Ajánló

Mikor a kedves olvasó kezébe veszi ezt a kiadványt, bizonyára azt várja a méltán világhírű francia tengerkutató fenoméntól, hogy adatok halmazával kábítsa el az érdeklődőket.

Akik erre számítanak, súlyosan csalódnak.

A tengerek és óceánok szerelmeseinek lett igazán szánva ez a fantasztikusan, színesen, de mégis tárgyilagosan megszerkesztett kötet. Az olvasót magával ragadja az elbeszélések és leírások jól megszerkesztett harmóniája.

Igérem, nehezen feledhető kötetet kap kézhez, kedves böngészőtársam.

JACQUES-YVES COUSTEAU - FREDERIC DUMAS

A CSEND VILÁGA

TARTALOM

Békaemberek

A mélységek mámora

Hajóroncsok

A Tengeralatti Kutatócsoport

Búvárutak a föld alatt

Kincsek a víz alatt

Az elsüllyedt múzeum

Kilencven méter mélyen

A tengeralatti léghajó

Vízalatti barátaink

A tengeri szörnyek legendája

A cápák birodalmában

A tenger vize

Ahol zölden folyik a vér

Epilógus

Tengeralatti kalandjaink első tizennégy esztendeje után a közelmúltban megépítették, felszerelték és útjára bocsátották a Calypsó-t, a legmodernebb francia oceanográfiai kutatóhajót. A csend világa annak a viszontagságokban gazdag időszaknak a naplója, amely a Calypso működését megelőzte.

BÉKAEMBEREK

Egy gyönyörű júniusi reggelen történt, 1943-ban. Felindulásomat nagy nehezen legyűrve érkeztem a bandoli állomásra, ahol egy Párizsból érkezett expresszküldemény várt rám. A láda hosszú évek erőfeszítéseinek eredményét és álmainak megvalósulását tartalmazta: egy vezeték nélküli búvárkészülék első példányát, amelyet Emilé Gagnannal együtt terveztünk.

A csomagot felraktam a jó öreg tragacsra, amelyet Roger Gary alaposan megtöltött üzemanyaggal, és máris robogtam a Villa Barry felé. Ott izgultak munkatársaim, Philippe Tailliez és Frederic Dumas. Soha még gyermek nem bontotta fel türelmetlenebbül a karácsonyi ajándékot tartalmazó csomagot, mint amilyen türelmetlenül mi nyitottuk fel a ládát: ha ez az ördöngös készülék működni fog, búvárútjaink forradalmasodnak!

A ládában három közepes nagyságú, összeszerelt, sűrített levegővel teli palack volt, egy nyomáscsökkentő szelep és egy ébresztőóra nagyságú négyszögletes szabályozó. A szabályozóból két hajlékony cső indult ki, amelyek egy közös kupakban végződtek. A hátunkra szíjazott készülékkel, a szemet és az orrot izoláló, vízhatlan, üvegezett maszkkal, a lábunkon gumiból készült taposó uszonyokkal készültünk a tenger meghódítására.

Sietve igyekeztünk egy kíváncsi szemektől védett kicsiny öböl felé. Palackjainkban a levegő nyomása 150 atmoszféra volt: lázasan, remegő kézzel ellenőriztem. Csak nagy erőfeszítéssel sikerül uralkodnom magamon, hogy nyugodtan beszéljük meg első kísérletünk tervét: Dumas, aki talán korunk legjobb búvára, a parton marad, készen arra, hogy szükség esetén a segítségemre siessen. Feleségem, Simoné, a víz felszínén fog úszkálni, egy egyszerű "tubán" keresztül szedve a levegőt, úgy figyeli majd, mit csinálok a víz alatt. Ha valami rendelleneset jelezne, Dumas a vízbe veti magát, s néhány másodperc alatt mellettem terem. Tudtam, hogy "Frédi" (így ismerték az egész tengerparton) egy lendülettel 18 méter mélyre merül le.

Szívem izgatottan vert, miközben barátaim felkötötték hátamra a palackokat; a szabályozót a tarkómra illesztették. A két légzőcső a fejemet körbefogva kígyózott a számig. Fogtam a maszkot, az üvegre köptem, majd a tengervízben kiöblítettem. Igaz, nem túl gusztusos szokás, de a párásodásnak elejét veszi. Meghúztam a maszk szalagján a csatot, hogy a gumiszegély tökéletesen tapadjon a homlokomra és az arcomra. A kupakot a számba vettem, s fogamat összeszorítva erősen tartottam. A harminc kilós súly alatt kacsázva indultam a tenger felé.

A készüléket úgy terveztük, hogy az ember könnyeden lebegjen vele a vízen. Elnyúltam a hűvös tengerben, mintegy ellenőrizve, hogy a fizikai alaptörvények érvényesek-e, s hogy megbarátkozzam az öreg Archimédesz törvényével. Dumas hét font ólmot erősített az övemre. Könnyedén, lágyan siklottam a fenékig. Erőlködés nélkül szívtam be a kellemes levegőt. Minden belégzéskor halk sípolást hallottam, kilégzéskor pedig a légbuborékok tompa bugyborékolását. A szabályozó, ez az egyszerű készülék, mintha csak szervezeteimhez tartozott volna, pontosan adagolta a levegőt.

A víz alatt az volt az érzésem, mintha minden pillantásommal egy tiltott világot loptam volna meg. Ezt az erős benyomást azóta is változatlanul érzem, valahányszor lemerülök ... Közvetlenül az öböl mellett kis völgy tárult elém hosszú füvével, barna és mályvaszín tengeri sünjeivel és azalea virágokhoz hasonló piciny fehér algáival. Arany és ezüst durbincsok csillogtak előttem. Homokcsík vezetett a kékes messzeségbe. A nap oly vakítóan ragyogott, hogy hunyorognom kellett. Karomat lustán kinyújtottam a testem mellett, lábamat lazán tartottam, és uszonyaimmal lassan tapostam a vizet. Mind gyorsabban merültem alá, s közben néztem a mellettem elmaradó sziklákat. Amikor nem mozdultam, észrevétlenül siklottam tovább. Kifújtam tüdőmből a levegőt, s nem vettem újabb lélegzetet. Testem térfogata lecsökkent, enyhítette a víz felhajtó erejét, s úgy süllyedtem alá, mint az álomban. Azután teleszívtam a tüdőimet, visszatartottam a levegőt, és méltóságteljesen emelkedtem felfelé. Tüdőm tehát váratlanul egy ballasztrendszer szerepét töltötte be.

Ismét normálisan, lassan lélegeztem, majd lehajtottam a fejem és lustán leúsztam tíz méter mélyre. Ebben a mélységben a nyomás kétszer akkora, mint a felszínen, de én mégsem éreztem. Ugyanis pontosan olyan nyomású levegőt szívtam be, mint amilyen a környező nyomás; tüdőmből ez az ellennyomás a vérrel azonnal kiterjedt egész testemre. Csupán a fülem fájt enyhén. Lenyeltem a nyálam, mintha repülőgépen lennék, hogy megnyissam az Eustach-kürtöt, s a fájdalom azonnal elmúlt.

Leértem a fenékre. Az öröm elhatalmasodott rajtam. Csészealjakhoz hasonló kerek és lapos halak úszkáltak körbe-körbe egy szikla körül. Felfelé tekintve megláttam a felszínt, amely olyan volt, mint egy homályos tükör, közepén élesen kirajzolódott Simoné babanagyságú sziluettje. Jelt adtam neki, s a baba visszaintett.

Elbűvölve néztem a felfelé szálló légbuborékokat, amint áthatolva az egyre kisebb nyomású vízrétegeken, kiterjedtek, s a víz ellenállása következtében szétterülve, remegő medúza-formát öltöttek. Milyen nagy jelentőségűek lettek ezek a buborékok későbbi leszállásaink során! Ha egyenletes ütemben törtek a felszínre, az azt jelentette, hogy odalent minden rendben van. Ha eltűntek, aggodalom fogta el a szívünket, és haladéktalanul a bajbajutott segítségére siettünk. Pillanatnyilag buborékaim normálisan szálltak felfelé, s hűségesen kísértek: így kevésbé éreztem magam egyedül.

A sziklák közt előrehaladva jóleső érzéssel hasonlítottam magam a halakhoz. Olyan természetesen úsztam vízszintesen, mint ők. Amikor megálltam, súlytalanul lebegtem; semmi se láncolt a felszínhez - se kötél, se cső. Mintha álmodnék! Néha, mély álmomban éreztem olyasmit, hogy repülök, széttárva karomat, mint a szárnyakat! De most szárnyak nélkül repültem!

Elképzeltem ugyanilyen helyzetben egy sisakos búvárt, egy "ólomlábút", amint a csizmájában levő súly a fenékhez tapasztja: a felszíni világgal összekötő légvezeték szinte béklyóba veri, s fejét kalodába zárja a rézbura. Szabad leszállásaim során megfigyeltem őket - egy idegen világ nyomorékjait - minden lépésnél veszedelmesen előre kellett hajolniuk, mert lábukra erősebb nyomás nehezedett, mint a fejükre. Mi viszont kilométereket úszhatunk majd a víz alatt, ember által soha nem látott tájakon át, szabadon, egész bőrünkkel tapintva mindazt, amit a halak éreznek a pikkelyükkel.

De ki kellett ragadnom magam az álmodozásból, hiszen "próba-búvár" voltam, mérlegelnem kellett készülékem előnyeit. Akrobata-mutatványokba kezdtem: elképesztő könnyedséggel bukfenceztem, szakoztam előre-hátra, forogtam a saját tengelyem körül. Fejjel lefelé egy ujjammal a fenékre támaszkodva lebegtem, s hirtelen különösen hangzó, éles nevetésben törtem ki. Ha Simoné meghallotta volna, azonnal kiált Frédinek, hogy jöjjön a segítségemre. Egyetlen mozdulatom sem befolyásolta kellemes, könnyed lélegzésemet. A nehézkedés törvényeitől megszabadulva úszkáltam a három dimenziójú térben. Hanyag, gondtalan mozdulatokkal felszálltam, lemerültem, felkapaszkodtam a semmire, majd megújult tüdőm segítségével helyet változtattam centiméterről centiméterre. Oly gyorsan úsztam, mint ahogy a szárazföldön egy gyalogos halad. Felfelé úszva, ha akartam, lehagytam légbuborékaimat. Gyerekes öröm kerített hatalmába: viháncolni kezdtem a víz alatt. Valahogy úgy éreztem, gúnyt űzök a természetből. De elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy büntetés is járhat ilyen csodálatos vétekért.

Leszálltam tizennyolc méter mélyre, ameddig légzőkészülck nélkül is gyakran lejutottunk. De mi van azon túl? Meddig merészkedhetünk ezzel a különös készülékkel?

Tizenöt gyönyörű perc telt el, amióta elhagytam a kis öblöt. Hallgattam a szabályozó ütemes sípolását; ebben a mélységben számításaink szerint egy óráig elegendő a levegőkészletem. Elhatároztam tehát, hogy áttdig maradok, amíg nem fázom túlságosan.

Minden időnket a csend világának felkutatására áldozni - erre vágytunk mindig. Eddig csak teleszívtuk levegővel a tüdőnket, lebuktunk, s harminc-negyven másodpercet raboltunk el a vízalatti életből... s most... most lassan hatoltam be egy szűk, homályos alagútba, mellemmel érintve a sziklákat, hozzá-hozzákoccantva palackjaimat a boltozathoz. Eszembe villant, hogy ha hozzáütődtem a barlang mennyezetéhez, akkor búvárkészülékem nyilván könnyebb lett. S valóban, levegőkészletemnek már csaknem a felét elhasználtam. Féltem, hogy fennakadok vagy elszakítom a légzőcsöveimet, s ezért inkább a hátamra fordultam. Amint a szemem hozzászokott a félhomályhoz, felfedeztem egy párkányt, s rajta szorosan egymás mellett egy csomó fiatal langusztát: hátukkal lefelé kapaszkodtak a mennyezetbe, mint valami nagy rovarok. Csápjukat a barlang bejárata felé nyújtogatták. Kisebb lélegzeteket vettem, hogy mellemmel ne érjek hozzájuk. Eszembe jutott a fenti világ, az élelmezési jegy, a feketepiac, az éhezés. Azután arra a sok száz kalóriára gondoltam, amelyet az ember a hideg vízben elveszít. Megragadtam a két legszebb példányt, s habozás nélkül a felszín felé indultam.

Simoné állandóan ott úszkált, követve buborékaimat. Lebukott a víz alá, átadtam neki a langusztákat, s amíg ő a felszínre emelkedett, addig én visszafordultam a barlangba. Simoné egy szikla felé tartott, amelyen egy tiszteletre méltó provence-i polgár bóbiskolt, kezében horgászbotot szorongatva. Emberünk egyszerre megpillant egy fiatal szőke nőt, amint kilábal a vízből, kezében két kapálózó langusztával. "Nem volna szíves megőrizni ezeket, amíg újra visszajövök?" - kérdezte, és letette zsákmányát a sziklára. A polgár meglepetésében kiejtette kezéből a horgászbotot.

Simoné többször is alábukott, hogy elvegye tőlem az újabb langusztákat, s egymás után rakta le őket a sziklára.

A víz alatt visszatértem az öbölbe, a horgász látókörén kívül kapaszkodtam a partra, miközben Simoné elment összeszedni a zsákmányt.

- Tartson meg egyet, uram - szólt a meglepett horgásznak -, nagyon könnyű megfogni őket, csak tegyen úgy, mint én.

A rákok fogyasztása közben Philippe és Frédi mohó érdeklődéssel hallgatták részletes beszámolómat, majd ezernyi tervet szövögettünk. az önálló búvárkészülék felhasználására. Tailliez az egész asztalt teleírta számoszlopokkal, majd ünnepélyesen kijelentette, hogy a tenger mélyéből elhódított minden egyes méter háromszázezer köbkilométer életteret nyit meg az emberiség számára.

Tailliez, Dumas meg én már hosszú utat tettünk meg együtt. Hét esztendőn át egyszerű búvárszemüveggel szálltunk le, s most íme kezünkben van egy új világ kulcsa! A vita hevében visszaemlékeztünk a kezdet nehézségeire . . .

Első felszerelésünk a búvárszemüveg volt. Polinéziában meg Japánban régmúlt idők óta ismerik ezt az eszközt, a Földközi-tengeren már a tizenhatodik században használták a korallhalászok, a legutóbbi ötven esztendő alatt pedig szinte minden évtizedben újra meg újra felfedezték. Az emberi szem megfelelő védelem nélkül szinte vak a víz alatt, ha viszont vízálló szemüveget veszünk fel, olyan tisztán látunk, mint egy akvárium üvegfalán keresztül.

A Toulon melletti Mourillonban, 1936 egyik szép vasárnapi reggelén, fürdés közben vettem fel először a Fernezszemüveget, amelyet új barátom, Philippe Tailliez adott kölcsört. Fejemet a víz alá dugtam, és kinyitottam a szemem. Addig a pillanatig tengerésztiszt voltam, tüzér, aki jártam a tengereket, anélkül hogy túlságosan törődtem volna a felszín alatti világgal. Jó úszó voltam, de csak az érdekelt, hogy lábmunkámat tökéletesítsem.

A tenger mindenekelőtt sós víz volt a számomra, amely égette a szemem, de, sok ezer úszni szerető emberhez hasonlóan, már gyermekkoromtól fogva szerettem alábukni, hogy tapogatózva, félig vakon, kavicsokat, fényes tárgyakat hozzak a felszínre.

A Mourillon melletti tengerfenék látványosságokban szerény képe érdekes felfedezés volt: az egy méteres vízben szép, ezüstös halak (porchalak voltak) úszkáltak a szürkés homokon szétszórt, mohával borított kis sziklák fölött. Kiegyenesedve láttam a villamosokat, sürgönypóznákat, az embereket, kalappal a fejükön . . . Azután, ahogy a fejemet újra a víz alá dugtam, az egész civilizáció eltűnt, s ott voltam ismét egy dzsungel kellős közepén, -mely fölött a fürdőzők fejetlen alakjai úszkáltak. Nem tudtam megállni, hogy másokkal meg ne osszam naiv, csodálatos felfedezésemet. Odakiáltottam egy fiatal mamának, aki gyermekeivel lubickolt a vízben:

- Ott, a lába körül gyönyörű halak kergetőznek! A mama rémülten terelte partra csemetéit.

Néha egy apró kis esemény is egészen új irányt szabhat életünknek, ha szerencsésen a tudatára ébredünk, ingadozás nélkül elfordulunk régi életmódunktól és elszántan, határozottan belevetjük magunkat az újba. Ez történt velem Mourillonban azon a nyári napon, amikor szemem felnyílt a tengerben. Mohón hallgattam a szállongó történeteket azokról a félistenekről, akik maszkkal, taposóuszonyokkal felszerelve, barbár fegyverekkel a kezükben járták a Földközi-tengert. Sanarynál a fantasztikus Lemoigne a víz alatt, csúzlival lövi a halakat. Volt egy Frederic Dumas nevű fiú is, akiről csodákat regéltek. Tailliez meg én mindent megtettünk, hogy kövessük példájukat. Két esztendő múltán találkoztunk Dumas-val.

Frédi élénken őrzi magában a kezdet emlékeit. Üssük fel naplóját:

- Itt van a dagadt Lemoigne véget nem érő történeteivel . . .

- Rég ismerem: magas termetű, szőke és erős, hosszú biciklitúrákra indul, hogy lefogyjon, meg hogy élvezze a pénzbe nam kerülő helyváltoztatás gyönyörűségeit. Az a filozófiája, hogy ingyen éljen.

- Elcipel magával gombát szedni, az eredmény gyakran a nullával egyenlő, de nem számít. Erdei séta közben egy hatalmas gombaszedő szervezet tervéről álmodozik. Ha esni kezd, csak a csigákról, erről az ingyenes, bőven előforduló - és mily kevéssé hasznosított! - eledelről beszél. Minden erőfeszítés nélkül, nyugodtan úszik, s állandóan alá-alábukik tengeri sünöket szedni. A zsákmányt úszónadrágja övébe gyömöszöli.

- Egy szép napon kis szemüveget hozott lelkendezve, amelynek segítségével tisztán láthat a víz alatt. Ezzel ugyancsak megkönnyítette a tengerisün-aratást, de fürdőnadrágjának befogadóképessége erősen korlátozott, így hát továbbra is kétkedők maradunk.

- Nagy integetve lábal ki a vízből, hogy két-három méter mélyen jókora, literes palack-nagyságú halakat látott. Testvéreimmel együtt világéletünkben ezen a partvidéken laktunk, s jól tudtuk, hogy ha az ember akkora halat akar fogni, mint akár az ujjam, sokkal messzebb kell mennie. Akkor még jobban kezd hadonászni, elragadja a hév, összevissza beszél, végül kitör belőle a nevetés.

- Kövér halait egészen a fürdőzők lábáig üldözi. Egy nap háromágú szigonnyal akarja elejteni látomásait, de csak tengeri sünt hoz fel. Kósőbb másfajta szerszámot fabrikál: egy csúzliféleséget, villaalakú fából meg gumiból. Hogy hasznát is lássam a vízből kijövet tartott lelkes előadásainak, egymás után gyártom neki a nyilakat függönyrudakból, amelyeket aztán elveszít az algák között. Egyiket egy hal vitte el a hátában, mint valami bölény a dárdát. Nagyobbra méreteztem a nyilakat, tollukat is erősebbre csinálom, s Lemoigne végül tényleg megdöf egy akkora halat, amekkorát csak a piacon láttam. Méghozzá ott ejti el, ahol naponta szoktunk fürödni. Megtört a jég, Lemoigne egy csomó halat fog.

- Lázas időszak kezdődik életemben. A halászatról alkotott minden elképzelésem összezavarodik: az egyik oldalon ott vannak a hivatásos halászok varsájukkal, hálóikkal, horogkötelükkel, meg a vasárnapi horgászok, horgászbotjukkal és ádáz türelmükkel, ez a kis világ, amelynek tagjai kínos-keservesen sovány eredményt érnek el; a másikon ott van a tréfáskedvű nagy Lemoigne, aki játszva fogja az óriási halakat ott, ahol neki tetszik.

- Olyan zavarodott vagyok, mint a hitetlen, aki előtt kétségbevonhatatlanul megtörténik a csoda. Csak később eszméltem rá a következű, logikus szabályra: hogy halat fogjunk, hallá kell változnunk!

- Felteszem a nevezetes szemüveget, s Íme: a halak ott kavarognak alattam, zavartalanul, a félelem legkisebb jelét sem mutatva. A sziklák tövében szinte körtáncot lejtenek. Egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz a fakó, homályos szemű példányokhoz, amelyeket a kirakatokban látni; sokkal áttetszőbbek, testük kecses ívben hajlik, mert mindig mozgásban vannak, s maguk a mozdulatok, hajlások és ívek - melyek az egyes fajtáknál oly különbözőek - legalább annyira jellemzik őket, mint a külsejük.

- A víz megnyílik alattam; világosabb, szebb, mint akkor, ha szép időben a felszínen át nézem, a felszínen át, ahová odatapadok, miközben fürkészem a vízalatti világot, mint egy pilóta az alatta elterülő földet.

- Nyilván valami üreg van a sziklák alatt, mert tányérformájú lapos halak bújnak elő, fejük visszataszítóan kifejezéstelen, ragyogó testükön fekete sáv húzódik végig. Felém tartanak, megnéznek. Mások a víz homályos távolából bukkannak elő, alakjuk gyorsan növekszik; közelednek, egy pillanatra megállnak, rám merednek, majd éppoly gyorsan kisebbednek, mint ahogy előtűntek. Körülöttem állandóan kis halak játszadoznak. Rosszul érzékelem a távolságot, sohasem tudom megfogni azt, amiről azt hiszem, hogy elérhetem a kezemmel; szemem és izmaim nincsenek összhangban többé. Valahányszor lejjebb akarok merülni, a halak közelébe, az általam keltett örvénylésben úgy szétspricceltek, mint egy felrobbanó bomba repeszdarabjai.

- Egy reggel, a kavicsos part mellett, a nagy, algákkal borított kövektől tarkálló tengerfenéken kipróbálom Lemoigne nyilait. Egy csomó nagy, kövér pérhal úszik békésen, csoportba verődve. Követem őket, görcsösen szorítva lövésre kész csúzlimat. Az erőfeszítés megingatja egyensúlyomat, s a kilőtt nyíl lanyhán indul, sután jobbfelé sodródik, végül nekiütődik egy kőnek. A cél szép volt; a kezdetleges szerszám eredményes kezeléséhez azonban Lemoigne-éhoz hasonló izomzat kellene.

Hazatérve egy nyílpuskát fabrikálok: a csúzligumit hosszú nyélre erősítem; egy kis bőrdarab, amelyet vaskampóval látok el, a nyél másik végéig ér. Így ujjnyomásra kirepül a nyíl.

Ez a fegyver már nagy haladás, hiszen nyugodtan úszhatok vele, nem kell felkavarnom a vizet, és lövés előtt követhetem a hal mozgását. Második próbálkozásom alkalmával a nyíl célba ér: a hal, mely egészen közel volt a sziklához, hirtelen csapkodva lesüllyed. Győzelem! A halhoz még nem merek hozzányúlni, csak a nyíl végét fogom meg, s, a vonagló zsákmányt kiemelem a vízből. Ha nincs ott a szikla, a nyíl keresztül megy rajta.

- Egyetlen ólomgolyóval le lehet lőni egy madarat, azt a könnyű csontokból és inakból álló bonyolult mechanizmust, amelynek állandóan erőt kell kifejtenie, hogy a levegőben maradjon. A hal viszont egyetlen izomcsomó, amelyet a víz fenntart: elég egy rándulás, s előresiklik. A nyíl tolla mögé nehezéket erősítek, és a dolog rendben van; az eltalált állat hirtelen lezuhan a vízmennyországból, csapkod a súlyos nyíllal az oldalában; egyetlen mozdulat és megragadom.

- Lassanként meg tudom különböztetni az egyes fajokat, kiismerem kedvenc tartózkodási helyüket. Új színt kap ez a meghitt partvidék, amelynek jól ismerem fövényeit, napfürdőzésre alkalmas lapos szikláit, tisztavizű kavicsos partbemélyedéseit, ahol nem kell félni a tengeri sünöktől; felfedezem a tarajos, szabdalt sziklákat, a vízből ki-kibukkanó szirteket, a vízalatti barlangokat, amelyekben a nagy halak rejtőzködnek. Rájöttem, hogy a tengeri márna a habos, tajtékos vizet kedveli a zátonyok között, ahol a hullámok görgetik az embert; hogy a dentex csak vonakodva merészkedik a sekély vízbe, s az ajakoshal a vízinövények közé bújik. Egyre nagyobb- és nagyobb halakat támadtam meg: el is vitték a nyilaimat. Súlyosbítom tehát a nehezéket, következésképpen a fegyvert is nagyobbra kell méreteznem.

- Miután alaposan kiaknáztuk a sanary-i vadászterületeket, elkezdtem kutatni a környéket. Így esett, hogy egy napon, 1938-ban megláttam egy nálam sokkal fejlettebb technikájú békaembert. Fejét sohasem dugja ki a vízből, állandóan a felszín alatt tartózkodik, s amikor felbukkan, víz lövell ki a fürdősapkájára erősített kis csőből. Lábán gumiból készült taposóuszonyt visel.

- Csodálattal figyelem mozdulatainak könnyedségét, várom, hogy fázni kezdjen és kijöjjön a vízből. Philippe Tailliez a neve, sorhajóhadnagy. Elég kevés halat ejtett e|, fegyvere bonyolultabbnak és kevésbé használhatónak látszik az enyémnél. Megtudom, hogy az elgondolás ugyanonnan ered, mint a miénk: Lemoigne-nak van egy tengerésztiszt unokaöccse. Az én hajlított vasdrótjaimnál sokkal nagyobb lehetőségekkel rendelkező tengerészek talán túl gyorsan is tökéletesítették az eredeti csúzlit. A szemüveg, amelyet Tailliez visel, szebb is, nagyobb is az enyémnél: új ismerősöm szívesen megmondja, hol szerezhetek ilyen szemüveget és taposóuszonyokat. Ami a csövet illeti, a locsoláshoz használatos gumitömlő tökéletesen megfelel. Megállapodunk egy közös halászatban. A légzőcső és a taposóuszonyok új korszakot nyitnak vízalatti életemben.

Valóban, ez a nap fontos dátum valamennyiünk számára; ekkor alakult csoportunk, és ezzel a nappal kezdődik barátságunk is.

Ebben az időszakban a vízalatti vadászat szinte mindenfelé elterjedt. A felcsigázott képzelet rendkívüli szerkezeteket agyal ki: a halász többágú szigonyt használ, a drogista. seprűnyelet hegyez, az órás aprólékos pontossággal pepecsel szigonyán, s inkább a művészi tökélyt, mint az eredményességet tartja szem előtt. A haditengerészet műhelyeiben félelmetes fegyvereket kovácsolnak, a biciklista pedig kerékpáralkatrészekből tákolja össze a maga lőszerszámát.

A közös szenvedélyből baráti kapcsolatok születnek. Ismeretlen emberek szigonnyal a kézben megszólítják egymást. Egyetlen doktrína sem kerekedik felül. Titokban valamennyien mulatunk egymás fegyverén, de egyiket sem vetjük meg. Télen feltalálással töltjük szabad időnket; a vendéglőasztalokat nyílhegyek rajzával borítjuk el.

Bárhová megyünk, pillantásunkkal a szekrényfiókok gombjait, az ablakzárakat, a rolettarudak szerkezetét keressük. Bármilyen fémdarabból ideális fegyveralkatrész születhetik. A vaskereskedéseket végigkutatjuk fülescsavarokért, anyáscsavarokért, függönyrudakért, rugókért.

E lelkesedésnek az volt az eredménye, hogy megtisztítottuk a háláktól a provence-i partokat, s magunkra haragítottuk a hivatásos halászokat. Ha őket hallgatta az ember, bízvást azt hihette, hogy elkergetjük a halakat, tönkretesszük hálóikat és kiraboljuk vesszővarsáikat.

Egy alkalommal Fabregas mellett megkíséreltem, hogy egy Le Prieur-féle búvárkészülék sűrített levegő-palackjával merüljek a víz alá. A csoportba verődött halászok összevissza kiabáltak, hogy valamilyen hipnotikus hatású gázzal elaltatom a halakat. Az asszonyok hangosan biztatták férjeiket, hogy alaposan lássák el a bajunkat. Ebben az időszakban több vizalatti halászt zaklattak. Tailliez elhozta magával hatalmas orosz agarát, a Sóikat, s a parton hagyta, védekezésül a halászok ellen.

Saint'Tropeznél majdnem kaptam egy szigonydöfést, Frédi pedig Sanarynál otthagyta szigonyát meg a zsákmányát a támadóknak.

Két lemerülés között Dumas festői jelenséget pillantott meg: egy herkulesi termetű, övig meztelen alak motorcsónakjából kihajolva nagy érdeklődéssel figyelte a vízben úszót. Tetovált bőrén nőket éj híres tábornokokat ábrázoló figurák egész galériája tarkállott. Frédi felismerte Carbone-t, a hírhedt gengsztert, Al Capone marseille-i kollégáját. Carbone odakiáltott Frédinek, és felsegítette a csónakra. A gengszter felette izgatottnak látszott.

- Gyakran járok erre, hogy kipihenjem a városi fáradalmakat - szólt. - Csodálatos, amit maguk csinálnak. Tekintse magát a vendégemnek.

Amikor Frédi új protektora a halászok ellenséges viselkedéséről hallott, annyira felháborodott, hogy a tetovált nők és tábornokok csak úgy vonaglottak mellkasán. Parancsot adott gépészének, hogy térjen vissza a kikötőbe.

Ott, a szőrös karját Frédi vállára téve, végigment a parton, a halászbárkák sora előtt, és hangosan kiáltotta:

- Hé, fiúk, ne felejtsétek el, hogy ez a fickó az én barátom!

Gyakran bosszantottuk Frédit a gengszterhez fűződő kapcsolatai miatt, de annyi mindenesetre bizonyos; hogy a halászok nem zaklattak többé. A kormánynál tiltakoztak, s a vizalatti vadászatot rövidesen szabályozták. Betiltották a lögzőkészülékeket, a sűrített levegővel működő puskákat, illetve a robbanópatronokat. A vízalatti vadászatot engedélyhez kötötték, s az amatőröknek be kellett iratkozniuk a vizalatti vadászok klubjába.

Az ellenségeskedés azonban hamarosan szimbolikussá változott, mert egyetlen valamirevaló hal sem maradt. Mentontól Marscille-ig gyakorlatilag eltűntek a fontosabb víziállatok.

Persze a tenger nagy, és a szigonyos halászok semmiképpen sem fogják kiüríteni, hiszen vadászterületük, a partmenti sáv, alig szélesebb egy folyónál. Az állandó partmenti lakókat, a tengeri sügéreket, a tengeri süllőket, az ajakoshalakat, a murénákat, amelyek a fészkük közelében, sekély vízben tartózkodnak, a vadászok százai és ezrei üldözték és pusztították. A mélyvízi halak, a dentexek és az aranydurbincsok nem merészkedtek többé a veszélyes zónába. Az agassziz csapatok egész nap félelemtől reszketnek kőlabirintusaik rejtekén. Egyes halak, amelyek íváskor a part közvetlen közelében rakták le ikráikat, most távol maradtak, szaporodásuk igen nagy kárára. 1936-ban gyerekjáték volt nagy halat fogni a Riviérán. Manapság már óriási teljesítménynek számít.

A nagy, nyílttengeri halak hamar megtanulták, hogy a gyilkos fegyverek lötávolán kívül maradjanak. Szemtelenül éppen csak annyira húzódtak el, hogy ne érje őket a lövés. Ha az ember gumis puskával vadászik rájuk, amely két és fél méterre hord, a hal három méterről nevet a szeme közé. Ha pedig nagy fegyver van a kezében, amely kétkilós szigonyokat hat méternyire lő ki, a kiszemelt áldozat ösztönszerűén olyan messze menekül, hogy sértetlen maradjon.

Évszázadokon át az ember csak ártalmatlan betolakodó volt; de attól a pillanattól fogva, hogy szúró-lövő fegyverekkel kezdett harcolni ellenük, a halak biztonsági rendszabályokhoz folyamodtak.

Tevékenységünk hőskorában Frédi fogadott, hogy egyetlen délelőtt száz kiló halat fog elejteni, öt alkalommal merült alá, nyolc-tíz méter mélyre. Egy harminchét kilós makrélával és négy nagy óriás sügérrel alaposan túlszárnyalta a mázsás teljesítményt.

Legemlékezetesebb csatánkat egy rendkívüli, nyolcvan kilóra bécsült makrélával vívtuk. Frédi szigonyozta meg, s egymást váltottuk a küzdelemben. Kétszer is sikerült a felszínre vonszolnunk, valóságos közelharc árán,. A hatalmas állat úgy Játszik éppúgy szerette a friss levegőt, mint mi; mert mire mi kimerültünk, a makrélák királynője mindig új erőre kapott, és bennünket sikeresen lerázva magáról, eltűnt a kékes félhomályban, ahová búvárkészülék nélkül nem követhettük.

Szenvedélyünk és fiatalságunk túlragadott minket a józan ész határain. Már áprilisban elkezdtük a lemerüléseket, és fogvacogva vízben voltunk még novemberben is, amikor a hideg, ez a bősz ellenség szinte megdermesztett bennünket.

Tailliez egy decemberi. napon Carqueiranne-nál hűséges kutyájával, Soikával márnavadászatra indult. A kutyát a parton hagyta, hogy őrizze a ruháit. A víz tizenegy fokos volt. Philippe addig vadászott, amíg bírta a hideget. Túl messze került a parttól, s csak keserves és kimerítő küzdelem után tudott visszatérni. Nagy nehezen szárazra vonszolta magát, s eszméletét vesztette. Csontig ható, jeges szél fújt, Soika ösztönszerűen szűkülve a gazdájához lapult, s hosszú szőrével és forró leheletével felmelegítette. Tailliez magához tért, s Soikának köszönheti, hogy elfagyott, megdermedt kézzel és lábbal, de mégis hazatérhetett. E komoly figyelmeztetés után elhatároztuk, hogy foglalkozunk a hideg elleni védekezéssel. A víz sokkal jobb hővezető, mint a levegő, s igen nagy a fajhője. Ideális közeg a robbanó motorok hűtésére, de sajnos, a búvárok testhőmérsékletének a leszállítására is. A tengeri fürdőzés során elveszített hőmennyiség igen tekintélyes, még meleg vízben is, mint például nyáron, a Riviérán.

A hideg hatásának kitett szervezet ismert taktikával védekezik: a bőrfelület pórusainak összehúzódásával, stratégiai visszavonulással. Először a bőrfelület hűl át, majd a felszíni véredények összehúzódása következtében a bőr alatti réteg is - ezt nevezik lúdbőrnek. Ha a- hideg hatása tovább tart, egy titokzatos vezérkar átengedi a kezet, lábat, a fület, az orrot... és a test egész melege arra összpontosul, hogy fenntartsa a központi hőmérsékletet, amelyet a lázmérő is mutat. A központi hőmérséklet jelentős csökkenése a legkomolyabb következményekkel járhat.

A víz elhagyása után a harc újabb szakaszába lép: vissza kell hódítani az elvesztett területeket, megfelelő hőmennyiség odajuttatásával helyre kell állítani őket romjaikból, ami az egész szervezet rovására történik. A zsírtartalékok elégnek, az ideges remegés az egész testen elhatalmasodik. Azok a fürdőzők, akik takarókba burkolják magukat, nem sokat segítenek a szervezetnek: a betakarózás nem adja vissza az elvesztett hőt. A meleg italok, s főleg az alkohol, szinte semmit som segítenek. De vannak módszerek, amelyek segítségével nagyon gyorsan erőre lehet kapni. A külső világból fokozatosan kell nagy mennyiségű hőt szerezni, például nagyon meleg fürdőt venni, vagy a tengerparton két tüzet gyújtani, hogy a megdermedt ember felmelegedhessen közöttük.

Egy másik, babonás rítusra emlékeztető eljárás az, hogy a hideg vízbe merülés előtt zsiradékkal kenjük be testünket. A zsír nem tapad jól a bőrhöz, gyorsan leválik róla, olajos hártyácska marad csak belőle. Ez nem védi meg az úszót, ellenkezőleg, kissé növeli is a kalóriaveszteséget. A zsiradék akkor válna elfogadható szigetelővé, ha a bőrünk alá fecskendezhetnénk. Akkor a bálna vastag zsír-alsóruhájának mása lenne.

Mivel nagyon fázós vagyok, heteket töltöttem gumiruhák ragasztásával. Az első ilyen öltözékem különösen nevetséges volt, olyan voltam benne, mint valami vízi Don Quijote.

A második óriási pólyához hasonlított. Jobban szigetelt, de csak. egy bizonyos mélységig tudtam vele egyensúlyban maradni; szüntelenül küszködtem vele, hol felfelé, hol lefelé húzott. Még egy hibája volt, belső levegője olykor a lábamhoz, olykor a fejemhez szaladt; ilyenkor lábbal vagy fejjel felfelé függőlegesen kellett tartanom magam.

Csak 1946-ban végeztem el az utolsó simításokat "állandó térfogatú"-nak nevezett ruhámon, melyet azóta is használunk, valahányszor hosszabb ideig nagyon hideg vízben kell dolgoznunk. A túlzott tapadást úgy kerüljük el, hogy kilégzésnél a belső maszk ajakrésze alá fújunk. A bokánál és a fejnél légszelepek vannak: ezek minden testhelyzetben és minden mélységben biztosítják a búvár egyensúlyát. Az öltözetet Marchel Ichac a jeges grönlandi vizekben is kipróbálta Paul Emilé Victor sarki expedíciója alkalmával. Újabban Dumas szivacsos gumiból olyan testhezálló zekét tervezett, amely 15-20 percig hatásosan megvéd a hidegtől, és teljes mozgásszabadságot biztosít. Ez az ideális "átmeneti ruha". /Első felszerelés nélküli alámerülésünkkor büszkék voltunk teljesítményeinkre. Noha későn kezdtünk a búvárkodáshoz, mégis elértünk olyan mélységet, mint a szivacs- és gyöngyhalászok.

1939-ben a dél-tuniszi Dzserba-szigeten illő szerénységet tanultam egy töpörödött, hatvanéves bennszülött búvártól, akinek állandóan gennyeztek a fülei. Ez az ember egy kő meg egy sor Allahhoz intézett hő ima segítségével 42 méter mélyre szállt alá. Két és fél perc múlva tért vissza a felszínre. Csak különleges adottságokkal rendelkező emberek képesek ilyen teljesítményekre. A felszerelés nélküli búvár tüdejében a levegő a merülési mélységgel és a víznyomás növekedésével arányosan összeszorul. A tüdő egy burokban levő ballonhoz hasonlít. A bordák elrendeződése bizonyos határok között tökéletesen rugalmassá teszi a mellkast.

A tüdőben a levegő 30 méter mélységben felszíni térfogatának negyedrészére zsugorodik. Nagyobb és rosszul meghatározható mélységekben a bordák nem hajlanak tovább, bordatörés következhet be, Fölösleges magyaráznom, mit jelent ez.

A szivacshalászok rendszerint nem merülnek 18-20 méternél mélyebbre. Mellkasuk a harmadára szorul össze. Ennek a mélységnek légzőkészülék nélküli eléréséhez egy kétkilós, övükhöz kötözött ólomnehezéket találtunk a legalkalmasabbnak. Ez szerencsés megoldás: körülbelül nyolc méter mélységig úsznunk kell lefelé, s csak utána süllyedünk magunktól, Feljövetelkor kezdetben taposni kell a vizet, később a kezdeti sebességtől függően emelkedünk a felszín irányába.

Szívesen figyeltem Tailliez-t és Dumas-t, ezeket a kiváló úszókat, amint arcukkal a víz alatt, légzőcsövön át szedték a levegőt. Izmaikat lazán tartva készülődtek a lemerülésre, hogy a légzésszünet minden másodpercét ki tudják használni. A megfelelő pillanatban testük kétrét hajolt, felsőtestük eltűnt, lábuk egyenesen kiemelkedett a vízből, s így- teljes súlyukkal fokozták lefelé irányuló lendületüket. Taposó uszonyuk egyetlen mozdulata nélkül elérték azt a szintet, ahonnan az ólom már húzta őket a fenékre. Pontosan ugyanilyen módon bukik a bálna is a víz alá. Edzett fül, jó erős Eustach-kürt kell ehhez a mozdulathoz. Becsvágyunkat azonban ez a teljesítmény sem elégítette ki sokáig. A tenger nem tárta fel titkait ilyen rövid lemerülések alatt. Kutattunk, megfigyeléseket végeztünk, de kevés volt az időnk, csak valami nagyon praktikus légzőkészülék segíthetett rajtunk.

Kipróbáltuk Le Prieur kapitánynak, a vízalatti kutatások zseniális úttörőjének készülékét. A szerkezet közismert: egy mellre szíjazható légtartályból, egy kézzel állítható nyomásszabályozóból meg egy maszkból áll, amely az egész arcot fedi. Neki köszönhetjük, hogy tengeralatti kirándulásaink üröm nélküli örömmé váltak. A felszerelés egyszerű és megbízható volt. Mégis jobban szerettem volna egy egészen automatikus készüléket, hogy ne legyen semmi gondunk a lélegzésre, jól gazdálkodhassunk a levegővel és így mélyebbre és hosszabb időre merülhessünk alá.

A Plútón, később pedig a Suffren fegyvermestere utasításaim szerint olyan készüléket szerkesztett, melynek őse a "Davis" volt. Részei a következők: egy motorkerékpár belső gumija, melyet övként viseltünk és póttüdőnek használtunk, egy patron a széndioxid elnyelésére és egy kis oxigénpalack.

A készülék egyszerű volt és főként csendes. Első leszállásom a Garone sziklafalainál, Carqueiranne közelében történt, s a nagy felfedezés erejével hatott rám. Nyolc méter mélyre jutottam. A magány, a csend és a szabadság érzése azt sugallta, hogy végül igazán befogadott a tenger. Túlzott jókedvem tiszavirág életűnek bizonyult.

Mint mondták, az oxigén 15 méterig veszélytelenül alkalmazható. Mégis óvatosan fogtam a kísérlethez. Megkértem a Plútón két matrózát, hogy maradjanak egy csónakban a felszínen, ott, ahol először merülök ebbe a mélységbe. Azzal a szép elképzeléssel szálltam a vízbe, hogy őshonos vagyok a világ e legősibb rengetegében; elvetem emberi szokásaimat, összeteszem két lábamat és egységes hullámmozgással, melybe testem is bekapcsolódik, delfin módjára úszom. Tailliez egyszer nevetve mutatta be nekem ezt az úszást. De ha bizonyos fokig el is felejthettem emberi mivoltomat, gyorsan megállapítottam, hogy készülékem, az övemre akasztott öt kiló ólom és emberi szervezetem egyáltalán nem engedi illúziókban ringatnom magam.

Kígyózó mozgással siklottam a csodálatosan átlátszó víztömegben. Tizenöt méter mélyen olyan durbincsféle halakat pillantottam meg, kopoltyújukori vérfolt vöröslött. Sikerült egészen megközelítenem őket anélkül, hogy megriadtak volna. Azután fegyvertelenül űzőbe vettem egy nagy bonitót, melyet végül is egy zugba kergettem. .Hátúszói felmeredtek, aggodalmas szemmel nézett, majd merész elhatározással felém rontott és ügyesen elmenekült. Valamivel alább, 16-17 méternyi mélységben jókora dentex kószált, szája lefelé görbült, szeme rosszindulatúan villogott. Feléje úsztam, de kényelmesen tartotta a távolságot.

Ebben a pillanatban megfoghatatlan remegés fogta el az ajkamat, szemem hunyorogni kezdett. Elkeseredett mozdulattal ledobtam nehezékemet. Hátgerincem ívben meghajolt, elvesztettem eszméletemet. A matrózok észrevették, hogy testemet felhajtja a víz, gyorsan beemeltek a csónakba.

Még napok múltán is kínosan fájtak az izmaim és a tarkóm. A baleset valódi okát nem tudtam még; a szűrőbetét elégtelen működésének tulajdonítottam a rosszullétet. Az egész telet a Suffren fedélzetén töltöttem egy jobb oxigénes készülék tervezésével. A következő tavasszal visszatértem Porquerollcs-ba és 15 méterre merültem le új készülékemmel. Ugyanolyan reményekkel indultam, ugyanolyan kegyetlenül kudarcot vallottam. Ez esetben a krízis előjelei , elmaradtak, s arra sem emlékszem, hogyan szabadultam meg nehezékemtől, egészen öntudatlanul cselekedtem. Sohasem, voltam olyan közel a vízbefúláshoz. Egy ideig nem érdekelt többé az oxigén.

Az oxigén felhasználásának a flottánál sokszor elvitathatatlan előnyei vannak. 1939-ben a Dupleix cirkálón parancsnokomnak, Collínét kapitánynak említettem, hogy úszó harcosok hatásosan rombolhatnák a kikötők védelmi berendezéseit, átvághatnák a tengeralattjárók ellen lebocsátott hálókat, megtámadhatnák a horgonyzó hajókat. Parancsnokom kedvező véleménnyel továbbította elgondolásomat a touloni Haditengerészeti Kutató Központnak, amely meg is bízott, hogy tanulmányozzam az úszó harcosok felszerelésének kérdését. A hadüzenet véget vetett a tervezésnek, mert a Dupleix azonnal indulásra készült. 1942-ben az első japán úszóharcosokat bevetették Singapore ellen. Később sorban megjelentek a "békaemberek" az olasz, az angol, a német és az amerikai haditengerészetnél is. Mi csak 1945-ben kezdtünk újra a kérdés tanulmányozásához.

A felszabadulás idején egy küldöttséggel Angliába utaztam, és meglátogattam J. B. S. Haldane professzort, a búvárfiziológia jeles angol művelőjét. A laboratórium ajtaját kinyitva egy óriás lépett felém, s kezét nyújtva harsogta:

- "Haldane, hét görcs."

- "Cousteau, két görcs" - válaszoltam.

A különleges bemutatkozásnak folytatása is volt. A mester egy karcsú, barna fiatalasszonyra mutatva így szólt; - "Jane, az asszisztensnőm, három görcs."

Így kezdett munkához a többszörösen görcsöt kapott úszók zártkörű klubja.

Emlékszem, 1939 augusztusának végén egy ebéd befejeztével szilárdan állítottam, a háború tíz éven belül nem törhet ki! Négy nap múltán cirkálóm fedélzetén találtam magam. A hajó titkos utasításokkal délkeletre tartott. Másnap Oranban tudomást szereztünk a hadüzenetről. Úgy látszott ekkor, hogy Európa sorsa néhány nap alatt eldől a javunkra. Kikötőhelyünk hosszában egy angol torpedónaszád-osztag állomásozott. Az egyiket a propellerje köré tekeredő acélkábel mozdulatlanságra kárhoztatta. Oranban egyetlen búvár sem maradt, valamennyien az épülő Mers el-Kébir-i támaszponton dolgoztak.

A háború első napjainak izgalmában a szövetséges hajó tehetetlensége kétségtelenül túlzott fontosságúnak tűnt. Hamarosan felajánlottam a naszád parancsnokának, hogy lemegyek, megnézem, mi a helyzet. Az ajánlatot elfogadta: ő is ki akarta venni részét a győzelemért folytatott harcból. Még az se hűtötte le lelkesedésemet, amit a propeller körül láttam: az acélkigyó hétszer tekeredett a tengelyre, és többszörösen a szárnyaira. Segítségül hívtam tengeralatti vadász barátaimat a Dupleix-től és sorra leszálltunk, hogy ahol lehet kibogozzuk, ahol nem, ott átvágjuk a kábelt. Minden lemerülés után a víz színén lihegtük ki magunkat. Két órai munka után végre megszabadítottuk a propellert, s vjsszatértünk a cirkálóra. Zúgott a fejünk, vacogtunk, alig álltunk a lábunkon. A torpedónaszád nekivágott a tengernek, s amint elhaladt előttünk, legénysége felsorakozott a fedélzet jobb oldalán, és három dörgő hurrá kiáltással köszontötte a bolond franciákat. Hat évig tartott a háború, de akkor tanultam meg, hogy a vezeték nélküli búvárnak esztelenség nagy munkát vállalni.

Egy évvel később a marseille-i haditengerészeti kémelhárítóhoz osztottak be. Parancsnokom, A... őrnagy, mindenben megkönnyítette búvár-kísérleteim folytatását, amennyire a szolgálat engedte. Akkor kezdtem próbálkozni a Fernez-féle készülékkel, amely a legegyszerűbb valamennyi közül.

Égy kompresszor a felszínről csövön keresztül látta el a búvárt. A légáram a szája előtt haladt el, és egyik oldalt a feje mellett távozott egy kacsacsőrön. A kupakból való lélegzés lehetővé tette, hogy a légáramból a nyomás fenntartásához szükséges mennyiséget adagoljuk. Gyakran merültünk le a készülék segítségével; sok örömünk tellett benne. A cső által okozott kellemetlenség elviselhető volt. Kis kompresszorunk kifulladt a nagy levegőpazarlásban, de legalább kikerültük az oxigén csapdáit. Nemsokára rájöttünk, hogy a tenger még tartogat számunkra más meglepetéseket is.

A Fernez-készüléket Bombiez-nél -használtuk meg különösen a mouliniére-i zátonyokon, 1942-ben. Odaérkezésünkig a halak paradicsomi viszonyok közt éltek. A hét-harminc kilós óriás sügérek úgy sorakoztak egy hosszú hasadékban, mint a katonák, míg a tengeri süllők legyezőszerű úszókkal kavarogtak körülöttük; mintha valami felhőbe kerültünk volna. Olyan vérengzést vittünk végbe köztük, amit a mindnyájunk által elszenvedett ínség alig igazolt. A készüléket cinikusan ,,sügérpumpának" keresztekük el.

Itt egy napon Frédit komoly baleset érte. 22 méter mélyen tartózkodott, fent a bárkában én figyeltem a kompresszort, a hosszú légcsövet a kezembe tartva. Egyszerre látom, hogy a bárka mellett szétpukkant a cső. Reflexszerűen megragadtam a lemerülő cső véget, és húzni kezdtem felfelé, amilyen gyorsan csak bírtam. Húzás közben erős lökéseket éreztem; Dumas, az életet jelentő kötelékbe kapaszkodva, erélyes karcsapásokkal lökte magát felfelé. Végre feltűnt, arca kivörösödött, szeme kidülledt, de nagyon nyugodt volt. Mindketten azonnal tisztán láttuk, milyen rettenetes veszélyből menekült meg: a mélyben kissé több mint három atmoszférás levegőt lélegzett be, a cső szakadása miatt a felszínről hirtelen egy atmoszférás levegő került a tüdejébe, s ha idejében vissza nem fojtja a lélegzetét, a víznyomás irgalmatlanul összeroppantotta volna a bordáit.

A berendezést megtoldottuk egy visszacsapó szeleppel meg egy kis pót-légzsákkal, így a hasonló hibák következményeit kiküszöböltük. Ám a cső puszta létezése is akadályozott szabad mozgásunkban.

1942 végén kineveztek Franciaország lisszaboni követségére helyettes tengerészeti attasénak. Kétes érzelmekkel készülődtem az utazásra. Vonzott az új beosztás, de sajnáltam otthagyni Philippe-et, Frédit és búvárkísérleteinket. Közvetlenül indulásom előtt Dél-Franciaországot megszállták, a flottát elsüllyesztették és minden rendelkezés semmissé vált. Ha Portugáliába megyek, életpályám egészen másképpen alakul: nem készíthettük volna el vezeték nélküli búvárkészülékünket. A sors úgy akarta, hogy hazánk megpróbáltatásai közvetve kis csoportunk fejlődését eredményezzék.

Mindig is egy biztos, egészen automatikus készülék volt az álmom. 1942 decemberében találkoztam Párizsban Emilé Gagnan-nal, az "Air Liquide" vállalat mérnökével. Amikor elmagyaráztam neki a problémát, csillogó szemmel közbevágott:

- Valami ilyesmit szeretne? - és apró bakelit-szerkezetet nyújtott (elém. - Ez egy nyomáscsökkentő - folytatta -, arra terveztem, hogy az autómotorokat világítógázzal működtessük.

A benzinhiány a pótanyagipar nagyarányú fejlesztésére ösztönzött mindenkit. És még egy, egészen váratlan következménnyel járt: felfedte a szembeszökő hasonlatosságot az ember légzése és a motor üzemanyagfelhasználása között.

Néhány hét alatt megoldódott a nyomáscsökkentő víz alatti alkalmazásának kérdése, és egy boulogne-i üzemben megszületett a vezeték nélküli búvárkészülék prototípusa. A kísérleti leszállás a Marne-folyóban történt. Dobogó szívvel merültem a zavaros vízbe. Gagnan és barátja, Gauthier, kíváncsian figyeltek. Az első pillanatoktól kezdve csalódást éreztem. Hét-nyolc méter mélységben, a szörnyű, iszapos folyófenéken arra kényszerültem, hogy hosszasan és módszeresen elemezzem mindazt, amit a kudarc okának véltem. Valójában az első készülékem igen jól működött, amikor vízszintesen úsztam. De ha felegyenesedtem, a levegő

folytonosan, nagy buborékokban szállt el, mint a Fernez készüléknél, s így idő előtt kiürültek a tartályok. Ha viszont fejjel lefelé haladtam, nehezen kaptam levegőt.

Vacogva, csalódottan tájékoztattam néhány szóval Gagnant. Visszaérve egy ideig szó nélkül ült a társaság; aztán heves vitába kezdtünk. Mire Párizsba értünk, rájöttünk a baj okára és meg is terveztük a kijavítás módját.

Amikor állóhelyzetben úsztam, a kupakban levő kilégzöszelep húsz centiméterrel magasabbra került a nyomáscsökkentő membránjának középpontjánál, s így a membrán a levegőt folyamatosan adagolta. De hiszen akkor elég egy második gyűrűs csövet beiktatni, az ominózus kacsacsőrt a nyomáscsökkentő kábelvégelzárója alá tenni, közvetlenül szembe a membránnal! A módosítást azonnal végrehajtottuk, a szerkezetet összecsomagoltuk, és az emlékezetes láda meg is érkezett Bandolba.

A MELYSÉGEK MÁMORA

Leszállásaink első nyara döntően befolyásolta egész életűnket. 1943-at írtunk, egész Franciaországot elfoglalták a megszállók, dühöngött az ínség. A bandoli Barry-villában egész kis kolónia volt együtt: feleségem, Simoné, két fiam, Dumas, a három Tailliez, Claude és Ina Houlbréque. Roger és Ginette Gary szintén segítségünkre voltak, kivétel nélkül minden héten meglátogattak bennünket.

