc, amikor a hajón mozgolódást észleltem. A gépkam­rából beszélgetés hallatszott. A gépek hangjába kattogás is vegyült. Mintha azt vettem volna ki a beszédböl, hogy valami hiba miatt a tengeralattjáró kénytelen ismét felemelkedni a víz színére.

Nem is tévedtem. A következö pillanatban félhomályos kabinom hirtelen kivilágosodott. A Rém a felszínre jött... A hajóhídról lépések hallatszottak, a csapóajtók felnyíltak, még az enyém is.

A kapitány ismét elfoglalta helyét a kormánykeréknél, két embere pedig a hajó belsejében foglalatoskodott.

Körülnéztem, hogy láthatók-e még a torpedórombolók. Igen... tölünk csupán negyed mérföldre. Azok ismét megpillantották a Rémet, és máris üldözni kezdték. Most már azonban a Niagara folyó irányában.

Bevallom, ebböl a manöverböl semmit sem értettem. Ha a hajó bekerül ebbe a zsákutcába, és a géphiba miatt nem tud a víz alá merülni, a visszaútját elállják a torpedórombolók. Vagy talán megpróbál a szárazföldre kijutni, és autóvá átváltozva elmenekülni akár New York államon át, akár a kanadai területen keresztül?

Ekkor a Rémnek félmérföldnyi elönye volt. A torpedórombolók teljes gözzel követték, de a körülmények nem kedveztek ahhoz, hogy ágyúikkal el is találják.

Úgy látszik, a Rém tartani akarta ezt a távolságot. Pedig igen könnyen tudta volna növelni, és besötétedés után a nyugati partok felé fordulhatott volna vissza.

Jobb kéz felöl már elmosódott a távolban Buffalo körvonala is, és valamivel hét óra után feltünt a Niagara bejárata. A kapitány nyilván elvesztette a józan eszét, ha befut ide, hiszen tudja, hogy onnan nem térhet vissza... De egyáltalán lehet-e józan és épelméjü az olyan ember, aki kikiáltja magát a Világ Urának, és ezt szilárd meggyözödéssel hiszi is?

Szenvtelenül, nyugodtan állt elöttem, még csak a fejét sem fordította el, hogy a két hajóra pillantson.

Egyébként a tónak ez a része teljesen kihalt volt. A Niagara folyó partjain fekvö városok felé nem sok hajó jár, de most egyetlenegy sem volt látható. Még egy halászbárka sem keresztezte a Rém útját. Mindenesetre ha a két torpedóromboló követni kezdi a Niagarán is, kénytelenek lesznek nemsokára megállni.

Mint említettem, a Niagara folyó az amerikai és a kanadai part között folyik. Az egyik oldalon Buffalo terül el, a másikon az Erie-eröd. Szélessége körülbelül háromnegyed mérföld, de a vízesések közelében kevesebb. Hossza az Erie-tótól az Ontario-tóig körülbelül tizenöt mérföld, és északi irányban haladva vezeti le a Felsö-, a Michigan- és a Huron-tó vizét az Ontario-tóba. Az Erie-és az Ontario-tó között a szintkülönbség háromszáznegyven láb. Ebböl maga a vízesés nem kevesebb, mint százötven láb. Az alakja után Patkó-zuhatagnak is nevezik, az indiánok-pedig a "Vízdörgés" nevet adták neki, mert a mennydörgéshez hasonló erejü robajjal zúdul le szünet nélkül, és ez a dörgö hang a vízeséstöl több mérföldre is hallható.

Buffalo és Niagara Falls mezöváros között két sziget osztja két ágra a folyót: a Navy-sziget, egy mérfölddel a Patkó-zuhatag felett és a Kecske-sziget, amely az amerikai vízesést választja el a kanadai vízeséstöl. Ennek a sarkán állt hajdan a vízesés szakadéka fölé merészen a magasba nyúlva a Teknöc-torony, amelyet le kellett rombolni, mielött a mélybe zuhant volna, mivel a vízesés állandóan hátrább húzódik.

A Niagara folyó felsö szakaszán a Navy-sziget két oldalán két mezöváros érdemel említést: a jobb parton Schlosser, a bal parton pedig Chippewa Falls. Ezen a részen a folyómeder egyre jobban kezd lejteni, a víz sodra ennek megfelelöen állandóan gyorsul, hogy két mérfölddel lejjebb a híres vízesés alakjában zuhogjon alá.

A Rém elhaladt az Erie-eröd mellett. A lenyugvó nap akkor érte el a kanadai oldalon a látó­határ szélét, a telihold pedig délkeleti irányban most bukkant fel az alkonyati páratömegböl. Még egy teljes óra is eltelik, amíg egészen besötétedik.

A két torpedóromboló teljes gözzel hasította a vizet, de a Rém mögött még mindig egy mérföldre haladtak, és ezt a távolságot nem tudták csökkenteni. A két partot árnyas fák szegélyezték, közöttük a zöldellö réteken egy-egy tanya bukkant fel.

Nyilvánvaló volt, hogy a Rém nem tud visszafordulni. A torpedórombolók feltétlenül elsüllyesztik. Igaz, a két kapitány nem tudta, amit én már tudtam, vagyis hogy a Rém géphiba miatt volt kénytelen feljönni a víz színére, és nem tud a víz alá merülve elmenekülni. A két hajó azonban továbbhaladt elöre, és bizonyára tartják is ezt a sebességet, amíg csak lehet.

Nem értettem sem ezt a makacs hajszát, sem a Rém parancsnokának a viselkedését. Nem kell hozzá egy fél óra sem, és útját állja a vízesés. Bármilyen tökéletes is a jármüve, arra mégsem képes, hogy átjusson a Patkó-zuhatagon, és ha a vízesés sodra elkapja, belezuhan abba a száz­nyolcvan láb mélységü katlanba, amelyet a víz vájt a vízesés tövében. Ha kimenne a partra, talán sikerülne elmenekülnie az autókerekeken óránként kétszáznegyven kilométeres sebességgel!...

És most mit tegyek?... Próbáljak megszökni a Navy-szigeten keresztül, amelynek a partját úszva könnyen elérhetném?... Ha nem használom ki ezt az alkalmat, a Világ Ura soha, de soha nem adja vissza a szabadságomat, mert túl sokat tudok a titkairól!

Beláttam, hogy most minden szökési kísérletem hiábavaló lenne. Ha nem is zártak be a kabi­nomba, állandóan figyeltek. Miközben a kapitány a kormánykerék mellett állt, a mellettem álló társa le nem vette rólam a tekintetét. Az elsö gyanús mozdulatra megragadnak és bezárnak. Most már a sorsom egybefonódott a Rém sorsával.

Eközben az a távolság, amely a Rémet a két torpedórombolótól elválasztotta, néhány kötélhossznyira csökkent. Talán valami baleset következtében a Rém motorja nem képes többre? Pedig a kapitány nem árul el semmiféle nyugtalanságot, és nem igyekszik a part felé.

Már hallani lehetett a két torpedóromboló szelepein nagy párafelhöben kiáramló göz sivítását.

De hallatszott a vízesés dübörgése is, amely hárommérföldnyire sem volt tölünk.

A Rém a folyó bal ágában haladt tovább a Navy-sziget mentén, és nemsokára maga mögött hagyta annak alsó csücskét is. Negyedóra múlva feltüntek a Kecske-sziget elsö fái. A víz sodra egyre gyorsabb lett, és ha a Rém nem akar megállni, a torpedórombolók már nem sokáig folytathatják az üldözést... Ha ez az átkozott kapitány mindenáron bele akar veszni a Patkó-zuhatag örvényébe, azok nem követik a mélységbe...

Valóban, sípszó hallatszott, a két hajó megállt, amikor már csak öt-hatszáz lábnyira volt a vízeséstöl. Fedélzetükön több ágyút sütöttek el, a lövedékek a Rém mellett süvítettek tova, de egyik sem talált...

A nap nemrégen szállt le, és az alkonyati homályban a holdsugarak megvilágították az északi partot. A hajó sebessége, amelyet az áramlás megkétszerezett, minden képzeletet felülmúlt. Egy perc múlva belezuhan abba a feketéllö szakadékba, amely a vízesés kanadai ágának közepén terül el...

Rémülten néztem a Kecske-sziget partjait és a mellette fekvö, Három Növér nevü három kis szigetet, amelyek alig látszottak az örvénylö víz felcsapó tajtékai között...

Felemelkedtem, éppen a vízbe akartam ugrani, hogy kiússzam a szigetre.

A mellettem álló ember keze a vállamra nehezedett...

A gép belsejéböl hirtelen erös zúgás hallatszik. A gép két oldalán az uszonyhoz hasonló szerkezetek szárnyként kinyílnak, és abban a pillanatban, amikor a Rémet a víz a szakadékba sodorná, felemelkedik a levegöbe, átrepül a dübörgö vízesés felett, miközben a hold­szivárvány koszorút fon köréje.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A Sasfészek

Másnap, amikor meglehetösen mély álmomból felébredtem, nem éreztem, hogy a jármü mozog. Azonnal megállapítottam: nem robog a földön, nem halad a vízen, sem víz alatt, nem repül a levegöben. Akkor azt a következtetést vonhatom le, hogy feltalálója visszajutott arra a titokzatos helyre, ahol elötte még soha senki nem járt...

És mivel engem sem intézett el rövid úton, most nemsokára megfejthetem a titkát.

Az olvasó talán meglepödik, hogy ilyen mélyen aludtam a légi utazás alatt. Ezen magam is meglepödtem, és azon töprengtem, hogy álmomat nem valami altató okozta-e, amelyet elözö este a vacsorámba kevertek. A Rém kapitánya talán így akarta megakadályozni, hogy fel­is­mer­jem földet érésünk helyét... Azt azonban állítom, hogy félelmetes érzés volt, amikor a jármü­vet nem a vízesés örvényei sodorták tovább, hanem motorja a magasba emelte, mint valami madarat, amelynek hatalmas szárnya rendkívüli erövel csapkodott...

