JULES VERNE

CIRKUSZKOCSIVAL
A SARKVIDÉKEN ÁT

(CÉSAR CASCABEL)

REGÉNY

FORDÍTOTTA: BARTÓCZ ILONA

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

I.            A CSALÁD VAGYONA

II.           A CASCABEL CSALÁD

III.          A SIERRA NEVADA

IV.          NAGY ELHATÁROZÁS

V.           ÚTON

VI.          AZ ÚT FOLYTATÁSA

VII.         A CARIBOUN

VIII.       A KÓFICOK FALUJÁBAN

IX.          TILOS AZ ÁTJÁRÁS

X.           KAYETTE

XI.          SITKÁBAN

XII.         SITKÁTÓL A YUKON-ERŐDIG

XIII.        CASCABELNÉ ASSZONYSÁG TRÉFÁJA

XIV.        A YUKON-ERŐDTŐL PORT CLARENCE-IG

XV.         PORT CLARENCE

XVI.        BÚCSÚ AZ ÚJVILÁGTÓL

MÁSODIK RÉSZ

I.            A BERING-SZOROS

II.           KÉT ÁRAMLAT KÖZÖTT

III.          SODRÓDÓ JÉGTÁBLÁN

IV.          NOVEMBER 16-TÓL DECEMBER 2-IG

V.           A LJAHOV-SZIGETEK

VI.          TÉL A KATYELNIJ-SZIGETEN

VII.         CÉSAR CASCABEL POMPÁS TRÉFÁJA

VIII.       A JAKUTOK FÖLDJÉN

IX.          A SZÉP VÁNDOR ÚTJA AZ OB FOLYÓIG

X.           AZ OB FOLYAMTÓL AZ URÁL HEGYSÉGIG

XI.          AZ URÁL HEGYSÉGBEN

XII.         BEFEJEZETT UTAZÁS, AMELYNEK NINCS VÉGE

XIII.        EGY IZGALMAS NAP TÖRTÉNETE

XIV.        MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE

XV.         BEFEJEZÉS

ELSŐ RÉSZ

I. A CSALÁD VAGYONA

- Hát egyikötöknek sincs néhány garasa, amit nekem adhatna?... Rajta, gyerekek, forgassátok ki a zsebeiteket!

- Tessék, apám! - mondta a kislány.

Gyürött, piszkos, zöldes színü papirost húzott ki a zsebéböl. A négyszögletes papíron csaknem olvashatatlan szavak, United States fractional currency fogták körbe egy méltóságos külsejü redingotos úr fejét, a hatszor ismétlödö 10-es számjeggyel együtt - ami azt jelentette, hogy a papírpénz értéke tíz cent, vagyis körülbelül ötven francia fillér.

- Hol szerezted? - kérdezte az édesanyja.

- Az utolsó keresetemböl maradt - felelte a kis Napoleona.

- És neked, Sandre, neked már semennyi sincs?

- Nincs, apám!

- És neked, Jean?

- Nekem sincs.

- Mennyi hiányzik még, César?... - kérdezte Cornélia, a felesége.

- Két cent kellene még, hogy kerek összeg legyen - válaszolta César Cascabel.

- Tessék, fönök úr - szólt Szegfüszeg, s megpörgetett a levegöben egy rézpénzt, melyet zsebe mélyéböl kotort elö.

- Bravó, Szegfüszeg! - kiáltott föl a kislány.

- Helyes!... Ezzel meg is van! - kiáltotta Cascabel.

És valóban "meg is volt", hogy a derék komédiás szavaival éljünk. Az összeg csaknem kétezer dollárra, vagyis tízezer frankra rúgott.

Tízezer frank, ez, ugye, már igazi kis vagyonszámba megy, ha az ember úgy jut hozzá, hogy a tehetségével bírja nagylelküségre a közönséget.

Cornélia megcsókolta a férjét, utána a gyermekei is mind sorra csókolták.

- Most pedig - mondta Cascabel -, most pedig nyomban vásárolnunk kell egy titkos zárú pénzesládát, amiben örizhetjük egész vagyonunkat.

- Okvetlenül szükség van rá? - aggályoskodott Cascabelné, aki félt a felesleges költségektöl.

- Cornélia, erre okvetlenül szükség van!

- Talán egy ládikó is megtenné?

- Nahát, ezek az asszonyok! - tört ki Cascabel. - A ládikó ékszernek való! Pénzesláda vagy legalábbis egy kisebb páncélszekrény kell a pénznek, s minthogy hosszú útra indulunk a tízezer frankkal...

- Jó, hát vásárold meg azt a kazettát, de ügyesen alkudj! - mondta Cornélia.

A családfö kinyitotta a "pompás és célszerü" kocsi ajtaját, mely lakhelyül szolgált, mikor ide-oda utaztak a vásárokra, lement a rudakhoz rögzített vaslépcsön, s elindult a Sacramento központja felé vezetö egyik utcán.

Február havában még hideg van Kaliforniában, noha ez az állam ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint Spanyolország. De hamis nyuszttal bélelt, jó köpönyegébe burkolózva, prém­süvegét fülére húzva, César Cascabel csöppet sem félt a hidegtöl, s vidáman baktatott elöre. Pénzesláda! Hogy pénzesláda-tulajdonos lehessen, ez volt élete nagy álma, mely most végre megvalósul!

1867 elején történt mindez.

Tizenkilenc évvel korábban még nagy, kopár síkság terült el Sacramento helyén. A közepén egy kis erödítmény emelkedett, valami gerendaházféle, a szetterek, az elsö kereskedök épí­tették, hogy könnyebben védelmezhessék táborhelyeiket a nyugat-amerikai indiánok támadá­sai ellen. De miután az amerikaiak Kaliforniát elhódították a mexikóiaktól, akik képtelenek voltak megtartani ezt a területet, az ország képe rendkívüli módon megváltozott. Város emelkedett az erödítmény helyén - történetünk idején az Egyesült Államok egyik legnagyobb települése, noha a tüzvészek és árvizek többször is elpusztították a születö várost.

1867-ben tehát César Cascabelnak már nem kellett rettegnie az indián törzsek betöréseitöl, sem a világ különbözö tájairól ide vándorolt gonosztevö bandák támadásaitól, pedig ez a gyülevész népség valósággal ellepte a vidéket 1849-ben, mikor felfedezték kissé északabbra, a Grass Valley fennsíkján levö aranybányákat, és a híres Allison Rauch lelöhelyet, melynek érce kilogrammonként egy frank értékü aranyat tartalmaz.

A mesebeli vagyonok, az iszonyatos csödök és elmondhatatlan nyomorúságok ideje bizony elmúlt. Aranykutatók már a Washington állam fölött elterülö Angol-Columbia Caribou nevü vidékén sincsenek, ahova pedig 1863 táján csak úgy özönlöttek az aranyásók. César Cascabelt tehát nem fenyegette az a veszedelem, hogy útközben elrabolják töle vagyonkáját, melyet a szó szoros értelmében orcája verítékével keresett, s most köpönyege zsebeiben örzött.

A pénzesláda beszerzése valójában nem volt feltétlenül szükséges, mint ahogy állította, ahhoz, hogy pénzét biztonságban tudja, mégis ragaszkodott hozzá, mert nagy útra készült, keresztül a Vadnyugat területein, melyek nem voltak olyan biztonságosak, mint Kalifornia útjai - s e hosszú utazás végcélja az volt, hogy visszakerüljön Európába.

César Cascabel nyugodtan ballagott a város széles, tiszta utcáin. Itt-ott tereken ment át, a szép fák most csak lombtalan árnyékukat vetették rájuk; bérpalotákat látott és magánházakat, me­lyek éppen olyan elegánsak, mint amilyen kényelmesek voltak, angolszász stílusú köz­épüle­teket, sok, hatalmas templomot, melyek olyan impozánssá tették Kalifornia e nagy városát. Min­denütt a dolguk után járó emberek, kereskedök, hajóépítök, gyárosok; voltak, akik a folya­mi hajókra vártak, mások meg a Folson-vasút állomásánál tolongtak, ahonnan az Egyesült Államok belsö vidékei felé indulnak a vonatok.

César Cascabel a High Street felé tartott, és közben egy francia katonadalt fütyörészett. Már régebben látott ebben az utcában egy üzletet, amely a híres párizsi Fichet és Huret cégnek is versenytársa lehetett volna. Sacramentóban William J. Morlan adta el kitünö áruit, méghozzá olcsón, vagyis viszonylag olcsón, minthogy az Észak-amerikai Egyesült Államokban minden árucikk méregdrága.

William J. Morlan éppen az üzletében volt, mikor Cascabel belépett.

- Van szerencsém, Morlan úr... Egy hordozható pénzesládát szeretnék vásárolni.

William J. Morlan ismerte César Cascabelt, no de ki nem ismerte öt Sacramentóban? Hiszen már három hét óta szórakoztatta a város lakosságát! Az érdemes kereskedö így válaszolt:

- Páncélszekrényt, Cascabel uram? Kérem, fogadja szerencsekívánataimat...

- Ugyan, milyen alkalomból?

- Mert ha valaki páncélszekrényt vásárol, ez arra mutat, hogy van néhány zacskóra való dollárja, amit beletehet.

- Ahogy mondja, Morlan uram.

- Nos, kérem, válassza ezt - folytatta a kereskedö, s egy hatalmas páncélszekrényre mutatott, melynek a Rothschild fivéreknél vagy más bankároknál lett volna helye, vagyis olyan emberek irodáiban, akik általában jól állnak pénz dolgában.

- Ó!... Ó!... kisebb is megteszi! - mondta Cascabel. - Hiszen ebbe az egész családomat betelepíthetném!... A család igazi kincs, nem mondom, de most mégsem arról van szó, hogy a családomat akarnám lakat alatt örizni!... Mondja csak, Morlan úr, mennyi pénz férne ebbe a hatalmas ládába?

- Több millió arany.

- Több millió?... Hát jó... majd visszatérek rá... késöbb, mikor meglesz az a több millióm!... De most egy kicsi, nagyon tartós kazettára van szükségem, amit akár a hónom alatt is magammal vihetek, és betehetek a kocsimba, mikor útra indulok.

- Olyannal is szolgálhatok, Cascabel uram.

És a kereskedö elibe tett egy biztonsági zárral fölszerelt pénzesládát. A súlya nem haladta meg a húsz fontot, belülröl meg pontosan olyan volt, akár a bankokban álló páncélszekrények, melyekben pénzt vagy értékpapírt tartanak.

- Ezenfelül tüzálló - tette hozzá William J. Morlan -, a gyár írásban vállal érte jótállást.

- Nagyszerü!... Nagyszerü! - mondta César Cascabel. - Ez kell nekem, ha ön felel a zár biztonságáért.

- Betüzárral van ellátva - magyarázta a kereskedö. - Négy betü... négy betüböl álló szót választhat négy ábécéböl, ami négyszázezer kombinációra ad lehetöséget. Amíg a tolvaj az egyetlen igazit próbálgatja, akár milliószor is lefülelhetik.

- Milliószor?! Morlan úr, ez valóban pompás!... És az ára?... Mert, ugye, mégis túlságosan drága volna egy olyan pénzesláda, ami többe kerül, mint amit az ember bele tehet.

- Igaza van, Cascabel uram! Éppen ezért hat és fél dollárért kínálom önnek ezt a kazettát.

- Hat és fél dollár! - vágott közbe Cascabel. - Nem tetszik nekem ez a hat és feles szám. Ha üzletröl van szó, Morlan uram, beszéljünk mindig kereken! Mondjuk, öt dollár!

- Rendben van, de csak azért, mert ön a vevö, Cascabel úr.

Miután az alku létrejött, s a vevö fizetett, William J. Morlan fölkínálta a mutatványosnak, hogy a ládát elküldi lakókocsijához, nehogy neki magának kelljen cipelnie.

- Ugyan, Morlan úr! Nekem ajánlja ezt, nekem, az ön alázatos szolgájának, aki negyvenfontos súlyokkal játszadozik?

- Ejnye, khm... Valójában mennyit nyomnak az ön negyvenfontos súlyai, Cascabel úr? Már megbocsásson! - kérdezte nevetve Morlan.

- Pontosan tizenöt fontot, de ne mondja el senkinek! - hangzott Cascabel válasza.

A vevö és az eladó ezután egymástól kölcsönösen elbüvölve, elváltak.

A pénzesláda boldog tulajdonosa fél órával késöbb a vásártérre ért, ahol a kocsija is állt, s ö némi önelégültséggel helyezte el benne a "Cascabel cég páncélszekrényét".

Ó, hogy megcsodálta háza népe ezt a kis ládát! S milyen boldog, milyen büszke volt az egész család! Egyre nyitogatták, csukogatták, a kis Sandre mindenáron bele akart bújni, csak úgy, játékból. De sehogy sem sikerült, Sandre nem fért a pénzesládába.

Szegfüszeg meg egész egyszerüen soha nem látott ilyen gyönyörüt, még álmában sem.

- Ezt aztán nehéz lehet kinyitni! - kiáltott föl. - Hacsak nem nagyon is könnyü, mert mondjuk, rosszul záródik!

- Okos beszéd! - válaszolt César Cascabel.

Aztán parancsoló hangon, mely nem tür ellentmondást, és minden tétovázást kizáró mozdulat kíséretében folytatta:

- Rajta, gyerekek, egyik lábatok itt, a másik ott legyen, hozzatok valami ebédrevalót... De fejedelmit! Tessék, itt van egy dollár, elkölthetitek... Most én tartalak jól benneteket!

Ó, a derék ember! Mintha nem ö "tartotta volna jól" öket mindennap! De szerette az efféle tréfákat, amiket mindig jóízü nevetéssel kísért.

Jean, Sandre és Napoleona egy szempillantás alatt eltünt Szegfüszeggel és egy nagy szalmakosárral együtt, hogy legyen miben hazacipelniük az ennivalót.

- És most, hogy kettesben vagyunk, Cornélia, beszélgessünk kicsit - mondta Cascabel.

- Ugyan miröl, César?

- Hogy miröl?... Hát meg kell beszélnünk, milyen szót választunk a pénzesládánk zárjához. Nem mintha nem bíznék a gyerekekben!... Isten örizz! Hiszen valóságos angyalok!... Vagy akár ebben a szamár Szegfüszegben... maga a becsület... De ez a szó mégis maradjon titok.

- Válassz, ahogy akarsz - mondta Cornélia -, rád bízom. Nekem teljesen mindegy.

- Mégis, nincs olyan szó, amit szeretnél?

- Nincs.

- Rendben van, én leginkább egy tulajdonnevet szeretnék...

- Igen!... helyes... a te nevedet, César!

- Lehetetlen... túl hosszú!... Csak négy betüböl állhat a név.

- Hát hagyjunk el egyet a nevedböl! Mondjuk, César "r" nélkül. Elvégre azt csinálhatunk, amit akarunk!

- Bravó, Cornélia! ez jó ötlet... igazán rád vall, édes feleségem! De ha már úgy határozunk, hogy egy betüt elveszünk egy névböl, jobban szeretném, ha négy betüt hagynánk el a te nevedböl!

- Az én nevemböl?

- Igen!... A neved végzödését vennénk: élia. Ezt elökelöbbnek is találom!

- Ó!... César!

- Ugye, örülnél, ha a te nevedre nyílna a pénzesládánk?

- Igen, hiszen ez van a szívedben is - válaszolt Cornélia lelkesen és gyöngéden.

Majd boldogan megcsókolta derék férjeurát.

E kombináció tette hát lehetövé, hogy aki nem ismeri az Élia nevet, semmiképpen sem nyithatja ki a Cascabel család pénzesládáját.

Egy fél órával késöbb a gyerekek megérkeztek az ennivalóval, hoztak sonkát s étvágygerjesztö szeletekre vágott, sózott marhahúst és néhány érdekes zöldségfélét, ami a kaliforniai növény­világ meglepetései közé tartozik: bokorszerü káposztát, dinnye nagyságú burgonyát, fél méter hosszú sárgarépát, amiröl Cascabel mindig elmondta, hogy legföljebb az hasonlítható hozzá, ami csak úgy magától, vadon terem. Ami meg az italt illeti, kedvükre válogathattak mind­abból, amit a természet és az ipar kínál az amerikai toroknak. Ennél az ebédnél, nem beszélve a kancsókban habzó sörröl, a desszerthez mindenki kapott egy pohárka finom sherryt.

Cornélia, a mindig készségesen segédkezö Szegfüszeggel, pillanatok alatt elkészítette az ebédet. Az asztalt a kocsi belsö fülkéjében terítették meg, amit családi társalgónak neveztek, s amit a szomszédos fülkében fölállított tüzhely elég jól átmelegített. Ezen a napon - egyébként ez rendszerint így volt - kitünö étvággyal evett az apa, az anya és a gyerekek is, s a körül­mények igazán indokolták a jó étvágyat.

Ebéd után César Cascabel olyan ünnepélyes hangon szólalt meg, mintha a közönséghez szónokolna:

- Gyermekeim, holnap elhagyjuk Sacramento nemes városát és annak érdemes lakóit, akiket ré­szünkröl csak dicséret illethet, legyenek akár vörös, fekete vagy fehér börüek. De Sacra­mento Kaliforniában van, Kalifornia Amerikában, Amerika pedig nincs Európában. A haza pedig csak haza marad, és Európa Franciaországot jelenti, és éppen ideje, hogy annyi meg annyi éven át tartó távollét után Franciaország viszontlásson bennünket "falai között". Vagyont szereztünk? Őszintén szólva, nem! Mégis van egy kis kupac dollárunk, s pompásan fest majd a kazettánkban, ha már beváltottuk aranyra vagy francia pénzre. Ennek az összegnek egy része arra szolgál, hogy átkeljünk az Atlanti-óceánon valamelyik gyors hajón, melyen hazánk háromszínü lobogója leng, egy olyan lobogó, melyet hajdan Napóleon hordozott gyözelmesen egyik fövárosból a másikba... Egészségedre, Cornélia!

Cascabelné föhajtással köszönte meg a szeretet e jelét, mellyel férje gyakran adózott elötte, mintegy köszönetül, hogy gyermekeikben valóságos Alcideseket és Herkuleseket adott neki.

Ezután így folytatta:

- Szerencsés utazásunkra is iszom! Bárcsak kedvezö szelek dagasztanák vitorláinkat!

Abbahagyta a szónoklást, hogy mindenkinek töltsön egy utolsó pohárkát a kitünö sherryböl.

- De te, Szegfüszeg, te talán azt akarod mondani, hogy ha kifizettük az útiköltségünket, nem marad semmi a pénzesládánkban!

- Nem, fönök úr... hacsak a hajójegy ára a vasúti jegy árával együtt...

- Vasút! rails-roads, mint a jenkik mondják! - kiáltott föl Cascabel. - Hogyan lehet valaki ilyen együgyü, ilyen megfontolatlan! Egyáltalán nem veszünk vasúti jegyet! Meg akarom spórolni az útiköltséget Sacramentótól New Yorkig, s ezért a lakókocsiban utazunk! Néhány száz mérföldtöl, úgy gondolom, nem ijed meg a Cascabel család, hiszen már megszokhatta a világjárást!

- Ez csak természetes! - mondta Jean.

- És milyen öröm lesz viszontlátni Franciaországot! - sóhajtott fel Cascabelné.

A mi Franciaországunkat - mondta César Cascabel -, ti még nem ismeritek a mi szép hazánkat, hiszen Amerikában születtetek, de most végre meglátjátok! Ó, Cornélia, húszévi távollét után milyen öröm lesz számodra Provence, a szülöfölded, nekem meg az enyém, a szép Normandia!

- Bizony, César, bizony!

- Tudod, Cornélia, ajánlhatnának most nekem szerzödést akár a Barnum-társulathoz, még azt is visszautasítanám! Halogatni a visszautazásunkat? Azt már nem!... Inkább kézen járva tenném meg az utat; a honvágy fogott el bennünket, s ezt a betegséget úgy kell kezelni, hogy visszatérünk a szülöföldre! Nincs más gyógyszere.

César Cascabel igazat mondott. Feleségének és neki is csak egy gondolata volt: hazatérni Franciaországba, s milyen öröm, hogy megtehetik, hiszen megvan hozzá a pénzük.

- Holnap tehát elindulunk - mondta Cascabel.

- S talán ez lesz az utolsó utazásunk - jegyezte meg a felesége.

- Cornélia - válaszolt méltóságosan a férje -, csak egyetlen utolsó utazásról tudok, arról, amihez az Isten nem ad retúrjegyet.

- Igazad van, César, de ha majd összegyüjtöttünk egy kis vagyont, ugye pihenünk kicsit ez elött az utolsó út elött?

- Hogy mi pihenjünk, Cornélia? Soha! Nem akarok vagyont, ha a vagyon a tétlenséghez vezet! Vagy azt gondolod, jogodban áll parlagon hevertetni a képességeket, melyekkel a természet oly böven fölruházott? El tudod képzelni, hogy képes lennék ölbe tett kézzel ülni, kitenni magamat a veszélynek, hogy az izmaim berozsdásodjanak? El tudod képzelni, hogy Jean abba­hagyja egyensúlyozó gyakorlatait, hogy Napoleona nem táncol többé a kötélen egyen­súly­zóval vagy anélkül? Hogy Sandre nem áll az emberpiramis csúcsán, vagy hogy Szegfüszeg nem kap percenként fél tucat pofont a közönség nagy derüjére? Nem, Cornélia, mondd azt, hogy az esö kioltja a napot, hogy a halak fölisszák a tengert, de ne mondd azt, hogy eljön a nap, mikor a pihenés órája üt a Cascabel család számára!

És most már csak be kellett fejezniük az elökészületeket, hogy másnap útnak indulhassanak, mihelyt a nap Sacramento láthatárára emelkedik.

Délután mindennel elkészültek. Fölösleges is mondanunk, hogy a híres-nevezetes pénzesládát biztos helyre tették, a kocsi legbelsö fülkéjébe.

- Ilyen módon éjjel-nappal örizhetjük - mondta Cascabel.

- Azt hiszem, César, valóban jó ötlet volt ez a kazettavásárlás, most már nem sajnálom érte a pénzt.

- Talán kicsit kisebb a kelleténél, de majd nagyobbat vásárolunk... ha a vagyonunk gyarapszik.

II. A CASCABEL CSALÁD

Cascabel!... Ünnepelt, söt híres név ez az öt világrészben "és másutt", mint büszkén mondogatták e név viselöi.

César Cascabel a normandiai Pontorsonban született, és kisujjában volt a normand föld lakóinak minden fortélyossága, ügyessége, ravaszsága. De akármilyen furfangos, akármilyen huncut volt is, becsületes maradt, s nem volna méltányos, ha összetévesztenénk a komédiások testületének oly gyakran gyanús tagjaival. Erényeivel feledtette el alacsony származását és a foglalkozásával járó gyarlóságokat.

Történetünk idején César Cascabel éppen annyi idös volt, amennyinek látszott: negyvenöt éves, sem több, sem kevesebb. Apja fia volt a szó minden értelmében, bölcsöje az a kosár, amit az apja hordott a hátán, miközben vásárról vásárra járt Normandiában. Anyja, miután ö megszületett, hamarosan meghalt, s éppen jókor fogadta be tagjai közé az egyik komédiás­társulat, mert néhány évvel késöbb elveszítette az édesapját is. A komédiások között telt el gyermekkora, bukfenceket, grimaszokat, szaltó mortálékat, tótágast tanult. Aztán sorra volt bohóc, tornász, akrobata, vásári Herkules - míg elérkezett az idö, mikor mint három gyermek atyja, annak a kis családnak a feje lett, melyet Cascabelné, a provence-i Martignes-ban született Cornélia Vadarasse-szal alapított.

Értelmes és leleményes ember volt, nagyszerü fizikai erövel és nem mindennapi ügyességgel megáldva, erkölcsi tulajdonságai azonban semmiben sem maradtak a testiek mögött. A guruló kö persze nem mohosodik meg, de legalább fényesedik a göröngyös úton, szögletei lekopnak, kerek és fényes lesz. Így volt ez Cascabellel is: negyvenöt éven át gördült egyre tovább, s jól kicsiszolódott, sima lett és kerek, olyan ember, aki ismeri az élet minden megismerhetö oldalát, aki nem csodálkozik, nem is lepödik meg semmin.

Minthogy vásárról vásárra járva bekalandozta egész Európát, és Amerikában éppen olyan otthonos volt, mint a holland vagy a spanyol gyarmatokon, csaknem minden nyelven értett, valamennyire beszélte is mindegyiket, mint mondani szokta, "még azokat is, amiket nem tudott", mert cseppet sem feszélyezte, ha gesztusokkal kellett kifejeznie magát, mikor a megfelelö szó nem jutott eszébe.

César Cascabel a közepesnél kicsit magasabb termetü, izmos törzsü, hajlékony férfi volt, az alsó állkapcsa némileg kiugró - ami az erély jele -, meglehetösen nagy fejét kemény szálú sürü haj borította, arcböre különbözö égtájak napsütésétöl, szélviharaitól cserzett, hatalmas orra alatt pödretlen bajusz, vöröses orcáin barkó, kék szemének tekintete nagyon eleven, éles és nyájas, és ha csak egy müfogat tetet a szájába, ki lett volna mind a harminckettö. A közönség elött akár egy szélesen gesztikuláló, regényes pózokban álló és szónoki frázisokat dörgö Frédéric Lemaître, de magánéletében nagyon egyszerü, nagyon természetes, a családjáért rajongó ember volt.

Egészsége, mint a vas, és noha kora miatt már nem gyakorolhatta az akrobatamesterséget, még mindig kiváló volt az erömutatványokban, amihez pedig "bicepsz" kell. Ezenfelül kiváló képességekkel tünt ki a cirkuszosok müvészetének egy másik ágában, a hasbeszélésben, ami pedig, ha hihetünk Eustach püspöknek, régtöl fogva ismert, minthogy szerinte a híres endori jósnö sem volt más, csak hasbeszélö. César Cascabel gégéje, ha akarta, a torkából a gyomrába csúszott. Hogy vajon tudott volna-e duót énekelni?... Aligha kellett volna nagyon biztatni.

Végül, hogy portréját teljessé tegyük, még megemlítjük, hogy különös elöszeretettel viseltetett a nagy hódítók - elsösorban Napóleon iránt. Igen, úgy szerette az elsö császárság höseit, ahogy megvetette hóhérait, Hudson Lowe földijeit, a gyülöletes John Bullokat. Napóleon volt "az ö embere"! Ezért aztán nem is volt hajlandó az angol királynö elött föllépni, "noha udvarmes­tere révén fölkérte erre" - s ezt addig mondogatta, míg maga is elhitte.

Pedig Cascabel korántsem volt olyan nagy cirkuszigazgató, mint mondjuk Franconi, Rancy vagy Loyal, aki lovászok, lovarnök, bohócok és zsonglörök hadát igazgatja. Nem! Ő csak egyszerü vásári mutatványos volt, aki vásártereken, szép idöben a szabad ég alatt, esöben meg egy sátor védelmében tartotta elöadásait. Negyedszázadon át üzte e kockázatos, a vakszeren­csé­töl függö mesterséget, mellyel, mint tudjuk, a titkos zárú kazettában elhelyezett kerek summát kereste.

Mennyi munka, fáradalom, söt nélkülözés gyümölcse volt ez a kis pénz! A nehezén most már túl voltak. A Cascabel család készülödött vissza Európába. Miután átutaznak az Egyesült Államo­kon, fölszállnak egy francia vagy amerikai hajóra - angolra semmiképpen sem!

César Cascabel egyébként semmitöl sem engedte magát zavartatni. Akadályt egyszerüen nem ismert. Legföljebb nehézségeket. Kitünöen értett ahhoz, hogyan kell megbirkózni az élettel és legyürni bajait, legszívesebben azt választotta volna jelszavául, amit Dantzig herceg, a bálványozott Napóleon egyik marsallja mondott:

- Mutassatok nekem egy rést, s átbújok rajta!

És az életben bizony sok résen átbújt.

Cascabelné született Cornélia Vadarasse, a telivér provence-i, a páratlan jósnö, a delejezök királynöje, a nemének minden ékességével s a családanya minden erényével joggal büsz­kél­kedö hölgy volt a gyöztese annak a nöi viadalnak, melyre Chicago "a világ legjobb atlétanöit hívta meg" - César Cascabel rendszerint e szavakkal mutatta be életének társát. Húsz évvel ezelött vette feleségül New Yorkban. Hogy megkérdezte-e az édesapját, mit szól ehhez a házassághoz? Bizony nem! Elöször is azért nem, mert ahogy hallotta, az apja sem kérdezte meg a nagyapját, másodszor meg azért nem, mert a derék férfiú már nem volt az élök sorában. Egész egyszerüen összeházasodtak mindazon elözetes ceremónia nélkül, melyek a vén Európában olyan kellemetlenül késleltetik két egymás számára teremtett fiatal egybekelését.

Egy este a Broadwayn César Cascabel mint nézö volt jelen a Barnum-cirkusz elöadásán, s elbü­völten figyelte egy fiatal francia akrobatanö, Cornélia Vadarasse kisasszony báját, hajlé­kony­ságát és erejét a nyújtógyakorlatokban. A derék komédiásban rögtön és magától értetö­döen fogamzott meg az ötlet, hogy tehetségét e bájos teremtés tehetségével egyesítse, hogy kettöjük életét összefüzze, s máris feltünt elötte a jövö: az apjukhoz és anyjukhoz méltó apró Cascabelokkal népes család képe. A szünetben fölrohanni a színpadra, bemutattatni magát Cornélia Vadarasse-nak, a legtisztességesebb szándékkal házassági ajánlatot tenni neki mint francia a franciának, majd a nézötéren keresni egy derék papot, azt kirángatni az elöcsarnokba, s megkérni, hogy áldja meg két összeillö fiatal frigyét - mindez csak az Amerikai Egyesült Államok boldog földjén volt lehetséges. És vajon kevésbé boldogok az ilyen gözmozdony sebességgel kötött házasságok? César Cascabel és Cornélia Vadarasse frigye mindenesetre a legboldogabb házasságok közé tartozott, amit valaha is kötöttek e földön.

Történetünk kezdetén Cascabelné asszony negyvenedik évében járt. Szép, bár kissé vaskos termete volt, fekete haja, fekete szeme, mosolygós szája, s mint férjének, neki is szép volt a fogsora. Kivételes testi erejéröl pedig fogalmat alkothatunk, ha az emlékezetes chicagói versenyre gondolunk, melyen "becsületkontyot" nyert. Említsük még meg, hogy Cornélia ekkor is úgy szerette férjét, mint házasságuk elsö napján, rendíthetetlenül bízott, feltétlenül hitt e csodálatos férfiú lángelméjében, akihez hasonlót nem sokat szült a normand föld.

A mutatványos házaspár elsöszülött gyermeke, Jean, történetünk idején tizenkilenc éves. Ha nem is örökölte szüleitöl a tehetséget az erömutatványokhoz, tornához, bohóckodáshoz és akro­ba­tikához, annál inkább kitünt kézügyességével és szemének biztonságával, s e tulaj­don­ságai révén lett belöle kecses és elegáns zsonglör, akit azonban sikerei sem tettek dölyfössé. Szelíd, csöndes fiú volt, a haja barna, akár az édesanyjáé, de a szeme kék. Szorgalmas és visszahúzódó természetü lévén, arra igyekezett, hogy mindig és mindenütt tanuljon; noha nem szégyellte szülei mesterségét, fölfogta, hogy más is van a világon, nemcsak cirkuszi mutat­ványok, hogy nemcsak ebben a mesterségben lehet dolgozni, és magában megfogadta, hogy fölhagy vele, mihelyt Franciaországban lesz. De minthogy mélységesen szerette apját és anyját, mélységesen hallgatott az egészröl. És különben is, vajon hogyan teremthetne magának az életben valami más lehetöséget?

Bezzeg a második fiú! Az utolsó elötti gyermek, a társulat nagy tornásza, ö aztán valódi gyümölcse a Cascabelok családfájának! Tizenkét éves, fürge, mint a macska, ügyes, mint a majom, eleven, mint az angolna, három láb hat hüvelyk magasságú kis bohóc, aki szaltó mortáléval jött a világra, ha hihetünk az édesapjának; igazi gyerek az örökös huncutkodásával, tréfáival, és visszavágásra mindig kész, ugyanakkor jó természetü, aki, ha néhanapján kiérdemelte a nyaklevest, nevetve fogadta, hiszen sohasem haragból osztogatták.

Mint már tudjuk, Cascabelék idösebb fiát Jeannak hívták. Hogy miért éppen így? Az édes­anyja akarta ezt a nevet, egyik nagybátyja, Jean Vadarasse marseille-i tengerész tiszteletére, akire ö nagyon büszke volt, s akit fölfaltak a caraibok. Az apa, természetesen, aki büszke volt arra, hogy öt Césarnak hívják, valami más, történelmibb nevet szeretett volna adni a fiának, a titokban olyannyira csodált valamelyik hadfi nevét. Elsö gyermekük születésekor azonban nem akarta megbántani a feleségét, beletörödött a Jean névbe, de megfogadta, hogy kárpótolja magát, ha még egy utódja jön a világra.

Így is történt, s a második fiát Nagy Sándor után Alexandre-nak nevezte el, bár habozott Hamilcar, Attila és Hannibál között. Alexandre-t Sandre-nak becézték a családban.

Az elsö és a második fiú születése után egy leánykával gyarapodott a család, akit Cascabelné asszonyság Hersillának szeretett volna keresztelni, azonban a Szent Ilona-szigeti mártír tiszteletére a kislány a Napoleona nevet kapta.

Napoleona nyolcéves volt. Aranyos gyermek, aki nagyon szépnek ígérkezett, s aki be is vál­totta ezt az ígéretet. Rózsás börü, szöke, élénk és mozgékony, roppant kecses, nagyon ügyes kislány, aki ismerte a kötéltánc minden csínját-bínját, apró lábait olyan játékosan csúsztatta a drótkötélen, mintha szárnyai lennének a könnyed kis teremtésnek, s azok tartanák fönt a levegöben.

Magától értetödö, hogy Napoleona volt a család kedvence. Valamennyien bálványozták, s ö ezt meg is érdemelte. Édesanyja arról álmodozott, hogy ha majd eljön az ideje, kitünöen megy férjhez. A vándorkomédiások élete miért is ne hozhatna ilyen lehetöséget? Miért is ne történhetnék meg, hogy a szép nagylánnyá serdült Napoleona összetalálkozik egy herceggel, az beleszeret, és feleségül veszi?

- Mint a tündérmesékben, ugye? - mondogatta Cascabel, aki józanabb volt, mint a felesége.

- Nem, César, hanem mint az életben.

- Sajnos, Cornélia, elmúltak már azok az idök, mikor a királyok pásztorlánykákat vettek fele­sé­gül, egyébként meg korántsem biztos, hogy a mai pásztorlánykák hajlandók összeházasodni egy királlyal.

Ilyen volt hát a Cascabel család: az apa, az anya és a három gyermek. Talán jó lett volna, ha van egy negyedik gyermekük is az emberpiramishoz, amelynél a mutatványosok párosan állnak egymás vállára. De ez a negyedik gyermek csak nem született meg.

Szerencsére köztük volt Szegfüszeg, aki igazán alkalmas volt arra, hogy közremüködjék a rendkívüli mutatványoknál.

Szegfüszeg valóban jó kiegészítöje volt a Cascabel családnak. A társulat volt a családja, mindenképpen hozzájuk tartozott, noha születését illetöen amerikai volt, egy azok közül a rokontalan szegény ördögök közül, akikröl az Isten sem tudja - de még ök maguk sem nagyon -, hogy hol születtek, akik jótékonyságból nevelödtek, kegyelemböl ettek, s akikböl jó embe­rek lesznek, ha a velük született erkölcs segítségével ellenállnak a rossz példának, s a nyomor sugallta rossz tanácsoknak. És hogyis ne érezne az ember szánalmat e szerencsétlenek iránt, ha - mint az oly gyakran történik - rossz útra kerülnek, s rosszul végzik?

Ned Harley esetében azonban nem így történt. César Cascabel tréfából nevezte el Szegfü­szegnek. Hogy miért? Elöször is, mert sovány volt, akár a szeg, másodszor meg mert azért alkal­mazták, hogy az elöadások során olyan örömmel fogadja a pofonokat, mintha szegfü­sze­ges süteményt kapna.

Két évvel korábban, mikor César Cascabel az egyesült államokbeli turnéja során összetalál­kozott a boldogtalannal, Ned Harley már az éhhalál küszöbén állt, Az az akrobatatársulat ugyanis, amelyhez tartozott, szétszéledt, mert megszökött az igazgató. A társulatban mint minstrel müködött. Szomorú mesterség ez, még ha úgy-ahogy meg is lehet élni belöle. Hogy valaki minden este besuvickolja, mint mondani szokás, négeresítse magát, frakkot és fekete nadrágot öltsön meg fehér mellényt, fehér nyakkendöt kössön, aztán komikus dalokat énekeljen, vagy nevetséges hegedün cincogjon hozzá hasonló négy-öt szerencsétlen társasá­gában - micsoda riasztó sors ez! Ned Harleytól még ezt is megtagadta az élet, és nagyon boldog volt, mikor César Cascabel személyében magával a Gondviseléssel találkozott.

Cascabel éppen akkor bocsátotta el azt az emberét, aki a nagy jelenetekben a bohóc szerepét játszotta. Hinné-e valaki? Ez az ember amerikainak adta ki magát, holott angol volt! Egy John Bull a társulatban! Azoknak a hóhéroknak a honfitársa, akik... A többit már úgyis tudja az olvasó. Egy napon Cascabel véletlenül megtudta, milyen nemzetiségü ember furakodott közibük.

- Waldturton úr - mondta neki -, ön angol, ön tehát azonnal távozik közülünk, mert ha nem, a feneke megismerkedik a csizmám orrával, akármilyen bohóc legyen is!

És akármilyen bohóc is volt Waldturton, ha sebtében el nem kotródik, testének az a bizonyos része érintkezésbe került volna a csizma orrával.

A helyébe Szegfüszeget vették fel. A hajdani minstrel minden munkát vállalt, közremüködött a porondon, gondozta az állatokat, a konyhában foglalatoskodott, ha úgy fordult, hogy Cornéliának segítségre volt szüksége. Magától értetödö, hogy tudott franciául, bár eléggé érezhetö akcentussal beszélt.

Szegfüszeg harmincöt éves korára is nagyon gyermeteg lélek maradt, vidám, mikor a közön­sé­get csalogatta komikus szónoklatokkal, a magánéletben azonban inkább szomorkás termé­sze­tü volt. A dolgoknak inkább a rossz oldalát látta meg, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen bajosan számíthatta volna magát a szerencsés halandók közé. Hegyes feje volt, hosszú, meg­nyúlt arca, sárgás haja, kerek, kicsit bamba tekintetü szeme, elképesztöen hosszú orrára akár fél tucat okulárét is illeszthetett - ami mindig megnevettette a közönséget -, elálló füle, hosszú gólyanyaka, sovány törzse meg cingár lába ugyancsak furává tették egész külsejét. Egyébként alig panaszkodott, hacsak... - mint ahogy magát szokta helyreigazítani -, hacsak a balszerencse nem adott okot a panaszra. Ezenfelül, miután bekerült Cascabelék közé, öszintén ragaszkodott mindnyájukhoz, és a család már nem is tudott volna lemondani Szegfüszegröl.

Ez volt hát a mutatványostársulat - hogy úgy mondjuk - emberi része.

Ami meg az állatvilágot illeti, azt két derék kutya képviselte, egy spániel, mely kitünöen bevált a vadászatnál, nagyon megbízható volt a guruló hajlék örzésében; meg egy tudós és szellemes uszkár, melyet nyugodt lélekkel jelölhettek volna akadémiai tagságra, ha a kutyáknak is volna Tudományos Akadémiájuk.

A két kutya után még be kell mutatnunk az olvasónak azt a kis majmot is, amelyik versenyt bohóckodott Szegfüszeggel, méghozzá olyan sikeresen, hogy a nézöközönség gyakran nem is tudta, melyiküknek ítélje a pálmát. A társulathoz tartozott még a Jako nevü, Jáva szigeti papagáj, ez a Sandre-tól kapott leckéknek köszönhetöen tizenkét órából tízet végigbeszélt, fecsegett, énekelt és hadart. Végül említsük meg a két lovat, a két derék, öreg állatot, ök húz­ták a kocsit s csak Isten a megmondhatója, hogy a kortól már kissé elmerevült lábaik mennyit fáradtak a végtelen mérföldeken át vezetö utak közben.

Hogy mi volt a két ló neve? Az egyiket Vermuthnak hívták, mint Delamarre versenylovát, a másikat meg Gladiátornak, mint Legrange gróf paripáját. Igen, a francia turfon ünnepelt két nevet viselték, de senkinek eszébe sem jutott benevezni öket a párizsi nagydíjra.

Ami meg a két kutyát illeti, a spániel neve Wagram, az uszkáré Marengo volt, és az olvasó könnyen kitalálhatja, kire gondoltak, mikor a történelemben oly jól ismert neveket adták a kutyáknak.

A majmot John Bullnak hívták, egész egyszerüen azért, mert olyan csúf volt.

Végül is elnézhetjük César Cascabelnak ezt a rögeszméjét, melynek eredete a nagyon is megbocsátható patriotizmus volt - még az olyan idökben is, mikor az efféle rokon- vagy ellenszenvre már nincs ok.

- Hogyan is ne rajonganánk azért a férfiúért - mondogatta -, aki golyózáporban kiáltott fel így: "Kövessétek fehér tollforgómat, mindig látni fogjátok stb."

S ha valaki figyelmeztette, hogy IV. Henrik volt az, aki e szép szavakat mondotta, nyugodtan így felelt:

- Az lehet, de Napóleon is mondhatta volna.

III. A SIERRA NEVADA

Hány meg hány ember álmodozott már arról, hogy milyen szép volna a cirkuszosok módján, lakókocsiban tenni egy nagy utazást! Így nincs gond a szállodára, fogadóra, sem a kétes tisztaságú ágyra, sem a konyhára, mely még kétesebb, ha gyéren lakott vidékeken vagy falvakon át utazunk. Csak kevesen merészkednek ad hoc kocsival utazgatni, hosszú útra pedig csak a gazdag urak indulhatnak bármikor a mozgó otthon minden kényelmével rendelkezö luxusjachtjukon. Pedig voltaképpen a kocsi is lehet mozgó otthon! Vajon mi az oka annak, hogy úgyszólván csak a vásárosok ismerik a "szárazföldi hajózás" örömeit?

A mutatványosok kocsija egyben kényelmes lakás is, szobákkal, bútorokkal, és César Cascabel mozgó otthona mindenben megfelelt a nomád élet követelményeinek.

Szép Vándor: ez volt a neve, mintha legalábbis normand hajó lett volna - s nyugodtan elhihetjük, hogy az Egyesült Államokban tett sok kószálás után kiérdemelte a nevét. Alig három éve vásárolták a család elsö megtakarított pénzecskéjéböl, mikor megváltak a rozoga szekértöl, amit csak egy ponyva fedett, s nem volt rugózása, mégis hosszú idön át szolgálta a családot. Minthogy César Cascabel már húsz éve járta az Egyesült Államokban a vásárokat és búcsúkat, magától értetödö, hogy a kocsija amerikai gyártmány volt.

A négy kerékkel, kitünö acélrugózattal fölszerelt Szép Vándor éppen olyan könnyü, mint ami­lyen szilárd alkotmány volt. Mindig gondosan rendben tartották, seperték, súrolták, mosták; és élénk színekkel festett oldalfalain - ahol az aranysárga kellemesen keveredett a bíborvörössel - ott ékeskedett a már híressé vált társulat neve: César Cascabel és Családja. Hosszát illetöen versenyezhetett volna azokkal a nagy szekerekkel, melyek akkoriban még a vadnyugati prériket járták, azokat a vidékeket, ahová még nem ágazott el a Great Trunk, vagyis a New Yorkot San Franciscóval összekötö vasútvonal. A két ló persze csak lépésben tudta vontatni a nehéz alkotmányt. A rakomány bizony súlyos volt. A kocsiban lakókon kívül nehezítették még a tetön elhelyezett sátorponyvák, rudak és kötélzet, alatta pedig az ingó ponyvába rakott különbözö holmik, a nagy dob, kis dob, trombita, puzon és egyéb olyan szerszámok és kellé­kek, melyek a mutatványosnak valójában munkaeszközei. Ezenkívül ott voltak még a család müsorán szereplö híres némajáték, A Fekete-erdö haramiáihoz szükséges jelmezek is.

A kocsi belsejének elrendezése nagyon célszerü volt, s magától értetödik, hogy kifogástalan, igazi flamand tisztaság uralkodott benne Cornélia gondosságának köszönhetöen, aki ezen a téren nem ismert tréfát.

Az elörészben egy üveges tolóajtó mögött volt az elsö fülke, melyet a tüzhely fütött. Ez után következett a nappali vagy ebédlö, itt folyt a jövendömondás is; majd az elsö hálófülke, olyan emeletes ágyakkal, amilyenek a hajókabinokban vannak, a függönnyel kettéválasztott helyiség jobb oldali részében aludt a két fivér, baloldalt meg a húguk; a hátsó részben kapott helyet Cascabel és Cascabelné asszony hálófülkéje, melyben matracos ágy volt sokszínü takaróval, az ágy mellé állították a nevezetes pénzesládát. Minden sarokban asztalként szolgáló, lehajt­ható deszkalapok vagy keskeny szekrények, ezekbe zsúfolták bele a némajátékhoz szükséges kosztümöket, parókákat, álszakállakat. Két petróleumlámpa világította be az egészet, két hajólámpa, mely ide-oda ingott, mikor a kocsi hepehupás úton haladt; ezenkívül, hogy a napvilág bejuthasson a fülkékbe, hat apró, ólomkeretes ablak nyílott a kocsi oldalfalain, az ablakokon könnyü muszlinfüggönyök színes zsinórral átkötve - a Szép Vándor valóban olyan volt, akár egy könnyü holland hajó parancsnoki lakása.

A természeténél fogva oly igénytelen Szegfüszeg az elsö fülkében hált egy függöágyon, melyet esténként feszített ki a két oldalfal között, s leakasztotta már kora hajnalban, ahogy a nap fölbukkant.

Most már csak azt kell megemlítenünk, hogy Wagram és Marengo, úgy is mint éjjeli örök, a kocsi fenekéhez szerelt ponyvában aludtak, s megtürték maguk mellett John Bullt is, pedig a kis majom féktelen természetü, örökös csínytevö volt; továbbá azt, hogy Jakónak, a papagájnak a második fülkében fölakasztott kalitkában volt a helye.

Gladiátor és Vermuth, a két ló, szabadon legelészhetett a Szép Vándor körül anélkül, hogy béklyót kellett volna viselniük. Miután kedvükre lakomáztak a roppant prériken, ahol mindig készen várta öket az eledel, no meg az ágy, vagyis inkább alom, elnyúlhattak aludni a földön, mely táplálta öket.

Semmi kétség afelöl, hogy az éjszaka leszálltával a Szép Vándor a legteljesebb biztonságot nyújtotta, lakóinak puskái, revolverei voltak, és a két kutya örizte.

Most már mindenestül ismerjük a család lakókocsiját. Hogy három év óta hány meg hány mérföldet járt be az Egyesült Államokban New Yorktól Albanyig, a Niagarától Buffalóig, Saint-Louis-ig, Philadelphiáig, Bostonig, Washingtonig, a Mississippi mentén egészen Új-Orléans-ig, a Great Trunk mentében egészen a Sziklás-hegységig, a Mormonok földjéig, Kalifornia partvidékéig! Akár üdülöútnak is mondhatnánk, mert a kis csapatból soha senki sem volt beteg, kivéve John Bullt, a kis majom gyakran elrontotta a gyomrát, mert nem tudta mérsékelni elképesztö étvágyát.

És micsoda öröm lesz hazatérni a Szép Vándorral, s az Óvilág útjain kocsizni vele! Milyen barátságos kíváncsiságot kelt majd végig Franciaországban, a normand tájakon! Viszontlátni Franciaországot, "viszontlátni Normandiámat", mint Bérat híres dala mondja - César Cascabel minden gondolata, minden vágya ez volt.

Ha majd New Yorkba érnek, a kocsit szétszedik, becsomagolják, és egy Le Havre-ba induló hajóra rakják, ott majd ismét fölszerelik a kerekeit, hogy elindulhasson a föváros felé.

Mennyire szeretett volna már úton lenni Cascabel, a felesége és a gyermekei, de meg alighanem a társaik - nyugodtan mondhatjuk, négylábú barátaik is! Ezért február 15-én már kora hajnalban elindultak Sacramento föteréröl; volt, aki gyalog ment, volt, aki a kocsiban - mindenki, ahogy kedve tartotta.

Még elég hüvös, de szép napos idö volt. Mondanunk sem kell, hogy nem indultak el elemó­zsia, vagyis különbözö hús- és fözelékkonzervek nélkül. Különben meg a városokban és a falvakban mindennel elláthatták magukat. És a vadról sem kell megfeledkezni: ezeken a területeken böségesen akad bölény, szarvas, nyúl és fogoly. És vajon Jean lemondana-e az örömröl, hogy puskát foghat, s hasznosan lövöldözhet, mikor a vadnyugat roppant prérijein nem volt tilos a vadászat, de még engedélyt sem kellett hozzá szerezni! Jean ugyanis nagyon ügyes puskás volt, és ha Marengo, az uszkár nem is, Wagram, a spániel elsörendü vadász­kutya.

Sacramentót elhagyva a Szép Vándor északkeleti irányba fordult. A lehetö legrövidebb úton akartak eljutni a határra, majd végig a Sierra Nevadán átvezetö mintegy kétszáz kilométeres úton a Sonora-hágóig, mely a végtelen keleti síkságokra vezet.

Ez a vidék még nem tartozott az igazi Vadnyugathoz, ahol csak egymástól nagy távolságban akadnak falvak, nem a préri volt a végtelenbe veszö horizonttal s a nagy kihalt térségekkel, nomád indiánokkal, akiket a civilizáció lassanként visszaszorít Észak-Amerika kevésbé látogatott tájaira. Sacramento után úgyszólván azonnal emelkedöknek vezet az út. Már itt érezhetök a Sierra nyúlványai, melynek fekete fenyövel borított láncai és itt-ott ötezer méter magas hegycsúcsai fenséges határmezsgyeként keretezik az öreg Kaliforniát. Lombsorompó, a természet zárta el vele ezt a vidéket, ahova annyi aranyat rejtett, amit aztán az emberi kapzsiság oly hamar széthordott. Nagyvárosok is voltak a Szép Vándor útvonalában: köztük Jackson, Mocquelenne, Placerville - Eldorado és Calaveras elöörsei. César Cascabel azonban csak akkor állt meg a városokban, ha valamit vásárolni akartak, vagy ha nyugodtabb éjszakát kívántak. Azon volt, hogy mielöbb átjusson a Nevada hegyein a Nagy-Sós-tó vidékén és a Sziklás-hegység hatalmas bástyáján, ahol a lovaknak alighanem nagyon neki kell majd rugaszkodniuk. Késöbb az Erie- és az Ontario-tó vidékén olyan úton mennek tovább, amit már kitapostak a lovak és a szekérkaravánok.

A hegyvidéken át azonban nem lehet gyorsan haladni. Az utat nagyon meghosszabbítják a kényszerü kerülök. Ráadásul, noha ez a vidék a harmincnyolcadik szélességi fokon fekszik, mint Európában Szicília és Spanyolország, harapós hideg volt ez utolsó tél végi napokon. Tudjuk, hogy a Golf-áram - a Mexikóból kiinduló meleg áramlat - ferde vonalban halad Európa felé, és elhajlása miatt Észak-Amerika éghajlata sokkal hidegebb, mint az Óvilág azonos szélességi fokán fekvö területeinek éghajlata. De már csak néhány hét, és Kalifornia ismét a legbökezübb, termékeny anyaföld lesz, mely százszorosan adja vissza a belé vetett magot, s mely böségesen termi a legváltozatosabb trópusi és mérsékelt égövi növényeket, gyümölcsöket: a cukornádat, rizst, dohányt, narancsot, olajbogyót, ananászt, banánt. Nem az arany jelenti a kaliforniai anyaföld gazdagságát, hanem a belöle táplálkozó, rendkívül gazdagon termö növényzet.

- Még visszasírjuk ezt a földet! - mondta Cornélia, aki éppen nem volt közömbös a finom falatok iránt.

- Ó, te torkos! - nevetett Cascabel.

- Ugyan, hiszen nem miattam, a gyerekek miatt mondom!

Több napon át kocsiztak az erdök szélén, a zöldellö réteken át. Akármilyen rengeteg állat járja is és legelje e mezök füvét, a gyepszönyeget nem tudják elpusztítani, a természet szüntelenül megújítja. Nem lehet eleget beszélni a kaliforniai talaj termöerejéröl, nincs is párja a világon! Kalifornia a Csendes-óceán éléstára, és a termékeit exportáló kereskedelmi flották sem tudják kiüríteni. A Szép Vándor szokásos tempójában haladt, napi hat-hét mérföldet tett meg, nem többet. Így járta be a társulat Észak-Amerika minden államát, és innen van az, hogy a Casca­bel név olyan kedvesen ismert lett a Mississippi torkolatától egészen Új-Angliáig. Igaz, akko­ri­ban megálltak az Államok minden városában, hogy elöadást tartsanak. Most, a nyugatról keletre tartó útjuk közben nem akarták elbüvölni a közönséget. Nem müvészi turnén voltak, útjuk a vén Európa, a távoli normand tanyák felé vitte öket.

Vidám volt ez az utazás, és hány meg hány köház irigyelhette a guruló házban megbúvó boldog­ságot. Nevettek, daloltak, tréfáltak, s a piszton, melyen az ifjú Sandre gyakorolt, nemegyszer riasztotta szét a madarakat, melyek éppen úgy csiviteltek, mint ez a vidám család.

Mindez nagyon kellemes volt, az utazással töltött napok azonban nem feltétlenül pihenö­napok.

- Gyerekek - mondogatta Cascabel -, azért mégse rozsdásodjunk be!

És mikor megálltak, hogy a lovak kifújják magukat, a család nem pihent. Nemegyszer köréjük sereglettek az indiánok, hogy nézhessék Jean zsonglörmutatványainak próbáját, Napoleona néhány kecses tánclépését, Sandre gyakorlatait, aki úgy hajladozott, mintha gumiból volna, Cascabelné erömutatványait meg Cascabel hasbeszélö tudományát, nem is szólva a kalit­kájában hadaró Jakóról, az együttesen gyakorló kutyákról és a bohóckodó John Bullról.

De azért azt is érdemes megemlíteni, hogy Jean útközben sem hanyagolta el a tanulást. Újra meg újra elolvasta a Szép Vándor néhány kötetböl álló könyvtárát, talált köztük földrajz- meg számtankönyvet, néhány útleírást; azonkívül ö vezette az Útinaplót, melynek lapjain nagyon kellemes stílusban számolt be az utazás eseményeiröl.

- Túlságosan tanult leszel! - mondta neki néha az apja. - De hát ha kedved telik benne!

Mert Cascabel óvakodott attól, hogy útját állja elsöszülöttje tudásvágyának. Lelke mélyén a feleségével együtt nagyon büszke volt arra, hogy akad a családban egy "tudós" is.

Február 27-én délután a Sierra Nevada hegyszorosai elé ért a Szép Vándor. Tudták, hogy a hegyláncon átvezetö négy-öt napos útjuk nagy fáradalmakkal jár majd. Nehéz dolga lesz embernek, állatnak egyaránt, míg az emelkedökön felvergödnek a hegylánc derekáig. A roppant sziklatorlasz oldalaiban kanyargó keskeny utakon alighanem tolniuk is kell a kocsit. Noha a kaliforniai tavasz korán éreztette hatását, és az idö tovább enyhült, bizonyos magassá­gokban még mindig meglehetösen zord lesz, pedig nincs iszonyúbb, mint a zuhogó esök, hóförgetegek és tomboló szélrohamok a szorosokban, ahova úgy hatolnak be, mint valami tölcsérbe. Ráadásul a hágók felsö szakasza már az örök hó zónájába esik, s nem kevesebb, mint kétezer métert kell még felfelé menniük, mielött leereszkednének a Mormonok földjére.

César Cascabel most is azt tervezte, amit hasonló esetekben tenni szokott: kisegítö lovakat fog bérelni a falvakban vagy a hegyi tanyákban, és indián vagy amerikai férfiakat vesz föl útikalauznak. Ez megint költségtöbbletet jelent, az igaz, de nem kerülhetik el, ha nem akarják veszélyeztetni saját lovaik épségét.

27-én este a Sonora-hágó küszöbére értek. Az eddig megtett úton csak némi emelkedövel kellett megbirkózniuk. Így Vermuth és Gladiátor nem fáradt ki túlságosan, de tovább már nem tudtak volna menni, ha valamennyien segítenek is nekik.

Egy tanya közelében álltak meg, mely valósággal megbújt a Sierra szakadékai között. Mind­össze néhány ház állt itt s vagy két puskalövésnyire egy major, és Cascabel úgy határozott, hogy még az este fölkeresi ezt a majort. Lovakat akart lefoglalózni másnapra; Vermuth és Gladiátor nyilván nagy örömmel fogadja majd a segítséget.

Elöször is egyet s mást el kellett intézniük, hogy az éjszakát ezen a helyen tölthessék.

Mihelyt a táborozást a szokásos módon megszervezték, fölkeresték a tanya lakóit, akik készségesen adtak friss eledelt a családnak és takarmányt az állatoknak.

Ezen az estén szóba sem jöhetett a "tréning". Valamennyien kimerültek. Nehéz napjuk volt, mert az út nagy részét gyalog kellett megtenniük, hogy könnyítsenek az állatok terhén. Cascabel teljes pihenöt engedélyezett, és ez az engedély életben marad mindaddig, míg át nem kelnek a Sierrán.

Cascabel, miután a gazda szemével ellenörizte, hogy minden rendben van-e a táborhely körül, a feleségére és a gyermekeire hagyta a Szép Vándort, ö maga pedig Szegfüszeggel a major felé indult; a fák között látszott a kéményeiböl fölszálló füst.

Egy kaliforniai családé volt ez a major, és a gazda szívesen fogadta a mutatványost, meg­ígérte, hogy ad neki három lovat és két vezetöt. Az emberek egészen a kelet felé ereszkedö lejtökig kísérik a Szép Vándort, onnan térnek majd vissza az elöfogatos lovakkal együtt. Csakhogy mindez szép kis summába fog kerülni.

César Cascabel olyan ember módjára alkudozott, aki nem szívesen dobálja ki ablakon át a pénzét, s végül megegyeztek a fizetségben, mely nem volt nagyobb az e célra elöirányzott összegnél.

Másnap reggel hat órakor megérkezett a két vezetö, és a három lovat Vermuth és Gladiátor elé fogták a kocsiba. A Szép Vándor egy szük hegyszorosban kapaszkodott fölfelé, melynek oldalait sürün benötték a fák. Nyolc óra tájt a hegyszoros egyik kanyarulatánál Kalifornia földje - melyet a család mégiscsak némi sajnálkozással hagyott el - teljesen eltünt a Sierra sziklái mögött.

A tanyásgazda három lova erösnek, megbízhatónak látszott. Vajon ez volt a helyzet a vezetökkel is? Az emberek mintha kevésbé lettek volna bizalomgerjesztök.

Mind a kettö erös fickó volt, indián és angol szülök félvér fiai. Hej, ha Cascabel tudja, hogy szegröl-végröl angolok, de gyorsan megszabadult volna tölük!

Cornélia szerint meglehetösen rosszképü emberek voltak. Jean az édesanyja véleményét osztotta, és Szegfüszeg is így vélekedett róluk. Cascabel mintha nem egészen jól választott volna. De végül is csak ketten vannak, és ugyancsak meggyülne a bajuk, ha valami rosszban törnék a fejüket.

Az utasoknak nem kellett attól tartaniuk, hogy a Sierra szorosaiban kellemetlen találkozásokra kerülhet sor. Az utak ekkoriban biztonságosak voltak. Elmúltak már azok az idök, mikor a kaliforniai bányászok, vagyis azok, akiket loafereknek és rowdyknak neveztek el, a világ minden tájáról odacsödült gonosztevökhöz csatlakoztak, hogy nekitámadjanak a tisztességes embereknek. A lincstörvény végül is észhez térítette öket.

Cascabel azonban, óvatos ember lévén, elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét.

A majorosgazdánál felvett emberek minden bizonnyal ügyes kocsisok voltak. Így minden baj nélkül múlt el a nap, és már ez is öröm volt. Ha csak egy kerék eltörik, egy tengely megreped, a Szép Vándor lakói ugyancsak nehéz helyzetbe kerültek volna, hiszen távol voltak minden lakott helytöl, és nem volt semmijük, amivel a kárt rendbe hozhatták volna.

A hágó rendkívül zord látványt nyújtott. A feketefenyökön kívül semmi más növényzet, mint a földet borító moha. Itt-ott óriási sziklatorlaszok szaporították a kanyarulatokat, föleg a Walkner egyik mellékfolyója mentén, amely - az azonos nevü tóból elindulva - viharosan zúdul a szakadékok mélyére. A távolban, a felhök közé veszve, magaslott a Castle-Peak orma, mely a Nevada hegylánc oly festöien sorakozó má 232d39c s csúcsai fölé emelkedett.

Délután öt óra tájt, mikor a sötétség már kezdett felszállni a szük szorosból, egy kanyarhoz, nagyon kemény útszakaszhoz értek. A kapaszkodó itt olyan meredek volt, hogy kénytelenek voltak a kocsit részben kiüríteni, és ideiglenesen hátrahagyni az ingó ponyvát meg a kocsitetö fölött elhelyezett holmik nagyobb részét.

Mindenki munkához látott, és el kell ismernünk, hogy a két vezetö dicséretes buzgalmat tanúsított. César Cascabel és a családja kezdett némileg jobb véleménnyel lenni róluk. Külön­ben is még két nap, és elérik a hágó legmagasabb pontját, innen az út völgynek ereszkedik, az elöfogatos lovak és a vezetök visszatérnek a majorba.

Mikor már kiválasztották a pihenöhelyet, míg a kocsisok lovaikkal foglalatoskodtak, Cascabel a két fiával és Szegfüszeggel visszament a kapaszkodó aljában hagyott holmikért.

Jó vacsorával fejezték be ezt a napot, és már csak a pihenésre gondoltak mindnyájan.

César Cascabel szólt a vezetöknek, hogy telepedjenek be a Szép Vándor egyik fülkéjébe, ök azon­ban nem fogadták el a meghívást, azt mondták, jó lesz nekik a fák alatt is. Vastag taka­rókba burkolóznak majd, és a szabad ég alatt maradnak, így jobban vigyázhatnak gazdájuk lovaira.

Néhány pillanattal késöbb mély álomba merült a tábor.

Másnap pirkadattal talpon voltak mindnyájan.

Cascabel, Jean és Szegfüszeg szállt ki elsönek a Szép Vándorból, s arra indultak, ahol Gladiátor és Vermuth töltötte az éjszakát.

Ott volt mindkét állat, de a majoros három lovának se híre, se hamva.

Minthogy nem lehettek messze, Jean a vezetöket kereste, hogy a lovak után küldje öket: a két ember sem volt sehol.

- De hát hol vannak? - kérdezte.

- Nyilván a lovakat hajszolják - válaszolta Cascabel.

- Ohé!... Ohé!... - kiáltozott Szegfüszeg éles, messzire hallatszó hangon.

Semmi válasz.

Cascabel és Jean torkaszakadtából kiáltozott, miközben visszafordultak a táborhely felé.

De a vezetök csak nem mutatkoztak.

- Lehet, hogy joggal találtuk gyanúsnak a képüket? - kiáltott föl César Cascabel.

- De hát miért hagytak volna itt bennünket? - kérdezte Jean.

- Alighanem valami gaztettet követtek el!

- Ugyan mit?

- Hogy mit?... Várj!... Mindjárt megtudjuk!

És Jeannal meg Szegfüszeggel együtt futva indult a Szép Vándor felé.

Fölugrani a lépcsöre, félrerántani az ajtót, átszaladni a fülkéken, berontani a hálófülkébe, ahova az értékes ládát helyezték - mindez egy pillanat müve volt -, és César Cascabel máris újra elöbukkant kiáltozva:

- Ellopták!

- A pénzesládát? - sikoltott Cornélia.

Azt! Ellopták a gazemberek!

IV. NAGY ELHATÁROZÁS

- Gazemberek!

Bizony, ez a szó illett az efféle zsiványokra. De akárhogy nevezték is el öket - a család kára nem lett kisebb.

Cascabel esténként mindig utánanézett, hogy a pénzesláda rendben a helyén van‑e. Elözö este viszont - erre pontosan emlékezett - az egész napi kemény fáradozások után az álmosságtól már alig állt a lábán, és nem ellenörizte, hogy ott van-e szokott helyén. Nyilvánvaló, hogy míg Jean és Szegfüszeg vele ment az átkelö aljában hagyott holmiért, a két vezetö észrevétlenül besurrant a leghátsó fülkébe, kézhez kaparintotta a pénzszekrényt, s a táborhely szélén, vala­hol a bozótosban elrejtette. Hát ezért nem voltak hajlandók a Szép Vándor fedele alatt tölteni az éjszakát! Aztán kivárták, míg az egész család elalszik, és a majorosgazda lovaival elszöktek.

A kis csapat megtakarított pénzéböl nem maradt semmi, legfeljebb néhány dollár Cascabel zsebében. És még örülhettek, hogy a két gazfickó nem vitte magával a lovaikat, Vermuthot és Gladiátort is.

A két kutya meg sem vakkant, hiszen egy álló napot töltött már a két vezetövel, mindegyik megszokta jelenlétüket, s azok könnyen végrehajthatták gaztettüket.

Hol bukkanhatnának a tolvajok nyomára, mikor azok már bevették magukat a Sierra útvesztöibe?... Hogyan szerezhetnék vissza a pénzüket?... És pénz nélkül hogyan kelhetnének át az Atlanti-óceánon?

Kétségbeesésében a család egyik része zokogott, a másik örjöngött. Cascabel elöször valósá­gos dührohamot kapott, és a felesége meg a gyermekei sokat veszödtek vele, mire lecsilla­pí­tották. De miután így szabad folyást engedett a haragjának, ismét ura lett önmagának, méltón az olyan férfiúhoz, aki idejét nem fecsérli hasztalan szitkozódásokra.

- Ó, az az átkozott kazetta! - fakadt ki a zokogó Cornélia.

- Az biztos - mondta Jean -, ha nem lett volna kazettánk, a pénzünk...

- Úgy van!... Mondhatom, okos dolog volt a saját fejemre hallgatni, s megvásárolni ezt az átkozott ládát! - tört ki Cascabel. - Az már biztos, ha az embernek van egy kazettája, akkor jár el okosan, ha nem tesz bele semmit! Sokra megyek azzal, hogy tüzbiztos, mint ahogy a keres­kedö mondta, mondhatom, sokra megyek vele, ha egyszer nem tolvajbiztos.

Ami igaz, az igaz, súlyos csapás érte a családot, nem csodálkozhatunk azon, hogy elcsügged­tek. Az annyi meg annyi fáradozás árán megkeresett kétezer dollárjukat lopták el.

- Mitévök legyünk? - kérdezte Jean.

- Hogy mitévök legyünk? - dünnyögött Cascabel összepréselt fogai közül. - Igazán egyszerü!... Söt roppant egyszerü!... Elöfogatos lovak nélkül nem mehetünk tovább fölfelé a hágón... Ezért azt javaslom, térjünk vissza a majorba... ezek a zsiványok talán ott...

- Ha csak azóta odébb nem álltak! - vágott közbe Szegfüszeg.

Ez bizony nagyon valószínü volt. De akárhogy is legyen, szögezte le Cascabel, nem tehetnek egyebet, mint hogy visszafordulnak, mert tovább nem mehetnek.

Ezek után befogták Vermuthot és Gladiátort, és a kocsi lefelé ereszkedett a Sierra hegyszo­rosában.

Ez, fájdalom, nagyon is könnyen ment. Lejtökön leereszkedni ugyanis mindig könnyü dolog, most mégis mindnyájan lógó orral, szótlanul mentek, ballagtak. Legföljebb Cascabel fakadt néha szitkozódásra.

A Szép Vándor délben megállt a major elött. A majoros, mikor megtudta a történteket, éktelen haragra gerjedt, de a család veszteségével nem nagyon törödött. Hogy ellopták a pénzüket? Hát töle meg a három lovát lopták el! Miután elszöktek a hegyekbe, a tolvajok nyilván átkeltek a szoroson. Igyekezzenek hát a nyomukba! És a dühös majoros már-már Cascabelt tette felelössé a lovai ellopásáért.

- Hát ez már sok! - mondta Cascabel. - Miért tart ilyen gazfickókat a szolgálatában, és miért adja öket tisztességes emberek mellé?

- Honnan tudhattam volna? - vágott vissza a majoros. - Soha sem adtak okot panaszra!... Brit Columbiából jöttek...

- Angolok?

- Alighanem.

- Erre, kérem, figyelmeztetni kell az embereket, igen, figyelmeztetni! - tört ki Cascabel.

De akárhogy is volt, a lopás megtörtént, s a család nagyon nehéz helyzetbe került.

Viszont ha Cascabelné asszony nem is tudta legyözni aggodalmait, férje a kóbor komédiásélet során szerzett jó adag filozófia segítségével máris visszanyerte hidegvérét.

És mikor összegyültek a Szép Vándoron, egy beszélgetés kezdödött a család tagjai között - méghozzá rendkívül jelentös beszélgetés, "melyböl nagy elhatározás fog születni" - mint Cascabel mondta, alaposan megropogtatva az r betüt.

- Kedveseim - mondta -, adódnak az életben olyan helyzetek, mikor a határozott embernek tudnia kell, mire szánja el magát... Még azt is megfigyeltem, hogy ilyenkor rendszerint kelle­metlen helyzetekröl van szó... olyanról, amilyenbe mi kerültünk e gonosztevök miatt... Angolok! Englishmen!... Nem habozhatunk, hogy milyen úton induljunk el, már csak azért sem, mert nincs több út... mindössze egy van, és annak hamarosan nekivágunk!

- Milyen útról beszélsz, papa? - érdeklödött Sandre.

- Mindjárt ismertetem veletek a tervet, mely felötlött bennem - mondta Cascabel. - De hogy biztosak lehessünk abban, hogy végre is hajtható, Jeannak elö kell vennie azt az izét, amiben a térképek vannak...

- Az atlaszomat - mondta Jean.

- Igen, az atlaszodat. Te biztosan jól tudod a földrajzot!... Hozd az atlaszodat.

- Máris, apám.

S mikor az atlasz az asztalra került, Cascabel folytatta:

- Magától értetödö, kedveseim, hogy noha ezek a gazfickó angolok - de hogyan is nem vettem észre, hogy angolok! - ellopták a pénzesládánkat - miért is jutott eszembe pénzesládát vásá­rol­ni! -, mondom, magától értetödö, mi mégsem mondunk le arról, hogy visszatérjünk Európába!

- Erröl lemondani?... Soha! - kiáltotta Cascabelné asszony.

- Méltóan válaszoltál, Cornélia! Vissza akarunk térni Európába, vissza is térünk! Ismét látni akarjuk Franciaországot, látni is fogjuk. Azért, mert ezek a hitványak kiraboltak bennünket, azért még nem... Nekem mindenekelött a hazai levegö kell, vagy meghalok...

- Nem akarom, hogy meghalj, César! Elindulunk Európába... és akárhogyan is legyen, oda­érünk...

- No de hogyan? - makacskodott Jean. - Igen, mi módon?

- Valóban, mi módon?... - visszhangozta Cascabel a homlokát vakargatva. - Ha útközben elöadásokat tartunk, napról napra mindig megkeresünk annyit, hogy a Szép Vándorral eljutunk New Yorkig... De ha ott leszünk, nem lesz pénzünk hajójegyre, anélkül meg nem szállhatunk hajóra!... Hajó nélkül meg legfeljebb úszva kelhetünk át a tengeren... Márpedig, úgy vélem, ez elég nehéz ügy...

- Nagyon nehéz, fönök úr - jegyezte meg Szegfüszeg -, hacsak az embernek nincs uszonya.

- És neked van?

- Nem hinném...

- Akkor meg hallgass és figyelj!

Az idösebbik fiához fordult:

- Jean, nyisd ki az atlaszodat, és mutasd meg nekünk a térképen, pontosan hol vagyunk!

Jean kikereste Észak-Amerika térképét, és az édesapja elé tette. Valamennyien figyelték, mikor Jean ujjával a Sierra Nevadának egyik pontjára mutatott, mely Sacramentótól kissé keletebbre fekszik.

- Itt vagyunk - mondta.

- Rendben van - biccentett Cascabel. - Ezek szerint, amennyiben átjutunk a hegyen, még keresztül kell vágnunk az Egyesült Államok területén, egészen New Yorkig. Így van?

- Igen, apám.

- S ez összesen hány mérföld?

- Körülbelül ezerháromszáz.

- Jó! S aztán még át kellene kelnünk az óceánon?

- Bizony.

- Hány mérföld széles ez az óceán?

- Európáig csaknem kilencszáz mérföld.

- S ha már egyszer Franciaországba értünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy Normandiánkban vagyunk, ugye?

- Nyugodtan mondhatjuk!

- És ez összesen?

- Kétezer-kétszáz mérföld! - kiáltotta a kis Napoleona, ujjain számolgatva.

- No, nézzétek a kislányt! - mosolygott Cascabel. - Hogy tudja a számtant! Szóval kétezer-kétszáz mérföldet mondtunk?

- Körülbelül annyi, édesapám - mondta Jean -, s azt hiszem, böven számolva.

- Na, gyerekek, ekkorka kis távolság legföljebb ha macskaugrás a Szép Vándornak, csak hát Amerika és Európa között ott van ez a tenger, ez az átkozott tenger, ami elállja az utat! S ezen a tengeren nem kelhetünk át pénz nélkül, vagyis hogy hajó nélkül...

- Vagy uszonyok nélkül! - ismételte meg Szegfüszeg.

- Hát ez csak ragaszkodik az uszonyhoz! - vont vállat Cascabel.

- Ezek szerint világos, hogy kelet felé nem mehetünk - folytatta Jean.

- Bizony, ez lehetetlen, fiam, teljesen lehetetlen! De... esetleg nyugat felé?

- Nyugat felé?... - kiáltott fel Jean az apjára bámulva.

- Igen!... Nézd meg kicsit alaposabban a térképet, és mutasd meg, merre kellene indulnunk, hogy nyugati irányban tegyük meg az utat.

- Elöször is vissza kellene fordulnunk, hogy átvágjunk Kalifornián, Oregonon és a washing­toni területen, egészen az Egyesült Államok északi határáig.

- És onnan?

- Onnan?... Brit Columbia következnék...

- Fuj!... - húzta el a száját Cascabel. - És mondd, nincs valami mód arra, hogy kikerüljük ezt a Columbiát?

- Nincs, apám!

- Hát jó!... És utána?

- Columbia északi határa után Alaszka tartomány következik...

- És ez angol?

- Nem, orosz, legalábbis idáig, mert arról van szó, hogy annektálja...

- Anglia?

- Nem! Az Egyesült Államok.

- Nagyszerü!... És Alaszka után mi következik?

- A Bering-szoros, mely a két kontinenst, az amerikait és az ázsiait választja el egymástól.

- És a szorosig hány mérföldet kellene megtennünk?

- Ezerszáz mérföldet.

- Jegyezd meg jól, Napoleona, és majd a végén összeadod.

- És én? - kérdezte Sandre.

- Te is számolj.

- És mondd, Jean, milyen széles lehet ez a te tengerszorosod?

- Vagy húsz mérföld, apám.

- Ó! Húsz mérföld! - kiáltott föl Cascabelné asszony.

- Holmi kis patak, Cornélia, olybá vehetjük, mint egy kis patakot!

- Hogyan?... Patak?...

- Nem is több!... De mondd csak, Jean, télen nem fagy be ez a Bering-szoros?

- De igen, apám! Négy vagy öt hónapon át teljesen jég alatt van.

- Pompás! És át lehet menni a jégen?

- Át lehet menni, és át is mennek.

- Ó, ez a derék szoros!

- De akkor aztán már nincs több tenger, amin át kellene kelni? - kérdezte Cornélia.

- Nincs! Az ázsiai kontinens következik, mely egészen európai Oroszországig nyúlik.

- Mutasd csak meg, Jean!

És Jean kikereste az atlaszban Ázsia térképét, melyet Cascabel figyelmesen vizsgálgatott.

- Hát ez igazán biztató - mondta -, hacsak nincs sok vad vidék ebben a te Ázsiádban!

- Nincsen sok, apám!

- És hol van Európa?

- Itt - válaszolt Jean, és ujjával az Urál vonalára mutatott.

- És mekkora a távolság ettöl a szorostól... ettöl a Bering-pataktól számítva európai Orosz­országig?

- Ezerhatszáz mérföld.

- És Franciaországig?

- Csaknem hatszáz.

- Ezzel együtt a távolság Sacramentótól?

- Háromezer-háromszázhúsz mérföld! - kiáltott fel kórusban Sandre és Napoleona.

- Dicséret mind a kettönek! - mondta Cascabel. - Szóval kelet felöl kétezer-kétszáz mérföld?

- Igen, apám.

- És nyugat felöl körülbelül háromezer-háromszázhúsz?

Igen, vagyis mintegy ezerszáz mérföldnyivel hosszabb az út.

- Tehát nyugat felé hosszabb - mondta Cascabel -, csakhogy útközben nincs tenger! Egy­szóval, gyermekeim, ha az ember nem tud erre menni, akkor megy amarra, és én egész egy­szerüen ezt javaslom nektek.

- Nocsak!... Utazás hátrálva! - kiáltott fel Sandre.

- Nem hátrálva!... Utazás ellenkezö irányba.

- Rendben van, apám - mondta Jean -, csak hadd mondjam meg neked, hogy miután az út olyan hosszú, szó sem lehet arról, hogy még ebben az évben Franciaországban legyünk - ha nyugat felé indulunk.

- Miért nem?

- Mert ezerszáz mérföld különbség, ez már mégis valami a Szép Vándornak - és bizony megérzik a lovak is!

- No, kedveseim, ha nem érünk el Európába ebben az évben, majd odaérünk a jövö évben! És még az is eszembe jutott, ha már egyszer át kell mennünk Oroszországon, ott többször is megállunk, hiszen ott vannak azok a vásárok, amelyekröl már oly sokat hallottam beszélni, megállunk majd Permben, Kazanyban, Nyizsnyij Novgorodban, és máris megígérem nektek, hogy a híres-nevezetes Cascabel család ott is dicsöséget és szép bevételt szerez!

Ugyan mit lehetne mondani egy ilyen embernek, aki úgyis mindig mindenre meg tud válaszolni.

Valóban vannak vasidegzetek. A sors ismétlödö pörölycsapásai alatt az ilyenek összehúzód­nak, kovácsolódnak, ellenállóbbakká lesznek. Ez történt a mi derék mutatványosainkkal is. Kalandos és nehéz vándoréletük során már éppen elég megpróbáltatást kellett elviselniük, de ilyen nehéz helyzetben még aligha voltak: oda a megtakarított pénzük, s így lehetetlenné vált, hogy a rendes úton térjenek vissza hazájukba. Csakhogy a balsorsnak ez az utolsó csapása olyan keményen sújtott le rájuk, hogy úgy érezték, elég erejük van ahhoz, hogy ezentúl már mindennel megküzdhessenek.

Cascabelné asszony, a két fia és a lánya kórusban helyeselt a családfö tervének. Pedig, az igazat megvallva, esztelenség volt, és Cascabel alighanem teljesen bolondja lett a vágynak, hogy visszatérhessen Európába, ha már arra is eltökélte magát, hogy megvalósít egy ilyen tervet. Eh, hát számít az, hogy át kell kelni Nyugat-Amerikán és Szibérián, ha egyszer az ember tudja, hogy Franciaország felé tart!?

- Bravó!... Bravó!... - tapsolt Napoleona.

- És éljen!... Éljen!... - csatlakozott hozzá Sandre, aki hirtelenében nem talált jobb szót lelke­sedésének kifejezésére.

- És mondd, papa - kérdezte Napoleona -, látjuk majd az oroszok császárját is?

- Egész biztosan, ha öfelsége, a cár, egy kis szórakozás kedvéért el szokott járni a Nyizsnyij Novgorod-i vásárra.

- És elötte is fellépünk?

- Igen!... Persze, csak ha kedve lesz hozzá.

- Juj, de szeretném megcsókolni jobbról is, balról is!

- Esetleg be kell érned az egyik arcával, kislányom! - mondta Cascabel. - De ha megcsókolod, jól vigyázz, nehogy kár essék a koronájában.

Szegfüszeg meg egész egyszerüen megnémult a fönöke és gazdája iránt érzett csodálattól. Így tehát - miután az útvonalat megállapították, a Szép Vándor visszafordul, ismét átmegy Kalifor­nián, Oregonon és a washingtoni területen, egészen az angol-amerikai határig. Mintegy ötvendollárnyi költöpénzük maradt szerencsére, ezt nem tették a kazettába. Minthogy azonban ilyen kevés pénzzel nem tudnák fedezni az utazás napi kiadásait, megállapodtak abban, hogy elöadásokat tartanak a városokban és a falvakban. Nem kell aggodalmaskodniuk, hogy ily módon kicsit elhúzódik az utazás, hiszen úgyis meg kell várniuk, míg a Bering-szoros egész felszíne befagy, és kocsival is átkelhetnek rajta. Addig pedig eltelik vagy hat-hét hónap.

- Hacsak az ördög bele nem ártja magát - mondta befejezésül Cascabel -, alighanem szép bevételekre számíthatunk, mielött Amerika végére érnénk!

Az igazat megvallva "pénzt csinálni" Alaszkában, a nomád indián törzsek között, legalábbis nehéz vállalkozás lenne. Viszont az Egyesült Államok nyugati határáig, vagyis az Újvilágnak ama területén, melyet eddig még nem látogatott meg a Cascabel család, a közönség valószí­nüleg tolongani fog, hogy láthassa és érdeme szerint fogadja a híres-nevezetes családot.

Alaszka után Brit Columbia következik, az igaz, és noha ezen a területen már sok a város, ott nem tartanának elöadást soha, de soha. Cascabel nem süllyedne le odáig, hogy shillingeket vagy pennyket kolduljon, már az is elég, söt sok is, hogy a Szép Vándor és utasai több mint kétszáz mérföldön át lesznek kénytelenek angol gyarmat földjét taposni!

Ami meg Szibéria roppant sztyeppjeit illeti, ott alig-alig találkoznak majd néhány szamojéd vagy csukcs néptörzzsel, mert ezek csak ritkán hagyják el a partvidékeket. Ott nem remény­ked­hetnek bevételben, no de majd elválik, mikor odaérnek.

Miután mindent megbeszéltek, Cascabel elhatározta, hogy a Szép Vándor már másnap, napkeltével útnak indul.

Addig is jó lesz, ha megvacsoráznak. Cornélia a töle megszokott buzgalommal munkához látott s fözés közben így szólt a körülötte buzgólkodó Szegfüszeghez:

- Mégiscsak nagyszerü ötlete támadt Cascabel úrnak, ugye?

- Bizony, asszonyság, nagyszerü ötlet ez, de hát mind nagyszerü, amit ö kiföz a fazekában... akarom mondani, kitalál az eszével.

- És aztán, tudod, Szegfüszeg, ha nyugati irányba megyünk, nem kell átkelni tengeren, nincs tengeribetegség...

- Ha csak... abban a szorosban nem hullámzik a jég!

- Elég, Szegfüszeg! Ne légy vészmadár!

Miközben a vacsora készült, Sandre néhány szaltó mortálét csinált, és az édesapja elbüvölten nézte. Napoleona pedig kecsesen táncolt, s a kutyák vidáman ugrándoztak körülötte. Most már csakugyan bele kellett jönniük a munkába, hiszen hamarosan újra kezdödnek a fellépések.

Sandre hirtelen felkiáltott:

- És az állatok! Az állatokat meg sem kérdeztük, mi a véleményük nagy utazásunkról!

Máris szaladt Vermuthhoz:

- No, öreg pacim, mit szólsz vagy háromezer mérföldnyi derekas ügetéshez?

Majd Gladiátorhoz fordult:

- És a te öreg lábaid ugyan mit szólnak hozzá?

A két ló fölnyerített, mintegy beleegyezésük jeléül. Sandre ekkor a kutyákat kérdezte meg:

- És te, Wagram, és te, Marengo, nektek vajon kedvetek lesz vidáman ugrándozni?

Élénk csaholás és sokatmondó ugrándozás volt a válasz. Semmi kétség, Wagram és Marengo gazdájuk egy intésére akár körbejárnák a világot.

A majomra került a sor, az is nyilvánítson véleményt.

- Ejnye, John Bull! - szólt rá Sandre. - Ne vágj ilyen csüggeteg képet! Világot fogsz látni, öregem! És ha majd nagyon fázol, kapsz egy jó kabátkát! és a grimaszaid?... Remélem, nem felejtetted el a grimaszokat?

Nem! John Bull nem felejtette el a grimaszokat, vágott is olyan komikus képeket, hogy mindnyájan nevettek rajta.

Most már csak a papagáj volt hátra.

Sandre kivette a kalitkájából, és a madár fejét forgatva, jobbra-balra himbálódzva sétált.

- No, Jako - szólt rá Sandre -, nem felelsz nekem? Hát nincs nyelved? Nagyon szép utazást teszünk ám! Örülsz, Jako?

Jako az artikulált hangok egész sorát bocsátotta ki torkából, közben úgy ropogtak az r-ek, mintha csak Cascabel hatalmas mellkasából törnének elö.

- Bravó! - rikkantott Sandre. - Jako is örül!... Helyesel! Igent mondott!

És Sandre kézállást csinált, majd bukfencezni kezdett, és olyan produkciókat hajtott végre, melyekért apai elismerésben részesült. E pillanatban megjelent Cornélia.

- Asztalhoz! - kiáltotta.

Egy pillanattal késöbb valamennyien az asztal körül ültek, és a vacsorát az utolsó falatig elpusztították.

Szinte meg is feledkeztek már minden gondjukról, mikor Szegfüszeg ismét a híres-nevezetes kazettára terelte a szót, mondván:

- Én azért mégiscsak azt gondolom, fönök úr, hogy az a két gazfickó jól megjárta!

- És ugyan miért? - kérdezte Jean.

- Merthogy nem tudják a jeligét, nem is tudják soha kinyitni a kazettát!

- Így aztán biztos is vagyok abban, hogy majd visszahozzák! - mondta Cascabel harsogó nevetés közepette.

És ez a nem mindennapi ember, akit már csak új terve foglalkoztatott, el is felejtette a rablást és a rablókat.

V. ÚTON

Igen, úton Európába, de egy általánosságban alig ismert útvonalon, mely nemigen ajánlható az olyan utasoknak, akiknek sietös a dolguk.

Pedig hát a mienk is sietös - gondolta magában César Cascabel -, föként a pénz sürget!

Március másodikán reggel indultak. Vermuthot és Gladiátort már hajnalban befogták a Szép Vándor elé. Cascabelné asszony Napoleonával a kocsiban ült, míg férje és két fia gyalog ment, Szegfüszeg pedig a gyeplöt fogta. John Bull a kocsitetöre kuporodott, a két kutya meg máris elörefutott.

Szép idö volt. Az újjászületö természet friss nedvekkel duzzasztotta az elsö rügyeket. A kora tavasz már sejtette, milyen csodákat bontakoztat majd ki a kaliforniai ég alatt. A madarak énekeltek, az örökzöld fák, a zöld, a fehér tölgyek és a fenyöfák között, melyeknek karcsú törzse hangatenger fölött hajladozott. Itt-ott alacsony gesztenyefák álltak csoportosan, másutt meg azok az almafák, melyeknek mazanilla nevü gyümölcséböl készítik az indiánok az almabort.