Legfőbb gondunk tizenkét éhes gyomor ellátása volt. A nyersanyagot Tailliez biztosította: a Pireneusokban 200 kiló szárazbabot szerzett, amit egy szenesládában raktároztunk el. Mindennap azt ettünk reggelire, ebédre, vacsorára; étrendünk egyhangúságában legfeljebb a zsizsik jelentett némi változatosságot. Márpedig a búvár több kalóriát fogyaszt, mint akár egy öntödei munkás. Bár sikerült kieszközölnünk a "nehéz testi munkásoknak" járó élelmiszerjegyeket, s így egy kis vajhoz és némi többletkenyérhez jutottunk, de a hús ritka luxusnak számított. A hal nemkülönben; mindig arra kértem ugyanis társaimat, hogy értékes kalóriáikat inkább kutatásra és fényképezésre fordítsák, mint holmi , kétes, értékű vadászatra. A szabályt néha mégis pompás kivételek erősítették.

Azon a nyáron 500 leszállást hajtottunk végre önálló búvárkészülékeinkkel. Minél.jobban megbarátkoztunk velük, annál inkább féltünk valami előre nem látható szerencsétlenségtől. Állandó riadalomban tartottak bennünket az oxigénes és a Fernez-készülék régebbi defektusai. Éreztük, hogy nem vehetjük olyan könnyedén birtokunkba a tengert. Csapdát szimatoltunk. Bármikor kegyetlen kelepcébe kerülhetünk, vagy Dumas, vagy Tailliez, vagy én ...

Apránként egyre mélyebbre merészkedtünk. Egyszer csak már nem láttuk a felszínt. Meghitt ezüstös ragyogása nem ért le többé hozzánk, éppoly üres lett a fejünk fölötti kékség, mint az alattunk sötétlő víztömeg. Túlhaladtunk a harminc méteren, közeledtünk ahhoz a zónához, ahol már állandó a félhomály a nap minden szakában. De semmi vészjóslót nem tapasztaltunk. Regulatoraink szabályosan eregették a légbuborékokat, mint a forráspont elérése után a teafőzők a gőzt. Játékbábukként függeszkedtünk a semmiben, óriásira meresztett szemekkel bámultunk, de a tenger nem mutatta jelét a megtorlásnak.

A fényképezőgép hű útitársunk volt búvárútjainkon. Tailliez volt az úttörő: egy Pathé-Baby készüléket befőttes üvegbe helyezett. Aztán én is beburkoltam 16 milliméteres filmfelvevőgépemet egy autógumiba. 1942-ben vettem egy ócska Kinamót 1500 iramért, hogy áttérhessek szélesebb filmre. Heinic papa, egy magyar menekült, nagy fényerejű tárgylencsét szerelt rá. León Véche, a Mars torpedóromboló gépészmérnöke festői vízhatlan dobozt tervezett, melynek egyik főalkatrésze egy ruhacsiptető volt. A 35 milliméteres film a háború alatt olyan ritkaságszámba ment, mint a vaj. Leica filmek gyűjtéséhez kezdtem, s a filmdarabokat sötétkamrában összeragasztottam.

Ezzel a primitív anyaggal forgattuk "18 méternyire a felszín alatt" című első filmünket tengeralatti vadászatainkról. Most nagyobb lélegzetű feladattal küzdünk - a hajóroncsokkal. A tengeralatti felvételekhez már megfelelőbb készülékünk van, egy Le Blay, melyet Kaiser szerelt tokba.

Akkoriban állt még Marseille magasságában a hatalmas planier-i világítótorony, amelyet a németek 1944-ben ok nélkül szétromboltak. A szigettel szemben egy 5000 tonnás angol gőzös nyugodott, a Dalton. 1926-ban egy görög hajózási társaság bérelte. Karácsony éjjelén ólomrakománnyal futott ki Marseille-ből. A planier-i torony vonzotta, mint a rovarokat a lámpafény. A hajó egyenesen nekifutott a szigetnek és szétroncsolódott a szirteken. A toronyőrök a legénység segítségére rohantak. A kapitánytól a hajóinasig mindenki holtrészeg volt a hajón.

A világítótornyok igazgatóságától kapott felhatalmazással zsebünkben, a toronyőrök heti élelmét szállító hajóval jelentem meg á szigeten Tailliez, Gary, Dumas és Houlbréque társaságában. Búvárkészülékeket, szigonyokat, fényképezőgépeket, kompresszort és számos nagy légpalackot vittünk magunkkal. Vittünk továbbá néhány zsák krumplit, spagettit, olivát, ecetet, de húst nem. Különös táborozásba kezdtünk egy nyílt tengeri sziklán, míg másutt teljes erőből dühöngött a háború. A torony őrei állandó készenlétben éltek; nem tudták, melyik pillanatban bombázzák szét a nácik őrhelyüket, vagy mikor merül fel egy brit tengeralattjáró, hogy elfoglalja a szigetet.

A kis planiet-i kikötő kőlépcsőjéről vízbe lépve egyenesen a Dalton felé tartottunk. Egy kőtörmelékkel borított meredek lejtő fölött úsztunk, melyen óriási szabályos korongok voltak elszórva, mintha dáma-játeknak készültek volna a bálnák számára. A világítótorony teraszára szánt aszfaltoshordók voltak, amelyek a kirakodáskor a tengerbe estek.

Balra egy sziklafalon mérhetjük a mélységet, melynek lábánál összeroncsolt vaslemezek halmozódtak fel. Közeledtünket farkukon egyensúlyozó óriás sügérek figyelik. A lemezek alá siklanak, majd messzebb előbújnak, s onnan bámulnak tovább. Ez a hajónak a szirten szétzúzódott eleje. A fenék még mindig meredeken lejt. Hátrább, a káoszból kiemelkedik valami hajótest-forma. Bal oldalán fekszik, falai félig beomlottak, fedélzete megcsúszott, a hajóhombár nyílása tátong. Hatalmas falán behatolva, félig iszapot, félig hajópadlózatot találunk. Az ellapult hajótest nagy alagúthoz hasonlít. A másik végén homok van, a teherhajó ketté tört, részei elszakadtak egymástól. A parancsnoki híd felmagaslik, széttört mellvédjeit a víz-égbe lengeti. A hajó másik része a jobb oldalán fekszik. Ez váratlanul hat. Keressük a magyarázatot. Később az összevisszaság rendeződik. A fény hidegebbé, kékesszínűvé válik. Nagy dentexek csapatai menekülés közben forgolódnak a felépítmények közt, a kevésbé félénk tengeri keszeg-rajokat úgy hagyják maguk mögött, mint repülőgép a leszórt röpcédulákat.

Dalton nevű görög gőzhajó. Planter szigete mellett, 35 méter mélyen fekszik. A Dalton több mint negyedszázada süllyedt el karácsony éjjelén

Hogy a búvárok részére biztos menedékhelyet nyújtsunk a tengerfenék közelében, védöketrecet terveztünk a cápák ellen, de kissé nevetségesnek

éreztük magunkat benne.

A homoktalaj megnyugtató. Körülússzuk a középső felépítményt. A roskadozó parancsnoki híd alatt, egy sötétebb bemélyedésben, aranyosfejű halak csoportja mögött kivehetők a gépek körvonalai. Keményhéjú növények rétegeződnek rajtuk. A falon kiugró geometriai ábrák látszanak; csövek, manométerek. A középső felépítmény hirtelen zuhan az ellaposodott hátsó hajóhombár felé, közepén a propeller tengelye mered. A hajó majdnem vízszintes homokzátonyon nyugszik, amely mintegy harminc méternyi távolban lehajlik a kékeszöld mélységbe. Megdöbbenve állunk meg; a valószínűtlen messzeségből előtűnik a Dalton hátsó fele, a hajóhombár táján kettészelve. Egyenesen áll, két rakodóárboca magasra emelkedik.

Milyen messze van! Milyen mélységben! Oda merészkedhetünk-e valaha is? Egyre gondolunk: fölmegyünk, hogy higgadt fejjel megvitassuk a dolgot.

A szigetre visszatérve még egy problémát kell megoldanunk: az élelmezést.

A Dalton elején talált tengeri sügéreket még soha senki se bántotta, ezért nem is ijedtek meg a hozzájuk közeledő Dumas-tól vagy Tailliez-tól. Kondérokra való hallevest főztünk belőlük, két-két kiló hús jutott mindenkinek. A legrafináltabb konyhaművészetben, mint kiderült, sok a barbár vonás: a fej, a szem, a belsőrészek utolérhetetlen zamatot kölcsönöztek ételünknek.

Hivatásos halászoknak ritkán sikerül akkora óriás sügért fogniuk, mint amilyeneket mi tucatszámra ejtettünk el. Néha észreveszik őket vízhatlan szemüvegükön keresztül, és némelyikük neki is durálja magát, hogy tűzött horogra jókora férget eresszen le az orruk elé. De ha csodálatosképpen harap is a sügér a csalira, egyetlen farkcsapással szűk odújába menekül, kemény úszóit felmereszti, kopoltyúit szétterpeszti, és valósággal lehorgonyozza magát a lyukban. A horog odavan. Az arabok úgy csapják be, hogy a horogra polipot akasztanak, és amint elnyeli, gyorsan felhúzzák. Ravasz módszerrel felszínre tudják vonszolni a horogra ke-

rült óriás sügért akkor is, ha már a rejtekhelyére bújt. Ilyenkor a feszülő horgászzsinóron nagy ólomdarabokat csúsztatnak utána. Az ólom orron üti az allatot; meghökken, s ezt a pillanatot kihasználva néhány centiméterrel kijjebb húzzák a halat. Egymás után eresztik le az ólomdarabokat, és kalapálják vele a sügér fejét, míg meg nem adja magát.

Egyszer egy 18 kilós óriás sügér, amelyet Frédi hozott ebedre, dühödt ellenállást tanúsított:

Sokáig bolondos bújócskát játszott velem a hajóroncsok között. De mielőtt abbahagyta volna a játékot, hogy eltűnjön a várába, belelőttem. Elúszott, maga után húzva a nyilat, a kötelet meg engemet is. Bevonszolt a hajótestbe egy hasadékon keresztül. Elvesztettem lábam alól a talajt, mellem végigszántott a homokban, légpalackjaim kongva ütődtek a hajófalaknak. Lehetetlenül nevetséges helyzetbe kerültem: egy hal horgászott ki engem, és húzott maga után. A hely túlságosan szűk lett, el kellett engednem zsákmányomat! A kötél végére parafa volt kötve; amint a szemem hozzászokott a félhomályhoz, két vaslemez közt meg is pillantottam, de nem érhettem el. Készülékem csikorogva súrlódott a hajófalakhoz és végül beékelődött. Vissza kellett húzódnom.

Fejem fölött a rozsdamarta lemezek csipkemintáknak tűntek. Csak nehogy engedjen valami légpalackjaim ütésének, nehogy fejemre dűljön az egész roncs, mint valami súlyos kártyavár! Az egyetlen tömbnek látszó, düledező hajótest valójában csupa üreg. Csak be kell jutni, s máris ezernyi utat talál az ember. Egy másik oldalról besurranva végre megragadtam a parafámat. Rántottam egyet a kötélen, a tengeri sügér fájdalma kiújult. Újabb útvesztőbe hurcolt, ahol fények és árnyékok váltakoztak. Végül már azt sem tudtam, hol vagyok. Megmakacsoltam magam, s fogásról fogásra haladva a szigonyig kapaszkodtam. Rövid, de elkeseredett harc kezdődött. Iszapfelhők kavarogtak, besötétítették a Dalton útvesztőit. Elkeseredetten próbáltam megfordítani a zsákmányomat. Amint ez sikerült, minden rendbe

jött. A kijárat felé irányítottam, és a megtett úton még segített is visszafelé.

Másnap végleg döntöttünk. Le kell szállnunk a Dalton másik feléhez.

A nagy hajóváz hosszában lebegve kristálytiszta vízben értük el a harmincöt méter mélységet. A fénynek itt bűvös ereje van: a tárgyaknak nincs árnyéka. Az árbocok, a vasalkatrészek, az emberek és a halak mintha a minden oldalról áradó fényből lennének gyúrva. Közeledtünkre a tátongó acélhajó szinte kiszélesedett, kimélyült a gerendák összevisszaságában. A fedélzet mintha tisztára volna seperve, a padlók eltűntek, hiányoznak róla a szemnek kedves zöld és barna algák is. A vázat kemény és éles sólerakódás fedi. Egy furcsa kis házikó a saroglyán hordott frigyládához hasonlít. özönvízelőtti divatú konmányosfülke volt. Távolabb egy nagy, tölgyfakerék küllők nélkül. Öreg teherhajók pótkormányára emlékeztet. A helyet megélénkíti a feketeszínű, aranyosfejű halak cikázása. A fedélzet magasságában rózsaszínű, aranyosfejű halak úszkálnak otthonosan.

Tétovázva úszunk a félhajó tatja felé. Ott valóban egy hajó fedélzetén érezzük magunkat. Kihajolva zord homokpusztát látunk, mely összefolyik az elmosódott horizonttal. Épp ojan jól érzem magam, mint tizenöt méteren, de mégis, egy új, egy hatodik érzék jelentkezik bennünk: az elért mélység érzéke. Gondosan figyelem magamat, nehogy olyan tüneteket képzeljek be, amilyeneket nem is érzek.

Átlépünk a mellvéden, de mielőtt lebocsátkoznánk a semmibe, ösztönös mozdulattal megtapintjuk a vizet, mintha meg akarnánk, győződni: elég erős-e, elbír-e minket. Aztán leereszkedünk a tenger fenekére. A hajócsavar félig befútódott a homokba,. amelyet úgylátszik utolsó fordulataival felkavarhatott. Még sohasem voltunk ilyen mélyen, ennek ellenére frissek vagyunk, mint még soha. Egyetlen tünet jelentkezik, melynek nem foghatjuk még fel a súlyosságát: gyors úszásnál kifulladunk, lélegzésünk ritmusa hamar elvész. Nagyokat rúgunk taposóuszonyainkkal, úgy térünk vissza a felszínre. Légbuborékaink oszlopait magunk mögött

hagyjuk a roncs fölött. Visszatérünk a kis kikötő sziklafalához.

Hirtelen az egész világ jobbra dől és végtelen forgásba kezd. Belekapaszkodom a sziklába, behunyom a szemem, és megpróbálom csillapítani szívdobogásomat. Ez a szédülés kétségtelenül a félelmetes büntetés. Harminc másodperccel később körülnézve újra olyannak találom a világot, amilyen a valóságban: erőteljesnek és lelkesítőnek. A hullámok sugárnyalábokat táncoltatnak a sziklákon. Társam észre sem vett semmit és eltűnt. Felmegyek, leülök a kőlépcsőre. Előttem a napsugaras tenger.

Amit éreztem, gyakran előfordul a felbukkanás alkalmával. Elég, ha a nyomásegyensúly egy kissé megbomlik a fülben, az egyensúlyszerv csatornácskáinak magasságában. Mindez szerencsére nem jár komolyabb következményekkel.

Többszöri negyvenméteres lemerülés után Dumas meg volt győződve, hogy sokkal mélyebbre is mehetünk. A búvárszezon végén azt javasolja, hogy szervezzünk egy gondosan ellenőrzött kísérletet a lehető legnagyobb mélység elérésére.

Tudjuk, hogy mi a nyomáscsökkenés okozta baleset, más néven a keszonbetegség, 1878 óta a zseniális úttörő, Paul Bért után az angol Haldane és az amerikai Behnke tanulmányozták. Kezdetben a keszonbetegség (az angolszászok bend-nek hívják) majdnem minden nagynyomású helyen működő dolgozót utolért: a brooklyni híd alapozóit éppúgy, mint a görög búvárokat vagy a szivacshalászokat. Amikor szabad levegőre értek, fájdalmak fogták el őket, és "meggörbültek'', ami aztán divatba is jött: e testtartást néhány elegáns dáma cinikusan "görög hajlat"-nak nevezte el. A bajoknak, az egyszerű viszketegségtől különböző fájdalmakon és bénulásokon át a halált okozó embóliáig, ma már jól ismert oka van. A belégzett levegő nitrogénje úgy feloldódik a búvár testében, mint a széndioxid a szódavizes üvegben. Ha a visszatérésnél nem tartanak be bizonyos szabályokat, akkor a felszínre érve a véráramot nitrogénbuborékok torlaszolhatják el, melyek úgy gyöngyöznek, mint a pezsgő, amikor a palackot kinyitják. Kísérletének megindítása előtt Frédi elhatározta, hogy az ilyesféle balesetek elkerülése végett nem marad sokáig odalent.

1943 októberének egy délutánján a Marseille melletti kis Goudes halászfalut elárasztotta a hivatalos személyek csoportja és a kíváncsiak tömege. Egy öt méterenként megcsomózott, száz méteres kötél hosszát Mathieu főmérnök ellenőrizte a Tengeri Mélyépítő Hivatal részéről... a faluból pedig Gaudry úr, a hivatalszolga. Egy egyszerű kötélnek ez a szerintem túlságosan ünnepélyes ellenőrzése egy pillanatig akasztási élőkészületekre emlékeztetett, de gyorsan elűztem magamtól a sötét gondolatokat.

Két, fecsegő szemtanúkkal teletömött hajó kíséri útjára a búvárt. Az egyik, a Trois-Fréres, vontatókötélre veszi a másikat, amelyben mi ültünk Frédivel. Feszélyezve érezzük magunkat a ránk szegeződő tekintetek kereszttüzében. Olyan gyakran elgondoltuk ezt a leszállást, hogy sokszor már szinte megtörténtnek tűnt. Dumas nyugodt és átlátszó vízbe ereszkedik majd alá, a fölösleges erőfeszítés elkerülése céljából a csomós kötélen húzódzkodva lábbal lefelé halad, a lehető legnagyobb mélységig. Ott övét a legközelebbi csomóra akasztja, és gyorsan visszatér a felszínre.

Aznap borús volt az ég, hűvös őszi szél söpörte végig a fehértarajú hullámokkal csíkozott piszkos tengert. A levegő metsző éles volt. Az első hajó 75 méteres vízben horgonyzott le. A hajótest mellett úgy folyt a sárgás víz, mint valami folyó. Az ilyesmi nem volt a kedvünkre. - , Mint kisegítő búvár én szállók le először. Azonnal elsodor az ,erős áramlat, és csak minden erőm megfeszítésével tudok visszaúszni a létrához és megkapaszkodni. Frédi utánam jön. A Trois-Fréres tulajdonosa megrökönyödik, látván, hogy minden kötél nélkül megyünk le, és bárkája egész kötélkészletét felénk nyújtja ... Dumas egy mozdulattal megköszöni, és eltűnik a víz alatt. Én az ár ellen úszva tartom a csomós kötelet. A nagy erőfeszítéstől már a nagy leszállás kezdete előtt kimerültem.

Dumas-t figyelem. Ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, mint én: karjával és lábával úsznia kell, hogy elérje a kötelet. Végre elkapja, a túlságosan gyakran felszökő buborékok fáradtságról tanúskodnak. Elfog a szorongás. Frédi megpihen egy pillanatra, de még mielőtt utolérem, egyre lejjebb fogva a kötelet, elsodródik. Kapaszkodva követem a hajófenéktől harminc méteres mélységig, ahol meg kell várnom. Látom, amint keze, feje, teste eltűnik a homályban, Frédi naplójában így jegyezte fel az esetet:

- Elhagytam Jacqucs-ot, alig merek számolni ezzel a ténnyel. A világítás változatlan marad, nem úgy, ahogy leszállásaink során megszoktuk. Még most is zavaros, sárgás vízben vagyok. Rosszabbul látok, talán nagyon gyorsan lement a nap, vagy a szemem gyöngült. Úgy érzem, nem járhatok még messze, de folytonosan lihegek.

- Ez az átkozott kemény kötél egyáltalán nem függőleges;. a sárga ködben elhajolva imbolyog, ahogy megyek lefelé, egyre erősebben. Kétségbeejtő!

- Furcsa boldogságérzetem és szorongásom van. Hamar mámorosnak érzem magam, és zúg a fülem. Rossz ízű a szám, mintha tele lenne bronzdarabokkal.

Úgy himbálózom az áramlatban, mint aki tántorog. Egész megfeledkeztem Jacques-ról és a bárkában maradtakról.

- Még néhány karcsapást teszek, küzdenem kell, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, pedig rémképek vibrálnak előttem.

- Úgy érzem, elérkeztem az elviselhető mámor legmagasabb fokára, anélkül hogy a kábulatnak engednék. Világos van ugyan, mégis tapogatózva keresem a következő csomót, ráerősítem az övemet.

- A lidércnyomásnak vége. Vidáman megyek fölfelé, mint egy buborék, szinte repülök, ahogy a kötélhez érek. Mámorom megszűnik, és dühös vagyok, hogy elrontottam a leszállást. Sietve elhagyom Jacques-ot. Kimegyek a vízből, pihenek, rágyújtok egy cigarettára. Mint megtudom, hét percig voltam a vízben. A szemtanúk sokat beszélnek a kötélről, miközben felfelé húzzák. Kétségkívül azért, hogy elkedvetlenítsenek.

A hivatalszolga megállapítja: az elért mélység 62 méter. Első fontos állomás a mélységek ellen indított rohamaink során. Még egyetlen önálló búvár sem érte el ezt a színtvonalat.

Saaaray mellett tenger alatti

kirándulásra indul a Couslcau-család.

Dumas mámorát Behnke már évekkel azelőtt leírta "nitrogén-narkózis" néven. De a megszállt Franciaországban nem szereztünk tudomást a közleményről. Számunkra ez a narkózis a "nagy mélységek mámora" volt és az is tnarad.

Különleges közérzettel kezdődik, olyannal, amilyen az altatás első fázisa. Majd az az érzése a búvárnak, hogy emberfeletti lénnyé lett. Ha úgy látná, hogy valamelyik arra. úszó hal nehezen lélegzik, képes volna levenni légzőkupakját és nagylelkűen megajándékozni vele.

Ez a mérgezés volt a mélytengeri leszállások főakadálya. Mechanizmusát már számos fiziológus tanulmányozta, de még ma sem ismerik tökéletesen. A levegő nitrogénje által okozott mámor fokozódik erősebb testmozgás vagy intenzív munka következtében. És a hatás akkor is bekövetkezik, ha a nitrogént más, hasonló súlyú semleges gázzal helyettesítik, például argonnal, de teljesen elmarad, ha könnyű gáz, hélium vagy hidrogén kerül a nitrogén helyére. Bizonysága ennek az angol Bollard héliumos és a svéd Zetterström hidrogénes leszállása (180, illetve 160 méterre). Ám a szintetikus légkeverékek azóta is csak a katonai vagy a nagyipari laboratóriumok munkaterületéhez tartoznak.

Jómagam elég érzékeny vagyok a mélységek mámora iránt. Szeretem varázsát, de ugyanakkor rettegek is tőle, mert tudom, hogy veszélyesen gyengíti a létfenntartás ösztönét. A kétkezi munkások jobban állják, mint az értelmiségiek, de ha egyszer beleesnek, hamarabb előfordul velük, hogy nincsenek tetteik tudatában. Éppúgy, mint az alkohol esetében, a képzettebb emberek gyorsabban észreveszik a veszélyt, és jobban reagálnak rá. A nagy mélységek mámorának az az előnye az alkoholmámorral vagy kábítószerekkel szemben, hogy nincsenek utóhatásai. Ha a búvár-a mérgezés után néhány méternyit felemelkedik, agya kitisztul, és soha nincs "másnapos" hangulata.

Egyszer egyik társammal Saint-Raphaél mellett korallbarlangokat kerestem. A meredek sziklafalak mentén az erős áramlat keményebb úszásra kényszerített, mint szerettük volna. Hamarosan rájöttem, hogy nem a tervezett helyen és nem a tervezett mélységben vagyunk. Ekkor a tengerben barátságos hang harsant, kéthangú autódudára emlékeztető. Állandóan ilyen jelt adtunk egymásnak kupakjainkba belekiabálva, hogy felhívjuk vele búvártársaink figyelmét. Még arra is volt mód, hogy maszkjainkat közelítve egymáshoz, egyszerűbb szavakat érthetően kimondjunk. Visszafordultam társamhoz. Közeledett felém, mondott valamit. Az üvegen keresztül ebben a mélységben az emberi arc nem látszik szépnek: a szem kitágul, az orr az üveghez lapul. Valami iszákos, zöldes szörnyre hasonlít, ugyancsak zöld, puffadt ajkai közül ijesztő nyúlvány tűnik elő. Tengeralatti beszélgető társamat szintén ilyen torznak láttam. Mintha fontos üzenetet akart volna átadni, de nem értettem belőle semmit; Gondolataim összezavarodtak. Jeleztem, hogy ismételje meg. Maszkját egészen közel tolta hozzám, és a tenger újra visszhangzott. Artikulátlan hangját vészjelzésnek véltem, megfogtam a karját és a felszín irányába húztam. A fedélzeten, már leszerelés közben megkérdeztem :

- Mi volt a baj?

- Semmi a világon - felelte -, csak a Marseillaise-t énekeltem.

Ma, félénk "első, lépések" után tíz évvel, a negyven métert a legkülönbözőbb korú, mindkét nembeli amatőrök százai érik el, harmadik vagy negyedik leszállásukra. És egészen természetesnek tartják.

Nyáron a Riviérán Dubois barátunk strandról strandra jár teherautójával és akárhány jelentkezőnek megadja a szükséges leckét az önálló búvárkészülék használatából. Mikor eszembe, jut a sok szorongás és erőfeszítés, amely Frédivel, Philippe-pel együtt osztályrészemül jutott, a könnyű vízkeresztség láttán büszkeséggel vegyes féltékenység fog el.

HAJÓRONCSOK

Halászbárka vagy teherhajó, cirkáló vagy személyszállító gőzös - egyre megy. Ha egyszer elsülylyedt, nagy légörvény száll fel a nyomában. Új sorsától megriadva lassan forog, s homokfelhőt kavarva elfekszik a fenéken.

A rozsda nemsokára hatalmába keríti vasalkatrészeit. A nagy vaslemezeken felpattogzik a festék, olyanok, mintha lúdbőrösek lennének.

Hosszú, zöld algák függönye lóg a felépitményeken, a fából készült fedélzetet pihés növényzet borítja. A furcsa "sziklát" halak kerítik hatalmukba.

A hajóroncs belsejében a kis csiszolt fémalkatrészek évek hosszú során át épségben megmaradnak zsírrétegük alatt. De a só szakadatlanul roncsol, a hajóváz enged. Egy szép napon megnyílik, s tátog, mint az osztriga, a kagyló héja. A fedélzetek a hajófenékre kerülnek, az algák pedig beforrasztják az utolsó sebhelyeket is.

Marseille-i lakásunkban 1942 novemberének egyik estéjén Simone-nal arra ébredtünk, hogy kelet felé tartó repülők zúgnak a fejünk fölött. Rádiómmal nyugtalanul kerestem Genfet: Hitler megszegte a szavát, elfoglalta (Toulont és az arzenált. A francia flotta robbanások és lángok poklában elsüllyesztette önmagát. A bemondó hangja elcsuklik, amint felsorolja a tönkretett hajók nevét. Köztük volt a Suffren és a Dupleix, melyeken én szolgáltam. Mindketten könnyeztünk a rádió előtt, távol a szeretett emberektől és ha¹ jóktól. Egy új .száműzetés keserű tudatára ébredünk.

Suffren

Dupleix

A németek után olaszok érkeztek. Megszállták az arzenált, fosztogattak és romboltak. Soha nem felejtem el, hogyan csonkították meg az olasz hegesztők a Strasbourg ágyúit. Attól kezdve a roncsok gyakran kísértettek gondolatatainkban. Míg munkatervet készítettünk a következő tavaszra, Dumas folyton csak a roncsokról beszélt. Film is lehetne, belőle. Mussolini emberei abban az időben foglalták el Dél-Franciaországot, és formálisan megtiltották, hogy a halászokat a tengerre kísérjük. Hiába mutattam nekik a Nemzetközi Tengerkutatási Bizottság igazolványát. Pedig annak az elnöke éppen egy olasz tengernagy, Taon di Ravel volt. Ha messzebbre úsztunk, mint a fürdőzők a strandon, az őrszemek számunkra felfoghatatlan katonai megfontolások alapján ránk lőttek.

A németekkel kissé másképp állt a dolog. Hatályát vesztett megbízólevelem nem tévesztette hatását; a "Kultur" szó mágikus erővel hatott: dolgozhattunk anélkül, hogy túlságosan sokat zaklattak volna.

Sokkal nehezebb felfedezni a hajóroncsokat, mint száraz, földön álmodozni róluk. Legtöbbjük a kikötő mélyén vagy környékükön nyugszik, zavaros és sötét vízben, rejtve fényképezőgépeink elől. Csak a tiszta vízbe süllyedt hajók jöhettek számításba, azok viszont nehezen voltak hozzáférhetők. Semmiféle tengeri térkép, semmiféle kiadvány sem tartalmazott rájuk vonatkozó pontos adatokat. Maguk az érdekelt felek, a hajótulajdonos, a biztosító társaság és a tengerészeti hivatal is csak ritkán voltak kellőképpen tájékozódva. Egyedüli kutatási módszerünk, mellyel boldogulni tudtunk, az volt, hogy leszűrtük a mentési vállalkozók, a halászok meg a búvárok által mesélt történetek tanulságait. Roncsvadászatunkat megkönnyítette egyik barátunk, a marseille-i Ataguste Marcellin, aki zátonyra futott hajók mentésével foglalkozott. Több hajóroncsot jelzett nekünk, és hatékony eszközeit is rendelkezésünkre bocsátotta. Hosszú beszélgetéseket folytattunk hivatásos "ólomlábúakkal^", és sok mindent tanultunk tőlük. Azt gondoltuk, csereben ők is fognak tanulni tőlünk egyet s mást, de ez puszta illúzió volt. Bár kezdők voltunk a búvárság fiziológiájában, de mégis meghökkentett, hogy a sisakos veteránok mennyire tudatlanul szállnak szembe a tenger veszélyeivel. Számukra minden baleset a "nyomástól" volt. Új barátaink csaknem egész életükön át a kikötők sötétjében dolgoztak, s amikor tiszta vízi leszállásokra fordult a szó, szemük örömtől csillogott.

Számos halászt is kikérdeztünk a parti kocsmákban, amikor hajótörésekről szóló históriák után kutattunk. Hálóik komoly kutatóeszközök voltak. Ha valami kiálló tárgyba akadtak, hajóroncsra lehetett gyanakodni. Sokszor csak szakadozott hálódarabokat találtunk vízalatti sziklákon, amikor alámerültünk, de fáradozásunkat néha siker koronázta.

A cassis-i Katsouyanis és a touloni Mavropointis régi búvárok, akikkel vég nélküli beszélgetés közben csodás estéket töltöttünk. Mindketten egész életükön át hajókat, szivacsokat és piros korallt kerestek, vagy ibolykacsigát, az idegen tengereknek ezt a furcsa teremtményét, amelyet a marseille-iek annyira kedvelnek.

Az ibolykacsiga inkább valami fonnyadt burgonyára hasonlít. Sziklafalakra tapadva találják, amint két szájnyílása felé szivattyúzza a vizet, és vele táplálékát, a planktont. Ha megzavarják, összehúzódik és még erősebben tapad. Gyors mozdulattal meg kell lepni, ha valaki le akarja tépni a szikláról. Különleges ízlésű ínyencek jól megfizetnek a jódos ízű ibolykacsigáért a Vieux Port üzleteiben, és a helyszínen, zsebkésük egyetlen vágásával felnyitják. A belseje élénk sárga. Piros és mályvaszínű foltjaival nem nagyon gusztusos. Az élvezet abból áll, hogy hüvelykujjukkal a szájukba lökik, és szemüket lehunyva ízlelik. Gyakran megpróbáltam én is, de minden meggyőződés nélkül. Az ibolykacsigának az a híre, hogy gyógyítja a tuberkulózist, mellékesen pedig serkenti a nemi vágyat. Dumas egy este borzasztó mennyiséget nyelt belőle, hogy kipróbálja különleges hatását, de másnap őszintén bevallotta, hogy csalódott.

Öreg görög búváraink megfordultak a Földközi-tenger minden zugában; dolgoztak a líbiai partokon, Görögországban, Tuniszban, Algériában, Spanyol- és Olaszországban, Franciaországban. Szívesen mesélték, hogyan tévedtek el a tengerfenék sötét erdeiben, s hogyan harcoltak óriási murénákkal. Sisakjuk üvegén keresztül figyelték a felszerelés nélküli búvárokat, amint szivacsot gyűjtöttek. A búvárruha nélküli leszállások fiziológiáját a maguk módján magyarázták, és mi nem tudtuk, nevessünk-e vagy tiltakozzunk. "A ruhátlan búvár bőrét - jelentette ki Mavropointis - ezernyi apró légbuborék fedi. Ezek védik meg a nyomástól. De ha valaminek nekiütközik, a buborékok leválnak, és a búvár holtan terül el."

Az öregfiúk karja, lába részint megbénult már a híres "nyomás", vagyis a keszonbetegség miatt. Boldogok, hogy ennyivel megúszták. Fiatal korukban a szivacshalászok közül évente minden második nyomorékká lett, vagy meghalt a "nyomás" következtében.

A korzikai vizeken görög hivatásos búvárokkal találkoztunk. Foltozott öltözetükben, horpadt sisakjukkal pillanatok alatt ötven méter mélyre szálltak alá. Tíz-tizenöt perc múlva lassan bukkantak elő, bár egyáltalán nem ismerték a lépcsőzetes feljövetel módszerét, mely ilyen mélység esetén kilenc perces tartózkodást ír elő, három méteres mélységben, hogy a szervezetnek ideje legyen kiküszöbölni a részben felhalmozódott nitrogént. Tekintélyes öltözetükből satnya kis teremtések bontakoznak ki, eltorzította őket a keszonbetegség. Az összeszedett piros korallért bőséges árat kapnak. Sietnek a parti kocsmába, ahol ivással és játékkal elverik keresetüket.

Bizonygatták, hogyha bénák vagy nyomorékok is a szárazföldön, amint visszatérnek a nagy víznyomás birodalmába, visszanyerik mozgékonyságukat, mintha rábukkantak volna az örök ifjúság forrására. Az első nyomásos baleset kizárta a búvárokat a szárazföldi lények életéből, és a tengernek szentelte őket. Minden további baleset után egyre kevésbé szabadultak sorsuktól. A tenger szereti ezeket az embereket, s amikor visszatérnek hozzá, eltünteti szenvedéseiket. Megkönnyebbülésüket valójában a víz felhajtó erejének köszönhetik, amely csökkenti a súlyukat, lehet, hogy mindehhez hozzájárul még a mélységek illúziókban gazdag mámora is.

Az első hajóroncsunk egy mélytengeri vontató volt. Toulon kikötőjében, 15 méteres vízben süllyedt el. Kéménye és árbócai kiállottak a vízből. Lemerülve egy öreg teknőre bukkanunk, amelyet elcsúfítottak a hosszú algák, mindent befedve salátazöldjükkel. Fekete kagylófüggöny torlaszolta cl a szellőző nyílásokat, és temetői gyöngy füzérokként vette körül a mellvédeket. Nem egészen nyolc hónap alatt telepedett a roncsra ez az élővilág. Néhány tengeri márna sürgölődött közöttük; elképesztően barátságosak voltak. Talán nem tekintették ellenségüknek az embert ebben a mesterséges környezetben.

Gianinóval, egy genovai búvármesterrel szálltunk le erre a roncsra. Minden lépésével vagy inkább ugrásával - mert összekuporodott, majd polip módjára lökődött előre - mindenféle formájú algákat kavart fel. Megelevenedett körülötte a víz, mint egy udvar sárgult platánlevelei az őszi szélben. Vastagbőrű sziluettje elveszett á piszkos áradatban. Gianinót zavarba hozta, amint könnyedén körülúszkáltuk, mi viszont elismerjük, hogy a függőleges emelkedésnek ő a mestere; ruháját felfújva játékos könnyedséggel emelt a felszínre olyan tárgyakat, amelyek minket súlyuknál fogva a fenékhez szögeztek volna.

Gianino a gépterem fölé érve, felemelt egy deszkalapot, s egy árbockötélhez erősítette, valami korhadt zsineggel. Nagyon nyugtalanító volt! Majd mint egy kísérteties, félig felfújt hólyag, eltűnt a nyíláson át. Kihívás volt ez? Frédi érezte, hogy a ruhátlan búvárok jóhíre forog kockán. Követte Gianinót. Éppen, hogy átfért. Óriási, jól kirajzolódó gépezet fölött lebegett. A növényzet nem hatolt a hajó belsejébe. A széle melletti belső részen egy szűk, ajtókkal szakaszokra bontott hosszú folyosó húzódott. A hajó végén zöldes fény derengett. Dumas nem mert még behatolni. Azt megértette azonban, hogy Gianinóval szemben előnyös helyzetben van: őt nem kényszeríti vezetéke arra, hogy ugyanott menjen ki a roncsból, ahol behatolt. Még akkor sincs baj, ha valamelyik átkozott tábla bezárul. Gianino csapdába kerülne, de mi ilyen esetben minden további nélkül távozhatunk másutt.

Miután megismerkedtünk a hajó belsejével, felbátorodva az eleje felé indultunk. Egy súgólyukhoz hasonló kis fülkére bukkantunk. A személyzeti szállás lejárója lehetett. Frédi óvatosan kinyitotta az ajtaját, majd fejjel előre bebújt a nyíláson, mely sötét volt, mint az éjszaka. Egy pillanat és máris újra előtűntek az uszonyai; félt megfordulni, inkább kihátrált. Annak szemében, aki könnyedén lebeg egy ilyen algákkal borított fedélzet fölött, a tárgyak elvesztik jelentőségüket, nincs se fa, se réz, se vas. Valami fantasztikus kertész által nyitott bokor van előttünk. Egy kerék emelkedik ki a háttérből. Egyáltalán nem nehéz megforgatni. Henger emelkedik fel - egy ágyú. Nevet adunk a fantomoknak és véget ér a varázslat; csodálkozunk, hogy a cső milyen kecsesen engedelmeskedik az irányzó hajtókeréknek. Az acélszerkezetek sokáig épségben maradnak a tengerben. Dieselmotorokat, sőt generátorokat is gyakran kitűnő állapotban hoznak fel a mélyből, több esztendő után. Viszont ha már kiemelték, szét kell szerelni, édesvízzel leöblíteni és bezsírozni, mert a levegővel való érintkezés meggyorsítja a rozsdásodást.

Bekukkantunk a rádiós fülkéjébe: a világos helyiségben minden a helyén van. Kicsit távolabb á konyha. A padlóján törött korsók, az asztal egyik sarkán szép fehér csésze és kávéskanna, a kályhán alumínium főzőedény. Még mindig fényes. A legcsekélyebb érintésre fekete füstgomoly száll ki belőle, mint egy kéményből, amikor tisztogatják.

Egy más alkalommal a Mars torpedónaszád roncsához szálltunk le Toulon kikötőjében, húsz méteres mélységben. A hajó 45 fokos szögben balra dőlt. A világos, de zavaros vízben állandóan szem előtt kellett tartanunk a. dőlést. A Mars-ot alig borították növények. Fedélzete és kötélzete fölött körtáncot jártak a kisebb-nagyobb tengeri márnák.

Jöttek-mentek, hol követték, hol elhagyták egymást, minden nyíláson ki-be úsztak, olyan izgatottan, mintha költözködnének. Ha útjukba kerültünk, hozzánk? súrlódtak, kíváncsi pillantást vetettek ránk, de alig gyorsítottak. A kihívóan viselkedő halak láttán, bábbal telt szenesládánkra gondolva Dumas kísértésbe esett. Fölment, hogy gyorsan megkeresse nyílpuskáját, aztán gyors egymásutánban hármat ejtett el a gyönyörű állatokból.

Veche gépészmérnök részt vett a Mars elsüllyesztésében. Megkért, hogy vigyek fel neki néhány személyes tulajdonát képező holmit, amelyet a kabinjában hagyott. Tapogatózva siklottam be a hátsó folyosóra, vadul dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót. A nyolc hónap óta vízben álló tengerésszoba látványa elképesztett. Ami könnyebb a víznél, mind a plafonhoz tapadt: ceruzák, vonalzó, kefék, ruhaakasztók. Az erős dőlés véglegesen lidérces külsőt kölcsönzött a kabinnak. Akkor merészkedtem először egy hajóroncs belsejébe. Rövidesen egy tiszti szoba előtt találtam magam, és leverten állapítottam meg, hogy éppen olyan, mint amilyenben én laktam. Elhatalmasodott rajtam a menekülés vágya. Gépiesen becsuktam egy nehéz ajtót. Kint megálltam, hogy kissé megnyugodjak. Reszkető fekete gyöngyök szóródtak szét a mazutraktárból ... A kibomlott zászló mozdulatlanná meredt a vízben, mint valami fényképen.

Az Iena, ez a híres páncélos már sokkal régebbi roncs. Porquerolles-ban találtunk rá. Egy rozsdától vörös vaslemez állt ki belőle. A vízben egészen idegenüí álltunk. A tenger fenekéről mindenütt vastag, csorba falrészletek meredeztek fölfelé, a szétszórt gerendák erdeje lejtősen helyezkedett el. Lehetetlen volt tájékozódnunk. A világos vízben egész tájkép tárult elénk, de még gondolatban sem sikerült helyreállítanunk a hajó körvonalait. A zavaros zónákban a sárga, rothadós vízzel teli mélyedések alján gyakran kellett törülgetni a párát maszkjainkról. A lerakódás szintje napról napra alakult, megváltoztatva a környezetet. Néhány ritka hal nyugtalanul úszkált egyik odúból a másikba. Egy muréna félig kijött a csőből, melybe elbújt, észrevétlenül egyensúlyozta magát, állkapcsát összezárta. A vaslemezek egyszerű érintéstől is összeomlottak. Még néhány év, és az Iená-ból nem marad semmi. A vashajók egy emberöltő alatt megsemmisülnek.

Tizenöt évvel azelőtt az Estaque-ban horgonyzó 4000 tonnás Tozeur teherhajót elragadta a misztrál, és nekivágta a Fripul-nak. Gyakran dolgoztunk a jó állapotban levő Tozeur-ön, a víz tiszta volt, a világítás kedvezett. Kitűnő tengeralatti stúdió lett belőle "Hajóroncsok" című filmünk felvételeihez. A hajó fara húsz méternyire feküdt a víz színe alatt. Orra a szigetnél kilátszott a vízből, az emelődaru árbocai kiértek a felszín fölé, a hajó enyhén a jobb oldalára dőlt.

A Tozeur-ön tett látogatás valóságos séta, egyáltalán nem hatja meg az embert. Nem tartozik azok közé a nyugtalanító roncsok közé, melyeket soká kell keresni a titokzatos szürke vizekben, ahol éppen csak sejteni lehet őket: alig meríti vízbe a búvár a fejét, már látja is.

A Tozeur mégis gonosz. Ha valahol meghorzsoljuk magunkat, az már egy kis vágás. A búvár sebesülései általában nem fájnak, de itt a legkisebb karcolás is hajmeresztőén fáj. A hajó tele van úgynevezett kutyafogakkal. Kis éles kagylók ezek, csípnek, mint a csalán. A hal és a languszta ritka vendég körülötte, de néha majdnem beleütközünk a sziklahalakba, más néven tengeri varangyokba, melyeket csúnyaságuk miatt hívnak így. A farészek elrothadtak, a vasrészek alig rozsdásak. A bronz galvánhatás következtében lyukacsossá vált. Búvárok is mesterkedtek rajta: kéménye és szellőzőinek szélfogói a homokban hevernek. A hajóhombárok tele vannak piszkos vízzel, ami nem keveredik a tengerrel. Első leszállásunk alkalmával egészen meglepett a hideg, amely megborzongatott, amikor a hajó belsejébe értünk. Emlékeztetett egy néhány nappal ezelőtti misztrál-viharra.

Frédivel és Philippe-pel egy fedélzeti lejárón át bejutunk a gépházba. Templomi hangulat uralkodott. Románstílű kolostorajtók, az algafüzéreken át szűrt fény, mintha színes üvegablakon át hatolt volna be. Hajlékony mozdulatokkal újabb helyeket fedezünk fel. Egy vaslétrán végiglebegve, kissé beljebb nyomulunk a halott üzemben. Az út bonyolódik, gyakran fordulnunk kell, olykor visszatérni, néha kissé felfelé, hogy aztán újra lejjebb szálljunk. Minden emeletnél újabb rács és újabb fedélzet kerül közénk és a felszín közé. A világítás egyre gyengül, és egyre fontosabb tényezővé válik. Sötét üregekben motoralkatrészek tömör formáit sejtjük..Egyes helyeken hosszú, árnyas folyosók végén kékes nappali fény látszik. Gondolatban követjük a folyosók menetét, s még a gondolat is nyomasztó; megfeszülnek az ember idegei, ha nem érzi a feje fölött a szabad vízfelszint. Az út, amit meg kell tennünk, nem valami szabályos geometriai vonal, nem egyszerűen futó ösvény: növekvő nehézségeket, fokozódó veszélyt rejt. Egy koromfekete nyílás előtt, melybe véletlenül sem hatol be egy fénysugár, meghátrálunk.

Már két fedélzet van fölöttünk, úgy úszunk a hajó belsejében, mint amikor valaki valahová beoson. A hajó olykor fémes zajjal csattan, visszhangzik, mintha az egész víztömeg zúgna. A roncs mozgása ez: egy szegecs kiugrott, vagy egy lemez hajlott meg recsegve. Nyögdécselve hull szét a szerencsétlen Tozeur ... Az árnyékvilágban nyugtalan tekintettel keressük egymást. Úgy érezzük magunkat, mint a suhancok, akik a kísértetek házába hatoltak. Visszamegyünk, napfényre éhesen, érinteni sem mertük a fémet, amely betemetéssel fenyegetett.

A Tozeur hátsó felépítményének fedélzetét kikezdte a hajóféreg, négyszögletes lyukakat hagyott maga után a vasgerendák között. Amikor áthaladunk ezen a hálózaton, szinte elfelejtjük a tengert; könnyedén lebegünk egy romos helyiségben. A fény a hajóablakokon dereng át, még a pókhálókat is látni véljük. A padlón, rothadó deszkákkal keverve, mindenféle tárgy hever. Dugó nélküli üvegek, homályosak és nehezek, egy csillogó buborék, valami fénylő folyadék; egy üveg kölnivíz, érintetlenül és bátorítóan áll; itt is, ott is folyosólámpák ragyognak, bennük a kihunyt villanykörték, egy párjavesztett gumicsizma, egy bizonytalan körvonalú üst, tele törmelékkel. Ez lehetett a tájolóház. Dumas likacsos arab korsókat szed össze; mintha az Ezeregyéjszaka meséiből kerültek volna ki, fekete füstfelhők dőltek belőlük. Magasra tornyosult ez a szemétdomb, a korához képest túl magasra, mintha halomba gyűjtötték volna.

Minden megfogott tárgyról tömör, kavargó felhő emelkedik fel. Nern ülepedik le; lebegve marad, és megváltoztatja a hely képét. Minden tárgy sötét felhővel ködösíti magát, mint a tintahal. Ebben a magtárban a halak töltik be a patkányok szerepét. A parancsnoki híd alatt rábukkanunk a kapitány fürdőszobájára. Frédi belefekszik a fürdőkádba. A tíz méternyire a víz alatt, kádban elterülő félmeztelen búvár láttán jó adag sós vizet nyeltem nevettemben.

Auguste Marcellin egy vitorlás hajót és megfelelő búvárlegénységet bocsátott rendelkezésünkre, hogy filmet készíthessünk a hajóroncs szélvágásáról. A búvársisak mesterei erős misztrálban kötötték ki a hajót, célzatosan úgy, hogy egyik oldalról a másikra guruljunk. Aztán kiadós uzsonnába kezdenek: nagy, keserű kagylókkal, nyers hagymával meg erős itallal kínálnak. Érezzük, hogy gúnyosan figyelnek bennünket. A leszállás előtti étkezés nem szokott jót tenni, de belemegyünk a játékba, rengeteg kagylót nyelünk el és tömény italokat hajtunk fel. Erre megtört a jég: maguk közé fogadtak. Kemény barátaink előtt több tekintélyt szereztünk azzal, hogy ellenállunk a tengeribelegségnek, mint azzal a furcsa szokásunkkal, hogy a víz alatt úszkálunk.

A lángot lövellő vágópisztoly száraz pattogással merül a vízbe. A búvár két lába közé szorítja, úgy száll alá ezzel a buborékokat köpködő kis lámpával. A fedélzetre fénypasztákat szór a nap, a búvár egy csónakdaru lábánál, a korláton lovagolva irányítja a vágópisztolyt. Piros fénye nő, szép, villogó láng lesz belőle, a buborékokból bóbita keletkezik. A víz zúg, veri az ember mellét.

Egyszer az egyik búvár izgatottan jön fel. A felépítmény alatt hatalmas tengeri angolnát látott. Villás szigonyt kér, hogy ledöfje. Dumas lemerül a fényképezőgéppel, hogy filmre vegye a "víziló"' küzdelmét a "kígyó" ellen. A szigonyt fénykoszorú övezi, gazdája nagyokat csapkod véle egy hosszú cső felé. Semmi sem történik. Frédi készülődik visszafelé, nem is gondol már a búvárra, mikor hirtelen kék, tekergőző fantom bontakozik ki előtte az árnyékból. A tengeri angolna. Frédi, mint valami pajzsot, maga elé tartja a felvevőgépet. Távolabb nesztelen hullámok enyésznek el a padlón.

Hosszában szeretnénk fényképezni a roncsot, egyik végétől a másikig. Ezért Dumas a vitorlás egyik hosszú vontatókötelét vállára erősíti. Mozgás közben a víz nem barátságos elem, keménnyé és agresszívvé válik. Dumas nem képes többé irányt szabni mozdulatainak. A felvevőgép viszi őt. A sebesség hamarosan elviselhetetlenné válik. Hirtelen egy csónakdaru mered fel előtte. Frédi eltekeredik, hogy kikerülje, de az akadály egyre nő. A vontatókötél horzsolja. Föléje érve megbillenti a felvevőgépet, és éppen hogy elkerüli az összeütközést. Amint kiakasztja a biztonsági kampót a kötélről, a víz újra lággyá és csendessé válik .. . Évek kellenek még hozzá, hogy megtanuljuk, mfkérit kell vontatni a búvárokat.

Egy-egy roncs vázára dühödten támadnak az emberek, és a vágópisztoly tüzéhez gyakorta csatlakozik a robbanások döreje. A hajó belseje kiszolgáltatja kincseit, a motorokat, a szivattyúkat, a dinamit szétvágja a még ép lemezfalakat. A Chella ebben a siralmas helyzetben volt, amikor Estaquezban meglátogattuk. Furcsa romfalu volt a tiszta vízben, szomorú és áttekinthető látvány, mint egy anatómiai tábla.

Búvár barátaink szeretik használni a dinamitot. Sokkal alaposabban és gyorsabban hat, mint a vágópisztoly, és könnyen szerzett hallakomához juttatja őket. A robbantás megörökítésére feláldoztam egy felvevőgépet a Cbellá-n. Frédi a töltettől öt méternyire állványra helyezte a készüléket, és kiúszott. Egy huzal segítségével, néhány másodperccel a robbanás előtt indítottam meg a gépet. Utána Frédi azonnal lemerült az öreg Kinamóért. A lencséi épek maradtak, de doboza belapult, és a víz kezdett beleszivárogni. A robbanás három képen jelent meg, pontosan egynyolcad másodperc alatt... Ezek a képek nyújtották első ismereteinket a vízalatti nyomáshullámok terjedéséről. Érkezésünk előtt pár héttel a dinamit kioltotta egy búvár életét. A töltetet elhelyezve nem vette észre, hogy a vezeték belegabalyodott a csizmájába. Mikor a lemerüléshez használt létrán állva jelt adott a gyújtásra, a dinamit alig két méterrel alatta robbant.

A Dalton roncsán, mely első mélytengeri búvárkodásaink színtere volt, Dumas felfedte rejtett ócskás-ösztöneit. A hajóban szemelgetni kezdett, mint a tyúkok. Semmi sem kerülte ki éles tekintetét... A hajó faránál átkelt a hajdani fedélzeten, anélkül hogy a keresztgerendákhoz ért volna, és lebújt a hajótestbe. Összetört és összekeveredett, iszaptól koromfeketévé vált tányértöredékek halmazai, régimódi fajansz edények, villák, kanalak, korallba foglalt poharak hevertek szanaszét, és egy pezsgőspohár, amely még áttetsző maradt. Rokokó luxustárgyak töredékei holmi nászajándékokra emlékeztettek és szinte polgári hangulatot kölcsönöztek a hozzáférhetetlen romoknak. A hajó legsérültebb részén, ahol a hajófar elgörbült és a borzasztó erő hatására betörött, ott is érintetlen az egész edénykészlet. A sok elszórt palack felidézi a tivornya emlékét, mely a hajó vesztét okozta.

A fedélzeti korláttal szemben egy gondosan kivitelezett tárgy még megőrizte eredeti jellegét. Korallokkal díszes üvegén keresztül látszik a szélrózsa. Vízálló üvege mögött maradt meg a Dalton egyetlen eredeti alakját őrző darabja, egy iránytű, mely alkoholos fürdőjében még mindig engedelmeskedik a mágneses mező erőinek.

Tailliez egy-két jelzőlámpát és sárgaréz lámpát magához vett emlékül. Frédi azonban telhetetlen. Lefűrészeli a parancsnoki híd tölgyfa korlátját, minden alkalommal ezüstholmikat, edényféléket hoz magával. Gyanítjuk, hogy jövendő háztartásához szedi össze a rekvizitumokat, egy közeli házasság reményében, amelyet még nem jelentett be nekünk.

Hogy fosztogatásainak nagyüzemi jelleget adjon, nagy kosarat ereszt le a fedélzet nyílásán át, de ez magakad a gerendák zűrzavarában. Kínos-keservesen kiszabadítja a kosarat, majd egy pillanatra otthagyja, hogy a kompaszt és állványát ráerősítse a kötélre. Mire visszamegy a felépítményre, a kosár lezuhan a hajófenékre. A kötél túl hosszú, mindenhol ott lebeg, és beleakad a nyomáscsökkentőjébe. Segítségére rohanok, kioldozom hátán a csomót, ő nem férhetett volna hozzá. Végül az átkozott kosár beékelődik a fedélzet maradványai közé... Frédi gyorsan megtölti edényfélékkel. Majd az ég felé emeli tekintetét, ahonnan fakírkötele lóg, megadja a felszínieknek a visszahúzás megbeszélt jelét; ismételten erőseket rángat a kötélen. Véget nem érő várakozás után a kosár emelkedni kezd, de oh, milyen gyöngén! Akadozik, majd lassan visszaesik a hajó mélyébe. Soká tart még az ember és a kosár harca, iszapfelhőket kavar fel maga után, végül Frédi kifullad, áttér a káromkodásra, de a tenger közömbös marad. A Dalton edényei átélték a hajótörést, és 25 évig a tenger mélyén tartózkodtak, de a felszínen a legkisebb ütődésre eltörnek. Néhány nap alatt semmi sem marad belőlük.

