NNCL334-300v1.2

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

ISAAC ASIMOV

Alapítvány és Birodalom

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS TRIOLÓGIA 2.

KOZMOSZ KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:              

Isaac Asimov: Foundation and Empire

TARTALOM

Prológus

Elsö rész - A GENERÁLIS

1. A varázslók nyomában

2. A varázslók

3. A halott kéz

4. A császár

5. A háború kezdetét veszi

6. A kegyenc

7. Megvesztegetés

8. Trantor felé

9. Trantoron

10. A háború vége

Második rész - AZ ÖSZVÉR

11. Ifjú házasok

12. A kapitány és a polgármester

13. A hadnagy és a pojáca

14. A mutáns

15. A pszichológus

16. Tanácskozás

17. A szonovizor

18. Az Alapítvány eleste

19. A kutatás kezdete

20. Az összeesküvö

21. Közjáték az ürben

22. Halál Neotrantoron

23. Trantor romjai

24. A megtért

25. Egy pszichológus halála

26. A kutatás vége

Marynek és Henrynek

türelmükért és kitartásukért

PROLÓGUS

A Galaktikus Birodalom hanyatlott.

Gigászi birodalom volt ez; a Tejutat alkotó roppant, kettös csigavonal egyik végétöl a másikig világok millióit ölelte magába. Gigászi volt a hanyatlása is, és sokáig tartott, mert nagy utat kellett bejárnia.

Évszázadok is beleteltek, mire valaki egyáltalán a tudatára ébredt ennek a hanyatlásnak. Hari Seldon volt ez a valaki, az alkotás szikrájának egyetlen letéteményese az elharapózó rothadás közepette. Ő dolgozta ki és fejlesztette végsö tökélyre a pszichohistória tudományát.

A pszichohistóriát nem az egyes ember, hanem az embercsoportok érdekelték. A tömegek, méghozzá a milliárdos tömegek tudománya volt ez. Képes arra, hogy a behatások kiváltotta reakciókat olyan pontossággal kiszámítsa, mint mondjuk egy szükebb tudományág a visszapattanó biliárdgolyó útját. Nem ismeretes olyan matematika, amely elöre jelezhetné az egyes ember reakcióit; egymilliárdnyi ember viszont egészen más lapra tartozik.

Hari Seldon föltérképezte a kor társadalmi és gazdasági tendenciáit, s tekervényes útjukat végigkövetve kimutatta a civilizáció folyamatos és gyorsuló ütemü hanyatlását, és hogy harminc évezrednyi idöbe fog telni, mire a romokból életre vergödik egy új Birodalom.

Arról már lekéstek, hogy a hanyatlásnak útját állják, arról viszont még nem, hogy a barbárság végét közelebb hozzák. Seldon két Alapítványt létesített hát a Galaxis két átellenes végén, úgy választva meg a helyüket, hogy az események sodrása rövid egy évezred alatt kicsiholja belölük az elözönél erösebb, tartósabb, lendületesebb Második Birodalmat.

Az Alapítvány az egyik Alapítvány történetének elsö két évszázadát meséli el.

A Galaxis-spirál egyik ágának a legvégén, a Terminus bolygón természettudósok telepedtek le. A Birodalom zürzavarától távol annak szentelték életüket, hogy egybegyüjtsék a tudás egyetemes tárházát, az Enciklopédia Galacticát, mit sem sejtve arról, hogy az idöközben elhunyt Seldon fontosabb küldetést tervezett el a számukra.

A Birodalom bomlásával a külsö területek egyes független "királyok" kézébe hullottak. Ezek létében fenyegették az Alapítványt. Az elsö polgármester, Salvor Hardin azonban egyik kiskirályt kijátszotta a másik ellen, és így sikerült törékeny függetlenséget kicsikarnia. Söt azáltal, hogy az Alapítvány volt az atomenergia egyetlen letéteményese olyan világok közepette, amelyek felejteni kezdték tudományukat, és visszasüllyedtek a szén és az olaj szintjére, még vezetö szerepet is kivívott magának. Afféle "vallási" központjává lett a környezö királyságoknak.

Idövel, ahogy az Enciklopédia háttérbe szorult, az Alapítvány kifejlesztette kereskedelmét. Kalmárai Periféria-szerte, fényévek százaira is elvitték atomcikkeiket, amelyekhez foghatót miniatürizálásban maga a Birodalom sem tudott legszebb fénykorában sem fölmutatni.

Hober Mallow, az elsö kalmárfejedelem alatt olyan tökélyre fejlesztették a gazdasági hadviselést, hogy még a Korell Köztársaságot is sikerült maguk alá gyürniük, jóllehet ez a maradék Birodalom egyik külsö tartományától is segítséget kapott.

Kétszáz év telt el, s az Alapítvány a Galaxis legerösebb államává nött, csupán az összezsugorodott Birodalom múlta fölül, amely - jóllehet a Tejút középsö harmadára szorult - még mindig uralma alatt egyesítette a Világegyetem lakosságának, valamint gazdaságának a háromnegyedét.

Elkerülhetetlennek látszott, hogy az Alapítvány számára a haldokló Birodalom utolsó rúgása fogja jelenteni a legközelebbi fenyegetést.

Meg kellett hát tisztítani az arénát, hogy az Alapítvány és a Birodalom megbirkózhasson egymással.

Elsö rész

A GENERÁLIS

1. A VARÁZSLÓK NYOMÁBAN

BEL RIOSE - Viszonylag rövid pályafutása alatt Riose méltán rászolgált az "utolsó birodalmi" címre. Hadjárataiból ítélve, hadvezéri képességei fölértek Peurifoy-éival, s az emberekkel való bánás tudományában talán fölül is múlta emezt. Ha nem a Birodalom hanyatlása idején látja meg a napvilágot, talán a hódításaival is Peurifoy nyomába ér. Ámbár elötte is megnyílt a pálya, amikor a birodalmi tábornokok közül neki jutott osztályrészül, hogy elsönek összemérje erejét az Alapítvánnyal.

Enciklopédia Galactica

[*Az összes idézeteket, a kiadó hozzájárulásával, az Enciklopédia Galactica 116. kiadásából vettük. (Megjelent A. K. 1020-ban, az Enciklopédia Galactica Kiadó gondozásában, Terminuson)]

Bel Riose nem vitt magával kíséretet, jóllehet az udvari protokoll szerint ez kijár egy flottaparancsnoknak, még ha az isten háta mögötti csillagrendszerben; a Galaktikus Birodalom gyepüvidékén állomásozik is a hajóhada.

Ám Bel Riose ifjú volt és becsvágyó - elég ok arra, hogy a rideg és számító udvar minél messzebbre, a világ végére számüzze -, s ezenkívül kíváncsi természetü. E tulajdonságát fölcsigázták azok a különös és valószínütlen mendemondák, amelyekröl százak kedvtelve beszéltek, s ezreknek homályos sejtelmei voltak; a katonai kaland lehetösége viszont az elöbbi két tulajdonságának hízelgett. Mindez együtt túlságosan is erös ösztökének bizonyult.

Úticélja, az omladozó udvarház elé érve kiszállt a maga számára lefoglalt ütött-kopott gépkocsiból, és várt. Bár a bejáratot figyelö fotocella müködött, az ajtót mégis kézzel nyitották ki.

Bel Riose rámosolygott az öregemberre.

- Riose vagyok.

Az öregember nem látszott meglepettnek.

- Fölismertem - mondta kimérten, és nem mozdult. - Milyen ügyben?

Riose a békesség jeléül hátrább lépett egyet.

- Békében járok. Ha Ducem Barrhoz van szerencsém, megtisztelne, ha a szavára méltatna.

Ducem Barr oldalt lépett, s a ház belsö falai kivilágosodtak. A belépö tábornokot nappali világosság fogadta.

Kezével megérintette a dolgozószoba falát, majd ujjai hegyére meredt.

- Siwennán ilyen is van?

- Van, de csak énnálam, azt hiszem - felelte Barr halvány mosollyal. - Amennyire tölem telik, karbantartom. Elnézését kérem, ha netán megvárakoztattam az ajtó elött. Az automata jelzi ugyan, hogy látogató érkezett, az ajtót azonban már nem nyitja ki.

- Nincs aki megjavítaná? - A tábornok hangjában enyhe gúny érzödött.

- Nem tudok alkatrészt szerezni. De foglaljon helyet uram. Iszik teát?

- Még hogy iszom-e? De hisz, jó uram, faragatlanság lenne Siwennán ilyesmit visszautasítani!

A vén patrícius kimérten meghajolt, azzal a meghajlással, amely a múlt század jobb napokat látott arisztokráciájának a szertartásrendjéböl maradt hátra, s nesztelenül elvonult.

Riose a házigazda távozó alakja után bámult, s érezte, hogy a magára eröszakolt civil udvariasság kezd foszladozni. Katonai nevelésben volt része, élettapasztalata is ugyanabból a forrásból táplálkozott. Ahogy mondani szokták, számtalanszor farkasszemet nézett a halállal, ez a halál azonban minden esetben ismerös és kézzelfogható volt. Nem csoda hát, ha a Huszadik Flotta bálványozott oroszlánjának borsózni kezdett a háta az öreg ház dohos levegöjében.

A tábornok sejtette, hogy a polcokon sorakozó apró, ébenfekete dobozkák könyvek. Címük semmit sem mondott neki. Azt is gyanította, hogy a szoba egyik végét elfoglaló jókora szerkezet arra szolgál, hogy kívánságra képpé és hanggá varázsolja a könyvet. Hallani hallott ilyen átalakítókról, müködni azonban még egyet sem látott.

Egyszer hallott róla, hogy valamikor régen, az aranykorban, amikor a Birodalom még egy volt az egész Galaxissal, tíz ház közül kilencben voltak ilyen átalakítók meg persze ilyen könyvsorok is.

De hát mostanában a határokra kellett ügyelni; a könyvek az öregekre maradtak. No meg aztán a régi idökröl szóló meséknek jó, ha a fele igaz. Vagy még annyi sem.

Az öregember visszajött a teával, s Riose helyet foglalt. Ducem Barr fölemelte a csészéjét.

- Az ön tiszteletére.

- Köszönöm. Az önére.

Ducem Barrnak valami fúrta az oldalát, mert vendégének szögezte a kérdést:

- Az a hír járja, hogy ön még fiatal. Harmincöt?

- Nem sokat tévedett. Harmincnégy.

- Ez esetben - mondta Barr enyhén megnyomva a szót - jó, ha mindjárt a tudtára adom, hogy sajnos nincs a birtokomban semmiféle szerelmi bájital, varázsszer vagy boszorkányfözet. Arra sem vagyok a legkisebb mértékben sem képes, hogy ha valamilyen fiatal hölgyön megakad a szeme, az ön irányába büvöljem a kegyeit.

- E téren nem szorulok semmiféle müvi segédletre, uram. - A tábornok hangjából kiütközö leplezetlen önelégültségbe némi kíváncsiság vegyült.

- Sokan megkeresik ilyesféle kívánságokkal?

- Akadnak szép számmal. Sajnos, a tájékozatlan közönség hajlamos rá, hogy a tudóst összecserélje a varázslóval, és úgy látszik, a szerelmi élet szorul rá a leginkább a varázslók kontárkodására.

- Ez csak természetes. Rám azonban ez nem vonatkozik. Szememben a tudomány csak arra való, hogy fogas kérdésekre választ kapjunk töle.

A siwennai hangja komoran csengett:

- Ön ugyanúgy tévedhet, mint azok!

- Majd elválik. - Az ifjú generális visszahelyezte csillogó tartójába a csészét, és újból megtöltötte. Apró loccsanással beledobta a fölkínált ízesítö tablettát.

- Mondja csak, patrícius, kik azok a varázslók? A valódiak.

Barr meghökkent e rég használaton kívüli cím hallatán.

- Nincsenek varázslók - mondotta.

- De hiszen beszélnek róluk! Siwenna hemzseg az ilyesfajta mendemondáktól. Valóságos kultusz épült köréjük. A szálak furcsamód azokhoz a honfitársaihoz vezetnek, akik a régi szép idökröl álmodoznak, meg - ahogy ök mondják - a szabadságról és a függetlenségröl fecsegnek. Még a végén államellenes dolog kerekedik ki ebböl.

Az öregember a fejét csóválta.

- Mért tölem kérdi? Összeesküvéstöl tart tán, és azt hiszi, én vagyok a vezérük?

Riose vállat vont.

- Ugyan, dehogy! Ámbár, ha meggondoljuk, én nem tartanám olyan nevetségesnek a gondolatot. Az ön apja annak idején számüzött volt, nemde, ön meg hazafi és soviniszta. Illetlenség tölem, hogy vendég létemre ezt fölhánytorgatom, de hát az ügy érdeke. Ellenben, hogy összeesküvés - most? Kötve hiszem. Ez a három emberöltö kiverte Siwennából a merszet.

Az öregember a szavaival küszködött.

- Ha ön illetlen vendég, leszek hát én is illetlen házigazda. Szeretném rá emlékeztetni, hogy valamikor egy alkirály is így vélekedett, mint ön, a gyáva siwennaiakról. Ez az alkirály tette földönfutóvá az apámat, mártírrá a fivéreimet, és kergette öngyilkosságba a húgomat. Mégis ezek a szolgalelkü siwennaiak voltak azok, akiknek a kezétöl szörnyü halált halt az a bizonyos alkirály.

- Ó, igen, helyben vagyunk. Három év óta számomra nem rejtély többé ennek az alkirálynak a talányos halála. Volt a testörségében egy fiatal katona, aki érdekes dolgokat cselekedett. Ön volt az a katona, s gondolom, a részletektöl eltekinthetünk.

Barr megörizte a nyugalmát.

- Úgy van. Mit kíván tölem?

- Hogy válaszoljon a kérdéseimre.

- Fenyegetés alatt? Azt nem. Öreg vagyok, de annyira még nem, hogy az életet túl sokra becsülném.

- Jó uram - mondta Riose jelentöségteljesen -, nehéz idöket élünk, és magának gyerekei vannak meg barátai. Van egy hazája, amelyért egykor csupa szeretetböl ostoba módon a száját tépte. Ugyan, ha eröszakra szánnám el magam, akkor nem önre pazarolnám az idömet.

- Mit óhajt? - kérdezte Barr ridegen.

Riose megragadta az üres csészét.

- Figyeljen ide, patrícius! Manapság azok a katonák aratják a legnagyobb sikereket, akik ünnepnapokon a császári palota díszszemléit vezénylik, vagy díszkíséretül szolgálnak azokon a csillogó hajókon, amelyek a nyári bolygókra röpítik ö császári fényességét. Én. én semmire se vittem. Harmincnégy éves vagyok, és nem vittem semmire, és soha nem is fogom vinni valamire. Mert, tudja, szeretek verekedni.

Ezért küldtek ide. Az udvarnál csak bajt csinálok. Hadilábon állok az etikettel. Megbotránkoztatom a ficsúrokat meg az admirális urakat, de ahhoz túlságosan is jó hajóskapitány és parancsnok vagyok, hogy csak úgy kurtán-furcsán, mint valami szemetet, az ürbe vessenek. Ehelyett itt van Siwenna. Ez a határvidék, ez az isten háta mögötti lázadó tartomány. A fö, hogy messze van, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen tölem tartani. Így hát itt penészedem. Sehol semmi fölkelés, amit eltaposhatnék, s az utóbbi idöben a határvidék alkirályai sem lázonganak; legalábbis azóta nem, hogy ö császári felségének dicsö emlékü atyja példát statuált Mountellel Paramay-ban.

- Eröskezü császár volt - dörmögte Barr.

- Úgy van, s minél több hozzá hasonlóra volna szükség. Ne feledje, hogy ö az én mesterem. Az ö érdekeit védelmezem.

Barr közömbösen, megvonta a vállát.

- Mi köze ennek a dologhoz?

- Két szóval megmagyarázom. A varázslók, akikröl említést tettem, onnan túlnanról jönnek, a határörségen túlról, ahol megnö a tér a csillagok között.

- Ahol megnö a tér a csillagok között, és belopózik a dermesztö ür - idézte Barr.

- Költészet? - húzta el a száját Riose. A perchez sehogyan sem illett a vers. - Egyszóval a Perifériáról jönnek, az egyetlen helyröl, ahol semmi sem köti a kezemet, hogy a császár dicsöségéért hadra keljek.

- És ezáltal szolgálja ö császári felsége érdekeit, hogy kielégítse saját harci szomját.

- Pontosan. Nekem azonban tudnom kell, mi ellen harcolok; és itt tudna ön segíteni nekem.

- Miböl gondolja?

Riose közömbösen rágcsált egy süteményt.

- Abból, hogy három éven keresztül a varázslókra vonatkozó minden szóbeszédet, minden mendemondát, minden elejtett szót végignyomoztam, és a könyvtárra rúgó információhalmazból mindössze két különálló adatban egyezik meg minden vélemény, s ennélfogva ezek igazak. Az egyik, hogy a varázslók Siwenna mögül, a Galaxis széléröl jönnek; a másik, hogy az ön apja valaha találkozott és beszélt egy valódi, eleven varázslóval.

Az idös siwennainak a szeme sem rebbent, s Riose tovább folytatta:

- Okosan tenné, ha elárulná, mit tud.

Barr elgondolkodva megszólalt:

- Érdekes lenne, ha bizonyos dolgokat elmondanék önnek. Mintegy saját pszichohistóriai kísérletemként.

- Milyen kísérleteként?

- Pszichohistóriai. - Az öregember mosolyában volt valami lenézés. Aztán ridegen hozzátette: - Jól tenné, ha töltene még magának teát. Hosszú szónoklatra számíthat.

Kényelmesen hátravetette magát a szék puha párnáin. A falból áradó világosság rózsás-fehéres derengéssé tompult, amely még a katona kemény arcélét is meglágyította.

Ducem Barr beszélni kezdett:

- Tudásomat kettös véletlennek köszönhetem; az egyik véletlen, hogy az apám fiának születtem, a másik, hogy ezt az országot vallhatom hazámnak. A történet jó negyven évre nyúlik vissza, nem sokkal a Nagy Mészárlás utánra, amikor az apám a déli erdökben bujdosott, míg jómagam az alkirály magánhajóhadában szolgáltam lövészként. Ez volt egyébként az az alkirály, aki a mészárlást elrendelte, s aki késöbb olyan szörnyü halált halt.

Barr komoran elmosolyodott s folytatta:

- Apám a Birodalom patríciusa volt, és Siwennán szenátor. Onum Barr volt a neve.

Riose türelmetlenül közbevágott:

- Nagyon jól ismerem a számüzetése körülményeit. Semmi szükség, hogy részletekbe bocsátkozzék.

A siwennai ügyet sem vetett rá, és zavartalanul folytatta:

- Számüzetése idején elvetödött hozzá egy vándor, a Galaxis pereméröl való kereskedö. A fiatalember furcsa tájszólásban beszélt, fogalma sem volt a legfrissebb birodalmi eseményekröl, s személyes eröpajzs védte a testét.

- Személyes eröpajzs? - meresztette tágra a szemét Riose. - Ez már túlzás. Hol van olyan generátor, amely elég erös lenne ahhoz, hogy egy ember méreteire tömörítse a pajzsot? A nagy Galaxisra, csak nem hurcolt magával targoncán egy ötszázezer tonnás atomerömüvet?!

Barr hangja nyugodt maradt:

- Íme, a Varázsló, akiröl suttognak, meséket és legendákat terjesztenek. A varázsló névre nem könnyü rászolgálni. Nem látszott, hogy generátor lett volna nála, mégis, nincs az a kézifegyver, amely akár csak egy karcolást is ejthetett volna a pajzsán.

- Ennyi lenne az egész történet? A varázslókat csak egy, a számüzetés viszontagságaiban megtört vénember zagyva képzelgése teremtette volna?

- A varázslók híre, uram, már az én apám elött is közszájon forgott. De van kézzelfoghatóbb bizonyíték is. Az a bizonyos varázslónak nevezett kereskedö, miután eltávozott az apám házából, elment abba a városba, ahová az apám útbaigazította, egy technikushoz, és nála hagyott egy olyan pajzsgenerátort, amilyet ö is viselt. A generátort megszerezte az apám, amikor a véres kezü alkirály kivégzése után visszatért a számüzetésböl. Nem volt könnyü rátalálni. Különben ott lóg a falon, az ön háta mögött, uram. Nem müködik. Sohasem müködött, kivéve az elsö két napot; de ha egy pillantást vet rá, látni fogja, hogy a Birodalomban soha senki nem készített hozzá hasonlót.

Bel Riose megragadta a homorú falhoz tapadó láncövet. Ez halk, cuppanó hangot hallatva elvált a faltól, amint a parányi adhéziós mezöt megtörte a kéz érintése. Figyelmét fölkeltette az öv végén levö ellipszoid. Akkora volt, mint egy dió.

- Ez. - szólalt meg.

- . volt a generátor - bólintott Barr. - De csak volt a generátor. Ma már lehetetlen fölfedni a müködése titkát. Szubelektronikus vizsgálatokkal sikerült kimutatni, hogy egyetlen fémdarabkába volt beforrasztva az egész, ám a diffrakciós ábrák legbehatóbb tanulmányozásával sem lehetett elkülöníteni az eredeti alkotóelemeket.

- Ezek szerint az ön "bizonyítékát" ködös szavakon kívül semmi sem támasztja alá?

Barr vállat vont.

- Ön kívánta hallani, amit tudok, s még eröszakkal is kész volt kiszedni belölem. A maga baja, ha most meg kétkedéssel fogadja. Hagyjam abba talán?

- Folytassa! - förmedt rá a tábornok.

- Apám halála után átvettem a kutatást, s a második Véletlen, amiröl említést tettem, a kezemre játszott; ugyanis Hari Seldon jól ismerte Siwennát.

- És ki az a Hari Seldon?

- Hari Seldon tudós volt IV. Daluben császár uralkodása idején. Mégpedig pszichohistorikus; sem elötte, sem utána nem volt nála nagyobb. Egykor Siwennára is ellátogatott, amikor Siwenna még müvészetekben és tudományokban bövelkedö kereskedelmi központ volt.

- Hm - gúnyolódott Riose -, hol van az a tespedö bolygó, amely ne hivalkodna a régi idök túláradó gazdagságával?

- Azok az idök, amelyekröl én beszélek, két évszázaddal ezelött voltak, amikor a császár uralma a legutolsó csillagra is kiterjedt; amikor Siwenna még a belterülethez tartozott, s nem volt az a félbarbár határtartomány, mint ami manapság. És Hari Seldon már akkor meglátta a császári hatalom hanyatlását és végeredményben az egész Galaxis elvadulását.

Riose fölnevetett.

- Már akkor meglátta? Nos, kedves tudósom, akkor rosszul látta. Mert annak tartja magát, ugye? Ha nem tudná, a Birodalom erösebb most, mint ezer éve bármikor. Az ön vén szemeire hályogot vont a határvidék jeges homálya. Látogasson csak el egyszer a belsö világokra, tapasztalja meg a központ melegségét és gazdagságát.

Az öregember komoran megcsóválta a fejét.

- A vérkeringés elöször a végtagokban szünik meg. Beletelik némi idö, amíg a kór elhatol a szívig. Vagyis a nyilvánvaló, mindenki által észlelt kór, nem pedig az a belsö nyavalya, amely már vagy másfél évezrede rágja a testet.

- Tehát ez a Hari Seldon megjósolt egy minden ízében barbár Galaxist - élcelödött Riose. - És aztán?

- Aztán a Galaxis két átellenes sarkán létrehozott két Alapítványt - Alapítványt a legjobbakból, legfiatalabbakból és a legerösebbekböl, hogy sokasodjanak, növekedjenek és izmosodjanak. Gondosan megválasztotta a világukat, mint ahogy az idöpontot és a környezetet is. Úgy intézte a dolgot, hogy a jövö, ahogyan azt a pszichohistória kérlelhetetlen matematikája elöre fölvázolta, beteljesítse korai elszigetelödésüket a birodalmi civilizáció zömétöl, és az idök folyamán kicsírázzon bennük a Második Galaktikus Birodalom magja - miközben az elkerülhetetlen barbár interregnum ideje harmincezer évröl alig egy évezredre zsugorodik össze.

- És honnan jött rá minderre? Látszik, hogy behatóan ismeri a kérdést.

- Dehogy, sohasem ismertem - válaszolt a patrícius higgadtan. - Keserves munkával sikerült egymásba illesztenem néhány adatot, amelyre még az apám bukkant rá, no meg én magam is találtam egyet-kettöt. Az alap fölöttébb ingatag, s az egész építményen tátongó jókora hézagokat csak a romantikus képzelet habarcsa tölti ki. De meggyözödésem, hogy a lényegét tekintve megállja a helyét.

- Könnyen meggyözi magát.

- Én-e? Negyven év kutatómunkája van mögötte.

- Hm! Negyven év! Én negyven nap alatt dülöre jutnék. Ami azt illeti, miért is ne? Csakhogy én másként fognék hozzá.

- Mi lenne az a másként?

- Magától kínálkozik. Beállhatnék felfedezönek. Felkutathatnám ezt az Alapítványt, amelyet maga emleget, és nyitva tartanám a szememet. Azt mondja, kettö is van?

- A följegyzések kettöröl tudnak, de csak az egyik létezésére vannak bizonyítékok. Ez érthetö is, hiszen a másik a Galaxis hossztengelyének a túlsó végén helyezkedik el.

- Akkor hát a közelit látogatjuk meg - mondta a generális már álltó helyében, a derékszíját csatolgatva.

- Tudja az utat? - kérdezte Barr.

- Nagyjából. Az utolsó elötti alkirály följegyzéseiben, akit maga olyan sikeresen eltett láb alól, vannak bizonyos kósza utalások a külsö barbárokra. Tény, hogy az egyik lányát férjhez adta valamilyen barbár herceghez. Megtalálom az utat. - Kezet nyújtott. - Köszönöm a vendéglátást.

Ducem Barr ujjával megérintette a kinyújtott kezet, és szertartásosan meghajolt.

- Látogatása nagy megtiszteltetés volt számomra.

- Ami pedig a felvilágosításait illeti - folytatta Bel Riose -, tudni fogom a módját, hogyan háláljam meg, mihelyt visszatérek.

Ducem Barr alázatosan kikísérte vendégét az utcai kapuig, és magában így szólt az elsurranó gépkocsi után:

"És ha visszatérsz."

2. A VARÁZSLÓK

ALAPÍTVÁNY - Negyvenesztendei terjeszkedés után az Alapítvány szembe találta magát a Riose részéröl fenyegetö veszéllyel. Hardin és Mallow történelmi napjai letüntek, s velük tünt az a bizonyos dacos virtus és elszántság.

Enciklopédia Galactica

A szobában négyen ültek az asztal körül; az elkülönített helyiséget senki sem kö­ze­lít­het­te meg. A négy férfi gyors pillantást váltott, aztán hosszasan maguk elé meredtek. Az asztalon négy üveg állt és ugyanannyi teli pohár, de senki sem nyúlt hozzájuk.

Ekkor az ajtó közelében ülö férfi elörenyújtotta a karját, és lassú, tompa ritmusban dobolni kezdett az asztalon.

- Meddig fogunk még itt ülni és egymásra bámulni? - mondta. - Nem mindegy, hogy ki kezdi?

- Akkor hát kezdje el maga! - replikázott a szemben ülö nagydarab férfi. - Hiszen magának van a legtöbb oka az aggodalomra.

Sennett Forell száraz, hangtalan nevetésre fakadt.

- Mivelhogy én vagyok a leggazdagabb, ugye? Vagy azt tartják, hogy én kezdtem, hát folytassam is? Mert emlékeznek rá, hogy az én kereskedelmi hajóim fogták el azt a földerítö hajót?!

- Magának van a legnagyobb hajóhada - szólalt meg a harmadik férfi - meg a legjobb hajósai; más szóval, maga a leggazdagabb. A kockázat óriási volt, és bármelyikünk számára még nagyobb lett volna.

Sennett Forell arca újból mosolyra torzult.

- Van némi tehetségem a kockázatra: még az apámtól örököltem. Mert mi a kockázatvállalás lényege? Az, hogy meglelje indokát a haszonban. Amit fényesen igazol az a tény, hogy az ellenséges hajót veszteség nélkül sikerült elvágnunk és foglyul ejtenünk, és a többiek sem kaptak szimatot.

Alapítvány-szerte nyíltan beszélték, hogy Forell távoli oldalági leszármazottja a néhai nagy Hober Mallow-nak. Azt már csak súgva tették hozzá ugyanilyen széles körben, hogy Mallow törvénytelen fia.

A negyedik férfi apró szemével gonoszkásan pislogott. Keskeny ajkai közül sziszegte:

- Nincs okunk diadalmámorban úszni, amiért elfogtuk azt az apró hajót. Ez bizonyára csak még jobban felböszíti azt a fiatalembert.

- Úgy véli, szüksége van ürügyre? - replikázott Forell megvetöen.

- Igenis, úgy vélem, s ez fölmenti - fölmenti! - öt attól a fáradtságtól, hogy kiagyaljon egyet. Hober Mallow másképpen dolgozott - folytatta a negyedik férfi kimérten. - Meg Salvor Hardin. Ők hagyták, hogy mások térjenek rá az eröszak bizonytalan útjára, míg ök lassan, de biztosan manövereztek

Forell megvonta a vállát.

- Ez a hajó megérte az árát. Az ürügyeknek olcsó az áruk, s mi ezen az egyen haszonnal adtunk túl. - Hangján érzödött a született kalmár önelégültsége. - A fiatalember a régi Birodalomból való - tette hozzá.

- Ezzel tisztában voltunk - dörmögte elégedetlenül a második, a nagydarab férfi.

- Csak sejtettük - helyesbített Forell szelíden. - Ha valaki beállít hozzánk dúsan megrakott hajókkal, s barátságot kínál meg kereskedelmet, a józan ész azt diktálja, hogy mi is barátsággal fogadjuk mindaddig, amíg csak ki nem derül, hogy a haszonnal kecsegtetö szavak álarca mögött álnok arc lapul. Most azonban.

A harmadik férfi hangjának volt valami panaszos árnyalata.

- Még óvatosabbnak kellett volna lennünk. Elöbb rájöhettünk volna. Rájöhettünk volna, mielött futni hagyjuk. Ez lett volna a legbölcsebb eljárás.

- Ez is fölmerült, de aztán elvetettük - vágta el a vitát Forell olyan mozdulattal, mint aki végleg elintézettnek veszi a kérdést.

- A kormány tehetetlen - panaszkodott a harmadik férfi. - A polgármester ostoba.

A negyedik férfi végighordozta tekintetét a másik hármon, és kivette szájából a tövig égett szivart. Hanyag mozdulattal a jobb keze ügyében tevö nyílásba dobta, ahol hangtalan lobbanással elhamvadt. Maró gúnnyal megszólalt:

- Bizonyosra veszem, hogy az utolsónak fölszólaló úr szájából csak a megszokás beszél. Mert ugyebár nem felejtjük el, hogy mi vagyunk a kormány.

Egyetértö dörmögés volt a válasz.

A negyedik férfi apró szeme az asztalra szegezödött.

- Akkor hát hagyjuk békében a kormánypolitikát. Ez a bizonyos fiatalember. ez az idegen ugyanúgy lehetett volna vevö is. Volt már rá eset. Önök hárman meg is próbálták, hogy elözetes szerzödést csikarjanak ki belöle. Van ugyan közöttünk egy megállapodás - egy hallgatólagos megegyezés - az ilyesmi ellen, maguk mégis megpróbálták.

- Maga talán nem? - mordult föl a második férfi.

- Bevallom - felelte a negyedik nyugodtan.

- Akkor hát felejtsük el, hogy mit kellett volna elöbb tennünk - szakította félbe a vitát Forell türelmetlenül -, és arról beszéljünk, hogy mit kell most tennünk. Mert lássuk csak: mire jutunk, ha börtönbe vetjük vagy elintézzük ezt az embert? Nos? Hiszen még most sem látjuk tisztán, mi volt a szándéka, és elvégre is, mit ártunk a Birodalomnak, ha egyik emberét kinyiffantjuk? És ha hajóhad hajóhad hátán várakozik, ugrásra készen?

- Erröl van szó - helyeselt a negyedik férfi. - De lássuk, mire jutott azzal az elfogott hajóval! Öreg vagyok már ehhez a sok locsogáshoz.

- Néhány szóban elmondhatom - felelte Forell komoran. - Császári generális az illetö vagy valami ilyesféle; nem tudom, hogy nevezik odaát. Fiatalember létére már tanúbizonyságát adta kimagasló katonai képességeinek - legalábbis ezt mondják róla -, és az emberei bálványozzák. Valóságos regény az életpályája. A róla szóló meséknek a fele minden bizonnyal kitalálás, de még így is elég ahhoz, hogy csodatevö hösnek rajzolják le.

- Kicsodák? - vetette közbe a második férfi.

- Az elfogott hajó legénysége. Mert tudják meg, minden szavukat mikrofilmre vettem, és biztos helyre zártam. Késöbb, ha óhajtják, megnézhetik. Vagy ha úgy látják jónak, beszéljenek az emberekkel maguk is. A lényegröl beszámoltam.

- Hogy bírta szólásra öket? Honnan tudja, hogy az igazat mondták?

- Legyen nyugodt, jó uram, nem finomkodtam - vonta össze a szemöldökét Forell. - Volt részük verésben is, hülyítöszerekben is, és kíméletlenül használtam a Próbát is. És beszéltek. Mérget vehet a szavukra.

- A régi idökben - vetette közbe a harmadik férfi tapintatlanul - elegendönek tartották volna a lélektant. Fájdalommentes, de biztos. Kizárt a csalás.

- A régi idökben! - mondta Forell szárazon. - Sok minden volt a régi idökben. De most új idöket élünk.

- De hát - vette föl ismét a fonalat a negyedik férfi - mit keresett itt ez a generális, ez a regényes mesehös? - Volt valami szívós konokság abban, ahogyan a férfi tovább firtatta a dolgot.

Forell éles pillantást vetett feléje.

- Talán azt hiszi, hogy az államügyek minden részletébe beavatja a legénységét? Fogalmuk sem volt róla. Erre vonatkozóan az égvilágon semmit sem sikerült kicsikarni belölük, pedig a Mindenség a tanúm, hogy mindent megpróbáltam.

- Így hát nem maradt más hátra.

- .mint hogy próbáljuk magunk kiokoskodni. Mi mást tehetnénk? - Forell ujjai ismét halk dobolásba kezdtek az asztalon. - Az ifiúr a Birodalom katonai vezetöje, mégis azt akarta elhitetni magáról, mintha egy jelentéktelen kis hercegecske lenne valahol a Periféria eldugott zugában kallódó néhány csillag fölött. Ha más nem, hát már ez az egy dolog is azt bizonyítja, alapos oka van rá, hogy eltitkolja, miben sántikál. A foglalkozásához vegye hozzá azt a tényt, hogy apám idejében a Birodalomnak már egyszer benne volt a keze egy ellenünk irányuló támadásban, s a kilátásaink egyszerre baljós fordulatot vesznek. Az a bizonyos elsö támadás kudarcot vallott. Kétlem, hogy ezzel kivívtuk volna a Birodalom szeretetét irántunk.

- Nincs semmi olyasmi a vallomásokban - firtatta a negyedik férfi -, ami bizonyossá tenné a dolgot? Nem titkol el semmit?

- Mit titkolhatnék el? - válaszolt Forell nyugodt hangon. - Mától kezdve nincs semmi helye az üzleti versengésnek. Rá vagyunk utalva az egységre.

- Hazafiság? - kérdezte a harmadik férfi fitymálkodva.

- Az ördögbe a hazafisággal! - replikázott Forell minden indulat nélkül. - Azt hiszi tán, hogy adnék kétszippantásnyi atomemanációt is az eljövendö Második Birodalomért? Azt hiszi, kockára tennék akár egyetlen kereskedelmi missziót is, hogy egyengessem az útját? De csak nem gondolja, hogy ha a Birodalom leigázna bennünket, ez javára válna az én vagy az ön üzletének? Ha a Birodalom kerekedne fölül, akadna épp elég dögkeselyü, hogy lecsapjon a hadizsákmányra.

- S ez a hadizsákmány mi lennénk - tette hozzá a negyedik férfi szárazon.

A második férfi, aki eddig hallgatott, dühösen elöredölt a székén, hogy az megnyikordult súlyos teste alatt.

- Micsoda beszéd ez! Hiszen a Birodalom nem gyözhet; nem igaz? Seldon biztosított bennünket, hogy a végén megcsináljuk a Második Birodalmat. Ez csak egy újabb válság. Eddig már háromban volt részünk.

- Igen, csak egy újabb válság! - mondta Forell töprengve. - Csakhogy az elsö kettö alatt ott volt Salvor Hardin, hogy átvezessen bennünket rajtuk; a harmadikban ott volt Hober Mallow. De kire bízhatjuk magunkat most?

Komoran végighordozta a tekintetét a többieken, majd folytatta:

- A Seldon-féle pszichohistóriai szabályok, amelyekre olyan szívesen hagyatkozunk, nyilván számolnak egy független változóval, nevezetesen azzal, hogy az Alapítvány népe maga is tanúsít bizonyos kezdeményezökészséget. Segíts magadon, akkor Seldon törvényei is megsegítenek.

- Az idö megszüli a maga gyermekét - vetette közbe a harmadik férfiú. - Ez is egy közmondás.

- Arra nem számíthat, legalábbis nem abszolút bizonyossággal - dörmögte Forell. - A kiút a következö, legalábbis ahogy én látom. Ha ez a negyedik válság, akkor Seldonnak elöre kellett látnia. Ha így áll a dolog, akkor átvészelhetjük, csak meg kell találnunk a módját.

A Birodalom erösebb nálunk; mindig is az volt. Azonban ez az elsö eset, hogy ki vagyunk téve a közvetlen támadásnak, ezért csak most érezzük ennek az erönek a szörnyü fenyegetését. Ennélfogva, ha egyáltalán lebírhatjuk, akkor most is, akárcsak az elözö válságok során, nem nyers erövel, hanem valami mással kerekedhetünk fölül rajta. Meg kell találnunk az ellenség gyenge oldalát, és oda kell sújtanunk.

- És hol lenne az a gyenge oldal? - érdeklödött a negyedik férfi. - Van valami elképzelése?

- Nincs. Erre akarok kilyukadni. Múltunk nagy vezérei mindig fölismerték az ellenség gyönge pontjait, és azt célozták meg. Most ellenben.

Hangja tanácstalanul megbicsaklott, és egy ideig senki sem merte megtörni a csendet. Végre a negyedik férfi kibökte:

- Kémekre van szükségünk.

Forell mohón lecsapott a szavára:

- Úgy van! Fogalmam sincs, mikor fog a Birodalom támadni! Talán még van idö.

- Hober Mallow személyesen kémlelte ki a birodalmi tábort - jegyezte meg a második férfi.

Forell azonban a fejét rázta.

- Csak semmi forrófejüség! Egyikünk sem mai gyerek. Mindannyian belefásultunk a bürokráciába meg az irodai pepecselésbe. Fiatalok kellenek, akik kint vannak a területen.

- A független kereskedök? - kérdezte a negyedik férfiú.

Forell bólintott, és suttogva hozzátette:

- Ha még nem késö.

3. A HALOTT KÉZ

Bel Riose, aki dühödten föl-alá járt a szobában, megtorpant, és reménykedve tekintett belépö segédtisztjére.

- Van hír a Kis Csillagról?

- Semmi. A kiküldött földerítök tüvé tették az ürt, de a müszerek semmi nyomra nem akadtak. Yume fregattkapitány jelenti, hogy a hajóhad készenlétben áll, s azonnal megkezdheti a megtorló támadást.

A tábornok megrázta a fejét.

- Egy örnaszádért? Ugyan! Még nem. Mondja meg neki, hogy kettözze meg. Különben majd írásban adom. Rejtjelezze és adja le szoros csatornán.

Közben már le is írta az utasítást, s a papírlapot a várakozó tiszt kezébe nyomta.

- Megérkezett már a siwennai?

- Még nem.

- Legyen rá gondja, hogy mihelyt megjön, azonnal vezessék elém.

A segédtiszt feszesen tisztelgett és lelépett. Riose folytatta föl-alá járkálását.

Újból föltárult az ajtó, és Ducem Barr állott a küszöbön. A segédtiszt nyomában lassan bevonult a rikító terembe, amelynek a mennyezetét a Galaxis díszes, térhatású modellje képezte, s alatta, középen Bel Riose állott tábornoki egyenruhában.

- Jó napot, patrícius! - A tábornok elöretolt a lábával egy széket, s a kezével kiparancsolta segédtisztjét a szobából. - Az ajtó csukva marad, amíg én ki nem nyitom - kiáltott utána.

Megállt a siwennai elött szétterpesztett lábbal, kezét összekulcsolva a háta mögött, s lassan, elgondolkodva himbálta magát a sarkain. A hangja fölcsattant:

- Patrícius, hüséges alattvalója ön a császárnak?

Barr, aki eddig közönyös hallgatásba burkolózott, érdektelenül vállat vont.

- Semmi okom sincs rá, hogy szeressem a császári uralmat.

- Ami messze van attól, hogy áruló legyen.

- Igaz. De az a puszta tény, hogy valaki nem áruló, ugyancsak messze van attól, hogy fölajánlja együttmüködését.

- Rendszerint ez is igaz. Ám ha ezúttal visszautasítaná az együttmüködését - mondta Riose kimérten -, azt árulásnak tekintenök, és úgy is kezelnök.

Barr összevonta szemöldökét.

- Dorongoló szavait tartsa meg az alárendeltjeinek. Mondja meg, mit óhajt, s ez elég nekem.

Riose leült, s keresztbe rakta a lábát.

- Barr, fél évvel ezelött már volt egy vitánk.

- A maga varázslóiról?

- Úgy van. Emlékszik, mit ígértem?

Barr bólintott. Kezét tétlenül nyugtatta az ölében.

- Az volt a szándéka, hogy fölkeresi öket a saját odújukban, s négy hónapig oda is járt. Megtalálta öket?

- Hogy megtaláltam-e? De mennyire! - kiabált Riose. Ajkai megfeszültek, s látszott, hogy csak üggyel-bajjal tartja vissza a fogcsikorgatást. - Patrícius, ezek nem varázslók: ezek ördögök. Ez olyan biztos, mint hogy mi itt vagyunk. Gondolja csak el! Az egész világuk nem nagyobb egy zsebkendönél, a körmömnél! Az eröforrásaik parányiak, energiatartalékuk olyan jelentéktelen, a lakosság száma olyan minimális, hogy ez a Sötét Csillagok poros tartományaiban a legelmaradottabb világoknak sem volna elegendö. És mindennek ellenére ez a büszke és nagyravágyó nép suttyomban, és módszeresen a Galaxis fölötti uralomra készül. S hozzá olyan biztosak is a dolgukban, hogy nem is sietnek. Ráérösen, egykedvüen haladnak elöre; évszázadokban gondolkodnak. Hanyagul világokat falnak föl, lusta önelégültséggel egész rendszereket hálóznak be_.

És minden sikerül nekik. Senki sincs, aki az útjukat állná. Kifejlesztettek maguknak egy koszos kalmárbandát, amely olyan távoli rendszerekre is kinyújtja csápjait, ahová játékhajóik el sem merészkednek. Kereskedöik - mert így hívják magukat az ügynökeik - sok parszeknyire elkalandoznak.

Ducem Barr félbeszakította a dühös szóáradatot:

- Mennyi ebböl az információból a bizonyosság, és mennyi az indulat?

A katona visszanyerte a lélegzetét, és nyugodtabb hangon folytatta:

- Engem nem vakít el a harag. Higgye el, voltam olyan világokban, amelyek közelebb vannak Siwennához, mint az Alapítványhoz, s amíg a Birodalom ott csak a távolság ködébe veszö legenda, addig a kereskedök élö valóság. Bennünket is kereskedöknek néztek.

- Maga az Alapítvány mondta önnek, hogy a Galaxis fölötti uralomra tör?

- Mondta! - fakadt ki Rioséból megint a düh. - Senki sem mondta. A hivatalos személyek nem mondtak semmit. Kizárólag üzletröl beszéltek. De szót értettem a köznéppel. Magamba szívtam az egyszerü emberek észjárását, megismertem "küldetéstudat"-ukat, láttam a fényes jövö ígéretének nyugodt tudomásulvételét. Van, amit nem lehet véka alá rejteni: nem is próbálják titkolni egyetemes optimizmusukat.

A siwennai képtelen volt leplezni csendes elégedettségét.

- Lám csak, ez idáig mintha tökéletesen úgy történt volna minden, mint ahogy én kikövetkeztettem azokból az adatfoszlányokból, amelyekhez hozzájuthattam.

- Mi sem bizonyítja ékesebben az ön éleselméjüségét - felelte Riose fojtott gúnnyal. - S mi sem tanúsítja ennél meggyözöbben, micsoda veszély acsarkodik ö császári felsége birtokai ellen.

Barr közönyösen vállat vont, mire Riose hirtelen elörehajolt, vállon ragadta az öregembert, és fenyegetöen a tekintetébe mélyedt.

- Csak semmi vállvonogatás! - mondotta. - Szeretném mellözni az eröszakot. Ami engem illet, én szégyenletes tehertételnek tartom Siwenna öröklött birodalomellenes gyülöletét, s minden tölem telhetöt elkövetnék, hogy véget vessek neki. Csakhogy az én kezemben kard van, és semmilyen körülmények között sem árthatom bele magamat a polgári ügyekbe. Különben azon nyomban visszarendelnének, és jégre tennének. Belátja ezt? Biztos vagyok benne, hogy belátja. Akkor hát magunk között mért ne tekinthetnénk elintézettnek a negyven évvel ezelötti borzalmakat azzal, hogy a szerzöjük meglakolt érte az ön keze által?! Nem szégyellem bevallani, hogy szükségem van a segítségére.

A fiatalember sürgetö szavaira Ducem Barr válaszképpen röviden, de határozottan nemet intett.

Riose könyörgésre fogta a dolgot:

- Hát nem érti, patrícius? De hiába is próbálnám megmagyarázni. Képtelen vagyok a maga malmában örölni. Maga a tudós, nem én. Egyet azonban megmondhatok. Akármit is gondol a Birodalomról, el kell ismernie múlhatatlan érdemeit. Haderöi, ha követtek is el kisebb bünöket, egészében véve a béke és a civilizáció hordozói voltak. A birodalmi hajóhad volt az, amely megteremtette a Pax Imperiát, s ez kétezer éven át uralta a Galaxist. Hasonlítsa csak össze a birodalmi ürhajó és nap jegyében megvalósult két évezrednyi békét az azt megelözö kétezer év csillagközi zürzavarával! Gondoljon azoknak a régi idöknek a háborúira meg pusztításaira, s lássa be, hogy a Birodalom minden hibájával együtt méltó a fönnmaradásra

Gondolja meg - folytatta szenvedélyesen -, mivé züllött a Galaxis elszakadt peremvidéke ebben a nagy fene függetlenségben, és tegye föl magának a kérdést, letaszítaná-e vajon a kicsinyes bosszú kedvéért Siwennát, ezt a hatalmas hajóhad oltalma alatt álló tartományt arra a szintre, ahol egyike lenne a barbár Galaxis barbár világainak, amelyek szabadok lennének ugyan egymástól, de nem a közös zülléstöl és nyomorúságtól.

- Ilyen nagy lenne a vész, és ilyen közeli? - dörmögte a siwennai.

- No nem - ismerte el Riose. - Nekünk minden bizonnyal nem lesz részünk benne, még ha négyszer olyan hosszú ideig élnénk is. Én azonban a Birodalomért hadakozom. A Birodalomért meg még valamiért, ami csak az enyém, s amit nem ruházhatok át önre. Én a Birodalom intézményére épült katonai hagyományt szolgálom.

- Ön kezd rejtélyes lenni, és én nem vagyok valami erös a rejtvényfejtésben.

- Mindegy. Azt meg fogja érteni, hogy milyen veszélyt jelent ez az Alapítvány.

- Vagy tán nem én hívtam föl a figyelmet erre a - hogy magát idézzem - veszélyre, még mielött elhagyta volna Siwennát?

- Akkor hát belátja, hogy vagy elfojtjuk még most, csírájában, vagy soha. Maga már akkor tudott erröl az Alapítványról, mielött még bárki is hallott volna róla. Többet tud róla, mint bárki a Birodalomban. Nyilván azt is tudja, hol vannak sebezhetö pontjai, s talán azt is meg tudja mondani, milyen ellenlépésekre számíthatok. Jöjjön, legyünk barátok.

Ducem Barr felállt. A hangja határozottan csengett:

- Azzal a segítséggel, amelyet én nyújtani tudok, úgysem megy semmire. Ezért hát makacs nógatásának engedve, íme, a rendelkezésére bocsátom.

- Azt majd én ítélem meg, hogy megyek-e vele valamire.

- Én nem tréfálok. A Birodalom minden hatalma is kevés ahhoz, hogy ezt a törpe világot összeroppantsa.

- És miért? - Bel Riose szeme vadul fölizzott. - Várjon, maradjon a helyén! Majd én megmondom, ha elmehet. Miért? Téved, ha azt hiszi, hogy lebecsülöm ezt az ellenséget, amelyet sikerült felfednem. Patrícius - folytatta kényszeredetten -, visszafelé jövet egy hajómat elvesztettem! Nincs rá semmi bizonyítékom, hogy az Alapítvány keze közé került volna; de azóta sem sikerült a nyomára akadni, és ha csak puszta baleset érte volna, akkor a megtett útvonal mentén bizonyára meglelték volna a roncsait. A veszteség maga jelentéktelen - a bolhacsípés tizedrészével sem ér föl -, de ha akarom, úgy is értelmezhetem, hogy az Alapítvány máris megkezdte az ellenségeskedést. Ehhez a nagy sietséghez s a következmények semmibevevéséhez olyan titkos eröforrásokból meríthetik a bátorságot, amelyekröl fogalmam sincsen. Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon hát: mekkora a haderejük?

- Sejtelmem sincs róla.

- Akkor hát magyarázza meg, mit akart mondani. Mit ért azon, hogy a Birodalom nem képes legyürni ezt a kicsiny ellenséget?

A siwennai visszaült a székére, s a szeme elkerülte Riose rámeredt tekintetét. Szavai súlyosan koppantak:

- Azt, hogy hiszek a pszichohistória alapelveiben. Különös tudomány ez. Egyetlen ember, Hari Seldon kezében érte el matematikai érettségét, s vele meg is halt, mivel azóta sem akadt senki, aki minden csínját-bínját föl tudná fogni. De rövid élete is elegendö volt arra, hogy bebizonyítsa: ennél hatásosabb müszert még nem találtak föl az emberiség tanulmányozására. Távol állt töle, hogy igényt tartson az egyes ember cselekvésének elöre jelzésére, pontos törvényeket alkotott azonban arra, hogy az embercsoportok tömeges cselekvését matematikai elemzéssel és extrapolálással megjósolja és irányítsa.

- Vagyis?

- Seldon és munkacsoportja ezt a pszichohistóriát alkalmazta a maga teljességében, amikor létrehozta az Alapítványt. A hely, az idö és a körülmények matematikai összeesküvése elkerülhetetlenül az Egyetemes Birodalom létrehozásába torkollik.

Riose hangja remegett a méltatlankodástól:

- Azt akarja mondani, hogy ezzel a büvészkedéssel elöre meg lehet mondani, hogy én megtámadom az Alapítványt, és ilyen meg ilyen okból kifolyólag ilyen és ilyen csatát el fogok veszíteni? Azt akarja bizonygatni, hogy én egy ostoba robot vagyok, aki elöre megszabott utat követve, vaktában a vesztébe rohan?

- Szó sincs róla! - válaszolt a vén patrícius élesen. - Említettem, hogy ez a tudomány semmit sem tud kezdeni az egyes emberek cselekedeteivel. Csupán a nagy távlatokat rajzolja föl.

- Vagyis gúzsba köt bennünket a Történelmi Szükségszerüség elnevezésü istenség zsarnok keze.

- A Pszichohistóriai Szükségszerüségé - igazította helyre Barr türelmesen.

- És ha én élni fogok a szabad akarat kiváltságával? Ha úgy döntök, hogy csak jövöre támadok, vagy hogy egyáltalán nem támadok? Mennyire rugalmas ez az istenség? Mennyire leleményes?

Barr megvonta a vállát.

- Támadjon bár most vagy soha; egyetlen hajóval vagy a Birodalom minden hatalmával; haddal vagy gazdasági nyomással; nyilvános hadüzenettel vagy alattomos rajtaütéssel. Tegyen, amit jónak lát szabad akarata teljes birtokában: mégis maga fog veszíteni.

- Hari Seldon halott kezétöl?

- Az emberi magatartás matematikájának halott kezétöl, amelyet sem megállítani, sem elhárítani, sem késleltetni nem lehet.

A két férfi farkasszemet nézett egymással, végül is a tábornok hátrált meg. Csak ennyit mondott:

- Elfogadom a kihívását. A halott kezét az eleven akarat ellen.

4. A CSÁSZÁR

II. CLEON - Közismert nevén a Nagy Cleon. Az Elsö Birodalom utolsó eröskezü császára; jelentöségét növeli az a politikai és müvészeti újjászületés, amely hosszú uralkodása alatt végbement. A hagyomány azonban elsösorban Bel Rioséval kapcsolatban emlegeti, s a köznép száján "Riose császára"-ként maradt meg. Nem szabad, hogy uralkodása utolsó évének eseményei árnyékba borítsák negyven esztendö.

Enciklopédia Galactica

II. Cleon a Világegyetem ura volt. Ezenkívül sokat szenvedett egy titokzatos, de annál fájdalmasabb betegségtöl. Az események furcsa alakulása folytán a fenti két állítás nem zárja ki egymást, még azt sem lehet mondani, hogy nem illik össze. Nyomasztóan sok történelmi példára lehetne hivatkozni.

II. Cleont azonban egy szikrányit sem érdekelték a történelmi példák. Hiába meditálna a hozzá hasonló esetek töméntelen során: ettöl még egy elektronnyira sem csökkenne saját szenvedése. Még az a gondolat sem hozott enyhülést neki, hogy amíg az ükapja egy poros bolygó kalózkirálya volt csupán, addig ö maga a Nagy Ammenetik luxuspalotájában alszik, tovább folytatva a Galaxis fölött uralkodó császároknak a múlt ködébe veszö sorát. A jelen pillanatban még az sem vigasztalta, hogy az apjának sikerült megtisztítania a Birodalmat a lázadás leprafoltjaitól, s visszaállítania azt a békét és egységet, amelyet VI. Stannell alatt élvezett, s következésképp uralkodásának huszonöt éve alatt egyetlenegy lázadás sem felhözte be dicsösége fényét.

A Galaxis császára és a Mindenség ura nyögdécselve hátrább csúsztatta fejét a párnája körüli élénkítö erötérbe. Ennek simogató bársonyossága befogadta, s kellemes bizsergésével némi enyhülést hozott Cleonnak. Erölködve fölült, és mogorván rámeredt a hatalmas hálóterem távoli falaira. A szobát nem a magányra méretezték. Ahhoz túlságosan nagy volt. Minden szoba túl volt méretezve.

Könnyebben elviselte azonban ezeket a bénító rohamokat egyedül. Nem szenvedhette az udvaroncok cicomáit, áradozó együttérzését, nyúlós, elözékeny bárgyúságát. Inkább volt egyedül, semhogy azokat a kifejezéstelen ábrázatokat figyelje, amelyek mögött tudta, hogy ott kígyóznak a haláláról meg a trónöröklés eshetöségeiröl szö 232c24c vögetett spekulációk.

Gondolatai sebesen cikáztak. Ott van a három fia: három délceg fiú, tele ígérettel és virtussal. Hová tüntek a megpróbáltatásoknak eme órájában? Persze várnak. Egyik lesi a másikat, és mindegyik lesi öt.

Megborzongott. És most meg itt van Brodrig, kihallgatásért könyörög. Az alacsony sorból fölvergödött, hüséges Brodrig; hüséges, mivel szívböl és egyöntetüén gyülölte öt mindenki - ebben az egy dologban nem volt különbség az udvart megosztó tucatnyi klikk között.

Brodrig, a hüséges kegyenc, aki mi más is lehetett volna, mint hüséges, mivelhogy a császár halálának másnapján az atomkamra vár rá, hacsak nem neki van a Galaxis legsebesebb gyorshajója, s nem old kereket azon nyomban, mihelyt a császár lehunyta a szemét.

II. Cleon megérintette a terjedelmes heverö kartámláján levö sima gombot, mire a szoba túlsó végében átlátszóvá olvadt az óriási ajtó.

Brodrig elöresietett a bársonyszönyegen, letérdelt a császár elött, és csókkal illette annak béna kezét.

- Az egészsége, felség? - kérdezte a belsö titkár a kellö aggodalomtól fojtott hangon.

- Élek - csattant föl a császár ingerülten -, ha életnek lehet nevezni ezt, amikor minden csirkefogó, aki el tud olvasni egy orvosi könyvet, úgy tekint rám, mint valami nyavalyás alanyra, amelyen elvégezheti ostoba kísérleteit. Ha akad még olyan elképzelhetö gyógymód, legyen az kémiai, fizikai vagy nukleáris, amely kipróbálásra vár, biztos, hogy menten idejön a Birodalom távoli sarkából valamilyen szószátyár tudós, hogy rajtam próbálkozzék. És tekintélynek ott van a legújabb, frissiben megtalált régi könyv vagy inkább hamisítvány.

Az atyám emlékére mondom - kelt ki magából -, úgy látszik, nincs többé egyetlen olyan kétlábú állat sem, aki a saját két szemére hagyatkoznék, ha valamilyen betegséggel találkozik. Nincs, aki meg tudna mérni egy pulzust anélkül, hogy valamilyen elödje könyvéhez ne folyamodna. A betegségem nekik "ismeretlen". Hülyék! Ha az évezredek során újfajta nyavalyák lepik el az emberi szervezetet, akkor azok örökre gyógyíthatatlanok maradnak, mivelhogy az elödök munkáiban még nem szerepelnek. Most kellene élniük az elödöknek, vagy nekem akkor, amikor ök.

A császár dühe fojtott káromkodásokban sistergett el, s Brodrig alázatosan várakozott. II. Cleon fejével az ajtó felé intett, s durcásan megkérdezte:

- Hányan várakoznak odakint?

- A nagyteremben a szokásos létszám - felelte Brodrig szolgálatkészen.

- Hát csak hadd várakozzanak! Államügyekkel vagyok elfoglalva. A testörparancsnok hirdesse ki. De várj, hagyd az államügyeket. Hirdettesd ki, hogy ma nem fogadok senkit, s a testörparancsnok vágjon gyászos ábrázatot. A sakálok, ha vannak köztük, el fogják árulni magukat. - A császár gonoszul elvigyorodott.

- Az a hír járja, felség - mondta Brodrig kenetes hangon -, hogy a szívével bajlódik.

A császár arcáról kissé leolvadt a vigyor.

- Azoknak fog csak igazán fájni, akik netán idö elött meglovagolnák ezt a hírt. De te mit akarsz? Ki vele!

Brodrig a császár intésére fölegyenesedett térdelö helyzetéböl.

- Bel Riose tábornokról, Siwenna katonai kormányzójáról van szó - mondotta.

- Riose? - ráncolta a homlokát II. Cleon erölködve. - Nem emlékszem, ki az. Várj csak, nem ö az, aki néhány hónappal ezelött azt a Don Quijote-i jelentést fölterjesztette? Úgy van, most már emlékszem! Esedezett, hogy járuljunk hozzá a Birodalom és a császár dicsöségére végrehajtandó hódításához.

- Ő az, felség.

A császár elnevette magát.

- Csak nem gondolta, Brodrig, hogy ilyen tábornokokat elfelejtek? Furcsa egy atavizmus, annyi szent. Mi volt a válasz? Te vetted kézbe az ügyet, nem?

- Igenis, felség. Azt az utasítást kapta, hogy terjesszen fel újabb információkat, s addig ne bocsátkozzék semmilyen, a hajóhadát érintö akcióba, amíg újabb parancsot nem kap a Birodalomtól.

- Hm! Biztos, ami biztos. Kiféle ez a Riose? Szolgált az udvarnál?

Brodrig bólintott, s az ajkát alig észrevehetöen lebiggyesztette.

- Tíz évvel ezelött a testörségnél kezdte a szolgálatot. Része volt abban a bizonyos Lemul Rajnál történt esetben.

- Lemul Raj? Tudja, az emlékezetem. De nem az volt az, amikor egy fiatal katona két sorhajót megmentett az összeütközéstöl. izé. mivel is? - Türelmet lenül intett a kezével. - A részletekre nem emlékszem. Valami höstett volt, az biztos.

- Riose volt az a katona. Elö is léptették érte - mondta Brodrig kimérten -, és tábori szolgálatra küldték: egy hajót bíztak rá.

- És most egy határvidék katonai kormányzója, holott még mindig fiatal ember. Tehetséges ember, nem, Brodrig?

- Veszélyes ember, felség. A múltban él. A régi idökröl ábrándozik, vagyis inkább azokról a legendákról, amelyekké a régi idök szépültek. Az ilyen emberek önmagukban a légynek sem ártanak, de a reális érzék különös hiánya mások játékszerévé teszi öket. Úgy tudom - tette hozzá -, hogy az embereit teljesen a kezében tartja. Egyike felséged népszerü tábornokainak.

- Úgy? - tünödött a császár. - Nézd csak, Brodrig, nem szeretném, ha csupa tökfilkó szolgálna engem. Ezektöl jobban elvárhatnánk a példamutató hüséget?

- Egy tökfilkó, ha áruló, veszélytelen. A tehetséges emberek azok, akiken rajta kell tartanunk a szemünket.

- Persze te is ezek közé tartozol, ugye, Brodrig? - nevetett II. Cleon, s a fájdalomtól eltorzult az arca. - Jól van, no, egyelöre felejtsd el a leckét. Van valami új fejlemény ennek a fiatal hódítónak az ügyében? Remélem, nemcsak a múltat akartad az emlékezetembe idézni.

- Felség, Riose tábornok újabb jelentést terjesztett föl.

- Úgy? És mi van benne?

- Körülszaglászott ezeknek a barbároknak a földjén, s most azt javasolja, hogy indítsunk hadjáratot ellenük. Hosszadalmas és eléggé unalmas érveket hoz föl. Kár lenne untatni vele felségedet, amikor úgyis rossz kedvében van. Annál is inkább, mivel a Lordok Tanácsa részletesen megvitatja. - És sunyin a császárra pillantott.

II. Cleon a homlokát ráncolta.

- A lordok? Szükség van rá, Brodrig, hogy beleártsák magukat ebbe az ügybe? Megint a Bulla kiterjesztésére fognak kilyukadni. Mindig ez a vége.

- Nem kerülhetjük meg, felség. Jobb lett volna persze, ha felséges atyja az utolsó lázadás leverésekor nem adja ki a Bullát. De mivel ez van, egy ideig még el kell viselnünk.

- Azt hiszem, igazad van. Legyenek hát a lordok! Mindazonáltal minek kell ilyen nagy feneket keríteni neki? Hiszen csak egy jelentéktelen ügyröl van szó. Aligha lehet államügynek tekinteni néhány katona sikeres kiruccanását a távoli határok mentén.

Brodrig feszesen elmosolyodott, s hidegen megjegyezte:

- Egy romantikus bolond ügyéröl van szó, de egy romantikus bolond is halálos fegyverré válhat egy józan lázadó kezében. Felség, ez az ember népszerü volt itt, és népszerü ott is. És fiatal. Ha egy-két kósza bolygóra ráteszi a kezét, nyomban hódító válik belöle. Márpedig egy ifjú hódító, aki bizonyságát adta azon képességének, hogy lelkesedést tud önteni a hajósokba, tüzérekbe, kereskedökbe meg hasonló gyülevész népségbe, az mindenkor veszélyes lehet. Még ha öbenne nem is ébred föl a vágy, hogy azt cselekedje felségeddel, mint amit kegyes atyja tett Rickerrel, a bitorlóval, könnyen megeshet, hogy egyik-másik hüséges birodalmi föúr fegyverként találja fölhasználni öt.

II. Cleon türelmetlen mozdulatot tett az egyik kezével, ám a fájdalomtól megmerevedett. Lassan magához tért, de a mosolya halvány s a hangja suttogó maradt:

- Nagyra értékelem a szolgálataidat, Brodrig. A kelleténél mindig gyanakvóbb vagy, s nekem, hogy teljes biztonságban erezzem magam, csak a felét kell megfogadnom a javasolt óvintézkedéseidnek. A lordok elé visszük. Meglátjuk, ök mit mondanak, s aszerint fogunk cselekedni. Remélem, a fiatalember még nem kezdte el az ellenségeskedést!