Jean, noha térképén állandóan figyelte, betartják-e az útirányt, nem feledkezett meg arról sem, hogy az ö dolga friss vaddal ellátni a konyhát. Egyébként Marengo úgysem hagyta volna, hogy erröl megfeledkezzék. A jó vadász meg a jó kutya mindig "szót ért". Legjobban mégis ott értik meg egymást, ahol sok a vad, és errefelé igazán sok volt. Ritkán esett meg, hogy Cascabelnénak nem akadt munkája egy-egy nyúl, bóbitás fogoly vagy császármadár ízletes elkészítésével, hogy ne került volna a konyhára egy-két szép csótárú hegyifürj, melynek illatos húsa igazán kitünö eledel. Ha a vadászat ilyen eredményes lesz az alaszkai síkságokon is, a családnak, míg a Bering-szorost eléri, valóban nem sokat kell költenie a mindennapira. Lehet, hogy késöbb, az ázsiai kontinensen nem lesznek ilyen szerencsések. No, ez majd elválik, mikor a Szép Vándor a csukcsok földjének végtelen sztyeppjeit járja.

Így hát rendben ment minden, jobbat már nem is kívánhattak volna. Cascabel nem az az ember volt, aki elszalasztja a kedvezö és örvendetes körülményeket, melyeket az idö és a hömérséklet teremtett számukra. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak bírták a lovak, igyekez­tek mielöbb maguk mögött hagyni azokat az utakat, melyeket egy-két hónap múlva járhatat­lanná tesznek a nyári esök. Így naponként hét-nyolc mérföldet haladtak, úgyhogy délben mindig megálltak enni és pihenni, majd hat órakor tábort vertek éjszakára. A vidék nem volt olyan elhagyatott, mint gondolnánk. A mezei munkák már a földekre szólították a föld­müveseket, akik, e talajt müvelve, olyan jómódba kerülnek, hogy azt a világ bármely részén megirigyelhetik tölük. Ezenkívül meglehetösen gyakran került útjukba tanya, major, falu, mezöváros, söt még város is, föként mikor a Szép Vándor a Sacramento folyó bal partján haladt, ott, ahol a leggazdagabb aranylelöhelyek voltak, melyröl a vidék egyébként a sokat­mondó Eldorádó nevet kapta.

A család a családfö elgondolásához híven mindenütt, ahol alkalom nyílt tehetségét gyümöl­csöztetni, tartott néhány elöadást. Kalifornia e részében még nem ismerték a Cascabel nevet, no de mindenütt akadnak derék emberek, akik szórakozásra vágynak. Placerville-ben, Aubry­ban, Marysville-ben, Tchamában és más kisebb-nagyobb városban, melynek közönsége már ráunt az idönként odalátogató Amerikai Cirkusz örökösen egyforma elöadásaira, a Cascabel család éppen annyi tapsot, mint centet aratott, és ez utóbbi már néhány tucatnyi dollárra rúgott. Napoleona kisasszony kecsességét, bátorságát, Sandre úrfi csodálatos hajlékonyságát, Jean úrfi káprázatosan ügyes zsonglörködését, Szegfüszeg bávaságát és szamárságait érdeme szerint, igazi szakértöként becsülték. Kijutott a dicsöségböl a két kutyának is, John Bull-lal együtt bámulatot keltettek a közönségben. César Cascabel és neje méltónak mutatkozott hírnevéhez, a férj erömutatványokban, a feleség birkózásban jeleskedett, sorra legyürvén a versenyezni vágyó amatöröket.

Március tizenkettedikén a Szép Vándor a Shasta nevü városkába érkezett, mely fölé ezer­négy­száz lábnyira emelkedik az azonos nevü hegy. Nyugat felöl haloványan bár, de kirajzolódik a Coast-Ranges roppant tömege, melyen szerencsére nem kell átkelniük ahhoz, hogy elérjék Oregon határát. A talaj azonban rendkívül egyenetlen lévén, állandóan kerülgetniük kellett a nyugat felé húzódó kusza hegynyúlványokat, és a térkép tanulmányozása után választott, alig kitaposott úton a kocsi lassan haladt. Falvakat is egyre ritkábban láttak. Alighanem jobb lett volna, ha a partvidéken utaznak tovább, ahol jóval kevesebb a természetes akadály, ehhez azonban át kellett volna kelniük a Coast-Ranges-en, melynek szorosai úgyszólván járhatatlanok. Okosabb volt tehát északi irányban haladni, ily módon csak Oregon határában kell a hegység utolsó nyúlványait kikerülniük. Legalábbis ezt tanácsolta Jean, a kis csapat földrajztudósa, s úgy gondolták, jól teszik, ha hallgatnak rá.

Március tizenkilencedikén, mikor maguk mögött hagyták a Jones-erödöt, a Szép Vándor megállt az Yrika nevü mezöváros elött. A lakosság kedvesen fogadta öket, s így néhány dollár bevételhez is jutottak. Ezen a vidéken most lépett föl elöször francia társulat, és bizony Amerika e távoli vidékein nagyon szeretik Franciahon fiait! Mindig tárt karokkal fogadják öket, és sokkal kedvesebben, mint egyik-másik szomszéd ország Európában!

A mezövárosban mérsékelt áron bérelhettek néhány lovat, hogy megkönnyítsék Vermuth és Gladiátor dolgát. A Szép Vándor így kelt át a hegylánc északi végzödésén, ezúttal úgy, hogy utasait nem rabolták ki a vezetök.

- Az angyalát! - jegyezte meg Cascabel. - De ezek nem is voltak angolok!

Ha útjuk nem is volt mentes minden nehézségtöl és némi késedelemtöl, elövigyázatossá­guknak köszönhetöen baj nélkül a végére értek.

Március huszonhetedikén, miután a Sierra Nevadától kezdve mintegy négyszáz kilométeres utat tett meg, a Szép Vándor átkelt Oregon állam határán. Kelet felöl a síkságot a Pitt hegy zárja le, mely, mint valami napóra óriási mutatója mered a magasba.

Embernek is, állatnak is alaposan kijutott. Jacksonville-ben egy kis pihenöt kellett tartaniuk. Aztán, majd ha átkeltek a Roques folyón, észak felé, a partvidékeken végeláthatatlan messze­ségben kanyargó úton mennek tovább.

Gazdag vidék ez, és noha még hegyes-völgyes, igen alkalmas a földmüvelésre; mindenütt rétek és erdök, voltaképpen a kaliforniai táj folytatása. Néha kóborló saste és umpaqua indiánok bukkannak föl errefelé, de nem kell tölük tartani.

Ekkor Jean, aki buzgón olvasgatta a kis könyvtár útleírásait - mert megfogadta, hogy gyümöl­csözteti az olvasmányait -, úgy gondolta, helyesen cselekszik, ha valamire figyelmezteti a többieket, s valóban célszerünek látszott megfogadni a tanácsát.

Jacksonville-töl voltak néhány mérföldnyivel északra, roppant erdökkel borított vidéken, melyet egy kétezer lábnyi magasságú dombtetön épült eröd, a Lane-eröd védelmez.

- Vigyáznunk kell - mondta Jean -, mert a kígyók csak úgy hemzsegnek errefelé.

- Kígyók! - sikoltott föl Napoleona rémülten. - Kígyók!... Menjünk innen, papa!

- Nyugalom, kislány, nyugalom! - csitította Cascabel. - Ha kicsit vigyázunk, nincs mitöl félnünk.

- És veszélyesek ezek az utálatos dögök? - kérdezte Cornélia.

- Nagyon veszélyesek, anyám - mondta Jean. - Ezek az úgynevezett krotálok, vagyis csörgö­kígyók, valamennyi közül ez a fajta a legveszélyesebb. Ha kikerüljük öket, nem támadnak ránk, de elég, ha az ember csak megérinti vagy véletlenül belebotlik egyikbe, a kígyó rögtön fölegyenesedik, elörevágódik, harap, marása pedig csaknem mindig halálos.

- És hol bújnak meg? - kérdezösködött Sandre.

- Az avarban, ahol nem könnyü észrevenni öket - felelt Jean. - Minthogy azonban a farkuk gyürüit mozgatva olyasféle zajt csapnak, mint a kereplö, az ember ki tudja kerülni öket.

- No, akkor hát vigyázzatok, hova léptek, hegyezzétek a fületeket! - mondta Cascabel.

Jeannak igaza volt, hogy felhívta a család figyelmét a veszélyre. Nyugat-Amerika területén valóban nagyon sok a kígyó, és nemcsak a csörgökígyók szaporodtak el ennyire, hanem a tarantellák is, melyek csaknem olyan veszélyesek, mint a kígyók.

Felesleges is mondanunk, hogy mindnyájan nagyon óvatosak voltak, s vigyázva lépkedtek. Ezenfelül vigyázni kellett még a lovakra is és a társulat többi állatára, hiszen ök gazdáikhoz hasonlóan ki voltak téve a rovarok és a csúszómászók támadásának.

Jean úgy érezte, még azt is meg kell mondania, hogy ezeknek az átkozott kígyóknak meg pókoknak megvan az a sajnálatos szokásuk, hogy besétálnak a lakóházakba, s nyilván nem ijednek meg a lakókocsitól sem. Félö volt hát, hogy a Szép Vándor kellemetlen látogatókat kap.

Ettöl való félelmükben esténként nagy gonddal végigvizsgáltak minden zeget-zugot, föként az ágyak és a bútorok alatt. Napoleona sikoltozott, mikor idöközönként azt képzelte, hogy egyik vagy másik csúf állatot látja, csörgökígyónak nézett egy összecsavart zsineget is, pedig hát annak igazán nem volt háromszögletü feje. És hogy rettegett, mikor félálomban kereplö zajt vélt hallani a hálófülkében! Az igazat megvallva, Cornélia sem volt sokkal nyugodtabb a lányánál.

- Az ördögbe! - kiáltott fel egy napon a türelmetlen férj. - Az ördögbe is ezekkel a kígyókkal, melyek riogatják az asszonyokat, meg az asszonyokkal, akik riadoznak a kígyóktól! Éva anyánk sokkal bátrabb volt, ö szíves örömest el is beszélgetett velük!

- Ó!... De ez a Paradicsomban történt! - mondta a kislány.

- És Évának éppen nem ez volt a legokosabb tette! - jegyezte meg Cascabelné asszony.

Volt is dolga Szegfüszegnek éjszakánként! Elöször az jutott eszébe, hogy nagy tüzeket gyújt, fa elég akad az erdöben; Jean azonban figyelmeztette, az lehet, hogy a tüz elriasztja a kígyókat, viszont odacsalja a tarantellákat.

A család nem is érezte magát igazán nyugodtnak, legfeljebb akkor, ha a Szép Vándor egyik vagy másik faluban töltötte az éjszakát, a veszély ilyenkor szinte semmivé zsugorodott.

A mezövárosok egyébként nem nagy távolságra voltak egymástól, és Cascabel némi bevétel­hez jutott a Cow-creek melletti Canonville-ben, Roseburgban, Rochesterben és Youcallában. A végeredményben kiderült, hogy többet vesz be, mint amennyit költ, hiszen a mezö ingyen ad füvet a lovainak, az erdö ingyen adja a vadat, a folyamok a kitünö halat - így az utazás egy fillérbe sem kerül. A pénzmag egyre gyarapodott, de fájdalom még messze volt attól, hogy ismét összegyüljön az a kétezer dollár, amit a Sierra Nevada átkelöjében loptak el töle.

A kis társulat végül megúszta a veszélyt, nem marták meg a csörgökígyók, nem csípték meg a tarantellák, viszont néhány nappal késöbb ugyancsak kijutott nekik másféle gyötrelmekböl, mert a nagylelkü természet ezernyi módot eszelt ki arra, hogy a szerencsétlen halandók életét megkeserítse itt e földön.

A kocsi, mely még mindig Oregon területén járt, maga mögött hagyta Eugčne-Cityt. E név nagy örömöt keltett az utasokban, mert világos volt, hogy francia névröl van szó. César Cascabel nem bánta volna, ha többet tud erröl a honfitársáról, erröl az Eugčne-röl, aki nyilván a fönt említett mezöváros alapítói közé tartozott. Biztosan nagyon derék ember volt, és ha neve nem is szerepel Franciaország királyainak, a Károlyok, Lajosok, Ferencek, Henrikek és Fülöpök... és Napóleonok modern neve között, azért mégiscsak francia, méghozzá a javából!

Miután pihenöt tartott Harrisburgban, Albanyban és Jeffersonban, a Szép Vándor "lehorgony­zott" Salem, e meglehetösen jelentös település, Oregon fövárosa elött, mely a Villamette folyó partján épült.

Április harmadikán történt.

Cascabel itt huszonnégy órás pihenöt adott a társulat tagjainak - de csak utasi minöségükben pihenhettek, mert a mezöváros fötere alkalmas színpad volt a müvészek számára, s valóban szép bevétel kárpótolta öket fáradalmaikért.

Jean és Sandre közben megtudták, úgy hírlik, hogy a folyó rendkívül gazdag halban, és el is indultak nyomban, hogy élvezhessék a horgászat örömeit.

A következö éjszaka azonban az apa, az anya és a gyerekek mind olyan viszketegséget éreztek egész testükön, hogy már arra gondoltak, talán valami olyan tréfa áldozatai, ami még manap­ság is divatos a falusi lakodalmakban.

És hogy meglepödtek, mikor másnap reggel egymásra néztek.

- Vörös vagyok, mint egy indián asszony a Vadnyugatról! - jajdult föl Cornélia.

- Én meg dagadt, akár egy luftballon! - kiáltott Napoleona.

- Én meg tetötöl talpig tele vagyok pattanással! - csatlakozott a kórushoz Szegfüszeg.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Cascabel. - Talán bizony pestis dúl e vidéken?

- Azt hiszem, tudom, miröl van szó - mondta Jean vörös foltokkal tarkított karját vizsgálgatva.

- Hát mi ez?

- Megkaptuk a jedrát, ahogy az amerikaiak mondják.

- Hogy az ördög vigye el a jedrádat! Lássuk csak! Megmondanád nekünk, mit jelent ez?

- A jedra, apám, egy növény, és elég, ha csak az ember szagolja, érinti, de még alighanem az is elég, ha csak ránéz, és máris saját börén ismeri meg minden kellemetlen tulajdonságát. Messziröl is mérgez...

- Hogyan?... Meg vagyunk mérgezve? - vágott közbe Cascabelné. - Megmérgezve?

- Csöppet se félj, anyám - mondta gyorsan Jean. - Megússzuk egy kis viszketéssel, esetleg kicsit belázasodunk.

A magyarázat helytálló volt. A jedra bizony kellemetlen növény és rendkívül mérgezö. A szél, mikor ennek a növénynek a csaknem láthatatlan, tapinthatatlan hímporát sodorja, ha csak megcsapja az embert, a böre kipirul, kiütések, pattanások támadnak rajta. Míg a Szép Vándor a Salem környéki erdökben haladt, a Cascabel családot nyilván megcsapta a mérgezö növény virágporával terhes szél. Végül is ez a kellemetlenség, melytöl mindnyájan szenvedtek, csak huszonnégy órán át tartott, igaz, ezalatt szüntelenül vakaróztak, de annyit, hogy akár John Bull is megirigyelhette volna, pedig ö szakadatlanul áldozott ennek a lényegében majomi szen­vedélynek.

Április ötödikén a Szép Vándor elhagyta Salemet a villamette-i erdökben töltött órák égetö emlékével - pedig milyen szép folyónév a Villamette, s milyen kellemesen hangzik a francia fülnek!

Április hetedikén a már jelentös Canemah, Oregon City és Portland városán át a család minden baj nélkül eljutott a Columbia folyó partjához, Oregon állam határára, ami azt jelenti, hogy eddig száztizenöt mérföldet tettek meg.

Innen északra terül el Washington állam, ennek területe a Szép Vándornak, a Bering-szoros felé követendö útjától keletre esö részén már hegyvidék - a Cascade Ranges néven ismert hegylánc nyúlványai ágaznak itt szét -, s közben olyan hegyek is akadnak, mint például a kilenc­ezer-hétszáz lábnyi magas Szent Ilona meg a tizenegyezer lábnyi Baker-csúcs és Bainer-csúcs. A természet, miután olyan bökezüen osztogatta a síkságokat az Atlanti-óceán part­vidékén, a magaslatokat teremtö egész erejét mintha csak arra tartogatta volna, hogy meg­alkossa azokat a hegységeket, melyek az Újvilág nyugati részén tornyosulnak. Ha Amerika tenger volna, azt mondhatnánk, hogy egyik partján nyugodt és békés ez a tenger, valósággal szendereg, míg a másik partja felöli rész viharos, háborgó, és a sok hullámtaréj megannyi hegycsúcs.

Jean mondta ezt így, és a hasonlat nagyon tetszett az édesapjának.

- Úgy van! Úgy van! - mondta. - És napsütés után vihar! De mit nekünk! Kibírja a Szép Vándor! Nem szenved hajótörést! Hajóra, kedveseim, gyerünk, szálljunk hajóra.

Úgy is tettek, és a "hajó" folytatta útját a hullámos talajon. Az igazat megvallva, ez a tenger kezdett lecsöndesedni - hogy folytassuk a hasonlatot -, s a legénység eröfeszítésének köszön­hetö­en a Cascabel-bárkát nem érte semmi baj. Idönként ugyan kénytelen volt lassabban haladni, de így legalább elkerülte a zátonyokat.

Ezután is kedvesen és szívélyesen fogadták öket a mezövárosokban - Calmerában és Monti­cellóban - és az erödökben, melyek voltaképpen csak katonai állomáshelyek, hiszen az erödöt nem veszi körül bástya, legföljebb cölöpkerítés, de a bennük állomásozó helyörség is féken tudja tartani azokat a nomád indiánokat, akik kóborlásaik közben erre a vidékre tévednek.

Így hát a Szép Vándort nem fenyegették sem a sinu, sem a mesqualli indiánok, míg átkeltek a Walla-Walla földön. Esténként, mikor az indiánok körülfogták táborhelyüket, semmiféle ellenséges szándékot nem mutattak.

Számukra John Bull volt a legnagyobb meglepetés, grimaszaival nagy derültséget váltott ki belölük. Még sohasem láttak majmot, és alighanem azt hitték, hogy John Bull is a családtagok közé tartozik.

- Hát igen!... Ez az öcsikém! - mondta nekik Sandre, Cascabelné azonban fölháborodottan tiltakozott fia állítása ellen.

Végre megérkeztek Olympiába, a washingtoni terület fövárosába; s a francia mutatványos csoport "közkívánatra" itt még egy utolsó elöadást tartott az Egyesült Államok földjén. E várostól nem messze, Amerika északnyugati részén húzódott a szövetséges államok területének végsö határa.

Útvonaluk ettöl kezdve a Csendes-óceán partvidékén, pontosabban a nagy Vancouver- és a Sarolta királyné-sziget után következö számtalan sound, vagyis tengerszoros szeszélyes partján vezetett tovább.

Miután áthaladtak Steklakoom városán, meg kellett kerülniük a Pagget soundokat, hogy eljuthassanak a Bettingham-erödbe, mely a szigeteket a szárazföldtöl elválasztó tengerszoros mellett emelkedik.

Ezután következett Whatcome állomás, a Baker-csúcsnak a felhök közül elöbukkanó ormával, majd a Georgia-Strait küszöbénél a Srimiahmoo állomás.

Végül április huszonhetedikén, miután Sacramento óta körülbelül háromszázötven mérföldet tett meg, a Szép Vándor megérkezett az 1847-es szerzödésben elfogadott határra, mely ez idö szerint Brit Columbiát választotta el az Egyesült Államoktól.

VI. AZ ÚT FOLYTATÁSA

César Cascabel, Anglia született és engesztelhetetlen ellensége, ezúttal teszi lábát elöször angol felségterületre. Saruja ezúttal tapos elöször brit földet, elöször tapad rá angolszász por. Bocsásson meg az olvasó e fellengzös szavakért, de bizony - elismerjük, némileg nevetsé­gesen - valahogy így fogalmazódott meg a gondolat a mi derék mutatványosunk fejében, aki olyan csökönyösen kitartott hazafiúi gyülölködésében, melyre egyébként már oka sem volt.

És Columbia nem is Európában van, nem tartozik a Nagy-Britannia néven ismert országok csoportjához, melyet Anglia, Írország és Skócia alkot. Mégis angol, ugyanazon a jogcímen, mint India, Ausztrália, Új-Zéland, s angol lévén, iszonyattal töltötte el César Cascabelt.

Az Új-Angliához tartozó Angol-Columbia az Egyesült Királyság egyik legjelentösebb tengerentúli gyarmata, hozzá tartozik Új-Skócia, Alsó- és Felsö-Kanada, valamint a Hudson-öböl Társaság roppant kiterjedésü koncessziós területe. Szélességében egyik tengertöl a másikig terjed, egyfelöl a Csendes-óceán, másfelöl az Atlanti-óceán határolja. Délen az Egyesült Államokkal közös határvonala a Washingtoni területtöl a Maine állam partvidékéig húzódik.

Valóban angol terület határához értek tehát, s a Cascabel család meghatározott útvonala lehetetlenné tette, hogy ezt a területet kikerüljék. Mindent egybevetve végül is csak kétszáz mérföldet kell Columbián át megtenniük, hogy eljussanak Alaszka déli csúcsához, vagyis ahhoz a területhez, mely már a nyugat-amerikai orosz birtokok közé tartozik. Kétszáz mér­földes út "e gyülölt földön", noha mindössze kis séta csak a hosszú vándorlásokhoz szokott Szép Vándornak, kétszázszorosan több a kelleténél Cascabel számára, aki eltökélte, hogy a lehetö legrövidebb idö alatt teszi meg.

Mostantól fogva meg sem állnak, legfeljebb ebédelni és vacsorázni. Nem lesz többé tréning, tánc, birkózás. Lemondanak az angolszász közönségröl, a Cascabel család megveti a királynö arcmását viselö pénzt! Inkább egy papírdollárt, mintsem ezüstshillinget vagy aranyfontot!

Így már érthetö az a döntésük, hogy a Szép Vándor ezen a kétszáz mérföldön át kikerüli a városokat, s közelébe sem megy a falvaknak. Ha útközben vadászattal gondoskodhatnak a konyha szükségleteiröl, úgy attól is megmenekülnek, hogy e gyülöletes föld termelöinek áruit meg kelljen vásárolniuk.

Egy pillanatig se képzeljük, hogy César Cascabel e magatartása üres póz volt! Nem, nagyon is természetesen viselkedett. Így aztán ez a filozófus lélek, aki olyan gyorsan túltette magát a legutóbbi sorscsapásokon, akinek jókedve is hamarosan újraéledt a Sierra Nevadában esett baj után, amint átlépte Új-Anglia határát, rögtön szomorú és mogorva lett. Lehajtott fejjel, morózus képpel ballagott. Kalapját a szemére húzta, s ádáz pillantásokat vetett az útját keresztezö ártalmatlan utasokra. Nem volt kedve nevetni, s erröl hamarosan meggyözödhettek mindnyájan, mikor egy idétlen tréfája miatt rámordult Sandre-ra.

Sandre ugyanis vagy negyed mérföldön át a kocsi elött ment, de háttal, és közben éktelenül fintorgott, bohóckodott.

S mikor az apja megkérdezte, miért választotta a gyaloglásnak ezt az enyhén szólva fárasztó módját, Sandre így felelt:

- Hiszen úgyis hátrálva utazunk elöre!

A válasz hallatára valamennyien elnevették magukat, még Szegfüszeg is, aki úgy gondolta, nagyon szellemes ez a visszavágás... hacsak nem teljesen ostoba.

- Sandre - mondta Cascabel zordan és méltóságos képpel -, ha még egyszer megengedsz magadnak efféle tréfát, holott csöpp kedvünk sincs nevetni, úgy meghúzom a füledet, hogy a sarkadig fog érni!

No de, papa...

- Csönd legyen!... Angol földön tilos a nevetés!

És a család még a száját sem merte félrehúzni a komor családfö jelenlétében, noha ök korántsem voltak annyira angolszászellenesek.

Brit Columbiának a Csendes-óceán partvidékével határos része nagyon hegyes-völgyes vidék. Kelet felöl a Sziklás-hegység fogja be, melynek vonulata egészen a sarki régiókig, a rendkívül szaggatott Bute-partig húzódik; nyugat felöl pedig - mintha csak norvég part volna - a fjordok végtelen sora, és felettük festöien nyúlnak a magasba a hegyormok. Olyan csúcsok meredez­nek itt, melyekhez hasonló nem akad Európában, még az alpesi vidékeken sem, és olyan gleccserek, melyek nagyobbak és mélyebbek a legnagyobb svájci gleccsernél. A legtekintélye­sebb ormok közé tartozik az 5800 méter magas Hocker hegy, mely ezer méterrel magasabb a Mont Blanc legmagasabb csúcsánál is; és a Brun-hegy, mely ugyancsak magasabb az Alpesek óriásánál.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Szép Vándor számára kijelölt út a kelet és nyugat felöl húzódó hegyláncok között fekvö nagy, termékeny völgyben vezetett, ahol nyílt síkságok váltakoztak pompás erdökkel. A völgyet keresztülszeli egy nagy folyó, a Fraser folyó medre, mely kétszáz mérföldön át hömpölyög délröl északra, majd abba a szük tengerszorosba ömlik, melyet a Bute-part, a Vancouver-sziget és a körülötte levö szigetcsoportok határolnak.

A Vancouver-sziget hossza kettöszázötven, szélessége pedig hetvenhárom földrajzi mérföld. Miután a portugálok megvásárolták és birtokba vették, 1789-ben Spanyolország kezére került. Vancouver expedíciója háromszor is földerítette a szigetet, mely akkoriban még a Nutka nevet viselte, majd az angol hajósról és Qudra kapitányról nevezték el, s a XVIII. század végén véglegesen Nagy-Britannia birtokába került.

A sziget fövárosa ez idö szerint Victoria, legnagyobb városa pedig Nanaimo. Gazdag szénlelöhelyeiröl - melyeket eredetileg a Hudson-öböl Társaság termelt ki - szállították a San Francisco és a nyugati part különbözö kikötöi között folyó kereskedelem legfontosabb árucikkét.

A csendes-óceáni partok e részén az angol birtokok közé tartozik még a Vancouver-szigettöl kissé északabbra a partközelben levö Sarolta királynö-sziget, mely e néven a legnagyobb.

Könnyen kitalálhatjuk, hogy Cascabelnak esze ágába sem jutott megnézni ezt a fövárost, mint ahogy esze ágában sem lett volna meglátogatni Adelaide-et és Melbourne-t, ha Ausztráliában jár, vagy Madrast és Kalkuttát, ha Indiába veti a sorsa. Minden igyekezetével azon volt, hogy olyan gyorsan vágjon át a Fraser völgyén, amilyen gyorsan csak bírják a lovak, és hogy a bennszülötteken kívül ne is kelljen mással szóba állnia.

A kis csapat, míg átkelt a völgyön, könnyen jutott vadhoz. A sok dámvad, nyúl, fogoly szinte hem­zsegett arrafelé, és mint César Cascabel mondogatta: "Legalább tisztességes népek eledeléül szolgálnak a vadak, melyeket idösebb fiam gyors és biztos keze terít le!... Francia létünkre is nyugodt lélekkel fogyaszthatjuk el a zsákmányt, miután a vadak ereiben nem folyik angolszász vér!"

Miután maguk mögött hagyták a Langley-erödöt, már jól benn jártak a Fraser völgyében. Kocsi­utat hiába is kerestek volna ezen a járatlan és vad vidéken. A folyó jobb partján a nyugati erdökkel szomszédos roppant rétek húzódtak, a látóhatáron magas hegyek orma rajzolódott ki a rendszerint szürkés égbolton.

Meg kell még említenünk, hogy New Westminster után, mely a Bute-part egyik legnagyobb városa és a Fraser torkolata mellett fekszik, Jean elörelátóan azt ajánlotta, hogy keljenek át a víz két partja között járó kompon. Valóban bölcs elövigyázatosság volt ez, mert így a Szép Vándor, miután fölment a folyam forrásáig, azt majd egyszerüen megkerüli nyugati irányban. Ez volt a legrövidebb, egyszersmind a legkönnyebb út Alaszkának ahhoz a részéhez, mely már beszögellik a columbiai területbe.

César Cascabelnak a véletlen is kedvezett, találkozott ugyanis egy indiánnal, aki ajánlkozott, hogy elkíséri a Szép Vándort egészen az orosz területekig, és Cascabelnak nem is volt oka megbánni, hogy a becsületes bennszülött gondjaira bízta magát. Igaz ugyan, hogy ez újabb költségtöbbletet jelentett, de bölcsebb volt nem törödni néhány dolláros kiadással, ha ilyen módon gondoskodni lehetett az utasok biztonságáról és az utazás gyorsításáról.

Ro-Nónak nevezték az indián vezetöt, s az egyik olyan törzshöz tartozott, amelyiknek a tyhije, vagyis fönöke gyakran érintkezik az európaiakkal. Ezek az indiánok egészen mások, mint például a csilikottok ravasz, gyanakvó, kegyetlen és vad népe, melytöl olyannyira óvakodni kell Amerika északnyugati részében. 1864-ben, vagyis néhány évvel korábban ezek a gonosz­tevök is részt vettek abban a mészárlásban, melynek a Bute-partra küldött útépítök voltak az áldozatai. Az ö kezüktöl halt meg Wadington mérnök is, akinek halálát olyan mélységesen gyászolta az egész gyarmat. Annak idején úgy hírlett, hogy a csilikottok kitépték egyik áldozatuk szívét, és fölfalták, akár az ausztráliai emberevök.

Jean, aki Frédéric Whymper észak-amerikai útleírásában olvasta e borzalmas mészárlás történe­tét, úgy gondolta, jó lesz, ha figyelmezteti édesapját, milyen veszélyeket jelenthet a csili­kottok­kal való találkozás, a család többi tagjának azonban egy szó említést sem tett aggo­dal­mairól, nehogy feleslegesen megijessze öket. Különben is a véres esemény óta a vörös­börüek e törzse bölcsen félrehúzódott, minthogy jó néhányukat - a gaztett közvetlen részeseit - fölakasztották. Ugyanezt mondotta Ro-No, utasaink vezetöje is, megnyugtatván öket, hogy nincs mitöl félniük, míg átvágnak Brit Columbia területén.

Az idö továbbra is szép maradt, söt déli 12 és 2 óra között már erösen föl is melegedett. A nedvdús ágakon sorra kipattantak a rügyek, a fákat hamarosan tavaszi színekkel ékesítik majd a levelek és a virágok.

A jellegzetesen északi tájak közé tartozik ez a vidék is. A Fraser völgyét erdök koszorúzták, az erdökben nagyobbrészt északi fafajták, cédrusok, fenyök és Douglas-fenyök, köztük nem egy olyan, amelyiknek törzse tizenöt méter kerületü volt, s orma a földtöl száz lábnyira hajla­dozott a magasban. Rengeteg vad járta az erdöket, a síkságokat, és Jean, anélkül, hogy nagyon messzire ment volna, könnyen gondoskodhatott a konyha napi hússzükségletéröl.

A vidék errefelé korántsem volt kihalt. Itt is, ott is falvak, és a falvakban az indiánok meglehe­tö­sen jó egyetértésben éltek az angolszász közigazgatás embereivel. A Fraser vizén csopor­tosan siklottak a cédrusfa csónakok, lefelé az ár sodorta öket, a vízfolyás ellenében pedig evezök és vitorlák segítségével haladtak.

Gyakran találkoztak fehér gyapjúköpönyegbe burkolózott, dél felé vonuló vörösbörüekkel. Rendszerint megálltak, s néhány szót váltottak Cascabellel, aki végül is jól-rosszul megértette öket, mert valami furcsa nyelvjárást beszéltek, a sinukot, melyben francia és angol szavak keverednek a bennszülöttek nyelvével.

- Pompás! - örvendezett César Cascabel. - Most már a sinuk nyelvet is tudom! Ismét egy nyelv, amit sohasem tanultam, mégis beszélem.

Ro-No aztán megmagyarázta, hogy ezt a nyugat-amerikai sinuk nyelvet több népfaj is beszéli egészen az alaszkai területekig.

Talán fölösleges is mondanunk, hogy a korán beköszöntött tavasz nyomán mindenünnen eltünt a hó, pedig errefelé néha csak április végén olvad el. Az utazás így valóban kellemes volt. César Cascabel nagyon szerette volna mielöbb maga mögött tudni az angol columbiai területet, és amennyire csak lehetett, siettette az utat, ám ugyanakkor óvatos volt, és vigyázott, nehogy túlhajszolják a két lovat. A hömérséklet fokozatosan emelkedett, ezzel együtt meg­jelentek a szúnyogok is, és hamarosan elviselhetetlenné váltak. Nehéz volt megakadályozni, hogy be ne röpüljenek a Szép Vándorba, noha gondosan ügyeltek arra, hogy a kocsiban ne világoljon lámpafény, ha leszáll az este.

- Átkozott dögök! - tört ki egyszer Cascabel, miután jó ideig eredménytelenül harcolt a kellemetlen rovarok ellen.

- Szeretném tudni, mire jók ezek az undok bogarak - jegyezte meg Sandre.

- Hát arra, hogy... megegyenek bennünket... - bölcselkedett Szegfüszeg.

- Elsösorban mégis arra, hogy megegyék a columbiai angolokat! - tette hozzá César Cascabel. - Ezért, kedveseim, szigorúan megtiltom, hogy akár egyet is elpusztítsatok közülük! Sohasem le­hetnek túl sokan ahhoz, hogy kínozzák Englishman úrékat, és ez szolgáljon nekünk vigaszul!

Az útnak ezen a szakaszán a vadászat rendkívül eredményes volt. Böven akadt zsákmány, föként dámvad, mely, hogy szomját friss vízzel oltsa, az erdökböl leereszkedett a Fraser partjára. Jean mindig Wagrammal együtt indult vadászni, és néhány dámvadat könnyen elejthetett anélkül, hogy a kocsitól túlságosan el kellett volna távolodnia, ami már csak azért sem lett volna bölcs dolog, mert az édesanyja nyugtalankodott volna. Vadászútjaira néha Sandre is elkísérte, és roppant boldog volt, hogy bátyja irányítása mellett próbálkozhatik elöször a vadászmesterség tudományával, s nehéz lett volna megmondani, melyik volt fürgébb, melyik gyorsabb, az ifjú vadászjelölt vagy a spánielje.

Jean zsákmánylistája azonban még csak néhány dámvaddal dicsekedhetett, mikor nagy örömé­re elejtett egy bölényt is. A vadászat során azonban komoly veszélyben forgott, mert az állat, melyet az elsö lövés csak megsebesített, neki akart támadni, és csak a fejébe eresztett második golyó mentette meg Jeant az utolsó pillanatban attól, hogy a bölény föl ne taszítsa, és halálra ne tiporja. Sejthetjük, hogy erröl az eseményröl nem számolt be részletesen a szülei­nek. Minthogy azonban a höstett színhelye jó néhány száz lépésnyire volt a Szép Vándortól, ki kellett fogni a lovakat, hogy a kocsihoz vontassák a roppant állatot, mely vastag sörényével leginkább oroszlánhoz hasonlított.

Tudjuk, hogy egy ilyen kérödzö elejtése milyen nagy hasznot jelent a préri indiánjai számára, akik nyíllal és lándzsával vadásznak rá. A bölény böréböl készült a vigvambeli ágy, a család takarója és azok a "prémek", melyekért akár húsz piasztert is megadnak. A húsát az indiánok napon szárítják, hosszú szeletekbe vágják, és ínséges idökben ez a hús jelenti a legbecsesebb tartalékot.

Az európaiak ugyan általában a bölénynek csak a nyelvét eszik meg - s ez valóban ínyencfalat -, Cascabelék azonban nem voltak ilyen finnyásak. A fiatal gyomor különben sem válogatós. Egyébként meg Cornélia pirítva, sütve, fözve, olyan ízletesen készítette el, hogy valamennyien kitünönek találták a bölényhúst, mely így több napra biztosította böséges ellátásukat. A nyelvéböl azonban mindegyiküknek csak egy falatka jutott, s az volt az általános vélemény, hogy ennél finomabbat még sohasem ettek.

A Columbián át vezetö útjuk elsö két hetében semmi említésre méltó esemény nem történt. Az idöjárás azonban lassanként megváltozott, közeledett a nagy esözések ideje, ami, ha nem is akadályozza, mindenesetre megnehezíti az utat észak felé.

Félö volt az is, hogy a Fraser megáradva kicsap a medréböl. Márpedig az áradás nagyon sok nehézséget, ha ugyan nem komoly veszélyt jelentett volna a Szép Vándor utasai számára.

Szerencsére azonban az esözések beálltával a Fraser ugyan felduzzadt, de nem csapott ki medréböl. Így a síkságok nem kerültek víz alá, noha máskor egészen az erdök széléig, vagyis a hegység tövéig öntötte el az ár a vidéket. A kocsi természetesen lassabban haladt, kerekei besüppedtek a nedves talajba, de a Szép Vándor szilárd és vízhatlan teteje, mint már annyi­szor, most is biztos menedéket nyújtott a Cascabel családnak a záporesök és a fergetegek ellen.

VII. A CARIBOUN

Derék Cascabel, miért is nem jöttél néhány évvel korábban Brit Columbia ama részébe, melyet majd most tapos a lábad! Vándorsorsod miért is nem vezetett ide elöbb, mikor földjén még úgy hevert az arany, hogy éppen csak le kellett hajolni érte! Vajon a történet, amit Jean beszélt el apjának a rendkívüli idökröl, miért is volt a múlté, miért is nem lehetett a jelen története!

- Nézd, apám, ez itt a Caribou - mondta akkor Jean -, de talán nem is tudod pontosan, mi az a Caribou?

- Sejtelmem sincs róla - válaszolta César Cascabel. - Amennyiben állat, vajon kétlábú vagy négylábú?

- Állat? - sikoltott fel Napoleona. - És vajon nagy?... És vajon gonosz?... És vajon harap?

- Szó sincs róla, nem állat - nyugtatta meg Jean. - Caribounak neveznek egy vidéket, az arany földjét, Columbia eldorádóját. Mennyi kincset rejtett e föld, és hányan meg hányan gazdagod­tak meg itt...

- És ugyanakkor hányan meg hányan mentek tönkre! - vágott közbe Cascabel.

- Bizony úgy van, apám, és még azt is hozzátehetem, hogy többen voltak, akik tönkrementek. Ugyanakkor akadtak olyan bányatársaságok, amelyek naponta tizenhatezer uncia aranyat szedtek össze. A Caribou egyik völgyében, a Williem-patak környékén marokszám szedték az aranyat.

De akármilyen gazdag volt is aranyban ez a völgy, túlságosan sokan sereglettek össze e gazdagság kiaknázására. Minthogy túlságosan sok aranyásó lepte el a völgyet, s ráadásul a gyülevész népség csak úgy tódult a nyomukba, a völgyben hamarosan rendkívül nehézzé vált az élet, s elképesztövé a drágaság. Az élelmiszerek ára egyszerüen csillagászati volt, egy dollárt fizettek egy font kenyérért. Az egészségtelen környezetben járványok ütötték fel a fejüket. A Caribou völgyébe zarándokolt emberek többségének ajtaján végül is hamarosan bekopogott a nyomor, majd a halál. Néhány évvel korábban ugyanez történt Ausztráliában és Kaliforniában is.

- Papa - szólt ekkor Napoleona -, azért mégiscsak pompás volna, ha útközben találnánk egy nagy darab aranyat.

- És mit csinálnál vele, angyalkám?

- Hogy mit csinálna vele? - válaszolt Cornélia. - Hát átadná a mamájának, aki egykettöre beváltaná szép summára!

- Hát akkor keressünk - mondta Szegfüszeg -, és egész biztosan találunk is, hacsak...

- Hacsak nem tévedsz, ezt akarod mondani? - nevetett Jean. - És bizony hiába keresnénk, derék Szegfüszegem, mert a kincstár üres... de még mennyire üres.

- Jó... jó... - vágott közbe Sandre -, majd meglátjuk!

- Várjatok csak, gyerekek! - mondta nyomban César Cascabel legdrámaibb hangján. - Így meg­gazdagodni, egyszerüen tilos! Angol földön fölszedett aranyból... Pfuj!... Gyerünk, gyerünk gyorsan, menjünk megállás nélkül, senki le ne hajoljon még egy rögért sem, legyen akár olyan nagy, mint Szegfüszeg feje. És ha majd a határra érkezünk, ha nincs is kitéve a tábla: Szíveskedjék a lábat jól megtörülni, mi, kedveseim, bizony megtörüljük a mienket, nehogy columbiai föld maradjon rajta!

César Cascabel csak változatlan! Pedig feleslegesen idegeskedik! Valószínü, hogy egyiküknek sem lesz alkalma lehajolni egyetlen kis rögöcskéért sem!

De hiába volt César Cascabel szigorú tilalma, azért mégiscsak szüntelenül fürkészö pillan­tással lesték a földet. Napoleona, de még inkább Sandre a legközönségesebb kavicsot is színaranynak nézte. És miért is ne, elvégre nem Észak-Amerikában vannak a leggazdagabb aranylelöhelyek? Ausztrália, Oroszország, Venezuela és Kína csak utána következnek.

Közben megkezdödött az esös idöszak. Mindennap zuhogott a zápor, és az út egyre nehezebbé vált. Az indián vezetö sürgette a lovakat. Félt, hogy a Fraserbe ömlö patakok és erek, melyeknek medre eddig úgyszólván száraz volt, hirtelen megduzzadnak a sok esötöl. És vajon hogyan kelnek át a megduzzadt vizeken, ha nem találnak gázlót? A Szép Vándornak esetleg heteken át kell rostokolnia, míg véget ér az esös évszak. Sietniük kellett tehát, hogy mielöbb kikerüljenek a Fraser völgyéböl.

Említettük már, hogy ezen a vidéken nem kellett félni a bennszülöttektöl, mióta a csilikottokat visszaszorították kelet felé.

Ez valóban így volt, viszont komoly veszedelmet jelentettek bizonyos vadállatok - például a medve.

Sandre erröl komoly tapasztalatokat is szerzett, és kevésen múlt, hogy nem kellett nagyon drágán fizetnie azért, mert nem engedelmeskedett az édesapjának.

Május tizenhetedikén délután történt. A család az egyik folyótól mintegy ötven méternyire tartott pihenöt, a lovak a még száraz medren át húzták a kocsit. Ez a rendkívül magas partok között folyó patak teljesen elzárta volna az utat, ha hirtelen támadó ár sebes vizü hegyi patakká változtatja.

Úgy állapodtak meg, hogy két órán át pihennek; Jean elöbbre ment vadászni, miközben Sandre, noha ráparancsoltak, hogy ne távolodjék el a táborhelytöl, észrevétlenül visszament a patakmedren át, és mintegy tíz lábnyi hosszú kötelet vitt magával a derekára csavarva.

Sandre nem csak úgy vaktában ment kóborolni: meglátott ugyanis egy sokszínü, csillogó tollú madarat, azt akarta követni, hogy megtalálja a fészkét, és a kötél segítségével a fára kapaszkodva, a fészekböl elragadja.

Sandre már csak azért is oktalanságot követett el, mikor így eltávolodott a táborhelytöl, mert az égbolt fenyegetöen beborult. Sötét felhö szállt sebesen a zenit felé. De ugyan mi állíthatná meg azt a fiút, aki üldözöbe vett egy madarat?

Magától értetödik, hogy Sandre hamarosan eltünt a sürü erdöben, melynek szélsö fái a patak bal partján álltak. A madár ágról ágra röpülve, mintha csak örömét találta volna abban, hogy a fiút maga után csalogatja.

Sandre vadászat közben megfeledkezett arról, hogy a Szép Vándor két órán belül ismét elindul, és húsz perccel azután, hogy elhagyta a táborhelyet, már jó fél mérföldnyire benn járt az erdö sürüjében. Út sehol, legföljebb bozóttal benött keskeny ösvények a cédrusok és fenyök tövében.

A madár vidáman rikoltozva röppent egyik fáról a másikra, Sandre pedig futott, ugrált, mint valami vadmacskakölyök. De hiába igyekezett, a madár végül is eltünt a sürü lombok között.

- Ó, ezt elvitte az ördög! - kiáltott fel Sandre, mikor balsikerén vérig sértödve megállt.

A lombokon át ekkor megpillantotta a sürü felhökkel borított eget. A sötét lombsátoron át már látni lehetett a cikázó fényeket is.

Az elsö villámok voltak, elnyújtott morajlás követte öket.

- Éppen ideje, hogy hazamenjek, s még ráadásul mit mond majd az apám! - gondolta Sandre.

Ebben a pillanatban vett észre egy különös formájú, körülbelül fenyötoboz nagyságú, fényes pontokkal pettyezett kavicsot.

Az csak természetes, hogy mindjárt arra gondolt, íme, egy aranyrög, mely itt felejtödött a Caribou e zugában. Örömében elrikkantotta magát, fölkapta a követ, a tenyerében méricskélte, majd zsebre vágta, miközben fogadkozott magában, hogy senkinek egy árva szót sem mesél róla.

- Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá, mikor beváltottam egy szép summa aranyra! - suttogta boldogan.

Ám alighogy zsebre vágta az értékes követ, hatalmasat dördült az ég, kitört a vihar. A dördülés még hosszan visszhangzott, mikor Sandre hirtelen üvöltést hallott.

Húsz lépésnyire töle egy óriási grizzli medve bukkant elö a bozótból.

Akármilyen bátor volt is Sandre, most nyakába szedte a lábát, s rohant a patakpart felé. A medve nyomban üldözésére indult.

Ha Sandre eléri a patakmedret, ha átkel rajta, és eléri táborhelyüket - megmenekült. A patak bal partján már meg tudják fékezni a medvét, söt akár le is löhetik, s akkor ágyelö lesz a bundájából.

Az esö azonban úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, egyre sürübben villámlott, az ég szakadatlanul zengett. Félö volt, hogy a börig ázott Sandre, aki csak nehezen mozgott átned­vesedett ruhájában, esetleg elesik, és a medve prédájává válik. Valahogyan azonban mégis tartani tudta a távolságot; nem is kellett hozzá egy negyedóra, és a patakpartra ért.

Itt viszont leküzdhetetlen akadályba ütközött. A patak, mely azóta valóságos zuhataggá változott, köveket, fatörzseket, kiszaggatott gyökereket sodort. A víz már-már kicsapott magas medréböl. Elveszett, ha az örvénylö árba veti magát, még csak reménye sem lehet a menekülésre.

Visszafordulni nem mert, a sarkában érezte a lecsapni készülö medvét. És még csak nem is adhat jeleket a Szép Vándornak, mely alig látszik a lombok közül.

Ekkor gondolkodás nélkül, ösztönösen tette azt, ami talán megmentheti.

Öt lépésnyire töle egy cédrusfa állt, alacsony ágai a patak fölé hajoltak.

A közepes vastagságú fatörzshöz ugrani, átkarolni, a kéreg dudoraiba kapaszkodva az ágak közé húzódzkodni, majd onnan a felsöbb ágak közé - mindez egy pillanat müve volt. Egy majom sem csinálhatta volna ügyesebben, könnyedébben. Persze ezen nincs is mit csodál­kozni, elvégre Sandre artista volt - és most végre biztonságban érezhette magát.

Ez az érzés azonban, sajnos, nem sokáig tartott. A medve ugyanis, mely a fa tövében állt, úgy döntött, hogy ö is fölkapaszkodik rá, s ha ez sikerül neki, Sandre bajosan csúszik ki a karmai közül, még akkor is, ha a fa ormára kapaszkodik.

Sandre azonban nem veszítette el hidegvérét. Elvégre méltó fia volt a híres-nevezetes César Cascabelnak, aki a legkínosabb helyzetekböl is mindig épségben tudott szabadulni.

Le kellett volna kerülnie a fáról - de hogyan? -, át kellett volna jutnia a zúgó áron - de mi módon? A zuhogó esö okozta ár miatt a patak kezdett medréböl kicsapni, és már el is árasztotta a jobb partot, ahol a Szép Vándor állt.

Segítségért kiáltson?... Ugyan minek, a tomboló szél és esö zajában meg sem hallanák kiáltásait. Különben is, ha César Cascabel, Jean vagy Szegfüszeg Sandre keresésére indult, nyilván elöre és nem visszafelé ment. Ugyan ki gondolt volna arra, hogy Sandre visszafelé ment, át a patakmedren.

Közben a medve kapaszkodott... lassan, de kapaszkodott, és hamarosan eléri a cédrusfa koronáját, miközben Sandre az orma felé igyekezett.

Ekkor kitünö ötlete támadt. Látta, hogy a cédrus egyik-másik ága vagy tíz lábnyira nyúlik a patak fölé, gyorsan lecsavarta hát derekáról a kötelet, a végére hurkot kötött, és a hurkot az egyik vízszintesen nyúló ág végére dobta, majd a kötél segítségével magához húzta, és csak­nem függöleges helyzetben tartotta.

Mindezt ügyesen, gyorsan, nagy lélekjelenléttel hajtotta végre.

Veszteni való ideje már nem volt, a medve most kapaszkodott az ágak közé, s máris följebb igyekezett.

Ebben a pillanatban a függöleges helyzetbe hozott ág végébe kapaszkodó Sandre ellökte magát a fa törzsétöl, az ág, mintha rugóra járt volna, elörecsapódott, és Sandre-t úgy röpítette át a patak felett, mintha katapultából kiröppenö ködarab lett volna. A levegöben ügyesen bukfencet vetett, s lepottyant a patak jobb partján, míg a medve elszomorodva nézte a levegöben tovaröppenö zsákmányát.

- Ó, te csirkefogó!

E kedves szóval fogadta César Cascabel hebehurgya fiát, aki éppen akkor termett elötte, mikor ö Jeannal és Szegfüszeggel együtt a patak rézsüjéhez érkezett, miután táborhelyük körül hiába keresgéltek.

- Csirkefogó!... - mondta ismét. - Micsoda félelmet álltunk ki miattad!

- Hát, édesapám, húzd meg a fülemet! - mondta Sandre. - Rászolgáltam.

César Cascabel azonban ahelyett, hogy megragadta volna a fia két fülét, jobbról is, balról is megcsókolta, mondván:

- Ilyet ne csinálj még egyszer, mert...

- Mert akkor ismét megcsókolsz! - mondta Sandre, és átölelte édesapját.

Aztán elnevette magát:

- Na ugye!... Jól kibabráltam ezzel a medvével!... Ugye, milyen hülye képet vágott ez a vastag pojáca?

Jean szívesen leterítette volna a vadállatot, de az már messze járt, és szó sem lehetett arról, hogy a nyomába szegödjék. Minthogy az ár egyre növekedett, sürgösen odébb kellett állniuk, és ezért mind a négyen visszatértek a Szép Vándorhoz.

VIII. A KÓFICOK FALUJÁBAN

Egy héttel késöbb, május 26-án a Fraser forrásához értek. Noha az esö éjjel-nappal zuhogott, a vezetö azzal biztatta öket, hogy a rossz idö hamarosan véget ér.

Miután ugyancsak hepehupás úton megkerülték a folyó forrását, a Szép Vándor utasai egyene­sen nyugat felé vették útjukat.

Még néhány napos út, és Alaszka határához érnek.

Az elmúlt héten sem falut, sem tanyát nem láttak azon az úton, melyen Ro-No vezette öket. Az indián valóban elismerésre méltó szolgálatokat tett nekik, hiszen tökéletesen ismerte a vidéket.

Május 26-án a vezetö szólt César Cascabelnak, hogy egy közeli faluban megpihenhetnének, amennyiben úgy kívánják, az egynapos pihenö jót tenne a némileg elcsigázott állatoknak is.

- Milyen faluról van szó? - kérdezte Cascabel, aki mindig gyanakodott, ha a columbiai falvakról volt szó.

- A Kóficok faluja - válaszolt a vezetö.

- A Kóficok faluja? - hökkent meg César Cascabel.

- Igen, édesapám - mondta Jean -, a térképen is ez a név szerepel, de nyilván valamelyik indián törzs kissé megváltoztatott neve lehet, talán a koquin indiánok...

- Jó!... jó!... Nem kell annyit magyarázkodni - mondta César Cascabel -, én már csak azt mondom, hozzáillö nevet kapott ez a falu, ha angolok lakják, még ha csak néhány angol is akad a falu lakói között!

A Szép Vándor még aznap este megállt e falu szélén. Innen már csak háromnapos útjuk van a határig, mely Alaszkát elválasztja Columbiától.

Akkor majd César Cascabel is hamarosan visszanyeri szokásos jókedvét, mely az angol király öfelsége területein végveszélyben forgott.

A Kóficok faluját indiánok lakták, de ekkoriban néhány angol is tartózkodott ott: hivatásos vadászok vagy sportkedvelök, akik csak a vadászszezont töltötték itt.

A Victoria helyörség tisztjei is itt vadásztak, volt köztük egy báró is, név szerint sir Edward Turner - gögös, nyers, pimasz, angol voltára roppant büszke férfiú, egyike azoknak az angol uraknak, akik azt hiszik, nekik mindent szabad azon puszta lénynél fogva, hogy ök angolok. Magától értetödik, hogy utálta a franciákat, legalább annyira, ahogyan Cascabel utálta az angolokat. Ez is, az is emberére akadt a másikban.

Már megérkezésük estéjén úgy esett, hogy míg Jean, Sandre és Szegfüszeg élelemért mentek, a báró kutyái összeakadtak a Szép Vándor kutyáival, Wagrammal és Marengóval, a derék ebek pedig nyilvánvalóan osztoztak gazdájuk nemzeti gögjében.

Innen eredt a nézeteltérés egyrészt a spániel és az uszkár, másfelöl az angol vadászkutyák között; a nézeteltérést vad csaholás, aztán marakodás, éktelen csetepaté követte, és végül az ebek gazdáinak beavatkozása.

Sir Edward Turner a zenebona hallatára kilépett a falu szélén álló háza kapuján, és korbáccsal fenyítette meg Cascabel két kutyáját.

Cascabel nyomban a báró elé ugrott, és kutyái védelmére kelt.

Sir Edward Turner - aki egyébként kitünöen beszélt franciául - nyomban látta, kivel van dolga, és vele született pimaszságát szabadjára engedve, habozás nélkül, amúgy angolosan nyilatko­zott külön a komédiásról, és csak úgy általánosságban valamennyi honfitársáról.

Könnyen elképzelhetjük, mit érzett Cascabel az angol szavai hallatára.

Mégis, minthogy nem akart bajba keveredni - föképpen nem angol földön -, nem akart kelle­met­lenségeket, melyek késleltethették volna útját, fékezte magát, és kifogástalan modorban válaszolt:

- Uram, az ön kutyái támadták meg az enyéimet!

- A maga kutyáit! - kiáltott a báró. - Egy komédiás kutyáit! Hiszen arra valók, hogy az enyéim megmarják öket, vagy én magam korbácsoljam meg mind a kettöt!

- Engedje felhívnom figyelmét - folytatta Cascabel, aki kezdett méregbe jönni, noha elha­tározta, hogy nyugodt marad -, ilyen beszéd nem méltó egy gentlemanhez!

- Pedig a maga fajtája csak ilyen választ érdemel!

- Uram, én ismerem az udvariasság szabályait... ön a becsület szabályait sem...

- Vigyázzon a nyelvére!... Sir Edward Turnerrel mer szembeszállni?

Cascabelt elöntötte a méreg, és sápadtan, szikrázó szemmel, felemelt ököllel ment a báró felé, mikor futva odaérkezett Napoleona:

- Gyere már, papa! Mama kéri, hogy siess.

Cornélia küldte oda a leányát, hogy Cascabelt hazahívja.

- Rögtön megyek! - mondta Cascabel. - Mondd meg anyádnak, várjon, míg elintézem ezt a gentlemant. Menj, Napoleona!

E név hallatára a báró megvetöen fölnevetett.

- Napoleona! - visszhangozta. - Napoleonának hívnak egy ilyen kislányt! Arról a szörnye­tegröl nevezték el, aki...

Ez már több volt, mint amit Cascabel elviselhetett volna. Karját összefonva elörelépett, köz­vet­lenül a báró elé.

- Ön sérteget engem! - mondta.

- Sértegetem... önt?

- Igen, engem, és sértegeti azt a nagy férfiút, akinek meg sem kottyant volna az ön sziget­hazája, ha ott egyszer partra száll!

- No csak!

- Lenyelte volna, mint egy osztrigát!

- Nyomorult ripacs! - tört ki a báró.

Kissé hátrált, mint a védekezésre készülö bokszoló.

- Igen, ön megsértett engem, báró, és elégtételt fog adni a sértésért!

- Elégtételt egy komédiásnak!?

- Akinek egyenrangúságát elismerte azzal, hogy megsértette!... Megverekszünk törrel, pisztollyal, karddal, ahogy óhajtja... akár ököllel.

- Miért nem mindjárt hólyaggal? - vágott vissza a báró. - Ahogy a bohócfélék szoktak a porondon!

- Védje magát...

- Csak nem képzeli, hogy megverekszem egy vásári komédiással?

- De igen, azt képzelem! - üvöltötte Cascabel haragja tetöpontján. - Igen, megverekszik... vagy megvereti magát!

Még csak eszébe sem jutott, hogy ellenfele nyilván erösebbnek bizonyulna a bokszolásban, hiszen e sportágban jelesek az angol gentlemanek, s már nekirohant volna, mikor Cornélia kettöjük közé ugrott.

Ebben a pillanatban értek oda sir Edward Turner bajtársai és vadásztársai, körbefogták a bárót, elhatározván, nem engedik, hogy kompromittálja magát egy ilyen "alakkal", s közben szidalmakkal árasztották el az egész Cascabel családot. E szidalmak egyébként egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy megijesszék az eröteljes Cornéliát - legalábbis semmi sem látszott rajta. Beérte azzal, hogy olyan pillantással mérte végig sir Edward Turnert, ami cseppet sem nyugtathatta meg a férjét sértegetö angolt.

Közben odaérkezett Jean, Szegfüszeg és Sandre is, és a vita alighanem tettlegességig fajult volna, mikor Cascabelné asszony fölkiáltott:

- Gyere, César, és gyertek ti is, gyerekek, egy-kettö!... Gyerünk! Valamennyien gyertek a kocsihoz, de szaporán!

Olyan parancsoló hangon kiáltott rájuk, hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy szembe­szegülhetne vele.

De micsoda estéje volt César Cascabelnak! Dühe csak nem csillapult!... Őt, öt sértették meg becsületében és höse becsületében!... Egy angol sértette meg! El akart menni, hogy megkeresse, meg akart vele verekedni, vele meg valamennyi társával és a Kóficok falujának valamennyi kóficával!... A gyerekei pedig boldogan vele tartottak volna! Még Szegfüszeg is, aki kijelentette, hogy leharapja az egyik angol orrát, hacsak nem a fülét - ennél alább nem adta!

Cornéliának bizony nem volt könnyü lecsillapítani a haragvókat. Lelke mélyén ö maga is tisztában volt azzal, hogy mindenben sir Edward Turner volt a hibás; azt sem tagadhatta, hogy elöször a férjét, majd az egész családját sértegette úgy, ahogy a leghitványabb vásárosok sem sértegetik egymást.

Minthogy azonban nem akarta hagyni, hogy a helyzet elmérgesedjék, egy tapodtat sem engedett, szembeszállt a viharral, és mikor végül a férje azt mondta, hogy elmegy, és egy olyan pofont ad a bárónak, amitöl... mindössze ennyit mondott neki:

- Megtiltom, César!

És César Cascabel kapálózva ugyan, de kénytelen volt engedelmeskedni a felesége parancsának.

Mennyire várta Cornélia a másnapot és azt, hogy már elhagyhassák ezt az átkozott falut! Csak akkor lesz nyugodt, ha már néhány mérfölddel északabbra lesz az egész család. És mert biztos akart lenni afelöl, hogy az éjszaka folyamán senki sem mozdul a közeléböl, elöször gondosan bezárta a Szép Vándor ajtaját, majd úgy határozott, hogy jómaga kint tölti az éjszakát.

Másnap, május 27-én hajnali három órakor Cornélia felébresztette az egész társaságot. A nagyobb biztonság kedvéért útnak akart indulni, még mielött kivilágosodik, még mielött az indiánok vagy az angolok felébredtek volna. Ily módon tudja leginkább megakadályozni, hogy a marakodás folytatódjék ott, ahol abbamaradt. És - figyelmet érdemlö körülmény - úgy tünt, mintha az érdemes asszonyságot nagyon sürgetné valami. Rendkívül izgatott volt, nyugtalanul pillantgatott jobbra-balra, nyelvelt, zsémbeskedett, pörölt a férjével, a fiaival és Szegfüszeg­gel, akik nem igyekeztek annyira, ahogyan ö türelmetlenségében szerette volna.

- Hány nap kell ahhoz, hogy átléphessünk a határon? - kérdezte a vezetöt.

- Három - válaszolt Ro-No -, ha útközben semmi sem akadályoz bennünket.

- Indulás! - mondta Cornélia. - Semmiképpen ne vegyék észre, hogy indulunk!

Egy percig se képzeljük, hogy César Cascabel már lenyelte az elözö napi sértéseket. Elhagyni ezt a falut anélkül, hogy érdeme szerint megfizetett volna a bárónak - ez bizony rosszul esett a derék normandnak, aki nemcsak francia volt, hanem hazafi is.

- Hát most láthatjátok, mit jelent az, ha az ember John Bull földjére teszi a lábát - mondogatta.

De hiába is lett volna nagy kedve járkálni egyet a faluban, abban reménykedve, hogy összeakad sir Edward Turnerrel, hiába pillantgatott az angol gentleman házának csukott zsalui felé, egy tapodtat sem mert távozni a szigorú Cornélia mellöl. A felesége különben egy pillanatra sem engedte el maga mellöl.

- Hová mész, César?... Itt maradsz, César!... Megtiltom, hogy elmozdulj, César!

César Cascabel egyebet sem hallott. Ilyen mértékben még sohasem került kitünö, és erélyes élettársa uralma alá.

Az elökészületek, Cornélia újra meg újra megismételt sürgetéseinek köszönhetöen, hamarosan befejezödtek, s a két ló a rudak közé állt. Hajnali négy órakor a két kutya, a majom, a papagáj, a férj, a fiúk és a lány, mind benn ültek a Szép Vándor fülkéiben, Cornélia pedig a bakra telepedett. Mihelyt Szegfüszeg és a vezetö a lovak elé állt, jelt adott az indulásra.

Negyedórával késöbb a Kóficok faluja eltünt a körülötte sorakozó nagy fák mögött. Még alighogy pirkadt. Minden csendes volt. Sehol egy lélek az észak felé húzódó roppant síkságon.

És Cornélia, mikor már megállapíthatta, hogy a falu egy lakója sem figyelt fel indulásukra, mikor már biztos lehetett abban, hogy sem az indiánok, sem az angolok nem akarják útjukat állni, megkönnyebbülten felsóhajtott, és ez a sóhaj alighanem bántotta kissé a férjét.

- Hát annyira félsz ettöl a népségtöl, Cornélia? - kérdezte.

- Nagyon - hangzott a kurta válasz.

A következö három nap zavaró körülmény nélkül múlt el, és mint ahogy a vezetö mondotta, három nap múlva valóban Columbia határához érkeztek.

A Szép Vándor, miután szerencsésen átlépett a columbiai-alaszkai határon, végül meg­állhatott.

Most már kifizethették a derék indiánt, s megköszönhették neki hüséges és buzgó szolgálatait. Ro-No elbúcsúzott a családtól, miután még megmagyarázta, milyen irányba induljanak el, hogy a legrövidebb úton Sitkába, az orosz birtokok fövárosába érjenek.

César Cascabel most, hogy maguk mögött hagyták az angol területet, fellélegezhetett volna. De erröl szó sem volt. A három nap nem volt elégséges ahhoz, hogy megeméssze a Kóficok falujában történteket. Nagyon megfeküdte a gyomrát. Nem is tudta megállni, hogy meg ne mondja Cornéliának:

- Hagynod kellett volna, hogy visszamenjek, és ez a mylord megkapja a magáét!

- Megkapta, César! - mondta egyszerüen Cascabelné asszony.

- Bizony megkapta, de még mennyire megkapta!

Éjszaka ugyanis, miközben a Szép Vándor utasai aludtak, Cornélia a báró háza körül ólálkodott, és mikor az lesre ment, Cornélia néhány száz lépésnyi távolságból követte. És mikor a báró az erdöbe ért, "a chicagói versenyek elsö díjasa" úgy elagyabugyálta, hogy az ott maradt a helyszínen. A kékre-zöldre vert sir Edward Turnert csak másnap találták meg, és alighanem sokáig viselte a szeretetre méltó asszonnyal való találkozás emlékeit.

- Ó, Cornélia... Cornélia!... - kiáltott fel César Cascabel, átölelve a feleségét. - Bosszút álltál megsértett becsületemért... Te aztán méltó vagy a Cascabel névre!

IX. TILOS AZ ÁTJÁRÁS

Alaszka az amerikai kontinensnek az a része, mely északnyugaton az 52. és a 72. szélességi fok között terül el. Így tehát vízszintes irányban átvágja az északi sarkkör vonala, mely a Bering-szoroson át kerekül ki.

Ha figyelmesen nézzük a térképet, azt látjuk, hogy a partvonal emberi arcélt rajzol ki meg­lehetös világosan. A Lisbonne-fok és a Barrow-földnyelv között van a homlok, a Kotzebue-öböl formázza a szemüreget, az orrot a Prince of Wales-fok, a Norton-öböl a száj, az Alaszka félsziget a szakáll, a Csendes-óceánba benyúló Aleuta-szigetek meg mintha a szakáll fürtjei lennének. A fej vonalát a Ranges-hegylánc zárja le, melynek végsö vonulata a Jeges-tengerbe lejt.

Ez volt hát az a vidék, melyen át a Szép Vándornak rézsútos irányban hatszáz mérföldet kellett megtennie.

Magától értetödö, hogy Jean gondosan tanulmányozta a térképen a vidék hegyeit, vizeit, a partvonal vonulatát, vagyis azt, hogy melyik lenne az alkalmas útvonal. Még egy kis elöadást is tartott erröl, melyet a család a legnagyobb érdeklödéssel hallgatott végig.

Jeannak köszönhetö, hogy valamennyien - még Szegfüszeg is - megtudták, hogy az amerikai kontinensnek ezt a legészaknyugatibb részét elöször az oroszok járták be, majd a francia Lapérouse és az angol Vancouver, végül az amerikai Mac Clure, mikor expedíciójával sir John Franklin felkeresésére indult. Frédéric Whimper és Bulxley ezredes utazásaik során 1865-ben legalábbis már részben feltérképezték a területet, akkor ugyanis arról volt szó, hogy a Bering-szoroson át tenger alatti kábelt fektetnek le az Ó- és az Újvilág között. Elöttük legföljebb kereskedelmi cégek utazói járták be az alaszkai tartomány belsö vidékeit prém- és börárukat keresve.

A nemzetközi politikában ekkor tünt fel a híres Monroe-elv, mely szerint Amerika az amerikaiaké. Ha Nagy-Britannia gyarmatai - Columbia és Kanada - csak a többé-kevésbé távoli jövöben kerülhetnek ismét amerikai kézre, Oroszország talán átengedi Alaszkát az Egyesült Államoknak, talán lemond erröl a negyvenötezer négyzetmérföldnyi területröl. A moszkvai kormánnyal komoly tárgyalások kezdödtek ez irányban.

Az Egyesült Államok népe kicsit csúfolódva emlegette Seward külügyminiszter próbálko­zását, amikor a miniszter kijelentette, hogy megpróbálja Amerikának megszerezni ezt a Walrus-Siát, ezt a fókák földjét, amiböl vajmi kevés haszna lehet az Államoknak. Seward azonban igazi jenki makacssággal tovább haladt célja felé, és 1867-ben a tárgyalások már meglehetösen elörehaladtak. Ha a megegyezés még nem is jött létre Amerika és Oroszország között, megvalósulhat bármelyik pillanatban.

Május 31-én a Cascabel család pihenöt tartott a határsávban egy facsoport árnyékában. A Szép Vándor itt már alaszkai területen, orosz kézen levö birtokon volt, maga mögött hagyta Brit Columbia földjét. Cascabel tehát megnyugodhatott.

Vissza is tért a jókedve, méghozzá olyan igaziból, hogy az övéire is átragadt. Ezentúl már nem is kell letérniük orosz területröl ahhoz, hogy az elöre megállapított útvonalon eljussanak az európai Oroszország határára. Alaszkai tartomány vagy Szibéria - e roppant kiterjedésü területek mind a cár uralma alá tartoznak.

Vidám hangulatban megvacsoráztak. Jean egy nagy, hízott nyulat ejtett el, melyet Wagram hajtott fel a bozótban. Igazi orosz nyúl, kérem szépen!

- Megiszunk egy palack jó bort! - jelentette ki César Cascabel. - Egek ura, az ember szinte könnyebben lélegzik itt, a határon túl! Amerikai levegö orosszal keverve, ez ám az igazi! Szívjátok, gyerekek, teli tüdövel!... Ne zavartassátok magatokat... Jut belöle mindenkinek, még Szegfüszegnek is, pedig neki röfnyi hosszú az orra! Pfü!... Öt héten át valósággal fuldokoltam azon az átkozott columbiai területen.

Mikor a vacsorát befejezték, és az utolsó cseppig elfogyott a jó bor is, valamennyien aludni tértek. Az éjszaka a legnagyobb csendben múlt el. Nem zavarták öket sem vadállatok, sem nomád indiánok. Másnapra a lovak és a kutyák is tökéletesen kipihenték magukat.

Már hajnalban tábort bontottak, és a nyájas Oroszország, "Franciaország e növérének" vendégei - mint ahogy César Cascabel mondogatta - készülödni kezdtek. A készülödés nem tartott sokáig. Reggel hat óra elött a Szép Vándor elindult északnyugati irányba, hogy elérje a Simpson folyót, melyen majd kompon kel át.

Alaszkának ezt a dél felé nyúló részét, ezt a keskeny földnyelvet, melyet Thlinkithen tábornokról neveztek el, nyugat felöl szigetek és félszigetek határolják, köztük a Prince of Wales-, a Crozer-, a Kuju-, a Baranow- és a Sitka-sziget. Ez utóbbin épült fel az amerikai kontinensen levö orosz birtokok fövárosa, melynek neve Új-Arhangelszk. César Cascabel úgy tervezte, hogy a Szép Vándor Sitkába érkezve, több napos pihenöt tart, elöször is azért, hogy kicsit kifújják magukat, no meg azért, hogy felkészüljenek útjuk eme elsö részének befejezésére, mely a Bering-szorosig viszi öket.

Parti hegylánc tövében szeszélyesen kanyargó földsávon kellett haladniuk céljuk felé.

Cascabelék nekivágtak tehát az útnak, de alig tettek egy lépést az alaszkai földön, máris akadályba ütköztek, és bizony úgy tünt, hogy ez az akadály leküzdhetetlen.

A nyájas Oroszország, Franciaország növére korántsem volt hajlandó vendégszeretö fogadtatásban részesíteni a Cascabelék személyében érkezö fivéreit.

Oroszország ugyanis három határör, három izmos, nagy szakállú, nagy fejü, turcsi orrú, kalmük képü, orosz egyenruhát viselö határör képében jelent meg elöttük - mindhármon az a lapos sapka, mely millió meg millió emberben ébreszt üdvös respektust.

Vezetöjük intésére a Szép Vándor megállt, és a lovakat irányító Szegfüszeg a gazdáját szólította.

César Cascabel kilépett az elsö kocsifülke ajtaján, nyomában fiaival és feleségével. Vala­mennyien leszálltak, és kissé nyugtalanok lettek az uniformisok láttán.

- Az útleveleket kérem! - mondta az egyik rendör oroszul, amely nyelvet César Cascabel - tekintettel az adott körülményekre - nagyon is jól megértett.

- Útleveleket? - hökkent meg.

- Igen! A cár felségterületeire senki sem léphet útlevél nélkül!

- De, kedves uram, nekünk semmiféle útlevelünk nincs - mondta udvariasan Cascabel.

- Ez esetben nem mehetnek tovább!

Határozott volt a válasz, és jelentös, mintha ajtó csapódott volna be holmi tolakodó elött.

César Cascabel keserves képet vágott. Nyomban felfogta, milyen szigorúak a moszkvai köz­igazgatási rendelkezések, és attól tartott, hogy aligha kezdhet sikeres alkudozásba. Hihetetlen balszerencse, hogy a határörök éppen ott voltak, ahol a Szép Vándor orosz területre ért.

Cornélia és Jean szorongva várták a beszélgetés eredményét, melytöl utazásuk folytatása és szerencsés befejezése függött.

- Orosz föld derék polgárai - kezdte César Cascabel drámai hangon, és hogy ékesszólásának még nagyobb hangsúlyt adjon, szavait széles taglejtésekkel kísérte -, franciák vagyunk, akik saját mulatságunkra, és még azt is merem mondani, hogy mások, föként a nemes bojárok mulatságára utazgatunk, amennyiben jelenlétükkel szíveskednek bennünket megtisztelni!... Úgy véltük, nincs szükségünk okmányokra ahhoz, hogy öfelsége, minden oroszok cárjának földjére lépjünk...

- Külön engedély nélkül lépni az ö felségterületére... erre még nem volt példa... soha! - hangzott a válasz.

- Nem történhetne meg mégis... egyszer, egyetlenegyszer? - folytatta Cascabel a legmeg­nyeröbb hangján.

- Nem! - válaszolt kimért, száraz hangon a rendör. - Ezért hát forduljanak vissza, mégpedig nyomban.

- No de végül is, hol lehetne megszerezni ezeket az útleveleket? - kérdezte Cascabel.

- Ez a maga dolga!

- Engedjenek bennünket Sitkáig, és ott majd a francia konzul segítségével...

- Sitkában nincs francia konzulátus! Különben meg honnan jönnek?

- Sacramentóból.

- Akkor, kérem, Sacramentóban kellett volna beszereznie az útleveleket!... Különben is, felesleges...

- Éppen ellenkezöleg, nagyon is fontos - makacskodott Cascabel -, minthogy utunk Európába vezet...

- Európába? Ebben az irányban?

César Cascabel nyomban megértette, hogy válasza rendkívül gyanússá tette, mert legalábbis meglepö, ha valaki ilyen kerülö úton akar visszatérni Európába.

- Igen - folytatta -, bizonyos körülmények kerülöre kényszerítettek bennünket...

- Nem érdekel! - vágott közbe a rendör. - Orosz területen át nem mehetnek útlevél nélkül!

- Ha csak arról van szó, hogy megfizessük az illetéket - makacskodott Cascabel -, esetleg mégis megegyezhetnénk...

És miközben beszélt, jelentösen hunyorgatott a rendörre.

A megegyezés azonban még ilyen alapon sem látszott valószínünek.

- Kedves uraim - folytatta Cascabel végsö kétségbeesésében -, hát lehetséges, hogy önök még sohasem hallottak a Cascabel családról?

Úgy beszélt, mintha a Cascabel család legalábbis a Romanovokkal volna egyenrangú.

Ez sem használt. Vissza kellett fordulniuk, mi több, a rendörök olyan alaposan végrehajtották a szigorú és megváltoztathatatlan parancsot, hogy a Szép Vándort a határvonalon túli területre kísérték, és utasaira szigorúan ráparancsoltak, hogy azon még egyszer át ne lépjenek. Így történt, hogy César Cascabel legnagyobb bánatára ismét Brit Columbia területén találta magát.

Ez bizony kellemetlen és ugyanakkor nagyon nyugtalanító fordulat volt. Minden tervük meghiúsult. Az oly lelkesedve elfogadott útirányról le kell mondaniuk. Útlevél híján nem haladhatnak tovább nyugat felé, Szibéria területén átvágva, nem juthatnak vissza Európába. A Far-Westen át a már ismerös körülmények között, természetesen eljuthatnak New Yorkba, de hajó nélkül hogyan kelhetnének át az Atlanti-óceánon, és pénz nélkül ugyan hogyan szerezhetnének maguknak helyet valamelyik hajón?

Hogy útközben keressék meg a hajójegyekre szükséges pénzt... józanul ebben alig bizakod­hattak.

És különben is, mennyi idö kellene ahhoz, hogy összegyüjtsenek ekkora összeget!

A Cascabel család nevének fénye - miért is titkolnánk - az Egyesült Államokban némileg már megkopott. Húsz éven át úgyszólván valamennyi városát, faluját bejárták. Most még annyi cent bevételt sem remélhetnek, mint amennyit annak idején dollárban megkerestek. Nem! ha visszafordulva, elölröl kezdenék az egészet, ez talán éveket és éveket jelentene, végtelenül hosszú idönek kellene eltelnie, mielött Európában partra szállhatnának. Valami utat-módot kell találni bármi áron arra, hogy a Szép Vándor eljuthasson Sitkába. Így gondolkoztak, így is beszéltek ennek az érdekes családnak a tagjai, mikor a három rendör nehéz problémáik között magukra hagyta öket.

- No, szép kis kátyúba kerültünk! - mondta Cornélia a fejét csóválva.

- Ez már nem is kátyú, hanem zsákutca, mégpedig a javából! - válaszolt César Cascabel.

Ejnye, öreg harcos, arénák höse, hát lehetséges volna, hogy éppen most ne tudj szembeszállni a balszerencsével? Hagynád, hogy a balsors kerekedjék felül? Lehetséges volna, hogy te, a minden fogásban, minden fortélyban mester komédiás, éppen most adod fel a harcot? Kiürült volna az a tarisznya, amiben a ravaszságod lapul? Lehetséges, hogy fortélyokban oly termé­keny fantáziád most csödöt mond?

- César - szólalt meg Cornélia -, minthogy ezek a nyavalyás rendörök éppen ott voltak, ahol megtilthatták nekünk a határ átlépését, próbáljunk meg a fönökükhöz fordulni.

- A fönökükhöz! - tört ki César Cascabel. - De hiszen a fönökük Alaszka kormányzója, nyilván valamelyik orosz ezredes, aki éppoly kérlelhetetlen, mint az emberei, s a pokolba küldene bennünket!

- Különben is, biztosan Sitkában lakik - jegyezte meg Jean -, és éppen Sitkába nem engednek bennünket.

- Talán - mondta nagy okosan Szegfüszeg - valamelyikünknek megengedik ezek a rendörök, hogy elmenjen a kormányzóhoz...

- No lám! Szegfüszegnek igaza van - bólintott César Cascabel. - Kitünö ötlet!

- Hacsak nem ostoba - tette hozzá Szegfüszeg szokás szerint.

- Ezzel meg kell próbálkoznunk, mielött visszafordulnánk mondta Jean -, és ha akarod, apám, én megyek és...

- Nem, jobb lesz, ha én megyek -, válaszolt Cascabel. - A határtól még messze van Sitka?

- Mintegy százmérföldnyire - hangzott Jean válasza.

- Egyszóval körülbelül tíz nap alatt vissza is érhetek. Holnapig várunk, és akkor szerencsét próbálok.

Másnap, ahogy megvirradt, Cascabel a rendörök keresésére indult. Könnyen és gyorsan megtalálta öket, mert egyre a Szép Vándor közelében örködtek.

- Már megint maga az? - kiáltották feléje fenyegetö hangon.

- Megint én! - válaszolt Cascabel a legkellemetesebb mosolyával, és az orosz közigazgatást magasztalva, ismertette amaz óhaját, hogy engedjék az alaszkai kormányzó öexcellenciája színe elé. Felkínálta, hogy megfizeti "ama tiszteletre méltó közhivatalnok" utazási költségeit, aki Sitkáig kísérné, söt készpénzben fizetendö szép jutalom reményét is megcsillantotta a nagylelkü és önfeláldozó... stb. stb.... férfiú számára.

Az ajánlat süket fülekre talált. A szép jutalomra való célzás sem érte el célját. Valószínü, hogy a rendörök, akik makacsok, mint az adószedök, és csökönyösek, mint a fináncok, kezdték rendkívül gyanúsnak találni, hogy César Cascabel ilyen konokul ragaszkodik ahhoz, hogy átléphesse az alaszkai határt. Az egyikük rá is parancsolt César Cascabelra, hogy nyomban távozzék, és még hozzáfüzte:

- Ha még egyszer meglátjuk orosz területen, hát nem Sitkába kísérjük, hanem a legközelebbi erödbe. Márpedig, ha egyszer oda valaki bekerült, csak az isten a tudója, hogyan és mikor kerülhet ki.

César Cascabelt udvariaskodásnak éppen nem minösíthetö szavak kíséretében nyomban visszakísérték a Szép Vándorhoz, és levert arcáról övéi rögtön tudták, hogy próbálkozása kudarcot vallott.

Vajon a Cascabelek guruló otthona végleg megállapodik egy helyben? Lehetséges, hogy a mutatványost és jósorsát hordozó bárka megfeneklik az alaszkai határon, ahogyan a hajó megfeneklik a sziklák között az apály óráiban? Bizony ettöl joggal féltek.

Szomorú napjuk volt, szomorúak voltak a következö napok is, és a család csak nem tudott elhatározásra jutni.

Élelemben szerencsére nem szenvedtek hiányt, böségesen volt konzervjük, egyébként is csak Sitkában akartak új készleteket vásárolni. Ezenfelül rengeteg vad volt a környéken, Jean természetesen óvakodott attól, hogy elkalandozzék a columbiai területröl. Ha alaszkai területre téved, aligha úszta volna meg azzal, hogy elkobozzák a puskáját, és pénzbüntetéssel sújtják az állami adóbevételek gyarapítására.

A Cascabel családon egyre erösebben úrrá lett a szomorúság. Mintha még az állatok is szomorkodtak volna. Jako a szokásosnál kevesebbet fecsegett. A kutyák behúzott farokkal, hosszan, nyugtalanul szüköltek. John Bull sem fintorgott, bohóckodott már. Csak Vermuth és Gladiátor látszott tökéletesen elégedettnek a helyzettel, hiszen egyéb dolguk sem volt, minthogy legeljék a kövér, friss füvet a környezö mezökön.

- Valamire mégis el kell szánni magunkat! - mondogatta néha Cascabel, karját összefonva.

Ez igaz, de hát hogyan határozzanak?... Hogyan... Pedig hát a hogyan felöl felesleges volt aggályoskodniuk, mert az igazat megvallva, nem volt választásuk, vissza kell fordulniuk, minthogy tilos továbbmenniük. Vége hát a nyugati irányba vezetö útnak, melyre oly hösiesen vállalkoztak! Nincs más hátra, vissza kell térniük Brit Columbia átkozott földjére, majd neki kell vágniuk a Far-West prérijeinek, hogy eljussanak az Atlanti-óceán partjaira. De ha el is érnek New Yorkba, mihez kezdhetnének? Elképzelhetö ugyan, hogy egy könyörületes lélek gyüjtést indítana, hogy elösegítse a család hazatérését. Micsoda megaláztatás ez az olyan derék emberek számára, akik mindig a munkájukból éltek, akik sohasem koldultak, milyen nehéz volna odáig süllyedni, hogy alamizsnát fogadjanak el! Ó, azok a nyomorult csavargók, akik a Sierra Nevada hágójában elrabolták a vagyonkájukat!

- Ha ezeket nem akasztják fel Amerikában, nem gyötrik halálra Spanyolországban, nem fejezik le Franciaországban, nem húzzák karóba Törökországban, akkor nincs is igazság ezen a földön! - mondogatta César Cascabel.

Végül mégis döntött.

- Holnap elindulunk! - mondta június negyedikén este. Visszamegyünk Sacramentóba, és aztán...

Nem fejezte be a mondatot. Sacramentóban majd meglátják. Egyébként is útra készen álltak. Csak be kell fogniuk a lovakat, aztán déli irányba fordítani a kocsirudat.

Utolsó estéjük az alaszkai határon minden eddiginél szomorúbb volt. Egy-egy zugba behú­zódva, valamennyien hallgattak. Áthatolhatatlan sötétség borult a tájra. Kavargó, vastag felhök szánkáztak az égen, akár az erös keleti szél kergette jégtáblák a tengeren. A tekintet nem kapaszkodhatott meg egyetlen árva csillagban sem, és az újhold sarlója is eltünt a láthatáron magasló hegyek orma mögött.

Körülbelül kilenc óra volt, mikor César Cascabel felszólította háza népét, hogy térjenek pihe­nöre. Másnap pirkadat elött indulnak. A Szép Vándor azon az úton tér vissza Sacramentóba, amelyen idejött, és még vezetö nélkül is könnyen boldogulnak majd. Ha a Fraser forrás­vidékeihez értek, már csak a völgyön kell átvágniuk, hogy washingtoni területre jussanak.

Szegfüszeg miután jó éjszakát kívánt a két kutyának, éppen az elsö kocsifülke ajtaját készült bezárni, mikor meglehetösen közelröl dörrenés hallatszott.

- Mintha puskalövés lett volna!... - kiáltott föl César Cascabel.

- Igen... lövés volt... - mondta Jean.

- Alighanem vadászik valaki! - jegyezte meg Cornélia.

- Vadászni... ilyen sötétségben?... - csodálkozott Jean. - Alig hihetö.

Ebben a pillanatban újabb lövés dörrent, és jajveszékelés hallatszott.

X. KAYETTE

A kiáltozás hallatára Cascabel, Jean, Sandre és Szegfüszeg kiugrott a kocsiból.

- Erre!... Erre!... - mondta Jean a határ mentén húzódó erdöszegély felé mutatva.

- Hallgatózzunk csak! - állt meg César Cascabel.

De hiába hallgatóztak, nem hangzott föl több kiáltás, a két fegyverdörrenést nem követte harmadik.

- Talán valami baleset történt? - kérdezte Sandre.

- Az biztos, hogy segélykiáltásokat hallottunk - mondta Jean -, és hogy errefelé valaki veszélybe került.

- Segítségére kell mennünk! - mondta Cornélia. - Tudja isten, mi történhetett!

- Igen, kedveseim, induljunk! - válaszolt Cascabel. - De fegyverezzük fel magunkat.

Elvégre lehetséges, hogy nem balesetröl van szó. Elképzelhetö, hogy az alaszkai határon támadás ért egy utasembert. Éppen ezért jó, ha felkészülnek mind önmaguk, mind a mások védelmére.

Cascabel és Jean puskát, Sandre és Szegfüszeg revolvert vett magához, s szinte azon nyomban elhagyták a Szép Vándort azzal, hogy visszatértükig Cornélia és a két kutya vigyáz a táborhelyükre.

Öt-hat percen át az erdöszegély mentén haladtak. Meg-megálltak, hogy füleljenek, az erdö csendjét azonban semmi nesz nem törte meg. Pedig biztosak voltak abban, hogy a kiáltásokat ebböl az irányból hallották, és meglehetösen közelröl.

- Hacsak nem hallucináltunk - jegyezte meg César Cascabel.

- Nem, apám - válaszolt Jean -, ez képtelenség. Ó!... hallod?

Ezúttal határozottan segélykiáltást hallottak, de most nem férfihangot, mint az elöbb, asszony vagy gyermek kiáltott.

Az éjszaka nagyon sötét volt, és a fák alatt néhány méteren túl semmit sem lehetett látni. Szegfüszeg ugyan indulásuk elött azt javasolta, hogy hozzák el az egyik lámpát a kocsiból, Cascabel azonban óvatosságból leintette, és valóban okosabbnak tünt, ha útjuk közben nem látja meg öket senki.

A segélykiáltások egyébként most már olyan világosan ismétlödtek meg, hogy egyenesen abba az irányba haladhattak, ahonnan a kiáltások hallatszottak.