Frédi vonzalma a Dalton iránt majdnem tragikus véget ért. Aznap nagyon erős misztrál fújt Planier fölött, túl erős ahhoz, hogy hajónkkal kimerészkedjünk. Frédi egyedül vágott neki fényképezőgépével a háborgó tengernek. Vízreszálltában veszettül dobálták a hullámok, de pár méterrel lejjebb nyugodt vizekre talált. Hat-hét méternyire a tengerfenéktől mozdulatlanul is észlelte dobhártyáján a hullámverés okozta rendszeres nyomásváltozást. Lefelé bukott a roncs irányába. Ha valaki először vág neki egyedül a nagy mélységnek, és tudja, hogy nem számíthat segítségre, akkor elbátortalanodik. A legkisebb meglepetés, a nyomáscsökkentő egy-egy bizonytalan csikordulása megdobogtatja szívét. Az ember törékennyé, sebezhetővé válik.

Dumas felvevőgéppel a kezében, a már hagyományossá vált útirányt követte. A roncs elejének ócskavasaitól a gépház fedélzeti lejárójához, az alagúton a hátsó felépítmény előtti nagy törésig, hová szívesen visszatértünk, mint a gyerekek, akik büszkék, hogy elérték a fa tetejét. Dumas gondosán beállította a felvétel szögét, megnyomta az elkattintó gombot és fürgén úszni kezdett. A gép halkan dorombolt, mikor Frédi úgy érezte, hogy a tartályából levegőt szállító csöve visszatartja. A maszkon keresztül kicsi a búvár látótere, mindig kissé olyan a benyomása, mintha szemellenző volna rajta. Dumas megdermedt rémületében. Egyik kezével kitapogatta, hogy egy kutyafoggal borított hosszú vasrúdba akadt törékeny légzőcsövének hajlata. Visszahúzta kezét, a kagylók belevágtak, mint a beretva. A kutyafogak nem rongálták még meg Dumas légzőcsövét, de egy jóvátehetetlen mozdulattól való féltében nem mert megfordulni, hogy megnézze, mi történt. Mozdulatlanul maradt, örvendett a szerencséjének, hogy a Dalton belsejében nincs áramlás. A felvevőgépét elejtette.

Pillanatnyi gondolkodás után rájött, hogy ha a rúd beleakadt, valahogyan ki is húzódhat. Megragadta az éles vasat, és apránként óvatosan kihúzódott belőle. Végre elérte az ócskavas szélét. Kiszabadult. A háromméteres, visszafelé és vaktában megtett út végtelennek tűnt. A kezével nem törődött; felszedte a gépet és szinte természetellenes-fényben befejezte a hátsó felépítményről készülő filmet.

Az eset után elhatároztuk, hogy többé egyikünk sem kalandozik egyedül a mélységbe. Csoportunk ezt az aranyszabályt a továbbiakban mindig betartotta.

Az egyes roncsok jellege épp annyira függ előtörténetüktől, mint a tenger szeszélyétől. Kíváncsian tájékozódtunk a hajótörésekről. A Dalton-nak, a részeg hajónak a története felcsigázta érdeklődésünket. Tailliez összegyűjtötte a Ramon-Membru-ről, Alvarez kapitány Cavalaire előtt elsüllyedt titokzatos teherhajójáról szállongó történeteket is.

1921-ben egy júniusi hajnalon a Lardier-fok közelében levő Pokol-sziklánál foglalatoskodott egy halász. Hatalmas hajót látott, mely egyenesen feléje tartott. Eleinte azt gondolta, lidércet lát. A teherhajó, a halászbárkát taszigálva, csikorgó vaslemezeinek rémes zaja közepette súrolta a sziklának.

Fent a fedélzeten Alvarez kapitány ingujjban a korlátra könyökölve, a tájat szemlélte, a fenyveserdő illatát szívta magába, míg emberei kószáltak, vagy mosakodásukat végezték. A hajó tétovázott a sziklánál, majd továbbment. Halászunk alig tért magához meglepetéséből, és máris azt látta, hogy a hatalmas tömeg a kormányrúd erélyes elforgatása nyomán egyenesen nekilódult a Lardier-foknak. Úgy látszott, mintha az orrtőke a sziklára mászott volna, a hajótest engedett, meghajolt, mintha gumiból lett volna. A Ramon-Membru fennakadt. Csónakjai egész nap jártak a hajó és a szomszédos homokpart között, csomagokkal telve, míg a cavalaire-i finánc meg nem állapította, hogy a csomagokban szivar van, és meg nem fenyegette a kapitányt, hogy lepecsételi a rakományt. Éjszaka egy másik spanyol hajó érkezett a helyszínre. Másnap egy touloni vontató jött elhúzni a Ratnon-Membrut, mely csodálatosképpen nem szenvedett nagy károkat. A kapitány barátságtalan magatartása ellenére a hajót vontatókötélre vették. Ekkor a spanyol és emberei, kifogyva a béketűrésből elvágták a hajókötelet. A part közel volt, erős szél fújt. Gyorsan kellett cselekedni. A vontatónak sikerült újabb vontatókötelet átvetni, és bevinni a Ramon-Membru-t a cavalaire-i kikötőbe. Éjszaka szivarrakományával együtt vagy anélkül lángokban állt. Sötét hátterű biztosítási per lett a dologból Londonban. Abban az időben még kifizették a földközitengeri háborús kockázatot.

A Ramon-Membru roncsát a cavalaire-i mólótól pár száz méterre, kevéssé átlátszó, de szép smaragdszínű vízben találtuk meg. A hajó méretei megleptek, a halász nem túlzott. A hajóhombárok ellapultak a füvek közt, a középső felépítmény beomlott, csak az előbástya és a farbástya emelkedett még ki a vaslemezek kusza halmazai közül. Egy iszapba vájt árok furcsa övként vette körül az egészet.

Az öbölben lapos és sivár a tengerfenék. A roncson hatalmas makrélák korzóztak. Libasorban vagy csoportosan érkeztek a végére, megfordultak, megbámultak, a roncs eleje felé húztak, aztán eltűntek. Ezek az embernagyságú halak vagy bizalmatlanok és sietősek, vagy barátságosak és játékosak; ott találja őket a búvár, ahol nem is számít rájuk, de ahol keresi, ott soha nincsenek. Pompás profilú nemes telivérek, finom aranyszalag húzódik végig ezüstös oldalukon. A. hátsó mellvédeken belül, a fedélzet magasságában torlódott össze az aranyosfejű halak legsűrűbb fellege, amit csak életünkben láttunk. Homályos, kápráztató, folyékony tömegnek tűntek, az yolt az érzésünk, ha nekik úszunk, átlyukasztjuk őket. Másnap már nyomuk sincs. A roncs végében, a kormányrúd alatt, reggel egy languszta trónolt. Délután egy murénát találtunk a helyén, amint éppen egy algával játszott. Vajon megette a langusztát? A következő napon a languszta helyén nagy sziklahal feküdt. Biztosan nem ette meg a murénát, az sem ehette meg a langusztát, mert este a langusztát megint ott találtuk őrhelyén. Nem ellenőriztük, hogy a languszta, a muréna és a sziklahal rendszeresen váltják-e egymást a RamonMembru-n.

Egyszer napnyugta után, csaknem éjszaka merültünk le a hajóroncsra. A hajó fara hirtelen közvetlenül előttünk bukkant ki a fekete vízből. A tengerfenéken a homok jól-rosszul visszaverte még az est utolsó fényeit. Nagy, fénytelen dentexek egész nyája forgolódott körülöttünk. Az áramlattól kivájt árok hosszában végigsúrolták a hajótestet, majd nagy kört írtak le a homokban. Nem kerestek semmit, nem is szórakozásból úszkáltad, úgy tűnt, mintha belefáradtak volna unalmas sorsukba.

Port-Cros-ban egy kis halászhajóra akadtunk. Néhány méteres kristálytiszta vízbe süllyedt: a hálók szépen össze voltak hajtva a fedélzeten, a parafák kihúzva a deszkatáblákon. Ez a miniatűr hajóroncs jó ötletet ad nekünk: filmet kellene készíteni arról, hogy hogyan halásznak fenékvonó zsákhálóval a tengerben. Senki se látta még a víz alatt a fenékháló működését. A halászok egész életükben csak vaktában húzzák.

A hosszú posidonia-hinárokkal fedett tengerfenéken először kifeszített drótkötelet láttunk vibrálni, majd kicsapódott egy nagy acélajtó, melyből mintegy végeláthatatlan tengeri kígyó bújt elő. A háló-szörny vonulása földindulásszerű méreteket öltött, lenyomta az algákat, és csillámló felhőt hagyott maga mögött. . A halak szökellve menekültek, mint a nyulak az aratók kaszái elől. A háló nagy, zsebformájú, víztől felfúvódott vége mögött lassan újra felegyenesedtek a növények; a megcsonkított terepen hosszú, szürkén fénylő sebhely húzódott.

Frédi fejjel lefelé, a vontatókötél mögött készült a filmezéshez, szemközt vele a rémületet és halált terjesztő sárkány.

Később sokkal nagyobb hálókkal volt dolgunk, olyanokkal, amelyek a tengeralattjáróktól védelmezték az hyéres-i öblöt, lezárva a bejáratát. A háború kezdetekor egy régi nyílttengeri vontatóhajó, a Polyphéme őrizte a kikötő bejáratát. A Polypbéme volt a házmestere, minden este bezárta a kaput, lehorgonyzott és elaludt, zsebébe rakva a kulcsot. Megszokott feladatát teljesítve, nyugodtan szundított 1942. november 27-én éjszaka is, amikor a flotta Toulonban elsüllyesztette önmagát. A Polyphéme is öngyilkos lett és elmerült, továbbra is összekötve a hálóval. Húsz méter mélyen nyugodott, ragyogóan tiszta vízben. Főárbocának csúcsa legalább két méternyire kiállt a vízből. Amikor lemerültünk, egy kissé elszédültünk. Egy szempillantással átfoghattuk a Polyphéme negyven méteres hosszát. Árbocai érintetlenül álltak a kötélzet hálójában. Enyhén dőlt helyzete még természetesebbé tette külsejét. Alig volt benőve; a piheszerü tengeri növényzeten át jól látszott eredeti színe.

Öröm volt úszkálni ezen a világos roncson. Madárnál is szabadabbnak érezte magát rajta az ember. Csodálatos érzés, hogy mozdulatlanul lebegünk, mégsem esünk le, a hajó pedig ott van alattunk: lebegés közben súroljuk a fedélzetet, egyetlen szökelléssel átugorjuk a parancsnoki hidat, mozdulatunkkal elriasztjuk a fényszóró körül viaskodó halakat, füvek közepette besiklunk a propeller rekeszébe. A világosság teszi lehetővé, hogy ezek az örömök teljessé váljanak.

Semmi sem maradc a hajóban. Elsüllyesztése előtt a legénység dicséretre méltó hozzáértéssel kiürítette. A Polyphéme olyan üres és puszta, mint egy lakás, melyet indulás előtt még egyszer megvizsgáltak a kiköltözködök.

Az hyéres-i kikötő tengerészeti térképem pontozott vonallal rajzolt kör látható, benne a "hajóroncs" szó. Ott nyugszik a Ferrando, egy nagy spanyol tehergőzös. Vagy ötven évvel ezelőtt összeütközés következtében süllyedt el. Felkutatása külön történet. A bárkatulajdonos, aki odavezetett, ismerte a jelzéseket. Ahogy közeledtünk, elvesztette magabiztosságát, végül egészen zavarba jött. Szerencséire 500 méterrel arrébb egy nagy, mozdulatlan horgonybója tűnt fel. Kötele a Ferrando roncsaihoz vezetett.

A roncs a bal oldalán feküdt, 25-30 méternyire a víz alatt. Eleje már csak támaszgerendák és bordák erdeje volt, amely megőrizte egykori magasságát. Szép halak úszkáltak tömegesen a gerendák körül, ketrecben röpködő állatkerti madarakra emlékeztettek. A hajóroncs többi részét hálódarabok fedik, mint egy tengeralatti temető szeszélyes rajzú rácsai. A halászok jól tudják, hogy a roncsokon vége a hálójuknak. De azt is tudják, hogy a roncs oázis a halak és languszták számára a tengerfenék sivatagában. A kísértés néha oly nagy, hogy túl közel merészkednek.

A hajóhombárnál, az előrészen, a tengerfenéket éles szélű kövek borítják. Megpillantásukkor az ember meghökken, nem érti azonnal, hogy mit lát. Földi talaj ez. A furcsa kövek vízesésként zuhantak ki a homokra. Felveszünk néhány darabot, egy vaslemezen eltörjük. A törésfelület fekete és fényes. A Ferrando kőszénrakománya ez, mely alaposan megváltozott ötven éven át a víz alatt. A hajóhombár nyílásán át mint valami nagykapun behatolunk a hajótestbe. Tágas, mint egy katedrális főhajója, kék üvegablakokkal és oszlopokkal, amelyeken az éj sötétje az oszlopfő. A tengerfenék közelében fényfüggöny hull alá a magasból, az oldalfal résén át. Búvárok ütötték rajta, akik már régóta fosztogatják a Ferrandó-t. A roncs még hatalmas és szilárd, de furcsán jellegtelen, mivel nincs meg rajta a hajónak semmiféle szükséges kelléke. A végében, melyet az iszap elárasztott, megmaradt még néhány palack, ódonstílusú óriási csészék, feketével erezett tányérok társaságában. Egy üveglemez még tükör korában a tenger rohamait tükrözhette.

Befejezzük a filmezést, és kisétálunk a roncsból. A hatalmas propellert a súlyos hajótest kimereszti a vízbe. Azon túl a piszkos homok következik, egyhangúságát csak néhány, kis nyílhoz hasonló, érthetetlenül odatelepült gyöngyházkagyló bontja meg. Harminc méternyire a hajó farától Frédi apró rizspálinkás poharat talál. Japán porcelánból készült, vékony, mint a tojás héja. Később egy kis fajansz bögrére bukkant, melyet az idő kikezdett. Még távolabb, végeláthatatlan, sötétzöld posidonia-rét terül el, elszórtan régi gyakorló lövedékek hevernek rajta.

Amint felfelé indulunk, észreveszünk egy fehér, egyenes vonalú nyomot. Széles homokút, tisztán látszik a füves tengerfenéken, mintha zsineggel húzták volna, ameddig a szem ellát. Hová vezet ez az út? Ki csinálta? Még egyszer visszatértünk halászunkkal az hyéres-i öbölbe, de addigra már eltűnt a bója, és hiába szálltunk alá, nem találtuk a Ferrandó-t.

Frédi megőrizte a rizspálinkás pohárkát és a repedezett bögrét. Mikor egy-egy látogatója érdeklődik felőlük, furcsa kérdésekkel válaszol római utakról, melyek a tengerfenéken vannak.

A TENGERALATTI KUTATÓCSOPORT

Amikor a német megszállás véget ért, Marseille-ben szolgáltam, egy elrekvirált kastélyban székelő, tengerészeket átcsoportosító központnál. Egy este megpróbáltam összhangba hozni múltamat a jövőmmel. A térparancsnok segédtisztje voltam, ami bizonyára hasznos foglalkozás, de bárki alkalmas rá. Egyébként új búvánmódszerekkel kísérleteztem, és úgy éreztem, hogy társaimmal együtt jó szolgálatokat tehetnénk a tengerészetnek: flottánkat elsüllyesztettük, aknák veszélyeztetik partjainkat, bőven akadt munka a vezeték nélkül dolgozó búvároknak.

Abban a reményben, hogy meggyőzhetem a vezérkart, Párizsba utaztam. De hamarosan rájöttem, hogy lelkes magyarázataim nem keltettek nagy visszhangot a minisztérium hivatalaiban. A jó öreg sisak és az ólmos csizma mellőzését nem vették komolyan. Ekkor levetítettem Lemonnier tengernagy és vezérkara előtt egy filmet, melyen Tailliez és Dumas oly ügyesen mozognak a roncsok között, mint a halak.

A következő napon már Toulon felé utaztam, zsebemben az óhajtott kinevezéssel és egy becses kiküldetési paranccsal.

Tailliez boldog volt, hogy otthagyhatta a Víz- és Erdőügyi Hivatalt, és csatlakozhatott hozzám. Dumas polgári szakértő lett. A kikötői igazgatóság egyik szerény hivatali szobájának ajtajára nagy ceremónia közepette kiakasztottuk a táblát: "Tengeralatti Kutatócsoport". Philippe, a rangidős lett a parancsnok.

Valójában a csoport rajtam kívül csak Tailiiez-ból, Dumas-ból és Bertran fertálymesterből állt. összes felszerelésünk a személyi tulajdonomat képező kél önálló búvárkészülék volt. Születőben levő csoportunk fejlesztése érdekében a lehető leghamarabb munkába kellett fognunk, és ismertetnünk kellett működésünket.

A touloni arzenál a felszabadulás idején romokban hevert. A nagy zűrzavarban elég könnyen megszereztük a legszükségesebbeket, mielőtt a bürokratikus aktatologatás visszanyerte volna uralmát. Majd csoportunk egy nagy betonóvóhelyen rendezkedett be. Három tengerésztiszt, Maurice Fargues, Jean Pinard és Guy Morandiére néhány lecke után instruktorok lettek. Fokozatosan sikerült némi anyagi alapra szert tennünk: néhány emberre, motorkerékpárokra, teherautóra és rövidesen egy egészen új motoros hajóra is, az Esquillade-ra.

Lázas időszak kezdődött. Örömmel részt vállaltunk a kikötő és a rév minden bajának orvoslásából. A roncsok felkutatása és fényképezése, német torpedók ártalmatlanná tétele, különféle szerkezetek tanulmányozása, az élő torpedókkal végzett számos kísérlet, külföldi légzőkészülékek szakértői véleményezése tette ki tevékenységünk oroszlánrészét. E szerteágazó munka során rájöttünk, hogy a világ minden úszó harcosának felszerelését és fegyverzetét a háború alatt rögtönözték, rendszerint olyanok, akik vajmi keveset értettek a tengeralatti problémákhoz. Közben gyakran eszembe jutott az a sok fiatal hős, akit végzetesen cserbenhagyott a felszerelése. Igen, a csoportnak volt mit tennie. Az úszó harcosokkal mint fegyvernemmel is rövidesen számolni kell majd.

Az Esquillade után a VP 8-on, egy 22 méter hosszú, kétmotoros gyorsnaszádon ütöttük fel a tanyánkat. Tailliez búvárműhellyé alakította át a hajót. Sűrített levegőt szereztünk, nyomáscsökkentő kamrát, a lemerüléshez pallót készítettünk. Ebben az időszakban egy küldöttséggel Angliába utaztam, Brixhambe és Portsmouthba, meglátogatni a brit tengeralatti kutatócsoportot, a Vernon-i meg a híres Sir Róbert H. Davis vezetése alatt álló Síébe Gorman cég kísérleti létesítményeit. Egyik-másik készülékünket elcseréltem a legjobb angol "békaember"-öltözetekre.

Angliában egy értesülést is szereztem, melynek révén megsokszorozhattuk csoportunk munkájának hatékonyságát. Meglátogattam a Deepwater-t és parancsnokát, Shelfordot. A Deepwater eredetileg német hajó volt, utóbb került csak Angliába, ahol bázisul használták békaomberek és búvárok kiképzésére. Csodálkoztam, hogy milyen bőséges és változatos felszereléssel dolgoztak, és őszintén gratuláltam a parancsnoknak.

- Igen, ez jó hajó - válaszolta Shelford -, de a nagysága miatt nem elég fordulékony, s ez néha zavaró. Szerettem volna megkapni kisebb testvérét, az Albatros-t, de túl későn kértem, már átengedték Franciaországnak.

Franciaországnak!? Hát akkor mi lett az Albatros-szal?

A Rue Royale-on (a Tengerészeti Minisztériumban) megtudtam, hogy tévedésből vontatónak nyilvánították és Cherbourg-ba küldték. Kieszközöltem a parancsnokságát, majd Saoüt és Fargues első tisztek segítségével egy hét alatt felszereltem és Toulonba vittem, ahol a csoport nélkülözhetetlen tartozéka lett.

Az Albatros akkor még csak kétéves volt, de történetében bőven akadtak váratlan fordulatok. A háború végén bocsátották vízre, s rövidesen az oroszok kezébe került egy német hajóépítő telepen. Azután átengedték Angliának, és sokáig ott állt elfeledve a Temze vizén. Később zavaros egyezmények alapján Franciaország örökölte, de nem tudott mit kezdeni az álvontatóval. Karbantartásban sohasem volt része, olyan lett, mint valami úszó roncs. A szerencsétlen hajó festése lekopott, és minden átruházás alkalmával kifosztották. Két hónapi megfeszített munkába került, míg Saoút-val együtt szerényen, de jól felszerelt hajót csináltunk belőle a tengeralatti kutatásokhoz. Ingénieur Elie Monnier névre kereszteltük, egy ragyogó tengerészeti hadmérnök emlékére, aki egy tragikus búvár-baleset áldozata lett.

A Dalton roncsainál megtanultuk, hogyan kell mélyre merülni, az Elie Monnier pedig az oceanográfiára irányitotta figyelmünket. Neki köszönhettük a Korzika, Szardínia, Tunisz, Marokkó partjai mellett és az Atlanti-óceán trópusi vizein tett érdekfeszítő tanulmányútjaink. Néha tudósok is szálltak a fedélzetére: mi bővítettük a tengerekről szerzett ismereteinket. Ők pedig elsajátították az önálló búvárkészülék mint közvetlen megfigyelési eszköz használatának tudományát. Egy napon Tailliez, vállamra téve kezét, mosolyogva így szólt:

- Jacques, a mi pályafutásunk csoda érdekes. Mint alhadnagyok, nagy hajókon kezdtük. Aztán minél hosszabb lett a szolgálati időnk, annál kisebbekre kerültünk. Mire hatvanévesek leszünk, biztosan valami csónakot vagy tutajt fogunk vezényelni ...

De hát mit törődünk mi az ilyen kicsinységekkel, ha egyszer a kérdéses tutaj jobb lehetőséget ad a tenger megismerésére.

A csoport számára részletes kutatási programot szerkesztettünk. Olyan nagyratörő terveket szőttünk, hogy megvalósításukhoz jó pár évtized kellett volna. Felsoroltuk mindazokat az elképzeléseket, amelyek tökéletesíthetik az ember vízalatti tartózkodását és munkáját, s nemcsak a leszállással kapcsolatos technikai kísérleteket vettünk bele, hanem laboratóriumi munkálatokat is. Alinat sorhajóhadnagy, Devilla orvos, Dufau-Cazanabe gyógyszervegyész, Bosquin gépészmérnök, Georges szállásmester, Ágnes kutatóintézeti rajzoló, Chasseriaud fényképész, Ferrero kisasszony, Finance laboráns, Lalleinand esztergályos és később Houot sorhajóhadnagy alkották a csoport akkori, terjeszkedési időszakában a személyi állomány kezdeti és majdnem állandó magvát. Fiatal együttesünket sajnos kevésbé állhatatos hajószemélyzet egészítette ki.

A műhely szorgalmasan gyártotta a legmeglepőbb készülékek tarka sokaságát. Az elsők egyike a tengeralatti szán volt, mellyel 10 csomó(Kb. 18,1 km) körüli sebességet érhettünk el. Így elméletileg megnégyszerezhettük kutatásaink hatókörét, és csökkenthettük a nagy nyomás alatt történt úszás fáradságát. Ez az érdeket készülék a vontatott vitorlázó-repülőgép vízalatti hasonmása, azzal a különbséggel, hogy a szárnyak fölöslegesek rajta, úszószárnyai pedig nagyon kicsik lehetnek, mert a víz felhajtóereje összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a levegőé.

Élénken emlékszem a vízalatti szánnal tett első próbálkozásaim viszontagságaira. A készülék első változatát közvetlenül összekapcsoltuk légzőkészülékeinkkel. Külsőre bonyolult luxusgépnek látszott, négy úszószárnyával, két kormányával, plexi védőüvegével és csillogó csöveivel.

A VP 8 fedélzetén, Giens közelében felcsatoltam a felszerelést, s a vízbe merültem. Mint egy kő, úgy süllyedtem lefelé, mert a gép túl nehéz volt. Tizenöt méter mélyen, tehetetlenül feküdtem a tenger fenekén. Közben a VP 8 lassan megindult, leengedve maga után több mint száz méter hosszú vontatósodronyt. A kötél megfeszült, s végre startoltam. Reménytelenül szántottam a homokot, mint valami kalimpáló horgony, hiába rángattam a kormányt, tengeralatti repülőgépem nem akart felemelkedni, míg sebessége el nem érte a két csomót. Ekkor hirtelen "szárnyra kapott" és mint egy nehézbombázó méltóságteljesen felemelkedett. Odafönt Fargues kétpercenként félcsomóval növelte a sebességet. Három csomónál már erősen éreztem a víz ellenállását, és a szán függőleges irányban is engedelmeskedett akaratomnak. Hat csomó (valamivel több mint óránként tíz kilométer) már rémítően soknak tűnt. A "szélvédő"-nek hála, a maszkom, a légzöcsövem nem szakadt le rólam, mint különben várható lett volna. Úgy éreztem, mintha a vállam, törzsem meg a lábam óriási markok dagasztanák. A víz morajlott a fülemben. Ha előre nyomtam a botkormányt, sebesen süllyedtem lefelé. Ez még hagyján. Ha viszont csak egy hajszálnyit is magam fele húztam, a szán magasra szökkent, hogy a fejem belefájdult. A másik kormánnyal, amelyet bal kezemmel mozgattam, az irányt változtattam. Az oldalirányú kitéréseket azonban korlátozta a kábel húzóereje. Ha a botkormányt jobbra vagy balra fordítottam, forogni kezdtem a saját tengelyem körül. A könnyű akrobata-sikerektől megmámorosodva észre sem vettem, hogy a homokos talajt növényzettel borított részek váltották fel.

Hirtelen tizenkét méteres szikla meredt föl közvetlenül előttem. Ösztönszerűen meg akartam szabadulni a pokoli masinától és megrántottam a lecsatoló fogantyúját. Semmi sem történt, a szikla ijesztően közeledett. Teljes erőmből meghúztam a kormányt, a masina felágaskodott, s szinte kirobbantam a felszínre. A fülem olyat csendült, mintha ágyút sütöttek volna el mellettem. Fáztam, fájt a fejem, mégsem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy újra alá ne bukjam. Tizenöt méternyire láttam el, vagyis öt másodpercem volt a cselekvésre, ha valamilyen akadályt ki akartam kerülni. Végül kimerülten felbukkantam. Kicsit azzal szórakoztam, hogy a felszínt súroltam, mint a delfinek, aztán jelt adtam a hajónak a megállásra, anélkül hogy sejthettem volna meggondolatlanságom következményeit. Amint Fargues leállította a motort, elsüllyedtem, mint egy macska, amelyet kővel a nyakában vízbe fojtanak.

Az első után csoportunk több egyszerű és hatásos szánt tervezett, például "Alinat diéder"-ét, de sohasem vetemedtünk olyan száguldásra, mint a régi prototípus kipróbálásakor.

Csoportunk kapcsolatba lépett az Egyesült Államok, Anglia, Németország, Svédország és Olaszország tengeralatti kutatással foglalkozó hatóságaival és szervezeteivel. A brit tengerészet érdekes kutatásokkal próbálta kideríteni, hogyan viselik el a búvárok a tengeralatti robbanások okozta nyomást. Haldane professzor, aki részt vett e kutatásokban, a következőket írta: "Ugyancsak bátor embernek kell lennie annak, aki az iszapos vízben mágneses aknára vadászik, különösen akkor, ha előzőleg tanúja volt társa halálának. Az ilyen bátorság szinte emberfeletti, mert miközben - az akna tiktakkolásának hallatára - a felszín felé igyekszik a búvár, a robbanástól egész életére nyomorékká válhat, ha ugyan darabokra nem szakad." Nos, Dumas-t ilyen veszélyes játékra sarkallta a piromániája.

Egy vasárnap nagy halom olasz kézigránátot talált egy sanary-i elhagyatott kiserődben. Egyet a vízbe dobott, hogy lássa a hatását. Néhány aranysávos durbincs bukkant a felszínre, oldalával vagy a hasával felfelé. Philippe és Frédi bementek a vízbe, és tízszer annyi felfordult halat találtak a tengerfenéken. Ismét bebizonyosodott, hogy a dinamittal való halászat borzasztó biológiai pazarlás. Dumas odavágott még egy gránátot. De ez nem robbant. Percekig várt, azután lemerült megnézni, mi történt. A gránátot hat méter mélyen jól lehetett látni. Köpenye alól kis buborékok gyöngyöztek elő. Még mielőtt ráébredhetett volna a veszély tudatára, pontosan alatta felrobbant a gránát. Rosszabb helyzetben nem is lehetett. A víz alatti robbanás a legerősebben fölfelé terjed, vagyis a legkisebb nyomás irányába. Frédinek a repeszektől nem kellett tartania, mert azokat, miként a puskagolyókat, lefékezi a víz borzasztó ellenállása. De a nyomáshullámok súlyos sérüléseket vagy halált okozhatnak. Láttuk, hogy Dumas tántorogva jött ki a vízből. Kegyetlenül megrázta a robbanás, de sértetlen maradt. Az eset nagyon elgondolkoztatott bennünket. Az angolok táblázatai szerint, a gránátnak ilyen kis távolságból irgalmatlanul hatnia kellett volna. A ruhátlan ember ellenállása a nyomással szemben sokkal nagyobb talán, mint a legújabb kutatásokkal kimutatták?

Dumas és Tailliez hozzáfogtak, hogy ellenőrizzék az adatokat. Haldane ezt írta: "Az állatokkal végzett kísérleteket jól fel lehet használni a veszély természetének felderítésében; de nem mutatják meg pontosan, hogy mit bír elviselni az ember. Megbízható adatokat csak emberek szerezhetnek, akiket a bátorság vagy a kíváncsiság hajt, míg áldozatul nem esnek."

Kettesével ereszkedtünk le a víz alá, és különféle anyagokból egy fontnyi tölteteket robbantottunk, egyre kisebb és kisebb távolságra, egészen addig, míg a robbanás szinte elviselhetetlenné nem vált. A veszély abban a tényben rejlett, hogy belső sérülések érhettek bennünket, anélkül hogy azonnal megéreztük volna. A kísérleteket sérülés nélkül megúsztuk.

A dinamit fülfájást okozott, és erős ütést mért az egész testre. Az 500 grammos német trinitrotoluolnak más volt a hatása: szinte ledöntött a lábunkról, mintha súlyos homokzsákkal mellbe vágtak volna. Amikor viszonylag csekély távolságra helyeztük el a tölteteket, várakozás közben aggodalmasan néztünk egymásra, és mozdulataink ilyesmit fejeztek ki: "Milyen bolondok vagyunk..." A falusi vásárok párbajai jutottak eszünkbe: két megtermett legény öklével kedélyesen veri egymás fejét, míg valamelyikük össze nem csuklik.

A harmadik fajtájú robbanószertől Tailliez és Dumas olyan rosszul lett, hogy elhatároztuk e veszedelmes játék beszüntetését. Elértünk néhány érdekes eredményt: rájöttünk, hogy a ruhátlan búvár jobban ellenáll a robbanásoknak, mint a sisakos. E látszólag paradox következtetésnek egyszerű a magyarázata: a nyomáshullámok megközelítően olyan sebességgel terjednek az emberi testben, mint a tengervízben. A hagyományos öltözetű búvár gyenge pontja éppen a sisak. Fejét védi ugyan a közvetlen hatástól, de ruháján és testén áthatolnak a nyomáshullámok, egészen a nyakáig, ahol hirtelen és veszedelmes egyensúly-zavar keletkezik.

Miután Frédi ily módon jól megkínozta bajtársait, a halakkal kezdett foglalkozni. Egy óraműves pontosságával készítette kis tölteteit, és azoknak az állatokra gyakorolt hatását vizsgálta. Borzadva néztük, hogyan vágta fémfűrészével a gyújtószerkezeteket, és hogyan illesztette őket kivájt nyilaiba, az ócska gránátokból kiszedett gyújtódugaszok után. Egyszer hívott bennünket, hogy nézzük meg robbanószigonyainak kipróbálását. Egy nagy makrélaraj közepébe úszott, kiválasztotta közülük a legnagyobbat, ráirányozta óriási nyilpuskáját, és elcsattantotta. A nyíl beleállt az állat testébe. Az alig reagált rá, és követte a többieket. A sebből vékony kis buborékoszlop emelkedett fel. Hat másodperc után száraz pukkanás hallatszott, és a nagy hal, mintha villám sújtotta volna, egy rezzenés nélkül lassan süllyedt a tenger fenekére. Frédi lelkesedésében nagy cápamészárlási terveket forgatott a fejében.

Terhes feladat háborúba indulni, amikor a háború már véget ért. Mégis, ez a feladat hárul az aknaszedőkre, akik felkutatják a víz alatt a pokolgépeket, melyeket a hadviselők csaknem mindenfelé szétszórtak. Az aknátlanítás nem volt benne csoportunk eredeti munkatervében, de hát a vezérkaroknak igen meggyőző módszereik vannak arra, hogy új meg új problémákat tűzzenek a parancsnokságuk alá tartozó egységek elé. A németek által lerakott temérdek akna erősen akadályozta a touloni, valamint az hyéres-i kikötő hajózhatóvá tételét.

Miután felhívást kaptunk, hogy működjünk együtt a különleges alakulatokkal, ugyanúgy kezdtük el az aknavadászatot az hyéres-i öbölben, mint annak idején a roncsok felkutatását: a halászoknál tudakozódtunk. Kitérő válaszokat adtak, de abban megegyeztek, hogy van egy biztonságos rész, amelyen bárkáikkal át szoktak haladni Porquerollesból Port-Pothuau-ba menet. Meg is mutatták pontosan az útirányt.

Elindultunk. Az Esquillade gyorsan szelte a vizet. Igyekeztünk, hogy másnap munkához láthassunk. A félhomályban hirtelen észrevettem egy kerek valamit a hajó oldala mellett, közvetlenül a fedszín alatt. Az Esquillade azonnal lassított, és minden parancs nélkül egyszeriben mindenki izgatottan figyelni kezdett. A tiszta vízben, egészen közel, több akna baljós tömege maradt el mellettünk. A "biztonságos" hajózható út valójában az aknamező kellős közepén vezetett.

Alulról nézve az aknák békéseknek tűntek. Növények és kagylók borították; a tenger minden ember-készítetté tárgyat magába fogad és magához idomít. Tüskéik a felszín felé meredtek. Fekete kagylókkal teli kötelük eltűnt a mélységben, mint a szarukorall-telepek hosszú szárai. Az volt az ember érzése, hogy ezek a kertekké alakult gömbök teljesen ártalmatlanok; pedig békés külsejük ellenére halált hordoztak magukban.

Mivel nem volt időzített töltetünk, egyszerű gyújtószerkezettel ellátott melinit patronokat használtunk. Hosszú villanyhuzalt kötöttünk rá, melynek másik vége óvatosságból vagy 200 méter távolságban álló hajónkon volt. A robbanószer felerősítése veszélyes dolog, a huzal belegabalyodhat az ember lábába, a hullámzás pedig hozzákoccanthatja a légpalackot az akna tüskéihez.

Egy nap a csoport újabb kényes feladatot kapott. A touloni kikötő előtt egy piros bója jelezte egy német uszály helyzetét, amely a fő kifutótól nem messze süllyedt el. A roncs elég sekély vízben volt, s így állandóan veszélyeztette a hajózást. Az illetékes alakulatok parancsot kaptak: szabadítsák meg a kikötőt ettől az akadálytól. A hely rosszhírű volt a tamaris-i halászok körében, ezért egy óvatos mérnök elhalasztotta a robbantást, amíg meg nem vizsgáljuk a gyanús helyet. Alámerültem Tailliez-val meg Dumas-val, és meg is találtuk a nagy uszályt. Tartályok voltak rajta, friss növényzettel borítva, amelyet a halak játékosan csipkedtek. Míg én a szokatlan rakományt fényképeztem, Tailliez és Dumas megvizsgálták a tártályokat. Frédi lekaparta róluk a füvet tőrével. Észrevéve, hogy" alumíniumból készültek, parancsoló kézmozdulatot tett felénk, mire valamennyien felfelé igyekeztünk. A felszínen ezt kiáltotta: "Aknák ezek, de nem tudok eligazodni rajtuk."

Neu, tengerészeti hadmérnök, aknaszakértő, megvizsgálta a fényképeket és kijelentette, hogy az uszályba rakott aknák a legpokolibbak, amelyeket a háborúban alkalmaztak. Hangérzékenyek és mágnesesek, ütésre is, nyomásra is robbannak. A nagyhatású robbanószert 20 tonnányira becsülte. Elég lett volna, hogy szétrombolja az arzenál egy részét, leszakítsa Toulon, La Seyne és Saint-Mandrier tetőit, ledöntse kéményeit, bezúzza ablaküvegeit és kirakatait. Ha megkíséreljük elmozdítani a roncsot, vagy egyenként elvinni az aknákat, az egész felrobbanhatott volna. A leghelyesebbnek az látszott, hogy a hajózás számára tilos övezetet létesítenek, és megvárják, amíg a tengervíz maró hatása megteszi a magáét. Mindenesetre aggodalommal gondoltunk a pérhalakra, melyek éppen olyan ártatlanul böködik orrukkal az aknákat, mint ahogyan mi kapargattuk, tapogattuk őket.

Aknaszedő tevékenységem ezután sokáig szünetelt - egészen 1949 júniusáig. Ekkor Bourragué kapitány hivatott.

"Van néhány aknám a maga számára" - kiáltotta joviálisan. - "Sete mellett éppúgy, mint a La Manche-csatornában - a németek nagyon veszélyes, primitív aknákkal árasztották el a partmenti vizeket. Robbanóanyaggal teli betontömbök ezek, a tetejükön érzékeny állványokkal." Vázlatosan lerajzolta, hogyan voltak egymással összekötve a gyújtószerkezetek: ha az egyik akna robban, felrobbantja a többit is. Az apró bójákra kötött huzalok beleakadhattak a hajócsavarokba, és szép tűzijátékot okozhattak volna. Három évvel azelőtt kotróhajókkal aknátlanították ugyan a környéket, de egy teherhajó nemrég felrobbant, és ez felébresztette az ügyet. Homokos tengerfenéken úgy történik az aknátlanítás, hogy a kotróhajók és a vontatók láncokat húznak maguk után. De itt, a nagykiterjedésű, sziklás tengerfenék miatt nekem kellett megszervezni az aknaszedést búvárokkal, másképp lehetetlen volt biztonságos állapotokat teremteni.

A feladat nehézségét csak megfelelő adatgyűjtés és tájékoztató leszállások után tudtam felmérni. A németek iszapos, szikláktól meg-megszaggatott sík helyre szórták "emléktárgyaikat". A mélység két-tizenöt méter között váltakozott, a víz hideg és gyakran zavaros volt. A betontömbök besüppedtek az iszapba. Hol több, hol kevesebb állt ki belőlük, sok helyütt pedig csak az állvány meg a gyújtószerkezet látszott. Az összekötő huzalok hálózata már eltűnt. Az aknalerakó terület több hektárnyi volt, és ha a búvárok szokásos kutatási módszereit alkalmazzuk, beleőszülhetünk, míg a dolog vegére érünk. Elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy búváréletemből éveket szánjak e nyomorult cementblokkok ártalmatlanná tételére. Új technikát kellett kitalálni. Gury első altiszttel sajátságos előkészületekbe fogtunk a V P 8-on.

Mikor hajónk készen lett, óriási feltűnést keltett Sete kikötőjében. Egy új árboc és a kötelek szövevénye két tizennyolc méteres rudat tartott, amelyek kétoldalt a víz fölé nyúltak ki. Négy kötél futott a parancsnoki hídról a rudak külső végére, és a közepére erősített csigákon át a vízbe. Az ötödik kötél a hajó farán lógott a tengerbe. A köteleken méterenként élénkszínű szalagok lobogtak. A rudak végeihez egy-egy csónak volt kötve. A bal oldaliban ülő ember előtt egy halom kis fehér bója volt, a jobb oldaliban egy másik tengerész csáklyát lóbált.

A kötelek végén húszkilós, nehezékek lógtak, amelyekre egy-egy búvár kapaszkodott. Az egész cókmókot csekély sebességgel hurcoltuk a part hosszában, nap nap után. A bal oldali csónak ötven méterenként ledobott egy-egy fehér bóját. A VP 8 huszonöt percnyi menet után megfordult, hogy meginduljon visszafelé, közben a jobb oldalt csónak felszedte az előzőleg lerakott bójákat. E manőverezés közben újabb öt búvár váltotta fel hidegtől vacogó társait. Én is mindennap sorra kerültem húsz buvártársam között.

A rudak köteleinek végén lógva kimeresztett szemmel figyeltük az aknákat. A búvárok közti távolság még zavaros vízben sem volt olyan nagy, hogy ne tudtuk volna kivenni jobb oldali és bal oldali szomszédunkat, akik mint valami bábu kapaszkodtak a kötélbe, és buborékfelhőket eregettek a felszín felé. Mindent átgereblyéztünk, egy talpalatnyi hely sem maradt ki. Soha ilyen alkalmam nem volt annak számbavételére, hogy az emberek mennyi limlomot dobálnak a tengerbe. Olyan volt a tengerfenék, mint valami divatos kirándulóhely az őszi hónapok végén. Aublanc szállásmester fedezte fel az első aknát, és le sem véve szemét a fenékről, feleresztette az övére tűzött két kis sárga bója egyikét. Valóságos örömünnep volt, amikor felrobbantottuk a tizennégy, sárga bójával jelzett aknánkat.

Néhány hónappal a csoport megalakulása után azt a feladatot kaptuk, hogy vegyük filmre az "anti-asdic" korongok működését. Az "asdic" a radar unokaöccse. Ultrahangkészülék, amelyet a szövetséges hatalmak a tengeralattjárók felderítésére használtak. A németek az "anti-asdic" koronggal védekeztek. Ez a szerkezet egy nagy bádogdoboz volt, amelyet az üldözött tengeralattjáró maga mögött hagyott. A vízben lebegve finom buborékfüggönyt bocsátott ki magából, és ez az üldözők készülékében félrevezető visszhangot adott. A buborékokat dühödten bombázták, a bűnös pedig elmenekült üldözői elől.

Tailliez felvevőgépével lemerült a hírhedt dobozokat kidobó tengeralattjáró közelében. Látta kibukkanni a félhomályból a hálóvágóval ellátott orrtőkét, majd a hajótest elsuhant mellette. Harminc másodperccel később a propcllerek is lassan mozogva, mint valami felhúzott játékszer, eltűntek a messzeségben, A korongok jól működtek. A látvány mély benyomást tett Philippe-re, A felvétel a vásznon egészen másképp hatott, mint az amerikaiak makettről készült háborús képei.

Ezután már csak egy lépés választott el bennünket attól az elhatározástól, hogy filmre vegyük egy tengeralattjáró működését a víz alatt. Ezt a lépést a Rubis-nek, egy híres aknacakó tengeralattjárónak a segítségével tettük meg.

Amikor a Rubis-vel együtt leszálltunk a tenger színe alá, a víz áttetszőén tiszta volt, harminc méternyire is elláttunk. Ricoul sorhajóhadnagy, a Rubis parancsnoka, először is leszállt hajójával a tengerfenékre. Harminc méter mélyen lebegtünk a mozdulatlanná dermedt hajótest körül. Idegenül hatott a vaksi periszkóp, az élettelen kompasz, a tehetetlen ágyú meg a géppuska. Az volt az érzésünk, hogy haszontalan iparcikkek kiállítását látjuk, ahol a kíváncsi halak az egyedüli látogatók. A kibontott zászló mozdulatlanul lógott az árbocon. Kék és piros szín egyaránt zöldnek tűnt. De a fenéken pihenő Rubis nem volt hajóroncs: negyven ember élt, lélegzett, mozgott e körülpáncélozott buborék belsejében. A hajótesten át hallottuk a mindennapi élet zsivajgását: léptek dobogtak, egy szivattyú sustorgott, egy franciakulcs csörrent a vaslemezen, és hallani véltük annak az embernek a káromkodását is, aki leejtette. Eszünkbe jutottak a tragédiák, amelyek így kezdődtek: az elsüllyedt tengeralattjárók hiába küldték utolsó segélykiáltásaikat a süket óceán felé.

A levegő sivító fütyülése közepette a nehéz test felemelkedett. A propellerek az algákat kaszálva, fű- és iszapörvényéket kavarva forogni kezdtek, a két periszkóp csengve kinyúló karként meredt felfelé. Először a hajóorr furakodott a felszínre, majd a parancsnoki torony és a zászló tűnt el a vakító habok felhőjében. A titokzatos vízalatti szörnyeteg közönséges, prózai hajótestté változott.

Ricoul újra leszállt vagy tizenöt méter mélyre, hogy lefényképezhessük egy torpedó kilövését ezen a szinten. Dumas egy nagy kalapáccsal a kezében elhelyezkedett a hajótörzsön, én pedig kiválasztottam a felvevőgép számára a legkedvezőbb helyzetet. Tíz méterre közelítettem meg a hajót, pontosan szemben voltam a kilövőcső nyílásával, majd körülbelül két méternyire elhúzódtam a torpedó valószínű pályájától. Jelt adtam Frédinek, ő tovább adta befelé: kalapácsával ráütött a vaslemezre. Elindítottam a felvevőgépet. A kilövőcső ajtaja lassan kinyílt, és mint egy rugós ördög, felém ugrott a torpedó. Vigyáznom kellett, hogy a lövedéket jól kövessem a felvevőgéppel, miközben elzúgott az orrom előtt. Teljes erőből markoltam a masinát, a gép fogantyúját, hogy elég gyorsan fordíthassam el a nagy ellenállást kifejtő vízben. A torpedó versenyautóként zúgva tűnt el, hosszú, fehér sávot hagyva maga után a tenger kékjében.

Egy másik játékunk a Rubis-vel a mentőgyakorlatok filmezése volt. Az első próbálkozás alkalmával Ricoul a fedélzetre vette Dumas-t és Morandiére-t, majd harmincöt méternyire lemerült. Philippe-pel a hajótest körül úszkáltunk, kezünkben a felvevőgéppel. A hajó belsejében társaink felcsatolták a mentőkészüléket és bemásztak egy 80 cm átmérőjű, 2,20 m magas acélcsőbe, amely barátságtalan fémpalackhoz hasonlított. Egy matróz rájuk csapta a nehéz ajtót. A vízbeeresztő és légkiszorító szelepeket maguk kezelték. A hideg tengervíz borzongatóan kúszott felfelé a combjukon, mellükön, a tarkójukon, majd a víznyomás fokozatosan növekedett, míg el nem érte a külső nyomás nagyságát, mely ötször akkora, mint a tengeralattjáró belsejében. A dobhártyájuk hasogatott, idegeik megfeszültek, míg aggódva várták, hogy a kijáratot elzáró csapóajtó automatikusan megnyíljon. Végül megmozdult a fedél. Nagy légbuborék szakadt föl, mint egy sóhaj, és az önkéntes hajótöröttek elrugaszkodtak a szabadság, a napfény felé.

Sokkal nehezebb feladat volt lefilmezni a vízalatti akna lerakást. Bójákkal ötven méter széles utat jelöltünk ki: a Rubis-nek itt kellett végighaladnia periszkópmélységben, és egy négy aknából álló sorozatot elhelyeznie a 15-20 méter mély tengerfenéken. Az aknák a szokásos típusúak voltak, nagy gömbök, kimeredő tüskékkel, nehéz tokba bújtatva, mely egyszersmind rögzítésükre is szolgál. Miután az egész lesüllyedt, az akna és a külső tok közé rakott só 20-30 perc alatt feloldódott, s az így könnyebbé vált akna felszállt, acél horgonykötelét megfeszítve. Pontosan a felszínre étkezés előtt egy hidrosztat blokkolta a horgonykötelet, és a pokolgép működőképessé vált.

De hogyan tudhatta biztosan Ricoul, hogy aknái épp az én felvevőgépem hatókörébe esnek, és az egész művelet megörökíthető lesz? Sokat vitatkoztunk erről. Dumas végül kijelentette:

- Nagyon egyszerű. Én adok jelt az aknák kibocsátására. Ricoul, Philippe és én nagy szemet meresztettünk. ..

Frédi gúnyosan folytatta:

- Nem értitek? Lemerülök a tengeralattjáróval, de nem a belsejében. Kívül maradok, lovaglóülésben az orrtőkén. Bízzátok csak rám ...

Ricoul figyelte Dumas-t, amint teljes felszereléssel elterült a hajó legelején. Egyik kezében a nagy kalapács, másikkal a hálóvágóba kapaszkodott. A parancsnok bebújt a toronyba, és helyet foglalt a periszkóp mellett. Nem akarta elmulasztani a látványt, hogy mi történik a bolond Frédivel, ha majd a hajótőke nagy bugyborékolás közepette lesüllyed. Az első hullám elborította. Csak gumi taposóuszonyai kalimpáltak a habokban, más nem látszott. De a parancsnoki torony felé sodródó buborékpihék azt bizonyították, hogy a lovas a nyeregben maradt. Emberünket alaposan próbára tette ugyan a négy csomó sebességgel rohanó áradat, de ő jól tartotta magát. Ricoul kissé megnyugodva folytatta a merülést, és a periszkópnál maradt, a két sor bójától egyenlő távolságban.

Jómagam már rég szinte gyökeret vert lábbal álltam a tenger fenekén, a kijelölt út közepén. Vacogni kezdtem és egészen elveszettnek éreztem magam. Nem lévén iránytűm, képtelén voltam tájékozódni. Szüntelenül forgolódtam, vártam a Rubis közeledését.

A Rubis

Még nem láttam, de már jó előre hallottam propellerének zakatolását. A tenger minden oldalról visszhangozta a vízalatti üzem tompa moraját. Aggodalmam félelemmé növekedett, amikor a zaj fülsiketítővé vált.

Dumas előbb észrevett, mint én őt: huszonöt méternyiről felfedezte a csillogó buborékaimat. Majd én is megláttam, amikor a hajó orra már fölém magasodott. Nevetségesen kicsiny figurának látszott a szörnyeteg nyakába kapaszkodva. Kalapácsával azonnal a hajótestre ütött. Erre a megbeszélt jelre, mely a hajó belsejében levő aknarakóknak szólt, eloszlott az aggodalmam. Fene gyorsan ment az a cethal! Az oldala is elhúzott mellettem. Frédi eltűnt. Az első akna tőlem öt méternyire zuhant le zajtalanul, valóságos iszaphegyet kavarva.

A többi aknát húsz másodperces időközökben pottyantotta el a Rubis. Teljes erőmből úsztam, és sikerült is még hármat filmre vennem. Kifulladva megálltam: a negyedik látótávolságon túl volt. Az iszapfelhők sokáig gomolyogtak fölfelé, majd megritkulva, végül látni engedték a nagy gömböket. Az akna felső részével lefelé volt a tartályban, mintha tüskéivel ki akarná szívni annak sótartalmát. Különböző szögekből lefilmeztem őket, azután visszatértem a felszínre. Most Tailliez merült le azzal a megbízatással, hogy válasszon ki egy aknát, és filmezze le az akna szabaddá válását és felemelkedését.

Öt perccel később Tailliez távoli zörejt hallott. Megindította felvevőgépét, de az akna meg se moccant. Egyik akna a másik után szállt a felszínre, csak éppen a kiszemelt nem mozdult. Philippe makacsul állt őrt mellette, amíg a hideget bírta. 35 perc múltán visszatért a felszínre, és a gépet átadta Fargues-nak. ö lement, de azonnal vissza is jött;

- Az az átkozott gömb elindult, mielőtt odaértem volna - dühöngött. - Kivárta a pillanatot, amikor senki sam őrzi.

Ricoult megkértük, hogy rakjon le még négy aknát.

- Az aknarakásról már nagyon jó képeink vannak, most már nincs szükség potyautasra - szóltam.

Ricoul mosolyogva indult útnak. Frédi, a vascápa lovasa szállt le az új aknákhoz.

- Ezúttal jót válassz! - kiabáltunk utána.

Telt, múlt az idő. Szakértőknek tekintettük magunkat, és találgattuk, hogy mi lesz. Az aknák úgy látszik megint gúnyt akarnak űzni belőlünk, örséget szerveztünk a felvevőgép mellé,- ott váltottuk egymást, hogy valamelyikünk mindig készen álljon a filmezésre. Az első kijelölt áldozat lemerült, és Dumas átadta őrhelyét. Amint felbukkant, így szólt:

- A másik három már fönn van, de a negyedik, az a ringyó, tudni sem akar semmiről. - Már másodszor tettünk rossz lóra.

A búvárok tízpercenként váltották egymást. Szilárdan kitartottunk az akadékoskodó aknával szemben. Meg akartuk mutatni neki, hogy velünk nem lehet kukoricázni. Addig strázsálunk mellette, míg végül mégiscsak engednie kell. Végre-valahára a tartály mozogni kezdett. Sztárunk úgy határozott, hogy eljátssza szerepét, mely abból állt, hogy felfordult, tizenöt métert emelkedett, és mozdulatlan maradt közvetlenül a felszín alatt, kimeresztve félelmetes tüskéit. Egy óra hosszat tűrtük a szeszélyeskedését, és a vásznon az egész aknafelvétel mindössze kilencven másodpercig tart.

A Tengeralatti Kutatócsoport ötévi erőfeszítés után egy szép háromemeletes épületbe költözött. A földszinten helyeztük el a légsűrítőket, a rekompressziós keszonokat, a műhelyt, a fotó-laboratóriumot. Az első emeleten a rajzolók terme, a raktár és a személyzeti szállás kapott helyet. Felül az iroda, a fiziológiai, a fizikai, a kémiai laboratórium és a gyűlésterem volt, amelyet trófeáink díszítettek - korallok, roncsokról szedett hajóharangok, ión oszlopfők és antik amforák. Továbbá előkészítettük a helyet egy nagy, három emeletnyi magas kísérleti berendezés számára, melynek sesegítségével rövid idő múltán megteremtettük a 250 méteres mélységig való leszállás pontos feltételeit.