Így tehát a Világ Urának ez a jármüve négyféle szerepet töltött be: automobil, hajó, tengeralattjáró és repülö gép volt egyszerre.

Három közegben: földön, vízben, és levegöben tudott mozogni, és milyen erövel és milyen gyorsan!... Néhány pillanat elég volt neki a csodálatos átváltozáshoz! És ezeket a különbözö jellegü mozgásokat ugyanaz a motor végezte! Magam is tanúja voltam a gép átváltozásának. Azt azonban még nem tudtam, de talán sikerül kiderítenem, hogy milyen energiaforrásból merített a jármü ekkora eröt, és hogy ki az a lángeszü feltaláló, aki minden alkatrészét készítette, majd csodálatos ügyességgel és merészséggel kormányozta.

Amikor a Rém a vízesés kanadai szakasza felett repült, kabinom csapóajtajának támasz­kodtam. Olyan világos este volt, hogy megfigyelhettem, milyen irányban vezeti a gépet a kormányosa. A folyó felett repült, áthaladt a Patkó-zuhatagtól három mérfölddel lejjebb levö Függö híd felett. Ezen a részen kezdödnek a Niagara folyó zúgói, amelyeken lehetetlen átjutni; majd a folyó egy kanyar után továbbfolyik az Ontario-tó felé.

Úgy rémlett, hogy itt a gép keleti irányba fordult.

A kapitány továbbra is a gép hátsó részében tartózkodott. Nem szóltam hozzá. Mi értelme lett volna?... Úgysem válaszol.

Azt megfigyeltem, hogy a gép meglepö könnyedséggel változtatott irányt. A légi utakon bizonyára éppen olyan otthonosan mozgott, mint a szárazföldön és a tengeren.

És ilyen eredmények alapján érthetö annak az embernek a gögje, aki a Világ Urának kiáltotta ki magát! Hát nem rendelkezik minden szerkezetnél különb géppel, amely emberi kézböl valaha is kikerült, és amellyel szemben az ember tehetetlen? Valóban, miért is adta volna el, miért fogadta volna el a felkínált milliókat?... Igen, most már megértettem azt a végtelen önbizalmat, amely egész lényéböl áradt! De mire ragadhatja még mérhetetlen becsvágya, ha egyszer örületté fajul?...

A Rém felrepülése után fél órával érthetetlen módon teljesen öntudatlan állapotba kerültem. Ismétlem, csak valami altató okozhatta. A kapitány bizonyára azt akarta, hogy ne lássam, milyen irányban halad.

Így aztán nem tudnám megmondani, hogy a kormányos a levegöben repült-e tovább, vagy leszállt valamelyik tenger vagy tó vizére, vagy az Egyesült Államok valamelyik országútján folytatta az útját. Semmire sem emlékszem, ami a július 31-röl augusztus l-re forduló éjszaka történt.

Most mi lesz ennek a kalandnak a folytatása, és föleg rám nézve hogyan végzödik?...

Mint már említettem, amikor különös álmom véget ért, éreztem, hogy a Rém meg se moccan. Ebben nem tévedhettem, mert a mozgást észre kellett volna vennem még akkor is, ha a gép a levegöben halad.

Amikor felébredtem, a kabinomban találtam magam, ahova éppen olyan észrevétlenül zártak be, mint amikor az elsö éjszakát töltöttem a Rémen az Erie-tavon.

Most már csak azt akartam megtudni, felengednek-e a hajóhídra, miután a gép földet ért.

Megpróbáltam felnyitni a csapóajtót, de nem sikerült.

"Ejnye - gondoltam magamban -, csak akkor mozoghatok megint szabadon, ha a Rém ismét a vízen vagy a levegöben halad?"

Hiszen abban a két közegben valóban lehetetlen számomra a szökés...

Az olvasó megértheti türelmetlenségemet és nyugtalanságomat, hiszen nem tudtam, mennyi ideig tartózkodunk még a földön.

Csak néhány percet kellett várnom. Hallottam, hogy rudakat mozdítanak el. A csapóajtót kívülröl felnyitották. Kabinom megtelt fénnyel és levegövel.

Egy ugrással felmentem a hajóhídra, és elfoglaltam a szokott helyemet.

Tekintetem egy pillantással végigjárta az egész környéket.

Ahogy sejtettem, a Rém a földön állt, egy völgykatlan mélyén, amelynek kerületét ezerötszáz-ezernyolcszáz lábra becsültem. Az egész völgykatlant apró sárgás kavics borította, és egyetlen szál fü sem nött rajta.

A völgykatlan majdnem szabályos tojás alakú volt, nagytengelye észak-déli irányú. Milyen magas lehet a környezö sziklafal, milyen lehet a teteje?... Ezt nem tudtam megállapítani. Felettünk ugyanis sürü ködréteg terült szét, amelyen a napsugarak még nem tudtak áthatolni. Néhány ködfoszlány a kavicsos talajig ért le. Még korán reggel lehetett, és a köd nemsokára felszáll.

A katlan belsejében meglehetösen hideg volt, bár augusztus elsö napjára ébredtünk. Úgy következtettem, hogy ez a völgyteknö az Újvilágnak valamelyik magasabb pontján fekszik. De melyiken? Ezen a téren még feltevésekbe sem bocsátkozhattam. Bármilyen gyorsan tudott is haladni a pilóta, az bizonyos, hogy nem volt ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átrepülésére, hiszen amióta a Niagarától elindultunk, legfeljebb tizenkét óra telhetett el.

Ebben a pillanatban a kapitány elöjött egy sziklamélyedésböl, amely valószínüleg a ködbe borult sziklafal aljában húzódó barlang lehetett.

Néha hatalmas madarak árnyéka suhant át a ködön, és rekedt rikoltozásuk felverte a mély csendet. Talán ennek az óriási szárnyú szörnyetegnek az érkezése zavarta fel öket, amellyel sem erö, sem sebesség dolgában nem vehették fel a versenyt.

Minden jelböl arra következtettem, hogy a Világ Ura itt rejtözik el, amikor egy-egy csodálatos útja véget ér. Ez volt autójának a garázsa, hajójának a kikötöje és repülö gépének a fészke! És most a Rém mozdulatlanul pihen a katlan mélyén.

Végre most majd nyugodtan megnézhetem; úgy látszott, senki sem akar ebben megakadá­lyozni. A kapitány szemlátomást most sem törödött velem többet, mint azelött. Két társa hozzá lépett. Mindhárman hamarosan eltüntek abban a barlangban, amelyröl az imént említést tettem. Így hát szemügyre vehettem a gépet - legalábbis kívülröl. A belsö berendezésére nézve valószínüleg ezután is csak találgatásokra szorítkozhatom.

A csapóajtók valóban zárva voltak - kivéve az én kabinom csapóajtaját -, így egyiket sem tudtam kinyitni. De talán sokkal érdekesebb megtudni, milyen motor hajtja a Rémet többféle alakjában.

Leugrottam a földre, és erre a vizsgálódásra böven volt idöm.

A gép orsó alakú volt, az eleje hegyesebb, mint a hátulja, a törzse alumíniumból készült, szárnya pedig elöttem teljesen ismeretlen anyagból. Négy darab, két láb átméröjü keréken nyugodott, és a rajtuk levö igen vastag gumiabroncsok lehetövé tették, hogy simán gördüljön a legnagyobb sebesség mellett is. A kerekek küllöi lapát alakúan kiszélesedtek, és amikor a Rém a víz színén vagy a víz alatt járt, bizonyára segítettek a haladásában.

A fö hajtómü azonban nem a négy kerék volt, hanem a két Parson-turbina, amelyeket a gép törzse mellett hosszanti irányban helyeztek el. Ezeket hozta igen gyors mozgásba a motor, így tudott olyan sebesen haladni a vízben, és azon gondolkoztam, nem ezekkel halad-e a gép a levegöben is.

A gép a levegöben nagy szárnyak segítségével tudott fennmaradni és haladni, ezek nyugalmi állapotban összecsukódtak, és uszonyhoz hasonlóan simultak az oldalához. A feltaláló tehát a levegönél nehezebb testek repülésének elvét alkalmazta, és ez tette lehetövé neki, hogy a levegöben a leggyorsabb madárnál is sebesebben tudjon haladni.

Az a hajtóerö pedig, amely ezeket a különbözö szerkezeteket müködtette, ismétlem, csak az elektromos energia lehetett. De milyen energiaforrás táplálta az akkumulátorokat? Talán van valahol olyan villanytelepük, ahol az akkumulátorokat feltöltik? Vagy a völgykatlan egyik barlangjában dinamók müködnek?

Vizsgálódásaim alapján tehát annyit megállapítottam, hogy a jármüvet kerekek, turbinák és szárnyak mozgatják, de semmit sem tudtam meg a gép szerkezetéröl, sem a hajtóanyagáról. De mi hasznát vettem volna annak, ha ezt a titkot megfejtem?...

A szabadságomat kellett volna visszaszereznem, és amennyire a Világ Urát megismertem - bármilyen keveset tudtam is meg róla -, nem lesz hajlandó szabadon engedni!

Nyitva állt még elöttem a szökés lehetösége. De nyílik-e rá valaha is alkalom? Akár a Rém valamelyik útja során, akár most, amikor a völgykatlanban idözik...

Az elsö megoldandó kérdés mindenesetre az, hol fekszik ez a völgykatlan. Hol szállt le a pilóta? Milyen összeköttetés van innen a külvilággal? Van-e valamilyen kivezetö út ebböl a völgykatlanból? A sziklafalon csak valami repülö szerkezettel lehet átjutni...