Öt perccel késöbb Cascabel, Jean, Sandre és Szegfüszeg egy kis tisztás szélére ért. Két férfi feküdt a tisztás földjén, egyikük mellett egy nö térdelt, karjával a fekvö férfi fejét tartva.

Ennek a nönek a kiáltásait hallották most utoljára, és mikor a nö észrevette öket, sinuk nyelven, melyet Cascabel némileg értett, odakiáltott nekik:

- Jöjjenek!... Gyorsan!... Megölték öket.

Jean a rémült nö mellé ugrott, akit már elborított annak a sebesültnek a melléböl omló vér, akit kétségbeesetten élesztgetett.

- Még lélegzik! - mondta Jean.

- És a másik? - kérdezte Cascabel.

- A másik... nem tudom... - suttogta Sandre.

César Cascabel a fekvö férfi fölé hajolt, hogy meghallgassa, ver-e még a szíve, van-e még némi élet benne.

Aztán felállt: - Meghalt - mondta.

A homlokát átjáró golyó valóban végzett az ismeretlen férfival.

De vajon ki lehet ez a nö, akinek szavai indián származásra mutatnak? Vajon fiatal vagy öreg? Az arcába hajló csuklya és a sötétség teljesen elrejtette. De hiszen késöbb majd mindent megtudnak, majd elmondja, honnan jött, és azt is, hogy milyen körülmények között történt ez a kettös gyilkosság. A legsürgösebb teendöjük az volt, hogy az életben maradottat a tábor­hely­re szállítsák, mert ha azonnal ápolni kezdik, talán még megmenthetik az életét. A holttestet pedig ott hagyják, és majd másnap visszatérnek, hogy megadják neki a végtisztességet.

César Cascabel Jean segítségével a vállánál fogva emelte fel a sebesültet, Sandre és Szeg­füszeg pedig a lábát tartotta.

- Jöjjön utánunk! - mondta César Cascabel az indián nönek, aki nyomban elindult velük, a sebesült mellett lépkedett, és valami ruhadarabbal törölgette a sebéböl még mindig folyó vért.

Nem mehettek nagyon gyorsan, a sebesült nehéz volt, ezenfelül vigyázniuk kellett, nehogy feleslegesen mozgassák. César Cascabel élöt és nem holtat akart eljuttatni a Szép Vándorhoz.

Mintegy húsz perc múlva megérkeztek anélkül, hogy útközben bármi kellemetlen kalandjuk akadt volna.

Cornélia és a kis Napoleona halálos aggodalomban várták vissza öket, egyre attól rettegtek, hogy valami támadás áldozatául esnek.

- Gyorsan, Cornélia! - kiáltotta César Cascabel. - Vizet, gyolcsot hozz, mindent, amivel elállíthatjuk a vérzést, különben ez a szerencsétlen kiadja a lelkét!

- Jó, jó - válaszolt Cornélia -, tudod, hogy értek az efféléhez! Fölösleges a sok szó, bízd csak rám!

És Cornélia valóban értett az ápoláshoz, hivatása gyakorlása során nem egy sebesültet ápolt.

Szegfüszeg derékaljat tett az elsö kocsifülke padlójára, erre helyezték a sebesültet, fejét párná­val támasztották alá. A függölámpa fényénél most végre megláthatták az arcát, melyet haláltusa fakított, és megláthatták az indián lány arcát is, aki a sebesült mellé térdelt.

Fiatal volt még, tizenöt-tizenhat évesnél nem idösebb.

- Ki ez a lányka? - kérdezte Cornélia.

- Az ö kiáltozását hallottuk - válaszolt Jean -, ott találtuk a sebesült mellett.

A sebesült negyvenöt év körüli férfi volt, szakálla és haja már szürkült, termete izmos, a közepesnél magasabb, arca rokonszenves, és noha halálsápadt volt, szeme lehunyva, mégis erélyes ember benyomását keltette. Idönként fel-felsóhajtott, de egyetlen szót sem ejtett ki, így még csak nem is sejthették, milyen nemzetiségü.

Mikor a felsötestét lemeztelenítették, Cornélia megállapította, hogy tört döftek a mellkasába a harmadik és a negyedik borda között. Vajon halálos-e a seb? Legfeljebb orvos tudná meg­mondani. Az mindenesetre bizonyos, hogy nagyon súlyos.

Minthogy azonban a körülmények lehetetlenné tették, hogy orvoshoz folyamodjanak, be kellett érniük azzal az ápolással, amit Cornélia nyújthat, és azokkal a gyógyszerekkel, amelye­ket a kis útigyógyszertárban találhatnak.

Mindent elkövettek, hogy megállítsák a vérzést, amely hamarosan a sebesült halálát okoz­hatná. Késöbb majd meglátják, hogy a teljesen legyöngült beteget el tudják-e szállítani a legközelebbi lakott helyre. César Cascabel ezúttal mit sem törödik majd azzal, hogy angol területen vagy másutt lesz az a lakott hely.

Miután a seb nyílását gondosan megtisztogatta, Cornélia arnikafözetbe áztatott borogatást helyezett rá. Ily módon elállíthatják a vérzést, hiszen a sebesült már úgyis túlságosan sok vért veszített, míg a táborhelyre szállították.

- És most, Cornélia, mitévök leszünk? - kérdezte Cascabel.

- Az ágyunkba fektetjük ezt a szerencsétlen embert - mondta Cornélia -, és én majd virrasztok mellette, hogy mindig friss borogatást kapjon.

- Valamennyien virrasztunk! - jelentette ki Jean. - Hogyan is tudnánk aludni? Különben is örködnünk kell!... Gyilkosok járnak errefelé.

Cascabel, Jean és Szegfüszeg fölemelték a sebesültet, és a legbelsö fülkében az ágyra helyezték.

Miközben Cornélia a beteg ágya mellett ült, figyelve, nem szólal-e meg, az indián lány - akinek szavait César Cascabel tolmácsolta - elmesélte a saját történetét.

Bennszülött volt, Alaszka öslakóinak leszármazottja. Az Alaszkát kelettöl nyugatig kettészelö Yukon folyótól északra és délre több vándor- és megtelepedett törzs él, így például a ko-yukonok - valamennyi közül talán ez a legnagyobb és legvadabb törzs -, a nevikargutok, a tananák, a kocso-kucsinok és föként a folyótorkolat felé a pastolikok, a haveackok, a primskek, a melomutok és az indgeléták.

Ez utóbbi törzshöz tartozott az indián lány is, akit Kayette-nek hívtak.

Kayette-nek nem volt már sem apja, sem anyja, sem egyetlen rokona. Ezen a vidéken nemcsak a családok tünnek el így, hanem egész törzsek, melyeknek még csak nyoma sem marad az alaszkai földön.

A család nélkül maradt Kayette déli irányban kezdte meg vándorútját azokon a vidékeken át, melyeket már ismert, hiszen a nomád törzsekkel nemegyszer bejárta valamennyit. Azt tervezte, hogy Sitkába, a fövárosba megy, és valamelyik orosz hivatalnok szolgálatába áll. És alighanem fel is vették volna, olyan becsületes, kedves arcú, udvarias teremtés volt. Nagyon szép, alig kicsit barnás börü lány volt, fekete szemét hosszú pillák árnyékolták, dús, barna haját prémcsuklya takarta. A vállára borított vastag köpönyeg sem tudta elrejteni a közepesnél nem magasabb leányka termetének kecsességét, hajlékonyságát.

Tudjuk, hogy az észak-amerikai indiánok élénk és vidám természetü fiai, leányai gyorsan kifejlödnek. A fiúk már tízéves korukban ügyesen használják a puskát és a fejszét. A lányok tizenöt éves korukban férjhez mennek, és már ilyen fiatalon kitünö családanyák. Kayette is komolyabb, határozottabb volt a koránál, és már az a hosszú út is, amire vállalkozott, jellemének erejét bizonyította. Egy hónap óta úton volt Alaszka délnyugati része felé, és éppen a szigetekkel szomszédos keskeny földsávra, a föváros közelébe ért, mikor az erdöszegélyen haladva vagy száz lépésnyi távolságból meghallotta a két dörrenést és a kétségbeesett jajveszékelést.

A Szép Vándor lakói is erre figyeltek fel.

Kayette nagy bátran azonnal abba az irányba sietett.

Váratlan felbukkanása nyilván megriasztotta a merénylöket, mert éppen csak annyit látott, hogy két férfi menekül be a sürübe.

Ezek a nyomorultak aztán alighanem hamarosan észbe kaptak volna, hogy egy gyereklánytól ijedtek meg, és nyilván visszatértek volna a tisztásra, hogy áldozataikat kifosszák, mikor Cascabelék láttán végképp inukba szállt a bátorságuk.

Kayette a halott és a sebesült mellé érve, elkezdett segítségért kiáltozni, és azután már tudjuk, mi történt. Cascabelék tehát elöször az áldozatok jajveszékelését, késöbb az indián lány segélykiáltásait hallották.

Az éjszaka nyugodtan telt el. A Szép Vándor lakóinak nem kellett megküzdeniük a gyilkosok támadásával, azok nyilván sietve menekültek a tett színhelyéröl.

Cornélia másnap semmi változást nem látott a beteg állapotában, mely továbbra is a leg­súlyosabb aggodalomra adott okot. Kayette nagyon hasznos segítötársnak bizonyult, füveket szedett, melyeknek fertötlenítö és gyógyító hatását jól ismerte. A füveket megfözte, és a fözetbe áztatott borogatásokat rakták a sebre, melyböl most már egy csepp vér sem szivárgott.

Délelött észrevették, hogy a sebesült könnyebben lélegzik; de ajkáról legfeljebb egy-egy sóhaj szállt el, és soha egyetlen szó vagy akár csak szótag sem. Így hát még mindig nem tudták, kicsoda, honnan jött, hova megy, mit keresett az alaszkai határon, milyen körülmények között támadtak reá és társára a gyilkosok, és kik voltak ezek.

Annyi bizonyos, ha a gyilkosság indítóoka a rablás volt, úgy a nyomorultak, akik az indián lány fölbukkanásakor oly sietve elmenekültek, káprázatos fogást mulasztottak el, melyhez hasonló alig akad ezeken az elhagyatott vidékeken.

Amikor ugyanis César Cascabel lehúzta a sebesült ruháját, a derekára csatolt börövben komoly összegü amerikai és orosz aranypénzt talált. Mintegy tizenötezer frankra rúgó summa volt. César Cascabel biztonságba helyezte a pénzt azzal, hogy majd ha eljön az ideje, vissza­szolgáltatja a tulajdonosának. Viszont semmi iratot nem találtak a sebesültnél, mindössze egy kis noteszt, amibe nyilván az út során jegyezgetett a tulajdonosa, hol orosz, hol francia nyelven. Semmi olyasmire nem akadtak, amelyböl megállapíthatták volna a sebesült személy­azonosságát.

Kilenc óra felé Jean így szólt César Cascabelhoz:

- Édesapám, még egy feladat vár ránk, az erdöben temetetlenül maradt a másik szerencsétlen.

- Igazad van, Jean, induljunk. Talán valami írást is találunk nála, ami nyomra vezet bennünket. Te is gyere velünk, Szegfüszeg. Hozz magaddal ásót és lapátot.

A szerszámokon kívül fegyvert is vettek magukhoz, majd elindultak az erdöszegélyen, ugyanazon az úton, mint elözö este.

Néhány perc alatt a gyilkosság színhelyére értek.

Az máris bizonyosnak látszott, hogy a két férfi itt letáborozott azzal, hogy ezen a helyen töltik az éjszakát. A tábortüz hamuja még meleg volt. Az egyik vastag fenyö tövében halomban hevert az összegyüjtött fü, a két utas nyilván itt akart ledölni, de talán aludtak is már, mikor megtámadták öket.

A halott férfi ruhája, arca, kidolgozott keze arra vallott, hogy a harminc évnél nem idösebb ember alighanem a sebesült szolgája lehetett.

Jean átkutatta a zsebeit. Semmi iratot nem talált nála. Pénzt sem. Az övében amerikai gyárt­mányú, hat golyóra töltött revolver, arra sem volt ideje a szerencsétlennek, hogy védekezzék vele. A támadás nyilván váratlanul, hirtelen érte öket, és a két áldozat egyszerre sebesült meg.

A tisztás környékén most csendes, kihalt volt az erdö. Jean kicsit körülnézett, majd visszatért azzal, hogy sehol semmi. A gyilkosok nyilván nem tértek vissza, mert különben kifosztották volna a halottat, vagy legalábbis elvitték volna az övéböl a revolvert.

Szegfüszeg közben megásta a sírgödröt, mélyet, nehogy a vadállatok kikaparhassák a halottat. Jean egy csöndes imát mondott, mikor a sírt behantolták.

Cascabel, Jean és Szegfüszeg ezután visszatértek a táborhelyre. Kayette egyedül maradt a sebesült ágyánál, mert Cascabelék kicsit tanácskozni akartak.

- Annyi bizonyos - mondta Cascabel -, ha visszafordulunk Kalifornia felé, a betegünk nem ér élve oda. Száz meg száz mérföldön át nem lehet szállítani ilyen súlyos beteget. Az volna a legjobb, ha eljuthatnánk Sitkába, ez legfeljebb három-négy napot venne igénybe, de hát mit csináljunk, ha egyszer ezek a nyavalyás rendörök megtiltották, hogy orosz földre tegyük a lábunkat!

- Pedig mégiscsak Sitkába kell mennünk! - jelentette ki elszántan Cornélia. - És el is jutunk oda.

- De hogyan? Egy mérföldnyire sem leszünk innen, és feltartóztatnak bennünket...

- Sebaj, César! El kell indulnunk, méghozzá bátran! Ha beleakadunk a rendörökbe, majd elmeséljük nekik, mi történt, és hát elképzelhetönek tartod, hogy ettöl a szegény sebesülttöl is megtagadják azt, amit tölünk megtagadtak?

Cascabel kételkedve csóválta a fejét.

- Anyámnak igaza van - mondta Jean. - Mégiscsak próbáljunk eljutni Sitkába, anélkül, hogy ki akarnánk könyörögni az engedélyt valamelyik rendörtöl, hiszen úgyse adná meg. Csak az idönket vesztegetnénk. Különben is, biztosan azt hiszik, hogy már elindultunk Sacramento felé, s talán már nincsenek is a közelben. Egy álló napja nem láttunk közülük egyet se. Még a tegnap esti lövöldözésre sem jelentek meg...

- Ez igaz - mondta Cascabel -, és csöppet se lennék meglepve, ha nem találnánk öket itt.

- Hacsak nem... - jegyezte meg Szegfüszeg, aki így vett részt a beszélgetésben.

- Igen, persze, hacsak nem... Helyes! - intette le Cascabel.

Jean okoskodása helytálló volt, és mit is tehettek volna okosabbat, mint hogy elindulnak Sitka felé.

Egy negyedóra múlva Vermuth és Gladiátor már felszerszámozva állt a kocsirúdnál. A hosszúra nyúlt táborozás alatt jól kipihenték magukat, és jókora utat megtehetnek ezen a napon. A Szép Vándor elindult, és César Cascabel alig titkolt örömmel távozott a columbiai földröl.

- Gyerekeim - mondta -, tartsuk jól nyitva a szemünket! Te meg, Jean, maradj csöndben a puskáddal! Ne hívjuk fel senkinek a figyelmét arra, hogy elindultunk...

- Különben sincs semmire szükségünk, minden van a konyhában! - tette hozzá Cascabelné asszony.

A Columbiától észak felé vezetö út meglehetösen könnyü volt, noha dimbes-dombos vidé­keken át, söt a félszigeteket a kontinenstöl elválasztó csatornák kanyargós partja mentén vezetett. Nagy ritkán egy-egy magános tanyát láttak az utasok, de természetesen óvakodtak attól, hogy valamelyiket is fölkeressék. Jean, miután alaposan tanulmányozta a vidék térképét, elég könnyen boldogult, s bízott abban, hogy vezetö nélkül is eljutnak Sitkába.

Mindenekelött mégis az volt a fontos, hogy ne találkozzanak rendörökkel sem a határon, sem a határon túl. Az útnak ezen az elsö szakaszán a Szép Vándor nyugodtan haladhatott célja felé, ami eléggé meglepö volt, és César Cascabel örült is, csodálkozott is, hogy nem ütköznek akadályba.

Cornélia szerint mindez a Gondviselés müve volt, s már-már férje is így gondolta, Jean azonban úgy vélte, hogy a moszkvai közigazgatás most valami okból másként jár el.

Minden a legnyugodtabb körülmények között zajlott június hatodikán és hetedikén. Közeled­tek Sitkához. A Szép Vándor talán gyorsabban is haladhatott volna, de Cornélia féltette a sebesültet a kocsirázástól. Az ápolásban szüntelenül segédkezett neki Kayette; az egyik úgy gondozta, mintha az anyja, a másik, mintha a leánya volna. Még mindig féltek attól, hogy nem ér élve Sitkába. Állapota ugyan nem romlott, de nem is javult. Hogyan is javulhatott volna, hiszen be kellett érni az úti gyógyszertár szerény készletével és a két nö ápolásával, s ez bármilyen gondos volt is, nem pótolhatta az orvost, akire nagy szüksége lett volna a betegnek. Az önfeláldozás - sajnos - nem pótolhatja a tudományt, pedig Cornéliánál és Kayette-nél önfeláldozóbb ápolónöket elképzelni sem lehetett volna. Egyébként valamennyien csodálták az indián leányka buzgalmát és okosságát. Máris olyan volt, mintha a családhoz tartoznék, mintha az ég egy második leánnyal ajándékozta volna meg Cascabelné asszonyságot.

Hetedikén délután a Szép Vándor átkelt a Steking-patak gázlóján, a kis folyó a szárazföld és a Baranov-sziget között húzódó keskeny csatornába ömlik, Sitkától mindössze néhány mérföldnyire.

Este a sebesült néhány szót suttogott:

- Apám... ott... viszontlátni!

Oroszul beszélt, César Cascabel tehát pontosan értette, mit mond. Aztán többször kiejtett egy nevet:

- Ivan... Ivan...

Nyilván az ura mellett legyilkolt szerencsétlen szolga nevét mondogatta.

Tehát valószínüleg mindketten oroszok.

De akárhogy is legyen, minthogy a sebesült kezdte visszanyerni beszélö- és emlékezö­képességét, a Cascabel család hamarosan megismeri történetét.

A Szép Vándor éppen ezen a napon ért annak a keskeny csatornának a partjára, melyen át kellett kelniük, hogy a Baranov-szigetre érjenek. Természetesen a tutajosokhoz kellett fordul­niuk, akik a tengerszorosokat járják kompjaikkal. César Cascabel nem bizakodhatott abban, hogy francia voltát titkolni tudja, mikor beszélgetésbe kezd az idevalósi hajósokkal. Félö volt, hogy megint csak fölmerül az útlevél kínos kérdése.

- Ej - mondta -, a mi oroszunk azért mégiscsak eljut Sitkába! Még ha a rendörök ránk is parancsolnak, hogy forduljunk vissza a határra, öt majd mégiscsak ott tartják, hiszen a honfitársuk, és ha mi már egyszer belekezdtünk az élete megmentésébe, igazán pokoli volna, ha nem gyógyítanák meg egészen!

Nem volt helytelen ez az okoskodás, de azért a család csak nyugtalankodott, ha a rájuk váró fogadtatásra gondolt. Milyen szörnyü is volna, ha eljutnának Sitkába, és onnan lennének kénytelenek visszafordulni, hogy New Yorkba menjenek.

Amíg a kocsi a csatornaparton várakozott, Jean a kikötött komphoz ment, hogy érdeklödjék a tutajosoknál.

Kayette éppen ebben a pillanatban szólt César Cascabelnak, hogy a felesége kéri, azonnal menjen oda hozzá.

- A betegünk alighanem teljesen magához tért - mondta Cornélia. - Beszél, César, próbáld megérteni, mit akart mondani!

Az orosz valóban kinyitotta a szemét, és körülnézett, mintegy tekintetével kérdezgetve azokat, akiket most látott életében elöször. Itt-ott összefüggéstelen szavakat mondott, majd gyenge, alig hallható hangon Ivant, a szolgáját szólította.

- Uram - mondotta Cascabel -, a szolgája nincs itt, de mi rendelkezésére állunk...

A francia szavak hallatára a sebesült franciául szólalt meg:

- Hol vagyok?

- Olyan embereknél, uram, akik önt ápolják...

- De melyik országban?

- Abban, ahol nincs mitöl félnie, ha orosz...

- Orosz... igen!... orosz vagyok!

- Nos hát, Alaszka tartományban vagyunk, néhány mérföldnyire a fövárostól...

- Alaszka!... - suttogta a sebesült, és tekintetében mintha rettegés villant volna fel.

- Az orosz birtokok... - mondta.

- Nem!... Amerikai terület.

Jean mondta e szavakat, éppen most lépett be a fülkébe. És a Szép Vándor nyitott ablakán át a parti örház felett lebegö amerikai zászlóra mutatott.

Alaszka e része három nap óta már valóban nem volt orosz fennhatóság alatt. Három nappal korábban ugyanis aláírták azt a szerzödést, melynek értelmében Oroszország teljes egészében átengedte az Amerikai Egyesült Államoknak. A Cascabel családnak most már nem kellett félnie az orosz rendöröktöl... Amerikai területen voltak!

XI. SITKÁBAN

Sitka, vagyis Új-Arhangelszk a nyugati partvidék szigetcsoportjának közepén, a Baranov-szigeten épült fel, de nem csupán ennek a szigetnek, hanem annak az egész tartománynak a fövárosa, mely ebben az idöben került a szövetségi kormány fennhatósága alá. Ezen a vidéken nincs is más nagyváros, csak itt-ott - egymástól meglehetösen nagy távolságra - akad egy-egy mezöváros vagy falu, ezek is inkább csak postaállomások. Könnyen elképzelhetjük, milyen nehéz közöttük a közlekedés, föként a zordon téli hónapok alatt. Néhány évvel korábban Sitka alig látogatott kereskedelmi központ volt mindössze, az orosz-amerikai kereskedelmi társulat bör- és szörmeáru-lerakatának a helye. E földrész újabb meg újabb földerítése után azonban - ne felejtsük el, hogy partvidéke a sarki régiókkal szomszédos - Sitka nagy fejlödésnek indult, s minden jel arra mutatott, hogy az új közigazgatás alatt az új szövetségi államhoz méltó gazdag nagyvárossá fejlödik.

Ekkoriban Sitkában már álltak azok az épületek, melyek egy várost várossá tesznek; volt egy evangélikus temploma, egyszerü, építészeti kiképzésében valahogy mégis méltóságos épület; egy görögkatolikus temploma, melynek kupolája meglehetösen furcsán hatott a keleti égbolt­tól meröben különbözö ködös északi ég alatt; ezenkívül volt Sitkában egy klub is, a Gardens Club, egy vidámparkféleség, ahol a törzsvendégek és az átutazók számára is voltak éttermek, kávéházak, bárok, különbözö szórakozási és sportlehetöségek, volt egy klubja az agglegények számára; továbbá iskolája, kórháza; végül a környezö dombokon festöien sorakoztak a házak, villák és nyaralók. A nagy, sürü fenyöerdö mint örökzöld keret fogta körbe a várost, az erdö sürüje mögött meredeztek a magas hegyek ködbe veszö ormaikkal, s a Baranov-szigettöl északra tornyosult fölibük a Cruze-sziget nagy hegye, az Edgcumbe, melynek csúcsa a tengerszint felett nyolcezer lábnyival tünik el a felhök között.

Sitka éghajlata, noha a város az ötvenedik szélességi fok fölött fekszik, nem mondható túlsá­gosan szigorúnak, hiszen a hömérö csak ritkán mutat mínusz hét-nyolc foknál hidegebbet, viszont alaposan rászolgál az "esö városa" elnevezésre, a Baranov-szigeten ugyanis úgy­szólván szüntelenül esik az esö, vagy ha mégsem, hát havazik. Így aztán nem is meglepö, hogy a Szép Vándor, miután egy kompon átkelt a csatorna túlsó partjára, zuhogó zápor közepett vonult be Sitka városába. César Cascabelnak azonban eszébe sem jutott zúgolódni amiatt, akármilyen idö volt is, ö a legjobb idöben érkezett, akkor, mikor már nem követeltek töle semmiféle útlevelet.

- Hát sokszor volt már szerencsém az életben, de ekkora talán még sohasem volt! - mondo­gatta. - A kapu elött álltunk, s nem léphettünk be, és tessék, a kapu magától kinyílik, még­hozzá éppen a legjobbkor!

Tagadhatatlan, hogy az Alaszka átengedéséröl szóló szerzödést éppen a kellö pillanatban írták alá, mintha csak azért csinálták volna, hogy a Szép Vándor átléphesse a határt. S az ily módon amerikaivá lett földön nem kellett tartaniuk kérlelhetetlen rendöröktöl, formalitásoktól, melyek eddig útjukat állták.

És most már mindössze arról volt szó, hogy a sebesült oroszt beszállítsák a sitkai kórházba, ahol megkaphatja a szükséges ápolást, vagy esetleg egy szállodába vigyék, és orvost hívjanak hozzá. César Cascabel megkérdezte töle, melyik megoldást választja.

- Jobban érzem magamat, kedves barátom - válaszolt a beteg -, és ha nem vagyok alkalmatlan...

- Hogy nekünk alkalmatlan volna, uram! - vágott közbe Cornélia. - Hogyan is volna alkalmatlan?

- Közöttünk mindenkor otthon van - tette hozzá César Cascabel -, és ha úgy gondolja...

- Bizony úgy gondolom, jobb, ha nem hagyom el azokat, akik befogadtak... és akik olyan önfeláldozóan...

- Nagyon helyes, uram, nagyon helyes! - mondta sietve César Cascabel. Mindenesetre az is fontos, hogy mielöbb lássa egy orvos is.

- Nem lehetne idehívni?

- Ennél mi sem könnyebb, magam megyek, és idehozom a város legjobb orvosát.

A Szép Vándor a város bejáratánál egy fasor végében állt meg, a sétány egészen az erdöig vezetett. Harry doktor, Sitka kitünö orvosa itt látogatta meg az oroszt.

Miután gondosan megvizsgálta a sebet, kijelentette, hogy az egyáltalán nem súlyos, a tör félrecsúszott az egyik bordán. Nemes szervet nem ért, és a hidegvizes borogatásoknak és az indián lányka által gyüjtött gyógyfüvekböl készült fözeteknek köszönhetöen, máris megindult a hegesedés, és a beteg hamarosan fölkelhet. Valójában a lehetö legjobban van, ehetik mindent, amit csak akar. Az azonban bizonyos, hogy ha Kayette nem találja meg idöben, és ha Cascabelné asszony nem állítja el a vérzést, a merénylet után néhány órával meghalt volna.

Harry doktor ezenkívül még azt is mondotta, hogy véleménye szerint a merényletet a Karnov-banda tagjai, esetleg maga Karnov követte el, már régebben járja a hír, hogy a banda tagjai Alaszka keleti vidékén garázdálkodnak. Ez a Karnov nevü orosz, pontosabban szibériai származású bandita egész csapat katonaszökevény vezére volt, a cári Oroszország ázsiai és amerikai birtokain nem egy ilyen banda garázdálkodik. A kormány már díjat tüzött ki a fejükre, mindeddig hiába, a rettegett és rettenetes banditák mindeddig kicsúsztak az igazság­szolgáltatás kezéböl. Egyre-másra követték el büntetlen gazságaikat, gyilkoltak, raboltak, föként a tartomány déli részében. Az utasok, a kereskedök és a prémvadász társulatok alkalmazottainak biztonsága ugyancsak kétes volt ekkoriban, Harry doktor ezért gondolta, hogy az orosz és szolgája ellen elkövetett merényletet is a banda számlájára kell írni.

Most pillanatnyilag mégis az volt a lényeges, hogy Harry doktor a beteg állapotát illetöen teljesen megnyugtatta a Cascabel családot.

César Cascabel már eredetileg is úgy gondolta, hogy Sitkába érve néhány napot pihennek, hiszen a Sierra Nevadától számítva, közel hétszáz mérföldet tettek meg, a pihenésre tehát valamennyien rászolgáltak. Ezenfelül azt is tervezte, hogy két-három elöadást tartanak a városban, abban a reményben, hogy a bevétellel gyarapíthatják kevéske készpénzüket.

- Kedveseim, végre nem angol földön vagyunk, hanem Amerikában - mondotta -, amerikaiak szórakoztatására pedig nyugodtan dolgozhatunk!

César Cascabelnak egyébként a legcsekélyebb kétsége sem volt afelöl, hogy a család nevének híre máris eljutott Alaszka népéhez, és Sitkában egyre-másra mondogatják az emberek:

- A Cascabelok falaink között vannak!

E tervek azonban két nappal késöbb, miután az orosz és César Cascabel hosszabban elbeszél­gettek, némileg megváltoztak, kivéve a pihenés tervét, melyet az úti fáradalmak nagyon is indokoltak. Az orosz - Cornélia szerint egész biztosan legalábbis egy herceg - most már tudta, hogy a derék emberek, akik az életét mentették meg, szegény vásári komédiások, akik Ameri­kát járták. A család valamennyi tagját bemutatták neki, és természetesen az indián leánykát is, akinek elsösorban köszönhette az életét.

Egy este, mikor mindnyájan együtt voltak, elmesélte történetét, illetöleg elmesélte mindazt, ami öket érdekelhette. Folyékonyan beszélt franciául, mintha legalábbis az anyanyelve volna, legfeljebb az r-eket ropogtatta kissé erösebben, de hiszen éppen ettöl van az, hogy a francia szó olyan kellemesen hangzik orosz szájból: lágyan és ugyanakkor erélyesen cseng.

Voltaképpen nagyon egyszerü volt mindaz, amit elmesélt: a történet nem volt sem kalandos, sem regényes. Szergej Vasziljevicsnak hívták a sebesült oroszt, s kérésére Cascabelék ezentúl Szergej úrnak szólították. Családjából már csak az édesapja élt, a permi kormányzóságban lakott a birtokán, a Perm nevü város közelében. Ő maga mindig szeretett utazgatni, nagyon érdekelték a földrajzi kutatások, felfedezések, és három évvel történetünk elött elhagyta Oroszországot. Miután bejárta a Hudson-öböl környékét, Alaszka földerítésére indult, úgy tervezte, hogy a Yukontól az Északi-Jeges-tengerig megy, s ekkor érte a merénylet.

Június negyedikén este Ivannal, a szolgájával együtt letáborozott a határon, s éppen elaludtak, mikor a merénylök lecsaptak rájuk. Felriadtak, fölugrottak, védekezni akartak... hasztalan próbálkozás volt, és a boldogtalan Ivan, golyóval a fejében, csaknem azonnal meghalt.

- Becsületes, derék ember volt - mondta Szergej Vasziljevics -, már tíz éve együtt voltam ezzel a végtelenül hüséges lélekkel, s igaz barátomként gyászolom.

Szergej Vasziljevics nem is titkolta megindultságát, valahányszor Ivanról esett szó, könnyes szeme bizonyította fájdalmának öszinteségét.

Elmondotta még, mikor öt a törszúrás érte, elvesztette az eszméletét, és nem is tudja, mi történt az alatt az idö alatt, míg eszméletre nem tért, de ha háláját nem is tudta kifejezni gondoskodásukért, megérezte, hogy jólelkü emberekhez került.

Szergej Vasziljevics cseppet sem lepödött meg, mikor Cascabel elmondotta neki, hogy a merényletet Karnov vagy a bandája valamelyik tagjának a számlájára írják; elözöleg már hallotta, hogy a gonosztevök a határvidéken garázdálkodnak.

- Amint látják - mondotta -, történetem eléggé mindennapi, a maguk története, azt hiszem, sokkal érdekesebb lehet. Kutatóutam Alaszkában végzödött volna. Úgy terveztem, hogy késöbb visszatérek az édesapámhoz, hogy soha többé el se hagyjam az apai hajlékot. De most inkább beszéljünk magukról, kedves barátaim, mindenekelött arról, hogy francia létükre hogyan és miért keveredtek messzi hazájukból Amerika e vidékére.

- Szergej úr, a mutatványosok népe mindenüvé eljut.

- Valóban, de azért csak meglepö, hogy Franciaországtól ily messzire vetödtek!

- Jean - fordult César Cascabel az idösebbik fiához -, meséld el Szergej úrnak, miért vagyunk itt, s milyen úton térünk vissza Európába.

Jean beszámolt arról, hogy milyen viszontagságok érték a Szép Vándor utasait, mióta elindultak Sacramentóból, s mert azt akarta, hogy Kayette is értse elbeszélését, angolul beszélt, és szavait Szergej úr egészítette ki sinuk nyelven. Az indián leányka nagy figye­lem­mel hallgatta a beszámolót, ebböl közelebbröl megismerhette a Cascabel családot, melyhez máris olyan öszintén ragaszkodott. Megtudta, hogy a család minden megtakarított pénzét elrabolták, mikor az Atlanti-óceán partja felé igyekeztek a Sierra Nevada egyik hágóján át, és hogy pénz híján kénytelenek voltak megváltoztatni tervüket, úgy döntöttek, hogy ha nem me­het­nek keletnek, nekivágnak nyugat felé. Guruló otthonuk rúdját tehát nyugatnak fordították, s átvágtak Kalifornia-Oregon-Washington és Columbia földjén, majd elakadtak az alaszkai határon. Ott érte öket a cári közigazgatás szigorú tilalma, mely szerint nem mehetnek tovább - de végül is éppen jókor állították meg öket útjukban, így legalább Szergej úr segítségére siethettek. Így történt hát, hogy a francia, mi több, a családfö származásánál fogva normand mutatványosok Sitkába kerültek, minthogy az annexió jóvoltából megnyíltak elöttük az új amerikai terület kapui.

Szergej Vasziljevics nagy érdeklödéssel hallgatta Jean elöadását, és mikor megtudta, hogy César Cascabel Szibérián át akar visszatérni Európába, némileg meglepödött, s ez meg is látszott rajta, meglepetését azonban senki sem értette.

- Így hát, barátaim - mondotta, mikor Jean befejezte beszámolóját -, azt tervezik, hogy Sitkából a Bering-szoros felé indulnak?

- Igen, uram - válaszolt Jean -, s mikor vize befagy, átkelünk rajta.

- Hosszú és fáradságos útra vállalkoztak, Cascabel uram!

- Igen, valóban hosszú, és az is valószínü, hogy fáradságos lesz. De hát mit tehetnénk egyebet, miután nincs választásunk? No és mi, mutatványosok, nem nagyon ijedünk meg a fáradságtól, megszoktuk már, hogy mindig a világot járjuk.

- Úgy gondolom, ilyen körülmények között ebben az évben már alig jutnak el Oroszországba.

- Valóban nem érünk oda - mondotta Jean -, hiszen a Bering-szoros jegén legjobb esetben október elején kelhetünk át.

- Tagadhatatlan, hogy nagyon kalandos, nagyon vakmerö ez az útiterv... - állapította meg Szergej Vasziljevics.

- Hát igen - mosolygott César Cascabel -, de ha egyszer nem volt más választásunk... Uram, minket honvágy gyötör! Vissza akarunk térni Franciaországba, és vissza is térünk!... És minthogy éppen a vásárok idején megyünk át Permen, Nyizsnyij Novgorodon... majd azon leszünk, hogy a Cascabel család ott is jól szerepeljen.

- Helyes, de hogyan állnak pénz dolgában?

- Van némi pénzecskénk, útközben ugyanis jutottunk némi bevételhez, s azt remélem, hogy Sitkában két-három elöadás jövedelmével gyarapíthatjuk a vagyonkánkat. A város éppen a bekebelezést ünnepli, és abban bizakodom, hogy a lakosságot érdekelni fogja a Cascabel család tudománya.

- Ó, kedves barátaim - mondta Szergej Vasziljevics -, milyen örömmel osztanám meg magukkal a pénzemet, ha el nem lopták volna...

- Szó sincs róla, hogy ellopták volna, Szergej úr! - vágott közbe Cornélia.

- Egy kopejka sem hiányzik belöle! - tette hozzá César Cascabel. És máris hozta a börövet, amelyben Szergej Vasziljevics hordta a pénzét.

- Kedves barátaim, ilyenformán fogadják el...

- Erröl szó sem lehet, Szergej úr! - válaszolt César Cascabel. - Azért, hogy mi kikászálódjunk a bajból, nem kockáztathatom, hogy ön keveredjék bele...

- Így hát nem hajlandó elfogadni tölem?

- Egy fillért sem!

- Ó, ezek a franciák! - mosolygott Szergej Vasziljevics, és kezét nyújtotta César Cascabelnak.

- Éljen Oroszország! - rikkantott Sandre.

- Éljen Franciaország! - hangzott a válasz.

Ez a kettös éljenzés nyilván ezúttal hangzott el elöször Amerika e távoli földjén.

- De most már elég a beszélgetésböl, Szergej úr! - jelentette ki Cornélia. - Az orvos csendet és nyugalmat parancsolt, a beteg engedelmeskedjék az orvosnak.

- És önnek, Cascabelné asszonyom - válaszolt Szergej Vasziljevics. - Csak még egyetlen kérdést, pontosabban kérést engedjenek meg.

- Parancsoljon velünk, uram.

- Kérni szeretnék önöktöl valamit...

- Kérni?

- Minthogy maguk a Bering-szoroshoz mennek, nem volna-e ellenükre, ha én is önökkel tartanék odáig?

- Velünk tartana?

- Igen!... Ez az utazás kiegészítené nyugat-alaszkai tanulmányutamat.

- Mi erre csak azt mondhatjuk, ezer örömmel, Szergej úr! - lelkendezett César Cescabel.

- De csak egy feltétellel! - tette hozzá Cornélia.

- És az a feltétel?

- Hogy ön vita nélkül mindent megtesz gyógyulása érdekében!

- Megteszek mindent, de én is szabok egy feltételt, azt ugyanis, hogy miután önökkel tartok, hozzájárulhatok az utazás költségeihez.

- Ahogy kívánja, Szergej úr - bólintott César Cascabel.

A dolgokat így rendezték el az érdekelt felek kölcsönös megelégedésére. A családfö azonban úgy gondolta, hogy mégsem kell lemondani a tervéröl, hogy tudniillik néhány elöadást tartanak Sitka föterén - dicsöséget és hasznot is jelenthet számukra. A bekebelezés alkalmából ünnepelt az egész tartomány, a Szép Vándor nem is érkezhetett volna jobbkor a közönség szórakoztatására.

César Cascabel természetesen jelentette a rendörségen a Szergej Vasziljevics és szolgája ellen elkövetett merényletet, és a sitkai rendörség hajtóvadászatot rendelt el az alaszkai határon a banda tagjai ellen.

Június tizenhetedikén Szergej Vasziljevics elhagyhatta betegágyát. Sokkal jobban érezte magát, sebe, Harry doktor gondos kezelésének köszönhetöen, teljesen behegedt.

Ekkor kötött ismeretséget a mutatványos csoport többi tagjával, a szelíden lábához dörzsö­lödzö két kutyával, Jakóval, a papagájjal, a vidám fecsegö "hogy van, Szergej úr?" kiáltással üdvözölte - Sandre tanította be neki -; és a tiszteletére legjobb képességei szerint bohóckodó John Bull-lal. Gladiátor és Vermuth, a két derék öreg ló vidám nyerítéssel mondott köszönetet a cukorért, mellyel Szergej Vasziljevics kedveskedett nekik. Szergej úr most már éppen úgy a család tagjai közé számított, akárcsak Kayette. Az orosznak egyébként máris feltünt az idösebbik fiú komolysága, szorgalma, a benne élö és jelenlegi helyzeténél magasabb rendü törekvések. Sandre és Napoleona élénkségével, kecsességével hódította meg, s nagyszerüen szórakozott a derék Szegfüszeg jóhiszemü, becsületes együgyüségén. César Cascabelban és feleségében pedig a családi erényeket becsülte elsösorban. Határozottan derék emberek közé került, úgy érezte.

Valamennyien buzgón foglalatoskodtak a küszöbönálló út elökészületeivel. Ügyelniük kellett, nehogy bármit is elhanyagoljanak, ami a Sitkától egészen a Bering-szorosig vezetö mintegy ötszáz mérföldes út biztonságát szolgálja. Ezen az úgyszólván ismeretlen területen veszély ugyan nemigen fenyegeti öket sem a vadállatok, sem a kóbor vagy megtelepedett indiánok részéröl, ezenfelül kedvükre megpihenhetnek a prémkereskedelemmel foglalkozó társulatok alkalmazottainak különbözö telephelyein. Az volt a fontos, hogy beszerezzék a mindennapi szükségletek kielégítésére szánt cikkeket, mert vadászzsákmányon kívül máshoz aligha juthatnak útközben.

Magától értetödik, hogy az útra vonatkozó kérdéseket a család Szergej úrral egyetértésben vitatta meg.

- Nem szabad figyelmen kívül hagynunk - mondotta Cascabel -, hogy a hideg idöszakban egyáltalában nem kell úton lennünk.

- Nagy szerencse ez - állapította meg Szergej Vasziljevics - mert a sarköv szomszédságában rendkívül szigorúak az alaszkai telek.

- És az is nagyon jó, hogy nem kell vaktában mennünk - állapította meg Jean -, Szergej úr, aki földrajztudós...

- No, ami azt illeti, a legnagyobb földrajztudós is zavarba jöhet olyan vidéken, ahol még soha­sem járt - válaszolt Szergej Vasziljevics. - De az én Jean barátom eddig is jól boldogult térké­peivel, és azt remélem, hogy kettesben meg éppen kitünöen fogunk tájékozódni. Ezenfelül van valami ötletem, de erröl majd késöbben beszélek.

Szergej úr ötlete nyilván kitünö, hagyták hát, dolgozza ki nyugodtan, mielött megvalósítaná.

Minthogy pénzük már volt, César Cascabel felfrissítette készleteiket, vásárolt lisztet, zsírt, rizst, dohányt és nagy mennyiségü teát, mert ebböl rengeteg fogy Alaszkában. Ezenfelül sonkát, sózott marhahúst, kétszersültet és hófajdkonzerveket vásároltak az orosz-amerikai keres­kedelmi társulat lerakataitól. Vízben nem szenvednek majd hiányt, a Yukon mellék­folyói­ból mindig meríthetnek, de nem árt, ha némi cukrot és konyakot kevernek hozzá, vagy még inkább vodkát, ami az oroszok kedvelt pálinkája. Ezért aztán kellö mennyiségü cukrot és vodkát is vettek. Noha az erdökböl mindig szerezhetnek maguknak tüzelöanyagot, úgy hatá­roz­tak, mégis visznek magukkal egytonnányi kitünö vancouveri szenet, azért nem többet, nehogy túlterheljék a lovakat.

Közben a második kocsifülkét úgy rendezték át, hogy kitünö derékaljjal még egy ágyat he­lyez­hessenek el benne Szergej Vasziljevics számára; ugyanakkor vásároltak takarókat és sok nyúlprémet, mellyel az indiánok is olyan szívesen takaróznak telenként. Ezenkívül Szergej úr csere céljaira vásárolt még olcsó pamutszövetet, késeket, ollókat, a vándorkereskedök és a bennszülöttek között ugyanis ezek az áruk helyettesítik a pénzt.

Kellö mennyiségü löport és golyót is szereztek be, hiszen minden bizonnyal vadásznak majd, mert kisvadban és nagyvadban egyaránt gazdag vidékeken mennek át, böven akad majd puskavégre dámvad és iramszarvas, nyúl és fajdkakas, vadlúd és fogoly. Szergej úr ráadásul még két puskával és egy karabéllyal gazdagította a Szép Vándor fegyvertárát. Ő is jól bánt a puskával, és elöre örült annak, hogy fiatal barátja, Jean társaságában vadászhat.

Egyébként arról sem volt szabad megfeledkezniük, hogy a Karnov-banda esetleg Sitka környé­két járja, fel kellett hát készülniük a banditák támadása ellen, hogy szükség esetén érdemük szerint bánhassanak el velük.

- Véleményem szerint ugyanis - jegyezte meg César Cascabel - e tolakodó népség tapintat­lan­ságára a legjobb válasz egy golyó egyenest a szívükbe...

- Hacsak nem a fejükbe - jegyezte meg nagy bölcsen Szegfüszeg.

Mint látjuk, Szergej Vasziljevics és útitársai - hála annak az élénk kereskedelmi kapcsolatnak, melyet Alaszka fövárosa tart fenn Columbia különbözö városaival és a Csendes-óceán kikötöi­vel - az elhagyatott vidékeken át vezetö hosszú útjukra beszerezhették, ami csak szükséges, méghozzá nem is túl drágán.

Az elökészületeket június utolsó elötti hetében fejezték be, s úgy határoztak, hogy 26-án indul­nak. Minthogy a Bering-szoroson úgyis csak akkor kelhetnek át, ha már jó vastagon befagyott, böségesen van idejük. Persze így is gondolniuk kellett az esetleges késedelmekre, elöre nem látható akadályokra, s jobb, ha korán érkeznek, mintha elkésnek. A Bering-szoros partján fekvö Port Clarence-ban pihenhetnek, míg kivárják az idöt, mely alkalmas arra, hogy átkeljenek az ázsiai partra.

Kayette közben ügyesen segített Cascabelné asszonyságnak az úti elökészületekben. A derék asszony igazi anyai érzelmeket táplált az indián leányka iránt, éppen úgy szerette, mint Napoleonát és egyre erösebben ragaszkodott új gyermekéhez. De nemcsak ö, valamennyien öszintén megszerették, s a leányka aligha élt ilyen boldogan a nomád törzsek között, az indiánok sátraiban. Mindnyájan szomorúan gondoltak a napra, mikor Kayette majd megválik a családtól. Minthogy azonban nincs senkije sem, Sitkában kell maradnia, hiszen azért indult a fövárosba, hogy mint szolgáló munkába álljon, és, akármilyen nyomorúságos körülmények között is, megkereshesse a kenyerét.

- Pedig lehet ám - mondogatta César Cascabel -, hogy ennek a kedves kis Kayette-nek, akit én legszívesebben fürjecskémnek szólítanék, szóval lehetséges, hogy az én fürjecskémnek kedve van a tánchoz, és nem tudom, nem kellene-e valami ilyesmit javasolni neki?... Bizony, szerintem elbüvölö táncosnö lenne! Vagy kecses lovarnö, ha éppen hajlandó volna cirkuszi lovaglásra. Biztos vagyok abban, hogy úgy ülné meg a lovat, akár egy igazi kentaur!

A derék César Cascabel ugyanis szentül hitte, hogy a kentaurok kitünö lovasok voltak, és ugyan mire is lett volna jó az igazsággal megbántani?

Szergej úr, mikor látta, hogy Jean csak a fejét csóválja, ha apja így beszél, rájött, hogy a komoly és tartózkodó fiú korántsem osztja az akrobatikára és a cirkuszi müvészet más ágaira vonatkozó apai nézeteket.

Sokat aggodalmaskodtak afelöl, hogy mi is lesz Kayette-tel, mi sors vár rá Sitkában, és bizony nagyon elszomorodtak volna, ha az indulásukat megelözö estén Szergej Vasziljevics, Kayette-et kézen fogva, nem áll az egész család színe elé.

- Barátaim - mondotta -, eddig nem volt lányom, most már van egy fogadott gyermekem! Kayette hajlandó engem apjaként szeretni, s én helyet kérek számára a Szép Vándor fedele alatt.

Elképzelhetjük, milyen örömkiáltások válaszoltak Szergej Vasziljevics bejelentésére, és hogy milyen boldogan becézték "a fürjecskét". César Cascabel megindultságában fölkiáltott:

- Milyen jó ember ön!

- Miért gondolja, kedves barátom? Elfelejtette volna, mit tett értem Kayette? Hát nem termé­szetes az, hogy gyermekemmé fogadom öt, aki megmentette az életemet?

- No, akkor osztozkodjunk! - mosolygott César Cascabel. - Ön lesz az apja, Szergej úr, én pedig a nagybátyja!

XII. SITKÁTÓL A YUKON-ERŐDIG

Június huszonhatodikán hajnalban a Cascabel-bárka - hogy a parancsnoka számára oly kedves kifejezéssel éljünk - felszedte horgonyait. Most már csak az a kérdés, hogy a halhatatlan Prudhomme szavait idézzük, vajon nem fog-e vulkánon hajózni? Ez ugyanis egyáltalán nem lehetetlen, elöször is átvitt értelemben, minthogy az út rendkívül nehéz lesz, másodszor meg a szó konkrét értelmében, minthogy a Bering-szoros északi partján valóban vannak kialudt vagy még müködö vulkánok.

A Szép Vándor tehát sok-sok zajos szerencsekívánat közepett elhagyta Alaszka fövárosát. Azok a barátok búcsúztatták öket ilyen hangosan, akik a Sitka kapuiban töltött napok alatt tapssal és rubellel adóztak a Cascabel család képességeinek.

A "kapu" szó itt nagyon is helytálló. Sitkát ugyanis erös cölöpkerítés fogja körül, csak itt-ott van egy kapuja, melyen engedély nélkül nem volna könnyü átlépni.

Az orosz hatóságok ugyanis kénytelenek voltak valami módon védekezni a kalus indiánok áradata ellen, mert azok elöszeretettel telepedtek meg Új-Arhangelszk közelében, a Steking és a Tsilcot folyó között. Ide petézték bele rendkívül kezdetleges kunyhóikat, melyeknek alacsony ajtaja egyetlen, kör alakú helyiségre nyílott - ezt néha két részre osztották -, és mindössze a fal felsö részébe vágott nyíláson át kapott világosságot, de ugyanezen a nyíláson szállt ki a tüzhelyböl gomolygó füst is. A kunyhók e csoportja jelenti Sitka extra muros külvárosát. Napnyugta után az indiánok nem tartózkodhattak a városban; e rendszabály meg­hozatalára a vörösbörüek és a fehérarcúak között fennálló, nemegyszer nyugtalanító viszony adott okot.

Sitkából kiérve, a Szép Vándornak az e célra mindenkor rendelkezésre álló kompokon, egész sor keskeny csatornán kellett átkelnie, hogy a Lyan-csatorna néven ismert, ide-oda kanyargó öböl elkeskenyedö végébe érjen.

Ettöl kezdve szárazföldön folytathatta útját.

Szergej úr és Jean a Gardens Club segítségével beszerzett nagyléptékü térképen gondosan tanulmányozta az útitervet, helyesebben az útvonalat. Kayette véleményét is meghallgatták, hiszen ö jól ismerte ezt a vidéket. Az eleven eszü leányka gyorsan kiigazodott az elébe tett térképen. Indián-orosz keveréknyelven mondotta el, hogy s mint gondolja, és észrevételei nagyon hasznosnak bizonyultak. A cél az volt, hogy ha nem is a legrövidebb, de mindenesetre a legkényelmesebb utat válasszák a tengerszoros keleti partján fekvö Port Clarence-ig. Abban állapodtak meg, hogy a Szép Vándor egyenesen a Yukon folyó irányába tart úgy, hogy a Yukon-erödnél érjen a folyóhoz. Útjuknak körülbelül a felén itt túl is lesznek, minthogy az eröd Sitkától körülbelül kétszázötven mérföldnyire van. Így azokat a nehézségeket is kikerü­lik, melyeket a kanyargós és részben hegyes partvidéken való kocsizás jelentene. A Yukon völgye ugyanis kiszélesedik a nyugati bonyolult hegyvonulatok és a Sziklás-hegység között, mely Alaszkát elválasztja a Mackenzie völgyétöl és Új-Bretagne földjétöl.

Így aztán az indulás után néhány nappal a Cascabel család szeme elöl délnyugati irányban eltünt az a szaggatott partvidék, mely fölé oly magasan tornyosul a Fairweather- és az Éliás-hegy csúcsa.

A pihenés és a kocsizás elöre tervezett rendjéhez szigorúan ragaszkodtak. Nem kellett azon lenniük, hogy mielöbb elérjék a Bering-szorost, a lassan járj, tovább érsz elvéhez tarthatták magukat. Kímélniük kellett ugyanis a két lovat, hiszen ha kidölnének, legfeljebb rénszarva­sokat foghatnának helyettük a kocsiba - s ezt semmiképpen sem szerették volna. Így minden reggel hat órakor indultak, délben kétórás pihenöt tartottak, majd ismét nekivágtak, s mentek délután hatig, ekkor ismét megálltak, reggelig pihentek. Így naponta öt-hat mérföldet tettek meg.

És ha éppen arra került volna sor, hogy éjszaka kocsizzanak, ez aztán igazán nem ütközött volna nehézségbe, minthogy Alaszka napja - César Cascabel szavaival élve - nemigen heveré­szik az ágyában.

- Alighogy lepihen, máris fölkel! - mondogatta. - Huszonhárom órán át világít, és még csak fizetni sem kell érte.

Ebben az idöszakban ugyanis - vagyis a nyári napéjegyenlöség idején - ezen a szélességi fokon este tizenegy óra tizenhét perckor nyugszik le a nap, és tizenegy óra negyvenkilenc perckor, vagyis harminckét perc múlva ismét fölbukkan. Ráadásul a napnyugta utáni szürkület szinte átmenet nélkül olvad bele a hajnali derengésbe.

Az idöjárás meleg, söt néha tikkasztó volt. Már csak ezért is helytelen lett volna, ha a rekkenö déli órákban nem tartanak pihenöt. Ember és állat egyformán szenvedett a fullasztó melegtöl. Ki hinné, hogy a sarköv közelében a hömérö néha harminckét fok meleget mutat? Pedig ez megtörténik.

Az utazás ugyan biztonságos volt, és minden komolyabb nehézségtöl mentes, Cornélia, akit megviselt a nagy höség, mégis többször panaszkodott.

- Hamarosan visszasírja azt, amit most olyan elviselhetetlennek érez - jegyezte meg egyszer Szergej Vasziljevics.

- Ezt a höséget? Soha! - kiáltott Cornélia.

- Bizony, anyám - jegyezte meg Jean is -, sokkal nehezebben viseled majd el a hideget a Bering-szoroson túl, amikor Szibéria sztyeppjein megyünk majd át!

- Igaz, igaz, Szergej úr - jegyezte meg Cascabel. - Csakhogy míg az ember a höség ellen nem tud védekezni, a hideget a tüz segítségével ellensúlyozhatja.

- Úgy van, barátom - mondta Szergej Vasziljevics -, néhány hónapon belül tüzelhet is, amennyit csak bír, mert nagyon kemény lesz a hideg, figyelmeztetem.

Július harmadikán, miután végigkocsiztak a középmagas dombok között szeszélyesen kanyar­gó s itt "csatornának" elnevezett szük hágókon, a Szép Vándor elött beláthatatlan messzeségbe nyúlt a síkságokon, gyér erdök között egyenesen vezetö út.

Ezen a napon egy kis tó, a Dease-tó mellett kellett elmenniük, melyböl az alsó Yukon egyik legnagyobb mellékága, a Lewis-patak ered.

Kayette, mikor viszontlátta ezt a folyót, megjegyezte:

- Igen, ez az a kargut, ami a nagy folyamunkba ömlik!

És megmagyarázta Jeannak, hogy alaszkai nyelven a kargut szó folyót jelent.

Az csak természetes, hogy az akadálytalan, könnyü út közben a Cascabel család tagjai nem hanyagolták el az edzést, vigyáztak arra, hogy izmaik erösek, tagjaik hajlékonyak és kezük ügyes maradjon. Hacsak a höség nem tette lehetetlenné, táborhelyük esténként poronddá változott, és az elöadás közönsége Szergej úrból és Kayette-böl állt. Mindketten megcsodálták a nagyszerü család mutatványait - az indián lányka kissé ámuldozva, Szergej Vasziljevics pedig jóindulatúan.

César Cascabel és Cascabelné asszony nyújtott karral sorra emelgették a súlyokat, szinte játszottak velük; Sandre akrobatikai edzéseit végezte, Napoleona két bak között kifeszített kötélen lejtett kecses táncokat, miközben Szegfüszeg a képzeletbeli közönség elött parádézott.

Jean persze jobban szerette volna, ha nyugton maradhat a könyvei között, ha Szergej úrral beszélgetve tanulhat, vagy Kayette-et taníthatja, aki, az ö leckéinek köszönhetöen, nagyon gyorsan haladt a francia nyelv elsajátításában, apja azonban megkövetelte, hogy tovább fejlessze kiváló egyensúlyozó képességét, így aztán az engedelmes fiú továbbra is röpítgette a levegöbe a poharakat, karikákat, golyókat, késeket és pálcákat - de az esze szüntelenül máson járt.

César Cascabel egyébként kénytelen volt lemondani arról az ábrándról, hogy Kayette-böl cirkuszi artistát farag, és ennek Jean titokban nagyon örült. A leányka jövöje a legkitünöbb kezekben volt, mióta Szergej Vasziljevics, az elökelö világhoz tartozó gazdag tudós úr, örökbe fogadta. Nagyon örült ennek a fordulatnak a derék Jean, noha tagadhatatlan fájdalom­mal gondolt arra, hogy Kayette megválik tölük, mihelyt a Bering-szoroshoz érkeznek. Az elválás fájdalmaitól megmenekülne, ha a lány mint táncosnö a mutatványos csoporthoz csatlakoznék.

Jean azonban ennél sokkal jobban szerette Kayette-et, és nagyon örült annak, hogy Szergej Vasziljevics magához fogadta. Hiszen jómaga is csak az után vágyódott, hogy a saját helyze­tén változtathasson. A mutatványos életnél többre, szebbre vágyódott. És hányszor szégyellte, mikor a köztereken úgy megtapsolták csodálatos ügyességét.

Egy este, miközben Szergej úrral sétált, minden tartózkodás nélkül beszélt neki vágyairól és bánatáról. Elmondotta, hogy mi szeretne lenni, és azt is, hogy jogosnak érzi ezt a vágyát. Talán, ha még sokáig a világot járja, a mutatványos életet folytatja, az akrobaták, a zsong­lörök, a bohócok és más mutatványosok között, a szülei esetleg kicsit jobb módba kerülnek, és talán ö maga is szerezhet némi vagyonkát. De akkor már késö lesz ahhoz, hogy valami más, tiszteletre méltóbb pályát válasszon.

- Nem szégyellem az apámat és az anyámat, Szergej úr - tette hozzá. - Hálátlan is lennék, hiszen amit tudtak, mindent megtettek értünk, mindig nagyon jók voltak a gyermekeikhez. De úgy érzem, ember lehetne belölem, és mégis az a sorsom, hogy szegény cirkuszos maradjak.

- Megértelek, kedves barátom - válaszolta Szergej Vasziljevics -, de ne felejtsd el, hogy minden mesterség tisztes mesterség, ha tisztességgel gyakorolják. Vagy talán ismersz becsüle­tesebb embereket, mint az apád meg az anyád?

- Nem, Szergej úr, ök a legderekabbak a világon.

- Becsüld öket továbbra is, mint ahogy én is becsülöm öket. Mégis úgy gondolom, nemes lélekre vall, hogy magasabbra akarsz emelkedni. Ki tudja, mit tartogat számodra a jövö? Ne csüggedj, gyermekem, és számíts az én segítségemre is. Soha nem fogom elfelejteni, mit tett értem a családod! És egy napon talán...

Jean észrevette, hogy miközben Szergej Vasziljevics így beszél, homloka elborul, hangja bizonytalanná válik. Mintha nyugtalanul fürkészné a jövöt. A pillanatnyi csendet Jean törte meg:

- Ha Port Clarence-ba érkezünk, Szergej úr, miért nem folytatja velünk tovább az utat? Hiszen azt mondotta, hogy vissza akar térni Oroszországba az édesapjához...

- Nem mehetek veletek, Jean - válaszolt Szergej Vasziljevics. - Még korántsem fejeztem be a nyugat-amerikai területeken végzendö kutatásaimat.

- És Kayette önnel marad? - suttogta Jean.

Hangja olyan szomorú volt, hogy hallatára Szergej Vasziljevics mélységesen meghatódott.

- Hát nem úgy van rendjén, hogy velem tartson, miután kezembe helyezte sorsát?

- Nem is hagyná önt el, Szergej úr, és majd ha az ön hazájában...

- Még nincsenek végleges terveim... ennél többet most nem is tudok neked mondani. Majd ha Port Clarence-ban leszünk, meglátjuk... Akkor esetleg javasolok valamit apádnak, és a válaszától függöen...

Jean ismét érezte azt a habozást a hangjában, amit már máskor is megfigyelhetett. Nem is kérdezösködött tovább, megértette, hogy valami okból csak nagyon tartózkodóan nyilatkozik a jövö felöl. E beszélgetés óta azonban még melegebb, kölcsönös rokonszenv alakult ki bennük. Szergej Vasziljevics méltányolta mindazt a szépet, jót, nemeset, amit ebben a nyílt, egyenes lelkü fiúban meglátott. Igyekezett minél több mindenre megtanítani, és érdeklödését a hajlamainak megfelelö tanulmányok felé fordítani. César Cascabel és a felesége pedig örültek, hogy Szergej Vasziljevics olyan melegen érdeklödik a fiuk iránt.

Jean közben vadászmesteri tisztét sem hanyagolta el. Szergej Vasziljevics, aki maga is szenvedélyes vadász volt, legtöbbször vele tartott, és két puskalövés között bizony nagyon sok mindenröl lehet beszélgetni! A síkságok rendkívül gazdagok voltak vadban, akár egy karavánt el lehetett volna látni pecsenyével, annyi volt a nyúl! A nyúlvadászat egyébként nemcsak élelemszerzés szempontjából volt hasznos.

- Mert nemcsak tüzdelt gerinc meg pörkölt futkározik errefelé, hanem kabát, prémgallér, karmantyú és sok-sok takaró is! - mondta egyszer César Cascabel.

- Igaza van, kedves barátom - válaszolt Szergej úr -, és miután így vagy úgy szerepeltek már az asztalon, rendkívül kellemesen szerepelnek majd a ruhatárban is. Nem lehet eléggé felkészülni a zordon szibériai éghajlatra.

Ezért aztán böségesen ellátták magukat nyúlprémmel, sok nyúlhúst fogyasztottak, hogy a konzervkészletüket megörizhessék azokra a napokra, amikor a tél hidege elkergeti a vadat a sarkvidék közeléböl.

De ha a vadászok véletlenül nem hoztak haza sem nyulat, sem foglyot, Cornélia cseppet sem vonakodott attól, hogy indián szokás szerint egy-egy varjút vagy hollót tegyen a levesbe, ami kitünö ízt adott neki.

Egyszer-egyszer az is megesett, hogy Szergej úr vagy Jean pompás fajdkakast húzott elö vadásztarisznyájából, s könnyen elképzelhetjük, hogy a nagyszerü pecsenye milyen kellemes látványt nyújtott az asztalon.

Mint látjuk, a Szép Vándor utasainak cseppet sem kellett félniük az éhségtöl. Igaz ugyan, hogy kalandos útjuknak még csak az elsö és legkönnyebb részét kezdték meg.

De már most is volt egy állandó bosszúságuk, söt nyugodtan mondhatjuk, szenvedésük: a szúnyogok kínozták öket. César Cascabel most, hogy már nem angol földön járt, nagyon kellemetlennek tartotta öket. A szúnyogok özöne ijesztö lett volna, ha a fecskék nem fogyasz­tanak el belölük szinte elképesztö mennyiségeket. A fecskék azonban hamarosan elindulnak majd dél felé, a sarköv szomszédságában ugyanis csak nagyon rövid ideig maradnak.

A Szép Vándor július huszonkilencedikén két egybeömlö folyó torkolatához érkezett. A Lewes folyó, mely, mint Kayette elmondotta, a felsö szakaszán még a Pelly nevet viseli, a bal parton széles kanyart leírva ömlik a Yukon folyóba. A Lewes folyó torkolatától kezdve a Yukon egyenesen északnyugati irányba hömpölyög, majd nyugatabbra medre elhajol, és vize a Bering-szoros tágas torkolatöblébe ömlik.

A Lewes torkolatánál emelkedik a Selkirk-eröd néven ismert postaállomás, mely korántsem olyan jelentös, mint a folyó jobb partján mintegy százmérföldnyivel lejjebb épült Yukon-eröd.

Mióta Sitkából elindultak, az indián lányka rendkívül hasznos szolgálatokat tett az utasoknak, akiket a legnagyobb biztonsággal vezetett. Nomád élete során már bejárta ezeket a síkságokat, melyeket a nagy alaszkai folyó öntöz. Szergej Vasziljevics kérdésére beszámolt arról, milyen volt a gyermekkora, elmesélte nehéz élete folyását, beszélt arról, hogyan élt, mikor a nomád indgelét törzsek a Yukon völgyének egyik végéböl a másikba vándoroltak, majd elmondotta, miként szóródott szét a törzs, miként tünt el a családja. Ekkor határozta el, hogy elmegy szolgá­lónak valamelyik sitkai tisztviselöhöz vagy kereskedelmi ügynökhöz. Jean többször is elmon­datta vele ezt a szomorú történetet, és mélységesen meghatódott, valahányszor végighallgatta.

A Selkirk-eröd környékén találkoztak néhány indiánnal, akik a Yukon partvidékeit járták. Az indiánok törzsi nevét Kayette így fordította le: "a nyírfák népe". Ezen a magas szélességi fokon a tüfenyök, a Douglas-fenyök és a jávorfák hazájában valóban akadnak nyírfák is.

A Selkirk-eröd, melyet az orosz-amerikai kereskedelmi társulat alkalmazottai laknak, valójá­ban nem egyéb, mint bör- és szörmeáru-lerakat, meghatározott idöben itt jelentkeznek a partvidéki kereskedök áruért.

A Selkirk-eröd lakói nagyon szívélyesen fogadták a Szép Vándor utasait, örültek, hogy életük egyhangúságába változatosságot hoznak. César Cascabel el is határozta, hogy huszonnégy órás pihenöt tartanak.

Magát a kocsit azonban itt küldték át a folyamon, nehogy késöbb esetleg jóval kedvezötlenebb körülmények között kelljen átjutni a túlsó partra. A Yukon medre ugyanis lejjebb, nyugat felé kiszélesedik, folyása sebesebbé válik.

Szergej Vasziljevics tanácsára határoztak így, miután a térképen alaposan tanulmányozták a Yukon útját, mely kétszáz mérföldnyivel Port Clarence elött vágja át az ö útvonalukat.

Egy kompon tehát a folyam jobb partjára szállították a Szép Vándort az erödben lakó ügynökök és a környékén megtelepült indiánok segítségével, akik a folyami halászatból élnek.

A Cascabel családot mintha a jó sors hozta volna az indiánok közé, akiknek segítségét nagyon értékes viszontszolgálattal hálálták meg.

A törzsfönök akkoriban éppen súlyos beteg volt - vagy legalábbis azt hitték, hogy súlyos beteg. A bennszülött törzsek abban az idöben nem ismertek sem orvost, sem orvosságot, beteg­ség esetén a varázslóhoz és varázslásokhoz folyamodtak. A törzsfönök már egy ideje a falu föterén feküdt, s mellette éjjel-nappal nagy tüz lobogott. A köréje gyülekezett indiánok fohászokat énekeltek a nagy Manitu tiszteletére, a varázsló pedig minden tudományát latba vetette, hogy kiüzze a beteg testébe költözött gonosz szellemet. És hogy biztosabb legyen a dolgában, azzal is megpróbálkozott, hogy ezt a bizonyos gonosz szellemet a saját testébe csalogassa, a csökönyös szellem azonban csak nem akart költözködni.

Szergej Vasziljevics szerencsére értett valamicskét az orvosláshoz, és a törzsfönököt megfelelö kezelésben részesítette.

Miután megvizsgálta a beteget, nyomban megállapíthatta, mi leli öfelségét, és a kis úti gyógy­szer­tár készleteiböl beadott neki egy jókora adag hánytatót, amit a varázsló semmiféle mesterkedése nem pótolhatott volna.

A helyzet ugyanis azt volt, hogy a törzsfönök kegyetlen gyomorrontásban szenvedett, és hiába itta literszám a teát, az sem segített rajta.

A törzs nagy örömére a fönök életben maradt - a Cascabel család viszont elesett attól az élvezettöl, amit egy fejedelem temetésével járó ceremóniák jelentenek. A temetés szó persze nem egészen pontos, ha indián gyászszertartásról van szó. Az indiánok ugyanis a földtöl néhány lábnyi magasságba függesztik a koporsót, és hogy a túlvilágon is hasznára legyen, beleteszik a halott pipáját, íját, tegzét, hótalpát és többé-kevésbé értékes prémjeit, hogy télen magára ölthesse. Mint a gyermek a bölcsöben, úgy fekszik az indián a koporsójában, és a szellö ringatja örök álma közben.

A Cascabel család, miután huszonnégy órát eltöltött a Selkirk-erödben, elbúcsúzott az indiá­nok­tól és a kereskedelmi társulat alkalmazottaitól, s valóban kellemes emléket vitt magával az elsö folyóparti pihenöröl. Ezentúl a Pelly folyó meglehetösen dimbes-dombos partján kellett felfelé kaptatniuk, ez az út a lovakat ki is fárasztotta. Végül július huszonhetedikén, vagyis tizenhét nappal azután, hogy elindult a Selkirk-erödböl, a Szép Vándor a Yukon-erödhöz érkezett.

XIII. CASCABELNÉ ASSZONYSÁG TRÉFÁJA

A Szép Vándor a folyam jobb partján tette meg az utat a Selkirk-eröd és a Yukon-eröd között. Közben hol kevésbé, hol erösebben eltávolodott a partvonaltól, hogy ne kelljen követnie a folyammeder kanyarulatait, beszögelléseit, ezek ugyanis néha olyan lagúnákat alkotnak, melye­ken szinte lehetetlenség átkelni. Legalábbis így van ez a folyam jobb partján, bal partján viszont az északnyugat felé elnyúló középmagas dombok szegélyezik a völgyet. Menet köz­ben a Yukon egyik-másik mellékfolyójával meggyülhetett volna a bajuk, ezeken ugyanis nem közlekedett komp, viszont most, a meleg idöszakban átgázolhattak rajtuk, mert vizük még térdig sem ért. De César Cascabel és a családja még így is zavarba kerülhetett volna, ha nincs velük Kayette, aki jól ismerte ezt a vidéket, és meg tudta mutatni a könnyen járható átkelö­helyeket.

Valóban szerencsésnek mondhatták magukat, hogy az indián lányka a kalauzuk. Kayette meg olyan boldog volt, hogy szívességet tehet a barátainak, hogy új családja körében élhet, hogy ismét része van az anyai becézésben, melytöl úgy hitte, mindörökre megfosztotta a sors. E vidék középsö részét még erdöségek borították, és itt-ott dombok is emelkedtek, de lénye­gében már egészen más táj volt, mint Sitka környéke.

A sarki tél nyolc hónapon át tartó zord idején a növényzet alig-alig élhet meg. Az utasok láttak ugyan egy-két jegenyét, melynek sudara ívben meghajolt, a táj fái azonban javarészt a tülevelüek és a nyírek családjához tartozik. Igaz, itt-ott akad néhány ösztövér szomorúfüz is, de színtelen leveleit hamarosan leszaggatja a Jeges-tenger felöl fúvó szél.

A Selkirk-erödtöl a Yukon-erödig vezetö úton a vadászat olyan eredményes volt, hogy nem kellett az élelmiszer-tartalékhoz nyúlniuk. Annyi nyulat ehettek, amennyit csak akartak, lassan már kezdtek is ráunni. Vadliba- meg vadkacsasülttel igyekeztek változatosabbá tenni az étrendet, no meg tojással, mert Sandre és Napoleona roppant ügyesen fosztották ki a vadmada­rak fészkeit. Cornélia olyan sokféleképpen tudta elkészíteni a tojást - büszke is volt erre -, hogy mindig új ételként szerepelt.

- No, ezen a vidéken aztán igazán jól lehet élni! - kiáltott fel egyszer Szegfüszeg, miközben egy jól megtermett vadlúd csontjairól rágta le az utolsó falatokat. - Kár, hogy nem valahol Közép-Európában vagy Amerikában van mindez a böség!

- Lakott vidékeken valószínüleg kevesebb lenne a vad - jegyezte meg Szergej Vasziljevics.

- Hacsak nem... - dünnyögött Szegfüszeg, de a fönöke egy pillantására elhallgatott, lenyelte a szamárságot, amit alighanem mondani készült.

Nemcsak vadban volt gazdag ez a vidék, a patakokban, folyókban, a Yukon mellékvizeiben hemzsegett a hal, Sandre és Szegfüszeg sokat horgászott, föként sok kitünö ízü csukát fogtak. Nyugodtan áldozhattak a horgászat izgalmainak, örömeinek anélkül, hogy egyetlen fillérjükbe került volna.

A pénz egyébként aligha okozott volna gondot az ifjú Sandre-nak, a Cascabelok jövöje biztosítva van, és ezt neki köszönheti a család. Az ö birtokában van a csodálatos aranyrög! A Caribou völgyében talált értékes követ elrejtette a kocsi egyik zugában, amit rajta kívül senki sem ismert. És Sandre mindeddig olyan erös volt, hogy senkinek sem szólt a kincséröl, várta a napot, mikor majd csengö aranyakra válthatja. Milyen öröm lesz elébük tenni a vagyonát! Nem! Eszébe sem jutott a derék fiúnak, hogy a maga számára rejtegesse! Az apjának meg az anyjának szánta: tessék, ezzel böségesen lehet pótolni a veszteséget, mely akkor érte öket, mikor a Sierra Nevadában elrabolták a pénzüket.

Mikor a Szép Vándor a forró napok után a Yukon-erödhöz ért, utasai alaposan fáradtak voltak. Elhatározták hát, hogy a teljes héten át pihennek.

- Nyugodtan pihenhetünk - mondta Szergej úr -, hiszen Port Clarence mindössze kétszáz mérföldnyire van az erödtöl. Ma július huszonhetedike van, két, de esetleg három hónap is kell ahhoz, hogy átkelhessenek a tengerszoros jegén.

- Rendben van - mondta César Cascabel -, idönk van, pihenjünk hát!

A döntést valamennyien örömmel fogadták, s valószínü, hogy a két ló is szívesen pihent.

A Yukon-eröd elsö építménye 1847-ben készült el. A Hudson-öböl Társaság valamennyi pos­ta­állo­mása közül ez épült a legtávolabbi nyugaton, úgyszólván a sarkkör szomszédságában. Minthogy azonban alaszkai területen van, a Hudson-öböl Társaság évenként bizonyos összeget tartozik kártalanítás címén fizetni versenytársának, az orosz-amerikai kereskedelmi társaságnak. A jelenlegi, cölöpfallal körülvett építmények alapozását csak 1864-ben kezdték meg, és éppen akkor készültek el, mikor a Cascabel család odaérkezett azzal a szándékkal, hogy néhány napot ott töltsön.

Az erödben lakó kereskedelmi megbízottak szívélyes vendégszeretettel fogadták öket. Bösé­gesen volt hely számukra az udvarokban és a raktárakban is. César Cascabel rendkívül kedvesen és fellengzösen mondott köszönetet a fogadtatásért, de mindjárt hozzátette, hogy ök már csak szívesebben maradnak a kényelmes Szép Vándor fedele alatt.

Az erödben összesen mintegy húsz kereskedelmi megbízott - javarészt amerikai - lakott és néhány indián szolga, a környéken azonban százával tanyáztak az indiánok.

Alaszkának e központi részén folyik ugyanis a legélénkebb prémes szörmekereskedelem. Ezért itt tömörülnek a tartomány különbözö törzsei, a kocs-kucsinok, an-kucsinok, tatankok, tananák és föként a vidék lakosságának legjelentösebb részét alkotó s a folyam partján élö ko-jukonok.

A kereskedelmi forgalom szempontjából kitünö az eröd fekvése, ott épült fel, ahol a Porcupine a Yukonba ömlik, a folyam itt öt ágra szakad, s a kereskedök könnyen jutnak el a tartomány belsö területeire, és a Mackenzie-n át még az eszkimókkal is kereskedhetnek.

A vízhálózaton nagy a hajóforgalom, a bárkák különbözö irányban szelik a vizet, s igen sok közöttük a baidarr néven ismert, olajos börböl készült könnyü csónak, melynek eresztékeit állandóan zsírozzák, hogy vízállóbbá tegyék. Az indiánok nagy távolságokra is elmerész­kednek ezekkel az apró vízialkalmatosságokkal, melyeket egyébként könnyedén elvisznek a vállukon, ha vízesés vagy valami torlasz állja az útjukat.

A különbözö fajtájú csónakok azonban csak az év három hónapjában használhatók, kilenc hónapon át ugyanis vastag jégpáncél takarja a vizeket. A baidarr ilyenkor nevet változtat: télen szánnak hívják. A szán eleje úgy ível fölfelé, akár valami gálya orra, iramszarvasbörböl hasí­tott szíjakkal kutyákat vagy rénszarvasokat fognak elébe, s azok könnyedén repítik a havon. A gyalogosok pedig a lábukra erösített hosszú hótalpakon talán még ennél is gyorsabban siklanak.

César Cascabel mindig szerencsés! A lehetö legjobbkor érkezett a Yukon-erödbe, ahol éppen javában állt a prémvásár, s így több száz indián gyülekezett össze a lerakatok környékén.

- Nagy szamarak lennénk, ha nem használnánk ki az alkalmat! - jelentette ki César Cascabel. - Hiszen ez igazi vásár, és mi elvégre mégis vásári müvészek vagyunk! Mutassuk meg, mit tudunk: most vagy soha. Nincs valami ellenvetése, Szergej úr?

- Nincs, kedves barátom - válaszolt Szergej Vasziljevics -, csak éppen attól tartok, hogy nem számíthat jó bevételre.

- Sebaj! A költségekre futja majd belöle, minthogy semmi költségünk sincs!

- Ez viszont igaz - mosolygott Szergej úr. - De azért mégis kíváncsi volnék, hogyan reméli, hogy ezek a derék bennszülöttek megfizetik a jegy árát, mikor nincs sem amerikai, sem orosz pénzük.

- Fizetnek majd pézsmapatkány börével, hódprémmel, ki ahogy tud! Az elöadások legfonto­sabb eredménye mégiscsak az lesz, hogy kicsit kinyújtóztatjuk a tagjainkat, mert már attól félek, hogy berozsdásodnak! Permben és Nyizsnyij Novgorodban hírnevet akarunk szerezni, semmiképpen sem szeretném, ha a társulat megbukna, mikor az ön szülöföldjén lép föl, nem élném túl a kudarcot, Szergej úr, nem, egyszerüen belepusztulnék!

A Yukon-eröd, mely e létesítmények közül a legnagyobb a vidéken, meglehetösen nagy helyet foglal el a folyam jobb partján. Cölöpfala téglalap alakú területet fog be, ennek mindegyik sarkán egy-egy négyszögletes torony emelkedik, melyek leginkább az Észak-Európában látható hengermalmokhoz hasonlítanak.

A falon belül több épület áll: a kereskedelmi társaság alkalmazottainak és azok családtagjai­nak lakóépületei, nagy zárt hangárok, melyekben jelentös mennyiségü bör- és prémkészleteket tárolnak, köztük coboly-, hód-, fekete- és ezüstrókaprémek, nem is beszélve a kisebb értékü szörmékröl.

Egyhangú, söt keserves az itt dolgozók élete! Csaknem mindig iramszarvast esznek pirítva, sütve, fözve, legfeljebb néha kerül az asztalukra rénszarvaspecsenye. Az egyéb élelmiszereket a yorki lerakatból kell hozatniuk, a Hudson-öbölböl, vagyis hat-hétszáz mérföldes távolság­ból, így magától értetödik, hogy ritkán jutnak hozzá.

Délután, mikor már berendezkedtek pihenöhelyükön, Cascabelék indultak, hogy meglátogas­sák a Yukon és a Porcupin között táborozó bennszülötteket.

Ahány törzs, annyiféle az ideiglenes kunyhó a táborhelyen. A különbözö törzsekhez tartozó in­diá­nok fakéregböl és börböl eszkábált, cölöpökkel megtámasztott, lombbal borított kuny­hók­ban vagy indián szöttesböl emelt sátor alatt, meg fabarakkokban laktak.

Micsoda tarka öltözékek! Volt, aki börböl készült ruhát hordott, mások gyapotot viseltek, de a fejüket valamennyien lombokkal védték a szúnyogcsípések ellen. Az asszonyok az alján merevített szoknyát viseltek, s arcuk köré kagylókat aggattak, a férfiak hajtüket hordtak, télen egyébként ezzel tüzik össze hosszú, a prémes részével befelé fordított iramszarvasbör öltözé­küket. Ezenfelül férfiak és nök egyaránt teleaggatják magukat hamis gyöngyökkel, melyeket kizárólag a nagyságuk szerint értékelnek. A különbözö törzsek emberei közül a legfeltünöb­bek a tanana törzsbeliek, rögtön fel lehet öket ismerni rikítóra mázolt arcukról, a hajukba tüzdelt tollakról, vörösagyagdarabkákból füzött fejdíszükröl, börruhájukról, iramszarvasbör nadrágjukról, hosszú kovás puskájukról és finom vésetü löporszaruikról.

Ezek az indiánok - de még a Vancouver-félszigeti bennszülöttek is - dentáliumkagylót használnak pénz helyett, átfúrt orrcimpájukba húzott zsinórra füzik, s arról szedegetik le, ha fizetni akarnak.

- Ez aztán az olcsó pénztárca! - jegyezte meg Cornélia. - És ráadásul biztosak lehetnek afelöl, hogy nem vesztik el!

- Hacsak az orrukat el nem vesztik! - mondta nagy okosan Szegfüszeg.

- Ami viszont megtörténhetik a zord téli napok alatt - tette hozzá César Cascabel.

Az indián gyülekezet bizony meglehetösen tarka látványt nyújtott.

César Cascabel, minthogy valamennyire értette a sinuk nyelvet, szóba ereszkedett néhányuk­kal, Szergej Vasziljevics pedig oroszul kezdett beszélgetni velük.

A kereskedök és a társulat alkalmazottai néhány napon át lázasan csak az adásvétellel foglalkoz­tak, és Cascabelék ez idö alatt nyilvános elöadáson nem csillogtatták tehetségüket.

Az indiánok azért mégis hamarosan megtudták, hogy a család francia, és hogy tagjai mint erömüvészek és szemfényvesztök örvendenek nagy hírnévnek.

Esténként csoportosan érkeztek, hogy megbámulják a Szép Vándort. Még sohasem láttak ilyen gyönyörüre festett kocsit, de nomád népek lévén, még a színeinél is jobban tetszett nekik, hogy olyan könnyen mozog. Ne is csodálkozzék rajta senki, ha egyszer csak azt hallja, hogy az alaszkai indiánok kerekekre szerelték a kunyhóikat! Ha vannak guruló házak, miért ne lehetnének vándorló faluk?

Magától értetödö, hogy ilyen körülmények között egészen rendkívüli elöadást kell tartani! Úgy határoztak hát, hogy "a Yukon-eröd indiánjainak közkívánatára" lép fel a társulat.

César Cascabel megérkezésük után elöször egy tyhivel, vagyis törzsfönökkel ismerkedett meg. A jóképü, mintegy ötvenesztendös férfi nagyon értelmesnek, söt ravasznak látszott. Többször is ellátogatott a Szép Vándorhoz, s lakói tudomására adta, hogy a bennszülöttek igazán boldogok lennének, ha végignézhetnék a család mutatványait.

A tyhit rendszerint egy harminc év körüli Fir-Fu nevü indián kísérgette, ez a szép mozgású, karcsú férfi volt a törzs varázslója s ezenfelül jól ismert büvész a Yukon vidékén.

- Egyszóval kolléga - mondta César Cascabel, mikor a törzsfönök bemutatta a varázslót.

Hármasban iszogatták a bennszülöttek italait, s elszívták a barátságpipát.

Beszélgetés közben a tyhi állhatatosan kérlelte César Cascabelt, hogy tartson egy elöadást, és végül megállapodtak az idöpontban is: augusztus harmadika lesz a nagy nap. Elhatározták, hogy az elöadáson az indiánok is szerepelnek majd, mert nagyon szerették volna bebizonyí­tani, hogy erö, ügyesség és fürgeség dolgában felvehetik a versenyt az európaiakkal.

Nincs ebben semmi meglepö, a Vadnyugat és az alaszkai tartomány indiánjai mind nagyon kedvelik az efféle szórakozásokat, tréfákkal, bohóckodással keverik az akrobatikát és a gim­nasztikát, ezekben a testgyakorlatokban valóban jeleskednek.

A kitüzött napon a nagyszámú nézöközönség vagy fél tucat elképesztöen csúf álarccal borított bennszülöttben gyönyörködhetett. A javarészt madárcsörben elöreugró maszkon a száj és a szem különbözö zsinórok segítségével még mozgatható is volt, ami valahogy megelevenítette ezeket az éktelen orcákat. Aki nem látott ilyet, alig képzelheti el, micsoda torz képeket lehet velük vágni, a maszkok fintoraiból még John Bull is tanulhatott volna egyet-mást.

Azt talán felesleges is mondanunk, hogy a Cascabel házaspár meg Jean, Sandre és Napoleona is müvészjelmezt öltött.

Az elöadás színhelyéül fákkal körülvett tágas rétet választottak, melynek végében mint szín­padi díszlet állt a Szép Vándor. A "nézötéren" elöl ültek a Yukon-erödben lakó, kereskedelmi alkalmazottak a gyerekeikkel és a feleségükkel. Kétoldalt száz meg száz indián alkotott félkört, pipázva várták az elöadás kezdetét.

A maszkos indiánok félrehúzódva álltak.

Az elöadás kezdete elött Szegfüszeg megjelent a kocsi tetején, és belefogott szokásos mondókájába:

- Indián uraim, indián hölgyeim! Önök most abban a szerencsében részesülnek, hogy látni fogják, ami szemük elé tárul... stb... stb...

Minthogy azonban nem beszélt sinuk nyelven, a nézök alig-alig értették és élvezhették kacskaringós szónoklatát.

De feltétlenül megértették azokat a pofonokat, no meg a hagyományos helyre kiutalt rúgá­sokat, melyeket a kifejezetten e célra alkalmazott bohócok örök megadásával türt Szegfüszeg is.

Miután e prológus véget ért, César Cascabel a közönség elött meghajolva bejelentette:

- Most pedig az állatok következnek!

Elöször a két kutyát, Wagramot és Marengót vezették ki a Szép Vándor elött kiképzett po­rond­ra, s az indiánok elbüvölten figyelték az állatok értelmességét bizonyító mutatványokat. Ezután John Bull jelent meg a porondon, és hol a spániel, hol az uszkár hátára pattant; olyan hajlékonyan és olyan mulatságosan ugrándozott, hogy az általában komoly indiánok is megmosolyogták.

Közben Sandre tele tüdövel trombitált, Cornélia tamburázott, Szegfüszeg meg a nagydobot verte. Ha az alaszkaiak még ezek után sem voltak tisztában azzal, hogy milyen csodálatos egy európai zenekar, ez csak azt bizonyította, hogy hiányzik belölük mindennemü müvészi érzék.

Az álarcos csoport még mindig mozdulatlanul várakozott, tagjai nyilván úgy érezték, nem érkezett még el az alkalmas pillanat, hogy színre lépjenek.

- Napoleona kisasszony, a társulat kötéltáncosnöje következik! - harsogta Szegfüszeg egy szócsövön át.

És a híres atya karján a porondra lebegett a leányka.

Táncolni kezdett, s kecsességével nagy sikert aratott, a közönség tetszése azonban nem tapsban, ujjongásban nyilvánult meg, hanem legalább olyan sokatmondó bólogatásokban. Az indiánok így adtak kifejezést tetszésüknek akkor is, mikor Napoleona a két bak közé feszített kötélen termett, s azon lépdelt, futott, repdesett olyan könnyedén, hogy mindnyájan, de föleg az indián nök elragadtatva figyelték.

- Most én következem! - rikkantott Sandre.