Más országoknak tekintélyesebb kutató központjaik voltak. A mi csoportunk viszont közvetlen kapcsolatban állt a tengerrel, amely az ablakaink alatt hullámzott. A csoport minden szakembere, a rajzolótól az orvosig, egyúttal búvár is volt. A műhelyek és a laboratóriumok gyorsan alkalmazták a, földi technikát a tenger kutatására, így például, az Alinat által szerkesztett új berendezéseket már másnap ki is lehetett próbálni.

A környéken előforduló búvár-balesetek áldozatait, civileket és katonákat egyaránt, sürgősen a csoporthoz szállították. A bénult vagy végüket járó búvárokat a mi keszonjainkban kezelték és gyógyították, orvosi felügyelet mellett. A csoport legénysége és parancsnoksága minden ilyen alkalommal összegyűlt megnézni, hogyan hagyja abba a beteg a rekompressziós kúrát, és dobja mankóját a pokolba.

A csoportunkra bízott feladatok közül a legkínosabb a vízbe fúlt repülők felkutatása volt.

Egy nyugodt, ragyogó nyári napon a haditengerészet egyik kétmotoros repülőgépe fénytörésből eredő káprázat áldozata lett: teljes sebességgel nekiütközött a víz színének. A pilóta, egy bajtársam, kiesett a gépből. Egy bárka fogta ki holtan. A repülőgép visszapattant, majd elsüllyedt. Megbízatásunk az volt, hogy fényképfelvételeket készítsünk a roncsról, és lehetőség szerint hozzuk felszínre a mechanikus meg a másodpilóta holttestét.

Esésük helyét a felszínen szivárványszínekben játszó folt jelezte. A szárnyakban levő tartályokból még szállt fölfelé az üzemanyag. Könnyen megtaláltuk a nagy, csillogó gépmadarat egy lapos, ólomszínű iszapsík tetején, 38 méter mélyen. Légcsavarjai leszakadtak, a motorköpenyek felhasadtak, a pilótafülke elején rés tátongott, kétségtelenül ott röpült ki bajtársam az ülésről. Kis ezüstös halak tömegei tolongtak a roncs körül. Közéjük úsztam a fényképezőgéppel, hogy elkészítsem a vizsgálóbizottságnak a kért felvételeket. Ekkor rábukkantam a másodpilótára. Ültében az egykori fülkének dőlt, szeme tágra nyílt. Ez volt az első halott, akit a víz alatt láttam, közel ezer leszállásom során. Nem bírtam elviselni nyugodt és komor arckifejezését. Ejtőernyője kibújt a zsákjából.

Harminc méterrel távolabb, a végtelennek tűnő fenéken nyugodott a mechanikus. Hátán feküdt, egyik lába behajlott, jobb alsókarja felfelé emelve a víz színére mutatott. Ejtőernyője egészen kinyílt. A mechanikus bizonyára a második ütközéskor esett ki, és lassan süllyedt a gépe felé. A holttesteket ejtőernyőikbe burkoltuk, az lett a szemfedőjük. Felhoztuk őket, hogy átadjuk családjaiknak.

BÚVÁRUTAK A FÖLD ALATT

Egy szép későnyári reggelen, 1946-ban, a Tengeralatti Kutatócsoport megszállta Vaucluse-t, ezt a bájos kis falut. Mit keresnek egyenruhás tengerészek teherautójukkal és sokféle holmijukkal ebben a tengertől oly távoleső kis helységben?

Miután Garcin úrnak, a vaucluse-i elöljárónak bemutattuk kellő formájú és tartalmú küldetési parancsunkat, hozzáfogtunk, hogy a saját hátunkon a híres vaucluse-i forráshoz szállítsuk felszerelésünket.

Az érdekes .megbízatás onnan eredt, hogy Brunet zászlóaljparancsnok - egy Vaucluse-rajongó - levelet írt nekem, melyben javasolta, hogy új módszereinkkel segítsük felderíteni a Sorgue folyó földalatti szakaszának titkát. Semmit sem tudtam a forrásról, akkor láttam először életemben, amikor odamentünk kutatni... A terv viszont nagyszerű volt; ettől kezdve szabad időm egy részét a szükséges adatok összegyűjtésére fordítottam.

A vaucluse-i forrás a középkor óta megihlette a költőket. Petrarca a közelében írta szonettjeit Laurához. A tájat manapság Provence csodái közé sorolják. De leginkább a Sorgue folyó felszínre bukkanása, e szeszélyes hidrológiai látványosság az, ami világhírűvé teszi. Mert ez a forrás nem olyan, mint a többi...

Egy százhúsz méter magas, függőleges sziklafal tövében bemélyedés van, amelynek alján tisztavízű medence húzódik meg. Minden évben egyszer, októberben vagy novemberben tajtékos vizek ömlenek át a medence párkányán, és zabolátlan vízeséssé változnak. Az év többi hónapjaiban a medence nyugtalanító, de csendes tükrét a legkisebb hullám sem zavarja. A lejtő lábánál egy kis folyó fakad, a Sorgue. Vízhozama azonban - rejtélyes módon - csaknem egyenletes, még a legnagyobb szárazság idején is.

A vaucluse-i fennsíkot át- meg átlyuggatja a sok víznyelő. Ezek többé-kevésbé fedett, függőleges, kútféle nyilasok, melyek nagy esőzések idején levezetik a vizet. Fáradhatatlan barlangkutatók makacsul igyekeztek behatolni e víznyelőkbe, egészen az aljukig. Nem lehetetlen, hogy ily módon egyszer megközelíthetővé válik a Sorgue titokzatos medre. A fennsík belsejét minden valószínűség szerint végigszántják a vizek, folyók, vízesések; talán nagy földalatti csarnokok is képződtek. Nagyon bonyolult vízrendszert rejtegető földalatti világ lehet ott, amelyet csak sejtünk, de nem ismerünk.

A folyó partján lakók, akik megfigyelték, milyen tiszta a vize, milyen állandó a vízhozama, milyen lassú az áradása és apadása - óriási tárolók létezését feltételezik. "Elemista magyarázat, nem állja a kritikát" - kiáltanak erre a forrás teoretikusai.

Talán . . . De addig a kétségtelenül közeli napig, amikor a víznyelőkön vagy a szifonon keresztül az első felfedező rábukkan a valóságra, a legszívesebben Mistral magyarázatát fogadom el:

"Egyszer a vizek tündére gyönyörű lány képében kézen fogta Basile-t, az öreg dobost, s a vaucluse-i forrás hullámain át egy földalatti mezőre vezette, ahol hét nagy gyémánt hét lyukat zárt el. ťLátod ezeket a gyémántokat?Ť - szólt a tündér. - ťHa felemelem a hetediket, a forrás vize felhatol a fügefa lábáig, amely csak egyszer egy évben iszik.Ť Ezután a tündér eltűnt. Basile felébredt és csodálkozott, hogy ott fekszik a hűs árnyékban ..."

Az expedíció elég kellemesen kezdődött - 9 óra tájban egy kanadai kenu szállításával, melyet fel kellett cipelni a forrásig. A gyerekek szinte megrohamoztak bennünket, hajba kaptak, hogy melyikük vigye a légpalackjainkat, hordozható dekompresszorunkat, köteleinket, búvárruháinkat a medencéhez vezető árnyas ösvényen. Úgy látszott, a lakosság fele abbahagyta munkáját, hogy minket elkísérhessen. Egy szempillantást vetettünk a fekete víztükörre, azután egymás arcára: éreztük, ez a barátságtalan tócsa nem a mi esetünk.

Elbeszélgettünk Garcinnel, a községi bíróval és helyettesével, Boudinnel. Természetesen szóba kerültek elődeink, Ottonelli és Négri próbálkozásai.

1878-ban Ottonelli mester felöltötte búvárruháját, és leszállt a medencébe. Annak a legmélyén, bal kéz felé, behatolt a szifon bejáratába, elhaladván egy háromszögletű nagy kő alatt. Majd eltűnt nézői szeme elől, és vagy harminc méter kötelet tekert le maga mögött, ami lényegileg 23 méter mélyre vezette. Ez a mélység megfelelt az akkori lehetőségek végső határának. Egy lejtős alagútba került, de nem mehetett tovább lefelé. Egy golyót bocsátott le a lejtőn. Az harminc méterrel mélyebben állt meg, ötven méter kötelet húzva maga után. Vajon Ottonelli úr golyója elérte a szifon alsó könyökét?

A maga korában tiszteletre méltó leszállás nyomán egy legenda terjedt el. A legkomolyabban állítják, hogy Ottonellinek volt egy cink bárkája, amely a kísérlet közben elsüllyedt, bekerülj a szifonba, és ott eltűnt. A dolog egészen lehetetlen, mert ha a bárka valóban elsüllyedt - később egyébként kiderült, hogy egy szó sem igaz a meséből -, akkor az a medence fenekén maradt volna, és nem jut be a szifonba a háromszögletű kő alatt.

1938-ban meghívták a marseille-i Négrit, az ismert búvárt.

Négri jobb felszereléssel indult útnak, mint az elődje. Közönséget leszállása idején egy megafónnal tartotta izgalomban. Azt állította, hogy negyven méter mélyre jutott, és elérte a szifon alsó könyökét. Csak azért nem bírt felmenni a felszálló ágban, mert légcsöve hozzádörgölődött egy nagy, ledőléssel fenyegető kőhöz, amely elzárhatta volna előle a visszatérés útját. Vaucluse-i barátaink még mindig meghatva emlékeztek a mélyből jövő hangjára, amikor bejelentette, hogy megtalálta Ottonelli cinkhajóját.

Leszállásaink előtt hiába kerestük Négri urat, sohasem akart fogadni bennünket. Kitűnő búvárnak számított, és leírását nem vethettük el teljes egészében. Ezért kiindulásképpen elfogadjuk, hogy tényleg elérte a fejtő végét, és erre a feltevésre alapítottuk taktikánkat. Ám a forrás rajza egyáltalán nem hasonlított Négri leírásához. Kérdésessé vált, hogy vajon a jeles búvár nem rejtőzött-e egyszerűen az alagút bejáratánál levő háromszögletű kő mögé, és nem onnan mondta-e a megafonba feltűnést keltő tudósítását. Dumas és én majdnem életünkkel fizettünk azért a tanulságért, hogy Ottonelli híres bárkája nem is létezett. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy nemcsak a fantasztikus értesülések bizonyultak veszedelmeseknek a földalatti utunk során. Új kompresszoraink, amelyek segítségével előző este töltöttük meg légpalackjainkat, szintén félelmetes sorsot tartogattak számunkra.

A víz hőmérséklete 13 C° volt; fürdőruhában tehát csak nagyon rövid ideig szállhartunk le. Ha hosszabb ideig akarunk a vízben tartózkodni, akkor megfelelő öltözékre van szükség.

A kenuból negyvenkilós nehezéket eresztettünk le a szifon nyílásába. A víz rendkívül tiszta volt. Sikerült is lejuttatnunk a nehezéket, pontosan az alagutat elzáró háromszögletű tömb mögé. A mérőón tizenhét métert mutatott. Szerettük volna, ha a nehezék eléri a szifon alsó könyökét.

Pinard első altiszt fürdőruhában, légzőkészülékkel ellátva rövid leszállásra indult. Vízhatlan kézilámpát vitt magával, és a nehezéket letaszította a mélységbe. Látván, hogy az sok akadályba ütközik, utána ment. A nehezék 28 méter kötelet pergetett le, azután megrekedt. Néhány pillanat múlva Pinard visszatért, vörösen, mint a rák. Nem is gondolta, hogy legalább olyan mélyre jutott le, mint Ottonelli.

Dumas meg én voltunk az első induló pár. Tízméteres kötéllel egymáshoz kötöttük magunkat, mint az alpinisták.

Gyapjú alsóruhámra felvettem új, csuklyás, vízálló öltözetemet, Dumas pedig az olasz úszó harcosok kezeslábasába öltözött. Úgy megrakodtunk, mint a málhásszamarak. Hátunkon három légpalack, lábunkon gumi taposóuszonyok, övünkbe tűzve kés és tartaléklámpa, kezünkben elemlámpa. Bal karomon száz méter kötelet vittem karikába rakva. Dumas ráadásképpen pót-légzőkészülékkel és egy mélységmérő manométerrel éktelenkedett. Kis gleccsercsákánya még inkább hasonlatossá tette felszerelését az alpinistákéhoz.

A felszínen tapasztalt "idegenvezetőnk", Fargues kiképzőtiszt irányította a műveleteket, ő tartotta a nehezék kötelét, s ez volt az egyetlen szál, mellyel kapcsolatot tarthattunk a külvilággal. Többször elismételtük a megállapodást. Egy rántás: megfeszíteni a kötelet. Három rántás: utána engedni. Hat rántás: vészjelzés, felhúzni, amilyen gyorsan csak lehet.

Úgy számítottuk, hogy egy 30-40 méter hosszú, erősen lejtő álagútra találunk, amely azután emelkedik a titokzatos, ismeretlen felszín felé. Következésképp elhatároztuk: több nehezéket viszünk, mint rendesen, hogy biztosabban álljunk a lábunkon és így jobban megküzdhessünk az esetleges áramlatokkal. Az én dolgom volt a nehezéket lejjebb lökni, valahányszor fennakad. Feltételeztük, hogy az út az alsó könyökig ismeretes, tehát érdekünk minél gyorsabban túl lenni rajta: ha leérünk, százméteres kötelem végéhez kötöm a nehezéket, és megpróbálunk felhatolni a Sorgue titkai felé.

De ember tervez, és forrás végez. Mielőtt beléptünk a vízbe, az előttünk tátongó fekete nyílásba, még egyszer körülnéztem. A hely valóban baljóslatúnak tűnt. A kíváncsiak áhítatos csendben figyeltek; valami volt a levegőben. Feleségem, Simoné, aki szinte iszonyodott ettől az expedíciótól, elvegyült a tömegben. Az első sorban egy fiatal pap állt. Kétségkívül azért jött, hogy szükség esetén kéznél legyen. Visszagondolva, ma már tisztában vagyok azzal, hogy tudatom alatt élt a be nem vallott kívánság: túl lenni az egészen minél hamarabb.

Botladoztunk a ránk nehezedő terhek súlya alatt, míg társaink a vízbe segítettek bennünket. Én beszélni is tudtam néhány szót, ha egy pillanatra kiengedtem a kupakot a számból. Frédinek erre nem volt módja, mozdulatokkal kellett válaszolnia. Alighogy megmártóztunk, máris kipróbáltam, hogyan értjük egymást.

- Jól hallasz?

Dumas bólogatott.

A túlsúlyomat három kilóra becsültem, ez megfelelt terveinknek. Gyorsan lesüllyedtem a medence aljára, és a bejáratot két részre osztó nagy háromszögletű kőtől jobbra behatoltam az alagútba. Ekkor még egyszer visszanéztem. Láttam, amint Frédi körvonalai kiváltak a bizonytalan, zöldes fényű háttérből. Nincs hát több dolgunk az éggel, most már ahhoz a világhoz tartozunk, melybe sohase hatol be a fény. Felkattintottam a lámpámat. A víz annyira tiszta volt, hogy a fénynyalábot egyáltalán nem lehetett észrevenni. Csak egy fényes kis kör hunyorgott az éjszakában, ott, ahol lámpám láthatatlan fénycsóvája beleütközött a sziklafalba.

Tudtam, hogy erős kötelék tart össze Frédivel; nem is törődtem vele többet. Nehezékem segítségével zuhantam fejjel lefelé, mint a kő. Hirtelen visszahúzott valami az övemnél fogva. Nagy robajjal kövek gördültek le mellettem. Dumas, akit akadályozott a sok cók-mók meg a kelleténél súlyosabb nehezék, lábával próbálta fékezni esését. Csak annyit ért el, hogy kőgörgeteget indított meg, mely dübörögve zúdult felém. Egy kő a vállamat súrolta. Zavarosan éreztem, hogy gondolkodni kellene, de képtelen voltam rá.

Harminc méter mélyen egy kivájt sziklalépcsőn rábukkantam öntöttvas-tömbünkre. A lámpa fényénél nem látszott a fenti világból valónak, épp olyannak tűnt, mint a többi kő. Homályosan emlékeztem, hogy ezzel a nehezékkel tenni kellene valamit. Letaszítottam a lejtőn. Dumas köveivel együtt dörögve gurult tovább. Úgy működtem, mint az automata. Észre sem vettem, hogy elveszítettem a karomon tartott kötélkarikáimat. Különben Fargues-ról is elfeledkeztem, meg mindenről, ami fönt maradt. Nem is jeleztem három rántással Fargues-nak, hogy eressze utánam a kötelet. Az alagút hirtelen meredekebb lett. Kezemet körbekörbe mozgatva, spirális fényvonalakat rajzoltam lámpámmal a tiszta, sima falakra. Kétcsomós sebességgel haladtam. Párizsban vagyok a metrón. Senkivel sem találkozom. Senki sincs a metróban, még egy árva tengeri sügér, még egy fia hal sem.

Azon a nyáron állandóan dolgoztunk, semmi baj nem volt a fülünkkel. Hát akkor az enyém miért fáj? Valami történt. Egyszerre eltűnt a lámpa köröcskéje az alagút faláról. A fénynyaláb erősen lejtős, kavicsos partra, valóságos törmelékkúpra világított, amely valószínűleg az alagút végét jelezte. Falak sehol sem látszottak. Meghatározhatatlan tömegű vízbe kerültem, valami lesüllyedt katedrálisba, melynek a fensége lenyűgözött. Jól ismert tárgyat pillantottam meg: a nehezéket. Ott feküdt a kavicsokon. Ez kissé megnyugtatott. De a tervünk meghiúsult - nincs itt se szifon, se cinkhajó, se ingatag szikla. És fáj a fejem.

Eszembe jutott, hogy valamihez oda vagyok kötve. Lámpám fényében egy kötél vált ki az éjszakából, amely kövekbe kapaszkodó alak felé kígyózott. Dumas volt az, sok limlomjával, kezében a lámpájával, nem világított erősebben, mint egy szentjánosbogár. Csak a karja mozgott. Álmos mozdulatokkal próbálta beleakasztani csákányát a nehezék kötelébe. Békaember-öltözete kezdett lassan megtelni vízzel. Elgyöngülten küszködött, hogy sűrített levegővel felfújhassa. Odaúsztam hozzá, egy pillantást vetettem a mélységmérő manométerre: 46 métert mutatott, de lapját elárasztotta a víz. Tehát még mélyebben vagyunk. Talán hatvan méternyire. Hatvan méternyire egy lejtős és csupahajlat cső végén.

A mélységek mámorát éreztük, de ez nem volt a megszokott izgalom. Nyomottság, sőt félelemérzés keveredett a különös ittassággal. Dumas-ra még súlyosabban hatott, mint rám. Gondolataim egymást kergették. Ebben a mélységben semmiképp sem kellene ilyen részegnek lennünk . . . Nem fordulok vissza, míg meg nem tudom, hol vagyok. Miért nincs itt áramlat? A kötél, a nehezék kötele az egyetlen vezetőnk visszafelé; mi lesz, ha elvesztjük szemünk elől? Mit csináltam a kötéllel, amelyet a karomon hoztam? Nagy nehezen eszembe jut, hogy valahol feljebb elhagytam. Megfogtam Dumas kezét, és a nehezék kötelére tettem. Kiáltottam neki: "Maradj itt, megkeresem a boltozatot." Dumas úgy értette, hogy elfogyott a levegőm, és a pót-légzőkészüléket kérem. Hét-nyolc métert felemelkedtem, de lámpám fényében hiába kerestem valami visszfényt vagy árnyékot. Falnak semmi nyoma, boltozat sincs, és nem tudok feljebb úszni, mert Dumas visszatart, mint egy horgony.

Dumas súlyos narkózisba merült, és azt képzelte, hogy engem fenyeget veszély. Különben is hiába erőlködött, nem bírta kihúzni a légzökészüléket az övéből, sőt, elcsúszott a kavicsos lejtőn, mivel már régen elengedte a kötelet, egyetlen Ariadne-fonalunkat. Mire visszamentem hozzá, a kötél már eltűnt a sötétben. Szinte megdermedtem. Belém hasított annak tudata, hogy milyen sors vár ránk. Fölöttünk valahol kétszáz méter víz vagy üregek és sziklák vannak. Ha fogytán lesz a levegőnk, kétségbeesve kutathatjuk a boltozaton a kiutat. A rosszullét egyre fokozódik, s végül a halál . . . De nem, vissza kell térnünk . . .

Dumas már majdnem elvesztette öntudatát. Ahogy hozzáértem, erősen megragadta a csuklómat, és nyugtalanul megszorította. Erőszakkal kiszabadítottam magam, és hátraléptem. Lámpámat Frédire irányítottam. Maszkjának üvege alatt kidülledt szeme mutatta, milyen állapotban van. Csak lihegő lélegzetvételem hallatszott. Körös-körül halotti csend. Szerencsére nincs áramlat, amely elragadhatná Frédit. Ha a legcsekélyebb áramlat volna, elvesznénk. A nehezék nem lehet messze. Idegesen keresni kezdtem. A rozsdás vastömb számunkra becsesebb volt minden aranynál. Hirtelen rábukkantam: szilárd és biztató. Kötele felfelé emelkedett az éjszakában, az élet reménye felé,

Tompultságában Frédi nem tudott uralkodni az állkapcsain, légzőkupakja kicsúszott a fogai közül. Telement vízzel a szája, a légzőcsövébe is került, mielőtt - nem is tudom hogyan - sikerült visszatennie a kupakot a fogai közé. Most, hogy a kötél mutatta az utat, rádöbbentem: lehetetlen lett volna a felszínre úsznom, magammal hurcolva az ernyedt Frédit, aki vízzel telt ruhájában legalább tizenkét kiló súlyt jelentett. Hiszen már most is, anélkül, hogy bármilyen komolyabb erőfeszítést tettünk volna, Dumas végképp kimerült, én pedig szinte megbolondultam. Megragadtam a kötelet, és nekikészülődtem, hogy Frédit vonszolva felmásszam.

Első három fogásomat a kötélen Fargues úgy értelmezte, hogy utána kell eresztenie. Lelkesen tartotta magát az utasításhoz. Kétségbeesetten éreztem, hogy a kötél ereszkedik lefelé. Emberfeletti erőfeszítéssel igyekeztem legalább olyan gyorsan húzódzkodni felfelé, mint ahogyan Fargues engedte a kötelet. Egy végtelennek tűnő percbe tellett, míg rájöttem, hogy a kötél egyszer csak véget ér, és azt a véget Fargues sohasem engedi el. Vagy száz méter ment le a kezeim között és halmozódott fel a kavicsos, lejtős oldalfalon. Szerencsétlenségemre egy csomó következett... Fargues mindenképpen, meg akarta könnyíteni az előrehaladásunkat . ...De hát mit csinálnak azok ott fönt? Nem értik, hogy itt pusztulunk?

Ellöktem a kötelet, mint valami ellenséget. Szörnyű elkeseredésemben megkíséreltem egyedül a saját erőmből feljutni. Görcsösen belekapaszkodtam a kétségbeejtöen sima szikla kidudorodásaiba. Vagy tizenöt métert haladtam, de az erőm kifogyott. Szédültem és Dumas súlya ellenállhatatlanul húzott visszafelé.

A hasznavehetetlen kötél beleakadt a lábamba; elátkoztam. Hirtelen eszembe jutott a megállapodásunk: "Hat rántás, felhúzni, amilyen gyorsan csak lehet." Elkaptam a kötelet, reménykedve, hogy hatig még el tudok számolni és meghúztam. De a megeresztett köeél a Fargues-tól elválasztó százméteres darabon mindenhez hozzásúrlódott: jelzésem elveszett a sötétben.

Miért nem érti meg Dumas, hogy nekem is vesztemet okozza? Dumas, te mindenképpen meghalsz. Ez már talán befejezett tény. Dumas, rettenetes, amit csinálok, de te már halott vagy, és nem akarod, hogy éljek. Ég áldjon, Frédi. Megszorítottam a tőröm, hogy elvágjam a kötelet, amely Frédivel összekötött.

De még halálfélelmeimben is visszatartott valami. Nem, még egyszer, még utoljára megpróbálom értesíteni Fargues-ot. Minden erőmmel a kötélre nehezedve ismételtem, újra meg újra ismételtem a vészjeleket. Frédi, én minden emberileg lehetőt megteszek. Én is a halál torkában vagyok.

Odafönn Fargues megfeszített idegekkel figyelt. Nem tudta, mitévő legyen. Még nem sok idő múlt el az indulásunk óta. Homlokát ráncolva tapogatta a kötelet, mint az orvos a beteg pulzusát. Csak néhány perc telt el azóta, hogy annyi kötelet kértünk, és semmi érthető jel! Szorongás váltotta fel afölött érzett örömét, hogy feltételezhetően diadalmaskodtunk a szifonon.

Ekkor gyönge vibrálást érez Fargues keze. Mit jelentsen ez? Dönteni kellett. Fejét meg se fordítva morogta Tailliez felé:

- Mi történhet? Legföljebb letolnak. - És határozott arckifejezéssel húzni kezdte fölfelé a kötelet.

Éreztem, hogy a kötél hirtelen megfeszül. Eleresztettem a tőrömet, és mindkét kézzel belekapaszkodtam az életet jelentő kötélbe. Övem szakadásig feszült Dumas súlyától. Légpalackjai zengve ütődtek a szikláknak, miközben gyors iramban húztak fel bennünket. Harminc méterrel magasabban, az alagút könyökénél felnézve halványzöld fényű háromszöget pillantottam meg. Megmenekültünk. Mintha álmodnék, úgy bukkantam ki a medencébe. A fény vakított. Fargues a vízbe ugrott, hogy kisegítse az eszméletlen Dumas-t. Pinard utána. Minden erőmet összeszedtem, uralkodtam az idegeimen, hogy egyedül másszam ki a medencéből, és megállják a lábamon. Dumas hason feküdt a parton, erőt vett rajta a hányinger.

Barátaink sietve kiszabadítottak gumiruháinkból. Egy üstben petróleumot égettek, hogy a láng mellett megmelegedhessünk. Fargues és az orvos Dumas-val foglalkoztak. Néhány perc múlva talpra állt a tűz mellett. Egy üveg konyakot nyújtottam neki. Nagyot húzott belőle és megszólalt:

- Délután újra le kell szállnom.

Körülnéztem, hová tűnhetett Simoné. A bíró megmagyarázta:

- Amikor már nem jöttek fel a buborékok a felszínre, felesége lerohant a dombról. Azt mondta, nem bírja idegekkel.

A szerencsétlen berontott az első vaucluse-i kocsmába és a legerősebb italból rendelt. Egy hírvivő leszaladt a faluba és lélekszakadva ordította, hogy az egyik búvár megfulladt. Simoné felsikoltott:

- Melyik? Milyen színű a maszkja?

- Piros - felelte a hírnök.

Simoné megkönnyebbülten felsóhajtott - az én maszkom kék volt. Majd a vörös maszkos Frédire gondolt, és öröme egycsapásra elszállt. Feldúltan indult vissza a forráshoz vezető úton. S íme, csoda! Ott áll Frédi épen, egészségesen ...

Miközben medvékként topogtunk a tűz körül, Frédi gyorsan erőre kapott. Színe visszatért, gondolatai rendeződtek. Egyetlen kérdés foglalkoztatott valamennyiünket: miért kábultunk el annyira a folyosó végén?

Az élénk hangulatú ebéd után a következő pár, Tailliez és Morandiére készült újabb támadásra a forrás ellen. Tervük a mi próbálkozásunk eredményeinek elemzésén alapult. Minthogy Frédi és én a szifon alsó falát követve tágas térségre bukkantunk, melynek nem találtuk meg a mennyezetét, a másik csoport ezúttal végig az alagút boltozatát fogja követni, s így talán rálel a küszöbre, ahonnan a boltozat felfelé indul. De vajon hová vezet? Ez a probléma.

Tailliez és Morandiére sokkal egyszerűbb és könnyebb öltözetben indult, mint mi. Egyszerű gyapjú alsóruhát vettek fel, kezeslábas nélkül. Biztonsági kötelet vittek, de nem kötötték egymáshoz magukat. Megegyeztek, hogy ha valamelyikük kiált, az annyit jelent, hogy feltétlenül vissza kell térniük.

A Tailliez- és Morandiére-kísérlet a miénkhez hasonló zűrzavar közepette zajlott le. Bizonyság erre a beszámolójuk. Egyébként már ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy a mi kalandunk után leszálljanak.

A terv szerint, egymás mellett úszva követték a boltozatot. A fal sima volt, helyenként jókora kiugrókkal. Philippe mindegyiknél azt hitte, hogy a túloldalán már a felmenő ág kezdődik, de csalódott.

Amikor Tailliez tapasztalatból negyven méterre becsülte a mélységet, figyelmét közérzetének elemzésére összpontosította. Kissé lejjebb haladva jelentkeztek a narkózis első tünetei. Philippe úgy döntött, hogy értelmetlen dolog volna továbbmenni, és megegyezésük szerint kiáltott egyet. Morandiére meghallotta, és azonnal segítségére sietett társának, hogy megkönnyítse visszafordulását. Megállapította, hogy Tailliez rendetlenül lélegzik. Följebb úszott, és a megereszkedett kötélen kétszer egymás után harmat-hármat rántott. Majd újra lement Tailliez mögé, hogy ha szükséges, támogassa. A teljes sötétségben, a kézilámpák bizonytalan fénye mellett az ilyen mutatványhoz tökéletes összeszokottság kell. Tailliez látva, hogy Morandiére izgatottan mozog, azt hitte, valami baja lehet. Fogásról fogásra kapaszkodott fel a kötélen. Úgy érezte, hátulról valami visszatartja. Kétségtelenül a laza kötélen valami hurok keletkezhetett. Erre mögötte elvágta a kötelet. Mindketten azt hitték, hogy a másik van rosszul. Morandiére megfogta Tailliez lábát, és segítette felfelé, hogy könnyebben átjusson az egyik szűkületen. Ettől az erőfeszítéstől ki is fulladt. A vízből egészen jó állapotban jöttek ki. Tailliez még akkor is szorongatta kezében a tőrt, amellyel a kötelet átvágta. Észre sem vette, hogy a pengéjénél fogta, s csontig megvágta magát.

Estefelé Dumas-val még egy leszállást hajtottunk végre, azzal az egyedüli céllal, hogy gondosan átvizsgáljuk az alagút első szakaszát. A tapasztalatokból okulva biztosítani akartam, hogy Frédi ne essék kísértésbe. . . Ötven méteres kötelet erősítettünk az övéhez, kését pedig fent hagyattam, nehogy elvágja a biztonsági kötelet. Topográfiailag felvettük a medencét meg a szifon felső szakaszát, s baj nélkül visszatértünk.

A vaucluse-i forrás ma is őrzi a titkát - de élni jó! Az izgalommal teli nap után az expedíció résztvevőinek alkalmuk nyílt összehasonlítani a bor narkózisát a vaucluse-i mámorral. Bőséges vacsorával ünnepeltük az "ítélet-felfüggesztés"-t, de a feszült hangulat csak nem oldódott fel.

Vaucluse mellett

Aznap este, Toulon felé utazva Simoneťhal és Frédivel fáradtságunk és fejfájásunk ellenére még mindig a megoldatlan problémán rágódtunk: jól ismerjük a mélység mámorának tüneteit, mi lehet hát az oka, hogy ez az át: látszó, de sötét, meszes víz annyira megzavarta az elménket? Hallgattunk, csak néha dobott be valamelyikünk valami magyarázatot. Kialvatlanság, az élelem, a nyugtalanság, a belélegzett levegő . . Erre felpattantam:

- A belélegzett levegő! ... Mi lenne, ha elemeztetnénk a palackokban maradt levegőt?

Másnap reggel kiderült hogy vajmi rész szénmonoxid volt benne. Ötven méter mélyen ennek hatása megfelel egy hatszorosan erősebb adagnak. Vagyis a szifon alján a levegőnk húsz perc alatt megölt volna bennünket. Működésbe hoztuk új kompresszorainkat: a kipufogó gázt beszívták működés közben.

A rákövetkező években a Tengeralatti Kutatócsoport, illetve a csoport egyes tagjai más speleológiai búvárutakra is vállalkoztak. Fargues és Morandiérc elkísérték Guy de Lavaurt a chartreux-i forráshoz; az egész csoport együttműködött a collioures-i ejtőernyősökkel, A Font Estramar kibukkanásának kutatásában - de egyik búvárunknak sem sikerült keresztüljutnia érdemleges szifonon, kivéve a gramat-it 1948-ban.

Abban az évben, míg Tailliez, Dumas és én a dakari Bathyscaphe-expedícióban vettünk részt, csoportunk négy tagja: Alinac sorhajóhadnagy, Devilla doktor, Jean Pinard első altiszt és Brignon szállásmester, megostromolta a Gramat közelében levő vitarelles-i szifont.

A gramat-i meszes fennsíkon nyílik a vitarelles-i kürtő. A csoport búvárainak az igazi barlangkutatás minden fázisán át kellett esniük, mielőtt a vízbe kerültek. Egy utászalakulat minden anyagot leeresztett a 85 méter mély üregbe.

Rövid vízszintes menet után újabb negyvenméteres függő leges kút következett. Végül a búvárruhákat, ruhadarabokat, elektromos felszereléseket, tutajokat, létrákat, készleteket át kellett vinni egy nagyrészt elárasztott, ötszáz méteres barlang-csarnokon, amely egy helyütt, körülbelül tízméteres szakaszon, erősen összeszűkült.

A barátságtalan, zavaros víztükrön az utászok gumicsónakokra pallókat raktak. A tengerészek pedig készültek a lemerülésre.

Alinat úgy döntött, hogy egyesével küldi le a búvárokat egyre hosszabb és hosszabb vezető kötelekkel. A lámpákkal, iránytűkkel és manométerekkel felszerelt búvárok mind több és több adatot gyűjtöttek az elárasztott csarnokok feltérképezéséhez: A felderített távolság napról napra nőtt. Végül Alinat 1948. október 29-én elindult az utolsó, a legfontosabb leszállásra.

Alinat több mint százhúsz méter kötelet vitt magával. A már ismert szakaszon a lehető leggyorsabban úszott át. Majd lassan behatolt egy szűkületbe, melyen éppen hogy átfért. Melle a kavicstalajhoz dörzsölődött, légpalackjai csikorogva súrolták a sziklákat. .Azután tágasabb helyre ért. a talaj körülbelül húsz fokos szögben emelkedett. Lámpájának fénye csillogva megtört, ahogy előrevilágitott: ez a felszín! Maszkja elhomályosodott, mint egy szélvédő az esőben. Azután kibukkant a vízből. Alacsony, vagy tíz méter hosszú terembe jutott, mely agyagos lejtőben végződött. Eszébe jutott, hogy mindenütt, ahol víz folyik, még a legmélyebb barlangokban is, egészséges a levegő. Levette maszkját, a kupakot kivette a szájából és szabadon lélegzett.

Felhúzódzkodott egy csúszós kis parton, a terem fala mentén. Ö hatolt be elsőnek ebbe a sziklákból alkotott páncélszekrénybe, ahol agyagon, vízen és levegőn kívül semmi sincs és ahová a napfény sohasem vitt életet. Előre lépett a parton, de valami visszahúzta. Kötelének végére ért. Csak úgy mehetne tovább, ha lecsatolná övéről. És ha visszajövet nem találná meg? A labirintusra gondolt, amelyben áthatolt a víz alatt és önkéntelenül éppen ellenkezőleg, ellenőrizte, hogy szilárdan tart-e az életet jelentő csomó. Lámpájával a terem végét kereste, és csalódottan tapasztalta: az egyetlen kiút egy újabb szifon, mely Isten tudja hová vezet.     A kutatás folytatásához búvároknak kellett volna jönni-menni szüntelenül, százhúsz métert hurcolva a víz alatt a szükséges felszerelést, előretolt bázist kellett volna létesíteni az agyagos csarnokban, mielőtt hozzá lehet fogni az újabb szifon átkutatásához.

Alinat taposóuszonyai nyomát otthagyta az agyagban. Majd elvégezte a vízbeszállásnál megszokott, hagyományos földközi-tengeri mozdulatokat. Maszkjába köpött és a vízben kiöblítette. Arcára illesztette és ráharapott a kupakra. Becsusszant a vízbe, és elindult a kötél mentén. Buborékjai még néhány másodpercig felszálltak a felszínen, azután a terem visszasüllyedt a semmibe. Az ember nyomai eltűntek a sötétben ...

KINCSEK A VÍZ ALATT

Egy alkalommal Hyéres egyik parti kocsmájában ültünk. Régi hajótörésekről folyt a szó, s mi azonnal fülelni kezdtünk.

- Hosszú évekkel ezelőtt - mesélte egy halász - két kerekes hajó összeütközött Ribaud és Porquerolles között, s elsüllyedt a mély vízben. Egyikük aranyat szállított. Egy vállalkozó megpróbálta kiemelni a roncsot. A kormány két hadihajót kölcsönzött a munkához, de hiába. A hajó felfordulva fekszik. Egyetlen búvár sem meri megközelíteni, mióta valaki szörnyű tengeri angolnára bukkant a kéményében. Kérdezd meg Michel Mavropointist, ő ott dolgozott.

Ez a megszokott mese volt a felfordult hajóról, melynek egyedüli bejárata a kémény, ahol a szörny őrzi az aranyat. Michel Mavropointis régi ismerősünk; feltétlenül meglátogattuk hát kedvenc bisztrójában. A kis, zömök ember nyugalomba vonult munkásra emlékeztetett. Tárt karokkal fogadott bennünket; mi voltunk leghűségesebb hallgatói. Szemünkben Michel volt a tiszteletre méltó búvármesterség eleven jelképe.

Ánizsos likőrt rendeltünk neki. Szakértő módra elkészítette magának, megízlelte, majd így szólt:

- A két hajónak, amit kerestek, semmi köze egymáshoz. Az első a Michel Say, egy száz méter hosszú teherhajó. Ötven éve süllyedt el. A másik a Vilié de Grasse, kerekes hajó; 1880-ban szelte ketté a Vilié de Marseille. A Vilié de Grasse olasz emigránsokat és 1750 aranytallért szállított.

Ötvenhárom halott volt. A hajó orra negyvenhat, a tatja pedig ötvenöt méterre fekszik a felszín alatt.

Michel elbeszélése valószínűbbnek tűnt, mfnt a halászé. Megadta az áldozatok pontos számát, az arany pontos mennyiségét, a hajó nevét, a szerencsétlenség idejét és a hely mélységét. Nem is hiányzott más, csak a hajótörés helyét feltüntető térkép.

A második adag ánizsos likőr után folytatta:

- Kieszközöltem, hogy a kormány nekem adja a Michel Say mentését. A szerződés szerint minden, 250 méteres körzetben talált tárgy az enyém volt. Munka közben is tovább kerestem a Vilié de Grasse-t.

Szóval Michel a búvármesterség mellett titokban kincskereséssel is foglalkozott. Majd hozzátette:

- Egész nyáron dolgoztam, de nem találtam a kerekes hajót. A Michel Say-ről evőeszközöket, kristálypoharakat hoztam fel, több láda sört, amely gyöngyözött, mint a pezsgő, és lisztet zsákszámra ...

- Lisztet?

- Úgy van, búzalisztet. Tengervízben a liszt kemény kérget kap, amely megvédi a belsejét. - Huncut mosollyal élvezte elbeszélésének az újoncokra tett hatását, azután folytatta: - Az évad vége volt. Éppen uzsonnáztam az embereimmel, amikor horgonyunk beleakadt valamibe. Hát gyerekek, az volt a Vilié de Grasse és 1750 aranya! Higgyétek el, nem vesztegettem az időt, gyorsan lemerültem. Napokig térden csúszva turkáltam az iszapban. Meg is találtam a ládát.

Michel lassan ivott, hogy szavai ünnepélyesebbek legyenek.

- A fedélzeten nagy volt az izgalom. Már a bicskák is előkerültek a zsebekből. De amikor a láda fedele engedett, egyszeriben végeszakadt a nagy izgalomnak. Színházi kellékek, kalapok, csipcsup. dolgok voltak benne, amelyek szétmállottak, miután megszáradtak. A Vilié de Grasse aranya most is a tenger fenekén van!

Michel vigyázott, nehogy kibökje a roncs helyét. Minden kérdésünkre kitérőén válaszolt. Ezt jó jelnek vettük. Mégis, az az 55 méter túl mélynek tűnt ahhoz, hogy kutassunk utána vagy akár felvételeket készítsünk. Mindenesetre a Michel Say-vel elkezdhetjük a dolgot.

Második lemerülésre megtaláltuk a roncsot. 55 méter mélyben, abban a ködben, melyet rnegszokásból horizontnak nevezünk, egy folt rajzolódott ki. Szikla talán? Nem... a Michel Say. Rövidesen odaértünk. Az egész olyan, mint egy rácsos kerítés. Megpillantjuk a propellert, törött szárnyaival az elvékonyodott tengely végén. A csontvázszerü parancsnoki híd mintha egy nagy kazánra volna ácsolva. Távolabb előtűnt az ellapult hajóhombár, szabályos oldalaival. A Michel Say kis hajó, legföljebb ötven méter. Mavropointis meglehetősen túlzott. De a belsejében nyüzsög az élet, s ez megér egy filmszalagot.

Akkoriban leszállás előtt sűrített levegőt nyomtunk felvevőgépeink vízhatlan tokjába, hogy ellensúlyozzuk a víz nyomását. Amint feltöltöttem a gépet három és fél atmoszférára, ami megfelelt a Michel Say mélységének, a lencséje szétrobbant, és száz meg száz üvegszilánk fúródott a lábikrámba, mint egy vadászpuskából a sörét. Ez a fájdalmas incidens egy időre megszakította felvételeimet, és bebizonyította egy automatikus nyomásszabályozó szükségességét, amit később meg is csináltunk.

Amint a Michel Say felé közeledtünk, óriás sügérek jöttek elénk, majd bújócskázni kezdtek a roncs belsejében, anélkül, hogy a legcsekélyebb mozdulatunkat is szem elől tévesztették volna. A hajófenéken a homok keveredett a bordázat darabjaival. Egy zsineggel lekötött, zsákformájú valami eszünkbe juttatta a lisztet. Egy másik zsákból csak a fele maradt meg. Ennyit hagyott Michel a rakományból.

A hajóroncs elején hemzsegett a legkülönfélébb halak tömege. A helyhez szokott halak fajtánként külön rétegekben, "emeletekben" úszkáltak. Felülről nyíltvízi halak záporoztak rájuk. Boxolóképű dentexek meredtek ránk agresszíven, majd elmenekültek a szürkés messzeségbe. Egy vastag csőben vén muréna pöffeszkedett. A homokon jókora lámpa feküdt. Megpróbáltuk felvinni, de túl nehéz volt.

Később a Tengeralatti Kutatócsoporttal vissza-vissza-tértünk a Michel Say-hez. Dumas felvitte lámpáját meg a kapitány korallokkal borított messzelátóját. A roncs évről évre fogyott. A Vilié de Grasse-ra nem találtunk rá. Mavropointis meghalt, s magával vitte a sírba az öreg kerekeshajó titkát.

Egy szép napon azonban, 1949-ben, az Elie Monnier ultrahang szondája Ribaud környékén kiemelkedést jelzett a sima tengerfenéken. Dumas mohón a vízbe vetette magát.

Hosszú ideig ereszkedett lefelé a lebocsátott kötélen, végül a fenék piszkos homokján kötött ki. Akkor vette észre, hogy légzőcsöveit siettében rosszul illesztette össze, s hirtelen legalább annyi víz szalad le a torkán, mint amennyi levegő. Elnehezedett fejében a távoli tömeg láttán feléledt a régi, hatéves kíváncsiság. Közelebb úszott. Két nagy, csigákkal, növényekkel borított kerék magasodott fel a homokon. Köztük voltak az öreg gőzgép hengerei. A hajó egyik oldalán hatalmas rés tátongott. A tengerfenéken arckrémes tégelyek hevertek szerteszét. Köztük egy fazék és néhány palack. A manometer ötvenöt métert mutatott: az öreg Michel igazat mondott. Frédi, miután tömérdek sós vízzel kevert sűrített levegőt nyelt, belátta, hogy nincs értelme most a homokban turkálnia. Fuldokolva, kupakjába köhögve gépiesen felkapott egy tégelyt, és fellendült a távoli felszín irányába. Emelkedés közben a sűrített levegő kitágult a gyomrában. Dobként feszülő bendővel érkezett vissza a kincsek birodalmából, és három órát hangos böfögéssel töltött, akár egy bőséges kínai vacsora után.

Más alkalommai Marcellin - aki első roncsainkhoz vezetett bennünket - egészen más természetű kincskeresésre hívta meg Dumas-t:

- A kormány versenytárgyalást írt ki négy teherhajó: a Saumur, a Saint-Lucien, az Alice-Robert és az Astréé felkutatására, amelyek Port-Vendres magasságában, a spanyol határhoz közel süllyedtek el. Spanyolországból jöttek, és a Francia Szabad Haderők egyik tengeralattjárója torpedózta meg őket. Bizonyos értesülések szerint wolframot vittek a németeknek. A rakomány értéke 300 millió frank lehet. Mielőtt árajánlatot tennék, szeretnék megbizonyosodni.

hogy valóban wolframot szállítottak-e. Mi a véleménye a dologról?

Először történt meg, hogy egy vállalkozó ilyen bizalmas kéréssel fordult vezeték nélkül dolgozó búvárhoz. Dumas haladéktalanul útnak indult légzőkészülékével.

Mihelyt megérkezett Port-Vendres-ba, végigjárta a kocsmákat, kikérdezte a tengerészeket, halászokat, hivatalnokokat és kocsmatulajdonosokat. Valamennyien megegyeztek a hajók sorsát illetően. A tengeralattjáró kapcsolatban állt a szövetségesek spanyolországi hírszerző szolgálatával. Besiklott a Béar-foki sziklafalak lábához. Pontosan fölötte voltak a németek parti ütegei, de a tengeralattjáró olyan közel lapult, hogy nem árthattak neki. A parancsnok értette a dolgát. Egymás után torpedózta meg a wolframos hajókat, amint feltűntek Port-Vendre s előtt.

A városban senki sem tudta, hová lett az Astrée. Fel is hagytunk a keresésével. Az Alice-Robert-nek, egy egészen új banánszállító hajónak, amelyet a németek erősen felfegyvereztek, nem volt rakománya, üres hombárai teljesen értéktelenek. Maradt hát a Saumur és a Saint-Lucien. Dümas hosszas alkudozás után megegyezett a kikötőben egy révkalauzzal, akinek kis bárkája volt. Henri apó, a bárkatulajdonos, fogta a szintjelzőit és kutató vasmacskáját bedobta a 45 méteres vízbe. Ott volt a Saumur. Frédi a kötélen kapaszkodva lemerült a sötét vízbe, íme a feljegyzése:

"Egy árboc csúcsa válik ki a sötétből. Az ezernyi fekete kagylóval borított kötélzet hosszában merülök alá. Az oldalkötél rögzítője alatt két szép languszta lóg. Árbocon még eddig nem láttam langusztát. Lejjebb haladva úgy tűnik, mintha a zavaros víz kioltotta volna a fényt. Az összekuszált drótkötelek mellett egy languszták csápjaitól borzas csörlő. Tapogatózva behatolok a tágas hombárba. A padlót üres kagylóhéjak borítják. Bizonyára ismeretlen állatok felfalták az árbocokhoz tapadó kagylókat és üres héjukat ledobálták . . . Kissé távolabb, szabadon hever a rakomány. Földdel vegyült kavicsokat különböztetek meg. Ha ez a wolfram, hát nem valami szép! A kő halmokban hever, mintha csilléből szórták volna ki. Egy marékkal a zsákomba teszek. Mozdulatom barna felhőt kavar fel. A fedélzet alatt és az elülső nyitott fedélzeten mindenütt languszták csápjai állnak ki. Még a horgony láncrészéből is. Fázom. Elhatározom, hogy visszatérek a felszínre."

Frédi elvitte a mintát egy helybeli vegyészhez és megkérdezte:

- Ez wolfram?

- Biztos, hogy nem. Szerintem rossz minőségű vasérc. Másnap Frédi átkutatta a Saumur többi hombárját. Tele voltak a vegyész által megvetett értéktelen anyaggal. A torpedó a hajót a parancsnoki hídnál érte, és megnyitotta a lakrészeket. A languszták bemásztak a mosdókba meg a WC-kbe. Frédi hármat felvitt Henri apónak.

Ha a Saumur ilyen szegényes volt, mi lehetett a Saint-Lucien-ben? A helyi lakosok mendemondái szerint a teherhajót az elején találta el az első torpedó. A kapitány akkora lánccsikorgás közepette eresztette le két horgonyát, hogy még a partokon is hallották. Azután a hajó előre billent, nagy propellere sokáig kalimpált a levegőben. Egy második torpedó célt tévesztve a parton robbant. A Saint-Lucien nagyon lassan süllyedt el.

Dumas másodjára is útnak indult Henri apóval. Az öreg eredménytelenül vonszolta kereső vasmacskáját órák hosszat a tenger fenekén. Ezalatt Frédi végigfeküdt a bárka alján és gondolkozott.

- A kapitány nem horgonyozhatott le szándékosan. Ha pedig a horgonyok az első torpedótól lezuhantak, a hajónak a horgonyok körül kellett forognia . . . Talán fenséges spirálisokat írt le körülöttük, és úgy süllyedt el.

- Próbáljunk a parthoz közelebb kotorni! - kiáltott fel elmélkedése végeztével.

A vasmacska tényleg bele is akadt rövidesen a Saint-Lucien-be, a Saumur-rel azonos mélységben. Frédi a kötél mentén leereszkedett a vasmacskáig, de az a tengerfenéken feküdt: a roncs nem volt a közelben. A macska ugyanis kiakadt, de szerencsére barázdát húzott a homokba, Frédi követte a nyomot a Saint-Lucien-ig.

" Nemsokára a teherhajó hombárjában lebegett. Teljesen üres volt, csak megmagyarázhatatlanul vékony deszkalapocskák hevertek benne szerteszét. Dumas csalódottan tért vissza.

Másnap reggel Frédi nagy zajra ébredt: szállodai szobájának ablakából szemtanúja volt egy spanyol narancsszállítmány festői kirakodásának. Néhány gyümölcs a kék víz színén lebegett. A gyümölcsös ládák a hajóhombárban talált deszkadarabokra emlékeztették... Ez hát a wolframunk! A Saint-Lucien azért süllyedt el olyan nehezen, mert fenntartották a. lebegő narancsok.

Auguste Marcellin visszavonta a wolframos hajókra tett ajánlatát.

Lavezzi alacsony gránitsziget a bonifaciói öbölben - a szél és a hullámok simára csiszolták. Egy hegyes emlékmű mellett levő két kis fehér temető fekete fakeresztjei a Sémittante hajótörésére emlékeztetik a kirándulókat.

1942-ben a sziget partja mentén kerestük a Sémittante roncsát egyszerű búvárszemüvegeinkkel. 1947-ben újra kezdtük a kutatást az Élte Aionnier-töl. Ekkor már vezeték nélküli búvárkészülékünk és egy új "víz alatti szánunk" volt. Gyorsnaszádom majd egy óra hosszat jó sebesen vontatta Alinat-t; szisztematikusan végigpásztáztuk a legvalószínűbb területet. Végül társunk elengedte a masinát és rövidesen közölte, hogy egy ágyúra bukkant. A dolog kezdett komollyá válni. Frédi vízbeszállt, és egy sóborította tányérral meg egy éles vasdarabbal tért vissza, amelyet azonnal kardnak kereszteltünk el. Kezünkben vannak a Sémittante fegyverei és evőeszközei. Lekapartuk a fajansz tányért, hogy valami felírásra bukkanjunk. A betűk egymás után tűntek elő: "Compagnie - Fraissinet"! Az ágyú sem állta ki az újabb próbát, egy kis teherhajó árbocdarabjává degradálódott!

A nekünk szegezett kérdések közül hárommal mindig szembekerülünk:

- Mennyi kincset találtak annyi temérdek hajóroncsban?

Ez a fejezet megpróbál válaszolni erre a kérdésre.

Azután:

- A roncsokban megbúvó szörnyek nem támadták meg magukat?

Erről később beszélünk. A harmadik pedig:

- Nem félnek, amikor holttesteket találnak? - E kérdés hallatára minden türelmünket latba kell vetnünk, ugyanis fontos feladatunknak tartjuk, hogy megcáfoljuk a tenger félelmetességéről keringő történeteket. Elő akarjuk segíteni az igazság kiderülését. Több mint ötszáz alkalommal szálltunk le, összesen vagy harminc hajóroncshoz. Minden zugban kitettük magunkat a búvárokat fenyegető összes veszedelmeknek, de emberi maradványoknak soha a nyomát sem találtuk. Nagyon kevés áldozat marad egy süllyedő hajó belsejében. Kiugranak inkább, és a szabad vízben fulladnak meg. De feltételezzük, hogy valaki a hajóbán reked. A katasztrófa utáni első hetekben kellene a roncsba hatolni, hogy holttest nyomára bukkanjunk. A húst - néhány nap alatt nemcsak a halak és a rákok falják fel, hanem még az olyan ártatlannak tűnő állatok is, mint a tengeri csillagok. A csontokat főleg a férgek meg a baktériumok emésztik fel.

A kincsekről szóló történetek majdnem mindig misztifikáción és félrevezetésen alapulnak. Az egyedüli vagyon, amelyről szó lehet, a kincskereső vállalkozás részvényeseinek zsebéből vándorol a főkolomposokéba. A meggazdagodás mindenkiben élő vágyát leginkább az elsüllyedt kincsekről szóló mesék specialistái tudják kihasználni, akik régi térképeket terítenek ki, megjelölve rajtuk spanyol aranyszállító gályák roncsainak pontos helyét. . . Céljukat már csak azért is könnyen érik el, mert sem a félrevezetett részvényeseknek, sem a szervezőknek nincs fogalmuk arról, hogy mi megy végbe a tenger fenekén.

Egy komoly, tapasztalt, megfelelő felszereléssel rendelkező vállalkozó minden tőle telhetőt megtesz, hogy egyedül húzhasson hasznot a váratlan leletekből. Ha egy ilyenfajta expedíciót nagy nyilvánosság előtt szerveznek meg, ez világosan mutatja, hogy a vállalkozók nem aranyat, hanem egyszerűen csak pénzt akarnak keresni.