- A jelentése szerint nem. Azonban már erösítést kér.

- Erösítést? - A császár fürkészve nézett rá. - Milyen erökkel rendelkezik?

- Tíz sorhajóval, felség, meg a szükséges kiegészítö hajóhaddal. Két hajó a régi Nagy Ármádia megmaradt hajtómüveivel van fölszerelve, egynek pedig ugyanonnan származik a tüzérsége. A többi ötven évnél fiatalabb, ennek ellenére még eléggé használható állapotban van.

- Tíz hajónak elegendönek kell lennie mindenféle ésszerü vállalkozáshoz. Az apámnak tíz hajója sem volt, amikor elsö gyözelmeit aratta a bitorló fölött. De hát kik azok a barbárok, akiket meg akar támadni?

A belsö titkár fölényesen fölvonta a szemöldökét.

- Úgy emlegeti, hogy "az Alapítvány".

- Az Alapítvány? Mi legyen az?

- Semmi nyoma sincs a följegyzések között, felség. Gondosan átvizsgáltam a levéltárakat. A Galaxisnak az a része a régi Anakreón tartomány határain belülre esik, amely két évszázada az útonállás, a barbárság és az anarchia fertöjébe süllyedt. A tartományban azonban nincs olyan bolygó, hogy Alapítvány. Találtam viszont homályos utalást arra, hogy egy tudóstársaságot ebbe a tartományba telepítettek, röviddel azelött, hogy kiszakadt a védelmünk alól. Valamilyen Enciklopédiát akartak létrehozni. - Halvány mosollyal hozzátette:

- Azt hiszem, ezt hívták Enciklopédia Alapítványnak.

- Hát - mondta a császár gondterhelten - a kettöt kapcsolatba hozni. merész következtetés, nem gondolja?

- Eszem ágában sincs erre következtetni, felség. Ahogy az anarchia úrrá lett azon a vidéken, egyetlen szót sem hallottunk többé arról az expedícióról. Ha az utódaik fönnmaradtak, s a nevüket is megtartották, minden bizonnyal ök is a barbárságba zuhantak.

- Szóval erösítést kér. - A császár szeme megvillant. - Hát nem furcsa? Tíz hajó birtokában azt javasolja, hogy rátámad a vadakra, s mielött még az elsö lövést leadná, máris erösítést kér. Kezd már rémleni ez a Riose: lojális családból való csinos fiú volt. Brodrig, én valamit nem értek ebben az egész ügyben. Hátha fontosabb, mint ahogy gondolnánk. - Ujjai tétován tapogatták a béna lábszárát borító fényes burkolatot. - Szükségem van ott kinn valakire - mondotta -, akinek a hüsége éles szemmel és ésszel párosul, Brodrig..

A titkár alázatosan fejet hajtott.

- És a hajók, felség?

- Még nem! - A császár halkan nyögdécselt, amint fokról fokra, óvatosan helyet változtatott. Reszketö ujját fölemelte. - Addig nem, amíg többet nem tudunk. Mához egy hétre hívd össze a Lordok Tanácsát. Jó alkalom lesz az új költségvetés beterjesztésére is. Ezt én átverem, vagy fejek fognak hullani.

Lüktetö fejét a párnaerötér csillapító bizsergésébe hajtotta.

- Menj, Brodrig, és küldd be az orvost. Nála nagyképübb alakot el se lehet képzelni.

5. A HÁBORÚ KEZDETÉT VESZI

A birodalmi haderök Siwennáról, mint hangyák a hangyabolyból, nagy óvatosan kirajzottak a Periféria ismeretlen feketeségébe. A Galaxis peremének elszórt csillagait elválasztó végtelen térségeken gigászi hajók kószáltak, és próbálták kitapogatni, meddig terjed az Alapítvány befolyása.

Világok, amelyeket két évszázad új barbársága szigetelt el, újból megtapasztalták a birodalmi urak jelenlétét földjükön. A fövárosukra meredö ágyúk sokasága kicsikarta belölük a hüségesküt.

Helyörségek maradtak hátra; a katonák birodalmi egyenruhájának vállán az ürhajó- és napjelvény díszelgett. Az öregek látták ezt, és emlékezetükbe idézték ükapáik meséit azokról az idökröl, amikor a világmindenség nagy volt és gazdag és békés, s mindenek fölött ugyanez az ürhajó és nap uralkodott.

Azután a nagy hajók eltávoztak, hogy tovább szöjék elöörshálójukat az Alapítvány köré. És mihelyt egy-egy világ elfoglalta a maga helyét ebben a szövedékben, ment a jelentés vissza Bel Rioséhoz, aki az egyik nap nélküli kósza bolygó sziklás pusztaságán ütötte föl parancsnoki álláspontját.

Riose visszavonult, és komoran rámosolygott Ducem Barr-ra.

- Nos, mi a véleménye erröl, patrícius?

- Nekem? Mit számít az én véleményem? Én nem vagyok katona. - Egyetlen fáradt, utálkozó pillantással magába itta a sziklafalú helyiség zsúfolt rendetlenségét; az egész sziklába vájt, mesterséges levegövel, világítással és fütéssel ellátott barlangot, amely e kietlen világ térségein az élet egyedüli buborékát jelentette. - Ami segítséget én nyújthatok magának - dörmögte -, vagy hajlandó lennék nyújtani, annyi erövel akár vissza is vihetne Siwennára.

- Majd! Még nem. - A tábornok székét az egyik sarok felé fordította, a nagyméretü, ragyogóan átlátszó gömb irányába, amely a volt birodalmi tartományt, Anakreónt és szomszédos szektorait ábrázolta. - Majd ha ennek vége lesz, visszamehet a könyvei közé. Söt! Gondom lesz rá, hogy családi birtokait ön és a gyermekei örök idökre visszakapják.

- Köszönöm - mondta Barr enyhe iróniával -, de én nem vagyok olyan biztos, hogy ez az egész dolog szerencsésen végzödik.

Riose élesen fölnevetett.

- Már megint kezdi a baljós károgását?! Ez a térkép ékesebben szól a maga siralmas elméleteinél. - Gyöngéden megsimogatta a gömb láthatatlan felületét. - Kiismeri magát a radikális térképen? Igen? Nos, hát nézze meg a saját szemével. Az aranyszínü csillagok a Birodalom birtokai. A vörösek az Alapítványhoz tartoznak, míg a rózsaszínüek azok, amelyekre mindén valószínüség szerint kiterjed a gazdasági befolyása. És most figyeljen ide.

Riose rátette kezét egy gombafejü kapcsolóra, mire egy helyütt a szúrós, fehér pontocskák fokozatosan kékbe olvadtak. Csészeként borultak rá a vörös és rózsaszín mezöre.

- Ezeket a kék csillagokat megszállták a hajóim - mondta Riose csendes megelégedéssel -, és még egyre nyomulnak elöre. Nyomát se lelték sehol ellenállásnak. A barbárok meglapulnak. És különösképpen semmi ellenállást nem mutat az Alapítvány. Békésen alussza mély álmát.

- Eléggé elritkázza az eröit, nem? - kérdezte Barr.

- Tulajdonképpen nem, bármit mutasson is a látszat - mondta Riose. - Viszonylag nem nagy a száma azoknak a kulcspozícióknak, amelyeken helyörséget hagyok hátra, vagy amelyeket megerösítek, csakhogy gondosan megválogatom öket. Ennek aztán az az eredménye, hogy bármilyen kevés is a szertehagyott haderö, annál nagyobb a stratégiai nyereség. Ennek sok elönye van, több, mint amire egyáltalán rájönne olyasvalaki, aki nem mélyült el az ürtaktikában, de az például bárkinek azonnal szembeötlik, hogy a bezáruló gömb bármelyik pontjáról támadást indíthatok anélkül, hogy mihelyt célba érek, az Alapítvány oldalba vagy hátba támadhatna. Felölük nézve ugyanis sem szárnyam, sem hátam nincs.

Az elözetes bekerítésnek ezt a taktikáját már kipróbálták, nevezetesen VI. Loris mintegy kétezer évvel ezelötti hadjárataiban, de egyszer sem sikerült tökéletesen kivitelezni, mert az ellenség minden esetben tudott a szándékukról, s megpróbálta megakadályozni a keresztülvitelét. Most viszont nem ez a helyzet.

- Ahogy a tankönyvben meg van írva? - vetette közbe Barr színtelen, közönyös hangon. Riose türelmetlenül fölcsattant:

- Még mindig azt hiszi, hogy a haderöim kudarcot vallanak?

- Föltétlenül.

- Hát nem érti, hogy a hadtörténelemben nincs rá eset, hogy a támadó erök ne diadalmaskodtak volna, ha egyszer az ostromló gömbhéj bezárult, hacsak kívülröl át nem törte egy erös hajóhad?!

- Ha maga azt mondja!

- Maga viszont kitart a meggyözödése mellett.

- Igen.

Riose vállat vont.

- Ahogy tetszik!

És dühös hallgatásba zárkózott. Barr hagyta, aztán egy perc múlva csendesen megszólalt:

- Kapott választ a császártól?

Riose kiemelt a feje mögötti fali szelencéböl egy cigarettát, füstszürös végét a szájába dugta, és gondosan megvárta, amíg fel nem izzott.

- Mármint erösítési kérésemre? - szólalt meg. - Kaptam, s ez minden. Csak a válasz jött meg.

- Semmi hajó?

- Semmi. Félig-meddig számítottam is erre. Nyíltan megmondom magának, patrícius, hogy már eleve nem lett volna szabad hagynom, hogy a maga elméletei rábírjanak erre a kérésre. Rossz fényt vet rám.

- Rosszat-e?

- Határozottan. Szükösen állunk hajók dolgában. Az elmúlt két évszázad polgárháborúi a Nagy Ármádiának több mint a felét fölemésztették, s ami megmaradt, az is elég rozoga állapotban van. Tudhatja jól, hogy azok a hajók, amelyeket manapság építenek, nem sokat érnek. Nem hinném, hogy akadna ember ma a Galaxisban, aki meg tudna építeni egy elsörendü hiperatommotort.

- Tudom - mondta a siwennai befelé nézö, elgondolkodó tekintettel. - Csak azzal nem voltam tisztában, hogy maga is tudja ezt. Így hát ö császári felsége nem nélkülözhet egyetlen hajót sem. A pszichohistória ezt elöre láthatta, nyilván látta is. Azt is mondhatnám, hogy Hari Seldon halott keze megnyerte az elsö menetet.

Riose hangja ostorként csattant:

- Így is elegendö hajóval rendelkezem. A maga Seldonja semmit sem nyert meg. Ha komolyabbra fordulna a helyzet, akkor meg lesz több hajóm is. A császár még nem tud mindent.

- Valóban? Mi az, amit eltitkolt elöle?

- Világos: a maga elméleteit. - Riose hangja gúnyosra vált: - Minden tiszteletem a magáé, de a meséit eleve valószínütlennek éreztem. Csakis akkor hinnék a halálos veszélyben, ha a fejlemények igazolnák, ha az események alátámasztanák. No meg - tette hozzá mintegy mellékesen - a tények támaszától megfosztott meséinek felségsértés íze van, ami aligha nyerné meg ö császári felsége tetszését.

A vén patrícius elmosolyodott.

- Vagyis nem venné jó néven, ha közölnék vele, hogy felséges trónját a világ végéröl egy maroknyi rongyos barbár veszélyezteti? S hogy is hihetné el ezt a figyelmeztetést? Akkor hát nem is vár töle semmit.

- Hacsak semminek tekinti a különmegbízottat.

- És mi végre lenne a különmegbízott?

- Régi, bevett szokás. A korona közvetlen megbízottja minden olyan hadmüveletben részt vesz, amely a kormány égisze alatt zajlik.

- Valóban? És miért?

- Jelképéül annak, hogy minden hadjáratban érvényesül a császár személyes vezérsége. Késöbb aztán olyan feladatot is kapott, hogy biztosítsa a tábornok hüségét. Igaz, nem mindig eredményesen.

- Nem találja ezt kényelmetlennek, tábornok? Mármint a külsö beavatkozást?

- Kétségkívül - pirult el kissé a tábornok. - De mit lehet tenni?

A tábornok keze ügyében levö vevökészülék meleg fénnyel fölizzott, és a hengeres küldemény diszkrét kattanással a nyílásába hullott. Riose letekerte az üzenetet.

- Ez az! Nagyszerü!

Ducem Barr némi érdeklödéssel fölvonta a szemöldökét.

- Azt tudja - fordult hozzá Riose -, hogy kézre kerítettünk egy ilyen kereskedöfélét? Elevenen, s a hajójának sem esett baja.

- Hallottam róla.

- Nos, hát öt hozták ide, s egy percen belül bevezetik. Csak maradjon ülve, patrícius. Azt akarom, hogy jelen legyen a kihallgatásán. Elsösorban ezért kérettem ma ide magát. Megeshet, hogy én fontos dolgok fölött elsiklok, amiket csak maga ismerhet föl.

A bejárati jelzöberendezés megszólalt, s a tábornok lábujjának egyetlen mozdulatára kinyílt az ajtó. A küszöbön egy magas, szakállas alak jelent meg; puha, börszerü müanyagból készült rövid zekét viselt, amelynek a kámzsája hátra volt vetve a nyakánál, A keze nem volt összekötve, s ha észrevette is a körülötte állók kezében a fegyvert, megfigyeléséröl nem adott tanújelet.

Közönyösen belépett a szobába, és fürkészö tekintete körbesiklott a helyiségen. A tábornokot kezének apró intésével és rövid biccentéssel üdvözölte.

- A neve? - szögezte neki Riose érdes hangon.

- Lathan Devers. - A kereskedö széles, cifra övébe dugta a hüvelykujját. - Maga itt a fönök?

- Az Alapítvány kereskedöje?

- Az volnék. Ide figyeljen, ha maga itt a fönök, akkor mondja meg az embereinek, hogy hagyják nyugton az árumat.

A tábornok fölkapta a fejét, és hidegen végigmérte a foglyot.

- A kérdéseimre válaszoljon. Itt csak én parancsolok.

- Jól van, no, én nem ellenkezem. De az egyik legénye már egy félméteres lyukat vágott a mellén, mert oda nyúlkált, ahova nem kellett volna.

Riose az ügyeletes hadnagyra emelte a tekintetét.

- Igazat beszél ez az ember? Vrank, maga azt jelentette, hogy nem volt semmi vesztesége.

- Nem is volt, uram - válaszolt a hadnagy feszesen s rosszat sejtetö hangsúllyal -, akkor. Késöbb valaki olyan parancsot adott, hogy kutassák át a hajót, mert az a hír terjedt el, hogy nö van a fedélzeten. Ehelyett, uram, nagy mennyiségü, ismeretlen rendeltetésü szerkezetet találtunk, amelyekröl a fogoly azt állítja, hogy azokkal kereskedik. Egy ilyen ellobbant az egyik katona kezében, aki nyomban halálát lelte.

A tábornok ismét a kereskedöhöz fordult:

- Van a hajóján nukleáris robbanóanyag?

- Már hogy volna?! Minek? Az a féleszü egy atomlyukasztót vett a kezébe, a rossz végénél fogta meg, és teljes szórásra állította be. Ki csinál ilyesmit? Amennyi esze volt, akár egy neutronpisztolyt is a fejének szögezhetett volna. Visszatartottam volna, de hát öten is ültek a mellemen.

Riose intett a várakozó örségnek.

- Elmehetnek. Az elfogott hajót lezárni, hogy senki se hatolhasson be. Üljön le, Devers!

A kereskedö helyet foglalt a kijelölt széken, és egykedvüen állta a császári generális szúrósan fürkészö tekintetét s a siwennai patrícius kíváncsi pillantását.

- Maga okos ember, Devers - mondta a tábornok.

- Hálásan köszönöm. Ezt az arcomról olvassa le, vagy akar tölem valamit? Bár ami azt illeti, jó üzletember vagyok.

- Én nagyjából ugyanaz. Maga megadta magát a hajójával együtt, és nem hagyta, hogy pazaroljuk löszerünket, és elektronfüstté löjük szét magát. Cserébe akár jó bánásmódban is részesülhet, ha továbbra is ezt a magatartást tanúsítja.

- Nincs sóvárabb vágyam, fönök, mint a jó bánásmód.

- Helyes, s az én legsóvárabb vágyam az együttmüködés - mosolygott Riose, s odasúgta Ducem Barrnak: - Remélem, a "sóvár" szó azt jelenti, amire én gondolok. Hallott valaha is ilyen barbár szójárást?

- Kóser. Én is úgy volnék - felelte Devers nyájasan. - De hát, fönök, miféle együttmüködésröl beszél? Megmondom kerek perec: fogalmam sincs, hol állok. - Körbejártatta a tekintetét. - Például hol van ez a hely, és egyáltalán, mi akar lenni ez az egész?

- Ó, megfeledkeztem a kölcsönös bemutatkozásról. Elnézést kérek - mondta Riose vidáman. - Ez az úr itt Ducem Barr, a Birodalom patríciusa. Én pedig Bel Riose vagyok, a Birodalom föura és harmadosztályú tábornok ö császári felsége haderöiben.

A kereskedönek leesett az álla. Aztán:

- A Birodalom? Mármint a régi Birodalom, amelyikröl az iskolában tanultunk? Hüha! Furcsa dolog! Eddig abban a hitben éltem, hogy nem létezik többé.

- Nézzen csak körül! Meglátja, hogy létezik! - mondta Riose jelentöségteljesen.

- Bár kitalálhattam volna - szögezte a mennyezetnek Lathan Devers a szakállát. - Kutya fényes egy hajó volt, amelyik elfogta a teknömet. Nincs olyan királyság a Periférián, amelyik képes lenne ilyet csinálni. - Összeráncolta a homlokát. - Miben utazik hát, fönök? Vagy jobb szereti, ha tábornoknak titulálom?

- Amiben én utazom, az a háború.

- Mármint a Birodalom háborúja az Alapítvány ellen?

- Úgy van.

- És miért?

- Azt hiszem, tudja, miért.

A kereskedö fürkészve rámeredt, aztán megrázta a fejét.

Riose hagyta, hogy a másik törje a fejét, aztán barátságosan megismételte:

- Biztos vagyok benne, hogy tudja az okát.

- Meleg van itt - dörmögte Lathan Devers, fölállt, hogy levesse magáról kámzsás zekéjét. Aztán újból helyet foglalt, és maga elé nyújtotta a lábát. - Ha nem tévedek - szólalt meg otthonosan -, maga arra gondol, hogy most elordítom magam, fölugrok, és kiverem a huppot. Ha akarnám, könnyen elkaphatnám a nyakát, mielött egyet is moccanna, és ez az öreg pacák se tudna megakadályozni, aki csak ül itt, mint akinek kivágták a nyelvét.

- De maga nem fog ilyet tenni - mondta Riose magabiztosan.

- Nem fogok - bólintott Devers barátságosan. - Elöször is, ha magát megölném, ezzel, azt hiszem, nem akadályoznám meg a háborút. Ahonnan maga jött, ott akad még több tábornok is.

- A föltételezése fölöttébb helytálló.

- Azonkívül két másodpercre rá, hogy magát kinyiffantom, engem is lerohannának, és gyorsan vagy lassan, de mindenképpen megölnének, és én nem szeretem ezt az eshetöséget bevenni a számításaimba, ha terveket készítek. Nem kifizetödö.

- Megmondtam, hogy maga okos ember.

- Egy dolgot viszont szeretnék, fönök. Szeretném, ha megmondaná, mit ért azon, hogy én tudom, miért ugrik nekünk. Mert én nem tudom, és végtelenül idegesít, ha találgatnom kell.

- Igen? Hallott valaha Hari Seldonról?

- Nem én. Megmondtam, hogy nem szeretem a kitalálósdit.

Riose oldalpillantást vetett Ducem Barr-ra, aki tartózkodóan elmosolyodott, aztán újból visszavonult magába révedö arckifejezése mögé.

- Ugyan, Devers, ne bújócskázzon! - mondta Riose bosszús arccal. - A hagyomány vagy mendemonda, vagy történelmi tény - bánom is én, minek nevezi - arról szól, hogy az Alapítvány létrehozza a Második Birodalmat. Elég részletesen ismerem a Hari Seldon-féle pszichohistóriai halandzsát meg azokat a terveket, hogy egy idö múlva kezet akarnak emelni a Birodalomra.

- Csak nem? - bólogatott Devers elgondolkozva. - És ki mondta ezt magának?

- Mit számít az? - mondta Riose tigrisnyugalommal. - Maga nem azért van itt, hogy kérdéseket tegyen föl. Mondja el, mit tud a Seldon-meséröl.

- De ha csak mese.

- Ne lovagoljon a szavakon, Devers!

- Eszemben sincs. Elmondok én mindent. Bár magának nem újság, amit én tudok. Sületlen ostobaság az egész. Minden világnak megvan a maga mondája, ez ellen nem lehet tenni semmit. Igen, én is hallottam valamit harangozni, Seldon, Második Birodalom, miegymás. Este ezzel a mesével altatják el a gyerekeket. A kamaszok összebújnak a szobájukban a zsebvetítöik elött, és falják az izgalmas Seldon-történeteket. A felnöttek azonban, legalábbis az értelmesebbje, rá se hederít - csóválta a fejét a kalmár.

A császári tábornok tekintete elsötétült.

- Ne mondja! Csak az idöt vesztegeti hazugságaival, ember. Én is voltam ott, a Terminus bolygón. Ismerem az Alapítványukat. A két szememmel láttam.

- Akkor mért faggat engem? Engem, aki az elmúlt tíz évben két hónapnál többet nem töltöttem ott egyfolytában! Maga vesztegeti az idöt. Ám csinálja csak a háborúját, ha annyira érdeklik a mesék.

És végre Barr is megszólalt barátságos hangon:

- Ezek szerint maga meg van gyözödve róla, hogy az Alapítvány fog gyözni?

A kalmár megfordult. Halványan elpirult, a halántékán fehéren világított egy régi sebhely.

- Nicsak, a néma társ! Hogy facsarta ki, dokikám, éppen ezt a szavaimból?

Riose alig észrevehetöen biccentett Barr felé, s a siwennai fojtott hangon folytatta:

- Mert bizonyára nyugtalanítaná magát az a tudat, hogy a világa elveszíthetné a háborút, és el kellene szenvednie a vereség keserü megpróbáltatásait. Tudom, mert egykor az én világomnak is ez a sors jutott, s még mindig annak issza a levét.

Lathan Devers a szakállát simogatva egyik ellenfeléröl a másikra nézett, majd kurtán fölnevetett.

- Ez mindig így szokott beszélni, fönök? Hallgasson ide! - fordította komolyra a szavát. - Mi az, hogy vereség? Láttam elég háborút, s megértem elég vereséget. Mi történik, ha a gyöztes átveszi az uralmat? Kit érdekel az? Engem talán? A hozzám hasonló fickókat? - És gúnyosan megcsóválta a fejét. - Hát jól figyeljen, mit mondok. - A kereskedö hangját átfütötte a meggyözödés: - Egy átlagbolygót rendszerint öt vagy hat hájfejü irányít. Ezeket szokták aztán fenéken billenteni; de attól én még nyugodtan alszom. Úgy bizony! A nép pedig? A közemberek? Persze van, aki a fübe harap, a többinek meg egy idöre megszaporodik az adója. De aztán minden leülepszik, minden lecsillapodik. És visszatér a régi rend, csupán az az öt vagy hat cserélödött ki.

Ducem Barr orrcimpái megremegtek, s jobb keze ráncos böre alatt rángatóztak az inak, de az ajka néma maradt.

Lathan Devers szeme rajta nyugodott. Figyelmét semmi sem kerülte el.

- Hallgasson ide! Mi az én életem? A világür - s mi hasznom van belöle? A krajcáros áruiból meg abból a borravalóból, amit a Céh visszatérít nekem? Mert odahaza - mutatott hüvelykujjával a háta mögé - a kövér fickók percenként vágnak zsebre annyit, amennyit én egy év alatt, s mindezt tölem fölözik le, meg a hozzám hasonlóktól. Tegyük föl, hogy maga ül az Alapítvány kormányához! Maga sem lesz meg nélkülünk. Magának még nagyobb szüksége lesz ránk, mint a Céhnek valaha is volt, mivel maga idegen nálunk, és mert mi hozzuk a kemény valutát. Mi jobb boltot kötnénk a Birodalommal. Igen, jobbat; márpedig én üzletember vagyok, s ha egy százalékkal többet keresek, híve vagyok az ilyen üzletnek.

És gúnyos-kihívó tekintetet vetett a két férfira.

Percekig senki sem törte meg a csendet; ekkor egy újabb henger surrant a nyílásba. A tábornok fölkattintotta, átfutott a makulátlanul nyomtatott szövegen, s egyetlen mozdulattal bekapcsolta a távolbalátót.

- Csatarendbe állítani az akcióban részt vevö hajókat! Teljes védelmi készenlétben várni a parancsomat!

A köpenye után nyúlt. Miközben a vállára terítette, mozdulatlan ajakkal Barr felé súgta:

- Magára bízom ezt az embert. Elvárom, hogy eredményre jusson vele. Háború van, és én nem szoktam teketóriázni azzal, aki kudarcot vall. El ne felejtse! - Mindkettöjük felé tisztelgett, és elhagyta a szobát.

Lathan Devers elkísérte a tekintetével.

- Úgy látszik, sürgös neki a dolog. Mi történik?

- Alighanem csata - vetette oda Barr mogorván. - Az Alapítvány eröi elsö ütközetükre sorakoznak. Jobb, ha velem jön.

A teremben fegyveres katonák voltak. Tisztelettudóan viselkedtek, de az arcuk merev maradt. Devers a büszke, vén siwennai nyomában elhagyta a termet.

A szoba, ahová vezették öket, kisebb volt és üresebb. Két ágy volt benne, képernyö, zuhany és egészségügyi berendezések. A katonák magukra hagyták öket, s a vastag ajtó kongva becsapódott mögöttük.

- Hm. - nézett körül Devers elégedetlenül. - Tartósnak ígérkezik.

- Az is! - mondta Barr kurtán. A vén siwennai hátat fordított.

- Maga miben sántikál, dokikám? - fakadt ki a kalmár ingerülten.

- Semmiben. Rám bízták magát, ennyi az egész.

A kalmár fölugrott és elörelépett. Alakja toronyként magasodott a mozdulatlan patrícius fölé.

- Úgy! De hát maga is itt van velem ebben a cellában, s idefelé jövet a fegyverek ugyanolyan fenyegetöen szegezödtek magára is, mint énrám. Ne is tagadja: egészen fölvillanyozódott, amikor én a háborúról meg a békéröl elmélkedtem. - Hiába várt a válaszra. - Rendben van. Hadd kérdezzek hát valamit. Azt mondta, hogy a maga országának is nekimentek valamikor. De kik? Üstökösemberek tán a külsö csillagködökröl?

Barr föltekintett.

- A Birodalom.

- Igazán? Akkor mi keresnivalója van itt magának?

Barr sokatmondóan hallgatott.

A kereskedö alsó ajkát elörebiggyesztve lassan bólogatott. Jobb csuklójáról lekattintotta a lapos szemekböl összefüzött karkötöt, és Barr felé nyújtotta.

- Mit gondol, mi ez? - Bal csuklóján hasonlót viselt. A siwennai kezébe vette a karperecet. A kereskedö intésére óvatosan a kezére öltötte. Egy pillanatig furcsa bizsergést érzett a csuklójában. Devers hangja nyomban megváltozott.

- Nos, dokikám, most már helyben vagyunk. Beszéljen, mintha mi sem történt volna. Ha lehallgatnak, egy szót sem fognak kivenni. Az ott magán egy eredeti Mallow-féle mezötorzító. Innen a peremvidékekig bárhol megveheti huszonöt tallérért. Magának ingyen megszámítom. Az ajkait ne mozgassa, ha beszél, és engedje el magát. Meg kell tanulnia a trükkjét.

Ducem Barron egyszerre eröt vett a kimerültség. Érezte, hogy képtelen ellenállni a kereskedö szúrós szemében izzó sürgetésnek.

- Mit akar tölem? - kérdezte. A szavak sziszegve törtek elö Barr mozdulatlan ajkai közül.

- Megmondtam. Maga itt úgy szájal, mint valami hazafi - ahogy mifelénk mondják az ilyesmit. S noha a földjét földúlta a Birodalom, mégis összeszüri a levet a Birodalom szöszke generálisával. Hogy értsem ezt, nem mondaná meg?

- Én megtettem a magamét - felelte Barr. - A gyöztes birodalmi alkirály ezektöl a kezektöl lelte halálát.

- Igazán? Mostanában?

- Negyven évvel ezelött.

- Negyven. évvel. ezelött! - méregette a szavak súlyát a kereskedö. - Kicsit hosszú idö ahhoz, hogy az emlékeken rágódjék - vonta össze a szemöldökét. - Ez a tábornoki egyenruhába bújt tacskó tud róla?

Barr bólintott.

Devers tekintetét befelhözték a gondolatai.

- Szeretné, ha a Birodalom gyözne?

A vén siwennaiból hirtelen kirobbant a gyülölet:

- A világégés pusztítsa el a Birodalmat és minden munkáit! Nap mint nap ezért imádkozik minden siwennai. Egykor fivéreim voltak, növérem meg atyám. De most gyerekeim vannak meg unokáim. A tábornok tudja, hol keresse öket.

Devers várakozóan tekintett rá. Barr suttogóra fogta a hangját:

- De ez sem tartana vissza, ha az eredmény megérné a kockázatot. Méltó módon halnának meg.

A kereskedö hangja gyengéd volt:

- Valaha megölt egy alkirályt, azt mondja? Tudja, néhány dolog mintha ismerösen csengene. Volt egyszer egy polgármesterünk, Hober Mallow volt a neve. Az Siwennára is ellátogatott. A maga világát így hívják, nem? Ott találkozott egy Barr nevü emberrel.

Ducem Barr tekintete gyanakvóan rámeredt.

- Mit tud maga erröl?

- Amit az Alapítvány minden kereskedöje tud. Könnyen meglehet, azért küldték ide magát, hogy a bizalmamba férközzék. Ugyebár fegyverrel fenyegették, s mivel maga gyülöli a Birodalmat, s mindent megtesz a romlására, én szépen bedölök magának, és kiöntöm a szívemet a generális legnagyobb örömére. Ebböl nem eszik, dokikám! De azért szeretném, ha bebizonyítaná, hogy maga a siwennai Onum Barr fia, a hatodik, legkisebb fiú, aki megúszta a vérengzést.

Ducem Barr a falifülkéhez lépett, és remegö kézzel fölnyitott egy lapos fémkazettát. Egy fémtárgyat vett ki belöle, amely halkan megcsörrent, amint a kereskedö kezébe nyomta.

- Nézze meg ezt - mondotta.

Devers szemei tágra meredtek. A szeméhez emelte az öv kidudorodó középsö láncszemét, és halkan káromkodott magában:

- Űrbeteg újonc legyen a nevem, ha ez nem Mallow névjele, s a típus is legalább ötvenéves. - Mosolyogva felpillantott. - Csapjon bele, dokikám! Jobb bizonyíték nem is kell ennél az egyszemélyes atompajzsnál. - S felé nyújtotta hatalmas tenyerét.

6. A KEGYENC

Az apró hajócskák elöbukkantak az ür mélységeiböl, és nyílként fúródtak az Ármádia kellös közepébe. Egyetlen lövés vagy energiavillám nélkül átcikáztak a hajókkal zsúfolt térségen, és mire a császári hajók lomha baromként utánuk fordultak, már el is tüntek. Két távoli, hangtalan fölvillanás adott hírt arról, hogy két parányi szúnyog atomjaira lobbant, s erre a többiek kereket oldottak.

A nagy hajók keresték öket egy darabig, aztán visszatértek eredeti feladatukhoz: egyik világot a másik után fogták be a nagy kerítöhálóba.

Brodrig egyenruhája méltóságot sugárzott: amilyen gonddal szabták, ugyanolyan gonddal viselte. Ráérösen, komor arckifejezéssel rótta lépteit Wandának, ennek a jelentéktelen kis bolygónak a kertjében, amely idölegesen otthont nyújtott a császári föhadiszállásnak.

Bel Riose mellette lépkedett; nyitott gallérú tábori uniformisa dísztelen, szürkésfekete színével gyászos benyomást keltett.

Riose rámutatott a sima, fekete padra az illatozó páfrányfa alatt, amely nagy, lapos lapátleveleit a fehér nap sugarai alá terítette.

- Látja ezt, uram? A Birodalom öröksége. Díszes padok, mintha mi sem történt volna, egyre kínálják magukat a szerelmeseknek, mialatt a gyáraknak meg a palotáknak a romjait is betemeti az idö.

Helyet foglalt. II. Cleon belsö titkára állva maradt elötte, s elefántcsont botjának kiszámított suhintásaival le-lekaszált egy-egy levelet.

Riose keresztbe rakta a lábait, és cigarettával kínálta a másikat. Maga is kivett egyet, és így folytatta:

- Nem is várhatna mást az ember ö császári felsége fényes bölcsességétöl, mint hogy ilyen tekintélyes megfigyelöt küldjön ide, mint ön. Egyböl eloszlott minden esetleges aggályom, hogy netán egyéb fontosabb és halaszthatatlanabb ügyek árnyékba szoríthatnák a végeken folyó jelentéktelen kis hadjáratot.

- A császár szeme mindenütt jelen van - mondta Brodrig gépiesen. - Nem becsüljük alá a hadjárat fontosságát, mégis úgy érezzük, mintha túl nagy hangsúlyt kapnának nehézségei. Csak nem állítja, hogy azok az apró hajók akkora akadályt jelentenek, hogy miattuk egy egész kényes, bekerítö hadmüveletet végig kell csinálni?

Riose elpirult, de megörizte nyugalmát.

- Nem tehetem kockára hebehurgya támadással az embereim életét - úgyis kevesen vannak - vagy a hajóim épségét; hol kapok helyettük újat? Ha a bekerítés sikerül, negyedére csökken a veszteségem, amikor a döntö ütközetre sor kerül, bármilyen elkeseredett légyen is az. Tegnap már bátorkodtam kifejteni a katonai indokokat.

- Jó, jó, én nem vagyok katona. Ez esetben ön arról biztosít bennünket, hogy ami elsö látásra és a felszínen helyesnek tünik, az valójában helytelen. Tegyük föl, hogy így van. Ám az ön óvatossága messze túllö a célon. Második jelentésében erösítést kért. Mindezt egy szegény, kisszámú és barbár ellenség ellen, amellyel az idö tájt még meg sem ütközött. Ilyen körülmények között újabb haderö kérésének tehetetlenség íze lenne, söt még rosszabb, ha eddigi pályafutása nem szolgálna elég bizonysággal merészségéröl és kezdeményezökészségéröl.

- Hálásan köszönöm - mondta a tábornok hidegen -, szeretném azonban fölhívni a figyelmét arra, hogy a merészség nem azonos a vakmeröséggel. Van helye a döntést kicsikaró kockázatnak, ha ismerjük az ellenséget, és legalább nagyjából ki tudjuk számítani a tétet. Egy ismeretlen ellenséget megtámadni azonban egyenlö lenne a vakmeröséggel. Hasonlóképpen ahhoz, hogy ugyanaz az ember nappal biztonsággal veszi az akadályverseny buktatóit, míg éjszaka a saját szobája bútoraiba is belebotlik.

Brodrig ujjának kecses mozdulatával félresodorta a másik érveit.

- Hatásos érv, de nem helyénvaló. Maga járt azon a barbár világon. A tetejébe itt totojgatja ezt az ellenséges foglyot, ezt a kalmárt. Nem úgy fest, mintha az éjszaka homályában kellene botorkálnia.

- Nem-e? Nagyon kérem, ne felejtse el, hogy egy világot, amely két évszázadon keresztül magára hagyatva fejlödött, nem lehet egyhónapos kirándulással töviröl hegyire kiismerni. Én katona vagyok, és nem valami szubéteri, háromdimenziós krimi szögletes állú, hordómellü föhöse. Aztán meg hogy szedhetném ki az ellenség rejtett stratégiai terveit egyetlen fogolyból - aki ráadásul egy olyan gazdasági csoport jelentéktelen tagja, amelynek alig van kapcsolata az ellenséges világgal?

- Kivallatta legalább az illetöt?

- Ki.

- És?

- Valami eredményt hozott, de nem túl fontosat. A hajója parányi; számításon kívül lehet hagyni. Kis játékszerekkel kereskedik, csupa mókás holmi, semmi több. A legrafináltabbak közül néhányat kiválasztottam, s az a szándékom, hogy mint furcsaságot elküldöm a császárnak. Persze jócskán akad olyasmi a hajón, a hajó müködésében, amit nem értek, de hát utóvégre nem vagyok müszaki ember.

- De hisz az emberei között vannak ilyenek, nem? - firtatta Brodrig.

- Ezzel magam is tisztában vagyok - válaszolt a generális némi éllel. - De egytöl egyig csupa tökfilkó, akit semmire sem tudok használni. Már kértem bölcs férfiakat, akik kiismerik magukat a hajó fura atomtér áramköreiben, de válaszra sem méltattak.

- Az ilyen embereket, tábornok, magunk sem nélkülözhetjük. De hát lehetetlen, hogy egyetlen ember se akadjon ebben a kiterjedt tartományban, aki ért az atomeröhöz!

- Ha volna ilyes valaki, akkor rendbe hozatnám vele anélkül is szükös hajóhadam két rokkant, gyengélkedö motorját. Mi az a tíz hajó, amennyiböl a flottám áll?! És ebböl kettöt nem is használhatok nagyobb ütközetre, mivel gyönge az eröforrásuk. Haderöm egyötöde arra a temetöbogár-szerepre van kárhoztatva, hogy biztosítsa a frontvonal mögötti állásokat.

A titkár türelmetlenül legyintett.

- Az ön helyzete, tábornok, nem kivételes ebben a vonatkozásban. A császárnak is hasonló nehézségei vannak.

A tábornok elhajította gyürött, meggyújtatlan cigarettáját, másikra gyújtott, és vállat vont.

- És ez, vagyis az elsörendü müszakiak hiánya még csak nem is a legnagyobb baj. Sokkal többre mentem volna a foglyommal is, ha a pszichoszondám használható állapotban van.

A titkár szemöldökei magasra ívelödtek.

- Magának van szondája?

- Van egy régi. Egy kivénhedt jószág. Egyszer volna rá szükségem, akkor is csödöt mond. Bekapcsoltam, amikor a fogoly aludt, de nem kaptam semmit. Hát ez van a szondával. Kipróbáltam a saját embereimen, az eredménnyel semmi hiba, de megint csak nincs egyetlenegy sem a müszaki gárdámban, aki meg tudná mondani, miért vall kudarcot a foglyon. Ducem Barr, aki valamelyest elméleti ember, ha nem is müszerész, azt mondja, hogy talán azért nem tud a szonda behatolni a fogoly lelkivilágába, mivel az gyerekkora óta ki volt téve idegen környezetnek és lelki behatásoknak. Lehet, nem tudom. De még talán hasznát vehetjük. Ebben a reményben kímélem meg az életét. Brodrig a botjára támaszkodott.

- Majd utánanézek, van-e nélkülözhetö szakember a fövárosban. Addig is: mi van azzal a másik emberrel, akiröl említést tett, ezzel a siwennaival? Túl sok ellenségre osztogatja a kegyeit.

- Ő ismeri az ellenséget. Őt is abban a reményben tartogatom, hátha még a hasznomra lehet.

- De hiszen siwennai, és hozzá egy számüzött lázadónak a fia!

- Öreg és tehetetlen, ezen kívül a családja a kezem között van.

- Úgy! Mégis azt gondolom, hogy magamnak is szólnom kell ezzel a kalmárral.

- Természetesen;

- Egyedül - tette hozzá a titkár rideg nyomatékkal.

- Természetesen - ismételte meg Riose nyájasan. - Mint a császár hüséges alattvalója, fölöttesemnek ismerem el az ö személyes megbízottját. Mivel azonban a kalmár az állandó szálláson tartózkodik, el kell hagynia az arcvonalat, méghozzá érdekes pillanatban.

- Igen? Mi lenne az az érdekes?

- Az, hogy ma befejezzük az átkarolást. Az, hogy egy héten belül a Huszadik Határörflotta megkezdi a behatolást az ellenállás tüzfészke felé. - És Riose mosolyogva elfordult.

Brodrignak olyan érzése volt, mintha magas lóról pottyant volna le.

7. MEGVESZTEGETÉS

Mori Luk örmester eszményi katona volt. A Fiastyúk nagy mezögazdasági bolygóiról származott, ahol a föld és az értelmetlen robot béklyóiból egyedül a hadsereg felé nyílt kiút; és ö tipikus képviselöje volt közvetlen környezetének. Eléggé híján volt a képzelöerönek ahhoz, hogy félelem nélkül szembenézzen a veszéllyel, és elég erös és energikus ahhoz, hogy föléje kerekedjék. Habozás nélkül teljesítette a parancsot, hajthatatlan volt az embereivel szemben, és kész volt tüzbe menni a tábornokáért.

És mindez derüs kedéllyel párosult. Ha a kötelesség úgy hozta, ingadozás nélkül embert ölt, áldozata iránt azonban szikrányi gyülöletet sem táplált.

Luk örmester részéröl még külön tapintatra vallott, hogy mielött belépett volna a szobába, szükségesnek tartotta jelezni a szándékát, holott teljes joggal megtehette volna, hogy jelzés nélkül belép.

A két férfi fölpillantott vacsorája mellöl, s az egyikük kinyújtott lábával kikapcsolta az ütött-kopott zseblejátszóból vidám élénkséggel elötörö rekedt hangáradatot.

- Újabb könyvek? - fordult a belépö felé Lathan Devers.

Az örmester tarkóját vakarva elörenyújtotta a szorosra tekert filmhengert.

- Orre gépmesteré, és vissza kell vinni neki. Mert ugye a gyerekeinek akarja elküldeni, izé. szuvenírként.

Ducem Barr érdeklödéssel forgatta a kezében a hengert.

- És a mérnök hol szerezte? Lejátszója van hozzá?

Az örmester határozottan megrázta a fejét. Ujjával rámutatott az ágy lábánál heverö rozoga ócskaságra.

- Az egész vidéken ez az egyetlen. Namármost ez az egyén, ez az Orre az egyik disznóól-bolygón szerezte, amelyiket amott kint elfoglaltunk. Egy nagy épületben örizték külön, és jó néhány bennszülöttet el kellett intéznie, hogy megkaparinthassa. - Vizsla pillantást vetett a tekercsre. - Egész jó emlék a gyerekeknek. - Kis szünetet tartott, majd titokzatosan folytatta: - Különben nagy újság járja. Szóbeszéd, az igaz, de az ilyen jó hír kikívánkozik az emberböl. A tábornok megint megcsinálta. - És lassan, ünnepélyesen bólogatott.

- Meg-e? - mondta Devers. - És mit csinált meg?

- Befejezte az átkarolást, úgy bizony. - Az örmester atyai büszkeséggel elvigyorodott. - Hát nem remek egy pofa? Milyen ügyesen kifundálta! Egy illetö, aki szereti cifrázni a szót, azt mondja, olyan simán és zökkenömentesen ment a dolog, mint a szférák zenéje - csak tudnám, mi az.

- És most jön a nagy támadás? - kérdezte nyájasan Barr.

- Remélem! - hangzott a hetyke válasz. - Szeretnék visszakerülni a hajómra, hogy a kezem megint egy darabban van. Elegem van abból, hogy itt ücsörögjek a kipufogómon.

- Akárcsak én - robbant ki hirtelen Deversböl vadul, és az alsó ajkába harapott.

Az örmester tanácstalanul feléje fordult.

- Akkor én el is mennék - mondta. - A kapitány hamarosan megkezdi szemléjét, s jobb, ha nem talál itt. - Az ajtónál megtorpant. - Hogy el ne felejtsem, uram - fordult a kereskedö felé, s hangja egyszerre félszeg feszengést árult el -, beszéltem a feleségemmel. Azt mondja, hogy az a kis fagyasztó, amelyiket neki küldött, kitünöen müködik. Egy fillérjébe se kerül, s az egész hónapra való élelmet lefagyasztja vele. Hálásan köszönöm.

- Szóra sem érdemes.

A jókora ajtó hangtalanul bezárult a vigyorgó örmester mögött. Ducem Barr föltápászkodott a székéböl.

- Ami azt illeti, megszolgál a fagyasztóért. Nézzük csak meg ezt az újabb könyvet. Tyü, a címe hiányzik! - Vagy egyméternyit letekert a filmböl, és a világosság felé tartotta. - Hm, pockot a kipufogómba! - hogy az örmester szavával éljek. Devers, hiszen ez A Summa Kertje!

- Az-e? - kérdezte a kereskedö minden érdeklödés nélkül. Félretolta a vacsora maradékát. - Üljön le, Barr! Semmi kedvem hozzá, hogy meghallgassam ezt a régi irományt. Figyelte, mit mondott az örmester?

- Hogyne! No és?

- Megindul a támadás. Mi meg itt ülünk!

- Hát hol akar ülni?

- Ugyan, maga is tudja, miröl beszélek. Semmi értelme, hogy itt tébláboljunk.

- Úgy gondolja? - Barr óvatosan kiemelte a lejátszóból a régi filmet, és belehelyezte az újat. - Az elmúlt hónap folyamán sok mindent elmondott az Alapítvány történetéböl, és ha jól értem, az elözö válságok idején az akkori híres vezetök jószerivel egyebet sem tettek, csak ültek és vártak.

- De hát, Barr, ök tisztában voltak vele, hogy mire várjanak.

- Azt hiszi? Szerintem csak akkor mondták, hogy tisztában voltak vele, mihelyt túl voltak rajta, és semmi okom kételkedni benne, hogy így is volt. De mi bizonyítja, hogy a dolgok nem ugyanúgy vagy még jobban alakultak volna, ha fogalmuk sincs róla, mire számíthatnak? A mélyben ható gazdasági és szociológiai eröket nem egyes emberek mozgatják.

- De honnan tudhatjuk - fintorította el az arcát Devers -, hátha rosszabbul alakultak volna? A maga érvei a fejük tetején állnak. - A tekintete elrévedt. - Tegyük föl, hogy kinyiffantom.

- Kit? Riosét?

- Őt.

Barr mélyet sóhajtott. Öreg szemébe kiült hosszú életének minden megpróbáltatása.

- A merénylet nem megoldás, Devers. Én egyszer megpróbáltam, húszéves koromban; úgy rántottak bele. És mire mentem vele? Siwennát megszabadítottam ugyan egy gazfickótól, a birodalmi iga azonban megmaradt. És a Birodalom igája volt a lényeges, nem az az egy gazfickó.

- De dokikám, Riose nem csupán egy gazfickó. Ő jelenti az egész átkozott hadsereget. Nélküle darabokra hullik. Mindenki úgy csüng rajta, mint a csecsszopók. Az örmesternek a nyála csorog, valahányszor öt emlegeti.

- Akkor is! Vannak más hadseregek és más hadvezérek. Ásson csak mélyebbre. Itt van példának okáért ez a Brodrig; nála jobban senki sem bírja a császár bizalmát. Ő hajók százait kérhetné, míg Riose kénytelen megelégedni tízzel. Hírböl ismerem jól.

- Ismeri? Mit tud róla? - A kereskedö szemében fölcsillanó mohó érdeklödés kioltotta a csalódottságot.

- Rövid jellemzést akar? Alacsony származású jöttment, aki szüntelen hízelgésével csiklandozta a császár szeszélyeit. Az udvari arisztokrácia csupa féreg maga is - szívböl gyülöli, mivel sem a családjával, sem alázatosságával nem kérkedhet. Mindenben a császár tanácsadója, és a legaljasabb dolgokban a császár jobb keze. Cinikus, mert úgy látja jónak, és hüséges, mert ez az érdeke. Nincs még egy ember a Birodalomban, aki olyan rafinált volna a gazságban és olyan mohó az élvezetekben, mint ö. És azt mondják, hogy a császár kegyeihez nem vezet más út, csak rajta keresztül, míg az ö kegyeihez csak az aljasságon át.

- Ejha! - Devers elgondolkozva huzigálta gondosan nyírt szakállát. - És ö az a pasas, akit a császár ide küldött, hogy rajta tartsa a szemét Riosén. Tudja, hogy van egy ötletem?

- Most már tudom.

- Tegyük föl, hogy ez a Brodrig rossz szemmel fogja nézni a mi ifjú hadseregbálványunkat!

- Bizonyára már azt is teszi. Nem úgy ismerik, mint aki valakit is kedvelne.

- Tegyük föl, hogy elmérgesedik a dolog. Tán a császár fülébe is eljut, és Riose benne van a pácban.

- Uhum, nincs kizárva. De hogy akarja mindezt elérni?

- Nem tudom. Esetleg meg lehetne kenni! A patrícius vidám kacajra fakadt.

- Igen, meglehet, de nem ám úgy, ahogy az örmestert megvesztegette, nem egy zsebhütögéppel. De még ha föl is érne az ö mértékéig, nem érné meg. Talán senkit sem lehet nálánál könnyebben megvesztegetni, ám belöle még a tisztességes korrupció alapvetö betyárbecsülete is hiányzik. Rajta nem fog a baksis, még a legzsírosabb sem. Eszeljen ki valami mást.

Devers a térdére tette a lábát, és a lábfejét szaporán ide-oda lengette.

- Mi lenne, ha.

Hirtelen megtorpant, mert az ajtó fölött megint villózni kezdett a jelzölámpa, és az örmester újból megjelent a küszöbön.

- Uram - kezdte, s lázas eröfeszítésébe telt, hogy tisztelettudónak látsszék -, nagyon hálás vagyok a fagyasztóért, meg hogy ön nagy úr létére mindég tisztességgel szól hozzám, bár én csak egy paraszt fia vagyok.

Fiastyúk tájszólása egyre erösebben kiütközött, olyannyira, hogy már-már az érthetöség rovására ment, az izgalom fölébresztette benne a busa parasztot, s a semmibe mosta az évek kitartó munkájával belénevelt katonás feszességet.

- Mi a baj, örmester? - fordult hozzá a siwennai barátságosan.

- Lord Brodrig fog magukhoz jönni. Holnap! Onnan tudom, hogy a kapitány parancsára föl kell készítenem holnapra az embereimet. Díszszemlét fog tartani. Gondoltam, jó, ha elöre figyelmeztetem magukat.

- Köszönöm, örmester, jól tette - mondta Barr. - De hát nyugodjon meg, azért nem kell.

Luk arca azonban leplezetlen félelemröl árulkodott. Hangja érdes suttogássá tompult:

- Maguk nem tudják, miket beszélnek róla a katonák! Eladta a lelkét az ür ördögének. Ne nevessenek! Hátborzongató dolgokat mesélnek róla. Azt mondják, puskás emberek kísérik mindenhová, és ha szórakozni támad kedve, csak szól nekik, hogy durrantsák le az elsö embert, aki az útjukba akad. És ök meg is teszik, ö meg csak nevet. Azt mondják, hogy még a császár is retteg töle, és ö beszéli rá a császárt, hogy emelje az adókat, és nem enged senkit hozzá, nehogy a fülébe jussanak a nép panaszai. És gyülöli a tábornokot, ezt is mondják. Azt mondják, megfojtaná egy kanál vízben a tábornokot, mivelhogy ez ilyen kiváló és bölcs. De nem tudja megtenni, mert a mi tábornokunk bárkivel fölveszi a versenyt, és átlát Lord Brodrig gonoszságán.

Az örmester pislogni kezdett, majd váratlanul félénk mosollyal próbálta elütni kifakadását. Az ajtó felé hátrálva eröteljesen biccentett.

- Emlékezzenek a szavamra. Legyenek résen! És már nem is volt a szobában.

Devers tekintete megfeszült.

- Ez a mi malmunkra hajtja a vizet, nem igaz, dokikám?

- Brodrigon múlik, nemde? - mondta Barr szárazon.

Devers azonban gondolataiba mélyedt, s oda sem figyelt.

Feszülten gondolkodott.

Lord Brodrig behúzott fejjel lépett be a kereskedelmi hajó szük lakófülkéjébe, két fegyveres testöre a sarkában követte lövésre kész pisztollyal s arcukon a bérelt fogdmegek jellegzetes, mord elszántságával.

A belsö titkáron e pillanatban egyáltalán nem látszott, hogy elveszett lélek lenne. Ha az ür ördöge megvette is, semmi látható nyomot nem hagyott rajta. Inkább olybá vehette volna az ember, hogy Brodrig személyében egy darabka udvari módi volt hivatva némi színt hozni a katonai támaszpont egyhangú ridegségébe.

Fényes, kifogástalan öltönyének szabályos, merev vonalai a valóságosnál magasabbnak mutatták, azt a benyomást keltve, hogy szenvtelen tekintete jeges magasságból siklik alá a kereskedö hosszú orrának lejtöjén. Gyöngyház kézelöi fátyolosan megrebbentek, amint elefántcsont botját maga elé helyezte, és kecsesen rátámaszkodott.

- Várjon - mondta kurta mozdulatot téve a kezével -, maga itt marad. Hagyja a játékait, nem érdekelnek.

Magához húzott egy széket, gondosan letörülgette fehér botja végének színjátszó szövetével, s helyet foglalt. Devers a másik székre pillantott, Brodrig azonban hanyagul leintette:

- Maga állva marad a Birodalom föurának jelenlétében.

És elmosolyodott. Devers vállat vont.

- Ha nem érdekli az árum, akkor mért jöttünk ide? - A belsö titkár várakozó, hideg tekintete alatt lassan hozzátette: - Uram.

- Hogy ne zavarjon senki - mondta a titkár. - Csak nem gondolja, hogy kétszáz parszeknyi utat megteszek az ürben csak azért, hogy a maga csecsebecséit lássam? Én magára vagyok kíváncsi. - Egy metszett dobozkából kivett egy parányi rózsaszínü tablettát, és óvatosan a fogai közé helyezte. Lassan, élvezettel szopogatta.

- Például - folytatta - kicsoda ön? Valóban annak a barbár világnak a polgára, amely miatt ez az egész ostoba katonai cécó végbemegy?

Devers komoran bólintott.

- És magát valóban azután fogta el, miután kitört ez a háborúnak tisztelt kakasviadal? Mármint a mi ifjú tábornokunk?

Devers ismét bólintott.

- Úgy! Rendben van, drága külhoni barátom. Látom, nem nagyon vágták föl a nyelvét. No, majd én segítek magának. A tábornok szörnyü eröbevetéssel egy látszatra értelmetlen háborút folytat itt egy isten háta mögötti világért, amely alig nagyobb egy bolhacsípésnél, s amely értelmes ember szemében nem érne meg egyetlen puskalövést sem. Pedig a tábornok nem ostoba. Ellenkezöleg: merem állítani, hogy fölöttébb értelmes. Érti, mit mondok?

- Nem mondhatnám, uram.

A titkár hosszasan vizsgálgatta az ujja hegyét, majd így folytatta:

- Figyeljen hát ide. A tábornok nem áldozná föl az embereit meg a hajóit meddö dicsvágyból. Igaz, hogy folyton a dicsöség meg a Birodalom becsülete van a száján, azonban a napnál is világosabb, hogy a Höskor unalmas, vén félistenei közé kerülni - ó, nem, nem ez lebeghet a szeme elött. Itt többröl van szó, mint dicsöségröl. Meg aztán az is különös, ahogyan ki tudja, miért, kíméli magát. Mert ha maga az én foglyom volna, és nekem is csak annyi használhatót árult volna el, mint a tábornoknak, bizony én fölmetszeném a hasát, és saját beleivel fojtanám magába a szuszt.

Devers meg se moccant. Csak a szeme rebbent meg kissé, amint az egyik, majd a másik titkári fogdmegre pillantott. Látszott rajtuk a türelmetlen készenlét.

A titkár elmosolyodott.

- Nos hát, maga néma ördög. A tábornok szerint még a pszichoszonda sem hatott magára. Egyébként itt hibát követett el a tábornok, mert meggyözödtem róla, hogy ez az ifjú löporzacskó nem mondott igazat. - Egész jó kedvre derült a saját szavaitól. - Tisztes kereskedö barátom - folytatta -, nekem is van egy pszichoszondám, pontosan magára szabták. Mit szól ehhez?

És a hüvelyk- és mutatóujja között hanyagul megvillantott néhány finom müvü rózsaszín-sárga négyszöget, amelyek félreérthetetlenül elárulták mivoltukat.

Devers nem is tétovázott.

- Pénznek nézem - mondotta.

- Az bizony, pénz, méghozzá a Birodalom legjobb valutája, mivel mögötte vannak a birtokaim, amelyekhez a császáréi kismiskák. Százezer tallér. És itt! Az ujjaim között! A magáé!

- De mit kér érte cserébe, uram? Jó kereskedö vagyok, s tudom, hogy az üzletnek két vége van.

- Hogy mit kérek? Az igazságot! Mit akar a tábornok? Milyen célt kerget ezzel a háborúval?

Lathan Devers sóhajtott, és elgondolkozva megsimogatta a szakállát.

- Hogy mit akar? - Szemével követte a titkár ujjait, amint gondosan, egyenként leszámolta a pénzt. - Egyetlen szóval: a Birodalmat.

- Hm! Milyen eredeti! A végén mindig oda lyukadunk ki. De hogyan? Melyik az az út, amely innen, a Galaxis széléröl, szélesen és csábítóan, a Birodalom csúcsára vezet?

- Az Alapítványnak - bökte ki Devers elszántan - vannak titkai. Könyvek, régi könyvek, olyan régiek, hogy csak néhány korifeus érti a nyelvüket. Ám a titkok be vannak öltöztetve a rítus meg a vallás köntösébe, ezért senki sem férközhet hozzájuk. Én megpróbáltam, és most itt vagyok - odahaza pedig halálos ítélet vár rám.

- Értem. S azok a régi titkok? Százezerért csak méltó vagyok a bizalmas részletekre!

- Az elemek átalakítása - vetette oda Devers könnyedén.

A titkár szeme résnyire szükült, s némi érdeklödés csillant meg benne.

- Úgy tudom, hogy az atom törvényei lehetetlenné teszik az átalakítást.

- Ami igaz is, ha atomeröt használunk. De a hajdani öregek ügyes fiúk voltak. Az atomnál vannak hatalmasabb eröforrások is. Ha az Alapítvány hallgatna rám, és kiaknázná ezeket a forrásokat.

Devers enyhe bizsergést érzett a gyomrában. A zsinór megrándult, a hal kezdi már pedzeni.

- Folytassa! - mondta türelmetlenül a titkár. - Biztos vagyok benne, hogy a tábornok mindezzel tisztában van. De mi a szándéka, ha befejezi ezt az operetthadjáratot?

Devers hangja meg se rezzent.

- Az atomátalakítás segítségével kezébe kaparintja a Birodalom egész gazdaságát. A bányabirtokok egy fabatkát sem fognak érni, ha egyszer Riose alumíniumból képes lesz volfrámot vagy vasból irídiumot elöállítani. Dugába döl az egész termelési berendezkedés, amely egyes elemek ritkaságára és mások böségére épül föl. A Birodalomra, mióta fönnáll, még nem várt ekkora megpróbáltatás, és egyedül Riose tartja kezében a megoldás kulcsát. Aztán ott van az az új erö, amelyet említettem, és Riosét nem fogja semmiféle vallási aggály visszatartani attól, hogy éljen is vele.

Nincs az az erö, amely föl tudná tartani. Már az Alapítvány torkán tartja a kezét, és ha végez vele, két év sem telik bele, és ö lesz a császár.

- Nahát! - nevetett Brodrig könnyedén. - Vasból irídium, ugye, azt mondta? Hallgasson ide, elárulok magának egy államtitkot. Tud róla, hogy az Alapítvány már kapcsolatba lépett a tábornokkal?

Devers háta megmerevedett.

- Maga meglepödött. De hát miért ne? Ez a logikus, nem? Évi száz tonna irídiumot ígértek neki a béke fejében. Száz tonna vasat, amelyet, hogy mentsék a börüket, vallási elveik megsértésével irídiummá alakítottak át. Tisztes ajánlat, de nem csoda, hogy a mi szilárd és megvesztegethetetlen tábornokunk visszautasította, ha egyszer az irídiummal együtt a Birodalmat is a kezébe kaparinthatja. És szegény Cleon azt hitte, hogy ez az egyetlen becsületes tábornoka. Nagy szakállú kereskedö barátom, megszolgálta a pénzét.

Feléje dobta, s Devers elkapdosta a röpülö bankókat.

Lord Brodrig megállt az ajtónál, és visszafordult.

- Még valamit, kereskedö barátom. Az én fegyveres pajtásaimnak hiányzik a középfülük, a nyelvük, a nevelésük és az értelmük. Se nem hallanak, se nem beszélnek vagy írnak, de még a pszichoszonda is hatástalan marad rájuk. Nagyon értenek viszont egyvalamihez: hogy szépen eltegyenek valakit az útból. Én magát, ember, százezer tallérért megvásároltam. És nem is csináltam rossz vásárt. Ha valaha is elfelejtené, hogy eladta magát, és mondjuk. megpróbálná Riose elött is elismételni a beszélgetésünket, akkor magának vége. Méghozzá én fogom kitalálni a módját, hogyan.

És ez a kifinomult arc egyszerre megkeményedett: kíméletlen kegyetlenség fagyott rá az ajkaira, s torzította vigyorrá a kiszámított mosolyt. Devers egy röpke pillanatra fölismerni vélte az ür ördögét, aki az ö vevöjét megvásárolta, és most kiült a vevöje tekintetébe.

Brodrig "pajtásai"-nak lövésre kész pisztolyával a hátában, némán elindult lakosztálya felé.

Ducem Barr kérdésére pedig borús elégedettséggel azt válaszolta:

- Az egészben az a legfurcsább, hogy ö vásárolt meg engem!

A két hónapja folyó nehéz hadjárat nem múlt el nyomtalanul Bel Riose fölött. Mozgása elnehezült, de annál könnyebben dühbe jött.

Türelmetlenül ráförmedt az öt istenítö Luk örmesterre:

- Várj odakint, és kísérd vissza ezeket az embereket a szállásukra, mihelyt végzek velük. Senki emberfia nem léphet be, csak ha én szólítom. Az égvilágon senki, értetted?!

Az örmester tisztelegve kihátrált a szobából, Riose pedig undorodva fölmarkolta az asztalára készített papírokat, bedobta a fiókba, és rájuk csapta az ajtót.

- Üljenek le - vetette oda foghegyröl a két férfinak. - Nincs sok idöm. Ami azt illeti, már nem kellene itt lennem, de még látni akartam magukat.

Ducem Barr felé fordult, aki hosszú ujjaival érdeklödéssel simogatta a kristálykockát, benne ö császári felsége, II. Cleon ráncos, szikár arcmásával.

- Elöször is, patrícius, a maga Seldonja vesztésre áll. Meg kell hagyni, jól hadakozik, mert ezek az alapítványiak úgy rajzanak, akár az ostoba méhek, s ész nélkül verekednek. Minden egyes bolygót elkeseredetten védelmeznek, s ha egyet elfoglalunk, nyomban föllángol rajta a lázadás, s legalább annyi veszödséggel jár a megtartása, mint a megszerzésé. De megszerezzük öket, s meg is tartjuk. A maga Seldonja vesztésre áll.

- De még nem veszített - dörmögte Barr tisztelettudóan.

- Maga az Alapítvány kevésbé derülátó. Milliókat ígérnek nekem, csak hogy ne vessem alá Seldonjukat a végsö próbának.

- Hallottam ezt a szóbeszédet.

- Úgy, a szóbeszéd elöttem járt? A legutolsóról is fecsegnek?

- Mi a legutolsó?

- Az, hogy Lord Brodrig, a császár kegyence, saját kérésére a helyettesem lett.

Devers elöször nyitotta szólásra a száját.

- Saját kérésére, fönök? Hogyhogy? Avagy nem kezdi tán megkedvelni a fickót? - tette hozzá kuncogva.

Riose hangja nyugodt maradt:

- Nem, nem mondhatnám. Mindössze az történt, hogy megítélésem szerint megfelelö árat fizetett a tisztségért.

- Mégpedig?

- Mégpedig azt, hogy erösítést kért a császártól. Devers fölényes mosolya szélesebbre nyílt.