S két kezét tarkójára csapva, a porondra ugrott, elörehajolt meg hátra, hol a homloka, hol a feje búbja érintette a földet, bukfencezett, kézen járt, a lábával kulcsolta át a nyakát, hol mint gyík, hol mint béka mozgott, majd befejezésül két szaltó mortálét csinált.

A siker most sem maradt el. De alighogy fejét a lába ujjáig hajtva, megköszönte az ünneplést, a félrehúzódva várakozó csoportból kivált egy vele egykorú indián, s maszkját leemelve, a porondra ugrott.

És az indián fiú sorra bemutatta azokat a gyakorlatokat, melyeket Sandre bemutatott, s moz­gása oly hajlékony, oly biztos volt, hogy az akrobatamüvészek legszigorúbb bírája sem talált volna rajta semmi kifogásolnivalót. Talán nem volt olyan kecses, mint Cascabelék másod­szülöttje, de minden mutatványa éppen olyan káprázatosan sikerült. A bennszülöttek lelkesen bólogattak.

A Szép Vándor lakói természetesen úgy viselkedtek, ahogy illett, a nézökkel együtt ünnepelték az indián akrobatát. César Cascabel azonban semmiképpen sem szerette volna, ha társulata alul marad, intett hát Jeannak, hogy kezdje meg zsonglörmutatványait, ezt aztán senki sem tudja utánacsinálni - legalábbis így gondolta a derék családfö.

Jean úgy érezte, hogy neki kell helytállnia a társulat becsületéért. Szergej úr bátorítóan intett neki, Kayette rámosolygott, s ö sorra röpítette a palackokat, tányérokat, golyókat, késeket, korongokat, pálcákat - valósággal önmagát múlta felül.

César Cascabel nem tudta megállni, hogy önelégült, már-már kihívó pillantást ne vessen az indiánokra. Tekintete mintha ezt mondta volna a maszkos csoportnak:

- Na, ezt csináljátok utánunk!

Pillantásának értelmét nyilván fölfogták, mert a tyhi intésére egy újabb indián vált ki a csoportból, s maszkját leemelve, elölépett.

Fir-Fu, a varázsló állt a porondon, ö meg úgy érezte, hogy töle a bennszülött faj hírének, nevének védelmét várják el.

És máris megragadta a tárgyakat, melyekkel az elöbb Jean büvészkedett, sorra végigcsinálta vetélytársa mutatványait, a kések és a palackok, a korongok és gyürük, a golyók és a pálcikák egymást keresztezve röpködtek: éppen olyan ügyesen büvészkedett, mint Jean, a keze éppen olyan biztos volt, akár a fehér fiúé.

Szegfüszeg, aki megszokta, hogy csak a fönökét meg annak a családját csodálja, most kerekre nyílt szemmel ámult, még a szája is tátva maradt, úgy meghökkent.

César Cascabel ezúttal csak udvariasságból tapsolt, azt is csak úgy tessék-lássék csinálta.

- Az angyalát! - dünnyögte. - Jól megy ám a vörösbörüeknek!... Nézze meg az ember!... Pedig hát tanulatlan népség! De majd megmutatjuk nekik!

Valójában meglehetösen kínosan érezte magát, hogy vetélytársakra talált ott, ahol csak csodá­lókra számított, s méghozzá micsoda vetélytársak! Egyszerü alaszkai bennszülöttek, volta­kép­pen vademberek! Müvészhiúsága kegyetlenül szenvedett. Az ördög vigye el, vagy cirkuszos az ember, vagy nem!

- Rajta, gyerekek! - kiáltotta dörgö hangon. - Gyerünk piramist csinálni!

Valamennyien hozzárohantak. César Cascabel szétterpesztette és erösen megvetette a lábát, mellkasát meg kidomborította. Jean fürgén felkapaszkodott a jobb vállára, majd fölsegítette Szegfüszeget az apja bal vállára. Sandre a feje búbjára kapaszkodott, Napoleona meg mint a piramis koronája, az öccse fején nyújtózott a magasba, s két karját maga elé emelte, hogy csókot hintsen a nézöknek.

Alighogy felállt a francia piramis, vele szemben máris egy másik emelkedett: a bennszülött piramis. Az indiánok a maszkjukat sem tették le, úgy formálták meg a nem is öt, hanem hét egymás fölé magasló alakból álló piramist, mely egy egész lépcsözettel volt magasabb, mint a Cascabel-féle.

Az indiánok ezúttal örömujjongásban törtek ki, zajosan ünnepelték a bennszülött sikert. A vén Európát legyözte az ifjú Amerika, s méghozzá melyik Amerika!... A ko-jukonok, a tananák és a tatansokok Amerikája!

César Cascabel zavarba jött, szégyenkezett, valami ügyetlen mozdulatot tett, úgyhogy csak­nem földre pottyant az egész famíliája.

- Hát még ilyet! - mondta, miután megszabadult a piramistól.

- Nyugodjék meg, kedves barátom - csitította Szergej úr. - Nem éri meg, hogy...

- Nem éri meg!... Látszik, hogy ön nem müvész!

Ezután a feleségéhez fordult:

- Rajta, Cornélia! Birokra! Majd meglátjuk, akad-e a vadak között, aki ki mer állni a chicagói viadalok gyöztese ellen!

Cascabelné asszony meg sem mozdult.

- Nos, Cornélia?

- Nem, César!

- Nem akarsz birkózni ezekkel a majmokkal?... Nem akarod megmenteni a család becsületét?

- Megmentem én azt! - mondta nyugodtan Cornélia. - Bízd csak rám!... Van egy ötletem!

Ha egyszer ennek a kitünö asszonynak valami ötlete támadt, a legokosabb békében hagyni, csinálja csak, valósítsa meg az ötletét. Az indiánok sikere öt éppúgy bántotta, mint a férjét, s a maga módján biztosan megtorolja a hiúságukon esett sérelmet.

Cornélia bement a kocsiba, magára hagyván férjét, aki bármennyire bízott is felesége éles­elméjüségében, leleményességében, most mégis nyugtalan volt.

Cascabelné asszony két perccel késöbb ismét megjelent, s az indiánok elé állott, akik egy­kettöre körbefogták. Ezután a kereskedelmi alkalmazottak vezetöjéhez fordult, arra kérve öt, hogy tolmácsolja mondanivalóját az indiánoknak, s az szép alaszkai nyelven a következöket mondotta Cornélia nevében:

- Indián férfiak és nök! Az erö- és az ügyességpróbák során úgy jeleskedtetek, hogy jutalmat érdemeltek, s ezt a jutalmat tölem kapjátok...

A gyülekezet néma csöndben, áhítatosan figyelt.

- Nézzétek csak a kezemet! - folytatta Cornélia. - Az Óvilág legfenségesebb személyiségei részesültek abban a szerencsében, hogy megszoríthatták! És nézzétek az arcomat! Európa leghatalmasabb uralkodói csókolták meg nemegyszer. Nos, ezúttal rajtatok a sor! Amerika indiánjai, jöjjetek, szorítsátok meg a kezemet, csókoljátok meg az arcomat!

Az indiánok bizony nem kérették magukat. Talán soha többé nem lesz alkalmuk, hogy ilyen nagyszerü nö kezét szoríthassák meg!

A daliás tanana ragadta meg elsönek a feléje nyújtott kezet...

És felüvöltött, egész teste görcsbe rándult.

- Ó, Cornélia! Cornélia! - ujjongott César Cascabel. - Értelek és bámullak.

Ugyanakkor Szergej Vasziljevics, Jean, Sandre, Napoleona és Szegfüszeg könnyesre nevették magukat a remek tréfán, amit e rendkívüli teremtés eszelt ki az indiánok rovására.

- A következöt! Kérem a következöt! - mondta kezét a nézök felé nyújtva.

Az indiánok most már tétováztak, valami természetfölötti tüneményre gyanakodtak.

A tyhi aztán mégiscsak elszánta magát, Cornélia felé lépdelt, imponáló személyétöl két lépésnyire megállt, s nyugodtnak éppen nem mondható tekintettel nézegette.

- Rajta, öregem! - kiáltotta feléje César Cascabel. - Csak bátorság!... Csókold meg szépen a hölgyet!... Nem olyan nehéz dolog ez, hidd el, söt kellemes!

A tyhi beérte annyival, hogy elörenyújtott kézzel megragadta a szép európai asszony kezét.

Újabb rázkódtatás, a tyhi fölüvöltött, s az egész közönség nagy elképedésére csaknem hanyatt vágódott. Ha valaki így pórul jár pusztán azért, mert érinteni merte Cascabelné asszonyság kezét, ugyan mi történik azzal, aki csókkal illetné a bámulatos teremtés orcáját, melyet "Európa leghatalmasabb uralkodói csókoltak"!

Aztán mégiscsak akadt egy vakmerö, aki próbálkozni akart vele. Fir-Fu, a varázsló lépett elö. Nyilván azt képzelte, hogy öt nem érheti semmiféle rontás. Cornélia elé állt, aztán körbejárta, majd a bennszülöttek biztatásától felbuzdulva, átölelte, és hatalmas csókot cuppantott a képére.

Ezúttal ismét rázkódtatás, majd a bukfencek egész sora... A zsonglör most akrobataként mutatkozott be, két veszélyes bukfenc után, amire nem éppen önszántából került sor, az ámuldozó nézök közé huppant.

Cornéliának, hogy így elbánjon a varázslóval meg a két elödjével, mindössze csak meg kellett nyomnia a zsebébe rejtett villamos elem gombját. Igen!... Magához vette azt a hordozható elemet, melynek segítségével "delejes asszonyt" szokott játszani.

- Ó, te asszony, te asszony! - nevetett a férje, miközben az elképedt indiánok szeme láttára büntetlenül ölelte a karjába. - Micsoda ravasz teremtés! Olyan ravasz, mint...

- Mint amilyen delejes! - vágott közbe Szergej Vasziljevics.

A bennszülöttek pedig mit is hihettek volna mást, mint hogy ez a természetfeletti asszony tetszése szerint bánik a villámmal és alighanem a mennydörgéssel is. Csak a kezét érintse meg valaki, s máris villám sújtja. Egész biztosan nem más, mint a Nagy Szellem párja, aki földre szállt, hogy César Cascabelt válassza férjéül.

XIV. A YUKON-ERŐDTŐL PORT CLARENCE-IG

Az emlékezetes elöadás estéjén egy beszélgetés során, melyen részt vett az egész család, elhatározták, hogy másnap útnak indulnak.

Az persze világos - mint César Cascabel helytállóan megjegyezte -, ha mutatványos társulatá­hoz tagokat toborozna, legfeljebb azért lenne zavarban, mert nem tudná, melyiket is válassza az alaszkai indiánok közül. Hiúságát bántotta ugyan, de mégis el kellett ismernie, hogy ezek az indiánok rendkívül tehetségesek az akrobatikában, de ügyességi gyakorlatokkal, bohócko­dással, egyensúlyozó vagy zsonglörmutatványokkal is nagy sikert érnének el bárhol a világon. Képességeiket persze a gyakorlat fejlesztette ki ilyen mértékben, de a természet még többet tett, mikor rendkívül eröteljes, hajlékony és ügyes testalkattal ajándékozta meg öket.

Igazságtalan volna tagadni, hogy egytöl egyig méltó ellenfelei ök a Cascabeloknak. Még szerencse, hogy az utolsó szó mégis a családé maradt - hála a "delejes asszonyok királynöje" fortélyos eszének.

Még a kereskedelmi társaság alkalmazottait is meglepte az, ami a szemük elött játszódott le, igaz, javarészt tudatlan, szegény ördögök voltak. Mindenesetre megállapodtak abban, hogy a titkot még nekik sem fedik fel, elöttük se homályosuljon el a Cornélia feje fölött tündöklö dicsfény! Úgyhogy másnap, mikor szokásuk szerint látogatóba mentek Cascabelékhoz, alig-alig merészkedtek a villámló hölgy közelébe, aki pedig legigézöbb mosolyával fogadta öket. Szemmel láthatóan féltek is, mikor kezet szorítottak vele. Így járt a tyhi és a varázsló is, pedig ök nagyon szerették volna megismerni a titkot - hasznukra lehetett volna, birtokában ugyan­csak megnövekednék presztízsük az indián törzsek között.

Miután a készülödést befejezték, Cascabelék augusztus hatodikán reggel búcsút mondtak vendéglátóiknak, és a kipihent lovak nyugati irányban indultak a folyó jobb partján.

Szergej Vasziljevics és Jean nagy gonddal tanulmányozták a térképet, és jó hasznát vették Kayette felvilágosításainak is. Kayette ismerte csaknem valamennyi falut, amelyen át kellett haladniuk, s ahogy ö mondta, a Szép Vándor útjában nem lesznek komoly akadályt jelentö folyók.

Egyébként még nem kellett elhagyniuk a Yukon völgyét. A folyam jobb partján mennek egész a Nelu postaállomásig, átkelnek a Nuclakayette nevü falun, majd innen a Nulato posta­állomásig vezet az útjuk, ez azt jelenti, hogy még vagy nyolcvanmérföldes utat tesznek meg, mielött eltávolodnának a Yukon völgyétöl, hogy egyenesen nyugatnak menjenek.

Az idöjárás kedvezö maradt, nappal most is meleg volt, bár éjszakánként már érezhetöen lehült a levegö. César Cascabel tehát nyugodt lehetett afelöl, hogy, ha csak valami váratlan akadály nem késlelteti, Port Clarence-ba ér, még mielött a tél áthághatatlan akadályokkal torlaszolná el útját.

Nincs abban semmi csodálatos, hogy viszonylag ilyen könnyü volt ez az utazás. Sík vidéke­ken, nyáron, mikor a nappalok hosszúak és az idöjárás is kedvezö, az utasembernek nincsenek nagy gondjai, de más lesz a helyzet, mikor a Bering-szoros túlsó partjára érnek, mikor a végtelenbe nyúló, hóborította szibériai sztyeppeken utaznak, ahol szabadon vágtatnak a vad szelek. S egy este, mikor a várható veszélyekröl beszéltek, az örökösen bizakodó César Cascabel felkiáltott:

- Eh! Majd csak boldogulunk ott is!

- Remélem! - bólintott Szergej Vasziljevics. - De mihelyt a szibériai partra érnek, kérem, nyomban forduljanak délnyugatnak, hogy enyhébb éghajlat alá kerüljenek, ahol a Szép Vándor mégis kevesebbet szenved a hidegtöl.

- Így gondoltuk magunk is, Szergej úr - jegyezte meg Jean.

- Okosan gondolták, kedves barátaim, már csak azért is, mert a szibériaiaktól egyáltalán nincs okuk félni, hacsak... mint Szegfüszeg mondaná... hacsak nem tévednek az északi parton élö törzsek közé. A helyzet az, hogy legnagyobb ellenségük mindig a hideg lesz.

- Ezt most már tudjuk, és vigyázni fogunk - mondta César Cascabel. - Csak azt sajnáljuk, Szergej úr, hogy nem folytatja velünk az utat!

- Bizony tette hozzá Jean -, ezt nagyon sajnáljuk.

Szergej Vasziljevics érezte, hogy a család mennyire ragaszkodik hozzá, s azzal is tisztában volt, hogy ö maga is nagyon megszerette valamennyiüket. Ahogy múltak az együtt töltött napok, egyre erösebb lett ez a szeretet. Fájdalmas lesz a válás, s vajon a vaksors összehozza-e valaha is öket, hiszen életútjuk annyira különbözö! Szergej Vasziljevics, aki magával viszi majd Kayette-et, már megfigyelte, hogy Jean milyen feltünö barátsággal viseltetik az indián lányka iránt. Vajon César Cascabel észrevette-e, hogy fia szívében máris milyen erös ez az érzelem? Nem tudott volna beszélni vele erröl a témáról, s minthogy a derék Cornélia sem ejtett erröl soha egy szót sem, úgy gondolta, neki is hallgatnia kell. Mire is lett volna jó, ha beszélnek róla? Más élet vár Szergej Vasziljevics fogadott lányára és más a szegény Jeanra, aki soha meg nem valósuló reményekkel kecsegteti magát.

Útjukat most sem nehezítették komoly akadályok vagy nagyobb fáradság. Port Clarence-ba érnek, még mielött a tél vastag jégpáncélt borítana a Bering-szorosra, ök hát egy ideig nyugodtan pihenhetnek. Semmi szükség nincs arra, hogy kifárasszák akár önmagukat, akár az állatokat.

Váratlan balesetnek persze mindig ki vannak téve: ha valamelyik ló megsebesülne vagy meg­betegedne, ha egyik kerék eltörne, a Szép Vándor nagy bajba kerülne. Éppen ezért óvatosak voltak, s figyelmük mindig mindenre kiterjedt.

Az elsö három napon a nyugat felé ömlö folyam partján haladtak, de ott, ahol a Yukon medre dél felé hajolt, már eltávolodtak a folyótól, okosabbnak látták, ha a hatvanötödik szélességi fok vonalán maradnak.

A folyam medre itt nagyon kanyargós, völgye pedig észrevehetöen elkeskenyedik a közép­magas dombok között, melyeket a térképek "bástya" névvel jelölnek, mert valóban bástyafalra emlékeztetnek.

Ebböl az útvesztöböl meglehetös nehezen kerültek ki, s minden óvatosságra szükség volt, nehogy baj érje a kocsit. A nagyon meredek átjárók elött kirakodtak belöle, tolták, már csak azért is, mert mint César Cascabel mondta: "Errefelé alig látni bognárt, vigyáznunk kell hát a kocsira!"

Néhány patakon is át kellett kelniük, többek között a Cargut-, a Shetehot-, a Klakencot-patakon. Ebben az évszakban szerencsére nem volt mély a vizük, könnyen találtak gázlót.

A tartomány e részében nagyon kevés az indián, pedig hajdan több törzs is járta, történetünk idején azonban e törzsek közül már csak alig egy-két bennszülött maradt hírmondónak. Nagy ritkán találkoztak egy-egy indián családdal, mely a partvidék délnyugati része felé igyekezett öszi halászatra.

Útjukban idönként a Yukon torkolatvidékéröl az orosz-amerikai kereskedelmi társulat különbözö telephelyeire tartó kereskedökkel is összeakadtak, és a kereskedök meglepetten bámulták a tarkára pingált kocsit meg az utasait. Éppen csak jó utat kívántak, s máris siettek ellenkezö irányba, kelet felé.

Augusztus tizenharmadikán a Szép Vándor a Yukon-erödtöl százhúsz mérföldnyire levö Nuclakayette nevü falu elé ért. Igaz, a falu voltaképpen nem több, mint telephely, ahol prém­kereskedelem folyik, az orosz kereskedökön kívül alig van más lakója. Ázsiai Oroszország és az alaszkai partvidék különbözö pontjairól érkezve itt találkoznak, és erös konkurrenciát jelentenek a Hudson-öböl Társaság embereinek.

Nuclakayette ily módon gyüjtötelep is, ide hordják az indiánok a nyáron gyüjtött prémeket.

A Szép Vándor, miután a folyamparttól eltávolodott, hogy ne kelljen követnie a meder kanyargóit, ismét partközelbe ért a falunál, mely zöld fákkal borított dombok derüs keretében épült. Az erödöt körülvevö cölöpkerítés mellett néhány kunyhó állt. Csevegö patakok szelték át a zöldellö síkságot. Két-három bárka várakozott a Yukon-parton kikötve. A tetszetös, békés kép szinte csalogatta az utasembert: gyere, pihenj meg. A környéket elsösorban a tanana törzshöz tartozó indiánok járták, úgy mondják, e törzs szülöttei a legszebb emberek az észak-alaszkai öslakók között.

De akármilyen vonzó volt itt minden, a Szép Vándor csak huszonnégy órát idözött, úgy gondolták, ennyi pihenés elég a lovaknak, különben úgyis egész úton nagyon kímélték öket. César Cascabel úgy tervezte, hogy inkább Nulatóban tartanak hosszabb pihenöt, ez nagyobb, s jobban ellátott hely, több olyasmit beszerezhetnek majd, amire szibériai útjuk közben lesz szükségük.

Talán fölösleges is mondanunk, hogy Szergej Vasziljevics és Jean útközben is vadászott, és néha Sandre is velük tartott. Ha nagyvadra indultak, mindig iramszarvast és rénszarvast ejtettek, ezek a lapályon át vágtattak, s az erdökben vagy még inkább az errefelé meglehetösen ritkás csalitokban bújtak meg. A mocsaras területeken is szép vadászzsákmányra tehettek szert. Böven akadt vadlúd, réce, szalonka és vadkacsa; ezenfelül sikerült elejteniük néhány kócsagot is, ezt azonban kellemetlen íze miatt általában nem nagyon eszik.

Kayette szerint azonban az indiánok szívesen fogyasztják a kócsag húsát - föként, ha nincs más harapnivalójuk. Augusztus tizenharmadikán ök is kipróbálták, vajon milyen lehet. Cornélia azonban hiába volt a fözés nagy müvésznöje, ez a hús rágós, száraz maradt. Csak Wagram és Marengo nem vetette meg, az utolsó csontig elfogyasztották.

A bennszülöttek persze az éhezés napjaiban beérik akár a bagoly, a sólyom, söt a coboly húsával is, de ami igaz, az igaz, ök is csak kényszerüségböl ilyen szerények.

Augusztus tizennegyedikén a Szép Vándornak a folyam partján rendkívül meredek dombok között kanyargó szük hágón kellett átkelnie. A völgytorok olyan hepehupás volt, mint valami hegyi patak medre, és bár nagyon ügyeltek, a baj mégis megesett. Még szerencse, hogy nem kerék tört el, hanem csak a kocsi egyik rúdja. Így a javítással nem kellett sokat bíbelödniük, néhány kötéldarabbal rendbe tették az eltört rudat.

Miután maguk mögött hagyták Suquongilla falut és a Newicargut nevü folyócska partján épült hasonnevü falut, útjukat simán folytathatták. Sík vidék terült el elöttük, ameddig csak ellátott a szem, sehol egyetlen domb. A síkságot három-négy folyócska medre szelte át, de vala­mennyi száraz volt. Az öszi viharok és a havazás idején nem haladhattak volna ezen az útvonalon.

Mikor az egyik ilyen folyócskán, a Milocarguton keltek át, látták, hogy a medret - melyben vagy egylábnyi víz folyt - töltés zárja el.

- Ejnye - jegyezte meg César Cascabel -, ha már egyszer töltést építettek, építhettek volna hidat is! A híd mégiscsak többet érne az áradások idején...

- Igazad van, apám - mondta Jean. - Csak azok a mérnökök, akik ezt a töltést építették, nem tudtak volna hidat építeni!

- Ugyan, miért nem?

- Mert itt négylábú mérnökök, vagyis hódok dolgoztak!

Jean nem tévedett, valóban bámulatos volt e szorgos állatok munkája, akik, miközben gátjukat építették, számoltak a víz sodrával, söt még arra is gondoltak, hogy a folyócska átlagos vízállásának legfelsö szintje fölé emelkedjék. Az egész gát, ideszámítva a rézsüjét is, úgy épült meg, hogy tervezöi a víz maximális nyomását vették számításba.

- Pedig hát ezek a hódok igazán nem jártak iskolába, hogy megtanulják! - ámuldozott Sandre.

- Nincs szükségük arra, hogy iskolába járjanak - közölte Szergej Vasziljevics. - A tudomány tévedhet, az ösztön talán soha. Ezt a gátat, édes fiam, úgy építették a hódok, ahogy a hangyák építik a bolyt, ahogy a pókok szövik a hálót, ahogy a méhek kiképzik a kaptárak sejtjeit, ahogy a fák növelik gyümölcseiket és virágaikat. Egyik sem, másik sem számolgat, igaz, nem is tökéletesítik módszereiket. Persze az effajta munkáknál nincs is erre szükség. A mai hód éppen olyan tökéletes munkát végez, mint az elsö hód, mely megjelent a földgolyón. A tökéletesítés nem az állatok, hanem az emberek sajátja, csak az ember képes a haladás egyre magasabb fokára emelkedni mind a müvészetben, mind az iparban, mind a tudományban. Csodáljuk hát minden fenntartás nélkül az állatok bámulatos ösztönét, mely ilyen dolgok terem­tésére teszi képessé öket. Eredményeiket azonban csak mint a természet müveit szem­lélhetjük.

- Úgy van, Szergej úr - mondta Jean -, világosan értem, mit akart mondani. Ez a különbség ösztön és ész között. Végsö fokon az ész felsöbbrendü, mint az ösztön, noha természetéböl kifolyólag tévedhet...

- Ez tagadhatatlan - folytatta Szergej úr -, és ezek az egymás után felismert és jóvátett tévedések voltaképpen mérföldkövek a haladás útján.

- Akárhogy is legyen - vágott közbe Sandre -, mégiscsak úgy van, ahogy mondtam! Az állatoknak nincs szükségük arra, hogy iskolába járjanak.

- Jó, jó, de az embernek mégiscsak tanulnia kell, ha ember akar lenni! - válaszolt Szergej úr.

- Jó, jó - mondta a mindig gyakorlatias Cornélia is. - De legalább ehetök ezek a hódok?

- Természetesen! - válaszolt Kayette.

- Én még azt is olvastam - tette hozzá Jean -, hogy a farkuk különösen jóízü.

Ennek az állításnak az igazáról nem gyözödhettek meg, mert a folyócskában nem volt hód, vagy ha volt is, nem mutatkozott.

A Szép Vándor, miután maga mögött hagyta a Milocargut medrét, átvágott a ko-jukon indiánok földjén épült Sachertelutain falucskán. Kayette tanácsára nagyon óvatosak voltak, mikor közelebb kerültek ezekhez az indiánokhoz, akikröl úgy hírlett, hogy némileg enyves­kezüek, és amikor közelröl körülfogták a kocsit, mindnyájan ügyeltek arra, nehogy vala­melyi­kük besurranhasson. Különben meg a csinos csecsebecsék, melyekkel böségesen megajándé­kozták a törzsfönököket, nagyon kellemesen befolyásolták a hangulatot, és az indiánokkal való találkozásból nem származott semmi kellemetlenségük.

Az útvonalat azonban több akadály is nehezítette, amikor a bástyának nevezett dombok tövében vezetö keskeny csapáson haladtak, viszont ha erröl letérnek, még hegyes-völgyesebb vidékre kerültek volna.

A keskeny csapáson természetesen csak lassan haladhattak, pedig most már igyekezniük kellett, hogy ne nagyon késlekedjenek. Az idö hidegebbre fordult, ha nappal még nem is, éjszaka már határozottan hüvös volt, ami ebben az évszakban természetes itt, hiszen csak néhány fokkal fekszik a sarkkör alatt.

A Szép Vándor közben olyan útszakaszhoz ért, ahol a folyam medre észak felé fordulva éles szöget ír le. Fel kellett tehát menniük a Ko-Yukon torkolatáig, ahol két kanyargós ágban ömlik a víz a föfolyamba. Csaknem egy egész nap telt el azzal, hogy átkelöt kerestek, Kayette is csak üggyel-bajjal tudta öket útbaigazítani, mert a vízszint már erösen emelkedett.

Miután a torkolatot maga mögött hagyta, a Szép Vándor ismét déli irányba fordult, és meglehetös hegyes-völgyes vidéken át ért a Nulato-erödhöz.

Ez a kereskedelmi szempontból fontos postaállomás az orosz-amerikai kereskedelmi társulat tulajdona. Nyugat-Amerikában ez a legészakibb telephely. Frédéric Whimper mérései szerint a szélességi fok 64 42'-én és a hosszúsági fok 155 36'-én fekszik.

Aki az alaszkai tartomány e vidékét járja, nehezen hinné el, hogy ilyen közel jár az Északi-sarkhoz. A talaj ugyanis itt sokkal termékenyebb, mint a Yukon-eröd környékén. Mindenütt szép, sudár fák, mindenütt zöld füvel borított rétek, lapályok, melyeket haszonnal lehetne megmüvelni, mert vastag termötalaj takarja az agyagos altalajt. A vidék vízellátása is jó, a délnyugati irányba hömpölygö Nulato folyó ugyanis többfelé elágazik, északkelet felé pedig folyócskák és patakok egész hálózata öntözi a földeket. A növényvilág mégis mindössze néhány bokorféleségre korlátozódik, vad bogyók teremnek rajtuk, errefelé mindenütt csak a természet szeszélyes keze nyoma látszik.

És most vessünk egy-két pillantást a Nulato-erödre: cölöpfal fogja körbe az épületeket, a körfalat két torony védi, az eröd területére az indiánoknak éjszaka tilos belépniük, de seregestül még nappal sem mehetnek be; a körfalon belül deszkából épült kunyhók, csürök és raktárak, az ablaküveget fókahólyag helyettesíti. Bizony aligha tudunk kezdetlegesebb valamit elképzelni, mint ezek a távoli észak-amerikai postaállomások.

A Nulato-erödben nagyon szívélyesen fogadták César Cascabelt és családját. Az Újvilág eme isten háta mögötti zugaiban, melyek oly távol vannak minden közlekedési vonaltól, bizony mindig nagy változatosságot, örömet jelent a vendég, mindig szíves fogadtatásra talál a messzi távolból hozott hírekkel együtt.

A Nulato-erödöt történetünk idején mintegy húsz, részben orosz, részben amerikai származású kereskedelmi alkalmazott lakta, akik készségesen rendelkezésére bocsátották a Cascabel családnak mindazt, amire szüksége lehetett. Minthogy a kereskedelmi társulat rendszeresen látta el öket az élethez szükséges minden holmival, nyaranként meg maguk is kiegészítették a tartalékaikat: iramszarvasra vagy jávorszarvasra vadásztak, a Yukon pedig hallal látta el öket. Bizonyos halfajták nagyon böven tenyésznek a Yukon vizében, föként a "nalima" nevü hal, mellyel ugyan inkább csak kutyákat etetnek, a máját azonban nagy becsben tartják azok, akik rendszeresen fogyasztják.

Talán mondanunk sem kell, hogy Nulato lakói kicsit meglepödtek, mikor meglátták a Szép Vándort, és meglepetésük csak fokozódott, mikor César Cascabel közölte velük, hogy Szibérián át akar visszatérni Európába. Franciának kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen vak­merö­ségre vállalkozzék. Ami az út elsö részét illeti, melynek Port Clarence a végállomása, ök is azt mondották, hogy minden akadály nélkül megtehetik, s Port Clarence-ba érkezhetnek, mielött az alaszkai síkságokon beállnának az elsö komoly hidegek.

Szergej Vasziljevics tanácsára elhatározták, hogy beszerzik a sztyeppeken való átkelés közben nélkülözhetetlen holmik egy részét. Elöször is be kellett szerezniük több szemüveget, mely nélkülözhetetlen annak, aki hóborította vidékeken utazik. Az indiánok vagy egy tucatot adtak nekik cserébe néhány csecsebecséért. Nem igazi szemüvegek voltak ezek, hanem csak üveg nélküli fakeretek, pontosabban szemellenzök, amelyek közepén aprócska lyuk van, ezen át néz­het csak az ember. Elég is ahhoz, hogy némileg tájékozódni tudjon, ez a lyuk-szemüveg ugyan­akkor védi a szemet a gyulladás ellen, melyet a hóról visszaverödö fény okoz. Vala­mennyien fölpróbáltak egy-egy szemüveget, és megállapíthatták, hogy nem is olyan nehéz megszokni.

Miután a szemük védelméröl gondoskodtak, törödniük kellett a lábbelikkel is, mert füzös cipökben meg kivágott cipökben nem vághatnak neki a szibériai sztyeppeknek.

A nulatói eröd raktárából vásároltak néhány pár fókabör csizmát, ez a legalkalmasabb viselet annak, aki jeges területeken át vezetö hosszú útra indul; és a csizmákat még be is zsírozták, hogy vízhatlanok legyenek. César Cascabel mindezek után a következö bölcs megjegyzést tette:

- A legokosabb, ha az utasember úgy öltözködik, mint azok az állatok, melyek az útjába esö vidékeken élnek. Minthogy Szibéria a fókák hazája, öltözzünk fókának.

- Szemüveges fókának! - vágta rá Sandre, akinek a szellemessége apai dicséretben részesült.

A család két napot töltött a Nulato-erödben, ez a két nap elég volt ahhoz, hogy a derék lovak kipihenjék magukat. Már mindnyájan szerettek volna Port Clarence-ban lenni. A Szép Vándor augusztus huszonegyedikén hajnalban indult útnak, és most már végleg eltávolodott a nagy folyam jobb partjától.

A Yukon ugyanis itt már egyenesen délnyugati irányba fordul, majd beleömlik a Norton-öbölbe. Ha továbbra is a folyam partvonalát követték volna, az utat fölöslegesen nyújtották volna, minthogy torkolata a Bering-szoros alatt van. Innen ismét felfelé kellett volna menniük Port Clarence irányában, fjordokkal s különbözö formájú öblökkel szaggatott partvidék mentén, s ez a nehéz út ugyancsak fölöslegesen fárasztotta volna ki a két lovat.

A hideg most már erösebben volt érezhetö. A nap ferde sugarai ugyan még böségesen ontották a fényt, de már nem melegítettek. Félö volt, hogy a szürkésen gomolygó vastag felhök havat zúdítanak a földre. Apróvadat egyre ritkábban láttak, és a vándormadarak már megkezdték útjukat dél felé, költözködtek téli szállásukra.

A Cascabel családot szerencsére mindeddig nem tették nehéz próbára az út fáradalmai. Egészségesek voltak valamennyien, mint a makk, egészségüket nyilván kóbor életüknek köszönhették, meg annak, hogy megszokták a legkülönbözöbb éghajlatokat, a testgyakorlás ellenállóvá tette szervezetüket - ezért bírták ilyen jól az út viszontagságait. Így aztán jogosan bizakod­hattak abban is, hogy valamennyien épségben, egészségben érkeznek meg Port Clarence-ba.

És miután Sitkától kezdve ötszáz mérföldet tettek meg - Sacramentótól kezdve csaknem ezerszázat, vagyis összesen ezerhatszáz mérföldet kocsiztak be Nyugat-Amerikában -, úgy, ahogy remélték, szeptember ötödikén épségben megérkeztek Port Clarence-ba.

XV. PORT CLARENCE

A Bering-szoros partján épült Port Clarence Észak-Amerika északnyugati területeinek legtávolabbi kikötöje. A Prince of Wales-foktól délre a tengerpartnak azon a részén van, mely az alaszkai part által rajzolt profilon az orrot jelzi. Ezt a kikötöt könnyü megközelíthetösége miatt nagyon szeretik a tengerészek, föként azok a bálnavadászok, akik hajóikkal a sarki tengereken próbálnak szerencsét.

A Szép Vándor a kikötöpart belsö rézsüje mellett ütött tábort egy folyócska torkolatánál, mely fölé satnya nyárfák koszorúzta sziklafalak magaslottak. Útjuk során ez lesz a leghosszabb pihenöje a kis csapatnak, már csak kényszerüségböl is, minthogy a Bering-szoros vizét még nem borítja jégpáncél.

Azt talán fölösleges is mondanunk, hogy a Szép Vándor hajón nem kelhetett át a szoroson, mert Port Clarence és a túlpart között csak kis befogadóképességü halászbárkák közlekedtek. Ki kellett tartaniuk eredeti tervük mellett, vagyis hogy csak akkor mennek át az ázsiai partra, mikor a tengerszoros egyetlen roppant jégmezövé változik.

A hosszú pihenö miatt csöppet sem búsultak, hiszen tudták, hogy az utazás második felében kezdödnek az igazi viszontagságok, fáradalmak, a harc a hideg és a hóviharok ellen - mind­ezzel ugyanis számolniuk kell, míg a Szép Vándor el nem jut Szibéria déli területeire. Addig azonban még nagyon kemény heteik lesznek, ha ugyan nem hónapjaik, és csak örülhetnek, hogy böségesen van idejük fölkészülni az oly nehéznek ígérkezö útra. Igaz, hogy bizonyos nélkülözhetetlen holmikat már beszereztek a nulatobeli indiánoknál, de még több mindenre volt szükségük, és César Cascabel azt tervezte, hogy ezeket a dolgokat vagy a kereskedöktöl, vagy a Port Clarence-i bennszülöttektöl vásárolja meg.

A Szép Vándor minden utasa föllélegzett, mikor elhangzottak a családfö jól ismert szavai:

- Állj!... Pihenj!

És e parancsot - melyet oly szívesen hallanak a menetelö meg a gyakorlatozó katonák - mindjárt követte a másik, az ifjú Sandre is vidáman adta ki a parancsot:

- Oszolj!

Mondanunk sem kell, hogy ezt a parancsot sem vette rossz néven a társaság egyetlen tagja sem.

A Szép Vándor bevonulása Port Clarence-ba természetesen némi feltünést keltett. Hasonló jármü még nem kalandozott el ilyen messzeségbe, ide Észak-Amerika legvégébe. Az álmélkodó bennszülöttek most láttak elöször francia vándorkomédiásokat.

Port Clarence-ban ekkoriban az ott élö eszkimókon és kereskedökön kívül néhány orosz államhivatalnok is tartózkodott, azok, akiknek miután Alaszkát az Egyesült Államokhoz csatolták, a rendelkezések értelmében a Bering-szoroson át kellett visszatérniük az ázsiai partra, vagy a Csukcs-félszigetre és Petropavlovszkba, Kamcsatka fövárosába. Ezek a hivatal­nokok az egész lakossággal együtt a lehetö legszívélyesebben fogadták a Cascabel családot, különösen az eszkimók voltak rendkívül kedvesek.

Tizenkét évvel késöbb Nordenskjöld, a híres hajós alighanem ugyanezekkel az eszkimókkal találkozott, mikor vakmerö felderítö útjára indult, melynek során felfedezte az Északkeleti átjárót. Akkoriban néhány bennszülött már revolverrel és ismétlöpuskával - az amerikai civilizáció elsö adományaival - fölfegyverkezve járt.

Minthogy a nyári idöszak csak most ért véget, Port Clarence öslakói még nem vonultak téli szállásukra. Tarka csíkos vastag vászonnal fedett, füfonadékkal erösített csinos kis sátrakban laktak, és sok kókuszdióhéjból készült szerszámuk volt.

Szegfüszeg, mikor elöször látta ezeket a szerszámokat, elcsodálkozott.

- Hát Eszkimóország erdeiben is nö kókuszpálma?

- Hacsak nem... a csendes-óceáni szigetekröl került ide, hacsak nem... a Port Clarence-ban kikötö bálnavadászoktól kapták cserébe! - mosolygott Szergej Vasziljevics.

És jól mondta, mert az amerikaiak és a bennszülöttek akkoriban már szinte állandó keres­kedelmi kapcsolatban voltak, söt néha olyasmiröl is érkezett hír, hogy amerikaiak és eszkimók házasodnak össze.

A késöbbiekböl majd látni fogjuk, hogy az amerikai eszkimók és Szibéria bennszülöttjei sem külsejükben, sem szokásaikban nem tekinthetök azonos népfajnak. Az alaszkai törzsek még csak nem is értik a Bering-szorostól nyugatra beszélt nyelvet, minthogy azonban beszédjükbe sok angol és orosz szót kevernek, meglehetösen könnyü megérteni öket.

A Cascabel család, mihelyt táborhelyén berendezkedett, azon volt, hogy megismerkedhessék a Port Clarence körül élö bennszülöttekkel. Minthogy a derék emberek nagyon szívélyesen fogadták öket sátraikban, Cascabelék is örömmel nyitották meg elöttük a Szép Vándor ajtait, és ezt sem egyik, sem másik félnek nem kellett megbánnia.

Az eszkimók egyébként is sokkal civilizáltabbak, mint hinné az ember. Történetünk idején némelyek még úgy beszéltek róluk, mintha holmi értelmesebb fókák, emberképü kétéltüek lennének, s mindezt azért, mert föleg a téli idöszakban viselt öltözékük után ítélték meg öket.

Pedig nem ez a helyzet, a Port Clarence-i eszkimók korántsem csúf emberek, és egyáltalán nem kellemetlenek. Akadnak köztük olyanok is, akik a divat tiszteletében odáig mennek, hogy csaknem európaiasan öltözködnek. Amennyire lehet, csinosítják iramszarvas- meg fókabör­böl, mormotaprémböl készült ruháikat, arcukon pedig, azaz inkább csak az állukon, néha tetoválás halvány nyomai is látszanak. A férfiak ritkás kurta szakállt viselnek, a szájuk szög­letébe ügyesen három kis lyukat fúrnak, ebbe apró, faragott csontkarikákat akasztanak, efféle ékességet viselnek az orrukba függesztve is.

Egyszóval azok az eszkimók, akik a Cascabel család látogatását udvariasan visszaadták, korántsem voltak csúf emberek; csinosak voltak az eszkimó lányok is, fülükben gyöngyöket viseltek, karjukon meg finoman megmunkált vas- és rézpereceket.

Becsületesek és jóhiszemüek voltak valamennyien, bár mikor a csereberénél alkudozásra került sor, egyszerüen nem lehetett szóval gyözni öket, no de miért lennénk túlságosan szigorúak, elvégre a sarkvidék lakói sem lehetnek hibátlanok!

Az eszkimók között teljes az egyenlöség. Még csak a törzsfönök intézményét sem ismerik. Pogányok, vörösre festett faragott bálványaikat tisztelik, melyek szétterjesztett szárnyú, különbözö madarakat ábrázolnak. E tiszta erkölcsü emberekben rendkívül erösen fejlett a családi érzés, a szülök megbecsülése, a gyerekszeretet, tisztelik halottjaikat is, és ünnepi öltözékben fegyvereikkel, kajakjaikkal együtt helyezik öket örök nyugalomra.

Cascabelék nagyon élvezték a Port Clarence környékén tett mindennapos sétáikat. Gyakran elmentek abba a régi olajüzembe is, melyet az amerikaiak alapítottak, és történetünk idején még müködött.

A vidéken itt-ott akadnak fák, és valami kevés növényzet is, úgyhogy a táj egészen más jellegü, mint a szoros túlsó oldalán a Csukcs-félsziget tája. Az Újvilág tengerpartjának közelében ugyanis a csendes-óceáni partokról érkezö meleg áramlat enyhíti a hideget, míg a szibériai partok mentén a sarki tengerekböl induló hideg áramlat vonul végig.

César Cascabelnak még csak eszébe sem jutott, hogy elöadást tartson a Port Clarence-i bennszülöttek szórakoztatására. Félt, és nem ok nélkül! Elképzelni is rossz, mi történne, ha köztük is akadnának olyan jeles akrobaták, zsonglörök meg bohócok, mint amilyeneket a Yukon-eröd indiánjai között láttak!

Okosabb volt, ha nem teszik még egyszer kockára a család hírnevét.

A napok közben csendesen múltak, és a kis csapat, az igazat megvallva, a szükségesnél többet pihent. Ha csak egy hetet tartózkodtak volna Port Clarence-ban, akkor is kipihenhették volna magukat úgy, hogy nyugodtan vállalhatják a szibériai utazás fáradalmait.

A Szép Vándor azonban még nem kelhetett át a Bering-szoroson. E szélességi fokon szeptember végén az átlag hömérséklet már ugyan fagypont alatt van, az Ázsiát Amerikától elválasztó tengerszoros azonban még nem fagyott be. A Csendes-óceán felöl fúvó szél a Bering-szoros partja mentén képzödött jégtáblákat sodort, várni kellett azonban, hogy a jégtáblák vastagodjanak, majd összeálljanak, hogy az egész szoros tükrét egyetlen vastag és mozdulatlan jégpáncél borítsa, mely járható utat biztosít a két kontinens között.

Attól semmiképpen nem kellett tartaniuk, hogy a Szép Vándort és utasait veszély fenyegeti majd a jégen való kocsizás közben, hiszen a jégpáncél általában olyan szilárd, hogy akár egy tüzérségi osztag is áthaladhatna rajta. Egyébként is mindössze csak vagy húsz mérföldnyi utat kellett megtenniük a tengerszoros legkeskenyebb részén, mely a Port Clarence alatt fekvö Prince of Wales-fok és az ázsiai parton fekvö kis Numana kikötö között húzódik.

- Az ördög vinné el - fakadt ki egy napon César Cascabel -, mégiscsak bosszantó, hogy az amerikaiak nem építettek ide egy hidat!

- Húsz mérföld hosszúságú hidat! - nevetett Sandre.

- Miért ne? - szólt közbe Jean. - A közbülsö pillér éppen a szoros közepére, a Diomida-szigetre kerülne.

- Egyáltalán nem képtelen ötlet - jegyezte meg Szergej Vasziljevics -, és nyugodtan bizakod­hatunk abban, hogy egy napon ez is megvalósul, mint minden olyasmi, ami emberésszel meg­oldható.

- Hiszen már azt is tervezik, hogy hidat építenek a pas-de-calais-i tengerszoros fölé - mondta Jean.

- Igazad van, fiam - válaszolt Szergej Vasziljevics. - De valljuk be, hogy a Bering-szoros fölött ívelö hídnak nem lenne akkora gyakorlati jelentösége, mint egy Calais és Dover között épített hídnak. Az elöbbi alig érné meg a ráfordított pénzt és fáradalmakat!

- Ha általában kevésbé volna hasznos, a mi számunkra nagyon is hasznos lehetne - állapította meg Cornélia.

- Azt meghiszem! - jegyezte meg Cascabel. - De ne felejtsük el, hogy az év kétharmadában rendelkezésünkre áll a híd, jéghíd, az igaz, de azért van olyan megbízható, mint akárhány kö- vagy acélhíd! A nagylelkü természet minden évben újjáépíti a minden évben összeomló hidat, és még csak hídvámot sem fizettet!

César Cascabel, aki a dolgokat mindig a derüsebb oldalukról nézte, most is okosan beszélt. Ugyan minek ide milliókba kerülö híd, hiszen csak ki kell várni az alkalmas pillanatot, és a gyalogosok, a kocsik biztonságosan közlekedhetnek a tengerszoros két partja között.

Az átkelésre már nekik sem kell sokáig várniuk, hamarosan útnak indulhatnak.

Október hetedikén már megállapíthatták, hogy a téli idöszak állandósult e szélességi fokon. Gyakran havazott, a növényzet minden nyoma eltünt, a partvidéken itt-ott álló magányos fákról leszakadt az utolsó levél is, ágaik roskadoztak a zúzmarától. Hó borította mindenütt azt a satnya növényzetet, mely a sarkvidék növényvilágát képviseli errefelé, s melyhez a Skandináv-félsziget növényvilága hasonlítható leginkább.

A szoros vizén még mindig gyorsan úsztak a jégtáblák, de már egyre nagyobbak, egyre vastagabbak voltak. Mint ahogy a fémek forrasztásához elég a magas höfok, úgy itt csak még nagyobb hidegre van szükség ahhoz, hogy az úszó jégtáblák egyetlen hatalmas jégmezövé fagyjanak össze. Ez most már bármelyik nap bekövetkezhetett.

A Cascabel család ugyan türelmetlenül várta, hogy a szoros végre járható legyen, s noha mindnyájan örömmel gondoltak arra, hogy elhagyhatják Port Clarence-t, és az átkelés után az Óvilág földjére tehetik lábukat, ez az öröm némi keserüséggel vegyült. Hiszen az elválás ideje is közeleg. Igen, elhagyhatják Alaszkát, de itt marad Szergej Vasziljevics, aki nem folytatja velük útjukat Nyugat felé. A tél elmúltával ö majd folytatja felderítö útjait Amerika e részé­ben, fölkeresi a Yukontól északra és a hegyek mögött fekvö területeket.

Fájdalmas lesz a válás mindkét fél számára, hiszen már nemcsak a rokonszenv, hanem szoros barátság kötelékei füzték öket össze.

A válásra gondolva mégis Jean volt a legszomorúbb. Egy pillanatra sem tudott megfeledkezni arról, hogy Szergej Vasziljevics magával viszi Kayette-et. Tudta ö jól, hogy az indián leányka érdekei azt kívánják, hogy jövö életét örökbefogadója irányítsa. És ugyan kerülhetett-e volna jobb kézbe a sorsa? Kayette most már az ö leánya, magával viszi Európába, taníttatja, olyan jövöt biztosít számára, mely nem juthatna osztályrészéül, ha a szegény vándorkomédiások között marad. Ennyi szép lehetöség láttán vajon szabad-e habozni? Bizony nem, ezt Jean is nagyon jól tudta. De hiába tudta, mégiscsak bánkódott miatta, és bánatát elárulta fokozódó szomorúsága. Hogyan is tudott volna uralkodni magán? Állandóan gyötörte a gondolat, hogy el kell válnia Kayette-töl, hogy többé nem lesznek együtt, söt viszont sem láthatja, hiszen a távolságon kívül társadalmi helyzetük is elválasztja öket egymástól, mikor a lányka már Szergej Vasziljevics családjához tartozik; nagyon fájdalmas volt tudnia azt, hogy le kell mondania kedves beszélgetéseikröl meg arról, hogy együtt dolgozzanak, hogy mindig egymás közelében legyenek.

Jean tehát boldogtalan volt, de az édesapja, az édesanyja, a fivére és a növére sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy el kell válniuk Kayette-töl, akit mindnyájan megszerettek, és hogy ugyanakkor búcsút kell mondaniuk Szergej Vasziljevicsnek is. "Sokat adtak volna" - mint César Cascabel mondogatta - azért, ha Szergej Vasziljevics velük tart utazásuk vég­céljáig. Legalább még néhány hónapot együtt tölthetnének, aztán majd... aztán majd elválna...

Port Clarence lakói, mint tudjuk, nagyon megszerették a Cascabel családot. Szomorúan gondol­tak arra, hogy közeleg a pillanat, amikor ezek a derék emberek nekivágnak a szibériai sztyeppeknek, ahol annyi meg annyi veszély fenyegetheti öket. Őszinte rokonszenvvel figyelték az oly messziröl jött s oly messzire induló franciákat mindnyájan, mégis akadt Port Clarence lakói között két nemrégiben érkezett orosz, ök egészen más okból kísérték figyelemmel a család, de föként Szergej Vasziljevics minden lépését.

Az olvasó már tudja, hogy Port Clarence-ban ekkoriban még néhány orosz államhivatalnok is tartózkodott, miután Alaszka amerikai kézre került, nekik vissza kellett térniük a cári területekre.

Akadt közöttük két titkosrendör is, akik különleges megbízatással tartózkodtak az orosz közigazgatás alá rendelt amerikai területeken. Megbízatásuk abból állt, hogy figyeljék a politikai menekülteket, akik Új-Angliában kaptak menedékjogot, és esetleg megpróbálnak, az alaszkai határt átlépve, cári területre jutni. A két titkosrendör már az elsö pillanatban gyanús­nak látta azt az oroszt, aki egy mutatványos családhoz csatlakozott, és éppen a cár birodal­mának a határán szakította meg útját. Egy percre sem tévesztették el szem elöl, de nagyon vigyáztak, nehogy bárki is megsejtse, hogy Szergej Vasziljevics után szaglásznak.

Szergej Vasziljevics nem is sejthette, hogy gyanúba fogták. Ő is csak a közeli válás miatt búslakodott. Vajon tépelödött-e azon, hogy mitévö legyen: folytassa-e felderítö útjait a nyugat-amerikai területeken, vagy menjen-e új barátaival együtt Európába? Ezt senki sem tudta. César Cascabel azonban, minthogy gondterheltnek látta, úgy határozott, hogy beszél­getni kezd vele minderröl.

Október tizenegyedikén vacsora után César Cascabel, mintha csak valami új témáról volna szó, e kérdéssel fordult Szergej Vasziljevicshez:

- Tudja-e, Szergej úr, hogy hamarosan elindulunk az ön hazája felé?

- Természetesen, tudom, kedves barátom... hiszen megbeszéltük...

- Hát igen! Oroszországba megyünk... És Permen is átutazunk... ha nem csalódom, ott él az édesapja...

- Bizony, kicsit szomorú meg irigy is vagyok, ha arra gondolok, hogy elindulnak!

- Mondja, Szergej úr - szólalt meg Cornélia -, sokáig szándékszik még Amerikában maradni?

- Hogy sokáig maradok-e?... Bizony magam sem tudom...

- És ha visszatér Európába, melyik utat választja?

- A Far-Westen át megyek... Felderítö utam feltétlenül New York felé vezet, majd ott hajóra szállok... Kayette-tel együtt...

- Kayette-tel! - suttogta Jean, és az indián leánykára nézett, aki lehajtotta a fejét.

Néhány pillanatig csend volt, majd César Cascabel kissé tétovázva folytatta:

- Ejnye, Szergej úr... ne vegye rossz néven, ha mondok valamit... Tudom én azt jól, hogy nem gyerekjáték átvágni azon a pokoli nagy Szibérián! De ha az emberbe szorult egy kis kurázsi meg kitartás...

- Kedves barátom, higgye el, hogy nem ijedek meg sem a veszélyektöl, se a fáradalmaktól, és azt is, hogy szívesen tartanék magukkal, ha...

- Miért is ne fejezhetnénk be együtt az utat? - kérdezte Cornélia.

- Pedig milyen nagyszerü volna! - lelkesedett Sandre.

- És én milyen nagy puszit adnék, ha Szergej úr igent mondana! - kiáltott Napoleona.

Jean és Kayette egy szót sem szólt, de mindkettöjük szíve hevesen dobogott.

- Kedves Cascabelem - szólalt meg Szergej Vasziljevics néhány percnyi gondolkodás után -, szeretnék kicsit beszélgetni magával és a feleségével.

- Parancsoljon velünk... akár nyomban...

- Nem, majd holnap - válaszolt Szergej Vasziljevics.

Ezután mindnyájan aludni mentek, nyugtalanul és kíváncsian várták a másnapot.

Vajon miröl akar velük beszélgetni Szergej Vasziljevics? Talán úgy döntött, hogy megvál­toztatja terveit, esetleg csak némi pénzt akar adni a családnak, hogy megkönnyítse a nehéz utazást?

Annyi bizonyos, hogy sem Jean, sem Kayette nem aludt nyugodtan még egy órácskát sem.

Másnap reggel került sor erre a bizonyos beszélgetésre. Nem mintha bizalmatlan lett volna a gyerekekkel szemben, inkább attól tartott, hogy a jövö-menö bennszülöttek vagy valaki más kihallgathatja öket, és ezért Szergej Vasziljevics arra kérte a Cascabel házaspárt, hogy sétáljanak el vele kissé távolabb a táborhelyüktöl. Mondanivalója tehát nyilván nagyon fontos volt, és titokban kellett maradnia. Hármasban sétálgattak a part mentén az olajüzem felé, mikor a beszélgetés megkezdödött.

- Kedves barátaim - mondta Szergej Vasziljevics -, hallgassanak meg, és gondolkozzanak, mielött válaszolnak javaslatomra. Tudom, hogy bízhatom jóságukban, bizonyságát adták annak, hogy önfeláldozásuk szinte határtalan. De most, hogy nagyon fontos dologban kell határozniuk, tudniuk kell, hogy ki vagyok...

- Mi más lenne, mint tisztességes ember, az angyalát! - lelkesedett César Cascabel.

- Tisztességes ember... igen - válaszolt Szergej Vasziljevics -, tisztességes ember, aki nem akarja, hogy jelenléte növelje a veszélyeket szibériai útjuk során.

- Hogy az ön jelenléte veszély volna, Szergej úr? - csodálkozott Cornélia asszony.

- Igen, az én nevem ugyanis Szergej Narkin... politikai menekült vagyok.

És Szergej úr rövidre fogva beszámolt történetéröl.

Szergej Narkin gróf egy Perm kormányzóságbeli gazdag család fia volt. Mint mondotta, szen­ve­délyes érdeklödést ébresztett benne a földrajztudomány és annak különbözö felfedezései. Ifjúkori éveiben beutazta az egész világot.

Szergej Narkin gróf azonban nem érte be az utazásokkal, melyeknek végén pedig igazán nagy hírnévre tehetett volna szert. A politika beleszólt az életébe, és 1857-ben ismerösei révén bekerült egy titkos társaságba. A titkos társaság tagjait letartóztatták, és a cári rendörség hírhedt erélyével üldözte a társaság minden egyes tagját, és az elfogottak nagyobb részét életfogytiglan tartó szibériai számüzetésbe küldte.

A számüzöttek között volt Szergej Narkin gróf is. Számüzetése helyéül Jakutszkot jelölték ki, oda kellett mennie, miután elvált édesapjától, Vaszilij Narkin hercegtöl, aki Perm közelében levö birtokán, Valszkában lakik, most nyolcvanéves, és Szergej Narkin gróf utolsó élö hozzátartozója.

Szergej Narkin öt évet töltött Jakutszkban, ekkor sikerült megszöknie, és eljutott a tenger­partig Ohotszkba. Itt valahogy feljutott egy indulóban levö hajóra, és az egyik kaliforniai kikötöbe került. Így történt, hogy hét év óta hol az Egyesült Államokban, hol Új-Angliában élt, s örökösen azzal próbálkozott, hogy valamiképpen Alaszka közelében lehessen, s mihelyt a tartomány amerikai kézre kerül, ott le is telepedhessen. Titkos reménysége ugyanis az volt, hogy késöbb majd Szibérián át visszatér Európába - vagyis pontosan azt tervezte, amit Cascabelék akartak csinálni, és amit voltaképpen már csináltak is. Elképzelhetjük, mit érzett, mikor megtudta, hogy a család, melynek életét köszönhette, a Bering-szoroson akar átkelni, hogy Ázsián át menjen tovább.

Leghöbb vágya természetesen az volt, bárcsak velük tarthatna, de vajon jogában áll-e kitenni Cascabelékat a cári rendörség bosszújának? Ha a rendörség rájön, hogy a család elösegítette egy politikai elítélt visszatérését orosz felségterületre, nagyon ráfizethetnek! Szergej Narkin gróf azonban nagyon szerette volna viszontlátni öreg édesapját...

- Jöjjön velünk, Szergej úr, igazán jöjjön velünk! - kérlelte Cornélia.

- De hiszen a szabadságukról van szó, barátaim, esetleg az életükröl is, ha megtudják...

- Számít is az, Szergej úr! - erösködött César Cascabel. - Úgy mondják, odafönt az égi magasságban fölírják a jót is, a rosszat is, amit cselekszünk, az ember hát iparkodik, hogy minél több jó cselekedetet jegyezzenek föl róla! Ez majd ellensúlyozza a rosszakat!

- Kedves Cascabelom, gondolja csak meg...

- Egyébként sem ismerik fel önt! Ravaszok vagyunk ám mi, és a szibériai farkas harapjon a sarkamba, ha nem tudjuk az orránál fogva vezetni az egész cári rendörséget!

- Csakhogy...

- És figyeljen csak rám... ha kell... legfeljebb mutatványosjelmezbe bújik... hacsak nem szégyelli...

- Ugyan, kedves barátom!

- És kinek jutna eszébe valaha is, hogy Narkin grófot a César Cascabel-féle mutatványos­társulat tagjai között keresse!

- Rendben van, barátaim, elfogadom az ajánlatukat! Igen!... Elfogadom!... S köszönöm önöknek...

- Ugyan, ugyan - vágott közbe César Cascabel. - Még hogy köszöni! Nekünk legalább annyi köszönnivalónk van, higgye el! Így hát, gróf úr...

- Kérem, ne szólítson engem így!... Ezentúl is maradjak Szergej Vasziljevics mindenki számára... még a gyerekek is maradjanak ebben a tudatban.

- Igaza van - ...fölösleges nekik elmondani! Akkor hát velünk jön, Szergej úr. És én, César Cascabel, fogadom, hogy elkísérem önt Permig, vagy ne legyek többé César Cascabel, ami, ugyebár, ezt elismeri, nagy csapás lenne a müvészet számára!

Könnyen elképzelhetjük, milyen boldogan fogadta a hírt Jean, Kayette, Sandre, Napoleona és Szegfüszeg; a Szép Vándor minden lakóját felvidította a döntés, hogy Szergej Vasziljevics velük együtt visszatér Európába.

XVI. BÚCSÚ AZ ÚJVILÁGTÓL

Miután elhatározták, hogy együtt maradnak, most már csak az alkalmas pillanatra kellett várniuk, hogy tervüknek megfelelöen elindulhassanak Európa felé.

E terv - mindent megfontolva - sikerrel kecsegtetett. Minthogy a Cascabel család kalandos sorsa úgy hozta, hogy Oroszországon kell átvágniuk, és ott is éppen a permi kormányzóságon át vezet az útjuk, Szergej Narkin gróf számára valóban az volt a legokosabb megoldás, hogy velük tart. Ugyan ki is gyanítaná, hogy a Jakutszkból megszökött politikai fogoly egy vándor­komédiás csapat tagjai között bujkál? Hacsak valaki el nem szólja magát, a gróf baj nélkül eljuthat Permbe, viszontláthatja édesapját, Vaszilij Narkin herceget, s a továbbiakban saját dolgait is rendbe hozhatja. Ha Ázsiába kerül úgy, hogy a rendörségben legkisebb gyanút sem kelti maga ellen, édesapja házában majd dönthet további sorsa felöl, ahogy a körülmények engedik.

Ha Szibériában mégis felismernék, ez iszonyatos következményekkel járna mind reá, mind a Cascabel családra nézve. De sem César Cascabel, sem a felesége nem volt hajlandó fontolóra venni ezt a lehetöséget, és ha a gyermekeik véleményét kérdezték volna, azok minden bizonnyal helyeselték volna szüleik magatartását. Narkin gróf titkának azonban titoknak kell maradnia: útitársuk továbbra is Szergej Vasziljevics marad.

Narkin gróf késöbb majd meghálálhatja a derék franciák önfeláldozását, noha César Cascabel nem kíván más jutalmat azon az örömön kívül, hogy szívességet tehet neki, és ugyanakkor orránál fogva vezetheti a cári rendörséget.

Sem César Cascabel, sem Szergej Narkin nem sejthette, hogy tervük sikerét már az elsö pillanattól kezdve nagyon súlyos veszélyek fenyegetik: nem sejthették, hogy mikor a szoros túlsó partján partra lépnek, ott milyen megpróbáltatások, söt esetleg letartóztatás vár rájuk.

Szergej Narkin és Cascabelék beszélgetésének másnapján két ember sétálgatott a kikötö végének egyik zugában, ahol szavaikat senki sem hallgathatta ki.

Az a két titkosrendör suttogott itt, akikben meglepetést és gyanakvást ébresztett, hogy a Szép Vándor utasai között akad egy orosz is.

A két titkosrendör éveken át élt Sitkában, és mint tudjuk, az volt a feladatuk, hogy figyeljék a columbiai határ környékén bujkáló menekülteket, felhívják rájuk az alaszkai kormányzó figyelmét, és letartóztassák azt, aki a határ átlépésével próbálkozik. Személyesen ugyan nem ismerték Narkin grófot, de kezükben volt a személyleírása, melyet akkor kaptak meg, mikor a fogoly megszökött a jakutszki várbörtönböl. Mikor a Cascabel család Port Clarence-ba érkezett, a két titkosrendör ugyancsak elcsodálkozott az orosz láttán, aki egész más volt, mint a vásári komédiások általában. Ugyan mit kereshet a mutatványosok között, mi köze ehhez a társasághoz, mely, miután Sacramentóból elindult, olyan furcsa útvonalon akar visszatérni Európába?

Gyanakvásuk nem ült el, egyre szaglásztak, leselkedtek, de úgy, hogy azt senki észre ne vegye, majd gyanakvásuk bizonyossággá vált, mikor látták, hogy a Narkin grófról adott személyleírás olyan pontosan ráillik Szergej Vasziljevicsre.

- Ez bizony Narkin gróf! - mondta az egyik titkosrendör. - Nyilván az alaszkai határ vidékén kóborolt, várva a bekebelezés idejét, és ekkor találkozott össze ezekkel a komédiásokkal, akik a segítségére voltak, és tessék, most készül, hogy velük együtt utazzék át Szibérián.

Mint tudjuk, a rendör eltalálta az igazságot, és ha Szergej úr eleinte nem is gondolt arra, hogy Port Clarence-on túl utazzon, a két rendör csöppet sem lepödött meg, mikor meghallotta, hogy a Szép Vándorral szándékszik átutazni Szibérián.

- Ez lesz ám a jó fogás! - örvendezett a titkosrendör. - A gróf akár itt is maradhatott volna amerikai területen, ahol nem volna jogunk letartóztatni...

- Viszont, mihelyt a túlsó partra ért - folytatta a második titkosrendör -, cári területre lép, akkor már nem szökhet meg elölünk, a hatalmunkban lesz!

- És milyen dicsöséget, milyen hasznot jelent majd számunkra ez a letartóztatás! - folytatta a társa. - Remek zsákmányt viszünk haza! De hát hogyan is kezdjünk neki?

- Ez aztán egyszerü! Cascabelék hamarosan indulnak, és miután a legrövidebb úton akarnak menni, egész biztos, hogy Numanába érkeznek meg. Akkorra, vagy még elöbb, mi is ott leszünk, és egész egyszerüen lefüleljük Narkin grófot.

- Helyes, én azonban jobban szeretném, ha mi elöbb érkeznénk meg Numanába, hogy értesíthessük a parti rendörséget, mely szükség esetén segítségünkre lehet.

- Rendben van, így lesz, ha semmi nem jön közbe. A mutatványosok kénytelenek várni, míg a jég elég vastag lesz ahhoz, hogy elbírja a kocsijukat is, így mi könnyen megelözhetjük öket. Egyelöre mi is maradjunk Port Clarence-ban, figyeljük továbbra is a grófot, de úgy, hogy ö ne sejtsen semmit. Lehet, hogy gyanakszik az Alaszkából Európába távozó orosz hivatalnokokra, de azt semmiképpen sem sejti, hogy fölismertük öt. Útnak indul, mi majd Numanában letartóztatjuk, és erös kísérettel Petropavlovszkba vagy Jakutszkba szállítjuk...

- És mit csinálunk, ha ezek a komédiások a védelmére kelnek? - aggályoskodott a másik rendör.

- Sokba kerül majd nekik, hogy elösegítették egy politikai fogoly törvényellenes visszatérését a cár birodalmába!

A roppant egyszerü terv minden bizonnyal sikerre vezet, hiszen Narkin gróf még csak nem is sejtette, hogy a két rendör felismerte, a Cascabel család pedig mit sem tudott arról, hogy milyen különös érdeklödés középpontjába került. Így hát félö volt, hogy az olyan szerencsésen kezdödö utazás rosszul végzödik a Szép Vándor minden utasa számára.

Míg a balsors így szövögette hálóját, ök egyre csak arra gondoltak, hogy nem kell elválniuk, hogy együtt utaznak Oroszország felé. Jean és Kayette már nem is lehetett volna boldogabb!

A két titkosrendör természetesen mélységesen hallgatott felfedezéséröl, melyböl mindketten hasznot reméltek. Így Port Clarence-ban senki sem sejtette, hogy a Szép Vándor utasai között egy olyan jelentös személyiség is van, mint Szergej Narkin.

Az indulás napját egyelöre nem tudták kijelölni. Türelmetlenül figyelték a valóban szokatlan idöjárás változásait, és mint César Cascabel mondogatta, még soha senki sem kívánta ennyire a sziklarepesztö fagyokat.

Pedig nagyon fontos lett volna, hogy a szoros túlsó partján legyenek, mielött e vidéket is végleg megbénítja a hideg. Minthogy az igazán vad tél csak november elsö heteiben szokott beköszönteni, a Szép Vándornak még lenne ideje arra, hogy Szibéria délibb fekvésü területeire jusson. Ott aztán valamelyik mezövároskában bevárhatná a tavaszt, vagyis azt az idöt, mikor majd az Urál hegység felé indulhat.

Úgy gondolták, hogy a jól kipihent Vermuth és Gladiátor aránylag könnyen bírja majd az utat a sztyeppeken át, és a Cascabel család idöben érkezik ahhoz, hogy eljuthasson a permi vásárra a következö év júliusában.

A jégtáblák a csendes-óceáni meleg áramlat sodrában azonban még egyre úsztak észak felé. A szoros két partja között még mindig ide-oda siklottak a jéghegyek, a mozdulatlan vastag jégmezö csak nem akart kialakulni.

Október tizenharmadikán azonban már azt látták, hogy a jégtáblák mozgása meglassul. Észak felé nyilván valami torlasz keletkezett. A látóhatáron fehérlö ormok szakadatlan sora tünt fel, ami azt mutatta, hogy a sarki tenger teljesen jég alá került. Jégmezök sápadt fénye verödött vissza mindenünnen, és alighanem hamarosan összefüggö jég borítja a Bering-szoros vizét is.

Szergej úr és Jean közben többször is kérdezösködött a Port Clarence-i halászoktól. Már többször is azt hitték mindketten, hogy megpróbálkozhatnának az átkeléssel, a tengerészek azonban, akik "jól ismerik az ö szorosukat", azt tanácsolták, hogy várjanak még.

- Ne siessenek annyira! - mondogatták. - Hadd dolgozzék a hideg!... Ennyi még nem elég ahhoz, hogy jégmezö legyen a két part között. Meg aztán, ha a tenger be is fagyna a szorosnak ezen az oldalán, még semmi sem bizonyítja, hogy a másik parton is befagyott, föként nem a Diomida-sziget körül.

Ez mindenesetre bölcs tanács volt.

- Az idén nem nagyon siet a tél! - mondta egy nap Szergej úr az egyik öreg halásznak.

- Bizony késik - válaszolt az öreg. - Ne is kockáztassanak semmit, mielött nem biztosak abban, hogy veszély nélkül átkelhetnek. És ez a maguk kocsija nehezebb ám, mint valami gyalogos, vastagabb jeget kíván! Várjanak csak. Majd mikor vastag hótakaró lesz a jégen, olyan sima lesz az útjuk, mintha országúton kocsiznának! A várakozással elvesztett idöt is visszanyerik, és nem kell attól félniük, hogy bajba kerülnek a szoros közepén.

Hallgatniuk kellett a tapasztalt halászok tanácsaira. Szergej úr csitítani igyekezett César Cascabelt, ö volt a legtürelmetlenebb az egész társaságban. Az út és az utasok biztonságát azonban nem szabad könnyelmüen veszélyeztetni.

- Ejnye már - mondotta -, legyen kicsit türelmesebb! Nem hajó a Szép Vándor, és ha jégtáblák közé kerül, mindenestül elsüllyed. A Cascabel-társulatnak nincs szüksége arra, hogy hírnevét egy tragédia öregbítse, mikor elsüllyed a Bering-szoros vizében.

- Nem is vagyok biztos abban, hogy öregbedne! - mosolygott diadalmasan César Cascabel.

Cornélia is közbeszólt, kijelentvén, hallani sem akar arról, hogy bármilyen meggondolatlan­ságot kövessenek el.

- De hiszen önért akarunk sietni, Szergej úr! - fakadt ki César Cascabel.

Értem, csakhogy én meg éppen önök miatt nem akarok sietni! - jelentette ki Narkin gróf.

Mindnyájan türelmetlenek voltak, csak Jean és Kayette nem érezte hosszúnak a várakozással töltött napokat. Jean továbbra is tanította Kayette-et, aki máris jól értette, söt beszélte a francia nyelvet. Ők ketten már minden nehézség nélkül megértették egymást, és Kayette olyan boldog volt e családi körben, Jean mellett, aki annyi gyöngédséggel vette körül. César Cascabelnak és feleségének igazán vaknak kellett volna lennie, ha nem veszi észre, hogy Kayette milyen érzelmeket ébresztett a fiukban. Észrevették, és nyugtalankodni kezdtek. Ők pontosan tudták, hogy kicsoda Szergej úr, és kinek a fogadott leánya Kayette. Már nem az a szegény indián lányka, aki Sitkába igyekszik, hogy ott valami szolgálatot keressen - Kayette Narkin gróf fogadott leánya. Milyen mérhetetlen szomorúság vár Jeanra.

- Elvégre Szergej úrnak is van szeme, láthatja, miröl van szó - mondta César Cascabel. - No, ha ö nem szól semmit, nekünk sem kell beszélnünk.

Egyik este Jean megkérdezte a leányt:

- Mondd, kis Kayette, örülsz, hogy Európába mehetsz?

- Nagyon - válaszolt Kayette. - De még jobban örülnék, ha Franciaországba mehetnék.

- Nem is tudod, mennyire igazad van! Olyan szép a mi hazánk, és olyan jó ott! Te is nagyon jól éreznéd magadat ott, ha egyszer hazádnak mondhatnád!

- Én mindenütt jól érzem magam, ahol a te családod van, Jean, és bárcsak soha ne kellene benneteket elhagyni!

- Édes kis Kayette!

- Nagyon messze van Franciaország?

- Tudod, Kayette, minden messze van, ahova az ember már nagyon vágyódik! De azért majd csak odaérünk... Talán túlságosan korán...

- Hogyhogy korán, Jean?

Mert hogy te Oroszországban maradsz Szergej úrral!... Ha itt nem is kell elválnunk, Oroszországban már búcsút kell mondanunk egymásnak!... Szergej úrral maradsz, édes kis Kayette, ö majd szép nagy lányt nevel belöled... és mi soha többé nem látunk!

- Miért mondasz ilyeneket, Jean? Szergej úr olyan jó, és olyan hálás!... Nem én mentettem meg öt, hanem ti, bizony ti!... Ha ti nem lettetek volna ott, én magam ugyan mit tehettem volna érte?... Az életét az édesanyádnak köszönheti, és nektek mindnyájatoknak!... Csak nem gondolod, hogy Szergej úr megfeledkezik arról? Csak nem akarod, Jean, hogy ha elválunk, hát mindörökre váljunk el?

- Édes kis Kayette... dehogy akarom! - válaszolt Jean, aki nem tudott eröt venni meg­indult­ságán. - Csakhogy... félek!... Hogy én ne láthassalak többé... Ó, ha tudnád, milyen boldogtalan vagyok még a gondolattól is!... És, tudod, én nemcsak látni akartalak!... Miért is nem elég neked az én családom, ha egyszer már nincs más rokonod!... Apám és anyám annyira szeretnek téged...

- Nem jobban, mint ahogy én szeretem öket, Jean!

- És az öcsém is meg a húgom is!... Azt reméltem, hogy testvéreiddé lesznek!

- A testvéreim mindörökre... és te, Jean?

- Én... én is... édes Kayette. Igen!... A bátyád vagyok... Testvérnél önfeláldozóbb... szeretöbb bátyád!

Jean nem mondott ennél többet, megfogta Kayette kezét, és megszorította, aztán elment, mert nem akart tovább beszélni. A meghatódott Kayette érezte, hogy szíve erösebben dobog, és szeméböl könny csordult ki.

Október tizenötödikén a Port Clarence-i tengerészek szóltak Szergej úrnak, hogy készü­lödhetik az indulásra. Néhány nap óta erösebben fagyott. Az átlag hömérséklet most már mindig mínusz tíz fok alatt volt. A jégmezö teljesen mozdulatlannak látszott. Már az a jelentös recsegés sem hallatszott, ami jelzi, hogy a jégtáblák még nem álltak össze egyetlen szilárd jégmezövé.

Valószínüleg hamarosan Port Clarence-ba érkezik néhány ázsiai bennszülött is, akik telenként Numana és Port Clarence között bonyolítják le a kereskedelmet. Vannak évek, mikor meglehetösen sokan jönnek-mennek a két part között ezen az úton. Még az sem ritkaság, hogy kutya- vagy iramszarvasszánok kelnek útra az egyik kontinensröl a másikra, és két-három nap alatt meg is teszik azt a húsz mérföldet, amely a két partot a szoros legkeskenyebb részén elválasztja egymástól. E természetes átkelöhely csak a tél beálltával járható az utasember számára, s ahogy véget ér a tél, véget ér ez az átkelési lehetöség is, vagyis mindössze hat hónapon át tart. Mindenképpen az a fontos, hogy az utas ne induljon se túl korán, se túl késön, csak így kerülheti el azokat a szörnyü katasztrófákat, melyeket a jégmezö megmozdulása okozhat.

Szergej úr, hogy minél jobban felkészüljenek a szibériai területeken való átkelésre, különbözö nélkülözhetetlen holmikat vásárolt Port Clarence-ban, egyebek között hótalpakat - a benn­szülöttek mint korcsolyát csatolják a lábukra ezeket az ügyes alkalmatosságokat -, melyekkel rendkívül gyorsan lehet közlekedni a jéggel borított messzeségekben. A komédiás fiainak nem volt szüksége hosszú gyakorlásra, néhány napon belül Jean és Sandre is ügyesen használták a hótalpakat a part menti kis öblök jegén.

Szergej úr kiegészítette a Yukon-erödben vásárolt prémkészleteket is. Nemcsak az öltöz­ködéshez volt szükségük ezekre a meleg prémekre, a Szép Vándor fülkéinek falát is ezzel kellett kibélelniük, ezzel borították le a fekhelyeket is, a padlót, nehogy kihüljön a kocsi, melyet a konyhai tüzhely fütött. Egyébként, mint azt már többször is mondottuk, César Cascabel azt tervezte, hogy miután átkeltek a szoroson, a szigorú téli napokat Szibéria déli területeinek valamelyik mezövároskájában töltik.

Végül megállapodtak abban, hogy október huszonegyedikén indulnak el. Már huszonnégy órája szakadt a hó a szürke fellegekböl. Fehér hótakaró borult a jégmezöre. A Port Clarence-i halászok szerint a jégmezö már összefüggö egészet alkotott az egyik parttól a másikig.

Erröl egyébként hamarosan meg is gyözödhettek. Numana kikötöböl megérkezett néhány kereskedö, és elmondották, hogy útjuk könnyü és veszélytelen volt.

Október tizenkilencedikén Szergej úr meghallotta, hogy a Port Clarence-ban tartózkodó orosz ügynökök közül kettö már elindult a szibériai partra, tovább már nem voltak hajlandók várni. Éppen reggel indultak el azzal, hogy a Diomida-szigeten majd pihenöt tartanak, és harmadnap teszik meg az út második részét.

A hír a következö megjegyzésre indította César Cascabelt:

- No, szóval ennek a két fickónak még sietösebb volt, mint nekünk! Igazán várhattak volna, a patvarba is! Elvégre szívesen fogadtuk volna öket útitársnak!

Késöbb azt gondolta, a két hivatalnok nyilván attól félt, hogy elkésik, ha a Szép Vándor utasainak a társaságában megy, hiszen a kocsi nem tud olyan gyorsan haladni a havon.

Vermuth és Gladiátor ugyan élesre volt patkolva, a nehéz kocsinak mégis nyilván napokra lesz szüksége ahhoz, hogy a túlsó partra érjen, miután közben még meg is pihennek a Diomida-szigeten.

Azt természetesen nem tudhatták: a két rendör azért sietett, mert meg akarta elözni Narkin grófot, hogy minden szükséges intézkedést megtegyen a politikai menekült letartóztatására.

Abban állapodtak meg, hogy napkeltével indulnak, mert ki kellett használniuk a néhány órás napvilágot. Hat hét múlva, vagyis a decemberi napéjegyenlöség idején szakadatlan éjszaka borul majd a sarkkör e tájaira.

Az indulás elötti napon César Cascabel és neje e célra berendezett, jól zárható csürben vendégül látták "Port Clarence elökelöségeit", a hivatalnokokat és a halászokat meg több eszkimó család fejét, tehát mindazokat, akik érdeklödtek az utasok sorsa iránt. Nagyon vidám összejövetel volt, és Szegfüszeg tudásának legjavával szórakoztatta a vendégeket. Cornélia asszony lángoló puncsot készített, amelyböl kispórolta ugyan a cukrot, de böségesen tett bele pálinkát. Ezt az itókát a vendégek már csak azért is szívesen kortyolgatták, mert tudták, hogy igazi farkasordító hidegben kell majd hazatérniük.

Az amerikaiak Franciaország tiszteletére emelték poharaikat, a franciák pedig Amerikáéra. Azután mindnyájan kezet szorítottak a Cascabel család tagjaival, és hazatértek.

Másnap reggel nyolc órakor befogták a két lovat. John Bull a függö ponyvában bújt meg a prémek között, Wagram és Marengo pedig a Szép Vándor körül ugrándozott. A kocsi belsejében Cornélia, Napoleona és Kayette szinte légmentesen becsukódva foglalatoskodott, takarítottak, fütöttek, föztek. Szergej úr, César Cascabel, Jean, Sandre és Szegfüszeg mint felderítök, gyalogoltak, ügyeltek a kocsi biztonságára, vezették a lovakat, nehogy veszélyes útszakaszokra kerüljenek.

Végül elhangzott a jel az indulásra, és Port Clarence népe viharos hurrázással búcsúztatta a Szép Vándort és utasait.

Egy pillanattal késöbb a kocsi kerekei már a jégmezö havában csikorogtak.

Szergej úr és a Cascabel család végleg elhagyta Amerika földjét.

MÁSODIK RÉSZ

I. A BERING-SZOROS

A Bering-tengerszoros voltaképpen elég keskeny csatorna, mely a Bering-tengert köti össze az Északi-Jeges-tengerrel. Háromszor olyan széles, mint a Calais-i szoros a La Manche csatorna és az Északi-tenger között, de fekvése és iránya ugyanaz. A francia területen fekvö Gris-Nez fok és az angol parton levö South Foreland között mindössze hét mérföld a távolság, míg Numanát mintegy húsz mérföld választja el Port Clarence-tól.

A Szép Vándor, miután elhagyta utolsó amerikai állomáshelyét, az ázsiai part legközelebbi pontja, vagyis Numana kikötö felé indult.

Ha rézsútos irányban vágtak volna át a Bering-szoroson, úgy a Szép Vándor kevésbé magas szélességi fokon, a sarkkörtöl jóval délebbre mehetett volna tovább. Ez esetben délnyugat felé, egyenesen a Szent Lörinc-sziget felé kellett volna indulniuk - a meglehetösen jelentékeny szigetet több eszkimó törzs lakja, s éppen olyan vendégszeretöek, mint a Port Clarence-iak -, majd az Anadir-öböl felett a Navarin-foknál értek volna partot, hogy nekivágjanak Szibéria délebben fekvö részeinek. Csakhogy ilyen módon hosszabbra nyúlt volna a tengeren, pontosabban a jégmezön vezetö útjuk, vagyis hosszabb útszakaszon kellett volna számolniuk mindazokkal a veszélyekkel, melyeket a jégmezön való kocsikázás jelenthet. Érthetö, hogy a Cascabel család igyekezett minél elöbb szárazföldet érni. Rendjén volt tehát, hogy nem változtattak az eredeti terven, és Numana irányába indultak azzal, hogy majd megállnak a Diomida-szigeten, mely a szoros közepén olyan szilárdan nyugszik sziklaalapzatán, mint a kontinens bármelyik része. Ha Szergej úrnak hajója van, mely alkalmas a kis karaván és az egész fölszerelés befogadására, úgy más útvonalat választott volna. Port Clarence-ból elindulva a Bering-sziget felé tartott volna, mely a fókák és más tengeri emlösök kedvelt téli tartózkodási helye, majd onnan Kamcsatka valamelyik kikötöjébe, esetleg egyenesen Petropavlovszkba, a kormányzóság fövárosába ment volna. Minthogy azonban nem volt hajója, a legrövidebb utat kellett választania, hogy mielöbb ázsiai földre érjenek.

A Bering-szoros medre nem nagyon mély. A megfigyelt geológiai talajemelkedések - melyek­nek tanulmányozása a jégkorszakig vezetheti vissza a tudóst - arra engednek következtetni, hogy a nagyon távoli jövöben az ázsiai és az amerikai kontinens e ponton össze fog kapcsolódni. Ez esetben valósággá válna a híd, melyröl César Cascabel álmodozott, vagyis valósággá válna egy olyan szárazföldi út, melyen nyugodtan indulhatna el az utasember. De amilyen hasznos volna a két kontinens összekapcsolódása az utasember számára, olyan kárt jelentene a hajósoknak, föként a bálnavadászoknak, minthogy bezárulna elöttük a sarki tenge­rek­hez vezetö átjáró. Akkor aztán valóban szükség volna egy új Lessepsre, aki két kontinenst ismét szétválasztva, helyreállítaná a dolgok eredeti rendjét. De ezek a gondok legföljebb az ükunokáink örököseinek okoznak majd fejfájást.

A szoros különbözö részeit tanulmányozva, a hidrográfusok megállapították, hogy a csatorna az ázsiai partján, a Csukcs-félsziget közelében a legmélyebb. Az északról kiinduló hideg áramlat itt vonul végig, míg a meleg áramlat a kevésbé mély részen, az amerikai parttal szomszédos vízen halad át.

Tizenkét évvel késöbben a félszigettöl északra, a Koljucsin-öbölben fekvö, ugyancsak Koljucsin nevü sziget mellett rekedt meg Nordenskjöld hajója, a Vega, mely miután fölfedezte az Északkeleti átjárót, 1878. szeptember 26-án jégtáblák közé szorult, és ott vesztegelt 1879. július 15-éig, vagyis kilenc hónapon át.

A Cascabel család meglehetösen kedvezö körülmények között, október 22-én indult útnak. Csípös, száraz hideg volt, a hóvihar csöndesedett, a szél lanyhult, az égbolt egyenletesen szürke, fénytelen maradt. A ködfátyol mögül alig derengett a nap, rézsútos sugarai alig tudtak áthatolni a szürke párán. Még délben, delelöpontján sem emelkedett három-négy foknál magasabban a látóhatár fölé.

Még Port Clarence-ból való indulásuk elött megegyeztek abban - s ezt nagyon okosan tették -, hogy sötétségben sohasem utaznak. A jégmezön hol itt, hol ott vannak mély repedések, s ha nem látják, nem is kerülhetik ki, és a legsúlyosabb katasztrófa érheti öket. Úgy állapodtak meg, hogy a Szép Vándor azonnal megáll, mihelyt az utasok száz lépésnél nagyobb távolságra nem látnak. Inkább tartson két hétig a szoroson átvezetö húszmérföldes út, de nem botor­kálnak, nem kockáztatnak semmit a sötétségben.

A huszonnégy órán át szüntelenül tartó hóesés meglehetösen vastag takarót képzett a jégen, s a hidegben a hótakaró megjegecesedett. Ez mindenesetre megkönnyítette a lovak dolgát. Ha nem havazik tovább, az átkelés nem lesz nehéz. Ám félö volt, hogy a hideg és meleg áramlat találkozási helyén - melytöl kezdve mindkét áramlat másik vonalra kényszerül - a sodródásuk közben összeütközött jégtáblák egymásra halmozódtak, s ha ily módon többszörös torlaszokat alkottak, a Szép Vándor nagy kerülökre kényszerül.

Azt már tudjuk, hogy Cornélia, Kayette és Napoleona a kocsiban tartózkodott. A férfiak gyalog mentek, mert amennyire csak lehetett, könnyíteni kellett a lovak terhén.

Ahogy elöre megbeszélték, Jean feladata az volt, hogy elöl haladva, figyelje, milyen állapot­ban van a jégmezö; a komoly fiúban mindig meg lehetett bízni, volt iránytüje, és noha nehe­zen tudott volna szabatos iránypontokat választani, nagyjából elég egyenesen haladtak nyugat felé.

A lovak elött Szegfüszeg ballagott, hogy támogassa, vagy ha kell, fölsegítse Vermuthot és Gladiátort, ha elbotlanának, bár az állatok, patkójukon az éles vasalással, elég biztonságosan haladtak. A sima jégmezön egyébként sem akadt olyan rög, amiben megbotolhattak volna.

A kocsi mellett Szergej úr és César Cascabel haladt beszélgetve, mindegyikük hószemüveget viselt, és akár a többiek, ök is jól beburkolóztak csuklyás köpenyegükbe.

A fiatal Sandre-nak vajmi bajosan lehetett volna állandó helyet kijelölni, de még nehezebb lett volna rávenni, hogy maradjon is ott. Jött-ment, futkosott, ugrándozott, söt csúszkálással szóra­kozott. Csak egy bánata volt: az édesapja nem engedte meg neki, hogy fölcsatolja az eszkimó hótalpakat.

- Ezekkel a korcsolyákkal néhány óra alatt átmehetnénk a szoroson! - panaszkodott.

- De mire volna jó, mikor a lovaink nem tudnak korcsolyázni! - torkolta le az édesapja.