Az Egyesült Államoknak melyik részén szálltunk le? Ha feltételezzük, hogy a Rém csak az elözö este indult útnak, bármilyen gyorsan repült is, nem hagyhatta el Amerikát, nem juthatott át az Újvilágból az Óvilágba. Becsülhetem-e néhány száz mérföldnél többre az éjszaka megtett utat?

Többször is felötlött bennem egy feltevés, amelyet érdemes fontolóra venni, talán el is fogadni. Miért ne lehetne a Rém tanyája éppen a Nagy Sasfészek? Hát ez a repülö gép nem tud könnyedén bejutni oda? Egy pilóta ne lenne képes arra, amit meg tudnak tenni a sasok és a keselyük? Hát nem nyújt ez a megközelíthetetlen sasfészek a Világ Urának olyan titkos rejtekhelyet, amelyet rendörségünk sem tudott felfedezni, és amelyben teljes biztonságban érezheti magát? Egyébként a Niagara-vízesés és a Kék-hegységnek eme része között a távol­ság nem több négyszázötven mérföldnél, és ezt a távolságot a Rém tizenkét óra alatt meg­tehette!

Igen, ez a gondolat - annyi más között - egyre határozottabb formát öltött az agyamban. És így nem derül-e fény arra a mindeddig homályban maradt kérdésre, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a Nagy Sasfészek és a monogramos levél írója? És hogy miért fenyegettek meg arra az esetre, ha újrakezdeném a nyomozást? És hogy miért kémkedtek utánam? És a Nagy Sasfészekben észlelt jelenségeket - amelyek okát még nem sikerült kiderítenem - nem a Világ Urának kell-e tulajdonítani? Igen! A Nagy Sasfészek!... A Nagy Sasfészek!... És ha eddig nem tudtam ide bejutni, most ki tudok-e jutni innen másképpen, mint a Rém fedélzetén?

Vajon ráismernék-e, ha felszállna a köd? Akkor ez a feltevés talán valósággá válna...

Mivel szabadon jöhettem-mehettem, s a kapitány és társai nem törödtek velem, körül akartam járni a völgykatlant.

Most mind a hárman bent voltak a barlangban, a katlan északi sarkában, így a déli végében kezdtem meg vizsgálódásomat.

Ahogy a sziklafalhoz értem, a tövénél indultam el, amely tele volt üregekkel. A fejem felett meredezö sima sziklafalak ugyanolyan földpátból álltak, mint az egész Allegheny-hegység. Hogy milyen magasra nyúlik fel a sziklafal, és hogy milyen alakú a teteje, még nem lehetett látni, ahhoz meg kell várni, míg vagy a szél, vagy a nap szétoszlatja a ködöt.

Közben továbbhaladtam a sziklafal tövében, amelynek üregeit csak a nyílásukon beszüremlö fény világította meg. A barlangok földjén mindenféle lom és szemét: fadarabok, száraz fükupacok. Mellettük a kapitánynak és társainak a lábnyoma látszott a homokban.

Egyébként még mindig nem mutatkoztak, nyilván sok dolguk akadt a barlangban, amely elé több csomagot tettek le. Vajon ezeket majd a Rém fedélzetére viszik, és ezek szerint véglege­sen el akarnak költözni erröl a rejtekhelyröl?...

Fél óra alatt végeztem körutammal, és visszamentem a katlan közepére. Itt-ott kihült és az idök folyamán megfehéredett hamurakásokon láttam megszenesedett gerendákat és deszkákat, tartóbordákat, amelyeken még ott volt a vasalás, tüzben meghajlott fémpántokat, egy szerkezet roncsait, amelyet lángok által pusztítottak el.

Annyi bizonyos, hogy ez a völgykatlan nem is olyan régen szándékosan elöidézett vagy véletlenül keletkezett tüzvész színhelye volt. És természetes, hogy összefüggést kerestem a tüzvész és a Nagy Sasfészekben észlelt jelenségek között, amikor lángnyelvek csaptak a sziklafal fölé, morajlás hallatszott a levegön át, amelyektöl annyira megijedtek a környék, Pleasant-Garden és Morganton lakosai. De vajon mit égettek el, és miért állt a kapitány érdekében, hogy azt elpusztítsa?...

Ebben a pillanatban kelet felöl erös szél támadt. Az eget eltakaró ködréteg gyorsan felszállt. A sziklafalat elöntötték a felfelé kapaszkodó nap sugarai.

Felkiáltottam.

Körülbelül száz láb magasságban kibontakozott a sziklakatlan pereme. Kelet felé ismerös körvonalat pillantottam meg: egy sziklát, amely sashoz hasonlított...

Ezt láttuk Elias Smith úrral, amikor meg akartuk mászni a Nagy Sasfészket!

Így tehát semmi kétség! Az elmúlt éjszaka a gép elrepült az Erie-tótól Észak-Carolináig. Tehát ebben a sasfészekben volt a rejtekhelye... Ez volt hát a lángeszü feltaláló hatalmas és óriási teljesítményü madarának méltó fészke, amelynek megmászhatatlan falain rajta kívül senki más nem tudott átjutni... És ki tudja, ö nem fedezett-e fel valami mély barlangot, föld alatti összekötö utat a külvilággal, amelyen át úgy is elmehetett a Nagy Sasfészekböl, hogy a Rémet itt hagyja?...

Most már minden világossá vált az agyamban! Így lett érthetö az elsö levél, amely a Nagy Sasfészekben íródott, és halállal fenyegetett. És ki tudja, ha bejutunk a völgykatlanba, felfedezzük-e a Világ Urának titkait, mielött ö maga biztonságos helyre menekül?...

Mozdulatlanul álltam, tekintetemet a kösasra szegeztem, bennem pedig erös indulatok kavarogtak. Azon gondolkoztam, nem kell-e mindenáron megpróbálkoznom a gép elpusz­tításával, mielött újra nekivág a világnak...

Lépéseket hallottam.

Megfordultam.

A kapitány felém tartott, és amikor megállt, arcomba meredt.

Nem tudtam tartóztatni magamat, és így kiáltottam fel:

- A Nagy Sasfészek!... A Nagy Sasfészek!...

- Igen... Strock felügyelö!

- Ön pedig... a Világ Ura?

- Az egész világé, amely már egyszer megbizonyosodhatott arról, hogy a legnagyobb hatalom birtokosa vagyok!

- Ön?! - kiáltottam fel meglepetten.

- Én... - válaszolta, és gögösen kiegyenesedett. - Én... Robur... A Hódító Robur!

TIZENHATODIK FEJEZET
Hódító Robur

Középmagas termet, a hatalmas felsötest szinte szabályos trapéz, amelynek leghosszabb oldalát a váll vonala alkotja. Ebböl a vonalból emelkedik ki a vastag nyakon ülö, nagy, kerek fej. A szem a legkisebb indulattól szinte szikrákat vet, felette az állandóan összevont szem­öldök a rendkívüli erö jele. A göndörödésre hajló, rövidre vágott haj fémesen csillog, mint a vasforgács; a széles mellkas úgy emelkedik és süllyed, mint a kovács fújtatója; a kar, a kéz, a láb a törzshöz illö; arcán se bajusz, se oldalszakáll, csak amerikai divat szerint vágott kecske­szakáll, amely szabadon hagyja a széles arccsontokat, az állkapocs pedig félelmetes eröre vall.

Ilyen képet közölt a rendkívüli emberröl az Unió valamennyi újságja 18... június 13-án, egy nappal azután, hogy ez az ember olyan szenzációs körülmények között megjelent a philadelphiai Weldon Club ülésén.

Ez volt Hódító Robur, aki az imént felfedte kilétét elöttem, amikor a szemem közé vágta fenyegetöen hangzó nevét, méghozzá éppen a Nagy Sasfészekben!...

Szükségesnek tartom röviden összefoglalni azokat az eseményeket, amelyek erre a Roburra irányították az egész ország figyelmét. Ezeknek az eseményeknek egyik következménye volt az a csodálatos kaland, amelynek kimenetelét akkor még senki sem látta elöre.

Június 12-én este tartotta ülését Philadelphiában a Weldon Club, amelynek elnöke Uncle Prudent, Pennsylvania állam fövárosának egyik köztiszteletben álló embere, titkára pedig Phil Evans volt, a város másik tekintélyes lakosa. Az irányítható léghajó fontos kérdéséröl vitatkoztak. Az igazgatótanács megbízásából elkészítették a negyvenezer köbméter ürtartalmú léghajót, amelynek a Rajta nevet adták. A léghajót vízszintes irányban légcsavar hajtotta volna, ezt egy könnyü, de nagy teljesítményü dinamó müködteti, amelytöl a legnagyobb eredményeket várták. Arról pedig, hogy hova helyezzék el ezt a légcsavart, egyesek azt mondták, hogy elöre, mások pedig, hogy a léghajó kosarának hátsó részére.

A kérdés még nem dölt el, és aznap is éles harc folyt az elöre-pártiak és a hátra-pártiak között. A vita annyira elfajult, hogy a Weldon Club egyes tagjai már majdnem ölre mentek, amikor a legnagyobb kavarodás közepette egy ismeretlen ember kért bebocsátást az ülésterembe.

Amikor beengedték, Robur néven mutatták be. Miután szót kért, általános csendben kezdett el beszélni. Nyíltan állást foglalt a kormányozható léghajó kérdésének vitájában, és kijelentette, hogy mivel az ember a vitorlával, kerékkel vagy csavarral hajtott hajók révén a tengerek ura lett, a levegö urává csak akkor válik, ha a levegönél nehezebb szerkezetet használ, mert abban a közegben csak nehezebb tárgy biztosítja a szabad mozgást.

Ez pedig örökös vita tárgya volt a léghajózás és a repülés tábora között. Az ülésen, ahol a levegönél könnyebb légi közlekedési eszközök hívei voltak többségben, a vita oly hevessé vált, hogy Robur, akinek ellenfelei a "Hódító" melléknevet adták, kénytelen volt elhagyni a termet.