- Beszélt a császárral, mi? És le merném fogadni, fönök, hogy maga alig várja ezt az erösítést, pedig az sohasem fog megérkezni, így van?

- Téved! Már meg is érkezett. Öt sorhajó, fényes és erös egytöl egyig, meg a császár személyes jókívánságai újabb hajók ígéretével. Valami baj van, kalmár barátom? - tette hozzá epésen.

Devers nagy nehezen kipréselte hirtelen megmerevedett ajkai közül:

- Semmi.

Riose kilépett az íróasztal mögül, és kezét a pisztolyán tartva, a kereskedö elé állt.

- Mondja csak, kereskedö barátom, mi a baj? Úgy tünik, mintha fölkavarta volna a hír. Csak nem változott meg a véleménye az Alapítványról?

- Egyáltalán nem.

- Ami azt illeti, van egy-két zavaros momentum maga körül.

- Azt mondja, fönök? - Devers mereven elmosolyodott, s a zsebében ökölbe szorult a keze. - Rajta, csak sorolja elö, hadd üssem ki öket sorra-rendre.

- Tessék. Nagyon is könnyen a kezünkbe került. Az elsö lövésre elöbújt átégett pajzsa mögül. Könnyedén kiszáll a háborújából, s még jutalomra sem tart igényt. Hát nem érdekes?

- Minden vágyam az, fönök, hogy a gyöztes oldalon találjam magam. Lehet velem beszélni, nem maga mondta?

Riose a torka mélyéröl préselte ki a szavakat:

- Megengedem. De azóta egyetlen kereskedöt sem sikerült elkapnunk. Csupa olyan kereskedelmi hajóval találkoztunk, amelyik elég gyors ahhoz, hogy kedvére kereket oldjon. Csupa olyan kereskedelmi hajóval, amelyiknek elég erös a pajzsa ahhoz, hogy egy könnyü cirkáló minden tüzerejére fittyet hányjon, ha a harcot választja. És csupa olyan kereskedövel, aki inkább választotta a hösi halált, ha arra került a sor. Vizsgálataink szerint kereskedök szítják és irányítják a megszállt bolygók gerillaharcait és a megszállt térségeken való rajtaütéseket.

Ezek szerint maga lenne az egyetlen józan belátású ember? Aki nem bocsátkozik harcba, de meg sem futamodik, inkább áruló lesz, noha senki sem kényszerítette rá. Páratlan ember, csodálatosképpen páratlan. Mondhatni: gyanúsan páratlan.

- Nem vitatkozom magával, bár semmit sem vethet a szememre - felelte Devers nyugodtan. - Hat hónapja, hogy itt vagyok, s igazán jól viseltem magam.

- Ez igaz, de én jó bánásmóddal fizettem meg magának. Érintetlenül visszaadtam a hajóját, és minden tiszteletet megadtam magának. Maga mégis adós maradt. Például hasznát vehettük volna, ha önszántából elmond egyet s mást a portékáiról. Az az érzésem, hogy az Alapítvány egyik-másik csúnya fegyverét ugyanazok az atomelvek müködtetik. Igazam van?

- Én csak egy kereskedö vagyok - mondta Devers -, nem tartozom azok közé a nagyfejü müszakiak közé. Én csak eladom a portékát, csinálni nem én csinálom öket.

- Ez mindjárt kiderül. Épp ez az, ami most ide hozott. Például át fogjuk kutatni a hajóját egy személyes eröpajzs után. Igaz, hogy maga sohasem hordta, az Alapítvány katonái ellenben viselik. Ez kézenfekvö bizonyítékkal fog szolgálni, hogy egyet s mást eltitkolt elölünk. Igazam van?

Választ nem kapott. Folytatta:

- De lesz egyéb kézenfekvö bizonyság is. Magammal hoztam a pszichoszondát. Egyszer ugyan csödöt mondott, de az ellenségtöl mindig tanul az ember.

Hangja sima volt, de fenyegetö, s Devers érezte, hogy a tábornoki pisztoly, amely eddig a tokjában hevert, keményen a hasfalához nyomódik.

A tábornok hangja nyugodt maradt:

- Le fogja venni a karkötöjét és minden egyéb fémdíszét, és ide fogja nekem adni. Óvatosan! Mert ugyebár az atommezöket el lehet torzítani, s a pszichoszonda csupa zörejt fog rögzíteni. Helyes! Adja csak ide!

A tábornok asztalán fölvillant a vevökészülék, s egy üzenethenger kattant be az üregébe, nem messze onnan, ahol Barr még mindig a kezében forgatta a trimenziós császári mellképet.

Riose lövésre kész fegyverrel az íróasztala mögé lépett.

- Maga is, patrícius - fordult Barrhoz. - A karkötöje elárulta magát. De mert korábban jó szolgálatot tett, s én nem vagyok bosszúálló, ezért a kezünkben levö családja sorsát attól teszem függövé, hogy mire jutok magával a pszichoszonda segítségével.

Riose elörehajolt az üzenetkapszuláért, s ekkor Barr fölemelte a kristályba foglalt Cleon-mellszobrot, és nyugodtan, módszeresen lesújtott vele a tábornok fejére.

Mindez olyan hirtelen történt, hogy Deversnek arra sem volt ideje, hogy fölocsúdjék meglepetéséböl. Mintha egyszerre ördög költözött volna az öregemberbe.

- Kifelé! - sziszegte a fogai között. - Gyorsan! - Fölkapta Riose leejtett fegyverét, és az ingébe rejtette.

Luk örmester feléjük fordult, amint a lehetö legkeskenyebb ajtórésen kisurrantak.

Barr könnyedén rászólt:

- Vezessen, örmester!

Devers becsukta maguk mögött az ajtót.

Luk örmester szó nélkül elindult elöttük a szállásuk felé, majd pillanatnyi habozás után tovább vezette öket, mivel a bordái között érezte egy atompisztoly csövét, s a fülébe süvöltöit egy kemény hang:

- A kereskedö hajóhoz!

Devers elörement, hogy kinyissa a légzsilipet, ezalatt Barr a katonához fordult.

- Luk, maga itt marad! Rendesen viselkedett, ezért nem öljük meg.

Az örmester azonban fölismerte a pisztolyon a monogramot. Elfulladó hangon ordítani kezdett:

- Maguk megölték a tábornokot!

Artikulátlan, állati üvöltéssel vakon a pisztoly tüz okádó csöve elé vetette magát, és cafatokra tépve a földre rogyott.

A kereskedelmi hajó a kietlen bolygó fölé emelkedett, még mielött a jelzölámpák kísérteties fénye fölvillant volna, de hamarosan több fekete árny is kirajzott a tejszínü pókhálógubanc, a nagy Galaxis-lencse irányába.

- Kapaszkodjon meg, Barr - mondta Devers komoran -, és meglátjuk, van-e olyan hajójuk, amely fölvehetné velem a versenyt.

Jól tudta, hogy nincs ilyen hajójuk.

És mihelyt kiértek a nyílt ürbe, a kereskedö hangja tompán és színtelenül koppant:

- Brodrig nagyon is mélyen lenyelte a horgot. Úgy látszik, osztozni akar a tábornok sorsában.

Hajójuk sebesen szelte az ürt, amerre a Galaxis csillagtömkelege derengett a messzeségben.

8. TRANTOR FELÉ

Devers közel hajolt az élettelen kis gömbhöz, s az élet jele után kutatott benne. Az iránykeresö lassan és módszeresen végigpásztázta tühegyes jelkötegeivel az ürt.

Barr szótlanul leste öt alacsony lócájáról a sarokban.

- Lemaradtak? - érdeklödött kíváncsian.

- A birodalmi fiúk? Le. - A kereskedö dörmögésében érzödött a türelmetlenség. - A teknötöl rég megugrottunk. Nagy ég! Amilyen vakon nekivágtunk a hipertérnek, csoda, hogy nem valamelyik napnak a gyomrában kötöttünk ki. Akkor sem érhettek volna utol bennünket, ha gyorsabbak nálunk, pedig hát nem azok.

Hátradölt, és egyetlen rántással lazított a gallérján.

- Csak tudnám, mit kerestek azok a birodalmi gyerekek itt! Lehet, hogy egyik-másik elkalandozott volna?

- Ezek szerint az Alapítványra akar eljutni.

- Az Egyesülettel akarok kapcsolatba lépni, legalábbis szeretnék.

- Az Egyesülettel? Az meg micsoda?

- A Független Kereskedök Egyesülete. Nem hallott még róla? Különben nem maga az egyetlen. Még nem terjedt el a híre.

Egy ideig csönd telepedett a néma vevökészülék köré.

- Belül van a hatósugáron? - kíváncsiskodott Barr.

- Nem tudom. A leghalványabb fogalmam sincs, hol vagyunk, csak vaktában száguldozunk. Ezért kell használnom az iránykeresöt. Évekbe is beletelhet, mire valahová kilyukadunk.

- Csak nem?

Barr mutatóujja fölemelkedett. Devers fölugrott, és igazított a fülhallgatókon. A kicsiny, homályos gömb belsejében remegni kezdett egy halvány, fehér pontocska.

Devers félórán keresztül babusgatta ezt a törékeny, tétova fonalat, amely a hipertéren át összekötötte öt egy távoli ponttal, ahová a lusta fény ötszáz év alatt érne csak el.

Aztán reményét vesztve hátravetette magát a székén. Fölemelte a fejét, és lecsapta a fejhallgatókat.

- Harapjunk valamit, dokikám! Ha kedve van, vehet egy tüzuhanyt, csak csínján bánjon a forró vízzel.

Leguggolt az egyik faliszekrény elé, és végignézte a tartalmát.

- Remélem, nem vegetáriánus!

- Mindenevö vagyok - felelte Barr. - De mi van az Egyesülettel? Megszakadt vele a kapcsolat?

- Úgy látszik. Jóval kívül van a hatótávolságon. De mindegy. Amit akartam, megtudtam.

Fölegyenesedett, és két fémdobozt helyezett az asztalra.

- Várjon öt percet, dokikám, aztán ezzel a kapcsolóval fölnyithatja. Tányért, villát, ételt, mindent megtalál benne. Praktikus ügy, ha sietös az ember dolga, és nem ad olyan csekélységekre, mint a szalvéta. Gondolom, kíváncsi rá, mit sikerült megtudnom az Egyesülettöl.

- Ha nem titok!

Devers megrázta a fejét.

- Magának nem. Riose igazat mondott.

- A váltságdíj fölajánlásáról?

- Uhum. Megajánlották, aztán visszavonták. Rosszul állnak a dolgok. Loris külsö napjai tájékán csata dúl.

- Loris az Alapítvány közelében van?

- Hogy? Persze, maga nem tudhatja. A régi Négy Királyság egyike. Úgy is mondhatnám, a belsö védelmi vonal része. De nem ez a legrosszabb. Olyan nagy hajókkal találták szemközt magukat, amilyeneket korábban nem láttak. Ez azt jelenti, hogy Riose nem beszélt a levegöbe. Valóban kapott új hajókat, Brodrig valóban köpenyeget fordított, én meg valóban megkavartam a kását.

Zord tekintettel megnyomta az ételtartó kapcsolóját, és leste, amint lassan szétnyílik a doboz. A sürü, levesszerü étel illata betöltötte a fülkét. Ducem Barr már javában falatozott.

- Vagyis benne vagyunk a pácban - szólt. - Itt semmit nem tehetünk. Az Alapítvány felé képtelenek vagyunk áttörni a birodalmi-vonalat. Az egyetlen okos dolog, amit tehetünk, hogy ülünk és várunk. Ám ha Riose már a belsö vonalaknál tart, akkor azt hiszem, nem kell sokáig várakoznunk.

Devers lecsapta a villáját.

- Még hogy várni? - csattant föl dühösen. - Maga megteheti. Maga nem kockáztat semmit.

- Úgy gondolja? - mondta Barr keserü mosollyal.

- Igenis, úgy gondolom. - Deversböl kitört a düh. - Nyíltan megmondom: elegem van abból, hogy ezt az egészet úgy szemléljem, mint valami bolhacirkuszt a nagyító alatt. Valahol ott barátaim esnek el, és egy egész világ, a hazám sorsa is kockán forog. Maga kívülálló. Mit bánja is maga?

- Én is láttam a barátaimat elhullani - mondta az öregember lehunyt szemmel, kezét élettelenül az ölében nyugtatva. - Nös?

- A kereskedök nem házasodnak - mondta Devers.

- Nos, nekem két fiam van meg egy unokaöcsém. Figyelmeztettem öket, de több ok miatt nem tehettek semmit. A mi megmenekülésünk az ö halálukat jelenti. A lányomnak meg a két unokámnak, remélem, sikerült ekkorra biztonságban elhagyniuk a bolygót, de még így is többet kockáztattam és vesztettem magánál.

Devers mord volt és kegyetlen.

- Tudom. De választhatott. Ha akar, együttmüködhetett volna Rioséval. Én egy percig se kértem magát.

Barr megrázta a fejét.

- Nem választhattam, Devers. Hogy megnyugtassam a lelkiismeretét, nem magáért tettem kockára a fiaim életét. Ameddig csak mertem, Riose kezére játszottam. De ott volt a pszichoszonda.

A siwennai patrícius kinyitotta a szemét, s a tekintetében fájdalom izzott.

- Egyszer már fölkeresett Riose; ennek több mint egy éve. Valami varázslóról meg a körülöttük kialakult kultuszról beszélt, az igazságra azonban nem jött rá. Többröl van itt szó, mint a kultuszról. Tudja, már negyven éve, hogy Siwenna abban a kegyetlen igában sínylödik, amely a maga világát is fenyegeti most. Öt fölkelést vertek le. Akkor én rábukkantam Hari Seldon régi történetére - és most ez a "kultusz" vár. Várja a "varázslók" eljövetelét, s készül a napra. A fiaim vezetik a várakozók táborát. Ez az a titok, amely bennem lakozik, s amelyet féltek a szondától. Ezért a fiaimnak mint túszoknak kell meghalniuk. A másik lehetöség az, hogy fölkelökként pusztulnak el, s velük együtt fél Siwenna. Amint látja, nem volt választásom. És kívülálló sem vagyok.

Devers lesütötte a szemét, s Barr csendesen folytatta:

- Siwenna minden reménységét az Alapítvány gyözelmébe veti. Fiaim az Alapítvány gyözelméért áldozták életüket. És Hari Seldon Siwenna elkerülhetetlen megmenekülését nem számította ki elöre, mint az Alapítványét. Az én népemért csak reménységem van, semmi bizonyosságom.

- Mégis megelégszik a várakozással. Jóllehet a birodalmi hajóhad Lorist ostromolja.

- Teljes bizodalommal várakoznék akkor is - válaszolta Barr póztalanul -, ha magán a Terminus bolygón szálltak volna partra.

A kereskedö reménytelenül elfintorította a száját.

- Nem tudom. Nem hinném, hogy csak úgy magától rendbe jönne minden, mint valami varázslattól. Pszichohistória ide vagy oda, tény, hogy azok szörnyen erösek, mi pedig gyengék vagyunk. Mit tud itt Seldon csinálni?

- Itt semmit se kell csinálni. Már meg van csinálva. Már folyamatban van. Az, hogy maga nem hallja a kerék nyikorgását, meg hogy nincs semmi csinnadratta, nem von le semmit a bizonyosságból.

- Lehetséges. Mégis amondó vagyok, hogy jobban tette volna, ha a biztonság kedvéért szétveri Riose fejét. Veszélyesebb ellenség, mint az egész hadsereg.

- Szétverni a fejét? Amikor Brodrig a helyettese? - Barr arca eltorzult a gyülölettöl. - Siwenna itta volna meg a levét. Brodrig régen kimutatta a foga fehérjét. Van egy világ, ahol öt évvel ezelött megtizedelték a férfi lakosságot csak azért, mert elmaradtak az adóval. És ki volt az adószedö? Ugyanez a Brodrig. Hadd éljen csak, Riose. Százszor kegyetlenebb büntetés vár rá.

- De hát hat hónap - hat hónap! - az ellenség fellegvárában, és mit tud fölmutatni? - Devers ökölbe szorította izmos tenyerét, hogy beleropogtak az ujjai. - Az égvilágon semmit!

- Várjon csak. Erröl jut eszembe. - Barr kotorászni kezdett a zsebében. - Ezt tán beszámíthatja. - És az asztalra tette a kis fémhengert.

- Mi ez? - kapta föl Devers mohón.

- Az üzenetkapszula. Az, amit Riose kapott, mielött fejbe kólintottam volna. Ezt a javamra tudja írni?

- Nem tudom. Attól függ, mi van benne. - Devers leült, és óvatosan forgatta kezében a kis fémtokot.

Amikor Barr kilépett a hideg zuhany alól, és jólesöen átadta magát a szárító langyos légáramának, Deverst méla tünödésben találta a munkaasztala mellett.

A siwennai ütemesen csapkodni kezdte a testét a tenyerével, s az egyes csattanások közé betüzött egy-egy szót:

- Mi az, mit csinál?

Devers fölemelte a fejét. Szakállában izzadságcseppek csillantak meg.

- Föl akarom bontani ezt a kapszulát.

- Föl tudja bontani Riose egyéni kombinációja nélkül? - kérdezte a siwennai némi meglepetéssel a hangjában.

- Ha nem tudom, akkor kilépek az Egyesületböl, és soha életemben nem fogok többet hajókormányhoz ülni. Már a kezemben van a belsejéröl kapott háromrétegü elektronikus analízis, aztán meg vannak olyan micsodáim, amiknek hírét sem hallották a Birodalomban, speciálisan a kapszulák fölnyitására. Ha nem tudná, azelött betörö voltam. Egy kereskedönek mindenhez konyítania kell valamelyest.

Mélyen a kis tokocska fölé hajolt, és egy apró, lapos müszerrel óvatosan meg-megérintette, s ez minden futó érintésre vörösen fölszikrázott.

- Egyébként is durva munka ez a kapszula - folytatta. - Ezek a birodalmi gyerekek nem valami erösek a finom munkában. Csak rá kell nézni. Látott már alapítványi kapszulát? Feleakkora, mint ez, és mindamellett elektronikus vizsgálóval nem lehet hozzáférni.

Egyszerre megdermedt; a zekéje alatt láthatóan megfeszültek, a vállizmai. A parányi müszert óvatosan odanyomta, és.

Zajtalanul történt az egész, csak Devers megkönnyebbült sóhaja hallatszott. Kezében a csillogó gömböcske föltárta üzenetét, mint valami pergamentekercset.

- Brodrig küldte - mondta. Majd fitymálva hozzátette: - Az, amin az üzenet van, tartós anyagból készült. Az alapítványi kapszulában egy percen belül gázzá illan.

Ducem Barr azonban csendre intette. Gyorsan átfutott a szövegen.

AMMEL BRODRIGTÓL.

Ő CSÁSZÁRI FELSÉGE

RENDKÍVÜLI KÖVETÉTŐL,

TITKOS BELSŐ TANÁCSOSTÓL.

A BIRODALOM FŐURÁTÓL

BEL RIOSÉNAK,

SIWENNA KATONAI

KORMÁNYZÓJÁNAK,

A BIRODALMI HADERŐK TÁBORNOKÁNAK,

A BIRODALOM FŐURÁNAK

ÜDVÖZLET!

AZ 1120. SZ. BOLYGÓ MEGSZÜNTETTE AZ ELLENÁLLÁST. A TÁMADÁS AZ ELŐZETES TERVNEK MEGFELELŐEN AKADÁLYTALANUL FOLYTATÓDIK. AZ ELLENSÉG SZEMMEL LÁTHATÓAN GYENGÜL. A REMÉLT VÉGCÉLT BIZONNYAL ELÉRJÜK.

Barr fölemelte a fejét a csaknem mikroszkopikus írásról, és dühösen kifakadt:

- A hülye! Az átkozott, gyalázatos piperköce! Ez neki üzenet?

- He? - fordult feléje Devers bizonytalan csalódottsággal az arcán.

- Se füle, se farka! - mondta Barr mérgesen. - A mi tányérnyaló követünk tábornokot játszik. Riose távollétében most ö a hadsereg-föparancsnok, és hitvány lelkének jólesik, ha cikornyás jelentéseket böfög föl a katonai ügyekröl, amikhez egyébként semmit sem konyít. "Ez és ez a bolygó beszüntette az ellenállást!" "A támadás folytatódik!" "Az ellenség gyöngül!" Az üresfejü páva!

- Egy pillanatra! Várjon csak!

- Dobja el! - Az öregember sértödötten elfordult. - A Galaxis a tanúm rá, egy percig sem reméltem, hogy világrengetö fontosságú lesz, de azt csak elvárhatja az ember, hogy háború idején a legközönségesebb üzenet elfogása is porszem lehet a hadigépezetben, és késöbb komplikációkat okozhat. Ezért vágtam zsebre. De ez?! Inkább hagytam volna ott, ahol volt. Legalább elvett volna egy percet Riose idejéböl, amelyet most sokkal hasznosabban fog fölhasználni.

Devers azonban fölegyenesedett.

- Abbahagyná végre a hiábavaló fecsegést? Seldonra.

Az írott szalagot Barr orrá alá nyomta.

- Olvassa csak el még egyszer! Hogyan értelmezi a "remélt végcél"-t?

- Az Alapítvány meghódítása. Nem?

- Igen? És ha a Birodalom meghódításáról van szó? Hisz tudja, hogy ez a végcél lebeg a szeme elött.

- És ha így van?

- És ha így van! - Devers féloldalas mosolya elveszett a szakállában. - Nos, ide figyeljen, majd én megmutatom.

A cikornyás aláírású tekercset egy ujjal visszacsúsztatta a nyílásába, ahol az halk surranással eltünt, s a gömböcske újból visszanyerte elöbbi érintetlenségét. Valahol belül lágyan cirpelni kezdett a szerkezet, amint fölbomlott a beállított kombináció.

- Nomármost aki nem ismeri Riose egyéni kombinációját, semmilyen módszerrel nem tudja fölbontani ezt a kapszulát; ugye?

- A Birodalomra, senki - hagyta rá Barr.

- Akkor hát a benne foglalt bizonyítékot sem ismerhetjük, s a megbízhatóságához sem férhet kétség.

- A Birodalomra, igen - mondta Barr.

- És a császár föl tudja bontani, nemde? Az állami tisztviselök egyéni kombinációit nyilván kell, hogy tartsák. Az Alapítványnál legalábbis ez a helyzet.

- A Birodalom fövárosában is - bólintott Barr.

- Így ha maga, mint siweannai patrícius és a Birodalom föura, tudomására hozza ennek a Cleonnak, vagyis a császárnak, hogy kedvenc papagája meg a legfényesebb tábornoka összeszüri a levet az ö megdöntésére, és bizonyítékul átnyújtja neki a kapszulát, vajon hogyan fogja ö értelmezni a Brodrig-féle "végsö célt"?

Barr kóválygó fejjel a székre hanyatlott.

- Várjon, nem tudom követni. - Sovány arcát tapogatva kifakadt: - Ugye, ezt nem gondolja komolyan?

- De igen. - Deversben fölforrt a düh. - Figyeljen ide! Az utóbbi tíz császár közül kilencnek valamelyik nagyratörö tábornoka vágta át a torkát, vagy fordította ki a belét. Hisz maga mondta ezt nemegyszer. A jó öreg császár nem sokat teketóriázna, s Riose feje már röpülne is lefelé.

Barr tanácstalanul dünnyögött az orra alatt: - Ez valóban nem tréfál. A Galaxisra, ember, csak nem gondolja, hogy egy Seldon-válságot elháríthat egy ilyen eröszakolt, regénybe illö, hebehurgya ármánykodással? És ha a kapszula nem kerül a maga kezébe? Ha Brodrig nem használja a "végsö" kitételt? Seldon nem bízta magát a vak véletlenre.

- Ha a vak véletlen nekünk kedvez, hol az a törvény, amely megtiltaná, hogy Seldon is a javára fordítsa?

- Bizonyára. De. de. - Barr megtorpant, majd látszott, hogy nyugalmat próbál eröltetni magára. - Hallgasson ide! Elöször is: hogyan akar maga Trantorra jutni? Azt se tudja, hol keresse, magam sem emlékszem a koordinátáira, nem is beszélve a változóiról. Hisz még azzal sincs tisztában, pillanatnyilag melyik pontján tartózkodunk az ürnek.

- Az ürben nem lehet eltévedni - mosolygott. Devers; Már ott is volt a kormánynál. - Irány a legközelebbi bolygó, és máris a kezünkben van a pontos helymeghatározás meg a legjobb hajóstérkép, amit Brodrig százezer bagóján csak venni lehet.

- Meg egy golyó a hasunkban. Személyleírásunkat a Birodalomnak ebben a sarkában nyilván minden bolygóra eljuttatták.

- Dokikám, ne legyen már olyan értetlen! - mondta Devers türelmesen. - Riose azt mondta, hogy a hajóm túl könnyen megadta magát, és higgye el, nem beszélt a levegöbe. A hajónak van akkora tüzereje, és van olyan erös pajzsa, hogy bármivel szembe merjünk nézni a határnak ezen a tájékán. Azonkívül személyi pajzsaink is vannak. A birodalmi legények, elárulom magának, nem találtak rájuk; de éppen ezt akartuk, nem?

- Jól van. - mondta Barr -, jól van. Mondjuk, eljut Trantorra. De hogy jut a császár elé? Azt hiszi tán, hogy fogadóórákat tart?

- Ezen ráérünk törni a fejünket Trantoron - mondotta Devers.

- Hát jó! - dörmögte Barr lemondóan. - Már egy fél évszázada az a vágyam, hogy mielött meghalok, még meglássam Trantort. Legyen a maga akarata szerint.

A lámpák pislogni kezdtek, amint a hiperatommotorok földübörögtek. A gyomrukban érzett enyhe nyomás adta a tudtukra, hogy a hipertérbe siklottak át.

9. TRANTORON

A csillagok olyan sürün követték egymást, mint a gyom a gondozatlan földön, és Lathan Deversnek elsö ízben kellett élnie a tizedesponttól jobbra következö számokkal, amikor a hiperrégiókon át vezetö útvonalakat kiszámította. Szinte bezártnak érezte magát, hiszen egy-egy alkalommal fényévnyi távolságnál nagyobb ugrást nem engedhetett meg. Volt valami fenyegetöen félelmetes az égboltban, amely minden irányban összefüggö ragyogással vette körül öket. Mintha egy végtelen sugártengerben hajóznának.

És egy tízezer csillagból álló raj közepén, amely cafatokra tépte a környék sápadt sötétségét, ott keringett Trantor, a hatalmas császári bolygó.

Több volt ez, mint egy bolygó: a húszmillió csillagrendszerböl álló Birodalom eleven szívverése lüktetett rajta. Egyetlen funkciója volt: a kormányzás, egyetlen célja: a kormány, és egyetlen terméke: a törvény.

Eltorzult világ volt ez. Az embereken kívül semmilyen élölény nem lakta, ha nem számítjuk az ölebeiket s azok élösködöit. A császári palota több száz négyzetkilométeres területén kívül egyetlen füszálat, egyetlen tenyérnyi fedetlen földet sem lehetett látni. A palotán kívül víz is csak a roppant föld alatti ciszternákban volt, amelyekben az egész világ vízkészletét tárolták.

Az elpusztíthatatlan, rozsdamentes, fényes fémburok, amely a bolygó egész felületét befödte, alapjául szolgált a bolygót behálózó tömérdek fémépítmény tömkelegének is. Függöhidak füzére, folyosók csipkehálója, hivatali helyiségek sejtrengetege, kilométerekre terjedö üzletalagutak, az esténként csillogó vidámságra éledö tetöteraszok - mindez összefüggö fémlabirintussá állott össze.

Bejárhattad egész Trantort anélkül, hogy kiléptél volna ebböl az épületlabirintusból, vagy megpillantottad volna magát a várost.

Egész hajóhad, nagyobb, mint ahány hadihajója valaha is volt a Birodalomnak, rakta ki terhét naponta, hogy táplálja azt a negyvenmilliárd emberi lényt, aki mit sem adott azért cserébe azon kívül, hogy kibogozza azt a miriádnyi fonalat, amely ide, az emberiség valaha is ismert legkomplexebb kormányzati rendszerének adminisztrációs központjába összefutott.

Húsz mezögazdasági világ volt Trantor éléskamrája. Egy egész világegyetem szolgált neki.

A két roppant fémkar két oldalról szorosan közrefogta a kereskedöhajót, és gyöngéden lecsúsztatta a hangár felé lejtö jókora rámpán. Devers már átevickélt azon a számtalan bonyolult akadályon, amit egy árkuspapírban fogant és négy példányban kitöltendö ürlapoknak élö világ föl képes tornyozni.

Már az ürben elkezdödött, ahol meg kellett állniuk, hogy a mintegy százra rúgó kérdöívek közül az elsöt kitöltsék. Aztán ugyanannyi kihallgatás, egy kötelezö rutinszondázás, a hajó lefényképezése, a két utas kombinációjának alapos megvizsgálása, majd a kombináció rögzítése, a vámvizsgálat, a leszállási illeték lerovása, végül a személyi okmányok és a látogatóvízumok ellenörzése.

Ducem Barr, mint siwennai, a császár alattvalója volt, Lathan Deverst azonban a megfelelö okmányok nélkül nem tudták hova sorolni. Az ügyintézö hivatalnok odavolt a bánattól, de Deversnek nem tudta engedélyezni a belépést. Igazság szerint hivatalos vizsgálat végett le kellene öt tartóztatnia.

Valahonnan elökerült egy vadonatúj, ropogós száztalléros bankó, amelynek Lord Brodrig birtokai szolgáltak fedezetül, és feltünés nélkül gazdát cserélt. A megfelelö fiókból új kérdöív került elö. Ez gyors és pontos kitöltést nyert, s Devers kombinációja megfelelöen és illöen csatoltatott hozzá.

A két férfi, a kereskedö meg a patrícius Trantor földjére lépett.

A hangárban a kereskedöhajó csupán egyike volt a sok jármünek, amelynek helyet kellett találni, le kellett fényképezni, nyilvántartásba venni, a rakományát följegyezni, az utasok személyazonossági iratait lemásolni, és mindezekért be kellett hajtani, elkönyvelni és nyugtázni a megfelelö illetéket.

Ezután Devers egy tágas teraszon találta magát, ahol a tüzö fehér napfényben nök csevegtek, gyerekek hancúroztak, és férfiak egy-egy pohár ital társaságában tunyán ráfüggesztették tekintetüket a Birodalom híreit szerteharsogó jókora képernyökre.

Barr leszurkolt egy megfelelö értékü irídium érmét, s birtokába vette az egyik újsághalom, a Trantoron megjelenö Birodalmi Hírek, a hivatalos kormánylap legfelsö példányát. Az újságbolt belsejéböl kihallatszott a gépek lágy kattogása, amint a folyosón tízezer, légi úton hatezer mérföldre levö központi szerkesztöség gyors gépeivel szinkronban nyomták az újabb és újabb kiadásokat, mint ahogyan ezzel egyidöben bolygószerte tízmillió hasonló hírlapirodában tízmillió gép ontotta ugyanazt a kiadást.

Barr átfutotta a címeket, s csendesen megszólalt:

- Mit csinálunk elöször?

Devers megpróbált úrrá lenni levertségén. Saját világától messzire sodródott, idegen környezetbe, amely lesújtotta bonyolultságával; emberek közé, akiknek az élete ugyanolyan rejtély volt számára, mint jószerivel az a nyelv is, amelyet beszéltek. Körös-körül a csillogó fémtornyok végeláthatatlan sokasága nyomasztóan hatott rá a világ fövárosának ez a szüntelen nyüzsgése a magány és a törpe jelentéktelenség hátborzongató érzésével töltötte el.

- Magára bízom, dokikám - mondta. Barr hangja nyugodt volt, szinte suttogó:

- Próbáltam én magyarázni magának, de hát tudom, hogy úgysem hiszi el, ha a saját szemével nem látja. Tisztában van maga azzal, hányan szeretnének naponta bejutni a császárhoz? Körülbelül egymillióan. És tudja, hányat fogad? Körülbelül tízet. Nekünk a hivatalnokok seregén kell átvergödnünk, ami még jobban megnehezíti a dolgunkat. De hát az arisztokráciára nekünk nem telik.

- A kevés híján százezerböl sem?

- Egyetlen birodalmi föúr belekerülne annyiba, és legalább háromra vagy négyre volna szükségünk, hogy járható hidat verjünk - a császárig. Ugyanehhez föbiztosból meg föfelügyelöböl legalább ötven kell, ezek fejenként mindössze egy százast ha kóstálnak. Majd én viszem a szót. Elöször is úgysem értenék meg a maga nyelvjárását, másodszor pedig fogalma sincs a Birodalom vesztegetési etikettjéröl. Biztosíthatom magát: valóságos müvészet. Nicsak!

A Birodalmi Hírek harmadik oldalán végre megtalálta, amit keresett, s az újságot átnyújtotta Deversnek.

Devers minden szót megrágott. A szavak furcsák voltak, de azért megértette öket. Szemét fölemelte az újságról, s a tekintete gondterheltnek látszott. Keze fejével dühösen az újságra csapott.

- Gondolja, hogy készpénznek lehet venni?

- Kellö fenntartással! - válaszolt Barr nyugodtan. - Távolról sem valószínü, hogy az Alapítvány hajóhadát megsemmisítették volna. Erröl nyilván már jó néhányszor hírt adtak, amennyiben tartották magukat ahhoz a módszerhez, ahogyan a hadszíntértöl messze esö föváros össze szokta állítani hadijelentéseit. Ami azonban e mögött van, az az, hogy Riose megint megnyert egy ütközetet, ami nem is volt olyan váratlan dolog. Ez itt azt mondja, hogy elfoglalta Lorist. Ez Loris királyság fövárosa, nemde?

- Igen - tünödött Devers -, vagyis a volt Loris királyságé. És ez húsz parszekre sincs az Alapítványtól. Dokikám, sietnünk kell.

- Trantoron nem lehet sietni - vont vállat Barr. - Ha eröszakoskodik, könnyen egy atompisztoly csövével találhatja szemben magát.

- Mégis, mennyi idöbe kerülhet?

- Ha szerencsénk van, egy hónapba meg a százezer tallérunkba, ha egyáltalán elég lesz. És ez is csak akkor, ha a császárnak közben nem jut eszébe a Nyári Bolygókra vonulni, ahol aztán senkit sem fogad.

- De hát az Alapítvány.

Gondoskodik magáról, mint eddig. Jöjjön, valahogy a vacsorát is meg kell oldanunk. Megéheztem. Utána a miénk az este, s miért ne használnánk ki?! Úgyse lesz több alkalmunk, hogy Trantort vagy hozzá hasonló világot lássunk.

A Külsö Tartományok kormánybiztosa tehetetlenül széttárta kövérkés kezeit, és rövidlátó bagolyszemeit a kérvényezökre meresztette.

- De hát, uraim, a császár nem érzi jól magát. Higgyék el, semmi értelme, hogy feletteseim elé vigyem a dolgot. Ő császári felsége már egy hete senkit sem fogad.

- Bennünket fogadni fog - erösködött Barr a meggyözödés nyomatékával a hangjában. - Csak azon múlik, hogy a belsö titkár hivatalából szót érthessünk valakivel.

- Lehetetlen - mondta a kormánybiztos nyomatékkal. - Az állásomba kerülne, ha megpróbálkoznék vele. Mi lenne, ha részletesebben tájékoztatnának róla, milyen ügyben járnak? Értsék meg, szívesen segítek maguknak, de hát ehhez valamilyen megfoghatóbb támpontra van szükségem; valamire, amivel a feletteseim elött meg tudom indokolni, hogy mért karoltam fel az ügyet.

- Ha olyan ügyben járnék - mondta Barr szelíden -, amit a legföbb fórumon kívül másnak is elmondhatnék, akkor aligha volna olyan fontos, hogy ö császári felségétöl kihallgatást kérjek. Javaslom, kockáztassa meg. Felhívom a figyelmét, hogy amennyiben ö császári felsége is fontosnak ítéli meg az ügyet - és én kezeskedem érte, hogy annak fogja megítélni -, akkor biztosra veheti, hogy a segítségért méltó jutalmat fog kapni.

- Igen, de. - És a kormánybiztos tehetetlenül vállat vont.

- Kockázat, persze hogy az - bólintott Barr. - Természetesen a kockázatvállalásnak kell, hogy legyen ellenértéke. Igen nagy kegyet kérünk öntöl, bár már így is nagy hálára kötelezett bennünket azzal, hogy eddig is meghallgatott bennünket. Ám ha megengedné nekünk, hogy lerójuk hálánkat egy csekély.

Devers savanyú arcot vágott. Ezt a szóáradatot - kisebb-nagyobb változtatásokkal - már hússzor végig hallgatta az elmúlt hónap folyamán. A vége mindig az lett, hogy a félig rejtett bankók sietve gazdát cseréltek. Itt azonban másképp fordult a dolog. A bankók rendszerint azon nyomban eltüntek. Ezúttal viszont szem elött maradtak, amíg a kormánybiztos minden egyes bankót színéröl és visszájáról gondosan megvizsgálva, hosszasan megszámolta öket.

Hangja árnyalatnyit megváltozott.

- A belsö titkár fedezi öket, mi? Jó pénz!

- A tárgyra visszatérve. - szólalt meg Barr sürgetöen.

- Várjon, kérem - szakította félbe a kormánybiztos. - Kezdjük csak az elején. Én valóban szeretném tudni, milyen ügyben sürgölödnek. Itt van ez a pénz: vadonatúj, bizonyára üzlet rejlik mögötte, mert hallottam, hogy elöttem más tisztviselöknél is jártak. Halljuk: mi van a dolog mögött?

- Nem értem, mire akar kilyukadni - mondta Barr.

- Ide hallgassanak! Kiderülhet, hogy törvényellenesen tartózkodnak a bolygón. Hiszen nyilvánvaló, hogy hallgatag barátjának nem a legmegfelelöbbek a személyazonossági és beutazási papírjai. Nem is a császár alattvalója.

- Ezt tagadom.

- Az mit sem változtat a dolgon - mondta a kormánybiztos egyszerre nyersre változott hangon. - A tisztviselö, aki száz tallérért aláírta az igazolványokat, kényszer alatt bevallott mindent, s így többet tudunk magukról, mint gondolnák.

- Ha arra célozna, uram, hogy a kockázatra való tekintettel kevés az az összeg; amelyet fölajánlottunk.

- Ellenkezöleg: több, mint elég - mosolygott a kormánybiztos, és félrelökte a bankjegyeket. - Visszatérve az elöbb mondottakra: a császár is érdeklödik az ügyük iránt. Vagy tán nem igaz, uraim, hogy nemrég Riose tábornok vendégei voltak? És nem igaz, hogy enyhén szólva meglepö könnyedséggel kereket oldottak a hadsereg kellös közepéböl? Nem igaz, hogy egy kisebb vagyon van a kezükben Lord Brodrig birtokaival fedezett bankjegyekben? Röviden: maguk kémek és gyilkosok, akiket azért küldtek ide. nos, majd szépen elmondják, ki bérelte föl magukat és mire!

- Tudja meg - fakadt ki Barrból az alig türtöztetett harag -, nem türhetjük, hogy egy senki kis kormánybiztos vádoljon bennünket. Alászolgája!

- Itt maradnak! - állt föl a kormánybiztos; a szeme többé nem tünt rövidlátónak. - Nem kell most kérdésekre válaszolniuk, erre majd késöbb - és nyomósabb körülmények között - sor fog kerülni. És nem vagyok kormánybiztos: a Császári Rendörség hadnagya vagyok. Letartóztatom önöket!

Mosolygott, s nyomatékul megcsillant egy pisztoly a kezében.

- Maguknál nagyobb emberek is letartóztatásban vannak mostanában. Egész darázsfészket füstölünk ki.

Devers kivicsorította a fogát, és lassan a fegyvere után nyúlt. A rendör hadnagy mosolya szélesebbre nyílt és meghúzta az érintkezöt. A pusztulás keskeny sugara izzón nekilövellt Devers mellének - és ártalmatlanul fényes szikrákká fröccsent szét a pajzsáról.

Most Devers tüzelt, és a hadnagy feje lehullott semmivé foszlott felsötestéröl. Arca még mosolygott a fal friss hasadékán besurranó napfénynyalábban.

A hátsó kijáraton át távoztak.

- Gyorsan a hajóhoz - mondta Devers rekedten. - Minden pillanatban megszólalhat a vészjelzö. - Ádázul szitkozódni kezdett. - Ez a tervünk is füstbe ment. Mérget mernék rá venni, hogy maga az ür ördöge esküdött össze ellenem.

Már kint lettek figyelmesek rá, hogy a nagy képernyök körül zsibongó tömeg kezd gyülekezni. Egy percig sem várhattak tovább. Nem is próbálták kihámozni a bömbölve hozzájuk is elhatoló hangfoszlányok értelmét. Barr azonban még fölkapott egy Birodalmi Híreket, mielött elnyelte volna öket a hangár roppant hodálya, ahonnan fürgén kereket oldott a hajójuk a minden teketória nélkül a tetöbe perzselt nyíláson keresztül.

- El tud iszkolni elölük? - aggályoskodott Barr. A forgalmi rendörség tíz hajója vette vadul üldözöbe az ámokfutó jármüvet, amely semmibe vette a rádiósugárral kijelölt kötelezö fölszállási pályát, és minden létezö sebességi elöírást áthágott. Hátrább a Titkos Szolgálat csillogó hajói röppentek föl, hogy utánaeredjenek a részletesen leírt hajónak, fedélzetén a két gyilkossal, akikröl szintén megvolt a pontos személyleírásuk.

- Vigyázzon! - mondta Devers, és vadul átsiklott a hipertérbe, háromezer kilométernyire Trantor felszínétöl. A bolygó tömegéhez ilyen közel végrehajtott ugrás következtében Barr elvesztette az eszméletét, s Devers agyát is ködbe borította a fájdalom, fényévekkel odébb azonban tiszta volt az ür fölöttük.

Devers nem tudta visszafojtani a hajója fölött érzett büszkeségét.

- Nincs az a birodalmi hajó - hencegett -, amely a nyomomba érne!

Majd keserüen hozzátette:

- De hát hová fussunk? Súlyukkal lepipálnak bennünket. Mit tehetünk? Mit lehet itt tenni?

Barr bágyadtán megmozdult a heveröjén. A hiperugrás utóhatásaként még mindig hasogattak a tagjai.

- Semmit sem kell tenni - mondta. - Vége a háborúnak. Ide nézzen!

Feléje nyújtotta a Birodalmi Híreket, amelyet még mindig a kezében szorongatott, és a kereskedönek elég volt egy pillantást vetnie a címekre.

- Riosét meg Brodrigot visszahívták, és letartóztatták öket - dörmögte magában Devers. - De miért? - meresztette rá a szemét Barr-ra.

- Az újság nem árulja el; de hát mit számít az? A háborúnak vége az Alapítvánnyal, Siwenna pedig fölkelt. Tessék, olvassa el! - Majd álmosan hozzátette: - Valamelyik tartományban megállunk, és megtudjuk a részleteket. Ha nem haragszik, én álmos vagyok.

És már aludt is.

A kereskedöhajó, útban hazafelé az Alapítványra, egyre hosszabbodó szöcskeugrásokkal szelte a Galaxist.

10. A HÁBORÚ VÉGE

Lathan Devers kényelmetlenül feszengett, és alig bírta türtöztetni a bosszúságát. Ő már megkapta a kitüntetését, és néma megadással hallgatta végig a polgármester fellengzös szóáradatát, amellyel a bíborszalagot átadta neki. Ezzel az ö szerepe véget is ért a szertartáson, a formaság azonban úgy kívánta, hogy végig ott maradjon. Pedig hát elsösorban éppen a formaság - amely nem türte, hogy hangosan ásítson, vagy kényelmesen a székre helyezze a lábát - üldözte ki öt annak idején az ürbe, ahol az otthonát meglelte.

A siwennai delegáció - az egyszerre híressé vált Ducem Barr-ral a tagjai sorában - aláírta a megállapodást, amelynek értelmében Siwenna lett az elsö olyan tartomány, amely a Birodalom politikai uralma alól közvetlenül átlovagolt az Alapítvány gazdasági fennhatósága alá.

Öt birodalmi sorhajó húzott el súlyos méltósággal a fejük fölött - akkor zsákmányolták öket, amikor Siwenna fölkelt a birodalmi határörflotta hátában -, és dübörgö üdvlövést adott le a város fölött.

Aztán már csak ivás, etikett, bájcsevegés.

Valaki a nevén szólította. Forell volt; az a Forell, villant át Devers agyán az irigy gondolat, aki félnapi hasznából hússzor is megvásárolhatná öt - ezúttal azonban joviális leereszkedéssel integetett feléje.

Devers kilépett az erkélyre a hideg éjszakai szélben, és illendöen meghajolt, bozontos szakálla alá rejtve bosszús arcát. Barrt is itt találta.

- Devers - üdvözölte öt mosolyogva Barr -, jöjjön már, húzzon ki a pácból. Képzelje, mivel vádolnak! Szerénységgel, ezzel a rettenetes és fölöttébb természetellenes bünnel.

- Devers - mondta Forell, vastag szivarját kivéve a szája csücskéböl -, Lord Barr azt állítja, hogy Cleon székhelyére történt utazásuknak semmi köze sem volt Riose visszahívásához.

- Az égvilágon semmi, uram - mondta Devers ridegen. - Nem is láttuk a császárt. Már az úton visszafelé hallottuk a per hírét, és abból azt vettük ki, hogy hamisan vádolják. Mindenfélét a nyakába varrtak, többek között azt, hogy alattomban összeesküvést szött az udvarnál.

- És ártatlan volt a tábornok?

- Riose? kapta föl a szót Barr. - Igen! A Galaxisra mondom, igen. Brodrig elvben áruló volt, azt azonban, amit fölhoztak ellene, sosem követte el. Bírósági komédia volt az egész, de szükségszerü, elöre látható és elkerülhetetlen komédia.

- Pszichohistóriai szükségszerüség, nemdebár? - Forell a beavatottak komikus könnyedségével görgette a szót.

- Pontosan! - komolyodott el Barr. - Kezdetben nem tudtam, hányadán állok, de mihelyt vége lett, és. hogy úgy mondjam. a könyv végére lapozhattam a feleletekért, a probléma egyszerre megvilágosodott. Most már láthatjuk, hogy a Birodalom társadalmi háttere lehetetlenné teszi számára a hódító háborúkat. Ha gyenge a császár, a Birodalmat megbénítja a tábornokok értelmetlen marakodása a mit sem érö trónért, amely bizonyosan a vesztüket okozza. Ha viszont erös a császár, a Birodalom megint csak bénult görcsbe merevül; ez ugyan pillanatnyilag elejét veszi a széthullásnak, de azon az áron, hogy minden lehetséges fejlödésnek vége.

- Nem világos, amit mond, Lord Barr - dörmögte Forell bosszúsan, nagyokat szippantva a szivarjából.

Barr kelletlenül elmosolyodott.

- Hm, elismerem, így van az, ha az ember nem kapott pszichohistóriai képzést. A szavak csak halvány árnyékai a matematikai egyenleteknek. De hát lássuk csak..

Barr gondolataiba mélyedt, miközben Forell a korlátra könyökölt, Devers pedig a bársonyos eget kémlelte, és a gondolatai Trantoron kalandoztak.

- Nézze, uram, ön is meg Devers is - és nyilván mindenki más - azon a véleményen volt, hogy ha le akarjuk gyözni a Birodalmat, akkor elöször is éket kell vernünk a császár és a tábornoka közé. Önnek, Deversnek és mindenki másnak kezdettöl fogva igaza volt, már ami a belsö meghasonlás megítélését illeti.

Ott tévedtek azonban, amikor azt hitték, hogy ezt a meghasonlást egyéni akciókkal, pillanatnyi ötletekkel elö lehet idézni. Vesztegetéssel meg hazugsággal próbálkoztak. Meglovagolták a nagyravágyást meg a félelmet. Mi lett azonban az igyekezetük vége? Minden egyes kísérletük után csak rosszabbodott a helyzet. És amíg ez a vad csapkodás a felszínt is alig borzolta meg, a seldoni áradat csendesen, de ellenállhatatlanul tört elöre.

Ducem Barr elfordult, tekintete a mellvéd mögé tévedt, s megpihent az ujjongó város fényein.

- Egy halott kéz terelt bennünket elöre - mondta -, a nagy hatalmú tábornokot és a nagy császárt; az én világomat meg a magukét - Hari Seldon rég elporladt keze. Ő tudta, hogy a Riose-féléknek kudarcot kell vallaniuk, mivel a kudarcukat maga a sikerük hordozta; és minél nagyobb a sikerük, annál bizonyosabb a kudarcuk.

- Nem mondhatnám, hogy a szavai most világosabbak - mondta Forell hidegen.

- Egy pillanat - folytatta Barr megfontoltan. - Mert mi is történt valójában? A napnál is világosabb, hogy egy gyenge tábornok semmi veszélyt sem jelentett volna számunkra. Hasonlóképpen veszélytelen lett volna egy erös tábornok gyenge császár alatt, mivel sokkal ígéretesebb célra tört volna a hadaival. Az események tanúsága szerint az elmúlt két évszázad folyamán a császárok kétharmada rebellis tábornokokból és rebellis alkirályokból emelkedett a császári trónra.

Így hát csak egy erös császár meg egy erös tábornok együtt veszélyeztetheti az Alapítványt; ugyanis az erös császárt nem lehet egykönnyen megdönteni, az erös tábornok viszont arra kényszerül, hogy kifelé, a határokon túlra fordítsa a tekintetét. Nomármost mi az, ami erössé tesz egy császárt? Mi az, ami erössé tette Cleont? Nyilvánvaló. Attól erös, hogy nem tür meg erös alattvalókat. Egy udvaronc, aki túlontúl megszedi magát, vagy egy tábornok, aki túlontúl népszerü lesz, kezd veszélyes lenni. A császár ezt olvashatja ki a Birodalom legújabb történetéböl, ha elég értelmes ahhoz, hogy erös tudjon lenni.

Riose gyözelmet gyözelemre halmozott - elég ahhoz, hogy a császár gyanúja fölébredjen. A kor egész levegöje arra sarkallta, hogy gyanakvó legyen. Riose nem hagyta megvesztegetni magát? Fölöttébb gyanús: magasabb céljai vannak. Legbizalmasabb udvaronca egyszerre Riose mellé állt? Fölöttébb gyanús: magasabb céljai vannak. Nem a konkrét cselekedetek voltak a gyanúsak. Bármi megtette volna - ezért volt teljesen fölösleges és hiábavaló a mi ármánykodásunk. Riose sikere maga táplálta a gyanút. Következésképpen visszahívták, vád alá vonták, elítélték és meggyilkolták. Az Alapítvány pedig megint fölülkerekedett.

Ugyanis nem lehet az eseményeknek olyan kombinációját elképzelni, amelyböl ne az Alapítvány került volna ki gyöztesen. Ez elkerülhetetlen volt, és sem Riose, sem mi nem tudtuk befolyásolni az események menetét.

Az alapítványi hatalmasság nehezen adta be a derekát.

- Úgy! De mi van akkor, ha történetesen a császár meg a tábornok ugyanaz a személy? Mi? Akkor mi van? Ezt az eshetöséget számításon kívül hagyta, így hát mit sem bizonyít az eszmefuttatása.

Barr vállat vont.

- Én nem tudok semmit sem bizonyítani; ehhez nincs meg a matematikai apparátusom. Én csak a józan észt hívhatom segítségül. Mi lehet a sorsa egy mégoly erös császárnak is, aki belebonyolódik a Galaxis legszélén folyó háborúkba egy olyan Birodalomban, ahol bármely föúr, bármely erös ember vagy akár az utolsó kalóz is versenyre kelhet a trónért, s a történelem tanúsága szerint nem is eredménytelenül? Mennyi ideig maradhat távol a fövárostól, mielött valaki kibontaná a polgárháború zászlaját, és ezzel hazakényszerítené öt? A Birodalom társadalmi körülményeiböl kifolyólag ez az idö igencsak rövid.

Egyszer azt mondtam Riosénak, hogy a Birodalom egész ereje sem volna képes rá, hogy elhárítsa Hari Seldon halott kezét.

- Helyes! Helyes - mondta Forell megjátszott elégedettséggel. - Ezek szerint ön oda akar kilyukadni, hogy a Birodalom többé sohasem fenyegethet bennünket.

- Igen, ez az érzésem - mondta Barr. - Az igazat megvallva, nem biztos, hogy Cleon megéri az év végét, s utána szinte természetes, hogy megindul a versengés a trónjáért, s könnyen meglehet, hogy a Birodalom az utolsó polgárháború elé néz.

- Ezek szerint - mondta Forell - nincs több ellenségünk.

Barr eltünödött.

- Ott van a Második Alapítvány.

- A Galaxis túlsó szélén? Egypár évszázadig még nyugodtan alhatunk.

Devers hirtelen megfordult, és az arca baljós kifejezést öltött.

- És ha az ellenség belül van? - meredt rá Forellre.

- Belül? Kikre gondol? - nézett vele farkasszemet Forell.

- Olyanokra, mondjuk, akik szívesen vennék, ha a gazdagság egyenletesebben oszlanék meg, és tennének is róla, nehogy túlzottan fölhalmozódjék olyan kezekben, amelyek nem dolgoztak meg érte. Érti, mire gondolok?

Forell tekintetéböl lassan kiolvadt a fölény, s helyét átvette a Deverséböl átsugárzó düh.

Második rész

AZ ÖSZVÉR

11. IFJÚ HÁZASOK

AZ ÖSZVÉR - Kevesebbet tudunk az "Öszvér"-röl, mint a galaktikus történelem bármely más jelentöségben hozzá mérhetö alakjáról. Valódi neve ismeretlen; elöélete puszta találgatás. Még hírneve csúcsán is elsösorban csak az ellenfelei szemével látjuk, meg föleg az ifjú menyasszonyéval.

Enciklopédia Galactica

Amikor Bayta elöször megpillantotta Menedéket, a látvány minden volt, csak nem lenyügözö. Férje hívta föl rá a figyelmét, erre a Galaxis peremén a semmibe enyészö, homályos csillagra. Az utolsó ritka halmazokat is maguk mögött hagyták, s már csak néhány árva fénypont erötlen pislogása viaskodott a sötétséggel. De még ezek között is szürke volt és jelentéktelen.

Toran tisztában volt vele, hogy a Vörös Törpénél látványosabb színteret is el lehetne képzelni házaséletük nyitányául, s a büntudattól hosszúra nyúlt az arca.

- Bay, elismerem, hogy nem a legjobb cserét csináltad. Mármint az Alapítványhoz képest.

- Rettenetes cserét csináltam. Nem kellett volna férjhez mennem hozzád.

És amikor a férfi arcára egy pillanatra, még mielött észbe kapott volna, kiült a sértödöttség, a fiatalasszony elövette az ilyen alkalmakra szóló turbékoló hangját:

- Jól van, no, bolondos fiú. Biggyeszd csak le a szádat, és vedd elö azt a haldoklókacsa-tekintetedet, azt, amelyik után a vállamra szoktad hajtani a fejedet, s én addig simogatom a hajadat, amíg meg nem telik statikus elektromossággal. Azt vártad, hogy most meghatódom, mi? Arra számítottál, hogy most ömlengeni fogok, hogy "Toran én akárhol boldog lennék veled", vagy hogy a "csillagközi mélységekben is otthon érezném magam, édesem, csak te légy mellettem!". Valld be, erre vártál.

És a fiú orra alá dugta az ujját, de nyomban visszarántotta, mielött még az bekapta volna.

- Ha megadom magam, s elismerem, hogy igazad van, akkor elkészíted a vacsorát?

Az asszonyka elégedetten bólintott. A férfi meg csak mosolyogva legeltette rajta a tekintetét.

Mások szemében talán nem volt világszépe - vallotta be magának -, habár meg kell hagyni, mindenki megfordult utána. Hollószínü haja fényes, bár egyenes szálú; a szája szélesebb a kelleténél - ellenben a fehér, ránctalan homlok és a meleg, örökké mosolygó mahagóni szempár között két gondosan kirajzolt, sürü szemöldök ívelt.

Aztán a gyakorlatias, józan, hidegfejü életszemlélet szilárdan megépített és elkeseredetten oltalmazott homlokzata mögött összegyült a szelídség apró tavacskája, amely azon nyomban elapadt, ha valaki óvatlanul feléje nyúlt, de mindenkinek fölkínálkozott, aki megtalálta a hozzá vezetö ösvényt - no meg föleg, ha nem árulta el, hogy ebböl a tavacskából akarja oltani a szomját.

Toran, csak hogy csináljon valamit, igazított a kormányberendezésen, de még korainak látta a beavatkozást. Még egy csillagközi ugrás és néhány milli-mikroparszeknyi út, s csak akkor kell a kézi irányítást átvennie. Hátrahajolt, és az éléskamra felé pillantott, ahol Bayta a vacsora elökészületeivel foglalatoskodott.

Volt egy jó adag önelégültség Baytához való viszonyában, annak az embernek az öntelt megilletödöttsége, aki miután három éven keresztül az alsóbbrendüségi komplexus minden gyötrelmét végigélte, végre diadalt aratott.

Mert végül is ki volt ö? Vidéki, de nem elég, hogy vidéki: egy renegát kalmárnak a fia. A lány meg? Magáról az Alapítványról való, s nem is akárki: egészen Mallow-ig vissza tudja vezetni az öseit.

Volt hát elég oka a bensö nyugtalanságra. Nem elég, hogy Menedékre viszi öt, erre a kopár kövilágra a barlangvárosaival. De ami még rosszabb: a feleségének szembe kell néznie azzal a mélyen gyökerezö ellenséges érzéssel, amellyel a kereskedök viseltetnek az Alapítvánnyal - a nomádok a városlakókkal - szemben.

Ám lesz, ahogy lesz. Vacsora után az utolsó ugrás!

Menedék haragos bíbor lángolás volt; a második bolygó vörös fényfoltja és megvilágítatlan féltekéje köré derengö koszorút vont a légkör. Bayta a nagy megfigyelöasztal fölé hajolt, amelyen a vonalak pókhálószerü szövevényében piheként lebegett Menedék II. képmása.

- Bárcsak elöbb találkoztam volna az apáddal! - sóhajtott szomorúan. - Ha ellenszenvet ébresztek benne.

- Akkor - fejezte be a mondatot Toran könnyedén - te lennél az elsö csinos lány, aki azt ébresztene benne. Mielött az egyik kezét elveszítette, nyugtalan vére a Galaxis egyik végéböl a másikra üzte. Különben kérdezd meg töle magad, lyukat fog beszélni a hasadba a kalandjaival. Idövel rájöttem, hogy fantáziál az öreg, mert egy-egy történetet sohasem mondott el kétszer ugyanúgy.

Menedék II. rohanvást közeledett. A szárazföld övezte tenger súlyosan vonult el alattuk, palaszürkén a leszálló alkonyaiban, és helyenként eltünt a felhöpamacsok mögött. A part mentén hegyláncok meredeztek tépetten. Közelröl fodros volt a tenger, és a peremén, ott, ahol a látóhatár mögé bukott, egy pillanatra fölvillantak a partot ölelö jégmezök.

- Bekapcsoltad az öltönyödet? - kérdezte Toran a kíméletlen lassulástól eltorzult arccal.

Bayta pufók arca kikerekedett és kivörösödött a belsö fütésü, testhez álló habszivacs öltözék alatt.

A hajó csikorogva leszállt a kösivatagban, nem messze onnét, ahol a síkság emelkedöbe ment át.

Esetlenül kikecmeregtek a Galaxis széli éjszaka tömör sötétjébe, és Baytának elállt a lélegzete, olyan váratlanul mart bele az örvénylö pusztai szél jeges hidege. Toran könyéken ragadta, és bukdácsolva futni kezdtek a simára döngölt talajon a távolban pislákoló mesterséges fények felé.

Félúton találkoztak az eléjük futó örökkel, és miután suttogva néhány szót váltottak velük, a kíséretükre bízták magukat. A szél és a hideg egyszerre eltünt, mihelyt a sziklába vájt ajtó becsukódott mögöttük. A jól fütött s a falakból áradó fénnyel megvilágított termet szokatlan sürgés-forgás zümmögö zsivaja töltötte meg. Az asztalok mögül várakozó tekintetek villantak feléjük, s Toran átnyújtotta az irataikat.

A tisztviselök alig vetettek egy pillantást a papírokra, máris intettek, hogy továbbmehetnek. Toran oda is súgta a feleségének:

- Apu alighanem elintézte a formaságokat. Itt öt óra a szokásos várakozási idö.

Feltárult elöttük az ajtó, és Bayta az ámulattól fölkiáltott.

A barlangváros nappali fényben úszott, méghozzá egy fiatal nap fehér fényében. Napnak persze híre sem volt. Az eget egyenletes ragyogás helyettesítette. A langyos levegö kellöen sürü volt, és a zöld növényzet illatával terhes,

- Toran, de hisz ez gyönyörü! - álmélkodott Bayta.

Toran mosolyába némi aggodalom is vegyült.

- Hát igen, Bay, ahhoz képest persze, ami az Alapítványon van; ez semmi, de ez a legnagyobb városa Menedék II-nek, húszezer lakos, és majd meg fogod kedvelni. Szórakozópaloták sajnos nincsenek, viszont titkosrendörség sincsen.

- Ó, Torie, akár egy játékváros! Csupa fehér meg rózsaszín - és milyen tiszta!

- Hát. - Toran is végighordozta tekintetét a városon. A legtöbb ház kétemeletes volt, és a helyben található sima, eres közet szolgált építöanyagul. Az Alapítvány tornyai hiányoztak, meg a régi királyságok roppant kultúrpalotái, a kis méretek azonban nem falták föl az egyéniséget - a személyiség érvényesülésének utolsó szigete volt ez a tömegéletformára berendezkedett Galaxisban.

- Bay, ott van apu! - ocsúdott föl hirtelen Toran. - Nézd csak, ott, ahol mutatom, csacsi! Még most se látod?

De látta. Helyesebben látott egy testes férfialakot, aki viharosan integetett a kezével, ujjait szétterpesztve, mintha vadul a levegöt markolászná. Elnyújtott kiáltás mennydörgése hullámzott feléjük. Bayta követte a férjét, aki a rövidre nyírt pázsiton rohant lefelé. Megpillantott egy kisebb, ösz hajú férfit is: ez szinte eltünt a félkarú, egyre integetö és kiáltozó óriás háta mögött.

Toran hátrakiáltott:

- Apám féltestvére. Az, aki járt az Alapítványon.

A pázsit közepén összefutottak, összefüggéstelen szavakat váltottak, nevettek, s Toran apja örömében megeresztett még egy utolsó kurjantást. Rántott egyet rövid zekéjén, s megigazította fémveretes övét - ez volt az egyetlen fényüzés, amit megengedett magának.

Egyik fiatalról a másikra hordozta tekintetét, s kissé elfulladva megszólalt:

- Rohadt egy napot választottál, fiam, a hazajövetelre!

- Hogyhogy? Vagy úgy: Seldon születésnapja van, mi?

- Az, az! Gépkocsit kellett bérelnem, aztán alig bírtam rávenni Randut, hogy kihozzon. Se égen, se földön egy busz!

A szeme Baytára tévedt, s rajta is feledkezett. Hangja megenyhült:

- Van nálam egy kristálykép rólad, elég jó, de csak most látom, hogy az illetö, aki csinálta, kontár volt.

Elövette a kis diakockát a kabátja zsebéböl, s a ráesö fényben a csöpp kis mosolygó, arcocska egyszerre színesen életre kelt, mint Bayta miniatür hasonmása.

- Hogy Torannak épp ezt a karikatúrát kellett elküldenie! - mondta Bayta ajkbiggyesztve. - Még jó, hogy apámuram közel engedett magához.

- Még hogy mit nem! Különben hívj Frannak. Csak semmi ostoba formaság! Akár belém is karolhatsz a kocsiig. Eddig nem nagyon tételeztem föl a fiamról, hogy megvan a magához való esze. Azt hiszem, változtatok a véleményemen. Változtatnom kell a véleményemen.

Toran a nagybátyjához fordult.

- Hogy tartja magát az öregem az utóbbi idöben? Még mindig fut a szoknya után? - kérdezte halkan.

Randu mosolyra nyílt arca csupa ránc lett.