El sem tudok képzelni nagyobb csapást egy becsületes hajóskapitány számára, mint azt, ha igazi kincset talál. Először is tájékoztatnia kell a legénységet, és biztosítani kell minden embernek a részét. Ez elengedhetetlen ilyen esetekben. Majd magától értetődően mindenkitől titoktartást kell követelnie. De vajon mi maradhat titokban, ha egy matróz az első kocsmában felhajtotta a második pohár italt? Amikor pedig a kapitány tényleg felhozza az aranyat a spanyol gályáról, jelentkeznek az örökösök. A királyok és konkvisztádorok ivadékai előszedik poros leszármazási okmányaikat, és igazuk tudatában követelik részüket rendszerint nem keveset. Az állam, amelynek vizeit megsértette, zárolja a leletet, és ha a szerencsétlen kapitány évekig tartó pereskedés után hazavisz is néhány spanyol aranyat, az adószedő kizárólag vele foglalkozik élete végéig. Elveszti barátait, hírnevét, hajóját és elátkozza az aranyat, amely tönkretette. Az idők megváltoztak: a spanyol gályák jócskán vesztettek renoméjukból.

Mi csakhamar kigyógyultunk az aranylázból, bár Dumas, maláriához hasonlítható rohamok formájában, többször visszaesett e betegségbe. Modern kincsek azonban mégis vannak a roncsokban: sok tonna ón, réz vagy ... wolfram. Kiemelesükhöz jelentős összegek kellenek, amelyek felhasználását a tulajdonosok, a kormányok vagy a biztosító társaságok ellenőrzik. A vállalkozás hosszas és egyhangú, gyakran nagyon csekély haszonnal jár.

Az egyedüli, gyors meggazdagodásra vezető vállalkozás, amelytől tudok, a Zöldfoki szigetcsoporthoz tartozó, Dó Sál-sziget partjánál zajlott le. Ezen az eldugott helyen egy ember jött az Elie Monnier fedélzetére, és barátian üdvözölt bennünket. Annak idején ő is a Cöte d'Azúron vadászott a halakra.

- Mi az ördögöt csinál maga itt, az isten háta mögött?

- Egy hajórakományt emelek ki.

- Ki fizeti a költségeket?

- Senki. Egyedül dolgozom, a saját szakállamra.

Kérdőn néztünk egymásra. Gúnyolódik velünk a honfitársunk, avagy talán beteges hazudozás vett rajta erőt? De csak kitartott a magáé mellett, szerződésről beszélt, amelyet annak rendje és módja szerint megkötött egy nyolc méteres vízben elsüllyedt hajó rakományának kiemelésére. Egyedül merült alá maszkban, taposóuszonyokkal lábán. Egy "narghilét" is vitt magával (hátára szíjazott nyomáscsökkentőt, amelyet hosszú cső köt össze a bárkán levő légpalackkal), de mivel nem volt kompresszora, nem vette hasznát a készüléknek. Kérdeztem tőle, miféle kincsről van szó, és vártam beszámolóját az arany- és ezüstrudakról.

- Kakaóbabról - felelte nevetve. - 4000 tonna kakaóbabról. Leszedtem a hombár fedelét, és úgy dolgoztam.

Minthogy indulásra készülődtünk, nem volt alkalmunk ellenőrizni a dolgot. Amint Dakarba értünk, egy biztosítási ügynök igazolta a csodát.

- Valóban megbíztuk. Nincs semmi szokásos felszerelése, hacsak néhány lepkehálót nem számíthatunk annak.

- Lepkehálót? - kiáltotta Frédi, és a homlokára ütött.

- Úgy ahogy mondja - bólogatott az ügynök. - A kakaómaggal teli zsákok a hombároan lebegnek. Emberünk egy bennszülött társaságában minden reggel fatörzsből vájt csónakon a roncs fölé evez. Tengeralatti vadászok módján lemerül, és késével gyorsan felhasít egy pár zsákot. A kakaómag felszáll a víz színére, a bennszülött fiú pedig kihalássza lepkehálóval. A parton máris tekintélyes nagyságú kakaómag-domb emelkedik.

Egy évvel később találkoztunk emberünkkel. a Côte d'Azuron. Csak úgy sugárzott róla az egészség, szinte lerítt róla az újonnan szerzett jólét minden külső jele. Vidám kézmozdulatából megértettük, hogy a tenger... a tenger tele van kincsekkel.

AZ ELSÜLLYEDT MÚZEUM

A Földközi-tenger mélye tele van drágább kincsekkel, mint az Ezüst Flotta (Amerikából kincseket szállító spanyol gályák flottája. - Szerk.) rakománya. A békaembereknek csak a kezüket kell kinyújtaniuk értük. A régi civilizációk évezredes mesés emlékeket hagytak a Földközi-tenger partjai mentén. A világ leggazdagabb múzeuma a napsütötte tenger hullámai alatt nyugszik.

Valamennyi kalandunk közül a legmeghatóbbak az időszámításunk előtti időkből származó tiszteletre méltó hajóroncsokhoz tett kirándulásaink voltak. Némelyiknél azon fáradoztunk, hogy műkincseket, történelmi emlékeket hozzunk a felszínre. Más hajóroncsokat is felkutattunk, melyek még most is várják a vállalkozó szellemű búvárokat.

A tengeralatti archeológia új tudomány. Története 1901gyel kezdődik, amikor Antikythera-szigete közelében, 55 méter mélyen dolgozó görög búvárok számos márványszobrot és egy ifjút ábrázoló pompás bronzszobrot hoztak felszínre. E fiatal tudomány legfontosabb, a legnagyobb fejlődéssel kecsegtető ága a hajók archeológiája. A nagy kereskedelmi hajók mindig az egyes korok legfejlettebb, technikai eszközeivel készültek, így hát rakományukkal, szerszámaikkal, berendezésükkel és a legénység használati tárgyaival, az őket létrehozó civilizációról meglehetősen sokoldalú képet nyújtanak.

Csakhogy ma még nem létezik olyan múzeum, amelyiknek birtokában volna egy ilyen hajó minden maradványa.

A vikingek kiásott bárkái, Trajanus császár luxusgályái, melyek a Nemi-tó lecsapolása következtében kerültek napvilágra, kétségkívül az ókori hajók nagyszerű példányai, de egyik sem volt nagyméretű tengeri teherhajó. Az ókori kereskedelmi hajózásról úgyszólván semmit sem tudunk.

Henri Broussard közölte velünk egy alkalommal, hogy A húsz méter mély, sűrű növényzettel borított, sík tengerfenéken amforákat talált, közel a chrétienne-i jelzőberendezéshez. Anthéor előtt. Az amforák kétfülű, égetett agyagból készült nagy edények; alakjuk gyakran rendkívül kecses. Körülbelül húsz liter bor, víz, olaj vagy gabona fér beléjük. A föníciaiak, görögök, karthágóiak és a rómaiak ezerszám raktak belőlük egy-egy hajó hombárjába, sőt sokszor a fedélzetére is. Szép formájuk ellenére első pillantásra nem nagyon látszanak praktikusnak. Az aljuk elhegyesedik, nyakuk aránytalanul hosszú. Nem tudjuk hogyan használták őket. Nem lehetetlen, hogy néhányat a tengerbe dobtak, vagy valahogy lelöktek a fedélzetről. De az anthéori "amfora-mező" kétségtelenül arra mutatott, hogy a hosszú zöld algák alatt ókori hajóroncs rejtőzik.

Lelkiismeretünk megnyugtatása végett, Rossignol és Houot kapitányokkal, az Elie Monnier fedélzetén a helyszínre indultunk. A szerves anyagokkal fedett fenéken, a posidoriahínárok alatt valóban találtunk is szétszórt, csorba amforákat. Egy nagyteljesítményű szivattyú segítségével tölcséralakú mélyedést csináltunk, abban a reményben, hogy megtaláljuk a roncsot. A mélyedésből nagy nehezen vagy száz amforát hoztunk felszínre, sokban még a parafadugó is megmaradt. Némelyiken érintetlenül találtuk a pecséteket is, a korabeli görög borkereskedők cégjelzésével.

Napokig szivattyúztuk az iszapot, kagylóhéjakat és törmeléket, hogy újabb amforákat szabadítsunk ki. Több méterrel lejjebb fára akadtunk: roncsunk fedélzetének deszkáira. Sajnos, felszerelésünk nem volt alkalmas ilyen méretű hajó kiemelésére, és különben sem maradt elég időnk. Visszatértünk tehát Toulonba értékes leleteinkkel, néhány mintával a hajó fájából, és ráadásul azzal az elégedett érzéssel, hogy fel tudtuk mérni egy ilyen tengeralatti aícheológiai lelőhely fontosságát. A hajótest minden valószínűség szerint érintetlen maradt. Ha a kutatások folytatásához rendelkeznénk a szükséges eszközökkel, mérhetetlenül értékes ismereteket szerezhetnénk az ókori hajóépítésről és az ókori nemzetközi kereskedelemről!

Freskók és vázák bizonytalan útmutatására támaszkodó képzeletünk megpróbálta felidézni az ókori hajózási módszereket. Hajóik rövidek és zömökek voltak, szél ellen talán nem is haladhattak. A .rendkívül ritka világítótornyok egyszerű tűzjelzések voltak a magaslatokon, a zátonyokat sem úszó jelzők, sem bóják nem jelölték. Nem tudni, hogy a hajósok féltek-e szem elől téveszteni a partokat, vagy ellenkezőleg, inkább a partoktól és azok veszélyeitől tartottak. Kerestek-e minden este biztos menedéket, hogy ott töltsék az éjszakát? Semmi alapunk sincs ennek a feltételezésére. A hajózásban a révkalauz vitte a főszerepet. A révkalauznemzedékek apáról fiúra hagyományozták szóbeli "tengerészeti instrukcióikat", amelyek valóságos államtitkok lehettek.

A hajók, ha a partok mentén kellett haladniok, ki voltak szolgáltatva a Földközi-tenger hirtelen szélrohamainak és álnok szikláinak. A legtöbb baleset a partoktól látótávolságban, általában sekély vízben történhetett. A tengeri csaták és a kalózkodás is gyarapíthatta a roncsok számát. Az ötven évszázad óta felgyülemlett iszap- és homokréteg alatt, véges-végig a földközi-tengeri partok mentén, talán ezer meg ezer, jó állapotban levő ókori hajótest alussza síri álmát.

A sekély vízbe süllyedt hajó gyorsan szétesik, részeit szétszórja a viharos tenger. De ha már 15-20 méter víz fedi, akkor békén nyugodhat az elsüllyedt múzeumok világában. Ha sziklás fenékre kerül, ahol virul az élet, és ahol nem temetheti be az iszap, meg a homok - akkor a tengerfenék magába zárja: beborítják az algák, a mohaállatok, a szarukorallok. Mohó állatvilág keres menedéket és táplálékot a belsejében. A rengeteg kagylót felfalják az egyéb állatok.

A növényi és állati maradványok, hulladékok meggyorsítják az üledékképződési. A kis állatok telepei vázukkal és váladékaikból szivacsos kiemelkedéseket építenek, amelyeket elfödnek az algák. A megrongálódott roncs enged a nyomásnak, összeomlik. A tengerfenék a századok elmúltával elsimul, és csak gyakorlott szemű búvár ismeri fel a hajóroncsok helyét valami csekély rendellenességről, a fenék szokatlan domborulatáról. Még néhány száz év, és minden nyom eltűnik.

Ahogy az ókori hajóroncsok - szinte vonakodva - eltűnnek az iszapban, sokáig alig észrevehető jeleket hagynak maguk után: amikor a töredékeket, az üledékből még kiálló amforanyakakat vagy füleket. Ez az utolsó üzenetük. Az égetett agyag eltörhet, deformálódhat a rárakódástól, de mivel anyaga végtelenül ellenálló, továbbra is az emberkéz adta vonalakat mutatja. A tengerfenéket súroló húzóhálók gyakran eltörik az értékes nyomokat, sok roncsot örök feledésre ítélve. Néha a korall- és szivacshalászok is hozzájárulnak a romboláshoz: nem is gyanítván egy amfora felfedezésének jelentőségét, fölviszik, és a lelet helyét elfelejtik.

Egy másik ókori teherhajó, a tuniszi mahdiai gálya helyét az említett jelek alapján ismertük fel csalhatatlanul. A gálya kifejezés egyébként téves, ugyanis nem voltak benne evezőpadok, a vitorlás hajó a maga idejében szinte elképzelhetetlenül nagy terhet, legalább négyszáz tonnát vitt. A mahdiai hajót a rómaiak a császárkorban arra használták, hogy a Görögországban rabolt műkincseket Itáliába szállítsák rajta. A híres hajóroncs újbóli felkutatása valóságos régészeti detektívregénybe illett.

1907-bcn egy egyszerű görög búvár, akihez hasonlók tucatszám dolgoztak a Földközi-tenger minden zugában, szivacskeresés közben, közel Mahdiához, egész sor óriási, félig iszapba süppedt hengert talált negyven méter mélyen. Visszatérve kijelentette, hogy ágyúkra bukkant.

Jean Baéhme admirális, a bizertai tengerészeti prefektus odaküldte a haditengerészet néhány búvárát. Az "ágyúk'', szám szerint 67 darab, ovális formát rajzoltak a szürke homokba. A hengereket és néhány négyszögletes tömböt a tengeri növények és állatok vastag rétege fedte. A búvárok felhoztak mintának egy háromtonnás darabot. Lefejtették róla algákból és kagylókból álló kérgét. Az állítólagos ágyúk nem voltak egyebek, mint pentelikoni márványból faragott ión oszlopok.

Alfred Merlin, a tuniszi Ókori Múzeum igazgatója közölte a hírt Salamon Reinachhal, a híres hellenistával, Reinachnak sikerült felkeltenie, két amerikai mecénás érdeklődését, és bevonnia őket egy kiemelési terv finanszírozásába; Loubat herceg és James Házén Hyde 20-20 ezer dollárt adtak a munkálatokra. Az expedíciót Távéra sorhajóhadnagy vezette, aki olasz és görög hivatásos búvárokat szerződtetett.

A negyven méteres mélység akkoriban komoly technikai nehézséget jelentett. Érdekes véletlen, hogy az angol haditengerészet éppen abban az évben tette közzé első dekompressziós táblázatait, amelyek ötven méteres mélységig voltak érvényesek; Távéra azonban mit sem tudott róla. Néhány bevárt úgy megviselt a "bend" (a keszonbetegség), hogy abba kellett hagyniuk mesterségüket, mindazonáltal - hála Merlin kitartásának - a végtelenül kínos munka öt éven át folytatódott.

A mahdiai hajó nemcsak ión oszlopokat, oszlopfőket cs oszloplábazatokat szállított, hanem keverőkorsókat, ember. nagyságú, faragott kerti vázákat is. A búvárok márvány és bronzszobrokat találtak a hajó körül. Ezek nyilván akkor szóródtak szét, amikor a hajó ide-oda lebegve, hulló falevélként süllyedt a fenékre.

Merlin, Reinach és más szakértők szerint a leletek az időszámításunk előtti első évszázadból valók. A hajótörés i. e. 80 körül történhetett: amikor Sulla a 86-ban kifosztott Athénból rendszeresen elszállíttatta a zsákmányt. A hajón levő épületelemek - vagy egy Görögországban Sulla megbízottai által lebontatott luxusvilla részei voltak, melyet Itáliában akartak ismét felépíteni, vagy talán templomépítés céljaira rendelték őket az athéni műhelyekben. A hajó messzire vetődött útvonalától,- de akkoriban a vitorlásokkal könnyen megesett az ilyesmi. A roncsról annyi műtárgyat szedtek össze, hogy a tuniszi Alaoui Múzeum öt terme megtelt velük. Még most is ott láthatók. 1913-ban a feltárás anyagi eszközök híján abbamaradt.

1948-ban hallottunk először a mahdiai gályáról egy archeológiái expedíció során, melyet az ókori Karthágó kereskedelmi kikötőjének, illetőleg a kikötő maradványainak felkutatására indítottunk. Előző nyáron a tuniszi légierők parancsnoka, Vernoux tábornok néhány igen érdekes légifelvételt készített személyesen a karthágói partvidékről. Az , átlátszó vízben tisztán megkülönböztethető geometriai formák láthatók, ezek lehettek a kereskedelmi kikötő mólói és medencéi. A felvételeket megvizsgálta Poidebard atya, egy nagyon művelt jezsuita, aki valaha maga is repülőtiszt volt. Poidebard atya már előzőleg felfedezte Tyrus és Sidon kikötőinek tengeralatti maradványait, s nyilván élénkén érdeklődött a karthágói romok iránt is.

Poidebard atyát meghívtuk az Elie Monnier-ta, és vele, valamint tíz búvárból álló csoporttal indultunk el az elsüllyedt kikötő keresésére. Építményeknek vagy emberkéz munkájának semmi nyomát sem találtuk. Adataink ellenőrzése végett árkokat húztunk a tenger fenekén, ott, ahol a kikötőberendezésnek kellett lennie. A kikotort föld semmiféle építőanyagot nem tartalmazott.

A tuniszi archívumokban és az Alaoui Múzeumban bukkantunk rá a mahdiai gálya történetére. Merlin monográfiáiból és Távéra sorhajóhadnagy jelentéséből arra a véleményre jutottunk, hogy a roncsban még sok régiség maradhatott. Nekem személy szerint kellemes meglepetést okozott, hogy a jelentésekben Jean Baéhme nevével találkoztam, a tengernagy ugyanis feleségem nagyapja volt. Miután áttanulmányoztuk Távéra világos és részletes vázlatait, á színhelyre indultunk az Elie Monnier-val, meg a VP 8-cal. A part közelében horgonyt vetettünk. A ragyogó, napfényes vasárnapi reggelen vizsgálni kezdtük a térképvázlatot.

Az első tájékozódási pont: toronyféleség egy régi kőgát mólóján. A tornyot látjuk, de móló több is van. Melyik az igazi?

A második tájékozódási pont: kis bozót egy partmenti domb tetején. De sajnos, a Távéra működése óta eltelt harmincöt év alatt a bozót helyére valóságos erdő nőtt.

Harmadik tájékozódási pont: jellegzetes színű szélmalom, egy távolabbi olajfaerdőben. Messzelátóval kémleltük a tájat, a szemünk is belefájdult, szélmalmot mégsem találtunk. Érthető, hogy jó néhány tiszteletlen megjegyzést tettünk az időközben admirálissá avanzsált néhai Távéra sorhajóhadnagy emlékére. Bár tanulmányozta volna a kincsek térképezésének tudományát Robert-Louis Stevenson könyveiben!

Partra szálltunk, hogy megkeressük a szélmalom romjait. Rudakat és zászlókat raktunk a teherautóra, hogy megjelöljük a romot. Hiába járkáltunk fel s alá a poros úton, hiába kérdezgettük a bennszülötteket, senki sem emlékezett a malomra. Valaki azt ajánlotta, hogy keressünk fel egy öreg eunuchot, az biztosan emlékezik rá. Az úton találkoztunk vele. Kiszáradt, kopasz, nyolcvan év körüli aggastyán, volt, bozontos pofaszakállal. Nehéz elképzelni valami ezeregyéjszakai hárem gőgös őrzőjének... Kérdésünkre homályos szeme bátorítóan felcsillant.

- A szélmalom? ... a szélmalom? - suttogta. - Odavezetem magukat.

Holminkat cipelve kilométereken át követtük egy halom omladékig. Alig kezdtük el jelzésünk felállítását, az öreg nyugtalan arckifejezéssel mormogni kezdett:

- Másik malomra is emlékszem, valamivel messzebb.

És elvezetett bennünket egy másik kőrakáshoz. Szomorúan néztük, mert az öregnek hirtelen eszébe jutottak egy harmadik malom romjai, is.... Az egész mahdiai part tele van szélmalmok romjaival...

Visszamentünk az Elie Monnier fedélzetére, és tanácskoztunk. Úgy határoztunk, hogy búvárkészülékeink maximális hatósugarát kihasználva, belekezdünk a roncs felkutatásába, mintha mit sem tudnánk róla. Különben ez nem is volt nagy túlzás a körülményekhez képest. Valójában csak két biztos adattal rendelkeztünk: a roncs nem lehet távol a térképen jelzett ponttól, és negyven méter mélyen fekszik. Visszhangszondánk a tengerfeneket ezen a helyen majdnem teljesen síknak mutatta. Addig cirkáltunk, míg el nem értünk a negyven méter mély zóna középpontjába.

Nagy, tizenöt méteres négyszögekre osztott kötélhálót eresztettünk le a tengerfenékre, amely körülbelül egy hektárnyi területet fedett be. A búvárok sorra vették a négyszögeket és negyvennyolc óra alatt végigkutatták az egész területet. A sima fenéken még egy elveszett karórát is megtaláltunk volna, de a római hajó csak nem került elő. Végül Álínat sorhajóhadnagyot a vízalatti szánnal körbevontattuk a háló szélein. Semmi eredmény. Még az ötödik napon sem jutottunk előbbre, mint az elsőn. Elhatároztuk, hogy mielőtt mindent abbahagynánk, még egy napig folytatjuk a . kutatást, a kikötő felé közeledve.

Másnap reggel Tailliez rátelepedett egy hajónehezékre, amelyet harmincöt méter hosszú kötéllel erősítettünk a VP 8-hoz. A hajó lassan haladt. Sohasem voltam még úgy kiábrándulva a tengerből, mint azon a reggelen, kudarcsorozatunk hatodik .napján. Gondolatban már fogalmaztam a jelentést, amelyben igazolnom kell két hajó és harminc ember nyolc napi hiábavaló munkáját egy roncs miatt, amit már 1907-ben úgyis megtaláltak. Poidebard atya mindinkább egy dühöngő admirálisra hasonlított.

Hirtelen örömkiáltás harsant a fedélzeten. A napsütötte vízen kis narancssárga bója bukkant fel. Tailliez jelezte vele, hogy fontos leletre bukkant. Majd előtűnt Tailliez is, és a létrán felkapaszkodva lihegve kiáltotta:

- Egy oszlop! Oszlopot találtam!

Tényleg azt olvastuk, hogy egy oszlopot elvontattak a roncstól, amikor a kiemelési munkálatokat abbahagyták. A gálya végre kézrekerült. Aznap este Mahdia kikötőjében pezsgővel ünnepeltük sikerünket. A városban azonnal elterjedt a hír, hogy megtaláltuk a gályán levő legendás aranyszüzet, amely harminc év óta kísért a bennszülöttek képzeletében. A megrongálódott márványoszlop tehát egy-két óra alatt aranyszoborrá változott. Egyik-másik helyi előkelőség el is jött: gratulált vagy a hír megerősítését kérte.

Napkeltekor munkába kezdtünk. Dumas-val leszálltunk és meg is találtuk a roncsot, rajta az ottmaratit 58 oszloppal. A fedélzethez voltak erősítve, tengeri növények borították őket. Erősen igénybe kellett vennünk a képzeletünket, hogy gondolatban rekonstruálhassuk a hajót, amely a maga idejében is valami masztodonszerű monstrum volt. Lemértük az oszlopokat, hogy következtethessünk a hajó nagyságára. Talán negyven méter hosszú és tizenkét méter széles lehetett, kétszer akkora vízkiszoritású, mint az Elie Monnier.

A teherhajó végtelenbe tűnő iszap- és homoksíkságra süllyedt. A halak számára a roncs - oázis. Az elsüllyedt múzeumban néhány óriás sügér úszkált. Észrevettük, hogy az oszlopokon nem maradtak valamirevaló szivacsok. Annak idején bizonyára összeszedték őket a gondos görög búvárok. Lehet, hogy néhány műkincset is magukkal vittek, a római fosztogatások késői viszonzásaképpen.

Ezúttal a leszállások és a lenti munkák - szinte ipari jellegűek lévén - új problémákat vetettek fel. Persze alaposan felhasználtuk mindazokat az eredményeket, amelyeket a búvármesterségben Taverának és bátor társainak ideje óta elértek. Rendelkezésünkre álltak például a legmodernebb dekompressziós táblázatok, melyekből kidolgoz."biztonsági görbét". Ez minden mélységre megvonta a lemnerülési idő azon határait, amelyhez még nincs szükség az unalmas lépcsőzetes merülésre. Egyes leszállások közt három órás szünetet tartunk, naponta háromszor merülhetünk le 15-15 percre, 40 méteres mélységbe; a 15 perc elteltével azonnal fel kell jönnünk, így naponta mindegyikünk háromnegyed órát tölthet "pihenők" nélkül a tenger fenekén.

A sisakos búvárok háromnegyed órás, egyhuzamban eltöltött tengeralatti tartózkodás után, feljövetelkor először tíz méter mélyen 4 perces, másodszor hat méter mélyen 26 perces, harmadszor a felszín alatt három méter mélyen ugyancsak 26 perces pihenőre kényszerülnek, mielőtt kijöhétnek a vízből.

Azaz 45 perces lent tartózkodás közel egyórai tétlenséggel jár

Egy kétezer éve iszapban nyugvó ión oszlop

Hogy kockázat nélkül és eredményesen alkalmazhassuk új módszercinket a mahdiai gályánál, programot kellett készítenünk és azt szigorúan betartanunk. Két-két búvár váltotta egymást a tenger fenekén, pontos menetrend szerint. Mégsem számíthattunk arra, hogy mindenki figyeli majd a karóráját.

Ezért új rendszert vezettünk be, amelyet egymásközt "durranó órá"-nak neveztünk. A fedélzetről öt perccel a leszállás után belelőttünk a vízbe, a leszállás tizedik percében megint, végül t a tizenötödik percet három lövéssel jeleztük. Ez parancs volt a visszatérésre. A vízbe vágódó puskagolyók csattanása messze elhallatszik.

Másnap az egyik búvár csillogó kis tárgyat hozott fel. Átvillant rajtam az öröm: talán valami görög bronzemlék! Sajnos csak órapuskánk rézgolyója volt. Nemsokára golyók százai hevertek a roncs körül. Sokat adnék érte, ha egy oszlop mögé bújva láthatnám a legközelebbi szivacshalász képét, amint megpillantja az aranyosan csillogó tárgyakat a tenger fenekén.

Menetrendünk szabályos betartását megnehezítette a szél és az áramlás. A búvároknak gyakran nagy idő- és erőveszteséggel járó, hosszú és előre nem látott utat kellett megtenniük, míg visszatértek a roncshoz. A víz olyan tiszta volt, hogy amint lebuktunk, azonnal. megláttuk a gályát. Dumas erre találta fel a vízalatti vitorlázó repülést. Toulonbari hajónkra raktunk egy csomó ócskavasat: nagy csapszegeket, síndarabokat, öreg géppuskák alkatrészeit. Frédit utánozva megfogtam belőle hét-nyolc kilónyit, két kézzel a mellem ele tartottam a súlyt, s gyorsan siklottam lefelé, térdemet vitorlázó felületül használva. A súly előre-, hátra vagy oldaltmozgatásával tetszőleges kiindulási pontról célhoz érhettünk, fenségesen lebegve dugóhúzóban vagy zuhanó repüléssel. Megérkezésünk után leraktuk súlyos menetjegyünket.

Frédi is - mint mindnyájan - lelkiismeretesen tartotta magát "durranó óránkhoz", égészen addig, míg egy szép napon, harmadik leszállásból felfelé jövet észre nem vette, hogy valamilyen leletét lent felejtette. A kísértés túl nagy volt és egy negyedik, villámmerülést hajtott végre. Este a vacsoránál panaszkodott, hogy fáj a válla. Rávetettük magunkat, erőszakkal a rekompressziós kamrába zártuk; és a nyomást két atmoszférára emeltük. A keszon telefon- és megafon-összeköttetésben volt a leszálló kamrával. Onnan megmagyaráztuk áldozatunknak, hogy nem tréfálhatunk a "bend"-del, majd megnyugodva befejeztük a vacsorát. Amint visszamentünk a keszonhoz, Dumas fogta a mikrofont és köszönetképpen szitkokat szórt az álnok barátokra, akik hagyják éhen pusztulni szegény társukat. Úgy találtuk, hogy egy rövid órai kezelés elegendő a megnyugtatására. A rekompressziós kamrát csak ebben az egy esetben kellett használnunk.

A mahdiai gálya mélykék vízben nyugszik, ahol az ember bőre gyantaszínű zöldes árnyalatú. A távoli napfény megtört nyomásszabályozóinkon, csillogott maszkjaink keretén és ezüstszín buborékainkon. A világos fenék elég erős szórt fényt sugárzott ahhoz, hogy színes felvételeket készíthessünk a búvárok munkájáról. Kétségkívül mi forgattunk először ilyen mélységben színesfilmet mesterséges világítás nélkül.

A növényzettel, kagylókkal borított márványoszlopok zöldes tömegnek tűntek a fenéken. Kezünkkel úgy kapartunk a homokban, mint a terrier-kutyák, hogy alájuk húzzuk a köteleket. Amint felfelé húzták őket, színük egyre világosabb, ragyogóbb lett; amikor pedig a felszín fölé jutottak, szinte lángoltak a napfényben. A fedélzeten aztán a halál fuvallata elhervasztotta színpompás állati és növényi burkolatukat. Letisztogattuk, lekeféltük, lemostuk a fehér márvány oszlopfők csigavonal-díszeit, kitettük őket a napra, melynek sugarai 2000 évig nem érték őket.

Négy oszlopot, két oszlopfőt és két oszloplábazatot emeltünk ki a fenékről. Felhoztunk két nagy ólomtömböt is. Ókori horgonyok tartozékai voltak; a hajótest mellett találtuk őket, ami azt bizonyítja, hogy süllyedéskor a horgonyokat nem bocsátották le. A dráma valószínűleg gyorsan zajlott le. A 750 kilós és két méter hosszú ólomdarabok közepén levő nagy lyukba nyilván négyszögletes gerenda illett, amely azonban már rég elkorhadt. Nem a vasmacska körmei voltak, hanem horgonykoloncok. Maga a horgony fából készült. Miért raktak az ókoriak minden súlyt a horgonyaik felső részére? Azért, mert hajóikon nem voltak horgonyláncok, helyettük vastag köteleket használtak. Amikor a mai hajók a szél vagy áramlás miatt lehorgonyoznak, a vasmacska azért akad bele könnyen a talajba, mert a súlyos lánc ívben meghajlik és a tenger fenekét érintve, vizszintesre húzza a horgonyt. Ha a mi horgonyainkhoz a görögök és a rómaiak könnyű köteleit használnánk, a horgony felegyenesedne, nem tudna beleakadni a talajba, és a hajó elterelődne. A régiek fahorgonyai csak súlyos ólomnehezékkel kerülhettek megfelelő vízszintes helyzetbe, csak úgy tudtak tartós horgonyzást biztosítani.

Hat napig dolgoztunk a mahdiai gályán. Tengerészszemünkben a legapróbb lelet is különös erővel idézte fel a múltat. Igyekeztünk elérni magát a hajót. Távéra és Merlin búvárai alaposan végigkutatták a tatját, kiszabadították az oszlopokat, lapáttal árkokat vájtak. Elhatároztam, hogy a rakomány középpontjában próbafúrást csináltatok. Felvitettem néhány útban levő márványtömböt, működésbe hozattam egy nagy teljesítményű fecskendőt. A hatalmas vízsugár homokfelhőt kavart fel, amelyet messzire ragadott az áramlás, majd kézzel túrtuk végig a helyet. Fadarabokra bukkantunk, a hajó fedélzeti deszkáira. Ólommal voltak borítva és a legkisebb erőnek is engedtek. A hajó oldalfalai idővel kifelé dőltek, a fedélzet beroskadt az oszlopok súlya alatt. Keresés közben az iszap újra visszafolyt a kivájt mélyedésekbe. Sok idő és sok pénz kellett volna e csodálatos lelőhely alapos feltárásához. Sisakos elődeink gondosan lefölözték a leletet, de a rakományt csak felületesen kezdték ki. Ha expedíciónknak ez az egyedüli megállapítás lett volna a konklúziója, már akkor is eredményesnek mondhatnánk.

Tölcséralakú iszapos vájatunkban egy teljesen betemetett ión oszlopfőt sikerült átkötöznünk. Az iszap, amelyet elátkoztunk, a rongálódás ellen a legjobb védőszernek bizonyult. A márvány, miután lekeféltük és lemostuk, visszanyerte régi fényét, a csigavonaldíszek ragyogását, amely az időszámításunk előtti görög művész kezeműve volt. Nem ez a helyzet az oszlopokkal, amelyek felismerhetetlenné váltak. A touloni halászok által "tengeri datolyá"-nak nevezett hosszúkás, barna kagylók számtalan lyukat fúrtak a márványba. Ezek a tenger legízletesebb gyümölcsei. Frédi egy márványsarkot teljesen összetört, és összeszedett egy maréknyit ebből a datolyából. Poidebard atya szeme felcsillant, amikor Frédi megkínálta. A "datolya" ritka és drága eledel, mert csak úgy lehet hozzáférni, ha az ember szétzúzza a sziklát vagy a követ. Toulonban a legtöbb búvár jókora darabokat tör le a kőgátból a tengeri datolyáért, olyannyira, hogy nehéz eldönteni, melyik a kikötői berendezések ártalmasabb ellensége: a kőpusztító kagyló vagy a búvárok kalapácsa. Az Elie Monnier fedélzetén erélyes rendszabályokat kellett foganatosítanunk, hogy megvédhessük antik márványainkat az ínyencek rombolásától.

Ami a hajó fedélzete alatt volt, biztosan még most is ott van. A hajó orrától nem messze talált néhány használati tárgy azt bizonyítja, hogy a legénység hajdanában - éppúgy, mint ma - az előrészben lakott. Onnan napfényre lehetne hozni a legénység személyi felszerelését, szerszámaikat és mindenféle eszközöket, amelyekből fogalmat alkothatnánk az ókori tengerészek életéről. Emlékül gombostű vékonyságúvá vált rozsdamarta szögeket, fonalvékonyságúvá fogyott bronzszögeket hoztunk fel magunkkal, továbbá egy malomkövet meg egy méteres libanoni cédrusfatöredéket. A fát még sárga lakk fedte: jó lenne ismerni ennek vegyi összetételét. Az iszapban hasonfekve kétkarommal átfogtam egy hatalmas tölgyfagerendát, az egykori, hajó büszke orrtőkéjét.

Négy évvel később találkoztam az észak-amerikai és kanadai Alliance Frangaise Szövetségek elnökével, James H. Hyde-dal. Az idős mecénásnak levetítettem a mahdiai gályáról készített színesfilmet. El volt ragadtatva.

- Tudja-e - fordult hozzám -, hogy sohasem láttam a roncsot, sem a Merlin által felhozott műkincseket? Egyszer sem volt még alkalmam elmenni az Alaoui Múzeumba. Salomon Reinach elküldte a keverőkorsók és a szobrok fényképeit; Merlin nagyon kedves levelet irt; a tuniszi bej kitüntetett. De hát azóta már negyvenöt év telt el...

Ugyancsak; negyvenöt éve annak, hogy egy öreg bandoli halász egy hajóorrt díszítő bronzszobrocskát fogott ki a hálójával. A halász meghalt, a bronzot eladták ócska fémként. Villám erkélyén állva végigtekintek a sanary-i öblön, s hosszan elálmodozom a taurentumi csatában elsüllyedt hajókról.

KILENCVEN MÉTER MELYEN

A nagy mélységek mámora továbbra is állandóan foglalkoztatott bennünket. A megoldatlan problémát kihívásnak éreztük, amely elől nem hátrálhatunk meg: igenis tudunk mélyebbre merülni! Frédi 1943-as csúcsteljesítménye után ez megingathatatlan meggyőződésünkké vált. A csoport gondosan gyűjtötte az adatokat a hírhedt "narkózisról". Ám a nagy mélységek mámorára vonatkozó ismereteink mégis főleg elméletiek maradtak: nem kezdtünk ugyanis módszeres, gyakorlati kísérleteket. 1947-ben azonban egész nyáron készülődtünk a nagy mélységbe való leszállásaink sorozatára.

Le kell szögeznem, hogy célunk nem a rekordok megdöntése volt, noha próbálkozásaink ezt is eredményezték. Elsősorban mindig azzal törődtünk, hogy élve térjünk vissza búvárútjainkról. Még Frédi sem viselkedett soha meggondolatlanul, pedig ő volt a legmerészebb közöttünk. Azért merültünk mindig mélyebbre és mélyebbre, mert nem volt más módunk arra, hogy a nyílt tengerben tanulmányozzuk a mélységek mámorának hatását, és búvárkészülékünk felhasználhatóságának határait. Kísérleteinket aprólékosan előkészítettük és gondosan ellenőriztük. Mindaddig egyetlen vezeték nélküli búvár sem szárnyalta túl Frédi 62 méteres teljesítményét.

A mélységet súlyos nehezékkel ellátott kötéllel mértük, amelyet az Elie Monnier fedetlen hátsó fedélzetéről eresztettünk le. Öt méterenként fehérre festett deszkalapocskák voltak ráerősítve. A búvároknak eltörölhetetlen nyomot hagyó ceruzával az általuk elért legmélyebben levő táblácskára rá kellett írniuk a nevüket, és lehetőleg még egy egyszerű mondatot. A fölösleges fáradság elkerülése végett a búvárok körülbelül öt kilós vasdarabot vittek magukkal. Ha süllyedés közben lassítani akartak vagy meg akartak állni, csak a kötélbe kellett kapaszkodniuk. Amint elérték a még ésszerűnek érzett legnagyobb mélységet, ráírták nevüket a legközelebbi táblácskára, ledobták nehezéküket, és a kötél mentén visszatértek a felszínre. Felemelkedés közben - a "bend" elkerülése céljából - hat méternél, majd három méternél rövid pihenőt tartottak. A csoport minden tagja első próbálkozásra elérte a 65 méteres kötél végét. Azután előkészítettük a 90 méteres leszállást. Úgy éreztem, kitűnő erőben vagyok, a több hónapos nyári búvárkodás során "formába" kerültem, fülem tökéletesen hozzászokott a nyomásváltozásokhoz.

A kitűzött napon, nehezékemet bal kezemben tartva, a vízbe merültem. Álló helyzetben sebesen siklottam lefelé, jobb karommal átfogva a kötelet. Az Elte Monnier áramfejlesztő aggregátjának zúgása lehallatszott a víz alá, s minél lejjebb értem, annál kísértetiesebbnek tűnt a zaj. Július volt és délidő, a fény mégis gyorsan gyengült. Elértem a félhomályos rétegekbe, a kötél fehér vonalán kívül csak az ellenőrző táblácskák egyhangú sorozatát láttam, semmi mást.

Hatvanöt méternél a sűrített nitrogén fémes ízét éreztem a számban, és hirtelen erőt vett rajtam a mélységek mámora. Megkapaszkodtam a kötélben: megálltam. Bolondos jókedv fogott el és hetyke gondolataim támadtak. Erőlködve összpontosítottam figyelmemet reális dolgokra; például igyekeztem meghatározni a környező víztömegek színét. Nem tudtam választani a tengerkék, ultramarin és a porosz kék közül. Egyetlen értelmes megállapításom az volt, hogy ebben a kék szobában nincs sem mennyezet, sem padló. A Diesel-motor távoli zúgásával tele lett a fejem, majd kiterjedt, gigászi dobogássá vált, a világ szívének ritmusává.

Felírtam az egyik táblára: "A nitrogénnek komisz íze van." Alig éreztem kezemben a ceruzát; gyermekkorom lidércei elhatalmaskodtak elmémen. Ágyban fekvő betegnek képzeltem magam, rémülten láttam, hogy ujjaim kolbásznyi vastagságúak, nyelvem mint egy teniszlabda, ajkaim a kupakon iszonyúan bedagadtak, a belélegzett levegő sziruppá változott, a víz megalvadt körülöttem, szinte kocsonyában fulladoztam. A teljes elképedés állapotában dermedten függtem a kötélen. Úgy éreztem, mintha könnyed mozgású fiatal hasonmásom volna mellettem, összes képességei birtokában. Gúnyosan mosolyogta nyomorúságomat. Idővel átvette mozdulataim irányítását, kényszerített, hogy eresszem el a kötelet, és szálljak lejjebb. Élénk látomások közepette, mámorosán süllyedtem tovább.

A nyolcvan métert jelző táblácska színtjén a víz természetfölötti módon világossá vált. Az éjből sejtelmes hajnalba siklottam át. Ami nekem napkeltének tűnt, az nem volt más, mint a sötét, de átlátszó felsőbb rétegeken akadálytalanul áthatoló fény visszaverődése a tengerfenékről. Könnyen észrevettem a kötél végén, hat méterrel a tengerfenék fölött függő súlyt. Megálltam az utolsóelőtti táblánál, s a legutolsót néztem, öt méterrel lejjebb. Minden hidegvéremet összeszedtem, hogy a helyzetet áttekintsem; majd lemerültem a kötél végéig, kilencven méternyire.

A tengerfenék komor és puszta, rajta elszórtan üres kagylóhéjak és tengeri sünök hullái. Még eléggé tudatában voltam annak, hogy ebben a mélységben, a normálisnál tízszerte nagyobb nyomás alatt minden erőkifejtés komoly veszélyeket rejt magában. Tüdőmet lassan teleszívtam, és szignáltam az utolsó táblácskát. De képtelen voltam bármit is írni arról, hogy mi a benyomásom kilencven méter mélységben ... E pillanatban én voltam a világ első vezeték nélküli búvárja, aki ilyen mélyre jutott le. Hasadt tudatomban az elégedettség gúnyos önmegvetéssel párosult.

Ledobtam az ócskavasnehezéket az iszapba, teleszívtam a tüdőmet levegővel és felszökkentem. Egyetlen lendülettel két táblácskát hagytam magam mögött. Amikor elértem a hetven métert, mámorom hirtelen, megmagyarázhatatlanul eltűnt. A lidércnyomásnak vége szakadt. Ismét könnyed és vígkedélyű lettem, hasonmásom elmaradt mellőlem, örömmel éreztem, hogy a levegő megtölti az egész tüdőmet. Sebesen emelkedtem a félhomályos rétegen át, s nemsokára észrevettem az imbolygó buborékaim fölött csillogó víztükröt. Más nem is juthatott eszembe, mint az, hogy az ég felé repülök.

De mielőtt elértem volna az eget, meg kellett állnom a purgatóriumban. Öt perc pihenő a felszíntől hat méternyire, tíz perc három méternyire. Kínosan vacogtam. Amikor felhúzták a kötelet, kábán bámultam, hogy valami csaló az utolsó táblára ráírta helyettem a nevemet.

A lemerülés után félóra hosszat kissé fájt a térdem meg a vállam. Philippe Tailliez a leszállásból két napig tartó remek fejfájást hozott magával. Georges szállásmester egy órán át szédült utána. Jean Pinard hetven méternél rosszul lett, és bölcsen lemondott arról, hogy lejjebb menjen. Ami Dumast illeti, ő nyolcvan és kilencven méter közt komoly mámort küzdött le. Fenegyerekeink, Fargues és Morandiére, a vízből kijövet erősködtek, hogy kisebb munkákat is el tudtak volna végezni a tengerfenéken. Egyikük sem tudott egyetlen értelmes szót sem írni a legalsó táblácskára.

Ősszel újabb kísérletsorozatot kezdtünk. Ezúttal 120 méteres kötelet használtunk. Óvatosságból biztonsági kötéllel a derekunkon szálltunk le, és odafent egy búvár állandó készültségben állt, hogy baj esetén társa segítségére siessen. Maurice Fargues merült le elsőnek. Lefelé haladtában rövid időközönként megrántotta a kötelet, ez volt a megállapított jel: "minden rendben". Egyszer csak megszűnt a jelzés. Elfogott bennünket a rémület. Jean Pinard a vízbe vetette magát. Megragadtuk a biztonsági kötelet, és Fárgues-ot ötven méterig felhúztuk, ott kellett találkoznia Pinard-ral. Pinard borzadva állapította meg, hogy a kupak kiesett a mozdulatlanná dermedt Fargues szájából.

Maurice Fargues

Öt óra hosszat dolgoztunk, hogy eszméletre térítsük, de sajnos hiába. A mélységek mámora annyira erőt vett rajta, hogy valósággal elérzéstelenítette. Elvesztette eszméletét, és megfulladt. Amikor visszahúztuk a kötelet, láttuk, hogy a százhúsz méteres táblácskát aláírta. Fargues életét vesztette abban a mélységben, ahová sem közülünk, sem a többi vezetéknélküli búvár közül nem ért el senki. A Tengeralatti Kutatócsoport alapítása óta velünk együtt lelkesedett a tengerért. Megőrizzük emlékét és példamutatását. Dumas meg én neki köszönhettük az életünket: azon az emlékezetes napon ő húzott ki minket a vaucluse-i forrásból. Vigasztalhatatlanok vagyunk, hogy nekünk nem sikerült őt megmentenünk.

Fargues halála és a nyáron szerzett tapasztalatok bebizonyították, hogy a 90 méter a sűrített levegővel történő búvárutak végső határa. Amatőrök néhány nap alatt annyira begyakorolhatják magukat, hogy 40 méterig lemehetnek. A hivatásosak eddig a mélységig fizikai munkát is végezhetnek, ha szigorúan tartják magukat a dekompressziós táblázatokban foglalt utasításokhoz. Gyakorlott búvárok 40 és 65 méter közt könnyű munkát vállalhatnak, rövid kutató utakat tehetnek. Lejjebb, a homályos rétegekben, ahol a mélységek mámora dühöng, a szakemberek rövid felderítésre mehetnek. A mi kilencven méterünknél sokkal mélyebbre is le lehetne ereszkedni oxigén és hélium, vagy levegő és hidrogén keverékének a légzésével. Ezek a koktélok elejét veszik a mámornak és veszélyeinek. Ám feljövetelkor a hosszú és unalmas pihenők lényegileg éppen úgy szükségesek maradnak.

1948-ban Dumas megjavította mélységi rekordunkat egy egész más célt szolgáló út alkalmával. Azért fordultak hozzá, hogy vizsgálja meg, miféle akadályba gabalyodtak bele egy aknakutató hajó acélkábelei. Talán valami ismeretlen hajóroncsba? Dumas 90 másodperc alatt 93 méterre ment le. A kábel egy kis sziklába akadt. Frédi rövid helyszíni szemle után éppoly gyorsan feljött, mint ahogyan lemerült. Ilyen sebesség mellett még pihenők nélkül sem kell félni a keszonbetegségtől.

Dumas programot állított össze a haditengerészet vezeték nélküli búvárainak gyorsított kiképzésére. A fiatal újoncok: mindennapos elméleti és gyakorlati foglalkozások során három hét alatt végighaladtak az ismeretek mindazon állomásain, melyek elérése nekünk esztendőkbe került. Megtanulták a maszk és a taposó-uszony használatát, megbarátkoztak a kupakba légzéssel, jól az agyukba vésték, hogy a haszontalan mozgás és a meggondolatlan erőfeszítés a búvár ellensége.

A kiképzési programban volt néhány érdekes foglalkozás: például amikor a tanulók, letelepedve oktatójuk körül a tenger fenekén, megtanulták levenni a maszkjukat, majd ismét felvenni, orrukon keresztül fújva kiüríteni a vizet, letenni-felvenni a légzőkészüléket, végül kicserélni a szomszédjukéval . . . Ezek a gyakorlatok fejlesztették önbizalmukat és hidegvérüket. A kiképzés végén a legjobb tanítványok, akik néhány nappal előbb elérték az ötven métert, harminc méternyire leszálltak, letették készülékeiket a fenékre, és anélkül tértek vissza. Az impozáns felemelkedés során szakadatlanul növekszik a tüdejükben levő levegő térfogata, szájukból és orrukból folyamatosan szállnak fel az ezüstös buborékok. Ez úgyszólván a búvárok érettségi vizsgája.

Az első külföldi tengerésztiszt, aki hivatalos látogatásra hozzánk érkezett, H. J. Hodges volt, az angol haditengerészet hadnagya. Hamarosan a légvezeték nélküli búvárkodás és a tengeralatti filmezés lelkes híve lett. Ö az, aki 1950-ben sikeresen felkutatta a Truculent nevű tengeralattjárót. A híres londoni ködben a Divina nevű kis svéd tankhajó megrongálta és elsüllyesztette a Temze torkolatának kellős közepén a Truculent-el. A legénység nyolcvan tagja közül csak tizenötnek sikerült a Davis-készülék segítségével a felszínre jutni. Első pillantásra nem látszott túl nehéznek a hajó felkutatása, de valójában a folyó hideg és piszkos vizében nagyon erősek az áramlatok, és akárhány búvár próbált szerencsét, mind kudarcot vallott. Hodges önként vállalta a feladatot. Búvárkészülékével a tengeralattjáró valószínű helyétől jóval feljebb indult el, és hagyta, hogy az áramlás levigye a folyó fenekére. Ez az első kísérlete mindjárt teliTalálat volt. Rábukkant a Truculent-re, de akkorra már sajnos mindenki meghalt benne.

A felszabadulást követő nyáron két kis búvárkészülékkel tértem haza Párizsból. Egyiket a hétéves Jean-Michel, a másikat az ötéves Philippe fiamnak vittem. Az idősebb már megtanult úszni, a fiatalabb csak paskolt a vízben. Biztos voltam benne, hogy kedvet kapnak a lemerüléshez, hiszen a mi búvárkészülékünk használatához nem feltétlenül szükséges az úsznitudás. A szem és az orr száraz marad a maszk alatt, a légzés ösztönösen történik, és még a legügyetlenebb kapálódzással is halad az ember. Port-Issolban, a vízparton, rövid technikai előadást tartottam a fiaimnak, de rám se figyeltek. Habozás nélkül követtek a sekély kis öbölbe, amely tele volt algákkal, tüskés tengeri sünökkel és kis halakkal. A nyugodt víz nemsokára örömkiáltásaiktól visszhangzóit: ujjal mutogatták a csodálatosnál csodálatosabb dolgokat. Nem lehetett visszatartani őket a beszédtől. Philippe elvesztette a kupakját, gyorsan visszatettem a szájába, és már ugrottam is Jean-Michelhez, hogy helyreigazítsam a légzőcsövét. Nekem rohantak, kérdésekkel gyötörtek, megállás nélkül kellett kapkodnom egyiktől a másikhoz, nehogy sok tengervizet igyanak. Rövid idő alatt így is jelentős mennyiséget fogyasztottak belőle. Hamarosan be kellett látnom, hogy csak akkor állna be a szájuk, ha komolyan fulladoznának. Megragadtam a két kölyök karját, és kiemeltem őket a partra. Ekkor egy másik előadást tartottam nekik arról, hogy a tenger a csend világa, és a kisfiúknak hallgatni kell, ha a vízbe mennek. Csak többszöri lemerülés után tudták visszatartani fecsegésük áradatát arra az időre, amit a vízben töltöttek. Apránként mélyebbre vezettem őket. Nem idegenkedtek a kis polipoktól, szépen kezükbe vették őket. Egy alkalommal, amikor pikniket rendeztünk a tengerparton, Jean-Michel egy villával felfegyverkezve öt-hat méternyire lemerült, és kitűnő tengeri sünöket hozott fel. Anyjuk is búvárkodik, de jóval kisebb lelkesedéssel. Az

asszonyok általában idegenkednek a búvárkodástól, sőt majdnem sértve érzik magukat, ha férjük leszáll a mélybe. Dumas, hét tengeralatti film sztárja, eddig még egyetlen mozilátogató nőtől sem kapott szerelmeslevelet...

A TENGERALATTI LÉGHAJÓ

Cherbourgba érkeztem 1947 januárjában, hogy átvegyem az Ingénieur Elie Monnier parancsnokságát. Egy szép nap barátom, Claude Francis-Boeuf, egy magas, vékony, világosszemű emberrel szállt a hajóra. Az ismeretlen bemutatkozott, majd elmondta, hogy Brüsszelből jön, és meghívott, hogy mint a tengeralatti fényképezés szakértője, vegyek részt a Bathyscaphe expedíciójában. A látogató Max Cosyns volt, a kiváló belga fizikus, Piccard professzor kísérője a sztratoszféra-repüléseken. Örömmel elfogadtam a meghívást, természetesen azzal a feltétellel, ha a haditengerészet hozzájárul.

Az expedíciót 1948 őszére tervezték. Időközben a haditengerészet engedélye nagy nehezen tevékeny részvétellé alakult. Gyakran utaztam Brüsszelbe, hogy tájékozódjam az előkészületekről. Munkatársunk, Bosquin, a csoport műhelyében furcsa készülékeket gyártott.

Lelkesedésem Tailliez-en és Dumas-n kívül alig terjedt át másra. Simoné tengerészfeleségi pályafutása során először próbált lebeszélni elhatározásomról.

- Ne menj le azzal a borzasztó géppel. Tiszta ostobaság. Senki som parancsolta, hogy elfogadd a meghívást. Mindenki aggódik érted.

Ez igaz volt. Szüleim, barátaim és több tudós azt írták, hogy óvakodjam Auguste Piccard professzor szokatlan tengeralatti járművétől.

Tőlem telhetőleg megnyugtattam őket: "A Bathyscaphe teljesen biztonságos. Semmi ok az aggodalomra." Ezen a ponton kissé túloztam, mert a terv több részlete még nyugtalanított. De Tailliez-zel és Dumas-val készen álltunk arra, hogy útnak induljunk Nyugat-Afrika, életünk legnagyobb élménye felé, és semmi sem tarthatott vissza bennünket. Engem ért a megtiszteltetés, hogy egy csodálatos tengeralatti léghajóban ötször mélyebbre ereszkedjem le a tengerbe, mint bárki annak előtte. Piccard és Cosyns, akik 18 000 méterre emelkedtek a levegőbe, úgy tervezték, hogy négyezer méternyire szállnak alá az óceán szívébe.

A Bathyscaphe-ot vagy tíz évvel azelőtt tervezték. A világháború nagy késedelmet okozott ugyan, de hála a belga Nemzeti Tudományos Kutató Alapnak, mégis elkészült. Az FNRSí atmoszféra-léggömb kisöccsét FNRSz-nek keresztelték cl. A belgák az expedíció minden közvetlen költségét vállalták, beleértve a bázisul szolgáló teherhajó, a Scaldis bérleti díját is. A francia haditengerészet az Elie Monnier-n és csoportunk szakemberein kívül két fregattal, több repülőgéppel és a dakari arzenál közreműködésével járult hozzá az expedíció sikeréhez. Theodore Monod professzort, a Fekete-Afrikai Francia Intézet igazgatóját és Claude Francis-Bocuföt, az Oceanográfiai Kutató Központ alapítóját a belga tudósok meghívták, hogy vegyenek részt a leszállásokban.

Hosszasan készítettük elő az expedíciót. Megépítettük a Bathyscaphe fura külső részeinek legtöbbjét, egy hónapig kutattuk a Zöldfoki-szigetek környékén a tengermélységeket, hogy kitanulmányozzuk a legkedvezőbb helyeket.

Október 1-én hajnali négy órakor a frissen festett Elie Mounter elhagyta a dakari kikötőt. Az Antwerpenből érkező Scaldis elé sietett. A hajóval jött Piccard és Cosyns professzor, több tudós és a Bathyscaphe. Dumas napkelte előtt a nyílt tengeren világító rakéták feleresztésével, Coston-tűzzel, füstfejlesztővel és dinamittal tűzijátékot rendezett, így adva kifejezést örömünknek.