Néhány órával ennek a rendkívüli embernek a távozása után a Weldon Club elnökét és titkárát mindenre elszánt emberek elrabolták. Amikor a Frycollin nevü inas kíséretében a Fairmont Parkon haladtak át, több ember vetette magát rájuk, szájukat betömték, kezüket-lábukat összekötözték; minden ellenállásuk hiábavalónak bizonyult, a magányos fasorokon át elcipelték és az egyik tisztáson álló jármübe tuszkolták öket. Virradatkor Robur repülö gépének foglyaiként már a levegöben szálltak olyan táj felett, amelyet sehogyan sem tudtak felismerni.

Uncle Prudent és Phil Evans most személyesen gyözödött meg arról, hogy az elözö napi szónok nem vezette öket félre, hogy olyan repülö gépe van, amely a levegönél nehezebb szerkezet repülésének elvén alapult, és amelyen jó vagy balszerencséjük - majd kiderül, melyik - rendkívüli utazást tartogat számukra.

Ezt a szerkezetet, amelyet Robur mérnök tervezett és készített, kétféle irányba beállított légcsavarok hajtották a tengelyükkel egyezö irányban. A függöleges tengelyü csavarok függö­leges irányban, a vízszintes tengelyüek vízszintes irányban mozdították el a gépet. Müködése hasonlított a helikopteréhez, amely a levegöben rézsútos síkban is tud repülni.

Az Albatros nevü repülö gépnek harminc méter hosszú volt a törzse, két légcsavar - az egyik elöl, a másik hátul - biztosította az elörehaladást, harminchét függöleges tengelyü légcsavar pedig a levegöben tartotta fenn, ezek közül tizenöt-tizenöt a repülö testének két oldalán, hét hosszabb tengelyü pedig a közepén helyezkedett el. Az egész olyan volt, mintha harminchét árbocos hajó lenne, csak az árbocokon vitorlák helyett légcsavarok vannak, amelyeket a hajótestben elhelyezett gépek csodálatos sebességgel forgatnak.

Azt az energiát, amely a gépet a levegöben fenntartotta és elörehajtotta, nem szolgáltatta víznek vagy más folyadéknak a göze, sem sürített levegö vagy más összesüríthetö gáznemü anyag. Robbanókeveréket sem használt Robur, hanem azt az energiaforrást, amelyet annyi min­denre fel lehet használni: az elektromosságot. És most felvetödik a kérdés: hogyan és miböl merítette a feltaláló azt az elektromosságot, amellyel az elemeket és telepeket fel­töltötte? Nagyon valószínü - bár titka sohasem derült ki -, hogy a környezö levegöböl vonta ki, amely mindig tartalmaz több-kevesebb villamosságot; egyébként a híres Nemo kapitány is így vonta ki az elektromosságot a környezö vízböl, amikor Nautilusával az óceán mélyén hajózott.

És meg kell mondanunk, hogy ezt a titkot sem Uncle Prudent, sem Phil Evans nem tudta megfejteni annak a légi utazásnak a során, amikor az Albatros körüljárta a Földet.

Robur mérnök személyzete egy John Turner nevü tisztböl, három gépészböl, két segéd­gépész­böl és egy szakácsból állt, összesen nyolc emberböl, akik jól el tudták látni a szolgálatot.

Így mondta aztán Robur két útitársának, akik akaratuk ellenére lettek kíséröi: "A repülö gépemmel ura vagyok ennek a hetedik világrésznek, amely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika és Európa; ura vagyok Ikáriának, ennek a légi birodalomnak, amelyet a közeli jövöben az ikáriaiak ezrei népesítenek majd be!"

Akkor megkezdödött a kalandos utazás az Albatroson, elöször is Észak-Amerika óriási kiterjedésü területei felett. Hiába tiltakozott ellene nagyon is jogosan Uncle Prudent és Phil Evans, Robur, az erösebb, semmibe vette tiltakozásukat. Így hát bele kellett törödniük, helyesebben: engedniük kellett az eröszaknak.

Az Albatros nyugat felé haladva átrepült a Sziklás-hegység óriási vonulata, majd a kaliforniai rónák felett; aztán elhagyta San Franciscót, áthaladt a Csendes-óceán északi része felett egészen a Kamcsatka-félszigetig. Majd a repülö gép utasainak szeme elött végigvonultak a Mennyei Birodalom tartományai és fövárosa, Peking, amelyet négyszeres falgyürü övez. Ezután a repülö gépet az emelö légcsavarok nagyobb magasságokba emelték, és átrepülte a Himalája hófedte csúcsait és csillogó gleccsereit. Ettöl kezdve állandóan tartotta a nyugati irányt. Miután áthaladt Perzsia és a Kaspi-tenger felett, elérte Európa határát, majd az orosz sztyeppéket; végigrepült a Volga völgye felett, látták Moszkvában és Péterváron, meg­pillantották Finnország lakói és a Balti-tenger halászai. Svédországot Stockholmnál, Norvégiát Krisztiániánál repülte át; majd dél felé fordult, ezer méter magasságban repült el Franciaország felett; Párizsnál százlábnyira leereszkedett, fényszórói pedig vakító fény­kévékkel világították meg ezt a nagy fövárost. Aztán Olaszország következett: Firenze, Róma, Nápoly, majd rézsútos irányban átrepülte a Földközi-tengert. A légi jármü elérte a hatalmas kiterjedésü Afrika partjait, ezek mentén haladt a marokkói Espartel-foktól egészen Egyip­tomig Algéria, Tunisz és Tripolitánia felett. Majd a Szahara királynöjének nevezett Timbuktu felé vette útját, és nekivágott az Atlanti-óceán légiterének.

Most egyenesen délnyugati irányban haladt, és semmi sem tudta feltartóztatni a hatalmas víztükör felett, még a hevesen tomboló viharok sem, söt még annak a nagy erejü forgószélnek az örvénye sem, amelybe belekerült, és amelynek tölcsérét - hála a pilóta hidegvérének és ügyességének - sikerült ágyúlövésekkel szétoszlatni.

A szárazföldet a Magellán-szoros bejáratánál pillantották meg ismét. Az Albatros észak-déli irányban átrepült felette, majd a Horn-fokon túl kanyarodott el töle, és nekivágott a Csendes-óceán déli térségeinek.

Majd miután áthaladt a Déli-sarkvidék tengereinek kihalt térségei felett, miután megküzdött egy ciklonnal, amelynek sikerült aránylag csendesebb központját elérnie, Robur a Graham-föld csaknem ismeretlen vidékei felett haladt tovább; a déli fény csodálatos ragyogásában néhány óráig a Déli-sark felett lebegett. Majd az orkán elsodorta, és a vulkanikus tüzet árasztó Erebus felé hajtotta, és csak csodával határos módon menekült meg.

Aztán július végén, amikor visszatért a Csendes-óceánon keresztül, az Indiai-óceán egyik szigete felett állt meg. A kivetett horgony belekapaszkodott a part szikláiba, és az Albatros elindulása óta most lebegett elöször mozdulatlanul ötven méterre a föld felett, ahol emelö légcsavarjai tartották fenn.

Ez a sziget, amint Uncle Prudent és társa hamarosan megtudta, a Chatam-szigetekhez tartozott, amely Új-Zélandtól tizenöt fokkal keletre feküdt. Itt azért kötöttek ki, mert a legutolsó orkánban a repülö légcsavarjai erösen megrongálódtak, és ha nem javítják meg, nem tudott volna eljutni a kétezernyolcszáz mérföldre fekvö X-szigetre, a Csendes-óceán egy ismeretlen szigetére, ahol az Albatros készült.

Uncle Prudent és Phil Evans nagyon jól tudta, hogy a gép folytatja vég nélkül tartó útját, mihelyt a javításokkal elkészülnek. És most, hogy a gépet a földhöz kötötték, kedvezönek tartották a körülményeket a szökésre.

Az Albatrost tartó drótkötél legfeljebb százötven láb lehetett. Ha ezen a két utas és inasuk, Frycollin lecsúszik, minden nehézség nélkül eléri a földet; és ha éjszaka szöknek, aligha veszik észre öket. Csakhogy hajnalban a szökést felfedezik, és a szökevényeket elfogják, mivel nem tudnak elmenekülni a Chatam-szigetekröl.

Ekkor azt a merész tervet eszelték ki, hogy a gépet felrobbantják egy dinamitbombával, ame­lyet a löszerkamrából szereznek, így elpusztítják a nagy erejü repülö szerkezetet feltalálójával és személyzetével együtt. A dinamit robbanása elött még lesz idejük a sodronyon leeresz­kedni, és végignézhetik, hogyan pusztul el az Albatros, hogyan hullik szét darabjaira.

Tervüket meg is valósították. Mihelyt beesteledett, a dinamitbombát meggyújtották, és mindhárman észrevétlenül földet értek. Ekkor azonban a szökést felfedezték. A fedélzeten néhány puskát elsütöttek, de a lövések nem találtak. Ekkor Uncle Prudent a drótkötélhez rohant, elvágta, és az Albatrost - amelynek elörehajtó légcsavarjai akkor nem müködhettek - a szél elsodorta, a robbanás összetörte, majd a gép belezuhant a Csendes-óceán hullámaiba.

Az olvasó még talán nem felejtette el, hogy Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin június 12-röl 13-ra virradó éjszaka eltünt, amikor a Weldon Clubból távozott. Azóta semmi hír sem érkezett róluk. Még találgatni sem lehetett, hogy hol lehetnek. Volt-e valami összefüggés rendkívüli eltünésük és Roburnak azon az emlékezetes ülésen elmondott felszólalása között?... Erre senki sem gondolt, és nem is gondolhatott.