- Amikor csak tud, Toran, amikor csak tud. Néha eszébe jut, hogy a legközelebbi születésnapja a hatvanadik lesz, s ilyenkor elszontyolodik. De aztán elhessegeti ezt a kellemetlen gondolatot, és visszatér a régi énje. Nemhiába régi vágású kereskedö. De mondd csak, Toran, hol tettél szert ilyen csinos feleségre?

A fiatalember elnevette magát, és összefonta a mellén a karját.

- Csak nem akarod, bácsikám, hogy egy hároméves históriát egy szuszra elmeséljek neked?

Bayta otthon, a kicsiny nappaliban lehámozta magáról az utazóköpenyét, s haját kiszabadította a kámzsa alól. Leült, keresztbe rakta a lábát, és mosollyal nyugtázta a nagydarab, pirospozsgás férfi mustráló tekintetét.

- Tudom, mire próbál rájönni - mondta. - Hadd segítsek. Életkor: huszonnégy, magasság: százhatvankettö, súly: ötven, szakképzettség: történelem. - Észrevette, hogy a férfi igyekezett mindig úgy fordulni, hogy elrejtse elöle hiányzó karját.

- Ha már megemlítette, hát a súlya: ötvenöt - hajolt közel a lányhoz. Hangosan nevetett a lány pirulásán. Aztán a többiekhez fordulva hozzátette: - Egy nö súlyát mindig meg lehet mondani a felsö karjáról; persze megfelelö tapasztalat kell hozzá. Megkínálhatlak valami itallal, Bay?

- Itallal is - mondta ez, s együtt elhagyták a szobát, mialatt Toran a könyvespolcokon matatott az új szerzemények után.

Fran egyedül tért vissza, s közölte, hogy a lány késöbb jön 1e. Nehéz testét lezökkentette a sarokban álló öblös karosszékbe, s merev térdü bal lábát a zsámolyra nyugtatta. Vörhenyes arcáról leolvadt a nevetés, s Toran feléje fordult.

- Hát itthon vagy, fiam - - mondta Fran -, örülök neki. Tetszik az asszonyod. Nem az a csacska-nyafka nöszemély.

- Feleségül vettem - vágta ki Toran egyszerüen.

- Az egészen más dolog, fiam. - A tekintete elsötétült. - Ostobaság így lekötni a jövödet. Öregebb vagyok és tapasztaltabb, nem is csináltam soha ilyesmit.

Randu közbeszólt a sarokból, ahol eddig csöndesen meghúzódott:

- Nono, Franssart, hogy hasonlíthatod magad öhozzá? Hat évvel ezelöttig, a kényszerleszállásodig, sehol sem állapodtál meg annyi idöre, hogy házasságra adhattad volna a fejed. Azóta meg kinek kellenél?

A félkarú férfi kiegyenesedett a székében, és méltatlankodva kifakadt:

- Akárkinek, te vén trotli!

Toran mentegetözve közbevetette:

- Az egész föleg csak jogi formaság, apu. De vannak elönyei is.

- Elsösorban az asszony számára - dörmögte Fran.

- Még ha úgy lenne is - vitatkozott Randu -, a fiú dolga, hogy mit csinál. A házasság régi szokás az alapítványiaknál.

- Az Alapítvány nem példa egy tisztes régi kereskedö számára - tüzelt tovább Fran.

Megint Toran próbálta csillapítani az öreget:

- A feleségem alapítványi. Egyikröl a másikra hordozta a tekintetét, majd halkan hozzátette: - Már jön is.

A társalgás semlegesebb területre sodródott, miután befejezték a vacsorát, amelyet Fran három kalandja füszerezett. (A kalandokban egyenlö arányban keveredett a vér, a nök, a zsákmány és a fantázia.) A kis méretü televízió be volt kapcsolva, s valamilyen klasszikus drámát sugárzott; senki sem figyelt a suttogóra állított hangra. Randu kényelmesen elhelyezkedett az alacsony kereveten, és a hosszú pipájából renyhén kavargó füstfelhön át a puha, fehér állatbörön térdeplö Baytát nézegette. (Valamikor régen hozta a prémet egyik kereskedelmi útjáról, és csak a legünnepibb alkalmakkor terítette a padlóra.)

- Történelmet végeztél, lányom? - kérdezte szívélyesen.

Bayta bólintott.

- Megkeserítettem a tanáraim életét, de azért végül is sikerült valamit megtanulnom.

- Ösztöndíjra terjesztették föl - vetette közbe Toran dicsekvöen -, ennyi az egész.

- És mit tanultál meg? - folytatta Randu barátságosan.

- Mindent? Most? - nevetett a lány. Az öregember nyájasan elmosolyodott.

- Akkor hát mi a véleményed a galaktikus helyzetröl?

- Az a véleményem - mondta Bayta röviden és velösen -, hogy küszöbön áll egy Seldon-válság, ha egyáltalán van még olyasmi, hogy Seldon-terv. Mert megbukott.

(Ejha! - dörmögte Fran a sarokban. - Hogy beszél ez Seldonról?! - Fennhangon azonban nem szólt semmit.)

Randu elgondolkodva szívta a pipáját.

- Valóban? Miböl gondolod? Mert ifjabb éveimben én is jártam az Alapítványon, és valaha nekem is megfordultak rendhagyó gondolatok a fejemben. Mégis, miböl gondolod?

- Hát - kezdte Bayta gondolkodástól elhomályosult tekintettel, miközben csupasz lábujjaival a dús szörmét markolászta, és aprócska állat dundi kezében nyugtatta -, szerintem a Seldon-tervnek az volt a legföbb értelme, hogy jobb világot teremtsen a régi Galaktikus Birodalom helyébe. Ez három évszázaddal ezelött, amikor Seldon létrehozta az Alapítványt, széthullóban volt, méghozzá - ha a történelem igazat mond - a tehetetlenség, a zsarnokság és a Világegyetem javainak igazságtalan elosztása volt az a hármas kór, amely szétzüllesztette.

Randu elgondolkodva bólogatott, Toran a büszkeségtöl csillogó szemmel falta a feleségét, Fran pedig a kuckójában csettintett a nyelvével, és gondosan újra töltötte a poharát.

- Ha igaz, akkor Seldon a pszichohistóriai törvényeivel elöre látta a Birodalom teljes összeomlását, és azt is megmondta, hogy harmincezer évnyi barbárságnak kell eltelnie, mielött létrejön a Második Birodalom, amely visszavezeti az emberiséget a civilizáció és kultúra világába. Életét annak szentelte, hogy az elöfeltételek fölvázolásával meggyorsítsa az újjászületést.

Fran bikahangja harsant közbe:

- És evégett hozta létre a két Alapítványt, tiszteltessék az ö neve.

- És evégett hozta létre a két Alapítványt - erösítette meg Bayta. - A mi Alapítványunkat a haldokló Birodalom tudósai vetették meg, hogy új magaslatokra emelje az emberi tudást és tudományt. És az Alapítvány ürrajzi helyzetét, történelmi környezetét úgy választotta meg, hogy Seldon gondos számítások alapján azt a zseniális következtetést vonhatta le, hogy egyezer év is elég ahhoz, hogy az új, hatalmasabb Birodalom összekovácsolódjék.

Áhítatos csend ült a szobára.

A lány halkan folytatta:

- Régi história ez. Maguk is ismerik. Jószerivel három évszázada az Alapítvány minden lakója betéve tudja. Mégis úgy gondolom, nem árt, ha röviden átfutunk rajta. Ma van Seldon születésnapja, ugye, és hiába vagyok én az Alapítványról, maguk meg Menedékröl, ebben osztozunk.

Lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott, és szórakozottan bámulta a parazsat.

- A történelem törvényei ugyanolyan abszolút törvények, mint a fizikáé, és ha a hibalehetöségek itt nagyobbak, az csak azért van, mivel a történelem tárgya az ember, a fizikáé meg az atom, és az elöbbi számban meg sem közelíti az utóbbit, s ezért az egyéni változatok jelentösége nagyobb. Seldon az ezeréves fejlödési szakaszra egész sor válságot jövendölt meg, amelyek sorra - mint a váltók a vonatot - ráterelik a történelmet az elöre kiszámított sínekre. Ezek a válságok az útjelzöink, és most jött el az ideje a következönek.

Most! - ismételte nyomatékosan. - Majdnem száz év telt el az utolsó óta, és ez alatt a száz év alatt a Birodalom minden nyavalyája megismétlödött az Alapítványon. Tehetetlenség! Az uralkodó osztályunk csak egy törvényt ismer: semmi változtatás. Zsarnokság! Egyetlen szabálya: az eröszak. Igazságtalan elosztás! Egyetlen vágy mozgatja: megtartani, ami az övé.

- Miközben mások éheznek! - üvöltött fel Fran, és hatalmasat sújtott öklével a fotel kartámlájára. - Te lány, minden szavad gyöngyszem. A nagy hasú pénzeszsákok tönkreteszik az Alapítványt, miközben a vitéz kereskedök Menedék-szerü ganéjdombokon rejtegetik a szegénységüket. Ez Seldon meggyalázása, arca besározása, szakálla leköpése, - Magasba lendítette a karját, aztán elszontyolodott képpel hozzátette: - Ha megvolna a másik karom! Ha csak egyetlenegyszer hallgattak volna a szavamra!

- Nyugodj meg, apu - csillapította Toran.

- Nyugodj meg, nyugodj meg! - vicsorgatta a fogát az öreg. - Itt fogunk megdögleni, és ö csak "nyugodj meg!"-ezik nekem!

- A mai idök Lathan Deverse - bökött felé Randu a pipájával - ez a mi Franunk. Devers nyolcvan évvel ezelött azért pusztult el a férjed dédapjával együtt rabszolgaként a bányákban, mert esze nem volt neki, csak szíve.

- Igen, a Galaxisra mondom, az ö helyében én is azt tenném - káromkodott Fran. - Devers minden idök legnagyobb kereskedöje volt, nagyobb, mint az a fölfújt hólyag, az a Mallow, az alapítványiak bálványa. Ha az Alapítvány urai, azok az útonállók, megölték, mert szerette az igazságot, csak súlyosbítja a lelkükön száradó bünt.

- Folytasd, lányom - szólt közbe Randu. - Folytasd, különben átbeszéli az éjszakát, és holnap egész nap dühöngeni fog.

- Nincs mit folytatni - mondta a lány egyszerre elkomorodva. - Muszáj válságnak lenni, csak nem tudom, hogy kell megcsinálni. Az Alapítvány haladó eröit kegyetlenül elnyomják. Magukban, kereskedökben hiába van meg az akarat, ha üldözik magukat, és nincs meg maguk között az egység. Ha az Alapítványon belül és kívül minden jóakaratú ember egyesülne.

Fran fergeteges kacajra fakadt.

- Figyelj csak oda, Randu, mit mond! Az Alapítványon belül és kívül, azt mondja. Lányom, lányom, a tespedt alapítványiakra keresztet vethetsz. Egyeseknek korbács van a kezükben, a többieknek meg a hátukon csattog a korbács, nem is akárhogyan. Az egész rohadt világon nem maradt annyi virtus, amennyiböl egy jó kereskedö kitelne.

Bayta próbált közbeszólni, de igyekezete megtört a háborgó tengerrel szemben.

Toran odahajolt hozzá, és rátette a tenyerét a lány szájára.

- Apu - hütötte le az öreget -, te sohasem jártál az Alapítványon. Fogalmad sincs, mi megy ott végbe. Biztosíthatlak, hogy az ottani földalatti mozgalom elég bátor és merész. Elárulhatom, hogy Bayta is közéjük tartozott.

- Jól van, no, fiam, tegyük le a fegyvert, semmi ok a dühösködésre - mondta egészen feldúlva.

- Az a bajod, apu - folytatta Toran szenvedélyesen -, hogy vidéki szemmel nézed a dolgokat. Azt hiszed, mert százezer kereskedö beássa magát alvilág végén egy gazdátlan bolygó gyomrába, attól egyszerre nagy emberek lesznek. Persze ha az Alapítványról idetéved egy-egy adószedö, nyoma vész, de hát ez csak olcsó hösködés. Mit csinálnátok, ha az Alapítvány hajóhaddal jönne rátok?

- Bombákkal fogadnánk - hencegett Fran.

- És bombákat kapnátok, méghozzá kamatostul. Számban, fegyverzetben, szervezettségben messze elmaradtok - s erre magatok is rá fogtok döbbenni, mihelyt az Alapítvány úgy látja jónak. Jobban tennétek hát, ha szövetségesek után néznétek, méghozzá magán az Alapítványon, ha szerét ejthetitek.

- Randu - fordult Fran segélykéröén a bátyjához egy csapdába esett öreg bika tekintetével.

Randu kivette a pipáját a szájából.

- A fiúnak igaza van, Fran. Ha a lelked mélyére figyelsz, az ott rejtözö gondolatfoszlányokra, magad is belátod ezt. Csakhogy ezek kellemetlen gondolatok ám, ezért azzal a bikaüvöltéseddel visszaüzöd öket a rejtekhelyükre. De hiába, nem tudsz megszabadulni tölük. Megmondom neked, Toran, mért hoztam én ezt most föl.

Elgondolkozva pöfékelt egy darabig, aztán belemerítette pipáját a tálka nyílásába, megvárta a hangtalan lobbanást, és a pipát tisztán kivette. Kisujja kimért, pontos mozdulatával újból megtöltötte.

- Jó, hogy említetted, Toran, hogy az Alapítvány érdeklödést mutat irántunk. Nemrég két alkalommal is kaptunk látogatót adóügyben. A nyugtalanító a dologban az, hogy a második látogatót egy könnyü örhajó is elkísérte. Gleiar városban szálltak le - a változatosság kedvéért bennünket most kihagytak -, és persze sohasem szálltak föl újból. De mérget vehetünk rá, hogy megint eljönnek. Az apád is tisztában van ezzel, Toran, és öt sem hagyja békén a dolog. Nézd meg jól ezt az önfejü vén kujont! Tudja, hogy Menedék bajban van, azt is tudja, hogy kilátástalan a helyzetünk, de ö csak köti az ebet a karóhoz. Könnyebb a lelkének, ha ezt teheti. De ha egyszer kiöntötte a szívét, és világgá üvöltötte az ellenzékiségét, s úgy érzi, hogy ezzel megtette azt, amivel annak a dúvadlelkének tartozik, akkor ö is ugyanolyan megfontolt ember lesz, mint akármelyikünk.

- Akármelyikünk? Kik? - kérdezte Bayta.

- Létrehoztunk egy kis csoportot, Bayta - somolygott az öreg - csak itt a városban. Egyelöre még semmit sem tettünk. Még addig sem jutottunk el, hogy kapcsolatot teremtsünk más városokkal, de ez csak az elindulás.

- De merrefelé? Randu megrázta a fejét.

- Még nem tudjuk. Csodára várunk. Azt eldöntöttük magunkban, hogy - mint mondtad - egy Seldon válságnak kell kibontakoznia. - Vadul hadonászott a mennyezet irányába. - A Galaxis hemzseg a széthullott Birodalom szilánkjaitól és törmelékétöl. Nyüzsög a tábornokoktól. Elképzelhetönek tartod, hogy jöhet idö, amikor valamelyiket megszállja a merészség?

Bayta megrágta magában a kérdést, aztán határozottan megrázta a fejét, hogy hosszú, sima hajának egyetlen befelé kunkorodó tincse ide-oda röpdösött a füle elött.

- Nem, ki van zárva. Ezek között a tábornokok között egyetlen sincs, aki nem lenne tisztában vele, hogy az Alapítvány elleni támadás egyenlö az öngyilkossággal. Nyomába sem léphetnek ezek Bel Riosénak a régi Birodalomból, aki az egész Galaxis erejét fölvonultatta, mégsem jutott semmire a Seldon-terv ellenében. Akad olyan tábornok, aki ne lenne ezzel tisztában?

- És ha feltüzeljük öket?

- Mire? Bele egyenesen az atomkemencébe? És mivel tudná, ha szabad kérdeznem, feltüzelni öket?

- Hát volna éppen valami, egy új dolog. Az utóbbi egy-két évben híre kelt egy különös embernek, akit Öszvérnek hívnak.

- Öszvér? - A lány az emlékezetében kutatott. - Hallottál valaha róla, Torie?

Toran tagadólag intett a fejével. A lány folytatta:

- Mi van vele?

- Nem tudom. De azt mondják, hogy lehetetlen helyzeteken is felülkerekedik. Lehet, hogy a szóbeszéd túloz, de azért mindenesetre érdekes lenne megismerkedni vele. Nem minden jó képességü és megfelelö becsvággyal rendelkezö ember hisz Hari Seldonban és pszichohistóriai törvényeiben. Talán még bátoríthatnánk is ezt a szkepticizmusát. Hátha rászánná magát a támadásra.

- És az Alapítvány gyöztesen kerülne ki.

- Igen, de nem biztos, hogy egykönnyen. Lehet, hogy válságra kerül sor, és mi kihasználhatnánk ezt a válságot arra, hogy kompromisszumot csikarjunk ki az Alapítvány kényuraiból. A legrosszabb esetben pedig legalább annyi idöre megfeledkeznének rólunk, amíg a további akciókat kitervelhetnénk.

- Mit szólsz hozzá, Torie?

Toran halványan elmosolyodott, és az egyik szemére hulló barna hajtinccsel játszadozott.

- Ahogy elmondja, van benne fantázia. De hát kicsoda az az Öszvér? Mit tudsz róla, Randu?

- Egyelöre semmit. De te segíthetnél, Toran. Meg a feleséged, ha hajlandó. Az apáddal már beszéltünk erröl. Alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot.

- Milyen értelemben? Mit kívánnál tölünk, Randu? - A fiatalember gyors, kérdö pillantást vetett a feleségére.

- Nászúton voltatok már?

- Hát. izé. ha nászútnak veheted az Alapítványról idefelé vezetö utat.

- Mit szólnátok egy igazihoz, Kalganon? Szubtropikus éghajlat, strandok, vízi sportok, madárlövészet - minden, ami az üdüléshez kell. Körülbelül hétezer parszekre van innen, vagyis itt van a szomszédban.

- Miért éppen Kalgan?

- Mert ott van az Öszvér! Vagy legalábbis az emberei. A múlt hónapban kaparintotta kézre, méghozzá harc nélkül, jóllehet Kalgan hadura azzal fenyegetözött a rádióban, hogy inkább ionfelhövé robbantja szét a bolygót, semmint hogy feladja azt.

- Hol van most a hadúr?

- Sehol - vont vállat Randu. - Nos, mit szólsz hozzá?

- De hát mit vártok tölünk?

- Nem tudom. Fran meg én már kiöregedtünk, meg vidékiek is vagyunk. A menedéki kereskedök alapjában véve mind vidékiek. Magad is megmondtad. A kereskedelmünk is eléggé korlátozott. Hol vagyunk mi a Galaxist becserkészö öseinktöl?! Hallgass, Fran! De ti ketten ismeritek a Galaxist. Bayta meg kiváltképpen a szép alapítványi nyelvjárást beszéli. Csak azt kívánhatjuk, hogy alaposan nézzetek körül. Ha kapcsolatot tudtok teremteni. de ezt nem is várhatjuk el töletek. Gondoljátok át a dolgot. Ha akarjátok, összehozunk benneteket a csoportunkkal. de ehhez meg kell várni a jövö hetet. Szusszannotok is kell egyet.

Elhallgatott, s a csendet Fran bömbölö hangja törte meg:

- Kinek tölthetek még? Mármint kívülem?

12. A KAPITÁNY ÉS A POLGÁRMESTER

Han Pritcher kapitány nem volt szokva a fényüzéshez, és nem is hatódott meg töle. Általában ellene volt az önvizsgálódásnak és minden olyan filozófiának meg metafizikának, amely közvetlenül nem kapcsolódott a munkájához.

Ez sokat segített.

Munkája jórészt abból állt, amit a hadügyminisztérium "földerítés"-nek, a széplelkek "hírszerzés"-nek, a regényes hajlamúak meg egyszerüen "kémkedés"-nek titulálnak. És sajnos, hiába a televízió szájtépö handabandázása, a "földerítés", a "hírszerzés" meg a "kémkedés" a legjobb esetben is megmarad a közönséges árulás és hitszegés piszkos ügyletének. A társadalom eltüri, mivel "az állam érdekében" valónak ismeri el, de minthogy a filozófia rendszerint azt sugallta Pritcher kapitánynak, hogy a társadalmat ama szent cél érdekében sokkal könnyebb kiengesztelni, mint az ember saját lelkiismeretét - ezért hát ellene volt a filozófiának.

És most a polgármester fényüzö elöszobájában, elveivel ellentétben saját magára terelödtek a gondolatai.

El kellett ismernie, hogy nálánál kisebb képességü emberek egyre-másra megelözték a ranglistán. Vég nélkül záporoztak rá a letolások és a hivatali fegyelmik, de túlélte öket. És makacsul ragaszkodott az elveihez abban a szilárd meggyözödésben, hogy ugyanannak a szent "államérdek"-nek a szolgálatában elkövetett függelemsértést valóban annak fogják elismerni, ami (vagyis a szent cél szolgálatának).

Itt ült hát a polgármester elöszobájában öt katona díszkíséretében és a hadbíróság fenyegetésével a feje fölött.

A súlyos márványajtók simán, hangtalanul kettényíltak, s elötüntek az atlaszfényü falak, a piros müanyag szönyegek s belül újabb fémveretes kettös márványajtó. Két hivatalnok lépett ki a háromszáz évvel korábbi divat szögletes vonalú öltözékében, és kihirdette:

- Kihallgatásra következik Han Pritcher kapitány az Információtól.

Szertartásos meghajlással félreléptek, s utat engedtek a kapitánynak. A belsö ajtón már egyedül lépett be.

Az ajtón túl, egy furcsán dísztelen nagy teremben, egy furcsán négyszögletes, nagy íróasztal mögött egy kis ember ült, szinte elveszett az óriási méretek között.

Indbur polgármester - ezen a néven sorban a harmadik - unokája az elsö Indburnak, aki kegyetlen volt és tehetséges; kegyetlenségéröl tanúbizonyságot tett azzal az ügyességgel, amellyel a szabad választások utolsó, bohózatba illö maradványaival is leszámolt, és azzal a még nagyobb ügyességgel, amellyel uralmát viszonylagos békében fönn tudta tartani.

Indbur polgármester ezenkívül fia volt a második Indburnak - az Alapítvány elsö örökletes polgármesterének -, aki csak félig ütött az apjára, mert egyszerüen csak kegyetlen volt. Így Indbur polgármester harmadik volt ezen a néven, és második, aki a születés jogán örökölte a hivatalát, és mindkét elödjénél kevesebbel volt megáldva, mivel sem kegyetlen, sem tehetséges nem lévén, egy rossz helyre született ragyogó könyvelö veszett el benne.

Harmadik Indbur önmagán kívül mindenki más számára furcsa ötvözete volt a pótjellemvonásoknak.

Számára a mértani pedantéria maga volt a "rend", a napi ügyintézés legjelentéktelenebb részletei iránt tanúsított fáradhatatlan és lázas érdeklödése maga volt a "szorgalom", a habozás, amikor igaza van: "óvatosság"; a süket önfejüség, amikor nincs igaza: "eltökéltség".

És mindamellett nem volt pazarló, és szükségtelenül nem ölt, és a legjobb szándékok vezérelték.

Han Pritcher komor gondolatai ezen az ösvényen futottak, mialatt tiszteletteljesen állva maradt a testes íróasztal elött, arcvonásainak tuskómerevsége semmit sem árult el erröl a tényröl. Nem köhintett, nem helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, meg sem moccant, amíg a polgármester ványadt arca lassan föl nem emelkedett az asztalról, miután fürge ceruzája bevégezte a széljegyzetelést, és egy sürün teleírt papírlap az egyik szabályos oszlop tetejéröl átvándorolt egy másik szabályos oszlop tetejére.

Indbur polgármester óvatosan összekulcsolta maga elött kezét, gondosan ügyelve, nehogy megbontsa az íróasztal pedáns rendjét.

- Han Pritcher kapitány az Információtól - mondta tudomásul vevöleg.

És Pritcher kapitány, a protokoll elöírásait szigorúan betartva, egyik térdét csaknem a padlóig hajlította, s a fejével bókolt, amíg meg nem hallotta a föloldó szavakat:

- Álljon föl, Pritcher kapitány!

A polgármester hangjában megrebbent némi meleg együttérzés, amikor folytatta:

- Azért hívattam, Pritcher kapitány, mert az elöljárói fegyelmi eljárást indítottak maga ellen. Az eljárásra vonatkozó iratok annak rendje és módja szerint hozzám kerültek, és mivelhogy az Alapítvány semmilyen ügye sem érdektelen a számomra, vettem magamnak a fáradságot; és pótlólagos vizsgálatot rendeltem el a maga ügyében. Remélem, nem érez meglepetést.

- Nem, excellenciás uram - felelte Pritcher kapitány minden érzelem nélkül. - Az ön igazságossága közmondásos.

- Igen? Igen? - A hangjában hiúság érzödött, színes kontaktlencséi viszont olyan szögben verték vissza a fényt, hogy a tekintete kemény, hideg kifejezést kapott töle. Precízen maga elé sorakoztatott egy csomó fémfedelü irattartót. A pergamen ívek harsányan megzörrentek, amint tovább lapozott bennük, hosszú ujjával követte a sorokat, mialatt beszélt:

- Itt van a teljes anyaga, kapitány. Negyvenhárom éves, és tizenhét éve a Fegyveres Erök tisztje. Lorison született, anakreóni szülöktöl, semmilyen komolyabb gyermekbetegsége nem volt, kivéve egy myo. különben nem érdekes. a hadsereg elött a Tudományos Akadémián tanult, a hiperhajtómüvekböl abszolvált, tanulmányi eredményei. hm. kitünöek, csak gratulálhatok. altisztként belépett a hadseregbe az Alapítványi Kor 293. évének százkettedik napján.

Egy pillanatra föltekintett, amíg az elsö irattartót odébb tolta, és fölnyitotta a másodikat.

- Mint látja, az én irányításom alatt semmit sem bízunk a véletlenre. Rend! Rendszeresség!

A szájához emelt egy rózsaszínü, illatos zselégolyócskát. Ez volt az egyetlen szenvedélye, s ezt is csak módjával engedte meg magának. Meg kell viszont jegyeznünk, hogy a polgármester asztaláról hiányzott a szinte kötelezö atomláng az elhasznált dohány eltüntetésére. A polgármester ugyanis nem dohányzott.

Következésképpen a látogatói sem.

A polgármester egyre beszélt; megszakítás nélkül, álmosító egyhangúsággal zsongott a hangja, s csak hellyel-közzel tüzött közbe egy-egy halk és amilyen langyos, olyan hatástalan dicsérö vagy megrovó megjegyzést.

Az irattartók lassan visszakerültek az eredeti szabályos kötegbe.

- Nos, kapitány - élénkült föl a hangja -, az anyaga egyedülálló. Kimagasló képességröl tanúskodik, és nem hagy kétséget hasznos szolgálatai felöl. Nem kerülte el figyelmemet, hogy kötelességteljesítés közben kétszer megsebesült, és a kötelesség határait túllépö bátorságáért megkapta az Érdemrendet. Ezek olyan tények, amelyeket nem egykönnyen lehet kisebbíteni.

Pritcher kapitány kifejezéstelen arca semmit sem árult el. Megörizte feszes merevségét. A protokoll elöírta, hogy ha a polgármester egy alattvalóját kihallgatására méltatta, az nem ülhetett le - s ezt az elöírást talán fölöslegesen is hangsúlyozta az a tény, hogy a polgármesteren kívül egyetlen szék sem volt a teremben. A protokoll azt is elöírta, hogy az illetö csak akkor szólalhatott meg, ha föltett kérdésre válaszolt.

A polgármester tekintete megkeményedett, és a szavai is súlyossá és élessé váltak:

- Ezzel szemben tíz éve nem léptették elö, és a följebbvalói egyre-másra az ön hajthatatlan makacsságáról adnak számot. Azt jelentik, hogy rendszeresen megszegi a parancsot, nem képes korrekt magatartást tanúsítani a fölöttesei iránt, a jelek szerint nem törödik azzal, hogy a kollégáival súrlódásmentes viszonyt alakítson ki, ezenkívül javíthatatlan bajkeverö. Mivel magyarázza mindezt, kapitány?

- Excellenciás uram, én azt teszem, amit helyesnek ítélek meg. Az állam nevében végrehajtott cselekedeteim s az érte elszenvedett sebeim tanúsítják, hogy amit én helyesnek látok, az az állam érdekét szolgálja.

- Katonás érv, kapitány, ám veszélyes elv. Erröl még lesz szavam. A konkrét vád ön ellen az, hogy háromszor megtagadott egy megbízatást, holott a parancsot az én törvényes megbízottaim írták alá. Mi erröl a mondanivalója?

- Excellenciás uram, a megbízatásnak semmi értelme sem volt ezekben a kritikus idökben, amikor elsörendü-fontosságú ügyeket viszont mellöznek.

- Úgy! És ki ítéli meg, hogy ezek az ügyek, amelyekröl beszél, elsörendü fontosságúak, s továbbá, honnan veszi, hogy mellözve vannak?

- Excellenciás uram, ezekben a dolgokban én tökéletesen eligazodom. A tapasztalatom és helyzetismeretem - s a följebbvalóim egyiket sem tagadják meg tölem - a legjobb kalauzaim.

- De hát, kedves kapitányom, nem látja be, hogy azzal, hogy magának sajátítja ki a hírszerzési irányvonal meghatározásának a jogát, belegázol fölöttesének a hatáskörébe?

- Excellenciás uram, én mindenekfölött az államot szolgálom, és nem a fölöttesemet.

- Helytelen, mert a maga fölöttesének is van fölöttese, és ez a fölöttes én vagyok, és én vagyok az állam. Ám nem akarom, hogy csorba essék az én igazságszolgáltatásomon, amelyröl azt mondta, hogy közmondásos. Fejtse ki saját szavaival, miben áll az a fegyelemsértés, ami ezt az egészet megindította.

- Excellenciás uram, én mindenekfölött az államot szolgálom, és nem az a kötelességem, hogy egy kiszolgált kereskedelmi tengerész életét éljem Kalganon. Az volt a feladatom, hogy az Alapítvány ottani tevékenységét irányítsam, hozzak tetö alá egy olyan szervezetet, amely kézben tarthatná Kalgan hadurát, különösen, ami a külpolitikáját illeti.

- Tudok róla. Folytassa!

- Excellenciás uram, jelentéseimben szüntelenül hangsúlyoztam Kalgan és az ellenörzése alatt álló rendszerek stratégiai helyzetét. Beszámoltam a hadúr becsvágyáról, eröforrásairól, hódítási törekvéseiröl, és hogy alapjában véve barátságos vagy legalábbis semleges az Alapítvány iránt.

- Gondosan elolvastam a jelentéseit. Folytassa!

- Excellenciás uram, két hónapja, hogy visszajöttem. Akkor semmi jele nem volt a küszöbön álló háborúnak, minden azt mutatta, hogy nyomasztó fölénnyel képesek visszaverni bármily lehetséges támadást. Egy hónappal ezelött egy ismeretlen kalandor mégis harc nélkül elfoglalta Kalgant. Kalgan egykori hadura, úgy látszik, nincs az élök sorában. Senki sem emleget árulást. Ha beszélnek valamiröl, akkor csak ennek a különös szerencselovagnak, az Öszvérnek a hatalmáról és lángelméjéröl.

- Kiének? - - hajolt elöre a polgármester értetlenül.

- Excellenciás uram, úgy emlegetik, hogy az Öszvér. Kevés megfoghatót mondanak róla, de én összegyüjtöttem a hézagos ismeretfoszlányokat, és kiszürtem belölük a leginkább hitelt érdemlöket. Úgy tünik, hogy sem öröklött, sem szerzett méltósága nincsen. Az apja ismeretlen. Anyja belehalt a szülésbe. Úgy nött fel, mint egy vándorcigány. Neveléséröl a csavargók világa és az ür sikátorai gondoskodtak. Eredeti nevét nem ismerik, csak azt, hogy Öszvér, s azt mondják, ezt is maga akasztotta magára, s a népszerü magyarázat szerint hatalmas testi erejére és konok céltudatosságára akar vele utalni.

- És mondja, kapitány, mekkora, haderövel rendelkezik? Hagyja a testi adottságait.

- Excellenciás uram, hatalmas hajóhadakról beszélnek, bár ebben a híresztelésben nyilván közrejátszik Kalgan különös eleste is. Az a terület, amelyet a kezében tart, nem nagy kiterjedésü, ámbár lehetetlen megállapítani a pontos határait. Mindazonáltal utána kell nézni ennek az embernek.

- Hm. m. úgy. úgy. - A polgármester elmélázott, és huszonnégy gondos ceruzavonással hat négyzetet rajzolt föl hatszögletü elrendezésben az egyik jegyzetfüzet felsö üres lapjára, aztán letépte, gondosan háromba hajtotta, és a jobb keze ügyében levö papírgyüjtö nyílásba süllyesztette. Ott tisztán és hangtalanul atomjaira bomlott.

- Mondja csak, kapitány, milyen más lehetöséget lát? Azt elmondta, hogy minek kell utánanéznünk. De mi az, aminek elrendelte a kivizsgálását?

- Excellenciás uram, van ott az ürben egy patkánylyuk, amely a jelek szerint kibújik az adófizetés alól.

- Úgy! És ez minden? Maga nem tudja, senki sem mondta meg magának, hogy ezek az emberek, akik nem fizetik az adót, a régi idök kóbor kereskedöinek a leszármazottjai - csupa anarchista, lázadó és társadalomellenes elem -, az Alapítványról származtatják magukat, és gyalázzák az Alapítvány kultúráját? Maga nem tudja, és senki sem mondta meg magának, hogy ez a patkánylyuk ott az ürben nem egy, hanem sok?! Hogy ezekböl a patkánylyukakból több van, mint ahányról tudomással bírunk?! Hogy ezek a patkánylyukak összeszürik a levet, egyik a másikkal, és valahányan az Alapítvány területén még meglevö bünözö elemekkel?! Bizony, kapitány, még itt is vannak ilyen elemek!

A polgármester pillanatnyi heve gyorsan ellobbant.

- Erröl nem tud, kapitány?

- Excellenciás uram, én ezt mind nagyon jól tudom. De mint az állam szolgájának, hüséggel kell szolgálnom - és az szolgál a leghüségesebben, aki az igazságot szolgálja. Bármi legyen is a politikai szándéka ennek az egykori kereskedök söpredékének, a hatalom azoké a hadvezéreké, akik a régi Birodalom foszlányain uralkodnak. A kalmároknak se fegyverük, se kitartásuk. De még az egység is hiányzik közöttük. Én nem vagyok adóvégrehajtó, hogy ilyen komolytalan megbízatással fecséreljem az idömet.

- Pritcher kapitány, maga katona, és ágyúkban számol. Hiba volt, hogy odáig engedték fajulni a dolgot, amikor már velem szemben is megtagadta az engedelmességet. Vigyázzon! Az én igazságosságom nem a gyengeségböl táplálkozik. Kapitány, már bebizonyosodott, hogy a birodalmi kor tábornokai és a mostani idök hadvezérei egyaránt tehetetlenek velünk szemben. Seldon tudománya, amely megszabja az Alapítvány útját, nem az egyéni hösiességre épít, mint maga gondolni látszik, hanem a történelem társadalmi és gazdasági tendenciáira. Eddig már négy válságon sikeresen átlábaltunk, vagy nem?

- De igen, excellenciás uram. Ennek ellenére Seldon tudományát egyedül Seldon ismeri. Nekünk magunknak csak a hitünk van. Mint azt alaposan megtanultam, az elsö három válság idején olyan bölcs vezérek állták az Alapítvány élén, akik elöre látván a válság természetét, megfelelö intézkedéseket foganatosítottak. Egyébként ki tudja, mi történt volna!

- Igen, igaz, kapitány, de megfeledkezik a negyedik válságról. Ismerje el, kapitány, hogy akkor semmilyen valamirevaló vezetéssel nem rendelkeztünk, holott a legravaszabb ellenféllel, a legnehezebb fegyverekkel és a legnagyobb haderökkel akkor kellett szembenéznünk. A történelmi szükségszerüség folytán mégis mi gyöztünk.

- Az igaz, excellenciás uram. De ez a történelem, amelyröl említést tesz, csak akkor ért szükségszerüvé, miután már egy éve verekedtünk elkeseredetten. Az elkerülhetetlen gyözelmünk félezer hajónkba és félmillió emberünkbe került. Excellenciás uram, a Seldon-terv segít azon, aki magán segít.

Indbur polgármester a homlokát ráncolta, s egyszerre megelégelte a vég nélküli meddö vitát. Belátta, hogy a jóindulat nagy hiba, mert gyakorta úgy fogják föl, mint engedélyt a véget nem érö érvelésre, az ellenszegülésre, a vitatkozás mocsarában való fetrengésre.

- Mégis azt mondom, kapitány, hogy Seldon szavatolja a gyözelmet a hadvezérek fölött, és én ilyen nehéz idökben nem engedhetem meg az erök szétforgácsolását. Ezek a kereskedök, akiket maga olyan könnyen elintéz, az Alapítványról származnak. Ha hadra kelnénk ellenük, ez polgárháború lenne. Seldon terve itt semmiröl sem kezeskedne, mivel ök is meg mi is az Alapítványhoz tartozunk. Ennélfogva észre kell térítenünk öket. A parancsot megkapta.

- Excellenciás uram.

- Nem tettem föl kérdést, kapitány! Megkapta a parancsot. Engedelmeskedni fog a parancsnak. Minden további vitát velem vagy a képviselöimmel úgy fogunk tekinteni, mint árulást. Elmehet.

Pritcher kapitány újra térdet hajtott, azután lassan kihátrált a teremböl.

Indbur polgármester, ezen a néven a harmadik, és második olyan polgármester az Alapítvány élén, aki örökölte a méltóságát, visszanyerte a nyugalmát, és fölemelt egy lapot a bal keze felöli szabályos halomról. Ez egy jelentés volt arról a megtakarításról, amelyet azzal értek el, hogy a rendörök egyenruháján csökkentették a fémszivacs szegély mennyiségét. Indbur polgármester áthúzott egy fölösleges vesszöt, kijavított egy helyesírási hibát, három megjegyzést írt a margóra, és a jelentést a jobb keze felöli szabályos halom tetejére helyzete. Újabb papírlapot emelt le a bal keze felöli szabályos halomról.

Amikor Han Pritcher hírszerzö kapitány visszaérkezett a kaszárnyába, egy személyes kapszula várt reá. Szigorú hangú, vörös SÜRGŐS bélyegzövel átnyomott parancs volt benne, az aláírás helyén egy szabályos nagy I betüvel.

Han Pritcher kapitányt a legszigorúbban utasították, hogy keljen útra "a Menedéknek nevezett lázadó világra".

Han Pritcher kapitány egyedül ült könnyü, egyszemélyes naszádjában, és hidegvérü nyugalommal Kalganra állította be az útirányt. Azon az éjszakán az igazukban biztos önfejüek nyugodt álmát aludta.

13. A HADNAGY ÉS A POJÁCA

Ha Kalgannak az Öszvér seregei által történt meghódítása hétezer parszeknyi távolságban akkora visszhangot vert, hogy az egy öreg kereskedö kíváncsiságát, egy önfejü kapitány aggályát és egy pedáns polgármester bosszúságát is képes volt fölkavarni, akkor magán Kalganon az égvilágon semmilyen hatást nem keltett, és senkit sem zökkentett ki a nyugalmából. Örök tanulság az emberiség számára, hogy az idö is, a tér is gyüjtölencse, minél messzebb van valami, annál sürübb ponttá zsugorítja. Egyébiránt nincs följegyezve, hogy a tanulságot valaha is tartósan megszívlelte volna az emberiség.

Kalgan az Kalgan volt. A Galaxisnak ezen a fertályán, úgy tünt, csak ö nem tudott arról, hogy a Birodalom letünt, hogy a Stanellek uralma megszünt, a nagyság elenyészett, s vele tovatünt a béke.

Kalgan világa a fényüzésnek élt. Az emberiség épülete enyészetnek indulhatott, ez a világ mintha mi sem történt volna, tovább gyártotta az élvezeteket, s aranyért kényelemmel fizetett.

A történelem megpróbáltatásai elkerülték, mert ki az a hódító, aki lerombolná vagy nagyobb kárt tenne egy ilyen világban, amelyen még a fákon is pénz terem, s azon mindig megvásárolhatta a sérthetetlenségét?

Ám Kalgant is utolérte az a sors, hogy egy hadvezér ütötte föl rajta a szállását, és a lágy bolygót a háború vastörvényeihez igazította hozzá.

Szelíd öserdei, lankás partjai, rikítóan csábos városai az idegen zsoldosok és a népfölkelök menetelö lépteit visszhangozták. A tartomány bolygói, történelmük során elöször, fegyvert fogtak, és a pénzüket megvesztegetés helyett csatahajókba fektették. Uralkodójuk nem hagyott kétséget az iránt, hogy foggal-körömmel megvédi, ami az övé, és elszántan ráteszi a kezét arra, ami a másoké.

A Galaxis nagy férfiai sorát folytatta: háború és béke ura, birodalomépítö, dinasztiaalapító hadúr volt.

És lám, egy ismeretlen, nevetséges elönevü senkinek kellett öt leigáznia, s megkaparintania a hadait, a csírázó birodalmát - méghozzá egyetlen puskalövés nélkül.

Így hát Kalgan megint olyan volt, mint régen, mundérba bújt polgárai sietve visszatértek elöbbi elfoglaltságukhoz, míg a külföldröl behozott hivatásos hadfiak minden teketória nélkül beleolvadtak az újonnan lezúdult ármádiákba.

Mintha mi sem történt volna, tovább folytatódtak az öserdök szelídített vadjaira körültekintöen megrendezett fényüzö vadászatok, amelyek sohasem követeltek emberi életet, meg a légi robogóval üzött madárhajszák, amelyek egyedül a nagy madarak számára jelentettek veszélyt.

A városokban a Galaxis minden rendü és rangú kikapcsolódni vágyó turistája megtalálta a pénztárcájához mért szórakozást, az éteri felhöpalotáktól kezdve - amelyek egy féltalléros pénzérme csörrenésére bárkit beavattak fantáziát megmozgató látványosságaikba - egészen az eldugott és exkluzív búvóhelyekig, amelyeket csak a krözus ínyencek engedhettek meg maguknak.

Az utasok végtelen áradatában Toran és Bayta egy csepp nem sok, de annyit sem jelentett. A Keleti Félsziget hatalmas közhangárjában számba vétették hajójukat, azután útnak eredtek a középosztálybeli kompromisszum kedvelt helye, a Beltenger felé, ahol a gyönyör még törvényes, söt tiszteletre méltó, a tömeg pedig elviselhetö volt.

Bayta a fény ellen sötét szemüveget, a meleg ellen pedig lenge fehér köpenyt viselt. Melegbarna, a naptól enyhe pírt kapott karjaival átölelte fölhúzott térdeit, és rebbenéstelen, méla tekintetét férje hosszan elnyúlt s a ragyogó napfényben szinte vibráló testén nyugtatta.

- Ne vidd túlzásba - intette a férjét, de Toran egy haldokló nap bolygójának lakója volt. Az Alapítványon eltöltött három év ellenére még mindig fényüzésnek érezte a napot, és elözetesen sugárvédö kezelésben részesült böre egy rövidke nadrágon kívül már negyedik napja nem érezte magán a ruha durvaságát.

Bayta a fiú mellé kuporodott a homokba, és suttogó társalgásba fogtak.

Toran hangja álmosan vánszorgott föl hozzá a bágyadt arc mögül:

- Elismerem, hogy sehol sem tartunk. De hát hol van? Kicsoda ö? Ez a bolond világ semmit sem árul el róla. Talán nem is létezik.

- De létezik - erösködött Bayta mozdulatlan ajkakkal - Csakhogy ravasz, ennyi az egész. És a nagybácsidnak igaza van. Ez az ember kapóra jön nekünk - ha nem futunk ki az idöböl.

Percnyi hallgatás után Toran ernyedten suttogta:

- Tudod, mivel foglalkozom, Bay? Hagyom, hogy a nap lassacskán valamiféle éber álomba ringasson bele. Minden olyan egyszerünek, problémátlannak tünik.

A hangja szinte elenyészett, majd újból visszatért

- Emlékszel rá, Bay, miket mondott az egyetemen dr. Amann? Az Alapítvány soha nem veszíthet, ami nem jelenti azt, hogy az Alapítvány vezetöi nem húzhatják a rövidebbet. Avagy nem azzal kezdödött-e meg az Alapítvány igazi történelme, hogy Salvor Hardin kipenderítette az enciklopédistákat, és elsö polgármesterként átvette Terminus bolygó irányítását? Aztán a következö évszázadban Hober Mallow csaknem olyan drasztikus módszerekkel jutott hatalomra. Vagyis a vezetök kétszer is megbuktak, tehát lehetséges. Miért ne próbálkoznánk mi is?

- Torie, ez az okoskodás olyan régi, mint a világ. Hiába vesztegeted az álmaidat.

- Hiába-e? Gondold csak végig. Mert micsoda Menedék? Nem része-e az Alapítványnak? Mondhatni, nem más, mint a külsö proletariátusa. Ha mi fölülkerekednénk, akkor is az Alapítvány gyözne, és csupán a mostani vezetök veszítenének.

- Micsoda szakadék van a szándék és a lehetöség között! Csak a szádat jártatod.

Toran nagyot nyelt.

- Hülyeség, Bay, rád jött a bolondóra. Mért akarod az én hangulatomat is elrontani? Ha nincs ellene kifogásod, alszom egyet.

Bayta azonban egyszerre kinyújtotta a nyakát, és se szó, se beszéd, elkacagta magát, még a szemüvegét is levetne, és csupán a tenyerével árnyékolva be a szemét, a part felé bámult.

Toran felnézett, majd a könyökére támaszkodott, s törzsét elfordítva követte Bayta tekintetét.

A szeme megakadt egy nyakigláb alakon, aki égnek meredö lábakkal a kezein lépkedett az alkalmi nézöközönség osztatlan gyönyörüségére. A strand nagyszámú tányérozó mutatványosa közé tartozott, akik az eléjük vetett pénzdarabok ellenében kígyóként hajlítgatták és tekergették gumitagjaikat.

Egy arra sétáló örszem intett neki, mire a bohóc, egyik kezén meglepö könnyedséggel egyensúlyozva, hüvelykujját az orrára tette, és csúfolódva legyezett a tenyerével, Az ör fenyegetöen közelebb lépett, ám a hasába kapott rúgástól nyomban vissza is hökölt. A bohóc a rúgás ívét befejezve talpra pattant, és kereket oldott, miközben a tajtékzó ör útját elállta a csöppet sem vele érzö tömeg. A bohóc tétova útja a part mentén vezetett. A legtöbb embert figyelemre sem méltatta, másoknál habozott, de meg sehol sem állt. Az alkalmi közönség szétszéledt. Az ör is eltávozott.

- Fura egy alak - nevetett Bayta, s Toran közönyösen rábólintott. A bohóc a közelükbe ért, s jól szemügyre vehették az alakját. Sovány arca elöl jókora cimpákkal megáldott húsos orrban végzödött, amely már-már ormány benyomását keltette. Az öltözéke még jobban kihangsúlyozta ösztövér alakját és pókszerü tagjait, amelyekkel - jóllehet az volt az ember érzése, mintha villával hányták volna rá - fürgén és kecsesen mozgott.

Már a látása nevetésre ingerelt.

Úgy látszik, a komédiás észrevette, hogy érdeklödéssel szemlélik, mert elöttük elhaladva megtorpant, és éles fordulatot téve, feléjük lépett. Nagy, barna szemét Baytára szegezte.

Bayta zavarba jött.

A bohóc elmosolyodott, de ettöl csak szomorúbb lett csörös arcának kifejezése; lágy, gondosan ejtett beszéde a Központi Szektorok nyelvjárásáról árulkodott:

- Hiába eröltetem jó szellemek adta eszemet, csak arra lyukadok ki: ez a hölgy itt nem létezhet. Mert ki az, aki józanul az álmát valóságnak tekintené? De hess, józan ész: inkább hiszek megbabonázott, elvarázsolt szememnek.

Bayta szeme tágra meredt, és a száját meglepett kiáltás hagyta el.

Toran elnevette magát.

- Ó, te elbüvölö! Csak rajta, Bay, ez megér egy ötöst. Add oda neki.

A bohóc azonban egyetlen ugrással elötte termett.

- Nem, asszonyom, ne értsen félre. Szavaim nem a pénz reményétöl, a ragyogó szempártól meg az édes orcától ittasulnak meg.

- Hálásan köszönöm. - majd Toranhoz: - A csodába is, csak nem vakította el a nap a szemét?

- És nemcsak a szemektöl meg az orcától - folytatta a bohóc, s mámoros szavai sebesen ömlöttek a szájából - hanem a szellemtöl, amely ragyogó és szilárd, ám egyúttal gyöngéd is.

Toran feltápászkodott, fehér köpenye után nyúlt, amely az elmúlt négy napban egyetlen öltözéke volt, és magára terítette.

- Figyelj ide öregem! - szólt. - Mondd meg, mit akarsz és hagyd békén a hölgyet.

A bohóc riadtan hátralépett, s kútágas alakja meggörnyedt.

- Nem akartam én semmi rosszat. Idegen vagyok itt, s azt mondják rólam, hogy habókos vagyok; ennek ellenére tudok az arcokban olvasni. Ennek a hölgynek a szépségén meleg szív sugárzik át, s azért bátorkodom megszólítani, mert érzem, hogy segít a bajomon.

- Öt tallér kisegít a bajból? - vetette oda Toran félvállról, és feléje nyújtotta a pénzdarabot.

A bohóc azonban nem nyúlt a pénz után, mire Bayta vette át a szót:

- Majd én beszélek vele, Torie. - Aztán súgva gyorsan hozzátette: - Mért kell megsértödnöd a bolondos beszédén? Ez a nyelvjárása; a mi beszédünk nyilván ugyanolyan furcsán hangzik az ö fülének. Mi a baja? - fordulta bohóchoz. - Csak nem az ör miatt aggódik? Ne féljen, nem fogja bántani.

- Dehogyis, nem ö. Ő csak egy árva szellö, amely a bokám körül meglibbenti a port. Másvalaki elöl futok én: egy szélvész elöl, aki világokat söpör szerteszét, vagy sodor pehelyként egymásnak. Egy hete, hogy megugrottam, s azóta a város utcái az ágyam, s a sokadalom a búvóhelyem. Sok arcról próbáltam segítökészséget leolvasni. Itt végre rátaláltam. Itt végre rátaláltam - ismételte meg az utolsó mondatot az izgalomtól fojtott hangon, s szarvasszemébe aggodalom ült ki.

- Figyeljen ide, barátom - mentegetözött Bayta -, én szívesen segítenék magán, de hát micsoda menedék vagyok én egy világot fölforgató szélvész ellenében? Az igazat megvallva, tudnék használni.

Egy eröteljes, parancsoló hang vágott a szavába:

- Itt vagy hát, te koszos kurafi!

A partör rohant feléjük tüzvörös arccal, acsarogva. Kis hatósugarú kábítópisztolyát célzásra emelte.

- Fogjátok meg, ti, ott! Nehogy elmeneküljön! - Súlyos tenyerét a bohóc vézna vállára helyezte, hogy ez felnyögött bele.

- Mit követett el? - érdeklödött Toran.

- Mit követett el? Mit követett el? Jól van, no! - Az ör elöhúzott az övén csüngö iszákjából egy bíborszínü kendöt, s megtörölgette vele csupasz tarkóját. - Megmondom, mit követett el - mondta megkönnyebbülten. - Meglógott! Kalgan-szerte körözik, s már az elöbb is fölismertem volna, ha a lába van alul és nem az a vércsepofája. - És böszen megrázta zsákmányát.

Bayta mosolyogva megkérdezte:

- És honnan lógott meg, uram?

Az ör felemelte a hangját. Bámészkodó, csacska tömegkezdett köréjük gyülekezni, és amilyen mértékben nött az ör hallgatósága, olyan mértékben nött saját fontosságának a tudata.

- Hogy honnan lógott meg? - szavalta maró gúnnyal a hangjában. - Feltételezem, hogy hallott az Öszvérröl, nemde?

A zsivaj elült, és Bayta úgy érezte, mintha egy darab jég húzódna lefelé a gyomrába. A pojáca ráfüggesztette a tekintetét, és egyre remegett az ör markos szorításában.

- És ki ez a pokolfajzat - folytatta az ör szenvedélyesen -, ha nem ölordsága saját szökevény udvari bolondja? Beismered, te pojáca? - rázta meg foglyát kíméletlenül.

Válasz helyett csak a fogoly félelemtöl halálra vált arcát látta, s Bayta susogott hangtalanul Toran fülébe.

Toran barátságos szándékkal az ör elé lépett.

- Figyeljen ide, jóember! Mi lenne, ha egy pillanatra elvenné a kezét? Ez a színész itt nekünk táncolt, és még nem szolgált meg a béréért.

- De hát díj van kitüzve rá! - védte az ör a jogait emelt hangon.

- Meg fogja kapni, ha be tudja bizonyítani, hogy ez valóban a maga embere. Mi lenne, ha addig is nyugton hagyná? Ha nem tudná, a vendégjogba üti bele az orrát, amiért könnyen megütheti a bokáját.

- Maga meg ölordsága dolgába üti bele az orrát, és ezért üti meg a bokáját! - Újból megrázta a bohócot. - Add vissza a béredet, te keselyü!

Toran villámgyors mozdulatot tett, s kicsavarta a pisztolyt az ör kezéböl, vele kis híján a fél ujját is. Az ör felüvöltött a dühtöl meg a fájdalomtól. Toran teketória nélkül félrelökte, és a kezei szorításából kiszabadult bohóc gyorsan megmentöje háta mögé iszkolt.

A szinte végeláthatatlanná növekedett tömeg alig figyelt föl az újabb fejleményekre. Néhányan a nyakukat nyújtogatták, a legtöbben azonban széledezni kezdtek, mintha a tett színhelyéröl menekülnének.

Ekkor a távolban mozgolódás támadt, és nyers parancs csattant. A tömeg kétfelé vált, és a folyosón, villamos korbácsaikat hanyagul lóbázva, két férfi közeledett. Bíborszínü ingeiken cikázó villámtól szertehasadó bolygó volt a jelvény.

Mögöttük egy sötét óriás lépkedett hadnagyi egyenruhában; sötét volt a böre, a haja, sötét az arcának kifejezése.

A sötét férfi azzal a vészjósló fojtottsággal beszélt, amelyböl érzödött, hogy tudatában van: nincs szüksége nagy hangra, hogy az akaratát keresztülvigye.

- Te vagy az, aki értesítettél bennünket? - kérdezte. Az ör, aki még egyre kicsavart ujját dajkálgatta, fájdalomtól eltorzult arccal nyöszörögte:

- Igényt tartok a jutalomra, hatalmas úr, és bevádolom ezt az embert.

- A jutalmad megkapod - mondta a hadnagy anélkül, hogy ránézett volna. - Fogjátok meg! - intett az embereinek parancsolóan.

Toran érezte, hogy a bohóc eszeveszett kétségbeeséssel kapaszkodik a köpenyébe.

- Sajnálom, hadnagy - szólalt megemelt hangon, s igyekezett visszafojtani hangja remegését -, de ez az ember az enyém.

A katonák szeme meg se rebbent e kijelentés hallatán. Egyikük hanyagul fölemelte a korbácsát, a hadnagy azonban rászisszent, mire leengedte.

Ő sötét hatalmassága elörenyomult, és szögletes alakja oszlopként magasodott Toran fölé.

- Maga kicsoda?

- Az Alapítvány polgára! - csendült a válasz.

A szó megtette a hatását, legalábbis a tömegre. A feszült csendet zúgó moraj törte meg. Lehet, hogy az Öszvér neve félelmet ébresztett, ám még új volt, és nem tudott lehatolni a zsigerekig, mint az Alapítványé, amely elpusztította a Birodalmat, s a nevétöl való rettegés könyörtelen zsarnokként uralkodott egy egész Galaxis-negyed fölött.

A hadnagy megörizte méltóságát.

- Tisztában van vele, ki az az ember a háta mögött? - kérdezte.

- Azt mondják, hogy a vezérük udvarából szökött meg, én azonban csak egyben vagyok biztos, hogy a barátom. Csak akkor kapja meg, ha minden kétséget kizáróan igazolja a személyazonosságát.

A tömeg soraiból hangos sóhajok törtek föl, a hadnagy azonban rá sem hederített.

- Láthatnám az alapítványi polgárságát igazoló papírjait?

- A hajómon vannak.

- Tudatában van annak, hogy az eljárása törvényellenes? Agyonlövethetném önt.

- Minden bizonnyal. De ebben az esetben az Alapítvány polgárát lövetné agyon, és egészen bizonyos, hogy a jóvátétel egy részeként az ön felnégyelt testét is az Alapítványra vitetnék. Más hadurak is megtették ezt.

A hadnagy megnyalta az ajkait. Igazat kellett adnia a jövevénynek.

- A neve? - telte föl a kérdést.

Toran kihasználta fölényét.

- Csak a hajómon vagyok hajlandó további kérdésekre válaszolni. A hangárban megmondják a rekesz számát. Bayta néven van bejelentve.

- A szökevényt nem adja ki?

- Az Öszvérnek talán. Küldje hozzám a gazdáját!

A további szóváltás suttogásba fulladt, s a hadnagy hevesen elfordult.

- Szétoszlatni a tömeget! - adta ki a parancsot az embereinek dühtöl fuldokolva.

A villamos korbácsok suhogni kezdtek. A nép sikoltozva meglódult, és vadul szerteiramodott.

A hangár felé visszatéröben Toran csak egyszer szakította meg elmélázó hallgatását.

- A Galaxisra, Bay, mit éltem át! - mondta alig hallhatóan. - Majd meghaltam a félelemtöl!

- Igen - felelte a lány, s a hangja még mindig remegett, és a szeme szinte imádattal tekintett föl rá. - Egyáltalán nem ismertem rád.

- Még mindig nem jutott el a tudatomig, mi is történt tulajdonképpen. Egyszer csak ott volt a kezemben a kábítópisztoly, amelyröl azt sem tudtam, hogy kell használni, és visszafeleseltem. Fogalmam sincs, mért tettem.

Miközben elhagyták a strand körzetét, a légi busz hátsó ülésére pillantott, az Öszvér álomba kuporodott bohócára, és utálkozva hozzátette:

- Ez volt életem legnehezebb munkája.

A hadnagy tiszteletteljesen megállt a helyörség ezredese elött, aki ráemelte a tekintetét, és azt mondta:

- Helyesen cselekedett. Leléphet.

A hadnagy azonban tétovázott.

- Az Öszvért lejáratták a csöcselék szemében, uram - mondta komoran. - Büntetö akciót kell foganatosítani, hogy helyreálljon a kellö tisztelet iránta.

- Erröl már gondoskodás történt.

A hadnagy félig elfordult, aztán némi nehezteléssel a hangjában azt mondta:

- Elismerem, uram, hogy a parancs az parancs, de életem legnehezebb munkája az volt, ahogy ott álltam az elött az ember elött, kezében a kábítópisztollyal, és szó nélkül le kellett nyelnem az arcátlanságát.

14. A MUTÁNS

A hangárnak nevezett sajátos kalgani intézményt az a szükség hozta létre, hogy el tudják látni az ide látogató rengeteg turistahajót, s egyúttal gondoskodni tudjanak a látogatók sokrétü szükségleteiröl. Az az okos ember, akinek elöször eszébe jutott a kézenfekvö megoldás, rövid idön belül milliomos lett. Örökösei - a születés vagy a vagyon jogán - Kalgan leggazdagabb polgárai közé emelkedtek.

A hangár testes épülete kilométerekre terjed, s a hangár szó egyáltalán nem fedi a lényegét. Tulajdonképpen hajószállodának lehetne nevezni. Az utas elöre leszurkolja a díjat, s ezért kiutalnak a hajójának egy rekeszt, ahonnan tetszés szerinti idöben útra kelhet az ürbe. A látogató aztán továbbra is a hajóján lakik. Természetesen élvezi a rendes szállodai szolgáltatásokat, kedvezményes áron fölújítják az élelmiszer- és gyógyszerkészletét, ellátják a hajó egyszerü szervizelését, névleges díjazásért jármüvet bocsátanak a rendelkezésére a kalgani közlekedéshez stb.

Végeredményben a látogató kevesebbel megússza a hangártér és a szállodaszámla kombinálásával. A tulajdonosok jókora haszonnal bérbe adják földterületüket. A kormány tetemes adókhoz jut. Mindenki jól jár. Senki sem veszít. Egyszerü!

A férfi, aki a hangár számtalan szárnyát összekötö széles folyosók árnyékfala mentén bandukolt, valaha el-eltünödött a fentebb leírt rendszer újdonságán és praktikusságán, a tétlenség eme hiú gondolatainak azonban csöppet sem kedvezett a jelen pillanat. A katonás rendben sorakozó rekeszek hosszú sorában ott terpeszkedtek a testes hajók, s a férfi egyik sort a másik után járta végig.

Mestere volt annak a munkának, amit most végzett, és ha a hangár-nyilvántartás elözetes tanulmányozása semmi közelebbi adatot nem szolgáltatott neki azon túl, hogy nagyjából közölte vele azt a szárnyat, amely a hajók százainak adott helyet, úgy szaktudása módot adott neki arra, hogy ezek közül kirostálja azt az egyetlenegyet.

Röpke sóhajtás törte meg a csöndet, amikor az ember megállt, majd eltünt az egyik folyosóban - parányi féreg a fenyegetöen magasodó fémszörnyek lábánál.

Itt-ott fény szürödött ki az ablakokból, jelezvén, hogy a hajó gazdája korán otthagyta a szervezett örömöket, hogy a maga egyszerübb - vagy diszkrétebb - szórakozásainak áldozzon.

Az ember megtorpant, és elmosolyodott volna, ha az arca ismerte volna ezt a készséget. Tény, hogy az agytekervényeiben megjelent a mosoly lelki megfelelöje.

A hajó amely elött megtorpant, karcsú volt, és szemlátomást gyors járatú. A hajótest jellegzetességei érdekelték. Nem volt közönséges típus; jóllehet a Galaxisnak ebben a negyedében akkortájt minden hajó vagy alapítványi volt, vagy az Alapítvány hajóit majmolta, még ha nem alapítványi müszerészek építették is. Ez azonban más volt. Az biztos, hogy alapítványi hajó - ha más nem, elárulták ezt azok a dudorok a felületén, amelyek csak az alapítványi hajókat védö ernyö csomópontjait jelezték. De egyéb jelek is voltak.

Az ember nem habozott.

A hajók magányát védö elektronikus korlát - amelyet az igazgatóság figyelmessége húzott föl a sorok elött - nem jelentett akadályt számára. Különleges semlegesítövel rendelkezett, amely könnyedén rést vágott azon, anélkül hogy müködésbe hozta volna a riasztóberendezést. Így a hajó belsejében a külsö betolakodóról az a finom és szinte barátságosan diszkrét berregés adott elöször hírt, amely annak nyomán, hogy a fö légzsilip egyik oldalán egy tenyér eltakarta a parányi fotocellát, a nappali szobában fölhangzott.

És mialatt a hajót ilyen sikeres vallatásnak vetették alá, Toran meg Bayta teljes biztonságban érezte magát a Bayta acélfalai mögött. Az Öszvér bolondja, aki elárulta, hogy vézna porhüvelye a hangzatos Magnifico Giganticus névre hallgat, az asztal fölé görnyedve nyelte az eléje rakott ételt.

Szomorú barna szemét csak azért vette el a tányérjáról, hogy kövesse vele Bayta sürgését-forgását az étkezöül szolgáló közös konyha-éléskamrában.

- Gyarló a hála, ha gyarló, aki adja - dünnyögte -, ám ami tölem telik, mind a magáé, mert hát ezen a héten csak morzsákon tengödtem, holott e cingár testet gigászi étvágy mardossa.

- Hát akkor egyen - mosolygott Bayta -, ne vesztegesse az idejét hálálkodásra. Hogy is van az a középgalaxisi közmondás a háláról? Úgy tünik, mintha hallottam volna egyszer.