A durrogtatás közepette türelmetlenül ugrottam motorcsónakba és nemsokára a Scaldis fedélzetén voltam. Éppen csak üdvözöltem La Force kapitányt meg a tudósokat, és máris rohantam le a hajóba, a csodálatos búvárgömbhöz.

A Bathyscaphe nagy, hajóalakú lemez-ballon volt, alatta több mint két méter átmérőjű, sárga-fehér acélgömbbel, amelyben nekem kellene leszállnom. A gömb minden oldalán áramvonalas elektromotorokkal működő propellerek, melyeknek a légkörinél négysázszor nagyobb nyomás alatt kell előrehajtaniuk minket. Az utolsó csavarig ismertem már a gép tervét, és most végre megérinthettem a kezemmel. A gömbalakú kabin kilenc centiméter vastag különleges acélból készült, két nagy, tizenöt centiméter vastag plexiüveg-ablak volt rajta.

A ballon viszonylag vékony burkolata alatt voltak a tengervíznél majdnem kétszer könnyebb könnyűbenzin tartályai. Az acélgömb elméletileg 16 000 méter mély víznek megfelelő nyomást is elbírt, bár ekkora nyomás sehol sem létezik. A kísérlethez azért választották a négyezer métert, mert az az óceánok átlagos mélysége. A biztonsági határ tehát nagy volt.

A Tengeralatti Kutatócsoport vezeték nélküli búvárai örömmel fogadták a felszínnel való kapcsolattól független leszállás gondolatát. Mi, akik megszabadultunk a búvárok hagyományos csöveitől és köteleitől, boldogan láttuk, hogy íme létezik egy kábelektől mentes készülék is. William Béébe doktor hasonló gömbjét még nagyon zavarta kábeleinek súlya és himbálózása; s minél mélyebbre hatolt, annál nagyobbra nőttek az utast fenyegető veszélyek is. A Batbyscaphe-nak e köldökzsinór nélkül huszonötször mélyebbre kellett elérnie, mint amilyen mélyre a normális tengeralattjárók lejuthatnak. Süllyedési vagy felszállási sebességét a benne levő szemcsézett vas kieresztésével, illetőleg a tartályában levő benzinnek egy szelepen való kibocsátásával lehetett szabályozni. Az acélgömb alatt "vezető-kötél" volt, mely egy 150 kilós korcsolyában végződött. Ha az a tenger fenekét érintette, lefékezte, majd megállította a süllyedést, azután, tovább siklott az iszapban, miközben, a Bathyscaphe a talajtól egy méternyire órák hosszat csekély sebességgel haladhatott. Az utasok a plexiüveg-ablakon át megfigyelhették a külső fényszórók által megvilágított tájat. E fényszórók olyan erősek voltak, hogy segítségükkel színes felvételeket lehetett készíteni ott, ahol a világ kezdete óta örökös éj uralkodott.

Két ember több mint Huszonnégy óráig élhetett az acélgömbben a manométerek, csapok, ellenőrző műszerek, és a legkülönfélébb készülékek dzsungelében, nem is beszélve egy impozáns Geiger-számlálóról, amely a kozmikus sugárzás mérésére szolgált. Belülről egy géplapát segítségével össze lehetett szedni a tenger alján heverő tárgyakat. Ez a csoportunk műhelyében készült. Ugyancsak mi építettünk egy hét tengeralatti ágyúból álló különleges üteget, amelynek mechanizmusa a felvonóhidakéhoz hasonlított. Minden ágyú húszmilliméteres űrméretű volt, és a víznyomás hajtóerejének a segítségével elképesztő sebességgel lőtt ki méteres szigonyokat. Következésképp fegyvereink hatásfoka a víz nyomásával emelkedett: a lövedékek ezer méter mélyen nyolc centiméter vastag tölgyfadeszkákat is átütöttek. A félelmetes ágyúk a felszínen ártalmatlanok voltak, hiszen nyomás nélkül nem működtek.

Mélytengeri fegyvereinkkel tengeri szörnyeket akartunk elejteni; különösen a fantáziánkat izgató óriási kalamájókra gondoltunk. Az áldozatokat nemcsak a rajtuk esett seb, hanem a szigony huzalába eresztett áram ütése is megbénította volna, ha pedig az állat még annak is ellenállna, akkor a speciális szigonyfej sztrichnint fecskendez belé. Egy rugókkal mozgatott nagy forgó dob azután visszagöngyölíti a huzalt, eltávolítva a látótérből a szigonyt és. a szörnyeteget.

A Bathyscaphe vízszintes hatósugara és mindenekelőtt az elkerülhetetlen sodródás szükségessé tette, hogy a készüléket felemelkedéskor megtalálják, még mielőtt elfogy az utasok részére tárolt oxigén. A haditengerészet alaposan tanulmányozta az elsodródás és a sötétség elleni védekezés lehetőségeit. Az Elie Monnier-ra különleges ultrahang-berendezést szereltek, mellyel a Batbyscapbe-ot egész búvárútján kísérhettük. A Le Verrier és a Cróix-de-Lorraine fregattokat, valamint a haditengerészeti repülőgépeket radarokkal, a Batbyscapbe-ot pedig különleges jelzőberendezéssel látták el.

A tengeralatti léghajó felemelkedése úgy történik, hogy az elektromágnesek elengedik az általuk tartott súlyokat. Több ötletes készülék volt hivatva arra, hogy a tervezett utasok nélküli leszállás végén megindítsa a felemelkedést. Ha tehát a búvárgömbben az áramszolgáltatás bármely ok miatt megszűnne, az FNRSz automatikusan a felszínre emelkednék.

Mindez igen megnyugtató volt. De próbát, sajnos, nem tarthattunk, mert az elektromos berendezések nem készültek el időre, noha Cosyns professzor a Dakarig tartó úton napi tizenhat órát dolgozott. Részemről bizonyos szorongással állapítottam meg, hogy az áramvonalas borítás igen vékony, mindössze egy milliméter.

A híres professzor Dakarba érkezését egész sor hivatalos fogadással ünnepelték, fehérek és feketék, négerek és európaiak részvételével. Piccard professzor a Scaldis rádióján jó előre értesítette a fökormányzót, hogy fogadások alkalmával nem bírja a dohányfüstöt. A meghívottak étkezés után a cigarettázás gyönyöreitől megfosztva sóhájtoztak, és várták a nagy tudós távozását. Megittam a kávémat és csészémet szórakozottan egy csonka oszlop tetejére tettem. Az oszlop belül üres volt. A csésze csörömpölése feloldotta a jeges légkört. Pincérek rohantak összeseperni a cserepeket, de nem találták sehol. Felhasználtam a zsivaj adta alkalmat, karonfogtam Piccard professzort és félrevontam. Hátunk mögött fenséges füstfelleg emelkedett a magasba.

Még a dakari kikötőben próbaképpen kétszer vízre bocsátottuk az FNRSz-t. Utána sürgősen meg kellett javítani néhány repedést, amely a csőrendszeren keletkezett, és egyéb komoly módosításokat is végre kellett hajtani. Majd a Zöldfoki-szigetcsopot Boa Vista nevű szigetének nyugodt, szélvédett vizei felé indultunk. A tudósok, akiknek más dolguk nem volt, mint az, hogy várják, míg sorra nem kerülnek a leszállásban, Francis-Boeuf kabinjában ütötték agyon a napot. Piccard, Cosyns és a műszerészek a hajóhombárban tevékenykedtek. La Force-ra, a Scaldis kapitányára hárult az a feladat, hogy a Bathyscáphe-ot vízre bocsássa és felbukkanása után a hajóra emelje. Tailliez-nak, Dumas-nak és nekem az volt a dolgunk, hogy segítsünk a legtöbb műveletnél, ellenőrizzük a vízre bocsátott búvárgömb külső felszerelését, egyszóval, hogy a Vállalkozás biztonságával törődjünk.

Nemsokára nyilvánvalóvá lett, hogy le kell mondanunk az utólag készített felszerelések nagy részéről. A mélytengeri ágyú elhagyása megfosztotta Dumas-t abbeli reményétől, hogy két-, három- vagy négyezer méter mélyen megláthatja a tízkarú óriás kalamájót, amint az egyidejű felnyársalás, áramütés és mérgezés hatására jobblétre szenderül.

A Bathyscaphe-nak először kis mélységbe kellett merülnie, hogy kipróbáljuk a különféle gépezeteket: a nehezék ledobását, a fényszórókat és motorokat, a búvárok állandó ellenőrzése mellett. A Scaldis harminc méteres vízben vetett horgonyt. A csalódások már a vízre bocsátással elkezdődtek. Miután öt napot a sérülések javításával, az előre nem látott akadályok leküzdésével töltöttünk, végre sor kerülhetett a nehezéktömbök és á közel 600 kilós elektromágnesakkumulátor-telepek beakasztására. A gömbben egy Villanyingaóra működött, amely az automatikus, utas nélküli lemerülés közben a nehezéket ledobta, amint mutatói elérték az előzőleg beállított jelzést.

Ennek a kemény, dolgos délelőttnek a végén léghajónk még mindig a Scaldis-on volt, amikor Piccard utolsó ellenőrzésre belépett a gömbbe. A műszertáblán észrevett egy pontosan járó órát, de egy másik, egy ingaóra, állt. Mivel a professzor jó svájci volt, csak kissé szórakozott, sürgősen felhúzta, anélkül hogy figyelembe vette volna a tizenkét óránál levő piros jelet. Ezalatt mi a nehezékeket végleg a helyére raktuk, és úgy döntöttünk, hogy közvetlenül ebéd után vízre bocsátjuk a Batbyscapbe-ot. Délben az "ingaóra" megszakította az áramot és a soktonnányi fémnehezék rettenetes recsegés-ropogás közepette a hajófenékre zuhant.

Csodálatosképpen senki sem tartózkodott a nehezék alatt. Az egyik óriási akkumulátor-telep széttört, a sav gőzei elviselhetetlenné tették a levegőt. Voltak tartaléktelepeink, de a Batbyscapbe-hoz sokáig nem nyúlt senki: mindenki várta a parancsot, mielőtt közelébe ment volna.

Piccard professzor kitartott amellett, hogy az első leszállás alkalmával ő legyen az egyik utas. Azt, hogy ki legyen a társa, sorshúzással döntöttük el. A megtiszteltetésben Theodore Monod részesült. Piccard és Monod jókívánságaink közepette bezárkóztak a fehér gömbbe. A Scaldis hatalmas motoros csörlője magasba emelte a Batbyscapbe-ot, és 1948. november 26-án 15 órakor leeresztette a nyugodt tengerre.

A Scaldis-ból 32 000 liter benzint töltöttünk át a Bathyscaphe tartályába. Ez a művelet majdnem két óra hosszat tartott. Utána ezernyi apróságot kellett még elintéznünk: csöveket csavartunk ki, szelepeket illesztettünk helyre, felszereltük a radar keresőjét, fáradságos munkával . csónakba raktuk a szemcsézett vassal teli zsákokat, kezeltük a kikötő és vontató köteleket... A zűrzavar kellős közepén motorcsónak állt a Scaldis mellé. A Le Verríer fregattról érkezett. Vezetője feljött a fedélzetre és komor képpel egy rádiótáviratot nyújtott át. Türelmetlenül olvastam a következő szöveget: "Szívélyesen várunk a Le Verríer fedélzetén minden tisztet és tengerészt a Texasi fosztogatók című film vetítéséhez." Ezalatt Tailliez és Dumas a víz alatt ellenőrizték, hogy minden rendben van-e. A két élve befalazott tudóssal mutogatva érintkeztek az ablakokon keresztül. Tailliez visszatért és jelentette: - Minden rendben. Sakkoznak.

Max Cosyns és Auguste Piccard

Napnyugtakor egy motorcsónak vontatókötélre vette a Batbyscapbe-ot. A Scaldis-hoz erősített köteleket elvágták. Óvatosságból távolabb kellett vinni a gőzöstől, nehogy visszatértekor véletlenül beleütközzön: Hozzáfogtunk az utolsó zsák szemcsézett vas betöltéséhez. Úgy látszott, mintha a lemerült tengeralattjáró tetején álló Georges szállásmester a hullámokon járna. Fények lobbantak a sötét vízben, majd kihunytak. A Bathyscaphe próbálta ki fényszóróit. A Scaldis és az Elte Monnier hatalmas fényszórói megvilágították a jelenetet. Tündéri látvány lett volna, csak nem volt időnk bámulni. Még egy utolsó zsák nehezék, és a Bathyscaphe lassan eltűnt. Georges nyakig merült a vízbe, azután a csónak felé úszott. A Scaldis korlátjánál tolongó embersor hangtalanul figyelte a helyet, ahol a fényárban úszó Bathyscaphe elmerült. Ám csaknem azonnal újra felbukkant. Az, hogy Georges leugrott róla csekély súlyveszteség volt ugyan, de elegendő ahhoz, hogy a tengeralattjáró újra feljöjjön. Még egy zsák szemcsézett fém kellett, hogy megszabaduljunk a pokoli masinától, amely játszi könnyedséggel jött fel, de sajátos módon kínos-keservesen süllyedt el.

Tizenhat perccel később, 22 óra 16 perckor lassan kiemelkedett a vízből a Bathyscaphe pagodaformájú, alumíniumból készült radarszerkezete. Öt végtelennek tűnő órát vesztegettünk el vontatással, kikötéssel, szivattyúzással és felvonással, és persze sok-sok kiabálással. Végre az ördöngös szerkezet újra helyére került, a hajóhombárba, ahol utasai tizenkét órai fogság után kiszabadultak. Hajnali 3 óra 11 perckor a nehéz, kúpos ajtót kicsavarozták. A Jupiterlámpákat a színre irányították, a felvevőgépek duruzsolni kezdtek. Előtűnt egy csizma, majd egy harisnyátlan láb, egy másik csizma és a másik láb, egy fürdőnadrág, egy meztelen has, végül a jól ismert hosszú, borzas haj és Piccard professzor dupla szemüvege. Kezében egy tejkonzerves dobozt tartott címkéjével a fényképészek felé fordítva. Az első ténykedése a történelmi pillanatban az volt, hogy meggyőződvén a filmesek tevékeny közreműködéséről, szertartásosan felhajtotta a tejet.

Mindennek eléréséhez tízévi előkészület kellett, sok millió frank, négy hajó, háromszáz ember és két kormány támogatása. A két ember a Bathyscaphe gömbjében töltött tizenkét órából 16 percig tartózkodott 25 méter mélyen olyan búvárok felügyelete mellett, akik néhány másodperc alatt háromszor mélyebbre is le tudnak szállni. Persze a látszat gyakran csal. Én egy pillanatig sem kételkedtem a vállalkozás végleges sikerében, csak az bántott, hogy kifogytunk az időből.

Az expedíció kezdete óta felbukkant akadályok és az időveszteség miatt rádiótáviratot kellett küldeni Brüsszelbe, újabb hitelt kérni, hogy végrehajthassuk a Zöldfoki-szigeteknél tervezett mélytengeri leszállást. Elindultunk hát a Fogo-szigethez, ahol a parttól nem messze négyezer méter mély a tenger.

A Bathyscaphe-ot október 31-én, vasárnap leemelték a Scaldis-ról, hogy utasnélküli leszállásra indítsák. Az irdatlan játék járulékos részei közt volt egy elég hosszú kötélen lógó súly is, amely a tengerfenékhez ütődéskor automatikusan kikapcsolta az összes nehezéket. Ez a súly vászonba volt kötve, nagy kolbászhoz hasonlított. Mielőtt a rakodóárbocon himbálózó Batbyscaphe-ot kifelé fordították, volna, a kolbász valaminek nekiütődött, és máris három tonna nehezék zuhant a fedélzetre.

Ezt már a szerencséden La Force kapitány is megsokallta. Követelte, hogy azonnal hagyják abba a kísérleteket, mielőtt a Bathyscaphe széttöri a Scaldis-t. Erélyesen, de kíméletesen szembeszálltunk vele.

- Ezek a sajnálatos balesetek nem teszik vitássá, hogy a gép elvileg jó - érveltem. -. Adjunk neki még egy lehetőséget.

A tudósok természetesen kivétel nélkül osztották véleményemet. Végül is a kapitány engedett. Ezúttal a Santiago-sziget Santa-Clara nevű öblébe mentünk, ahol a tenger csak kétezer méter mély, de sokkal védettebb a széltől.

November 3-án hajnalban Cosyns beállította a híres ingaórát, hogy a nehezéket tizenegy órával később kapcsolja ki. 16 órakor a Bathyscaphe elkezdte a leszállást. Az Eli e Mounnier fedélzetén jelt adtam az egyik emberemnek, hogy baltájával vágja át a vontatókötelet. A kocka el volt vetve.

Dumas és Tailliez ötven méterig úszva követték a Bathyscaphe-ot, amely gyorsan eltűnt a víz kékjében. Ha nem jön vissza, jó időre vége a Piccard-tervnek. Ha kudarcot vallunk, évtizedekre befellegzett régi álmunk megvalósításának, a végső ismeretlen kikutatásának. A Bathyscaphe visszatérése viszont bebizonyítja, hogy más, ugyanilyen elv alapján épített tengeralattjárók nemsokára a legnagyobb mélységet is elérhetik.

A fedélzeten megilletődött csend uralkodott. Egy üveg konyakot ígértem annak, aki elsőnek észreveszi a Bathyscaphe-ot. A legénység elárasztotta a parancsnoki hidat, felmászott az árbocokra, még a kéményre is. Huszonkilenc percnyi várakozás után Dudbout gépész fülhasogató kiáltása harsant fel:

- Itt van!

Mindnyájan oly izgatottak, fáradtak és hitetlenek voltunk az előző zavaros hetek után, hogy hinni sem akartunk a szemünknek. Kis idő múlva megállapíthattuk, hogy a Bathyscaphe radarkészüléke eltűnt. Hogy hogyan, azt sohase fogjuk megtudni.

Tömegesen ugrottunk a tengerbe megvizsgálni a búvárgömböt. Stabilan állt a vízen, szemmelláthatóan nem repedt be, de áramvonalas burkolatának vékony lemezei minden hullámtól behorpadtak és kiduzzadtak, mint valami esetlen, tüzet fúvó óriás orcái. Drámai éjszaka volt. Az esti órákban sikerült a Bathyscaphe-ot a Scaldis-hoz vontatni, de flottillánk a sziget védett vizeiről kijjebb tévedt. Georges és a Scaldis egyik tengerésze a lebegő tartályon állva, próbálták nagy üggyel-bajjal rögzíteni a Bathyscaphe-ot, majd rákapcsolni a vastag csöveket, hogy az üzemanyagot kiszivattyúzhassuk a tartályokból. Dumas és Tailliez egész éjjel a Scaldis-on voltak, s a nehéz és bonyolult műveletek során sokszor megmentették az expedíciót a bukástól. A benzinnel sehogyan sem boldogultunk, márpedig a Bathyscaphe-ot nem lehetett teli tartályokkal beemelni. Cosyns utasítást adott: eresszék a benzint a tengerbe úgy, hogy nagy nyomással fújtassanak széndioxidot a tartályokba. Georges és társa hősiesen dolgoztak a szelepeken, a benzin gyakran sugárban zúdult az arcukba. Végül félig vakon és teljesen kimerülten emelték őket a fedélzetre. A benzin gejzírként emelkedett a Scaldis fölé, és köddé porladva szitált a fedélzetre. Elég lett volna egyetlen szikra, hogy a két hajó felrobbanjon. Egész éjjel küzdöttünk a Bathyscaphe megmentéséért. Végül, amikor a nap ragyogva emelkedett a látóhatár fölé, a búvárgömböt végleg leeresztettük a helyére.

A sok gondoskodás és reménység tárgya felismerhetetlenné vált. A tenger megtépázta, a Scaldis-hoz ütötte, elkínzott lemezei lógtak róla, egy motor és egy propeller leszakadt, a. tartályok fekete festése csíkokban folyt a makulátlan fehér gömb oldalára. Valami szorongatta a torkunkat. Nyolc órakor megnyílt az ajtó. Cosyns és én bementünk a kabinba, megvizsgálni a műszereket. A Bathyscaphe 1400 méterre volt beállítva, 1380 méterre jutott le. Ha utasok ültek volna benne, csak a félelemtől halhattak volna meg. A Bathyscaphe kitűnően bírta a nagy melységeket, de a gyönge felületi hullámverésből vesztesen került ki. Franciaországba visszatérve Claude Francis-Boeuffel újra kezdtük a harcot a hatóságok meggyőzéséért, hogy megszerezzük á Bathyscaphe újjáélesztéséhez szükséges hiteleket. Végül kieszközöltük egy francia-belga megegyezés aláírását. Azután Claude-dal együtt bizonyos büszkeséggel adtuk át az ügy stafétabotját barátunknak, Georges Houot korvettkapitánynak, valamint Gempp és Wilm tengerészeti hadmérnököknek. Nemsokára ők maguk fogják elmondani á második Bathyscaphe, az FRNS történetét.

VÍZALATTI BARÁTAINK

A Bathyscaphe-expedició után maradt még néhány hetünk a búvárkodásra. Elhatároztuk, hogy ezt az időt az Atlanti-óceánon fogjuk tölteni. De hová menjünk? A térképen két kis pont ragadta meg a figyelmünket: a Salvages-szigetek, félúton Madeira és a Kanári-szigetek között. A kézikönyvek szerint a szigetek lakatlanok. Tökéletes. Ez kell nekünk. Arra irányítottuk hát hajónkat; közeledtünk a cápák övezetéhez. A tenger tigriseinek híre oly félelmetes, hogy kissé találomra bár, de minden lehetséges óvóintézkedést megtettünk ellenük. A búvárok kettesével fognak leszállni, egymásra vigyáznak majd. A bokánkra rézacetát tablettákat kötünk, amelyeket az amerikaiak "shark repellent"-nek, cápariasztónak neveznek: úszás közben mérgezett barázdát húzunk magunk után abban a régióban, ahol nem látunk. A tablettákat "Fly Tox"-nak kereszteltük el.

Első lemerülésünk színhelyéül kiszemeltük magunknak a puszta Salvagem Grandé-szigetet. Frédi óriási nyílpuskával fegyverkezett fel, szigonyai robbanó fejjel voltak ellátva. Jómagam hűséges felvevőgépemet szorongattam. Alighogy, lebuktunk a vízbe, máris újra belekapaszkodtunk a lefelé vezető létrába, mint a hajótöröttek a menekülést jelentő deszkába. Rég megszoktuk, hogy szembenézzünk a félelemmel, de most egészen új nyugtalanság szállt meg bennünket; szédültünk.

Összenéztünk, majd újra a víz alá dugtuk a fejünket, de ezúttal nem engedtük el a létrát. Harminc méternyire magunk alatt hihetetlenül tisztán láttuk a tengerfenéket.

Mintha nem is lett volna víz közben. Állati, növényi vagy ásványi eredetű anyagoknak nyomuk sem volt. Ez desztillált víz, nem az a kisebb-nagyobb élőlényekkel teli közeg, amelyet addig kivételesen jó látásviszonyok mellett tiszta víznek neveztünk. Tekintetünket nemi tartóztatta fel a szűk, homályba vesző horizont; egész táj tárult elénk, borzasztóan valószerű, majdnem végtelen táj. Úgy éreztük, ha elengedjük magunkat, a mélységbe esünk, mint az ólom, és összeroncsolódunk a fenék sima szikláin.

De aztán mégiscsak elrugaszkodtunk a létrától, és a tenger fenntartott. A vízben óriásira nőtt, spirituszban levő embriókra hasonlítottunk. Néhány méterrel alább mozdulatlan barracudák csoportját hagytuk magunk mögött. Egyáltalán nem törődtek a betolakodókkal. Óriás sügérek és honitok dermedten lebegtek a térben.

Időbe tellett, míg felfogtuk, hogy maga a táj is szokatlan: a lejtős talaj nagy, sima, fekete lávagyűrűkből állt. Eddig elfogadtuk, amit barátunk, Drach professzor állított, hogy a tenger alatt minden sziklát megszáll a növény- és állatvilág. De ott, Salvagem Grandé tengeralatti lejtőjén, azon a rémes láván egyetlen alga, egyetlen élőlény sem volt. De mégsis! Egy állatfaj mégis akadt. Hamarosan észrevesszük a tengeralatti sziklafalak hosszában tanyázó óriási, koromfekete trópusi tengeri sünök ezreit. Félelmetes tüskéik húszcentiméteresre nőttek. Mindegyik a nagyságának megfelelő mélyedést vájt magának a lávába. Hogyan csinálták? Ki tudja? Az egész tengerisün-társaság szüntelenül mozgatta tüskés hátát: úgy hullámzottak, mint búzatábla a szélben. Újra szédülni kezdtünk; háton úszva tértünk vissza. Buborékaink oszlopa érzékelhetővé tette a teret egészen a felszínig: felszállhatunk hát, és megtalálhatjuk hajónkat. De halat nem lőttünk, filmet sem készítettünk. Nem, ez nem az igazi tenger!

A nyár végén egy szép reggelen az Elie Monnier Dakar felé közeledett. A víztükör kivételesen nyugodt volt, de jól tudtuk, ez csak csalóka látszat, alatta cápák ezrei rejtőznek. Két éve készültünk szembenézni az Atlanti-óceán cápáival. Fedélzetünkön volt a legtökéletesebb védekező szerszám ... nyugtalan képzeletünknek és a touloni kovácsok szakértelmének gyümölcse: egy nagy, a cirkuszi oroszlánok ketrecéhez .hasonló vaskalitka, amelyet könnyen szétszedhetünk, összerakhatunk és vízbe ereszthetünk. A búvár egy ajtón át közlekedhetett és elbarikádozhatta magát a fenevadak elől.

A cápáktól leginkább a vízbeszálláskor és a felszínre való visszatéréskor kell tartani. Nos, ezentúl biztonságosan leengedjük a ketrecet, a tengerfenéken nyugodtan előbújunk belőle, majd visszatérünk és bezárkózunk a felszállás előtt. A kalitka belsejében csengő van, amellyel jelt adhatunk a fölöttünk levő hajónak.

Első bemutatónkat Dakar előtt, a Madeleine-szigettől délre tartottuk. Dumas, Tailliez meg én - a büszke feltalálók - ragaszkodtunk ahhoz, hogy elsőnek mi próbáljuk ki művünket. - Három-három palackunkkal, fényképezőgépeinkkel és nyílpuskáinkkal a rácsba kapaszkodva szorongtunk a kalitkában. A rakodóárboc kötelén függve úgy éreztük, hogy az Elie Monnier könnyű ringása nem is olyan kellemes; a próba első stációja kiadós egyensúlyozási gyakorlat volt. Bajtársaink vidám tekintetétől kísérve, nagy integetés közepette belemerültünk a tej szerű vízbe.

Az új elemben eleinte börtönünk tetejéhez tapadtunk. Később mindhárman szabadon lebegtünk. Oroszlánketrecünk fantasztikus madárkalitkává vált, melyben három ember röpködött ügyetlenül, egymásba gabalyodva. A kalitka fel-le mozgott a hajóringás ütemére, és összevissza forgott. Hol bevertük a fejünket, hol a lábunk szorult a rács közé.

Minél mélyebbre jutottunk, annál vadabbul táncolt a ketrec. Kilenc légpalackunk hol egymáshoz, hol a rácshoz ütődött. Pokoli harangjáték zengett a tenger vizében, s mi töltöttük be a harangnyelv szerepét Jól-rosszul megvédtem a fényképezőgépemet, Frédi pedig komolyan aggódott szigonyának robbanó csúcsa miatt. Egyik társam akaratlanul lerántotta a maszkomat. Nem ismertem el a vereséget, visszatettem, és csöngettem, hogy eresszenek tovább. Egy újabb jelzésre hirtelen megálltunk. A sima, iszapos fenék fölött himbálózva figyeltük, mint a fegyencek a rács mögül, mi történik a szabadban. Szürke, élénksárga uszonyú tengeri felcserek csoportja állt meg előttünk, hogy megszemléljen bennünket. Vasárnapias külsejükkel mintha családi látogatásra indultak volna az állatkertbe. Fehér szemüket forgatva lassan távolodtak. Ezután hatalmas, két méter hosszú barracudát pillantottam meg. A legteljesebb közönnyel folytatta útját, de én keresztmetszetét becsülgetve arra a következtetésre jutottam, hogy könnyedén átcsúszhatna a rácson. Hamarosan jelt adtam, hogy húzzanak fel. bennünket.

Az emberkalitkát ezenkívül még csak egyszer használtuk, a Zöldfoki-szigeteknél. Üresen bocsátottuk le a fenékre, hogy veszély esetén odamenekülhessünk. Ettől fogva már ketrec nélkül találkoztunk a cápákkal.

Visszhang-szondánk segítségével felkutattunk egy Dakarhoz közel, huszonöt méteres vízben elsüllyedt francia tengeralattjárót. Egy alkalommal meg is látogattuk a roncsot. Az egyenesen álló hajótestet a kis halak olyan felhője vette körül, amilyet még sohasem láttunk. Aki közéjük úszott, eltűnt a sokaságban. A legkisebb hirtelen mozdulatra az egész tömeg élénk együttes mozdulattal reagált. Dumas azzal szórakozott, hogy karmesteri mozdulatokkal sokáig dirigálta ezt az ezernyi táncosból álló balettkart. Majd közvetlenül a talaj fölött úszva, a bal oldali propeller árnyékában, váratlanul szembetalálta magát egy óriási hajóroncs-halat a mi földközi-tengeri óriás sügéreink egyik rokonával. Ez a példány azonban vagy tízszer nagyobb volt mouliniére-i vagy siciéi öreg barátainknál. Több mint kétszáz kilósra nőtt. A feje lapos és széles, szeme apró. Megindult Dumas felé. Óriási száját néha akkorára tátotta, hogy egy ember könnyen belefért volna. Frédi jól tudta, hogy ezek az állatok fogatlanok, mégis felötlött benne a kérdés: vajon ez nem akarja-e őt egy falasra lenyelni, mint a földközi-tengeri sügérek a polipokat meg a langusztákat? Dumas fegyvertelen volt, én pedig távolabb jó helyet kerestem a felvételhez. A félelmetes száj már egy méternyire volt Fréditől, aki

szüntelenül hátrálva figyelte egyre közeledő ellenfelet. A távolság állandósult a két fél között. A szörnyeteg egész biztosan ártalmatlan, de amikor Frédi belenézett az óriási torokba, korántsem ez jutott eszébe. Végtelennek tűnő percekig folytatta stratégiai visszavonulását. Undorodva nézte a hajóroncs-halat, az meg őt. Majd az állat megunta a játékot, megfordult és visszatért az elsüllyedt tengeralattjáró árnyékába. A félszínre visszatérve Frédi elgondolkozva megszólalt:

- Képzeld csak el, milyen érzés lehet, ha az embert élve el-nyeli egy ilyen koszos hajóroncs-hal.

A fóka talán a legrokonszenvesebb mindazon állatok között, amelyekkel a tengerben találkoztunk. A fehérhasú barátfóka valaha igen elterjedt fajta volt a Földközi-tenger környékén. Bőven előfordult a Fekete-tengertől az Atlantióceánig. De a XVII. században irgalmatlanul kiirtották az olyan alakok, mint a New Foundland-i Abraham Keane, aki azzal dicsekedett, hogy ö minden idők legnagyobb állatpusztítója. Egymillió fókát mészárolt le, nem törődve azzal, hogy az állatfaj kipusztul. Mégis maradt néhány fóka a Földközi-tengerben. Korzikán és Észak-Afrikában több példányt láttak. Egy bonifaciói öregember mesélte, hogy szeptemberi éjszakákon néhány fóka a szőlőkbe kúszott és jól telezabálta magát kedvelt csemegéjével.

A barátfókák kihalt fajtájának még melegek a nyomai La Galite-on, ezen a Tunisztól 35 mérföldnyire északra levő, langusztáiról híres kis szigeten. A languszták vízbe mentett ládákban élve várják, hogy Tuniszba vagy Franciaországba szállítsák őket. A rakparton egy beszédes, vörös emberke habozás nélkül mesél a "tengeri borjak"-ról.

- Egy este mindenki látta, hogy egy fóka kifosztotta egyik langusztás ládánkat. Nézze csak, ott, a kikötő belsejében, a szemünk előtt! Amikor felbukkant lélegzetet venni, a fején volt a varsa, mint valami kalap! Jókora pusztítást művelt!

Ez a vidám portré azonban hamarosan tragikussá vált. Mindenféle gonosztettel vádolták, puskával lövöldöztek rá. A kis ember folytatta:

- Pár hónapja megöltek egyet a déli parton. Persze elsüllyedt, nem találták meg. Ha akarják, elvezetem magukat a fókák barlangjaihoz.

Egymás után három üreghez mentünk el kísérőnkkel, de egyikben sem akadtunk az állatok nyomára. A negyedik elé érkezve Tailliez, Dumas és Marcel Ichac barátunk hangtalanul kötöttek ki, s kövekkel felfegyverkezve a bejárathoz álltak, hogy felriasszák az ott rejtőző fókákat. Ezalatt Alinat-val a barlang bejáratával szemben lemerültünk. Alinat öt méterrel mögöttem meglapult egy szikla mögött, míg én felvevőgépemet egy szűk vízalatti folyosóra szögeztem. Az volt a barlang egyedüli kijárata. Társaink kétkedve dobálták a köveket. Nagy elképedésükre hirtelen két nagy barátfóka, egy szürke nőstény és egy nagyszerű fehér hím bújt elő ijedten a barlangból és nagy kavicsgörgeteg közepette lemerült a tengerbe. A Monachus Albiventer újra belépett a zoológiába.

A folyosó homályában nagy fehér foltot vettem észre. Először szokatlan formájú halnak gondoltam, bár azt reméltem, hogy fókát fogok filmezni, arra nem is mertem számítani, hogy egy tiszta fehér példány kerül elém. A kifejlett albino rendkívül ritka. Alinat közelebb volt hozzá, és. hamarabb rájött, hogy az bizony fóka. Hevesen integetett, hogy indítsam meg a gépet. Az állat látta a mozdulatokat, tétovázott, és két lépésre Alinat-tól megállt. Az öreg albino egyedüli a maga nemében, de hát ő sem találkozott még kétfarkú halakkal, akik buborékokat köpködnek. A nagy hím kiterjesztette úszólábait, nagy szemét forgatta, bajusza felmeredt. Kicsit habozott, majd egyenesen nekem rontott és félretaszított. Alinat megsimította az oldalát, amikor elhaladt mellette.

Visszatértünk a hajóra, száraz ruhát vettünk, és visszaindultunk a barlang felkutatására. Lámpával kezünkben behatoltunk egy tágas, szögben elkanyarodó terembe, melynek a mélyéről alacsony alagút nyílott. Tailliez habozás nélkül elsőnek merészkedett be. Hat-hét métert másztunk négykézláb, majd újabb tíz méter átmérőjű terembe értünk. Erős állatszag csapta meg az orrunkat. Elemlámpáinkkal jól konzervált barátfóka-csontvázat világítottunk meg. Az odúban, ahová behatoltunk, egy állatfajta maradt fenn, s a gyilkos emberektől biztonságban hozta világra a kicsinyeit. A leggonoszabb ellenségük golyóitól halálrasebzett fókák ide másztak, hogy kiadják párájukat. A csontváz egyetlen csontja sem mozdult el, pedig a talajon sok friss nyom látszott. A sötét menedékhelyet kriptahangulat töltötte be.

A barátfókák kutatását folytatva kerültünk az atlanti-óceáni partokra, a mauritaniai Port-Etienne-be. Ott, egy hullámbádogból készült kunyhóban megismerkedtünk egy magános emberrel, Caussé úrral, aki nemcsak bizonygatta a barátfókák létezését, hanem azt is hozzátette, hogy azok az ő egyedüli barátai a világon.

- Megtanultam úgy fütyülni - magyarázta -, hogy füttyszavamra hozzám ússzanak. Vasárnap korán kimegyek hozzájuk a tengerpartra, lassan közéjük mászok, és együtt töltjük a napot a homokon.

Elképedve, kérdőn néztünk össze: Caussé és a barátfókák pusztultak-e ki, vagy a mi civilizációnk?

Caussé családias kapcsolatot tartott fenn vagy kétszáz fókával ebből az állítólag kihalt fajtából. Mielőtt rozzant kocsijával kedvelt tengeröbléhez vitt volna, kikérdezett bennünket, nincs-e nálunk fegyver. Csak miután meggyőződött békés szándékaink felől, akkor szánta rá magát, hogy bemutasson a barátainak, akiket sokáig figyeltünk a magas sziklafalról. Philippe és Frédi felvették maszkjaikat és taposó-uszonyaikat, majd kissé távolabb bementek a vízbe. Kezdetben kerülték közvetlen közelségüket, mert az erős állú és impozáns fogazatú állatok kétszer akkorák voltak, mint ők.

Körülbelül húsz fóka úszkált a szirtek között. Esetlen fejüket kidugták a vízből, hogy kíváncsian megszemléljenek bennünket. Volt köztük egy majdnem fekete gyönyörű hím, egy világos színű nőstény, meg egy ennivaló kis kölyök, amelyik megpróbált felkapaszkodni anyja hátára. A fókák szelepek módjára zárták orrnyílásukat, pofájukkal végigsimították a víz színét és oldalukra feküdve eltűntek. Dumas, aki a legügyesebb volt köztünk, ugyancsak kétbalkezesnek tűnt, amikor utánozni akarta őket. A hullámok végigmosták a sziklákat, iszapos mikroorganizmusokkal és visszataszító medúzákkal teli vizet kavartak, de Philippe és Frédi annyira belemerült a búvárleckékbe, hogy a kellemetlenségeket semmibe se vette. Úgy látszott, a fókák el voltak ragadtatva az amatőrök látogatásától. Egy nagy hím csendesen lebukott Philippe háta mögött, és közvetlenül az orra előtt bukkant elő, mintha csak meg akarta volna lepni. Philippe belefröcskölt a képébe. Az állat fújt és prüszkölt. Dumas-ból kitört a kacagás, de nevetése hirtelen ijedt kiáltássá torzult: egy másik fóka mögéje surrant, és kemény bajuszával végigcsiklandozta a hátát.

Amikor a fókák közé értünk, már az első percben elhatároztam, hogy egy kölyköt magammal viszek Franciaországba, s betanítom, hogy kövessen búvárútjaimon, mint a kutyák a vadászokat. Elraboltunk hát egy negyvenkilós bébit és hálóba burkoltuk. Miközben áldozatunkat felfelé húztuk a sziklafal tetejére, a tajtékszőnyegű tengerből fejek emelkedtek ki, cs szemrehányóan néztek ránk. Caussé szeméből ugyanazt a szomorúságot láttuk.

- Ne féljen - vigasztaltam -, lelkiismeretesen gondját fogjuk viselni, és megbarátkozunk vele.

Csoportom a jövevényt Dumbónak keresztelte el. Az Elie Monnier fedélzetén felállítottuk számára a hírhedt cápa elleni ketrecet. Homokpótlóul jókora gyékényt adtunk neki. De a kölyök duzzogott. Dacosan visszautasított minden ételt. Longet doktor megpróbálta összezúzott hal és tej keverékével megtömni egy tölcséren keresztül, de az egészet megvetéssel kiköpte. Nyugtalanul mértük a hőmérsékletét. A lázmcrő 37,5 fokot mutatott. Fogalmunk sem volt róla, hogy ez normális-e a barátfókáknál! Mire Casablancába értünk, már hatodik napja böjtölt. Azon spekuláltunk, hogy kibéreljük neki a városi uszodát, hadd ugrálja ki magát ott, és engedjen fel a fásultsága. Míg a bérről alkudoztunk, egy arab halász jött a hajóra, megnézte a rácsai közt elnyúlt szerencsétlen fókabébit, majd bizalmaskodva hozzám fordult:

- Kapitány, polipot kellene adni neki. Azt nagyon szeretik a fókák.

Élénken megragadtam a karját:

- Igazad van. Menj és fogjál polipot.

Emberünk kiment a partra, levágott egy olajfa-ágat, s rákötötte egy rúd végére. A kögát tömbjei közt a vízbe merítette az ágat, és az ezüstös leveleket hosszasan rázogatta egy hasadék előtt. A polip azt hitte, hogy a levelek kis halak, kinyújtotta egyik karját és átfogta vele a csalétket. Minthogy a levelek tovább mozogtak, a polip ráakaszkodott két, majd három, aztán már hat karjával. Megmakacsolta magát, és amikor már minden karjával az olajfa-ágon lógott, barátunk hirtelen kirántotta a lábasfejűt a kögátra. Húsz perccel később három polippal tért vissza a hajóra.

Odaadtuk a polipokat Dumbónak. Fénytelen szeme azonnal felcsillant. Dumbo újra szeleverdi fókakölyök lett. Megragadta a polipokat és lenyelte, mint kutya a legyet. Attól a pillanattól kezdve akármilyen halat vittünk neki, mindre rávetette magát. Barátságos és játékos kis állattá vált. Amikor a ketrecét takarították, és a seprű hozzáért, örömében felugatott. Azonnal észrevettük, hogy meg jutalmazásának legjobb módja az, ha végigseprünk a hasán. Még Casablancában egy hajnalon arra ébredtem, hogy Dumbo éktelenül ugat. Felmentem a fedélzetre, és mindjárt megértettem a helyzetet. Az Elie Monnier melletti uszályon egy arab szorgalmasan sepergette a fedélzetet. Dumbo felismerte a zörejeket, és követelte a számára oly kedves seprűcirógatást. Amint észrevett, a hátára fordult és még hangosabban ugatott. Nem is tudtam másképp elhallgattatni, csak a seprűvel.

Fiatal barátfókánk megható ragaszkodása sajnos nagyon költségesnek bizonyult. Az első hónapban több mint 40 000 frank értékű halat falt fel. Egyszerű volt kiszámítani, hogy mire megnő, talán évi kétmillióba fog kerülni.

Szabadon bocsáthattuk volna a Földközi-tengeren. De mivel Dumbo hozzászokott az emberekhez, tétovázás nélkül kimászott volna a partra a fürdőzőkhöz, és az első arra járó halász agyonütötte volna. Rio de Oróba sem küldhettük vissza egykönnyen, ahonnan elhoztuk. És vajon társai visszafogadták volna-e a civilizált szökevényt?

Kedvünk ellenére úgy határoztunk, hogy a marseille-i állatkertnek ajándékozzuk. Ott egy nagy medencét kapott kizárólagos, privát használatra. Caussé Afrikából karácsonyi üdvözletét küldte neki. Mi is többször meglátogattuk, de rövid idő múlva már meg sem ismerte barátait az Elie Monnier-ről. Elfordult tőlünk, és egy aprótermetű öregasszonynak ugatott buzgón, aki mindennap felkereste fekete ruhájában, és halat vitt neki.

Bejártuk a Zöldfoki-szigetek pompás világát, ahol minden búvárút valóságos csoda volt. Elképzeltük, hogy búvárkészülékünk birtokában milyen nagyszerű felfedezésekét tehetett volna Charles Darwin, aki 1834-ben a híres Beagle-expedíció során végigkutatta ugyanezeket a szigeteket. "Miközben a tengeri állatokat figyeltem, fejemet körülbelül két lábnyira a sziklás part fölé hajtva - írta Darwin -, nemegyszer recsegő zaj kíséretében vízsugár csapódott arcomba. Eleinte el sem tudtam képzelni, mi lehet, de később rájöttem, hogy maga a polip árulta el így búvóhelyét .., Megfigyeltem, hogy az a példány, amelyet kabinomban tartottam, a sötétben kissé foszforeszkált."

Mi fejünkkel a víz alá bukva, figyelhettük a polipokat meg a tintahalakat. Szemünk előtt úszott a leopárdrája és az óriási ördögrája. A Boa Vista-sziget körül a kékes páncélú languszták olyan tömege nyüzsgött, hogy önkéntelenül a párizsi lakásínség jutott az ember eszébe: a hajléktalan languszták a zsúfolt körutakon sétáltak, a kiváltságosok lakhelye között. A kép egy nagyváros lassított filmre vett forgalmához hasonlított.

A bravai teknősbékák elképesztően sokáig tudnak a víz alatt maradni. Az állatkerti medencékben a fogoly teknőcök gyakran bukkannak a felszínre levegőt venni. A szabad természetben órák hosszat a víz alatt maradnak. Talán azért van ez, mert anyagcseréjük lassú, s csak nagyon kevés oxigénre van szükségük, kivéve persze azt az esetet, ha erőteljesen úsznak, például menekülés közben.

Brava közelében, tizenöt méter mélyen rágás alagutat fedeztünk fel egy kis szigeten. A sötét folyosóba behatolva kísértést éreztünk, hogy minél gyorsabban visszaforduljunk A bejárat smaragd fénye felé. A sziklamennyezet résein átszűrődő fénysávok között úsztunk a homályban.

Egy forduló után, roppant eresz alatt, előbukkan a tenger zöldje. Oda gyülekezett rengeteg szép, csillogó szürkés-kék hal, mintha csak az árnyékot kereste volna. Olyan izgatottak voltak, mint valami nagy lakodalmon, a vendégek. Körülbelül arról is volt szó. Nagy, 5-6 kilós csukafélék tömeges násza zajlott le a szemünk előtt. Feszes hassal kavarogtak összevissza. Majdnem mindenütt láttunk ilyen halakat a szigeteket környező vízben: négy-harminc példányból álló rajokban gyorsan mozogtak. Itt százával gyűltek össze, és dühöngő tömegként forgolódtak a barlang árnyékában. Betolakodásunk bizonyos fokig megzavarta a ceremóniát. A halak félelmükben nagyot csaptak a farkukkal, s körénk sereglettek, mintha távozásra kértek volna bennünket. Olyan kelletlenül fogadtak, mint az előkelő estélyeken a hívatlan részegeket szokták. A következő napokon többször visszatértünk a barlangba. Úgy surrantunk a falak mentén, a sötét lyukakban, mint a tolvajok, hogy észrevétlenül megfigyelhessük a nagy halak reszkető násztáncát. Igyekeztünk nem zavarni az ivási barlang csaknem vallásos hangulatát: ösztönös tiszteletet éreztünk a természet egyik titkos szertartása iránt, amelyet ember talán nem is látott előttünk.

Szirti utainkon leghűségesebb társunk a tragikomikus trombitahal volt, mely hemzseg a Zöldfoki-szigetek vizeiben. Bohókás, lófejü állat, hosszú, merev testével seprűnyélre emlékeztet, amely azonban igazi kis halfarokban végződik. Nem a farkával, és nem is a testével úszik, hanem stílszerűen mellúszóit bolondosán rázva halad. Előre meg hátra is tud úszni, és függőleges helyzetben is kényelmesen érzi magát. Ez a trópusi vizek bohóca. Előfordul, hogy egy lyukból tucatnyi ilyen bárgyú hal mered ki minden irányba, mint a pohárba rakott ceruzák.

Viselkedésük igen figyelemre méltó. Olyan sokáig figyeltük ezeket az élő botokat, hogy az, amiről itt beszámolok, egyáltalán nem elhamarkodott következtetés, hanem felvevőgépünkkel akárhányszor rögzített, bebizonyított tény. A trombitahal gyakran kiesik fásultságából, és fürgén odaúszik egy-egy nálánál nagyobb halhoz, tengeri sügérhez, lutjanushoz vagy papagájhalhoz. Közvetlenül az oldalához vagy a hátához közeledik úgy, hogy majdnem érinti, és nem tágít onnan. Alkalmi társával párosán úszik, mintha gyöngédségre szomjazva, barátságát keresné. Magatartásában nyoma sincs az ellenséges érzületnek. Különben sem tudna ártani még a vele egyenlő nagyságú állatoknak sem, sőt szentimentális viselkedése inkább saját magára hozhat veszélyt. Társa ételéből nem próbál koldulni.

Rajongása azonban sohasem talál viszonzásra. Az óriás sügér vagy a papagájhal megy a saját dolga után, ügyet sem vet a tolakodóra. Végül, ha már belefárad a nemkívánatos barát alkalmatlankodásába, váratlan farkcsapással igyekszik megszabadulni tőle. De a másik is makacs. Ám vonzalma tárgyának elfogy a türelme, teljes sebességgel elmenekül, a trombitahal pedig faképnél hagyva - szomorúan lebeg a vízben. Ez a társasági dráma sokszor lejátszódott a szemünk előtt, és a nevetésünkbe gyakran szánalom vegyült.

A gibraltári szoros páratlanul kedvező hely a tengeri emlősök megfigyelésére. Éjjel-nappal ezernyi bálna és delfin vonul - egyelőre még titokzatos okokból - a Földközitengerből az Atlanti-óceánba és vissza. Ott, a szoros kellős közepén állítottuk meg az Elie Monnier-t. Dumas lemerült, és az orrtőkére automatikus felvevőgépet szerelt, mellyel filmre vehettük a teljes sebességgel úszó barna delfineket. Ezalatt Tailliez meg én a Spanyolország és Afrika között vándorló cetféléket figyeltük.

Amint elindultunk, a delfinek legyezőformában a hajóorr felé tolongtak, ki-kiugorva a habokból lélegzetet venni. Ha valamelyikük fáradtan lemaradt, úgy látszott, mintha élettelenül zuhanna a tenger fenekére. Helyét azonnal elfoglalta a másik. Ha a sebességet növeltük, oldalt fekve kémleltek bennünket apró, nevető szemükkel. Egy anyaállat a kicsinyével úszott: vidáman ütődtek egymásnak. Azután minden látható ok nélkül megritkultak soraik, az utolsó delfin is lemerült, és a habfüggöny összecsapódott a tengeri balett mögött.

Gyakran és sokáig figyeltük őket, néhányszor lemerültünk közéjük. "Stafétaúszásuk" közben sokszor két méternyire is felugranak a levegőbe, a hullámok fölé, s nagy csattanással esnek vissza a farkukra. Egész viselkedésűkből feltételezhetjük, hogy képesek a gúnyolódásra. Szinte zavaró, hogy testük felépítése mennyire hasonlít a miénkhez. Melegvérűek, levegőt lélegzenek, a termetük és súlyuk akkora, mint az emberé. Longet doktor operációs asztalt állított fel a hátsó fedélzeten, és egy delfint gondosan felboncolt. Amikor láttam kiterített tüdejét, az emberéhez hasonló szívét, agyát, amely akkora, mint az emberi agy, majdnem annyi tekervénnyel, mint amennyi az emberi lángészt jellemzi - furcsa gondolataim támadtak. A delfinek szeme csillog és ajkuk nevet. Nyájösztönük a társadalmi élet illúzióját kelti. Talán több delfin van a-tengerekben, mint amennyi ember a földön.

Hatalmas úszóikkal a víz színére dobják magukat, hogy egy pillanat alatt lélegzetet vegyenek, aztán élő torpedóként elmerülnek, nem tudni, milyen mélyre és milyen hosszú időre. A levegőben való tartózkodásukat lassított filmre vettem, hogy megmérhessük, mennyi idő kell a lélegzetvételükhöz. A belégzés és kilégzés együttesen nem egész egynyolcad másodpercet vett igénybe. Amikor lebuknak, ezüstös buborékok sorát hagyják maguk után. Ez bizonyítja, hogy nem mindig zárják hermetikusan egyetlen orrlyukukat. A nyitott füllel közöttük úszó búvár hallja cincogó kiáltásaikat, amelyek komikusán hatnak e nemes allatok szájából. A delfinek túlságosan éles hívószavának talán nem is az a célja, hogy jelt adjanak egymásnak. Egyszer a nyílt óceánon, Gibraltártól negyven mérföldnyire a szoros felé hajóztunk az Elie Monnier becsületes tizenegy csomó sebességével, és lassan utolértünk egy nagy delfinrajt. Pontosan a tengerszoros bejárata felé tartottak, jóllehet a földet nem láthatták, mert az látótávolságon-túl volt. Az Elie Monnier elébük vágott. Észrevétlenül öt-hat foknyira eltértem, hogy félrevezessem őket. Néhány percig készségesen követték is a hajót. Azt hittem, sikerült a csel. De amikor otthagyták az Elie Monnier-t, újra beálltak a helyes irányba. Visszatértem a raj útvonalába: egyenesen Gibraltár felé úsztak. Bárhonnan jönnek is, pontosan ismerik a szoros helyzetét a végtelen tengeren. Vajon hang- és ultrahang-felfogó berendezésük van? Kis kiáltásaik topográfiai tájékoztatást nyújtanak talán nekik? Delfinjeink olyan biztosan haladtak, mintha rádióval bemérték volna Gibraltárt.

A TENGERI SZÖRNYEK LEGENDÁJA

A halászok elbeszélései majdnem olyan régiek, mint maga az emberiség. Költők és hajósok egyaránt hozzájárultak a napjainkig is fennmaradt tengeri babonák terjesztéséhez. Ami a sajtót illeti, az sein átallja időnként ugyanazokat a tarthatatlan történeteket feltálalni a tengeri szörnyekről.

Amikor vagy egy évszázada feltűntek a sisakos búvárok, a legendák újabb drámai elemmel gazdagodtak: megjelent bennük a hős, aki tétovázás nélkül a mélybe száll, hogy megbirkózzon ellenségeivel. Véres tusaikat a biztonságos szárazföldön, tűzhelyük mellett ülő írók örökítették meg. Az egyszerű búvároknak megbocsátható, hogy hallgattak, s nem cáfolták meg a különféle híreszteléseket. Valójában a tengerek sisakba zárt munkásai a kikötők és folyótorkolatok szennyes vizében botladozva nem tudhatják, hogy légcsövük abnormális megfeszülését óriási kalamájó vagy féregrágta gerenda okozza-e. És a kétség sokféle magyarázatra ad alkalmat.

A tenger alatt szabadon úszó búvár egy idegen világ közepébe kerül, s rájön, hogyan kell azt megismernie. Őt magát is figyelheti más úszó, vagy a felvevőgép lencséje . . . Vele aztán végeszakad a babonának.

Mellőzzük most a tengeri kígyókat. A mi gyakorlatunkban a cápák, polipok, a tengeri angolnák és murénák, a tőrfarkú ráják, az ördögráják és végül a barracudák a rosszhírű fickók. Mindegyikkel találkoztunk, kivéve az óriási kalamájót, amely olyan mélyen lakik, amilyen mélyre mi búvárkészülékeinkkel sohasem jutunk el. A cápákat illetően vannak fenntartásaink. Később még beszélünk róluk. De őket leszámítva, a szörnyek, melyekkel találkoztunk, teljesen ártalmatlanok. Némelyek közömbösek, mások kíváncsiak, legnagyobb részük megijed, ha ember közeledik hozzájuk.

Kifogásolhatja az olvasó, hogy tapasztalatainkat főleg a Földközi-tengeren, az Atlanti-óceán trópusi részein és a .Vörös-tengerben szereztük. Talán a földközi-tengeri szörnyetegek már megszelídültek, az igazi, a félelmetes állatok a többi óceánt népesítik be. De a polipok mindenesetre végleg lejáratták magukat.