A két köztiszteletben álló férfiú klubtársai attól tartottak, hogy többé nem látják viszont öket. Kutatni kezdtek utánuk, a rendörség is bekapcsolódott a nyomozásba, táviratoztak az Ó- és Újvilág minden részébe. Az eredmény semmi. Ötezer dollár jutalmat ígértek annak a személynek, aki az eltüntekröl hírt hoz, a pénz azonban még mindig ott feküdt a Weldon Club páncélszekrényében.

Ez volt tehát a helyzet. Az izgalom különösen az Egyesült Államokban volt igen nagy, erre még ma is világosan emlékszem.

Szeptember 20-án aztán egy olyan hír terjedt el Philadelphiában, amely gyorsan eljutott másfelé is.

Uncle Prudent és Phil Evans délután visszaérkezett a Weldon Club elnöki lakásába.

Még aznap este ülésre hívták össze a klub tagjait, akik kitörö örömmel fogadták társaikat. A feltett kérdésekre igen tartózkodóan válaszoltak, helyesebben szólva: egyáltalán nem feleltek. Késöbb azonban a következök derültek ki:

A szökés és az Albatros eltünése után Uncle Prudent és Phil Evans arra törekedett, hogy életét valahogyan biztosítsa, és közben várták az alkalmat, hogy elhagyhassák a Chatam-szigeteket. A szigetek nyugati partján bennszülött törzsre bukkantak, és körükben kedvezö fogadtatásra találtak. A sziget azonban távol esik a forgalmasabb útvonalaktól, és hajó ritkán köt ki a partjain. Türelemre volt tehát szükségük, és a hajótöröttek csak öt hét múlva tudtak felszállni egy Amerika felé induló hajóra.

És tudja az olvasó, hogy mi volt Uncle Prudent és Phil Evans egyetlen gondja a visszatérés után? Egész egyszerüen az, hogy folytassák a félbeszakadt munkát, befejezzék a Rajta léghajó építését, és ismét felemelkedjenek a magasabb légrétegekbe, amit nemrég jártak be, méghozzá milyen körülmények között, annak a repülö gépnek a fedélzetén! És ha nem így tesznek, nem is lettek volna igazi amerikaiak.

A következö év április 20-án a léghajó készen állt az indulásra Harry W. Tindernek, a híres léghajósnak a vezetésével, akit a Weldon Club elnöke és titkára kísért el útjára.

Hozzá kell tennem, hogy amióta visszatértek, senki sem hallott Roburról, mintha egyáltalán nem is élt volna. Egyébként nem volt-e teljesen jogos az a feltevés, hogy kalandos pályafutása véget ért, amikor az Albatros felrobbant és elmerült a Csendes-óceán mélyén?...

Elérkezett a felszállás napja. A sok ezer nézö között én is ott voltam a Fairmont Parkban. A Rajta ürtartalma óriási, így azonnal felemelkedik majd a legmagasabb légrétegekbe. Magától értetödik, hogy az elöre-pártiak és a hátra-pártiak vitáját a legegyszerübben és leglogikusabb módon oldották meg: egy légcsavart helyeztek a léghajó gondolájának elejére, egy másikat a hátuljára; az elektromosság majd olyan erövel hajtja ezeket, amilyet eddig még soha nem tapasztaltak.

Az idö egyébként a lehetö legkedvezöbb volt, az ég felhötlen, még csak egy szellö sem fújt.

Tizenegy óra húsz perckor ágyúlövés jelezte az óriási tömegnek, hogy a Rajta indulásra kész.

- Elengedni!

Így kiáltott fel ünnepélyes hangon Uncle Prudent. A léghajó lassan, méltóságteljesen emel­kedett felfelé. Azután kísérletet tettek a vízszintes irányú mozgásra - és a müveletet teljes siker koronázta.

Hirtelen egy kiáltás hangzott, amelyet ezer torok ismételt.

Északnyugat felöl egy mozgó test tünt fel a levegöben, és igen gyorsan közeledett.

Ugyanaz a gép volt, amellyel az elözö évben elrabolták a Weldon Club két vezetöjét, és megsétáltatták öket Európa, Ázsia, Afrika és a két Amerika felett.

- Az Albatros! Az Albatros!

Igen... az volt, és minden bizonnyal a fedélzetén van a feltalálója is, Robur, a Hódító Robur!

Hogy megdöbbent Uncle Prudent és Phil Evans, amikor megpillantották az Albatrost, amely­röl azt hitték, elpusztult!... A robbanás valóban el is pusztította, a roncsai pedig a mérnökkel és személyzetével a Csendes-óceánba zuhantak. Egy hajó azonban csakhamar felszedte öket, azon Ausztráliába utaztak, és onnan azonnal továbbindultak X-szigetre.

Roburt most már csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: bosszút állni. És hogy a bosszúállás sikerüljön, egy újabb, és ha lehet, még tökéletesebb repülö gépet szerkesztett, mint az elözö volt. Aztán amikor megtudta, hogy hajdani utasai, a Weldon Club elnöke és titkára kísérleti útra készülnek a Rajtával, elindult az Egyesült Államok felé, s az említett napon és órában megjelent.

És most mint hatalmas ragadozó madár rácsap a Rajtára?... Amikor Robur kitölti bosszúját, talán a nyilvánosság elött akarja bebizonyítani repülö gépének fölényét a léggömbökkel és minden egyéb, a levegönél könnyebb szerkezettel szemben?...

Uncle Prudent és Phil Evans a léghajó gondolájában jól tudták, milyen veszély fenyegeti öket, mi lehet ennek a találkozásnak a vége. El kell menekülni, de nem vízszintes irányban, mert úgy a Rajtát hamar utolérik, hanem felemelkedve a magasabb levegörétegekbe, ahol talán el tudnak menekülni a borzalmas ellenfél elöl.

Így tehát a Rajta ötezer méter magasra emelkedett. Az Albatros azonban hatalmas lendülettel üldözöbe vette, és - pontosan emlékszem az újságok leírására - egyre szükülö körben körözött körülötte. Vajon most egyetlen szökkenéssel kilyukasztja a törékeny burkolatot, és elpusztítja?...

A Rajtából kidobták a holtsúly egy részét, és még ezer méterrel feljebb lebbent. Az Albatros azonban légcsavarjainak maximumra fokozott fordulatszámával ide is követte. Ebben a pillanatban robbanás történt. A nagy magasságban túlságosan kiterjedt gáz nyomására a ballon burkolata szétrepedt, és az összeesett léggömb nagy sebességgel zuhanni kezdett.

Ekkor az Albatros a léggömb irányába siet, de nem végezni akar vele, hanem segíteni rajta. Igen! Robur, bosszújáról elfeledkezve, gépével megközelítette a Rajtát, és embereivel áthozatta Uncle Prudentet, Phil Evanst és a léghajóst repülö gépének a fedélzetére. Aztán a csaknem teljesen kiürült léggömb úgy zuhant rá a Fairmont Park fáira, mint valami óriási rongydarab.

A közönség alig tudott levegöhöz jutni az izgalomtól és a rémülettöl.

Mi történik most, hogy a Weldon Club elnöke és titkára ismét Robur mérnök foglya lett? Vajon Robur magával akarja hurcolni öket a levegö birodalmába, de most már örökre?...

Szándékára igen hamar fény derült. Az Albatros néhány percig megállt öt-hatszáz méter magasságban, majd ereszkedni kezdett, mintha le akarna szállni a Fairmont Park szélén. De ha ott lesz egészen közel, a felböszült tömeg tud-e annyira uralkodni magán, hogy nem ront neki a repülö gépnek, és elszalasztja-e az alkalmat, hogy elfoghassa Hódító Roburt?

Az Albatros továbbereszkedett, és öt-hat lábnyira a talajtól megállt, miközben fenntartó légcsavarjai egyre forogtak.

Most a tömeg megindult a park széle felé.

Ekkor Robur megszólalt, és pontosan ezeket mondta:

- Amerikai polgárok! A Weldon Club elnöke és titkára ismét hatalmamban van. Csak a megtorlás jogával élnék, ha foglyaimnak tekinteném öket. De a gyülölködésböl, amelyet az Albatros sikere lobbantott fel bennük, megértettem, hogy a szívek és elmék még nem készültek fel azokra a nagy változásokra, amelyeket majdan a levegö meghódítása idéz elö! Uncle Prudent, Phil Evans, önök szabadok!

A Weldon Club elnöke és titkára, továbbá Tynder léghajós egy pillanat alatt a földre ugrottak, a repülö gép pedig vagy harminclábnyira a tömeg fölé emelkedett, ahol már nem érhették el.

Ekkor Robur így folytatta:

- Amerikai polgárok! A kísérletem véget ért, mindennek ki kell várni a maga idejét... Ma még nem érkezett el a napja annak, hogy diadalmaskodhassam az ellentétes érdekek, érzelmek felett. Távozom hát, és magammal viszem titkomat. E titok azonban nem vész el az emberiség számára, az övé lesz azon a napon, amikor elég képzett lesz ahhoz, hogy soha vissza ne éljen vele. Amerikai polgárok, üdv nektek!

Aztán az Albatrost légcsavarjai felemelték, megindították elöre, és a repülö gép a tömeg éljenzése közepette keleti irányban eltünt.

Azért meséltem el ilyen részletesen ezt az utolsó jelenetet, mert fellebbenti a fátylat ennek a különös személynek a lelkivilágáról. Akkor nem úgy tünt, mintha ellenséges érzülettel viseltetnék az emberiséggel szemben. Csak a jövendöt akarta biztosítani. Magatartásából azonban világosan érzödött lángeszébe vetett rendíthetetlen hite és az a végtelen gög, amelyet emberfeletti hatalma sugallt neki.