- Meglehet, asszonyom. Mert az egyszeri bölcs férfiú, hallomásból tudom, azt mondotta volt: "Az a hála az igazán jó, amely nem illan el üres frázisokban." De hát, asszonyom, én sajnos, úgy tünik, üres frázisokból vagyok gyúrva. Amikor üres szavaim megnyerték az Öszvér tetszését, udvaroncöltönnyel fizetett értük, meg hangzatos névvel - mert a köznapi Bobo, az eredeti nevem, nem tetszik neki -, ám amikor üres szavaim nem vívták ki a tetszését, szegény csontjaim rögvest megtapasztalták ökle és korbácsa ütéseit.

Toran lépett be a vezetöfülkéböl.

- Nincs mit tennünk, Bay, csak várnunk. Remélem, az Öszvér megérti, hogy az Alapítvány hajója alapítványi terület.

Magnifico Giganticus, az egykori Bobo, tágra nyílt szemmel kiáltott:

- Vajh, mi nagy lehet az Alapítvány, amely elött még az Öszvér kegyetlen szolgái is megjuhászodnak!

- Maga is hallott az Alapítványról? - kérdezte Bayta csöppnyi mosollyal.

- Ki ne hallott volna? - suttogta Magnifico titokzatosan. - Úgy emlegetik, mint a nagy csodák világát, a bolygókat elemésztö tüzeket, ahol hatalmas, titokzatos erök lakoznak. Úgy hírlik, hogy a Galaxis legföbb urai sem kapják meg azt a tiszteletet és hódolatot, amely az egyszerü embert is természettöl fogva megilleti, legyen az akár az ür szemétgyüjtöje vagy egy hozzám hasonló senki, ha azt mondhatja magáról, hogy "az Alapítvány polgára vagyok".

- Jól van, Magnifico - szakította félbe Bayta -, sohasem fejezi be, ha szónokol közben. Tessék, itt van egy kis ízesített tej. Finom.

Az asztalra tett egy korsóval, és néma jellel kihívta Torant a helyiségböl.

- Torie, mit fogunk csinálni vele? - bökött a konyha felé.

- Hogyhogy mit fogunk csinálni vele?

- Ha idejön az Öszvér, kiadjuk neki?

- Mi mást tehetnénk, Bay? - mondta zaklatott hangon, s gondterheltségét elárulta az a mozdulat is, amellyel homlokába hulló nyirkos hajtincsét hátrasimította.

- Mielött idejöttem volna - folytatta idegesen - az a homályos elképzelés élt bennem, hogy csak az Öszvér elé kell kérnünk magunkat, és nyomban elkezdhetjük vele az érdemi tárgyalást, de hogy miröl, azt persze magam sem tudtam volna megmondani.

- Tudom, mire gondolsz, Torie. Én magam nem sok reményt tápláltam aziránt, hogy az Öszvér elé kerülünk, de bíztam benne, hogy sikerül legalább elsö kézböl megtudni valamit az itteni kalamajkáról, s ezt továbbadjuk azoknak, akik valamivel jobban kiigazodnak ebben a csillagközi ármánykodásban. Én nem születtem regényhös kémnek.

- Én se vagyok különb nálad, Bay. - Összefonta a karját, és komor arccal kifakadt:

- Micsoda helyzet! Ha nincs ez a fura közjáték, azt sem tudjuk, hogy egyáltalán létezik-e egy olyan személy, mint az Öszvér. Mit gondolsz, eljön a bolondjáért?

Bayta ráemelte a tekintetét.

- Magam sem tudom, kívánom-e, hogy eljöjjön. Egyáltalán nem tudom, mit mondjak vagy mit tegyek. És te?

A belsö csengö szaggatottan fölberregett. Bayta hangtalanul, csak az ajkával mondta:

- Az Öszvér!

Magnifico tágra nyílt szemü arca jelent meg az ajtóban, és panaszosan nyüszítette:

- Az Öszvér?

Toran szinte suttogva megszólalt:

- Be kell, hogy bocsássam öket.

Egy kapcsoló kinyitotta a légzsilipet, és becsukta a jövevény mögött a külsö ajtót. Az ernyö csak egyetlen homályos alakot mutatott.

- Csak egy ember - mondta Toran leplezetlen megkönnyebbüléssel, és alig tudta visszafojtani hangjának remegését, amint a szócsö fölé hajolt:

- Kicsoda ön?

- Engedjen be, és majd meglátja, jó? - hangzott a cérnavékony válasz a hangszóróból.

- Fölhívom a figyelmét, hogy ez alapítványi hajó, következésképpen a nemzetközi egyezmény értelmében alapítványi területnek számít.

- Tudom.

- Tegye le a fegyverét, különben lövök. Jól föl vagyok fegyverkezve.

- Megtörtént!

Toran kinyitotta a belsö ajtót, és élesre zárta a sugárpisztolyát, hüvelykujját a kapcsológomb fölött lebegtetve. Léptek zaja hallatszott, majd kivágódott az ajtó, és Magnifico fölkiáltott: - Ez nem az öszvér! Ez csak egy ember.

Az ember ünnepélyesen meghajolt a bohóc elött.

- Pontos a megfigyelése. Én nem vagyok az Öszvér - mondotta, és széttárta a karját. - Nincs nálam fegyver, és békés küldetésben járok. Nyugodjon meg, és tegye félre a sugárpisztolyát. Az ön keze nem elég nyugodt ahhoz, hogy biztonságban erezzem magamat.

- Kicsoda ön? - szögezte neki a kérdést Toran nyersen.

- Én ugyanezt kérdezhetném öntöl - mondta az idegen fagyosan -, mivelhogy ön az, aki másnak adja ki magát, nem én.

- Hogyhogy?

- Ön az, aki alapítványi polgárnak mondja magát, holott nincs a bolygón egyetlen hites kereskedö sem.

- Ez nem úgy van. Honnan tudhatná ön?

- Onnan, hogy én alapítványi polgár vagyok, és ezt okmányokkal is igazolni tudom. Hol vannak a maga papírjai?

- Jobban tenné, ha elkotródna.

- Nem hinném. Ha ismeri az alapítványi szokásokat, ami könnyen meglehet, még ha szélhámos is, akkor tudhatná, hogy ha megadott idön belül nem térek vissza élve a hajómra, a legközelebbi alapítványi kirendeltségen fölhangzik egy jeladás és akkor, hogy tárgyilagos legyek, nem sok hasznát fogja venni a fegyverének.

Szavait tanácstalan hallgatás fogadta, amelyet Bayta nyugodt szavai törtek meg:

- Tedd el a pisztolyodat, Toran, és vedd öt annak, akinek kiadja magát. Nincs okom kételkedni a szavában.

- Köszönöm - mondta az idegen. Toran a közeli székre helyezte a fegyverét.

- Lenne szíves megmagyarázni?

Az idegen állva maradt. Csontjai nyúlánkak, végtagjai izmosak voltak. Arca csupa kemény, lapos síkból állott, és valamiképp természetesnek tünt, hogy sohasem mosolygott. A szeméböl azonban hiányzott a keménység.

- A hír szárnyakon jár - mondta -, különösen, ha nélkülöz minden hihetöséget. Nem hiszem, hogy akadna még valaki Kalganon, aki ne értesült volna róla, hogy ma egy alapítványi turista fenéken rugdosta az Öszvér embereit. Még le sem ment a nap, és én már részletesen ismertem az esetet, s mint említettem, rajtam kívül nincsenek alapítványi turisták a bolygón. Mi ne tudnánk erröl?

- Kik azok a "mi"?

- Azok mi vagyunk. Többek között jómagam. Megtudtam, hogy a hangárban vannak; valaki kihallgatta önöket, amikor erröl beszélgettek. Ismerem az útját-módját, hogy bepillantsak a jegyzékbe, és megtaláljam a hajójukat, - s hirtelen Baytához fordult. - Ön az Alapítványra való, ott született, nem?

- Mármint én?

- Ön a demokratikus ellenzékhez tartozik, vagyis, mint mondják, a földalatti mozgalomhoz. Nem emlékszem az ön nevére, az arcára azonban igen. Csak nemrégen jött el onnan - ám ha fontosabbnak tartják önt, akkor nem sikerült volna kereket oldania.

- Ön sok mindent tud - vont vállat Bayta.

- Úgy van. Egy férfival lépett meg. Ő az?

- Számít valamit, amit én mondok?

- Nem. Csak azt szeretném, ha pontosan megértenénk egymást. Ha jól tudom, azon a héten, amelyen olyan sietve elillantak, "Seldon, Hardin és Szabadság" volt a jelszavuk. Porfirat Hart volt az ön körzetvezetöje.

- Honnan tudja mindezt? - tört ki egyszerre Baytából a düh. - Lefogta tán öt a rendörség? - Toran próbálta visszatartani, de kitépte magát a keze közül, és elörelépett.

Az Alapítványról jött férfiú hangja nyugodt maradt:

- Senki sem fogta le. Csak hát a földalatti mozgalom messzire terjed, és különös helyekre is eljutnak a csápjai. Han Pritcher kapitány vagyok az Információtól, és körzetvezetö magam is, hogy milyen néven, az nem fontos.

Kis szünetet tartott majd folytatta:

- Nem fontos, hogy higgyenek nekem. A mi szakmánkban jobb, ha a kelleténél gyanakvóbb az ember, mint a fordítottja. De talán essünk túl a bemutatkozáson.

- Helyes - egyezett bele Toran -, essünk túl.

- Leülhetek? Köszönöm. - Pritcher kapitány hosszú lábát keresztbe rakta a térdén, és karját a szék támlája mögé lógatta. - Azzal kezdem, hogy nem értem, mi keresnivalójuk van itt. Önök nem az Alapítványra valók, de nem nehéz kitalálni, hogy valamelyik független kereskedö világ az otthonuk. Nem mintha különösképpen izgatni a dolog, de azért kíváncsi lennék rá, mit akarnak kezdeni azzal a fickóval, azzal a pojácával, akit ide menekítettek. Az életükkel játszanak, ha ragaszkodnak hozzá.

- Ezt nem árulhatjuk el.

- Hmmm. Nem is számítottam rá. De ha arra várnak, hogy az Öszvér csinnadrattával, dobszóval és orgonazenével fog megjelenni, akkor rosszul számítanak! Az öszvérnek mások az útjai.

- Micsoda? - kiáltott föl Toran és Bayta egyidejüleg, és a sarokból is, ahol Magnifico hegyezte szinte szemmel láthatóan megnyúlt füleit, megkönnyebbült sóhaj kelt szárnyra.

- Úgy van. Magam is mióta próbálkozom már kapcsolatba lépni vele, s hozzá jóval alaposabban fogtam neki a dolognak, mint a magukfajta mükedvelöktöl, kitelhetik. De hasztalan. Ez az ember sohasem jelenik meg a nyilvánosság elött, nem türi, hogy fényképezzék vagy ábrázolják, és csak a legközelebbi munkatársainak mutatkozik meg.

- Akkor hát miért akaszkodott a mi nyomunkba? - kérdezte Toran.

- A bohóc miatt. Ő azok közé a kevesek közé tartozik, akik valóban látták öt. Szükségem van rá. Talán ö adja a kezembe a bizonyosságot, mert kell, hogy legyen valami a kezemben. A Galaxisát neki, hogy kinyissam vele az Alapítvány szemét!

- Mért kell kinyitni a szemét? - vágott közbe Bayta éles hangon. - Mi ellen? És milyen minöségben húzza meg a vészharangot: mint lázadó demokrata, vagy mint titkosrendör és provokátor?

A kapitány arca keményre változott.

- Amikor az egész Alapítvány léte forog kockán, forradalmár hölgyem, akkor a demokraták és a zsarnokok egyaránt elpusztulnak. Ha meg akarunk szabadulni a zsarnokainktól, amikor eljön az ideje, akkor most meg kell mentenünk öket egy sokkal veszélyesebb zsarnok karmaiból.

- Miféle nagyobb zsarnokról beszél? - lobogott Bayta.

- Az Öszvérröl! Tudok róla egyet s mást, épp eleget ahhoz, hogy ha nem vagyok óvatos, többszörösen a fübe harapjak. Küldjék ki a bohócot a szobából. Nincs szükségem tanúkra.

- Magnifico - intett Bayta, s a bohóc zokszó nélkül távozott.

A kapitány fojtott, nehéz suttogásba fogott, hogy Torannak és Baytának egészen közel kellett hajolnia hozzá.

- Az Öszvér ravasz róka, túlságosan is ravasz ahhoz, hogy ne tudná, milyen elönye és varázsa van a személyes vezetésnek. Ha erröl lemond, akkor nyomós okának kell rá lennie. És ez csakis olyasmi lehet, hogy ha személyesen mutatkoznék, olyasvalamire derülne fény, aminek a titokban tartása életbevágóan fontos neki.

Kezével elhárította a kérdéseket, és sebesen tovább suttogott:

- Ez ügyben felkerestem a szülöhelyét, és meghallgattam olyan embereket, akik tudásuk miatt nem lesznek hosszú életüek. Már csak kevesen élnek közülük. Ezek emlékeznek a harminc évvel ezelött született csecsemöre, az anyja halálára, különös ifjúságára. Az Öszvér nem emberi lény!

És kéttagú hallgatósága iszonyodva hátrahökölt ködös célzásától. Egyikük sem fogta föl teljes valójában a szavak értelmét, megérezték azonban a belölük áradó veszedelmet.

A kapitány folytatta:

- Azaz mutáns, méghozzá késöbbi életpályájából ítélve: fölöttébb sikeres változat. Nem ismerem, milyen különleges képességekkel bír, vagy hogy - a rémregények kifejezésével élve - milyen mértékben lehet öt "superman"-nek nevezni. Kell-e azonban ékesszólóbb bizonyíték annál, hogy két év alatt az ismeretlenség homályából Kalgan hadurának a legyözöjévé ívelt föl pályája? Láthatják most már a veszélyt. Hiszen a Seldon-terv nem számolhat egy beláthatatlan következményekkel járó biológiai véletlennel. Bayta tért magához elöször.

- Nem tudom elhinni. Se füle, se farka az egésznek. Akkor mért nem tettek el bennünket láb alól az Öszvér emberei, amikor a kezükben voltunk, ha emberfölötti erökkel rendelkezik?

- Mondtam, hogy nem tudom, milyen fokú a mutációja. Lehet, hogy még nem készült föl az Alapítvány ellen, s ez esetben a legnagyobb bölcsességre vall, ha idö elött nem veszi föl a neki dobott kesztyüt. Hátha a bohóctól többet megtudok!

A kapitány a remegö Magnifico elé állt, aki szemmel láthatóan tartott ettöl a nagydarab, kemény férfitól.

- Láttad az Öszvért a saját szemeddel? - kezdte a kapitány kimérten.

- Nagyon is láttam, tekintetes uram. És a testemen is megtapasztaltam a keze súlyát.

- Elhiszem. Le tudnád öt írni?

- Még visszaidézni is rettenetes, tekintetes uram. A termete óriás. Mellette még ön is serdületlen kamasznak látszanék. A haja bíbor lángolás, és akárhogy is erölködöm, egy hajszálnyira se tudom lehúzni a kinyújtott karját. - Magnifico esetlenül hadonászott tagjaival. - Gyakran elöfordult, hogy a tábornokai vagy a maga mulattatására egy ujjal hátborzongató magasságba emelt az övemnél fogva, s arra kényszerített, hogy verset rögtönözzek. Csak a huszadik vers után esett meg rajtam a szíve, de csak, ha mindegyik hibátlanul rímelt és új volt, különben kezdhettem elölröl. Mindent lebíró ereje van neki, tekintetes uram, és kegyetlenül él is vele. de a szemét, tekintetes uram, nem láthatja senki.

- Hogyan? Mi volt ez az utolsó?

- Szemüveget visel, tekintetes uram, méghozzá különlegeset. Azt mondják, hogy átlátszatlan, és ö valamilyen emberfölötti varázserö segítségével lát. Azt beszélik - és hangja titokzatos suttogássá halkult -, hogy ha valaki a szemébe néz, a halálát látja benne; hogy a szemével öl, tekintetes uram.

Magnifico tekintete sebesen járt egyik hallgatója arcáról a másikéra.

- Igazat beszélek - mondta elcsukló hangon. - Úgy éljek, hogy igazat beszélek.

Bayta mélyet lélegzett.

- Úgy látszik, magának van igaza, kapitány. Mit javasol?

- Nézzük csak, hogyan is állunk! Nincs itt semmi tartozásuk? A hangársorompó szabadra áll a fejük fölött?

- Bármikor útra kelhetünk.

- Akkor rajta! Ha az Öszvér egyelöre nem is akar kikezdeni az Alapítvánnyal, szörnyü kockázatot vállal, ha Magnificót kiengedi a markából. Elsösorban talán ez az oka annak a hühónak, amit a szegény ördög körül csaptak. Könnyen meglehet, hogy odafönt hajók várnak magukra. Ha nyomuk vész az ürben, bottal üthetjük a bünösök nyomát.

- Igaza van - mondta Toran komoran.

- Viszont rábízhatják magukat a védöpajzsukra meg a gyorsaságukra, s mihelyt elhagytuk a légkört, legjobb, ha holdpályára áll át, és átkerül a túlsó féltekére, ahonnan teljes sebességgel kereket oldhatunk.

- Igen ám, kapitány - mondta Bayta kétkedöen -, de mi lesz, ha az Alapítványra érkezünk?

- Mi lenne? Maguk kalgani polgárok, nemde, akik együttmüködnek velünk. Én, ugye, semmiröl sem tudok, ami ezt cáfolná.

Hallgatás volt a válasz. Toran a kormányhoz lépett. Alig észrevehetö zökkenést éreztek.

Pritcher kapitány arcán csak akkor tükrözödött némi csalódás, amikor Toran elég messze került a túloldalon Kalgantól, és az elsö csillagközi ugráshoz készülödött, ugyanis híre-hamva sem volt az Öszvér hajóinak, esze ágában sem volt senkinek, hogy az útjukat állja.

- Úgy látszik, kiengedi a karmai közül Magnificót - szólalt meg Toran. - A maga meséje bánja.

- Hacsak nem éppen azt akarja, hogy magunkkal vigyük - helyesbített a kapitány -, és ez esetben az Alapítvány bánja.

Már az utolsó ugráson is túl voltak, és holdpályán keringtek az Alapítvány körül, amikor az elsö ultrahullámú rádiós híradást fogták a hajón.

A többi hír között eldugva megütötte a fülüket egy közlemény. Az unott hangú bemondó úgy tudta, hogy valamilyen hadúr - nem részletezte, melyik - tiltakozott az Alapítványnál egyik udvari emberének eröszakos elrablása miatt. Ezután rátért a sporthírekre.

Pritcher kapitány szárazon megjegyezte:

- Egy lépéssel mégiscsak megelözött bennünket. - Majd elgondolkodva hozzátette - Fölkészült az Alapítvány ellen, és ezt ürügyül használja ki. Ez még jobban megnehezíti a dolgunkat. Mert föl kell vennünk a kesztyüt, mielött még igazán fölkészültünk volna.

15. A PSZICHOLÓGUS

Jó oka volt annak, hogy az Alapítványon az úgynevezett "tiszta tudomány" élvezte a legnagyobb szabadságot. Mivel a Galaxisban az Alapítvány fölénye, söt puszta fönnmaradása még mindig müszaki felsöbbrendüségétöl függött - annak ellenére, hogy a legutóbbi másfél század folyamán jókora fizikai eröre is szert tett -, nem csoda hát, hogy a tudós bizonyos immunitást élvezett. Szükség volt rá, és ennek tudatában is volt.

Hasonlóképpen jó oka volt annak, hogy az Alapítvány tiszta tudományán belül Ebling Mis élvezte a legnagyobb szabadságot. (Csak azok biggyesztették a nevéhez a címeit, akik nem ismerték öt.) Ebben a világban, ahol tisztelték a tudományt, ö volt "A Tudós" nagy kezdöbetükkel és mosoly nélkül. Így esett hát, hogy amíg mások térdet hajtottak, ö megmakacsolta magát, és nyakra-före hangoztatta, hogy az ösei nem alázkodtak meg holmi nyavalyás polgármester elött. Egyébként is, az ösei idejében a polgármestereket választották, és akkor rúgták fenéken öket, amikor akarták, és a szüleiktöl legföljebb a hülyeségüket örökölték.

És így esett, hogy amikor Ebling Mis elhatározta, hogy Indburral kihallgatáson tisztelteti meg magát, nem várta be, amíg ez irányú óhaja a szokásos módon megjárja a szabályos utat fölfelé, s a kedvezö válasz ugyanazt az utat lefelé, hanem vállára terítette két ünneplö zekéje közül a kevésbé megviseltet, s a feje búbjára nyomott egy lehetetlen kalapot, a tilalommal dacolva szivarra gyújtott, és két hasztalan makogó ör mellett bevonult a polgármesteri palotába.

Őkegyelmessége abból értesült a betolakodóról, hogy a kertben megcsapta a fülét a felháborodott tiltakozás egyre közelgö huzavonája s a mindent túlharsogó féktelen átksozódás bikaüvöltése.

Indbur lassan letette ültetölapátkáját, komótosan fölegyenesedett, és lassan ráncba rendezte a homlokát. Indbur ugyanis mindennap megengedett magának egy kis pihenöt, és ha az idöjárás kedvezett, ebéd után két órát a kertben foglalatoskodott. Kertjében a virágokat négyszögekbe és háromszögekbe tagolta, a vörös és a sárga szigorú rendben váltogatta egymást, és csak a széleken engedélyezett némi lilát; az egészet merev keretbe foglalta a zöld szegély növényzet. A kertjében kijárt neki a tökéletes magány: itt az égvilágon senki sem háborgathatta!

Indbur lehúzta sárfoltos kesztyüit, és a kis kerti ajtó felé indult.

- Mit jelentsen ez?! - szaladt ki a száján.

Amióta feltalálták az emberiséget, emberek végtelen sora tette föl hasonló helyzetekben pontosan ezt a kérdést, pontosan ebben a fogalmazásban. Nincs rá adat, hogy ez a kérdés valaha is a fennkölt hatás elérésén túl egyéb célt is szolgált volna.

Ezúttal azonban ékesszóló volt a válasz, ugyanis Mis alakja bömbölve nyomult feléje, s az ökle le-lesújtott azokra, akik kopókként mindegyre cibálták köpenye maradványait.

Indbur ünnepélyesen megrovó szemöldökráncolással hátraparancsolta öket, Mis pedig lehajolt, hogy fölemelje kalapja roncsait, s a rátapadt földnek körülbelül az egynegyedét lerázva róla, a hóna alá csapta és kifakadt:

- Figyeljen ide, Indbur, ezek a szedtevette tányérnyalói tartoznak nekem egy jó köpennyel. Még sokáig el tudtam volna hordani. - Nagyot fújt, és alig észrevehetö színpadiassággal megtörölte a homlokát.

A polgármester arcára ráfagyott a méltatlankodás, és százötvennyolc centiméteres magasságának teljes fenségéböl megszólalt:

- Nem jelentették nekem, Mis, hogy audienciát kért volna tölem. Természetesen nem is engedélyeztem ilyet magának.

Ebling Mis döbbent hitetlenkedést eláruló tekintettel nézett le a polgármesterre.

- A Ga-LAX-isra, Indbur, hát nem kapta meg tegnap a cetlimet?! Még tegnapelött odaadtam egy bíbor libériás lakájnak. Legszívesebben magam adtam volna át, de hát tisztában vagyok vele, mennyire kedveli a regulát.

- Regula! - emelte égnek Indbur bösz tekintetét. Majd erélyesen: - Sohasem hallott még a megfelelö szervezésröl? A jövöben, ha kihallgatást kér, az erre a célra rendszeresített kormányhivatalban fogja három példányban beterjeszteni a kérelmét. Aztán meg fogja várni, amíg annak rendje és módja szerint meg nem kapja az értesítést a kihallgatás engedélyezéséröl. És csak akkor fog megjelenni, megfelelö öltözékben - megfelelö öltözékben, érti, kérem? - és megfelelö tisztelettel. Elmehet!

- Mi baja a ruhámmal? - fakadt ki Mis. - Ez volt a legjobb köpenyem, amíg azok a szedtevette vadállatok rá nem tették a mancsukat. Aztán el fogok menni, mihelyt elmondom, amiért jöttem. A Ga-LAX-isra, ha nem Seldon-válságról lenne szó, egy percig sem maradnék tovább.

- Seldon-válság! - Indbur elöször árult el érdeklödést. Mis mégiscsak nagy pszichológusnak számított - még ha demokrata, bugris és bizonyára lázadó is, de mégiscsak pszichológus. Tanácstalanságában a polgármester még arról is elfeledkezett, hogy hangot adjon a szívébe hasító fájdalomnak, amikor meglátta, hogy Mis minden teketória nélkül letép egy virágot, várakozóan az orrához emeli, aztán fintorogva elhajítja.

- Kövessen, kérem - mondta Indbur hüvösen. - Ez a kert nem alkalmas komoly beszélgetésre.

Jobban érezte magát a terjedelmes íróasztal mögötti magas karosszékben, ahonnan lenézhetett arra a néhány szál hajra, amely hasztalanul próbálta elrejteni Mis rózsaszín fejbörét. Elégedettsége tovább nött, amint észrevette, hogy Mis önkéntelenül körülpislogott a nem létezö széket keresve tekintetével, aztán kényelmetlenül egyik lábára nehezedve állva maradt. Elégedettsége a tetöfokára hágott, amikor a megfelelö gomb gondos lenyomására berohant a terembe egy libériás inas, hajlongva az íróasztal elé vonult, és letett eléje egy jókora fémkötésü iratcsomót.

- Nos - szólalt meg Indbur a helyzet uraként -, hogy a lehetö legrövidebbre fogjuk ezt a jogosulatlan kihallgatást, legyen szíves a lehetö legkevesebb szóval elmondani a kívánságát.

Ebling Mis komótosan megkérdezte:

- Tudja, mivel foglalatoskodom mostanában?

- Itt vannak elöttem a beszámolói - válaszolt a polgármester önelégülten -, hiteles összegezésükkel együtt. Ha jól értem a pszichohistóriával kapcsolatos matematikai vizsgálódásainak az volt a célja, hogy leverje a port Hari Seldon munkájáról, és megpróbálja az Alapítvány javára földeríteni a jövö történelem általa fölvázolt menetét.

- Pontosan - mondta Mis szárazon. - Amikor Seldon létrehozta az Alapítványt, a tudósokkal bölcsen egyetlen pszichológust sem telepített ide, ennek folytán az Alapítvány mindig vakon botorkált elöre a történelmi szükségszerüség ösvényén. Kutatásaim során igen sokat merítettem az Idökriptában talált utalásokból.

- Mindez ismeretes elöttem, Mis. Csak az idöt vesztegeti az ismétléssel.

- Ez nem ismétlés - harsogta Mis -, mert amit most mondok magának, azt nem találja meg egyik beszámolómban sem.

- Hogy érti azt, hogy egyik beszámolóban sem? - vágott ostoba képet Indbur. - Hogyan merészelte.

- A Ga-LAX-isra! Szóhoz enged végre jutnom, maga pukkancs kis mitugrász?! Folyton a számba adja a szavakat, aztán minden mondatomba beleköt. Vagy különben itt se voltam, és éntölem magára dölhet a ház. Ne felejtse el, maga szedtevette tökfej, hogy az Alapítvány át fog evickélni, mert ez szükségszerü, de ha én most faképnél hagyom magát, maga nem fog!

Ezzel a padlóhoz csapta a kalapját, hogy a rajta maradt földcsomók szerteröppentek, fölcsörtetett a pódium lépcsöin, amelyen a terjedelmes íróasztal terpeszkedett, s dühösen félresöpörve az iratokat, az asztal egyik sarkára telepedett.

Indbur lázasan törte a fejét, hogy vajon most az örséget riassza, vagy elég lesz az íróasztalába beépített sugárvetöket müködésbe hoznia. De aztán meglátta maga fölött Mis elszánt arcát, és belátta, hogy a legjobb amit tehet, ha jó képet vág a mulatsághoz.

- Dr. Mis - próbálta menteni maradék méltóságát -, figyelmeztetem.

- Fogja be a száját - torkolta le Mis tajtékozva -, és hallgasson ide! Ha ez itten - sújtott a tenyerével eröteljesen a fémkötésü dossziéra - az én összehordott jelentéseimet tartalmazza, dobja el! Minden jelentésem, mielött ideér, megjár vagy húsz hivatalnokot, aztán visszafelé ugyanannyin szürödik át. Nem is volna semmi baj, ha nem kellene titkolóznunk. Mert elárulok magának egy bizalmas dolgot. Olyannyira bizalmas, hogy még azok a gyerekek, akik nekem dolgoznak, sem szagoltak meg semmit. Persze dolgoztak rajta, de egynek-egynek csak egy parányi morzsa jutott, az egészet én raktam össze. Tudja, mi az az Idökripta?

Indbur bólintott, Mis azonban folytatta, láthatóan élvezve a helyzetet:

- Hadd mondjam el magának, mert már hosszú ideje az eszemben jár a Ga-LAX-isnak ez a szedtevette helyzete. Tudom, mit forgat a fejében, maga nyápic giliszta! A keze ott motoszkál egy apró gombocska közelében, s ha megnyomja, legalább ötszáz fegyveres legény ront be, hogy hidegre tegyen, ugyanakkor retteg attól, amiröl nekem tudomásom van: retteg a Seldon válságtól. Egyébként, ha eszébe jutna megnyomni valamit az asztalán, én szétverném azt a szedtevette fejét, mielött még bárki is betenné ide, a lábát. Úgyis eleget szívták már az Alapítvány vérét, maga meg a haramia apja meg az útonálló nagyapja.

- Ez árulás - sápítozott Indbur.

- Persze hogy az! - vetette oda Mis kárörvendöen. - De mit tehet ellene? Hallgassa meg, mit mondok az Idökriptáról! Arról az Idökriptáról, amelyet annak idején még Hari Seldon állított föl, hogy átsegítsen bennünket a zökkenökön. Seldon minden egyes válságra elökészített egy személyes árnyjátékot, hogy segítsen - és megmagyarázzon. Eddig négy válság, négy jelenés. Elsö alkalommal az elsö válság tetöpontján jelent meg. Második alkalommal akkor jelent meg, amikor éppen hogy átlábaltunk a második válságon. Mindkét alkalommal ott voltak az öseink, és hallották öt beszélni. A harmadik és a negyedik válság idején figyelmén kívül hagyták öt, nyilván azért, mert nem volt rá szükségük, a legújabb vizsgálatokból azonban - amelyekröl egyébként hallgatnak a kezében levö jelentések - az derül ki, hogy ettöl függetlenül akkor is megjelent, méghozzá a kellö idöben. Érti, mit mondok?

Nem várt feleletet. Agyonnyomorgatott szivarját végre eldobta, rágyújtott egy épre, és vadul pöfékelt.

- Hivatalosan az a feladatom, hogy újraélesszem a pszichohistória tudományát. Nos hát, nincs az az ember, aki ezt meg tudná csinálni, és nem is fogja megcsinálni soha. Nekem azonban sikerült némi eredményre jutnom az egyszerübb alapelemeiben, és ezzel az ürüggyel hozzáférhettem az Idökriptához. Hogy milyen eredményre jutottam? Nos, elég megbízható pontossággal ki tudtam számítani Hari Seldon legközelebbi megjelenésének az idejét. Más szóval, meg tudom mondani magának azt a napot, amikor a legközelebbi Seldon-válság, az ötödik, eléri a tetöpontját.

- Milyen messze van? - kérdezte Indbur izgatottan. És Mis vidám hányavetiséggel fölrobbantotta a bombáját.

- Négy hónap - mondta. - Négy szedtevette hónap, két nap híján.

- Négy hónap! - ismételte Indbur szokatlan hévvel. - Lehetetlen!

- Lehetetlen, mi? A szedtevette áldóját neki!

- Négy hónap? Tudja maga, mit jelent ez? Ha egy válság négy hónap múlva eléri a csúcspontját, akkor már évek óta készülöben kell, hogy legyen.

- És miért ne? Van talán olyan természeti törvény, hogy egy folyamat csak teljes napvilágnál érhet be?

- De hát semmi sem fenyeget bennünket! Semmi sem lóg a fejünk fölött! - Kevés híja volt, hogy Indbur aggodalmában nem kezdte tördelni a kezét. Hirtelen dührohamában elordította magát: - Szálljon le az asztalomról, hadd tegyem rendbe. Hogy tudjak így gondolkodni?

Mis meglepetten föltápászkodott, és nehézkesen félreállt.

Indbur lázas sietséggel rendet teremtett az asztalán, és valósággal hadarta:

- Nincs joga ahhoz, hogy csak így beállítson hozzám. Ha elöterjesztette volna a föltevését.

- Ez nem föltevés!

- Én azt állítom, hogy föltevés. Ha megfelelö érvekkel és indoklással alátámasztva, annak rendje és módja szerint beterjeszti, akkor elkerült volna a Történettudományok Irodájához. Ott kellö módon megvizsgálták volna, az eredményt fölterjesztették volna hozzám, és akkor természetesen megfelelö intézkedésekre is sor kerülhetett volna. De így? Csak hiába háborgatott. Megvan!

Kezébe vett egy áttetszö, ezüstös papírlapot, és megrázta a testes pszichológus orra elött.

- Ez itt egy rövid summázata a heti külpolitikai eseményeknek. Én magam állítom össze. Hallgassa csak: befejeztük a kereskedelmi egyezmény elökészítö tárgyalásait Moresszel, hasonló ügyben tárgyalunk Lyonesse-szel, valamilyen ünnepségre vagy mire delegációt küldtünk Bonde-ra, valamilyen panaszt vagy mit juttatott el hozzánk Kalgan, s mi megígértük, hogy utánanézünk, tiltakoztunk Aspertánál holmi tisztességtelen kereskedelmi fogások miatt, s ök megígérték, hogy utánanéznek. - A polgármester tekintete végigfutott a kódolt jegyzeteken, aztán a papírlapot gondosan elhelyezte a megfelelö rekesz megfelelö dossziéjának megfelelö helyére.

- Maga is láthatja, Mis, hogy semmi sincs itt olyasmi, amiböl ne a rend és a béke sugározna.

A terem távoli végében föltárult egy ajtó, és ilyen drámai fordulatot csak a valóság produkálhat: belépett rajta egy civil ruhás elökelöség.

Indbur félig fölemelkedett ültö helyéböl. Elfogta öt az a furcsa, álomszerü szédület, amely akkor lesz úrrá az emberen, ha egy és ugyanazon a napon túl sok minden zúdul a nyakába. Mis behatolása és vad kifakadása után most itt van a titkárának szabálytalan, be nem jelentett, ennélfogva nyugtalanító betörése, pedig a titkáráról azt sem lehet mondani, hogy nem ismeri a szabályokat.

A titkár mélyen térdet hajtott.

- Nos? - csattant föl Indbur. A titkár a padlónak mondotta:

- Excellenciás uram, Han Pritcher kapitány az Információtól, az ön parancsát megszegve, visszatért Kalganról, és az elözetes instrukcióknak megfelelöen - az ön X20-513 számú parancsa alapján - börtönben ül, és várja a kivégzését. A társait kihallgatták. Részletes jelentés készült.

- A részletes jelentést megkaptuk - visszhangozta Indbur kétségbeesetten. - És?

- Excellenciás uram, Pritcher kapitány homályos utalásokat tett az új kalgani hadúr veszedelmes szándékaira. Az ön X20-651 számú utasításának megfelelöen nem részesítettük öt szabályszerü kihallgatásban_, kijelentéseit azonban följegyeztük, és részletes jelentésbe foglaltuk.

- A részletes jelentést megkaptuk - üvöltötte Indbur. - És?

- Excellenciás uram, negyedórával ezelött jelentést kaptunk a salinnai határról. Mint az ellenörzés kiderítette, kalgani hajók engedély nélkül benyomultak az Alapítvány területére. A hajók föl vannak fegyverkezve. Összetüzésekre került sor.

A titkár szinte kétrét görnyedt. Indbur állva maradt. Ebling Mis megrázkódott, dübörgö léptekkel a titkárhoz ment, és keményen a vállára csapott.

- Menj, engedd ki azt a Pritcher kapitányt, és küldd ide. Egykettö!

A titkár elsietett, és Mis a polgármesterhez fordult.

- Nem volna jobb, ha megindítaná a gépezetet, Indbur? Hiszen csak négy hónap.

Indbur csak állt megkövült tekintettel. Csak egyetlen ujja árulta el az élet jelét: szaggatott mozdulatokkal háromszögeket rajzolt az asztal sima felületére.

16. TANÁCSKOZÁS

Ha huszonhét független kereskedö világ, amelyeket egyedül az anyabolygó, az Alapítvány iránti bizalmatlanság köt egybe, elhatározza, hogy tanácskozásra ül össze, és mindegyik el van telve a kicsinységében fogant, az elszigeteltségben edzödött és az örökös veszélyben megkeseredett büszkeséggel, akkor rengeteg apró-cseprö probléma adódik már az elökészítés során, ami a legkitartóbbak buzgalmát is egykönnyen lelohasztja.

Az még csak hagyján, hogy elöre meg kell állapodni olyan részletkérdésekben, mint a szavazás módja, a képviselet (világok szerint vagy a lakosság száma alapján). Itt fontos politikai érdekek forognak kockán. Az is hagyján, hogy meg kell állapodni az ülésrendben a tárgyalóasztal és a fehér asztal mellett egyaránt; társasági protokolláris szempontból ennek is megvan a jelentösége.

Az igazi nagy problémának az bizonyult, hogy hol rendezzék meg az összejövetelt, ugyanis e körül a kérdés körül lobbant lángra igazán a provincializmus parazsa. A végén a diplomácia kacskaringós útjai Radole világán találkoztak; egyesek már a kezdet kezdetén ezt javasolták ésszerüségi indokból, központi fekvése miatt.

Radole aprócska világ volt, s katonai erejét tekintve talán a leggyöngébb a huszonhét közül. Egyébiránt ez volt a másik ésszerüségi oka annak, hogy örá esett a választás.

Abroncsvilág volt ez, amilyenben bövelkedik a Galaxis, de fölöttébb ritka közöttük az olyan, amelyen élet is van. Más szóval olyan világ, amelyen a két félteke a szélsöséges meleg és hideg ellentétes uralma alatt áll, és élet csak a félhomályos zóna keskeny abroncsa mentén virul.

Az ilyen világ általában nem valami vonzó azok számára, akik még sohasem próbálták, ám vannak köztük stratégiai fontosságú helyek - és Radole City ilyen volt.

A város a hideg félteke határán magasodó csipkés hegység lábazata mentén, az alacsony dombvidék szelíd lejtöin húzódott meg, ahol a hegyvonulat oltalmat nyújtott a dermesztö hidegtöl. A napos félgömb meleg, száraz levegöje fütötte; a vizet a hegyekböl vezették ide, és a két világ határán Radole City örökké viruló kertjei az örök nyár örök reggeli napsugaraiban fürödtek.

Minden egyes ház mint fészekben ült a maga virágoskertjében, fölkínálkozva a szelíd természet simogatásának. Minden egyes kert valóságos melegágy volt, ahol a legváltozatosabb dísznövényfajták buja tenyészete termelte az idegen valutát, olyannyira, hogy Radole tipikus kereskedö világból már-már a termelö világ rangjára emelkedett. Így Radole City a maga módján a fényüzés parányi puha fészke volt ezen a kietlen bolygón, egy csöppnyi kis Éden - és ez a körülmény is latba esett az észokok között, amikor a konferencia helyéröl kellett dönteni.

És özönlettek a vendégek a többi huszonhat kereskedövilágról: küldöttek, feleségek, titkárok, újságírók, hajók és azok legénysége. Radole lakossága csaknem a kétszeresére szökött, és minden tartalékot mozgósítani kellett ennek a rengeteg embernek az ellátására. Nem is volt hiány ételben-italban, aludni viszont nem sokat aludt senki.

És mégis, kevés olyan akadt ebben a dözsölö társaságban, aki ne lett volna teljes tudatában annak, hogy a Galaxisnak ezt a sarkát a háború lappangó parazsa emészti. Ám akik ennek tudatában voltak, három csoportra oszlottak. Elöször ott volt a nagy tömeg, amely alig tudott valamit, viszont annál magabiztosabb volt.

Mint például az a fiatal ürpilóta, Menedék-jelvényével a sapkája pántján, aki poharát a szeme elé tartva elkapta a vele szemben ülö radolei kislány párásan mosolygó tekintetét, s így hencegett:

- Szándékosan a hadmüveleti övezeten vágtunk át idefelé jövet, s holdpályán vagy egy fénypercnyi utat mentünk közvetlenül Horleggor után.

- Horleggor? - vágott közbe a nyurga lábú helyi lakos, a társaság házigazdája. - Nem ez az, ahol a múlt héten elverték a port az Öszvéren?

- Ki mondta, hogy az Öszvéren elverték a port? - emelte föl a hangját a pilóta.

- Az Alapítvány rádiója.

- Igen? Hát ha tudni akarja: az Öszvér bevette Horleggort. Kis híján múlt, hogy belefutottunk az egyik hajókaravánjába, amely már onnan kelt útnak. Micsoda porelverés az amikor az, aki a verést kapta, a helyén marad, a porelverö ellenben hanyatt-homlok menekül?

Valaki megszólalt magas, fátyolos hangon: - Ugyan, kérem! Az Alapítvány mindig le szokta nyelni a békát. De aztán csak lesse! Meg fogja látni, a jó öreg Alapítvány tudja, hogy mikor kell visszajönni. Akkor aztán: durr! - fejezte be a rekedt hangú vizenyös mosollyal.

- Elég az hozzá - mondta a menedéki pilóta némi szünet után -, hogy mint említettem, láttuk az Öszvér hajóit, és egyáltalán nem voltak rossz állapotban. Söt, mondok valamit: újaknak látszottak.

- Újaknak? - ismételte a házigazda elgondolkozva. - Ők maguk építik? - A feje fölül letépett egy levelet az ágról, kényeskedve megszagolta, aztán szétmorzsolta a fogai között; a sebzett szövetek zöld vére mentolos illatot árasztott. - Azt akarja mondani - folytatta -, hogy az alapítványi hajókat saját készítésü ladikokkal verik meg? Hát erre kíváncsi vagyok.

- Saját szemünkkel láttuk öket, dokikám. És ha nem tudná, én meg tudom különböztetni a hajót az üstököstöl.

A házigazda a pilótához hajolt.

- Hallgasson ide, mit mondok. Legyen nyugodt, a háborúk nem maguktól kezdödnek, és van egy rakásra való ravasz vezetönk. Tudják ök, mit csinálnak.

Az elöbbi, alaposan elázott hang kottyant közbe megint:

- Csak figyelje a jó öreg Alapítványt! Kivárja az utolsó pillanatot, aztán: puff! - És tágra nyitott szájjal rávigyorgott a lányra, aki elhúzódott töle. Ismét a radolei beszélt:

- Például, öregem, maga azt hiszi, hogy talán ez az Öszvér pasas irányítja a dolgokat? Ne-e-em! - kaszált az ujjával jobbra-balra. - Ahogy én hallom, méghozzá elég magas helyröl, ha tudni akarja, ö a mi emberünk. Mi fogadtuk föl, és talán azokat a hajókat is mi építettük. Valljuk csak be: mi építettük neki. Az igaz, hogy hosszú távon nem tud az Alapítvány fölé kerekedni, de alaposan helyben tudja hagyni - és akkor jövünk mi! A lány szólalt meg:

- Másról nem tudsz beszélni, Klev, csak erröl? A háborúról? Elegem van belöle.

A menedéki pilóta lovagias hangsúllyal mondotta:

- Beszéljen másról. Nem szabad untatni a lányokat.

A becsiccsentett alak fölkapta a refrént, és a korsójával verte hozzá az ütemet. A kialakult párok viháncolva szétrebbentek, és a háttérben emelkedö napozóhátból közeledö párokhoz csatlakoztak.

A társalgás csapongó, csacska fecsegesse olvadt.

Aztán ott voltak azok, akik valamivel többet tudtak, s ennek arányában kevesebb volt az önbizalmuk.

Mint például a behemót, félkarú Fran, aki Menedéket képviselte hivatalos küldöttként, s ennélfogva nagy lábon élt, és új barátságokat kötött - ha tudott: nökkel, ám ha kellett: férfiakkal.

Egyik ilyen új barátjának a dombtetön levö házában, a napozóteraszon töltötte elsö gondtalan óráit; egész radolei tartózkodása alatt nem is jutott ideje, csak kétszer, a kikapcsolódásra. Új barátját Iwo Lyonnak hívták, s rokon lélekre talált benne. Iwo háza kívül esett a településen, egymagában fürdött a virágillatban és a rovarcirpelésben. A napozóteraszon - egy negyvenöt fokos szögben megdöntött pázsitcsíkon - Fran elnyújtózkodott, és mohón itta magába a napfényt.

- Menedéken hírét sem látni ilyesminek - mondta. Iwo álmos hangja felelt neki:

- Látná a hideg oldalt! Harminc kilométernyire innen van egy hely, ahol az oxigén úgy folyik, mint a víz.

- Ne mondja!

- Tény.

- Hát mondok én magának valamit, Iwo. Hajdanában, mielött még leharapták volna a karomat, sokat mászkáltam erre-arra, és nem fogja elhinni, de. - és következett egy hosszú történet, amelyet Iwo tényleg nem hitt el.

- Az igazság az, hogy a régi idökben az ilyesmit nem így csinálták - mondta Iwo két ásítás között.

- Nem bizony! Hogyan? - fortyant föl Fran. - Miért beszél így? Említettem a fiamat, nem? Ha úgy tetszik, ö is a régi iskolához tartozik. A kutyafáját neki, nagy kereskedö lesz belöle! Tetötöl talpig az apja fia. Tetötöl talpig, kivéve azt az egyet, hogy házasságra adta a fejét.

- Mármint hogy a törvény elött? Egy lánnyal?

- Úgy van. Én magam is értelmetlennek látom a dolgot. Kalganon töltik a mézesheteiket.

- Kalgan. Kalgan? A Galaxisát, mikor mentek oda?!

Fran szélesen elmosolyodott, és sokatmondóan azt mondta:

- Közvetlenül azelött, hogy az Öszvér hadat üzent az Alapítványnak.

- Igazán?

Fran bólintott, és fejével közelebb intette magához Iwót. Rekedten suttogta:

- Elárulhatok magának valamit, de köztünk maradjon. A fiamat megbízatássál küldték Kalganra. Azt persze belátja, hogy nem árulhatom el, mi volt az a megbízatás, de ha a mostani helyzetet megnézi, könnyen kitalálhatja maga is. Elég az hozzá, hogy a fiamat találták a legmegfelelöbbnek a feladatra. Nekünk, kereskedöknek nagyon kellett már egy kis zenebona - tette hozzá furfangos mosollyal. - Hát itt van. Nem árulom el, hogy csináltuk, de a fiam Kalganra ment, és az Öszvér útnak indította a hajóit. Az én fiam!

Iwo kellöképpen méltányolta a szavait. Viszonzásul maga is bizalmas hangot ütött meg:

- Helyes. Tudja mit mondanak? Hogy ötszáz hajónk áll készenlétben, hogy a megfelelö pillanatban mi is beavatkozzunk.

- Talán többröl is szó van - mondta Fran meggyözödéssel - Ez már igazi hadmüvészet. Ezt szeretem! - Hangosat csapott a hasára. - Azért ne felejtse el, hogy az Öszvérnek is megvan a magához való esze. Aggaszt engem az a horleggori eset.

Azt mondják, legalább tíz hajója odaveszett.

- Lehet, de még mindig maradt neki vagy száz, és az Alapítványnak el kellett iszkolnia. Az csak jó, ha elverik a port azokon a vérszopókon; de hát ilyen egykettöre? - csóválta a fejét. - Szeretném tudni, honnan szerzi az Öszvér a hajóit. Mindenfelé azt beszélik, hogy mi csináljuk neki.

- Mármint mi, kereskedök? A független világok közül Menedéken vannak a legnagyobb hajógyárak, de mi magunkon kívül senkinek sem csináltunk egy darabot sem. Csak nem tételezi föl, hogy bárki is vállalná a kockázatát, hogy hajóhadat épít az Öszvérnek anélkül, hogy elövigyázatosságból másokat is be ne vonna? Ez. ez dajkamese.

- Akkor hát honnan szerzi?

- Honnan szerezné? Nyilván maga csinálja - vont vállat Fran. - Magam is szeretném tudni.

Fran hunyorogva a napba nézett, és lábujjával kis köröket rajzolt a lábtámasz fényes fájára. Lassacskán álomba szenderült, és csendes szuszogása egybeolvadt a tücsökzenével.

Végül ott voltak azok a kevesek, akik eleget tudtak, és ennélfogva egyáltalán nem voltak magabiztosak.

Mint például Randu, aki az összkereskedöi tanácskozás ötödik napján a nagyterembe lépett, ahol már várt rá az a két férfi, akit odakéretett. Az ötszáz ülöhely üres volt, és úgy látszott, egy darabig az is marad.

Randu szinte még le sem ült, máris sebesen belefogott a mondókájába:

- Mi hárman a Független Kereskedö Világok katonai potenciáljának körülbelül a felét képviseljük.

- Úgy van - válaszolt az Issre való Mangin -, a kollégámmal már beszéltünk erröl.

- Kész vagyok rá - mondta Randu -, hogy kertelés nélkül a tárgyra térjek. Nem vagyok az alkudozás vagy a mellébeszélés híve. Helyzetünk gyökeresen megromlott.

- Annak következtében. - sürgette a Mnemonra való Ovall Gri.

- Ami az utóbbi órában történt. De kezdjük az elején. Elöször is nem mi föztük, amit most meg kell ennünk, és aligha vagyunk képesek változtatni rajta. Mi eredetileg nem az Öszvérrel tárgyaltunk, hanem másokkal, nevezetesen Kalgan volt hadurával, akire az Öszvér számunkra a legrosszabb pillanatban mért vereséget.

- Igaz - mondta Mangin -, de ez az Öszvér sem rosszabb nála. Én nem piszmognék a részletekkel.

- Nem mondaná ezt, ha ismerne minden részletet. - Randu elörehajolt, és mindkét kezét fölfelé nézö tenyérrel, sokatmondó mozdulattal az asztalra helyezte. - Egy hónappal ezelött - mondta - az unokaöcsémet meg a feleségét Kalganra küldtem.

- Az unokaöccsét! - kiáltott föl Ovall Gri meglepetten. - Nem tudtam, hogy az az unokaöccse.

- Milyen céllal? - kérdezte Mangin izgatottan. - Csak nem? - és magasra emelt hüvelykujjával kört rajzolt a levegöbe.

- Nem. Ha az Öszvér Alapítvány elleni háborújára gondol, nem. Ehhez nekem kevés a puskaporom. A fiatalember semmiröl sem tudott, sem a szervezetünkröl, sem a céljainkról. Azt mondtam neki, hogy egy menedéki hazafias egylet egyszerü tagja vagyok, és neki semmi más feladata nincs Kalganon, mint hogy közönséges utasként tartsa nyitva a szemét. Az indítékaim, be kell valljam, eléggé bizonytalanok voltak. Föleg az Öszvérre voltam kíváncsi. Erre a különös jelenségre - de hát ezt már ezerszer megrágtuk, nem is részletezem tovább. Másrészt jó gyakorlóiskolának ígérkezett a dolog olyasvalaki számára, akinek van némi tapasztalata az Alapítványról meg az ottani földalatti mozgalomról, és úgy látszott, hogy a jövöben még hasznunkra lehet. Szóval.

Dvall hosszú arca csupa függöleges vonalra bomlott, amint kivillantotta lapátfogait.

- Akkor hát bizonyára meglepte, hogy mi lett a dolog vége, mert szerintem nincs kereskedö, aki ne tudná, hogy a maga unokaöccse az Alapítvány zászlaja alatt elrabolta az Öszvér egyik alattvalóját, és ezzel casus bellit szolgáltatott neki. A Galaxisát neki, Randu, ne meséljen itt nekünk! Kötve hiszem, hogy a maga keze nem volt benne. Meg kell hagyni, mestermunka volt!

Randu megcsóválta ösz üstökét.

- Nem az én müvem. De az unokaöcsémé sem, legalábbis nem ez volt a szándéka. Jelenleg az Alapítvány börtönében ül és talán meg sem éri, mi lesz a vége a mestermüvének. Most kaptam egyébként hírt töle. A személyi kapszuláját valahogy sikerült kicsempésznie a háborús övezeten át, egészen Menedékre, ahonnan egyhónapi bolyongás után csak most ért ide.

- És?

Randu a tenyere élét súlyosan az asztalra támasztotta, és lemondóan megjegyezte:

- Attól tartok, hogy mi is arra a szerepre vagyunk kárhoztatva, amelyet Kalgan néhai hadurának is el kellett játszania. Az Öszvér: mutáns!

Döbbent csend fogadta a szavait; Randu a többiek gyorsuló szívverését is hallani vélte. De lehet, hogy csak képzelödött.

Mangin hangja nem árult el semmi izgalmat:

- Honnan tudja?

- Csak az unokaöcsémtöl. De ö megjárta Kalgant.

- És miféle mutáns? Mert sokféle van.

Randu magába fojtotta kibuggyanni kész türelmetlenségét.

- Sokféle mutáns; igen, Mangin. Sokféle! De az Öszvér csak egyféle. Miféle mutáns lehet az, aki ismeretlenül hadsereget toboroz, s mint mondják, egy nyolc kilométeres aszteroidán állítja föl a támaszpontját, onnan kiindulva elfoglal egy bolygót, egy rendszert, aztán egy egész körzetet - majd megtámadja az Alapítványt, és megveri Horleggornál. És mindezt két vagy három év leforgása alatt!

Ovall Gri vállat vont.

- Szóval azt hiszi, hogy legyözi az Alapítványt?

- Nem tudom. Tegyük föl, hogy igen! Akkor?

- No, azt azért mégsem! Az Alapítványt nem lehet csak úgy elintézni. Ha jól meggondoljuk, egyetlen új támpont sincs a kezünkben, kivéve. hm. egy tapasztalatlan fiatalember kijelentését. Mi lenne, ha ennyiben hagynánk a dolgot? Hiszen eddig se nagyon izgattak bennünket az Öszvér gyözelmei, és hacsak nem megy túlságosan messzire, ezután sem kell nyugtalankodnunk. Nem igaz?

Randu a homlokát ráncolta; be kellett ismernie magában, hogy az érveit pókhálóból szötte.

- Kapcsolatba léptünk már egyáltalán az Öszvérrel? - szögezte nekik a kérdést.

- Nem - felelték ezek.

- Próbálni viszont már próbáltuk, igaz? És nem sok teteje van az összejöveteleinknek, amíg ez nem sikerül. Eddig legfeljebb csak a borosflaska és nem a dolgok mélyére néztünk, s több volt a széptevés, mint a valódi tevés - hogy a mai Radole Tribune vezércikkét idézzem -, s mindennek mi az oka? Mert nem tudtunk kapcsolatot teremteni az Öszvérrel. Uraim, legalább ezer hajónk várja készenlétben a megfelelö pillanatot, hogy akcióba lépjen, és kézre kaparintsa az Alapítványt. Én azt javaslom, hogy fordítsunk a dolgon. Azt javaslom, hogy dobjuk be ezt az ezer hajót most - az Öszvér ellen!

- Vagyis azt akarja mondani, hogy a zsarnok Indbur meg az Alapítvány többi vérszopója mellett? - szögezte neki Mangin fojtott indulattal.

Randu bágyadtán fölemelte a kezét.

- Hagyjuk a jelzöket. Fö, hogy az Öszvér ellen, és bánom is én, ki mellett.

Ovall Gri fölpattant a helyéröl.

- Randu, én nem akarok tudni erröl a dologról! Ha nem fér a börébe, és politikai öngyilkosságot akar elkövetni, akkor csak rajta: terjessze be a dolgot ma este a tanácsülés elé.

Ezzel elhagyta a termet, s Mangin szótlanul követte, csak Randu maradt még egy egész órát egyedül, kiúttalan tépelödéseivel viaskodva.

Este a tanács teljes ülésén nem szólt egy szót sem.

Másnap reggel azonban Ovall Gri rontott be a szobájába, félig öltözötten, borotválatlanul és kócosán.

Randu a befejezetlen reggelije mellöl döbbent szemeket meresztett rá, hogy az ijedtében a pipáját is kiejtette a kezéböl.

- Mnemont galád módon megtámadták és bombázták az ürböl - zihálta minden bevezetés nélkül.

- Az Alapítvány? - kérdezte Randu szúrós tekintettel.

- Az Öszvér! - fakadt ki Ovall. - Az Öszvér! - A szavai egymás sarkát tiporták. - Elöre megfontolt, provokálatlan támadás. A legtöbb hajónk a Nemzetközi Flottához csatlakozott. Az a néhány, amely az örszolgálat ellátására visszamaradt, mintha ott sem lett volna: egyszerüen elfújta öket. Még eddig nem szállt partra, s az is lehet, hogy nem is fog, mert a hírek szerint a támadók fele megsemmisült, de ez már háborút jelent, és azért jöttem, hogy megkérdezzem: Menedék milyen állást foglal el ebben a dologban?

- Biztosra veszem, hogy Menedék tartani fogja magát a szövetségi egyezmény szelleméhez. De mit ér ez? Minket is megtámad.

- Ez az Öszvér valóságos örült. Azt hiszi, hogy az egész Világegyetemet maga alá gyürheti? - A hangja elcsuklott, a székre hanyatlott, és megragadta Randu csuklóját. - Az a pár katona, aki megmaradt, azt jelenti, hogy az Öszvérnek. hogy az ellenségnek új fegyver van a birtokában. Atommezö kioltó.

- Micsoda?!

- A legtöbb hajónk azért semmisült meg, mert csödöt mondott az atomfegyverük. Ez nem lehet véletlen vagy szabotázs következménye. Csakis az Öszvér fegyvere tehette. Nem mintha tökéletes volna: a hatása idöszakosnak bizonyult, és meg lehet találni az ellenszerét - a jelentések nem nagyon térnek ki a részletekre. De beláthatja, hogy egy ilyen szerszám megváltoztathatja a háború jellegét, és egy csapásra elavulttá teheti az egész hajóhadunkat.

Randu végtelenül öregnek érezte magát. Az arca tehetetlenül lefittyedt.

- Félek, hogy egy szörnyeteg kelt életre, aki mindannyiunkat el fog emészteni. Mégis föl kell vennünk vele a harcot.

17. A SZONOVIZOR

Ebling Mis Terminus City mérsékelten elökelö negyedében álló házát jól ismerték az Alapítvány értelmiségi, irodalmi vagy egyszerüen olvasottabb körei. A házról ki-ki saját ízlése és hírforrása alapján alkotott véleményt. A gondos életrajzíró "a tudománytól elidegenedett valóság elöli menekülés jelképét" látta benne; a társasági rovat munkatársa ajkbiggyesztve háborgott "hányaveti rendetlenségének szörnyen férfias levegöje" miatt; az egyetem bölcsészdoktora nyersen azzal intézte el, hogy "könyvszagú, ám rendszertelen"; egy laikus barát számára az volt a jó, hogy "bármikor leöblíthette ott az ember a torkát, és fesztelenül fölrakhatta a lábát a díványra"; míg a színes eseményekre vadászó, könnyed heti krónika "a szentségtörö, baloldali, kopaszodó Ebling Mis duhaj, profán kéjlaka"-ként emlegette. Bayta számára, aki önmagán kívül pillanatnyilag semmilyen közönség kegyeit nem kereste, és megvolt az az elönye, hogy elsö kézböl ismerte a tárgyát, egyszerüen csak rendetlen volt.

Az elsö néhány naptól eltekintve, a börtönélet nem volt túlságosan elviselhetetlen. Úgy érezte, sokkal kevésbé, mint ez a félóra várakozás a pszichológus házában - lehet, hogy titokban megfigyelték? Akkor legalább Torannal volt együtt.

Talán jobban is megviseli a várakozás, ha nem látja maga elött Magnifico hosszú, lógó orrát, amely leplezetlenül elárulta gazdájának jóval mélyebb szorongását.

Magnifico pipaszár lábait maga alá gyürte, és hegyes állat a térdei közé rejtette, mintha láthatatlanná akart volna zsugorodni, s Bayta önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és gyöngéd biztatással megsimogatta. Magnifico összerezzent, aztán elmosolyodott.

- Látja, asszonyom, a testem nem hisz az elmémnek, és a mások kezétöl csakis ütést vár.

- Semmi ok az aggodalomra, Magnifico. Én veled vagyok, és nem engedlek senkinek sem bántani.

A bohóc ráemelte a tekintetét, aztán gyorsan elkapta a fejét.

- De eddig távol tartottak öntöl meg a kedves férjurától. és nevessen csak ki, asszonyom, de bizony mondom, áhítoztam a barátság után.

- Dehogyis nevetlek ki. Magam is olyatán voltam.

A bohóc arca fölragyogott, és közelebb húzta a térdét.

- Találkozott ezzel az emberrel - kérdezte -, aki fogadni fog bennünket? - A hangjában óvatosság sejlett.

- Nem. De híres ember. Láttam a híradóban, és sokat hallottam róla. Az az érzésem, Magnifico, hogy jó ember, és nem akar rosszat nekünk.

- Valóban? - feszengett a bohóc. - Könnyen meglehet, asszonyom, de engem már kihallgatott, és van a modorában valami darabosság és hangosság, amitöl végigborsódzik a hátam. Tele van furcsa szavakkal, és a torkomra akadt tölük a válasz. Már-már elhittem azt a mesét, amivel egykor áltatott valaki, hogy hasonló pillanatokban a szív a légcsöbe költözik, és elzárja a szavak útját.

- De most más a helyzet. Ketten vagyunk vele szemben; és mi ketten, ugye, semmitöl sem félünk?

- Igen, asszonyom.

Valahol kivágódott egy ajtó, és bömbölö hang árasztotta el a házat. A szoba elött szavakká csomósodott össze, és a föltáruló ajtón keresztül egy pillanatra látni lehetett amint egy sztentori "menjetek a jó Ga-LAX-isba innét!" kiáltás szélvészként söpri ki a szobából a két egyenruhás ört.

Ebling Mis komoran benyomult, letett a padlóra egy gondosan begöngyölt csomagot, Baytához lépett, és hanyagul kezet szorított vele. Bayta eröteljes, férfias szorítással viszonozta. Mis észbe kapott, s a bohócot is üdvözölte, aztán a tekintete hosszasan megállapodott a lányon.

- Férjezett? - szögezte neki.

- Igen. Átestünk a törvényes formaságokon.

Mis némi szünet után:

- Boldog?

- Egyelöre.

Mis vállat vont, és újból Magnificóhoz fordult. Kibontotta a csomagot.

- Tudod, mi ez, fiam?

Magnifico fölpattant, és kezébe fogta a sokbillentyüs szerszámot. Végigtapogatta az ezernyi gombot, aztán örömében váratlanul hátraszaltót csinált, pusztulással fenyegetve a közeli bútorzatot.

- Egy szonovizor - rikkantotta el magát -, méghozzá olyan gyártmány, hogy egy halott szívét is hevesen megdobogtatná! - Hosszú ujjai lassan, lágyan, alig érintve végigsiklottak a gombokon, egyen-egyen csupán egy pillanatig idöztek, aztán hullámzó mozgással továbbsiklottak, és a szemük elött alig láthatóan rózsaszínün földerengett a levegö.

- Jól van, fiam - mondta Ebling Mis -, azt mondtad, hogy tudsz bánni ezzel a micsodával. Hát rajta! Nem árt, ha utánahangolod. Múzeumból hozták. - Aztán Bayta felé halkan: - Amennyire én tudom, az Alapítványon senki sem képes rendesen megszólaltatni.

Közelebb hajolt, és gyorsan a fülébe súgta:

- A bohóc nem akar maga nélkül megszólalni. Számíthatok a segítségére?

A lány bólintott.

- Helyes! - mondta Mis. - Se élö, se holt nem volt a félelemtöl, és nem hiszem, hogy az elméje kiállna egy pszichoszondát. Ha meg anélkül akarok kiszedni valamit belöle, ahhoz teljesen föl kell engednie. Érti?

A lány megint bólintott.

- Ez a szonovizor lesz az elsö lépés. Azt mondja, hogy tud játszani rajta, és abból, ahogyan fölvillanyozódott, bizonyosra vehetjük, hogy ez élete nagy örömei közé tartozik. Ezért akár jól játszik, akár rosszul, tanúsítson érdeklödést és elismerést. Aztán legyen barátságos hozzám, és mutassa ki, hogy megbízik bennem. A legfontosabb, hogy mindenben kövesse az útmutatásomat. - Gyors pillantást vetett Magnifico felé, aki a dívány sarkába kuporodva fürgén igazgatott a hangszer belsejében. A világ megszünt létezni.