- Meg kellene tanítanom öket! - válaszolt a fiú, s bukfencet vetett a havon.

Eközben Cornélia, Kayette és Napoleona a konyhában foglalatoskodott, s a kis bádogkémé­nyen át valami jót jelzö könnyü füst emelkedett a magasba. Ha ök a szinte légmentesen zárt fülkékben nem is szenvedtek a hidegtöl, gondolniuk kellett azokra, akik kívül maradtak. És ök nem is feledkeztek meg róluk, mindig készen tartottak számukra néhány csésze forró teát, melyet orosz pálinkával, vodkával ízesítettek, úgy mondják, az még a halottat is föltámasz­taná.

A lovak abrakoltatására annyi szénát vásároltak a Port Clarence-i eszkimóktól, hogy elég legyen az átkelés egész idejére. Wagramnak és Marengónak böségesen jutott iramszarvashús, amit láthatóan szívesen ettek.

No és a jégmezön több vad akadt, mintsem gondolnánk. A két kutya futkosás közben ezerszám verte föl a ptarmigánt, a lumát és más, a sarkvidék közelében otthonos szárnyast, melyekböl - ha az ügyes szakács kezében elvesztik olajos ízüket - elfogadható eledelt lehet készíteni. Minthogy azonban teljesen fölösleges lett volna elejteni akár egyet is, hiszen Cornélia éléstára böségesen el volt látva, elhatározták, hogy Szergej úr és Jean puskája nyugton marad a Port Clarence-tól Numanáig vezetö úton. A kétéltüekböl, tehát a fókákból és egyéb tengeri emlösökböl viszont egy szál sem került a szemük elé, noha tudták, hogy tömegesen élnek e vidékeken.

Akármilyen vidám volt is az indulás, a Szép Vándor utasait hamarosan elfogta az a meghatá­rozhatatlan mélabú, melyet a beláthatatlan síkságok, a végtelenbe húzódó fehér térségek árasztanak. Tizenegy óra tájt már eltüntek szemük elöl Port Clarence magas sziklái, még a Prince of Wales-fok orma is elmosódott a köd távoli fátylai mögött. Félmérföldnyi távol­ságból már semmit sem láttak, így hát sok idönek kell még elmúlnia, míg megpillanthatják a Csukcs-félsziget keleti fokának magas csúcsait. Pedig ezek a csúcsok nagyszerü tájékozódási pontként szolgálhatnának az utasok számára.

A kis Diomida-szigetröl, mely úgyszólván a szoros kellös közepén fekszik, nem nyúlik a magasba sziklaorom. Minthogy a sziget felszíne alig valamivel emelkedik a tengerszint fölé, csak akkor fogják megtudni, hogy odaértek, mikor a kerekek majd a hóréteg alatt húzódó sziklás talajon csikorognak. Jean az iránytüje segítségével meglehetös könnyen kalauzolta a Szép Vándort, mely ha nem is haladt gyorsan, mindenesetre biztonságos úton járt.

Szergej úr és César Cascabel útközben szívesen ejtett szót jelenlegi helyzetükröl és a várható fejleményekröl. Az átkelés a szoroson, melyet indulásuk elött olyan egyszerünek láttak, és amely megérkezésük után nem kevésbé egyszerünek fog látszani, most, hogy nekivágtak, ugyancsak izgalmasnak ígérkezett.

- Azért mégiscsak veszélyes dologba kezdtünk ám! - jegyezte meg César Cascabel.

- Alighanem - válaszolt Szergej úr. - Átkelni a Bering-szoroson egy ilyen nehéz jármüvel... no, ilyen ötlet sem fogamzik meg akárki fejében!

- Azt meghiszem, Szergej úr! De hát mit tehetnék? Ha egyszer valaki a fejébe vette, hogy hazatér, nem állíthatja azt meg senki, semmi! Hiszen ha csak arról volna szó, hogy száz meg száz mérföldet kell megtenni a Far-Westen vagy Szibérián át, nem sokat törödnék az egésszel!... Mégiscsak más az... szilárd talajon haladni, ahol nem kell attól félni, hogy egyszeriben csak megnyílik a föld az ember lába alatt!... De hát húsz mérföldet megtenni a befagyott tengeren, húsz mérföldet kocsival, rakománnyal meg minden egyébbel!... A keservit! Nem bánnám, ha már túl lennénk rajta!... Az út neheze vagy legalábbis a legveszé­lyesebb szakasza már ezzel mögöttünk volna!

- Úgy van, kedves Cascabelem, föként ha a Szép Vándor gyorsan eljut Szibéria déli területeire. Végzetes könnyelmüség volna, ha a nagy hidegben a partvidék mentén akarnánk tovább­menni. Így hát, mihelyt elindulunk Numanából, egyenesen délnyugatnak tartunk, hogy vala­melyik útba esö mezövárosban jó téli szállást keressünk.

- Így gondolom én is! De Ön, Szergej úr, nyilván ismeri a vidéket.

- Csak a Jakutszk és Ohotszk közötti területet ismerem, minthogy a szökésem után ezen vág­tam át. Az európai határtól Jakutszkig vezetö útról csak azoknak a rettenetes fáradalmak­nak az emlékét öriztem meg, melyekkel éjjel-nappal gyötörték a rabokat. Micsoda szenvedések!... Még a halálos ellenségemnek se kívánnám!

- Szergej úr, ön talán már cseppet sem reménykedik abban, hogy valaha visszatérhet a hazájába, már úgy gondolom, hogy teljesen szabadon visszatérhet. Nem bízik abban, hogy a kormány engedélyezi önnek a hazatérést?

- Ehhez az kellene, hogy a cár amnesztiát hirdessen, mely Narkin grófra éppúgy kiterjed, mint a vele együtt elítélt többi hazafira. Vajon bekövetkeznek-e azok a politikai körülmények, melyek lehetövé tesznek egy ilyen döntést?... Kedves Cascabelem, ugyan ki tudna feleletet adni erre a kérdésre?

- Számüzetésben élni mégiscsak nagyon szomorú... Mintha csak a saját otthonából üznék ki az embert...

- Igen!... Messze mindenkitöl, akit szeretünk!... És az apám, aki már olyan öreg... s akit annyira szeretnék viszontlátni!

- Viszontlátja, Szergej úr! Higgyen a vén vásári komédiásnak, aki jövendömondás közben már annyiszor a jövöbe látott! Velünk együtt ér Permbe!... Elvégre a Cascabel-társulathoz tartozik!... Söt meg is akarom tanítani néhány büvészmutatványra - alkalomadtán ez is hasz­nunkra lehet -, bár hiszen az is nagyszerü szemfényvesztés lesz, amit a cári rendörség rovására müvelünk majd, mikor elsétál az orruk elött!

És César Cascabelból kitört a nevetés. Még ilyet! Narkin gróf, az orosz föúr, amint éppen súlyzókat emelget, palackokkal dobálódzik, bohócokkal perlekedik - és ezzel pénzt keres!

Délután három óra tájt a Szép Vándor kénytelen volt megállni. Noha még nem esteledett be, alig láttak a sürü ködben. Jean visszatért a kocsihoz, és azt javasolta, hogy álljanak meg, kockázatos volna továbbmenni a sötétségben.

Egyébként meg, mint Szergej úr elöre figyelmeztette öket, a tengerszoros e részén, ahol a keleti áramlat vonul át, hepehupás volt a jégmezö, a táblák összefagyásánál keletkezett egyenetlenségeket a hótakaró sem töltötte fel. A kocsi nagyon erösen rázkódott. A lovak majd minden lépésnél megbotlottak. Ha csak még fél napig így kellene menniük, teljesen kimerülnének.

A kis karaván eddig legföljebb két mérföldet tett meg.

Mihelyt a kocsi megállt, Cornélia és Napoleona leszállt, mindketten tetötöl talpig prémekbe burkolóztak, hogy védekezzenek a nagy hömérséklet-különbség ellen, hiszen a fülkében plusz tíz fok, kívül pedig mínusz tíz fok volt a hömérséklet. Kayette is kiszállt, ö azonban nem borította magára meleg prémjeit, megszokta már az alaszkai tél zordságát.

- Jobban fel kell öltöznöd, Kayette! - figyelmeztette Jean. - Vigyázz, mert még megfázol!

- Nem félek én a hidegtöl, megszoktam már a Yukon völgyében!

- Akkor is öltözz melegebben!

- Jeannak igaza van - szólt közbe César Cascabel. - Teríts magadra egy jó meleg prémet, édes fürjecském! Különben is figyelmeztetlek, ha megnáthásodsz, én gyógyítalak, s az rettenetes lesz!... Akár a fejedet is levágom, csak ne prüszkölj!

E szörnyü fenyegetésre az indián lányka mit tehetett volna egyebet - engedelmeskedett.

Aztán valamennyien nekifogtak a táborhely elrendezésének. Végül is roppant egyszerü dolguk volt: nem kellett az erdöbe menniük, hogy fát vágjanak, hiszen nem volt erdö, nem kellett tüzet rakniuk, még csak füvet sem tudtak volna szedni az állatoknak. De most is rendelke­zésükre állt a Szép Vándor kényelmes fülkéivel, melegével, vetett ágyaival, rakott asztalával, megszokott otthonosságával.

Csupán Vermuthot és Gladiátort kellett megabrakoltatniuk a szénával, amit Port Clarence-ból hoz­tak magukkal. Etetés után vastag takarókat borítottak a két állatra, és azok most már pihen­hettek másnapig. Lefekvés elött azonban nem feledkezhettek meg a kalitkájában gubbasztó papagájról, a függöponyvában megbúvó majomról meg a két kutyáról sem, Wagram és Marengo jóízüen lakmározott a szárított húsból.

Szergej úr és a barátai, miután az állatokat ellátták, maguk is jó étvággyal megvacsoráztak.

- Nézzük csak! - jegyezte meg César Cascabel. - Azt hiszem, elöször fordul elö a világtörté­nelemben, hogy ilyen nagyszerüen rakott asztalnál franciák vacsoráznak a Bering-szoros közepén!

- Alighanem igaza van - mondta Szergej úr. - De azért remélem, hogy három-négy nap múlva már szárazföldön üljük körbe az asztalt.

- Numanában? - kérdezte Cornélia.

- Nem, hanem a Diomida-szigeten, ott töltünk egy-két napot. A lovak nagyon lassan mennek, legalább egy hét kell ahhoz, hogy az ázsiai partra érjünk.

Vacsora után, noha csak délután öt óra volt, mindnyájan örömmel tértek pihenöre. A jég­mezön megtett nehéz út után nem megvetendö dolog egy hosszú éjszakát eltölteni a jó puha ágyban, a takarók alatt elnyúlva. César Cascabel úgy gondolta, hogy nem kell örszemet sem állítaniuk, hiszen ebben a pusztaságban nem történhetik semmi baj. A kutyák egyébként is örködnek majd, és ugatással jelzik, ha csavargók közelednének a Szép Vándor felé - bár ugyan kinek jutna eszébe csavarogni a Bering-szoros jegén?

Szergej úr kétszer-háromszor mégis felkelt, hogy megnézze, milyen állapotban van a jégmezö, melyet a hirtelen hömérsékletváltozás veszélyessé tehetett volna: minden gondja közül ez volt a legnagyobb. Az idöjárás azonban, legalábbis látszatra, nem változott, a szoros fölött észak­keleti szél lengedezett.

Az utazás a következö napon hasonló körülmények között folytatódott. Komoly nehézségeik nem voltak, legföljebb kicsit kifáradtak. Vacsoraidöig három mérföldet tettek meg, s éjszakai pihenöre ekkor éppúgy rendezkedtek be, mint elözö este.

A következö napon, október 23-án csak reggel kilenc óra körül indulhattak el, de még ekkor is alig-alig volt világos.

Szergej úr megállapította, hogy a hideg némileg enyhült. A látóhatáron, délkeleti irányban gomolygó felhök gyülemlettek. A hömérö higanyoszlopa némileg emelkedöben volt, és az egész tájon érzödött a kezdödö alacsony légnyomás.

- Ezt sehogyan sem szeretem, Jean! - jegyezte meg Szergej úr. - Amíg a jégtáblán vagyunk, azt kell kívánnunk, hogy minél hidegebb legyen. Sajnos, úgy látom, hogy a tenger felöl for­du­ló széllel a barométer is alábbszáll. A legnagyobb ellenségünk most a hömérséklet emelke­dése.

Természetesen, ha novemberben indulnak, április közepéig nem kellett volna semmi olyan változástól rettegniük, melyeknek bekövetkeztétöl Szergej úr félt. Novemberben már végle­gesen beköszöntött volna a tél. Minthogy azonban ebben az évben késlekedett, a tél-elöt a hideg és az olvadás váltakozása jellemezte, ez viszont a jégmezö részleges fölbomlását eredményezhette. Igaza volt Szergej úrnak, jobb volna, ha átkelésük közben mínusz 25-30 fokot kellene elszenvedniök.

Félhomályban indultak útnak, a nap ferdén hulló gyenge sugarai alig tudtak áttörni a vastag ködfelhökön. Az egész égboltozatot alacsonyan lógó szürkés felhök csíkozták, a szél sebesen kergette öket észak felé.

Jean, a menet elején haladva, gondosan figyelte az elözö nap óta némileg meglágyult hóréteget, mely a lovak minden lépésére besüppedt. Mégis meg tudtak tenni mintegy két mérföldet; majd az éjszaka is minden különösebb esemény nélkül múlt el.

Másnap, tehát október 24-én tíz órakor indultak útnak. Szergej úr rendkívül nyugtalan lett, mikor megállapította, hogy a hömérséklet ismét emelkedett - ez már valóban meglepö, ilyen magas szélességi fokon, az évnek ebben a szakában.

Minthogy már nem volt olyan csípös hideg, Cornélia, Napoleona és Kayette úgy határoztak, hogy a kocsi mellett gyalogolnak. Eszkimó csizmáikban eléggé könnyü volt a járás. A szemü­ket mindannyian hószemüveggel védték, már megszokták, hogy csak a szemüveg közepébe fúrt csöppnyi lyukon át látnak. A Sandre gyereknek ez rendkívül tetszett, neki most sem volt elég az ugrándozásból, fáradhatatlanul futkosott a kocsi körül.

Az igaz, hogy a Szép Vándor nem haladt valami gyorsan. Kerekei mélyen besüppedtek a vastag hórétegbe, s a lovak kínlódva, verejtékezve húzták a kocsit. Mikor a keréktalp az egyenetlenül összefagyott jégtáblák élébe és göröngyeibe ütközött, a kocsi mindig hatalmasat zökkent. Helyenként egymásra halmozódott roppant jégtömbök álltak az útjukba, és ilyenkor nagy kerülöt kellett tenniök. No de ez csak azt jelentette, hogy az út kissé hosszabbra nyúlik, és még örülhettek, hogy jégtorlaszok és nem repedések kerülnek az útjukba. Legalább a jégmezö szilárdságában bizakodhattak.

Közben a hömérö higanyoszlopa egyre emelkedett, a barométer pedig szabályos lassúsággal csökkenö légnyomást mutatott. Szergej úr egyre nyugtalanabb volt. Valamivel déli 12 óra elött a nök kénytelenek voltak visszamenni a kocsiba. Ismét böségesen havazott, apró, áttetszö pelyhek repkedtek a levegöben, mintha máris olvadtak volna, mintha ezer meg ezer madár szórta volna teli a levegöeget könnyü fehér pihével.

César Cascabel fölkínálta Szergej úrnak, hogy húzódjék ö is a Szép Vándor fedele alá, Szergej úr azonban határozott nemet mondott: amit a társai elviselnek, miért ne viselné el ö is? Az olvadó hó hullása végképp nyugtalanná tette, ha ez sokáig így tart, végül is megkezdödhet a jégmezö olvadása. Mielöbb biztos menedéket kell találniuk a Diomida-sziget szilárd földjén.

Mégis óvatosnak kellett maradniuk, és csak lassan haladhattak tovább. Szergej úr Jeanhoz csatlakozott, aki vagy száz lépésnyivel a kocsi elött járt, César Cascabel és Szegfüszeg pedig a lovak mellett maradt, az állatok lába egyre gyakrabban csuklott meg. Ha bármi baj történnék a kocsival, kénytelenek lennének otthagyni a jégmezön, s ez jóvátehetetlen veszteséget okozna a családnak.

Jean mellett baktatva, Szergej úr messzelátó segítségével fürkészte a gomolygó felhök mögött rejtözö nyugati látóhatárt. Messzire természetesen nem láthatott. Most már inkább csak találomra mentek, és Szergej úr elhatározta, hogy rögtön megállást parancsol, ha úgy látja, hogy a jégmezö szilárdsága nagyobb mértékben csökkent.

- Lesz, ami lesz - mondotta -, még ma a Diomida-szigetre kell jutnunk, legföljebb ott maradunk, míg a fagy újra kezdödik.

- Mit gondol, Szergej úr, milyen távolságra lehetünk még a szigettöl? - kérdezte Jean.

- Mintegy másfél mérföldnyire. Még két órán át lesz világos, vagyis még két óráig tart ez a félhomályféle, ami mellett még tájékozódni tudunk, iparkodjunk hát, hogy odaérjünk, még mielött teljesen besötétedne.

- Szergej úr, engedje meg, hogy elöremenjek megnézni, jó irányban megyünk-e a sziget felé!

- Nem, Jean, szó sem lehet róla! Még eltévedhetnél ebben a ködben, s ez aztán mindennél nagyobb baj lenne! Próbáljunk az iránytühöz igazodva tájékozódni, mert ha akár kelet, akár nyugat felé elkerülnénk a szigetet, igazán nem tudom, mit csinálnánk...

- Figyeljen csak, Szergej úr! - kiáltott Jean a jég fölé hajolva.

Szergej úr is lehajolt, és összetörö üveg csörömpölésére emlékeztetö tompa recsegést hallott a jégrétegböl. Lehet, hogy ez a recsegés, ha nem is a zajlást, de a részleges olvadást jelzi? A jég felszínén azonban, ameddig csak a szem ellátott, nyoma sem volt repedezésnek.

Az utasok helyzete rendkívül veszélyessé vált. Ha itt töltik az éjszakát, iszonyú katasztrófa áldozataivá lehetnek. Csak a Diomida-sziget nyújthat számukra menedéket, mindenképpen oda kell jutniuk. Mennyire sajnálta most Szergej úr is, hogy nem bírták még néhány napi türelemmel Port Clarence-ban!

Jeannal együtt visszatért a kocsihoz, és Cascabelt tájékoztatta a helyzetröl, a nöknek azonban egy szóval sem beszéltek aggodalmaikról. Miért is ijesztgették volna öket? Elhatározták hát, hogy a nöket a kocsiban hagyják, ök pedig segítenek az elcsigázott, már-már lesántult lovak­nak, melyeknek szörét elborította a verejték.

Két óra tájt a havazás észrevehetöen csökkent, hamarosan már csak egy-két árva pelyhet pörgetett a szél a levegöben. Így már könnyebben tájékozódtak. Valamennyien nekifeszülve tolták a kocsit. Szergej úr elhatározta, semmiképpen sem állnak meg, míg a Szép Vándor kerekei nem érintik a Diomida-sziget szikláit.

Számításai szerint a sziget legföljebb mintegy félmérföldnyire lehet nyugat felé, és ha valamennyien jól nekirugaszkodnak, egy óra alatt a partra érhetnek.

A máris halvány világosság szerencsétlenségükre hamarosan még jobban gyengült, és végül csak valami bizonytalan derengéssé vált. Vajon jó úton vannak?... Vajon ebben az irányban kell-e menniük? Semmiképpen nem állapíthatták meg.

A két kutya ekkor hevesen ugatni kezdett. Vajon veszélyt jeleznek? Vajon megszimatolták, hogy eszkimók vagy csukcsok mennek át a szoros jegén? Ha igen, Szergej úr tétovázás nélkül segít­ségül hívja a bennszülötteket, vagy legalábbis tudakozódik tölük a sziget pontos fekvéséröl.

A kocsi egyik kis ablaka nyomban kinyílt, Cornélia kérdezösködött, hogy Wagram és Marengo miért ugat ilyen veszettül.

Megmondták neki, hogy még ök maguk sem tudják, de semmi ok a nyugtalanságra.

- Szálljunk le? - kérdezte Cornélia.

- Nem, dehogy! - válaszolt Cascabel. - A kislányokkal együtt maradj csak szépen bent!... Maradjatok nyugodtan!

- És ha a kutyák valami állatot szimatoltak meg... esetleg egy medvét?...

- Hát akkor majd szólunk! Nem árt, ha a puskát készenlétben tartjátok! De föként ne próbál­jatok meg kiszállni a kocsiból!

- Csukja be az ablakot, Cascabelné asszonyság! - kiáltott feléje Szergej úr. - Minden perc drága!... Máris indulunk.

A kocsi, mely a kutyaugatásra megállt, most keservesen ismét nekilódult.

A Szép Vándor ezután vagy fél órán át kicsit gyorsabban haladhatott, mert a jégmezö felszíne simább volt. Az elcsigázott lovak leszegett fejjel, rogyadozó térddel, a legnagyobb eröfeszítés­sel húzták a kocsit. Látni lehetett rajtuk, hogy erejük végén tartanak, és hamarosan kidölnek, ha még tovább hajszolják öket.

Az egyre homályosuló világosság mintha nem az égboltról, hanem inkább a jégmezöröl áradt volna a térbe.

A két kutya pedig szüntelenül ugatott, elörerohantak föltartott fejjel és farokkal, aztán ismét visszavágtattak a kocsihoz.

- Egész biztos, hogy valami rendkívülit éreznek! - jegyezte meg César Cascabel.

- Azt bizony! A Diomida-szigetet érzik! - kiáltotta Jean.

És nyugat felé mutatott: néhány száz lépésnyivel odébb elmosódó körvonalú sziklatömegek magaslottak. A sziklákat sötét foltok pettyezték, melyek élesen kiváltak a fehér hótakaróból.

- Ez bizony a sziget! - állapította meg Szergej úr.

- Én meg mintha mozogni látnám azokat a fekete pontokat! - csodálkozott César Cascabel.

- Mozogni?

- Azt bizony!

- Alighanem fókák, amint látom, ezerszám kerestek menedéket a szigeten.

- Ezer meg ezer fóka? - álmélkodott César Cascabel.

- Ó, fönök úr - áradozott Szegfüszeg -, micsoda szerencse volna, ha néhányat összefogdoshat­nánk, hogy mutogassuk öket a vásárokon!

- Hát ha még megtanulnák kimondani azt, hogy "papa" - nevetett Sandre, akiböl a született cirkuszos beszélt.

II. KÉT ÁRAMLAT KÖZÖTT

A Szép Vándor végre szilárd földre került, utasainak nem kellett rettegnie attól, hogy beszakad alattuk a jégmezö. Könnyen elképzelhetjük, milyen öszintén örült a Cascabel család minden tagja, hogy végre szilárd talajt érez a lába alatt.

Ekkorra már teljesen besötétedett. Öt-hatszáz lépésnyivel beljebb, a szigeten tábort ütöttek, éppen úgy, mint az elözö napokon. Ezután ellátták az állatokat, majd César Cascabel szavaival élve "az észlények" következtek.

Voltaképpen nem is volt hideg: a hömérö mínusz négy fokot mutatott. De ezzel most nem sokat törödtek, míg a szigeten pihennek, nem kell félniük a hömérséklet emelkedésétöl. Legföljebb megvárják, míg egy újabb hideghullám végleg megszilárdítja a jégmezöt, hiszen a tél elöbb-utóbb teljes zordságával beköszönt.

Minthogy a szigetre sürü sötétség borult, Szergej úr másnapra halasztotta a terepszemlét, most elsösorban azon iparkodtak, hogy minél több gondot fordíthassanak az állatokra, minél jobb pihenöhelyet, takarmányt adjanak nekik, hiszen mindkettö nagyon kimerült. És miután a vacsora is elkészült, és mindenki kivette belöle a részét, a kemény nap után siettek elnyúlni a takarók alatt.

A Szép Vándor utasai hamarosan mély álomba merültek, s ezen az éjszakán Cornélia nem álmodott sem jégzajlásról, sem a szeme elött megnyíló örvényröl, mely elnyeli kerekeken járó otthonát.

Másnap, október 25-én, mihelyt elég világos volt, Szergej úr, César Cascabel és két fia a sziget felderítésére indult.

Elsösorban a fókák roppant tömege lepte meg öket. Az ötvenedik szélességi körtöl északra elterülö Bering-tenger e vidékén szaporodtak el ugyanis legjobban e sörényes vagy szörme­fóka néven ismert tengeri emlösök.

A térképet figyelmesen vizsgálva, az embernek feltétlenül szemébe ötlik a két part - tehát az ázsiai és az amerikai - érdekes formája és föként meglepö hasonlatossága. Akár az egyiket, akár a másikat nézzük, ugyanaz a partvonal rajzolódik ki elöttünk meglehetös világosan: a Prince of Wales párja a Csukcs-félsziget, a Norton-öbölé az Anadir-öböl; az alaszkai félsziget úgy hajlik el, mint a kamcsatkai, az Aleuták füzére rekeszti be az egészet. Mindebböl mégsem következtethetünk arra, hogy a történelem elötti korban Amerikát és Ázsiát valami geológiai megrázkódtatás szakította el egymástól úgy, hogy megnyitotta a Bering-tengerszorost, mert hiszen az egyik tengerpart kiszögellései sehol sem illenek bele a másik part beugróiba.

A partok közelében sok a sziget: az amerikai parton többek között a már elöbb említett Szent Lörinc-sziget és a Nunivak sziget; az ázsiai parton a Karagnizkij, majd a kamcsatkai partok közelében a Bering-, továbbá e mellett a kis Réz-sziget, aztán az alaszkai partok közelében a Pribilov-szigetek. A partvidékek hasonlóságát tehát még a szigetek azonos fekvése is hang­súlyozza.

A sarki tengerek fókáinak a föhadiszállása éppen a Pribilov-szigeteken és a Bering-szigeten van, itt milliószámra gyülnek össze a fókák családjába tartozó emlösök. Érthetö, hogy e vidék lett a hivatásos fókavadászok találkozóhelye, ide igyekeznek azok is, akik tengeri vidrára vadásznak, a tengeri vidra ugyanis valamikor seregestül tanyázott errefelé, minthogy azonban könyörtelenül vadásztak rájuk, manapság már kiveszöben van.

Ami a különbözö fókaféléket, az oroszlánfókákat, a rozmárokat és a medvefókákat illeti, ez a fajta itt manapság is megszámlálhatatlan tömegekben él, és nem valószínü, hogy valaha is kipusztul. Pedig a meleg évszakban ugyancsak irgalmatlanul vadásznak rájuk! A hajósok könyörtelenül üldözik öket, még az úgynevezett rookerie-ken, a búvóhelyükön sincs menek­vés számukra. Föként a kifejlett példányokra vadásznak, és ha nem volnának olyan szaporák, kipusztulna még az írmagjuk is.

1867-töl 1880-ig háromszáznyolcvannyolcezer-kilencszáznyolcvankét fókát ejtettek el csupán a Bering-szigeti vadászhelyeken. A Pribilov-szigeteken egy évszázad alatt hárommillió-ötszázezer került az alaszkai vadászok zsákmánylistájára, és még történetünk idején is nem kevesebb, mint évi százezerre rúg az elejtett állatok száma.

És még mennyi maradt belölük a Bering-tenger más szigetein! Szergej úr és társai könnyen el tudták képzelni azok után, amit a Diomida-szigeten láttak: a parton nyüzsögtek a fókák, sürü tömegüktöl nem is látszott a sziklatalajt borító hó.

A Szép Vándor utasai öket nézték, ök meg a szigetre érkezett látogatókat. Mozdulatlanul, nyug­talanul s némileg haragosan figyelték a birodalmuk partjára lépö embereket, eszükbe sem jutott menekülni, idönként elnyújtott, ellenségesnek tünö kiáltást hallattak. Majd fölegyene­sed­tek, hevesen ide-oda mozgatták mancsukat, pontosabban legyezö formájú uszonyukat.

No, ha ennek a fókaseregnek osztályrészéül jutott volna a beszélni tudás, mint ahogy az ifjú Sandre áhította, a száz meg száz bajuszos pofából micsoda mennydörgésként hangzott volna az a szó, hogy "papa"!

Természetesen sem Szergej úr, sem Jean nem akart rájuk vadászni, pedig a fókasereg való­ságos "járkáló prémraktár" volt, mint César Cascabel mondogatta. A vadászat azonban most csak felesleges, söt talán veszélyes mészárlás lett volna. A roppant tömegüknél fogva félelmetes állatok veszélyessé tehették volna a Szép Vándor utasainak helyzetét. Éppen ezért Szergej úr a legnagyobb óvatosságra intette valamennyiüket.

És vajon a fókák összesereglése a szigeten nem intö jel-e a számukra? Az állatok vajon miért menekültek erre a sziklahalomra, ahol semmiféle eleséget sem találhattak?

Szergej úr, César Cascabel és Jean nagyon komolyan beszéltek erröl az intö jelröl. Beszélgetés közben a sziget közepéig sétáltak, míg a parton maradt nök a konyhában foglalatoskodtak, Szegfüszeg és Sandre pedig az állatokat látta el.

Szergej úr kezdte a beszélgetést:

- Barátaim, nem tudom, nem volna-e okosabb, ha eltávoznánk a Diomida-szigetröl, mihelyt a lovak kipihenték magukat. Talán nem jó, ha továbbra is itt maradunk...

- Szergej úr - válaszolt César Cascabel -, azt hiszem, fölösleges itt maradnunk csak azért, hogy holmi Robinsont játsszunk... bevallom önnek, már nagyon szeretném, ha szibériai földet éreznék a talpam alatt.

- Megértelek, apám - szólt közbe Jean -, de az sem volna helyes, ha most ismét úgy csinál­nánk, mint mikor Port Clarence-ból elindultunk, nem volna helyes, ha ismét veszélynek tennénk ki magunkat azzal, hogy nekiindulunk a szoros jegén. Mert mi lett volna velünk a sziget nélkül? És ne felejtsd el, hogy Numanáig még vagy tíz mérföldet kellene megtennünk.

- No, fiam, te meg ne felejtsd el azt, hogy ha néhányszor nekirugaszkodnánk, két-három nap alatt megtehetnénk ezt a tíz mérföldet...

- Ez még akkor is nehéz lenne - válaszolt Jean -, ha a jégmezö olyan volna, hogy nyugodtan elindulhatnánk rajta!

- Azt hiszem, Jeannak igaza van - jegyezte meg Szergej úr. - Természetesen igyekszünk mielöbb átkelni a szoroson, minthogy azonban a hömérséklet ilyen váratlanul enyhült, azt hiszem, oktalanság volna, ha itthagynánk a szárazföldet. Túl korán indultunk Port Clarence-ból, vigyáznunk kell, nehogy túl korán induljunk el a Diomida-szigetröl! Hiszen máris bizonyos, hogy a szoros vize nem fagyott be mindenütt elég vastagon.

- Ezért hallottam még tegnap is azt a recsegést - folytatta Jean. - Nyilván nem fagytak össze eléggé a jégtáblák.

- Igen, a recsegés ezt bizonyítja - mondta Szergej úr -, de ezenkívül még egy bizonyíték van...

- És az? - figyelt föl Jean.

- Ezt a második bizonyítékot is döntönek tartom: az állati ösztön a fókák ezreit kergette a Diomida-szigetre. Miután odahagyták a sarki tenger magasabban fekvö régióit, ezek az állatok nyilván a Bering-sziget vagy esetleg az Aleuták felé tartottak, mikor útközben ösztönük vala­mi közelgö katasztrófára figyelmeztette öket. Megérezték, hogy nem szabad tovább a jég­mezön maradniuk. Vajon a hömérséklet emelkedése miatt zajlás közeleg, vagy esetleg valami, a tengerfenéken végbemenö jelenség miatt hamarosan megtörik a jég... ezt persze nem tudhatom. Mi természetesen igyekszünk mielöbb eljutni a szibériai partra, de ne felejtsük el, hogy ezek az állatok meg igyekeznek mielöbb eljutni a Bering-szigeti vagy a Pribilov-szigeteken levö tanyáikra, s ha egyszer megálltak a Diomida-szigeten, erre feltétlenül komoly okuk volt.

- Ön szerint hát mit kell tennünk? - kérdezte César Cascabel.

- Szerintem itt kell maradnunk mindaddig, míg a fókák útra nem kelnek, s ezzel nem jelzik, hogy az út veszélytelennek ígérkezik.

- A keservit!... Ez aztán kellemetlen!

- Nem olyan nagyon kellemetlen, apám - válaszolt Jean -, és öszintén kívánom, hogy nagyobb baj ne érjen bennünket.

- Az egész kellemetlenség különben sem tarthat sokáig - tette hozzá Szergej úr. - Akárhogy is késlekedik az idén a tél, lassanként mégiscsak október végén vagyunk, és noha a hömérö mindössze nulla fokot mutat, máról holnapra beköszönthet a mínusz húszfokos hideg. Ha, mondjuk, északi szél támad, a jégmezö megfagy úgy, hogy szilárd lesz, akár a kontinens földje. Az én véleményem tehát az, hogy várakozzunk itt a szigeten, hacsak valami nem kényszerít bennünket arra, hogy útnak induljunk.

A döntés mindenesetre bölcsnek látszott. Elhatározták tehát, hogy a Szép Vándor utasai a Diomida-szigeten maradnak mindaddig, míg a kemény hidegben a szoros jege járhatóvá nem válik.

Szergej úr és Jean még ezen a napon felderítö útra indul a biztonságos szigeten, melynek kerülete három kilométer volt. A sziklasziget nyilván még nyáron is teljesen kopár: szikla szikla hátán, egyéb semmi. Arra mindenesetre jó volna, hogy a Cascabelné asszony által kívánt Bering-híd középsö pillérének alapjául szolgáljon, ha valamikor az orosz és az amerikai mérnökök elhatározzák, hogy összekapcsolják a két kontinenst, vagyis elszánják magukat annak az ellenkezöjére, amit Lesseps Ferdinánd csinált olyan nagy örömmel.

Felderítö útjuk közben ügyeltek, nehogy fölöslegesen ijesztgessék a fókákat. Az állatokat szemmel láthatóan mégis mérhetetlenül fölizgatta az emberek felbukkanása. A jól megtermett hímek rekedt rikácsolással terelték össze családjukat, mely kicsinek éppen nem volt mondható, minthogy egy-egy apának több párja és legalább negyven-ötven kölyke volt.

A fókák barátságosnak éppen nem mondható hangulata elgondolkoztatta Szergej urat, föként mikor észrevette, hogy a fókák egyre a táborhely felé igyekeznek. A fókák nem veszélyes állatok, de nehéz, söt lehetetlen volna ekkora tömeggel szembeszállni, ha a kedvük éppen úgy hozná, hogy megtámadják azokat, akik befurakodtak kizárólagos birtokukra, a Diomida-szigetre. Jean is aggódva figyelte a fókákat, és Szergej úrral együtt ö is nyugtalanul tért vissza a kocsihoz.

A nap minden különösebb esemény nélkül múlt el, semmi új nem történt, legföljebb az, hogy az enyhe délkeleti szél hirtelen viharos lett. Nyilván nagy vihar készülödik, talán éppen a napokon át tartó sarkvidéki viharok egyikét fogják átélni, legalábbis erre mutatott az, hogy a barométer jelzöoszlopa is hirtelen esett, már csak hétszázhúsz millimétert mutatott.

Az éjszaka tehát nehéznek ígérkezett. Ráadásul, mikor már mindnyájan elhelyezkedtek a Szép Vándor fülkéiben, a szélvihar üvöltését valami másfajta üvöltés harsogta túl - s nem sokat kellett gondolkozniuk, hogy megértsék, mit hallanak. A fókák egyre közelebb nyomultak a kocsihoz. A lovak rettegve nyerítettek, Wagram és Marengo dühödten, de hasztalanul ugatott. Az utasoknak fel kellett kelniük, Wermuthot és Gladiátort közelebb vezették a kocsihoz, hogy vigyázhassanak rájuk. A revolvereket és a puskákat megtöltötték. Szergej úr azonban szólt, hogy csak végszükség esetén használjanak fegyvert.

Az éjszaka vaksötét volt. Hogy valamit mégis lássanak, meggyújtották a kocsilámpákat. Ezeknek fényénél láthatták, hogy ezer meg ezer fóka vette körül a Szép Vándort, nyilván csak arra várnak, hogy kivilágosodjék, és megtámadják a kocsit.

- Képtelenek leszünk a védekezésre, ha megtámadnak bennünket - mondta Szergej úr -, ha harcba bocsátkozunk, félö, hogy alul maradunk.

- Mitévök legyünk hát? - nyugtalankodott Jean.

- El kell mennünk!

- Mikor? - döbbent meg César Cascabel.

- Máris - válaszolt Szergej úr.

Vajon igaza volt-e, mikor kijelentette, hogy el kell hagyniuk a szigetet? Igen, nem tehettek egyebet. A fókák nyilván csak azt akarják, hogy a birodalmuk határára lépö lények nyomban távozzanak, nem valószínü, hogy a jégmezön át is üldöznék öket. Oktalanság volna, ha megpróbálnák eröszakkal szétszórni a támadásra tömörült sereget. Mit kezdhetnének néhány puskával és revolverrel ezer meg ezer állat ellen?

Befogták hát a lovakat, a nök elhelyezkedtek a fülkében, a férfiak pedig védekezésre készen vették körbe a kocsit, mely elindult nyugat felé.

Olyan sürü sötétség volt, hogy a kocsilámpák is csak legföljebb húsz lépésre világítottak. Ugyanakkor a vihar is vadul tombolni kezdett. Már nem havazott, a levegöben repkedö hópelyheket a jégmezöröl kapta fel a szél.

És még ha a tengerszoros teljesen befagyott volna! De nem - a jégtáblák recsegtek, úgy érezték, hogy szétválnak. Itt-ott meghasadtak, és a nyíláson át fölcsapott a tengervíz.

Egy órán át mentek így, állandóan reszketve attól, hogy lábuk alatt beszakad a jég. Amellett lehetetlenség volt határozott irányba haladniuk, bár Jean mindent megtett, hogy tájékozódjék az iránytü segítségével. Még jó, hogy nyugat felé menetelve, nem kellett pontos irányhoz tartani magukat, nem kellett annyira vigyázniuk, mint mikor a Diomida-szigetre indultak, és attól féltek, hogy észak vagy dél felöl elkerülik anélkül, hogy észrevennék. A tíz mérföldön át húzódó szibériai part betöltötte a látóhatár háromnegyed részét, már csak ezért sem tévedhettek el.

De hát oda kellett volna érniük, ennek elsö feltétele pedig az, hogy a Szép Vándort ne nyelje el a Bering-szoros mélyen örvénylö vize.

Ez volt a legnagyobb veszély, mely fenyegette öket, de nem ez volt az egyetlen. Ezenfelül állandóan attól tartottak, hogy a roppant erös délkeleti szél feldönti a kocsit. Elövigyázatból úgy határoztak, hogy Cornélia, Napoleona és Kayette hagyják el a kocsit. Szergej úr, César Cascabel, Jean, Sandre és Szegfüszeg a kerekekbe kapaszkodva igyekeztek megtartani a szél ellenében. Elképzelhetjük, hogy a lovak ilyen körülmények között milyen lassan tudták vontatni, különben is ijedeztek, mert úgy érezték, hogy a talaj kiszalad a lábuk alól.

Reggel fél hat tájt - október 26-án - olyan sötétségben, amilyen a csillagközi térségekre borul, végül is kénytelenek voltak megállni. A lovak nem tudtak továbbmenni. A jégmezö hepe­hupáit megemelte a hullámverés, melyet a szélvihar korbácsolt a Bering-tenger alsó részeiröl.

- Mit tehetnénk, hogy megmeneküljünk? - nyugtalankodott Jean.

- Vissza kell mennünk a szigetre! - kiáltozott Cornélia, aki sehogy sem tudta megnyugtatni a rettegö Napoleonát.

- Most már nem mehetünk vissza! - állapította meg Szergej úr.

- De hát miért nem? - vitatkozott César Cascabel. - Inkább megverekszem a fókákkal, mintsem...

- Higgye el, most már nem térhetünk vissza a szigetre! - jelentette ki megfellebbezhetetlenül Szergej úr. - A szél ellenében kellene haladnunk, és a kocsi ezt nem bírná! Összeroppantaná az ellenirányú szél!

- Vagy kénytelenek lennénk megválni töle! - jegyezte meg Jean.

- Megválni a kocsitól!? - tört ki César Cascabel. - Mi lenne belölünk a Szép Vándor nélkül?

- Mindent megteszünk, hogy ne legyünk kénytelenek odahagyni - nyugtatta Szergej úr. - Igen, hiszen én is tudom, hogy csak a kocsival boldogulhatunk, megpróbáljuk hát mindenáron megmenteni...

- Ön szerint tehát már nem fordulhatunk vissza? - kérdezte César Cascabel.

- Nem, söt folytatnunk kell az utat elöre! - válaszolt Szergej úr. - Nyugalom, hidegvér, majd csak elérünk Numanába!

A megnyugtató szavak eröt öntöttek a társaság valamennyi tagjába. Világos, hogy az erös szél miatt nem fordulhatnak vissza a Diomida-sziget felé, sem ember, sem állat nem tudott volna megbirkózni a délkelet felöl fújó szél erejével, a Szép Vándor még meg sem állhatott, hiszen elöbb-utóbb felborította volna a szél.

Tíz óra tájt világosodni kezdett, szürke, ködös fény szüremlett a felhök mögül, az alacsonyan szálló rongyos felhök mintha ködfátylakat húztak volna végig a szoroson, miközben dühödt iramban száguldottak fölötte. Az örvénylö hóban mint kartácsrepeszek röpködtek a jégtor­laszok­ról leszaggatott szilánkok. Egy és fél óra leforgása alatt mindössze félmérföldnyit haladtak, állandóan kerülgetniük kellett a tócsákat és az itt-ott összetorlódott jeget. Ugyan­akkor alulról szüntelen hullámverés ingatta a jégmezöt, mely szakadatlanul recsegett-ropogott.

Háromnegyed egy körül hirtelen erös rázkódtatást éreztek. A kocsi körül csillagformában szét­futó repedések keletkeztek... Harminc lábnyi átméröjü repedés nyílt meg a lovak lába elött.

Szergej úr fölkiáltott, s társai a nyílástól néhány lépésnyire megtorpantak.

- A lovak!... A lovak!... - kiáltozott Jean. - Édesapám, mentsük meg a lovakat!

Már késö volt. A jégtábla megbillent, a két szerencsétlen állat eltünt. Ha a rúd nem törik, ha az istráng nem szakad el, a lovak a Szép Vándort is magukkal rántották volna az örvénylö mélységbe.

- Ó, jaj, szegény állataink! - jajgatott César Cascabel kétségbeesetten.

Mindhiába, a mutatványos vén barátai, a hüséges társak, akik annyi meg annyi éven át osztoztak kóbor életének viszontagságaiban, eltüntek a hullámok között. Nehéz könnycseppek gördültek Cascabel szeméböl, és sírt a felesége, sírtak a gyerekei is...

- Hátra!... Hátra! - kiáltozott Szergej úr.

A kocsit, kerekeibe kapaszkodva, nagy keservesen távolabb vontatták a repedéstöl, mely, ahogy a jégtábla ingadozott, egyre szélesebb lett. Mintegy húsz lábnyival hátrább kerültek a repedésekkel hálózott körtöl.

A helyzetük így is rendkívül nehéz volt. Mitévök legyenek? Hagyják itt a Szép Vándort a szoros­ban azzal, hogy majd Numanából hoznak iramszarvasokat, és azokkal elvontatják? Már-már úgy látszott, nincs más hátra.

Jean azonban váratlanul felkiáltott:

- Szergej úr! Szergej úr!... Nézze csak!... Sodródunk!

- Sodródunk?

Jean nem tévedett.

Most már semmi kétségük sem lehetett: általános zajlás indult meg, s a két part között sod­ródni kezdtek a jégtáblák. A vihar és az emelkedö hömérséklet együttes ereje megtörte a még nem eléggé összefagyott jégtáblák mezejét, s a zajló táblák között széles csatornák nyíltak meg észak felé. A szélviharban az úszó sziget, rajta a kocsival és utasaival, továbbsodródott. Néhány helyben maradt jéghegy helyzetéböl ítélve, Szergej úr meg is állapíthatta a sodródás irányát.

A lovak elvesztése óta már amúgy is nagyon nehéz helyzetük nyugtalanító mértékben romlott. Most már hiába szánják el magukat arra, hogy odahagyják a kocsit, Numanába nem juthatnak el. Hiszen most már nemcsak repedések állják útjukat, repedések, amiket kerülgethetnek, hanem csatornák, melyeken semmiképpen sem juthatnak át, és irányuk is változik a hullám­verés szeszélye szerint. És még az is kérdéses, hogy ez a jégtábla, mely ellenállhatatlan erövel ragadja magával a Szép Vándort, meddig képes ellenállni a szélein megtörö hullámoknak.

Nincs mit tenniük! Emberfeletti erö kellett volna ahhoz, hogy akár csak megpróbálkozzanak eljutni a szibériai partra. Az úszó sziget sodródni fog mindaddig, míg valami útját nem állja, s vajon, ki tudja, nem a sarki tenger legészakibb részének jege fogja-e megállítani?

Délután két óra tájt a felhök alatt úszó köddel még áthatolhatatlanabbá váló sötétségben már alig láttak valamit. A kocsi védelmébe húzódva, Szergej úr és társai némán tekintettek észak felé. Mit is mondhattak, mihez is kezdhettek volna? Cornélia, Kayette és Napoleona takarókba burkolózva, egymáshoz simultak. Sandre, akiben nagyobb volt a csodálkozás, mint a félelem, halkan fütyörészett. Szegfüszeg a fülkékben próbált rendet csinálni, ugyanis, mikor a kocsi megcsúszott, minden szanaszét szóródott. Szergej úr és Jean megörizte nyugalmát, de nem így César Cascabel, aki önmagát vádolta azért, hogy ilyen veszélyes kalandba sodródtak.

Mindenekelött számot kellett vetni helyzetükkel. Természetesen nem feledkeztek meg arról, hogy a Bering-szorosban két egymással ellentétes irányú áramlat van: az egyik dél, a másik észak felé halad. Az elöbbi a kamcsatkai, a második a Bering-szoros áramlata. Ha azt a jég­táblát, melyen most kocsijukkal és minden vagyonukkal együtt úsznak, a kamcsatkai áramlat sodorja, úgy reményük lehet arra, hogy elöbb-utóbb a szibériai parthoz jutnak. Ha viszont a jégtábla a másik áramlat sodrában úszik, a Jeges-tenger felé kerülnek, ahol sem kontinens, sem szigetpart nem állíthatja meg.

Szerencsétlenségükre, ahogy a szélvihar erösbödött, egyre inkább délnek fordult. A tenger­szoros alkotta tölcsérböl elképzelhetetlen erövel süvöltött, és lassanként irányt változtatott. Szergej úr és Jean ezt hamarosan meg is állapíthatta, s ugyanakkor megtudták azt is, ilyen módon nem reménykedhetnek abban, hogy a kamcsatkai áramlat sodrába kerültek. Az iránytü is azt mutatta, hogy a jégtábla észak felé úszik. Hát mégis bizakodhatnak abban, hogy az alaszkai partig, egészen a Port Clarence-szal szemben fekvö Princ of Wales-félszigetig sodródnak? Ez valóban csodálatos megoldás volna! De könnyelmüség volna végképp e remény­ségre hagyatkozniuk, hiszen a szoros a Keleti-fok és a Prince of Wales-fok között teljesen nyílt szögben fordul el!

A jégtáblán közben szinte elviselhetetlenné vált a helyzetük, a szél úgy dühöngött, hogy még csak felállni sem tudtak. Jeant, aki a tengert akarta szemügyre venni, egyszerüen feldöntötte a szél, ha Szergej úr nem kapja el, a hullámok közé zuhan.

Micsoda éjszakájuk volt a boldogtalanoknak - bízvást mondhatjuk, ezeknek a boldogtalan hajótörötteknek, hiszen úgy gubbasztottak a jégtáblán, mint egy hajótörés menekültjei a hajóroncson! S pillanatonként új meg új rémület szakadt rájuk! Jéghegyek ütköztek az úszó szigetnek, mely recsegett-ropogott, s úgy megrázkódott, hogy azt hitték, menten darabokra törik. Majd nehéz hullámok csaptak át rajta, úgy elöntötték, mintha máris víz alá került volna. Valamennyien megdermedtek a hideg tustól, a szélben szétporló víz állandóan permetezett rájuk. A kocsi talán megvédte volna öket ettöl, de állandóan ide-oda billent a vad szélben, és sem Szergej úr, sem César Cascabel nem merte tanácsolni, hogy vonuljanak a kocsi védelmébe.

Mérhetetlenül hosszúnak tünö órák múltak el így. Közben a jégtáblák közötti csatornák állan­dóan szélesedtek, a sodródó tábla útja egyre simább volt. Vajon a jégtábla leszakadt a tenger­szoros legkeskenyebb részén képzödött mezöröl, onnan, ahol a szoros néhány mérföld után kiszélesül a Jeges-tenger felé? Vajon a sarkkör fölötti részeken úszik már? Vajon a Bering-áramlat végképp kisodorta a kamcsatkai áramlat vonulatából? Ha igen, úgy amennyiben az amerikai partokon nem akad fönn, vajon egészen az örök jég honáig sodródik?

És a nap csak nem akar fölkelni! - pedig világánál legalább megállapíthatnák, voltaképpen hol is vannak. A nök sírtak, és már csak égi segítségben bizakodtak.

A nap, október 27-ének napja, végre fölkelt. A légköri viharok azonban most sem csitultak, söt a napkeltével a szél is mintha kettözött erövel tombolt volna.

Szergej úr és Jean, kezükben az iránytüvel, a horizontot kémlelték, néztek kelet felé, néztek nyugat felé, valahol talán szárazföldet pillantanak meg, de hasztalan.

A jégtábla - ez most már bizonyos volt - a Bering-áramlattal sodródott észak felé.

Elképzelhetjük, hogy Port Clarence lakói milyen aggodalommal gondoltak a Cascabel család sorsára, mikor a vihar kitört. De még csak nem is gondolhattak arra, hogy segítségükre siesse­nek, hiszen a zajlás lehetetlenné tett mindenféle összeköttetést a szoros két partja között.

Nyugtalankodtak Numanában is, ahol a két titkosrendör már negyvennyolc órája leste a Szép Vándor érkezését. Mondanunk is felesleges, hogy aggodalmaik és türelmetlenségük forrása nem a rokonszenv volt. Tudjuk, azért vártak Narkin grófra a szibériai parton, hogy ott letar­tóz­tassák... és most kénytelenek voltak arra gondolni, hogy Narkin gróf a Cascabel család minden tagjával együtt odaveszett a viharban.

Három nappal késöbb már biztosak is voltak ebben, mert a hullámok két lótetemet vetettek ki az egyik kis öbölbe. A titkosrendörök tudták, hogy a mutatványosnak nem volt több lova.

- Szavamra mondom - bölcselkedett az egyik titkosrendör -, okosak voltunk, hogy elöbb keltünk át a szoroson.

- Hát igen - válaszolt a társa -, okosak voltunk, de bizony oda a jó fogás!

III. SODRÓDÓ JÉGTÁBLÁN

Október huszonhetedike bizony a kétségbeesés napja volt a hajótöröttek számára. Vajon élhetett-e bennük a reménység leghalványabb szikrája is?... A Bering-szoroson át sodródva az az egyetlen mentsváruk lehetett volna még, hogy a déli áramlásba kerülve, visszasodródnak az ázsiai partra... De hát az északi áramlat sodorta öket a nyílt tenger felé!

Miután kikerültek a Jeges-tengerbe, vajon hova sodródhat a jégtábla, ha ugyan nem akad fönn, nem zúzódik szét a jéghegyeken? Lehet, hogy valahol a sarkvidéken köt ki? Vagy a száz meg száz mérföldön át uralkodó keleti széltöl hajtva, a Spitzbergák, esetleg Novaja Zemlja szirtjeire vetödik? Ez utóbbi esetben, ha iszonyatos fáradalmak árán is, a hajótöröttek talán mégiscsak eljutnak a kontinensre.

Szergej úr e feltevés lehetö következményeit latolgatta. A ködbe veszö látóhatárt kémlelve, beszélt is minderröl César Cascabellal és Jeannal.

- Barátaim - mondotta -, bizony nagy veszély környékez bennünket, hiszen a jégtábla bár­melyik pillanatban széttöredezhet, de hiába vagyunk ezzel tisztában, mégsem hagyhatjuk el.

- Ugye, ez a legnagyobb veszély? - kérdezte César Cascabel.

- Pillanatnyilag igen! - válaszolt Szergej úr. - Ha azonban a hideg fokozódik, ez a veszély csökken, söt teljesen megszünik. Ilyen magas szélességi fokon ebben az évszakban legföljebb napokig tarthat a melegebb idö.

- Igaza van, Szergej úr - mondta Jean. - De, feltéve, hogy a jégtábla nem morzsolódik szét... ugyan hova sodródhat?

- Úgy gondolom, nem nagyon messze, söt valószínü, hogy hamarosan hozzáfagy egy jég­hegy­hez. Ezután majd, mihelyt a tenger felszíne végleg befagy, megpróbálunk eljutni a kontinens­re, hogy aztán onnan folytathassuk utunkat.

- De hogyan pótolhatjuk a tengerbe fulladt lovakat? - töprengett César Cascabel. - Ó, ezek a szegény, szegény állatok! Úgy érzem, Szergej úr, hogy ezek a derék állatok a családhoz tartoztak, és az én hibámból...

César Cascabel vigasztalhatatlan volt. Bánatán sehogy sem tudott eröt venni. Önmagát okolta az egész katasztrófáért. Lovakkal átkelni a vízen... ki hallott már ilyet. Többet gondolt az elpusztult lovakra, mint az elvesztésükkel járó kellemetlen következményekre.

- A jégzajlás valóban jóvátehetetlen veszteségeket okozott mondta Szergej úr. - Ha mi férfiak el is tudjuk viselni a veszteségekböl eredö fáradalmakat, lemondásokat, mi lesz a nökkel? Mi lesz Cascabelné asszonnyal, és mi lesz Kayette-tel meg Napoleonával, hiszen úgyszólván gyermekek még, hogyan bírják az utat, ha majd odahagyjuk a Szép Vándort?...

Elhagyni a Szép Vándort? - döbbent meg César Cascabel.

- Kénytelenek leszünk, apám!

- Mondhatom, istenkísértés volt erre az útra vállalkozni! - jajongott César Cascabel, és ökölbe szorított kézzel fenyegette önmagát. - Hogyan is juthatott eszembe, hogy ekkora kerülövel térjünk vissza Európába!

- Ne legyen kishitü, kedves barátom! - csitította Szergej úr. - Bátran nézzünk szembe a veszéllyel, ez a legbiztosabb módja annak, hogy legyözzük!

- Igen, édesapám - folytatta Jean -, ami történt, megtörtént, és különben is mindnyájan része­sek vagyunk benne. Ne vádold magadat meggondolatlansággal, légy erös, mint mindig voltál!

De hiába biztatták, César Cascabel nem tudott eröt venni csüggetegségén, önbizalma erösen megingott, vele született filozofikus nyugalma kemény csapást kapott.

Szergej úr közben minden lehetö módon - az iránytü és meghatározott tájékozódási pontok segítségével - próbálta megállapítani a sodródás irányát. A néhány órán át tartó világosságot ezekkel a megfigyelésekkel töltötte.

Nem volt könnyü dolga, mert az iránypontok állandóan módosultak. Ezenkívül a szoroson túl a tenger roppant kiterjedésü síkon szabadnak látszott. A rendkívüli idöjárás miatt tehát a sarki jégmezö még nem alakulhatott ki teljesen, bár a látszat néhány napon át az volt, hogy a tenger máris teljes egészében befagyott, mert a két áramlat sodrában északról délre, délröl pedig északra úszó jégtáblák összefagytak a két kontinens közé szorult tengerrészen.

Szergej úr úgy gondolta, hogy e megállapítások eredményeként kimondhatja: határozottan észak­nyugati irányban sodródnak. Ez nyilván abból eredt, hogy a szibériai part felé hajló beringi áramlat, miután visszaszorította a kamcsatkai áramlatot, a szorosból kikerülve, hatalmas félkört ír le, mely közvetlen a sarkkörig ível.

Szergej úr ugyanakkor azt is megállapíthatta, hogy a még mindig viharos szél most délkelet felöl fúj. Egy idön át csak azért fújt dél felöl, mert a partok vonulata megváltoztatta irányát, de a nyílt tengeren ismét eredeti irányába fordulhatott.

Amint ezeket magában összefoglalta, Szergej úr César Cascabelhoz lépett, s közölte vele, hogy az adott körülmények között szerencsésebb fordulatra nem is számíthattak volna. A jó hír némileg visszaadta a családfö nyugalmát.

- Igen - mondotta -, az már mégiscsak valami, ha az ember arra mehet, amerre menni szándékozott!... De micsoda kerülöt teszünk, irgalmas isten, micsoda kerülöt!

A hajótöröttek most már azon iparkodtak, hogy a lehetö legjobban helyezkedjenek el, mintha arra számítanának, hogy hosszú idöt kell eltölteniük a kis úszó szigeten. Mindenekelött elhatározták, hogy a Szép Vándor fedele alatt húzzák meg magukat, melyet most már kevésbé fenyegetett a veszély, hogy felborul.

Cornélia, Kayette és Napoleona ismét berendezkedhetett a kocsiban, s végre törödhettek a konyhával, mely huszonnégy órán át eszükbe sem jutott. Hamarosan asztalhoz ülhettek, s ha a szokásos vidám beszélgetés ezúttal nem is füszerezte a vacsorájukat, legalább némi eröre kapott töle a Diomida-szigetröl való elindulása óta olyan nehéz megpróbáltatásokat szenvedett csapat.

A nap lassan véget ért. A szélvihar még mindig iszonyatos erövel dühöngött. A tenger felett nagy madarak repkedtek, melyek valóban joggal kapták a viharmadár nevet.

Sem a másnap, sem a következö napok, tehát október 28-a, 29-e, 30-a, 31-e sem hozott semmi változást, a szél ugyanúgy fújt, a légköri viszonyok sem módosultak.

Szergej úr gondosan fölmérte a jégtábla nagyságát és formáját. Háromszázötven-négyszáz lábnyi hosszú s vagy százlábnyi széles szabálytalan trapéz volt. Szélein vagy félröfnyire emel­ke­dett ki a vízböl, közepe táján némileg domború volt. A felszínén nyoma sem látszott repe­dés­nek, noha idönként tompa recsegések futottak át rajta. Mindenesetre úgy tünt, hogy szilárd­ságát - legalábbis eddig - nem tették nehéz próbára sem a hullámok, sem a szélrohamok.

Keserves fáradsággal ugyan, de sikerült a jégtábla közepére tolniuk a Szép Vándort. Ott aztán az elöadásokhoz használt sátorkötelekkel, cölöpökkel jól megtámasztották, s így már nem kellett attól tartaniuk, hogy felborul.

A legnagyobb félelmük most az volt, hogy összeütköznek a jéghegyekkel, melyek az áram­latok sebességét követve, változó gyorsasággal sodródtak, vagy örvénybe kerülve forogtak. Tizenöt-húsz lábnyi is akadt köztük, s néha úgy rémlett, mintha egyenesen feléjük rohanná­nak. Már messziröl meglátták öket, figyelhették, amint közelednek, s ilyenkor rettegve töp­reng­tek, miként kerülhetnék ki az iszonyatos összeütközést. Egyik-másik recsegve dölt el, ha egyensúlyát vesztette; a legveszélyesebb mégis az volt, ha roppant erövel összeütköztek. Egy-egy ilyen összeütközés akkora rázkódtatással járt, hogy ha nem ügyelnek, a kocsiban minden pozdorjává tört volna. Állandóan rettegniük kellett, hogy a jégtábla egyik pillanatról a másikra széttöredezik. Így, mihelyt nagyobb jégtömb közeledtét vették észre, a férfiak egymásba kapaszkodva, körbefogták a kocsit. Jean mindig Kayette közelében igyekezett maradni. A leg­szörnyübb katasztrófa az lenne, ha elszakadnának egymástól, s a jégtábla széttöredezett darabjain külön-külön sodródnának tovább. Már csak azért is helyes volt, hogy a középen tömörültek, mert a jégtábla itt jóval vastagabb volt.

Éjszakánként Szergej úr, Cascabel, Jean és Szegfüszeg fölváltva örködött. Igyekeztek valahogy tájékozódni a sürü sötétségben, melyben kísértetiesen mozgó roppant fehérségek siklottak - a jéghegyek. Noha szélben gomolygó köd borította az egész vidéket, az alacsonyan járó hold sápadt világánál bizonyos távolságból már észrevehették a jéghegyeket. A soros ör figyelmeztetésére valamennyien talpon termettek, úgy várták az összeütközést.

A jéghegy sodródásának iránya gyakran változott, és elsiklott a jégtábla mellett, de volt úgy is, hogy beleütközött, s ilyenkor a rázkódtatás ereje elszaggatta a köteleket, kirángatta a cölö­pö­ket, melyek a Szép Vándort rögzítették. Mindig azt hitték, hogy a jégtábla is, a kocsi is össze fog zúzódni, s boldogok voltak, látva, hogy nagyobb baj nélkül úszták meg az összeütközést.

A hömérséklet továbbra is abnormálisan alacsony maradt! És a tenger még november elsö napjaiban sem fagyott be! És hajózható volt alig valamicskével a sarkkör alatt is! Ez aztán a balszerencse! S ha legalább egy megkésett bálnavadászhajó tünt volna fel, hogy jelt adhassa­nak neki, hogy puskalövésekkel fölhívják magukra a figyelmet! Egy megkésett hajó legalább fölszedhette, elvihette volna öket az amerikai partra, Victoriába, San Franciscóba, San Diegó­ba vagy a szibériai partra, Petropavlovszkba, Ohotszkba... De hajó sehol! Mindenütt csak úszó jéghegyek! Mindenütt csak a sivár tenger, melynek áttörhetetlen határa északon a roppant jégvilág.

És még szerencsésnek mondhatták magukat, mert hiszen az élelmiszerkészleteik - hacsak a rendkívüli idöjárás miatt valószínütlenül hosszú ideig nem sodródnak - elegendöek lesznek néhány hétre. Indulás elött ugyanis arra gondoltak, hogy az ázsiai területeken átvezetö útjuk közben nehezen jutnak majd élelemhez, ezért böségesen tartalékoltak különbözö konzerveket, lisztet, rizst, zsírt stb. Az állatok etetésével meg - sajnos - nem volt gondjuk. És bizony kérdé­ses, hogy ha Vermuth meg Gladiátor életben marad, hogyan tudták volna abrakoltatni öket.

November 2-án, 3-án, 4-én, 5-én és 6-án legföljebb annyi változás következett be, hogy a szél kissé északabbra fordult, s ereje némileg csökkent. Helyzetüket, ha lehetséges, még iszonya­tosabbá tette az, hogy a nap alig két órán át világított. Szergej úr ugyan fáradhatatlanul végezte megfigyeléseit, a sodródás irányát azonban most már nagyon nehéz volt figyelemmel kísérni, s minthogy az utat térképen sem tudták követni, végképp nem tudták, hol vannak.

November 7-én azonban iránypontra bukkantak, melynek helyzetét hozzávetölegesen meg is tudták határozni.

Ezen a napon tizenegy óra tájt, mikor a nap bizonytalan sugarai haloványan világítottak, Szergej úr, Jean és Kayette kíséretében a jégtábla elejére ment. Az elöadásoknál használt felszerelések között volt egy meglehetösen jó távcsö, melyen át Szegfüszeg az egyenlítöt szokta mutogatni a jó népnek, mikor is az egyenlítöt a lencsére feszített hajszál helyettesítette; meg a holdat, melynek lakóiként a csöbe zárt rovarok szerepeltek. A messzelátót gondosan meg­tisztogatták, Jean magához vette, és ezen át nézett körül, vajon nincs-e a közelben szárazföld.

Már néhány perc óta fürkészte a látóhatárt, mikor Kayette nyugat felé mutatva felkiáltott:

- Szergej úr! Ott mintha látnék valamit. Mintha hegy volna!

- Hegy? - csodálkozott Jean. - Nem! Valószínüleg jéghegyet látsz.

És távcsövén át a jelzett irányba nézett.

- Kayette-nek igaza van - mondta nyomban, s átadta Szergej úrnak a távcsövet, bizonyosodjék meg ö is Kayette igazáról.

- Igen! - kiáltotta Szergej úr. - Méghozzá elég magas hegy! Kayette nem tévedett.

Újabb megfigyelés után megállapíthatták, hogy északi irányban vagy öt-hat mérföldnyire szárazföld van.

A hajótöröttek szempontjából rendkívül jelentös volt ez a tény.

- Remélem, hogy a magas hegy lábánál nagy kiterjedésü szárazföld húzódik - jegyezte meg Jean.

- Bizony jó volna - válaszolt Szergej úr -, és majd a kocsiban megpróbáljuk megkeresni a térképen, hogy milyen hegyröl lehet szó, mert ha ezt meg tudjuk állapítani, pontosan fogjuk tudni, hol vagyunk.

- Jean!... Nézd csak, mintha füstölne az a hegy! - kiáltott Kayette.

- Vulkán lenne? - csodálkozott Szergej úr.

- Igen!... Igen!... - mondta Jean, aki a messzelátót ismét szeméhez illesztette. - Világosan lehet látni a füstöt.

Lassan azonban már sötétedni kezdett, és akárhogy is állították be a messzelátót, a hegy körvonalai elmosódtak.

Igaz, egy órával késöbb, mikor csaknem teljesen besötétedett, élénk fény villódzott a hegy irányából, melyet úgy jegyeztek meg, hogy vonalat húztak a jégtáblát borító hóba.

- Gyerünk, nézzük meg a térképet! - mondta Szergej úr, és mindhárman a kocsiba mentek.

Jean kikereste atlaszából azt a térképet, mely a Bering-szoroson túl a sarkvidék egészét ábrázolta, és a térkép segítségével a következöket állapították meg:

Mint ahogy Szergej úr már elöbb megállapította, az észak felé tartó áramlat a szoros után mintegy ötven mérföldnyivel északnyugat felé fordul; s megállapította azt is, hogy néhány nap óta a jégtábla is ebben az irányban sodródik - azt kell tehát megtudniuk, lehet-e szárazföld északnyugati irányban. A térkép szerint a kontinenstöl mintegy húsz mérföldnyire éppen a szóban forgó irányban kell lennie egy nagy szigetnek, melyet a földrajz Wrangel-sziget néven ismer, s melynek körvonalai észak felöl még alig ismertek. Egyébként valószínü, hogy amennyiben az áramlat továbbra is a szigetet a szibériai parttól elválasztó széles tengerágban sodorja a jégtáblát, az nem ütközik a sziget partjának.

Szergej úrnak semmi kétsége sem volt afelöl, hogy a Wrangel-sziget közelében sodródnak. A sziget déli partjairól kinyúló két fok, a Hawan- és a Thomas-fok között ugyanis müködö vulkán emelkedik, melyet az újabb térképek föl is tüntetnek. Kayette nyilván ezt a vulkánt látta meg, s besötétedés után ennek fényei villóztak a messzeségben.

Ezek után könnyü volt megállapítani, hogy a jégtábla milyen irányba sodródott a Bering-szoros nyílásától. A part megkerülése után elhaladt a Szerdgye-Kameny-fok, a Koljucsin-öböl, a Vankarem-hegyfok, az Északi-fok mellett, majd a Wrangel-szigetet a Csukcsföldtöl elválasztó Long-csatornában folytatta útját.

Vajon milyen égtájak felé kerül a jégtábla, ha majd az áramlat kiviszi a Long-csatornából? Erre a kérdésre bizony nehéz lett volna felelni. Szergej úr legföbb gondja az volt, hogy a térkép észak felöl semmi szárazföldet nem tüntetett fel. Ezek szerint itt már az örök jég birodalma kezdödik, melynek központját maga az Északi-sark alkotja.

Most már csak abban reménykedhettek, hogy a tenger felszíne teljes egészében befagy, mihelyt beköszönt az erösebb hideg, s ez már nem késlekedhetik sokáig, söt hetekkel ezelött meg kellett volna történnie. Ha a tenger befagy, a sodródó jégtábla megáll a jégmezö szélén, majd dél felé ereszkedik, a hajótöröttek tehát megpróbálkozhatnak azzal, hogy a jégmezön át elérjenek a szibériai szárazföldre. De hogyan tehetnének meg ekkora utat gyalog, és mi történjék a Szép Vándorral?

A szél közben még egyre keleti irányban fújt, s noha már nem tombolt, még mindig elég viharos volt. A rettenetes sodródás közben tarajos hullámok verték nagy zenebona kíséretében az úszó jégtábla oldalait, majd magasra fröcskölve záporként hullott rá a tengervíz, mint valami viharban haladó hajó fedélzetére, s a hullámok, miközben oldalról ostromolták, meg-megrázták az úszó szigetet úgy, hogy az belerendült egész a közepéig, s a hajótörötteknek örökösen rettegniük kellett, hogy egyszer kettétörik. Állandóan féltek attól is, hogy a viharos erejü hullámok lesodorják a jégtábláról azt, aki kint tartózkodik.

Éppen ezért Szergej úr tanácsára néhány óvintézkedéshez folyamodtak. Minthogy november elsö hetében nagyon sok hó esett, a jégtábla végében aránylag kis fáradsággal gátat emeltek belöle, hogy védekezzenek az általában hátulról fölcsapódó hullámok ellen. Valamennyien dolgoztak, és a kellöképpen ledöngölt, öt-hat lábnyi magas és széles falban összefagyott hó biztos védelmet nyújtott a vad hullámok ellen, legföljebb taréjuk csapott át a hófalon, mely leginkább megfeneklett hajó farában épült mellvédhez hasonlított.

Miközben a hófalat rakták, Sandre és Napoleona egyszer-kétszer hógolyózni kezdett, és a keményre gyúrt labdák még a derék Szegfüszeg hátát sem kímélték. Az idö és a hely bizony nem volt alkalmas a játékra, César Cascabel mégsem dorgálta meg túl szigorúan a gyermekeit, csak akkor haragudott, mikor az egyik hólabda célt tévesztett, és Szergej úr fején csattant.

- Ki volt ez az ügyetlen szamár? - kiáltott César Cascabel.

- Én voltam, apám - felelt a megszeppent Napoleona.

- Akkor te vagy az ügyetlen szamár! Szergej úr, bocsásson meg ennek a csacsinak...

- Nem tesz semmit, barátom! Jöjjön ide ez a kis csacsi, csókoljon meg szépen, aztán felejtsük el az egészet!

Ez meg is történt.

A jégtábla végében tehát elkészült a sánc, ezenfelül a Szép Vándort hamarosan egész jég­bástya vette körül, s ez megbízható védelmül szolgált. A kerekei egészen a küllöig jégbe ágya­zód­tak, úgyhogy a kocsi most már meg sem moccant. A jégböl formálódott bástya egészen a tetejéig ért, a jég és a kocsi között azonban keskeny átjárót vágtak, hogy a kocsit mindig megközelíthessék. Olyan volt most a Szép Vándor, mint jégmezön telelö hajó, melyet hó és jégpáncél véd a hideg és a viharok ellen. Ha a hajótöröttek nem féltek volna attól, hogy a jégtábla elreped, minthogy a hullámveréstöl már nem kellett rettegniük, nyugodtabban vár­hattak volna arra, hogy a sarki tél végképp úrrá legyen e magas szélességi fokon fekvö vidékeken.

Ha majd ez bekövetkezik, nekik el kell indulniuk a kontinens felé! El kell hagyniuk gördülö otthonukat, mely végigsétáltatta öket az egész Újvilágban! El kell hagyniuk a család e megbízható és szilárd fészkét, itt kell hagyniuk a sarki tenger jégmezöin a Szép Vándort, mely a jégzajlás idején majd hullámsírba kerül.

A filozófus természetü César Cascabel, aki a dolgokat mindig a jó oldalukról látta, ha erre gondolt, két kezét az égnek emelve átkozta a balsorsot, önmagát vádolva a családot ért bajokért, és közben teljesen megfeledkezett arról, hogy minden szerencsétlenségük okozója az a két briganti, aki a Sierra Nevada szorosában elrabolta a vagyonkájukat.

Cornélia hiába próbálta férje figyelmét elterelni e szomorú gondolatokról, hiába próbálkozott akár jó szóval, akár szidással. Hiába mondogatták a gyerekei, de még Szegfüszeg is, hogy mindnyájuknak része volt a végzetes elhatározásban. Hiába mondogatták, hogy az egész család egyetértett az útitervvel! Hiába próbálta Szergej úr és a Fürjecske megvigasztalni a vigasztalhatatlan César Cascabelt!... Nem hallgatott a jó szóra.

- Hát férfi vagy te! - ripakodott rá Cornélia, és alaposan megrázta.

- Nem annyira, mint te, az már biztos! - válaszolt César Cascabel, miközben igyekezett vissza­nyerni a hitvesi intelem során megingott egyensúlyát.

Az igazság az volt, hogy Cascabelné asszony is csupa aggodalom volt a jövö miatt, de úgy érezte, harcolnia kell a sorscsapásokkal szemben hajdan oly erös férje csüggetegsége ellen.

Szergej urat közben az élelmezés kérdése is kezdte nyugtalanítani. Tisztában volt azzal, hogy elegendö tartalékuknak kell lenni mindaddig, míg el nem jutnak a szibériai partra. Vadász­zsákmányra alig számíthattak, hiszen a tengeri madarak is csak nagy ritkán röpültek át a ködös égen. Józan megfontolás után arra az elhatározásra jutott, az élelmiszer-tartalékokkal ezután úgy kell gazdálkodniuk, hogy közben mindig gondolnak arra is: esetleg hosszú lesz az útjuk a jégmezön át.

Az úszó sziget közben az ázsiai parttól északra fekvö Anjou-szigetek vonalába ért.

IV. NOVEMBER 16-TÓL DECEMBER 2-IG

Szergej úr eddig végzett megfigyelései és számításai alapján jött rá, hogy az Anjou-szigetek vonalába értek. Napi megfigyelései során, amennyire csak lehetett, számításba vette a sodró­dást, melynek napi átlagsebességét tizenöt mérföldre becsülte.

A szigetcsoport, melyet nem láthatott, a térkép szerint a 150. hosszúsági és 75. szélességi fokon, vagyis a kontinenstöl mintegy száz mérföldnyire van.

Szergej úr nem tévedett. November 16-án a jégtábla az Anjou-szigetektöl délre úszott, de hogy a parttól milyen távolságra, azt még akkor sem tudták volna akár csak hozzávetölegesen is megmondani, ha rendelkezésükre álltak volna azok a méröeszközök, melyeket a hajósok használnak, hiszen a napkorong csak néhány percen át vöröslött ki a ködfátylak mögül - beállt a sarkvidékek hosszú éjszakája.

A hideg mintha fokozódott volna, az idö mégis nagyon csúf maradt. A hömérö higanyoszlopa némivel nulla fok alatt ingadozott, a szerteszét úszkáló jégtáblák ilyen hömérséklet mellett nem fagyhatnak össze jégmezövé, ami azt jelentette, hogy az úszó szigetet egyelöre semmi sem állíthatja meg.

Beszögellései között mégis megkezdödött már némi újabb jégképzödés, parti jégnek nevezik az ilyen vékonyka réteget, mely a tél beálltával az apró öblökben jelzi a fagy kezdetét. Szergej úr és Jean szüntelenül figyelte a jégképzödést, melynek hamarosan ki kell terjednie a tenger egész felszínére. A jeges idöszak ekkor már igazi mivoltában beköszönt, és a hajótöröttek helyzete némileg jobbra fordul - ök legalábbis azt remélték.

November elsö felében szakadatlanul és rendkívül erösen havazott.

A szél a Szép Vándor körül emelkedö jégbástyához hordta a havat, és a hóból emelkedö fal hamarosan jóval magasabb lett, mint a jégfal.

A hótorlasz semmiféle veszélyt nem jelentett, söt, mivel a kocsit még fokozottabban védte a hideg ellen, a hajótöröttek örültek is neki. Így legalább takarékoskodhattak a petróleummal, melyet már csak fözéshez használtak. És ez valóban nagy nyereség volt, hiszen mitévök lesznek, ha egyszer fogytán lesz a petróleum?

A fülkékben egyébként türhetö volt a hömérséklet: plusz 3-4 fok körül maradt, söt, mikor a hótorlasz körbefogta a Szép Vándort, a fülkék még jobban felmelegedtek.

Lakóinak tehát nem annyira a hideg okozott gondot, inkább a friss levegö hiányzott, hiszen minden ajtó-ablaknyílást eltorlaszolt a hó.

El is határozták, hogy eltakarítják a havat, és úgy döntöttek, hogy a fárasztó munkából mind­nyájan kiveszik a részüket.

Szergej úr azzal kezdte, hogy eltakarította a havat abból a keskeny járatból, mely a jégbástya és a kocsi között volt, majd átjárót vágott a jégen, hogy szabadon ki-be járkálhassanak. Termé­szetesen ügyeltek arra, hogy ez az átjáró nyugat felé nyíljon, mert a keleti szél ismét telehordta volna hóval.

Hamarosan látni fogjuk azonban, hogy minden veszélyt mégsem tudtak kiküszöbölni.

Magától értetödik, hogy a hajótöröttek sem éjjel, sem nappal nem hagyhatták el a Szép Vándort, melynek fedele alatt biztos menedékre találtak a viharok és a hideg elöl, mely, mint a hömérö higanyoszlopának lassú, de állandó süllyedése is bizonyította, egyre fokozódott.

Szergej úr és Jean azonban nem hanyagolták el napi megfigyeléseiket, akkor mentek ki a jégtáblára, mikor halovány fény színezte a látóhatárt, melyen a nap december 21-éig egyre alacsonyabban és alacsonyabban jelenik meg. És mindig hiúnak bizonyult a remény, hogy majd csak felbukkan egy bálnavadászhajó, mely errefelé telel, vagy a Bering-szoros vala­melyik kikötöjébe igyekszik. Egyre hiába reménykedtek abban is, hogy a jégtábla tartósan hozzáfagy valamelyik nagyobb jégmezöhöz, amely egészen a szibériai partig nyúlik.

Mikor visszatértek a kocsiba, a sodródás irányát megpróbálták a térképen bejelölni.

A Szép Vándor utasai, mióta eltávoztak Port Clarence-ból, nem juthattak friss vadászzsák­mányhoz. De mit is kezdett volna Cornélia a tengeri madarakkal, melyeknek olajos ízét semmiféle füszerezéssel sem lehet elvenni? Akármilyen tehetséges szakácsnö volt Cornélia, a föztjén elkényeztetett család nem nagyon örült volna a viharmadár-pecsenyének. Éppen ezért Jean lemondott arról, hogy löszert pazaroljon a sarkvidéki madarak elejtésére. Mégis, mikor örszolgálata miatt kiment a jégtáblára, mindig magához vette puskáját, és november 26-án délután arra is alkalma nyílt, hogy használja. A kocsiban maradtak puskadörrenésre figyeltek fel, és csaknem nyomban meghallották Jean hangját is, a fiú segítséget kért.

Szergej úr, César Cascabel, Sandre és Szegfüszeg, nyomukban a két kutyával csodálkozva és meglehetösen nyugtalanul ugrottak ki a kocsiból.

- Gyorsan!... Gyorsan! - kiáltozott Jean, s közben ide-oda ugrott, mint aki a visszavonulási utat akarja elvágni valami állat elöl.

- Mi történt? - kérdezte César Cascabel.

- Az történt, hogy eltaláltam egy fókát, és megszökik elölünk, ha hagyjuk.

A mellén sebesítette meg a jól fejlett példányt, vére vörösre festette a havat. És ha Jean nem kap idöben segítséget, alighanem visszaszökik a tengerbe. Szegfüszeg nagy bátran a fókára vetette magát, miután az állat elöbb fellökte Sandre-t. Nagy nehezen lefogták a sebesültet, és Jean még egy puskalövéssel végzett vele.

A fóka húsa persze nem részesült volna meleg fogadtatásban Cornélia konyháján, de legalább Wagram és Marengo jó ideig elélt belöle. Ha a két kutya szólni tudott volna, alighanem köszönetet mond Jeannak a remek lakomákért.

- Valóban, miért is nem beszélnek az állatok? - kérdezte César Cascabel, mikor asztal köré ültek.

- Azon egyszerü oknál fogva, hogy nem elég értelmesek a beszédhez - válaszolt Szergej úr.

- Úgy gondolja, hogy a beszéd képességének hiánya az értelem hiányának tudható be? - érdek­lödött Jean.

- Igen, kedves fiam, legalábbis ez a helyzet a felsöbbrendü állatokat illetöen, hiszen a kutya gégéje ugyanolyan, mint az emberé. Beszélhetne hát, de nem beszél, mert nem elég értelmes ahhoz, hogy benyomásait szavakba öntse.

Szergej úr eme tétele legalábbis vitatható, noha a modern fiziológia néhány tudósa ugyancsak ezt vallja.

César Cascabel kedélyállapotában közben némi változás következett be. Bár a szerencsétlen helyzetért még mindig önmagát okolta, lelkinyugalma mégis felülkerekedett. Megszokta már, hogy a legnehezebb helyzetböl is szerencsésen kikerül, nem tudta hát elképzelni, hogy sze­ren­cse­csillaga végképp letünt volna... Nem! Legföljebb kicsit elhomályosult. Egyébként a Casca­bel családot fizikai szenvedések mindeddig nem tették nagyon kemény próbára. Viszont, sajnos, joggal félhettek attól, hogy súlyosbodnak a rájuk leselkedö veszélyek, és kérdéses, vajon azt hogyan bírják majd lelkierövel.

Szergej úr, a jövötöl félve, nem gyözte bátorítani a Szép Vándor sokat próbált lakóit. Mikor nem volt semmi dolguk, hosszú órákon át ültek az asztal körül a lámpa világa mellett, és ö beszélt hozzájuk, tanította öket, európai és amerikai útjainak érdekesebb eseményeiröl mesélt, s ilyenkor Jean és Kayette egymás mellett ülve örömmel figyelték, kérdezgették, és kérdé­seikre mindig tanulságos választ kaptak. Tapasztalataira hivatkozva, Szergej úr befejezésül mindig ezt szokta mondani:

- Ebböl is láthatják, kedves barátaim, nincs miért kétségbe esni. Jó erös jégtábla szállít bennünket, és most már attól sem kell félnünk, hogy összetörik, hiszen végképp beálltak a nagy hidegek. No, és azt se felejtsük el, hogy jégtáblánk éppen arrafelé tart, amerre amúgy is menni akartunk, így hát nem fáradunk el útközben, olyan, mintha csak hajón utaznánk. Még egy kis türelem, s majd csak kikötöbe érünk!

- És ki esik itt kétségbe, ha szabad érdeklödnöm? - kérdezte egyszer César Cascabel. - Ki merészel kétségbe esni? Aki engedélyem nélkül kétségbe esik, azt száraz kenyérre ítélem!

- Nincs is kenyerünk! - rikkantott Sandre.

- Akkor száraz kétszersültre, no meg arra, hogy nem mozdulhat a kocsiból!

- Merthogy amúgy sem mozdulhatunk! - jegyezte meg Szegfüszeg.

- Csönd!... Amit mondtam, megmondtam.

November utolsó hetében elképzelhetetlen mennyiségü hó esett le. A jégtáblán olyan magasan állt a hó, hogy egyszerüen nem tudtak kilépni a kocsiból, és ez szaporította súlyos gondjaikat.

November 30-án délelött Szegfüszeg arra ébredt, hogy nagyon nehezen lélegzik, mintha a tüdeje föl akarná mondani a szolgálatot.

A többiek még aludtak, álmuk nehéz és kínos volt, úgy lélegzettek, mintha valamennyien fuldokolnának.

Szegfüszeg ki akarta nyitni a kocsi elejében az ajtót, hogy kicsit kiszellöztessen, de sehogyan sem boldogult.

- Fönök úr! - kiáltott fel olyan hangosan, hogy a Szép Vándor valamennyi alvója felébredt.

Szergej úr, Cascabel és a két fia nyomban talpon termett, és elsönek Jean szólalt meg:

- De hiszen itt megfullad az ember!... Ki kell nyitni az ajtót!

- Nem bírom kinyitni - válaszolt Szegfüszeg.

- Akkor hát az ablakokat!

Az ablakok azonban kifelé nyíltak, s így azokkal sem boldogultak. Néhány pillanat alatt azonban kiemelték az ajtót a sarkaiból, és ekkor megértették, hogy miért nem tudták kinyitni.

A Szép Vándor körül futó kis folyosót a szél teljesen telehordta hóval, de nemcsak a folyosót torlaszolta el, hanem azt a kijáratot is, melyet a jégfalba vágtak.

- Megfordult volna a szél iránya? - kérdezte César Cascabel.

- Nem valószínü - válaszolt Szergej úr. - Nem esett volna ennyi hó, ha nyugati szél fújna...

- Akkor nyilván a jégtábla fordult meg - szólt közbe Jean.

- Igen... alighanem ez történt. - De most nézzük a legsürgösebb teendöt... Friss levegöhöz kell jutnunk, ha nem akarunk megfulladni!

Jean és Szegfüszeg máris csákányt és lapátot ragadott, hogy a körbefutó folyosóról eltakarít­sák a havat. Kemény munkájuk volt, mert az összefagyott hó nemcsak a folyosót torlaszolta el, elborította az egész kocsit.

Hogy minél gyorsabban haladjanak a munkával, fölváltva dolgoztak. A havat nem szórhatták ki a jégtáblára, kénytelenek voltak berakni a kocsi elsö fülkéjébe, ahol nyomban fölolvadt és kifolyt.

Már egy órája dolgoztak, és még mindig nem tudták magukat átvágni a folyosót eltorlaszoló havon. Nem tudtak kikerülni a kocsiból, nem tudtak friss levegöt beengedni, az oxigén egyre fogyott, a szénsav egyre szaporodott, s lélegzésük egyre nehezebbé vált.

Zihálva kapkodtak levegö után valamennyien. Kayette és Napoleona úgy érezték, megfullad­nak, de Cascabelné asszony forgott a legnagyobb veszélyben. Kayette, rosszullétét legyözve igyekezett segíteni rajta, de csak az lett volna igazi segítség, ha valamelyik ablakot ki tudják nyitni, hogy a beteg friss levegöhöz jusson. Az ablakokat azonban, akárcsak az ajtót, eltorla­szolta a hó.

- Még egy kis kitartás!... No, még egy kicsit! - mondogatta Szergej úr. - Már hatlábnyit haladtunk... Most már nem lehet olyan vastag ez a torlasz!

Nem, már nyilván nem lehetett nagyon vastag, ha ugyan közben nem esett újra... De az is lehetséges, hogy még mindig havazik!

Jeannak támadt ekkor az a jó ötlete, hogy a kocsi körül futó folyosón mennyezetet formáló, valószínüleg kevésbé vastag és kevésbé kemény rétegbe vágjanak nyílást.

Az ötlet jónak bizonyult, fél óra múlva átvágták a "hófödémet", s nyomban friss levegö áramlott be.

A Szép Vándor lakói föllélegeztek.

- Jaj, de jó! - sóhajtott a kis Napoleona, mélyeket lélegezve.

- Ez bizony finom! - helyeselt Sandre, és csettintett a nyelvével. - A legfinomabb lekvárnál is finomabb.

Cornélia csak néhány perc múlva jött rendbe, hiszen már úgy fuldokolt, hogy csaknem eszméletét vesztette.