A polip jórészt Victor Hugónak köszönheti hírnevét, aki "A tenger munkásai"-ban a következőképpen írja le, hogy a polip miként falja fel az embert:

"...Semmiféle döbbenet nem mérkőzhet a polip hirtelen megjelenésével: Medúza ez, melyet nyolc kígyó szolgál... A karom, ez az állat, amely behatol a húsodba; a köpöly, ez Te vagy, aki bevonulsz az állatba. Izmaid mcgduzzadnak, rostjaid rángatóznak, bőröd felpattan. Valami mocskos nyomás alatt véred kiserked és undorítóan összekeveredik a puhánynak nyáladékával. Az állat ezer undok szájjal tapad rád; a hidra beleolvad az emberbe; az ember összeelegyül a hidrával... a polip, - borzalom! - beszív téged. Magához és magába húz és megkötözve, beenyvezve érzed, mint ürülsz bele lassan ebbe a félelmetes zsákba, amely élő szörnyeteg." Az emberek többsége így, vagy ehhez hasonló módon képzeli el a nyolckarú puhányokat. Kezdetben mi sem tértünk el a szabálytól. De egy szép napon a carqueiranne-i sziklafalak lábánál láttam, amint Grob puszta kézzel fogott jókora polipokat. Ráakaszkodtak a karjára, de barátunk nem ijedt meg, kijött a vízből, nyugodtan lefejtette őket rnagáról, és a "szörnyek" a lábához estek.

Az első években bizonyos idegenkedéssel érintettük meg a sziklák és az állatok tapadós, nyúlós felületét. De rövidesen rájöttünk, hogy ujjaink a vízben nem érzik ugyanazt, amit a levegőben. Imigyen felbátorodva mégfogtuk az első élő polipot. Sokat láttunk belőlük a kövek között, a posiclunia-erdők szélén, vagy ócska kannákban meghúzódva.

Ha egy poliphoz közeledünk, először elterül a sziklán, hogy erősebben odatapadjon. Aztán f élelmében, vagy dühében színt változtat. Nyolc lábával kúszva, majdnem futva igyekszik menekülni. Amikor úgy érzi, hogy elveszett, bátran és elkeseredetten harcol, hogy megszabaduljon a négykarú szörnyetegtől, az embertől. Tapadó korongjai csak rövid ideig tartó nyomot hagynak az ember bőrén.

Dumas egyszer Port-Cros-ban közepes nagyságú polipot

fogott. Egy idő múlva elengedte. Az állat a lökhajtásos elv felhasználásával menekült: zsákszerű belsőrészét teleszívta, és a vizet erőteljesen hátranyomta csőszerű szájnyílásán, karjait maga után húzta. Szaggatottan, mérsékelt sebességgel haladt. Dumas messzire kísérte, és másodszor is könnyen megfogta. Ez alkalommal a polip többször egymás után bemutatta híres, tintakiválasztásos ködösítését. Majd egészen kimerülve, utolsó védekezési módjához folyamodott: mozdulatlanul lelapult a tenger fenekére, és felvette a környezet színét. Frédi türelmesen követte pártfogoltját, nem törődve megfélemlítés és álcázási kísérleteivel. Megint kinyújtotta kezét az állat felé. A polip, miután minden cseléből kifogyott, még egy menekülési kísérletet tett. Felszökött a víz tükre felé, karjait legyezőszerűen szétnyitotta. Végül engedte, hogy az ember megfogja. Dumas hosszan és sikeresen idomította. Az idomítás az állat kifárasztásán intelligenciáján alapult. Dumas gyöngéden megfogva és újra eleresztve igyekezett bebizonyítani neki barátságos érzületét.

Ezután furcsa balett következett - a "Polip és az Ember" -, amelyet hosszasan filmeztem. Tánc közben a szereplők egyre higgadtabbak lettek, és a végén Frédi úgy játszott a polippal, mint egy kis cicával. Amikor levegőkészletünk elfogyott, a "szörnyetegnek" visszaadtuk szabadságát. Láttuk, amint lomha mozdulatokkal egy szikla felé úszott, és elbújt.

A polip tintáját bőségesen felhígította az újságírók fantáziája. Minthogy szemünket maszk védte, nem tudom megmondani, vajon ez a váladék mérgező-e az emberi szemre. Az mindenesetre biztos, hogy a bőrünkre nem hatott, és látszólag a halakat sem feszélyezte. Mint megállapítottuk, a kibocsátott tinta nem alkot "füstfüggönyt", tehát nem arra való, hogy elrejtse az állatot üldözői elől. A festékanyag nem hígul, nagyon lassan terjed szét; elég sűrű, farokban végződő golyóként lebeg a vízben. Túlságosan kicsi ahhoz, hogy elfödje a polipot. De ha nem méreg és nem álcázó eszköz, akkor hát mire való? Theodore Rousseau, aki gyakran megfigyelte a tenger alatt a polipokat, érdekes hipotézist állított fel. Eszerint minden tintafelhő nagyjából a polipra hasonlít, és arra szolgál, hogy az üldöző figyelmét elterelje az állattól: így az a zsákmányt a- szó szoros értelmében összetéveszti az árnyékával.

Porquerolles mellett valóságos polipfalura bukkantunk a lapos, iszapos tengerfenéken. Nem akartunk hinni a szemünknek. Tudvalevő, és tapasztalataink azt erősítették meg, hogy a polipok a sziklák tekervényeiben élnek. Szeretik az előregyártott lakásokat is, a fémcsöveket, edényeket stb. Ezen a helyen azonban furcsa, kétségtelenül öntevékenyen készített lakásokban találtuk őket. Egyik legfényesebb palotájukat nagy, lapos kő fedte, testvérek közt is megvolt tíz kiló. A kő egyik, vagy húsz centiméterre felemelt oldala két "szemöldökfára" támaszkodott: egy kőre, meg egy piros téglára, amit Isten tudja, honnan szedtek össze. Belsejében az iszapot 10-15 centiméter mélyen kivájták a lakók. A bejárata elé mindenféle limlomból festői sövényt készítettek; kavicsok, üvegcserepek, agyagedénydarabok, osztrigahéjak, rákpáncélok, tengeri sün-bőrök voltak beledolgozva. Egy szétterült tengeri rózsakertre emlékeztetett. A polip mesterien álcázott, kiálló tapogatókarjával az építmény egyik sarkán átkarolta a sövényt. A háztulajdonos bagolyszeme lesett az árnyékból. Amikor közeledtem hozzá, a kar fokozatosan behúzódott, maga után húzva a limlomot, amely, mint egy ajtó, bezáródott utána, teljesen elrejtve a tulajdonost. Színes fényképeket készítettem a polipházról.

VictoE Hugó félelmetes szörnyetege tehát nemcsak félénk állat, hanem az is kiderült róla, hogy csodálatos alkalmazkodóképességén kívül még más képességeket is tulajdoníthatunk neki, amelyekre eddig nem is gondoltunk: eszközöket használ fel, amihez bonyolult feltételes reflexekre van szüksége.

Egy polipnak nem tetszik Dumas közeledése

Azzal, hogy a ház építéséhez szükséges anyagokat összehordta, a nehéz, lapos követ felemelte, és téglával meg kővel alátámasztotta, kiérdemelte az értelmes állatok sorába való előléptetését.

Sohasem, sikerült megfigyelnünk a párzó polipok viselkedését. Érdekesen írja le ezt az aktust Henry Lee, a brightoni akvárium tudósa, a polipok Plutarchosa. Henry Lee körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt türelmesen megfigyelte az első fogságba ejtett és akváriumban tartott polipokat. Nagyon szórakoztató könyvet írt róluk ezzel a címmel: "A polip a valóságban és a képzeletben." A Viktória-korabeli olvasók szájíze szériát imigyen kezdi mondanivalóját: "A társadalom minden osztályának szánt könyvemben csak keveset mondhatok a polipok tojásainak megtermékenyüléséről." E kegyes bevezetés után elmondja, hogy mit látott: "A szaporodási időszak beköszöntésével a hím egyik karja különlegesen megváltozik. Megduzzad, és hosszú, féregalakú fonal tűnik fel rajta, amelyen hosszában két sor szívóka helyezkedik el. Midőn e függeléknek tulajdonosa felajánlja karját a kiszemelt polip-hölgynek, az elfogadja, magához veszi, és félrevonul vele. E furcsa kinövés leválik ugyanis a gavallér karjáról, és mozgékony, külön élettel bíró valamivé válik, amely egy ideig még létezik, azután, hogy a partnernő magával vitte."

A szörnyek egy másik fajtájának kedvenc lakóhelye Porquerolles-tól keletre, a sarranier-i tengerpart közelében, negyven méter mélyen van. A sajátságos, sima homoknak látszó talaj közelebbről nézve tulajdonképpen kicsiny, érdekes szerves eredetű, rózsa- és mályvaszín kavicsokkal fedett felület. Néhány nagy kő alatt óriás sügérek és tengeri -süllők élnek, de a tulajdonképpeni házigazdák a ráják. A tőrfarkú és a sasráják csoportjai nagy, sötét árnyékokat vetnek a világos kavics-szőnyegre.

Amint feléjük úszunk, "szárnyaik" csúcsára emelkednek a tengerfenéken, .amikor pedig egészen a közelükbe érünk, párosával elmenekülnek.

Ha viszont mozdulatlanul lebegünk birodalmuk fölött, A talajhoz tapadnak és kerek szemüket forgatva, várakozóan figyelnek. A vastagabb testűek a terhes nőstények. A rája ugyanis elevenszülő: akkor hozza világra kicsinyeit, amikor azok szembe tudnak nézni az élet küzdelmeivel. Ráját egyáltalán nem érdemes szigonnyal elejteni. Könnyen meg lehet ölni, de nem éri meg a fáradságot. Kezdetben mégis lőttünk néhányat. Emlékszem, Magnons-nál kivittünk egy ráját a sziklára, és az meglepetésünkre vagy tucatnyit kölykezett. Tailliez egy húsz centiméter körüli kicsit felvett, hpgy visszadobja a vízbe, de az újszülött akkorát szúrt belé, hogy a nagy se tudhatna különbet.

A halászok, akiket néha megsebeznek a fedélzetre emelt ráják, óvatosságból azonnal levágják a farkukat. A sebek gyakran elfertőződnek, mert a rája tüskéjét mérges nyálka fedi, és az megfertőzi a sebet.

A búvár számára a rája nem veszélyes. Biztos, hogy sohasem támadja meg az embert. A hírhedt tüske nem támadó fegyver, csak akkor él vele az állat, ha zavarják. A farok végén helyezkedik el, de hossza csak a farok hatodrésze. Dumas egyszer követett egy nagy ráját, és megfogta a farka végét. Ezzel a merész mozdulattal lehet a legjobban védekezni az esetleges szúrás ellen. A rája küzd a szabadságáért, de ha az ember erősen tartja, nem tehet semmit. A fűrészfogú tüske úgy helyezkedik el, hogy a hátulról vagy felülről jövő támadás ellen hatékony. Az alvó rájára lépő fürdőzőket érő erős szúrás a megrémült állat reflexszerű védekezése. A szenvedő alany hetekig fekhet utána a kórházban.

A Zöldfoki-szigetekhez tartozó Praia előtt egyszer árnyék került fölénk a vízben. Azt gondoltam, hogy odafent felhő takarta el a napot. De Dumas egy kiáltással magához hívott, és felfelé mutatott. Közvetlenül fölöttünk fenséges lassúsággal egy ördögrája húzott el, szárnyainak szélessége elérte a hat-hét métert. Nem úszott, hanem lebegett. Madárszerű szárnyainak felgörbített végei a víz tükrét hasították. A hasa, mint a fehér zománc, a háta pedig fekete. A pompás természeti jelenség nem tartott sokáig. Csaknem mozgás nélkül is jóval gyorsabban haladt, mint Frédi, aki jó négy-öt kilométeres óránkénti sebességével követte, de hiába. A tengeri ördög könnyed szárnycsapásokkal gyorsított, és eltűnt.

A halászok félnek az ördögrájáktól. Azt mondják, hogy éjjel szeret kiugrani a vízből; a tonnányi hústömeg borzasztó csattanással zuhan vissza a vízbe! Jaj a bárkának, amelyre a szörny ráesik! A nagy fekete ördögökről azt is híresztelik, hogy a búvárokat szemfedőként körültekerik és megfojtják, vagy a tengerfenéken rájuk ereszkedve összelapítják őket. Ezeket a meséket sohasem vettük komolyan.

Egy ördögráját felboncoltunk, hogy tanulmányozzuk emésztőrendszerét. Fogai nincsenek, még rágófogai sem, mint a többi rájának. Szája és torka mint valami hatalmas szivattyú szívja be a tengervizet. Szivattyúkészüléke óriási teljesítményű. A tömérdek víz bonyolult szűrőrendszeren megy keresztül, amelyen fennakad a tengerben lebegő apró állatkák tömege, a plankton. A tőrfarkú rajával ellentétben, az ördögrájának nincs tüskéje a farka végén. Egyedüli védőeszköze a gyorsasága, attól függ az élete. Senkinek sem tud ártani... legfeljebb a planktonnak.

Brava szigetén tengeri teknősbékákkal játszottunk. Szinte alig lehet őket észrevenni, színük összeolvad a sziklákkal. De mi gyorsan megtanultuk leálcázni őket. Egy alkalommal lefilmeztem Dumas-t, amint hátulról egy teknősbékához közeledett és két oldalról megragadta a páncélját. A teknősbéka zavarában rázni kezdte evezőlapátszerű lábait. Frédinek erősen belé kellett kapaszkodnia, nehogy kicsússzon a keze közül. Majd felemelte zsákmányát, és lassan fölfelé úszott, de a teknőc körbe-körbe hurcolta, evezve ahogyan csak bírt. Amikor megnyugodott, Frédi elengedte, majd ismét megragadta és elölről kezdődött á tánc. Bizonyára keringő volt. Amikor Frédi visszaadta szabadságát vontatójának, az nem értette meg azonnal, miről van szó, és még mielőtt eltűnt volna a víz kékjében, egymaga folytatta mutatványait, mint valami művész, aki utolsó műsorszámát ismétli.

A tengeralatti világról szóló regények úgy ábrázolják a murénát, mint a mélységek banditáját. Az irodalmárok polipjának társaságában a muréna áll őrt az elsüllyedt kincsek fölött. Mindazonáltal a halászok méltán tartanak tőle. A bárka aljában reménytelenül küzdő muréna, mint egy fúria, mindent megharap, amit csak elér. A tapasztalt halászok abban a pillanatban, amint a hajóba dobják, szétverik a fejét. Rossz hírnevét jórészt Nérónak köszönheti, aki rabszolgákat dobatott a murénákkal telt medencékbe, hogy vendégeit élve felfalt emberek látványával szórakoztassa. Nem sok igazság lehet ebben a perverz legendában, vagy pedig Néró rendszeresen éheztette fogságba ejtett murénáit, hogy elvegye kedvüket a válogatástól.

A muréna ugyanis nem támadja meg az embert. A sziklák útvesztőiben tölti életét, onnan rendszerint csak fejét dugja ki. A külseje félelmetes. Szokásos védekező eszközeiket: a gyors menekülést, a mimikrit, a tüskéket a halak néha pszichológiai fegyverekkel is megtoldják. A muréna a tátongó szájában levő vad tépőfogaival és gonosz tekintetével ér el félelmet keltő hatást. Azt hinné az ember, hogy közeledtére fújni fog, mint. a vadmacska. A murénák gyakran látogatják a hajóroncsokat: a csövekből vagy szűk résekből kibújva kegyetlen, apró szemeiket az emberekre szegezik. De ne tévedjünk, éppolyan prózai lények ők is, mint ön, vagy én, vagy egy kutya. Csak az a kívánságuk, hogy ne háborgassák őket mindennapi életük rendes kerékvágásában. Nyugodt polgárok ők, de elkeseredetten védelmezik javaikat. Mindig készek arra, hogy a betolakodót harapásukkal riasszák vissza. Egyszer Dumas a machadói világítótorony tövében langusztákat keresett. Karját vállig bedugta a .sziklák repedéseibe. Egy muréna az; ujját megharapta. A seb éjszaka beforrott, másnap megnyílt és bőségesen vérzett, aztán minden komplikáció nélkül begyógyult. Nem történt fertőzés, a harapás nem volt mérgezett. Dumas sportszerűen fogadta a tényt:

A muréna nem támadott meg engem, pusztán figyelmeztetett, hogy vegyem el onnan a kezem, és hogy kint tágasabb.

Amikor az ókori Karthágó kikötőjének felkutatásán fáradoztunk, meglátogattuk Heldt urat, a Salammbö Oceanográfiai Állomás igazgatóját. Rábeszélt bennünket, hogy nézzük meg a leggrandiózusabb és legrettenetesebb látnivalók egyikét - a Szidi Daud-i tonhalászatot. A halászat egy óriási rekesztőhálóval történik, melyet az Adriaiés az Égei-tengeren évszázadok óta ismernek, de Tuniszban csak nemrég vezették be. Nagyszemű háló ez, amelyet egy-két kilométeres hosszúságban, a parttól távolodó irányban, ferdén feszítenek ki. A nyílt tenger felőli végén négy, nagy zsák van, ebben fogják a május-júniusi ívás idején a tonhalakat.

A tonhalak vándorló állatok. Egyes zoológusok szerint hosszú utat tesznek meg. Norvégiától a Fekete-tengerig vagy Nyugat-Afrikáig. Akár nemzetközi utazók, akár egyetlen tenger polgárai, annyi bizonyos, hogy ívásuk idején a partokhoz közelednek, és a tengerpart mellett rajzanak. Mindig úgy úsznak, hogy jobb oldalukon legyen a föld. Arisztotelész, aki híres oceanográfus volt, ebből arra következtetett, hogy a bal szemükkel nem látnak. Sok földközi-tengeri halász még ma is ezt hiszi. De bármi készteti is a tonhalakat arra, hogy nászútjukon jobb szemükkel nézzék a földet, mindenképpen ez a vesztük.

Amikor a raj beleütközik a rekesztőhálóba, balról igyekszik kikerülni, és így egyenesen belekerül az első kamrájába. Az arab halászok bárkájukról vízalatti szemüveggel figyelik az óriási csapdát, és a raj után becsukják a kaput. A tonhalakat átkergetik a második kamrába, hogy az elsőben helye legyeh egy újabb rajnak. Onnan a zsákmányt a harmadikba szorítják. A negyedik már a halálraítéltek kamrája: négyszögletes, erős háló, amelyet egy baljóslatú szicíliai szóval corpo-nak. neveznek.

Amikor Szidi Daudba érkeztünk, hogy színesfilmet készítsünk a mészárlásról, már hatvan óriási tonhal és száz meg száz bonitó volt a csapdában. Nemsokára zászló kúszott fel a megfigyelők bárkájának árbocára. A kőgáton a raisz, a szertartásmester és a halászat vezetője észrevette a matanza {a mészárlás) jelét. A nagy, lapos fenekű arab bárkák tucatjai indultak azonnal a nyílt tenger felé, és óriás négyszöget alkottak a corpo körül. A raisz középen, egy kicsiny bárkán foglalt helyet. Parancsára megkezdődött a szegartás. A halászok barbár ordításba fogták, majd felharsant egy régi szicíliai dal, amely együttjár ezzel a pogány ceremóniával. A hajósok ütemesen húzták fölfelé a hálót.

Marcel Ichac egyik bárkáról a másikra ugorva filmezett. Dumas meg én, felvevőgépünket fogva, leszálltunk a tonhalak börtönébe. Bár tiszta volt a víz, mégsem láttuk a háló két szemben levő oldalát, olyan messze voltak, egymástól. A nagy tonhalak még elég nyugodtan, zárt rendben úsztak, közömbösen vonultak el előttünk és tűntek tova. Az óramutató járásával ellenkező irányban haladva úsztak körbekörbe. Egy kis idő múlva ismét feltűntek, s kicsiny szájukkal tátogva állandóan szemmel tartották a hálót. Fémszínű testük tökéletesen orsóformájú, de kissé talán túl merev. A legnagyobbak közel kétszáz kilósak. Ilyen hatalmas súly könnyen átszakítaná a hálót, ha az áldozatok megpróbálnának kitörni. Köztük úszkálva akaratlanul is a halálraítéltek helyébe képzeltük magunkat. Kedvünk lett volna lázadásra bírni őket, megmutatni nekik a menekülés útját. Fönt az arabok egyre összébbhúzták a cafpo falait. Észrevettük a háló fenekét: egy nagy rája meg egy cápa gabalyodott belé. Mi volna, ha mi is bekerülnénk ugyanabba a kelepcébe, amibe ezek az állatok, ha nekünk is osztoznunk kellene a sorsukban?

Csak mi tudjuk Dumas-val, ebben a börtönben, mely egyre szűkül és összehúzódik, hogy micsoda borzalmas kimenetele lesz a dolognak, és hogy csak mi kerülünk ki belőle élve. A szégyen égetett bennünket. Nagy kísértést érzek, hogy megragadjam a késemet, és átvágjam a hálót, majd a menekülők élére álljak.

A hálót eredeti kiterjedésének egyharmadára húzták össze. Ideges, feszült hangulat uralkodik a halak között. Egyre gyorsabban úsznak, de még mindig rendben. Majdnem emberi szorongás látszik szemükben.

Mielőtt a halászok kihúznák a corpót, hogy elkezdjék a mészárlást, még egyszer alámerülünk. Sohasem láttam még olyan megdöbbentő jelenetet, mint amilyen az elítéltek tömege,a kivégzés előtti pillanatban. Egy jókora szobányi térségben a tonhalak és bonitók mint az őrültek dobálták magukat minden irányba. A félszemű halak mítosza elenyészett. A mézeshetek feledésbe mentek. A kétségbeesett halak elvesztették önuralmukat. Gyorsvonat sebességével villannak el a felvevőgépem előtt. A filmem elfogyott, tántorogva mentem ki a vízből.

A dal elhallgat. A raisz vallásos áhítattal, fedetlen fővel köszönti a halálraítélteket. Ez jel a mészárosmunka megkezdésére. A halászok a tajtékzó habokba vetik hosszú csáklyáikat. A tenger egycsapásra vörössé válik, öt-hat csárklyás ember kell ahhoz, hogy egyetlen tonhalat kihúzzanak a vízből. A reszkető, merev állat olyan, mint egy hatalmas mechanikai játékszer. A bárkák megdőlnek a még görcsösen rázkódó, vérző tonhalak és bonitók terhétől. A halak számára Vége a küzdelemnek. A véres halászok a corpo még mindig vörös vizébe ugranak lemosakodni és felüdülni. Ideges nevetésük hamisan cseng.

A tengerek arisztokráciáját minden halnál inkább a makréla testesíti meg. A tonhalhoz hasonlóan, hálót és horgot megvetve, szabadon él a szédületes mélységekben. A földi világgal csak a szirtfokoknál, az elhagyatott zátonyoknál és a hajóroncsoknál kerül érintkezésbe. Hosszú és gyors; finom aranysáv díszíti ezüst oldalát. Néha egyedül, gyakrabban csoportosan felbukkan a folyékony semmiből, megjelenik a búvárok előtt, és rájuk szegezi őzszemét. Mellette minden más hal vidéki kishivatalnoknak látszik. A makrélák kozmopolita arisztokraták, Szidontól a Herkulesoszlopokig utaznak, és egyáltalán nem zavartatják magukat az ember jelenlététől.

Egy alkalommal éles körvonalaik feltűntek fölöttünk a vízi égbolton. Ünnepélyes köröket írtak le egy habkoszorúval körülvett sziklaszirt körül. Gyomrukban úgy sorakoztak a szürke és vörös morgóhalak, mint a szardiniák a dobozban. A tonhalakat meg lehet fogni hálóval vagy horoggal, de a makrélák megvetik az ilyen durva csapdákat. Minthogy a horgot meg a rekesztőhálót könnyedén ki tudják kerülni, a halászok és a tudósok ritka és viszonylag kistermetű állatnak tartják. Mi, búvárútjaink sorain mindig sokkal több makrélát láttunk, mint tonhalat. Tapasztalataink szerint a csoportokat vezető példányok több mint két méter hosszúra is megnőnek. A makrélák számunkra a nyílt tenger és a parti vizek határán tett kalandos lemerüléseket szimbolizálják.

A barracudák nem jelentenek veszélyt a búvárnak. Félelmetes állkapcsuk sok tengeralatti rémmese megihletője. Lehet, hogy partokon tocsogó fürdőzőket megharaptak, de olyasmiről még sosem hallottam, hogy a barracuda búvárokat támadott volna meg. A Vörös-tengerben és az Atlanti-óceán trópusi részein igen nagy barracudákkal találkoztunk. Sokáig seprűnyélhez hasonlóan merevek és szinte mozdulatlanok. Szaggatottan lökődnek előre. Néha érdeklödnek az ember iránt. Az a rossz szokásuk, hogy hanyagul bár, de mindig a lábaink közelében követnek bennünket. Ha visszafordulunk, ott találjuk őket: ellenséges indulatnak nyomát sem mutatják, csak a jelenlétük és a legendájuk nyugtalanító.

Mégse gondolja az olvasó, hogy az állatvilág veszélytelen számunkra. A mindennapos apró veszélyek nagyfontosságúak, bár nem látványosak. Van egy kis szörny, amely szúr, mint a bogáncs, alattomos és mindenhol található. Ez a tengeri sün. Ez a szerény tüskésbőrű túlságosan köznapi jelenség ahhoz, hogy foglalkoztassa a szenzációk kedvelőinek fantáziáját. Viszont, ha a sziklafalak mentén vagy a barlangok bejáratánál beleütközünk, számtalan tüskéje beleszúródik a bőrünkbe és beletörik. A tüskék eltávolítása nehéz és fájdalmas művelet; a sebek végül mégis csak elfertőződnek. Hasznosabb dolog a tengeri süntől óvakodni, mint a barracudától.

A másik álnok szörny a medúza, melynek a szivárványszínű kristálykelyhe megannyi kis úszó akna. Kék, rózsaszín, barna vagy sárga díszítésük van. Sok medúza mérges, érintése komoly sokkot okozhat. A leghírhedtebb és a legveszélyesebb a physalia, más néven hólyagmeduza. Megjelenése a tengerparton sok fürdőszezont elrontott már. Az állat a víz tükrén úszik, hosszú, mérges fonalait maga után húzva.

A Bermuda-szigetek szélességében olyan sűrű physaliatelep közepette szálltam alá, hogy csak nehezen találtam rést a víz alá merüléshez és a kijövetelhez. Két-három méter mélységben biztonságban voltam, és nyugodtan nézegethettem a gyilkos fonalakból álló érdekes mennyezetet. A víztükörről lelógó számtalan füzér a végtelenbe nyúlt.

A békaemberek két további álnok ellensége a tűzkorall és a tengeri csalán, amelynek a csípése napokig fáj. Érintésük allergiás reakciókat vált ki; némely búvár immúnis velük szemben, mások az első érintésre nem érzékenyek, de a második súlyos kiütéseket okoz.

Ilyeneknek ismertük meg a tengeri szörnyeket. Nyilván csak azért nem faltak fel bennünket, mert nem olvasták a tengeralatti rémmesék szerzőinek részletes utasításait...

A CÁPÁK BIRODALMÁBAN

A dél-tuniszi Dzserba-sziget mellett, 1939-ben találkoztam először cápákkal, egy készülék nélküli leszállás során. Nagyszerű, acélszürke, közel három méter hosszú teremtmények voltak, párosával úszkáltak, bojtorjánhalak vették őket körül. Rosszul éreztem magam, de aztán egy kissé megnyugodtam, amikor társamra, Simone-ra pillantottam, hogy megtudjam, miként fogadta a dolgot. Feleségem már kiment a vízből. A cápák folytatták útjukat.

A dzserbaiakat sokáig szinte vallásos kegyelettel egy hosszú cápalista élén tartottam számon. Ám 1951-ben, Vörös-tengeri utazásunkkor annyi cápára bukkantunk, hogy minden számontartás értelmét vesztette. Búvárútjaimon közel kétszáz cápával találkoztam a legkülönbözőbb fajtákból. Összegezett megfigyeléseimből két következtetést vontam le; először azt, hogy minél több cápát lát az ember, annál kevésbé ismeri ki magát rajtuk, másodszor és mindenekelőtt azt, hogy lehetetlen előre megmondani, mit fog egy cápa csinálni.

Tengernyi idő választja el a cápát az embertől. Cápák már a mezozoikum végén is éltek. Körülbelül 300 millió éves létezésük során vajimi keveset változtak. A fejlődés sok-sok tengeri állatot átalakított, de a kérlelhetetlen, elpusztíthatatlan cápa minden korszakot csaknem módosulás nélkül átélt, s mint a legöregebb gyilkos, fennmaradt az életért vívott harcban.

A nyílt tengeren, félúton Boa Vista és Maio szigetek közt, a Zöldfoki-szigetvilág vizein a hullámok megtörnek egy a víz Színéig érő sziklaháton, tajtékot hányva a.levegőbe. Az ilyen látvány Borzalom, a hidrográfusok számára, akik tengerészeti útmutatóikban lelkükre kötik a hajósoknak, hogy gondosan kerüljék el az ilyen egészségtelen vidékeket. Az Elie Monnier viszont változatlan előszeretettel keresi fel ezeket a zátonyokat, mint a viharmadarak a világítótornyok lámpáit. A Joao Valente közelében vetettünk horgonyt, és a himbálózó hajóról alászálltunk a nyugtalan tengerbe. Ahol sziklahátak vannak, ott virul az élet.

Amint leeresztettük a horgonyt, kis cápák jelentek meg a hajó körül. A legénység kivetette a tonhal-horgokat és tíz perc alatt tíz cápát fogott. Mire lemerültünk a felvevőgéppel, csak kettő maradt a hajó körül. Egyikük bekapta a csalétket, és máris a levegőbe lendült. Az utolsó életben maradott undorodva közeledett felénk, megnézett bennünket, majd elkotródott, A sziklahát környéke az Atlanti-óceán legveszedelmesebb trópusi részei közé tartozott. A sziklás vermekben nagy dajkacápák aludtak. Köztudomásúan ártalmatlan állatok. Hogy filmre vehessük a lustálkodókat, kissé meg kellett piszkálnunk őket. Dumas és Tailliez behatoltak üreglakásaik homályába és addig húzták a farkúszójukat, amíg fel nem riadtak. A cápák kiúsztak, és eltűntek szemünk elől, sikeresen eljátszva kis szerepüket. Távolabb a homokon elterülve egy tunya cápát vettem észre. Több mint négy méter hosszú volt. Intettem Frédinek, és kézmozdulatokkal megértettem vele, hogy felrúghatja a semlegességet és kipróbálhatja fegyvereink hatását. A szóban forgó fegyver egy óriási, kétméteres, hét font súlyú szigony volt, amelyet egy csaknem 140 kiló erőt kifejtő gumiszerkezet lőtt ki. A szigony hegyében a makrélákon kipróbált robbanó fej volt elhelyezve. Dumas négy méterről, felülről lefelé lőtt. A nyíl a koponya mögé talált, és két másodperc múlva a töltet felrobbant. A robbanás kegyetlenül megrázott minket, mintha egész testünket ütés érte volna. Az ily módon "felriasztott" cápa zavartalanul tovaúszott, a szigony zászlórúdként állt ki a fejéből. Tőlünk telhető sebességgel követtük, hogy lássuk, mi történik. Áldozatunk egyáltalán nem zavartatta magát, gyorsított és eltűnt. Kissé távolabb megtaláltuk a szigonyt, amelyet lerázott magáról. Hogyan maradhatott életben? A lövedék, bár egy része bizonyára behatolt a fejébe, nyilván kívül robbant; egyetlen belső szerv sem állhatott volna ellent oly nagy robbanásnak, amely jókora távolságból is majdnem harcképtelenné tett bennünket. De még ilyen körülmények között is rendkívüli életerőről tanúskodik az, hogy a cápa el tudta viselni a fejétől pár centiméternyire bekövetkezett robbanást.

Egy másik alkalommal Dumas-val éppen befejeztük az európai íjhalak filmezését, amikor hirtelen végigfutott a hátamon a hideg. Kiáltottam Dumas-nak, ő is megdermedt. A szemünk elé táruló látványtól a torkunkban kezdett verni a szívünk: úgy látszik, a fürdőruhás búvárnak valóban nem eleme a tenger. A szürke ködben vagy tizenkét méterre tőlünk ólomfényű fehéres tömeg bukkant fel: egy igazi, nyolc méter hosszú Carcharodon carcharias, amelyet minden szakértő emberevő cápának ismer. Dumas ösztönszerűen mellém húzódott. A fenevad lustán haladt előre! Szorongásomban hóbortos gondolatom támadt: a nyavalyás dög istenes gyomorgörcsöket fog kapni, mire megemészti három-három légpalackunkat.

A cápa ekkor vett észre bennünket. Viselkedését még álmunkban sem tudtuk volna elképzelni: úrrá lett rajta a rémület, megmerevedett, majd nagyot csinált, és hihetetlen gyorsasággal elinalt.

Dumas-val egymásra néztünk, és ideges nevetésben törtünk ki. Aznap támadt önbizalmunk a továbbiakban ostoba nemtörődömséggé fejlődött. Nemsokára felhagytunk a testőr-rendszerrel és elhanyagoltuk a legtöbb óvintézkedésünket. Később több fajta cápával találkoztunk, köztük a hírhedt tisgriscápával is, mely utóbbi még jobban felcsigázta felsőbbségi érzetünket. Mind elmenekült tőlünk. A Zöldfoki-szigeteken való párhetes tartózkodásunk végére úgy éreztük, hogy nyugodtan elmondhatjuk, minden cápa gyáva, olyannyira, hogy még addig sem mer nyugodtan maradni, ameddig filmezzük.

Egy szép napon a parancsnoki hídon tartózkodtam, a visszhangszondát figyelve. Az önjelző grafikonján fel-le szaladó kis szikra a Boa Vista melletti háromezer méter mély tengerfenék profilját rajzolta elém. A papíron egyszerre csak négyszáz méteres mélységben hangot visszaverő réteg mutatkozott. Ezek a hangokat és ultrahangokat részben visszaverő rétegek az oceanográfia új talányai: mindenütt megtalálhatók a világ tengereiben. Nappal a visszhangszonda háramszázötven-ötszáz méter mélységben jelzi e rétegeket, amelyek besötétedéskor feljebb emelkednek.

A nap járásától függő, függőleges, fel-le ingadozó mozgás egyes kutatókban azt a gondolatot ébresztette, hogy élőlények vastag rétegéről lehet szó, olyan hatalmas területen, amely minden képzeletet felülmúl. Azon a napon a műszer jól kivehetően három vonalat írt a szalagra, egymás fölé; három visszaverő réteget, melyből az első kivételesen tisz. tán látszott. Kissé meddő elmélkedésekbe bocsátkoztam, amikor felharsant a bálnavadászok híres kiáltása: "Fújnak!" Gömbölyűfejű bálnák csoportja bukkant fel az Elie Monnier mellett. A legénység magánkívül volt. A nyugodt, tiszta vízen lustán nyújtózott vagy harminc fekete monstrum. Dagadt homlokuk irdatlan fénylő gömb, innen a nevük. Amikor a cet a felszínre bukkan, rekedt zihálással vízoszlopot lövell fölfelé. Később testének többi része is kiemelkedik. Szája merev mosolyra húzódik, kis szeme szájszögletei közelében csillog. A lenyűgöző teremtménynek tréfás ábrázata van. A gömbölyűfejűeket néhány méternyire meg tudtuk közelíteni. Egy fantáziadús szemlélőnek az lehetett volna az érzése, hogy az Elie Monnier körül óriások lakkcipői úszkálnák. Később a bálnák csoportosan lemerültek. Dumas a hajóorrba ment, a szigonyozó állásra, én pedig filmet tettem a vízalatti felvevőgépembe. Tíz perc múlva a bálnák visszatértek titokzatos kirándulásukról. Egyikük Dumas-tól négy méternyire bukkant fel. Frédi teljes erőből az oldalába vágta a szigonyt. Piros folt tűnt fel a víz színén. A cet hajlékony mozdulattal lemerült. Nagy, sárga bójában végződő kétszáz méteres kötelet eresztettünk utána. A kötél közepére egy szürke bója volt erősítve. Elvitte mind a kettőt.

Nemsokára viszontláttuk Dumas szigonyát. Kiállt a vízből. Aztán szigony, bálna, bója, mind eltűnt a mélyben. Dumas messzelátójával egy árbocra mászott, úgy manővereztem, hogy hajóm a bálnák közelében maradjon, arra. számítva, hogy a gömbölyűfejűek nem hagyják cserben sebesült társukat. A várakozás hosszúra nyúlt. Rádiósunk pillantotta meg a sárga bóját, és végül a cetünk is előkerült, szemmelláthatóan sértetlenül. A húsából kiálló szigony nevetséges fogpiszkálónak tűnt. Erre Dumas fogta a mauserét és két dum-dum golyót lőtt belé ... A vörösre színeződött víz összefröcskölte a gömbölyűfejűek hátát, akik hűségesen körülvették szerencsétlenül járt társukat. Egy órai erőfeszítéssel bírtuk csak visszahúzni a bóját, és kikötni az erős kötelet az Élié Monnier fedélzetén.

Így hát egy közepes méretű, súlyosan sérült bálnát vontatott a hajónk. A föld elmosódott a láthatáron, a hajó alatt kétezerötszáz méter mély víztömeg, és a bálnanyáj fújva forgolódott körülöttünk. Tailliez-val a vízbe ereszkedtünk, hogy a szigony kötelét követve, a végét járó állathoz ússzunk.

A türkizkék víz kivételesen átlátszó volt. Fogásról fogásra kapaszkodtunk a feszülő kötélen néhány láb mélységben, míg végül odaértünk a bálnához. Még mindig folyt a vér a két golyó ütötte sebből. A mellette úszó három másik bálna felé tartottam. Közeledtemre kétrét görbülve lebuktak a kék mélységbe. Ezúttal első ízben voltam nagy cetek közelében, és először figyelhettem meg búvártechnikájukat. A bálnavadászok régi kifejezése: "a mélységet méri", új, konkrét értelmet nyert számomra. A bálnák nem rézsútosan merülnek alá, mint a delfinek, hanem függőlegesen dobják magukat a mélybe. A felszínen ünnepélyes, sőt tunya mozgású cetek lemerüléskor széles farkúszójukkal gyorsan eveznek, s egész testükkel segítik magukat előre. Megpróbáltam követni az egyiket, de mire harminc méternyire értem, már eltűnt alattam. A határtalan kékségben egy öt méter hosszú cápát vettem észre. Közömbösen haladt, talán a bálna vére csalogatta oda. Jóval mélyebben, látótávolságomon kívül terült el a hangot szétszóró réteg, talán ott legelt a leviathánok nyája. A környéken más cápák is kószáltak. Vissza kellett térnem a hajóra.

A hátsó fedélzeten sebtében légzőkészüléket cseréltem; rézacetát tablettát erősítettem a bokámra, egy másikat az övemre. Tapasztalataink alapján erről a vegyszerről feltételezhettük, hogy a vízben feloldódva távoltartja a cápákat. Ezúttal Dumas kísért el. Megegyeztünk, hogy hurkot köt a bálna farkúszójára, amíg én filmezek. Amint Frédi a vízbe ereszkedett, szemébe ötlött egy nagy cápa, de még mielőtt én is megpillanthattam volna, eltűnt. A hajó alatt átúsztunk a másik oldalra, és megtaláltuk a szigonykötelet. Alig tettünk meg néhány métert a kötél mellett, máris újabb cápára akadtunk, 3 méter hosszú volt, olyan fajta, amilyet még sohase láttunk. Csodálatosan tiszta, világos színű állat, valóságos vitrintárgynak látszott. Elengedtük a kötelet és merészen feléje úsztunk, abban a hiszemben, hogy el fog menekülni, mint a többiek. Esze ágában sem volt. A háta fölött húszcentiméteres fehér-fekete csíkos halacska úszkált, kétségkívül a híres kalauzhal. Még jobban megközelítettük. Már csak három méterre voltunk tőle. Elképesztő látvány! A cápa körül vagy tíz kalauzhal sorakozott, mintha kirakatrendező rakta volna ki őket. Voltak köztűk egészen kicsik, mások ujjnyi hosszúak. Ünnepi díszként övezték az állatot, átvették mozgásának ütemét. Nem keltették azt a benyomást, hogy követik, inkább mintha részei vagy függelékei lennének. A legkisebb, egy körömnyi kalauzhal, ott fickándozott a cápa orra előtt, és csodálatosképpen a helyén maradt akkor is, amikor az előre haladt. Talán a nyomáshullám lökte előre.

A tengeri legendák azt tartják, hogy a rossz látású cápát a kalauzhal vezeti a zsákmányához, hogy felszedhesse ételeinek morzsáit. Manapság a tudósok nem ezen a nézeten vannak, bár a boncolások azt bizonyítják, hogy a cápának rossz a látása. A mi tapasztalataink szerint éppoly jól lát, mint mi.

A szép szürke cápa a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatta, örültem, hogy végre kitűnő feltételek között lefilmezhettem egy cápát. Majdnem filmrendezőnek éreztem magam, jelekkel utasításokat adtam Frédinek, aki a szürke cápa mellett a statiszta szerepét játszotta. Lefényképeztem az állatot Frédi mögött, majd Frédi előtt. Barátom követte a halat, közeledett hozzá, megfogta farkúszóját. Kedve lett volna meghúzni jó erősen és megzavarni az állatot, de ugyanakkor félt is, hogy netán visszafordul és megharapja. Tehát elengedte, és pontosan utánozta a mozdulatait. Teljes erőből kellett úsznia, hogy a cápa el ne távolodjon tőle, bár az majdnem mozdulatlanul haladt. Én ott forgolódtam a játék középpontjában. Csodálkozásom elmúltával kezdtem érezni a veszélyt. A cápán nem látszott, hogy érdeklődik irántunk, de mozdulatlan kis szeme ránk szegeződött.

Szürke cápánk lassanként húsz méter mélyre csalogatott bennünket. Dumas ekkor lefelé mutatott. A kék homályból két újabb cápa közeledett lassan felénk. Sokkal nagyobbak voltak az elsőnél, meghaladták a négy métert. Nyúlánkabbak, kékebbek és vadabb külsejűek voltak. Alattunk helyezkedtek el, kalauzaik nem voltak velük.

Öreg barátunk, a szürke cápa egyre szűkebb köröket írt le körülöttünk. De még mindig kezelhetőnek látszott. Mintha pontosan járó gépezet mozgatná. Kalauzai helyükön maradtak. Mindeddig sikerült uralkodnunk félelmünkön, nem is gondoltunk rá. De a két másik cápa megjelenése durván eszünkbe juttatta a valóságot.

Elkeseredetten kutattunk az emlékezetünkben, hogy miképpen kell a cápákat elriasztani. "Gesztikulálni kell" mondta az egyik tanácsadó. Széles és rendszertelen mozdulatokkal gesztikuláltunk. Egy kicsit szégyelltük magunkat. A cápák még egy mosolyra sem méltattak. "Légbuborékoszlopot fújjanak feléjük" - ajánlotta egy sisakos búvár, Dumas kivárta, míg a cápa a közelébe ért, majd teljes erőből ráfújt. A cápa nem reagált. "Kiabáljanak, amilyen erősen csak bírnak" - tanította Hans Hass. Olyan ordítást csaptunk, hogy szinte belérekedtünk. A cápa a füle botját sem mozdította. "Az övre erősített rézacetát tabletták elriasztják a közeledő cápát" - erösítgette az amerikai tengerészet oktató tisztje. Nálunk kettő is volt, de a barátunk úgy keresztül úszott a rézacetát oldaton, mintha ott sem lett volna. Merev szemmel méregetett bennünket, mint egy kísértet. Látszott rajta, hogy tudja mit akar.

A cápa már csak egy méterre van, és még mindig közeledik. Ekkor, a fényképezőgépet teljes erővel nekilökőm az orrának

Ekkor ijesztő incidens történt. A cápa orra előtt úszó apró kalauzhal elröppent a helyéről, és Dumas felé tartott. Közvetlenül a maszkja előtt fickándozott. Barátom rázta a fejét, mint aki egy szúnyogtól akar megszabadulni. Hiába. Dumas úgy érezte, hogy meg van pecsételve a sorsa.

Frédi ösztönösen felém közeledett. Láttam, hogy keze megmarkolja tőrét, és kihúzza tokjából. A szürke cápa kissé eltávolodott, mintha lendületet akart volna venni, majd megfordult és egyenesen nekünk tartott.

Nevetséges dolog késsel harcolni egy cápa ellen, de eljött a pillanat, amikor a kés meg a felvevő masina maradt az egyedüli védekezési eszközünk. Gondolkodás nélkül feléje Irányítottam a gépet, mint valami pajzsot, önkéntelenül megnyomtam a zárat, és máris filmeztem a f elém suhanó fenevadat. Lapos pofája egyre nőtt. Egy pillanat múlva egyéb som maradt a világból, csak ez a hatalmas száj. Elfogott a düh. Teljes erővel előre löktem a gépet, neki az orrának. Nehéz test vágódott a közelembe, mint a villám, éreztem a víz lökését, és a cápa már négy méterrel odébb sértetlenül, kifejezéstelenül folytatta konok őrjáratát.

A két cápa feljebb és feljebb jött, s belekapcsolódott . a különös táncba. Eljött a visszavonulás ideje. A felszínre húzódtunk és kidugtuk fejünket a vízből. Borzadva láttuk, hogy az Elie Monnier háromszáz méterrel odébb sodródott. Kétségbeesetten integettünk, de a hajón nem vettek észre bennünket. A felszínen lebegtünk, fejünk kiemelkedett á vízből. Ezzel a módszerrel segítheti elő legjobban az ember, hogy felfalják. A lefelé himbálózó lábakat olyan kényelmesen összeszedhetik a cápák, mint a hentesek a kamrában lógó kolbászrudakat. Lefele pillantottam: a három cápa koncentrált támadásra indult. Lemerültünk, és szembenéztünk velük, erre újra kezdték bekerítő műveleteiket. Mivel két-három méteres mélységben voltunk, tétováztak, hogy közelebb merészkedjenek-e. Megpróbáltunk a hajó felé húzódni. Sajnos, nem tudtunk tájékozódni: képtelenek voltunk akárcsak tíz métert is egyenes vonalban haladni.

Mindenekelőtt a lábainkra kellett vigyáznunk. Védekező állásba helyezkedtünk, egymás mellett maradtunk, de fejtőllábtól, mindegyikünk a másik lábára ügyelt. Felváltva emelkedtünk a felszínre, pár percig integettünk, míg a másikunk a víz alatt védelmezte társát, a lehető legagresszívebb magatartást mutatva. Míg Dumas kétségbeesett segélykiáltásokat küldött a hajó felé, az egyik cápa közvetlenül a lába mellé került. Kiáltottam. Dumas visszafordult és lemerült, arccal a fenevad felé. Az meghátrált és újból körözni kezdett Amint a felszínre dugtuk fejünket, egész kábák voltunk a vízalatti körforgástól.

Majdnem teljesen kimerültünk. Vacogtunk a hidegtől. Becslésem szerint több mint fél órája lehettünk vízben. Levegőkészletünk már csak rövid időre volt elegendő. Ha elfogy, el kell dobnunk készülékeinket kupakostul, fel kell mennünk a víz-színére, és amennyire lehetséges, felszerelés nélküli lemerülésekkel kell védekeznünk. Fáradságunk megtízszereződik, míg rettentő ellenfeleink fáradhatatlanul és elpusztíthatatlanul lesnek ránk. De a cápák viselkedése hirtelen megváltozott. Izgatottak lettek, még egy utolsót köröztek, majd eltűntek. Alig hittünk szemünknek. Egymásra néztünk. Egy árnyék került fölénk: az Elie Monnier csónakja. Közeledtére a cápák elmenekültek.

Beestünk a csónakba. Bajtársaink épp olyan meghatottak voltak, mint mi. A hajó szem elől tévesztette buborékainkat és arrébb sodródott. Alig akartuk elhinni, hogy mindössze húsz percig voltunk a vízben.

Alighogy visszatértünk az Elie Monnier-ra, Dumas fogta a puskáját, beugrott egy csónakba, hogy megnézze, mi történt a bálnával. Még élt. Egy szürke test vált le róla és elsuhant. Egy cápa volt, talán a mi cápánk. Dumas közvetlen közelről dum-dum golyóval megadta a kegyelemdöfést a bálnának. Az állat fejjel lesüllyedt, szája nyitva maradt. Cápák tekergőztek a véres vízben, dühödten nekiestek a dögnek. Dumas belenyúlt a vörös habokba, hurkot vetett a farkúszója köré. Végre befejezte azt a műveletet, amelyet immár régen meg kellett volna tennie, ha szürke barátunk nem zavar meg bennünket.

A cetet a fedélzetre emeltük. Jókora, tízkilós darabok hiányoztak belőle. A cápaharapások kerekek voltak, mint a teli hold és mélyek, mint egy üst. Végigfutott a hideg a hátunkon. A hüvelykujjnyi vastagságú bőrt a cápák úgy átharapták, mint a vajat. A fenevadak megvárták, míg eltűnünk előlük, és csak azután vették birtokukba könnyű zsákmányukat.

Ez a bálna volt Longet doktor legnagyobb boncolási alanya. Sebészkésével - jelen esetben egy nagy konyhakéssel - felnyitotta az állat gyomrát. A fedélzetet elöntötte a háromfontos tintahalak áradata. Sok még egészen friss volt, nemrég nyelhette el őket. A gyomor és a belek zugaiban ezernyi tintahal- és kalamájó-állkapcsot talált. A hangot visszaverő rétegre gondoltam, melyet visszhang-szondám jelzett. A bálnák ebédjének és a szonda grafikonján megjelenő világos vonalaknak a találkozása véletlen is lehetett. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a visszhangot négyszáz méteres mélységből visszaverő óriási élő réteg és a milliónyi állatot legelésző bálnanyáj kevéssé tudományos gondolatát. Dakar felé menet hatalmas delfinrajra bukkantunk. Dumas egyiknek hátába döfte szigonyát. Az állat úszott utánunk, mint kutya a pórázon, társai sokáig körülvették. A legtöbb tengeri emlősben megvan az összetartás ösztöne. Dumas és Tailliez lemerültek, és ismét eljátszották az előbbi színjátékot azzal a különbséggel, hogy a cetet ezúttal a delfin helyettesítette. De most már a csónak és az Elie Monnier úgy helyezkedett el, hogy nem tévesztették szem elől a buborékokat. A búvárok a nyílt óceánon viszontlátták az emlős-cápa-tonhal együttest. Baj nélkül tértek vissza.

A delfin olyan helyzetben volt, mint az oroszlánvadászok kecskéi, melyeket csaléteknek tesznek ki. A cápákra nem kellett sokáig várni. A delfin körül ugyanolyan nyugodtan köröztek, mint körülöttünk. A hatalmas, villámgyors, öldöklésre pompásan felszerelt fenevadak félénken kivárták a támadás alkalmas időpontját. De amikor azt mondjuk, hogy támadás, akkor már túlságosan megtiszteljük őket. A fegyvertelen delfin, mely már úgyis halálán volt, gyáva bestiák gyűrűjébe került. Időnként egyik-másikuk kitört a körforgásból, és -egyenesen a delfinnek tartott, úgy, mint a szürke cápa az én felvevőgépemnek. A delfin meglátta, izgatottan csapkodni kezdett. A cápa visszavonult, és újra kezdte fenyegető keringését. Egyszer a delfin nem reagált a szörnyetegek közeledésére. A cápa odaúszott hozzá, majd eltávolodott tőle, mint rendesen, de menet közben óriási darab húst harapott ki az állatból. Frédi felháborodásában belelőtt a fenevadba.

Teljes egészében felül kellett vizsgálnunk arra vonatkozó elképzeléseinket, hogy miként viselkednek a cápák a békaemberek jelenlétében. Még Boa Vista vizein sem támadtak rneg minket nyíltan. De láttuk azt is, hogy a cápák, anélkül hogy zsákmányukra támadnának, vagy akár csak lassítanák mozgásukat, úgy harapnak ki áldozatukból észrevétlenül vödörnyi húsdarabokat, mint ahogy az ember vajat kanalaz. Eléggé valószínű, hogy a cápák a felszínen lebegő tárgyakkal, emberekkel vagy állatokkal kapcsolatban kevésbé körültekintőek. A nyílt tengeri cápák gyakorta a felszínen találják meg táplálékukat, beteg vagy sebesült halakat, tengeri madarakat, alvó delfineket, hajókról ledobott hulladékokat. A kevéssé tekintélytisztelő cápák nyilván a hajótörötteket is ebbe az utóbbi kategóriába sorozzák. A nehéz öltözetű búvárok és békaemberek valószínűleg furcsa viselkedésükkel és buborékoszlopaikkal hatnak rájuk. De vajon mennyi ideig?

A cápákat mozgás közben látva, erős kétségeink támadnak tőrünk hatékonyságában. Legjobb védelmi eszköznek egy méteres hosszúságú nagy dorongot találtunk, melynek a végére szögeket erősítettünk. Szerszámunkat cápabuzogánynak kereszteltük el. A közeledő cápát erőteljesen el kell taszítani vele. A szögek miatt a buzogány nem csúszik el az állat bőrén, de nem sebzi meg, és nem bőszítik fel a fenevadat, így- talán sikerül megfelelő távolságban tartani. A Vörös-tenger cápái között megtett több száz búvárutunkra mindig magunkkal vittük a csuklónkra szíjazott buzogányt. Sohasem kellett igénybe vennünk. Lehet, hogy ez inkább csak elméleti fegyver az olyan állatokkal szemben, amelyek mind ez ideig nem tanultak meg félni az embertől.

A TENGER VIZE

A legtöbb búvárutunknak határozott célja volt: vagy hajóroncsokat kutattunk fel, vagy aknákat tettünk ártalmatlanná, vagy élettani kísérleteket végeztünk. De gyakran egyedül a vízalatti kószálás gyönyörűsége kedvéért szálltunk alá, hogy minden érzékszervünkkel figyeljük a színek legcsekélyebb elváltozását, füleljünk a legkisebb zajra is, s élvezettel érzékeljük, szinte tapintsuk az óceánt.

A tengeri fürdőzés legnagyobb örömeinek egyike - s erre sokan fel sem figyeltek - az, hogy a víz megszabadít saját súlyunk terhétől. Az ember és általában a szabad levegőn élő gerincesek óriási energiamennyiséget pazarolnak pusztán arra, hogy megálljának a lábukon. A tenger megszabadít ettől az erőfeszítéstől. Tüdőnket úszóhólyag gyanánt használva, a nehézségi erő nem nehezíti el tagjainkat, és ez - hogy divatos kifejezéssel éljünk - olyan feszültségfeloldódást eredményez, amilyet még a legkényelmesebb ágyban sem találhatunk meg.