Mis társalgási hangon újból Baytához fordult:

- Hallott már szonovizort?

- Egyszer - felelte Bayta ugyancsak fesztelenül - egy ritka hangszereknek szentelt hangversenyen. Nem tett rám különösebb benyomást.

- Bizonyára nem mester játszott rajta. Csak nagyon kevés igazán jó elöadó akad. Nem is annyira a fizikai ügyességen múlik - egy több klaviatúrás zongorához például nagyobb ügyesség szükséges -, hanem egy bizonyos szellemi oldottságon. - Majd halkan: - Talán éppen ezért többre megyünk ezzel az élö csontvázzal itt, mint gondolnánk. A kiváló elöadók legtöbbször az idióták közül kerülnek ki. Ez azoknak a furcsaságoknak az egyike, amelyek érdekessé teszik a lélektant.

És hogy fönntartsa a könnyed társalgást, kötetlenül hozzátette:

- Tudja, hogy müködik ez a nyavalyás szerkezet? Utánanéztem a dolognak, és eddig csak annyit sikerült kisütnöm, hogy a sugárzása közvetlenül, a látóideg megkerülésével izgatja az agy látási központját. Tulajdonképpen egy olyan érzékszervet hasznosít, amelyet maga a természet elhanyagol. Csodálatos, ha meggondoljuk. Amit hall, azzal semmi probléma. Mint rendesen, a dobhártya, a csigajárat meg a többi. De pszt! Elkészült. Nem lépne rá arra a kapcsolóra? Sötétben jobban érvényesül.

A sötétben Magnifico csak egy apró foltnak hatott Ebling Mis fújtató hústornya mellett. Bayta izgatottan eröltette a szemét, eleinte minden eredmény nélkül. Aztán elöször vékony, elmosódó remegés jelent meg és rajzolt lüktetö skálát a levegöbe. A magasban lebegett, lefelé cikázott, megtorpant, duzzadni kezdett, majd mennydörögve szétpukkant, olyan hangot hallatva, mintha hirtelen fátyolfüggönyt hasítottak volna ketté.

Parányi gömböcske lüktetett színesen és tágult ritmikusan, mígnem szertefröccsent a levegöben, s a magasba szökkenö alaktalan cseppecskék hullámzó fényfüggönyt alkotva libegtek lefelé. Majd apró gömböcskékké álltak össze, ahány gömböcske, annyi szín - és Bayta érdekes dolgokat kezdett megfigyelni.

Rájött, hogy ha behunyja a szemét, a színek sokkal élesebbé válnak; hogy a színek minden kis változásának megfelelt valamilyen hang, hogy képtelen volt azonosítani a színeket; és végül, hogy a gömböcskék egyáltalán nem gömböcskék voltak, hanem parányi figurák.

Parányi figurák: parányi lángnyelvecskék, amelyek ezerszámra táncoltak és vibráltak, amelyek eltüntek, és a semmiböl megint elöbukkantak, amelyek egymásnak ütköztek, és ekkor új színné olvadtak össze. Baytának azok az apró fénypontocskák jutottak eszébe, amelyeket éjszaka láthat az ember, ha szorosan, amíg csak fájni nem kezd, behunyja a szemét, és meredten bámul befelé a semmibe. Régtöl fogva jól ismerte ezeket a mozgó pöttyös színmintákat, ezeket az összehúzódó koncentrikus köröket, ezeket a pillanatra fölvillanó alaktalan foltokat. Ugyanaz, csak nagyobb, tarkább - és minden egyes apró fénypontocska egy-egy parányi alak.

Kettesével rohantak feléje, és ijedten kapta maga elé a kezét, erre azok visszahököltek, s a következö pillanatban ragyogó hóvihar kellös közepében találta magát, a válláról hideg fényözön csörgött lefelé, siklott végig fénylön a karjain, merev ujjaiból kilövellt, és lassan egy pontban folyt össze elötte. És közben száz és száz hangszer zenéje áradt hullámzó folyamként, s olvadt egybe a fényözönnel.

Arra gondolt, hogy vajon Ebling Mis ugyanezt látja-e, mint ö, vagy ha nem, akkor mit lát vajon? Csak futó gondolat volt ez, aztán.

Aztán újból figyelni kezdett. Az apró alakok - apró, alakok voltak egyáltalán? -, az apró, égö hajú lányok sebesen pörgö piruettbe kezdtek, hogy szinte beleszédült az elme, aztán csillag alakzatba rendezödtek, és tovább forogtak. és a zene már illanó kacagás volt. lányok kacagása bent a fülében.

A csillagok egymásba kapaszkodtak, szikrázva összefonódtak, és alakzatba rendezödtek. és alulról sebesen nöni kezdett egy palota. Minden tégla egy parányi szín, minden szín egy parányi szikra, minden szikra egy fénynyíl, amely alakzatról alakzatra suhant, és a tekintetet magával ragadta fölfelé a húsz karcsú drágakö toronyra.

Villogó szönyeg lebbent a magasba, és suhogva-cikázva áttetszö hálóba fonta be az egész teret, ragyogó hajtások lövelltek belöle a magasba, és fákká ágaztak szét, és soha nem hallott énekbe fogtak.

Bayta a fényerdö közepén ült. A zene gyors, lírai patakokban bugyogta körül. A kezével megérintette az egyik törékeny fácskát, mire virágzó kristálytücskék záporoztak róla, és csilingelö kristályhanggal elenyésztek.

A zene húsz cimbalom hangján reccsent, és föllángolt egy zuhatag, és láthatatlan lépcsökön Bayta ölébe csörgött, ahonnan gátját szakító tüzfolyóként kiáradt, és szikrázó örvényként már a derekánál kavargott, az övéböl pedig szivárványhíd ívelt a magasba, és azon ott táncoltak a parányi figurák.

A palota, a kert, az apró emberkék - férfiak és nök - a hídon, ameddig csak a szeme ellátott, s mindez a húrok fenséges énekében úszott, amely öt magát is elárasztotta.

És ekkor minden riadtan megdermedt, majd tétován egyet moccant, és hirtelen összeomlott. A színek elillantak, örvénylön egyetlen gömbbé olvadtak össze, amely zsugorodni kezdett, majd a magasba szökkent és elröppent.

És nem volt más, csak a sötétség.

Egy nehéz láb csoszogva megkereste a pedált, és a szobát elöntötte a fény; a prózai nap lapos fénye. Bayta hunyorgó szeme könnyezni kezdett, mintha az elöbbi élményt siratta volna: Ebling Mis tátott szájjal és tágra meredt szemmel ült a helyén, akár egy tehetetlen hájtömeg.

Egyedül Magnificóban volt élet, aki szinte szerelmes eksztázisban becézgette szonovizorát.

- Asszonyom - kapkodta a levegöt -, van-e ennél varázsosabb élmény? Remélni sem mertem volna, hogy ilyen tökéletesen kiegyensúlyozott, ilyen finoman érzékeny hangszer kerül a kezembe. Csodákat tudnék müvelni vele. Hogy tetszett a müvem, asszonyom?

- A magáé volt? - lihegte Bayta. - Maga komponálta?

Ámuló szavai hatalmas orra hegyéig lángra gyújtották a bohóc vézna arcát.

- Az enyém, asszonyom. Az Öszvérnek nem tetszett, én azonban újból és újból eljátszottam a magam gyönyörüségére. Valamikor ifjúkoromban láttam a palotát, e gigászi ékszerdobozt, messziröl, amikor a tetöpontjára hágott a farsangi ünnepség. Álmomban sem láttam olyan fenséges embereket, mint akkor, és azóta sem találkoztam, még az Öszvér szolgálatában sem, azzal a pompával. Az én alkotásom csak sápadt visszfénye annak, - de gyarló elmémböl csak ennyire futja. Emlékezés a mennyországra, ezt a címet adtam neki. A fecsegés fokozatosam életre keltette Mist.

- Figyelj ide, Magnifico! - rázta le magáról a dermedtséget. - Volna kedved másoknak is bemutatni?

A bohóc egy pillanatra visszahökölt.

- Másoknak? - nyögte ki elcsukló hangon.

- Ezreknek! - kiáltott föl Mis. - Az Alapítvány minden nagytermében. Szeretnél a magad ura lenni, köztiszteletben álló, gazdag és. és. - A fantáziája itt csödöt mondott. - És így tovább? Mi? Mit szólsz hozzá?

- De hát hogyan is képzeli azt, nagy hatalmú uram, amikor én csak egy szegény bohóc vagyok, akit elkerülnek a világ nagy dolgai?

A pszichológus az ajkait csücsörítette, és a keze fejével végigsimított a homlokán.

- De hát a játékod, ember! A világ a lábaid elött fog heverni, ha ugyanezt eljátszod a polgármesternek meg a kereskedelmi tanácsosainak. Mit szólsz hozzá?

A bohóc futó pillantást vetett Baytára.

- Ő is velem lenne?

- Persze hogy veled, te buta! - nevette el magát Bayta. - Csak nem hagylak el éppen most, amikor hamarosan gazdag meg híres leszel?

- Mindent magának adok - felelte ez nagy komolyan -, és a Galaxis egész gazdagsága is kevés lenne ahhoz, hogy visszafizessem a jóságát.

- Mindössze egy kis segítséget kérnék töled - vetette közbe Mis mintegy mellékesen.

- Micsodát?

A pszichológus némi hallgatás után elmosolyodott.

- Egy kis felületi szondázás az egész; észre se veszed. Az agyadnak csak a legkülsö héját fogja érinteni.

Magnifico szemébe halálos rettegés ült ki.

- Csak szondát ne! Láttam, hogy csinálják. Lecsapolják az agyat, és csak az üres héj marad. Az Öszvér az árulókkal csinálta, aztán hagyta, hogy eszükfosztottan bolyongjanak az utcákon, amíg valaki meg nem könyörült rajtuk, és megölte öket - mondta, és felemelt kezével ellökte magától Mist.

- Az pszichoszonda volt - magyarázta Mis türelmesen -, de az csak akkor ártalmas, ha visszaélnek vele. Amiröl én beszélek, az csak felületi szondázás, és ez egy csecsemönek sem árt.

- Úgy van, Magnifico - erösítette meg Bayta is. - Viszont hozzásegítenél vele, hogy megverjük az Öszvért és távol tartsuk innen. Akkor aztán veled együtt gazdagok és híresek leszünk életünk végéig.

Magnifico kinyújtotta reszketö kezét.

- Akkor fogja meg a kezemet!

Bayta két kezébe fogta a bohóc kezét, aki tágra nyílt szemekkel bámult a közeledö fényes elektródalapokra.

Ebling Mis hanyagul elterpeszkedett Indbur polgármester magánlakosztályának mértéktelenül fényüzö foteljában, mint akit javíthatatlan módon egy csöppet sem hat meg ez a nagy kegy, amelyben részesítették, és együttérzés nélkül figyelte az apró polgármester babrálását. Elhajította a szivarcsutkát, és kiköpte a szájához ragadt dohányt.

- Egyébként, Indbur, ha legközelebb hangversenyt rendez a Mallow Teremben - fordult a polgármesterhez -, nyugodtan rúgja ki az elektronikus hangszerészeit a csatornába, ahonnan elökaparta öket, és hallgassa meg annak a kis csodabogárnak a szonovizorját. Mennyei élményben lesz része, Indbur!

Indbur páváskodva tiltakozott:

- Nem azért kérettem ide, hogy a zenéröl tartson nekem elöadást. Mit tudott meg az Öszvérröl? Erre vagyok kíváncsi. Mit tudott meg róla?

- Az Öszvérröl? Megmondom. A felületi szonda nem sokat hozott. Nem merem a pszichoszondát alkalmazni, mivel az a félkegyelmü halálra van rémülve töle, és ezért az ellenszegülése valószínüleg azon nyomban kiégetné az összes biztosítékokat a szedtevette agyában. Amit megtudtam, az a következö, ha abbahagyná végre a körmei piszkálását. Elöször is, vonjon le az Öszvér fizikai erejéböl. Erösnek bizonyára erös, de a csodabogár emlékezetében a félelem nyilván alaposan megnövelte az alakját. Furcsa szemüveget hord, és a szemével öl, ami azt mutatja, hogy szellemi hatalommal rendelkezik.

- Ennyit már eddig is tudtunk - jegyezte meg a polgármester gúnyosan.

- A szonda viszont mindezt megerösíti, és én innen már matematikai úton indulhatok el.

- Úgy? És mennyi idöt akar rászánni? Még megsüketít a kerepelésével.

- Úgy gondolom, hogy egy hónap rá fog menni, és akkor lehet, hogy a kezébe adhatok valamit. Az is lehet persze, hogy semmit. De hát mit számít az? Ha ez az egész kívül esik a Seldon-terven, akkor egy szedtevette garast érö esélyünk sincsen.

Indbur dühödten rátámadt a pszichológusra:

- A szaván fogtam magát, áruló! Hazugság! Próbálja tagadni, hogy nem azok közül a bünös rémhírterjesztök közül való, akik Alapítvány-szerte csüggedést és pánikot szítanak, és kétszeresen megnehezítik a munkámat.

- Én? Én? - Misben csak lassan kezdett forrni a düh.

Indbur átkokat szórt rá:

- Az ür porfelhöi a megmondhatói, hogy az Alapítvány gyözni fog, gyöznie kell!

- A horleggori vereség ellenére?

- Az nem volt vereség. Maga is bedölt a rémhírnek? A túlerö és árulás áldozatai lettünk.

- Ki árult el bennünket? - csattant Mis hangja megvetöen.

- A tetves csatornatöltelék demokraták - emelte föl a hangját Indbur is. - Régóta tudomásom van róla, hogy a flottát behálózták a demokrata sejtek. A legtöbbet fölszámoltuk, de, azért még mindig maradt belölük annyi, hogy okát leljük, mért adta meg, magát húsz hajó a csata sürüjében. Épp elég ahhoz, hogy kieröszakolják a látszatvereséget.

Különben mondja csak, maga érdes nyelvü, egyszerü hazafi, a puritán erények megtestesítöje: milyen kapcsolatai vannak a demokratákkal?

Ebling Mis vállrándítással intézte el a vádat.

- Magából a düh beszél, nem? És a folytonos visszavonulás azóta, meg fél Siwenna elvesztése? Ez is a demokraták müve?

- Nem, nem a demokratáké - mondta az apró emberke gúnyos mosollyal. - Visszavonulunk, mint ahogy az Alapítvány mindig is visszavonult, ha megtámadták, mígnem a történelem elkerülhetetlen sodrása megint feléje nem fordult. Én már látom a kimenetelét. Az úgynevezett demokrata földalatti mozgalom máris olyan kiáltványokat bocsátott ki, amelyekben segítséget és hüséget ígér a kormánynak. Ez lehet csel is, egy galádabb árulás leple, nekem azonban éppen kapóra jön, s kisajtolom belöle a magam propagandahasznát, bármi legyen is az áruló férgek szándéka. Söt, mi több.

- Még ennél is több, Indbur?

- Ítélje meg maga. Az úgynevezett Független Kereskedök Szövetsége két nappal ezelött hadat üzent az Öszvérnek, és az Alapítvány flottája egy csapásra ezer hajóval erösödött. Ez az Öszvér elszámította magát. Pörölycsapásai alatt a széthúzó és egymással marakodó préda erös és egységes ellenféllé kovácsolódik össze. Veszítenie kell! Mint mindig, most is elkerülhetetlen a gyözelmünk.

Mis még mindig hitetlenkedett.

- Azt akarja mondani, hogy Seldon még egy mutáns véletlenszerü fölbukkanását is betervezte?

- Mutáns! Én nem látok benne semmit, ami megkülönböztetné a többi embertöl, de maga sem, hacsak nem veszi készpénznek egy lázadó kapitány, egy-két kültelki suhanc meg egy agyalágyult kókler és pojáca handabandázását. Megfeledkezik a perdöntö bizonyítékról - a saját magáéról.

- Az enyémröl? - hökkent meg egy pillanatra Mis.

- Igen, a magáéról - mondta a polgármester gúnyosan. - Az Idökripta kilenc hét múlva nyílik meg. Mit jelent ez? A Kripta válságra nyílik meg. Ha az Öszvérnek ez a támadása nem a válság, akkor hol van az "igazi" válság, amelyre a Kripta meg fog nyílni? Feleljen, maga háj gombóc!

A pszichológus vállat vont..

- Legyen, ha ez magát boldoggá teszi. De azért megtenne nekem valamit? Minden eshetöségre. arra az eshetöségre számítva, ha a jó öreg Seldon mégis megtartaná a beszédét, és beütne a ménkü, akkor én is részt vehetek a Nagy Megnyilatkozáson. Megengedi?

- Rendben van. Távozzék. És kilenc hétig ne kerüljön a szemem elé.

- Kész örömmel, te aszott borzadály - dünnyögte maga elé Mis kifelé mentében.

18. AZ ALAPÍTVÁNY ELESTE

Volt valami az Idökripta levegöjében, amit több vonatkozásban is lehetetlen volt körülírni. Nem a romlás, hiszen a világítással és a fütéssel-hütéssel semmi baj sem volt, a falak élénk színekkel pompáztak, és a rögzített széksorok - amelyekröl lerítt, hogy az örökkévalóságnak készültek - semmit sem veszítettek kényelmükböl. A kor sem látszott meg rajta: három évszázad nyomtalanul múlt el fölötte. A tervezök a legkisebb eröfeszítést sem tették, hogy félelmet és áhítatot ébresszenek, mert a berendezés egyszerü és hétköznapi volt, söt szinte sivárnak lehetett mondani.

Ha az összes mínuszokat összeadjuk és kivonjuk, marad mégis valami - és ez a valami az üvegkockára összpontosult, amely áttetszö ürességével a szoba felét elfoglalta. Három évszázad alatt négyszer jelent meg ott és szólalt meg magának Hari Seldonnak az élö képmása. Két alkalommal az üres falaknak beszélt.

Az öregember, aki még látta a világbirodalom nagy napjait, három évszázad és kilenc emberöltö távolából hallatta szavát - és még mindig jobban kiismerte magát távoli ükunokái világában, mint ezek a magukéban.

Az üres kocka türelmesen várakozott.

Elsönek III. Indbur polgármester díszkocsija suhant végig a feszült várakozásba kövült utcákon. Magával hozta a saját székét, amely magasabb és tágasabb volt az ottaniaknál. A széket a többi elé helyezték, és Indbur mindenek fölé magasodott benne - leszámítva az elötte tornyosuló üvegürességet.

Bal keze felöl egy ünnepélyes hivatalnok mélyen meghajtotta elötte a fejét.

- Excellenciás uram - szólalt meg -, megtettünk minden intézkedést, hogy a szubéteri hálózaton minél több helyre eljusson excellenciád ma esti megnyilatkozása.

- Helyes. Addig is folytassák az Idökriptával foglalkozó speciális bolygóközi müsor sugárzását. Természetesen semmiféle jóslatoknak vagy találgatásoknak nincs helye a tárggyal kapcsolatban. Továbbra is kedvezö a közönségvisszhang?

- Fölöttébb az, excellenciás uram. Az utóbbi idök aljas rémhírei tovább csillapultak. A bizalom általános.

- Nagyon jó! - Kezének intésével elbocsátotta a hivatalnokot, és gondosan eligazgatta választékos nyakbavalóját.

Húsz perc volt dél elött!

A hatalom legföbb pillérének válogatott társasága - a nagy kereskedöszervezetek vezetöi - vonultak be egyenként és párosával, ki-ki vagyoni helyzetének és a polgármesteri kegy fokának megfelelö pompában. Sorra a polgármester elé járultak, akinek mindegyikhez volt egy-két kegyes szava, aztán elfoglalták kijelölt helyeiket.

A pompázatos szertartás árnyékában megbújva a Menedékröl való Randu lopakodott elöre észrevétlenül, és nyomakodott oda bejelentés nélkül a polgármesteri székhez.

- Excellenciás uram - dünnyögte és meghajolt.

Indbur szemöldöke összerándult.

- Maga nem kapott kihallgatást.

- Excellenciás uram, már egy hete beadtam a kérelmemet.

- Sajnálom, de a Seldon megjelenésével kapcsolatos bokros államügyek.

- Excellenciás uram, én is sajnálom, de kérnem kell önt, hogy vonja vissza azt a rendeletét, miszerint a független kereskedök hajóit beolvasztják az Alapítvány flottáiba.

Indbur arcát elöntötte a vér, hogy félbeszakították.

- Az idö nem alkalmas a vitára.

- Excellenciás uram, több idönk nincsen - suttogta ez követelöen. Mint a Független Kereskedö Világok képviselöje kijelentem önnek, hogy ezt a rendelkezést nincs módunkban végrehajtani. Vissza kell vonnia, mielött még Seldon megoldaná a problémánkat helyettünk. Ha egyszer véget ér a szükségállapot, lehetetlenné válik minden békítési kísérlet, és a szövetségünk a semmibe olvad.

Indbur fagyos tekintete Randura meredt.

- Tisztában van ön azzal, hogy én vagyok a feje az Alapítvány fegyveres eröinek? Jogomban áll vagy nem, hogy megszabjam a katonapolitikát?

- Excellenciád jogában áll, vannak azonban döntések, amelyeket nem célravezetö meghozni.

- Én nem látok semmi nem célravezetöt. Veszélyes lenne, ha maguk külön hajóhaddal rendelkeznének ebben a szükséghelyzetben. Az erök megosztása csak az ellenség kezére játszik, lássa be, nagykövet úr, hogy katonailag és politikailag egyaránt egyesítenünk kell az eröinket.

Randu érezte, hogy a torka összeszorul, az udvarias megszólítást is mellözte.

- Ön most, hogy Seldon meg fog szólalni, nyeregben érzi magát, és azért üt rajtunk egyet. Bezzeg egy hónappal ezelött, miután a hajóink megverték Terelnél az Öszvért, mézesmázos volt és engedékeny. Hadd emlékeztessem rá önt, uram, hogy az alapítványi hajóhad volt az, amely nyílt csatában ötször is vereséget szenvedett, ellenben a Független Kereskedö Világok hajói voltak azok, amelyek az ön számára, megszerezték a gyözelmeket.

Indbur fenyegetöen összevonta a szemöldökét.

- Nagykövet úr, az ön jelenléte többé nem kívánatos Terminuson. Kérem, még ma este hagyja el állomáshelyét. Ezenkívül ki fogjuk vizsgálni - mint ahogy már eddig is vizsgáltuk - önnek a terminusi fölforgató demokratikus erökkel fönnálló kapcsolatait.

- Ha én eltávozom, a hajóink is velem jönnek - válaszolt Randu. - Semmi közöm sincs az ön demokratáihoz. Csak annyit tudok, hogy az ön alapítványi hajóit nem a matrózok - akár demokraták, akár nem -, hanem a fötisztek árulása játszotta az Öszvér kezére. Ha nem tudná, Horleggornál húsz alapítványi hajó adta meg magát az ellentengernagyuk parancsára, holott egy karcolást sem szenvedtek. Ez az ellentengernagy az ön bizalmasa - ö vezette az unokaöcsém elleni pert, amikor elsö ízben ideérkezett Kalganról. Ez nem az egyetlen eset, amelyröl tudomásunk van, és nem engedhetjük, hogy lehetséges árulók kezén kockára tegyük a hajóinkat meg az embereinket.

- Mihelyt elhagyja a helyiséget, örizetbe vétetik - mondta Indbur.

A távozó Randu érezte a hátában Terminus urainak megvetö, néma tekintetét.

Tíz perc volt hátra tizenkettöig!

Bayta és Toran is megérkezett közben. Amikor Randu a közelükbe ért, fölálltak a hátsó sorban, és intettek feléje.

Randu melegen elmosolyodott.

- Mégiscsak sikerült eljönnötök. Hogy csináltátok?

- Magnificónak köszönhetjük - vigyorgott Toran.

- Indbur erösködik, hogy írjon az Idökriptáról egy szonovizormüvet, amelynek persze ö maga lenne a höse. Magnifico kijelentette, hogy nélkülünk egy tapodtat sem tesz, és lehetetlen volt eltéríteni ettöl az elhatározásától. Ebling Mis is velünk van. vagy volt. Valahová elcsavargott. - Aztán hirtelen aggodalommal a hangjában: - Mi baj, bácsikám? Rosszul nézel ki.

- Meglehet - bólintott Randu. - Rossz idök várnak ránk, Toran. Félek, hogy mihelyt az Öszvérrel leszámolnak, mi jövünk sorra.

Egy ünnepélyes arcú, fehér ruhás, magas férfi lépett hozzájuk, és szögletes meghajlással üdvözölte öket.

Bayta fekete szemében mosoly csillant meg, és kezét nyújtotta.

- Pritcher kapitány! Csak nem ürszolgálatban megint?

A kapitány megfogta a feléje nyújtott kezet, és még mélyebbre hajolt.

- Távolról sem. Tudomásom szerint dr. Misnek köszönhetem, hogy ide helyeztek, de ez csak ideiglenes. Holnap visszamegyek a belsö szolgálathoz. Mennyi az idö?

- Három perc múlva tizenkettö!

Magnifico maga volt a megtestesült riadalom. Teste összekuporodott abban a megszokott pózában, amellyel igyekezett szinte láthatatlanná zsugorodni. Hosszú orra kihegyesedett, és ferde vágású, nagy szeme riadtan cikázott ide-oda.

Megragadta Bayta kezét, s amikor ez lehajolt hozzá, odasúgta neki:

- Mit gondol, asszonyom, ez a sok nagy ember mind ott volt, amikor. amikor én játszottam a szonovizoron?

- Biztos vagyok benne, hogy mind ott volt - mondta Bayta megnyugtatólag, és gyöngéden megrázta a vállát. - És biztosra veszem, hogy mind azt tartja, te vagy a Galaxis legjobb müvésze, és a hangversenyed a legnagyszerübb volt, amelyet valaha is láttak. Így hát húzd ki magad, és ülj szépen. Őrizzük meg a méltóságunkat!

A bohóc bátortalanul elmosolyodott válaszul a lány eröltetett nevetésére, és lassan kiegyenesítette cingár tagjait.

Dél volt.

.és az üvegkocka nem volt többé üres.

Senki sem vette észre, mikor történt. Egy pillanat müve volt az egész: az egyik percben még semmi, a következöben pedig már ott van.

Az üvegkalickában egy öreg, megtört emberi alak ült tolószékben, ráncos arcából ragyogó szempár világított, s mint tapasztalni lehetett, egész lényében a hangja volt a legelevenebb. Ölében nyitott könyv hevert, lefelé borítva. Lágy hangon megszólalt:

- Hari Seldon vagyok.

Szavait síri csend fogadta.

- Hari Seldon vagyok! Érzékeimmel nem foghatom föl, van-e valaki jelen, de ez nem is fontos. Ez idáig még nem sok okom volt aggodalomra, hogy a Terv tévútra menne. Az elsö három évszázadra vonatkoztatva a megvalósulás százalékos valószínüsége kilencvennégy egész két tized.

Mosolygásnyi szünetet tartott, aztán barátságosan intett.

- Egyébként ha valaki állna, foglaljon helyet. Ha rá akar gyújtani, csak tessék. Testben nem vagyok itt. Csak semmi ceremónia.

Térjünk rá a jelen problémájára. Az Alapítványt elsö alkalommal fenyegeti - vagy talán már marcangolja is - a polgárháború. Ez idáig a külsö támadásokat sikeresen elhárították, ami - a pszichohistória szigorú törvényei értelmében - szükségszerü is volt. A mostani támadás az Alapítvány egyik túlzottan fegyelmezetlen külsö tartománya részéröl fenyegeti a túlzottan önkényuralmi központi kormányt. Az események alakulása szükségszerü, a kimenetele magától értetödö.

A magas rangú hallgatóság méltósága kezdett megbomlani. Indbur félig kiemelkedett a székéböl.

Bayta aggodalommal teli tekintettel elörehajolt. Mi az ördögöt beszél a nagy Seldon? Néhány szó elkerülte a figyelmét, s aztán:

- .hogy a létrejött kompromisszum két vonatkozásban is szükséges volt. A Független Kereskedök lázadása megingatja a talajt a túlságosan is elbizakodott kormány lába alatt. Újra polgárjogot nyer a küzdöszellem. Ha vereséget szenvedett is, a demokrácia egészséges növekedése.

A lárma egyre fokozódott. A suttogás már-már kétségbeesett morajjá dagadt. Bayta Toran füléhez hajolt.

- Miért nem szól semmit az Öszvérröl? A kereskedöknek eszük ágában sincs lázadozni.

Toran vállat vont.

Az ülö alak magabiztos hangja egyre jobban beleveszett az erösödö zürzavarba.

- .az új, s a korábbinál szilárdabb koalíciós kormány szükségszerü és jótékony eredménye volt az Alapítványt logikusan sújtó polgárháborúnak. És most már csak a régi Birodalom szilánkjai állnak a további terjeszkedés útjában, de ezek, legalábbis az elkövetkezö néhány évben, semmi problémát nem jelentenék. Természetesen nem árulhatom el, mi lesz a legközelebbi prob.

A tökéletes felfordulásban Seldon ajkai némán mozogtak.

Ebling Mis Randu mellett állott. Lángvörös arccal üvöltötte:

- Seldon elvesztette az eszét. Nem azt a válságot vette elö. Eszükbe jutott a maga kereskedöinek a polgárháború?

- Egyszer igen - mondta Randu fojtottan. - Az Öszvér részéröl fenyegetö veszély hatására azonban lefújtuk.

- Ezek szerint az Öszvér valami új jelenség, amelyre a Seldon-féle pszichohistória sem számított. De mi történt?

A hirtelenül beállott fagyos csendben Bayta megint üresnek látta az üvegkockát. A falak atomderengése elhalt, a kondicionált levegö lágy fuvallata megszünt.

Valahol fölvijjogott a sziréna skálázó hangja, és Randu ajkával formálta a szavakat.

- Űrriadó!

Ebling Mis pedig a füléhez emelte az óráját, és elordította magát:

- Megállt, a Ga-LAX-isát neki! Van itt olyan óra, amelyik jár is? - A hangja üvöltés volt.

Húsz csukló emelkedett húsz fülhöz. És jóval kevesebb idö kellett hozzá, mint húsz másodperc, hogy kiderüljön: egy sem jár.

- Akkor hát - szólalt meg Mis rettenetes bizonyossággal a hangjában - valami miatt minden atomerö megszünt müködni az Idökriptában. és az Öszvér támad.

Indbur vinnyogása a lármát is túlszárnyalta.

- Üljön le mindenki! Az Öszvér ötven parszekre van innen.

- Csak volt - üvöltött vissza Mis -, egy héttel ezelött. Ebben a pillanatban Terminust bombázza.

Bayta érezte, hogy a kétségbeesés lágyan elömlik a tagjain. Érezte, hogy egyre szorosabban és sürübben befonja a testét, és csak nagy eröfeszítés és fájdalom árán volt képes kipréselni a levegöt összeszoruló torkán keresztül.

Kívülröl az összecsödülö tömeg zsivaja szürödött be. Az ajtó kivágódott, berohant rajta egy férfi, s gyorsan mondott valami az eléje sietö Indburnak.

- Excellenciás uram - suttogta -, a városban nem jár egyetlen jármü sem, egyetlen hírközlö vonal sem müködik a külvilág felé. A hírek szerint a Tizedik Flotta vereséget szenvedett, és az Öszvér hajói a légkör határát ostromolják. A vezérkar.

Indbur összecsuklott. Teste egy rakás tehetetlenségként hevert a padlón. A teremben minden hang elnémult. Még a félelem üzte tömeg is elhallgatott odakint, csak a rettegés és a páni félelem lebegett vészjóslóan a fejek fölött.

Indburt fölemelték a földröl. Bort csöpögtettek a szájába. Elöször az ajkai mozdultak meg, s mielött a szemét kinyitotta volna, némán megjelent rajtuk egy szó: behódolni!

Bayta közel volt a síráshoz; nem a bánattól vagy a megaláztatástól, hanem csupán és egyszerüen a riadt kétségbeeséstöl. Ebling Mis megragadta a karját.

- Jöjjön, fiatalasszony!

És egyetlen rántással kiemelte a székéböl.

- Elmegyünk - mondta -, és hozza magával a zenészét is.

A testes tudós ajka vértelen volt és remegett.

- Magnifico - szólította Bayta alig hallhatóan. A bohóc picire zsugorodott a rémülettöl. A szeme megüvegesedett.

- Az Öszvér - visítozott. - Az Öszvér eljött értem. A lány érintésére vadul csapkodni kezdett. Toran elörehajolt, és öklével lesújtott rá, Magnifico eszméletét vesztette, és Toran zsákként a vállára emelte. Másnap az Öszvér csúf, viharvert hajói elözönlötték a Terminus bolygó ürkikötöit. A támadást vezetö tábornok külföldön készült gépkocsija végigrobogott Terminus City kihalt föutcáján. Ez volt az egyetlen közlekedö jármü a város megbénult atomautói között.

A megszállás tényét pontosan huszonnégy órával azután hirdették ki, hogy Seldon megjelent az Alapítvány volt hatalmasságai elött.

Az összes alapítványi bolygók közül egyedül a Független Kereskedök tartották továbbra is magukat, és most öellenük zúdult az Öszvér - az Alapítvány meghódítójának - minden ereje.

19. A KUTATÁS KEZDETE

Menedék, az a magányos bolygó - a Galaxis-közi vákuumba foszlott, csóvaként kinyúló Galaxis-szektor egyetlen napjának egyetlen bolygója - ostrom alatt állott.

Szorosan vett katonai szempontból ostromról lehetett beszélni, amennyiben a Galaxis felé esö részen húszparszeknyi távolságon túl nem volt egy talpalatnyi térség sem az ürben, amely kívül esett volna az Öszvér elöretolt hadállásainak a hatókörén. Az Alapítvány megdöbbentö bukása óta eltelt négy hónap elég volt ahhoz, hogy Menedék egész közlekedési hálózata darabokra hulljon, akár a pókháló a borotva élétöl. Menedék hajói visszaszorultak a hazai bázisokra, és már csak az anyabolygó folytatta a harcot.

Egyéb vonatkozásban még fojtogatóbb volt az ostromgyürü, mert a kilátástalanság és a végromlás érzése szemfedöként borult mindenre.

Bayta végigbotorkált a tejszerü müanyag tetejü asztalok közti folyosón, és találomra megcélozta a helyét. Fölkapaszkodott a magas, támla nélküli székre, gépiesen viszonozta a félhangú üdvözleteket, fáradt keze fejével megdörzsölte a kimerültségtöl viszketö szemét, és az étlap után nyúlt.

A gyomra összerándult az undortól a különféle tenyésztettgomba-ételek túlnyomó sokasága láttán - csupa ínyencségnek számító fogás Menedéken, de az ö alapítványi gyomra nem tudott megbirkózni velük -, amikor szipogás ütötte meg a fülét a közelében, és a hang forrása felé nézett.

Ez idáig jóformán észre sem vette az átellenes étkezöpultnál ülö Juddee-t, ezt a jelentéktelen külsejü, pisze, közömbös szöke lányt. Most ez a Juddee volt az, akinek a szipogását hallotta, és aki átázott zsebkendöjét harapdálva, keservesen próbálta magába fojtani a zokogást, s az arca vörösre duzzadt a könnyektöl. Formátlan sugárvédö ruháját hátravetette a vállán, átlátszó arcpajzsa a desszertjében hevert, ahová leejtette. Bayta csatlakozott a három lányhoz, akik már nagyban bevetették a vállveregetés, hajsimogatás és összefüggéstelen gügyögés öröktöl fogva alkalmazott és mindahányszor eredménytelennek bizonyuló fegyverét.

- Mi történt? - suttogta.

Egyikük feléje fordult, és vállat vont - Nem tudom.

Aztán, mint aki érezte, hogy ezzel nem lehet elintézni a dolgot, félrevonta Baytát.

- Nehéz napja volt, azt hiszem. Aztán meg aggódik.

- Űrörjáratban van a férje?

- Igen.

Bayta együttérzöen a kezét nyújtotta Juddee-nek.

- Miért nem mégy haza, Juddee? - Gyakorlatias szavai elönyösen különböztek a többiek bársonyos, balga csacsogásától.

Juddee félig-meddig visszautasítólag nézett föl rá.

- Ezen a héten már kimaradtam egyszer.

- Akkor hát kétszer fogsz kimaradni. De ha így folytatod tovább, akkor az lesz a vége, hogy a jövö héten három napot kell kivenned. Ha tehát most hazamégy, hazafiasan cselekszel. Dolgozik valaki közületek az ö osztályán? Mi lenne, ha elintéznétek a kártyáját? Te meg, Juddee, elöbb menj a mosdóba, és hozd rendbe magad. Frissen!

Bayta visszatért a helyére, és komor megkönnyebbüléssel újból a kezébe vette az étlapot. Az ilyesféle kiborulások ragályosak. Egyetlen síró lány elég ahhoz, hogy ezekben az ideges napokban az egész osztály elveszítse a fejét,

Végre utálkozva kiválasztotta a menüt, megnyomta a könyöke mellett a megfelelö gombokat, és visszahelyezte az étlapot a rekeszébe.

Szemben vele egy magas, fekete lány szólalt meg:

- Síráson kívül mi mást is tehetnénk?

A lány szokatlanul telt ajkai alig mozogtak, s Baytának föltünt, hogy az ajkak végén, a legújabb divathóbort szerint, gondosan oda volt pingálva az a mesterkélt félmosoly.

Bayta félig lehunyt szempillái alól mérlegelte a lány szavaiban rejlö kihívást, amikor megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a pult felsö lapja elsüllyed, és eléje emeli az ebédjét. Evöeszközeiröl gondosan eltávolította a csomagolást, vigyázva, nehogy megégesse a kezét.

Csak ekkor válaszolt:

- Más nem jut az eszedbe, Hella?

- Dehogyisnem - kapott a szaván Hella. - De még mennyire! - Ujjának gyakorlott, hanyag mozdulatával belepöccintette a cigarettavéget az erre a célra szolgáló kicsiny mélyedésbe, ahol a parányi atomvillanás azonmód elemésztette, még mielött a mélyedés alját elérte volna. - Például - folytatta Hella, és finom, ápolt kezét az álla alá támasztotta - szerintem szépen szót érthetnénk az Öszvérrel, és véget vethetnénk ennek a hülyeségnek. Mert, hát nekem nincsenek olyan. hm. lehetöségeim, hogy gyorsan kereket oldjak, ha az Öszvér megjelenik.

Bayta felhötlen homloka továbbra is felhötlen maradt. Hangja könnyed volt és közönyös: - Ugye, neked nincs bátyád vagy férjed a harcoló flottában?

- Nincs. Annál inkább a javamra lehet írni, ha értelmetlennek tartom mások testvéreinek és férjeinek a föláldozását.

- Az áldozat még nagyobb lenne, ha behódolnánk.

- Az Alapítvány, lám, behódolt, és most békében él. A mi férfiaink oda vannak, és az egész Galaxis ellenünk támad.

Bayta vállat vont, és mézédes hangon megjegyezte:

- Az a gyanúm, hogy az ellentétpár közül téged az elsö izgat. - Ezzel a fözeléktálja fölé hajolt, és míg evett, émelyegve vette tudomásul a csendet maga körül. Hallótávolságon belül senki sem akadt, aki vette volna a fáradságot, hogy visszautasítsa Hella cinizmusát.

Sietve eltávozott, de elöbb rácsapott a gombra, amely rendbe teszi az étkezöpultot a következö váltás számára.

Három asztallal odébbról egy új lány hangos suttogással Hellához fordult:

- Ki volt ez?

Hella mozgékony ajkai fitymálón lebiggyedtek.

- A koordinátorunk unokahúga. Talán nem tudtad?

- I-igen? - A lány szeme még elkapta a távozó Bayta hátát. - Mit csinál itt?

- A futószalagnál dolgozik. Vagy tán nem tudod, hogy most divat a honleányságot fitogtatni? Fenemód demokratikus, fölfordul a gyomrom töle.

- Hallgass, Hella - avatkozott közbe a jobb kéz felöli dundi kislány -, még egyszer sem hozta a nyakunkra a nagybácsikáját. Mért nem szállsz le róla?

Hella átnézett a lányon, és újabb cigarettára gyújtott.

Az új lány már a vele szemben ülö könyvelö szavait itta, aki csillogó szemmel hadarta:

- .és azt mondják, hogy ott volt a Kriptában - képzeld csak el: magában a Kriptában -, amikor Seldon szólott, és azt is mondják, hogy a polgármester egészen kiborult, és a nép föllázadt, meg hasonló dolgok. Neki sikerült lelépnie, mielött az Öszvér bolygót ért volna, és azt mondják, hogy állati izgalmas volt a menekülése - át kellett csúsznia a blokádon meg, hasonlók -, nem is tudom, mért nem írja meg könyvben az egészet, manapság állati keletje van ezeknek a háborús micsodáknak. Azt is rebesgetik, hogy az Öszvér bolygóján is járt, Kalganon, és hogy.

Megszólalt az ebédidö végét jelzö csengö, és az ebédlö lassan kiürült. A könyvelö hangja tovább zümmögött, csupán az új lány tágra nyílt szemü, hagyományos "ne mondd" fölkiáltása szakította félbe a megfelelö helyeken.

A nagy barlangi lámpafüzérek egyre halványabban fénylettek, és végül beleolvadtak a sötétségbe, amely az igazak és a keményen munkálkodók álmát vigyázta, mire Bayta végre hazakerült.

Toran kezében vajas kenyérrel nyitott ajtót.

- Hol voltál ilyen sokáig? - motyogta teli szájjal. Majd érthetöbben hozzátette: - Valami vacsorafelét kotyvasztottam össze. Ne engem szidj, ha nem ízlik.

Bayta azonban tágra nyílt szemmel keringett a férje körül.

- Torie! Hát az egyenruhád hol van? Hogy került rád ez a maskara?

- Parancs, Bay Randu Ebling Misszel susmusol éppen, hogy miröl, fogalmam sincs. Ez minden amit mondhatok.

- Én is megyek? - A lány ösztönösen hozzásimult. Toran elöször megcsókolta, s csak aztán válaszolt:

- Azt hiszem, igen. Alighanem veszélyes lesz.

- Mi az ami nem veszélyes?

- Ez az. Ja, és már üzentem Magnificónak is, valószínülég ö is velünk tart.

- Ez azt jelenti, hogy a motorgyári hangversenyét le kell mondani?

- Ezek szerint igen.

Bayta a szomszédos szobába ment, és leült a vacsora mellé, amelyröl elsö pillantásra lerítt, hogy valóban úgy "kotyvasztották össze". Fürge mozdulattal kettébe vágta a szendvicseket, és közben beszélt:

- Kár, hogy így alakult a dolog a hangversennyel. A lányok alig várták a gyárban. Aztán meg ez a Magnifico is. Az ördögbe, csak ne volna olyan furcsa szerzet!

- Fölébreszti benned az anyakomplexust, ha nem vennéd észre. Valamikor nekünk is lesz gyerekünk, és akkor el fogod felejteni Magnificót.

Bayta tele szájjal vágott vissza:

- Ami azt illeti, te már annyira felébresztetted, hogy többet az én anyakomplexusom nem képes elviselni.

Ekkor letette a szendvicsét, és egy pillanat alatt mélységes komolyság szállta meg.

- Torie!

- Hm-m-m?

- Torie, én ma a városházán jártam, a termelési irodán. Emiatt késtem olyan sokat.

- Mit kerestél ott?

- Hát. - A lány bizonytalanul kereste a szavakat. - Már nem mai keletü dolog. Nem tudtam tovább nézni, mi megy végbe a gyárban. A szellem teljesen leromlott. A lányoknál minden különösebb ok nélkül eltörik a mécses. Aki nem jelent beteget, az az orrát lógatja. Még a kis szürke verebek is fölhúzzák a csörüket. Az én osztályomon negyedannyit sem tesz ki a termelés, mint amikor odamentem, és nincs olyan nap, hogy teljes volna a létszám.

- Ezt eddig értem - mondta Toran -, de hogy jön ide a T.I.? Mi dolgod volt ott?

- Föltettem egypár kérdést. És, Torie, nemcsak nálunk: egész Menedéken ez a helyzet. Csökkenö teljesítmény, növekvö izgatás és kiábrándultság. Az iroda fönöke csak a vállát vonogatta - miután egy órát vártam rá délután, hogy bejussak hozzá, s ez is csak azért sikerült, mert a koordinátor unokahúga vagyok -, és kijelentette, hogy nem tehet semmit. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy egyáltalán izgatta a dolog.

- Ne vesd el a sulykot, Bay.

- Nem hiszem, hogy izgatta volna. - Kirobbanó feszültséggel mondotta: - Hidd el, valami nincs rendjén. Ugyanaz a rettenetes szorongás fog el, mint az Idökriptában, amikor Seldon cserbenhagyott bennünket. Magad is érezted.

- Igen, éreztem.

- És tessék, megint itt van! - fakadt ki a lány keservesen. - És képtelenek leszünk útját állni az Öszvérnek. Még ha mindenünk meglesz is hozzá, de hiányzik belölünk a szív, a lelkesedés, az akarat. Torie, semmi értelme a harcnak.

Toran még sohasem látta Baytát sírni. Igazából most sem sírt. De Toran gyöngéden a vállára tette a kezét, és halkan csillapítgatta:

- Nyugodj meg, kislány! Értem én, mit akarsz mondani. De hát semmit.

- Igen, de hát semmit se tehetünk! Mindenki ezt hajtogatja, és közben csak ülünk és várjuk, hogy lesújtson ránk a bárd.

Maga elé húzta a szendvics meg a tea maradékát. Toran csendben megágyazott. Odakint teljesen besötétedett.

Randu mint a menedéki városok szövetségének újonnan kinevezett koordinátora - ami tulajdonképpen háborús tisztség volt - azt kérte, hogy az egyik felsö szobát rendezzék be neki, ahonnan az ablakon keresztül elmerenghet a város háztetöinek és parkjainak a látványán. Most, hogy a barlangi világítás elhalványult, a várost elnyelte az árnyalatok nélküli szürkeség. Randu elsiklott a kép jelképes volta fölött.

Ebling Mishez fordult, akinek apró szeme ártatlan tekintetéböl nem derült ki, hogy valami is érdekelné a kezében tartott talpas poháron és annak vörös színü tartalmán kívül.

- Menedéken az a szólásmondás járja, hogy ha a barlangi fények kialszanak, eljött az igazak és a tevékenyek álmának ideje.

- Jut elég ideje alvásra az utóbbi idöben?

- Dehogy jut! Elnézését kérem, Mis, hogy ilyen késön kérettem. Mostanság valahogy jobban kedvelem az éjszakákat. Nem különös? Menedék lakói szigorúan magukba sulykolták, hogy ha nincs világosság, aludni kell. Én is így voltam. Most azonban.

- Ön próbál elrejtözni - vetette közbe Mis nyersen - A nappali idöszakban emberek veszik körül, akik reménykedve függesztik magára a tekintetüket. Ilyenkor nem tud kiegyenesedni. Éjszaka szabadnak érzi magát.

- Maga nem így van vele? Nem érzi a vereség nyomorúságos ízét?

Ebling Mis higgadtan bólintott.

- Érzem. Ezt a tömegörületet, a csöcseléknek ezt a minösíthetetlen vakrémületét. A Ga-LAX-isát, Randu, hát mire számított? Itt van egy kultúra, amely azon a gyermeteg vakhiten nevelkedett, hogy egy népi hös régen mindent eltervezett, és vacak életük legkisebb darabkájáról is elöre gondoskodott. Az ilyenféle gondolkodás kísértetiesen hasonlít a vallásra, és maga is tisztában van vele, hogy ez mit jelent.

- Nem én!

Mis nem nagy örömmel bocsátkozott bele a magyarázatba. Egyébként máskor sem. Ezért elgondolkodva forgatta az ujjai között a hosszú szivart, és kelletlenül dörmögte:

- Erös hitreakciók jellemzik. A hiedelmeket csak erös megrázkódtatás árán lehet megingatni, aminek aztán teljes szellemi sokk az eredménye. Enyhébb esetben hisztéria és halálfélelem. Súlyosabb esetben örület és öngyilkosság.

Randu a hüvelykujja körmét harapdálta.

- Vagyis ha Seldon elhagy bennünket, elvész a támaszunk, amelyre olyan hosszú ideje rábíztuk magunkat, hogy már az izmaink is elsorvadtak, és többé képtelenek vagyunk a saját lábunkon megállni.

- Ez az! A hasonlat kicsit sántít, de rátapint a lényegre.

- És a maga izmai, Ebling, milyen állapotban vannak?

A pszichológus nagyot szívott a szivarján, és lustán eregette a füstöt.

- Rozsdásak, de nem sorvadtak. A szakmám megtanított rá, hogy néha önállóan is használjam a fejemet.

- És lát valami kiutat?

- Nem, de lennie kell valahol. Meglehet, hogy Seldon nem látta elöre az Öszvért. Talán nem szavatolta a gyözelmünket. De hát a vereségünket sem. Egyszerüen kilépett a játékból, és magunkra hagyott minket. Az Öszvérrel is el lehet bánni.

- Hogyan?

- Úgy, ahogyan bárkivel el lehet bánni: nekirontani a gyenge pontjának. Ide figyeljen, Randu, az Öszvér nem emberfölötti lény. Mindenki meg fog gyözödni erröl, mihelyt leszámolunk vele. Csak nem ismerjük, és a legendák gyors szárnyon járnak. Azt mondják róla, hogy mutáns. No és? A tudatlan számára a mutáns valami emberfölötti lényt jelent. Pedig szó sincs róla.

A becslések szerint Galaxis-szerte több millió mutáns születik naponta. Erröl a néhány millióról egy-két százalék kivételével csak mikroszkóppal és vegyvizsgálattal lehet kideríteni, hogy valóban az.

Az egy-két százaléknyi makromutáns viszont - vagyis akinek a mutációja elsö pillanatban felismerhetö - egy-két százalék híján mind olyan torzszülött, aki ha egyáltalán életben marad, csak cirkuszi látványosságnak vagy laboratóriumi kísérleti alanynak való. Az a néhány elönyös mutáció pedig szinte kivétel nélkül ártalmatlan csodabogarakat, egy-egy szokatlan vonásukkal kitünö, normális - és gyakorta a normálisnál gyengébb - egyedeket eredményez. Érti, hová akarok kilyukadni?

- Értem. De hová helyezi el az Öszvért?

- Ha elfogadjuk, hogy az Öszvér mutáns, akkor feltételezhetjük, hogy olyan - minden bizonnyal szellemi - képességgel rendelkezik, amelyet a világhódítás szolgálatába tud állítani. Viszont kell gyöngéinek is lennie, és ezeket, ha törik, ha szakad, meg kell találnunk. Nem volna olyan titokzatos, nem rejtözködne úgy mások szeme elöl, ha ezek a gyöngéi nem volnának szembeötlöek és végzetesek. Ha egyáltalán mutáns.

- Van más lehetöség?

- Meglehet. A mutáció mellett csupán azok a bizonyítékok szólnak, amelyeket Han Pritcher kapitány, az egykori alapítványi hírszerzés vezetöje gyüjtött egybe. Ő azoknak a törékeny emlékezetére építette következtetéseit, akik állítólag csecsemö- és kisgyermek korában látták az Öszvért - vagy valakit, aki talán az Öszvér is lehetett. Pritchernek sovány termésböl kellett kiböngésznie ismereteit, s ezeket, könnyen meglehet, hogy éppen az Öszvér szórta elébe a maga szándékainak megfelelöen, ugyanis nem kétséges, hogy az Öszvérnek nagyon is kezére játszik, ha elterjed róla, hogy mutáns csodalény.

- Nagyon érdekes, amit mond. Mióta alakult ki ez a véleménye?

- Sohasem volt ez a véleményem abban az értelemben, hogy meggyözödéssé ért volna bennem. Ez csak egy a sok lehetöség közül. Tegyük föl, mondjuk, hogy az Öszvér fölfedezett egy sugárfajtát, amelyik el képes nyomni a szellemi energiát, mint ahogyan birtokában van olyannak, amely megszünteti az atomreakciókat. Nos? Megmagyarázható ezzel az, ami most bennünket sújt, vagy ami az Alapítványt sújtotta?

Randu komor szótlanságba meredt. Aztán így szólt:

- Maga megvizsgálta az Öszvér bohócát. Mi a véleménye róla?

Ebling bizonytalanul válaszolt:

- Egyelöre semmi hasznát nem veszem. Döngettem ugyan a mellemet a polgármester szobájában, mielött az Alapítvány elesett volna, ám föleg csak azért, hogy bátorságot öntsek bele - no meg saját magamba is. Megmondom azonban magának, Randu, hogy ha akkor megvan hozzá a megfelelö matematikai fölkészültségem, magából a bohócból kielemezhettem volna a teljes Öszvért. És akkor a kezünkben volna. Akkor meg tudnánk magyarázni azokat a furcsa rendellenességeket, amelyek azóta sem hagynak nyugodni.

- Gondolkozzon csak, ember! Az Öszvér kénye kedve szerint elbánt az Alapítvány hajóhadával, egyszer sem sikerült neki azonban, hogy a Független Kereskedök sokkal gyöngébb flottáit nyílt ütközetben megfutamítsa. Az Alapítvány egyetlen csapásra elterült; a Független Kereskedök viszont dacolnak minden erejével. Elöször Mnemon független kereskedöinek az atomfegyverei ellen vetette be a kioltómezöt. A meglepetés momentuma elveszíttette velük azt a csatát, a mezöt azonban semlegesítették. Azóta sem tudta sikeresen fölhasználni a függetlenek ellen.

Holott az alapítványi erök ellen újból és újból hatásosnak bizonyult. Söt, maga az Alapítvány sem volt képes ellenállni. Miért? Jelen tudásunk szerint semmi logika sincs benne. Hacsak nincsenek olyan tényezök, amelyekröl nincs tudomásunk.

- Árulás?

- Ez, Randu, ostoba dajkamese. Egyetlenegy ember sem akadt az Alapítványon, aki nem vette volna biztosra a gyözelmet. Ki az, aki a biztos gyöztest eljárulná?

Randu a domború ablakhoz lépett, és belebámult a láthatatlan semmibe.

- Most ellenben biztosra vehetjük - mondta -, hogy vesztünk, még ha ezernyi gyenge pontja volna is az Öszvérnek, ha csupa lyuk volna is.

Nem fordult hátra. Mintha a görnyedt hátával, hátratett keze ideges összekulcsolásával fejezte volna be a mondatot. Aztán hozzátette:

- Az Idökripta-epizód után, Ebling, mi könnyen elmenekültünk. Másoknak is sikerülhetett volna. Néhánynak sikerült is. A többségnek azonban nem. A kioltómezönek megtalálhattuk volna az ellenszerét. Csak találékonyság és némi eröfeszítés kellett volna hozzá. Az Alapítvány egész hajóhada menedéket találhatott volna Menedéken vagy más közeli bolygókon, és onnan folytathatta volna a harcot, mint mi. Még egy százalék, aki így cselekedett. Ehelyett átállt az ellenséghez.

Az alapítványbeli földalatti mozgalom pedig, amelyben itt, úgy látszik, a legtöbben erösen reménykednek, eddig semmi említésre méltót nem tett. Az Öszvér elég jó politikusnak bizonyult ahhoz, hogy megígérje a gazdag kereskedök vagyonának és hasznának a sértetlenségét, mire ezek egytöl egyig csatlakoztak hozzá.

Ebling Mis meggyözödéssel közbeszólt:

- A plutokraták mindig is ellenünk voltak.

- S kezükben volt a hatalom is. Figyeljen ide, Ebling! Okunk van hinni, hogy az Öszvér vagy az emberei máris kapcsolatba léptek a Független Kereskedök hatalmasságaival. Tudjuk, hogy huszonhét kereskedövilág közül legalább tíz átállt az Öszvérhez. Másik tíz meg habozik. Magán Menedéken is akadnak olyan egyének, akik nem bánnák, ha az Öszvér kerekedne felül. Úgy látszik, leküzdhetetlen a csábítás, hogy az ember lemondjon a veszélyeztetett politikai hatalomról, ha ezen az áron megtarthatja markában a gazdasági élet feletti uralom gyeplöjét.

- Csak nem hiszi, hogy Menedék szembe képes szállni az Öszvérrel?

- Nem hiszem, hogy szembe akar szállni. - És Randu a pszichológus felé fordította zaklatott arcát. - Azt hiszem, Menedék arra vár, hogy mikor adhatja meg magát. Azért kérettem ide magát, hogy ezt megmondjam. Szeretném, ha eltávozna Menedékröl.

Ebling Mis meglepetésében fölfújta amúgy is duzzadt arcát.

- Máris?

Randun halálos fáradtság vett eröt.

- Ebling, maga az Alapítvány legnagyobb pszichológusa. Az igazi mesterpszichológusok Seldonnal kihaltak, maga azonban a legjobb, akivel rendelkezünk. Maga az egyetlen reményünk, hogy vereséget mérhetünk az Öszvérre. Itt nem tud tenni semmit, el kell mennie oda, ami még megmaradt a Birodalomból.

- Trantorra?

- Úgy van. Az egykori Birodalomnak csak a lerágott csontjai maradtak, a központban azonban kell hogy még pislákoljon valami. Ebling, ott minden tudományos anyagot megtalál. Ott továbbfejlesztheti ismereteit a matematikai pszichológiában, annyira, hogy talán még a bohóc agyának tudattartalmát is értelmezni tudja majd. Természetesen ö is magával megy.

Mis hangja kétkedést árult el:

- Aligha hinném, hogy hajlandó lenne erre, bármennyire retteg is az Öszvértöl, hacsak az unokahúga nem kíséri el_.

- Tudom. Éppen ezért Toran és Bayta is magával megy. Aztán, Ebling, van még egy nagyobb cél is. Hari Seldon három évszázaddal ezelött két Alapítványt hozott létre: a Galaxis mindkét végén egyet-egyet. Meg kell találnia azt a Második Alapítványt!

20. AZ. ÖSSZEESKÜVŐ

A polgármesteri palota - az, ami egykor a polgármester palotája volt - piszkosan derengett a sötétben. A megszállott és kijárási tilalommal sújtott város némaságba dermedt, és a nagy Galaxis-lencse tejszínü derengése háborítatlanul uralkodott az Alapítvány egén, s csak itt-ott dacolt vele egy-egy magányos csillag. Három évszázad alatt az Alapítvány néhány tudós magánvállalkozásából hatalmas kereskedöbirodalommá duzzadt, amely csápjaival a Galaxis jókora részét magához füzte, és lám, fél év sem kellett hozzá, hogy a korábbi magaslatról a meghódított tartomány rangjára süllyedjen alá.

Han Pritcher kapitánynak ez sehogyan sem fért a fejébe.

A magába roskadt éjszakai város csendje, a hódítók megszállta palota sötétsége eléggé beszédes jelkép volt, Han Pritcher kapitánynak azonban, aki parányi atombombával a nyelve alatt ott rejtözködött a palota külsö kapuja közelében, mégsem fért a fejébe.

Egy árnyék húzódott melléje, s a kapitány fejet hajtott.

Síri suttogást hallott:

- A riasztóberendezés semmit sem változott. Rajta, kapitány! Nyugodtan dolgozhat.

A kapitány nesztelenül átbújt az alacsony boltozat alatt, és megindult a szökökutak szegélyezte sétaúton Indbur egykori kertje felé.

Négy hónap telt el az Idökripta óta, amely szinte teljesen kimosódott az emlékezetéböl. Egy-egy összefüggéstelen foszlány bukkan föl csak benne hívatlanul, föleg éjszakánként.

A jó öreg Seldon, amint jóságos és meghökkentöen nem helyénvaló szavait mondja; a lármás kavarodás; a helyzethez nem illö díszes polgármesteri öltözéke fölött Indbur megnyúlt, élettelen arca; a gyorsan összecsödülö riadt tömeg, amint némán várja az elkerülhetetlen behódolás szavait; a fiatalember, Toran, amint eltünik egy oldalajtóban a vállán himbálózó Öszvérbohócával.

És késöbb saját maga, amint valahogy kikeveredett ebböl az egész kalamajkából, de a gépkocsija nem indul be.

Sodortatja magát a városból céltalanul menekülö, vezetö nélkül maradt tömeggel.

Vaktában be-betér egy-egy patkánylyukba: a nyolcvan éve szüntelenül gyengülö és sorvadó demokratikus földalatti mozgalom egykori búvóhelyeire.

És a patkánylyukak üresek.

Másnap egy pillanatra feltüntek az égen a fekete ellenséges hajók, és lebegve leereszkedtek a közeli nagyváros sürü házsorai közé. Han Pritcher kapitány torkát összeszorította a felgyülemlett kétségbeesés és tehetetlenség.

Ennek már fele sem tréfa.

Harminc nap alatt több mint háromszáz kilométert hagyott maga mögött gyalogosan, magára öltötte egy hidropóngyári munkás öltönyét, akinek friss hullájára az út mentén bukkant rá, torzonborz, rozsdabarna szakállt növesztett.

És rátalált a földalatti mozgalom maradványaira.

A várost Newtonnak hívták, a kerület valaha elegáns villanegyed lehetett, de fokozatosan elárasztotta a szemét; a ház semmiben sem különbözött a szomszédaitól, és az ajtóban egy apró szemü, csontos férfi fogadta, csontos ökleit a zsebében szorongatva, s szikár alakját sziklaként a keskenyre nyitott ajtó résébe szorítva.

- Miran küldött - dünnyögte a kapitány. A férfi komor arccal válaszolt:

- Miran az idén korán megjelent.

- Nem korábban, mint tavaly - fejezte be a jelmondatot a kapitány.

Az ember azonban még mindig nem nyitott utat.

- Kicsoda ön? - szegezte neki a kérdést.

- Nem ön a Róka?

- Maga mindig kérdéssel válaszol?

A kapitány alig észrevehetöen mélyebbet lélegzett, aztán nyugodtan kijelentette:

- Han Pritcher vagyok, a flotta kapitánya, a Demokratikus Földalatti Párt tagja. Beenged végre?

A Róka félreállott.

- A valódi nevem Orum Palley - mondta.

És kezet nyújtott. A kapitány megragadta a kezét.

A szobában rend volt, minden fényüzés nélkül. Az egyik sarkot elfoglalta egy díszes könyvfilmvetítö, amely a kapitány katonai dolgokhoz edzett szemében akár egy álcázott, jókora hatóerejü ágyú is lehetett volna. A vetítölencse az ajtó felé nézett, és így a távolból is irányítható volt.

A Róka követte szakállas vendége tekintetét, és fanyarul elmosolyodott.

- Igen! De csak Indbur és szolgalelkü vérszopói ellen. Az Öszvér ellen nem sok hasznát vennénk, mi? Az Öszvér ellen semmi sem segítene. Éhes?

A kapitány rágóizmai megfeszültek, és biccentett.

- Csak egy percbe telik, ha tud addig várni. - A Róka két dobozt vett elö a kredencböl, és Pritcher kapitány elé helyezte. - Tegye rá az ujját, és bontsa fel Őket, ha eléggé átmelegedtek. A höszabályzóm beadta a kulcsot. Az ilyesmi eszébe juttatja az embernek, hogy háború van. vagy volt, mi?

Sebes szavai joviális tartalmának ellentmondott egyáltalán nem joviális tónusuk és szemének hidegen elgondolkodó kifejezése. Miután leült a kapitánnyal szemben, folytatta:

- Ahol ül, egyéb sem marad egy égésfoltnál, ha valami nem tetszik magán. Tisztában van ezzel?

A kapitány nem válaszolt. A két doboz nyomásra kinyílott.

- Leves! - mentegetözött a Róka. - Sajnálom, de az ellátás akadozik.

- Tudom - mondta a kapitány, és anélkül hogy fölpillantott volna, gyorsan kanalazni kezdte az ételt.

- Mintha már láttam volna magát - mondta a Róka. - Próbálok visszaemlékezni rá hol. Az biztos, hogy a szakáll nem illik bele a képébe.

- Harminc napja nem borotválkoztam. - Aztán dühösen: - Mit akar még? Megadtam a helyes jelszót. Tudom magam igazolni.

A másik elhárítólag intett a kezével.