A hórétegbe képzett nyílást kiszélesítették, és a férfiak átbújtak rajta a jégfal tetejére. Már nem havazott, de fehér volt minden, ameddig csak ellátott a szem. A hóborította Szép Vándor mint fehér domb púposodott az úszó szigeten.

Szergej úr az iránytü segítségével megállapíthatta, hogy még mindig keleti szél fúj, viszont a jégtábla félfordulatot tett, s így most háttal úszott elöre, ezért halmozódott fel rajta a tömén­telen hó.

A hömérö szabadban mindössze mínusz négy fokot mutatott; a tenger, amennyire a sötétség­ben látni lehetett, szabad volt. A jégtábla - s ezt fontos volt tudniuk -, noha félfordulatot tett, most is nyugati irányban sodródott.

A behavazás veszélye továbbra is fenyegetett, ezért Szergej úr újabb óvintézkedéseket java­solt, nehogy újabb baj érje öket. Tanácsára egy második átjárót is vágtak a bástyába, szemben az elsövel, úgyhogy ezentúl bármilyen irányba forduljon a jégtábla, mindig ki tudjanak kerülni a kocsiból, s ne történhessék meg még egyszer, hogy hótorlasz zárja el öket a friss levegötöl.

- Persze, azért csak egy nyavalyás vidék ez - jegyezte meg César Cascabel. - De nyavalyás ám! Még a fókáknak sem tetszik nagyon, az éghajlata meg nem is hasonlítható Normandia éghajlatához!

- Azt meghiszem - mosolygott Szergej úr. - De mit tehetünk, olyannak kell elfogadnunk, amilyen.

- Elfogadom én... elfogadom, de utálom!

Bizony, derék César Cascabel, az éghajlat errefelé nem olyan, mint Normandiában, vagy akár csak a téli Svédországban, Norvégiában vagy Finnországban! Itt megismerheted a sarkvidék éghajlatát, a négy hónapon át tartó éjszakát, az üvöltö szélviharokat, a szakadatlan havazást és a horizontot örökké elfátyolozó ködöt.

És milyen szorongással néztek a jövöbe! Mi lesz, mikor a tenger egyetlen hatalmas jégmezövé változik, és megáll a jégtábla - mitévök is lehetnek akkor? Odahagyni a Szép Vándort? A kocsi nélkül megtenni száz meg száz kilométert a szibériai partig - nem, ez még gondolatnak is iszonyatos! Éppen ezért Szergej úr azon töprengett, nem volna-e okosabb ott tölteni a telet, ahol éppen megreked a jégtábla, nem volna-e jobb a Szép Vándor védelmében maradni, míg beköszönt a jó idö, nem volna-e okosabb csak ezután elhagyni a mozgó otthont, mely többé aligha fog mozogni! Igen, végül is nem elképzelhetetlen, hogy a nagy hidegeket a kocsiban vészeljék át. De még mielött erösebben emelkedne a hömérséklet, még mielött megindulna a zajlás a sarki tengeren, el kellene hagyniuk téli tanyájukat, hogy átvágjanak a jégmezön.

Egyelöre azonban böven van idejük mindezt megfontolni, a tél még sokáig tart. Közben azt is meg kell tudniuk, milyen távolságra vannak az ázsiai kontinenstöl - ha ugyan valamiképpen megtudhatják. Szergej úr abban bizakodott, hogy nincsenek túlságosan messze a parttól, hiszen a jégtábla, miután maga mögött hagyta a Kekurnyi-, a Selag- meg a Baranov-fokot, és túljutott a Long-szoroson és a Kolima-öblön, folyvást nyugati irányban úszott.

Miért is nem állt meg a Kolima-öböl bejáratánál! Onnan még könnyen eljuthattak volna a juga­kirok földjére, s ott Kalacskova, Nyizsnyij-Kolimszk vagy valamelyik másik mezöváros­ban meghúzódhattak volna a nagy hidegek idejére! Az öbölböl iramszarvasokkal a Szép Vándort a kontinensre vontathatták volna. A sodródás azonban nagyon gyors volt, és Szergej úr tisztában lehetett azzal, hogy az öblöt már maguk mögött hagyták csak úgy, mint a Csukocsia és az Alezaja torkolatát. A térkép szerint legföljebb az Anjou-szigetek, a Ljahov- és Long-szigetek alkotta gát állíthatja meg a sodródó jégtáblát. És a javarészt lakatlan szigeteken vajon hogyan juthatnának mindahhoz, amire szükségük volna, hogy a kocsival és a fölszereléssel együtt folytathassák útjukat? De még ezek a lakatlan szigetek is csábítóbbak, mint a sarki régiók távoli területei!

A november véget ért. A Cascabel család harminckilenc nappal elöbb indult el Port Clarence-ból, hogy nekivágjon a Bering-szorosnak. Ha a jégmezö meg nem törik, már öt hete partot értek volna Numanában. Azóta már Szibéria déli területein lennének, és a sarki tél hidege elöl meghúzhatnák magukat valamelyik mezövároskában.

A sodródás azonban már nem tarthat sokáig. A hideg fokozatosan erösödött, a hömérö higany­oszlopa állandóan lejjebb szállt. Az úszó sziget megszemlélése után Szergej úr megállapította, hogy az minden nap nagyobb, hozzáfagynak azok a jéghegyekröl levált darabok, melyek között utat tör magának. Jégtáblájuk felszíne egyharmadával nagyobbodott, söt a november har­minca­dikáról december elsejére virradó éjszaka, hátulról egy hatalmas jégtömb is hozzá­fagyott.

A tömb talpa meglehetösen mélyen bent volt a vízben, ezért, minthogy az áramlat gyorsabban sodorta, félfordulatra kényszerítette a jégtáblát, mely most úgy vonult a hatalmas tömb mögött, mintha ez vontatná.

Ahogy az erösebb és szárazabb hideg beállt, az égbolt teljesen kitisztult. A szél most szerencséjükre északkeletröl fújt, s a szibériai part felé hajtotta öket. A sarki égbolt szikrázó csillagai világítottak a hosszú éjszakákban, és az északi fény legyezö alakban szétnyíló sugár­kévéi gyakran világoltak a levegöégben. A tekintetnek semmi sem állta útját, a hori­zonton az örök jég világának elöörsei magaslottak. A kevésbé sötét háttérböl világosan kirajzolódtak az örök jég birodalmának hegyláncai taréjaikkal, domború oldalaikkal, meredek ormaikkal, szirtjeikkel. Elbüvölö látvány tárult a hajótöröttek szeme elé, s ök egy pillanatra ijesztö hely­ze­tük­röl teljesen megfeledkezve csodálták a sajátosan sarkvidéki, káprázatos természeti tüneményt.

A sodródás irama csökkent, mióta a szél megfordult, s most már csak az áramlat vitte a jégtáblát. Valószínü tehát, hogy nem sodródnak sokkal messzebb nyugatra, hiszen a jéghegyek között már a tenger is kezdett befagyni. Igaz, hogy ez a friss jég - így nevezik a bálnavadászok - a legkisebb lökésre is összetört. A nyílt vízen lebegö tömbök között csak keskeny csatornák voltak, és a jégtábla néha rendkívül nagy tömbökbe ütközve, néhány órán át állt, mielött ismét elindult volna. El kellett azonban készülniük arra, hogy bármelyik pillanatban ismét meg­állhat, hogy csak a tél elmúltával mozduljon meg.

December 3-án déltájt Szergej úr és Jean a jégtábla elejére mentek. Kayette, Napoleona és Sandre is csatlakozott hozzájuk, valamennyien prémekbe burkolóztak, mert nagyon csípös hideg volt. Dél felöl éppen csak valami bizonytalan fény jelezte, hogy a nap a délkörön halad át. A levegöeget betöltö derengés nyilván valami távoli északi fény visszatükrözödése csupán.

Valamennyien a jéghegyek úszkálását figyelték, meg különös formájukat, és azt, hogyan bukfencezik föl egyik-másik hatalmas tömb, mikor megtöredezett talpa már nem biztosítja az egyensúlyát.

A két nappal korábban jégtáblájukhoz fagyott jéghegy hirtelen megingott, eldölt, estében letörte a jégtábla jó darabját, s ugyanakkor hatalmas hullám csapott fel az úszó szigetre, míg valamennyien rémülten hátráltak, kétségbeesett kiáltást hallottak:

- Segítség!... Segítség!... Jean!

Kayette kiáltozott segítségért. Az indián leányka a jégtáblának éppen a letört darabján állt.

- Kayette!... Kayette! - kiáltott kétségbeesetten Jean.

A letört jégtábla azonban mellékáramlatba került, és az úszó sziget széle mellett elsodródva - ezt ugyanis éppen mozdulatlanságra kárhoztatta egy örvény -, máris távolodott. Még néhány pillanat, és Kayette eltünt volna az úszó jéghegyek között.

- Kayette!... Kayette!... - kiáltozott Jean.

- Jean!... Jean! - kiáltott még egyszer az indián leányka.

A kiáltozás hallatára César Cascabel és Cornélia is kisietett a kocsiból. Rémülten álltak meg Szergej úr mellett, aki mit sem tudott tenni a boldogtalan lánykáért.

A letört jégdarab e pillanatban öt-hat lábnyira volt az úszó szigettöl, Jean nekirugaszkodott, és még mielött megakadályozhatták volna, átugrott Kayette-hez.

- Fiam!... Fiam! - jajdult fel Cascabelné asszony.

Nem tehettek semmit. Jean ugrásának lendülete megtaszította a letört jégtáblát, s most mind­ketten egyre távolodtak az úszó szigettöl. Hamarosan eltüntek a jéghegyek között, és hangjuk is elhalt a kifürkészhetetlen messzeségben.

Szergej úr, César Cascabel, Cornélia és valamennyien órákon át álldogáltak az úszó sziget szélén, de mikor teljesen besötétedett, nem tehettek egyebet, visszamentek a jégtábla közepére. Micsoda éjszakájuk volt a szerencsétleneknek! A Szép Vándor körül járkáltak egyre reménytelenebbül, miközben a két kutya keservesen nyüszített. Ki tudja, hol lehet most Jean és Kayette... nincs tetö a fejük felett, nincs betevö falatjuk... talán már végük is van! Cornélia szüntelenül sírt, Sandre és Napoleona vele együtt zokogott. César Cascabelt ez az új csapás végképp lesújtotta, összefüggéstelen szavakkal állandóan önmagát vádolta a családját ért szerencsétlenségért. És Szergej úr még csak vigasztaló szóval sem fordulhatott hozzájuk, hiszen ö maga is vigasztalhatatlan volt.

A következö napon - december 4-e volt -, reggel nyolc óra tájt a jégtábla kikerült az örvény­böl, mely az egész éjszaka folyamán mozdulatlanságra kárhoztatta. Az úszó sziget ugyan­abban az irányban sodródott, amerre Jean és Kayette eltünt a szemük elöl, de ez tizennyolc órával elöbb történt, s nem bizakodhattak abban, hogy beérik öket. Hogyan is remélhetnék, hogy épségben viszontlátják öket, mikor annyi veszély leselkedett rájuk: az egyre metszöbb hideg, az éhezés, az úszkáló jéghegyek - hiszen ha csak a legkisebbikkel is összeütköznének, végük van!

Leírhatatlan fájdalom gyötörte a boldogtalan hajótörötteket. Noha egyre metszöbb volt a hideg, nem akartak behúzódni a kocsiba, Jeant szólongatva, Kayette-et szólongatva, járkáltak a jégtáblán...

A nap elmúlt, leszállt az éjszaka, és Szergej úr ragaszkodott ahhoz, hogy a Cascabel házaspár a gyerekekkel együtt húzódjon meg a Szép Vándor fedele alatt. Engedelmeskedtek, de egyikük sem aludt egy pillanatot sem.

Hajnali három óra tájt a Szép Vándor iszonyatosan megremegett, olyan rázkódtatás érte, hogy csaknem felborult. Talán jéghegybe ütköztek?... Talán széthasadt a jégtábla?

Szergej úr kiugrott a kocsiból.

Visszatükrözödö északi fény világította meg a tájat, és félmérföldes körben mindent látni lehetett.

Szergej úr természetesen nyomban körülhordozta tekintetét.

Jeant és Kayette-et sehol sem látta.

De a rázkódtatás okát már tudta: a jégtábla egységes jégmezö szélébe ütközött. A fokozódó hidegben ugyanis - most már csaknem mínusz húsz fok volt - a tenger felszíne teljesen befagyott. Ahol elözö nap még hullámok táncoltak, most a tökéletes mozdulatlanság lett úrrá. A jégtábla nem sodródhatott tovább.

Szergej úr azonnal ismertette Cascabelékkel a legújabb fejleményt.

- Így hát az egész tenger befagyott elöttünk? - kérdezte César Cascabel.

- Igen - hangzott a válasz -, elöttünk is, mögöttünk is, mindenütt!

- Máris induljunk megkeresni Jeant és Kayette-et!... Minden perc drága...

- Induljunk! - bólintott Szergej úr.

Cornélia és Napoleona is velük akart tartani, így hát a Szép Vándort Szegfüszeg gondjaira bízták, és valamennyien a jégmezöt szimatoló kutyák nyomába szegödtek.

A gránitkeménységü havon jól kiléptek, egyre nyugati irányban haladtak. Ha Wagram és Marengo a fiatalok nyomára bukkant, a nyomot már könnyü lesz követni. A két kutya azonban még fél óra múlva sem talált nyomot. Ekkor viszont meg kellett pihenniük, mert a rendkívüli hideg miatt gyorsan kifulladtak.

A jégmezö a végtelenségbe nyúlt, akár észak, akár dél vagy kelet felé tekintettek, nyugat felöl viszont néhány olyan emelkedö határolta, mely korántsem hasonlított jéghegyhez. Talán kontinens vagy sziget partvonala húzódik ott?

A kutyák ekkor heves ugatásba kezdtek, s egy fehérlö dombhajlat felé rohantak, melyen feketéllö pontok mozogtak.

Valamennyien a kutyák után futottak, és Sandre hamarosan rájött, hogy a mozgó fekete pontok emberek, és ketten közülük integetnek is...

- Jean!... Kayette! - kiáltott Sandre boldogan, és vágtatni kezdett Wagram és Marengo után.

Épségben, egészségben viszontlátták a két fiatalt...

Nem voltak egyedül, bennszülöttek fogták öket körül, a Ljahov-szigetek bennszülött lakói.

V. A LJAHOV-SZIGETEK

A Jeges-tenger e vidékén van az Új-Szibéria néven ismert három szigetcsoport, melyhez a Long-szigetek, az Anjou-szigetek és a Ljahov-szigetek tartoznak. Az ázsiai kontinenshez a 73. és 75. északi szélességi fok és a 135. és 140. keleti hosszúsági fok között negyvenkilencezer négy­zetméternyi területet elfoglaló Ljahov-szigetcsoport esik a legközelebb. Legjelentéke­nyebb szigetei a Katyelnij-, Blinij- és a Belkovszkij-sziget.

E szigetek földje kopár, nem kedvez sem az erdöknek, sem más növényzetnek, a néhány héten át tartó nyári idöszakban is alig üdíti némi kezdetleges növényzet, inkább csak a földtani alakulás óta ott gyülemlö cet- és mammutfélék csontjai meg fakövületek borítják.

A Ljahov-szigeteket a XVIII. század elsö éveiben fedezték fel.

A Szép Vándor utasai, miután negyven napon át sodródtak az úszó jégtáblán, és megtettek vagy hét-nyolcszáz mérföldes utat, végül is a szigetcsoport legnagyobb, legdélibb fekvésü, a kontinenstöl mintegy négyszáz kilométernyire esö szigetére, a Katyelnij-szigetre kerültek. Délnyugati irányban a szibériai parton kerekedik az a hatalmas öböl, melynél Észak-Ázsia egyik legnagyobb folyama, a Léna ömlik a Sarki-tengerbe.

Mint látjuk, a hosszúsági fok alatt a sarki régiók ultima Thuleja, azaz világvége, a Ljahov-szigetcsoport. A hajósok ezen túl nem tudnak szárazföldröl, a szigeteken túl már az örök jég birodalma következik; tizenöt fokkal feljebb az Északi-sark van.

A hajótöröttek tehát mintha csak a világ végére vetödtek volna, noha a Spitzbergák és Amerika legészakibb területei magasabb szélességi fokon vannak.

A Cascabel család így északabbra került, mint eredetileg tervezte, mégis állandóan közeledett európai Oroszországhoz. A Port Clarence óta megtett száz- meg száz mérföldes út inkább veszélyes volt, mint fárasztó. Miközben a jégtáblán sodródtak, voltaképpen megrövidítették azt az utat, melyet a téli idöszakban csaknem járhatatlan vidékeken kellett volna megtenniük. És talán nem is lett volna okuk a panaszra, ha nem kerülnek éppen a Ljahov-szigetek benn­szülöttjeinek a kezére. Vajon visszanyerik szabadságukat vagy csak szökés árán tudják vissza­szerezni? Mindezt hamarosan világosan látni fogják, s akkor majd a körülményeknek meg­felelöen határoznak.

A Katyelnij-szigetet finn eredetü, mintegy kétszázötven-háromszáz lelket számláló törzs lakja, férfiak, nök, gyerekek vegyesen. A csúf külsejü bennszülöttek kevésbé civilizáltak, mint a partvidék más népei, a csukcsok, a jukagirok vagy a szamojédok. Bálványimádók maradtak, noha a Morva Testvériség néven ismert szervezet hittérítöi mindent megtettek, hogy leküzdjék babonáikat, s megszelídítsék lopásra, rablásra hajlamos természetüket.

A Ljahov-szigetek lakói elsösorban halászatból élnek, ezenkívül cethalra vadásznak, a Sarki-tenger e vidékein ugyanis nagyon sok a cetféle, továbbá fókára, minthogy errefelé csaknem annyi a fóka, mint a Bering-szigeten a meleg idöszakban.

Új-Szibéria e magas szélességi fokán nagyon kemény a tél. A bennszülöttek a hótömegekbe vájt sötét lyukakban húzzák meg magukat, ezeket a barlanglakásokat néha több kisebb kamrára osztják, melyekben türhetö hömérsékletet tudnak tartani. Fosszíliákkal tüzelnek, mely a barnaszénhez hasonlít, s melyböl gazdag lelöhelyek akadnak a szigeteken, de tüzelö­anyagként szolgál az óriáshalak csontváza is. A hóbarlangokba vájt nyílásokon át áramlik a szabadba a kezdetleges tüzhelyek füstje, a szemlélö elöször azt hihetné, hogy a talaj füstölög, mint a szolfatára barlangok.

A bennszülöttek fötápláléka a rénszarvashús, minthogy a szigeteken és szigetecskéken sere­gestül él ez a kérödzö fajta. Esznek ezenkívül szárított halat is, melyböl jelentös készleteket gyüjtenek a tél beállta elött. Új-Szibéria lakóinak tehát nem kell félniük az éhínségtöl.

Történetünk idején egy Csu-Csuk nevü fönök uralkodott a Ljahov-szigeteken, s alattvalói feltét­len engedelmességgel tartoztak neki. Az abszolút monarchiában élö e bennszülöttek lénye­ges vonásokban különböznek az Oroszország amerikai területén lakó eszkimóktól, akiknek az életét inkább bizonyos fajtájú köztársasági egyenlöség szabályozza. Ezenkívül korántsem élnek olyan jólétben, mint az amerikai eszkimók, a Ljahov-szigetek lakói vadak, és korántsem vendégszeretök, úgyhogy az arra tévedö bálnavadászok okkal panaszkodnak rájuk. A Szép Vándor utasai alighanem vágyakozva fogják emlegetni a Port Clarence-i derék bennszülötteket.

Annyi bizonyos, hogy a Cascabel család kellemetlenebb helyre nem is kerülhetett volna. Hogy a katasztrófa után, mely a Bering-szorosban érte öket, egyenesen a Ljahov-szigeteken élö, barátságosnak éppen nem mondható törzs kezére kerüljenek - ez már kicsit sok a jóból!

César Cascabel nem is próbálta titkolni, milyen csalódás számára, hogy egyszerre üvöltö, hadonászó vadak veszik körül, akik még fenyegetik is a hatalmukba került hajótörötteket.

- Na! Kire haragszanak ezek a majmok? - háborodott fel, miután visszalökdöste azokat, akik túl közel furakodtak hozzája.

- Miránk, apám! - válaszolt Jean.

- Szép kis fogadtatás, mondhatom!... Talán meg akarnak enni bennünket?

- Azt nem, de alighanem azt tervezik, hogy fogságban tartanak bennünket a szigeten!

- Fogságban?

- Úgy bizony, ez lett a sorsa a két matróznak is, aki elöttünk került ide.

Jeannak most nem volt ideje minderröl bövebben beszélni. Vagy egy tucat bennszülött von­szolta Szergej urat és barátait Turkev falu felé, mely a szigetcsoport székhelye volt - s nekik, akár tetszett, akár nem, engedelmeskedniük kellett.

Közben mintegy húsz bennszülött a Szép Vándor felé igyekezett, melynek kéményén vékony­ka füst szállt a levegöbe, és még a félhomályban is látni lehetett, ha kelet felé pillantottak.

A foglyok egy negyedóra múlva Turkevbe értek, ott belökték öket egy nagy, hóba vájt üregbe.

- Íme, a helyi börtön - jegyezte meg César Cascabel, mikor magukra hagyták öket a sötét odúban a középen égö tüz körül.

Mindenekelött Jean és Kayette beszámolójára voltak kíváncsiak. A jégtábla, melyen sodród­tak, miután eltünt az úszó jéghegyek mögött, nyugat felé tartott... Jean a karjában tartotta az indián leánykát, nehogy valamelyik összeütközés lelökje a jégtábláról... Nem volt ennivalójuk, nem volt födél a fejük felett, de legalább együtt lehettek... Egymás mellé bújva talán nem is kínozta öket a hideg és az éhség... Leszállt az éjszaka... Látni már nem láttak semmit, de hall­hatták egymás hangját. Örökös rettegésben múltak az órák, hogy elnyeli öket a tengerfenék... Aztán sápadt napsugarak tüntek fel a látóhatáron, s éppen ekkor ütköztek a Katyelnij-sziget partjához tapadt jégmezöbe. Jean és Kayette ekkor elindultak a jégmezön, nagyon sokáig gyalogoltak, míg végül a Katyelnij-sziget bennszülöttjeinek a fogságába estek.

- Az elöbb említetted, Jean, hogy más hajótöröttek is vetödtek már ide - érdeklödött Szergej úr.

- Úgy van.

- Láttad öket?

- Nem, Szergej úr - szólt közbe Kayette -, de megértettem a bennszülöttek szavaiból, mert oroszul beszélnek, és említést tettek két matrózról, akiket ugyancsak itt a faluban tartanak fogva.

Az észak-szibériai törzsek valóban oroszul beszélnek, Szergej úr legalább majd szót érthet a Katyelnij-sziget lakóival. De mit várhatnak ezektöl a rablóktól, akik a sürübben lakott torkolatvidék népei közül kitaszítva, Szibéria e messzi szigetein élnek, ahol nincs mit tartaniuk az orosz hatóságoktól?

César Cascabel közben állandóan mérgelödött, hogy nem jöhet-mehet szabadon. Egyre azon töprengett - és nem ok nélkül -, hogy mi lesz, ha ezek a gazfickók felfedezik a Szép Vándort, és kirabolják, esetleg szétszedik. Mennyi veszély környékezte öket azóta, hogy épségben megúszták a Bering-szorosban kezdödött jégzajlást, és most tessék - holmi sarki csöcselék hatalmába kerültek.

- Ejnye, César, nyugodj már meg! - csitította Cornélia a férjét. - Mire jó az, így mérgelödni... Elvégre nagyobb bajunk is eshetett volna!

- Nagyobb bajunk?

- Úgy bizony, César! Mit csinálnál, ha nem találtuk volna meg Jeant és Kayette-et? Meg­ta­láltuk öket, és mindnyájan együtt vagyunk épségben, egészségben!... Gondolj csak arra, hogy milyen veszélyek környékeztek bennünket, micsoda veszedelmekböl szabadultunk meg... kész csoda! Ahelyett hogy dühöngsz, inkább adj hálát a Gondviselésnek...

- Hálát adok én, Cornélia, szívem mélyéböl hálát adok! De azért csak a pokolba kívánom a balszerencsét, mely ezeknek a rablóknak a karmai közé vezetett bennünket! Hiszen ezeknek itt nincs is emberi külsejük.

César Cascabelnak talán igaza volt, de azért Cornélia sem tévedett. Senki sem hiányzott közülük. Turkevben is együtt voltak éppúgy, mint mikor elindultak Port Clarence-ból.

- Persze... együtt vagyunk... egy vakondlyukban, görénylyukban! - dünnyögött César Cascabel. - Egy olyan barlangban, amit még egy jóra való medve sem fogadna el szállásul!

- Az ám!... És hol van Szegfüszeg? - kiáltott fel Sandre.

Vajon mi történt a derék legénnyel? Mint tudjuk, ott maradt vigyázni a Szép Vándorra. Vajon nem kellett-e életét kockáztatni, hogy megvédje gazdája jószágát?

És ahogy Szegfüszeg eszükbe jutott, Cornélia folytatta a hiányzók felsorolását.

- És mi lehet Jakóval?

- És John Bull-lal - szólt közbe Napoleona.

- És a kutyáink? - aggódott Jean.

Legföbb gondjuk természetesen Szegfüszeg volt; a majom, a papagáj, Wagram és Marengo csak a derék legény után következett.

E pillanatban kiabálás, kutyaugatás hangzott fel a barlang elött. A barlang bejárója hirtelen kinyílt, nyomban berontott Wagram és Marengo, nyomukban pedig fölbukkant Szegfüszeg.

- Itt vagyok, fönök úr! - jelentkezett Szegfüszeg. - Hacsak nem másvalaki van itt, mert én már azt sem tudom, hol áll a fejem!

- A nyakadon, Szegfüszeg, a nyakadon! - nyugtatta meg César Cascabel. - És itt vagy köztünk! - rázta meg a hüséges szolga kezét.

- És mi van a Szép Vándorral? - nyugtalankodott Cornélia.

- A Szép Vándorral? - visszhangozta Szegfüszeg. - Hát ezek az uraságok megtalálták a hó alatt is, aztán elibe fogták magukat, és a faluba vontatták.

- És Jako? - kérdezösködött tovább Cornélia.

- Jako is a faluban van.

- És John Bull?

- Az is.

Ha már egyszer a családnak Turkevben kell maradnia, jobb is, ha itt van mozgó otthonuk meg a holmijuk - már amit nem rabolnak el tölük.

Közben megéheztek, a bennszülötteknek azonban mintha eszükbe sem jutott volna, hogy foglyaikat táplálni is kell. Még jó, hogy az elörelátó Szegfüszeg alaposan megtömte a zsebeit, és most elöhalászhatott néhány doboz konzervet, amivel valahogyan csillapíthatták éhségüket.

Aztán beburkolóztak prémjeikbe, és elaludtak a barlang közepén égö tüz füstjétöl sürü leve­göben.

Másnap, december 5-én, Szergej urat és társait kirángatták az odúból, és ök gyönyörüséggel szívták be a friss és rendkívül hideg levegöt.

A fönökhöz vezették öket.

Ez a ravasz, csöppet sem megnyerö képü személyiség az alattvalói odúnál némileg tágasabb, kényelmesebb barlangban lakott, melyet hóborította sziklás domb tövébe vágtak, a domb csúcsa elég világosan medvefejre emlékeztetett.

Csu-Csuk ötven év körüli ember lehetett, sárgás képéböl parázsként izzottak apró, éles tekintetü szemei, arckifejezését szinte állatiassá tették kiugró, hegyes fogai. Egymásra rakott prémeken trónolt, rénszarvasbör ruhát, fókabör cipöt viselt, és lassan ingatta prémcsuklyás fejét.

- Ravasz vén rókának nézem! - dünnyögte César Cascabel.

A fönök körül a törzs föemberei álltak, a barlang elött pedig vagy ötven bennszülött ácsorgott, éppen olyan öltözékben, amilyent a fönökük viselt, de hogy férfiak-e vagy nök, azt nem lehetett tudni, mert Új-Szibériában mindenki egyformán van öltözködve.

Csu-Csuk egyenesen Szergej úrhoz intézte szavait - nyilván kitalálta, milyen nemzetiségü -, és világosan érthetö orosz nyelven így szólt hozzá:

- Ki vagy te?

- A cár egy alattvalója! - válaszolt Szergej úr, úgy gondolva, hogy e fellengzös szavak némi hatást tesznek a szigeti fejedelemre.

- És azok ott? - folytatta Csu-Csuk a kérdezösködést, ujjával a Cascabel család tagjaira mutatva.

- Azok franciák!

- Franciák? - visszhangozta a fönök, s úgy tünt, mintha még sohasem hallott volna ilyen nevü népröl vagy törzsröl.

- Persze hogy franciák!... Franciák!... Franciák!... Te nyavalyás! - ordítozott César Cascabel, mindezt természetesen anyanyelvén, s csöppet sem fékezve magát, hiszen biztosan tudta, hogy a bennszülöttek egyetlen szavát sem értik.

- És az ott? - kérdezte Csu-Csuk Kayette-re mutatva, mert észrevette, hogy a fiatal leány más népfajhoz tartozik.

- Indián! - válaszolt Szergej úr.

És ezután meglehetösen élénk beszélgetés kezdödött Csu-Csuk és Szergej úr között; a beszélgetés fontosabb részeit Szergej úr franciára fordította Cascabeléknek.

A társalgás eredményeként kiderült, hogy a hajótörötteket Csu-Csuk a foglyainak tekinti, s nem is engedi öket szabadon, míg nem fizetnek háromezer rubel váltságdíjat, méghozzá jó orosz pénzben.

- Aztán nem mondaná meg ez a holdkóros, hogy honnan vegyük a pénzt? - dühöngött César Cascabel. - Ezek az átkozottak biztosan elrabolták azt is, ami az ön pénzéböl maradt, Szergej úr!

Csu-Csuk intett, és a foglyokat kivezették a fönök barlangjából. Szabadon jöhettek-mehettek a faluban azzal a feltétellel, hogy nem mennek el messze, és már az elsö napon észrevették, hogy szoros örizet alatt állnak. Egyébként meg a tél kellös közepén úgysem szökhettek volna meg, nem is próbálkozhattak volna azzal, hogy eljussanak a kontinensre.

Szergej úr és a barátai azonnal a Szép Vándorhoz indultak. A kocsi körül egész sereg benn­szülött leste eksztázisban John Bullt, a majom a legmulatságosabb torzképeket vágva gyönyörködtette az ámuldozó bennszülötteket. Minthogy még sohasem láttak majmot, talán azt képzelték, hogy ez a négykezü is az emberi fajhoz tartozik.

- Ami engem illet - elmélkedett César Cascabel -, én ezt a majmot többre becsülöm, mint egyik-másik embertársamat.

John Bull bukfencet vetett, mintha így akarná megköszönni gazdája barátságos szavait, de mikor az egyik bennszülött hozzá akart nyúlni, megharapta a kezét.

- Bravó, John Bull!... Harapd csak öket, harapd, ahogy csak bírod! - biztatta Sandre.

A majomnak azonban alighanem drágán kellett volna megfizetnie vakmeröségéért, ha a bennszülöttek figyelmét nem kelti fel éppen ekkor Jako, a madár kalitkájáról ugyanis lecsú­szott a takaró, s láthatták, amint nagy peckesen sétálgat a kalicka rúdjain.

Új-Szibériában a papagáj természetesen éppen úgy ismeretlen állat, akár a majom. Még egyik bennszülött sem látott ilyen tarka tollú, kerek szemü, horgas csörü madarat.

De még csak az volt az igazi meglepetés, mikor Jako megszólalt, és a bennszülöttek leg­nagyobb döbbenetére elöadta egész tudományát. A babonás népség rémülten a földre vetette magát, mintha a madár torkából fölhangzó szavakat bálványaik szájából hallották volna. És César Cascabel egyre biztatta a papagájt:

- Beszélj, Jako! Rajta, ne zavartasd magad, mondogass jól oda ezeknek a nyavalyásoknak!

És Jako egyre mondogatta, hogy "nyavalyások, nyavalyások"!, hiszen ez volt egyik kedvenc szava, és úgy rikácsolt, hogy a bennszülöttek végül odébbálltak, látszott rajtuk, hogy nagyon megrémültek. A családnak ugyan minden oka megvolt a nyugtalanságra, mégis, mint azt az illusztris családfö megfogalmazta, "csuda jókat nevettek".

- No hiszen - jegyezte meg kicsit már jobbkedvüen -, ha ez továbbra is így megy, azt hiszem, lóvá tesszük ezt a nyavalyás bandát.

A foglyok magukra maradtak, és minthogy Csu-Csuk meghagyta nekik a Szép Vándort, ök gyorsan bele is költözködtek. Új-Szibéria lakói a Szép Vándort nyilván nem tartották olyan elökelönek, mint a saját, hóba vájt barlangjaikat.

A kocsiból csak néhány, nem is túlságosan értékes holmit loptak el, viszont eltünt Szergej úr minden pénze, amit César Cascabel még váltságdíjként sem lett volna hajlandó fölhasználni. Persze még így is szerencsések voltak, hiszen kényelmesen lakhattak, sokkal különbül, mint Turkev valamelyik rossz szagú odújában. Nem hiányzott semmijük, megvolt a jó fekhelyük, megvoltak az edényeik, a szerszámaik, a konzervjeik - ezek nem nyerték meg a bennszülöttek tetszését. Ha éppen itt kell telelniük, lesve az alkalmat, amikor megszökhetnek a Katyelnij-szigetröl, nos hát, itt telelnek.

Közben, minthogy szabadon jöhettek-mehettek a faluban, Szergej úr és a társai elhatározták, hogy megkeresik a két tengerészt, akik nyilván hajótörés menekültjeiként kerültek a Katyelnij-szigetre. Esetleg velük egyetértésben kijátszhatják Csu-Csuk éberségét, és ha rá kerül a sor, megszökhetnek.

A nap hátralevö részét egyébként arra fordították, hogy rendet teremtsenek a Szép Vándorban. Nagy munka volt ez, és Cornélia, a rendszeretö háziasszony bizony sokat bosszankodott közben. Böven kijutott a munkából Kayette-nek, Napoleonának és Szegfüszegnek is.

César Cascabel pedig, miután elhatározta, hogy Csu-Csuk öfelségét alaposan megtréfálja, menten visszanyerte jókedvét, melyet az utóbbi sorscsapások erösen próbára tettek.

A következö napon Szergej úrral együtt a két matróz keresésére indult. Úgy gondolták, hogy az a két fogoly is éppen olyan szabadon járkálhat, mint ök maguk. Valóban így volt, és a bennszülöttek nem is próbálták megakadályozni, hogy Cascabelék szóba ereszkedjenek a foglyokkal, akikkel a falu végén levö barlangjuk bejáratánál találkoztak.

Mindketten oroszok voltak, az egyik harmincöt, a másik negyvenéves. Ronggyá nyúzott pré­mes öltözékében, rendetlen, sürü szakállal borított, éhségtöl és hidegtöl meggyötört képével szá­nalomra méltó volt mind a kettö. Pedig erös, izmos férfiaknak látszottak, akik alkalom­adtán komoly segítséget nyújthatnak. De mintha nem nagyon kívántak volna szóba ereszkedni a Katyelnij-szigetre érkezett idegenekkel, akikröl már korábban hallhattak. Ez eléggé érthe­tetlen volt, hiszen a sorsuk hasonló, és tudhatták, hogy egymást segítve, könnyebben szabadul­hatnak a bennszülöttek rabságából.

Szergej úr oroszul szólította meg a két embert. Az idösebbik közölte, hogy az ö neve Ortik, fiatalabb társát pedig Kircsevnek hívják. Némi habozás után elbeszélte, hogyan kerültek a szigetre.

- A rigai kikötöhöz tartozó tengerészek vagyunk - mondta. - Egy évvel ezelött szálltunk tengerre a Vremja nevü bálnavadászhajóval, mely a Sarki-tengerre indult. A vadászút végez­tével hajónk, sajnos, nem ért idöben a Bering-szorosba, jégtáblák közé szorult, és a Ljahov-szigetektöl északra el is pusztult. Odaveszett az egész legénység, csak mi ketten maradtunk életben. Egy ladikba ugrottunk, és a vihar az Új-szibériai-szigetekre hajtott bennünket, itt aztán a bennszülöttek hatalmába kerültünk.

- Mikor történt ez? - kérdezte Szergej úr.

- Két hónappal ezelött.

- És hogyan fogadták magukat?

- Úgy, ahogy valószínüleg önöket is fogadták - válaszolt Ortik. - Csu-Csuk foglyai vagyunk, azt mondta, hogy csak váltságdíj ellenében enged bennünket szabadon.

- És ugyan honnan vennénk a pénzt? - szólalt meg Kircsev.

Ortik még meglehetös nyersen hozzátette:

- Hacsak önöknek nincs pénzük... annyi, hogy nekünk is jusson belöle... mert, úgy nézem, honfitársak vagyunk.

- Eltalálta - mondta Szergej úr -, csakhogy minden pénzünket ellopták a bennszülöttek, és akárcsak maguknak, nekünk sincs egy fillérünk sem.

- Sebaj! - vont vállat Ortik.

Ezután arról beszéltek, hogy s mint élnek itt a szigeten. Ez a szük és sötét barlang a hajlékuk, szabadon jöhetnek-mehetnek ugyan, de a bennszülöttek azért mindig rajtuk tartják a szemü­ket. Ruhájuk már csupa rongy, enni pedig csak azt ehetik, amit a bennszülöttektöl kapnak, de az sohasem elég. Egyébként úgy gondolják, hogy a foglyok felügyelete sokkal szigorúbb lesz, mihelyt beköszönt a meleg évszak, amikor a szökés lehetséges volna.

- A bennszülöttek is tudják, hogy a meleg évszakban akár egy lopott halászbárkán is átkel­hetünk a kontinensre, ezért aztán majd jobban vigyáznak ránk, esetleg be is zárnak bennünket!

- De hiszen a meleg évszak legföljebb négy-öt hónap múlva kezdödik - vetette közbe Szergej úr -, és hogy addig raboskodjunk...

- Úgy gondolja, van valami mód a szökésre? - kérdezte izgatottan Ortik.

- Nem, pillanatnyilag nem tudok semmit. Természetesen azon leszünk majd, hogy segítsünk egymásnak. Úgy látom, sokat szenvedtek, barátaim, és ha valamiben szolgálatukra lehetünk...

A két matróz meglehetös lagymatagon mondott köszönetet Szergej úrnak. Bizony nem bán­nák, ha néha-néha jobb falathoz juttatná öket. Egyebet nem is kérnek, legfeljebb még egy-két takarót. De összeköltözködni... nem, ez talán felesleges! Ők már csak inkább maradnak az odújukban, és majd idönként meglátogatják a Szép Vándor lakóit.

Szergej úr és César Cascabel - egy-két szót ö is megértett a beszélgetésböl - ezután elbúcsúzott a két matróztól. A két férfi ugyan nem túlságosan rokonszenves, ez azonban még nem ok arra, hogy ne segítsenek rajtuk. Amit tudnak, megtesznek értük, és mihelyt alkalom lesz a szökésre, Szergej úr azon lesz, hogy a két matróz is velük szökhessen. Elvégre honfitársai... És emberek, mint ö.

Két hét telt el, és lassanként hozzászoktak az új helyzethez. Minden reggel meg kellett jelenniük a bennszülött fönök elött, hogy végigszenvedjék dühös követelözéseit, sürgetéseit a váltságdíj ügyében. Csu-Csuk magából kikelten fenyegetödzött, a bálványait hívta tanúságul. Nem ö, az istenek követelik a váltságdíjat.

- Vén gazember! - dühöngött César Cascabel. - Elöbb add vissza az ellopott pénzt, aztán majd meglátjuk!

Bizony, nyugtalankodva gondoltak a jövöre. Végül is állandóan tarthattak attól, hogy valóra váltja fenyegetözéseit ez a Csu-Csuk vagy Cucu - ahogy César Cascabel nevezte, noha ez a becenév úgy illett a fönökre, mint tehénre a cilinder.

És közben egyre törte a fejét, hogyan tehetné bolonddá, úgy istenigazából. Hogyan?... Csak nem tudott semmit kitalálni. Már kezdte azt hinni, hogy kiveszett belöle minden fortélyosság. Ami igaz, az igaz, az az ember, akinek az agyában megszületett a merész és oly sajnálatos, de mégiscsak szép ötlet, hogy Ázsián át megy Amerikából Európába, most némi joggal gondol­hatta magáról, hogy végképp elbutult.

- Dehogyis, César, dehogyis! - mondogatta Cornélia. - Majd csak eszedbe jut valami igazán nagyszerü dolog!... Éppen akkor találsz majd ki valamit, mikor legkevésbé gondolsz rá!

- Azt hiszed?

- Biztos vagyok benne!

Valóban megható volt látni Cornélia rendíthetetlen bizalmát férje lángelméjében, noha ö is tudta, hogy e lángelme szülötte volt a szerencsétlen útiterv is, mely idejuttatta öket.

Szergej úr szüntelenül biztatta, bátorította öket, pedig napról napra kudarcba fulladt minden próbálkozása, hogy Csu-Csukot jobb belátásra bírja. A türelmetlenségnek azonban sem célja, sem értelme nem lett volna, hiszen ha a bennszülött fönök esetleg vissza is adná szabadsá­gukat, a foglyok úgy sem hagyhatnák el a szigetet tél közepén mínusz harminc-negyven fokos hidegben.

Már karácsonyhoz közeledtek, és Cornélia szerette volna, ha némiképpen mégiscsak meg­ünnepelhetik, ha szebben tálalt, böségesebb vacsorához ültetheti le a családját. A vacsorát természetesen konzervekböl kellett összeállítania, de minthogy a Szép Vándor éléstárában volt még liszt és cukor is, a kitünö háziasszony hatalmas kalácsot sütött, nyugodt lehetett afelöl, hogy mindenki örül majd neki.

Az ünnepi vacsorára meghívták a két orosz matrózt, és azok elfogadták a meghívást. Ezúttal látogattak el elöször a Szép Vándorhoz.

Mikor az egyikük - Kircsev - megszólalt, Kayette fölfigyelt a hangjára. Mintha ismerös volna! De ugyan hol hallotta volna valaha is ezt a hangot?

Egyébként sem Cornélia, sem Napoleona, de még Szegfüszeg sem találta rokonszenvesnek a két embert, azok meg szemmel láthatóan nem találták helyüket sorstársaik között.

A vacsora vége felé Ortik kérésére Szergej úr elbeszélte, hogy a Cascabel család mi mindent élt át az alaszkai tartományban. Elmondotta azt is, hogy Cascabelék félholtan vették öt magukhoz, miután a Karnov-banda tagjai meg akarták ölni.

Ha a kocsiban erösebb a világítás, a Szép Vándor lakói észrevehettek volna, hogy a két vendég sokatmondóan összenéz, mikor a Karnov-banda büneiröl esett szó. A két matróz különös arckifejezését azonban senki sem láthatta, s ök, miután jócskán kivették részüket a kalácsból, majd böségesen megöntözték vodkával, elbúcsúztak vendéglátóiktól. Alighogy kívül voltak, megszólalt az egyik:

- Ez aztán a furcsa véletlen!... Hiszen ez a Szergej Vasziljevics azonos azzal az orosszal, akit a határon megtámadtunk, és itt van ez az átkozott indián lány is, aki nem hagyta, hogy végez­zünk vele...

- És kiraboljuk! - fejezte be a társa.

- Úgy van!... És a sok ezer rubel most ennek a Csu-Csuknak a kezére került!

A két állítólagos matróz tehát két gonosztevö volt a Karnov-bandából, mely rémületben tartotta egész Nyugat-Amerikát. Miután megtámadták Szergej urat - a sötétben természetesen nem látták az arcát -, majd menekülni kényszerültek, valahogyan eljutottak Port Clarence-ba. Néhány nappal késöbb egy lopott halászbárkán nekivágtak a Bering-szorosnak, de az áramlat elsodorta öket, majd ezer meg ezer veszélyböl menekülve, vetödtek a Katyelnij-szigetre, ahol a bennszülöttek foglyul ejtették öket.

VI. TÉL A KATYELNIJ-SZIGETEN

1868. január 1-ének napját tehát a Katyelnij-szigeten élték meg a Szép Vándor utasai. Elég baj volt már önmagában az, hogy a bennszülöttek fogságában voltak - helyzetüket még az is nehezítette, hogy éppen erre a szigetre került Ortik és Kircsev. Vajon a két gonosztevö nem próbálja majd a maga hasznára fordítani e váratlan találkozást? Szerencsére nem tudják, hogy az utasember, akit az alaszkai határon megtámadtak, nem más, mint Narkin gróf, a Jakutszk-erödböl szökött politikai fogoly, nem tudják, hogy Szergej úr szökevény, aki a vásári komédiások között bujkálva próbál visszatérni Oroszországba! Ha mindezt tudják, nyilván habozás nélkül hasznot húznának értesüléseikböl vagy úgy, hogy megzsarolják a grófot, vagy úgy, hogy a cári hatóságok kezére játsszák, hogy ök kegyelmet, esetleg még jutalmat is kapjanak. De vajon a véletlen nem fedi-e fel elöttük a titkot, melyet egyelöre csak a Cascabel házaspár ismer?

Ortik és Kircsev ezentúl is az odújukban visszavonultan éltek, de elhatározták, hogy adott esetben kezére járnak Szergej úrnak, hogy együttes erövel szerezzék vissza szabadságukat.

Azt természetesen jól tudták valamennyien, hogy semmivel sem próbálkozhatnak, míg tart a zordon sarki tél. Olyan kegyetlen hideg volt, hogy a kilehelt pára nyomban megfagyott. A hömérö mínusz negyven fokot mutatott, ilyen hideget még akkor sem lehet elviselni, ha nincsenek viharok. Cornélia és Napoleona már ki sem mert mozdulni a Szép Vándor fedele alól, igaz, nem is engedték volna ki öket. És milyen végtelenül hosszúak voltak ezek a nap­fény nélküli nappalok, azaz ezek a majd huszonnégy órán át tartó éjszakák!

Az észak-amerikai telekhez edzett Kayette természetesen nem félt kimenni a hidegbe. Nem féltek a bennszülött asszonyok sem, rénszarvasbörböl készült dupla öltözékükben, prémekbe csavarva, fókabör mokasszinjukban, kutyabör sapkával a fejükön, nyugodtan jöttek-mentek, végezték napi teendöiket. Úgy be voltak bugyolálva, hogy még az orruk hegye sem látszott ki, de ezzel semmit sem vesztett az, aki rájuk nézett.

Szergej úr, César Cascabel, a két fia és Szegfüszeg prémjeikbe burkolózva, mindennap elindultak kötelezö látogatásukra Csu-Csukhoz, megjelent a fönöknél a két matróz is, akiket már elláttak meleg takarókkal.

Új-Szibéria lakói egyébként nyugodtan járkálnak a szabadban, akármilyen idö legyen is. Vadászni mennek a végtelenbe nyúló, keményre fagyott síkságokon, szomjukat hóval oltják, éhségüket az útközben elejtett állatok húsával csillapítják. Bálnaállkapocsból, -bordából és ‑inakból fabrikált könnyü szánjaikra hó- vagy jégtalpat szerelnek, indulás elött vízzel locsol­ják a talpat, hogy vékony jégréteg képzödjék rajta. A szánok elé rénszarvast fognak, s a derék állatok kitünöen beválnak mint igavonók. A bennszülöttek kutyái leginkább farkashoz hason­lítanak, természetük is olyan vad, hosszú lábúak, vastag bundájuk fekete-fehér vagy sárga-barna foltos.

Az új-szibériai bennszülött, ha gyalog indul útnak, hosszú hótalpat, vagyis sít köt, mellyel rend­kívül gyorsan siklik a végtelen lapályokon, a szigetcsoport egyes szigeteit elválasztó szoro­sok partján, a tundrákon, vagyis általában a partszegélyeken képzödött keskeny föld­sávokon.

A Ljahov-szigetek bennszülöttjei a fegyverkészítésben sem érik utol az észak-amerikai eszkimókat. Íj és nyílvesszö - ez minden támadó és védekezö fegyverük. Halászatnál szigonyt használnak, ezzel támadják meg a bálnát, ha meg fókát akarnak ejteni, hálót feszítenek ki a jég alatt. Lándzsát és kést is használnak, mikor a rozmárok ellen harcolnak, ami meglehetösen veszélyes dolog, mert a rozmár valóban félelmetes állat.

A bennszülöttek mégis a fehér medvével való találkozást tartják a legnagyobb veszélynek. A medvét a kegyetlen hideg, a koplalás néha a falvak széléig kergeti. Tagadhatatlan, hogy a bennszülöttek rendkívül bátran veszik fel a harcot a medvével is, nem menekülnek a roppant állat elöl, mely az éhezés miatt még vérszomjasabb, késsel a kezükben elszántan nekitámad­nak, és a küzdelem rendszerint a bennszülött vadász javára döl el.

A Cascabel család többször is szemtanúja volt, hogy a jegesmedve, miután több embert súlyo­san megsebesített, végül mégis vereséget szenvedett a rettenthetetlen vadászokkal szemben. Ilyenkor aztán összesereglett az egész törzs, ünnepelt a falu. Mert micsoda nagyszerü pecse­nye a medvehús! - legalábbis a szibériai gyomornak. A legfinomabb falatok, mint az illik, természetesen Csu-Csuk asztalára, azaz kondérjába kerültek. Alázatos alattvalóinak mind­össze az jutott, amit kegyesen meghagyott nekik. Ilyenkor egyszersmind alkalom nyílt a nagy ivászatra is, a falu lerészegedett attól az erjesztett italtól, melyet a rövid ideig tartó nyáron böségesen gyüjtött salix- és rhodiolahajtásokból, vörös áfonya levéböl s a mocsaras terü­leteken termö sárga bogyóból készítettek.

A medve azonban meglehetösen ritka állat e szigeteken, ritkán kerül terítékre, és vadászata mindenkor veszélyes. Így hát a bennszülöttek fö eledele a rénszarvaspecsenye, véréböl a benn­szülött asszonyok levest is készítenek, amitöl a Cascabel család minden egyes tagja iszonyo­dott.

Hogy a rénszarvas miként élhet meg télen e kopár vidéken? Úgy, hogy a vastag hótakaró alól is kikotorja sovány növényi táplálékát, azonfelül még a nagy hidegek beállta elött roppant mennyiségü takarmányt gyüjtenek a számukra, hogy legyen mit ennie az ezer meg ezer kérödzönek.

- Ezer meg ezer! És ha meggondolom, hogy nekünk húsz is elég lenne, és segíthetnénk magunkon! - sóhajtozott César Cascabel, aki gyakran törte a fejét, hogyan pótolhatná elpusztult lovait.

Mint már tudjuk, a Ljahov-szigetek lakói bálványimádók, ráadásul roppant babonásak, az isteneiknek tulajdonítanak mindent, ami körülöttük történik, és vakon engedelmeskednek a maguk fabrikálta bálványoknak. Vak hitük minden képzeletet felülmúl, és Csu-Csuk, a fönök jár elöl a fanatizmusban, melyben alattvalói készségesen követik.

Csu-Csuk naponta fölkereste a falu kezdetleges templomát, a Vorspüköt - vagyis ima­bar­langot, melynek sziklafalánál szép rendben sorakoztak a cifrára pingált cölöpök: az istenek, s ö sorra hódolt mindegyiknek. Az idegenekkel bár roppant szigorúak voltak, imabarlangjuktól mégsem tiltották el öket, söt gyakran hívogatták oda. Így történt, hogy Szergej úr és barátai merö kíváncsiságból elmentek megnézni az új-szibériai bálványokat.

A cölöpök végén undok madárfejek: kerek vörös szem, nagyra tátott csör, szarv módján görbülö kemény taréj. A hivök leborultak elöttük, fülüket a cölöpök lábához tapasztották, imádkoztak; s noha a bálvány süket maradt, ök mindig azzal a meggyözödéssel távoztak, hogy hallották az istenség válaszát - amely válasz nyilván az imádkozó titkos óhajainak felelt meg. Így természetesen, ha arról volt szó, hogy Csu-Csuk új adót szándékozott kivetni népére, a vén huncut mindig égi hozzájárulással tette azt, s alattvalóinak eszébe sem jutott szembeszegülni az olyan magas helyröl kapott paranccsal.

Hetenként egyszer ünnepélyesebb vallási szertartásra került sor; a bennszülöttek ilyenkor nagy ceremóniával vonultak az imabarlangba. Lehetett akármilyen kegyetlen hideg, dühönghetett a szélvihar, hordhatta a havat, Turkev minden lakója habozás nélkül követte Csu-Csukot az imabarlangba. No, és a Szép Vándor érkezése óta hogy kicicomázták magukat a szertartá­sokhoz! Böröltözékük fölé magukra szedték a Cascabeléktöl lopott ringy-rongyokat, César Cascabel színehagyott trikóit, Cornélia divatjamúlt szoknyáit, a gyerekek ócska zubbonyait és Szegfüszeg tollforgós csákóját! S ráadásul az egyik fújta a kornétát, hogy majd beleszakadt, a másik a trombitából csalt ki elképesztö hangokat, s verték a tamburát, a nagydobot, a cirkuszi zenekar minden hangszerét megszólaltatták, hogy az ünnepség fényét a fülsiketítö zenebona is fokozza.

César Cascabel rettenetesen kikelt a gazfickók ellen, akik odáig merészkedtek, hogy ellopják a jelmezeket, s a végén még tönkreteszik a tamburát, a kornétát, beszakítják a nagydobot!

- Csürne!... Csürhe! - dühöngött szüntelenül, s még Szergej úr sem tudta lecsillapítani.

A napok és hetek nagyon lassan múltak, és a Szép Vándor lakói egyre elviselhetetlenebbnek érezték a helyzetüket. S mi lesz a vége ennek a kalandnak, ha ugyan valaha vége szakad? Az idö nem volt alkalmas arra, hogy tréninget tartsanak - César Cascabel sokszor gondolt arra, hogy társulatának tudománya teljesen berozsdásodik, mire Permbe érnek -, megpróbálták hát másként hasznosítani. Nehogy a csüggetegség eröt vegyen rajtuk, Szergej úr elbeszéléseivel szórakoztatta, oktatta öket szüntelenül.

César Cascabel viszonzásul néhány szemfényvesztö meg büvészfogásra akarta megtanítani, mint mondotta, csak éppen a szórakozás kedvéért. Az igazság az volt, hogy e tudomány eset­leg még hasznára is lehet Szergej úrnak, mikor majd valóban mutatványosnak akarja álcázni magát, hogy kijátszhassa a cári rendörséget. Jean az indián lánykát tanítgatta írni, olvasni, s Kayette rendkívül értelmesnek, az ifjú tanár pedig rendkívül buzgónak mutatkozott. Elkép­zelhetö, hogy ez a tudni vágyó, tehetséges és derék fiú sohasem lehet több, sohasem lehet más, mint vásári komédiás? De ki tudja, mit rejt számára a jövö, s ki tudja, mit rejt mindannyiuk számára, akik itt a világ végén egy vad törzs hatalmába kerültek...

És Csu-Csuk csak nem hagyott alább a követelözéseivel. Kitartott amellett, hogy foglyait nem engedi szabadon váltságdíj nélkül, és legalábbis valószínütlennek tünt, hogy bárhonnan bármiféle segítséget kapjanak. Önerejükböl meg ugyan hogyan szerezhetnék meg a Ljahov-szigetek harácsoló uralkodója által követelt pénzt?

Cascabelék persze nagy kincs tulajdonosai voltak - csak éppen nem tudtak róla. Övék volt az aranyrög, a mesés kincs - legalábbis Sandre csöppet sem kételkedett abban, hogy mesés értéke van. Néha, mikor senki sem látta, elövette a követ, bámulta, dörzsölte, fényesítette, és termé­szetesen habozás nélkül föláldozta volna, hogy Csu-Csuk rabságából kiválthassa a családját. Csakhogy ez a nyavalyás Cucu az aranyrögöt, akármilyen értékes is, aligha fogadná el készpénz gyanánt. Sandre hát kitartott eredeti elgondolása mellett: majd ha Európába érnek, csengö aranyra váltja kincsét, így pótolja a nagy veszteséget, mely Amerikában érte öket.

Kitünö elgondolás - ha ugyan valaha is Európába kerülnek. Az igazat megvallva, nem sok reményük lehetett arra, hogy ez a közeljövöben megtörténik. Ezen kesergett egyébként a két gonosztevö is, akiket a balsors összehozott Cascabelékkal.

Egy napon - január 30-án - Ortik megjelent a Szép Vándornál, hogy Szergej úrral, Jeannal és César Cascabellal a hazatérésre vonatkozó elképzeléseikröl beszéljen. Valójában csak azt akarta megtudni, mit terveznek arra az esetre, ha Csu-Csuk meggondolná magát, és foglyait elengedné a Katyelnij-szigetröl.

- Mondja, Szergej úr - kezdte a tapogatódzást -, mikor Port Clarence-ból elindultak, úgy tervezték, hogy Szibériában töltik a telet?

- Igen - hangzott a válasz -, úgy beszéltük meg, hogy valamelyik városkában várjuk meg a meleg idöszak beálltát. De miért kérdezi ezt, Ortik?

- Mert szeretném tudni, vajon kitartanak-e eredeti útitervük mellett, ha ezek az átkozott bennszülöttek szabadon engednék önöket...

- Nem, szó sincs róla - mondta Szergej úr -, hiszen így csak feleslegesen nyújtanánk az amúgy is hosszúra nyúlt utat. Véleményem szerint okosabb, ha az orosz határnak tartunk, hogy innen aztán eljussunk az Urál egyik hágójáig...

- Szóval a hegylánc északi része felé indulnának?

- Igen, hiszen így jutnánk a legrövidebb úton a sztyeppékhez.

- És mi történnék a kocsival, Szergej úr? - kérdezösködött tovább Ortik. - A kocsit itt hagynák?

César Cascabel nyilván megértette a kérdést, mert máris kitört:

- Itt hagyni a Szép Vándort?... Dehogy hagyjuk itt, ha teherhúzókat tudok szerezni, és rövid idön belül... legalábbis azt remélem...

- Van valami elképzelése? - csodálkozott Szergej úr.

- Nincs nekem még egy halovány ötletem sem, viszont Cornélia egyre mondogatja, hogy majd csak kitalálok valamit, és ö csak tudhatja, hiszen ö még sohasem tévedett! Csodálatos egy teremtés ö, meg aztán alaposan ismer is engem!

A csodálatos César Cascabel csak nem változott, most is rendületlenül bízott szerencse­csillagában, és el sem tudta képzelni, hogy négy francia és három orosz egyesült erövel ne tudjon megbirkózni egy ilyen Csu-Csukkal.

Szergej úr tolmácsolta Ortiknak, hogy mit mondott César Cascabel a Szép Vándorra vonatkozóan.

- Hát pedig, ha el akarják vinni a kocsit - mondta az orosz matróz, aki szemmel láthatóan fontosnak tartotta ezt a részletkérdést -, rénszarvasokra volna szükségük.

- Úgy van.

- És azt hiszi, hogy Csu-Csuk adna önöknek rénszarvasokat?

- Azt hiszem, hogy Cascabel úr valahogyan ráveszi, hogy adjon.

- És akkor a jégmezön átvágva, megpróbálnak eljutni a szibériai partra?

- Természetesen!

- Ez esetben, Szergej úr, még jégzajlás elött kellene indulniuk, vagyis három hónapon belül.

- Világos!

- Mégis, hogy gondolja?

- A bennszülöttek esetleg mégis úgy döntenek, hogy szabadon engednek bennünket!

- Nem hinném, ha egyszer nem tudunk nekik váltságdíjat fizetni.

Cascabel, mihelyt Szergej úr lefordította nekik Ortik szavait, nyomban rávágta:

- Hacsak rá nem kényszerülnek ezek a nyomorultak!

- Kényszerülnek... Ugyan ki, mi kényszeríthetné öket? - csodálkozott Jean.

- Mondjuk, a körülmények!

- Hogyhogy a körülmények, apám?

- Igen, bizony a körülmények! Mindennek ez a nyitja... A körülmények, édes fiam, de azok ám!

És olyan erövel vakarta a fejét, hogy majd kitépte a haját, de csak nem támadt semmi jó ötlete.

- Az a fontos, kedves barátaim - mondta Szergej úr -, hogy tudjuk, mitévök legyünk, ha a bennszülöttek nem hajlandók bennünket szabadon engedni. Megpróbáljuk a szökést?

- Megpróbáljuk, Szergej úr - mondta Jean. - Csakhogy akkor itt kell hagynunk a Szép Vándort!

Ne beszélj így, Jean! - kiáltott rá César Cascabel. - Megszakad a szívem, ha ilyet kell halla­nom!

- De hát gondolkozz, édesapám!

- Nem!... A Szép Vándor a mi guruló otthonunk!... A fedele alatt születtél, édes fiam!... Még hogy itt hagyjuk ezeknek a fókáknak, ezeknek a...

- De kedves barátom - szólt közbe Szergej úr -, higgye el, minden tölünk telhetöt megteszünk, csak rávehessük a bennszülötteket, hogy engedjenek bennünket szabadon. Sajnos azonban alighanem hiába kérjük öket, s akkor nem marad más számunkra, mint a szökés. Ha ki tudjuk játszani Csu-Csuk éberségét, ha szökni tudunk, akkor itt kell hagynunk...

- A Cascabelek házát! - mennydörögte elkeseredetten a családfö.

- Nyugodj meg, apám - csitította Jean -, talán valami más lehetöség is akad, ami mindent megold...

- Ugyan milyen lehetöség?

- Például megszökhetne valamelyikünk, s a kontinensre jutva, értesítené az orosz hatóságokat! Szergej úr, kérem, én igazán szívesen mennék...

- Azt már nem! - ripakodott rá César Cascabel.

- Nem!... Valóban ne tegye! - tiltakozott Ortik is, mikor Szergej úr tolmácsolta neki Jean szavait.

César Cascabel és a matróz tehát egyetértettek ebben a kérdésben, de míg Cascabel csak Narkin grófot féltette az orosz hatóságoktól, a másik nem szívesen került volna szemtöl szembe a hatóságok képviselöivel.

Szergej úr más szempontból nézte Jean javaslatát.

- Erröl a gondolatról rád ismerek, édes fiam - mondta -, mindnyájunkért akarsz áldozatot hozni, és ezt mindnyájan köszönjük neked! Önfeláldozásod azonban eredménytelen maradna. Őrültség volna nekivágni a sarki tél kellös közepén a jégmezönek, örültség volna vállalkozni száz- meg százmérföldes útra, hiszen a Katyelnij-szigetet legalább akkora távolság választja el a kontinenstöl! Elpusztulnál útközben, kedves fiam! Nem, barátaim, ne váljunk el, és ha valaha így vagy úgy szabadulhatunk a szigetröl, hát szabaduljunk együtt!

- Ez az okos beszéd! - bólintott César Cascabel -, és kérlek, Jean, ígérd meg nekem, hogy engedélyem nélkül nem kezdesz semmi ilyesmibe!

- Megígérem, apám.

- És mikor azt mondom, hogy együtt távozunk a szigetröl - folytatta Szergej úr Ortikhoz fordulva -, természetesen úgy gondolom, hogy Kircsev és maga is velünk lesz. Nem akarjuk magukat a bennszülöttek hatalmában hagyni.

- Köszönöm, uram, és úgy gondolom, hogy Kircsev és jómagam szolgálatukra lehetünk a Szibérián át vezetö úton. Egyelöre semmivel sem próbálkozhatunk, de nagyon fontos, hogy indulásra készen álljunk, még mielött megkezdödne a jégzajlás, tehát mihelyt kicsit enged az idö! - mondta Ortik, és távozott.

- Bizony, készen kell állnunk - folytatta Szergej úr a beszélgetést.

- Készen is leszünk! - jelentette ki César Cascabel. - De hogyan fogjunk neki? Kapjon be a farkas, ha csak sejtelmem is van róla!

Hogyan is válhatnának meg Csu-Csuktól, akár a fönök hozzájárulásával, akár enélkül - ez volt most legföbb gondjuk. Nagyon nehéz volna kijátszani a bennszülöttek éberségét. Arra sem számíthatnak, hogy idövel majd jobb belátásra bírhatják Csu-Csukot. Egyetlen megoldás marad tehát: lóvá kell tenni, mint azt César Cascabel napjában hússzor is elmondta.

Igen, ö mindenesetre erre törekedett! Csakhogy hiába törte a kobakját, mint ahogy ö maga mondogatta, a január elmúlt, és ötlet nem született a kobakjában.

VII. CÉSAR CASCABEL POMPÁS TRÉFÁJA

Február elején nagyon nehéz napjaik voltak - ez az a hónap, mikor az ilyen magas szélességi fokon még az is megesik, hogy befagy a hömérö higanyoszlopa! Természetesen ez még mindig messze van a planéták közi hidegtöl, ahol a mínusz 273 fokos fagy a molekulákat megdermesztve elöidézi az abszolút szilárdság állapotát. A Szép Vándor lakóinak azonban még a Katyelnij-szigeten is az volt az érzésük, hogy mozdulatlanok a levegö molekulái, s hogy a levegö valósággal megszilárdult, s mikor belélegzik, éget, mint a tüz. A hideg annyira fokozódott, hogy a Szép Vándor lakói kénytelenségböl elhatározták, ki sem mozdulnak a kocsiból.

Az égbolt rendkívül tiszta volt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az ember azt hihette volna, a világür legmélyéig hatol el a tekintete. Ugyanakkor a nappali világosság még déltájban sem volt egyéb, mint a hajnali és alkonyi derengés sápadt keveréke.

A bennszülöttek, minthogy már megszokták ezt az éghajlatot, most is nyugodtan türték, de mennyire vigyáztak, nehogy hirtelen hidegre kerülve, megfagyjon a kezük, lábuk vagy az orruk! Tetötöl talpig úgy beburkolóztak rénszarvasprémjeikbe, hogy ki sem látszottak azok­ból; valóságos mozgó prémraktárak voltak. Hogy mégis miért mozdultak ki barlangjukból? Természetesen Csu-Csuk parancsára. A fönöknek elvégre tudnia kellett, vajon nem szöktek-e meg foglyai, akik a kegyetlen hidegben nem tudtak eleget tenni napi látogatási kötelezettsé­güknek. Csu-Csuk aggálya egyébként oktalan volt, a dermesztö fagyban senki sem szánta volna rá magát a szökésre.

- Szép jó estét, kétlábú fókák! - kiabált feléjük César Cascabel, ha meglátta öket a Szép Vándor ablakain át, melyekröl leolvasztották a jeget. - Halvér folyik ezeknek az ereiben, az már biztos!... Nyugodtan sétafikálnak, mikor olyan hideg van, hogy a becsületes emberfia öt perc alatt megfagyna!

A Szép Vándor úgyszólván légmentesen zárt fülkéiben elviselhetö volt a hömérséklet. A konyhai tüzhely - turfával tüzeltek, így legalább takarékoskodhattak a petróleummal - átmele­gítette a többi fülkét, pedig néha még szellöztettek is. De szinte abban a pillanatban, ahogy kinyitották a kocsi ajtaját, bent megfagyott minden folyadék. Vagy negyven fok különbség volt a kocsi és a szabad levegö hömérséklete között, amit Szergej úr pontosan meg is állapít­hatott volna, ha a bennszülöttek el nem lopják a höméröjüket.

Február második hetében a hideg mintha kicsit enyhült volna. A szél délnek fordult, s fantasz­tikus erövel hordta a havat Új-Szibéria e sivár partvidékein. A Szép Vándor fölborult volna a vad szélben, de magas jéghegyek vették körül, és egész a tengelyéig hóba süppedt, így aránylag könnyen állta a szelet.

Egyszer-kétszer még hirtelen visszatért a kegyetlen hideg, február közepe felé azonban már csak mínusz húsz fok körül volt az átlag hömérséklet.

Szergej úr, César Cascabel, Jean és Szegfüszeg el is szánta magát arra, hogy kicsit kimoz­duljon, de elözöleg aprólékos óvintézkedéseket tettek, nehogy a szabad levegöre kerülve, hirtelen lehüljenek, hiszen tudták, hogy az egészségükre ez volna a legveszélyesebb.

A Szép Vándor környéke teljesen eltünt a hótakaró alatt, mely a talaj egyenetlenségeit is feltöltötte. Nem volt sötét, hiszen két órán át sápadt fény derengett a déli látóhatáron, nem melegítettek, de mégiscsak világítottak a nap sugarai, melyek, ahogy közeleg a tavaszi napéjegyenlöség ideje, egyre nagyobb fénnyel ragyognak majd.

Nyugodtan vállalkozhattak egy kis sétára, s minthogy Csu-Csuk szigorúan rájuk parancsolt, mindnyájan a fönökhöz indultak.

A csökönyös fejedelem nem tért jobb belátásra, söt foglyai tudomására hozta, hogy amennyi­ben záros határidön belül nem adják át neki a háromezer rubeles váltságdíjat, tudni fogja, mihez tartsa magát.

- Gyalázatos rabló! - állapította meg César Cascabel ékes franciasággal, amit öfelsége semmi­képpen sem érthetett meg. - Igen!... Majom!... Hülye!... Hülyék királya!

Persze a Ljahov-sziget fejedelmére szórt szidalmak mit sem segítettek helyzetükön, melyet most már az is súlyosbított, hogy Csu-Csuk szigorú rendszabályokkal fenyegetözött.

Egyszer viszont a tömény düh föllángolása közepett zseniális ötlete támadt, s ez nem is meglepö az olyan furfangos férfiútól, mint amilyen hösünk, César Cascabel volt.

- Ejnye, fóka teremtette! - kiáltott fel egy szép napon. - Sokat adnék azért, ha ez a tréfa, ez a kitünö tréfa sikerülne!... És hát miért ne sikerülne? Miért ne tudnám lóvá tenni ezeket a tökfejüeket?

De csak ennyi szaladt ki a száján, ötletét nem árulta el, titkolózott még Cornélia elött, még Szergej úr elött is.

Csakhogy terve sikerének egyik elengedhetetlen feltétele az volt, hogy legalábbis jól érthetöen beszélje az oroszt, az észak-szibériai népek nyelvét. Így hát míg Kayette a franciában tökéletesítette magát Jean segítségével, ö elhatározta, hogy Szergej úr irányításával oroszul tanul. S vajon kívánhatna-e kiválóbb nyelvmestert?

Február tizenhatodikán, miközben Szergej úrral sétált a Szép Vándor körül, közölte vele óhaját, hogy szeretné alaposabban megtanulni az orosz nyelvet.

- Mert, ugye, Oroszországba megyünk, úgy volna hát rendjén, hogy folyékonyan beszéljem az ország nyelvét, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljek Permben meg Nyizsnyij Novgorodban.

- Helyes, barátom - válaszolta Szergej úr. - De hiszen annyit máris tud, amennyivel boldogulhat.

- Nem, Szergej úr, nem! Igaz, csaknem mindent megértek, de nem tudom megértetni magam, ezért szeretnék tanulni.

- Hát ha ennyire akarja...

- Különben is jó idötöltés lesz!

César Cascabel kérésében voltaképpen nem volt semmi meglepö, a családfö tudásvágyán nem is csodálkozott senki.

Így aztán Szergej úrral napi két-három órán át szorgalmasan tanulta az orosz nyelvet, de nem annyira a nyelvtani szabályok, inkább a kiejtés volt az, ami érdekelte, söt úgy tünt, mintha elsösorban ezt akarná megtanulni.

Az oroszok, mint tudjuk, nagyon könnyen sajátítják el a francia nyelvet, és szépen, akcentus nélkül beszélik, annál nehezebben tanulnak meg a franciák oroszul. Hihetetlen, hogy César Cascabel milyen buzgón tanult, mennyire igyekezett szabatosan ejteni a szavakat - tanulása közben csak úgy visszhangzott a Szép Vándor, mindent megtett, hogy kiejtése lehetöleg hibátlan legyen.

Nyelvtehetsége és szorgalma csodákat müvelt, a család nem gyözte bámulni, milyen gyorsan halad.

Mikor a nyelvóra véget ért, kiment a partra, s ott, ahol biztos lehetett afelöl, hogy senki sem hallja, dörgö hangon gyakorolt bizonyos mondatokat, hol így, hol úgy hangsúlyozva a szava­kat, mindig arra törekedve, hogy úgy ejtse az "r"-eket, mint a született oroszok. És a mestersége gyakorlása során - hiszen idönként ö volt a kikiáltó - már amúgy is jól beletanult abba, hogy hangját kellöképpen rezegtesse.

Néha összetalálkozott Ortikkal és Kircsevvel, s minthogy a két matróz nem tudott franciául, oroszul beszélgetett velük, s így meggyözödhetett arról, hogy már meg tudja magát értetni.

A két ember egyébként gyakran látogatott el a Szép Vándorhoz. Kayette, akinek figyelmét újra meg újra fölkeltette Kircsev hangja, egyre töprengett, próbált visszaemlékezni, mikor is hallhatta elöször...

Ortik és Szergej úr egyre csak arról tanácskozott, miként tudnának elmenekülni a szigetröl. Beszélgetéseikbe most már César Cascabel is bekapcsolódott, de nem tudtak kiagyalni semmi gyakorlati megoldást.

- Mégis van egy lehetöségünk a hazatérésre, bár éppen erre a lehetöségre sohasem gondoltunk - mondta egyszer Ortik.

- Miféle lehetöség? - kérdezte Szergej úr.

- Mikor a Sarki-tenger megszabadul a jégpáncéltól, éppen nem megy ritkaságszámba, hogy bálnavadászhajók tünnek fel a Ljahov-szigetek környékén. Miért ne hívhatnánk föl az egyik ilyen hajó figyelmét? Miért ne kérhetnénk, hogy jöjjön értünk?

- Ezt nem tehetjük - szögezte le Szergej úr. - Hiszen csak azt érnénk el vele, hogy a hajó legénysége is Csu-Csuk fogságába kerülne, osztozna sorsunkban anélkül, hogy ebböl bármi hasznunk lenne. Egy bálnavadászhajónak nincs olyan nagyszámú legénysége, hogy fölvehetné a harcot a bennszülöttekkel.

- Különben is a tenger legföljebb három hónap múlva lesz hajózható, én pedig addig nem bírnám türelemmel! - mondta César Cascabel.

Majd némi gondolkodás után hozzátette:

- Meg aztán, ha sikerülne feljutnunk egy bálnavadászhajóra, még ha ez a derék öreg Cucu engedne is bennünket, baj volna, mert itt kellene hagynunk a Szép Vándort...

- Ebbe pedig alighanem bele kell törödnünk! - vetette közbe Szergej úr.

- Beletörödni! Ugyan kérem - kiáltott César Cascabel.

- Talán van valami elgondolása, hogy miként lehetne segíteni ezen?

- Km, khm.

César Cascabel nem is mondott ennél többet, de milyen ravasz mosoly játszadozott az ajkán, és hogy megvillant a szeme.

Cornélia rögtön meg is jegyezte:

- Césarnak egész biztosan valami jó ötlete támadt!... Hogy mi?... Azt én sem tudom! De hát az ilyen embertöl nyugodtan elvárhatjuk!

- Papa ravaszabb, mint Csu-Csuk bácsi! - erösgette a kis Napoleona.

- Észrevettétek, hogy újabban derék öregnek nevezi? - kérdezösködött Sandre. - Ilyen barát­ságosan beszél róla.

- Hacsak nem éppen ellenkezöleg! - vágta rá Szegfüszeg.

Február második hetében a hömérséklet érezhetöen tovább emelkedett, a déli szél enyhébb légáramlatokat sodort a szigetek felé.

Nem volt hát vesztegetni való idejük.

Miután a Bering-szorosban a késlekedö tél miatt a jégzajlás olyan nehéz helyzetbe sodorta öket, igazán túlzás lenne, ha a balsors most úgy hozná, hogy a korai tavasz miatt kerüljenek ismét kritikus helyzetbe.

Ha César Cascabel terve sikerülne, ha rá tudná venni Csu-Csukot, hogy a Szép Vándort utasaival és rakományával együtt engedje békességben távozni, úgy nekik el kellene indulniuk még addig, amíg a jégmezö szilárd utat alkot a Ljahov-szigetek és a szibériai part között.

Az útnak ezt a részét egyébként viszonylag kényelmesen megtehetnék rénszarvasfogattal anélkül, hogy a jégmezö megtörésétöl kellene tartaniuk.

- Mondja, kedves Cascabelem - kérdezte egy napon Szergej úr -, ön valóban reménykedik abban, hogy ez a vén zsivány Csu-Csuk rénszarvasokat is ad önnek, hogy a kocsival együtt jussunk el a kontinensre?

- Szergej úr - hangzott a komoly válasz -, Cucu korántsem vén zsivány. Ellenkezöleg: tiszteletre méltó, kiváló férfiú. Ha megengedi, hogy szabadon távozzunk, úgy azt is meg­engedi, hogy a Szép Vándorral menjünk, és ha ezt is megengedi, akkor már szinte magától értetödö, hogy rendelkezésünkre bocsát, mondjuk, húsz vagy akár ötven, száz, de ha úgy akarom, akár ezer rénszarvast!

- Hát úgy gondolja, hogy rá tudja venni?...

- Hogy rá tudom-e venni az én Cucu barátomat? Akár az orránál fogva vezethetem! Mert a kezemben van öfelsége, s amit én egyszer megfogtam, azt nem engedem el egykönnyen.

César Cascabel változatlan önbizalommal beszélt, és továbbra is elégülten mosolygott. Söt most még csücsörített is, és két ujjával csókot hintett bennszülött öfelsége felé. Szergej úr mégsem kérdezösködött, látta, hogy César Cascabel semmiképpen nem akar beszélni a terveiröl, nem zaklatta hát kérdésekkel.

Ahogy a hideg enyhült, Csu-Csuk alattvalói lassanként visszatértek szokott foglalatoskodá­saikhoz, madarakra meg a jégmezö felszínén föl-fölbukkanó fókákra vadásztak, és ismét eljártak a bálványok barlangjába, egy ideig ugyanis a kegyetlen hideg miatt oda sem mehettek.

Péntekenként az egész törzs nagy pompával vonult az imabarlangba, Új-Szibériában nyilván pénteken ülik a vasárnapot. Február 29-én - 1868 ugyanis szököév volt - a bennszülöttek alighanem processzióban vonulnak bálványaikhoz.

Csütörtökön este César Cascabel, mielött lefeküdt volna, csak ennyit mondott:

- Úgy készüljünk, hogy holnap a mi kedves Cucu barátunkkal együtt ott leszünk a Vorspük­ben, a ceremónián.

- Hogyan, César, azt akarod, hogy... - kezdett kérdezösködni Cornélia.

- Bizony, azt akarom! - közölte a családfö.

Vajon mit jelentett ez az ellentmondást nem türö fölszólítás? César Cascabel talán abban bizakodott, hogy meg tudja szelídíteni a Ljahov-szigetek fejedelmét, ha részt vesz a bálvány­imádásban? Csu-Csuk nyilván szívesen látná, ha foglyai hódolattal adóznának birodalma bálványai elött. No de imádni ezeket a bálványokat, osztozni a bennszülöttek babonáiban, ez mégiscsak túlzás volna, s alig valószínü, hogy César Cascabelból bálványimádó lesz, csak azért, hogy beférközzék a szibériai felség kegyeibe!... Micsoda képtelen ötlet!

Pénteken már napkeltével készülödött az egész törzs. Gyönyörü idö volt, és csak mínusz tízfokos hideg; napi négy-öt órán át tartó világosság és szinte már érezni lehetett a nap sugarait, melynek korongja már kikandikált a látóhatár mögül.

A bennszülöttek elindultak barlangjaikból, a férfiak, nök, gyerekek és aggastyánok, mind a legszebb ünneplöjükbe öltöztek, prémes oldalával kifelé fordított fókabör zubbonyt, iram­szarvas nadrágot viseltek. Elökerültek az értékes fekete és fehér prémek, a gyöngyös sapkák, tarka plasztronok, homlokszíjak, fülbevalók, karkötök, a rozmárcsontból faragott, orrcimpába akasztott ékszerek.

Akadt azonban a bennszülöttek között olyan is, aki úgy látta, mindez nem elég az ünnepség fényéhez, s a törzs egyik-másik elökelösége, hogy méltóbbá tegye megjelenését, magára szedte a Szép Vándorból ellopott holmikat.

Nemcsak a komédiásjelmezeket öltötték fel, fejükbe nyomták a bohócsipkákat, a tollas csákókat, egyikük meg vállszalagot viselt, rajta a zsonglörmutatványoknál használt karikák­kal, a másik pedig övére akasztotta a súlyzókat, Csu-Csuk, a fönök meg nagy büszkén úgy járt-kelt a nyakába akasztott fém barométerrel, mintha Új-Szibéria legföbb fejedelme által most alapított érdemrend díszelegne a mellén.

És fújták, verték a hangszereket, ahányat csak találtak, a kornéta a trombitával, a tambura a nagydobbal versenyezve harsogott iszonyatos zenebonával.

Cornélia a gyerekekkel együtt mérgelödött az éktelen lárma miatt, s valamennyien szívesen kifütyülték volna a zenészeket, akiknél - mint Szegfüszeg megjegyezte - alighanem még a fókák is különbül muzsikálnak.

És ki hinné? - César Cascabel kedvesen mosolygott a vad muzsikusokra, dicsérte, éljenezte, tapsolta öket, s nagy komolyan mondta:

- Igazán meglepnek ezek a derék emberek!... Rendkívül tehetséges muzsikusok, s ha elsze­gödnének hozzám, azt hiszem, nemcsak Permben, de még Saint-Cloud-ban is nagy sikert aratnának.

A menet nagy zenebona kíséretében vonult át a falun az imabarlang felé, ahol híveik hódolatát várták a bálványok. Csu-Csuk vonult a menet élén, mögötte Szergej úr és César Cascabel, majd a család és a két orosz matróz, utánuk pedig Turkev lakói.

A menet megállt a sziklaüreg elött, melyben az ez alkalomra frissen pingált istenek értékes prémekbe burkolva várakoztak.

Csu-Csuk belépett a Vorspükbe, két kezét magasra emelte, fejét háromszor meghajtotta, majd a földre terített iramszarvasbörre kuporodott, itt ez a testtartás jelentette azt, amit Európában a térdelés.

Szergej úr és a barátai meg a jelenlevök mind nyomban követték a fönök példáját.

Miután áhítatos csend lett, Csu-Csuk félig kántálva, félig suttogva, akár egy anglikán lelkész, a három, szertartásos díszben pompázó halványhoz fohászkodott...

Fohászára váratlan hang válaszolt... Érces hang harsant, melyet a barlang végében is világosan lehetett érteni.

Ó, csoda! A hang a jobb felöl álló isten csöréböl harsant, oroszul beszélt a bálvány, és imigyen szólott:

- A nyugatról jött idegenek szentek és sérthetetlenek! Hogy merészeled öket fogságban tartani?

A barlangban döbbent csend uralkodott.

Elöször történt meg, hogy Új-Szibéria istenei kegyeskedtek szóba ereszkedni alázatos híveik­kel.

És ekkor ismét felharsant a hang, most még erösebben, még parancsolóbban, most a bal felöl álló isten csöréböl szállt a szózat:

- Megparancsolom neked, hogy azonnal engedd öket szabadon! Megparancsolom népednek, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltessék irántuk, adja vissza elrabolt javaikat! Megparan­csolom, légy segítségükre, hogy eljussanak a szibériai partra!

Most már nem is döbbenet, hanem rémület némította meg a jelenlevöket. Csu-Csuk reszketve föltérdelt, tekintete, föltartott keze, tátva maradt szája... mind elárulta iszonyatos félelmét. A bennszülöttek félig fölemelkedtek, nem tudták, mitévök legyenek, arccal a földre boruljanak-e vagy elmeneküljenek...

Aztán megszólalt a harmadik, a középsö bálvány is. És hogy mennydörgött ez a haragos, fenyegetö hang! És milyen drámai erövel hangsúlyozta a szavakat, hogy rezgette a szótagokat!

- És ha mindez meg nem történik, azon a napon, amikor a szent és sérthetetlen emberek akarják, törzsedre és reád lesújt az ég haragja!

A fönök és az alattvalói ijedtükben kórusban hörögtek, meg sem mertek moccanni, viszont César Cascabel két karját nyújtotta az istenek felé, hogy így is kifejezze háláját az égi beavat­kozásért.

Fogolytársai közben lélegzeni is alig mertek, nehogy kitörjön belölük a nevetés.

Egy hasbeszélö trükköt agyalt ki a zseniális César Cascabel, a páratlan müvész, hogy jobb belátásra bírja az ö "derék öreg Cucuját".

A babonás bennszülötteknek ez éppen elég volt! "A nyugatról jött idegenek" - ezt is milyen remekül kieszelte -, a nyugatról jött idegenek tehát szentek és sérthetetlenek!... Hogyan merészeli öket Csu-Csuk fogva tartani?

Dehogyis merészeli! Esze ágában sincs! Szabadon távozhatnak, mihelyt akarnak, és a bennszülöttek természetesen az ég kegyeltjeinek kijáró tisztelettel bánnak velük!

És miközben Ortik és Kircsev mit sem tudva César Cascabel hasbeszélö tudományáról, nem is titkolta mélységes megdöbbenését, Szegfüszeg lelkesen mondogatta:

- Hogy micsoda lángész az én gazdám!... Micsoda koponya!... Micsoda férfiú!... Hacsak...

- Hacsak nem isten! - fejezte be Cornélia, és a férjére mosolygott.

A tréfa sikerült, hála az új-szibériai bennszülöttek minden képzeletet felülmúló hiszékenysé­gének. César Cascabel megfigyelte ezt a hiszékenységet, ez adta neki az ötletet, hogy mind­nyájuk hasznára fordítsa hasbeszélö tehetségét.

Az már csak természetes, hogy a törzs a szent és sérthetetlen személyiségeknek kijáró tisz­telettel kísérte öket vissza a Szép Vándorhoz. Csu-Csuk ki nem fogyott az alázatos hódoló szavakból, amiben persze nagy része volt az ijedtség keltette respektusnak. Nagy buzgalmá­ban már-már egyazon imádattal szólott a Cascabel család tagjairól és Katyelnij-sziget bálványairól. Turkev tudatlan lakói ugyan hogy is tételezhették volna fel, hogy szemfény­vesztö ügyeskedéseinek estek áldozatul? Ők bizony a Vorspük isteneinek félelmetes hangját hallották. Mindeddig néma csörükböl szálltak a parancsok hibátlan orosz nyelven. Különben is láttak már ehhez hasonló csodát! Hiszen Jako, a papagáj is beszélt! S akkor is hogy meg­döbbentek! Hogyne lennének képesek a madárfejü istenek arra, amire egy madár képes!

E naptól kezdve Szergej úr, César Cascabel és a család meg a két tengerész - akikröl kijelentették, hogy honfitársaik - szabadnak tekinthették magukat. A téli idöszak már végére járt, a hideg sem volt elviselhetetlen. Ezért a hajótöröttek elhatározták, hogy nem sokáig késlekednek a Ljahov-szigeteken. Nem mintha attól tartottak volna, hogy a bennszülöttek magatartása megváltozik. Nem, a bennszülöttekre alaposan ráijesztettek! César Cascabel a legjobb barátságban volt az ö derék Cucu komájával, aki már a csizmáját is pucolta volna, ha nagy barátja úgy akarja! Természetesen sietett visszaadatni nekik mindazt, amit a benn­szülöttek elloptak a Szép Vándorból. Ő maga térden állva nyújtotta át César Cascabelnak a rendjel gyanánt viselt barométert, és Cascabel kegyesen a kezét nyújtotta neki, amit Csu-Csuk áhítatosan megcsókolt, hiszen ki tudja - ez a kéz képes lehet viharokat, égiháborúkat támasztani!