Elterjedt hiedelem, hogy a kövér emberek könnyebben úsznak, mint a soványak. Tény és való: a zsír könnyebb, mint az izom. A gyakorlatban mégis azt tapasztaltuk, hogy a kövérek lebegőképessége alig jobb, mint az izmos úszóké. Az ellentmondás könnyen magyarázható: a kövéreknek rendszerint fejletlenebb a tüdejük, mint a soványaké. Ugyanis a mellkas űrtartalma határozza meg a vízben számítandó tényleges súlyt. Általában több nehezékkel terheltünk egy újoncot, mint egy ugyanolyan termetű tapasztalt búvárt, mert a szorongó kezdő önkéntelenül túlságosan sok levegőt szív be. Néhány lemerülés után hozzászokik a rendes lélegzéshez, és akkor már túl nehéznek érzi magát.

A súlytalanság birodalmában a búvárnak meg kell szoknia a tárgyak furcsa viselkedését. Ha egy kalapács eltörik, a feje elsüllyed, a szára felszáll a felszínre. Ha nem "terhelik meg" a víz alatt használt szerszámokat, akkor megtörténik, hogy szerteszét úszkálnak. A kések pengéjét parafával kell ellensúlyozni, a harmincöt kilós felvevőgépek viszont súlytalanok, mert elegendő levegő van a dobozukban. Az egyensúlynak nagyon pontosnak kell lennie, különben a legegyszerűbb szerszám is felboríthatja a szabadon úszó búvár statikáját és dinamikáját. A leszállás elején a készülék minden palackjában több mint egy kiló súlyú sűrített levegő van. A búvár lélegzése következtében ez a súly fokozatosan csökken. Amikor a levegő kifogy, a palack három fontnyi felhajtó erőt képvisel. Ahhoz tehát, hogy a leszállás sikeres legyen, az elején a búvárnak enyhe túlsúlyra van szüksége. Ez logikus is, hiszen le akar süllyedni. A merülés végén viszont kissé könnyű lesz, ami szintén kedvező körülmény, mert akkor már vissza kell térnie a felszínre.

A tengeralatti fényképezések előtt málhásállatra hasonlítok, amint speciális felszerelésem súlya alatt roskadozva tantorgok végig a parton. Hátamon a 22 kilós légpalack, övemen három kiló ólom, azonkívül mindenféle apróság: tőr, vízhatlan óra, mélységmérő, iránytű, néha még a méternél jóval hosszabb cápabuzogány is a csuklómra van szíjazva. Megkönnyebbülten: merülök le a sok súllyal, és veszem a kezembe csigán leeresztett 25-30. kilós felvevőgépemet.

A földön az egész felszereléssel együtt 130 kilót nyomok. A vízben ez a jókora súly megszűnik: gyakorlatilag nem vagyok több egy kilónál. Ez éppen annyi, hogy fejjel előre, csodálatos könnyedséggel szálljak lefelé.

A nehézségi erő tehát nem hat, de a tehetetlenségi nyomaték annál inkább. Jó néhány erőteljes rúgás kell, mire megindulok. Azután már nyugodtan siklóm előre. Ezért nem nagyon ajánlatos egy olyan szerény hidrodinamikai adottságokkal rendelkező élőlénynek, mint az ember, gyorsan úsznia ilyen nagy sűrűségű elemben.

Az elért mélységgel arányosan gyors ütemben növekszik a nyomás. Minden méter után száz grammal lesz több a bőrfelület egy négyzetcentiméterére nehezedő nyomás. A fülfájást leszámítva - amit könnyen megszüntethet az ember, ha néhány kiadósat nyel - e nyomás-növekedés nem jár semmiféle élettani tünettel. Az emberi test szövetei csaknem összenyomhatatlanok. Olyan mélységekben úsztunk búvárruha nélkül, ahol a nyomás a legerősebb tengeralattjárókat is összeroppantaná. Ez azzal magyarázható, hogy a tengeralattjárókat nem védi belső ellennyomás.

A szárazföldön több tonnányi légnyomás nehezedik az emberre anélkül, hogy észrevenné. Tíz méter mélyen ez a nyomás megkétszereződik, húsz méteren megháromszorozódik, harminc méteren négyszereződik..

Vannak olyan állatok is, melyek 10 000 méter mélyen élnek. Rájuk tehát négyzetcentiméterenként egy tonnányi nyomás hat. Ha az óceánban a nyomás lenne a lemerülés egyedüli akadálya, akkor minden védőberendezés nélkül, akár hatszáz méterre is merülhetnénk. Ám a nyomás közvetett hatásai jóval előbb határt szabnak az embernek. A búvár tevékenysége gyakorlatilag fiziológiái okok miatt korlátozódik. A szövetek nagy mennyiségű gázt szívnak be, a széndioxidot nehezen küszöböli ki a szervezet.

Valójában magát a nyomásváltozást annál könnyebben viseli el a búvár, minél mélyebbre hatol. Ha valaki egymásután többször lemerül tíz méter mélyre, azt alaposan megszenvedi, mert a külső nyomás minden lemerüléskor megkettőződik számára. Társa, aki mélyebbre merül, könnyebben elviseli a nyomásnövekedést. Tíz és húsz méter között a nyomásváltozás fele akkora, mint az első tíz méteres rétegben. Negyven és ötven méter között a nyomás már csak egyötödével növekszik. Általános szabályként kimondhatjuk, hogy ha valaki tíz méterre le tud merülni, akkor hatvan méterig rosszullét nélkül leszállhat. A kritikus réteg a felszín közelében van.

A sisakos búvárokat ugyancsak a felszíni rétegben fenyegeti a legnagyobb veszély. A sisak és a ruha felső része valójában óriási légbuborékot zár magába, amely nagyon érzékeny a nyomásváltozásra. Az "ólomlábúaknak" az első tizenöt méternél a legnagyobb gonddal kell adagolniuk a levegőt, ha el akarják kerülni a sqneezet, illetőleg a "ballonfelszállást".

"Balionfelszállás" akkor következik be, ha a búvár túl sok levegőt ereszt a ruhájába. A kritikus övezetben gyorsan felfújódik a. ruha: irgalmatlanul felszáll a felszínre, s a búvárt könnyen utoléri a gázembólia, más szóval a "bend". A squeeze viszont akkor fordul elő, ha a sisakban, következésképp a tüdőben kevés az ellennyomás. A sisak szörnyű köpöllyé válik, hatása hasonlít a kis üvegharangokéhoz, amelyeket a régi orvosok raktak a bronchitiszes betegek mellére. A Tengeralatti Kutatócsoportnál a squeeze-t köpölyhatásnak neveztük. Ez rendszerint megöli azokat a búvárokat, akik hirtelen süllyednek le, anélkül hogy előbb szólnának a légszivattyú kezelőinek, vagy akiknek a légzőcsöve elszakad. A szerencsétlenek borzasztó véget érnek.

Vérük kisajtolódik a sisakba, szemük kifordul üregéből. Súlyos esetekben csak hús- és csontpép marad a szemfedővé vált gumiruhában. A squeeze több búvárt öl meg, mint az összes többi búvárbaleset együttvéve.

A víz alatt a légzésnek külön szabályai vannak. Gyermekkoromban, Elzászban, olvastam egy hős csodálatos történetét, aki úgy menekült meg ellenségeitől, hogy a folyóba bújt, és egy nádszál hosszú, üreges szárán át lélegzett. Elhatároztam, hogy utánozni fogom az elzászi hőst. A számba öntöző csövet vettem, melynek a másik végét parátaúszó tartotta a felszínen, így ugrottam be az uszoda medencéjébe, kővel a kezemben. De képtelen voltam egyszer is lélegzetet venni, lóhalálában feljöttem. Az ilyen balsikerek veszik el a gyerekek bizalmát a nyomtatott betűtől. Könyvem szerzője sohasem sétált a folyó fenekén, nádszállal a szájában.

Néhány láb mélyen a víznyomás az ember mellére nehezedik, a tüdejében viszont megmarad a légköri nyomás. A, légzőizmok nem tudják leküzdeni ezt a különbséget. Egyes, rendkívül fejlett izomzatú embereknek sikerülhet néhány percig felszíni levegőt lélegezni két méteres mélységig, de a legtöbbünknek már harminc centiméter mélyen is kínos erőfeszítést okoz az ilyesmi.

A légzőkészülékek úgy vannak megszerkesztve, hogy már néhány centiméteres vízréteg okozta nyomáskülönbséget is kiegyenlítenek, amint a búvár feljebb vagy lejjebb kerül.

A búvárok, éppúgy mint az egyszerű fürdőzők, szeretik A langyos vizet. Sajnos, ez az örömük már csekély mélységben elenyész. A Földközi-tenger augusztusban a legmelegebb, de csak a felszínen kellemes igazán. Amint lejjebb merülünk, egyre frissebb, de mégis elviselhető. Júliusban és novemberben a mérsékelt hőmérsékletű réteg tíz-tizenöt méterig tart, júliusban, augusztusban és októberben körülbelül harminc méterig. Szeptember a legjobb időszak: a tenger hatvan méterig barátságos hőmérsékletű.

A mérsékelt réteg alatt átmenet nélkül tizenhárom foknál hidegebb vízbe ütközünk. Ez igen kellemetlen. A meleg és a hideg réteg közt alig van annyi átmenet, mint egy furnírlemez összeragasztott lapjai között. Nyugodtan lebeghet az ember a meleg vízben úgy, hogy ujja a hideg rétegbe ér. Éppen olyan érzés ez, mint ha az ember a szezonban először vízbe dugja a lábát, megnézni, vajon hideg-e.

A misztrál, amely a Dalton roncsának kutatása közben lepett meg bennünket, felfedte előttünk egyes hőmérsékletváltozások mechanizmusát. Mielőtt az észak-északnyugati vihar Planier fölé érkezett, negyven méter mélységig mérsékelten meleg volt a víz. A szélrohamok első napján a hideg réteg huszonöt méterig emelkedett, a másodikon tíz méterig. A harmadik nap a víz a fenéktől a felszínig tizenkét fokos volt. Ez azt bizonyította, hogy a misztrál nem hűtötte le a felső réteget, hanem a nyílt tenger felé kergette, s a mélyebbrétegekből hűvösebb víz jött a helyére. Amikor a szél elállt, a meleg víz fokozatosan visszaáradt, minden nap lejjebb szorítva a hideg réteget. Ezért találtunk a Dalton helyiségeiben hűvösebb víztömeget, egy régebbi misztrál maradékaképpen, míg körülötte a hőmérséklet újra kellemessé vált.

Egy alkalommal Philippe Tailliez társaságában, Cassis mellett, a harminc méter mélyen levő Ali Baba-barlangba szálltam le. Itt az előbbi eset fordítottját tapasztaltuk. A- tenger a fenéktől a felszínig hideg volt, de a barlang belsejében pompás meleg vizet találtunk, amelyet a szél nem tudott kihajtani a tengerre.

Akik tnár fürödtek esőben, azok tudják, milyen furcsa érzés az eső elől a víz alá bújni. Az embernek nem akaródzik kimenni, fél, hogy megázik. Ha a búvár ilyenkor a felszínt nézi, azt látja, hogy ezernyi kis cseppkő borzolja fel a tenger tükrét. Az édesvíz lassan és állandóan keveredik a sósvízzel, s a felszíni rétegben látászavarokat okoz, hasonlatosakat az átforrósodott puszták fölött lebegő délibábhoz. A parti vizekben a halak zápor idején magukon kívül vannak. Az eső megbolondítja őket. A kicsik összevissza cikáznák. A pérhalak és a tengeri márnák fékevesztett táncot járnak az esőtől hólyagos víztükör alatt. Gyakran farkúszójukra támaszkodva kiegyenesednek, szájukat kinyitják, mintha mohón innák az esővizet. A tenger alatt az eső ünnepnek számít.

Az óceán a csend világa. Nyugodtan írom le e szavakat, annak ellenére, hogy újabban sokat cikkeznek a tenger zajairól. A hidrofonok tengeralatti zörejeket reprodukálnak, ezeket hanglemezre rögzítve érdekességként árusítják, de a zajok durván fel vannak erősítve. Egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak, amelyet saját fülünkkel tapasztaltunk. Kétségtélén, hogy a tenger alatt hallatszanak hangok, köztük nagyon érdekesek is, melyeket a víz igen pontosan közvetít, de a búvár olyasmit sosem hall, ami a gőzgép zihálására hasonlítana. .

A tengeralatti zörej nagyon ritka jelenség. A tenger állatai hallható jelek nélkül fejezik ki félelmüket, szenvedésüket, örömüket. A vizek csendjét a dinamit robbanása és a hajógépek zakatolása sem zavarja meg.

Némelykor a figyelő fül folyamatos, gyönge csikorgást észlel, főleg ha a megfigyelő visszatartja a lélegzetét. Mintha egy kertész kavicsot gereblyézne valami távoli ösvényen. Mi azt mondjuk olyankor, hogy a víz ropog. A hidrofon ezt a gyönge zörejt természetesen robajjá erősítheti, ami az elemzéshez hasznos lehet, de egyáltalán nem hasonlít a fülünk által érzékelt hanghoz. Mi a ropogás magyarázata?

A szíriai tengerészek úgy választják ki a halászat helyét, hogy fülüket a hajófenékhez tapasztva figyelnek. Ha hallják, hogy a víz ropog, kivetik hálóikat. Ahol szikla van, ott halak is akadnak. Egyes biológusok feltételezik, hogy a ropogás ezernyi kis rák ollójának a zaja. Tényleg, ezek a kis rákok befőttes üvegbe téve, a laboratórium polcán olyan csattogást visznek véghez, hogy zavarhatják vele a kutatók munkáját. De a szíriai halászok nem rákot akarnak fogni, hanem halat. . . Mi, valahányszor ropogó vízbe szálltunk le, soha egyeden rákkal sem találkoztunk. A rejtélyes zörej különösen a viharok utáni napok nagy csendjében erős, de vannak kivételek is a szabály alól. Minél több tapasztalatot gyűjtünk a tengerről, annál kevésbé vagyunk biztosak következtetéseink helyességében.

Bizonyos fajta halak brekegnek, mint a békák. Dakarban egy alkalommal e monoton dalnokok koncertjének kellős közepébe úsztam. A bálnák és delfinek hangján, e különös halak brekegésén és a rejtélyes ropogáson kívül egyéb zajokat nem észleltem a tenger csendjében.

Egyes halaknak belső füleik vannak, melyek hallókövecskéket, otolitokat tartalmaznak. A kis zománcos csontokat talizmánoknak tartják, s csinos nyakékeket készítenek belőlük. A halak mégiscsak kevéssé vagy egyáltalán nem reagálnak a hangokra. Ellenben a végletekig érzékenyek a füllel fel nem fogható rezgésekre. Az oldalukon érzékeny vonal húzódik, ez a hatodik érzékszervük: valószínűleg ezzel az oldalszervvel szereznek tudomást a környező világról. Ez a szerv. felfogja a nagy távolságról érkező hullámokat, például azokat, amelyeket a vergődő állatok vernek. Észrevettük, hogy ha a halak közvetlen közelében kiáltunk, az csöppet sem zavarja őket, de a taposóuszonyaink okozta hullámok valóságos pánikot keltenek köztük. A halak megközelítése közben lassú, hajlékony lábtempóval úszunk, így fejezzük ki békés szándékainkat. A gyors mozdulatok már nagy távolságból menekülésre késztetik az állatokat. Egy ideges rúgástól kihal a környék, még a sziklák közt lapuló halak is elmenekülnek, pedig semmiképpen sem láthatnak bennünket. A vészjelzés gyorsan terjed: ha egy egészen kicsi hal megriad, a rémület magával ragadja a többit is.

Megtanultunk úgy úszni, hogy ne riasszuk l a tenger lakóit. Előfordult, hogy behatoltunk valamelyik tengeralatti tájékra, ahol a legkülönbözőbb halak békésen élvezték az életet, s minket a lehető legszívesebben fogadtak. Majd anélkül, hogy egyetlen ügyetlen mozdulatot tettünk volna, minden kiürült körülöttünk. Mi lehetett az a rejtélyes jel, amelyre oly hirtelen szőrén-szálán eltűntek a halak százai? , Talán delfinek közeliiének valahol a látótávolságunkon túl, vagy kiéhezett dentexek falkája portyázik a kék ködben?

Mi, akik nyugodtan lebegünk az elnéptelenedett vízben, csak annyit tudunk, hogy valami nem hallható sziréna riadót fújt, és rajtunk kívül minden élő menedéket keres. Süketeknek érezzük magunkat. Minden érzékszervünk alkalmazkodott a vízhez, de a hatodik hiányzik, és a csend világában talán éppen ez a legfontosabb.

Egyszer Dakarhoz közel olyan vízbe merültem le, melyben a cápák békésen úszkáltak a nagy rózsaszínű keszegek százai mellett. Felmentem, csónakba szálltam, kidobtam a horgot és egymás után több keszeget kifogtam. Azaz, csak kifogtam volna, mert a cápák mindegyiket kettéharapták. Lehet, hogy a horogra akadt halak farkúszójuk kétségbeesett csapkodásával olyan rezgéseket keltettek, melyek jelezték a cápáknak, hogy könnyű zsákmány van a közelben. A trópusi vizeken előfordult, hogy dinamittal gyűjtöttük össze a cápákat. Alig hiszem, hogy a robbanás számukra többet jelentene egy kifejezéstelen hangnál, viszont a megsebesült halak keltette rezgésekre azonnal a helyszínre igyekeztek. A francia Riviérán hetven méter mélyre nyúló, függőleges sziklafalak is akadnak. E falak mellett alámerülni felér egy rendkívül érdekes kirándulással. Elénk tárul az ezerarcú tenger minden varázsa. Az egyik rétegből a másikba gyors, csaknem ijesztő az átmenet. A legfelső tizenöt-húsz méteres zónát, amelyet felvidítanak a napsugarak, ideges, ijedős halak népesítik be. Majd különös birodalomba a félhomály délben köszönt be, ősz van, és a belélegzett levegő rossz ízűvé válik.

Azután a hideg rétegbe, a tél szívébe hatolunk. A jeges félhomályban megfeledkezünk a napfényről. De sok minden másról is. Fülünk nem jelzi többé a nyomásváltozást, a levegő fémes ízt hagy a szánkban. A zöld és barna algák elmaradnak. A sziklák is; szerves eredetű, likacsos, csipkésszélű kövek foglalják el a helyüket. Minden boltozat, minden árkád miniatűr kis világ, külön homokpartjával és hallakosságával.

Még mélyebben, az ereszek alatt, a víz alatti vermekben fehér virágokkal borított kék fácskák vannak. Ez az ékszerészek igazi korallja, a corallinni rubrum, törékeny és tekergő kőágaival. Hajdanában a korallt a Földközi-tengeren durva, fából készült szerszámmal, a "korallgyűjtő kereszt"-tel kotorták, amely letörte a fácskákat és csak néhány kis ágat hozott fel. Az öt centiméter vastag törzsek, melyek évszázadokig növekedtek, nincsenek többé. A megmaradt korallok több mint harmincöt méter mélyen, rejtett zugokban vagy barlangokban találhatók. Lógnak a boltozatról, mint a cseppkövek. Csak a búvárok tudják felhozni őket.

A korallok megtalálásához gyakorlott szem kell: Az "ökörvérnek" nevezett szép, pirosszínű példányok kékesfeketének látszanak a félhomályban. Halvány virágai összehúzódnak és eltűnnek, amint hozzájuk ér az ember. De a korall, a tenger ékszere, kiment már a divatból. Nem fizetődik ki, hogy búvárok fáradjanak a gyűjtésével.

A piros korall birodalmában, a sziklafalak tekervényeiből languszták csíkos csápjai állnak ki. Ha a búvár keze közeledik hozzájuk, gyakran mozogni kezdenek: ízeik összedörzsölődnek, és olyan hangot adnak, mint a fémreszelő. A sziklák felszínét élő dudorok, szalag, tehéntőgy, virágszirom vagy gomba alakú kinövések teszik egyenetlenné. A tárgyakat lehetetlen színük szerint megkülönböztetni. Az árnyvilágban kísérteties, tompa színárnyalatok keletkeznek: borvörös, kékesfekete, sárgászöld...

És végül a sziklafal lábánál elkezdődik a puszta, egyhangú, szomorú homok, amely lágyan lejtve a végtelenbe vész. Ott, az élet határán semmi nem nő, semmi nem mozog. Üres fejjel úszik az ember, mint egy automata.

Gondolatának csak egy sugara marad meg: a beteg, elgyengült agy régi ösztöne, amely a felszín felé hajt. A tompultság elmúlik, miközben a sziklafal mentén felfelé haladva a búvár elhagyja a színtelen birodalmat, mely még sohasem mutatta meg igazi arcát.

A halak nem szeretnek fel-le úszkálni. Kiválasztanak a sziklafal mellett egy szintet, és ott tartózkodnak, mint egy felhőkarcoló meghatározott emeletének a lakói. Idegenkednek attól, hogy erőt kelljen kifejteniök a nyomáskülönbségekhez való alkalmazkodással.

A halak, ha nem zavarják őket, látszólag nem tesznek egyebet, mint örökösen ide-oda siklanak. Mivel tölthetik napjaikat? Úsznak, ennyi az egész. Ritkán láttunk halakat táplálkozni. ,Néha megleptünk egy-egy példányt, amint éppen tengeri sünt kóstolgatott a sziklákon. Módszeresen tördelte a tüskéket, kiköpködte majd lyukat vájt az állat páncéljába, míg el nem ért a csemegéhez. A "rouquier"-k szüntelenül esznek. A talaj mentén igen apró élőlényeket kapnak be, vagy pedig fejjel lefelé kis iszapfelhőket fújnak és abból szerzik élelmüket. A pérhalak a sziklák közt úszkálnak, fehér szájukkal az algákat szívják, megtisztítják a rájuk tapadó petéktől és spóráktól.

Években át próbáltuk kilesni egy igazi húsevő hal, egy márna, makréla, dentex, tonhal vagy aranydurbincs étkezését, de sohasem sikerült. Csak a felszínről tudtuk megfigyelni, hogy napjában kétszer esznek: hajnalban reggeliznek és napszálltakor vacsoráznak, olyan pontosan, mint valami penzióban ... A sprattok, az aranysávos durbincsok, a tűhalak a felszínhez közel nagy rajokban élnek. Gyakran mélyről jövő ellenségek támadják meg őket. A víz örvénylik a halálra rémült kis testek felugrásától és visszaesésétől. Úszók hasítják a vizet, mint a kaszák. A tengeri madarak bekapcsolódnak a mészárlásba. Lecsapnak és büszkén felemelkednek, csőrükben csillog az ezüstös zsákmány. Amint bemegyünk a vízbe, azonnal vége szakad a lakmározásnak. Jókora halak cikáznak tízméternyire alattunk. Várják a betolakodók távozását. A kis' halak lélegzethez jutnak. A tenger lakói nem falják fel egymást a búvárok szeme

előtt. A táplálékért folytatott harc körülbelül félóra hosszat tart. Majd fegyverszünet következik: a rablóhalak és másnapi áldozataik újra békésen elkeveredve várják sorsukat.

Hasonló állhatatossággal igyekeztünk megfigyelni a halak nászparádéját. A legszemérmetlenebbek a pérhalak. ívásuk szeptemberben van a Földközi-tenger langyos parti vizeiben. A nőstények közömbösen úszkálnak, az izgatott hímek zabolátlanul dörgölődnek párjuk felfúvódott oldalához. A fenséges tengeri süllők ugyancsak szeptemberben gyülekeznek, soraik olyan tömöttek, hogy a halak a szó szoros értelemben egymáshoz tapadnak. Ám az egész tömegben nincsen semmi szabályos, a nászmenetben nem akad két egyformán viselkedő példány.

A halak különböző módon mutatják ki kíváncsiságukat. Tengeralatti sétáinkon gyakran előfordult, hogy hirtelen visszafordulva egész csomó állatot pillantottunk meg, amint érdeklődéssel követtek bennünket. A dentexek megvetően mérnek végig, amikor elhaladnak mellettünk. A márna közeledik, fürkészőn néz, és odébbáll. A makréla közönyt színlel, de mégis közelebb jön, hogy jobban lásson. Kíváncsiságát gyorsan kielégíti.

Más a helyzet az óriás sügérrel. Ő az óceán jó tanulója, őszintén érdeklődik fajtánk iránt. Egészen közel jön, megható nagy szemével gyöngéden megnéz. Nem fárad bele a vizsgálatba. Az óriás sügér ötven kilósra is megnő. Harminc kilósokat megszigonyoztunk, és az elhibázottak között voltak, amelyek legalább kétszer akkorának látszottak. Gyakorta a partok közvetlen közelében él, de mindig az odúja körül tartózkodik. Egyes vakmerő példányok mindössze két méter mélyen levő barlangokat választanak lakhelyül. Először ezeket irtották ki a vízalatti vadászok. Minél mélyebben tanyázik az óriás sügér, annál kevésbé gyanakvó természetű. Csak ritkán bújik ki odújából, az ablakából nézegeti a világot, úgy öregszik meg.

A tengerben sokféle hallal akadtunk össze, de valamennyi közül ez volt a legkíváncsibb. Szűz területeken, ahol a szigonyos tengeralatti vadászok még nem irtották, az óriás sügér előjön búvóhelyéről, és jó darabon követ bennünket, hogy láthasson. Közelünkben megáll, egyenest a szemünk köze néz, nagy mellúszóit ünnepélyes komolysággal kiterjeszti, mint a barokk angyalok a szárnyukat. Ha megmozdulunk, farkúszójukkal csapnak egyet, és újabb megfigyelőhelyet foglalnak el. Amikor végül hazamennek, barlangjuk küszöbéről még mindig bámulnak, s a távozókat lakosztályuk valamelyik ablakából nézik.

Az óriás sügér mindent elnyel, ami lefér hatalmas torkán: polipokat, a kővel együtt, amibe belekapaszkodnak, tintahalakat csontostul, tengeri pókokat felmeredő tüskéikkel, langusztákat, halakat. Ha az óriás sügér véletlenül bekap egy horgot, rendszerint elszakítja a fonalat. Dumas egyik óriás sügérének a beleiben két mesterséges csalit találtunk horgokkal együtt. A horgok fémje idővel betokosodott. Az óriás sügérnek kaméleon-tehetsége van. A legtöbbször vörösesbarna, de márványszerűvé vagy sötét csíkossá is tud változni. Egyszer találtunk egyet a homokon, amely majdnem egészen színtelen volt. Az elszíntelenedést azzal magyaráztuk, hogy az állat döglött és bomlásnak indult, ám a kísértet a szemünk előtt feléledt, megbámult és elmenekült.

Egyszer a Mouliniére-nél a parthoz közel, olyan szokatlanul óriássügér-csoportokra bukkantam vagy huszonöt méteres mélységben, amilyet azelőtt sohasem láttam. Bizonyára elég messziről jöttek, mert a mouliniére-i kövek alatt nincsenek annyian. Választói vagy parasztegyesületi gyűlést tarthattak. Egy kis homokhalom körül helyezkedtek el. Nagyon el voltak foglalva, észre sem vették közeledésemet. Egyikük, a középen levő, egészen színtelen volt. A többiek körülötte parádéztak. Egy nagy sügér elszakadt a csoporttól, megközelítette az albínót és szintén színtelenné vált. A két színét vesztett hal lassan dörgölődni kezdett egymáshoz, forgolódott egymás körül, felmeresztett úszókkal. Náluk talán ez a szerelem megnyilvánulása. Majd kinéztem a szemem, de képtelen voltam megérteni a történteket. Olyan furcsának tűnt az egész, mint az elefántok tánca, melyet a kis Tomaj látott.

AHOL ZÖLDEN FOLYIK A VÉR

A trópusok bennszülöttei már ősidők óta tudják, mit kell kockáztatnia annak, aki tengeralatti munkával akarja megkeresni kenyerét. De minthogy a polinéziaiaknak a távoli múltban nem jutott eszükbe két üvegdarabból tökéletesen vízálló szemüveget készíteni, hát a tenger alatt teljesen vakok maradtak. A víznek ugyanis körülbelül ugyanolyan a törésmutatója, mint a szemé, következésképp a szaruhártya nem tölti be a víz alatt a lencse szerepét, vagy ha igen, akkor csak alig-alig. A képek a retina helyett csak mögötte alakulnának ki világosan, ezért minden elhomályosodik, elhalványul és elnagyolódik a szemben, mintha részeg volna az ember.

A búvár a maszkján keresztül tisztán meg tudja különböztetni a tárgyakat, de azok nagyobbaknak látszanak, mint amilyenek valóságban. Közelebbieknek is tűnnek, a távolság négyszerte kisebbnek mutatkozik. E jelenség azzal magyarázható, hogy a fénysugarak a levegőn, az üvegen és a vízen áthatolva többszörösen megtörnek. Első búvárútjaimon előfordult, hogy határozottan közelinek tűnő dolgokért nyújtottam a kezem, de nem értem odáig. Hirtelen elsorvadt volna a karom? Aligha valószínű. Az optikai jelenségekből eredő tévedések sokban hozzájárultak a tengeralatti vadászatokról szóló históriák kivirágzásához. Egy kétméteres cápa minden további nélkül eléri a háromméteres nagyságot ... A víz alatt a kisebb tárgyak látásához és a távolságok pontos becsléséhez tapasztálat kell.

A nap kezdete a tenger alatt észrevehetetlen fényváltozásokkal köszönt be. A hajnal kétségtelenül szétszór valamelyes világosságot a mélységek homályában, de a szabadban megszokott fényáradat még akkor sem ömlik szct, amikor a nap már felkúszik a horizontra. A laposan beeső sugarak visszaverődnek a víztükrön. Ahhoz, hogy a napfény behatoljon a mélybe, a napnak a zeniten kell lennie. Este a víz alatt a fény fokozatosan gyengül; a nappali világosságot szürkület nélkül váltja fel a kékes fény, míg a sötétség el nem áraszt mindent.

A napífeny a tengerbe hatolva elveszti erejét, mert az abszorpció az energiáját hővé változtatja. Azonkívül szét is szórják a vízben lebegő anyagrészecskék, nemcsak az iszap és, a homokrészecskék, hanem a plankton és maguk a vízmolekulák is. Ezek az anyagok, melyek a napsugárban táncoló porszemekre hasonlítanak, rontják a látásviszonyokat, legyengítik a fényt, még mielőtt leérne nagyobb mélységekbe. A teljesen tiszta víz fekete, mint az égitestek közötti űr, melyben semmiféle anyagrészecske sem veri vissza a napsugarakat.

Harminc méter mélyen az átlátszó vízben nagyon sötét van. De mihelyt a búvár eléri a tenger fenekét, újra világosságra bukkan. A talaj ugyanis visszaveri a fényt. Ezt a jelenséget tapasztaltuk a Dalton roncsánál.

Kilencven méteren, amely búvárkészülékünk felhasználásának végső határa, általában elég világos van a látáshoz és fekete-fehér felvételek készítéséhez. A spektrum kék sugarai ötszáz méterig hatolnak le.

A víz átlátszósága nemcsak a helytől függően változik. Módosul akkor is, ha az ember rétegről-rétegre függőlegesen száll alá. Gyakran tapasztaltuk e rétegeződés fontosságát. Egyszer fel kellett derítenünk az antibes-i hegyfok közelében egy tengeralatti sziklaszirtet. A felszín közelében a víz - olyan zavaros volt, alig láttunk két-három méternyire. Három méterrel lejjebb hirtelen világos zónába kerültünk. Azután ötméteres tejfehér vizű rétegen hatoltunk át. Ott sem láttunk tovább az orrunknál. A tejszerű réteg alatt, a fenékig újra világos volt. A halak a sötét, de kristályosán tiszta környezetben élénken úszkáltak. Fölöttünk az opálos réteg alacsonyan lebegő esőfelhőkhöz hasonlított.

Az is előfordulhat, hogy adott mélységben a látásviszonyok a búvár szeme előtt változnak meg. Láttunk világos vizet zavarossá válni anélkül, hogy bármilyen áramlás indokolttá tette volna ezt a díszletcserét. Láttunk ködöt szétoszlani ugyanígy, észlelhető ok nélkül. A tapasztalataink nyomán arra jutottunk, hogy a nyílt tengeren tavasszal és ősszel a legátlátszatlanabb a felszíni réteg. De jóval lejjebb még ezekben az évszakokban is átlátszó vizet találtunk.

A parti vizek magától értetődően zavarossá válnak a folyók hordalékaitól. De a nyílt tengeren, ahol ez a tényező már nem játszik szerepet, az átlátszatlanság főleg a megszámlálhatatlan mikroorganizmusnak tulajdonítható. Tavasz utóján a víz tele van algákkal, alacsonyrendű egy- és többsejtű állatkákkal, spórákkal és petékkel, apró rákokkal és lárvákkal, élő szálakkal és zselatinfürtökkel. A különféle baktériumtenyészetek a láthatóság határát öt méter alá csökkenthetik. Az ilyen moslékban a búvár meggyűlöli a végtelen kis lényeket. Kellemetlen érzés, amikor az ember bőrén végigsiklik a láthatatlan teremtmények tömege, annál is inkább, mert némelyek rosszindulatúak. Tűszúrásokat, éles, égő fájdalmakat okoznak a legmeglepőbb helyeken. Különösen az ajkak kényesek. A szemet szerencsére védi az üveg.

A varázslatos korallzátonyok tündöklő színorgiájának leírói feltételezhetően nern hatoltak nyolc méternél alább. Nyolc méter mélyen még a trópusok napsütötte, sekély tengerrészeiben is elmosódnak az árnyalatok. A tenger mindent kékre színez.

Csoportunk tanulmányozta a fény elváltozásait, gyengülését a tengerben. E célból ,,szín-számológépet" vittünk le magunkkal, mely élénkpiros, kék, zöld, lila, narancs- és citromsárga golyókból állt. Ehhez szürke fatáblák sorozata tartozott, melyeknek színe a fehértől a feketéig terjedt. Különböző mélységekben lefényképeztük a szerkezetet. Öt méternél a pirosunk rózsaszínre változott, tizenöt méternél gyakorlatilag fekete lett belőle. Ugyancsak ebben a mélységben módosult a narancsszín is. Negyven méternél a sárga zöldülni kezdett, és minden tárgy azonos árnyalatot kapott. Az ibolyántúli fény nagyon mélyre hatol, míg az infravörösét már néhány centiméteres vízréteg is tökéletesen elnyeli.

Egyszer Cassidaigne magános sziklái alá mentünk vadászni. Dumas-nak harminc egynéhány méter mélyen sikerült megszigonyozni egy negyvenkilós makrélát. A nyíl a fej mögött hatolt be a testébe, de nem találta el a gerincoszlopot. Az állat igen harcias volt, küzdött az életéért. Tíz méteres kötele végén elhurcolta Frédit, és még javában küzdött, amikor észrevettük, hogy levegőkészletünk erősen fogytán van. Erre Dumas odaúszott a halhoz, és beledöfte kését a szívébe. Vérsugár szökkent ki a sebből. És ez a vér zöld színű volt!

Nem hittem a szememnek. De amikor közelebb mentem a legyőzött állathoz, kénytelen voltam elfogadni a tényt. A sebből kiszökellő és a vizet elszennyező folyadék smaragdszínű volt.

Dumas, zsákmányával szigonya hegyén, felfelé indult. Tizennyolc méternél a makréla vére sötétbarnává, hat méternél rózsaszínűvé, a felszínen pedig szép pirossá vált.

Valamivel későbben ötven méter mélyen megvágtam a kezemet. A saját vérem is zölden folyt. Éppen enyhe narkózisban voltam, s félig hallucinálva úgy éreztem, hogy a tenger tréfál velem. Azután eszembe jutott a makréla, és megnyugodtam: a vérem nem változtatta meg a színét, a látszat ellenére is változatlanul piros.

1948-ban elhatároztuk, hogy valódi fényt viszünk a félhomályos rétegbe. Szemünk belefáradt a mélység egyszínű kékjébe. Vissza szerettük volna adni a lenti vidékek eredeti színeit.

Dumas délidőben levitt az átlátszó vízbe egy reflektort, melynek fényereje felért a stúdiókban használt Jupiterlámpákéval. Negyven méter mélyen bekapcsolta a lámpát. Micsoda káprázat! A fénynyaláb az általános kékségből vakító színorgiát varázsolt elő, melyben a gazdag piros és narancsszín árnyalatok uralkodtak, oly melegen, mint Matisse vásznain. A világ létrejötte óta először váltak az örök homály élénk színei - ahogyan Sartre mondaná "lényeg"-ből "egzisztenciává" ... Csodálkozva úszkáltunk körbe. A halak sem láttak még soha hasonló?

Ettől fogva úgy éreztük, hogy feltétlenül kell egy filmet készítenünk a kék rétegben, mely körülbelül a negyven méter mélyben kezdődik.

Tíz éve foglalkoztunk fekete-fehér filmek forgatásával. Nem mi voltunk az elsők. A tengeralatti fényképezés valójában sokkal régibb mesterség, mint gondolnánk. Frédi egy antikváriumban poros könyvet bányászott ki. Lpuis Boutan írta1900-ban "A tengeralatti fényképezés" címmel. A szerző elmondja, hogy hat évig sisakos búvárként működött a kollódiumos lemezek korszakában. Bouton, az első negatívjait Banyuls-sur-Mer öblében csinálta, 1893-ban!

A mi első próbafelvételeinket Tailliez egy befőttes üvegbe zárt 9,5 milliméteres géppel forgatta. Ám az amerikai J. E. Williamson megelőzött minket. Ő készítette az első tengeralatti filmet 1914 körül.

Amikor megkezdtük a tengeralatti fényképezést, nem voltak optikai problémáink. A képek jól sikerültek. Később a helyzet minden látható ok nélkül romlani kezdett. Sok lett az elmosódott kép. Ugyanaz az operatőr, ugyanazzal a géppel nem tudott többé jó felvételeket csinálni. Kétségbeejtő állapot! Megvitattuk a dolgot, és végül rájöttünk, hogy nem az optikai törvényekben, hanem bennünk volt a hiba. Kezdetben ösztönösen, szemmértékkel becsülve a távolságokat, éles képeket készítettünk, ugyanis a gép, a szemünkhöz hasonlóan, sima üveglap mögé került. Később azonban túl agyafúrtak lettünk. Tapasztalataink alapján önkéntelen reflexeink támadtak: gondolatban a valóságnak megfelelően korrigáltuk a távolságot. Ez volt a tévedés. Hamarosan megtanultuk külön becsülni a látszólagos, külön a tényleges távolságokat, és készülékeinket csak a látszólagos távolságra állítottuk be.

A tengeralatti filmezésben a kézzel tartott gép nagy felfedezés volt. Minden gépünknek, fényképező- és filmfelvevőgépeinknek egyaránt, markolattal ellátott nyeleket csináltattunk, olyanokat, amilyenek a géppisztolyokon vannak.

Az operatőr a gépet maga előtt tolta a felvétel tárgya felé, ahogyan nyílpuskáinkat a célpontra irányítjuk. A víz felhajtóereje és a lágy siklás olyan felvételeket tett lehetővé, amilyenek műtermekben, kocsik és daruk alkalmazásával sem készíthetők. A tengeralatti filmek jórészt a víz stabilizáló hatásának köszönhetik vonzerejüket, továbbá annak, hogy a felvevőgép simán mozog mind a három dimenzióban. A víz alatt sohasem használtunk keresőt. Egyenesen előre, magunk elé céloztunk, mint a hollywoodi gengszterek. Első búvárfilmünket sekély vízben, erős megvilágítás mellett pergettük. Amikor lejjebb hatoltunk, azt tapasztaltuk, hogy jóval mélyebben is kitűnő fekete-fehér képeket lehet csinálni. 1946 júliusában délidőben mesterséges világítás nélkül jó felvételeket készítettünk hatvan méteres mélységben is, 40 másodperces exponálással és f/2 blendével. E mélység és a felszíni megvilágítás közt nagyon sok változat van, bőségesen felhasználtuk hát a blende nyújtotta lehetőségeket arra, hogy kiemeljük a szürke minden árnyalatát. 1948-ban színesfilmre vettük a búvárok munkáját a mahdiai gályán, mesterséges világítás nélkül, negyven méteres mélységben. Általában nem azért szálltunk alá, hogy filmezzünk. A filmeket azért készítettük, hogy megőrizzük búvárútjaink emlékét. Húsz kilométernyi szalagot használtunk fel a tenger alatt, amelynek legnagyobb része archívumunkban van. E dokumentumok nélkül sosem kaptunk volna a haditengerészettől engedélyt a Tengeralatti Kutatócsoport megalakítására. Mindenekelőtt a film tette lehetővé oceanográfiai expedíciónkat. De valójában az egyszerű színes fénykép gyakran sokkal értékesebb segítője a tudománynak, mint a mozgókép. Miután körülbelül tíz éven át forgattunk filmeket, ezzel párhuzamosan újra hozzákezdtünk a fényképezéshez. Ez különben nehezebb is.

Az első tengeralatti felvételeket Dry Tortugasnál készítette W. H. Longley doktor és Charles Martin 1926-ban. A felszínről egy tutajra szerelt fényszóróval és magnéziummal világítottak öt méter mélyre. A félhomályos zónát azonban semmiféle felszíni villanófény sem képes elérni, így ránk hárult a feladat, hogy először alkalmazzuk a mesterséges világítást a nagy sziklafalak mellett, a kék félhomály világában.

Frangois Girardot, valamennyi tengeralatti fényképező és filmfelvevőgépünk alkotója, egy Rolleiflex-dobozt szerkesztett. Forgatható fogantyúval szabályozhattuk a blendét, a távolságot és a gép dojbozában uralkodó belső nyomást. Minthogy akkoriban az elektronikus villanófény-készülékek a vízalatti felhasználhatóság szempontjából gyengéknek bizonyultak, különleges fényszórókat konstruáltunk nyolc legerősebb típusú - egyenként ötmillió lumenes fényerejű villanófénycsővel felszerelve. Szárazföldön ilyen lámpák használata mellett, húsz méteres körzeten belül, éjjel is készíthettünk színes fényképeket. A vízben hatósugaruk alig volt több két méternél.

A fényképezőgép össze volt kapcsolva két ilyen, a búvárok által kezelt fényszóróval. Mindegyiken külön-külön lehetett bekapcsolni egy, két, három vagy akár mind a nyolc égőt. A reflektor negyvenmillió lumen fényt szolgáltatott. Ekkora fényerőt ritkán értek el ilyen szűk területen. Ám a hatalmas villanás alig világította meg az óceánt, legföljebb ötméteres körzetben. A törékeny üvegbúrák éppoly mélységet elbírtak, mint mi magunk.

Expedíciónkat "villanófény-művelet"-nck kereszteltük. A kísérlet színhelyéül Toulont és Marseille-t választottuk: Ezek voltak az első színes felvételek, amelyek jelentős mélységben készültek.

A döntő órában vízbe szálltam, kezemben a fényképezőgéppel. Jean Beltran és Jacques Ertaud úsztak mellettem, ők tartották a géppel összekötött reflektorokat. A tíz-tíz méteres huzalokat kis ebonit bóják emelték a fejünk fölé, hogy a gép előtt szabad legyen a tér, és hogy ne kászálódjanak össze. Dumas negyven méterre merült le előttünk. Ő választotta ki az első objektumot, egy szarukorallokkal borított ereszt. Ő is rákerült a képre, hogy az arányok szemleletesek legyenek.

A berendezést olyan homályban hoztuk működésbe, ahol Frédi bőre, gumi kezeslábasa éppoly szürkének és kéknek látszott, mint a szikla. Dumas ruhája, felszerelése adja az összehasonlítási alapot a színek megítélésében. Hisz különben senki se tudná, milyen legyen a jó emulzió összetétele, milyen fényforrás és milyen szűrő adja a legjobb eredményt. A tengeralatti színes fényképezésnek törvényei még ismeretlenek: nekünk kell megállapítanunk őket.

Ertaud és Beltran a vízben lebegve Frédire irányították reflektoraikat, így kívánja a stúdiók megszokott gyakorlata: egy fényforrás közel a tárgyhoz, egy másik messzebb és magasabban, mellékvilágitásul. Amikor mindenki a helyén volt. exponáltam. Rettenetes színtobzódás következett, de oly rövid ideig, hogy utána csak zavaros képzetünk maradt róla. A fénytől elvakítva vártuk, hogy a retinákon táncoló foltok eloszoljanak.

Frédi kissé távolabb úszott, újabb helyet választott. Megismételtük az előkészületeket. Sajnos, ezúttal a villanás elmaradt. Visszatértünk. A lámpák épek voltak. Kibírták a majdnem öt atmoszférás nyomást. De a szabad levegőn sem akartak világítani. A víz beszivárgott a foglalatba.

Hogy elkerüljük a hasonló baleseteket, lámpáinkat vízálló dobozba tétettük. Már a kezdet kezdetén is gondoltunk erre a megoldásra, de lemondtunk róla, mert nagyon drága és hosszadalmas lett volna. Mégsem mellőzhettük. Ráadásul ha a nyolc égőt légmentesen lezárjuk az üveg mögé, akkor a fényszórók nyomásszabályozásáról is gondoskodnunk kell. Girardot harmincöt centiméter átmérőjű rézhengereket készíttetett, nagy, két centiméter vastag üvegekkel, és igazi, miniatűr búvárkészülékkel látta el őket.

Két hónapot töltöttünk a hideg tavaszi vízben állatok és növények fényképezésével. Különböző mélységben levő hajóroncsokon dolgoztunk: a rájuk telepedett élővilágot tanulmányoztuk. A hajótörés időpontjának ismeretében, a fényképek kellő adatokat szolgáltattak a helyhez kötött fauna növekedésének gyorsaságára és a kialakult társulásokra vonatkozólag.

A munkálatok idején a víz 14 fokos volt. A hideg megdermesztettce ujjúnkat, néha meg a lelkünk is összefagyott. Első próbálkozásaink egyikén Ertaud elfelejtette kinyitni a villanófény-lámpa levegőadagoló szelepét. Mikor működésbe akarta hozni, tompa durranással szétrobbant. A robbanás az üveget szétvetette és mindnyájunkat megrázott. Ertaud, aki a sziklafal mentén helyezkedett el, a történtek után függőlegesen zuhant lefelé, mint a kivégzett az akasztófa alatti verembe. Fényforrásunk, mely levegővel telve súlytalan volt, szétpukkanva egyszerre tizennyolc kiló lett. Engem is magával ragadott a huzalnál fogva, mely gépemet a lámpájával összekötötte. Ertaud-val együtt úgy zuhantunk lefelé, mint egy kő. A fülünk kegyetlenül megfájdult. A többiek segítségünkre siettek. Ertaud arca, maszkjának üvege mögött, nagyon is emberi lelkiismeretfurdalást és rosszullétet tükrözött. Hiába próbálta felemelni a nehéz dobozt. Dumas húzta ki a csávából. Felfordította a készüléket és belefújta a buborékait. Hamarosan megtelt levegővel és elveszítette súlyát. A rögtönzött búvárharangot könnyedén emeltük a felszínre.

A látási viszonyokra vonatkozó ismereteink gyarapítása céljából régóta szerettem volna egyszer éjjel lemerülni. Nem hiszem, hogy egy szabadon úszó, dolgozó búvár joggal dicsekedhet a bátorságával addig, míg le nem szállt a sötétségbe. "Nem akarok olyan embert látni a hajómon" - mondja Strabuck a Moby Dick-ben -, "aki nem fél a bálnától". Egyes sisakos búvárok nem tartanak az éjjeli munkától: a kikötők és folyók sáros vize hozzászoktatta őket ahhoz, hogy ne sokat lássanak. Ami engem illet, én éjszaka féltem a tengertől.

A kísérlethez jól ismert, barátságos helyet választottam, egy nyolc méter mélyen levő sziklacsoportot. Az éjszakai égbolton csak a csillagok fénylettek. A vízben apró élőlények milliárdjai foszforeszkáltak az égitestekkel versenyezve. Amint alábuktam, a világító ostoros állatkák ragyogása kétszeresnek tűnt, itt is, ott is hunyorogtak, mint a szentjánosbogarak. Fejem fölött a hajótest rezgő ezüst oválisnak látszott.

Leszállottam a tejútra. Játszottam: karommal szikrázó barázdákat hasítottam a vízbe. Csak az ébresztett a valóságra, hogy beleütköztem a láthatatlan talajba. A varázslat megtört. Csekély távolságról sikerült kivennem a sziklák határozatlan körvonalait, a fények könnyed játéka vibrált rajtuk. Képzeletem utat tévesztett a sötétben, elkószált a láthatatlan búvóhelyek felé, ahol az éjszaka ragadozói, a tengeri angolnák és a murénák lesnek áldozataikra. Inkább jelenlétük érzése, mint öntudatos elhatározásom indított arra, hogy felkattintsam villanylámpámat.

A kúp alakú fénynyaláb vakítóan hasította a vizet, a kis fényeket egyszerre kioltotta, tejfényű kört rajzolt a sziklákra, a környezet pedig még feketébb sötétségbe merült, mint azelőtt. Úgy éreztem, hogy rejtőzködő lények figyelnek a hátam mögül. Hirtelen megfordultam. Lámpám fénykévéjével találomra végigsepertem a sziklákat. Csak annyit értem el, hogy a fény elvakított, s elvesztettem tájékozódó képességemet.

Eloltottam a lámpát. A vaksötétben óvatosan úszni kezdtem a sziklák közt, néha lopva a hátam mögé tekintettem, nem követ-e valami rossz szellem. Szemem rövid idő múlva újra megszokta a sötétséget, és ismét meg tudtam különböztetni a sziklák kísérteties formáit, melyek lidércnyomásként nehezedtek képzeletemre. Valami megmozdult a feketeségben. Fényfoltot bocsátott ki magából, majd eltűnt, mint egy üstökös. Kétségkívül egy álmából felzavart hal volt. E jelenséget nemsokára záporozó csillaghullás követte: békésen szendergő márnaraj közepébe tévedtem. Végre leküzdöttem félelmemet. Mégis megnyugtató volt, hogy nem cápákkal teli trópusi vizeken indultam éjszakai búvár útra. Visszatérésem előtt valósággal kedvemet leltem a kalandban.

Még egy alkalommal merültem le éjszaka. Telihold világított. A sápadt fény mélyen behatolt a vízbe, majdnem olyan jól láttam, mint fényes nappal. És mégis, egészen más volt minden! A sziklák elképesztően nagyoknak tűntek. Emberi alakokat, torz fejeket véltem látni bennük. Az ostoros állatkák szikrázását alig lehetett észrevenni. Kevés foszforeszkáló lény veheti fel a versenyt a holdvilággal. A halak pedig semmiképpen sem. A halászok jól tudják, hogy mikor a hold felkúszik a horizontra, kihalt, puszta lesz a tenger.

EPILÓGUS

Első búvárszemüvegünk olyan szomjúságot keltett a lelkünkben, amilyet nem lehet többé lecsillapítani, és amely egy életre a tengerhez láncolt bennünket. A tengeralatti vadászatok gyerekes kedvteléséről áttértünk a fényképezésre, majd a légzőkészülék-szerkesztési foglalatosságokra, még mielőtt búvár fiziológiai tanulmányokba kezdtünk volna. Végül az oceanográfus-pályát választottuk.

- Mi az ördögnek mászkálnak maguk a tenger alatt? - kérdik sokszor gyakorlatias embertársaink. Számunkra ez a kérdés örök talány marad.

A földön az állatok és növények lakta réteg igen vékony, nem magasabb a nagy fáknál. A bolygók világának méreteihez képest a madarak is csak csúsznak-másznak. Az óceánokban és a tengerekben viszont mindenütt lüktet az élet, az élet tere ezerszer tágabb, mint a miénk.

Az ember be fog hatolni a tengerbe. Nem tehet másképp. A Föld lakossága olyan ütőmben szaporodik, hogy maholnap a kontinensek erőforrásai elégtelenekké válnak. De a tenger bőségesen szolgáltat húst, növényi táplálékot, ásványi anyagokat, műtrágyát, ásványolajat és antibiotikumokat. Meghódításának első állomása a "szárazföldi plató" birtokbavétele, azé a - kétszáz méternél nem mélyebb párkányzaté, amely karimaként övezi a szárazföldeket. A vezeték nélküli búvárkészülék csak a felét nyitja meg ennek a birodalomnak. Ha a hatékony ipar támogatja majd a laboratóriumok és kutatóközpontok munkáját, az ember rövidesen maradéktalanul birtokába veheti ezeket a gazdag tartományokat. De ahhoz, hogy úrrá lehessen rajtuk, meg kell ismernie a tenger minden titkát, az alámerülés minden csínját-bínját.

De bármiiyen csábító is a víz, mégsem a mi elemünk. A tengerre vonatkozó legcsekélyebb ismeret, a tengerből kiaknázható legcsekélyebb zsákmány is csak verejtékes munka gyümölcse lehet. Hány merész elgondolás tört meg az ember ellen vadul védekező világ dühödt ellenállásán! A világ szembeszegezi velünk a Hideget, a Nyomást, a Viharokat. A tenger felkutatása csak a technika fejlődésével párhuzamosan mehet végbe. De la Chapelle abbé még nem ismerte a gumit, Frémit-nek nem volt légsűrítője, Boutan nem rendelkezett a mi fejlett tárgylencséinkkel és emulziónkkal.

A Tenger kora éppen most kezd megvirradni az ember számára, s ennek az az oka, hogy a szükséges feltételek már csaknem mind megértek. Az egyéni erőfeszítések és találmányok kevéssé siettetik az elkerülhetetlen haladást: Leonardo da Vinci műszaki lángelméjét meddőségre ítélte korának technikai fejletlensége.

Egy modern irányzat, mely kétségtelenül a technikus-gőg megnyilvánulása, azt hirdeti, hogy pusztán a technika eszközeivel, az ember közreműködése nélkül is .minden ismeretet megszerezhetünk. Ez nyilvánvalóan nem így igaz!

Ha az ember elhatározza, hogy meghódítja a tengert, akkor eddigi merész harcai csupán előcsatározásoknak számítanak. A Mount Everest meghódításának másnapján még mindig kihívóan tátonganak előttünk a Mariana-szigetek vagy a Fülöp-szigetek szédítő mélységei. Annyi bizonyos, hogy a legnagyobb mélységek felkutatása szondázással, fényképezéssel, televízióval fog kezdődni, de semmi sem pótolhatja magát az embert, mint ahogy a Himalája átrepülése és a légi fényképezés sem pótolhatta Herzog vagy Hillary merész tetteit.

- Miért akarja mindenáron megmászni az Everestet? kérdezték egyszer Mallorytól.

- Azért, mert ott van - hangzott az egyszerű válasz.

Mi sem tudunk mást válaszolni.

VÉGE