Így nem meglepö tehát, hogy ezek az érzelmek annyira elhatalmasodtak rajta, hogy le akarta igázni az egész emberiséget, amint ez legutolsó leveléböl és nagyon súlyos fenyegetéseiböl kiderült. Ennek alapján vajon azt kell-e feltételezni, hogy az idök során ez az érzelmi túlfütöttsége olyan erös lett, hogy ma már mindenre képessé teszi?...

Abból, amit tudtam, könnyen következtettem arra, hogy mi történt az Albatros eltávozása után. Ez a csodálatos tehetségü feltaláló nem elégedett meg azzal, hogy repülö gépet készített, bármilyen tökéletesre sikerült is. Az az ötlete támadt, hogy olyan gépet szerkeszt, amely szárazon, vízen, víz alatt és a levegöben egyaránt tud közlekedni. Válogatott és titoktartó embereivel - valószínüleg X-szigeten - sikerült a négyes rendeltetésü gép minden alkatrészét elkészítenie. Aztán a második Albatrost elpusztították, mégpedig bizonyára a Nagy Sasfészek­ben, ahová senki más nem tudott bejutni. Ekkor jelent meg a Rém az Egyesült Államok útjain, a környezö tengerekben és Amerika légiterében. Azt pedig már tudja az olvasó, hogy milyen körülmények között üldözték az Erie-tavon, és hogy azután légi úton menekült el, és fogolyként engem is magával vitt a fedélzetén.

TIZENHETEDIK FEJEZET
A törvény nevében!

Mi lesz a vége ennek a kalandnak, amelybe belekeveredtem? Tudom-e siettetni a megoldását a közeli vagy távolabbi jövöben? Vagy ezt csak Roburtól várhatom? Valószínüleg sohasem lesz alkalmam arra, hogy elmeneküljek, mint ahogy Uncle Prudent és Phil Evans tette a Chatam-szigeteken... Várnom kell tehát, és vajon meddig tart ez a várakozás?...

Kíváncsiságomat részben ugyan kielégítettem, már ami a Nagy Sasfészket illeti. Most, hogy végre szétnézhettem a sziklakatlanban, rájöttem, mi okozta azokat a jelenségeket, amelyeket a Kék-hegységnek ezen a vidékén észleltek. Megbizonyosodtam arról, hogy sem Észak-Carolina e körzetének parasztjait, sem Pleasant-Garden és Morganton lakóit nem fenyegeti vulkánkitörés, sem pedig földrengés. A föld gyomra teljesen nyugodt ezen a környéken. Nem nyílik kráter az Allegheny-hegységnek ezen a részén. A Nagy Sasfészek csupán Hódító Robur rejtekhelye. Bizonyára egyik légi utazása során fedezte fel véletlenül ezt a megmászhatatlan sziklakatlant, ahol felszerelését és tartalék készleteit tárolta, mert nyilván biztosabb rejtekhelynek ígérkezett, mint X-sziget a Csendes-óceánon...

Igen ám, de ha ezt a titkot meg is fejtettem, mit tudtam meg a csodálatos jármüröl, müködé­sé­nek különbözö módozatairól?... Feltéve, hogy ezt a nagyon bonyolult szerkezetet elektro­mos energia hajtja, és hogy az elektromos energiát - mint az Albatros esetében - új eljárásokkal a környezö levegöböl nyeri, hogy müködik ez a szerkezet?... Ebbe nem engedtek bepillantani, és nem is fognak engedni.

Arra a kérdésre pedig, hogy visszakapom-e valaha is a szabadságomat, így feleltem önma­gamnak:

"Nyilvánvaló, hogy Robur semmiképpen sem akarja felfedni kilétét. És hogy a készülékével mit akar tenni, félek - fenyegetéseire emlékezve -, hogy több rosszat lehet töle várni, mint jót! Ha eddig megörizte inkognitóját, kétségtelenül meg akarja örizni ezután is! És csak egyetlen olyan ember van, aki tudja, hogy a Világ Ura és Hódító Robur azonos: ez pedig én vagyok, éppen az ö foglya, akinek jogom van öt letartóztatni, és akinek kötelességem a törvény nevében a vállára tenni a kezem!..."

És számíthatok-e külsö segítségre? Nyilvánvaló, hogy nem. A hatóságok most már pontosan tudják, mi történt a Black Rock-öbölben. John Hart és Nab Walker, a két nyomozó Wellsszel együtt már bizonyára visszatért Washingtonba. Ward urat mindenröl tájékoztatták, és nyilván nem táplálhatott sok illúziót a sorsommal kapcsolatban, és csak ezeket gondolhatta:

Vagy belefulladtam az Erie-tó vizébe, amikor a Rém kifutott az öbölböl, és a horgony végén engem is magával vonszolt; vagy felvettek a Rém fedélzetére, és most a kapitány kezei között vagyok.

Az elsö esetben nem tehet mást, mint hogy belenyugszik John Strocknak, a washingtoni rendörség föfelügyelöjének elvesztésébe.

A másodikban remélheti-e, hogy valaha is viszontlát?...

Az olvasó már tudja, hogy ama éjszakának hátralevö részében és a következö nap a Rém az Erie-tó felszínén haladt. Négy óra felé Buffalo környékén két torpedóromboló üldözöbe vette, de részben a nagyobb sebességével, részben a víz alá merüléssel elmenekült elölük. Bár tovább üldözték a Niagara folyó partjai között is, de megálltak, amikor a folyó áramlása a vízesés felé sodorhatta volna öket. Mivel közben beesteledett, a torpedórombolók fedélzetén mást nem gondolhattak, mint hogy a Rém elmerült a vízesés zuhatagában... És nem valószínü, hogy a Rémet a sötétben bárki is észrevette volna, akár amikor a Patkó-zuhatagnál felemel­kedett, akár pedig a Nagy Sasfészekig vezetö légi útja során...

És hogy rólam hogyan döntött Robur, kérdezzem meg töle magától? Hajlandó-e egyáltalán meghallgatni? Nem tartja-e elegendönek, hogy elárulta a nevét, és nem gondolja-e, hogy ebböl úgyis tudok mindent?...

A nap eltelt, és a helyzet semmit sem változott. Robur és emberei szorgalmasan dolgoztak a jármüvön, amelynek gépein különféle javításokat kellett elvégezni. Ebböl arra következtettem, hogy hamarosan ismét útra kelnek, és engem is magukkal visznek. Igaz, hogy itt is hagyhat­nának a sziklakatlanban, ahonnan nem tudok kijutni, és ahol hosszú idöre lenne élelmem is.

Roburnak elsösorban a lelkiállapotát figyeltem, és úgy tapasztaltam, hogy mindig túlfeszített izgalom füti. Vajon mit tervelt állandóan forrongó agyában? Hogyan képzelte a jövöt? Merre akar menni? Végre akarja-e hajtani a levélben ígért fenyegetéseket, amelyek nyilvánvalóan egy örült ember fenyegetései?

Az elsö napra következö éjszakán egy nagy halom szénán aludtam a Nagy Sasfészek egyik barlangjában, ahová ennivalót is készítettek be. Augusztus 2-án és 3-án Robur társaival folytatta a munkálatokat, közben pedig alig váltottak egymással néhány szót. Élelmiszer­készleteket is hordtak a gépre, nyilván hosszabb ideig lesznek távol. Ki tudja, nem indul-e a Rém a végtelen légi utakra, és kapitánya nem szándékozik-e visszarepülni a Csendes-óceán közepén fekvö X-szigetre?... Néha megpillantottam, amint gondolataiba mélyedve járkált a sziklakatlanban, majd megállt, karját az ég felé emelte, mintha fellázadna az ellen az isten ellen, akivel a világ uralmán osztozkodni akar. Végtelen gögje nem hajtja-e valami örült tettre - olyan örültségre, amelytöl hozzá hasonlóan megszállott társai sem tudják majd vissza­tartani?... Milyen valószínütlen kalandokba engedik magukat belesodródni? Nem hiszi-e magát a kapitány erösebbnek az elemeknél, hiszen most is szembeszáll velük, amikor csak egy kis repülö géppel rendelkezik? Nem nyit-e elötte a föld, a víz és a levegö olyan végtelen teret, ahol senki sem érhet a nyomába?...

A jövöben mindenre el lehettem készülve, még a legszörnyübb katasztrófára is. A Nagy Sasfészekböl pedig nem szökhettem meg, mielött magukkal vinnének valami újabb utazásra! És hogyan szökhetnék meg a Rémröl, amikor a levegöben vagy a vízen repül? Erre csak akkor gondolhatok, ha közepes sebességgel halad a szárazföldön... Az olvasó is belátja, hogy ez a remény édeskevés!

Már említettem, hogy mióta megérkeztünk a Nagy Sasfészekbe, megpróbáltam választ kapni Roburtól, mi a szándéka velem kapcsolatban, de ö nem felelt a kérdéseimre. Ezen a napon újból megpróbálkoztam vele.

Délután a sziklakatlan legnagyobb barlangja elött járkáltam. Robur a barlang bejáratánál állt, és tekintetét le nem vette rólam. Talán beszélni akar velem?

Odamentem hozzá.

- Kapitány úr - mondtam neki -, egyszer már megkérdeztem önt, de nem volt hajlandó válaszolni. Most megismétlem ezt a kérdést: mi a szándéka velem?

Kétlépésnyi távolságban egymással szemben álltunk. Keresztbe font karral állt, úgy nézett rám, hogy megrémültem a tekintetétöl. Megrémültem, ez a helyes kifejezés! Ez már nem épeszü ember tekintete volt, ebben nem volt semmi emberi!

Kérdésemet erélyesebb hangon megismételtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy Robur meg­szólal.

- Mi a szándéka velem?... Visszaadja a szabadságomat?

Robur nyilvánvalóan valami megszállottság rabja volt, és ettöl nem tudott szabadulni. És most ugyanazt a kézmozdulatot láttam, amelyet akkor figyeltem meg, amikor a sziklakatlanban járkált, ismét az ég felé emelte a karját... Úgy látszik, valami ellenállhatatlan erö vonzza felfelé a magasba, mintha már nem is földi ember lenne, hanem akinek az a sorsa, hogy fent éljen a magasban, mint a légkör örökös vendége...