Az úti elökészületek március nyolcadikára befejezödtek. César Cascabel húsz rénszarvast kért a kocsijához. Csu-Csuk nyomban felajánlott százat, de nagy barátja köszönettel elhárította a bökezüséget, beérte hússzal is, mindössze azt kérte, adjanak vele elegendö takarmányt az állatok számára, hogy etetni tudja öket, míg átkelnek a jégmezön.

Március nyolcadikán délelött Szergej úr, César Cascabel és a két matróz elbúcsúzott a turkevi bennszülöttektöl. Az egész törzs összesereglett, hogy lássa a szent és sérthetetlen emberek indulását, és jó utat kívánhasson nekik.

A "derék Cucu" is ott állt az elsö sorban, és öszintén elérzékenyült. César Cascabel elébe lépett, megveregette a fönök pocakját, és franciául mindössze ennyit mondott:

- Ég áldjon, vén szamár!

Alattvalói szemében ez a baráti paskolás is erösítette öfelsége tekintélyét.

Tíz nappal késöbb, tehát március 18-án a Szép Vándor, miután különösebb fáradalmak és nehézségek nélkül átkelt a Ljahov-szigeteket a szibériai parttal összekötö jégmezön, az ázsiai partra, a Léna torkolatához érkezett.

Annyi viszontagság, annyi veszélyes kaland után, amiben Port Clarence-ból való indulásuk óta részük volt, Szergej úr és útitársai végre ázsiai földre léphettek.

VIII. A JAKUTOK FÖLDJÉN

A Bering-szorostól Európáig vezetö út eredetileg tervezett irányát természetesen meg­változtatták a közbejött események: a jégtáblán való sodródással tett nagy kerülö és az, hogy végül is az új-szibériai szigetcsoporton kötöttek ki. Most már nem gondolhattak arra, hogy ázsiai Oroszország déli vidékein vágnak át. Különben is a meleg idöszak hamarosan bekö­szönt, így hamarosan javulnak az idöjárási viszonyok, nem kell tehát valamelyik városkában átvészelniük a telet. Voltaképpen mindaz, ami höseinkkel a legutóbbi hetekben történt, éppen olyan szerencsés, mint amilyen mesébe illö módon fejezödött be.

Most abban kellett elhatározásra jutniuk, melyik úton induljanak, hogy a lehetö leggyorsabban érjenek az Urál hegységhez, vagyis ahhoz a vonalhoz, mely ázsiai Oroszországot elválasztja európai Oroszországtól. Szergej úr úgy tervezte, hogy mielött az ázsiai partról tovább­indulnának, döntenek az útvonal kérdésében.

Csöndes, tiszta idö volt. A teljes napéjegyenlöség idején több mint tizenegy órán át világos volt, a nap hosszát még az alkonyati világosság is növelte, mely itt a hetvenedik szélességi fokon ugyancsak jó ideig tartott.

Kircsev és Ortik csatlakozása óta tíz személyböl állt a kis karaván. Noha köztük és útitársaik között éppen nem volt nagy a rokonszenv, a két matróz mégiscsak a Szép Vándor vendége lett, a közös asztalnál ettek, söt a kocsiban kellett aludniuk mindaddig, míg a hömérséklet nem enyhül annyira, hogy a szabad ég alatt tölthessék az éjszakát.

Az átlaghömérséklet ugyanis még mindig nulla alatt néhány fok volt, erröl könnyen meg­gyözödhettek, minthogy az elözékeny Csu-Csuk a höméröt is visszaadta jogos tulajdonosának. Hó borított mindent, ameddig a szem ellátott, a fehér takarót majd az áprilisi napsütés tünteti el a vidékröl. A keményre fagyott havon a rénszarvasok könnyen vontatták a nehéz kocsit, boldogulnak majd vele a füves sztyeppeken is.

Az állatok etetésére egészen a Léna-öbölig elegendö lesz az a takarmány, amit a benn­szülöttektöl kaptak, mielött elindultak a Katyelnij-szigetröl. A Léna-öblön túl az állatok már tudnak magukról gondoskodni, a hó alól kikaparják a mohát és a lehullott leveleket. A jégmezön való átkelésnél a rénszarvasok nagyon kezes jószágoknak bizonyultak, Szegfüszeg könnyen boldogult velük.

Az utasok sem éheztek, a Szép Vándor éléskamrájában voltak még konzervek, liszt, zsír, rizs, tea, kétszersült és pálinka. Ezenkívül apró nyírfa ládákba csomagolt jakut vajat is hoztak magukkal, a derék Cucu ajándékozta meg vele az ö Cascabel barátját. Viszont gondoskodniuk kell petróleumról, mihelyt valamelyik szibériai városkába érnek. Hamarosan eljön a vadászat ideje is, és Szergej úrnak meg Jeannak útközben böven lesz alkalma arra, hogy a konyha hasznára hódoljon vadászszenvedélyének.

A két orosz matróz segítségére is számíthattak. Azt mondották, hogy jól ismerik Észak-Szibéria egy részét, hasznosak lehetnek tehát mint útikalauzok.

Ezt egyébként egyik pihenö alkalmával meg is beszélték:

- Miután maguk már jártak ezen a vidéken, maguk lesznek a vezetöink - mondta Szergej úr.

- Ez a legkevesebb, amit megtehetünk - válaszolt Ortik. - Hiszen Cascabel úrnak köszönhetjük a szabadulásunkat.

Nekem?... Szó sincs róla! - vágott közbe Cascabel. - A hasamnak köszönhetik, az én beszélö hasamnak! Annak köszöngessék!

Mondja csak, Ortik - kérdezte Szergej úr -, maga szerint a Léna-torkolattól milyen útvonalat kellene követnünk?

- Természetesen a legrövidebbet, ha ön is így gondolja, uram. Így ugyan nem érintjük a délebbre fekvö nagyobb városokat, viszont egyenesen az Urál felé tartunk, és ezen az úton is akadnak falvak, ahol vásárolni lehet, söt pihenni is, ha ez szükségesnek látszik.

- Ugyan minek? - szakította félbe César Cascabel. - Semmi dolgunk a falvakban. Az a fontos, hogy minél rövidebb utat válasszunk, és minél gyorsabban tegyük meg. Remélem, a vidék nem veszélyes az utasember számára?

- Semmiképpen sem - nyugtatta meg Ortik.

- No, és vagyunk elegen, jaj a gazoknak, akiknek a Szép Vándorra fájna a foguk!... Nem úsznák meg olcsón!

- Legyen nyugodt, Cascabel úr, nincs mitöl tartani - jelentette ki Kircsev.

Kircsev - ezt mindnyájan észrevették - csak ritkán szólalt meg. Zárkózott természetü ember volt, mogorva és hallgatag, hagyta, hogy a társa beszéljen helyette is. Ortik szemmel láthatóan értelmesebb volt, mint Kircsev, söt, mint arról Szergej úr többször is meggyözödhetett, határozottan okos ember benyomását keltette.

Az Ortik javasolta útiterv elfogadhatónak látszott. Jobb is, ha kerülik a nagyvárosokat, ahol bármikor katonai vagy rendörörszemekkel találkozhatnak, Narkin grófnak csakúgy, mint a két állítólagos matróznak jobb, ha kerülik minden effajta találkozás lehetöségét. A határ környé­kén ugyan bajosan kerülhetik majd ki a népesebb helyeket, s a határhoz közeledve, bizonyos óvintézkedésekhez kell folyamodniuk. A sztyeppén útjukba kerülö falvak e szempontból alig jelentenek veszélyt.

Miután az útitervben megállapodtak, szerették volna közelebbröl tudni, vajon miféle vidéken kell átvágniuk a Léna-folyótól az Urál vonulatáig.

Jean kikereste Észak-Szibéria térképét, s Szergej úr elmélyülten tanulmányozta e területeket, ahol a folyamok nemhogy könnyítenék, inkább komolyan nehezítik a keletröl nyugat felé tartó utasok dolgát.

Végül is a következökben állapodtak meg:

Délnyugati irányban átvágnak a jakutok földjén, ahol csak itt-ott akad útjukba falu.

Ilyen módon átkelnek a Léna, az Anabar, majd a Katanga, a Jenyiszej és az Ob völgyén, ami mintegy hétszázötven mérföldnyi utat jelent.

Az Ob völgyében egészen az Urál-hegységig mennek, mely százhuszonöt mérföldön át európai Oroszország határa.

Végül az Uráltól mennek Permig, ez mintegy százmérföldes út délnyugati irányban.

Összesen tehát ezermérföldes út áll elöttük.

Ha semmi sem késlelteti öket, ha nem kell megállniuk valamelyik faluban, négy hónap alatt megtehetik ezt az utat, hiszen napi hét-nyolc mérföld nem sok a rénszarvasoknak, így Perm után július közepén, vagyis a híres vásár idejére Nyizsnyij Novgorodban lehet a Szép Vándor.

- Velünk jönnek egészen Permig? - kérdezte Szergej úr Ortikot.

- Nem hinném. Úgy terveztük, hogy a határtól Pétervár felé vesszük az utat, mert Rigába akarunk menni.

- Rendben van - mondta César Cascabel -, csak már legyünk a határon.

Már elözöleg megbeszélték, hogy mihelyt a kontinensre érnek, huszonnégy órás pihenöt tartanak, a jégmezön való gyors átkelés után ennyit igazán megérdemelnek. Egy napot hát a pihenésre szántak.

A Léna folyam apró csatornákkal és átkelökkel az elválasztott torkolatok szeszélyes hálóza­tával ömlik a Léna-öbölnél a tengerbe. Ez a szép folyam vagy ezerötszáz mérföldön át fogadja be a mellékfolyókat, hogy azoknak vizével együtt eljusson a Sarki-tengerbe. Medencéjét nem kevesebb, mint százötmillió hektárra becsülik.

Szergej úr a térkép beható vizsgálata után úgy gondolta, az volna a legjobb, ha a Léna-öböl partvonalán indulnának el, úgy hogy megkerülik a torkolat nehezen járható környékét, mert bár a víz még jég alatt van, keserves lenne az útjuk a torkolatok szövevényében. A télen át összegyülemlett jégtáblák itt roppant torlaszokat formálnak, melyek fölé igazi jéghegyek magaslanak, s ez mint látvány nagyon festöi, csak éppen fáradságos volna kerülgetni.

Az öblön túl már a dünékkel csak itt-ott megszaggatott végtelen sztyepp következik, melyen át aránylag könnyü lesz az útjuk.

Ortik és Kircsev nyilvánvalóan hozzáedzödött, hogy az ilyen magas szélességi fokon fekvö vidékeken utazzék. Társaik ezt már megfigyelhették a Ljahov-szigetektöl a szibériai partig a jégmezön át vezetö útjuk közben. A két tengerész gyakorlottan szervezte a táborozást, és ha rákerült a sor, jégkunyhót is tudtak építeni, tudták, mit kell kezdeni az átnedvesedett ruhákkal: a parti halászok módján a hóba ásták a nedves holmikat; tétovázás nélkül meg tudták mondani, hogy egy jégtorlasz sós- vagy édesvízböl fagyott-e össze; és ismerték a sarkvidéki gyaloglás minden alkalmas módját.

A pihenönap estéjén vacsora után Észak-Szibéria földrajzáról beszélgettek, és Szergej úr kérdésére Ortik elmondotta, hogy Kircsev és jómaga miként járták be ezt a vidéket.

- Hiszen maguk tengerészek, hogyan kerültek hát errefelé?

- Két évvel ezelött - hangzott a válasz - Kircsev és jómagam meg még vagy tíz tengerész, az arhangelszki kikötöben vártuk, hogy munkát találjunk valamelyik induló bálnavadászhajón. Közben a Léna torkolataitól északra a jég közé szorult egy hajó, és mi, akik ott várakoztunk, a hajó segítségére siettünk. Arhangelszkböl az öböl észak-szibériai partvonalán mentünk a torkolatvidék felé. El is jutottunk a Vremjához, kiszabadítottuk a jég közül, majd ezzel a hajóval indultunk bálnavadászatra. Mint már mondtam, a Vremja a legénységével együtt elpusztult, a hajótörésböl csak Kircsev meg én menekültünk meg. A szél a Ljahov-szigetekhez hajtotta bárkánkat, ahol aztán önökkel találkoztunk.

- És az alaszkai tartományokban sohasem jártak? - kérdezte Kayette.

- Alaszkában? - csodálkozott Ortik. - Hát Alaszka nem Amerikában van?

- De igen - mondta Szergej úr. - Amerika északnyugati része ez, Kayette szülöföldje... Halász­útjaik során oda nem kerültek el?

- Nem ismerjük azt a vidéket - válaszolt Ortik nyugodtan.

- Sohasem voltunk a Bering-szoros túlsó partján - tette hozzá Kircsev.

Ez a hang, mint mindig, most is ismerösnek tünt Kayette-nek, de képtelen volt vissza­emlé­kezni arra, hogy hol is hallhatta. Pedig ez csak valahol Alaszkában történhetett, hiszen eddig ö nem hagyta el a szülöföldjét!

Ortik és Kircsev határozott válasza után Kayette, aki tartózkodó volt, mint minden indián, nem is próbált több kérdést feltenni, csak valami fenntartással, söt ösztönös ellenszenvvel viseltetett a két tengerésszel szemben.

A huszonnégy órás táborozás alatt a rénszarvasok alaposan kipihenhették magukat. Noha mellsö lábuk béklyóban volt, a táborhely körül kóboroltak, a bozótot rágcsálták, mohát kotortak ki a hó alól.

Március huszadikán reggel nyolc órakor ismét útnak indult a kis karaván. Száraz, derült idö volt, északkeleti szél fújt. A végtelenbe nyúló sztyepp hótakarója még mindig elég kemény volt, s a kocsi könnyen gördült rajta. A rénszarvasok négyesével, egymástól célszerü távol­ságban voltak befogva. Az öt sorban haladó állatokat egyik oldalról Ortik, a másikról Szegfüszeg vezette.

Hat napon át kocsiztak így anélkül, hogy bármi említésre méltó történt volna. Szergej úr, César Cascabel, Jean és Sandre rendszerint a kocsi mellett gyalogolt egész estig, s ha a háztar­tással nem akadt dolguk, néha még Cornélia, Napoleona és Kayette is csatlakozott hozzájuk.

A Szép Vándor minden délelött körülbelül húsz versztnyi, vagyis két és fél mérföldes utat tett meg, délután ugyanennyit, azaz naponta jó húsz kilométert, mindig nyugati irányban.

Március 29-én, miután átmentek a kis Olenyok folyó jegén, a Szép Vándor utasai a Léna-öböltöl negyvenkét mérföldnyire délkeletre fekvö Makszimova nevü mezövároskába értek.

Szergej úr számára nem jelentett semmi veszélyt, ha huszonnégy órán át ott tartózkodik az északi sztyepp eme eldugott zugában, ahol nem székelt katonai kormányzó, s nem állomáso­zott kozák helyörség. Narkin grófnak Makszimovában nem volt mitöl félnie.

A jakutok földjén jártak tehát, és a városka lakói rendkívül kedvesen fogadták Cascabelékat.

A keleti és déli részén erdös, hegyes vidék északi részén kopár síkságok húzódnak, melyeket csak itt-ott vidít egy-két facsoport, lombjaikat hamarosan kibontja a közelgö meleg idöszak. Ezen a síkságon rendkívül böven terem a széna, mert noha Észak-Szibériában roppant hideg a tél, a nyári hónapokban rekkenö a höség.

Mintegy százezer jakut lakja a vidéket, a pravoszláv egyház hívei, vallásos, vendégszeretö, erkölcsös és béketürö emberek.

A Léna-öböltöl a városkáig vezetö út közben szibériai nomádokkal is találkoztak. Ezek közép­termetü, erös testalkatú emberek, szakálltalan arcuk lapos, a szemük fekete, a hajuk dús. Ugyanezzel az embertípussal találkoztak Makszimova nyájas, békeszeretö, értelmes és szorgalmas lakói között is.

Azok a nomád életet élö jakutok, akik a sztyeppén át terelgetik hatalmas nyájaikat, sohasem válnak meg lovaiktól és fegyvereiktöl. A falvakban letelepedettek inkább halászattal foglal­koznak, a Léna rengeteg mellékvize ugyanis roppant gazdag halban.

Noha a jakutok mind a köz-, mind a magánerkölcs szempontjából kitünö hírnévre tettek szert, hibájuk is van: túlságosan sokat dohányoznak, és ami még súlyosabb, visszaélnek az égetett szeszek és más szesztartalmú italok élvezetével.

- Bizonyos fokig meg lehet érteni - jegyezte meg Jean. - Elvégre három hónapon át csak vizet ihatnak, csak fenyökérget rághatnak.

- Nem kenyérhéjra gondolt, fiatalúr? - kérdezte Szegfüszeg.

- Nem, dehogy! Fenyökéregre! Nem csoda, ha a sok nélkülözés után kicsit fegyelmezetlenek.

A nomád jakutok a jurta néven ismert, kúp alakú fehér sátrakban laknak, a letelepedettek pedig csinos, egyéni ízlés szerint épült faházakban. A roppant tiszta házikók egyben mégis egyformák: valamennyinek nagyon meredek a teteje, hogy az áprilisi nap sugarai minél könnyebben elolvaszthassák a rajtuk felgyülemlett havat. A csúcsos házikók városkája szinte mosolyogva fogadja az utasembert. Az ott lakó férfiak kellemes külsejüek, tekintetük öszinte, nyílt, arckifejezésük némi büszkeséget árul el. A nök kecsesek és meglehetösen csinosak, bár tetoválják az arcukat. Egyébként nagyon tartózkodók, szigorú erkölcsüek, sohasem mutatkoz­nának mezítláb vagy födetlen fövel.

A családot nagyon szívélyesen fogadták a jakut fönökök és a sztarsik - vagyis a városka elökelöségei. A derék emberek valósággal versengtek a megtiszteltetésért, hogy vendégül láthassák az utasokat.

Cornélia azonban nem volt hajlandó ajándékot elfogadni, megköszönte a kedvességüket, és pénzért vásárolt mindent, amire szükségük volt, többek között petróleumot, hogy egy ideig ismét legyen mivel füteniük a tüzhelyet.

A Szép Vándor egyébként itt is nagy érdeklödést keltett. Errefelé még sohasem láttak vándor­komédiásokat. A jakutok - férfiak és nök egyaránt - seregestül mentek megbámulni a cifra kocsit, s lakóinak nem kellett tartaniuk e látogatásoktól. Az itteni emberek között ritkán fordul elö lopás - még idegeneket sem lopnak meg, de ha mégis, a tolvajt nyomban és keményen megbüntetik: nyilvánosan megbotozzák. A testi fenyítésen felül még el kell szenvednie az erkölcsi büntetést is: egész életén át viselheti a szégyenfoltot, megfosztják polgári jogaitól, és többé nem illeti meg a "tisztességes ember" név.

Április harmadikán az utasok az Oden nevü kis folyó partjához értek, mely a forrástól mintegy ötven mérföldnyire szakad az Anabar-öbölbe.

Az eddig igazán kedvezö idöjárás most némileg megváltozott. Nagy esözések kezdödtek, s a hó hirtelen olvadt. Így ment ez egy héten át, és a kocsi gyakran került kátyúba, söt veszélyes ingoványba, mikor mocsaras talajon vezetett az út. A magas szélességi fokon fekvö terüle­teken így kezdödik a tavasz, nulla fölött két-három fokos meleggel.

Ez az útszakasz valamennyiüket nagyon kifárasztotta. Még jó, hogy velük volt a két orosz matróz, mindegyik nagyon szívesen, önfeláldozóan segédkezett, ha erre szükség volt.

Április nyolcadikán a Szép Vándor, miután Makszimova óta mintegy negyven mérföldes utat hagyott maga mögött, megállt az Anabar-folyó bal partján.

Noha a folyam torkolatának közelében már megkezdödött a jégzajlás, ezen a szakaszán még elég szilárd volt a jégpáncél ahhoz, hogy a Szép Vándor átkelhessen rajta. Messziröl hallották az öböl felé úszó jégtáblák recsegését, ropogását. Ha egy héttel késöbb érnek ide, átkelöt kellett volna keresniük, s ez nem lett volna könnyü, mert a hóolvadással egyidejüleg a víz szintje is gyorsan növekszik.

A már zöldellö sztyepp zsenge füvét nagy élvezettel legelték a rénszarvasok. Rügyeztek a cserjék is: három hét sem kell hozzá, s levéldíszt öltenek az ágak. Élet költözött a kegyetlen télidöben kopaszon meredezö vézna fákba is.

Itt-ott nyírfák és vörösfenyök hajladoztak játékosan a könnyü szélben. A nap egyre melegebb sugarai életre keltették az északi növényvilágot.

Ázsiai Szibéria területei annál kevésbé puszta jellegüek, minél távolabb kerülünk a partvidéktöl. A Szép Vándor néha adószedövel is találkozott, aki faluról falura járva hajtotta be a köztartozásokat. Ilyenkor kicsit elbeszélgettek, a vándorhivatalnokot megkínálták egy pohárka vodkával, s az efféle kínálás mindig szíves fogadtatásra talált. Aztán jó utat kívántak egymásnak, s ki-ki ment a maga útján.

Egy ízben menetelö rabok oszlopával találkoztak a Szép Vándor utasai. Szibéria keleti határára, a sóbányákba hajtották a szerencsétleneket, és az oszlopot kísérö kozákok elég kímé­letlenül bántak velük. A katonai fedezet parancsnoka természetesen nem érdeklödött Szergej úr felöl; Kayette azonban, aki mindig bizalmatlan volt a két tengerésszel szemben, észrevette, azok úgy igyekeznek intézni, hogy ne hívják magukra a kozákok figyelmét.

Április 19-én hetvenöt mérföldes útszakasz végén a Szép Vándor megállt a Katanga-folyó jobb partján, mely az azonos nevü öbölbe ömlik. A folyón már csak néhány sodródó jégtábla jelezte a zajlás végét, így tehát járható átkelöt kellett keresniök, ami alighanem nagy kése­delmet okozott volna, ha Ortik a folyással ellenkezö irányban, vagy félversztányira odébb nem fedez föl gázlót, amelyen nehézség nélkül átkeltek, a kocsi csak tengelyig járt a vízben. A folyó túlsó partjától vagy huszonöt mérföldnyire letáboroztak a Jege-tó partján.

A tó környéke elbüvölö ellentéte volt a monoton sztyeppnek: akár egy oázis a Szahara homokjában. Örökzöld fák, zsenge lombdíszbe öltözött cserjék, vörös áfonya, fekete bogyójú kökény, pirosas piszke és rózsaszínü bimbókkal borított vadrózsabokrok övezték a tó tiszta vizét.

A tótól keletre és nyugatra sürü bozótos terült el, s ha César Cascabel néhány órára szabadon engedi Marengót és Wagramot, a kutyák hamarosan fölhajtanának néhány prémes vagy tollas vadat.

A tavon seregestül úszkáltak a vadlibák, -kacsák és hattyúk. Fölötte hosszan elnyúlva hangos szárnycsattogtatással szálltak a KözépÁzsiából visszatérö darvak és gólyák. A Szép Vándor utasai gyönyörködve szemlélték a derüs tájat.

Szergej úr javaslatára elhatározták, hogy kétnapos pihenöt tartanak. Tábort ütöttek a tóparton, a nagy fenyök árnyékában, melyeknek orma messze a víztükör fölé magaslott.

A karaván vadászai fogták a puskájukat, s miután megígérték, hogy nem kalandoznak el messzire, Wagrammal együtt elindultak, hogy kicsit körülnézzenek. Még negyedóra sem telt el, puskalövések dörrentek. Közben César Cascabel, Sandre, Ortik és Kircsev a tóparton pró­bált szerencsét. Horgászfelszerelésük a Port Clarence-i indiánoktól vásárolt néhány, horoggal ellátott zsinegböl állt. De az igazi horgásznak, ha elég ravasz ahhoz, hogy kicselezze a halat, s elég türelmes ahhoz, hogy bevárja, míg harap - nincs is szüksége ennél többre!

Türelemre - az igazat megvallva - itt nem volt szükségük. Alighogy a horog a vízbe merült, az úszó máris táncolt. Annyi volt a hal, hogy kosárszám foghattak volna pár óra alatt, de hát ki fogyasztott volna el annyi halat! Sandre nagyon élvezte a horgászatot, s mikor Napoleona kérte, hogy adja át neki a horgászbotot, a fiú hallani sem akart róla. Lett is ebböl akkora civódás, hogy Cornéliának kellett békét teremtenie. Különben is, mikor meglátta, hogy milyen sok halat fogtak, ráparancsolt a gyerekekre és a férjére, hogy hagyják már abba - s ha egyszer Cascabelné asszony parancsolt, az ellen nem volt apelláta.

Két óra múlva visszaért a táborhelyre Szergej úr és Jean is, no meg lógó fülekkel odaballagott Wagram is - a kutya bizony nem szívesen hagyta el a vadban oly gazdag bozótost.

Örvendeztek hát a halászok is, a vadászok is. Néhány napon át változatos és jóízü ételek kerültek az asztalra. A Jege-tó halai és az észak-szibériai vadak ízletes pecsenyéje nagyszerü változatosságot jelentett a sok konzerv után.

A vadászzsákmányok között szerepelt egész füzér karallix, mely csoportokba verödve él a cserjésekben, és jó néhány dikuta, mely kisebb ugyan, mint az erdei császármadár, de húsa rendkívül ízletes.

Aznap este pompás vacsorát ettek. A fák alatt terítettek, és senkinek eszébe sem jutott, kicsit még hideg van ahhoz, hogy a szabad levegön lakomázzanak. Cornélia önmagát múlta felül, olyan kitünöen készítette el a roston sült halat és a vadpecsenyét. Minthogy a legutóbb útjukba került faluban vásároltak lisztet és jakut vajat is, desszertként természetesen asztalra került Cornélia aranypirosra sült ropogós süteménye. Mindnyájuknak jutott néhány pohárka brandy is, hála Makszimova lakóinak, akik néhány palackkal hajlandók voltak eladni; s a nap véget ért anélkül, hogy bármi megzavarta volna a kellemes órákat.

Örömmel gondoltak arra, hogy a megpróbáltatások ideje talán mégiscsak véget ért, s hogy a híres-nevezetes utazást a Cascabel család nagyobb dicsöségére és hasznára elöbb-utóbb szerencsésen befejezik.

A következö nap is pihenönap volt, és a rénszarvasok kiadósan kedvükre legelhettek.

Április 21-én a Szép Vándor reggel hat órakor útnak indult, s négy nappal késöbb a jakutok földjének nyugati határára ért.

IX. A SZÉP VÁNDOR ÚTJA AZ OB FOLYÓIG

Ideje már, hogy foglalkozzunk a két orosz tengerésszel, kiket a balsors hozott Cascabelék útjába.

Az ember azt hihetné, hogy Ortik és Kircsev már csak hálából is, hogy olyan szívélyesek voltak velük, jobb belátásra tért. De nem, a két bitang, akinek a rovásán a Karnov-banda tagjaiként elkövetett oly sok gaztett volt máris, egyre azon törte a fejét, hogyan követhetne el újabbakat. Nem kevesebbet akartak, mint megkaparintani a Szép Vándort, s vele együtt a Csu-Csuktól visszakapott pénzt, aztán komédiásnak álcázva, visszatérni Oroszországba, hogy folytassák bünös tevékenységüket. Hogy terveiket megvalósíthassák, elöször is meg kellene szabadulniuk útitársaiktól, a jóravaló emberektöl, akiknek a szabadságukat köszönhetik - s ha kedvezö alkalom kínálkozik, a két gonosztevö habozás nélkül elteszi útjából a Szép Vándor utasait.

Önerejükböl azonban nem képesek erre, éppen ezért az Urál hágói felé igyekeztek, arrafelé garázdálkodnak hajdani cinkosaik, ott összetoborozhatnak annyi banditát, amennyi szükséges ahhoz, hogy megtámadhassák a Szép Vándort.

S ugyan kinek lehetett volna sejtelme e galád fondorlatról? Mindig azon voltak, hogy hasz­nossá tegyék magukat, valóban nem lehetett ellenük semmi kifogás. Rokonszenvet ugyan nem ébresztettek, de bizalmatlanságot sem - csak Kayette gyanakodott rájuk még mindig. Már az is megvillant az agyában, hogy talán azon az éjszakán hallotta Kircsev hangját, mikor Szergej urat támadás érte az alaszkai határon. De viszont még elképzelni is nehéz, hogy éppen ez a két tengerész volt a merénylö, akikkel ezerkétszáz mérföldnyi távolságban, a Ljahov-szigeteken találkoztak. Így hát Kayette egyre figyelte öket, de óvakodott attól, hogy képtelen gyanújáról bárkinek is említést tegyen.

Ortik és Kircsev tehát gyanús volt az indián leányka szemében, ök viszont Szergej úr helyzetét találták roppant furcsának. Szergej úr, miután súlyosan megsebesült az alaszkai határon, Sitkába került, és a Cascabel család gondoskodott róla. Mindebben nincs semmi különös. De gyógyulása után vajon miért nem maradt Sitkában? Vajon miért ment a komédiásokkal egészen Port Clarence-ig? Miért kíséri öket végig egész Szibérián? Ez már igazán furcsa, mit is kereshet ez az orosz a vásári mutatványosok között?

Ortik egy napon fel is tette a kérdést:

- Vajon ez a Szergej úr nem titokban akar visszatérni Oroszországba, ügyelve, nehogy bárki is ráismerjen?... Mit lehet tudni, talán még hasznunk is lehet ebböl a fura históriából... Jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket.

És Ortik abban a reményben, hogy kilesheti titkát, egyre kémkedett a mit sem sejtö Narkin gróf után.

Április 23-án a Jakutföldet elhagyva, osztják területen folytatták útjukat. Noha Szibériának ezen a vidékén akad néhány gazdag terület - például a berezovi -, történetünk idején még meglehetösen nagy nyomorúságban élt az elmaradott lakosság.

A Szép Vándor utasai világosan látták a különbséget a festöien bájos jakut és a szomorú osztják falvak között, ahol a düledezö, elhanyagolt viskók alig-alig látszottak emberi lakó­helynek. Akkoriban még az a mondás járta az osztjákokról, hogy kettös réteggel védekeznek a hideg ellen, alul piszkot, fölül rénszarvasbört viselnek. Fötáplálékuk a félig nyersen fogyasz­tott hal és hús volt.

Mindez azonban inkább csak a nomád osztjákokra vonatkozott, s erröl a Szép Vándor utasai is hamarosan meggyözödhettek, mikor Sztrokantaszkijba értek; ennek a mezövároskának a lakói már jobban öltözött, müveltebb emberek voltak - bár az idegenekkel szemben korántsem olyan nyájasak és vendégszeretök, mint a jakutok.

A nök kékes vonalú tetoválással ékesítették magukat, kék szalaggal szegélyezett vörös fátyol­félét viseltek, rikító színü szoknyákat, világosabb pruszlikot, melynek ügyetlen szabása elcsúfította az alakjukat; a derekukon csengettyükkel teliaggatott széles övet, mely minden lépésükre úgy csilingelt, mint Spanyolországban az öszvérek hámja.

A férfiak külseje - föként télen - az öltözékük miatt elég riasztó volt, a szörös oldalával kifelé fordított állatböröket viseltek. Fejük eltünt a maltza vagy parka néven ismert csuklya alatt, melybe keskeny nyílást vágtak a szem, a száj és a fül számára. Arcvonásaikból mi sem látszott, de ez talán nem is volt kár.

Útközben a Szép Vándor néha összetalálkozott az itt narkénak nevezett szánokkal. Három rénszarvast fognak ezekbe a szánokba, az egyszerü szíjból készült gyeplöszárat az állatok szarvára akasztják, és a hasuk alatt vezetik át. Ezek a szánok akár hét-nyolc mérföldet is megtesznek egyvégtében.

A Szép Vándort húzó rénszarvasoktól persze nem várhattak ilyen teljesítményt. De azért nem lehetett rájuk panasz, valóban jó szolgálatot tettek útközben.

Egy alkalommal, mikor éppen erröl beszélgettek, Szergej úr megjegyezte, talán okos volna, ha a rénszarvasokat lovakkal váltanák fel, mihelyt lovakat tudnak vásárolni.

- Hogy szélnek eresszük a rénszarvasokat? - álmélkodott Cascabel. - És miért, ha szabad érdek­löd­nöm! Úgy gondolja, nem elég erösek ahhoz, hogy elvigyenek bennünket Orosz­országba?

- Ha Észak-Oroszország felé mennénk - mondta Szergej úr -, nem bánnám, ha megtartanánk öket, csakhogy Közép-Oroszország felé megyünk, s ez nagy különbség. A rénszarvasok nagyon nehezen viselik a höséget, kimerülnek töle, s munkaképtelenek lesznek. Április vége tájt a rénszarvasok seregestül igyekeznek észak felé, föként az Urál örök hóval borított magas fennsíkjai felé.

- Majd meglátjuk, mitévök legyünk, mikor a határra értünk. Nagy áldozat volna megválni ezektöl a derék állatoktól! Képzelje csak el, Szergej úr, milyen látványos lenne, ha a Cascabel család kocsija húsz rénszarvassal vonulna be Perm városába!... Micsoda látványosság, micsoda reklám!

- Nyilván pompás lenne - mosolygott Szergej úr.

- Lenyügözö!... Nyugodtan mondhatjuk, hogy lenyügözö!... És erröl jut eszembe, ugye, abban is megállapodtunk, hogy Narkin gróf a társulat tagja, és szükség esetén akár a közönség szórakoztatására is dolgozik?

- Úgy van.

- Akkor viszont szíveskedjék gyakorolni a büvészmutatványokat! A többiek azt hiszik, hogy puszta kedvtelésböl csinálja, nem csodálkoznak majd sem a gyerekek, sem a két matróz. Tudja-e, hogy máris nagyon ügyes?

- Hogyan is ne lennék ilyen kitünö mester mellett, mint maga, Cascabel barátom!

- Már elnézést kérek, Szergej úr, de higgye el, hogy ön rendkívül tehetséges a müvészetek eme ágában!... Még egy kis gyakorlás, és páratlan büvész lesz önböl, aki jól is kereshetne!

Május hatodikán a Szép Vándor a Jenyiszej partjára érkezett, a Jege-tótól mintegy száz mérföldnyire.

A szibériai szárazföld egyik legnagyobb folyama a Jenyiszej, az ugyancsak Jenyiszej nevü, a Sarki-tenger partján a hetvenedik szélességi foknál kerekedö öbölbe ömlik.

A széles folyamon ekkor már nyoma sem volt a jégnek. Jármüveket és személyeket egyaránt szállító hatalmas komp bonyolította le a forgalmat a két part között, és a kis karaván - persze jó pénzért - kocsival és felszereléssel együtt átkelhetett a túlsó partra.

A folyón túl ismét a végtelenbe nyúló sztyepp következett. A karaván tagjai többször is látták, amint csoportba verödött osztjákok éppen ájtatoskodtak. Többségük ugyan megkeresztel­kedett, de a kereszténység vajmi kevés vonzeröt gyakorolt rájuk, térden állva ájtatoskodtak a Shajtanok, a hatalmas farönkökböl faragott, emberképü bálványok elött, melyeknek réz­kereszttel ékesített apró mása ott volt minden házban, minden kunyhóban.

Az osztják papok - a sámánok - alighanem szép jövedelmet húztak a kettös vallás gyakor­latából, ráadásul rendkívül nagy befolyással voltak a hívökre, akik keresztények és bálvány­imá­dók voltak egyszerre, s áhítatuk jeléül elképesztöen hányták-vetették magukat a bálvány­képek elött.

Mikor elöször láttak ilyen megszállottakat, Sandre fogta magát, utánozni kezdte öket: kézen járt, hidat csinált és bakugrásokat, akár egy bohóc, majd a bukfencek egész sorával fejezte be mutatványait. Az apja megjegyezte:

- Látod, fiam, a hajlékonyságodból nem vesztettél semmit!... Igazán örvendetes! De erre ügyeljünk is! Gondoljunk a permi vásárra!... A Cascabel család hírét-nevét kell ott meg­védenünk!

Útjuk a Léna-torkolattól kezdve voltaképpen nem volt fárasztó. Néha meg kellett kerülniük egy-egy úttalan fenyö- meg nyírfaerdöt, mely kellemes változatosság volt a végtelen síkságok közepette.

A vidék egyébként úgyszólván teljesen kihalt volt. Mérföldeken át nem láttak kunyhót vagy tanyát, a népsürüség errefelé roppant alacsony volt, és még a leggazdagabb körzetben, Bere­zov­ban is mindössze tizenötezer lakos jutott a háromezer négyzetkilométeres területre. Ezzel szemben, vagy talán éppen ezért, rengeteg a vad.

Szergej úr és Jean tehát szabadon hódolhatott vadászszenvedélyének, legtöbbször Ortik is velük tartott, és nagyon ügyes vadásznak bizonyult, úgyhogy Cascabelné asszony éléskam­rájából sohasem hiányzott a friss hús. A nyúl például ezrével futkosott a sztyeppén, és rengeteg volt a szárnyas vad is, ezenfelül az iramszarvas, dámvad, szarvas, söt akadt jól megtermett félelmetes vaddisznó is, de a kis karaván vadászai bölcsen óvakodtak attól, hogy vaddisznót hajtsanak fel.

A szárnyasok között legtöbb a kacsa, a búvármadár, a vadlúd, a fenyörigó, a császármadár, a fajdtyúk, a gólya és a fehér fogoly. Volt hát pecsenyének való böségesen, és ha a vadászok nem a legízletesebbet hozták haza, Cornélia odaadta a két kutyának, azok szívesen elfogyasz­tották.

A friss vadpecsenyének köszönhetöen valóban jól, túlságosan is jól táplálkoztak. César Cascabel ajánlatosnak látta, ha mértékletességre inti müvészeit:

- Gyermekeim, vigyázzatok, nehogy elhízzatok! - mondogatta. - A háj tönkreteszi a könnyed­séget!... A kövérség istencsapása az akrobatának!... Túl sokat esztek!... Sandre, úgy látom, pocakosodsz!... Fuj!... A te korodban!... Szégyelld magad!

- De papa, igazán...

- Semmi igazán!... Legszívesebben megmérnélek minden este, s ha úgy látnám, hogy nött a pocakod, megdögönyöznélek! Akárcsak Szegfüszeget!... Szemlátomást hízik!

- Én, fönök úr?

- De te ám! Pedig egy pojácához sehogy sem illik a kövérség! Lassan olyan leszel már, mint egy söröshordó...

- Hacsak... öreg napjaimra nem leszek szölökaró! - válaszolt Szegfüszeg, és szorosabbra húzta a nadrágszíját.

A Szép Vándor hamarosan átkelt a Taz folyón, mely a Jenyiszej-öbölbe ömlik, csaknem ott, ahol a kis karaván útvonala átvágta a sarkkört, hogy a mérsékelt övezetbe kerüljön. A Ljahov-szigetektöl tehát ugyancsak ferde vonalban haladtak délnyugat felé.

Szergej úr, akinek szavaira mindig szívesen figyeltek, jónak látta elmagyarázni szokott hallgatóságának, hogy voltaképpen mi is az a sarkkör, amelyen túl a nap nyáron legfeljebb huszonhárom fokkal emelkedik a horizont fölé.

Jean, akinek volt már némi fogalma a kozmográfiáról, megértette Szergej úr magyarázatát, César Cascabel azonban hiába eröltette az esze kerekét, sehogy sem tudta felfogni, mi is az a sarkkör.

- Kör vagy karika, mindegy az nekem! A karikák közül meg az a legérdekesebb, amin átugrálnak a cirkuszi állatok! Meg a lovasok is! No, de azért mégiscsak ihatunk rá egyet!

És ittak is a sarkkör tiszteletére egy jó palack brandyt, mint ahogy a tengerészek is isznak, mikor hajójuk áthalad az egyenlítön.

Az átkelés a Tazon nem ment egészen simán. A folyó két partja között nem közlekedett komp, átkelöt kellett tehát keresniük, ami jó néhány órába telt. A két orosz ekkor is nagyon szolgálatkész volt, többször is derékig álltak a vízben, hogy az iszapból kirántsák a kocsi kerekeit.

Viszont sokkal kevesebbet bajlódtak, mikor május 16-án a Szép Vándornak a keskeny és lassú folyású, nem is mély Pur folyón kellett átkelnie.

Június elején már tikkasztó volt a höség - s ez mindig rendellenesnek tünik, ha ilyen magas szélességi fokon fekvö területekröl van szó. A hónap második felében 25-30 fokot mutatott a hömérö, és mivel a sztyeppén semmiféle árnyas hely nincs, a Szép Vándor utasait nagyon kimerítette a höség, mely még éjszakánként is alig enyhült, mert ebben az évszakban alig nyugszik le a nap a végtelen síkságok látóhatárán. A fehéren izzó korong alighogy érinti a horizontot - csaknem északon -, máris magasabbra hág, hogy folytassa mindennapi pályáját.

- Ó, ez az átkozott meleg! - mondogatta Cornélia a homlokát törölgetve. - Mintha kemencéböl ömlene!... Miért is nem tud télen át így sütni a nap!

- Ha télen sütne így, akkor a tél nyár volna - válaszolt Szergej úr.

- Okos beszéd! - mondta César Cascabel. - Csak az nem okos, hogy nincs egy darabka jegünk, amivel fölfrissíthetnénk magunkat, pedig, ugye, hónapokon át több volt a kelleténél!

- Kedves Cascabelem, ha jegünk volna, hideg volna, s ha hideg volna...

- Nem volna meleg!... Ez is okos beszéd...

- Hacsak nem volna se hideg, se meleg! - bólintott Szegfüszeg.

- No, ez már egyre okosabb! - nevetett César Cascabel. - De azért csak kutya höség van!

A karaván vadászai azonban nem hagytak fel portyázásaikkal, csakhogy mindig kora reggel indultak; és nem is bánták meg. Egyik útjuk alkalmával dicsöséges zsákmányra tettek szert, s az érdem teljes egészében Jeant illette. Az elejtett állatot nem volt könnyü hazahozni. Kurta, elöl vöröses szörü állat volt, télidöben szürke a bundája. Hátán sárga csík futott végig, mint az öszvérek csíkja, hosszú szarvai finoman íveltek vissza a feje fölé, ez mutatta, hogy bak.

- Jaj de szép szarvas! - kiáltott föl Sandre.

- Ó, miért löttél le szarvast? - szólt Napoleona szemrehányóan a bátyjának.

- Hogy megegyük, húgocskám!

- De én annyira szeretem!

- Hát, ha annyira szereted, legalább jóllakhatsz belöle, jut mindenkinek elég! - jegyezte meg Sandre.

- Ne búsulj, kicsikém! - vigasztalta a kislányt Szergej úr. - Nem szarvas ez!

- Akkor micsoda? - kérdezte Napoleona.

- Muflon! Nézd, éppen olyan, akár egy hatalmas juh!

Szergej úrnak igaza volt, ez az állat, mely a hegyekben telel, nyaranta pedig a síkságokon kóborol, voltaképpen nem más, mint hatalmas juh.

- No, Cornélia, ezek szerint bárány került a konyhádra, legalább csinálhatsz nekünk roston sült bordát! - lelkesedett Cascabel.

A sült el is készült, és minthogy a muflon pecsenyéje rendkívül jóízü, aznap alighanem még César Cascabel pocakja is nagyobbra nött annál, mint amekkora alkalmas volna a hivatása gyakorlásához.

A Szép Vándor ettöl kezdve csaknem teljesen kopár vidékeken át tette meg az Ob folyóig vezetö hosszú utat. Egyre ritkábban és ritkábban láttak osztják falut, és csak néha találkoztak a keleti kormányzóságok felé igyekvö nomád csapatokkal. Egyébként Szergej úrnak oka volt arra, hogy a lehetö legnéptelenebb vidékeken át közelítsék meg az Ob partját. Ajánlatos volt elkerülniük, hogy a némileg feljebb fekvö Berezov nevü nagyobb városban lyukadjanak ki.

Gyönyörü cédruserdö övezi a meredek domboldalban épült várost, két templomtornya büszkén szökell a magasba; a domb tövében a Szoszva vize folyik, rajta halászbárkák, kereskedelmi hajók siklanak. Történetünk idején kétszáz ház állt a városban, mely forgalmas kereskedelmi központ volt, ahol összegyült Észak-Szibéria minden terméke.

Ha a Szép Vándor bevonult volna Berezovba, nyilván nagy feltünést kelt, és a rendörség fürkészni kezdte volna a Cascabel család ügyeit. Okosabb hát, ha elkerülik Berezovot, söt a körzetét is. A csendörök mindenütt csak csendörök, és ha még ráadásul kozákok is, okosabb, ha az ember nem kezd ki velük.

Ortik és Kircsev ezúttal világosan látta, hogy Szergej úrnak kellemetlen volna Berezovot érin­teni. Ez még inkább megerösítette öket gyanújukban, hogy az orosz titokban akar visszatérni a hazájába.

Június második hetében az eredeti útiterv némileg megváltozott, hogy Berezov körzetet észak felöl elkerülhessék. Mindössze vagy tíz mérföldnyivel hosszabbodott ily módon az útjuk, és a kis karaván, miután egy ideig nagy folyam mellett vitt az útja, június 16-án tábort vert a jobb parton.

Az Ob volt ez a folyam.

A Szép Vándor körülbelül száznyolcvan mérföldet tett meg, mióta elindult a Pur medencéjé­böl. Most már csak vagy száz mérföld választja el az európai határtól. A látóhatáron hama­rosan felbukkannak az Urál-hegylánc ormai.

X. AZ OB FOLYAMTÓL AZ URÁL HEGYSÉGIG

Az Ob, ez a hatalmas folyam, melyet egyfelöl az Urál hegység vizei táplálnak, másfelöl pedig sok mellékfolyóját veszi fel, négyezer-ötszáz kilométeren át hömpölyög, és medencéje nem kisebb, mint háromszázharmincmillió hektár.

Az Ob is alkothatta volna a természetes határt Ázsia és Európa között, ha medrétöl kissé keletebbre nem emelkedik az Urál hegység. A hatvanadik szélességi foktól úgyszólván párhuzamosan vonul a folyam és a hegység. És míg az Ob vize az ugyancsak Ob nevü, roppant nagy öbölbe ömlik, az Urál utolsó nyúlványai már a Kara-tenger vizébe merülnek.

A Szép Vándor utasai megálltak a jobb parton, s szemügyre vették a folyamot, melyböl sok, füzektöl árnyékolt szigetecske emelkedett ki. A part tövében üde virágokkal teli vízinövények ingatták éles száraikat. A folyón föl és le siklott a sok hajó a mindig tiszta, hüvös hullámokon, az Ob vizét ugyanis megszürik a hegyek, ahol forrásai buzognak.

Itt már rendszeres kompszolgálat müködött, és a Szép Vándor könnyen átkerült a túlsó partra Muzsi városkába.

Muzsi voltaképpen nem is város, hanem csak falu, és Narkin grófot itt nem fenyegette veszély, mert a faluban nem állomásozott helyörség. De azért mégis tanácsos volt rendben tartani a papirosaikat, hiszen hamarosan az Urál tövébe érnek, és a cári hatóságok meg­követelik, hogy az Ázsiából európai Oroszországba lépö utasok okmányai rendben legyenek. César Cascabel éppen ezért elhatározta, hogy láttamoztatja Muzsi polgármesterével a hivatalos papírokat. Ha ez sikerül, Szergej úr mint a társulat tagja könnyen átlépheti a határt, a rendörség nem fog gyanút.

Miért is hiúsítaná meg ezt az oly egyszerü tervet a vakvéletlen? Miért is került közibük Ortik és Kircsev, akik eltökélték, hogy meghiúsítják? Miért intézik úgy, hogy a Szép Vándor az Urál legveszélyesebb átkelöi felé vegye az útját, ahol ök hamarosan találkozhatnak útonálló bandákkal, hajdani cinkosokkal?

César Cascabel, aki nem sejthette, hogy a dolgok így is fordulhatnak, és ellenük mit sem tehe­tett, szüntelenül elégedett volt önmagával, örvendezett, hogy vakmerö vállalkozása szeren­csésen fejezödik be. Most, hogy átutazott egész Nyugat-Amerikán, egész Észak-Ázsián, már csak vagy száz mérföld választja el Európától! A felesége, a gyerekei nagyszerü egészségben vannak, föl sem vették a hosszú út fáradalmait. Noha a Bering-szorosban történt katasztrófa után, s míg a Jeges-tengeren sodródtak, úgy érezte, hogy lelkiereje hanyatlik, azért mégiscsak ügyesen elbánt azokkal a Ljahov-szigeti maflákkal, akik még ahhoz is hozzásegítették, hogy a Szép Vándor folytathassa útját a szárazföldön.

- Hát bizony, általában minden úgy van jól, ahogy van! - mondogatta a derék César Cascabel.

A kis karaván elhatározta, hogy huszonnégy órát tölt Muzsiban, melynek lakói nagyon kedvesen fogadták öket.

Csakhogy közben César Cascabelt fölkereste a gorodicsnij - azaz Muzsi polgármestere, aki, ha idegenekröl volt szó, menten gyanakvó lett, és kötelességének érezte, hogy kicsit kikér­dezze a családföt. César Cascabel nyomban bemutatta neki papirosait, melyeken Szergej úr mint a mutatványos csapat egyik tagja szerepelt.

A tiszteletre méltó férfiút persze meglepte, hogy francia komédiások között találkozik egy honfitársával, mert természetesen észrevette, hogy Szergej úr orosz. Meglepetésének hangot is adott.

César Cascabel azonban csak annyit mondott, igaz ugyan, hogy van köztük egy orosz, no de van egy amerikai is: Szegfüszeg; meg egy indián: Kayette. Ha a társulatának tagjairól van szó, ö bizony csak azt nézi, tehetségesek-e, s csöppet sem törödik azzal, hogy milyen nemzetisé­güek. Hozzátette még, hogy a müvészek nagyon boldogok lennének, ha a "polgármester úr" - mert César Cascabel képtelen lett volna kimondani a gorodicsnij szót - szíveskednék meg­engedni, hogy müvészetükkel szórakoztassák.

Az ajánlat rendkívül nagy örömet szerzett a derék embernek, nyomban el is fogadta, és megígérte, hogy elöadás után láttamozza a társulat papirosait.

Ortikkal és Kircsevvel nem volt semmi nehézség, César Cascabel elmondotta róluk, hogy hajótörésböl megmenekült, hazatérö orosz tengerészek.

Még aznap este valamennyien a gorodicsnij hajléka felé igyekeztek.

A meglehetösen tágas ház kellemes sárga színre volt pingálva I. Sándor tiszteletére, akinek a sárga volt a kedvenc színe. A fogadószoba falán a Szüz képe függött, körülötte néhány orosz szent képe pompázott ezüsttel átszött kelmével bevont keretben. A házigazda, a felesége és a három lánya meg a vendégek székeken és lócákon foglaltak helyet - a falu néhány vezetö emberét ugyanis meghívták, hogy azok is gyönyörködhessenek a látványosságban, míg Muzsi egyszerü adófizetö polgárainak be kellett érniük azzal, hogy az ablakokon át leskelödtek.

A Cascabel családot nagyon udvariasan fogadták a gorodicsnij házában. Hamarosan meg is kezdték mutatványaikat, és észre sem vették, hogy már hetek óta nem gyakoroltak. A nézök nagyon méltányolták az ifjú Sandre akrobatamutatványait, a kis Napoleona kecses táncát - a kislány kifeszített kötél híján a padlón táncolt. Jean a röpködö üvegekkel, tányérokkal, gyürükkel és golyókkal most is elbüvölte a közönséget. Azután César Cascabel erömutat­ványai következtek, s a családfö Cornélia méltó férjének bizonyult, a derék asszony ugyanis nagy sikert aratott azzal, hogy az elöljáróság két tiszteletre méltó tagját fölkapta, s nyújtott karján a két emberrel körbejárta a szobát.

Szergej úr nagyon ügyesen mutatta be kártyatrükkjeit és büvészmutatványait, melyekre ügyes mestere, mint látjuk, nemhiába tanította meg. A polgármester e mutatványok után már nem kételkedhetett abban, hogy az orosz valóban a komédiáscsapat tagja.

Az elöadás után beföttet, mazsolás kalácsot és kitünö teát szolgáltak fel a vendégeknek. Mikor aztán a vendégeskedés véget ért, a gorodicsnij habozás nélkül láttamozta az okmányokat, melyeket César Cascabel elébe tett. A Szép Vándor most már nyugodtan állhat a cári hatóságok képviselöi elé.

Búcsúzóul a polgármester - akinek volt mit aprítania a tejbe - tiszteletdíjként húsz rubelt nyújtott át César Cascabelnak, aki elöször vissza akarta utasítani a pénzt, de aztán eszébe jutott, hogy egy vándorkomédiás részéröl ez legalábbis meglepö gesztus volna.

- Húsz rubel, az mégiscsak húsz rubel - mondta magában, s a fellengzös köszönöszavakba belezavarodva, zsebre vágta a pénzt.

A következö napot pihenésnek szentelték. A szükséges bevásárlásokat Cornélia intézte, és elég jutányosan szerezte be a lisztet, rizst, vajat és az italokat. Konzerveket felesleges lett volna vásárolniuk, hiszen az Ob és az európai határ között böven akad majd puskavégre vad.

Cornélia hamarosan végzett a vásárlással, este aztán vidáman ülték körül a vacsoraasztalt, noha Jean és Kayette szíve bizony összeszorult. Közelgett a válás pillanata...

Vajon mit csinál majd Szergej úr, miután viszontlátta édesapját, Narkin herceget? Minthogy Oroszországban nem maradhat, vajon visszatér Amerikába, vagy Európában marad? César Cascabel érthetö módon sokat töprengett ezen. Szerette volna tudni, mihez tartsa magát. Vacsora után megkérdezte Szergej urat, nem volna-e kedve járkálni egyet a városka körül. Szergej úr látta, hogy César Cascabel kettesben akar vele beszélgetni, és rögtön igent mondott.

Nyomban el is indultak, és a Szép Vándortól néhány száz lépésnyire a városon kívül letele­pedtek egy kis erdö szélén.

- Szergej úr - kezdte César Cascabel -, azért kértem, hogy jöjjön velem sétálni, mert kettesben akartam maradni önnel... Szeretnék beszélni az ön helyzetéröl.

- A helyzetemröl, barátom?

- Igen, Szergej úr, pontosabban arról, amelyre ez a helyzet kényszeríti önt, mikor már Orosz­országban lesz.

- Oroszországban?

- Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy tíz napon belül átkelünk az Urálon, és legkésöbb egy hét múlva Permbe érkezünk.

- Igen, azt hiszem, ott leszünk, ha nem jön közbe semmi - válaszolt Szergej úr.

- Mi jöhetne közbe... Semmi sem jöhet közbe!... - jelentette ki Cascabel. - Ön a legkisebb nehézség nélkül fog átkelni a határon. Papirosaink rendben vannak, ön a mutatványostársulat tagja, és senkinek esze ágába sem jut, hogy az egyik müvészem Narkin gróffal azonos.

- Ez így van, hiszen csak maga és Cascabelné asszony ismeri a titkot, és ha meg is örzik...

- Akár a sír, úgy hallgatunk! - jelentette ki César Cascabel méltóságosan. - És remélem, Szergej úr, nem tart tolakodónak, ha megkérdezem, mit szándékozik csinálni, mikor a Szép Vándor megáll Permben...

- A valszkai kastélyba sietek, hogy viszontlássam az édesapámat! Nagy öröm lesz számára ez a viszontlátás, nagy és váratlan öröm, hiszen már tizenhárom hónapja semmit sem hallottam rólam, tizenhárom hónapja, hogy nem adhattam magamról életjelt, és nyilván nem tudja, mit gondoljon...

- Hosszabb ideig szándékozik a kastélyban maradni?

- Ez még a számomra ismeretlen körülményektöl függ. Ha megsejtik, hogy ott vagyok, kénytelen leszek elhagyni apámat. Pedig... az ö korában...

- Igazán nem szeretném önt fölösleges tanácsokkal zaklatni... Végül is ön tudhatja legjobban, mit kell tennie... De ne vegye rossz néven, ha megjegyzem, nagyon komoly veszélyeknek teszi ki magát, ha Oroszországban marad!... Hiszen az élete forog kockán, ha rájönnek, hogy ott van!

- Tudom, kedves barátom, mint ahogyan azt is tudom, milyen veszélyek fenyegetnék magát és a családját, ha a rendörség rájönne, hogy megkönnyítette a visszatérésemet orosz földre.

- Ó!... Ez igazán nem számít!

- Dehogyisnem számít, kedves barátom, és higgye el, soha nem fogok megfeledkezni arról, amit a családja vállalt értem.

- Ugyan!... Ugyan!... Szergej úr! Nem azért jöttünk ide, hogy szép szavakat mondjunk! No, nézzük csak. Tudnunk kell, mit szándékszik csinálni Permben.

- Erre aztán igazán egyszerü a válasz. Minthogy a társulathoz tartozom, magukkal maradok, nehogy gyanút keltsek.

- No de Narkin herceg?

- A valszkai kastély legföljebb hat versztányira van a várostól, és esténként, elöadás után, könnyen oda tudok menni anélkül, hogy valaki észrevenne. A szolgáink inkább megöletnék magukat, mintsem hogy eláruljanak, vagy veszélybe sodorjanak. Így mindennap apám mellett tölthetek néhány órát, s még napkelte elött visszajutok Permbe.

- Ez így nagyszerü lesz, Szergej úr, és amíg Permben leszünk, minden simán megy, legalábbis azt remélem. De mikor majd véget ér a vásár, és a Szép Vándor ismét útnak indul elöször Nyizsnyij Novgorodba, aztán Franciaországba...

Természetesen erre a kérdésre lett volna a legnehezebb választ adni. Vajon mitévö lesz Narkin gróf, mikor a Cascabel család elhagyja Permet?... Vajon elrejtözik a valszkai kastélyban? Vajon Oroszországban marad, kockáztatva azt, hogy esetleg rájönnek ottlétére?... César Cascabel kérdése helyénvaló volt.

- Kedves barátom - mondta Szergej úr -, magam is gyakran eltöprengtem azon, mitévö leszek... Nem tudom - csak ennyit mondhatok! Majd a körülmények döntenek helyettem.

- Tegyük fel, hogy kénytelen lesz elhagyni Valszkát, hogy nem maradhat Oroszországban, ahol a szabadsága, de esetleg még a puszta élete is veszélyben forog... Ha tehát távozni kell a hazájából, esetleg úgy gondolja, hogy visszamegy Amerikába?

- Még semmi tervem sincs - válaszolt Narkin gróf.

- Nos, Szergej úr, bocsásson meg, ha tovább feszegetem ezt az ügyet, hadd kérdezzem meg, miért ne jöhetne velünk Franciaországba? Mint társulatom tagja, minden kockázat nélkül jutna el Oroszország nyugati határára! Nem ez volna a legbiztosabb? Meg aztán így legalább egy ideig még köztünk lenne ön is meg a mi kedves kis Kayette-ünk is... Nem, nem azért, hogy önt megfosszuk töle!... Ő elvégre az ön fogadott leánya, és ez bizony többet ér, mintha Jean, Sandre és Napoleona testvére, egy vándorkomédiás gyermeke volna!

- Ne beszéljünk a jövöröl, kedves barátom. Hiszen talán örömet tartogat mindnyájunk szá­mára!... Törödjünk a jelennel, ez most a fontos... Én most csak annyit mondhatok önnek - de egyelöre ne beszéljen róla senkinek -, ha el kell hagynom Oroszországot, szívesen élnék Francia­országban, míg be nem következik valami olyan politikai esemény, mely megvál­toztatja az én helyzetemet is... És minthogy maguk visszamennek hazájukba...

- Bravó!... Együtt megyünk Franciaországba! - örvendezett César Cascabel, majd megragadta Szergej úr kezét, és úgy szorongatta, mintha sohasem akarná elengedni.

Visszatértek a táborhelyre, de a két matróz csak másnap került elö.

A Szép Vándor a kora reggeli órákban útnak indult, és csaknem egyenesen nyugatnak tartott.

A következö napokban rendkívül nagy volt a höség. Az Urál-hegység elsö emelkedöihez értek már, a rénszarvasoknak szüntelenül fölfelé kellett kaptatniuk, s a nagy höség elcsigázta öket. Talán okosabb lett volna, ha lovakat fognak be, César Cascabel azonban csökönyösen ragasz­kodott ötletéhez, hogy húsz rénszarvasával diadalmenetben vonul be Permbe. Június 28-án, miután a Szép Vándor az Ob partjától hetven mérföldet tett meg, elérkezett Vernikijbe. Az elöírásoknak megfelelöen bemutatták papirosaikat a községi elöljáróságon, s minthogy a hivatalnokok semmi kifogást nem emeltek, Cascabelék folytatták az utat. A kocsi egyenesen az Urál-hegylánc felé tartott, melynek két magas csúcsa, az ezerkétszáz és az ezerhatszáz méter magas Tyelposz és Nincsur orma már kirajzolódott a látóhatáron. Nem mentek nagyon gyorsan, pedig nem volt veszteni való idejük, ha Permben akarnak lenni a vásár legmozgal­masabb napjaira.

Minthogy Permben elöadásokat akartak tartani, César Cascabel megkövetelte társulata tagjaitól, hogy gyakorolják mutatványaikat. Nem türte volna, hogy csorbát szenvedjen a fran­cia, és különösképpen a Cascabel-társulathoz tartozó francia akrobaták, tornászok és bohócok hírneve. Esténként a társulat minden egyes tagjának gyakorolnia kellett. Még Szergej úr is azon fáradozott, hogy tökéletesítse kártyatrükkjeit és büvészmutatványait, melyekben valóban tehetségesnek bizonyult.

- Micsoda mutatványos lehetett volna önböl! - hajtogatta kiváló mestere.

Július harmadikán a Szép Vándor letáborozott egy tisztáson, mely körül nyírfák és különbözö fenyök zöldelltek, fölötte pedig az Urál szirtjei magaslottak.

Úgy tervezték, hogy a következö napon indulnak el Ortik és Kircsev vezetésével az Urál egyik hágóján, és felkészültek arra, hogy ha nagy fáradalmak nem is, de nehéz útszakaszok várnak rájuk, míg el nem érik a hágó legmagasabb pontját.

A határvidéknek ez a része nem nagyon biztonságos, mert errefelé bujkálnak a csempészek és a katonaszökevények; célszerünek látszott tehát felkészülni az esetleges támadások ellen.

Este arról beszélgettek, hogy miféle nehézségekkel járhat az átkelés az Urálon. Ortik kijelentette, hogy az általa megjelölt hágó, a Pecsora, a hegylánc egyik legkönnyebben járható átkelöhelye. Ismerik, hiszen Kircsevvel együtt átmentek már rajta, mikor Arhangelszkböl a Sarki-tenger felé mentek, hogy segítsenek a Vremjának.

Míg erröl folyt a szó, Cornélia, Napoleona és Kayette a vacsorával foglalatoskodott. A tisztás szélén, a fák alatt égö tüzön dámvadpecsenye sült, s a parázsra helyezett sütölapon pirult már a rizslepény.

- Remélem, nem lesz panasz a mai vacsorára! - jegyezte meg a kitünö háziasszony.

- Hacsak el nem ég a pecsenye is, a sütemény is - kezdte rá szokásos mondókáját Szegfüszeg.

- Aztán miért égne el, tisztelt Szegfüszeg úr, ha maga szorgalmasan forgatja a nyársat, és meg-megmozgatja a sütölapot?

Szegfüszeg értett a szóból, és máris nekilátott a megtisztelö munkának. Wagram és Marengo az izzó tüz körül kóricált, John Bull meg máris nyalta a szája szélét, nyilván tudta, hogy neki is jut a kitünö falatokból.

Este is meleg volt, és mikor eljött a lefekvés ideje, Szergej úr, César Cascabel, a fiai, Szegfü­szeg és a két matróz úgy határozott, hogy ök a szabadban alusznak a fák alatt. Egyébként is így jobban tudnak örködni.

Csak Cornélia, Kayette és Napoleona ment be a kocsiba aludni.

A hatvanhatodik szélességi fokon nagyon hosszú az alkony, és már tizenegy óra is elmúlt, mire teljesen besötétedett; a hold nem világított, és a csillagok alig-alig villantak elö az északi tájon lebegö páratakaró mögül.

A fák alatt takarókba burkolózva feküdtek le a férfiak, és szempillájuk már elnehezedett az álomtól, mikor a két kutya nyugtalankodni kezdett.

Föltartott orral szimatoltak, morogtak, látszott rajtuk, hogy rendkívül nyugtalanok.

Nyugtalanságukra Jean figyelt föl elöször, s körülnézett a tisztáson.

A tüz már hunyóban volt, a fák között mindenütt sürü sötétség. A sötétséget fürkészve, Jean, mintha parázsként izzó, mozgó pontokat látott volna. Wagram és Marengo most már örjöngve ugatott.

- Riadó! - kiáltotta Jean, és egy ugrással talpon termett. - Ébredj!

Egy pillanat alatt valamennyien talpon voltak.

- Mi történik? - kérdezte César Cascabel.

- Oda nézz... oda... apám! - mondta Jean, és a fénylö pontok felé mutatott, melyek most mozdulatlanul parázslottak a sürüben.

- Mi az?

- Farkasok!

- Igen!... Farkasok!... - mondta Ortik is.

- Méghozzá egész csorda! - tette hozzá Szergej úr.

- Az angyalát! - hökkent meg César Cascabel.

No, ez a szó alig adott képet a helyzet komolyságáról. Akár százával is lehetnek a farkasok, lehet, hogy összesereglettek itt a tisztás körül, és ezek a vérengzök rendkívül félelmetesek, ha csapatosan támadnak.

E pillanatban Cornélia, Kayette és Napoleona jelent meg a kocsi ajtajában.

- Mi baj van, papa? - kérdezte a lányka.

- Semmi, semmi! - válaszolt César Cascabel. - Csak farkasok sétálgatnak itt, alighanem tetszik nekik a szép éjszaka!... Maradjatok csak a kocsiban, és adjátok ide a puskákat, a farkasoknak esetleg kedvük támad közelebb jönni.

Egy pillanat múlva valamennyiük kezében fegyver volt.

- Hívd ide a kutyákat! - szólt Jeannak az apja.

Wagram és Marengo a gazdája szavára a tisztás széléröl a kocsihoz rohant, de úgy megvadult mind a kettö, hogy alig lehetett öket féken tartani.

Valamennyien egyszerre lötték ki fegyvereiket a parázsló pontok felé, és iszonyatos üvöltés jelezte, hogy a legtöbb lövés talált.

A farkasok azonban nagyon sokan lehettek, mert a kör összébb zárult, s vagy ötven állat ugrott a tisztásra.

- A kocsiba!... A kocsiba!... - kiáltotta Szergej úr. - Nekünk támadnak rögtön!... Csak a kocsiból tudunk védekezni.

- Mi lesz a rénszarvasokkal?! - döbbent meg Jean.

- Nem tehetünk értük semmit!

Ezzel valóban elkéstek, a farkasok máris megöltek belölük néhányat, a többi meg a béklyót elszakítva, az erdö sürüjébe menekült.

Szergej úr felszólítására valamennyien a kocsiba menekültek, magukkal vitték a kutyákat is, az ajtót pedig gyorsan becsukták.

Éppen ideje volt! A szürkületben még láthatták, hogyan ugrálnak a farkasok a Szép Vándor körül, egyik-másik egész az ablakokig dobta fel magát.

Mi lesz velünk a rénszarvasok nélkül? - tört ki Cornélia szomorúan.

- Elöször ettöl a csordától szabaduljunk meg! - csitította Szergej úr.

- Majd csak elbánunk velük, az angyalát! - biztatta öket César Cascabel.

- Hát igen... hacsak nincsenek túl sokan! - jegyezte meg Ortik.

- És ha közben nem fogy el a löszerünk! - tette hozzá Kircsev.

- Addig is... Tüz! - vezényelt Szergej úr.

És a félig nyitott ablakokon át a puskák és revolverek megkezdték gyilkos munkájukat. A kocsi körül robbanó lövések fényénél vagy húsz elpusztult vagy erösen megsebesült farkast láttak a földön heverni.

A vadállatok dühét azonban semmi sem fékezte, és korántsem látszott, hogy seregük fogyna. Sötét árnyékuk most már százával nyüzsgött a tisztáson.

Egyik-másik a kocsi alá csúszott, s karmaival feszegette a deszkákat, mások meg a kocsi elején a bakra ugrottak fel, s félö volt, hogy benyomják az ajtót, Cascabelék belülröl el is barikádozták. A farkasokból még a kocsitetöre is került, ezek elörehajolva, karmos lábukkal doboltak az ablakokon, és csak akkor hagyták abba, ha egy golyó leterítette öket.

Napoleona rémülten sikoltozott, most igazoltnak látta gyermeki félelmét a farkasoktól. Kayette, aki csöppet sem ijedt meg, hiába csitította a kislányt. Az igazat megvallva, Cascabel­né asszony sem volt nagyon nyugodt a csata kimenetelét illetöen.

Ha ez még sokáig így tart, helyzetük valóban válságosra fordul. Hogyan is tarthatná magát a Szép Vándor a farkascsordák támadásával szemben?... Ha pedig fölborul, a farkasok ment­hetetlenül szétmarcangolják mindnyájukat, akik benne kerestek védelmet!

Már egy fél órája tartott az elkeseredett küzdelem, mikor Kircsev fölkiáltott:

- Fogyóban a löszer!

- Mindössze vagy húsz töltényünk maradt a puskákhoz és revolverekhez.

- Csak biztosra löjünk! - mondta César Cascabel.

Biztosra?... De hiszen mindegyik golyó az ostromlók sürüjét érte. Csakhogy sokkal több volt a farkas, mint a töltény, és mintha szüntelenül szaporodtak volna, míg a löszerhiány miatt a fegyverek elöbb-utóbb elhallgatnak... Mitévök legyenek? Hogyan várják be a reggelt?... És ha a világosság sem futamítja meg a csordát?

César Cascabel ekkor földhöz csapta használhatatlanná vált revolverét, és fölkiáltott:

- Van egy ötletem!

- Ötlet? - csodálkozott Szergej úr.

- Ötlet ám, és milyen nagyszerü! Mindössze egy-két farkast kell hozzá fogni!

- Szeretném tudni, hogyan? - kérdezte Cornélia.

- Óvatosan kicsit kinyitjuk az ajtót, és nyakon csípjük az elsö kettöt, amelyik megpróbál befurakodni...

- Komolyan gondolja, Cascabel?

- Nem kockáztatunk vele semmit, Szergej úr!... Legföljebb néhány harapást... De hát inkább harapjanak meg, mint hogy széttépjenek!

- Rendben van! Csináljuk, de csináljuk gyorsan! - mondta Szergej úr anélkül, hogy értette volna, voltaképpen mit is akar César Cascabel, aki most Ortikkal, Szegfüszeggel és Kircsev­vel együtt a kocsiajtóhoz állt, míg Jean és Sandre a legutolsó fülkében, ahova a nök vonultak vissza, próbálta féken tartani a két kutyát.

Félrehúzták az ajtót eltorlaszoló bútorokat, s César Cascabel kinyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy szempillantás alatt be tudja csukni.

Ahogy az ajtó nyílott, a bakra és a lépcsökre kapaszkodott farkasok máris nekiugrottak. Az egyik farkas be is jutott a kocsiba, Kircsev azonnal becsapta az ajtót, César Cascabel meg Ortikkal együtt az állatra vetette magát, a fejére csavart és a nyakán villámgyorsan megkötött egy elöre odakészített erös rongydarabot.

Az ajtó újból megnyílt... Egy második farkas nyomakodott be, és ugyanarra a sorsra jutott, mint az elsö. Szegfüszeg, Ortik és Kircsev ezúttal meglehetösen nehezen boldogult az erös és örjöngö vadállattal.

- Nehogy megöljétek! - kiáltott rájuk César Cascabel. - Fogjátok jó erösen.

Hogy ne öljék meg? Hát mihez kezdjenek vele? Talán léptessék fel a permi vásáron mint a társulat legújabb tagját?

Valamennyien hamarosan megtudták, mit akart a farkasokkal César Cascabel.

Láng lobbant, és ugyanakkor fájdalmas üvöltés szakadt ki a farkasok torkából. Aztán ismét kinyílt a kocsiajtó, majd becsukódott a kilökött farkasok után.

Hogy "fényes megjelenésük" micsoda hatást tett a csordára!... A tisztás pillanatok alatt megvilágosodott a mozgó fényektöl.

César Cascabel ugyanis petróleummal öntötte le a két befogott farkast, majd meggyújtotta a bundájukat, s az ostromlók közé lökte a vergödö állatokat.

Valóban csodálatos ötlet volt, csakúgy, mint a nagyszerü férfiú minden eddigi ötlete. A farka­sok rémülten inaltak két lángoló társuk elöl. És hogy üvöltöttek! - Még iszonyatosabban, mint a támadás kezdetén. A két égö, s a fejükre kötött rongytól vak állat hiába próbált segíteni magán, hiába hempergett a földön, hiába rontott a csorda sürüjébe, egyre tovább égtek.

Végül rémület fogta el az egész csordát, a farkasok elkotródtak a Szép Vándor közeléböl, elinaltak az erdö sürüjén át.

Hamarosan már csak elhaló üvöltésük hallatszott, majd csönd lett a táborhely körül.

Szergej úr óvatosságból úgy rendelkezett, hogy várják be a virradatot, és csak akkor nézzenek körül a tisztás környékén. Új támadástól azonban nem kellett tartaniuk, az ellenség szétszóró­dott, menekült inaszakadtából!

- Ó!... César! - kiáltott Cornélia, és férje nyakába borult.

- Ó! Kedves barátom! - mondta Szergej úr.

- Ó! Papa! - kiáltották a gyerekek.

- Ó! Fönök úr! - nyögte Szegfüszeg.

- Ejnye, mi lelt benneteket?... - kérdezte nyugodtan César Cascabel. - Ha az ember nem volna furfangosabb, mint az állat, hát nem volna érdemes embernek lenni!

XI. AZ URÁL HEGYSÉGBEN

Az Urál hegység éppúgy megérdemli a turisták érdeklödését, akár a Pireneusok vagy az Alpok. A tatár "urál" szó "öv"-et jelent, s a hegység kétezer-kilencszáz kilométer hosszú­ságban valóban övként húzódik a Kaspi-tengertöl az Északi-Jeges-tengerig - drágakövekkel díszített, nemesfémekkel, arannyal, ezüsttel, platinával ékesített övként, mely Ázsia és Európa határán illeszkedik az Óvilág derekára. E hatalmas hegyrendszer vizei az Urál, a Kara, a Pecsora, a Káma és még sok más folyó, a hóolvadással földuzzasztott mellékfolyók vizeivel együtt hömpölyög a tengerbe. A gránit- és kvarcközetek e pompás torlaszának ormai és csúcsai a tengerszint fölött kétezer-háromszáz méteres átlagmagasságban meredeznek.

- Ez ám aztán az igazi "orosz hegy"! - jegyezte meg nevetve César Cascabel. - Csak nem lehet vele olyan könnyen boldogulni, mint azzal, amelyik a Maillot-kapunál van, vagy mint azzal a másikkal, a neuillyi búcsún!

Bizony, az Urál-hegységgel alig boldogulnak olyan könnyen, mint holmi vidámparki "hegységgel"!

Átkelés közben elöször is nehezebben kerülhetnék ki a sok apró falut, melyeket még a bányák kitermelésénél dolgozó hajdani munkások alapítottak. Az bizonyos, hogy a fenséges szorosokon át vezetö útjukban nincs mit félniük az igazoltatásoktól, hiszen rendben vannak a társulat papirosai. Söt, ha a hegység közepe táján kerestek volna átkelöt, tétovázás nélkül választhatták volna a szép jekatyerinburgi utat, a hegylánc egyik legforgalmasabb útját, mely egyenesen a jekatyerinburgi kormányzóságba vezet. Minthogy azonban Ortik északibb útirányt ajánlott, okosabb, ha a Pecsora-hágón kelnek át, és onnan ereszkednek le Permbe.

A következö napon el is indulnak ebben az irányban.

Mikor felkelt a nap, meggyözödhettek arról, hogy milyen hatalmas csorda támadt rájuk. Ha beronthattak volna a kocsiba, a társaság egyetlen tagja sem élte volna túl a vérengzést.

Vagy ötven farkas hevert a földön, csupa jól megtermett, hatalmas állat, abból a fajtából való, mely oly félelmetessé teszi az utasember számára az átkelést a sztyeppén. A többi nyilván elmenekült, elrohant, mintha a tüzes pokol ördögei sarkantyúzták volna, s a hasonlat ezúttal meglehetösen közel járt az igazsághoz.

A két elégett farkas maradványait a tisztástól néhány száz lépésnyire találták meg.

És most kénytelenek voltak megállapítani, hogy itt, a Pecsora-hágó bejáratánál a Szép Vándor nagyon messze van minden falutól, s az Urál keleti lejtöin amúgy is kevés a falu.

- Most mitévök leszünk? - kérdezte Jean. - A rénszarvasaink megfutamodtak.

- Ha csak megfutamodtak - mondta az apja -, esetleg meg is találhatnánk öket. De, sajnos, valószínü, hogy valamennyit fölfalták a farkasok!

- Ó, a szegény állatok! - szánakozott Napoleona. - Úgy szerettem öket, akárcsak Vermuthot és Gladiátort...

- Ha nem vesztek volna oda, most öket falták volna föl! - jegyezte meg Sandre.

- Bizony így van! - mondta César Cascabel, és keserveset sóhajtott. - De honnan szerzünk igavonót?

- Elmegyek a legközelebbi faluba, és jó pénzért majd szerzek lovakat - mondta Szergej úr. - Ha Ortik elkísérne...

- Máris indulhatunk, Szergej úr! - mondta szolgálatkészen Ortik.

- Hát igen, nincs más hátra - bólintott César Cascabel.

És már aznap elindultak volna, ha legnagyobb csodálkozásukra, reggel nyolc óra tájt a tisztás szélén nem bukkan föl két rénszarvas.

Sandre vette öket észre.

- Apám!... Apám! - kiáltozott. - Itt vannak!... Visszajönnek!

- Élve?

- Hát ezeket mintha nem falták volna föl, mert járnak annak rendje-módja szerint!

- Hacsak nem arról van szó, hogy épségben maradt a lábuk! - bölcselkedett Szegfüszeg.

- Ó, ezek a kedves szarvasok! - örvendezett Napoleona. - Megcsókolom öket!

A rénszarvasok elé futott, és szívböl jövö csókot adott mindkettönek.

Két rénszarvas azonban nem tudja vontatni a Szép Vándort. Szerencsére egymás után több is elökerült. Egy órával késöbb megállapíthatták, hogy tizennégy rénszarvas maradt meg abból a húszból, mellyel a Ljahov-szigetekröl elindultak.

- Éljenek a rénszarvasok! - rikoltozott Sandre.

Mindössze hat állat hiányzott. Ezek nyilván nem tudták elég gyorsan elszakítani a béklyót, és a farkasok fölfalták öket, maradványaikat késöbb meg is találták a tisztás közelében. A többi tizennégy elmenekült, ahogy a farkasok támadása megkezdödött, és most ösztönük vissza­vezette öket a táborhelyre.

Könnyen elképzelhetjük, milyen boldogan fogadták a visszatérö állatokat. Az ö segítségükkel a kocsi megkezdheti útját az Urálon át. Mikor a kaptató túlságosan meredek lesz, majd mind­nyájan segítenek tolni a kocsit, és milyen káprázatos lesz Cascabelék bevonulása Permbe!

A családföt csak az szomorította, hogy a Szép Vándor bizony vesztett hajdani fényéböl, a farkasfogak, a könyörtelen karmok alapos munkát végeztek a kocsi oldalfalain. Már a farkas­kaland elött is sok viszontagságon ment át, a szélviharok, az esö, a hó megfakította élénk színeit, lekoptatta aranyozását, a viszontagságos út után alig lehetett ráismerni a hajdan oly szép utazókocsira. A Cascabel nevet és címert meg szinte lemosta róla a hófúvás, bizony ráférne egy kis tisztogatás, pingálás, hogy ismét eredeti szépségében pompázzék. Mert hiába takarította olyan erélyesen Cornélia és Szegfüszeg, ennek nem sok látszatja volt.

Tíz órakor befogták a rénszarvasokat, elindultak. Minthogy a hágó már az elején is eléggé meredek volt, a férfiak gyalog mentek.

Tiszta, derüs idö volt, s a hegyekben a höség is elviselhetö. De bizony mégis sokszor segíte­niük kellett a vontatásnál, a kerekek néha küllöig besüppedtek; s valamennyi hirtelen kanya­rodónál tartaniuk kellett a kocsit, nehogy az eleje vagy a vége beleütödjék a kiugró sziklákba.

Az Urálnak ezeket az átkelöit nem emberkéz formálta. A természet tört sziklák között kanyargó utat a vizek számára. Egy patak, amely a Szoszvába ömlik, folyik végig a hágón nyugati irányban, s medre helyenként úgy kiszélesedik, hogy csak keskeny, kanyargós ösvényt hagy szabadon. Ezeken a részeken a partja szinte nem is lejt, olyan meredek, és a mohán meg dúsan növö más vízinövényzeten át is látszik a gránitváz. Másutt meg, ahol a part szelíden lejt, különbözö fajta fenyöfák, nyírfák, az Észak-Európában honos növényvilág más szép fái zöldellnek. Messziröl pedig, már a felhökbe veszve, kirajzolódnak a hóborította hegykaréjok, melyek a hegyrendszer folyóit, zuhogóit táplálják.

Ezen az elsö napon nem találkoztak össze senkivel, az átkelö nyilván nem nagyon forgalmas. Ortik és Kircsev szemmel láthatóan jól kiismerte magát. Két-három esetben azonban, mikor a hágón vezetö út többfelé elágazott a sziklák között, mintha haboztak volna, hogy merre induljanak. Ilyenkor megálltak, halkan tanácskoztak, ez azonban senkiben sem ébresztett gyanút, semmi ok nem volt arra, hogy kételkedjenek a két matróz jóhiszemüségében.

Kayette azonban szüntelenül figyelte öket, anélkül, hogy észrevehették volna. Gyanakvását erösítették titkos tanácskozásaik, a lopva váltott pillantások. A két matróz természetesen nem is gondolt arra, hogy az indián leánykának bármi oka lehetne arra, hogy öket figyelje.

Szergej úr a patak partján jelölte ki az éjszakai pihenöhelyet. Vacsora után César Cascabel, Kircsev és Szegfüszeg vállalta, hogy elövigyázatosságból egymást váltva örködnek. Érde­mü­kül tudható be, hogy az elözö éjszakai álmatlanság és a fárasztó nap után sem aludt el egyikük sem.

Másnap folytatták az utat az egyre emelkedö és ugyanakkor szükülö hágón át. A nehéz út most is kemény próbára tette öket, úgyhogy huszonnégy óra alatt mindössze két-három mér­földnyit haladtak. De elöre tudták, hogy az Urál hágóin át nem tudnak gyorsabban menni, és útitervükben is számoltak ezzel a késedelemmel.

Szergej úr és Jean bizony sokszor érzett erös kísértést arra, hogy üzöbe vegyen egy-egy szép vadat, melyet a hágóból nyíló, fával borított kisebb szorosokban láttak meg. Iramszarvasok, dámvadak járták a sürüt, és seregestül élt ott a nyúl is. Cornélia sem bánta volna, ha friss vad kerül a konyhára. Sok volt a vad, az igaz, viszont löszerkészletük teljesen kimerült a farkasok elleni harcban, és csak a legközelebbi helységben vásárolhatnak ismét kellö mennyiségben. Hallgattak hát a puskák, és Wagram néha kérdön nézett ifjú gazdájára, majdhogy meg nem szólalt:

- No, mi lesz?... Hát már sohasem vadászunk?

Közben mégis olyasmi történt, ami nagyon is indokolta volna a puska használatát.

Délután három óra volt, és a Szép Vándor hepehupás lejtön kaptatott, mikor a folyó túlsó partján fölbukkant egy medve. A kutyák vészjósló ugatása hívta fel figyelmüket a hatalmas termetü állatra. A két hátsó lábán állt, fejét ingatva, barna bundáját meg-megrázva nézte a kis karavánt.

Vajon szerette volna megtámadni öket? Vajon csak kíváncsiságból figyelte az állatokat és az embereket, vagy talán étvágya támadt rájuk?

Jean elhallgattatta Wagramot és Marengót, nem tartotta volna helyesnek, ha fölingerlik a félelmetes állatot, hiszen fegyvertelenek voltak. Jobb lesz, ha vigyáznak, nehogy valószínüleg békés szándékai ellenségesre változzanak, mert igazán könnyüszerrel átjuthat hozzájuk a túlsó partra!

Így hát csak szép nyugodtan nézték egymást, mint afféle utasok, ha összetalálkoznak, és César Cascabel mindössze ennyit jegyzett meg:

- De kár, hogy nem vihetjük magunkkal ezt a pompás uráli Miskát! Nagyszerü volna, ha a társulathoz csatlakozna!

Csakhogy nehéz lett volna szerzödést kínálni a derék mackónak. Különben meg alighanem jobban szerette az erdei életet, mint a cirkuszit, mert négy lábra ereszkedett, még egyszer megcsóválta busa fejét, és elcammogott.

Minthogy minden köszönés megérdemli a viszonzást, Sandre kalaplengetéssel búcsúzott a medvétöl, Jean azonban ezt az üdvözlést szívesen megtoldotta volna egy puskalövéssel.

Este hat órakor éppen úgy vertek tábort, mint az elözö este. Másnap reggel öt órakor elindultak, és ismét nagyon keserves útjuk volt. Alaposan ki is fáradtak, egyébként azonban semmi baj nem érte öket.

A nehezén már túl voltak, mert a Szép Vándor végre a hágó legmagasabb pontjára ért, ezentúl már csak lefelé kell ereszkedniük az Európa felé lejtö nyugati hegyoldalon.

Aznap este - július hatodikán - az ugyancsak elcsigázott állatok megálltak egy kanyargós szoros bejáratánál, melyet bal felöl sürü erdö határolt.

Fülledt höség volt egész nap. Kelet felöl sürü, alsó szélükön egyenes vonalban végzödö baljós felhök gomolyogtak a sápadt égbolton.

- Vihar készülödik - mondta Jean.

- Ez elég kellemetlen, mert az Urál-hegységben néha iszonyatos erejü viharok tombolnak.

- Oda se neki, majd fedél alá bújunk elöle! - biztatta öket Cascabel. - Még százszor inkább vihart, mint farkasokat!

- Kayette, te félsz a mennydörgéstöl? - kérdezte Napoleona.

- Nem, kicsikém, nem félek.

- Igazad van, Kayette - szólt közbe Jean -, a mennydörgéstöl nem kell félni!

- Az ám! - kiáltott a kis Napoleona sértödötten. - Csakhogy én akkor is félek, ha nem akarom!

- Ó, a gyávája! - csúfolódott Sandre. - Ide hallgass, te csacsi, a mennydörgés nem más, mint hatalmas kugligolyók csattogása.

- Hogyisne!... Tüzgolyók csattognak, és van úgy, hogy az emberek fejére esnek! - vitatkozott a kislány, s gyorsan lehunyta a szemét, mert éppen nagyot villámlott.

Nagy sietve elrendezték a táborhelyet, hogy fedél alá kerülhessenek, még mielött kitörne a vihar. Vacsora után aztán elhatározták, hogy akár az elözö éjjeleken, most is örködnek majd.

Szergej úr éppen szólni akart, hogy ö szívesen örködik elsönek, Ortik azonban megelözte:

- Talán Kircsev meg én állunk elsönek ört.

- Ahogy jólesik - adta meg az engedélyt Szergej úr. - Éjfélkor majd Jeannal felváltjuk magukat.