- Elhiszem, hogy maga Pritcher. De épp elegen vannak, akik ismerik a jelszót, megfelelö papírokkal rendelkeznek, a személyazonosságukkal sincs semmi baj - csupán az Öszvér emberei. Hallott valaha Levvawról, mi?

- Igen.

- Az öszvér embere.

- Micsoda? De hiszen..

- Úgy van. Ő az, akit úgy hívtak, hogy "Kitartani". - A Róka ajkai nevetésre nyíltak, de se hang, se derü nem volt a nevetésében. - Aztán ott van Willig. Az Öszvéréi! Garre és Noth. Az Öszvéréi! Miért éppen Pritcher ne, mi? Honnan tudhatnám?

A kapitány csupán a fejét ingatta.

- De hát mit sem számít - mondta a Róka megenyhülten. - Ha Noth átállt, úgyis ismerniük kell a nevemet, ennél fogva, ha maga rendben van, akkor az ismeretségünk nagyobb veszélyt jelent magának, mint nekem.

A kapitány végzett az étellel. Hátradölt a székén.

- Ha maguknak semmilyen szervezetük nincs, akkor hol találhatok egyet? Mert ha az Alapítvány be is hódolt, én nem.

- Úgy! De hát nem bolyonghat az idök végezetéig, kapitány! Az alapítványi férfiaknak manapság utazási engedélyre van szükségük, ha egyik városból a másikba akarnak menni. Tudott erröl? Meg személyazonossági igazolványra. Magának van? Aztán minden tengerésztisztet fölszólítottak, hogy jelentkezzék a legközelebbi megszálló hatóságnál. Ez magát is érinti, nem?

- Igen. - A kapitány hangja ércesen csengett. - Maga azt hiszi, hogy a börömet mentem? Nem sokkal azután, hogy az Öszvér elfoglalta, Kalganon voltam. Egy hónap múlva a volt hadúr tisztjei közül egyetlenegy sem maradt szabadon, mivelhogy természetesre vették, hogy ha fölkelés tör ki, csakis ök lehetnek a katonai vezetök. A földalatti mozgalom mindig is tisztában volt azzal, hogy semmiféle forradalom nem vihetö sikerre anélkül, hogy legalább a flotta egy részét ne nyernék meg az ügynek. Úgy látszik, az Öszvér is tisztában van ezzel.

A Róka elgondolkozva bólintott.

- Elég logikus. Az Öszvér mindenre gondol.

- Mihelyt módját ejthettem, levetettem az egyenruhát. Szakállt növesztettem. Elöfordulhat, hogy mások is így cselekedtek.

- Nös?

- A feleségem meghalt. Gyermekem nincsen.

- Ezek szerint túszimmunis.

- Igen.

- Akarja a tanácsomat?

- Ha van, hogyne!

- Fogalmam sincs, mi az Öszvér politikája, vagy milyen szándékokat melenget, tény azonban, hogy eddig a szakmunkások nem károsodtak. A bérek emelkedtek. Az atomfegyverek minden fajtájának rohamosan nö a termelése.

- Igen? Úgy hangzik, mintha hosszú háborúra számíthatnánk.

- Nem tudom. Az Öszvér ravasz kurafi, és lehet, hogy csak a munkásoknak akarja betömni a száját. Ha Seldon minden pszichohistóriájával sem volt képes öt kiókumlálni, honnan tudhatnám én? Magán pedig munkásruha van. Ez valamit sugall, nem?

- Én nem vagyok szakmunkás.

- Atomikából van katonai képzése, nem?

- Természetesen.

- Ez elég. Itt van a városban az Atommezö Lokátor Rt. Mondja azt nekik, hogy kellö tapasztalattal rendelkezik. Azok a gazfickók, akik Indbur alatt vezették a gyárat, most is a helyükön vannak, csakhogy az Öszvérnek dolgoznak. Nem fognak kérdezösködni, mivelhogy minél több munkásra van szükségük, hogy degeszre szedhessék magukat. Kap tölük személyazonosságit, és kérhet szobát is a vállalat lakótelepén.

Han Pritcherböl, a Nemzeti Flotta kapitányából így lett Lo Moro, az Atommezö Lokátor Rt. 45-ös mühelyének pajzsosa. Hírszerzö tisztböl pedig így süllyedt le a társadalmi ranglétrán az "összeesküvö" címéig, ami hónapokkal késöbb Indbur egykori magánkertjébe vezette.

Bent a kertben Pritcher kapitány egy pillantást vetett a tenyerében levö radométerre. A belsö riasztómezö még mindig müködött, ezért várnia kellett. Félóra maradt a szájában rejtezö atombomba életéböl.

A radométer elsötétült, és a kapitány gyorsan megindult.

Eddig megy minden, mint a karikacsapás.

Józanul elgondolta, hogy az atombomba élete az ö élete is - pusztulása az ö pusztulása és az Öszvéré.

És a négyhónapos magánháború elérkezik a döntéshez, a magánháború, amely azzal vette kezdetét, hogy menedékre talált egy newtoni gyárban.

Pritcher kapitány két hónapon keresztül ólomkötényt és súlyos arcvédö pajzsot viselt, mígnem az utolsó katonás vonás is lekopott a külsejéröl. Olyan munkás volt, mint a többi, fölvette a bérét, estéit a városban töltötte, és sohasem beszélt politikáról.

Két hónapig hírét sem hallotta a Rókának.

És akkor egy napon egy férfi botlott neki a munkapadjának, s érezte, hogy egy darab papír siklik a zsebébe. Csak egy szó volt rajta: Róka. Bedobta az atomkamrába, ahol láthatatlanul ellobbant, s csak a feszültség nött meg egy ezredmikrovolttal - aztán folytatta a munkáját.

Este a Róka lakásán két másik férfival vívott kártyacsatát; az egyiket csak hírböl, a másikat személyesen és név szerint is ismerte.

A kártya mellett, a kontrák és rekontrák közben beszélgettek is.

A kapitány vitte a szót:

- Alapvetö tévedés! Maguk a letünt múltban élnek. Szervezetünk nyolcvan éven át egyre csak várakozott a megfelelö történelmi pillanatra. Hályogot vont a szemünkre a Seldon-féle pszichohistória, amelynek az az elsö kiindulópontja, hogy az egyes ember nem számít, nem csinál történelmet, hanem a bonyolult társadalmi és gazdasági tényezök akarattalan bábja csupán. - Gondosan sorba rakta a kártyáit, fölmérte az értéküket, és miközben letett egy lapot, odavetette: - Mért ne ölhetnénk meg az Öszvért?

- Ugyan már, és mi jó származna abból? - mondta felháborodottan a bal oldali szomszéd.

- Lám, ez az! - mondta a kapitány, letéve két lapot. - Mert mi egy ember a trilliókhoz mérten? A Galaxis nem szünik meg forogni, ha egy ember meghal. Az Öszvér azonban nem egy ember: az Öszvér egy mutáns. Máris fölborította a Seldon-tervet, és ha veszik maguknak a fáradságot, és jobban belegondolnak: ez azt jelenti, hogy egy ember - egy mutáns - fölborította az egész Seldon-féle pszichohistóriát. Ha nem él, az Alapítvány sem esik el. Ha megszünik élni, az Alapítvány is föltápászkodik a porból. A demokraták nyolcvan éven át pártütéssel harcoltak a polgármesterek meg a kereskedök ellen. Próbáljuk meg most a merényletet.

- Hogyan? - firtatta a Róka hideg józansággal. A kapitány megfontoltan válaszolt:

- Három hónapig törtem a fejem rajta, hiába. Idejöttem, és öt perc alatt kisütöttem. - Kurta pillantást vetett a jobb oldali szomszéd szélesen mosolygó, rózsás dinnyearcára. - Maga egykor Indbur polgármester kamarása volt. Sejtelmem sem volt róla, hogy a földalatti mozgalom tagja.

- Nekem sem arról, hogy maga oda tartozott.

- Nos hát, mint kamarás, rendszeresen ellenöriznie kellett a palota riasztóberendezését.

- Úgy van.

- És most az Öszvér lakik a palotában.

- Legalábbis ezt közölték, habár szerény egy hódító ö: se beszédet nem mond, se kiáltványt nem olvas föl, és soha nem mutatkozik nyilvánosan.

- Ez régi mese, és nem változtat a dolgon semmit. Maga az egyetlen, exkamarásom, akire szükségünk van.

A lapokat kiterítették, és a Róka ütötte meg a bankot. Komótosan újból osztani kezdett.

Az egykori kamarás egyenként fölszedte a lapokat.

- Sajnálom, kapitány. Jóllehet ellenöriztem a riasztórendszert, de csak rutinból, semmit nem konyítok hozzá.

- Számítottam erre, azonban a maga agyába bevésödtek a kapcsolók vizuális képei, és ha elég mélyre ásunk értük, kibányászhatjuk onnan - pszichoszondával.

A kamarás rózsás arca hirtelen elfehéredett és lekókadt. Ökle görcsös szorításától összegyürödtek a markában a kártyalapok.

- Pszichoszondával?

- Nincs oka aggodalomra - mondta a kapitány élesen. - Ismerem a használatuk módját. Néhány napos bágyadtságon túl kutya baja sem esik. De még ha nem így lenne is, ezt a kockázatot és ezt a fizetséget vállalnia kell. Bizonyára akad közöttünk olyasvalaki, aki a kapcsolók alapján meg tudná állapítani a riasztási rendszer hullámhossz-kombinációit. Van köztünk olyan is, aki tudna készíteni egy parányi idözített atombombát, és én magam leszek az, aki el fogja azt juttatni az Öszvérhez.

A férfiak összedugták a fejüket az asztal fölött. A kapitány tovább beszélt:

- Egy adott este zavargás tör ki Terminus Cityben, a palota közelében. Persze csak látszatverekedés. Röpke csetepaté - aztán uzsgyi! Amíg a palotaörség figyelmét magukra vonják - vagy legalább elterelik.

Ezután egyhónapos elökészületi idöszak következett, és az összeesküvövé vedlett Han Pritcher, a Nemzeti Flotta egykori kapitánya még lejjebb süllyedt a társadalmi létrán, s merénylö lett belöle.

Pritcher kapitány, a merénylö, már a palotába ért, és komor elégtételt érzett, hogy nem csalódott lélektani ismereteiben. Körültekintö riasztórendszer odakint, kevés ör idebent. Ez esetben egyetlen ör sem.

Az épület beosztása elevenen élt az emlékezetében. Nesztelen árnyékként lopakodott fölfelé a süppedö szönyeggel borított feljárón. Fölérve a falhoz lapult és várt.

Ott állt a magánlakosztály keskeny, csukott ajtaja elött. Az ajtón túl kell lennie a mutánsnak, akinek sikerült megvernie a verhetetlent. Korán érkezett: a bombában még tízpercnyi élet volt.

Öt perc eltelt, és még mindig nem hallott egyetlen neszt sem. Az Öszvérnek még öt perc élete maradt - úgyszintén Pritcher kapitánynak.

Hirtelen elhatározással elörelépett. Az összeesküvés már nem mondhat csödöt. Ha a bomba felrobban, levegöbe röpül a palota is - az egész palota. Az az ajtó, az a tíz méter semmit sem jelent. De mielött mindketten elpusztulnak, még egy pillantást akart vetni az Öszvérre.

Elszántan megdöngette az ajtót.

Az föltárult, és vakító fény csapott ki rajta.

Pritcher kapitány megtántorodott, aztán eröt vett magán. A kis szoba közepén, egy fölfüggesztett akvárium mellett ünnepélyes alak állt, és feléje fordította barátságos tekintetét.

Komor, fekete egyenruhát viselt, s szórakozottan rácsapott tenyerével az akvárium oldalára, mire az meglódult, s a benne úszkáló fátyoluszonyú narancsvörös hal riadtan cikkant egyet.

- Lépjen be, kapitány - szólalt meg.

A kapitány reszketö nyelve alatt balsejtelmüen dagadni kezdett a parányi fémgömböcske - jóllehet tisztában volt vele, hogy ez fizikai képtelenség. De már egy perce sem volt hátra.

Az egyenruhás férfi azt mondta:

- Köpje már ki azt az ostoba sörétet, hiszen nem tud töle beszélni. Úgysem robban föl!

Letelt egy perc, és a kapitány lassú, kába mozdulattal lehajtotta a fejéit, és a tenyerébe ejtette az ezüstös gömböcskét. Böszen a falhoz csapta. Onnan halk, éles pendüléssel visszapattant, és ártalmatlanul megcsillant a levegöben. Az egyenruhás férfi vállat vont.

- Ez hát rendben is volna. Különben sem ért volna el vele semmit, kapitány. Én nem vagyok az Öszvér. Be kell érnie az alkirályával.

- Honnan tudták? - tört ki a kapitányból fojtottan.

- Írja a hatásos kémelhárító rendszer számlájára. Meg tudom nevezni kisded bandájuk minden tagját, minden lépésüket.

- És nem avatkozott közbe?

- Minek? Egyik legföbb célom az volt, hogy a maga meg néhány más személy nyomára akadjak. Különösen a magáéra. Lefülelhettem volna már néhány hónappal ezelött, amikor még a newtoni lokátorgyár munkása volt, de így sokkal jobb. Ha maga nem hozakodott volna elö az összeesküvés tervével, akkor valamelyik emberemnek kellett volna valamilyen hasonlóval maga elé állnia. Az eredmény, lám egészen drámai és gyászosan humoros.

- Én is úgy érzem - mondta a kapitány elszánt tekintettel. - Mindennek vége hát?

- Csak most kezdödik. Jöjjön, kapitány, foglaljon helyet. Hagyjuk a hösködést az ostobáknak, akik még meghatódnak töle: Kapitány, maga tehetséges ember. A rendelkezésemre álló adatok szerint maga volt az elsö, aki az Alapítványon felismerte az Öszvér hatalmát. Azóta elég merész érdeklödést tanúsított az Öszvér gyermekkora iránt. Maga egyike volt azoknak, akik elragadták a bolondját, aki egyébként még mindig nem került elö, s akiért még kamatostul meg fognak fizetni. Természetesen méltányoljuk a maga képességeit, és az Öszvér nem tartozik azok közé, akik félnek a tehetséges ellenségtöl, amennyiben tehetséges baráttá nyerheti meg magának.

- Ez hát az, amire ki akar lyukadni? Nos hát, nem!

- És ha igen? A ma esti komédiának ez volt a célja. Maga értelmes ember, mégis nevetségbe fulladnak a maga Öszvér elleni kisded összeesküvései. Még az összeesküvés nevet is alig érdemli meg. Azt tanulta a hadseregben, hogy a hajóit reménytelen akciókra áldozza föl?

- Elöbb meg kell gyözödni arról, hogy reménytelen.

- Ez is meglesz - nyugtatta meg az alkirály barátságosan. - Az Öszvér meghódította az Alapítványt. Ez rohamosan olyan erödítménnyé válik, ahonnan fontosabb céljainak is nekivághat.

- Milyen fontosabb céljainak?

- Az egész Galaxis meghódításának. Hogy új Birodalomban egyesítse a szétforgácsolódott világokat. Ne legyen már olyan elvakult hazafi: hogy megvalósítsa ugyanazt a tervet, amelyet a maguk Seldonja megálmodott, csakhogy hétszáz évvel korábban, mint ahogy az gondolni is mert volna rá. És ebben maga is segíthet nekünk.

- Minden bizonnyal. Csakhogy nem fogok.

- Ha nem tévedek - érvelt az alkirály -, a Független Kereskedö Világok közül már csak három dacol velünk. De már nem sokáig bírják. Az Alapítvány utolsó bástyái is ledölnek. Csak maga akar kitartani.

- Úgy van.

- Pedig hiába. Az önkéntes csatlakozás a leghasznosabb. De a másik fajta is megteszi. Sajnos, az Öszvér távol van. Szokása szerint ö irányítja a még ellenálló kereskedök ellen a harcot. De állandó kapcsolatban vagyunk vele. Nem kell sokat várakoznia.

- Mire?

- A megtérésére.

- Az Öszvér rá fog jönni - válaszolt a kapitány jegesen -, hogy ehhez kevés a tudománya.

- Nem fog. Hozzám sem volt kevés. Nem ismer meg? Ugyan, maga volt Kalganon, és láthatott engem. Monoklit viseltem, prémes szegélyü skarlát palástot, csúcsos kalapot.

A kapitánynak földbe gyökerezett a lába a döbbenettöl.

- Ön volt Kalgan hadura.

- Úgy van. Most pedig az Öszvér hüséges alkirálya vagyok. Amint látja, van meggyözö ereje.

21. KÖZJÁTÉK AZ ŰRBEN

A blokádot sikerült áttörniük. Nincs az a flotta, amely az ür beláthatatlan térségeiben minden zegzugot megfigyelés alatt tudna tartani. Egy ügyes pilóta jó hajóval, némi szerencsével annyi rést találhat, hogy még válogathat is.

Toran hidegvérü nyugalommal irányította dacoló hajóját egyik csillagtól a másikig. Ha a nagy tömeg közelsége bizonytalanná és nehézzé tette a csillagközi ugrást, ugyanúgy lehetetlenné tette vagy megnehezítette az ellenséges földerítö müszerek müködését is.

És mihelyt kicsúsztak a hajók gyürüjéböl, maguk mögött hagyták a belsö holt teret is, ahol a blokád a szubéterben is lehetetlenné tett mindenféle üzenettovábbítást. Toran három hónap óta elöször nem érezte magát elszigetelve a világtól.

Egy hét is beletelt, mielött az ellenséges híradások mással is foglalkoztak volna, mint az Alapítvány fölötti növekvö ellenörzés egyhangú, önelégült részletezésével. Ezalatt Toran fölfegyverzett kereskedelmi hajója fürge ugrásokkal szökdécselt befelé a Periféria felöl.

Ebling Mis belépett a pilótafülkébe, és Toran hunyorgó tekintettel nézett föl a térképeiröl.

- Mi történt? - kérdezte Toran, és leereszkedett a parányi középsö kamrába, amelyet Bayta úgy-ahogy lakószobának rendezett be.

- Kutya legyek, ha tudom - rázta a fejét Mis. Az Öszvér adói rendkívüli közleményt fognak közvetíteni. Gondoltam, talán érdekli.

- Miért ne! Bayta hol van?

- Az ebédlöben terít, meg a menüt állítja össze, vagy valami ehhez hasonló csacskasággal van elfoglalva.

Toran leült a heveröre, amely Magnificónak szolgált fekhelyül, és várt. Az Öszvér "rendkívüli közleményeinek" unalmas egyhangúsággal ismétlödtek a propagandasallangjai. Elöször induló, utána a bemondó hangjának olajozott simasága. Kitartó menetben sorakoznak a kisebb hírek. Utána szünet. Majd trombita harsán, az izgalom nö, és végre a tetöpontjára hág.

Toran már megszokta. Mis az orra alatt dörmögött.

A bemondó, mint ahogy ez a haditudósításokkal lenni szokott, kenetes szavakra váltotta a megolvadt fémet és a széttépett húst, vagyis az ürben lefolyt ütközeteket:

- A Sammin vezérörnagy parancsnoksága alatt harcoló gyorscirkáló rajok ma keményen visszaverték az Issröl támadó különleges alakulatokat. - A bemondó kiszámítottan közömbös arca beleolvadt a képernyön az ür feketeségébe, amelyet csak a halálos küzdelemben összeakaszkodott hajók cikázó rajai szakítottak meg. A képernyö hangtalan mennydörgését a bemondó hangja kísérte:

- Az ütközetben különösen kitüntette magát a Csillagraj nevü nehézcirkáló, amely három Nova típusú ellenséges hajóval szemben.

A képernyön meglódult a kép, és egy nagy hajóra összpontosult, amely szikrát vetett, mire az egyik bösz támadó dühösen fölizzott, kizökkent a fókuszból, visszalendült, és orral nekiütközött a másiknak. A Csillagraj vadul megpördült, de meg sem kottyant neki a kegyetlen ütés, amely a másikat kalimpálva visszadobta.

A bemondó szenvtelen, sima hangja tovább duruzsolt, amíg az utolsó csapást és az utolsó hajóroncsot is elö nem sorolta.

Szünet, aztán többé-kevésbé hasonló képek és szavak a Mnemon melletti ütközetröl, azzal a különbséggel, hogy hosszasan részletezték, amint rajtaütnek a bolygón, egy várost eltörölnek a föld színéröl, összeterelik az elgyötört foglyokat - s a hódítók már útra is keltek.

Mnemonnak nem sok ideje maradt hátra.

Újabb szünet, ezúttal azonban a rég várt harsonaszó következett. A képen megjelent a hatás kedvéért katonákkal szegélyezett hosszú folyosó, amelyen gyors léptekkel végigvonult a tanácsnoki egyenruhába öltözött kormányszóvivö.

Nyomasztó volt a csend,

Végre megszólalt egy ünnepélyes, tagolt és kemény hang.

- Uralkodónk rendeletére közhírré teszem, hogy Menedék bolygó, amely eddig dacolt az ö akaratával, meghódolt, és elismerte a vereségét. Jelen pillanatban uralkodónk haderöi megszállják a bolygót. Az ellenállást szétszórtuk, elszigeteltük és gyorsan fölszámoljuk.

A kép elúszott, és visszatért az elöbbi bemondó, aki fontoskodva tudatta, hogy mihelyt újabb lényeges esemény történik, haladéktalanul hírt fognak adni róla.

Tánczene következett, és Ebling Mis kikapcsolta a készüléket.

Toran föltápászkodott, és bizonytalan léptekkel, szótlanul elvonult. A pszichológus nem próbálta megállítani.

Amikor Bayta kilépett a konyhából, Mis csendre intette.

- Elfoglalták Menedéket - mondta.

- Máris? - csodálkozott Bayta. Szemei kerekre tágultak, és hitetlenség égett bennük.

- Harc nélkül. Egyetlen szedtevet. - Elharapta a szót, és nagyot nyelt. - Jobb, ha magára hagyod Torant. Nem könnyü neki. Vacsorázzunk meg ez egyszer önélküle.

Bayta a pilótafülke felé pillantott, és lemondóan elfordult. - Rendben van.

Senki sem vette észre Magnificót az asztalnál. Se nem szólt, se nem evett, csak bámult maga elé olyan tekintettel, mintha a sürü félelem utolsó életerejét szívná ki cérnatestéböl.

Ebling Mis szórakozottan odébb lökte a gyümölcsfagylaltját.

- Két kereskedövilág még mindig verekszik. Harcolnak, vérüket ontják és meghalnak, de nem adnák meg magukat. Csak Menedék. Tisztára, akár az Alapítvány.

- De miért? Miért?

A pszichológus megrázta az üstökét.

- Hisz itt van a kutya elásva! Valahány megmagyarázhatatlan dolog csak adódik, az Öszvérre lyukadunk ki. Elöször: hogyan tudta meghódítani az Alapítványt kevés vérrel, jószerivel egyetlen csapással, miközben a Független Kereskedö Világok dacoltak vele? Az atomreakciók leárnyékolása ócska kis fegyver valójában - már a könyökömön jön ki, annyiszor megállapítottuk ezt -, és nincs hatása sehol - kivéve az Alapítványt.

Randunak az volt a véleménye - vonta össze hamuszürke szemöldökeit Ebling -, hogy esetleg valamilyen akaratkioltó sugarat vetett be. Menedéket talán ezzel sikerült elintéznie. De hát akkor miért nem alkalmazta Mnemon és Iss ellen, amely még mindig olyan emberfölötti ellenállást tanúsít, hogy az Öszvérnek a sajátja mellett az alapítványi flotta felét is összpontosítania kell ellene, ha össze akarja roppantam a derekát?! Igen, fölismertem a támadók között az Alapítvány hajóit is.

- Az Alapítvány, aztán a Menedék - suttogta Bayta.

- Úgy látszik, hogy mindenütt a sarkunkban van a szerencsétlenség, anélkül hogy utolérne bennünket. Egy hajszálon múlik mindig a menekülésünk. Meddig fog ez így folytatódni?

Ebling Mis nem figyelt rá. El volt foglalva a saját gondolataival.

- De van egy másik probléma is. egy másik probléma is. Bayta, emlékszel arra a hírre, hogy az Öszvér bohócát nem találták meg a Terminuson; hogy azt gyanították, Menedékre szökött, vagy oda vitték az elrablói?! Úgy látszik, fontosabb annál, mint hittük, csak nem jöttünk rá, miért. Magnifico talán olyasmi birtokában van; ami végzetes lehet az Öszvérre nézve. Biztos vagyok benne, hogy így van. Magnifico krétaarccal, fogvacogva tiltakozott:

- Nagyúr. nemes uram. esküszöm, nem fogja föl gyarló értelmem, mit akarhat még tölem. Én az utolsó szemig elmondtam mindent, amiröl tudtam, és a szondával még azt is kicsikarta fogyatékos elmémböl, amiröl magam sem sejtettem, hogy tudom.

- Tudom, tudom. Valami apróság. Valami parányi utalás, amiröl sem te, sem én nem ismerjük föl, hogy mi is akar lenni tulajdonképpen. Mégis meg kell találnom, mert hamarosan Mnemon és Iss is elvész, és mihelyt ezek elvesznek, mi maradunk a független Alapítvány végsö maradékai, utolsó csöppecskéi.

A Galaxis közepe felé sürüsödni kezdenek a csillagok. A gravitációs mezök egyre gyakrabban átfedik egymást, olyannyira, hogy a csillagközi ugrásoknál nem lehetett többé mellözni zavaró hatásukat.

Toran akkor döbbent rá erre, amikor az egyik ugrás után egy vörös óriás vakító fénytengerében bukkant elö a hajójuk, és csak tizenkét óra megfeszített és lélekölö eröfeszítésével sikerült végre meglazítaniuk, majd szétfeszíteniük a hajót fogva tartó szörnyü markolást.

Sem részletes térképekkel, sem elegendö operációs és matematikai tapasztalattal nem rendelkezvén, Toran napokat vesztegetett az egyes ugrások megtervezésére.

Ebben a munkában mindenki részt vett valamilyen módon. Ebling Mis Toran matematikai számításait ellenörizte, Bayta pedig a különféle táblázatok segítségével abból a szempontból vizsgálta a lehetséges útvonalakat, hogy mennyire közelítik meg az optimális megoldásokat. Söt, még Magnifico is megtalálta a feladatát a számítógép mellett a rutinfeladványok kiszámításánál, s mondhatni, nagy élvezettel és meglepö hozzáértéssel végezte munkáját, miután megmutatták neki a fogásokat.

Ilyen módon egy hónap vagy csaknem egy hónap telt el, mire Bayta leszögezhette, hogy a kis vörös pálcika a hajó trimenziós Galaxis-modelljében végre megtette a középpont felé vezetö út felét, és megfigyelését az alábbi csípös megjegyzésben összegezte:

- Tudják, mire hasonlít? Egy háromméteres, gyomorbajos földigilisztára. Fogadjunk, hogy a végén visszaviszel bennünket Menedékre.

- Meg is teszem - vicsorgott Toran böszen megzörgetve a térképeit -, ha nem hallgatsz el mindjárt!

- Holott - folytatta Bayta - nyilván van egy közvetlen útvonal is, egyenes, akár egy délkör.

- Úgy? Hát elöször is, te együgyü, legalább ötszáz hajó meg ötszáz év kellett hozzá, hogy vaktában kitapogassák azt az útvonalat, amelyet az én ócska, féltalléros térképeim föl sem tüntetnek. Azonkívül az ilyen egyenes utaknak nyilván a legjobb a tájékukra se menni. Bizonyára hemzsegnek rajtuk a hajók. És azonkívül .

- A Galaxis szerelmére, ne játszd meg itt nekem az igazság sértett bajnokát! - fakadt ki Bayta, és megmarkolta a fiú üstökét.

- Jaj! Engedj el! - vonított a fiú, megragadta a lány csuklóját, és megrántotta, mire Toran, Bayta és a szék egyetlen kusza kupacként a padlóra hemperedett. Lihegö birkózás lett a vége, és csukló kacagás meg ádáz paskolás hangja töltötte meg a szobát.

Magnifico lélegzetét vesztve rohant a szobába, és Toran kiszabadította magát.

- Mi történt?

A bohóc arcára ezernyi ráncot szántott az aggodalom, és sápadtan húzta össze a bört hatalmas orra hátán.

- Uram, a müszerek furcsán viselkednek. Tudatlanságomat ismerve, nem nyúltam semmihez sem.

Toran két másodperc alatt a pilótafülkében termett.

- Ébreszd föl Ebling Mist - mondta Magnificónak fojtottan. - Mondd meg neki, hogy jöjjön le ide.

Majd Baytához fordult, aki az ujjaival próbálta úgy ahogy rendbe szedni a haját.

- Fölfedeztek bennünket, Bay.

- Fölfedeztek? - ejtette le a karját Bayta csüggedten. - De kik?

- A Galaxis tudja - motyogta Toran -, de szerintem olyanok, akik máris célba vettek bennünket az ágyúikkal.

Ezzel leült, és fojtott hangon küldeni kezdte a szubéteren át a hajó azonossági jeleit.

És amikor Ebling Mis, fürdököpenyben és álomittas szemmel belépett, Toran hangjában elkeseredett nyugalom feszült:

- A jelek szerint egy helyi Belsö Királyság területére léptünk valami Filia nevü monarchia vagy micsoda.

- Sosem hallottam róla - mondta Mis nyersen.

- Én sem - felelte Toran -, ami nem változtat azon, hogy egy filiai hajó föltartóztatott bennünket, és fogalmam sincs mi lesz ennek a vége.

A filiai hajókapitány inspektora hat fegyveressel a nyomában átszállt a hajójukra. Alacsony, ritka hajú, keskeny ajkú, szikkadt börü emberke volt. Köhécselve helyet foglalt, és egy üres oldalnál fölnyitotta a hóna alatt szorongatott könyvet.

- Kérem az útleveleket és a hajó iratait.

- Nincs - mondta Toran.

- Hogyhogy? - A szájához emelte az övén függö mikrofont, és hadarni kezdett: - Három férfi és egy nö. Iratok nélkül. - Egyúttal a könyvbe is bejegyzést tett. - Hova valósiak? - kérdezte.

- Siwennára - felelte Toran aggodalmaskodva.

- Hol van az?

- Százezer parszek, nyolcvan fok Trantortól nyugatra, negyven fok.

- Elég! Elég! - Toran látta, amint a vallatója leírja ezeket a szavakat: Kiindulópont: Periféria.

- Úticéljuk? - érdeklödött tovább a filiai.

- Trantor szektor - felelte Toran. - Milyen céllal?

- Kirándulás.

- Rakományt visznek?

- Nem.

- Hm. m. m. Majd megnézzük. Biccentett, mire két embere kutatni kezdett. Toran nem próbálta útjukat állni.

- Milyen céllal lépték át a filiai határt? - szögezte neki a kérdést a filiai ellenséges tekintettel.

- Nem tudtam, hogy átléptük. Nincsenek részletes térképeim.

- Száz tallért fog fizetni ezért a tudatlanságért, no meg persze a szokásos vámot és így tovább.

Újból a mikrofonba beszélt, de közben Torant figyelte, majd újabb kérdést tett föl neki:

- Jártasak az atomtechnológiában?

- Némileg - felelte Toran óvatosan.

- Igen? - A filiai becsukta a könyvét, és hozzátette: - A Perifériának ezen a téren elég jó híre van. Öltözzön fel és kövessen.

Bayta elörelépett.

- Mit akar csinálni vele?

Toran gyöngéden félretolta a leányt, és fagyosan megkérdezte:

- Hova akar vinni?

- Az erömüvünk kisebb javításra szorul. Ő is velünk jön! - és mutatóujját egyenesen Magnificóra szegezte, akinek a rémülettöl tágra nyílt a szeme.

- Mi köze neki az egészhez? - fakadt ki Toran böszen.

A hivatalos személyiség hirtelen ráemelte a tekintetét.

- Olyan híreket kaptam, hogy kalózok garázdálkodnak ebben a térségben. Az egyik jól ismert gazfickó leírása nagyjából ráillik. Pusztán rutin személyazonossági eljárásról van szó.

Toran habozni látszott, a hat ember meg hat fegyver azonban beszédes érvnek bizonyult. A szekrényhez lépett, hogy felöltözzék.

Egy órával késöbb fölegyenesedett a filiai hajó gyomrában, és dühösen kifakadt:

- Nem látok az égvilágon semmi hibát sem a motorokkal. A gyüjtösínek megfelelöek, az L-csövek hibátlanul dolgoznak, és a reakcióelemzönek nincs semmi baja. Ki itt a fönök?

- Én - szólalt meg a fömérnök csendesen.

- Vezessen ki innen!

A tiszti fedélzetre vitték, ahol a parányi elöszobában csak egy közömbös zászlós állt szóba vele.

- Hol van az az ember, aki idehozott?

- Kérem, várjon - mondta a zászlós. Tizenöt perccel késöbb bevezették Magnificót.

- Mit tettek veled? - fordult hozzá Toran izgatottan.

- Semmit. Az égvilágon semmit - ingatta a fejét Magnifico alig észrevehetöen.

Kétszázötven tallérjukba került a filiai kirándulás - ötvenbe, hogy nyomban elengedték öket -, és ismét a szabad ürt szántották.

Bayta eröltetett nevetéssel gúnyolódott:

- Nem illet meg bennünket a díszkíséret? Nem kapjuk meg a szokásos kiebrudalást a határon keresztül?

- Ez nem filiai hajó volt - felelte Toran komoran -, és egy ideig még itt maradunk. Jöjjetek ide.

A társaság köréje gyülekezett.

- Alapítványi hajó volt, és az Öszvér emberei vannak rajta - mondta falfehéren.

Ebling lehajolt a szivarjáért, amely kiesett a kezéböl.

- Itt? - csodálkozott. - Harmincezer parszeknyire az Alapítványtól?

- Mi is itt vagyunk. Mi akadályozhatja meg öket, hogy megtegyék ugyanazt az utat? A Galaxisra, Ebling, csak nem gondolod, hogy nem tudok különbséget tenni a hajók között? Elég volt egy pillantást vetnem a motorokra. Higgye el, hogy alapítványi motor volt, alapítványi hajóban.

- És hogy kerültek ide? - tette föl Bayta a logikus kérdést. - Mik a valószínüségei annak, hogy két hajó véletlenül összetalálkozik az ürben?

- Ugyan! - fortyant föl Toran. - Követtek bennünket.

- Követtek? - gúnyolódott Bayta. - A hipertéren át?

Ebling bágyadtán közbevetette:

- Meg lehet csinálni, csak egy jó hajó meg egy kiváló pilóta kell hozzá. Nem hinném azonban, hogy erröl volna szó.

- Nem kendöztem el a nyomunkat - erösködött Toran. - Egyenes pályán értem el az elszakadási sebességet. Akár egy vak is kiszámíthatta az útvonalunkat.

- Fityfenét számíthatta ki! - csattant föl Bayta. - Azokkal a kancsal ugrásokkal, amiket te csinálsz, a kezdeti irány megfigyelése még semmit sem jelent. Hányszor elöfordult, hogy hanyatt-homlok bukfenceztünk elö egy-egy ugrás után.

- Ne vesztegessük az idöt - sziszegte Toran a fogai között. - Alapítványi hajó, és kész, az Öszvér szolgálatában. Föltartóztatott, átkutatott bennünket. Magnifico - egyedül - a markában volt, mialatt engem ott tartott, hogy ti csendben legyetek, ha megsejtenétek valamit. Mi most viszont nyomban ki fogjuk pörkölni az ürböl.

- Lassan a testtel! - ragadta meg öt Ebling Mis. - El akarsz pusztítani bennünket egy hajó miatt, mert azt hiszed róla, hogy az ellenséghez tartozik? Gondolkozz, ember! Csak nem fognak azok a koszosok a fél Galaxison át, árkon-bokron keresztül utánunk lóstatni csak azért, hogy megnézzenek bennünket, aztán szépen az utunkra engedjenek?

- Hátha az úticélunkat akarják kifürkészni.

- Akkor minek állítanak meg és hívják föl magukra a figyelmünket? Az egyik kizárja a másikat?

- Majd én megmutatom nekik az utat! Eressz el, Ebling, vagy fejbe kólintalak.

Magnifico abbahagyta kedvenc szórakozását, a szék karfáján való egyensúlyozást, és elörelépett. Hosszú orrlyukai remegtek az izgalomtól.

- Bocsánatukért esedezem, hogy közbeszólok, de hirtelen furcsa ötlet szállta meg gyarló elmémet.

Bayta megelözte Torant, és Eblinggel együtt maga is elkapta a férjét, mielött az még lehurroghatta volna a bohócot.

- Csak rajta, Magnifico, beszélj! Nem fog megzavarni senki.

- Amíg odaát voltam a hajójukon - kezdte Magnifico -, azt a kevés bezápult agyamat is ködbe vonta és megbénította a fogvacogtató félelem. Az igazat megvallva, alig emlékszem valamire, ami velem történt. Egy csomó ember bámult rám, és beszélt, de egy szavukat sem értettem. De a vége felé mintha hirtelen napsugár hasított volna át a felhön: megláttam egy ismert arcot, Csak egy pillantást vetettem rá, de azóta is egyre elevenebben él és fényesebben ragyog az emlékezetemben.

- Ki volt az? - kérdezte Toran.

- Az a kapitány, aki valamikor régen együtt volt velünk, amikor maguk elöször megmentettek a szolgaságból.

Ha Magnificónak az volt a szándéka, hogy megdöbbenést keltsen a közlésével, az ormánya körül elterülö széles mosoly arról tanúskodott, hogy elérte a célját.

- Han. Pritcher. kapitány? - kérdezte Mis döbbenten - Biztos vagy benne? Nem tévedtél?

- Esküszöm, uram! - És a mellére tette csontvázkezét. - Akár az Öszvér szemébe is meg merném mondani, és meg mernék esküdni rá, még ha összes hatalmával kellene dacolnom, akkor is.

- Mire hát ez az egész komédia? - csodálkozott Bayta ártatlanul.

A bohóc mohón ráfüggesztette a tekintetét.

- Asszonyom, nekem van egy elképzelésem erröl. Készen kaptam, mintha a Galaktikus Szellem helyezte volna gyöngéd kézzel az elmémbe. - Fölemelte a hangját, látván, hogy Toran tiltakozóan félbe akarja szakítani. - Asszonyom - folytatta, szavait kizárólag Baytához intézve -, ha ez a kapitány, hozzánk hasonlóan, szintén megszökött egy hajóval, ha, akárcsak mi, saját útját követte, és hirtelen ránk bukkan, akkor ö ugyancsak azzal gyanúsít bennünket, mint mi öt: hogy utána szaglászunk és a nyomában vagyunk. Nem csoda, ha megjátszotta azt a komédiát a hajónk átkutatásával.

- Akkor meg mért vitt át bennünket az ö hajójára? - firtatta Toran. - Ez nem illik bele a képbe.

- Hogyne illenék! - hangoskodott a bohóc egyre jobban belelovalva magát. - Egy beosztottját küldte el, aki nem ismert minket, és lefestett bennünket a mikrofonjába. A kapitányt meglepte az én hasonlóságom - mert az igazat megvallva nem sok olyan akad szerte a nagy Galaxisban, aki hasonlítana az én csekélységemre. Rólam aztán azonosítani tudta magukat is.

- És szépen utunkra enged, mi?

- Honnan tudhatjuk, milyen ügyben jár, és mennyire titkos az útja? Meggyözödött róla, hogy nem tartozunk az ellenséghez; de ezen túl mi értelmét láthatta annak, hogy elárulja tervét, és ezzel veszélyeztesse annak sikerét?

- Ne légy már olyan önfejü, Torie! - szólalt meg Bayta elgondolkodva. - Ez sok mindent megmagyaráz.

- Lehetséges - helyeselt Mis.

Toran tehetetlen volt az egyhangú ellenvéleménnyel szemben. Valami nyugtalanította a bohóc folyékony magyarázatában. Valami nincs rendjén, érezte. Minden összezavarodott benne, és szándéka ellenére a dühe is csillapodni kezdett.

- Már-már azt reméltem - suttogta -, hogy elintézhetjük az Öszvér egyik hajóját.

És a szemébe kiült a Menedék elvesztése fölötti fájdalom.

A többiek méltányolták a bánatát.

22. HALÁL NEOTRANTORON

NEOTRANTOR - A kis Delicass bolygó, - amely a Nagy Dúlás után kapta új nevét, csaknem egy évszázadon át volt az Elsö Birodalom utolsó dinasztiájának a székhelye. Mint az árnyékbirodalom árnyékfövárosának, csak jogi jelentösége van. A neotrantori dinasztia elsö uralkodója alatt.

Enciklopédia Galactica

Neotrantor volt a neve! Új-Trantor! S ha a nevét kimondtad, egy csapásra végeztél is mindennel, ami az új Trantort nagy elödjére emlékeztette. Kétparszeknyire innen még mindig ragyogott a régi Trantor napja, és a Galaxis múlt századbeli birodalmi fövárosa változatlanul végezte vég nélküli néma keringését az ürben.

Söt még emberek is laktak Ó-Trantoron. Nem sok, talán százmillió ha maradt ott, ahol ötven éve még negyvenmilliárdnyi nyüzsgött belölük. A hatalmas ércvilág helyén csipkés romhalmaz. Az egész világot derékszíjként átfogó egyetlen ürbázis égbe nyúló számtalan tornya tépetten és üresen tátongott a negyven évvel korábbi Nagy Dúlás robbanás- és tüzmarta cseréphalmazként.

Különös, hogy egy világ, amely két évezreden keresztül egy egész Galaxisnak volt a középpontja és végtelen térségek korlátlan ura, ahonnan a törvényhozók és uralkodók szeszélyei megszámlálhatatlan parszekekre kisugárzottak - ez a világ egyetlen hónap alatt kihalhat. Különös, hogy egy világ, amely egy évezred mindent elsöprö hódításait és visszavonulásait ugyanúgy sértetlenül átvészelte, mint a következö évezred polgárháborúit és palotaforradalmait - egyáltalán a pusztulás sorsára juthatott. Különös, hogy a Galaxis dicsöségéböl mi sem maradt, csak egy rothadó hulla.

És szívfacsaró!

Mert évszázadok is beletelnek, mire ötven emberöltö müvét hasznavehetetlenné rombolja az idö. Az ember saját hanyatló hatalma azonban máris haszontalanná tette azt.

A milliárdok pusztulását túlélt milliók fölszaggatták a bolygó fénylö ércburkát, és napvilágra tárták a talajt, amely egy évezreden át nem érezte a napsugarak simogatását.

Ahol egykor az emberi leleményesség tökéletes gépcsodái dohogtak, s csodás gyárak dolgoztak azon, hogy megszabadítsák a természet zsarnoki uralma alól az emberiséget - ez most visszatért a földhöz. A közlekedést szolgáló hatalmas térségeken most búza és kukorica hullámzott. A tornyok árnyékában juhnyájak legelésztek.

De élt Neotrantor - ez a jellegtelen kis faluja egy bolygónak -, a hatalmas Trantor árnyékában, mielött a királyi család a Nagy Dúlás pusztító tüzvésze elöl szívszorongva ide nem futott, hogy itt menedékre leljen, és meghúzza magát, amíg a fölkelés üvöltö hulláma le nem csillapodik. Innen uralkodott aztán lidérces pompával a Birodalom foszló hullája fölött.

A Galaktikus Birodalom húsz mezögazdasági világra zsugorodott!

IX. Dagobert nyakas földesurak és mord parasztok húsz világán uralkodott mint a Galaxis császára, a Világmindenség ura.

IX. Dagobert huszonöt éves volt azon a vérgözös napon, amikor az apjával leszállt Neotrantoron. A szemében és az elméjében még mindig ott izzott a letünt Birodalom dicsösége és hatalma. A fia azonban, a leendö X. Dagobert már Neotrantoron látta meg a világot.

Ez a világ már csak húsz bolygóból állott.

Jord Commason nyitott légikocsijának nem volt párja egész Neotrantoron, s ez így is volt rendjén. Nem elég, hogy ö volt Neotrantor legnagyobb földbirtokosa. Mi több, korábban pajtása és rossz szelleme volt a középkorú császár tehetetlen szorításában vergödö ifjú koronahercegnek. Most pedig pajtása és továbbra is rossz szelleme egy középkorú koronahercegnek, aki gyülöli és markában tartja az öreg császárt.

Tehát ez a Jord Comasson a légikocsijából - amely gyöngyház színével és arany- és lumetron díszítésével címer nélkül is elárulta a tulajdonosát - éppen szemlét tartott a földjein, mérföldes messzeségben hullámzó búzatábláin, háznyi nagyságú arató- és cséplögépein, bérlöin és gépkezelöin - gondolatai azonban egyetlen dolog körül forgolódtak.

Hajlott hátú és aszott soförje ügyesen siklatta mellette a hajót a felsö légáramlatok hátán, és a szája körül mosoly játszadozott.

Jord Commason a szélhez, a levegöhöz, az éghez intézte, szavait:

- Emlékszel rá, Inchney, mit mondtam neked?

Inchney ritkás szürke haját gyengédén lobogtatta a szél. Foghíjas mosolya kiszélesedett keskeny ajkai körül, s arcán élesen kirajzolódtak a függöleges ráncok, mintha örökre magába akarna temetni egy titkot. Szavai fütyülve sivítottak elö a fogai közül:

- Hogyne emlékeznék, uram! Azóta is az jár a fejemben.

- És mit sütöttél ki, Inchney? - hangzott a türelmetlen kérdés.

Inchney fejében az járt, hogy fiatal volt és jóképü, és föúr Ó-Trantoron. Aztán arra gondolt, hogy nyomorék aggastyán Neotrantoron, aki Jord Commason földesúr kegyére van utalva, és hálából, ha a szükség úgy hozza, a körmönfontságát nyújtja cserébe. Apró sóhaj hagyta el a száját.

- Hasznos dolog, uram - huhogta -, ha alapítványi vendégei vannak az embernek. Különösen, uram, ha egy szál hajóval érkeznek, és csupán egyetlen harcképes férfi van közöttük. Tárt karokkal kell fogadni öket.

- Tárt karokkal? - ismételte Commason lehangoltan. - Talán. De ezek varázslók, és meglehet, hatalmas erö lakozik bennük.

- Ugyan - dünnyögte Inchney -, a ködös messzeség elhomályosítja az igazságot. Az Alapítvány is csak olyan világ, mint a többi. Azt is emberek lakják. Ha rájuk lö, meghalnak.

Inchney egyenes pályán vezette a hajót. Alul kígyózva csillogott a folyó.

- És nem tettek említést valakiröl, egy emberröl, aki a Periférián a bajt keveri? - suttogta.

Commason hirtelen gyanút fogott.

- Honnan veszed ezt?

A soför arcáról lefagyott minden mosoly.

- Sehonnan, uram. Csak úgy megkérdeztem.

A földesúr egy pillanatig habozott. Aztán brutális nyíltsággal az arcába vágta:

- Te soha nem szoktál csak úgy kérdezösködni, és a kíváncsiságod még kalodába juttatja azt a cingár nyakadat. Ám tessék! Ezt az embert Öszvérnek hívják, és néhány hónapja itt járt az egyik embere. hm. üzleti ügyben. Most várok egy másikat, hogy. tetö alá hozzuk azt az ügyet.

- És ezek a mostani jövevények? Nem ezekre várt?

- Nincsenek meg a kellö papírjaik.

- Az a hír járja, hogy az Alapítványt elfoglalták.

- Én ezt nem mondtam.

- Az a hír járja - folytatta Inchney hidegen -, és ha ez igaz, akkor lehet, hogy ezek a pusztulás elöl menekültek, és ez esetben az Öszvér embere baráti gesztusnak venné, ha a kezére játszanánk öket.

- Azt mondod? - kérdezte Commason bizonytalanul.

- Azonkívül uram, mivel közismert, hogy a hódító csak a végsö esetben nyúl a barátaihoz, a becses önvédelem érdeke is ezt kívánja. Mivel létezik olyasmi, hogy pszichoszonda, s itt van a kezünkben négy agyvelö az Alapítványról. Sok hasznos dolgot ki tudnánk szedni belölük az Alapítványról meg az Öszvérröl is. És cserébe az Öszvér megenyhítené irányunkban a barátságát.

Commason a magasság csendjében megremegett, amint újból eszébe villant az a gondolat, amely kezdettöl fogva rágta öt.

- De mi van, ha az Alapítvány nem esett el?! Ha a hírek hamisaknak bizonyulnak? Azt mondják, hogy a jóslat szerint nem eshet el soha.

- Elmúlt a jövendömondók kora, uram.

- De mégis, hátha nem esett el, Inchney. Gondold csak el! Ha mégsem esett el. Ami azt illeti, az Öszvér megígérte. - Érezte, hogy túl messze ment, és visszavonulót fújt. - Vagyis csak hencegett. Ám a szó csak szellö, s a tények: a nehéz kö.

Inchney hangtalanul nevetett.

- Nehéz bizony, de hátha csak látszatra az? Csak falra festett mumus az Alapítvány, amíg ott kint van a Galaxis szélén.

- Itt van még a herceg - dörmögte Commason szinte saját magának.

- Ezek szerint ö is alkudozik az Öszvérrel? - Commason alig tudta elnyomni az arcára tóduló önelégültséget.

- Nem egészen. Vagyis nem úgy, mint én. Ellenben egyre jobban elkanászodik, egyre nehezebb kordában tartani. Egy démon tartja hatalmában. Mert ha én lefogom ezeket az embereket, és ö netalán rájuk tenné a kezét a saját céljaira - mert azért benne is van némi körmönfontság -, még nem vagyok olyan helyzetben, hogy ujjat húzzak vele. - A homloka elborult, és húsos ajka bosszúsan lefittyedt.

- Néhány pillanatra láttam tegnap azokat az idegeneket - mondta az elnyütt soför mintegy mellékesen -, és furcsa egy nö az a fekete. Egy férfi magabiztosságával mozog, és sötét haja sápadt arcot koronáz. - Pösze hangjának suttogása szinte átmelegedett, úgyhogy Commason meglepetten fordította feléje a tekintetét. Inchney folytatta:

- A herceget, gondolom, a körmönfontsága nem gátolná meg az ésszerü kompromisszumban. Ha a kezére játszaná a lányt, a többit megtarthatná magának.

Commasont mintha villámcsapás érte volna.

- Micsoda gondolat! Ez igen! Fordulj vissza, Inchney! És, Inchney, ha minden beválik, majd elövesszük a szabadságod ügyét.

A dolgoknak szinte kísérteties összejátszása folytán Commasonra, amikor hazatért, már ott várt a dolgozószobájában egy személyre szóló kapszula. Csak kevesen ismerték azt a hullámhosszt, amelyen ideérkezett. Commason zsírosan elmosolyodott. Az Öszvér embere úton van ide, és az Alapítvány valóban elesett.

Bayta, ha nagy ritkán elképzelte magának a császári palotát, ködös álmaiban egészen másnak látta, mint amilyennek a valóságban bizonyult - és némi kiábrándulást érzett magában. A szoba kicsi volt, szinte dísztelen, csaknem közönséges. A palota otthon, az Alapítványon még a polgármester rezidenciájával sem vehette volna föl a versenyt, IX. Dagobert pedig.

Baytának határozott elképzelései voltak arról, milyennek kell lennie egy császárnak. Annyi bizonyos, hogy nem szabad jóságos nagyapóra hasonlítania. Nem szabad, hogy sovány legyen, vagy ösz és kopott - és semmiképpen sem szabad saját kezüleg kitöltenie a teát a vendégei számára, és kimutatnia, hogy mennyire a szívén viseli a vendégei jólétét.

Pedig mindez így történt.

IX. Dagobert kuncogva töltött a teából Bayta mereven tartott csészéjébe.

- Nagy öröm ez nekem, kedves barátaim. Távol a ceremóniáktól meg az udvaroncoktól. Jó ideje már, hogy nem volt alkalmam a külsö tartományokról vendégeket üdvözölhetni. Ezekkel a dolgokkal, amióta megöregedtem, a fiam törödik. Nem látták a fiamat? Helyre egy legény. Talán egy kicsit önfejü. De hát még fiatal. Kérnek ízesítöt? Nem?

Toran megpróbált közbeszólni:

- Császári felség.

- Nos?

- Nem volt szándékunkban, hogy megzavarjuk felségedet.

- Lárifári, nem zavarnak. Este hivatalos fogadás lesz, addig azonban szabadok vagyunk. Lássuk csak, mit is mondtak, honnan valósiak? Jó sok idö eltelt azóta, hogy hivatalos fogadást tartottunk. Azt mondták, hogy Anakreón tartományból jöttek?

- Az Alapítványról, császári felség.

- Igen, az Alapítványról. Most már emlékszem. Elhelyeztem magamban. Anakreón tartományban található. Sohasem jártam arrafelé. Orvosom eltiltott a nagy utaktól. Nem emlékszem rá, hogy mostanában kaptam volna jelentést az anakreóni alkirályomtól. Mi a helyzet arrafelé? - fejezte be aggodalmas hangon.

- Nem panaszkodhatunk, felség - dünnyögte Toran.

- Ez megnyugtató. Meg fogom dicsérni az alkirályomat.

Toran tanácstalanul Ebling Misre pillantott, aki nyersen közbevágott:

- Felség, azt mondták, hogy felséged engedélye kell hozzá, ha meg akarjuk látogatni Trantoron a Birodalmi Egyetemi Könyvtárat.

- Trantoron? - ismételte a császár együgyüen. - Trantoron?

Aztán zavart fájdalom ült ki az arcára.

- Trantor? - suttogta. - Most már emlékszem. Most tervezem, hogy felhönyi hajóhad élén visszatérjek oda. Tartsanak velem maguk is. Együttesen elbánunk a lázadó Gilmerrel. Együttesen visszaállítjuk a Birodalmat!

Hajlott háta kiegyenesedett. Hangja ércesen csendült. Egy másodpercre a tekintete is megkeményedett. Aztán pislantott, és halkan hozzátette:

- Csakhogy Gilmer halott. Mintha úgy emlékeznék rá. igen, igen! Gilmer halott! Trantor is halott. Egy pillanatra már-már azt hittem. Mit is mondtak, hová valósiak?

Magnifico Bayta fülébe súgta:

- Ez valóban a császár volna? Én azt gondoltam, hogy a császárok nagyobbak meg bölcsebbek a közönséges embernél.

Bayta csendre intette. Aztán így szólt:

- Ha császári felséged aláírna egy rendeletet, hogy Trantorra léphetünk, ez nagyban elösegítené közös ügyünket.

- Trantorra? - A császárról értetlenül lepergett minden,

- Felség, Anakreón alkirálya, akinek a nevében mi szólunk, azt üzeni, hogy Gilmer még mindig életben van.

- Életben van! Életben van! - mennydörgöit Dagobert. - Hol? Ez háborút kíván!

- Császári felség, ma még nem lehet tudni. A holléte bizonytalan. Az alkirály azért küldött bennünket, hogy tudtára hozzuk felségednek a tényt, és csupán Trantoron van módunkban megállapítani a búvóhelyét. Ha egyszer fölfedjük.

- Igen, igen, meg kell találnunk. - Az agg császár a falhoz totyogott, és reszketö ujjal megérintett egy kis fotocellát. Majd amikor semmi sem történt, motyogva hozzátette: - A szolgáim rám sem hederítenek. Nem várhatok rájuk.

Egy üres lapra írt valamit, és az aljára odakanyarított egy cirkalmas D betüt.

- Gilmer még tapasztalni fogja uralkodója hatalmát - mondta. - Honnan is jöttek? Anakreónról? Milyen ott a helyzet? Félik még a császár nevét?

Bayta kivette a papírlapot a császár ernyedt ujjai közül.

- A nép szereti császári felségedet. És mindenki tudja, hogy felséged is szereti öket.

- Meg kellene látogatnom hüséges anakreóni népemet, csak hát az orvosom azt mondja. elfelejtettem, mit mondott. Mondott valamit Gilmerröl? - villant meg egy szikra öreges savószemeiben.

- Semmit császári fenség.

- Meg fogjuk állítani. Menjenek vissza, és mondják meg ezt a népnek - Trantor ki fog tartani! A flotta élén az atyám áll, és Gilmer, ez a lázadó féreg meg a felséggyilkos söpredéke jéggé fog fagyni az ür hidegében.

Egy székhez támolygott, és a tekintetébe visszatért az elöbbi üresség. - Miröl is beszéltem?

Toran fölállt, és mélyen meghajolt.

- Császári felséged kegyes volt hozzánk, de az audienciára kiszabott idö lejárt.

IX. Dagobert egy pillanatra megint császári pózt vett föl, és méltóságteljesen kiegyenesedett, miközben vendégei egyenként kihátráltak.

.bele egyenesen a húsz fölfegyverzett ember alkotta körbe, amely az ajtó mögött várta öket.

Kézifegyver villant.

Bayta csak lassan nyerte vissza az eszméletét, a "hol vagyok?" érzése nélkül. Világosan emlékezett a fura öregúrra, aki császárnak nevezte magát, és a többi emberre, akik kívülröl várták öket. Ujjában a viszketö bizsergés kábítópisztolyról tanúskodott.

Szemét lehunyva tartotta, és feszült figyelemmel fülelt a hangokra.

Két hangot különböztetett meg. Az egyik lassú és óvatos: a felületi alázatosság mögül agyafúrtság ütközött ki. A másik érdes és öblös, szinte bugyborékoló, és ragacsos csomókban pufog kifelé. Baytának mindkettö ellenszenves volt.

Az öblös hang vitte a vezérszólamot.

Bayta elkapta az utolsó szavakat:

- Ez a vén hülye nem akar fölfordulni. Elegem van belöle. Nem bírom tovább. Commason, én el fogom intézni. Fölöttem is eljár az idö.

- Nézzük meg elöször, fenség, mi hasznunk van ezekböl az emberekböl itt. Talán olyan eröforrást meríthetünk belölük, amilyent az atyjából hiába várunk.

Az öblös hang bugyborékoló suttogásba fulladt. Bayta fülét csak az az egy szó ütötte meg; "a lány", mire a másik, hízelgö hang undok, gurgulázó röhögéssel felelt, s azt pajtáskodó, szinte vállveregetö "Dagobert, te nem öregszel, hazudik, aki azt állítja, hogy nem vagy húszéves suttyó" követte.

Röhögtek, és ettöl Baytában megfagyott a vér. "Dagobert, fenséged" - a vén császár csökönyös fiút emlegetett, és most tompán visszhangzott benne ennek a röhögésnek a jelentése. Ilyesmi azonban nem esik meg a valódi életben.

Toran kimért, szilaj átkozódása ütötte meg a fülét.

A lány kinyitotta a szemét, s Toran rajta függö tekintetében nem titkolt megkönnyebbülés tükrözödött.

- A császár meg fogja torolni ezt a latorságot. Azonnal bocsássanak szabadon bennünket!

Bayta most döbbent rá, hogy a csuklóit és bokáit szoros vonzóerö bilincselte a falhoz.

Öblös hang Toranhoz lépett. A hasán jókora pocak, a szeme alatt sötét táskák, a haja ritkuló. Csúcsos kalpagjában hetyke toll, a zekéjét ezüstös fémhab szegélyezte.

Gúnyos nevetésre fakadt.

- A császár? A szegény hülye császár?

- Nálam van a menlevele. Egyetlen alattvalója sem korlátozhat bennünket a szabadságunkban.

- De én nem vagyok alattvaló, te ürsöpredék. Én vagyok az uralkodó koronaherceg, és megkövetelem, hogy így is tiszteljenek. Ami pedig az én szegény gügye atyámat illeti, néha abban leli kedvét, hogy vendégeket fogadjon. Miért tagadnánk meg töle ezt az örömet? Hadd higgye magáról, hogy ö a császár. Persze azért nem kell komolyan venni.

Aztán Bayta elé állt, aki megvetöen tekintett föl rá. A férfi közel hajolt hozzá, és megcsapta erösen mentaillatú lehelete.

- A szemei megjárják, Commason - mondta -, nyitott szemmel még csinosabb. Azt hiszem, jó lesz. Egzotikus falat az eltompult étvágynak, mi?

Toran hasztalanul próbált fölugrani, a koronaherceg rá sem hederített a mozdulatára. Bayta érezte, hogy a jeges dermedtség kifelé, a böre felé húzódik. Ebling Mis még mindig nem tért magához, s a feje tehetetlenül a mellére hanyatlott. Bayta azonban meglepetten látta, hogy Magnifico szeme tágra nyílik, mintha már percek óta ébren lett volna. Tésztaszínü arcából a nagy, barna szemek Baytára szegezödtek.

Fejével a koronaherceg felé biccentett, és siránkozón megszólalt:

- Nála van a szonovizorom.

A koronaherceg fürgén a hang irányába fordult.

- Ez a tied, te szörnyeteg? - És a hangszert elörelendítette a vállán, ahol - Bayta észre sem vette - zöld szalagjánál fogva lógott.

Ügyetlenül pötyögtetni kezdett, eredménytelenül próbálva valamilyen dallamot kicsiholni belöle.

- Tudsz játszani rajta, te szörnyeteg?

Magnifico bólintott.

Toran hirtelen közbevágott:

- Az Alapítvány hajóját rabolták el. Ha a császár nem, majd bosszút áll az Alapítvány.

A másik, a Commason névre hallgató felelt kimérten:

- Miféle Alapítvány? Vagy tán az Öszvér többé nem Öszvér?

Erre nem volt mit válaszolni. A herceg széles vigyora kivillantotta egyenetlen lapátfogait. A láthatatlan kötelékek megoldódtak és a bohócot durván fölráncigálták a padlóról. Kezébe nyomták a szonovizort.

- Játssz nekünk, te szörnyeteg! - förmedt rá a herceg. - Játssz egy szerenádot a szerelemröl és a szépségröl a külföldi lady kedvéért. Játszd el neki, hogy apám vidéki börtöne nem palota, de el tudom vinni oda, ahol rózsavízben fürödhet. és megismerheti, milyen egy herceg szerelme. Énekelj a herceg szerelméröl, te szörnyeteg!

Egyik vastag combját a márványasztalra fektette, és henyén lóbálta a lábát, s közben Baytára meresztette bambán vigyorgó tekintetét, akiben ettöl robbanásig forrt a néma düh. Toran inai kínos, verejtékes eröfeszítéssel nekifeszültek az erötérnek. Ebling Mis nyögdécselve mocorogni kezdett.

Magnifico sebesen kapkodta a levegöt.

- Az ujjaim megmerevedtek, nem megyek velük semmire.

- Játssz, te szörnyeteg! - üvöltött a herceg. Intett Commasonnak, hogy kapcsolják lejjebb a fényt, s a félhomályban várakozóan keresztbe fonta mellén a karjait.

Magnifico ujjai gyors, ritmikus lebegéssel végigszántottak a billentyüsorokon - és egyszerre éles szivárványív szökkent át a szobán. Mély, lágy melódia zokogott lüktetön, fájdalmasan. Hirtelen szomorú kacaj csattant föl, s a mélyböl tompa harangszó zúgása felelt neki.

Sürü, fojtogató sötétség terült rájuk. A zene tompán, többszörösen megszürve, láthatatlan takarórétegeken át hatolt el Bayta füleihez. A fény messze lent a mélyben - mint egyetlen gyertya a kút fenekén - pislákolt.

Szemét akaratlanul megfeszítette. A fény megerösödött, de továbbra is elmosódott maradt. Mintha ködön át látná ide-oda cikázni zavaros színeit - amikor a zene hirtelen fémesen fölharsant, s fülsértö crescendóban korbácsolta végig öket. A fény lidérces pislogásba kezdett, sebesen követve a gonosz ritmust. A fény megrebbent, undok, fémes skálán vonaglani és hápogni kezdett. És a zene vele vonaglott és hápogott.

Baytát különös érzés gyötörte, aztán egyszerre mintha összemarkolta volna valami az agyát. Csaknem olyasformán, mint az Idökriptában vagy Menedék utolsó napjaiban. Szinte gúzsba kötötte a rettegésnek és kétségbeesésnek ugyanaz az émelyítö, ragacsos pókhálója.

A zene rémületes kacaja kibírhatatlanul fokozódott, a szemét lázasan félre kellett kapnia, mire egyszerre elenyészett a vonagló borzalom, amelyet mintha a teleszkóp fordított végén át szemlélt volna a parányi fénykarikában. A homlokát kiverte a jeges veríték.

A zene elhalt. Legalább tizenöt percig tartott, és amikor véget ért, Baytán egyszerre elömlött a kimondhatatlan megkönnyebbülés. Kivilágosodott, és Magnifico kiizzadt, tágra nyílt szemü, panaszos arcát pillantotta meg maga mellett.