Robur nem felelt, rám sem nézett, hanem bement a barlangba, ahová Turner is követte.

Mennyi ideig tartózkodik, helyesebben mondva vesztegel még a Rém a Nagy Sasfészekben? Nem is sejthettem. De észrevettem, hogy augusztus 3-án a javítási munkákat befejezték, és a gépet indulásra készítették elö. A hajókamrákat megtöltötték a völgykatlanban raktározott élelmiszerekkel. Aztán Turner és társa a katlan közepére cipelte a megmaradt felszerelést, üres ládákat, gerendamaradványokat, fadarabokat, nyilvánvalóan ennyi maradt meg a régi Albatrosból, amelyet az új jármü kedvéért elpusztítottak. Ezeket a roncsokat egy halom száraz füre rakták. Ebböl csak arra gondolhattam, hogy Robur véglegesen itthagyja ezt a rejtekhelyet.

Hiszen tudta, hogy a közfigyelem a Nagy Sasfészekre irányult, és már történt is egy kísérlet, hogy oda bejussanak... Bizonyára attól tartott, hogy egy nap több sikerrel ismétlik meg ezt a próbálkozást, és végül bejutnak a rejtekhelyére, és nem akarta, hogy felszereléséböl bármit is megtaláljanak.

A nap lebukott a Kék-hegység csúcsai mögött. Sugarai már csak az északkeleten magasló Black Dome ormát világították meg. A Rém valószínüleg megvárja az éjszakát, és csak akkor száll fel. Most még senki sem tudja, hogy az autó vagy a hajó repülövé is át tud változni. Mostanáig legalább senki sem pillantotta meg a levegöben. És ebben a negyedik alakjában csak azon a napon jelenik meg, amikor a Világ Ura valóra akarja váltani örült fenyegetéseit.

Kilenc óra felé mély sötétség borult a katlanra. A keleti szél sötét felhöket hajtott az égen, és azok minden csillagot eltakartak. A Rémet nem pillanthatják meg sem az amerikai szárazföld, sem a szomszédos tengerek felett.

Ebben a pillanatban Turner a sziklateknö közepén rakott máglyához lépett, és a száraz füvet meggyújtotta.

Egy szempillantás alatt minden lángokban állt. Hatalmas füstoszlopok között lángnyelvek csaptak fel a Nagy Sasfészek sziklafalánál is magasabbra. Morganton és Pleasant-Garden lakói most ismét azt hihették, hogy újból müködni kezd a kráter, és ezek a lángok a közeli vulkánkitörés elöjelei!

Néztem a lobogó tüzet, hallgattam erös ropogását. A Rém fedélzetéröl Robur is a tüzet nézte. Turner és társa visszalökdöste a máglyára a heves lángokból szerterepülö roncsokat.

Aztán a tüz lassan lohadni kezdett. Csak egy kevés parázs maradt a vastag hamuréteg alatt, és a sötét éjszaka ismét elcsendesedett.

Valaki hirtelen megragadta a karomat. Turner a gép felé vonszolt. Minden ellenállás hiábavaló lett volna, egyébként is bármi jobb, mint hogy minden élelem nélkül itt hagyjanak a szikla­katlanban!

Mihelyt felléptem a hajóhídra, Turner és társa is felszállt, az utóbbi elöl helyezkedett el, Turner pedig lement a gépkamrába, amelyet villanyégök világítottak meg, de fényük kívülröl nem látszott.

Robur hátul foglalta el helyét a müszereknél, amelyekkel a gép sebességét és irányát szabályozta.

Nekem le kellett mennem a kabinba, amelynek csapóajtaja becsukódott. Ezen az éjszakán - éppen úgy, mint amikor a Niagara-vízesésnél szálltunk fel - nem figyelhettem meg, mi történik a Rém fedélzetén.

De ha nem is láttam, mit csinálnak odafenn, legalább a gépek berregését hallottam. Azt is éreztem, hogy a gép lassan felemelkedik a földröl. Néhányszor megbillent, majd az alsó turbinák igen gyorsan kezdtek forogni, a nagy szárnyak pedig szabályosan csapkodták a levegöt.

Így hát a Rém - valószínüleg örökre - elhagyta a Nagy Sasfészket, és "kifutott" a levegöbe, ahogy a hajóról mondják, hogy kifutott a tengerre. A gép végigrepült az Allegheny-hegység kettös vonulata felett, és nyilván csak akkor ereszkedik lejjebb, ha majd túljut a környék maga­sabb hegyein.

Vajon merre halad? Átrepül Észak-Carolina nagy síkságai felett az Atlanti-óceán felé? Vagy éppen ellenkezöleg, nyugat felé repül, hogy átkeljen a Csendes-óceán felett? Nem dél felé tart, a Mexikói-öböl irányába? Napkelte után honnan ismerem fel, melyik tenger felett halad, ha mindenfelöl csak ég és víz veszi körül?

Órák teltek el így, és nagyon hosszúnak tüntek!... Nem akartam álomban keresni feledést. Rengeteg zürzavaros gondolat tolongott az agyamban. Úgy éreztem, hogy ez a légi szörnyeteg nemcsak a levegö, hanem a lehetetlenség birodalmába ragad magával. Ilyen sebességgel milyen messzire jutunk a végtelennek tünö éjszaka alatt? Nem felejtettem el az Albatros valószínütlen útját, amelyet Uncle Prudent és Phil Evans elbeszélései alapján a Weldon Club nyilvánosságra hozott! Amit Hódító Robur az elsö repülö gépével megtett, megteheti a mostanival is, söt még könnyebben, mert ez a gép a szárazföldnek, a tengereknek és a levegönek egyaránt ura volt!

Végre a nap elsö sugarai megvilágították a kabinomat. Vajon most kiengednek-e innen, és elfoglalhatom-e ismét a helyemet a hajóhídon, mint amikor az Erie-tó felszínén haladtunk?...

Felnyomtam a csapóajtót: kinyílt.

Felsötestemmel kibújtam a nyíláson. A Rém alatt mindenfelé csak a végtelen tenger látszott. Egy óceán felett repült, becslésem szerint ezer-ezerkétszáz láb magasságban.

Roburt nem láttam, bizonyára a gépkamrában volt.

Turner a kormánykeréknél állt, társa pedig elöl.

A hajóhídról megláttam azt, amit nem láthattam az éjszakai út során a Niagara-vízesés és a Nagy Sasfészek között: a hatalmas szárnyak müködését, melyek a gép két oldalán csapkodták a levegöt, ugyanakkor pedig a gép aljában sebes turbinák forogtak.

A nap még csak néhány foknyira emelkedett a látóhatár fölé, és állásából arra következtettem, hogy dél felé haladunk. Tehát ha a Nagy Sasfészek sziklafalainak átrepülése óta a Rém ezt az irányt tartja, lábunk alatt a Mexikói-öböl terül el.

Meleg nap ígérkezett, nyugat felöl sötét felhök gomolyogtak. A közelgö vihar elöjeleit Robur is észrevette, amikor nyolc óra tájban feljött a fedélzetre, és Turnert leváltotta. Talán eszébe jutott az a légörvény, amelyben az Albatros majdnem elpusztult, továbbá az a rettenetes ciklon, amelyböl csak a csodával határos módon tudott megmenekülni a Déli-sarkvidéken...

Az is igaz, hogy ez a gépe olyasmire is képes, amire az Albatros képtelen volt. El tudja hagyni a levegö magasabb rétegeit, ahol az elemek harca dúl, leereszkedik a tenger felszínére, ha pedig ott túl nagyok a hullámok, a tenger mélyén talál nyugalmat.

Úgy látszott, Robur az idöjósok bizonyos tulajdonságaival is rendelkezik, mert egyes elöjelek­böl arra következtetett, hogy aznap nem tör ki vihar. A gépet tehát továbbra is a levegöben tartotta, és délután sem azért változtatta hajóvá, mintha a vihartól félt volna. A Rém olyan, mint valami tengeri madár - fregattmadár vagy jégmadár -, amely meg tud pihenni a habokon, azzal a különbséggel, hogy a kimeríthetetlen elektromossággal hajtott fémszerkezete sohasem fárad ki.

Egyébként az óriási víztükör teljesen kihalt volt. A látóhatáron sehol sem látszott sem vitorla, sem füstoszlop. A gépet tehát akkor sem veszik észre, ha a magasban folytatja az útját.

Délután semmi különös nem történt. A Rém csak közepes sebességgel haladt. A kapitány terveiröl sejtelmem sem volt. Ha továbbhalad ebben az irányban, eljut a Nagy-Antillák valamelyik szigetéhez, majd az öböl végénél Venezuela vagy Columbia partjára. De lehet, hogy éjszaka a gép ismét a magasba emelkedik, és átrepül a hosszú guatemalai és nicaraguai földszoros felett, hogy eljusson a Csendes-óceánon fekvö X-szigetre...

Este, amikor a nap lenyugodott, az ég alja vérvörös színbe borult. A tenger úgy villódzott a Rém körül, mintha a hajó szikrákat szórt volna, amerre elhaladt. Tengerésznyelven szólva "kutya idöre" lehetett számítani.

Robur nyilván ezen a véleményen volt. Nem maradhattam a hajóhídon, le kellett mennem a kabinomba, amelynek csapóajtaját rám zárták.

Néhány pillanat múlva a hajóhídról beszürödö zajból kivehettem, hogy a hajó nemsokára lemerül. Valóban, öt perccel késöbb már békésen haladt a tenger alatt.

A fáradtságtól és a sok töprengéstöl kimerülten mély álomba merültem, de ez most természetes álom volt, nem pedig altató idézte elö.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig aludtam, de amikor felébredtem, a Rém még nem jött fel a tenger színére.