- Rendben van, Szergej úr - válaszolt Ortik.

Kayette valahogy gyanúsnak találta ezt az egyébként egészen természetes szolgálatkészséget, és nem tudta volna megmondani, miért, de úgy érezte, hogy valami nem tisztességes dolog rejlik mögötte.

Ekkor teljes erövel kitört a vihar. A fák lombsátrán is átvilágítottak a gyorsan cikázó, élénk fényü villámok, a hegyek hosszan visszhangozták a mennydörgés robaját.

Napoleona fejére húzta a takaróját, hogy ne lásson, ne halljon. Valamennyien sietve ágyba bújtak, és kilenc órakor már aludtak is, akárhogy dörgött, villámlott, és akárhogy fütyült a szél.

Csak Kayette nem aludt. Le sem vetközött, s noha nagyon fáradt volt, nem jött álom a szemére. Rettenetes nyugtalanság fogta el, mikor arra gondolt, hogy valamennyiük biztonsága a két orosz tengerész kezében van. Egy órán át töprengett, majd félrehúzta a függönyt a fekhelye fölötti kis ablakon, és a villámok fényénél próbálta kifürkészni, mit csinál az a kettö.

Ortik és Kircsev éppen félbeszakította a beszélgetést, s a szük hegyszoros bejárata felé indultak, ahol ebben a pillanatban bukkant föl egy idegen.

Ortik intett neki, hogy ne jöjjön közelebb, nehogy a kutyák fölneszeljenek. Wagram és Marengo nem vette észre az idegen közeledtét, mert a vihar elötti rekkenö meleg elöl a Szép Vándor alatt kerestek menedéket.

Ortik és Kircsev néhány szót váltott a váratlanul felbukkant emberrel, és Kayette egy villám fényénél látta, hogy mindhárman a fák közé mennek.

Ki ez az ember? Mi dolga vele a két matróznak? - Kayette mindenáron tudni akarta.

Csöndesen, nehogy valaki észrevegye, fölkelt, s ahogy Jean ágya mellett elsurrant, hallotta, hogy a fiú öt szólítja...

Meglátta volna?

Nem, Jean álmodott... róla álmodott.

Kayette csöndesen, nagyon csöndesen nyitotta-csukta az ajtót, és ahogy kilépett a kocsiból, önmagát biztatva suttogta:

- Rajta!

Egy pillanatig sem tétovázott, cseppet sem félt, pedig ha észreveszik, esetleg az élete forog kockán.

Kayette elindult a fák között, az erdöt mintha tüzvész visszfénye világította volna be, vala­hány­szor egy-egy nagy villámlás hasította szét a felhöket. A bozótosban kapaszkodott fölfelé, s egy hatalmas vörösfenyö törzséhez jutott. Vagy húsz lépésnyiröl suttogást hallott, ekkor megállt.

Heten álltak ott a fák alatt, hét férfi, köztük Ortik és Kircsev.

Oroszul beszéltek, és Kayette kihallgatta öket.

- Ugye, milyen jól tettem - mondta Ortik -, hogy a Pecsora-hágót választottam! Az ember mindig biztos lehet abban, hogy errefelé találkozik régi cimborákkal. Igaz-e, Rosztov?

A Rosztov nevü ember bukkant ki az imént a hegyszorosból.

- Már két napja a nyomában vagyunk ennek a kocsinak, persze óvatosan, nehogy meglássanak bennünket! Láttuk, hogy te is meg Kircsev is az utasok közt vagytok, ebböl aztán mindjárt sejtettük, hogy jó fogás készül.

- De talán kettö is! - válaszolt Ortik.

- Voltaképpen honnan jöttök? - kérdezte Rosztov.

- Amerikából, ott Karnovékkal dolgoztunk.

- És kik ezek az emberek, akiket most kísértek?

- Valami Cascabel nevü család, francia mutatványosok, most Európába tartanak. Majd késöbb elmeséljük nektek az útikalandjainkat. Most nézzük a legsürgösebbet!

- Ide hallgass, Ortik - szólalt meg Rosztov egyik társa -, azt szeretném tudni, van-e pénz a kocsiban!

- Van még vagy két-háromezer rubel.

- És ti még nem vettetek búcsút ezektöl a derék emberektöl? - érdeklödött kicsit gúnyosan Rosztov.

- Nem, mert jóval nagyobb fogásra számítunk, nem holmi vacak kis lopásra, a jó fogáshoz meg segítségre van szükségünk!

- És mi volna ez a jó fogás?

- Ide figyeljetek, cimborák! Kircsev és én a Cascabel családnak köszönhetjük, hogy veszély nélkül átvághattunk Szibérián, és eljutottunk a határra. De nemcsak mi bújtunk meg az ö védöszárnyaik alatt, akadt még egy bizonyos, aki ott rejtözködött, abban bizakodva, hogy komédiások között nem fogják keresni. Egy oroszról beszélek, egy elökelö, gazdag politikai bünösröl, akinek éppúgy nincs joga visszatérni Oroszországba, ahogy nekünk sincs. Titkát csak César Cascabelnak meg a feleségének árulta el, de aztán mi is megtudtuk...

- Hogyan?

- Muzsiban egy este kihallgattuk Cascabel meg az orosz beszélgetését.

- És hogy hívják ezt az oroszt?

- Szergej Vasziljevicsnek nevezi magát. Valójában Narkin gróf, és az élete forog kockán, ha orosz területen ráismernek.

- Várjatok csak kicsit! - szólt közbe Rosztov. - Narkin herceg fiáról van szó, akit Szibériába számüztek, és akinek a szökése olyan nagy port vert föl néhány évvel ezelött?

- Pontosan róla - mondta Ortik. - Narkin grófnak milliói vannak, és ezekböl a milliókból legalább egyet, gondolom, szívesen átenged nekünk, ha ráijesztünk, hogy följelentjük.

- Ezt jól kieszelted, Ortik! Csak azt nem értem, mi szükséged van reánk? - folytatta Rosztov.

- Mert nagyon fontos, hogy Kircsev és én ne szerepeljünk ebben az ügyben, ha ugyanis valamiképpen mégsem sikerülne, a második terv sikerével kell beérnünk. Cascabelék kocsiját meg a kocsiban a pénzt, csak úgy tudjuk megkaparintani, ha tovább játsszuk a hajótöröttek szerepét, akik nekik köszönhetik menekülésüket és hazatérésüket. Mikor aztán megszaba­dultunk a Cascabel családtól, nyugodtan jöhetünk, mehetünk, a rendörségnek eszébe sem jut, hogy mi utazgatunk a komédiások kocsijával.

- Mondd, Ortik, ne támadjuk meg még ma este a kocsit? Ne fogjuk el Narkin grófot? Így rögtön tudomására adhatnánk, mi a feltétele annak, hogy visszatérhessen Oroszországba!

- Türelem... türelem! - csitította Ortik. - Narkin gróf úgyis Permbe akar menni, hogy viszontlássa az apját, jobb lesz nekünk is, ha eljut Permbe. Ott majd kap egy üzenetet, hogy sürgös ügyben találkozni akartok vele, mikor is részetek lesz a szerencsében, hogy össze­ismer­kedhettek a gróffal!

- Szóval, most semmivel se próbálkozzunk?

- Semmivel - mondta Ortik -, menjetek csak mindig elöttünk, de úgy, hogy senki se lásson meg benneteket, s azon legyetek, hogy elöttünk érjetek Permbe.

- Rendben van! - biccentett Rosztov.

A banditák ezzel elváltak, és még csak nem is sejtették, hogy Kayette kihallgatta öket.

Kayette után néhány perccel Ortik és Kircsev is visszaért a táborhelyhez, abban a hiszemben, hogy távollétüket észre sem vették.

Kayette most már ismerte a gazemberek tervét. Tölük tudta meg azt is, hogy Szergej úr nem más, mint Narkin gróf, és hogy életét meg a Szép Vándor valamennyi utasának életét milyen veszélyek fenyegetik. A gróf kilétét felfedik ezek a gazemberek, hacsak nem adja nekik vagyona egy részét.

Kayette a hallottaktól úgy megrémült, hogy kis ideig alig tért magához, aztán egyre azon törte a fejét, hogyan tudná meghiúsítani Ortik mesterkedéseit. Rettenetes éjszakája volt, iszonyú aggodalmak gyötörték, s nemegyszer azt gondolta, hogy talán csak rossz álom volt az egész...

Nem! Nem álom volt! S erröl meg kellett gyözödnie, mikor másnap reggel Ortik így szólt César Cascabelhoz:

- Talán emlékszik rá, uram, Kircsev és én úgy gondoltuk, hogy az Urál túlsó oldalán elválunk önöktöl, mert Rigába megyünk. De aztán úgy határoztunk, mégiscsak jobb lesz, ha elmegyünk Permbe, és a kormányzótól kérünk segítséget a hazatérésünkhöz... Megengedi, uram, hogy önökkel folytassuk az utat?

- Örömmel, kedves barátaim! Minek sietni a válással azoknak, akik olyan régóta és olyan messziröl utaznak együtt!

XII. BEFEJEZETT UTAZÁS, AMELYNEK NINCS VÉGE

Így fonódott a galád cselszövés Narkin gróf és a Cascabel család ellen! És éppen akkor, mikor annyi fáradság, annyi viszontagság után szerencsés végéhez közelgett a hosszú utazás. Még két-három nap, és máris túljutottak az Urál-hegységen, és a Szép Vándornak ezután már csak vagy százmérföldes úton kell leereszkednie délnyugat felé, s Permbe érne.

César Cascabel - ezt már tudjuk - azt tervezte, egy ideig a városban marad, hogy Szergej úr esténként könnyen eljuthasson a valszkai kastélyba, ne kelljen attól rettegnie, hogy valaki felfedi kilétét. Azután majd a körülményektöl függöen vagy ottmarad az apai házban, vagy útitársaival együtt megy Nyizsnyij Novgorodba... Söt esetleg Franciaországba!

Igen, de ha Szergej úr úgy dönt, hogy nem hagyja el Permet, akkor Kayette is ott marad, s nekik el kell válniuk a leánykától!

Jean szüntelenül ezen töprengett, ezen búslakodott, emiatt nem talált nyugalmat a szíve. S ezt az öszinte mély bánatot átérezték a szülei, a testvérei is. Egyikük sem tudott megbékélni a gondolattal, hogy többé nem láthatják Kayette-et.

Jean a vihart követö reggelen a szokottnál is csüggedtebb volt, mikor meglátta a sápadt, feldúlt Kayette-et, akinek a szeme vörös volt az álmatlanságtól.

- Mi van veled, Kayette? - kérdezte.

- Semmi, Jean! - hangzott a válasz.

- De igen!... Beteg vagy!... Nem aludtál!... És mintha sírtál volna, kis Kayette!

- Csak a tegnapi vihar!... A szememet sem tudtam lehunyni.

- Kifárasztott ez a hosszú út, ugye?

- Nem, Jean!... Erös vagyok, és tudod, megszoktam én már minden nyomorúságot!... Majd elmúlik.

- Mégis, mi van veled, Kayette? Kérlek, mondd meg!

- Hidd el, Jean, nincs semmi bajom!

Jean nem faggatta tovább.

Kayette, mert ilyen szomorúnak látta Jeant, már-már mindent elmondott neki, hiszen annyira bántotta, hogy titkolóznia kell a fiú elött! Viszont, ha Jean, az elszánt Jean megtudja, miröl van szó, Kircsev és Ortik láttán esetleg nem tudna magán uralkodni, elragadtatná magát!... Pedig Narkin grófnak az életével kellene fizetnie egy meggondolatlanságért.

Hosszas megfontolás után úgy határozott, hogy César Cascabelnak mondja el, amit megtudott. Ehhez azonban kettesben kell maradnia vele, amire nehezen kerülhet sor, míg át nem keltek az Urálon. Semmiképpen sem szabad gyanút keltenie a két matrózban.

Az idö nem sürgeti, hiszen azok a gazemberek úgy határoztak, hogy csak akkor kezdenek valamibe, ha a család már Permbe ért. Nem ébred bennük gyanú, ha mindnyájan úgy viselkednek velük, mint ezelött. Söt a két matróz még azt is látta, hogy Szergej úr mennyire örült, mikor bejelentették, hogy ök is velük tartanak Permbe.

Július 7-én reggel hat órakor a Szép Vándor ismét elindult. Egy órával késöbb a Pecsora folyó forrásaihoz értek, melyröl a hágót is elnevezték.

A hegyláncon túl a Pecsora már mint Észak-Oroszország egyik legnagyobb folyama höm­pölyög, és 1350 kilométerrel odébb az Északi-Jeges-tengerbe szakad.

A Pecsora itt fent, a hegygerincen még csak mint hegyi patak zuhogott meredek, szaggatott medrében, a fenyök és nyírfák tövében. A bal partján haladva vezetett ki az út a hágóból, és az utasok könnyen leereszkedhettek a kocsival, csak éppen óvatosnak kellett lenniük a roppant meredek lejtök miatt.

Kayette aznap nem talált alkalmat arra, hogy kettesben beszéljen César Cascabellal. Egyéb­ként megfigyelte, hogy már a két orosz sem súgott össze soha, és a pihenöórákban sem távoztak el kettesben. Ugyan miért is folytatnák a gyanús súgás-bugást, félrehúzódást? A cimboráik nyilván elöttük járnak, s majd Permben találkozik az egész banda.

Másnap jókora utat megtettek. A hágó kiszélesedett, így könnyebb útja volt a kocsinak. Szük sziklamedrében zuhogva ömlött lefelé a Pecsora vize. A hágónak ez a része már kevésbé volt vadregényes, és kevésbé volt kihalt. Európából Ázsiába tartó vándorkereskedökkel talál­koztak: a hátukon batyu, kezükben vasalt bot. Egyszer-egyszer a munkahelyükre tartó vagy onnan hazatérö bányászcsapatok köszöntek rá az utasokra. A hágóból itt elágazó szorosok nyílásánál már láttak néhány tanyát, aprócska falut. Dél felöl a Gyenezskin és a Koncsakov - a hegylánc e részének két legmagasabb orma meredezett.

Egy éjszakára megpihennek, s a következö napon délben a Szép Vándor a Pecsora-hágó kijáratához ér, vagyis a kis karaván végre átjut a hegyláncon, és európai földre kerül.

Még háromszázötven verszt - mintegy száz mérföld -, és "Perm egy otthonnal, egy családdal gazdagabb lesz" - mint César Cascabel mondogatta.

- Igen - tette hozzá. - Csinos kis utat tettünk, ugye, barátaim?... Hát nem volt igazam? Hát nem minden út Rómába vezet? Nem jutottunk be Oroszországba amonnan, bejutottunk hát eminnen, az irány édesmindegy, ha így is, úgy is Franciaországhoz közeledünk!

És ha kicsit unszolják, a derék férfiú hajlandó lett volna azt állítani, hogy idáig érzi a normandiai levegö illatát, fölismeri a tengerpart sós szellöjét is.

Az átkelö kijáratánál egy gyártelepre, vagy ötven házból álló, néhány száz lakost számláló településre értek.

Elhatározták, hogy egy napra ott megpihennek, bevásárolják mindazt, amire szükségük van: lisztet, teát és cukrot.

Ugyanakkor Szergej úr és Jean beszerzik a löszert, amiböl teljesen kifogytak.

Mikor a vásárlásból hazatértek, Szergej úr vidáman felkiáltott:

- És most indulás, barátom! Megyünk vadászni, és nem jövünk haza üres tarisznyával! Rajta!

- Ahogy óhajtja! - mondta kicsit kényszeredetten Jean.

Szegény fiú! A közelgö válás gondolata szinte az életkedvét is elvette.

- Velünk tart, Ortik? - kérdezte Szergej úr.

- Nagyon szívesen! - válaszolt a matróz.

- Aztán jó pecsenyének valót hozzanak nekünk! - parancsolt rájuk Cascabelné asszony. - Mert csak úgy kapnak jó vacsorát!

Minthogy csak délután két óra volt, a vadászok alaposan becserkészhették a környezö erdöket, és ha a sürü rengetegben a vad nem sétál önszántából a puskacsö elé, ez legföljebb csak azért esik meg, mert éppen akkor nincs kedve puskavégre kerülni.

Míg Szergej úr, Jean és Ortik vadászúton voltak, Kircsev és Szegfüszeg a rénszarvasokkal foglalatoskodtak, az állatokat a fák alá, egy rétre terelték, ahol kedvükre legelészhettek.

Cornélia közben visszatért a Szép Vándorhoz, ahol mindig talált magának munkát, s Napoleonát is hívta:

- Gyerünk, Napoleona!

- Megyek, anyám!

- És te, Kayette?

- Egy kicsit késöbben!

Csakhogy itt volt a várva várt alkalom, mikor Kayette kettesben maradhatott a családfövel.

- Cascabel úr! - szólította meg.

- Mit akarsz, fürjecském?

- Beszélni szeretnék önnel!

- Beszélni?

- Titokban.

- Titokban?

"Vajon mit akar mondani ez a leány? Talán szegény fiam miatt akar velem beszélni" - töprengett César Cascabel.

Kettesben indultak el a telepröl balra, mialatt Cornélia és Napoleona eltünt a Szép Vándor ajtaja mögött.

- No, kislányom, mit jelentsen ez a titkolódzás? Mit akarsz mondani?

- Már három napja szeretnék önnel beszélni úgy, hogy senki se hallja, de még csak ne is tudjon erröl a beszélgetésröl!

- Hát ennyire komoly dologról lesz szó?

- Tessék ide figyelni! Tudom, hogy Szergej úr igazi neve Narkin gróf...

- Mit?... Narkin gróf!? - hökkent meg César Cascabel. - Te tudod ezt? És honnan tudtad meg?

- Amíg beszélgettek Szergej úrral... a múltkor este Muzsiban... kihallgatták magukat, és azoktól az emberektöl tudtam meg...

- Hát lehetséges ez?

- És ök sem sejtik, hogy kihallgattam öket, mikor Narkin grófról és önröl meg mindnyájukról beszéltek...

- De hát kik ezek az emberek, akiket kihallgattál?

- Ortik és Kircsev.

- Hogyan, ök tudják?

- Bizony tudják, és azt is tudják, hogy Szergej úr politikai elítélt, aki azért megy haza Orosz­országba, hogy viszontláthassa az édesapját, Narkin herceget.

César Cascabel döbbenetében szólni sem tudott, csak állt tehetetlenül.

Mikor kicsit magához tért, elsö szava ez volt:

- Nagyon bánt, hogy Ortik és Kircsev megtudták mindezt! De ha már véletlenül a tudo­másukra jutott, afelöl nyugodt vagyok, hogy nem árulják el senkinek.

- Csakhogy nem véletlenül tudták meg, és igenis, el fogják árulni! - jelentette ki Kayette.

- Ugyan!... Ezek a derék tengerészek?

- Cascabel úr! Narkin grófot a legnagyobb veszély fenyegeti!

- Mit beszélsz?

- Ortik és Kircsev voltaképpen két gonosztevö a Karnov-bandából. Ők támadták meg Narkin grófot az alaszkai határon. Port Clarence-ban bárkába ültek, hogy átmenjenek Szibériába, de bárkájuk a Ljahov-szigetekre sodródott, ahol aztán találkoztunk velük! Tudják, hogy Narkin gróf az életével játszik, ha Oroszországban felfedik kilétét, és a két gonosztevö fel is jelenti, ha nem adja nekik vagyona egy részét! Akkor pedig Szergej úr elveszett, és talán ön is.

Míg César Cascabel a hallottaktól lesújtva, néma maradt, Kayette elmondotta neki, miért is gyanakodott kezdettöl fogva a két matrózra. Nem tévedett, valóban hallotta már Kircsev hangját... Most már világosan emlékszik rá... Az alaszkai határon hallotta elöször, mikor a két gonosztevö megtámadta Narkin grófot, mit sem tudva arról, hogy Amerikába menekült orosz a kiszemelt áldozatuk. És most, egyik éjszaka, mikor a két matróz örködött a táborhely körül, Kayette meglátta, hogy elmennek egy idegennel, aki értük jött, ö pedig a nyomukba szegödött, kihallgatta beszélgetésüket, hét vagy nyolc régi cinkosukkal tanácskoztak... A Szép Vándort azért kalauzolták a Pecsorán át, mert biztosak voltak abban, hogy ott összeakadnak régi cimboráikkal, és lemészárolhatják Szergej urat meg az egész Cascabel családot... De mikor megtudták, hogy Szergej úr nem más, mint Narkin gróf, úgy gondolták, okosabb, ha hatalmas összegre megzsarolják azzal: ha nem fizet, följelentik az orosz rendörségnél... Most arra várnak, hogy Permbe érjenek. Ortik és Kircsev a zsarolásban nem vesz részt személyesen, mert hátha nem sikerül, és nekik mindenképpen jobb, ha Cascabelék nem tudják meg, hogy ök valójában kicsodák... Majd a társaik írnak Szergej úrnak, találkozóra hívják öt... stb...

César Cascabel alig tudott úrrá lenni felháborodásán, míg Kayette beszámolóját hallgatta. Ezek a gazemberek, akikkel annyi jót tett, akiket kiszabadított a rabságból, akiket etetett, haza­segített!... Na, drágalátos kis alattvalókat szállít ö vissza a cár birodalmába!... Ha legalább angolok lennének... Angliának igazán szívesen adná öket vissza... Ó, a nyomorultak!... Ó, a banditák.

- És most mitévö lesz, Cascabel úr? - nyugtalankodott Kayette.

- Hogy mitévö leszek? Ez aztán igazán egyszerü, kis Kayettem! Az elsö kozák örsnek följelentem a két gazembert, és majd szépen felakasztják öket...

- Gondolkozzék, Cascabel úr! - könyörgött az indián lányka. - Ezt semmiképp sem teheti!

- És miért nem?

- Mert Ortik és Kircsev nyomban feljelentenék Narkin grófot és vele együtt azokat, akik elösegítették visszatérését Oroszországba!

- Engem ugyan elvihet az ördög! - dühöngött César Cascabel. - Persze ha csak rólam volna szó!... De hát Szergej úr... Igazad van, Kayette, minden lépést nagyon meg kell gondolnom.

Izgatottan, tanácstalanul topogott, ököllel verte a fejét, így talán támad valami ötlete... Aztán Kayette mellé lépett:

- Szóval, úgy mondtad, hogy Ortik vár, amíg Permbe nem érünk, és majd csak ott állnak elö a cimborái.

- Igen, Cascabel úr, szigorúan meghagyta nekik, hogy addig semmivel se próbálkozzanak! Azért úgy gondolom, várjunk mi is, folytassuk az utat, mintha...

- Nem lesz könnyü! - dühöngött Cascabel. - Csöppet sem lesz könnyü!... Szóba állni ezekkel a gazemberekkel, elvinni öket Permbe, kezet szorítani velük, jó képet vágni az egészhez!... Az angyalát! legszívesebben nyakon fognám, széttépném öket... így... így!

És César Cascabel izmos két kezét úgy csapkodta össze, mintha az egyikben Ortikot, a másikban Kircsevet szorongatná, vagy mintha cintányérokat verne össze cirkuszi zenekarban.

Uralkodnia kell magán, Cascabel úr! - csitította, Kayette. - Úgy kell tennie, mint aki semmiröl sem tud...

- Igazad van, lányom!

- Csak azt szeretném még megkérdezni, helyesnek tartja-e, hogy Szergej úr tudomást szerez­zen minderröl?

- Hát... nem... határozottan nem! Azt hiszem, okosabb, ha hallgatunk róla!... Mert mit tehetne Szergej úr?... Semmit!... Itt vagyok én, hogy vigyázzak rá... és vigyázni is fogok, annyi szent!... Különben is ismerem! Hogy ne hozzon ránk további veszélyt, képes volna ellépni balra, míg mi jobbra megyünk!... Nem!... Igazán nem! Hallgatni fogok.

- És Jeannak sem mond el semmit?

- Jeannak? Neki sem!... Nagyon lobbanékony az a fiú! A két gyalázatos bandita láttán nem tudna magán uralkodni!... Mert nem olyan hidegvérü, mint az apja!... Szabadjára engedné a dühét! Nem, egy szót sem szólok sem Jeannak, sem Szergej úrnak.

- És Cascabelné asszonynak sem beszél a dologról?

- A feleségemnek?... No, ez már más!... Egy olyan nagyszerü teremtésnek, mint ö, aki mindig jó tanáccsal segíti az embert, no meg ha rákerül a sor, akár ököllel is... Sohasem volt elötte titkom, egyébként meg ö is tudja, hogy Szergej úr kicsoda, hogy Narkin gróf az igazi neve, és hogy menekült...

- Szóval Cascabelné asszonynak beszél róla?

- Igen! Elmondom neki! Az én feleségemre akár államtitkot is lehet bízni!... Inkább a nyelvét vágatná ki, akkor sem árulná el, pedig, ugye, ez nagy áldozat volna egy asszonytól!... Igen, elmondom neki!

- Most már menjünk vissza a Szép Vándorhoz - mondta Kayette. - Nem volna jó, ha észrevennék, hogy elmaradtunk.

- Igazad van, kis Kayette, megint csak igazad van.

- És nagyon kérem, Cascabel úr, fékezze magát Ortik és Kircsev elött!

- Ez bizony nehéz lesz, de ne félj, majd bájolgunk velük! Ó, a gazemberek! Hiszen már csak a mocskos jelenlétük is beszennyez bennünket!... Hát ezért nem mennek ök egyenesen Rigába!... Megtisztelnek bennünket azzal, hogy velünk tartanak Permbe!... Ó, ez a rabló­gyilkos fajzat!

És César Cascabel végiglitániázta valamennyi rablógyilkos nevét, ami hirtelen eszébe jutott.

- Ejnye, Cascabel úr - jegyezte meg Kayette -, hát így uralkodik magán?

- Ne félj, kislányom, csöppet se félj! Most csak könnyítettem a mérgemen! Nagyon kikívánko­zott belölem, majd megfulladtam töle! Most már nyugodt leszek! Söt, máris az vagyok!... Menjünk vissza a Szép Vándorhoz!... Micsoda söpredék nép!

Visszafordultak a telep felé, nem beszéltek, mindketten gondolataikba mélyedtek... A végéhez közelgett a gyönyörü utazás, és éppen most fenyegeti útjuk sikerét egy ilyen gyalázatos fondorlat.

Mielött a Szép Vándorhoz értek volna, César Cascabel megállt.

- Ide hallgass, kis Kayette!

- Tessék!

- Mégiscsak úgy gondolom, jobb, ha nem szólok Cornéliának!

- De miért?

- Hát, tudod... Megfigyeltem, hogy a nök azt a titkot örzik a legjobban, amit nem ismernek! Így hát ez a titok maradjon csak kettönk között!

Ezzel visszatértek a Szép Vándorhoz, s arra menöben César Cascabel barátságosan intett a derék Kircsevnek, de közben éppen nem barátságosan dünnyögte:

- Micsoda szörnyeteg!

Két órával késöbb, mikor a vadászok elökerültek, César Cascabel melegen gratulált Ortiknak a vadászzsákmányához, a matróz ugyanis pompás dámvadat cipelt a vállán. Szergej úr és Jean néhány nyulat és foglyot ejtett. Cornélia így nagyszerü vacsorához ültethette le a kiéhezett társaságot, és César Cascabel alaposan kivette a részét a finom falatokból. Valóban csodá­latosan viselkedett egész idö alatt! Senki sem vehette észre, milyen gondok gyötrik, és hogy tudja, két gyilkos ül az asztalánál, két gonosztevö, aki azt tervezi, hogy majd lemészárolja a családját, ennél kevesebbel be sem éri. S César Cascabel mégis olyan ragyogó jókedvet mutatott, hogy az egész társaság fölvidult töle, és mikor Szegfüszeg egy palack jó bort tett az asztalra, ö a hazatérésre ürítette poharát, minden jót kívánva azoknak, akik visszatérnek Európába, Oroszországba vagy Franciaországba!

Másnap, július tizedikén, a kocsi Perm felé indult. Miután a hágóból kijutottak, joggal bizakodhattak abban, hogy a további úton nem lesznek nehézségeik, nem éri öket semmi baj. A Szép Vándor az Urál tövében folyó Visera jobb partján haladt. Vendégszeretö városkákon, falvakon, tanyákon kocsiztak át, útközben mindenütt böségesen akadt vadászzsákmány is. Nagyon meleg volt ugyan, a höséget azonban kellemes északkeleti szellö enyhítette. A rénszarvasok szép fejüket rázogatva, vidáman ügettek. A vontatásban egyébként most már az a két ló is segített, melyet Szergej úr az egyik útba esö faluban vásárolt, és így a Szép Vándor naponta tíz mérföldet is megtett.

Valóban kellemesen kezdödött a vén Európa földjén vezetö útjuk, és César Cascabel igazán elégedett lehetett volna, ha nem jár szüntelenül az eszében, hogy két gazembert is visz magával.

"És ha meggondolom, hogy a bandájuk úgy lopakodik utánunk, mint sakálok a karaván után! Ej, César Cascabel, most légy okos, találj ki valamit ezek ellen a pernahajderek ellen!" - morfondírozott magában.

Valóban dühítö, hogy ilyen utálatos bonyodalom zavarja az olyan ügyesen kifundált tervet! Cascabelék papirosai rendben voltak, Szergej úr a mutatványostársulathoz tartozik, az orosz hatóságok szép simán továbbengedik öket. Permbe érve a gróf nyugodtan fölkeresheti az édesapját, néhány napon át találkozhatik vele, aztán komédiásnak álcázva keresztülutazhatik egész Oroszországon, elmehet Franciaországba, ahol már semmiféle veszély nem fenyegetné, és nem kellene elválniuk!... Kayette is, a gróf is a családdal maradna!... És késöbb, elvégre ki láthat a jövöbe, talán szegény Jean sem hiába reménykedne!... Az akasztófa sem elég büntetés a gazemberek számára, akik keresztezni akarják e szép terveket.

És César Cascabel tehetetlen haragjában, a szerettei elött érthetetlen okokból, idönként nagyon kikelt magából.

- De hát mi lel téged, César? - kérdezte Cornélia.

- Semmi! - hangzott a kurta válasz.

- Akkor miért vagy ilyen dühös?

- Ha nem volnék dühös, hát dühöngeni kezdenék!

A derék asszony persze semmiképpen sem értette, miért viselkedik ilyen furcsán a férje.

Négy nap telt el, majd miután az Uráltól délnyugati irányban hatvan mérföldet haladt, a Szép Vándor Szolikamszk városkába érkezett.

Ortik cinkosai már nyilván ott voltak, de óvatosságból sem ö, sem Kircsev nem kereste a találkozást velük.

Rosztov meg a bandája úgy határozott, hogy még az éjszaka elindulnak, a nyugatra mintegy ötven mérföldnyivel távolabb fekvö Permbe. Ott aztán már zavartalanul végrehajtják galád tervüket.

Másnap továbbmentek Szolikamszkból, és július 17-én átkeltek a Szoszván a két part között közlekedö kompon.

Ha semmi nem jön közbe, a Szép Vándor három napon belül Permben lesz. A Cascabel család ott több elöadást is tart, mielött a Nyizsnyij Novgorod-i vásárba indulna, legalábbis ez volt a "müvészeti" program.

Szergej úr pedig egyre készülödött, hogy éjszakánként a valszkai kastélyba siethessen.

Elképzelhetjük, milyen türelmetlen, milyen nyugtalan volt, valahányszor a terveiröl beszélt César Cascabellal. Mióta az ö segítségével megmenekült a haláltól, vagyis tizenhárom hónapja, mióta ez a kalandos út tart, mely az alaszkai határtól az európai határig vezet, a gróf semmit sem hallott, semmit sem tudott az édesapjáról. Mikor eszébe jutott Narkin herceg hajlott kora, rettegés fogta el, hogy talán már nem is láthatja viszont.

- Ejnye!... Ejnye, Szergej úr! - csitította César Cascabel. - Nyugodjék már meg! Narkin herceg éppen olyan jól van, mint ön vagy én, de talán még jobban is!... Ne felejtse el, kérem, hogy kitünö jövendömondó vagyok! Egyszerre látom a múltat is, a jövöt is!... Narkin herceg várja önt... jó egészségben várja... néhány napon belül viszontlátják egymást!

És César Cascabel akár megesküdött volna arra, hogy mindez így lesz, csak ne lett volna a világon az a gaz Ortik meg az a sok bonyodalom, amit galádságával okozhat.

"Nem akarok senkinek rosszat, de ennek a két gazembernek szívesen átharapnám a torkát... és azt hiszem, akkor még kíméletes is lennék velük, végül is nagyon kíméletes" - füstölgött magában.

Kayette, ahogy a Szép Vándor Perm felé közelgett, egyre nyugtalanabb lett. Vajon mit tervez César Cascabel? Hogyan akarja meghiúsítani Ortik terveit anélkül, hogy Szergej urat veszély­be sodorná? Kayette szinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy César Cascabel megoldást talál­jon. Aggodalmait már alig tudta titkolni, és Jean, aki nem ismerte Kayette titkát, mérhetetlenül szenvedett attól, hogy a leányt olyan nyugtalannak, s néha olyan levertnek látta.

Július 20-án átkeltek a Kámán, és délután öt óra tájt a Szép Vándor megállt Perm föterén, ahol néhány napos tartózkodásra be is rendezkedtek.

Ortik egy óra múlva már érintkezésben volt a cinkosaival, és Rosztov megírta a levelet, hogy Szergej úr még aznap megkapja. A levélben értesítették, hogy a megjelölt idöpontban sürgös ügyben várják az egyik fogadóban. Azt is megírták, ha hiába várnak rá a fogadóban, érte mennek, és eröszakkal viszik el, esetleg éppen akkor, mikor Valszkába igyekszik.

Mire besötétedett, és Rosztov megérkezett a levéllel, Szergej úr már elindult a valszkai kastélyba. César Cascabel éppen egyedül volt, s úgy tett, mintha nagyon meglepödnék, hogy Szergej úr levelet kapott, de átvette, és vállalta, hogy átadja a címzettnek. Természetesen óvakodott attól, hogy bárkinek egy szóval is említse a levelet.

Ortikot nagyon bosszantotta Szergej úr távolléte, azt szerette volna, ha a zsarolási kísérlet mielöbb megkezdödnék, még azelött, hogy a gróf találkozik az édesapjával. Bosszúságát azonban titkolta, s mikor a vacsoraasztalhoz ült, csak ennyit kérdezett:

- Szergej úr ma nem vacsorázik velünk?

- Szergej úrnak el kellett mennie, hogy a városi hatóságoknál intézkedjék az elöadások ügyében - válaszolt nyugodtan César Cascabel.

- És mikor jön vissza?

- Alighanem még ma este.

XIII. EGY IZGALMAS NAP TÖRTÉNETE

A permi kormányzóság az Urál gerincén át nyújtózik, fél lábbal Ázsiában, fél lábbal Európában. Északnyugatról a vologdai, keletröl a tobolszki, nyugatról a vjatkai, délröl pedig az orenburgi kormányzósággal határos. Földrajzi fekvésének köszönhetöen lakossága ázsiai és európai népfajok keveréke.

A kormányzóság fövárosa, a történetünk idején hatezer lakost számláló Perm, a Káma partján fekszik, fontos érckereskedelmi központ. A XVIII. század elött egyszerü mezövároska volt, 1723 után azonban - mikor felfedezték a közelében fekvö rézbányát - meggazdagodott, és 1781-ben várossá lépett elö.

Történetünk idején azonban a város elnevezés valójában alig-alig illett Permre. Nem voltak középületei, szük és javarészt piszkos utcák kanyarogtak a kényelmetlen lakóházak és foga­dók között, melyekröl utasember még aligha zengett dicshimnuszt.

Igaz, a Cascabel családnak édesmindegy volt, hogy Perm rászolgált-e a város elnevezésre, vagy sem, hogy milyenek voltak a permi házak és fogadók! Guruló otthonukat nem hagyták volna el még a legfényesebb New York-i vagy párizsi szállodáért sem!

- Gondoljátok csak meg! - mondogatta César Cascabel. - A Szép Vándor Sacramentóból jött Permbe!... Már csak ez is milyen nagy dolog! Mutassatok nekem egy párizsi, londoni, bécsi vagy New York-i szállodát, amelyik képes erre.

Ilyen érvre aztán igazán nincs ellenérv!

Perm tehát e napon gazdagabb lett egy házzal, egy házzal, mely a Fö tér kellös közepén talált magának helyet a kormányzó engedélyével, aki teljesen rendbenlevönek találta a Cascabel-társulat papirosait.

A Szép Vándor nagy kíváncsiságot ébresztett a városban. Hogyisne!... Francia komédiások, akik a messze Amerikából jöttek rénszarvasfogattal!... Az ügyes igazgató természetesen rögtön reménykedni kezdett, hogy jó hasznot húz a közönség lázas édeklödéséböl.

Éppen javában folyt a permi vásár, még néhány nap van a befejezéséig, tarthatnak tehát egy-két jól jövedelmezö elöadást. Természetesen nem volt vesztegetni való idejük, hiszen részben Permben, részben Nyizsnyij Novgorodban meg kellett keresniük a pénzt, amivel annyi akadály leküzdése után végre hazatérhetnek Franciaországba.

Éppen ezért már kora reggel mindnyájan talpon voltak. Jean, Sandre, Szegfüszeg és a két orosz tengerész egymással versengve dolgoztak az elöadás érdekében. Szergej úr viszont nem tért vissza a Szép Vándorhoz, ami nagyon bosszantotta Ortikot, és erösen nyugtalanította César Cascabelt.

Az elöadást már kora reggel kifüggesztett hatalmas plakáton hirdették meg, a nagybetüs hirdetményt Szergej úr fogalmazta, és így szólt:

CASCABEL CIRKUSZ

Amerikából visszatérö francia társulat! Akrobatika!
Büvészmutatványok! Egyensúlyozó müvészek!
Erö- és ügyességgyakorlatok!
Tánc! Szépség! Kellem!

FELLÉPNEK:

CÉSAR CASCABEL - világhírü erömüvész
CASCABELNÉ ASSZONY - világhírü birkózó, a chicagói nemzetközi
                        verseny nagydíjának nyertese
JEAN CASCABEL - világhírü egyensúlyozó müvész
SANDRE CASCABEL - világhírü bohóc
NAPOLEONA KISASSZONY - a táncok müvésznöje
SZEGFŰSZEG ÚR - kiváló pojáca
JOHN BULL, MAJOM - világhírü imitátor
WAGRAM ÉS MARENGO, KUTYÁK - az állatidomítás csodái
JAKO, PAPAGÁJ - nyelvzseni

KÁPRÁZATOS BEMUTATÓ!

A FEKETE-ERDŐ HARAMIÁI!

Némajáték eljegyzéssel, házassággal, szerencsés, de rendkívül meglepö befejezéssel! A káprázatos elöadást háromezer-egyszázhetvenhétszer tapsolta meg Franciaország és a külföld müélvezö közönsége.

FIGYELEM!

Minthogy a némajátékban egy szó sem hangzik el, a beszédet különbözö taglejtések helyette­sítik, így a drámamüvészet e remekét azok a személyek is élvezhetik, akik sajnálatunkra süketségben szenvednek. - Hogy a közönségnek kedvezzünk, a belépés ingyenes. Helyjegyet csak annak kell fizetnie, aki már belépett a nézötérre.

Minden jegy ára 40 kopejka

César Cascabel rendszerint szabad ég alatt tartotta az elöadásokat, beérte azzal, hogy a Szép Vándor elött egy félkör alakú sátorlapot feszített ki. Perm föterén viszont volt egy fából épült csarnok, amelyben a lovasok szoktak gyakorolni. Elég megviselt volt már az épület, szabadon járta a szél, az esö, de azért még szilárdan állt, vagy kétszáz-kétszázötven nézöt fogadhatott be, és az elöadások céljára sokkal alkalmasabb volt, mint az a bizonyos félkörben kifeszített sátorponyva. César Cascabel engedélyt kért a város polgármesterétöl, hogy társulata itt tarthassa az elöadásokat, s az engedélyt kegyesen meg is adták neki.

Ezek az oroszok határozottan derék emberek, még ha akad is köztük néhány Ortik-féle briganti! De hát van-e olyan ország, ahol nem akad ebböl a portékából? Ami meg azt illeti, a permi cirkuszra nem hoznak szégyent a Cascabel-társulat elöadásai, az biztos! A társulat igazgatója csak azt sajnálta, hogy öfelsége II. Sándor cár nem jár véletlenül Perm felé. Pétervárott volt a cár, sajnos, így hát semmiképpen sem vehetett részt a megnyitó elöadáson.

César Cascabel csak egytöl félt: mi lesz, ha társulatának tagjai gyakorlás híján kicsit merevek lesznek a bukfencek, táncok, eröpróbák és akrobatikai mutatványok közben? Egyikük sem gyakorolt attól kezdve, hogy nekivágtak a Pecsora-hágónak! Az igazgató azzal vigasztalta magát, hogy a született müvész mindig kész arra, hogy mesterségbeli tudását csillogtassa.

A némajátékot felesleges lett volna próbálniuk. Olyan gyakran adták elö - súgó nélkül -, hogy már nem okozhatott semmi gondot.

Ortik közben alig tudta titkolni, mennyire nyugtalanítja Szergej úr hosszas távolléte. Az elözö napra tervezett találkozó a fogadóban, természetesen elmaradt, értesítenie kellett a cimbo­rákat, hogy az ügy 24 órával eltolódik. Egyre törte azonban a fejét, vajon miért nem jött vissza Szergej úr Permbe, ha egyszer César Cascabelnak azt mondta, hogy még aznap este visszatér. Talán a valszkai kastélyban kellett maradnia? Valószínüleg így van, mert az biztos, hogy odament. Vigyáznia kellett, nehogy elárulja türelmetlenségét. De már alig tudott uralkodni magán, és nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze César Cascabeltól, mi hír Szergej úr felöl.

- Semmi! - hangzott a válasz.

- Úgy tudtam - folytatta Ortik -, hogy tegnap estére várta öt vissza.

- Az igaz, de hát nyilván közbejött valami!... Elég bosszantó lenne, ha nem tudna részt venni az elöadáson!... Mert ez egyszerüen káprázatos lesz!... Majd meglátja, Ortik barátom.

César Cascabel ugyan úgy beszélt, mint akinek se gondja, se baja, szíve mélyén azonban nagyon nyugtalan volt.

Szergej úr az elözö napon indult el a valszkai kastélyba azzal, hogy még napkelte elött visszatér. Hat versztányi gyaloglás oda, hat vissza, semmiség az egész. Hogy nem tért vissza, ennek három oka lehet: vagy letartóztatták, mielött Valszkába ért volna, vagy odaért, de édesapját olyan állapotban találta, hogy nem hagyhatta el, vagy letartóztatták, mikor visszafelé tartott Permbe.

Valószínütlennek tünt, hogy Ortik cinkosai valahogy kelepcébe csalták volna, s mikor Kayette erre gondolva aggódott, César Cascabel így nyugtatta:

- Ettöl ne félj, fürjecském! Akkor ez a csirkefogó Ortik nem volna ilyen izgatott! Nem kérde­zösködött volna Szergej úr felöl, ha a cimborái hatalmába került volna!... Ó, ez a bitang!... Nem leszek boldog, amíg nem látom a cimborájával, azzal a Kircsevvel együtt akasztófán himbálózni.

César Cascabel is nagyon nehezen titkolta aggodalmait, és Cornélia, aki pedig éppen olyan nyugtalan volt, mint a férje, már figyelmeztette is:

- Ejnye, César, uralkodj magadon!... Túlságosan fölizgatod magad! Szedd össze a józan eszed!

- Az ember nem szedhet össze észt, azzal kell boldogulnia, ami a fejében van! Józan ész ide, józan ész oda, Szergej úrnak már vissza kellett volna térnie, és még mindig nincs itt!

- Igazad van, César, de hát senki még csak nem is sejti, hogy ö Narkin gróffal azonos!

- Nem... senki, valóban senki... hacsak nem...

- Mit hacsak nem?... Mit akarsz ezzel mondani? Lassanként te is úgy beszélsz, mint Szegfü­szeg! Hiszen csak te meg én tudjuk, hogy Szergej úr voltaképpen kicsoda! Vagy azt képzeled, hogy elárultam valakinek?

- Rólad ilyet képzelni, Cornélia!? Vagy akár rólam!? Soha!

- Akkor hát...

- Elvégre vannak Permben olyanok, akik valamikor ismerték öt és most ráismerhetnek!... Meg különben is furcsa, hogy egy orosz francia komédiásokkal járja a világot! Nézd, Cornélia, lehet, hogy túlzok, de annyira szeretem Szergej urat, s úgy féltem öt! Nincs más hátra, utána megyek, és majd...

- Vigyázz, César! Vigyázz, nehogy éppen te kelts gyanút! - figyelmeztette az elörelátó Cornélia. - És föként ne sodord magadat veszélybe azzal, hogy ügyetlenül érdeklödsz, furcsa kérdéseket teszel fel a környékbelieknek! Én sem örülök annak, hogy Szergej úr késik, én is jobban szeretném, ha itt volna már, de azért nem gondolok mindjárt a legrosszabbra, egész egyszerüen azt hiszem, hogy az éjjel Valszkában kellett maradnia az édesapja mellett. Most meg már, világos nappal, nem mer elindulni, és ez igazán érthetö. De majd visszajön ma éjjel! Így hát semmi meggondolatlanság, César! Hidegvér, és gondolj arra, hogy ma este Fracassar szerepét játszod, ez volt müvészpályád legragyogóbb alakítása!

Nem is lehetett volna bölcsebben érvelni, mint a józan, értelmes Cornélia, s az igazat meg­vallva, nehezen érthetö, hogy férje miért nem mondta el neki, hogy mi is a való helyzet. Persze, lehet, hogy jól tette. Lehet, hogy a féktelen természetü Cornélia Ortik és Kircsev láttán nem tudott volna uralkodni magán, ha már egyszer tudja, hogy kicsodák, micsodák, és miben törik a fejüket.

César Cascabel hallgatott hát, ment, hogy körülnézzen, rendbe raktak-e mindent a cirkuszban a délutáni elöadáshoz. Cornélia, Napoleona és Kayette a jelmezeket, parókákat meg a különbözö színpadi kellékeket nézték át, melyekre ugyancsak szükségük lesz.

A két orosz közben hivatalos ügyekben járt-kelt - legalábbis ezt mondták -, a hatóságokhoz futkostak, hogy beszerezhessék az okmányokat, melyek igazolják, hogy hazatérö tengerészek.

Míg César Cascabel és Szegfüszeg a nézötéri poros padokat tisztogatták, és fölseperték az aréna színpadul szolgáló porondját, Jean és Sandre az akrobatikához, az egyensúlyozó és zsonglörmutatványokhoz szükséges holmikat hordta át a cirkuszba. Mikor ezzel elkészültek, a díszletekkel, mint az igazgató mondta, "a vadonatúj díszletekkel" foglalkoztak, melyek között "a páratlan müvészek eljátsszák A Fekete-erdö haramiái címü némajátékot".

Jean a szokottnál is rosszabb kedvében volt. Nem tudta, hogy Szergej úr Narkin gróffal azonos, hogy politikai elítélt, aki nem maradhat a hazájában. Úgy tudta, hogy gazdag földesúr, aki most visszatér birtokaira, hogy ott telepedjék meg fogadott leányával együtt. Mennyire enyhült volna fájdalma, ha megtudja, hogy Szergej úr nem maradhat az orosz birodalom területén, s hogy miután viszontlátta öreg édesapját, ismét csak útnak indul, söt még az is elképzelhetö, hogy Franciaországban keres menedéket, és vele marad Kayette is! Ha mindezt tudja, akkor tudta volna azt is, hogy még néhány hétig nem kell elválniuk, hogy még egy ideig együtt, egymás mellett maradhatnak!

"Igen, Szergej úr Permben marad, és vele együtt Kayette is!... Még néhány nap, mi útnak indulunk... és én többet nem láthatom öt!... Édes kis Kayette! Biztosan boldog leszel Szergej úr házában... de mégis... mégis..." - így töprengett Jean, s a szíve majd megszakadt.

Már kilenc óra volt, és Szergej úr még mindig sehol! Igaz, hogy mint Cornélia mondta is, valószínüleg bevárja az éjszakát, vagy legalábbis a késö délutáni órákat, és csak akkor indul vissza Permbe, mert így kevésbé fenyegeti a veszély, hogy ráismernek.

César Cascabel meg így okoskodott magában: "Ezek szerint nem is láthatja az elöadást!... Hát annál jobb!... Szép kis elöadás lesz ez, mondhatom!... Hogy így kell kezdenie a Cascabel-társulatnak a permi cirkuszban!... A sok gond miatt már semmire sem vagyok képes!... Ma este gyalázatosan fogom játszani Fracassar szerepét, gyalázatosan, én, aki pedig mindig olyan jól alakítottam a haramiavezért!... És Cornélia is csak így van, akármit is mond!... Jean esze meg egyre csak a kis Kayette-en jár!!... Sandre és Napoleona meg máris azon búslakodik, hogy el kell válniuk töle!... Haj, gyermekeim, félek, hogy leszereplünk ma este!... Már csak Szegfüszegben bízom, ö talán helytáll a társulat becsületéért!"

S mert úgysem bírt egy helyben maradni, elment, hátha hall valamit. Egy ilyen városban, mint Perm, gyorsan járnak a hírek. A Narkin családot jól ismerték a környéken, és szerették is... Ha Szer­gej úr a rendörség kezére került volna, letartóztatásának híre már biztosan elterjedt... minden­ki erröl beszélne... és a foglyot bezárták volna a permi erödbe, hogy ott ítélkezzenek fölötte!

César Cascabel ráhagyta a munkát Szegfüszegre, csináljon rendet a cirkuszban. Ő pedig nekiindult, a városban csavargott, végigment a Káma-parton, ahol a hajósok nyugodtan végezték szokott munkájukat, bejárta az elökelöbb utcákat meg az alsóvárost, melynek lakói most is nyugodtan dolgoztak. Itt is, ott is elbeszélgetett kicsit... fülelt... Semmi!... Egy szót sem hallott Narkin grófról.

De azért csak nem nyugodott meg, rátért arra az útra, mely Permböl Valszkába vezet; ha a rendörség elfogta volna Szergej urat, ezen az úton hoznák be a városba. S valahányszor a távolból járókelöket pillantott meg, mindannyiszor azt hitte, hogy foglyukat kísérö kozákokat lát.

Aggodalmai közepett egyszerüen nem is gondolt a feleségére, a gyermekeire és önmagára, pedig ök is komoly bajba kerülnének, ha a rendörség letartóztatná Narkin grófot. A hatóságok könnyen rájönnének, hogyan jutott vissza a gróf orosz földre, és kik voltak azok a derék emberek, akik elösegítették hazatérését. Ez pedig sokba kerülne a Cascabel családnak.

César Cascabel annyit jött-ment, annyit ácsorgott a valszkai úton, hogy még tíz óra után sem jött vissza a cirkuszhoz, mikor pedig valaki kereste ott.

Szegfüszeg egyedül hadakozott a porond fölött úszó porfelhöben, mikor észrevette, hogy valaki jött. Kilépett a kavargó porból - egy muzsik állt elötte. Minthogy ez a muzsik nem beszélte Szegfüszeg nyelvét, s minthogy Szegfüszeg nem beszélte a muzsik nyelvét, sehogy sem tudtak szót érteni. Szegfüszeg tehát egy hangot sem értett meg a muzsik szavaiból, aki azt mondta, hogy a gazdájával szeretne beszélni, s hogy mielött a Szép Vándornál keresné, itt próbálkozott a cirkuszban. De minthogy minden szava kárba veszett fáradság volt, végül is azt csinálta, amivel kezdenie kellett volna: egy levelet vett elö, melynek címzettje César Cascabel volt.

Ezt már értette Szegfüszeg. Egy levél, melyre a híres Cascabel nevet írták, nyilván a család­fönek szól, hacsak nem... hacsak nem Cascabelné asszonynak vagy Jeannak, vagy Sandre-nak, vagy Napoleonának.

Szegfüszeg fogta hát a levelet, s kézzel-lábbal magyarázta, hogy majd átadja a gazdájának. Ezek után nagy hajlongások közepett elbocsátotta a muzsikot, akiröl azt sem tudta, honnan jött, ki küldte.

Negyedórával késöbb, mikor Szegfüszeg éppen készülödött, hogy visszamegy a Szép Vándorhoz, César Cascabel lépett be a cirkuszba, s nyugtalanabb, levertebb volt, mint valaha.

- Fönök úr! - kiáltott feléje Szegfüszeg.

- Mit akarsz, fiam?

- Egy levelet kaptam.

- Levelet?

- Igen, egy levelet hoztak...

- Nekem?

- Önnek!

- Ki hozta?

- Egy muzsik.

- Egy muzsik?

- Hacsak nem valami egyéb volt!

César Cascabel valósággal kitépte Szegfüszeg kezéböl a levelet, s miután a címzésböl ráismert Szergej úr írására, úgy elsápadt, hogy a hüséges Szegfüszeg följajdult:

- Mi leli, fönök úr?

- Semmi.

Semmi?... De hisz ez az erös ember már-már Szegfüszeg karjaiba ájul!

Vajon mit ír Szergej úr ebben a levélben?... És miért ír?... Nyilván tájékoztatja, hogy miért nem ért vissza Permbe még az éjszaka... Hát mégis letartóztatták volna?

César Cascabel kinyitotta a levelet, megdörzsölte a jobb szemét, aztán a balt, s föl sem nézett, míg a levél végére nem ért.

És mikor az utolsó szót is elolvasta, elordította magát - csak a fuldokló torkából szakadhat föl ilyen rekedt üvöltés! -, görcsösen rángatódzott, a szeme kimeredt, minden vonása megder­medt, beszélni akart, s nem jött ki hang a száján.

Szegfüszeg már megrettent, hogy gazdája ott fullad meg a szeme láttára, s nekiugrott, hogy kioldja a nyakkendöjét.

César Cascabel azonban fölpattant, úgy rúgta hátra a széket, amin eddig ült, hogy az a leg­hátsó padsorokra röpült; ide fordult, oda fordult, kapkodott, aztán fürgén, mintha csak a cirkuszi porondon volna, belerúgott Szegfüszeg ama bizonyos testrészébe, s minthogy a derék legényt váratlanul érte az izgalomnak ez a jele, az elöbb említett testrésze alaposan megérezte César Cascabel hangulatváltozását. Mi az, hát megbolondult a gazdája?

Ejnye, fönök úr, nem vagyunk a porondon! - kiáltott méltatlankodva.

- Dehogyisnem! De még mennyire hogy ott vagyunk! És ilyen cirkuszt még nem látott a világ! Következik a legparrádésabb cirrrkuszi elöadás!

Szegfüszeg - mit tehetett volna egyebet - tudomásul vette a választ, és sziszegve tapogatta fájó fenekét, melybe a legparrrádésabb elöadáson sem szoktak ekkorát rúgni.

César Cascabel közben visszanyerte hidegvérét, Szegfüszeg mellé lépett, a füléhez hajolt, és titokzatos hangon kérdezte:

- Hanem Szegfüszeg, tudsz-e te hallgatni?

- De tudok ám, fönök úr! Még sohasem árultam el a rám bízott titkot... hacsak nem...

- Pszt!... Szót se!... Látod ezt a levelet?

- A muzsik levelét?

- Azt bizony!... Ha valakinek el merészeled mondani, hogy levelet kaptam...

- Jó, jó, hallgatok!

- Akár Jeannak, Sandre-nak vagy Napoleonának...

- Hallgatok!

- És föként ne merj róla szólni a feleségemnek! De ha mégis szólnál, hát kitömetlek...

- Élve?

- Elevenen, te mafla.

Az iszonyatos fenyegetés hallatára Szegfüszeg reszketni kezdett, mint a kocsonya.

César Cascabel ekkor magához húzta, és leereszkedöen, ugyanakkor hencegve a fülébe súgta:

- A feleségem ugyanis féltékeny!... És tudod, Szegfüszeg, ha egyszer valaki olyan szép, daliás férfiú, mint én vagyok!... Egy csodaszép asszony írt nekem... egy orosz hercegnö!... Érted? Írt! Találkára hív!... Látod, veled ez sohasem történhetik meg. No, persze ha valakinek olyan orra van, mint neked!

- Igaz, ez velem sohasem történhetik meg - bólintott Szegfüszeg -, hacsak nem...

De hogy mit akart mondani ezzel a "hacsak nem"-mel, azt már sohasem fogjuk megtudni.

XIV. MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE

Jeles mü volt az a némajáték, mely az oly divatos és csábító címet viselte, "A Fekete-erdö hara­miái". A dráma ösi szabályainak megfelelöen a hármas egység, tehát az idö, a hely és a cselekmény egységére épült. A bevezetésböl a nézö megismerte a szereplöket, a következök­ben a cselekmény egyenesen és határozottan haladt elöre, a befejezés ügyes volt, és noha már a cselekményböl elöre sejthetö volt, a közönségre mindig nagy hatást tett. A legmodernebb kritikusok sem találhattak volna kifogást a ragyogó mü ragyogó elöadása ellen.

Egyébként meg César Cascabeltól hiába is követelték volna a korabeli ízlésnek megfelelö olyan mü elöadását, mely a magánéletet viszi színpadra annak minden apró részletével, s melynek végén, ha nem is gyözedelmeskedik a rossz, a jó nem nyeri el méltó jutalmát. A Fekete-erdö haramiáiban a végén annak rendje-módja szerint gyöz a jó, a rossz pedig elszenvedi azt, ami kijár neki. A derék zsandár éppen akkor jelenik meg, mikor már azt hinné az ember, hogy minden elveszett; megjelenik, nyakon csípi a haramiát - s a közönség ilyenkor mindig viharosan tapsol.

A dráma sikeréhez egyébként az is hozzájárult, hogy némajáték volt, elöadhatták tehát akár az Ó- akár az Újvilág bármelyik színpadán bármely nyelvet beszélö közönség elött.

Hogy ki volt e remekmü szerzöje?... Természetesen César Cascabel! Korántsem túlzás a remek­mü szó, hiszen ha egy dráma háromezer-egyszázhetvenhétszer kerül színre, az csak remekmü lehet!

Nos, ez a remekmü elsösorban mégis annak köszönhette létrejöttét, hogy a családfö ki akarta dom­borítani társulata minden egyes tagjának jellegzetes tehetségét, be akarta bizonyítani, hogy ilyen változatos elöadómüvészi képességgel bíró társulata még soha egyetlen mutat­ványosnak sem volt, de még igazi színházigazgató sem büszkélkedhetett hasonlóval!

Mikoriban César Cascabel e remekmüvel járta az Ó- és Újvilág falvait, a drámai müfaj szakértöi úgy vélekedtek, hogy a színházban a közönség vagy sírjon, vagy nevessen, mert ha nem, hát menthetetlenül ásítozni kezd! A Fekete-erdö haramiáinak nézöi sírtak is, nevettek is, de sohasem ásítoztak, az biztos.

Egy szerelmespárról szólt a történet - a leányzót Napoleona, az ifjút Sandre játszotta. A játékban Sandre szegény, és szerelmének anyja, a gögös Cornélia, hallani sem akar a fiatalok házasságáról, azt akarja, hogy leánya egy gazdag és nevetséges maflához, Szegfüszeghez menjen feleségül. A gazdag mafla meg is jelenik lánykéröben: John Bull, a majom mögötte lépdel, és grimaszokat vág, nyomában meg Jako ugrándozik, egyébként ö az egyetlen, aki játék közben kinyitja... a csörét.

A nézök harsogva nevetnek a lánykérésen, ám nevethetnékjük hamar elmúlik, látva az ifjú szerelmesek mélységes fájdalmát.

Elérkezik Napoleona menyegzöjének napja. Zúgnak a harangok, nyitva a templomkapu, Sandre, a boldogtalan szerelmes a templomlépcsön térdel: a násznép csak a testén át juthat a templomba!

És e pillanatban ott terem a szerencsétlen menyasszony testvérbátyja, egy daliás katona: Jean. A háborúból tért haza, éppen most gyözte le Angliát vagy Amerikát, vagy Franciaországot, vagy Németországot, vagy a törököket, vagy a cárt... kinek ahogy tetszik!

Éppen jókor érkezik. Tudja, hogy Napoleona Sandre-t szereti, párbajra hívja ki a mafla völe­gényt, Szegfüszeget, aki alaposan megrémül, és inkább lemond a házasságról, csak ne kelljen vitézkednie.

Ugye, milyen izgalmas?... Pedig még nincs is vége.

Keresni kezdik a menyasszony anyját, hogy tudassák vele, leánya nem megy feleségül a gazdag maflához, de az anya nincs sehol. Eltünt!

A közeli erdöböl egyszerre csak iszonyú sikoltozás hallatszik... A menyasszony anyjának a hangja! Sandre, az új völegény is fölismeri a hangot, és noha a leendö anyósáról van szó, siet, röpül, hogy megmentse! A hölgyet elrabolta Fracassar bandája, vagy talán maga Fraccasar, a Fekete-erdöben tanyázó haramiák híres-nevezetes vezére!

Ekkor lép a színre César Cascabel mint Fracassar, haramia cimborái a színre vonszolják a vonakodó leendö anyóst is, ám az ifjú völegény is visszaérkezik, méghozzá egy sereg zsan­dárral, a haramiavezér elé toppan... a leendö anyós kiszabadul a haramiák karmaiból, a haramiák zsandárkézre kerülnek, s a boldog völegény oltár elé vezetheti ifjú aráját.

Minthogy a társulat létszáma meglehetösen kicsi volt, hol a haramiák, hol a zsandárok voltak a színen, és Szegfüszegre hárult a feladat, hogy hol mint haramia, hol mint zsandár üvöltözzön a színfalak mögött, a szegény haramiavezér meg kénytelen volt saját magát vasra verni. De a hatás sohasem maradt el, a közönség tombolva ünnepelte a komédiásokat!

Nos, hát ez a remekmü kerül elöadásra Permben is. Ha a színészek feladatuk magaslatán állnak, nyilván itt is olyan nagy lesz a siker, mint bárhol másutt.

Csakhogy a társulat tagjai nagyon rosszkedvüek voltak aznap, s félö, hogy a színpadon sem lesznek igazi formájukban. A szomorú jeleneteket talán jól játsszák majd, hiszen valamennyi­nek sírhatnékja volt, levertek voltak, sem enni, sem inni nem volt kedvük.

Bezzeg a társulat igazgatója, a családfö! Négy helyett is vacsorázott, ráadásul még meg is szidta a többieket:

- Ejnye, hát mikor lesz már ennek vége? Olyan megnyúlt képpel ültök itt, hogy nézni is rossz! Csak Szegfüszegben van némi kis élet!... Az angyalát, nincs ám ez rendjén! Elvárom, hogy vidámak legyetek, hogy vidáman játsszatok, hogy mindenki megtegye a magáét, hogy a siker elsöprö legyen, mert különben cudarul megharagszom!

Ha pedig César Cascabel azzal fenyegetödzött, hogy cudarul megharagszik, akkor bizony nem volt más hátra, mint engedelmeskedni... így hát engedelmeskedtek.

A furfangos férfiúnak egyébként kitünö ötlete támadt - nehéz körülmények között nem most elöször!

Elhatározta, hogy a színjátékot kiegészíti, mindjárt látni fogjuk, hogy s miként.

Mint már említettük, a társulat kis létszáma miatt a színen nem tudtak egyszerre megjelenni a haramiák és a zsandárok. César Cascabel egyedül képviselte az egész haramiabandát, de nagyon okosan úgy gondolta, hogy a hatás sokkal nagyobb volna, ha a darab végén több haramia jelenne meg a színen.

Eszébe ötlött, hogy az elöadáson igazán munkába állíthatna még egy-két komédiást, s mint­hogy úgyis köztük van Ortik és Kircsev, miért ne öket kérné fel a szereplésre? A két derék tengerész aligha mondana nemet, ha felkérné öket, hogy játsszák el két haramia szerepét.

César Cascabel vacsora végeztével beszélt erröl Ortiknak, s végül megkérdezte:

- Egyszóval, volna-e kedvük fellépni a ma esti elöadáson? Higgyék el, nagy szívességet tennének nekem!

- Örömmel! - válaszolt Ortik. - Mindketten szívesen állunk szolgálatára!

A két tengerész érdeke úgy kívánta, hogy jó viszonyban maradjanak a Cascabel családdal, azért mondtak habozás nélkül igent Cascabel e kérésére.

- Nagyszerü, barátaim, nagyszerü! - örvendezett a családfö. - Mindössze annyi dolguk lesz, hogy megjelennek a színen, amikor én is megjelenek, vagyis a darab végén! Mindig ugyanazt csinálják, amit én, éppúgy hadonásznak, meresztgetik a szemüket, üvöltöznek!... Majd meg­látják, úgy megy ez, mint a karikacsapás, és biztosak lehetnek abban, hogy óriási sikerük lesz!

Majd rövid gondolkodás után hozzáfüzte:

- De ha maguk ketten játszanak is, még mindig csak két emberböl áll a haramiacsapat... Ez sehogy sem elég!... Nem! Az volna jó, ha egész csapat állna a bandavezér szolgálatában, ha még öt-hat embert föl tudnánk léptetni... Még csak akkor volna óriási a siker!... Nem ismernek véletlenül néhány derék legényt, aki nem ijed meg egy jó palack vodkától meg némi kis készpénzjutalomtól?

Ortik Kircsevre sandított, és máris válaszolt:

- Ennél mi sem könnyebb, Cascabel úr! Tegnap a kocsmában megismerkedtünk néhány derék fickóval...

- Hozza el öket, Ortik! Hozza el öket ma estére, és esküszöm, hogy óriási lesz a siker!

- Rendben van, Cascabel úr.

- Nagyszerü, kedves barátaim!... Hogy micsoda elöadás lesz ez!... Hogy ámul majd a közön­ség!

S mikor a két tengerész távozott, César Cascabelon valóságos nevetögörcs vett eröt, Cornélia már attól félt, hogy belebetegszik.

- Ejnye, César, nem egészséges dolog ám evés után ennyire nevetni!

- Mit?... Hogy én nevetek, angyalom? Csöpp nevethetnékem sincs!... Ha mégis nevetek, hát magam sem tudok róla!... A szívem mélyén nagyon is szomorú vagyok! Gondold csak el, már egy óra, és Szergej úr még sehol!... Nem is hiszem, hogy ott legyen az elöadáson, és bemutatkozhassék mint a társulat büvésze!... Milyen kár!

És míg Cornélia folytatta a jelmezek rendberakását, ö távozott, és csak annyit mondott, hogy néhány halaszthatatlan dolgot kell elintéznie.

Az elöadás négy órakor kezdödik, nehogy lámpákkal kelljen világítaniuk, amit a permi cirkuszban nehezen tudtak volna megoldani; a társulat két színésznöjének, Napoleonának és Cornéliának meg igazán nem kellett félnie a kíméletlen napfénytöl, Napoleona oly üde volt, Cascabelné asszony meg a korához képest olyan friss, hogy nemcsak a lámpafénynél, napvilágnál is szépek voltak mind a ketten.

A város népére rendkívül nagy hatással volt César Cascabel hirdetménye, és ezt a hatást tovább fokozta Szegfüszeg, aki egy álló órán át járta a várost, és dobolt, kész csoda, hogy egész Oroszországot nem verte fel a pergö dobszó!

Így aztán az elöadás kezdete elött nagy tömeg sereglett össze a cirkusz körül, ott volt Perm kormányzója az egész családjával, több magas rangú hivatalnok, a helyörség tisztjei, néhány nagykereskedö, meg a vásárra érkezett vándorkereskedök és a helyi lakosság minden rendü, rangú képviselöje.

A cirkusz bejáratánál már játszott a zenekar: Sandre, Napoleona és Szegfüszeg fújták a trombitát és a kornétát, verték a dobot, de ott volt maga Cornélia is világos színü trikóban, rózsaszínü szoknyában, és buzgón döngette a nagydobot. A káprázatos zene egyszerüen lenyü­gözte a muzsikokat.

César Cascabel mint kikiáltó müködött, jól érthetö orosz nyelven szónokolt:

- Tessék besétálni!... Sétáljanak be, hölgyeim és uraim!... Fejenként negyven kopejka... bárki beléphet negyven kopejkáért!

S mihelyt az ilyen módon invitált hölgyek és urak elfoglalták helyüket a nézötéren, a zenekar tagjai eltüntek, hogy megkezdhessék szereplésüket a színpadon.

Az elöadás elsö része hibátlanul folyt le. A kis Napoleona kötéltáncot mutatott be, Sandre mint gumiember lépett fel, az idomított kutyák, John Bull és Jako vidám jelenetekkel szó­rakoztatták a közönséget, César Cascabel és a felesége pedig erö- és ügyességi gyakorlataikkal arattak nagy sikert. Az elsörendü artistáknak kijáró tapsból böven jutott Jeannak is, pedig ö éppen nem volt kitünö formában, talán máshol járt az esze, talán a keze volt bizonytalan, vagy talán zsonglörképességei hagyták cserben néhány pillanatra... Ezt azonban csak szakértö szem vehette észre, a nagyközönség elött sikere volt.

A szünet elött bemutatott emberpiramissal meg akkora tetszést arattak, hogy meg kellett ismételniük a számot.

César Cascabel ráadásul igazán elemében volt, valósággal sziporkázott, mikor sorra bemutatta társulata tagjait, kérve számukra a kiérdemelt tapsot. Ez a bámulatos férfiú most meggyözöen szemléltette, hogy az erös ember mindig tud önmagának parancsolni. A Cascabel család becsü­lete meg volt mentve. A nézöközönség kései utódai is bámulattal, tisztelettel fogják ajkukra venni a nevét.

A nézötér nagy érdeklödéssel kísérte az elöadás elsö részét, de már türelmetlenül várta a második részt. A szünetben, a folyosókon másról nem is esett szó.

A tíz percig tartó szünet után, mialatt a közönség kicsit levegözhetett, a nézötér ismét megtelt, egyetlen hely sem maradt üresen.

Ortik és Kircsev már egy órával elöbb visszatért hat statisztával - természetesen azokat a cimborákat hozták magukkal, akikkel annak idején a Pecsora-hágóban találkoztak.

César Cascabel figyelmesen megnézte az újonnan toborzott színészeket.

- Nagyszerü alakok! - örvendezett. - Csupa remek fej!... És milyen daliásak!... A képük ugyan talán túlságosan tisztességes ahhoz, hogy haramiákat játsszanak!... No de majd torzonborz parókát, szakállt fognak viselni!

S minthogy César Cascabelnak csak a játék végén kellett a színre lépnie, volt ideje ahhoz, hogy a kisegítö színészekböl parókák, marcona álszakállak és megfelelö kosztümök segítségé­vel félelmetes haramiákat varázsoljon.

Szegfüszeg hármat koppantott a nagy bunkósbottal - ez jelezte az elöadás kezdetét.

Rendes színházakban ilyenkor fölemelkedik a függöny, s elhangzanak a zenekar utolsó akkord­jai. A permi cirkusz színpada elött azonban nem emelkedhetett föl a függöny azon egyszerü oknál fogva, hogy le sem volt eresztve, mert nem volt mit leereszteni.

Díszletek azonban - ha nem is káprázatosak - mégiscsak voltak a színpadon. Bal felöl egy hatalmas szekrény állt, ajtajára keresztet mázoltak, ez jelképezte a templomot, a harangszó a kulisszák mögül szól majd; a középen üres színpad a falu föterét ábrázolta, bal felöl néhány ládába állított és ügyesen elrendezett fa jelezte a Fekete-erdöt.

A nézök mélységes csöndben figyelték a kissé már színehagyott, csíkos szoknyában be­lebbenö bájos Napoleonát, akinek szöke haján, mint egy nagy virág, virított a fehér fökötö. Sandre, a darabbeli hösszerelmes narancsszínü öltözéke ugyancsak fakó volt már, de oda se neki; olyan kifejezö taglejtésekkel udvarolt a leánykának, hogy élö szóval sem mondhatott volna többet. És micsoda nevetés fogadta Szegfüszeg színrelépését! Csetlett-botlott, öntelt és ostoba képet vágott, az orrára pápaszemet biggyesztett, s mindehhez rikító sárga parókát viselt. Nyomában a majom és a papagáj billegett, az egyik fintorgott, a másik locsogott szüntelenül. Ilyen pompásan még sohasem sikerült ez a jelenet!

Aztán Cornélia lépett a színre pompás kosztümben, s a nézök nyomban láthatták, milyen rettenetes anyós lesz belöle.

Aztán megérkezett Jean is olasz csendörnek öltözve. Nagyon szomorú volt szegény fiú, alig-alig gondolt a szerepére, és bizony szívesebben játszotta volna Sandre szerepét, de úgy, hogy a menyasszony Kayette legyen, és tudja, hogy már csak kis idö, és oltár elé állhatnak. Egyre az járt a fejében, hogy már csak ideig-óráig lehetnek együtt, s ö itt komédiázással vesztegeti a gyorsan múló idöt.

Aztán nagy nehezen mégiscsak belelendült a játékba, s mikor szembeszállt a csúf völe­génnyel, Szegfüszeggel, már úgy játszott, mintha szerepén kívül semmi mással nem törödne.

A színfalak mögül ekkor fölharsant az elrabolt Cornélia és a haramiák kiáltozása. Az ifjú Sandre rohant egyenest az erdö sürüjébe, ahonnan most már puskalövés is hallatszott.

Egy pillanattal késöbb a színre lépett Fracassar, a haramiavezér, meg a vadul hadonászó banditák, köztük a színpadi jelmezében teljesen felismerhetetlen Ortik és Kircsev is. A reszketö Cornéliát maga a haramiavezér vonszolta magával, és Sandre most vakmeröen nekiesett a gonosz banditának.

A korábbi elöadásokon César Cascabel egyedül személyesítette meg a Fekete-erdö vala­mennyi haramiáját, és így könnyü volt féken tartani öt, míg meg nem érkeznek a zsandárok, akiknek közeledtét a színfalak mögül jelezték. Ezen az elöadáson viszont a haramiavezér hat, nagyon is valóságos bandita élén vonult be, és ugyan mit kezdhetne vele Jean, meg a reszketö Napoleona és Cornélia? Vajon hogyan fejezödik be a némajáték, vajon hogyan gyözik le, hogyan ejtik foglyul a haramiákat?

Hirtelen egy szakasz kozák rohant a színre. Ez aztán váratlan fordulat volt!

César Cascabel valóban mindent megtett, hogy az elöadás káprázatos legyen, hogy ne hiányozza­nak sem a haramiák, sem a zsandárok! Ortikot, Kircsevet meg a hat másik haramiát egy pillanat alatt leterítették, bilincsbe verték, és ök nem is nagyon tiltakoztak, hiszen a játék ezt így kívánta...

A színpadon azonban egyszerre vadul kiáltozni kezdett valaki:

- Engem ne! Hé! Derék kozákok!... Csak a többieket!... Én csak játékból tartozom közéjük!

Hogy ki kiabált? Maga Fracassar, a haramiavezér, vagyis César Cascabel, aki fölpattant a porondról, míg statisztái vasba verve körülötte hevertek.

César Cascabel zseniális ötlete megvalósult! Elöbb rábeszélte Ortikot és a cinkosait, hogy játsszák el a haramiák szerepét, majd értesítette a permi hatóságokat, hogy "pompás fogás" kínálkozik számukra. Ezért rontott egy egész szakasz kozák a színre, hogy lefülelje a haramiákat.

César Cascabel legragyogóbb ötlete valóban nagy sikert aratott, és ráadásul milyen szerencsés volt ez a ragyogó ötlet! Ortik és a többi gazember a hatóságok kezére került.

Csakhogy Ortik nem juhászodott meg! Kihúzta magát, és César Cascabelra mutatott:

- Feljelentem ezt az embert!... Visszasegített Oroszországba egy politikai elítéltet!... Átkozott komédiás, rendörkézre adtál engem, de most megkapod a magadét! Följelentelek!

- Jelents csak, barátom! - mondta nyugodtan César Cascabel, és vidáman hunyorgott.

- És az a politikai elítélt nem más, mint a jakutszki eröd egyik szökött foglya, Narkin gróf! - üvöltötte Ortik.

- Szent igaz, barátocskám! - mosolygott César Cascabel.

Cornélia, a gyermekei és a színpadra rohanó Kayette dermedten bámulták a családföt.

A nézötéren e pillanatban fölállt valaki... Narkin gróf.

- Ő az! Itt van! - üvöltött Ortik.

- Igen, Narkin gróf vagyok! - hangzott Szergej úr szava.

- Úgy van, csakhogy Narkin gróf amnesztiát kapott! - kiáltotta César Cascabel, és harsány nevetésben tört ki.

A közönség tombolt! A játékkal keveredö valóság zavarba ejtette a legokosabb nézöt is, söt talán még olyanok is akadtak, akik azt képzelték, hogy A Fekete-erdö haramiái címü néma­játék szokásos befejezését látják.

A történtek rövid magyarázata a következö:

Tizenhárom hónap telt el azóta, hogy a Cascabel család az alaszkai határon rátalált Narkin grófra, befogadta, ápolta a sebesültet, aki e tizenhárom hónap alatt semmi hírt sem kapott Orosz­országból. Így arról sem lehetett tudomása, hogy II. Sándor cár fél évvel ezelött kegyelmet adott bizonyos politikai foglyoknak, köztük Narkin grófnak is. Narkin herceg, a gróf édesapja azonnal írt Amerikába, értesítvén fiát, hogy visszatérhet Oroszországba, türel­metlenül várja haza, a gróf azonban sohasem kapta meg ezt a levelet, mely nagy kerülövel visszaért a valszkai kastélyba azzal, hogy "a címzett ismeretlen". Elképzelhetjük az öreg herceg aggodalmát, mikor múltak a napok, és a fiáról csak nem érkezett hír. Már-már azt hitte, mindörökre elvesztette... hogy meghalt számüzetésben idegen földön. Belebetegedett a bánatba, mire fia visszaérkezett az apai házba. Az öreg herceg boldogan ölelte át elveszettnek hitt fiát, s nyomban közölte vele, hogy semmitöl sem kell tartania, szabad ember, a cár megkegyelmezett neki! Narkin gróf nem akarta azonnal magára hagyni beteg öreg édesapját, levelet írt hát César Cascabelnak, melyben minderröl beszámolt neki. Azt is megírta, hogy a permi cirkuszban fogja keresni az elöadás végén.

E levél olvasása után támadt César Cascabelnak az a ragyogó ötlete, melyet már ismerünk, s e levél olvasása után értesítette a permi hatóságokat, hogy a némajáték befejezéséül egész sereg igazi haramiát keríthetnek kézre.

A közönség, miután megértette a történteket, leírhatatlan lelkesedéssel ünnepelte a derék komé­diásokat és a kozákokat, akik vasra verve vitték el Ortikot és cimboráit, hogy végre igazán bünhödjenek igazi haramia voltukért.

César Cascabel pedig nyomban beszámolt Narkin grófnak arról, hogy Kayette miként értesült a banditák galád tervéröl, melyet ellene és az egész Cascabel család ellen forraltak; elmon­dotta, hogy az indián leányka élete kockáztatásával miként lopakodott június 6-ának viharos éjszakáján a két gyalázatos ember után, hogyan hallgatta ki a banditák megbeszélését, hogyan tájékoztatta öt minderröl, s végül elmondotta azt is, hogy Kayette-tel együtt jobbnak tartotta, ha az egész dolgot titokban tartják a gróf elött és Cornélia elött is.

- Ó, César! Hát titkolóztál elöttem! - jegyezte meg Cornélia szemrehányóan.

- Életemben elöször és utoljára, kedves feleségem!

Cornélia máris megbocsátott a férjének, akire nem is haragudott igazán, majd lelkesen fölkiáltott:

- Szergej úr! Engedje meg, hogy megcsókoljam!

Majd miután csókot nyomott a gróf arcára, kicsit zavarba jött:

- Bocsásson meg, gróf úr!

- Kedves barátaim! Ne szólítsanak engem így! Hadd maradjak mindörökre a maguk Szergej barátja!

XV. BEFEJEZÉS

César Cascabel útja véget ért, szerencsés véget! A Szép Vándornak már csak Oroszországon és Németországon kell átmennie, s végre megérkezik Franciaországba, Normandiába, César Cascabel szülöföldjére! Hosszú lesz az út, az igaz, de mi ez ahhoz a kétezer-nyolcszáz mér­földhöz képest, amit eddig megtettek! - Kellemes kocsikázás - mint a családfö megjegyezte.

Bizony vége a nagy útnak, s szerencsésebben végzödött, mint ahogy a sok-sok viszontagság közben remélhették volna! Még a Fekete-erdö haramiái címü némajáték sem végzödött jobban - pedig annak a befejezése mindenkit megörvendeztetett, kivéve persze Ortikot meg a cimboráit. Ortik és Kircsev ugyanis hamarosan kötélre került, a cinkosaik meg Szibériába!

Csakhogy fenyegetöen közelgett az elválás szomorú napja. Hogyan is mondjanak búcsút egymásnak?

Ez is nagyon egyszerü volt.

Még aznap este, mikor mindnyájan együtt ültek a Szép Vándor asztala körül, Narkin gróf egyszer csak így szólt:

- Kedves barátaim, én lennék a leghálátlanabb ember, ha valaha is megfeledkeznék arról, mi mindennel tartozom mindnyájuknak!... Mit tehetnék magukért?... A szívem összeszorul a gondolatra, hogy el kell válnunk!... Figyeljenek ide!... Nem volna kedvük letelepedni Orosz­országban, az édesapám birtokain?

César Cascabelt váratlanul érte ez az ajánlat, s mielött válaszolt volna, kicsit elgondolkozott:

- Gróf úr...

- Nagyon kérem, szólítson továbbra is Szergejnek, úgy, ahogy eddig, higgye el, örömet szerez vele!

- Nos hát akkor, Szergej úr, a magam és a családom nevében köszönetet mondok kedves aján­latáért... ami azt mutatja, hogy ön mindnyájunkat a szívébe fogadott. Köszönjük... csakhogy... ugye érti... a szülöhazánk...

- Értem! - bólintott a gróf. - Igen, megértem... megértem, hogy haza akarnak térni Francia­országba, szeretett Normandiájukba, viszont nagyon örülnék, ha ott egy szép kis házban laknának... ha a ház körül volna egy kis földecskéjük is... Ott legalább kipihenhetnék a hosszú utat... A sok-sok törödést, fáradságot...

- Egy percig se higgye, hogy fáradtak vagyunk! - szólt közbe César Cascabel.

- Ide hallgasson, kedves barátom, legyen velem öszinte!... Mondja, nagyon ragaszkodik a mesterségéhez?

- Hát... valamiböl élni kell!

- Ejnye, hát nem akar megérteni!? Kérem, ne szomorítson el! Miért akar megfosztani az örömtöl, hogy valamit tehetek magukért?

- Mindössze annyit kérünk - szólt Cornélia -, hogy ne felejtsen el bennünket, mert mi sohasem fogjuk elfelejteni sem önt, sem Kayette-et.

- Anyám! - jajdult föl Kayette.

- Nem lehetek az édesanyád, kedves gyermekem!

- Már hogyne lehetne, Cascabelné asszony? - mosolygott Szergej úr.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy Kayette feleségül megy a fiához!

César Cascabel ragyogó müvészi pályáján még sohasem aratott akkora sikert, amekkorát Narkin gróf aratott ezzel az egyetlen mondattal.

Jean örömében azt sem tudta, hova legyen, magánkívül szorongatta Szergej úr kezét, aki átölelve tartotta Kayette-et. Igen, Kayette Jean felesége lesz, de azért az ö fogadott leánya marad. Szergej úr azt kívánja, hogy a fiatalok mellette éljenek, mert Jeantól sem akar elszakadni! Vajon Cascabelék álmodhattak-e szebb jövöt a fiuknak? Arról azonban hallani sem akartak, hogy Narkin gróftól a barátságán kívül egyebet is elfogadjanak. Jó foglalkozásuk van, majd dolgoznak ezután is!

Ekkor szólt közbe Sandre, a hangja meghatott volt, de a szeme huncutul fénylett:

- Ugyan, apám, minek járnánk továbbra is a vásárokat!?... Gazdagok vagyunk, nem kell másokat szórakoztatnunk azért, hogy megélhessünk! - mondta, s diadalmasan mutatta föl a cariboui erdökben talált aranyrögöt.

- Honnan szedted ezt? - kiáltotta Cascabel, és kezébe fogta az aranyércet.

Sandre elmesélte, hogy s mint került hozzá a kincs.

- És egy szót sem szóltál róla! - ámuldozott Cornélia. - Hogy is tudtad eltitkolni?

- Bizony, elég nehezen! - mondta Sandre. - Meglepetést akartam szerezni nektek, s volta­képpen csak Franciaországban akartam elárulni, hogy milyen gazdagok vagyunk.

- Édes fiam! - ölelte át az apja. - Mi tagadás, Szergej úr, ez a vagyonka jókor jött!... Nézze csak!... Jókora darab!... És bizony arany... csak be kell váltani pénzre!

Narkin gróf fogta az aranyrögöt, gondosan megvizsgálta, a tenyerében méricskélte, s szem­ügyre vette az ércben fénylö apró pontokat.

- Ez bizony arany - mondta végül -, s legalább tíz font a súlya...

- Mennyit érhet? - érdeklödött César Cascabel.

- Húszezer rubelt!

- Húszezer rubelt?

- Annyit bizony! De csak azzal a feltétellel, hogy beváltják... most nyomban beváltják... azonnal... így ni!

És Szergej úr, César Cascabel méltó tanítványa, egy szempillantás alatt végrehajtotta a büvész­mutatványt: a kö helyett egy tárcát mutatott fel, majd Sandre kezébe nyomta.

- Csodálatos! - ujjongott César Cascabel. - Mindig mondtam önnek, hogy született szemfény­vesztö.

- Mi van abban a tárcában? - kérdezte Cornélia.

- Az aranyérc ára!... Egy fillérrel sem több, de nem is kevesebb! - válaszolt Szergej úr.

A tárcában húszezer rubelröl szóló utalvány volt, mely beváltható a Rothschild Testvérek párizsi bankházában.

Vajon mit ért az a bizonyos rög? Vajon aranyat vagy értéktelen kavicsot hozott Sandre a columbiai eldorádóból? Ez már sohasem derül ki. De akár így volt, akár úgy, César Cascabelnak el kellett hinnie, amit Narkin gróf állított, bíznia kellett barátságában, melyet többre értékelt, mint öfelsége a cár valamennyi kincsét.

A Cascabel család még egy hónapig Oroszországban maradt. Többé persze nem esett szó sem a permi, sem a Nyizsnyij Novgorod-i vásárról, hiszen jelen kellett lenniük Jean és Kayette fényes menyegzöjén, melyet a valszkai kastélyban tartottak meg.

- No, César - szólalt meg Cornélia, amikor az esküvö után kiléptek a kastély kápolnájából.

- Én is éppen ezt gondoltam - hangzott a férj válasza.

Egy héttel késöbb César Cascabel, a felesége, Sandre, Napoleona és Szegfüszeg, aki már egészen a családhoz tartozott, elbúcsúzott Narkin gróftól. Franciaországba indultak, csakhogy vasúton, és vitték a Szép Vándort is, de vitték ám.

César Cascabel visszatérése Normandiába valóban jelentös esemény volt. Pontorson kör­nyé­kén vásároltak házat, földet, ott telepedtek meg, és most már bizakodva gondolhattak Sandre és Napoleona jövöjére. Jean - Narkin gróf titkára - és Kayette - a világ legboldogabb menyecs­kéje - minden évben ellátogatott Franciaországba, és a viszontlátás mindig kimondhatatlan öröm volt mindnyájuk számára.

Így hát minden jó, ha jó a vége, és ha olyan becsületes emberekröl mesélünk, mint Cascabel­ék, a történet csak jól végzödhetik.

.oOo.