Erre sem kellett azonban sokáig várakoznom. A kabin ablakain nappali fény áradt be, a hajó himbálózni és bukdácsolni kezdett, vagyis a tenger még mindig erösen hullámzott.

Visszamentem a hajóhídra, a csapóajtó mellé, és elöször is végignéztem a látóhatáron.

Északnyugat felöl vihar volt készülöben, nehéz felhök között villámok cikáztak. A körülöttünk elterülö hatalmas térség visszhangzott a hosszan tartó mennydörgésektöl.

Meglepetten, söt megrémülten láttam, milyen gyorsan közeledik felénk a vihar. Olyan gyorsan és nagy erövel csapott ránk, hogy vitorlás hajónak aligha lett volna ideje, hogy bevonja vitorláit - a szél elsodorta volna.

Hirtelen olyan vadul kezdett süvíteni a szél, mintha valami gözkazánt repesztett volna szét. A tenger egy pillanat alatt iszonyúan felkorbácsolódott. A felcsapó hullámok a Rémet teljes hosszában végigseperték. Ha nem kapaszkodom meg erösen a korlátban, engem is elsodornak.

Csak egyetlen megoldás kínálkozott: a gépet át kell alakítani tengeralattjáróvá. Már tíz lábbal a víz színe alatt biztonságot és nyugalmat talál. Ha tovább dacol a háborgó tengerrel, az biztos pusztulást jelent...

Robur fenn állt a hajóhídon, én pedig vártam, mikor parancsolnak vissza a kabinomba. Ilyen parancsot azonban nem kaptam. Még csak elökészületek sem történtek a lemerülésre.

A kapitány szeme izzóbb volt, mint valaha, szenvtelenül nézett szembe a viharral, mintha ki akarná hívni maga ellen, biztos lévén benne, hogy a vihar úgysem árthat neki. A Rémnek pedig most már késlekedés nélkül le kellett volna merülnie, de úgy látszott, Robur még nem szánta rá magát erre a müveletre.

Nem bizony! Továbbra is ott maradt egyenes testtartással, az olyan ember rendíthetetlen gögjével, aki azt képzeli magáról, hogy az egész emberiség felett áll. Ahogy így láttam, rémül­ten gondoltam arra, hogy ez az ember valami fantasztikus csodalény, aki a természetfeletti világból szabadult el...

Akkor megszólalt, a vihar zúgása meg az ég dörgése közben is hallani lehetett a szavait:

- Én... Robur... Robur... a Világ Ura!...

Intett egyet, amit Turner és társa azonnal megértett. Ez parancs volt, amelyet a kapitányhoz hasonló két szerencsétlen örült habozás nélkül teljesített.

A nagy szárnyak kinyíltak, és a gép úgy emelkedett a magasba, mint a Niagara-vízesés felett. Akkor azonban a vízesés örvényéböl jutott ki, most pedig az örvénylö viharba repült bele.

A gép ezer villámtól tüzben álló felhök között haladt, miközben a mennydörgés egy pillanatra sem hagyott alább. A villámok vakítóan ragyogtak, és bármelyik pillanatban belecsaphattak.

Robur még mindig ugyanúgy állt. Egyik kezét a kormányon, a másikat a sebességszabályozón tartotta, és a készüléket vadul csapkodó szárnyaival a vihar középpontjába irányította, ahol a felhök között a leghevesebbek voltak az elektromos kisülések.

Rá kellett volna rohanni erre az örültre, megakadályozni, hogy a repülö gépet abba az égi tüzfészekbe vezesse! Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, és a víz alatt keressen menedéket, mert azt már nem találhatott sem a tenger színén, sem fent a magasban! Ott teljes biztonságban várhatta volna meg, amíg az elemeknek ez a rettenetes harca véget ér...

Ekkor minden ösztönöm, egész kötelességtudatom tiltakozni kezdett. Igen! Tiszta örület, de le kell tartóztatnom ezt a gonosztevöt, akit hazám törvényen kívül helyezett, aki iszonyatos találmányával az egész világot fenyegeti, most le kell rá csapnom, és át kell adnom az igazságszolgáltatásnak!... Elvégre Strock rendörföfelügyelö vagyok, vagy nem?... És meg­feled­kezve arról, hogy hol vagyok, hogy egyedül állok három emberrel szemben a tomboló óceánon, a hajó hátsó része felé rohantam, és magamat Roburra vetve olyan erös hangon kiáltottam, hogy az a vihar zúgását is túlharsogta:

- A törvény nevében letar...

Ebben a pillanatban a Rém megrázkódott, mintha hatalmas áramütés érte volna. Az egész hajótest úgy remegett, mint ahogy az emberi test remeg, amikor áramütés éri. A gép a közepén kettéhasadt, és darabokra hullott.

A Rémet egymás után több villámcsapás érte, és letört szárnyakkal, szétesett turbinákkal lesüllyedt az öböl ezer lábnál mélyebb fenekére!...

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Az öreg Gradé az utolsó szó

Amikor magamhoz tértem - ki tudja, mennyi idö múltán -, egy kabinban feküdtem a priccsen, amely mellett néhány matróz állt, az ö ápolásuk keltett életre.

Mihelyt eszméletemet visszanyertem, felelni tudtam az ágyam fejénél álló tiszt kérdéseire.

Mindent elmondtam, igen... Mindent, és akik hallották, azt gondolták, hogy ez a szerencsétlen flótás az életét ugyan nem, de a józan eszét elvesztette!

Az Ottawa nevü gözhajón voltam, amely New Orleans felé haladt a Mexikói-öbölben. Miközben a hajó igyekezett elmenekülni a vihar elöl, személyzete észrevette azt a roncsot, amelybe kapaszkodtam, és felvittek a hajóra.

Én megmenekültem, Hódító Robur és két társa azonban az öböl mélyén fejezte be kalandos életét. Örökre eltünt a Világ Ura, agyonsújtotta az a villám, amellyel dacolni merészelt a levegöben, és rendkívüli gépének a titkát magával vitte a sírba!

Öt nap múlva az Ottawa a louisianai partok elé érkezett, és augusztus 10-én reggel kikötött.

Miután elbúcsúztam a gözös tisztjeitöl, felszálltam egy Washington felé induló vonatra, pedig már annyiszor letettem minden reményröl, hogy viszontlátom szülövárosomat.

Azonnal a fökapitányságra mentem, mert elöször is Ward úrral akartam beszélni.

Micsoda meglepetés, megdöbbenés és öröm tükrözödött fönököm arcán, amikor benyitottam dolgozószobájába! Hiszen társaim jelentése alapján joggal hihette, hogy belepusztultam az Erie-tóba...

Elmondtam neki, hogy eltünésem óta mi történt, hogyan üldözött minket a két torpedó­romboló, hogy repült fel a Rém a Niagara-vízesésnél, tartózkodásunkat a Nagy Sasfészekben, a szerencsétlenséget a viharban a Mexikói-öböl felett. Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy a gép, amelyet Robur lángelméje teremtett, éppen úgy tudott közlekedni a levegöben, mint szárazon és vízen.

És akinek ilyen gépe van, nem nevezi-e magát joggal a Világ Urának, mint ahogy ennek a készítöje is tette?... De igen, és az is bizonyos, hogy a közbiztonság állandóan veszélyben forgott volna, mert az emberiség még nem rendelkezett megfelelö védelmi eszközökkel.

De a gög, amelynek elhatalmasodását magam is láttam ezen a rendkívüli emberen, arra sarkallta öt, hogy fent a levegöben szálljon szembe a legfélelmetesebb elemmel, és csoda, hogy én ép börrel úsztam meg ezt a szörnyü katasztrófát.

Ward úr alig akart hinni az elbeszélésemnek.

- Kedves Strock - mondta -, az a lényeg, hogy visszajött! A hírhedt Robur után most maga a nap höse! Remélem, nem ragadja el a hiúság, nem veszíti el a fejét, mint az az örült feltaláló...

- Nem, Ward úr - feleltem. - De higgye el, hogy soha még kíváncsi embernek, aki kíván­csiságát mindenáron ki akarja elégíteni, nem kellett ennyi próbát kiállnia...

- Ezt elhiszem, Strock! A Nagy Sasfészek titkait és a Rém átalakulásának titkait megfejtette. De sajnos, a Világ Ura magával vitte titkait a halálba...

Az Unió újságai még aznap este közölték kalandjaimat, amelyeknek valódiságában senki sem kételkedhetett, és amint Ward úr mondta: én lettem a nap höse.

Az egyik újság ezt írta:

"Strock felügyelö révén Amerika tartja a rendöri nyomozás rekordját. Míg máshol a rendörség csak a szárazföldön és a tengeren tevékenykedik több-kevesebb sikerrel, az amerikai rendörség már a tavak és óceánok mélyében, valamint a levegöben is üldözöbe vette a gonosztevöket..."

Amikor úgy cselekedtem, ahogy itt elbeszéltem, nem azt tettem-e, ami talán ennek a század­nak a végén leendö kollégáim megszokott munkája lesz?

Elképzelheti az olvasó, hogyan fogadott öreg házvezetönöm, amikor a Long Streeten levö lakásomba hazatértem! Amikor megjelentem elötte - mert ez valóban jelenésnek számított -, azt hittem, a jámbor asszonyság menten elájul. Aztán amikor végighallgatott, könnyes szem­mel köszönte meg a gondviselésnek, hogy ennyi veszélyböl megszabadított.

- Nos, uram - mondta -, ugye, nem tévedtem?

- Miben, kedves Grad? Miben?

- Abban, hogy a Nagy Sasfészek az ördög búvóhelye.

- Dehogy, Robur nem volt ördög...

- Hát pedig - felelte az öreg Grad - annak is beillett volna!

.oOo.