- Asszonyom - szólította meg ez zihálva -, hogy érzi magát?

- Türhetöen - suttogta a lány. - De miért játszottál így?

Tudata lassan fölfogta a többi jelenlevöt is. Toran és Mis bénán és gyámoltalanul a falnak támaszkodott, tekintete azonban átsiklott fölöttük. A herceg furcsán mozdulatlan pózban elnyúlva hevert az asztal lábánál. Commason tágra nyílt, nyálazó szájjal vadul nyöszörgött.

Magnifico feléje lépett, mire ez hátrahökölt, és eszeveszetten felüvöltött.

Magnifico otthagyta, és egyetlen ugrással kiszabadította társait.

Toran fölpattant, a földesúrhoz ugrott, és keményen megragadta a torkát.

- Te velünk jössz. Biztosítékul, hogy eljutunk a hajónkhoz.

Két órával késöbb a hajó konyhájában Bayta egy kocsikerék nagyságú tortát sütött. Magnifico pedig azzal ünnepelte az ürbe való visszatérésüket, hogy gyönyörüen fittyet hányt az asztali illendöségnek.

- Ízlik, Magnifico?

- Uhum!

- Magnifico!

- Tessék, asszonyom!

- Mi volt az, amit játszottál?

A bohóc megrázkódott.

- Én. nem szívesen beszélek róla. Régen tanultam, a szonovizor pedig leírhatatlan hatással van az idegrendszerre. Igazán gonosz dolog volt, nem a maga ártatlanságához való, asszonyom.

- Ugyan már, Magnifico, nem is vagyok én olyan ártatlan. Hiába is hízelegsz. Én is láttam azt, amit ök láttak?

- Remélem, hogy nem. Csak nekik játszottam. Ha látta is, csak a legszélét, azt is messziröl.

- Az is elég volt. Tudod, hogy a herceg elájult? Magnifico hangja vészjóslóan böffent süteményt majszoló szájából.

- Én megöltem öt, asszonyom.

- Micsoda?! - A lány torkán akadt a falat.

Halott volt, amikor abbahagytam, különben folytattam volna. Commason nem érdekelt. Ő csak legfeljebb halállal vagy kínzással fenyegetözött. Ez a herceg azonban, asszonyom, undok szemeket meresztett magára, és. - és zavart méltatlankodással a hangjában elhallgatott.

Bayta fejében furcsa gondolatok tolakodtak, de határozottan elfojtotta öket.

- Magnifico, nem is tudtam, hogy ilyen lovag lakozik benned.

- Ó, asszonyom! - hajtotta piros orrát a süteménye fölé, az ételröl teljesen megfeledkezve.

Ebling Mis a hajóhídról bámult kifelé. Közel volt Trantor; fémteste hátborzongató élességgel ragyogott. Toran is mellé húzódott.

A hangjában fojtott keserüség izzott:

- Hiába jövünk, Ebling. Az Öszvér embere elöttünk jár.

Ebling Mis megdörzsölte a homlokát a kezével, amely mintha levedletté volna korábbi kövérségét. A szava érthetetlen dünnyögés volt csupán.

Torant bosszúság fogta el.

- Mondom, ezek tudják, hogy az Alapítvány elesett. Mondom.

- Hogy mi? - tekintett rá Mis zavartan. Aztán gyöngéden rátette a kezét Toran csuklójára, és egészen más malomban kezdett örölni: - Toran. Figyelem ezt a Trantort. Tudod. az a furcsa érzésem van. amióta csak megérkeztünk Neotrantorra, hogy valami mintha üzne, hajszolna belülröl. Toran, én meg tudom csinálni; biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. A dolgok egyre jobban megvilágosodnak a fejemben, soha még ilyen tisztán nem láttam.

Toran rámeredt, aztán vállat vont. Az öreg szavait nem tudta hová tenni.

- Mis! - nézett rá fürkészöen.

- Tessék!

- Nem láttál semmilyen hajót leszállni, amikor elhagytuk Neotrantort?

- Nem - hangzott a válasz rövid megfontolás után.

- Én láttam. Talán képzelödöm, de lehet, hogy ugyanaz a filiai hajó volt.

- Amelyiken Han Pritcher kapitány is ott van?

- Amelyiken a nagy ür tudja, ki van még ott. Magnifico szavai. Ide is utánunk jött, Mis.

Ebling Mis nem szólt egy szót sem.

- Valami baja van? - fordult hozzá Toran aggodalmasan. - Nem érzi jól magát?

Mis tekintete elmélázó volt, és furcsán csillogott. Nem válaszolt.

23. TRANTOR ROMJAI

Az egész Galaxisban sehol sem volt olyan nehéz egy helyet megtalálni, mint Trantoron. Mivelhogy nincsenek rajta szárazföldek vagy tengerek, amelyeket ezer kilométer messzeségböl is föl lehetne ismerni. Sem folyók, sem tavak vagy szigetek, amiben a felhök résein át megkapaszkodhatna a tekintet.

A fémburkolatú világ egyetlen gigászi város volt - volt! - és az idegeneknek a világürböl jövet egyedül a császári palota nyújtott támpontot.

A Bayta szinte légikocsi-magasságban keringett a világ fölött, ám hasztalan; sokáig se hírét, se hamvát nem látták az utasok.

A sarki régiókból - ahol az érctornyok dérköntöse szomorú tanúbizonyságául szolgált az elromlott vagy elhanyagolt éghajlat-szabályozó rendszernek - déli irányban folytatták a kutatást. Csak nagy néha nyílt alkalmuk, hogy összevessék a látottakat a Neotrantoron szerzett hiányos térkép adataival.

Ám amikor végre megpillantották, minden kétségük eloszlott. A bolygó burkolata nyolcvan kilométeren hiányzott. A szokatlan zöld szín négyzetkilométerek százaira terjedt a lenyügözö fenségü, ösi császári palota körül.

A Bayta megállt a levegöben, és lassan tájékozódott. Egyedül a roppant útpályák nyújtottak támpontot. A térképen Egyetemi Negyednek jelölt térséget találomra célozták meg, s a hajó leereszkedett egy sík mezön, amely egykor forgalmas ürrepülötér lehetett.

Csak amikor már lemerültek a hullámos fémtengerbe, akkor vették észre, hogy amit a levegöböl gyönyörü sima felületnek hittek, az a valóságban szitává lyuggatott, girbegörbe romhalmaz, amelyet a Dúlás hagyott maga után. A tornyok csonkán meredeztek; szilánkverte, vetemedett falak mindenfelé, s lépten-nyomon elötünt több száz holdas foltokban a fölszaggatott kormos föld.

Lee Senter megvárta, amíg a hajó óvatosan leereszkedik. Idegen hajó, nem Neotrantorra való, és a lelkében nagyot sóhajtott. Idegen hajók meg külvilági emberek; kezdj ki velük, és könnyen meglehet, hogy a rövid békét megint félbeszakítja a háború és halál mennydörgése. Senter vezetöje volt a csoportnak; a régi könyvek örá voltak bízva, és eleget olvasott azokról a régi idökröl. Nem akarta, hogy visszatérjenek.

Tíz perc, ha beletelt, amíg a különös hajó leereszkedett a sima talajra, ez a tíz perc számtalan régi emléket kavart föl a múltból. Látta gyerekkorának nagy farmgazdaságát, amely csak kavargó embersokaságként maradt meg emlékezetében. Aztán a fiatal családok vonulását távoli, új földekre. Tízéves volt akkor, egyetlen gyerek, zavart és ijedt.

Aztán az új épületek; a nehéz fémlapok lefejtése és félrevonszolása; a szabaddá tett talaj megforgatása, fölfrissítése, életre keltése; a szomszédos építmények lebontása, másoknak lakóházzá való átalakítása, eljött a vetés ideje, majd az aratásé; közben ápolni kellett a jószomszédi viszonyt a közeli gazdaságokkal.

Növekedés és terjeszkedés mindenütt: az, hogy ki-ki a maga ura volt, rendre megtermette csendes gyümölcseit. Új nemzedék jött a világra, keménykötésü, mokány fiatalemberek, a föld szülöttei. Aztán a nagy nap, amikor öt a csoport vezetöjéül választották, s ö tizennyolcadik születésnapja óta elöször nem borotválkozott, és leste, hogy vezéri szakállának elsö sörtéi megjelenjenek az állán..

És most íme, betolakszik ide a Galaxis, és végét vetheti az elszigeteltség röpke idilljének.

A hajó földet ért. A férfi némán figyelte, amint az ajtaja kitárul. Négyen jöttek ki rajta óvatosan és éber tekintettel. Három férfi: egy öreg, egy fiatal, egy cingár és hosszú orrú meg egy nö, egyenlö az egyenlök között. A férfi elengedte kétfelé nött, hollófekete szakállát, és elöbbre lépett.

Az egyetemes békejellel üdvözölte öket, vagyis mindkét kezét, kérges, bütykös tenyerével fölfelé, maga elé nyújtotta.

A fiatalember két lépést tett elöre, és megismételte a mozdulatot.

- Békében jöttem.

A kiejtés furcsa volt, a szavak azonban érthetök és fülének kedvesek. Szívböl jött a válasz is:

- Béke veletek! A csoport fölajánlja nektek szíves vendégszeretetét. Éhesek vagytok? Enni ad nektek. Szomjasak vagytok? Inni ad nektek.

- Köszönjük a szíves szavakat - hangzott a megfontolt válasz -, és jó emléket viszünk magunkkal a csoportról, amikor visszatérünk a saját világunkra.

Fura egy válasz, de jó. A csoport tagjainak arca mosolyra nyílott a háta mögött, és a környezö épületekböl elösettenkedtek az asszonyok.

A szállásán elövette rejtekhelyéröl a lakatra zárt, tükrös falú ládikót, és vendégeit egyenként megkínálta a nevezetes alkalmakra tartogatott hosszú, vastag szivarral. A nö elé érve megtorpant. A férfiak között foglalt helyet. Úgy látszik, az idegenek megengedték, söt el is várták töle ezt a pimaszságot. Mereven feléje nyújtotta a ládikót.

A lány mosolyogva kivett egyet, és a lehetö legnagyobb élvezettel szippantott illatos füstjéböl. Lee Senter magába fojtotta megbotránkozását.

Az étkezést megelözö kimért beszélgetés udvariasan a Trantoron folyó mezögazdálkodás körül forgott.

A legidösebb vendég tette föl a kérdést:

- No és a hidropónika? Ilyen világ számára, mint Trantor, kézenfekvö, hogy az jelentené a megoldást.

Senter lassan, bizonytalanul ingatta a fejét. Úgy rémlett neki, hogy valamikor olvasott erröl a témáról a könyveiben.

- Vagyis vegyszerekben végzett, mesterséges növénytermesztés? Nem, ez Trantoron nem megy. Ez a hidropónika csak ott lehetséges, ahol fejlett ipar, többek között vegyipar van. De ha háború vagy más szerencsétlenség lerombolja az ipart, a népet éhínség fenyegeti. No meg nem is lehet minden élelmet mesterségesen megtermelni. Egyesek fogyasztásra alkalmatlanokká válnak. A talaj még mindig olcsóbb, még mindig jobb megoldás - és sokkal megbízhatóbb.

- És elegendö az az élelem, amit megtermelnek?

- Elegendö, habár talán egyhangú. Van baromfink tojásra, fejös jószágunk tejre és tejtermékekre, a húsellátásunk azonban a külkereskedelemtöl függ.

- Kereskedelem! - csillant föl a fiatalember szeme hirtelen érdeklödéssel. - Kereskednek is! De mit exportálnak?

- Fémet - hangzott a felelet. - Nézzenek csak körül. Kimeríthetetlen készlettel rendelkezünk, méghozzá földolgozott formában. Neotrantorról jönnek hajókkal, a kijelölt helyet lebontják, ezzel növelik a mi termöterületünket, cserébe pedig húst, gyümölcskonzervet, koncentrált élelmiszert, mezögazdasági gépet, miegymást hagynak itt nekünk. Elszállítják a fémet, és mindkét fél jól jár.

Kenyeret ettek meg sajtot és ínycsiklandóan finom fözeléket. Már a fagyasztott gyümölcsböl álló csemegénél tartottak - az egyetlen importált fogás a menüben, amikor a jövevényeket a vendéglátáson kívül más is érdekelni kezdte. A fiatalember kiterítette Trantor térképét.

Lee Center némán vizsgálgatta. A vendégek kérdéseire komoran kijelentette:

- Az Egyetemi Negyed háborítatlan terület. Földjét nem szántjuk föl, és nem vetjük be. Söt a legszívesebben be sem tesszük oda a lábunkat! Egyike ez annak a néhány müemléknek, amelyet érintetlenül meg akarunk örizni.

- Mi a tudást kutatjuk. Nem fogunk háborítani semmit. Biztosítékul itt hagyjuk a hajónkat. - Az idösebb férfi mondta ezt lázas, türelmetlen hangon.

- Akkor hát megmutatom oda az utat - mondta Senter.

Az idegenek lepihentek éjszakára, Lee Senter pedig üzenetet továbbított Neotrantorra.

24. A MEGTÉRT

Trantor pislákoló életének is megszünt minden nyoma, mihelyt betették lábukat az Egyetemi Negyed tágas épületei közé. Volt valami ünnepélyes és magányos az itteni csendben.

Az Alapítványról jött idegeneknek sejtelmük sem volt a véres Dúlás kavargó napjairól és éjszakáiról s arról, hogyan menekült meg az Egyetem. Sejtelmük sem volt azokról az idökröl, amikor a császári hatalom összeomlása után a diákok kölcsönkért fegyverekkel, sápadt arcukon a tapasztalatlanok bátorságával önkéntes hadsereget szerveztek, hogy megvédelmezzék a Galaxis tudományának legföbb szentélyét. Sejtelmük sem volt a Héthónapos Csatáról és az azt követö fegyverszünetröl, amely távol tartotta az Egyetemtöl Gilmert és katonáit, holott még a császári palota is visszhangzott a bakancsaiktól uralmuk rövid közjátéka idején.

Az Alapítványról jött látogatók, amikor elöször a területére léptek, csak a régi nagyság csendes, fenséges múzeumát látták benne, a tespedt régiböl a dolgos újba éppen átalakulóban levö világ kellös közepén.

Bizonyos értelemben betolakodók voltak. A termek álmodó pusztasága tiltakozni látszott lépteik ellen. A tudomány szelleme, úgy tünt, még mindig ott lebeg, és dühösen acsarog a csendháborítókra. A könyvtár épülete csalókán kicsinek tünt, ám a föld alatt a - csend és az elmélkedés hatalmas birodalmává tágult ki. Ebling Mis megtorpant az elötér cirkalmas freskói elött.

- Azt hiszem - suttogta (itt önkéntelenül suttogóra fogta az ember a hangját) -, hogy a katalógustermeket már elhagytuk. Én ott lehorgonyzok.

A homloka kipirult, a keze reszketett, amint folytatta:

- Nagyon kérlek, Toran, ne zavarjatok. Jó lenne, ha az ételt is leküldenétek.

- Mindent, amit csak kér. Megadunk minden segítséget. Nem tudnánk mi is ott lent.

- Nem. Egyedül kell maradnom.

- Gondolja, hogy megtalálja amit keres?

- Biztos vagyok benne! - felelte Ebling Mis csendes eltökéltséggel.

Toran és Bayta minden eddiginél közelebb jutottak hozzá, mint egyéves házaséletük során bármikor, hogy "normális háztartást" rendezzenek be maguknak. Különös egy "háztartás" volt ez. A fényüzés kellös közepén sokszor még a legszükségesebbet is nélkülözniük kellett. Az élelmet nagyrészt Lee Senter gazdaságából szerezték be, és azokkal az atomholmikkal fizettek érte, amelyek minden kereskedöhajó rakományához hozzátartoznak.

Magnifico megtanulta a könyvtár olvasótermében levö vetítök használatát, és annyira belemerült a kalandregények olvasásába, hogy majdnem olyan mértékig megfeledkezett az evéstöl, alvásról, akárcsak Ebling Mis.

Maga Ebling a feje búbjáig beletemetkezett a munkába. Addig erösködött, amíg a pszichológiai kézikönyvtárban föl nem erösítettek neki egy függöágyat. Az arca lefogyott és megsápadt. Beszédessége megszünt, és kedvenc káromkodásai is a csendes elmúlás sorsára jutottak. Volt idö, amikor Torant és Baytát is csak üggyel-bajjal ismerte föl.

Még leginkább Magnificót viselte el, aki az ételt hordta neki, s órákon át le nem vette elbüvölt tekintetét az idös pszichológusról, amint ez vég nélkül írta az egyenleteit, vég nélkül olvasta könyvfilmjeit, és szünni nem akaró szellemi eröfeszítéssel makacsul tört egy csak általa ismert cél felé.

Toran az elsötétített szobában bukkant rá, és szemrehányóan nevén szólította a feleségét, aki összerezzent, mint akit rajtakaptak.

- Tessék, Torie. Akarsz valamit?

- Még hogy akarok-e? Mi az ördögöt gubbasztasz itt egyedül? Nem ismerek rád amióta Trantorra tettük a lábunkat. Mi van veled?

- Hagyjál, Torie - hárította el az bágyadtán.

- Hagyjál, Torie! - ismételte ez csúfolódva. Aztán hirtelen megenyhült hangon: - Miért nem árulod el, Bay, mi a bajod?! Látom, hogy valami rág belül.

- Semmi. Semmi sem rág. Viszont ha te folyton rágod a fülemet, elöbb-utóbb az örületbe kergetsz. Csak gondolkodom,

- És miröl gondolkodol?

- Semmiröl. Azazhogy az Öszvérröl, Menedékröl, az Alapítványról meg mindenröl. Ebling Misröl, meg hogy talál-e valamit a Második Alapítványról, és ha talál, segít-e az rajtunk. Meg egy kismillió egyéb dologról. Meg vagy elégedve? - fejezte be lázasan.

- Hagyd abba, légy szíves, az önemésztést. Neked sem jó, és a helyzeten sem segítesz vele.

Bayta fölkelt, és bágyadtán elmosolyodott.

- Jól van, no. Semmi bajom. Nézd, már mosolygok is, olyan jó kedvem van.

Magnifico izgatott kiáltása tört be hozzájuk:

- Asszonyom.

- Mi az? Gyere ide.

Bayta hangja a torkára forrt, amikor meglátta a föltáruló ajtó nyílásában a kemény arcú, termetes férfit.

- Pritcher! - kiáltott föl Toran.

- Kapitány! - tette hozzá Bayta elfúló lélegzettel. - Hogy talált ránk?

Han Pritcher belépett. A szavai tisztán és egyenletesen koppantak, és teljesen hiányzott belölük minden indulat:

- Ezredes vagyok az Öszvér szolgálatában.

- Az Öszvér. szolgálatában! - Toran hangja elfulladt. A három alak mozdulatlan élöképpé dermedt.

Magnifico tágra meredt tekintettel Toran háta mögé surrant. Senki sem törödött vele.

Bayta szólalt meg, remegö kezét szorosan egymásba kulcsolva:

- Le akar tartóztatni bennünket? Valóban átállt hozzájuk?

Az ezredes nem késett a felelettel:

- Nem azért jöttem, hogy letartóztassam magukat. A parancsom nem tesz magukról említést. E tekintetben szabad a kezem, és ha lehetövé teszik, én a régi barátságunk szellemében fogok eljárni.

Toran arca eltorzult a visszafojtott dühtöl.

- Hogyan bukkant ránk? A filiai hajón volt? Követett bennünket?

Pritcher kifejezéstelen faarca zavart árult el.

- Ott voltam a filiai hajón, igen! És magukra. hm. a véletlen folytán bukkantam rá.

- Az ilyesfajta véletlen matematikailag lehetetlen.

- Helyesebben valószínütlen, úgyhogy az állításom megállja a helyét. Mindenesetre maguk beismerték a filiaiaknak - egyébként persze nincs olyan ország, hogy Filia -, miszerint Trantor szektor felé tartanak, és mivelhogy az Öszvérnek már megvannak a kapcsolatai Neotrantoron, nem volt nehéz magukat ott föltartóztatni. Sajnos, eltávoztak, röviddel azelött, hogy én odaértem volna. Mi mást tehettem, meghagytam a trantori gazdaságoknak, hogy jelentsék a maguk megérkeztét, így is történt, és íme, itt vagyok. Leülhetek? Higgyék el, hogy baráti szándékkal jövök.

Leült. Toran lehajtott fejjel próbált valami okosat kisütni, eredménytelenül. Bayta zsibbadt érzéketlenséggel a tea körül szorgoskodott.

Toran fölcsattant:

- Nos, mire vár hát, ezredes? Miben áll az a maga barátsága? Ha nem tartóztat le, akkor mit akar? Védöörizetbe vesz talán? Hívja be az embereit, és adja ki a parancsot.

Pritcher türelmesen ingatta a fejét.

- Dehogyis, Toran! Saját jószántamból jöttem, hogy beszéljek magukkal, hogy meggyözzem magukat, mennyire kilátástalan, amibe fogtak. Ha csödöt mondok, elmegyek. Ennyi az egész.

- Ennyi az egész? Akkor hát halljuk azt az agitációt, és menjen. Nem kérek teát, Bayta.

Pritcher mord köszönettel elfogadott egy csészével. Hörbölgetni kezdte, és közben átlátszó, energikus tekintetét Toranon nyugtatta.

- Az Öszvér valóban mutáns - szólalt meg aztán. - A mutációja természeténél fogva legyözhetetlen.

- Miért? Miben áll ez a mutáció? - kérdezte Toran keserü gúnnyal. - Gondolom, nekünk is elmondja!

- Semmi akadálya. Nem fog ártani neki, ha megtudják. Nos, az Öszvér képes arra, hogy megváltoztassa az emberek érzelmi beállítottságát. Apró kis trükknek hangzik, de csalhatatlan.

- Az érzelmi beállítottságát? - csodálkozott Bayta.

- Megmagyarázná, kérem? - ráncolta össze a homlokát. - Nem értem egészen, miröl van szó.

- Arról, hogy gyerekjáték neki egy tehetséges tábornokba, mondjuk, az Öszvér iránti vak odaadás érzését és a gyözelmébe vetett fönntartás nélküli hitet beleplántálni. A tábornokai érzelmeit ellenörzés alatt tartja. Nem árulhatják el öt, nem lankadhatnak - az ellenörzés szüntelen. A legtehetségesebb ellenségeiböl lesznek a legodaadóbb hívei. Kalgan hadura például behódol a bolygójával, és öt nevezi ki alkirállyá az Alapítvány fölé.

- Ön pedig - tette hozzá Bayta szemrehányóan - elárulja az ügyét, és az Öszvér követe lesz Trantoron. Most már értem.

- Nem fejeztem még be. Az Öszvér képessége fordítva még hatásosabban érvényesül. A kétségbeesés is érzelem. A döntö pillanatban az Alapítvány kulcsemberein - vagy Menedékéin - úrrá lesz a kétségbeesés. A világuk jóformán harc nélkül esik el.

- Azt akarja mondani - nézett rá Bayta mereven -, hogy az Idökriptában azért fogott el az az érzés, mert az Öszvér ellenörzése alá vette az érzelmeimet?

- Meg az enyéimet. Mindenkiét. Vagy emlékezzék rá, mi volt Menedéken a vége felé!

Bayta elfordult.

Pritcher ezredes kimérten folytatta:

- Ahogyan egész világokra, ugyanúgy érvényes ez az egyes emberekre is, hogy nem lehet szembeszegülni olyan erövel, amely, ha neki úgy tetszik, önkéntes meghódolásra sarkallhat; vagy ha úgy akarja, alázatos szolgává alacsonyíthat bárki emberfiát.

Toran bizonytalanul megkérdezte:

- Honnan tudhatom, hogy igazat beszél?

- Másképp talán meg tudja magyarázni az Alapítvány vagy Menedék elestét? Vagy meg tudja magyarázni az én megtérésemet? Gondolkozzék, ember! Mit ért el maga vagy én, de akár az egész Galaxis ez alatt az idö alatt az Öszvér ellen? Tud mondani egy fikarcnyi eredményt is?

Toranban föltámadt a dac.

- Már hogy a Galaxisra ne tudnék! - robbant ki belöle bösz elégedettséggel a kiáltás. - Azt mondja, hogy a maga gyönyörüséges Öszvérének megvannak a kapcsolatai Neotrantoron, és ezeknek föl kellett volna tartóztatniuk bennünket? Nos, ezek a kapcsolatok halottak vagy még rosszabb. A koronaherceget elintéztük, a másikból pedig nyöszörgö hülyét csináltunk. Az Öszvér nem bírt meggátolni ebben, és egyéb terveit sem bírta végrehajtani.

- Téved. Azok egyáltalán nem voltak a mi embereink. A koronaherceg egy eszét elitta senki volt. A másik meg, Commason, ostoba fajankó. A saját földjén hatalmasságnak számított, ami nem akadályozta meg abban, hogy gonosz legyen, romlott és végletekig ostoba. Jóformán semmi közünk nem volt hozzájuk. Bizonyos értelemben csupán félrevezetésül szolgáltak.

- De ök voltak azok, akik föltartóztattak vagy próbáltak föltartóztatni bennünket.

- Ezúttal is tévedésben van. Commasonnak volt egy személyi szolgája, bizonyos Inchney. Ő volt az, aki elfogatásukat kifundálta. Vén, az igaz, de addig-ameddig jó szolgálatot tesz nekünk. Őt, ugyebár, nem intézték el.

Bayta, aki hozzá sem nyúlt a teájához, kifakadt:

- De hiszen ön mondta, hogy az ön érzelmeihez is hozzányúltak! Hittel és bizalommal van az Öszvér iránt, természetellenes, beteges bizalommal. Mit ér hát az ön véleménye? Hisz attól a képességétöl fosztották meg, hogy elfogulatlanul ítélhessen.

- Téved - ingatta az ezredes lassan a fejét. - Csak az érzelmeimet állították át. Az értelmem a régi maradt. Ha a befolyásolt érzelmeim módosítanak is rajta, a helyéröl nem zökkentik ki. És egyes dolgokat még világosabban is látok azóta, hogy feloldoztak korábbi érzelmi kötöttségeim alól.

Látom, hogy az Öszvér értelmes és méltó célokat követ. Amióta. megtértem, egész hétéves pályafutását megvizsgáltam. Azzal kezdte, hogy mutáns szellemi hatalmával a maga oldalára állított egy zsoldosvezért a bandájával egyetemben. Ezzel - meg a hatalmával - elfoglalt egy bolygót. Ezzel - meg a hatalmával - addig terjeszkedett, amíg elég erösnek nem érezte magát, hogy Kalgan hadurát elintézze. Minden egyes lépés logikusan következett a megelözöböl. Kalgan bekebelezése elsörendü flottához juttatta; ezzel viszont - meg a hatalmával - már nekimehetett az Alapítványnak.

Az Alapítvány a kulcs. A Galaxis iparilag legfejlettebb területe ez, és most, hogy az Öszvér a kezébe kaparintotta az Alapítvány atomtechnikáját, ö lett a Galaxis tényleges urává. Ezzel a technikával - meg a hatalmával - rá tudja kényszeríteni a Birodalom maradványait, hogy elismerjék az uralmát, és a végén, ha az öreg császár meghalt - a szegény agyalágyultnak már nem sok van hátra -, magát koronázhatja császárrá. És akkor névleg is az lesz, mint a valóságban. Ezzel meg a hatalmával - hol az a világ a Galaxisban, amely dacolni merne véle?

Az elmúlt hét év folyamán új birodalmat hozott össze. Más szóval: hét év alatt megcsinálta azt, amit a Seldon-féle pszichohistória jó, ha újabb hétszáz év alatt megvalósít. A Galaxisban végre rend és béke fog honolni.

És nem állíthatják meg öt, mint ahogy hiába próbálnák a vállukkal megfékezni a bolygó futását.

Pritcher szavait hosszú hallgatás követte. A tea maradékát, amely kézben egészen kihült, kilöttyintette, a csészéjébe friss teát töltött, s lassan kortyolgatta. Toran nekikeseredve rágcsálta a hüvelykujja körmét. Bayta arca merev volt, távoli és falfehér. Aztán Bayta suttogó hangja törte meg a csendet:

- Nem gyözött meg bennünket. Ha az Öszvérnek szüksége van ránk, hát jöjjön ide, és saját kezüleg dolgozzon meg bennünket. Maga, gondolom, megtérése elött körömszakadtáig harcolt ellene, nem igaz?

- De igaz - ismerte be Pritcher ezredes ünnepélyesen.

- Akkor hadd légyen meg minekünk is ez az elégtételünk.

Pritcher ezredes fölegyenesedett. A megfellebbezhetetlenség szilárdságával szólt:

- Akkor hát elmegyek. Mint már korábban, mondottam, küldetésem jelenleg független maguktól. Ennélfogva nem hinném, hogy szükséges lenne jelentést tennem az ittlétükröl. Nem mintha ezzel nagy kegyet gyakorolnék. Mert ha az Öszvér útjukat akarja szegni, kétségkívül talál másokat, akik föl fogják tartóztatni magukat. Én ellenben, lesz, ami lesz, nem lépem túl megbízatásomat.

- Köszönjük - rebegte Bayta.

- Ami pedig Magnificót illeti. De hol van Magnifico? Gyere elö, nem foglak bántani.

- Mit akar töle? - élénkült föl hirtelen Bayta.

- Semmit. Az utasításomban róla sem történik említés. Hallottam, hogy keresik, de hát az Öszvér úgyis meg fogja találni, ha elérkezettnek látja az idöt. Én hallgatni fogok. Elfogadják a kezemet?

Bayta tagadólag rázta a fejét. Toran kiábrándult megvetéssel szögezte rá a tekintetét.

Az Ezredes feszes vállai alig észrevehetöen megroggyantak. Az ajtóhoz kullogott.

- Még egy dolgot - fordult vissza onnan. - Ne higgyék, hogy én nem vagyok tisztában vele, miböl táplálkozik a makacsságuk. Tudjuk, hogy a Második Alapítvány után kutatnak. Az Öszvér, ha elérkezik az ideje, megteszi a kellö lépéseket. Nem lesz menekvésük. De én a régi ismeretség jogán. vagy tán a lelkiismeretem parancsára - bárhogy is van, én segíteni jöttem, és el akartam rántani magukat a végveszély útjából, mielött még késö lenne. Ég önökkel!

Feszesen tisztelgett és eltünt.

Bayta a magába roskadt Toranhoz fordult.

- Még a Második Alapítványról is tudnak - rebegte.

Ebling Mis pedig, mit sem sejtve semmiröl, a könyvtár homályába szinte beleveszö, pislogó lámpafényben görnyedt és diadalmasan motyogott maga elé.

25. EGY PSZICHOLÓGUS HALÁLA

Ezután Ebling Misnek már csak két hete volt hátra az életéböl.

Ez alatt a két hét alatt Bayta három alkalommal volt nála. Elöször azon az éjszakán, amelynek az estéjén Pritcher ezredes megjelent náluk. Másodszor egy hét múlva. Harmadszor egy újabb hét múlva, az utolsó napon, amikor Mis kilehelte a lelkét.

Pritcher ezredes éjszakájának elsö óráját a döbbent pár keserü, méla beszélgetéssel töltötte.

- Torie, mondjuk meg Eblingnek - kezdte Bayta.

- Gondolod, hogy ö tud segíteni? - kérdezte Toran nyomottan.

- Mi csak ketten vagyunk. Könnyítenünk kell a terhünkön. Hátha tud segíteni!

- Megváltozott - tünödött Toran. - Lefogyott. Attól félek, elfújja a szél. - S a kezével úgy tett, mintha egy pihét akarna elkapni. - Néha azt kérdezem magamban, hogy egyáltalán várhatunk-e töle valamit. Néha arra gondolok, hogy rajtunk már semmi sem segít.

- Hagyd abba! - kiáltott föl Bayta elcsukló hangon. - Hagyd abba, Torie! Amikor így beszélsz, az az érzésem, hogy az Öszvér kezd bennünket is a hálójába keríteni. Mondjuk meg Eblingnek, Torie, most rögtön!

Ebling Mis fölnézett hosszú asztaláról, és zavaros tekintetét a közelgö párra szegezte. Ritkás haja föl volt borzolódva, s a szájával, mintha álmában zavarták volna meg, csámcsogó hangokat hallatott.

- He? - motyogta. - Keres valaki? Bayta melléje térdelt.

- Fölébresztettük? Akarja, hogy eltávozzunk?

- Eltávozni? Ki az? Bayta? Dehogy, maradjál csak! Nincs talán szék? Mintha láttam volna - mutatott körbe bizonytalanul.

Toran maga elé lökött két széket. Bayta helyet foglalt, és megragadta a pszichológus petyhüdt kezét.

- Beszélhetnénk magával, doktor? - Régen nem használta ezt a megszólítást.

- Valami baj van? - Az élet szikrányi jele visszatért szórakozott tekintetébe. Szikkadt arca alig észrevehetöen kiszínesedett. - Valami baj van?

- Pritcher kapitány járt itt - mondta Bayta. - Hadd mondjam én, Torie. Ugye, emlékszik Pritcher kapitányra, doktor?

- Igen. igen. - Két ujja közé csippentette az ajkát, s elengedte. - Magas férfi. Demokrata.

- Igen, ö az. Rájött az Öszvér mutációjára. Itt járt, doktor, és elmondta.

- De hisz ebben semmi új sincsen. Az Öszvér mutációja tisztázott dolog. - Őszinte megdöbbenéssel: - Vagy tán nem mondtam nektek? Elfelejtettem volna?

- Mit felejtett el? - szúrta közbe Toran gyorsan.

- Az Öszvér mutációját, mi mást? Az érzelmekkel manipulál. Érzelmi kontroll! Nem mondtam volna? Hogy az ördögbe felejthettem el? - Beszívta az alsó ajkát, és elmélázott.

Aztán lassan élet költözött a hangjába, szeme tágra nyílt, mintha renyhe agya rátalált volna a jól olajozott sínre. Mintha álmában beszélt volna, két hallgatója között a messzeségbe révedt:

- Valójában igen egyszerü a dolog. Semmilyen különleges ismeretek nem kellenek hozzá. A pszichohistóriaféle matematikában természetesen gyorsan kimutatható az eredmény egy harmadfokú egyenlet segítségével, amely mindössze. no de hagyjuk ezt. Közönséges szavakkal is ki lehet többé-kevésbé fejezni az értelmét, ami nem minden pszichohistóriai jelenségre áll.

Tegyétek csak föl magatoknak a kérdést: mi az, ami kizökkentheti Hari Seldon gondosan fölépített történelmi sémáját, he? - Szelíd kíváncsisággal sürgetö tekintetét egyikröl a másikra hordozta. - Mik voltak Seldon eredeti föltételezései? Az elsö, hogy az elkövetkezö ezer év során az emberi társadalomban nem megy végbe alapvetö változás.

Tegyük föl példának okáért, hogy gyökeres fordulat következne be a Galaxis müszaki fejlödésében, mondjuk, új elveken nyugvó energiaforrást fedeznének föl, vagy kifejlesztenék az elektronikus neurobiológiát. A nyomukban járó társadalmi változások fölborítanák az eredeti Seldon-egyenletek érvényét. De hát semmi ilyesmi nem történt, nem igaz?

Vagy tételezzük föl, hogy az Alapítványon kívül olyan új fegyvereket fejlesztenének ki, amelyek minden alapítványi fegyverrel képesek volnának dacolni. Ez pusztulás közepette téríthetné el a történelem menetét, bár kevésbé, mint az elöbbi. De hát erre sem került sor. Az öszvér atommezö-kioltója otromba fegyver volt, és meg lehetett találni az ellenszerét. És akármilyen szegényes is, de ez volt az egyetlen újdonság, amellyel kirukkolt.

De volt Seldonnak egy második föltételezése is, az elöbbinél is mélyenszántóbb. Abból indult ki, hogy az embereknek a behatásokra való reagálása nem változik. Ha elfogadjuk, hogy az elöbbi feltétélezés igaznak bizonyult, akkor csak a másodiknak kellett kudarcot vallania! Valamilyen tényezönek el kell ferdítenie és torzítania az emberek érzelmi reagálását, különben Seldon nem sült volna föl, és az Alapítvány sem esett volna el. És mi más tényezö lehetne az, ha nem az Öszvér? Nincs igazam? Találtok hézagot az érvelésemben?

Bayta dundi kezével megpaskolta az öreg kezét

- Semmi hézag, Ebling.

Mis föllelkesült, akár egy gyerek.

- Erre meg másra is könnyen rájöttem. Elárulom nektek, néha magam is elcsodálkozom, mi megy végbe bennem. Emlékszem azokra az idökre, amikor csupa rejtély volt számomra a világ, most meg egyszerre minden kivilágosodik. Semmi probléma. Ha bele is botlom egybe, azon nyomban mintha lámpás gyúlna bennem: minden homály eloszlik. Aztán a föltevéseim, az elméleteim is egyre-másra valóságosnak bizonyulnak. Valami üz. hajt elöre. nem hagy megállni. enni, aludni sem kívánok. csak menni elöre. elöre. elöre.

Az utolsó mondatokat már suttogva mondta; ernyedt, kék eres keze reszketve fogta homlokát. A szemében megszállott tüz lobbant, s azon nyomban ki is hunyt.

Kissé megnyugodva folytatta:

- Tehát nem említettem nektek az Öszvér mutáns hatalmát, mi? De hát. vagy nem azt mondtatok, hogy tudomásotok van róla?

- Pritcher kapitánytól, Ebling - felelte Bayta. - Emlékszik rá?

- Ő mondta volna? - A hangjában méltatlankodás izzott. - De hát hogy az ördögbe jött rá?

- Megdolgozta öt az Öszvér. Azóta ezredes lett, az Öszvér embere. Rá akart beszélni bennünket - azért jött ide -, hogy hódoljunk be az Öszvérnek, s közben elmondta, amit most maga is elmondott.

- Ezek szerint az Öszvér tud róla, hogy itt vagyunk? Akkor hát sietnem kell. De hol van Magnifico? Nem jött veletek?

- Magnifico alszik - felelte Toran türelmetlenül.

- Ha nem tudná, éjfél elmúlt.

- Igazán? Akkor. mondjátok csak, aludtam, amikor beléptetek?

- Aludt - mondta Bayta ellentmondást nem türöen -, de nem fog nekiállni dolgozni. Le fog feküdni. Gyere, Torie, segíts. És ne tessék lökdösödni, Ebling, köszönje meg, hogy nem dugom elöbb a zuhany alá. Húzd le a cipöjét, Torie, holnap pedig lejössz ide, és kiráncigálod öt a friss levegöre, mielött végleg összecsuklana. Nézzen a tükörbe, Ebling, hisz hamarosan beszövi a pókháló. Nem éhes?

Ebling Mis tagadólag rázta a fejét, és nyügös, tanácstalan tekintettel nézett föl rájuk az ágyáról.

- Holnap küldjétek le Magnificót - dünnyögte. Bayta begyömöszölte a takarót a nyaka körül.

- Majd én lejövök holnap, hozok tiszta ruhát is. Ráfér magára egy alapos fürdö, utána egy kis farmlátogatás meg napfény.

- Eszem ágában sincs - ellenkezett Mis bágyadtan. - Sietnem kell, halljátok?

Ritkás haja szétterülve, ezüstkoszorúként övezte a fejét a párnán. Hangja bizalmas suttogássá lágyult:

- Kíváncsiak vagytok a Második Alapítványra, ugye?

Toran hirtelen megfordult, és lehuppant melléje az ágy szélére.

- Mit akar mondani a Második Alapítványról, Ebling?

A pszichológus kiszabadította egyik kezét a takaró alól, és erötlen ujjait Toran csuklójára kulcsolta.

- Az Alapítványok létesítését egy nagy pszichológus közgyülés határozta el Hari Seldon elnöklete alatt. Toran, én megtaláltam a közgyülés nyilvánosságra hozott jegyzökönyveit. Huszonöt testes film. Eddig már átnéztem sok kivonatot.

- Nos?

- Nos, ha valaki csak konyít valamit a pszichohistóriához, akkor is nagyon könnyen megállapíthatja belölük az Elsö Alapítvány helyét. Számtalan utalást talál rá az ember, ha megfejti az egyenleteket. Ellenben, Toran, sehol egy szó sincs a Második Alapítványról. Sehol a legparányibb utalás sincs rá.

Toran összevonta a szemöldökét:

- Vagyis nem létezik?

- Már hogyne létezne! - csattant föl Mis bosszúsan. - Ki mondta, hogy nem létezik? Csak nem beszélnek róla. A jelentösége, de egyáltalán, az egész ügy, mélyen el van ásva, homályba van burkolva. Hát nem látod? A kettö közül ez a fontosabbik. Ez a lényeges, ez az, amelyik számít! És nekem kezemben vannak a Seldon-közgyülés jegyzökönyvei. Az Öszvér korán ivott a medve börére!

Bayta csendben kioltotta a világítást.

- Aludjon! - mondta.

Toran és Bayta egyetlen szó nélkül bandukoltak föl a lakásukba.

Ebling Mis másnap megfürdött, tisztát váltott, és utoljára látta Trantor napját és érezte Trantor szellöjét. Mire a nap a végére járt, újból elnyelte öt a könyvtár végtelen mélye, és nem is adta ki többé magából.

A rákövetkezö héten az élet ismét visszatért megszokott kerékvágásába. Neotrantor napja nyugodt, fényes csillagként ragyogott Trantor éjszakai egén. A gazdaság ki sem látszott a tavaszi vetés munkáiból. Az Egyetemi Negyed megadóan viselte elhagyatottságát. De mintha a Galaxisban sem lakna egyetlen lélek sem. Mintha az Öszvér sem létezett volna soha.

Ez járt Bayta fejében, amint Torant figyelte, aki gondosan szivarra gyújtott, és szemét a kék égnek azokon a foszlányain pihentette, amelyek itt is, ott is be-bevillantak az egész látóhatárt uraló acéltornyok hasadékain át.

- Szép napunk van - szólalt meg.

- Nagyon szép. Torie, fölírtál mindent a cédulára?

- Persze hogy föl! Fél font vaj, egy tucat tojás, zöldbab - itt van minden, Bay. Nem lesz semmi hiba.

- Jól van, Aztán vigyázz, hogy a zöldség friss legyen, és ne a múzeumból ássák elö. Egyébként nem láttad valahol Magnificót?

- Reggeli óta nem. Bizonyára Ebling nyakán ül, és könyvfilmet néz.

- Siess, ne vesztegesd az idöt, mert a tojásra szükségem van a vacsorához.

Toran hátat fordított, és mosolyogva búcsút intett.

Bayta is elfordult, mihelyt Torant elnyelte a fémes csillogás. A konyhaajtó elött megtorpant, lassan hátraarcot csinált, és elindult az oszlopcsarnok felé, amely a könyvtárba vivö lifthez vezette.

Ebling Mist a könyvtárban találta, amint mozdulatlanná meredt kérdöjel-teste elöregörnyedt, és a szeme rátapadt a leolvasó nézökéire. A közelében egy széken ott kuporgott Magnifico, kíváncsiságtól égö szemekkel - valóságos kar- és lábgombolyag, s az arca ványadtságát még jobban kihangsúlyozta az orra.

- Magnifico! - szólította meg Bayta halkan.

Magnifico fölpattant. A hangja buzgó suttogás volt: - Asszonyom!

- Magnifico - mondta Bayta -, Toran elment a farmra, és egy ideig oda lesz. Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy elvinnél neki egy üzenetet?

- Örömmel, asszonyom. Szívesen rendelkezésére állok a legkisebb szolgálataimmal is, ha mégoly parányi is a haszon, amit hajtani tudok önnek.

A fiatalasszony magára maradt Ebling Misszel, aki ügyet sem vetett rá. Eltökélten az öreg vállára tette a kezét:

- Ebling.

A pszichológus nyügösen fölmordult.

- Mi az? - zsörtölödött hunyorogva. - Te vagy az, Bayta? Hol van Magnifico?

- Elküldtem. Egyedül akarok egy kicsit maradni magával. - Minden szót nyomatékosan hangsúlyozott. - Beszélni akarok magával, Ebling.

A pszichológus megpróbált az olvasógépe fölé hajolni, a lány keze azonban keményen markolta a vállát. A kabátján keresztül tisztán érezte a vállcsontját. A hús szinte teljesen leszáradt a testéröl, amióta Trantoron vannak. Az arca sárgás színt öltött, és szinte múmiává aszott a félhetes borosta alatt. A vállai még ültö helyzetében is szemmel láthatóan beestek.

- Magnifico nem zavarja magát, Ebling? - firtatta a lány. - Éjjel-nappal itt ül a nyakán.

- Nem, nem, dehogy! Egyáltalán nincs a terhemre. Csak hallgat, és nem sok vizet zavar. Néha idehozza meg a helyükre viszi a filmeket; mintha szó nélkül is megértené, mire van szükségem. Hagyd csak itt.

- Rendben van, Ebling. de hát nem furcsa ö magának? Hallja, mit mondok, Ebling? Nem találja öt különösnek?

És az öreg elé lökte a székét, s rámeresztette a tekintetét, mintha a szeméböl akarná kiolvasni a feleletet. Ebling Mis megrázta a fejét.

- Nem. Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy Pritcher ezredes meg maga szerint az öszvér irányítani képes az emberek érzelmeit. De hát biztos maga ebben? Avagy maga Magnifico nem cáfolata-e ennek a föltevésnek?

Hallgatás volt a válasz.

Bayta alig tudta legyürni azt a vágyát, hogy alaposan megrázza az öreg vállát.

- Mi van magával, Ebling? Hiszen Magnifico az Öszvér - bohóca volt. Mért nem kondicionálta hát öt is hüségre meg szeretetre? Mi az oka, hogy mindazokkal ellentétben, akik találkoztak az Öszvérrel, egyedül ö gyülöli öt?

- De hát. öt is kondicionálták. Úgy bizony, Bay! - Úgy tünt, mintha önmagát is most próbálná meggyözni. - Csak nem gondolod, hogy az Öszvér egy kalap alá veszi a bohócát a tábornokaival? Ezektöl bizalmat és hüséget vár, míg a bohócától csak félelmet. Nem vetted észre, hogy Magnifico folytonos rettegése patologikus természetü? Csak nem gondolod, hogy természetes dolog, ha egy ember állandóan ilyen rettegésben él? A félelemnek ez a foka komikus. Nyilván az Öszvér is annak látta - és hasznosnak is bizonyult számára, amennyiben elködösítette mindazt, amit Magnificóból esetleg kiszedhettünk volna.

- Azt akarja mondani - álmélkodott Bayta -, hogy amit Magnifico az Öszvérröl mondott, hamis volt?

- Félrevezetö. Eltorzította a beteges félelem. Az Öszvér nem az a testi óriás, akinek Magnifico hiszi. Minden valószínüség szerint közönséges ember, ha nem számítjuk a szellemi hatalmát. De ha kedvét lelte benne, hogy szegény Magnifico szemében emberfölötti lénynek tünjék. - A pszichológus vállat vont. - Mindenesetre Magnifico információjának nincs többé jelentösége.

- Minek van akkor?

Mis felelet helyett lerázta magáról a lány kezét, és a vetítöjéhez hajolt.

- Minek van hát? - ismételte makacsul a lány. - A Második Alapítványnak?

A pszichológus tekintete feléje rebbent.

- Mondtam én valaha is valamit erröl? Nem emlékszem rá, hogy említettem volna. Még nem készültem el. Mit mondtam volna?

- Semmit - tört ki Baytából a feszültség. - A Galaxisát neki, nem mondott semmit, de bárcsak mondott volna, mert halálosan elfáradtam. Mikor lesz már ennek vége?

Ebling Mis büntudatos szánalommal nézett rá.

- No, no. kedvesem. Nem akartalak megbántani. Néha megfeledkezem róla, hogy kik a barátaim. Néha az az érzésem támad, hogy semmit sem szabad elárulnom. Titoktartásra van szükség, persze, de nem veled, hanem az Öszvérrel szemben. - Bágyadt gyengédséggel megveregette a lány vállát.

- Mi van a Második Alapítvánnyal? - kérdezte a lány.

Az öreg önkéntelenül feszült, sziszegö suttogásra kapcsolt át:

- El tudod képzelni, hogy Seldon milyen gondosan elsöpörte minden nyomát? A Seldon-közgyülés anyaga még egy hónappal ezelött sem jelentett volna nekem az égvilágon semmit, amikor még nem szállt meg ez a furcsa ihlet. Bár még most is. vérszegénynek tünik. A közgyülés kiadványai sokszor látszólag összefüggéstelenek, és sohasem világosak. Nemegyszer elgondoltam, mi volt Seldon szándéka. Néha arra gondolok, hogy a közgyülés csupán arra kellett neki, hogy neve legyen a gyereknek, különben ö maga, a saját két kezével húzta föl a épületet.

- Az Alapítványokét? - kérdezte Bayta türelmetlenül.

- A Második Alapítványét. A mi Alapítványunkkal semmi probléma. A Második Alapítvány azonban nem volt más egy névnél. Alig-alig történt említés róla, vagy ha részletesen ki is munkálták, akkor mélyen elrejtették a matematika méhébe. Még mindig sok olyasmi van, amihez csak most kezdek hozzáférközni, hét nap alatt azonban a kusza foszlányok homályos képpé kezdtek összeállni.

Az elsö számú Alapítvány fizikusok világa volt. A Galaxis halódó tudományát gyüjtötték itt egybe, olyan körülmények közé, hogy újból szárba szökkenhessen. Egyetlen pszichológust sem telepítettek oda. Ennek a különös egyoldalúságnak nyilván megvolt a célja. A szokásos magyarázat szerint a Seldon-féle pszichohistória jobban érvényesült, ha az egyedi alanyok - az egyes emberek - nem is sejtették, mi vár rájuk, ezért minden helyzetben természetes maradt a reagálásuk. Világos, amit mondok, kedves?

- Igen, doktor.

- Akkor jól figyelj ide. A Kettes Számú Alapítvány a lelki tudományok világa volt. A mi világunk tükörképe. Nem a fizika: a pszichológia volt a király. Érted? - fejezte be diadalmasan.

- Nem én!

- De hát gondolkozz, Bayta, használd a fejedet. Hari Seldon jól tudta, hogy a pszichohistóriája csupán valószínüségeket és nem bizonyosságokat volt képes elöre vetíteni. Mindig volt bizonyos hibalehetöség, és az idö haladtával ez a lehetöség mértani haladvány szerint növekszik. Természetes, hogy Seldon minden töle telhetö gátat fölhúzott a halmozódó bizonytalanság ellen. A mi Alapítványunk a tudományok szempontjából életerösnek bizonyult. Képesnek arra, hogy minden hadsereggel s fegyverrel szembeszegüljön. Erövel eröt állított szembe. De mit kezdhetett egy olyan szellemi támadással, mint amilyen az Öszvér-féle mutáns részéröl fenyegette?

- Erre voltak a Második Alapítvány pszichológusai! - kiáltott föl Bayta növekvö belsö izgalommal.

- Igen, igen, igen! Ez az!

- De hát eddig a kisujjukat sem mozdították.

- Honnan tudod, hogy nem?

Bayta meghányta-vetette magában a kérdést.

- Nem tudom. Van rá bizonysága, hogy tettek volna valamit?

- Nincs. Sok tényezö van, amelyekröl semmit sem tudok. A Második Alapítvány sem ugrott ki készen, teljes fegyverzetben Zeus fejéböl, mint ahogy mi sem. Mi is lassan fejlödtünk és izmosodtunk; nyilván ök is. A csillagok a megmondhatói, hol tartanak jelenleg. Elég erösek-e vajon, hogy szembeszálljanak az Öszvérrel? Vagy egyáltalán fölismerték-e már a veszélyt? Vannak-e megfelelö vezetöik?

- De ha a Seldon-terv érvényes rájuk, akkor a Második Alapítványnak le kell gyöznie az Öszvért.

- Hmm - Ebling Mis sovány arca csupa ránc volt a szellemi éröfeszítéstöl -, biztos, hogy így van? Mert a Második Alapítvány nehezebb ügy az elsönél. Összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, s ennek folytán a hibalehetöség is nagyobb. És ha a Második Alapítvány nem bánna el az Öszvérrel, akkor jaj lenne nekünk. Ez talán az emberi faj, mint olyan, végét jelentené.

- Nem hiszem!

- De igen. Ha az Öszvér leszármazottai öröklik a szellemi erejét - érted? A homo sapiens ezzel nem tud versenyre kelni. Új uralkodó faj - új arisztokrácia - ülne a homo sapiens nyakára, és mint alsóbbrendü fajt, rabszolgaságra kárhoztatná. Vagy tán nem?

- De igen.

- De még ha valamilyen véletlen folytán az Öszvér nem alapítana is dinasztiát, akkor is létrehozna egy torz birodalmat, amelyet kizárólag az ö személyes hatalma tart össze.

Az ö halálával ez is a semmibe foszlana, és a Galaxis megint ott tartana, ahol ö találta, azzal a különbséggel, hogy többé nem lennének Alapítványok, amelyek körül egy igazi és egészséges Második Birodalom kikristályosodhatnék. Sok évezredes barbárság várna ránk. Barbárság, amelynek senki sem látná a végét.

- Mit tehetünk? Figyelmeztessük a Második Alapítványt?

- Meg kell tennünk, különben a tudatlanságuk áldozatául esnek, s ezt mi nem kockáztathatjuk. Csakhogy nincs rá semmilyen mód, hogy figyelmeztessük öket.

- Semmilyen?

- Fogalmam sincs, hol találhatók. Csak annyit tudunk, hogy "a Galaxis másik szélén" vannak, ez minden, s ez azt jelenti, hogy világok milliói között kereshetjük öket.

- De hát, Ebling, ezekböl semmi sem derül ki? - mutatott a lány bizonytalanul az asztalt borító filmhalomra.

- Nem, semmi. Legalábbis az nem, hogy hol keressem öket - egyelöre. A titokzatosságnak nyilván megvan az értelme. Kell, hogy valami oka legyen - s a szemébe visszatért a tanácstalan kifejezés: - De most már menj. Elég idöt elvesztegettem, pedig már nem sok van hátra. nem sok van hátra.

És bosszús türelmetlenséggel elfordult. Magnifico puha léptei közeledtek.

- A férje otthon van, asszonyom.

Ebling Mis nem üdvözölte a bohócot. Már újból belefeledkezett a vetítöjébe.

Este Toran, miután meghallgatta a feleségét, azt mondta:

- És meg vagy gyözödve róla, Bay, hogy igaza van? Nem gondolod, hogy. - és habozva megtorpant.

- Igaza van, Torie. Tudom, hogy beteg. Ahogy megváltozott, lefogyott, ahogy beszél - szóval beteg. De mihelyt a Második Alapítvány vagy az Öszvér vagy bármi, amin dolgozik, szóba kerül, csak meg kell nézni az öreget! A szava világos és tiszta, akár az ür külsö szférái. Tudja, hogy mit beszél. Én hiszek neki.

- Akkor hát van remény. - A fiú szava félig kérdés volt.

- Én. én nem is tudom. Lehet, hogy van. Lehet, hogy nincs. Mostantól kezdve magamnál hordok egy pisztolyt. - A fegyver fényes csöve megvillant a kezében. - Minden eshetöségre számítva, Torie. Minden eshetöségre.

- Milyen eshetöségre?

Bayta nevetésében volt egy kis hisztérikus él.

- Hagyjuk. Lehet, hogy egy kicsit én is dilis vagyok, akárcsak Ebling Mis.

Ebling Misnek pedig még hét napja volt hátra az életéböl, és ez a hét nap is, egyik a másik után, csendesen elszivárgott.

Toran valamiféle bódulatban élte le ezeket a napokat. A melegedö nappalok meg a temetöi csend fásult közönybe ringatták. Úgy érezte, mintha az égvilágon minden mozgás megszünt volna, és az élet végtelen álomtengerbe dermedt volna bele.

Mis nem e világhoz tartozott, s vakondmunkájának semmi nyoma sem jutott föl a felszínre. Teljesen elbarikádozta magát; sem Toran, sem Bayta nem férközhetett hozzá. Egyedül Magnifico jövése-menése tanúsította, hogy még megvan. Az egyszerre hallgataggá és mélává vált Magnificóé, aki lábujjhegyen le-levitte neki az ételét, és némán, mozdulatlanul figyelte öt a félhomályban.

Bayta egyre magának valóbb lett. Elevensége kihunyt, magabiztos életrevalósága elenyészett. Ő is félrevonult a maga gondolataival és szorongásaival, és egyszer Toran rajtakapta, amint a fegyverével játszadozott, A lány gyorsan, eröltetett mosollyal elrejtette.

- Mit csinálsz azzal a pisztollyal, Bay?

- Csak nézegetem. Ez csak nem bün?

- Még szétdurrantod vele azt a bolond fejedet.

- Hát aztán! Nem nagy kár érte.

A házasélet megtanította Torant, hogy kilátástalan dolog vitába szállni egy rosszkedvében levö nöszeméllyel. Vállat vont hát, és magára hagyta.

Az utolsó napon Magnifico elfúló lélegzettel, hanyatt-homlok rohant hozzájuk. Rémülten beléjük kapaszkodott.

- A tudós doktor magukat szólítja. Nincs jól.

És valóban nem volt jól. Ágyban feküdt, a szeme természetellenesen kitágult, és természetellenesen ragyogott. Piszkos volt, alig lehetett ráismerni.

- Ebling! - sírta el magát Bayta.

- Beszélni akarok - hebegte a pszichológus, és nagy nehezen vézna könyökére támaszkodott. - Beszélni akarok. Nekem befellegzett. A munkámat rátok hagyom. Nem csináltam jegyzeteket, a részletszámításokat megsemmisítettem. Senkinek sem szabad megsejtenie semmit. Tartsatok mindent a fejetekben,

- Magnifico! - szólt rá Bayta a fiúra nyersen. - Tessék fölmenni!

A bohóc vonakodva fölemelkedett, és egy lépést tett elfelé. Szemét könyörgön Misre függesztette.

Mis ernyedten intett.

- Ő nem számít, hadd maradjon. Maradj csak, Magnifico!

A pojáca sietve visszaült. Bayta a padlóra meredt. Lassan, nagyon lassan beharapta az alsó ajkát

Mis rekedten suttogott:

- Meg vagyok gyözödve róla, hogy a Második Alapítvány fölülkerekedhet, ha az Öszvér nem csap le rá idönek elötte. Eddig titokba burkolózott; a titkot meg kell örizni, a cél érdeke úgy kívánja. Oda kell mennetek, döntö lehet, hogy ti milyen hírt visztek. Minden ezen múlhat. Hallotok engem?

Toran gyötrelmesen fölkiáltott:

- Igen, igen! Hogy jutunk el oda, Ebling? Hol találjuk meg?

- Megmondhatom - súgta elhaló hangon. De nem mondta meg.

Bayta halálra vált arccal fölemelte a pisztolyát, és visszhangzó csattanással elsütötte. Deréktól fölfelé nem volt többé Mis, s mögötte rongyos szélü lyuk tátongott a falban. Bayta merev ujjai közül a padlóra hullott a fegyver.

26. A KUTATÁS VÉGE

Emberi szónak itt nem volt helye. A robbanás visszhangja tovagörgött a külsö helyiségekbe, és érdes morajlással elhalt. De még mielött kimúlt volna, letompította Bayta földre hulló pisztolyának fémes koppanását, elfojtotta Magnifico éles sikoltását, kioltotta Toran artikulálatlan üvöltését.

Aztán gyötrelmes csend zuhant rájuk.

Bayta lehajolt feje homályba veszett. Egy csöppecske csillant meg a fényben. Bayta még sohasem sírt.

Toran izmait pattanásig feszítette a görcs, amely sehogy sem akart alábbhagyni: úgy érezte, soha többé nem lesz képes szétfeszíteni a fogait. Magnifico arca fakó, élettelen álarc volt.

Végre Toran még mindig görcsösen összezárult fogai között fölismerhetetlen hang préselödött ki:

- Hát te is az Öszvéré vagy? Téged is megszerzett magának?!

Bayta ráemelte a tekintetét, és a szája fájdalmas vigyorba torzult.

- Az, az Öszvéré? Nevetséges!

A mosolya csikorgott, a haját dacosan hátravetette. A hangja lassan visszanyerte normális vagy majdnem normális árnyalatát.

- Megtörtént, Toran; most már beszélhetek. Nem tudom, mennyivel élem öt túl. De mindenesetre belekezdek.

Toran feszültsége végül is magától ernyedt ürességgé roppant össze.

- Miröl beszélhetsz? Mit mondhatsz még, Bay?

- Arról, hogy folyton a nyomunkban járt a balszerencse. Már korábban is szóba hoztuk ezt, Torie. Nem emlékszel? Hogy a szerencsétlenség egyre-másra kapdosott a sarkunk után, anélkül hogy igazán egyszer is belénk mart volna. Az Alapítványon vagyunk, amely összeomlik, miközben a Független Kereskedöit tartják még a gátat - de nekünk sikerül idejében Menedékre jutnunk. Menedéken vagyunk, ez is összeomlik, míg a többiek még harcolnak - és mi ismét idejében kereket oldunk. Onnan Neotrantorra megyünk; azóta ez is bizonyára az Öszvér oldalára állt.

Toran figyelmesen hallgatta, és tagadólag intett a fejével.

- Nem értem.

- Torie, ilyesmi nem esik meg a valóságban. Te meg én jelentéktelen figurák vagyunk; nem pottyanunk hát egy év leforgása alatt szüntelenül egyik politikai örvényböl a másikba - hacsak nem visszük magunkkal az örvényt is. Hacsak nem visszük magunkkal a fertözés forrását! Érted most már?

Toran ajkai megfeszültek. Iszonyodva rámeredt a véres csonkra, amely valaha emberi lény volt, és borzongva kifakadt:

- Menjünk innen, Bay! Gyerünk ki a szabad levegöre!

Odakint felhös volt az ég. A szél szürke rohamokban nyargalászott körülöttük, és belekapaszkodott Bayta hajába. Magnifico utánuk baktatott, és megfogódzkodott beszélgetésük peremében.

- Azért ölted meg Ebling Mist - sziszegte Toran -, mert azt hitted, hogy ö a fertözés góca? - Valami a lány szemében meghökkentette. - Csak nem ö volt az Öszvér? - suttogta. Ám maga sem hitte - nem hihette! - komolyan, amit mondott.

Bayta élesen fölkacagott.

- Szegény Ebling mint Öszvér! A Galaxisra, nem! Ha ö lett volna az Öszvér, akkor lehetetlen lett volna megölnöm. Fölfedte volna a szándékomat a kísérö érzelmemböl, és átváltoztatta volna szeretetté, odaadássá, imádattá, rettegéssé, vagy amiben éppen kedve telt volna. Ellenkezöleg, azért öltem meg Eblinget, mert nem ö volt az Öszvér. Azért öltem meg, mert tudta, hogy hol van a Második Alapítvány, és két másodpercen belül elárulta volna a titkot az Öszvérnek.

- Elárulta volna a titkot az Öszvérnek - motyogta Toran ostoba képpel. - Elárulta volna az Öszvérnek.

Aztán élesen elkiáltotta magát, és borzadállyal rámeredt a pojácára, aki magába roskadva, aléltan kuporgott a földön. Szemlátomást lesújtotta, amit a beszélgetésböl megértett.

- Csak nem Magnifico? - suttogta Toran.

- Hallgass ide! - mondta Bayta. - Emlékszel rá, mi történt Neotrantoron? Ó, Torie, gondolkozz már!

A fiú azonban tagadólag rázta a fejét és magában motyogott

A lány türelmetlenül folytatta:

- Egy ember meghalt Neotrantoron. Meghalt, pedig ujjal sem ért hozzá senki. Nem úgy volt? Magnifico játszott a szonovizorján, és mire abbahagyta, a koronaherceg halott volt. Nem találod ezt különösnek? Nem furcsa, hogy valaki, aki mindentöl retteg, és látszólag magánkívül van a félelemtöl, képes rá, hogy, akarattal embert öljön?

- A zene meg a fényeffektusok - mondta Toran - mélyreható érzelmi hatást keltenek.

- Úgy van, érzelmi hatást. Méghozzá jókorát. Ha nem tudnád az érzelmi ráhatások az Öszvér szakmájába vágnak. Mondjuk, hogy mindez véletlen. Igaz ugyan, hogy az a teremtés, aki sugallattal ölni képes, csupa rettegés. De hát állítólag az Öszvér kezelés alá vette az agyát, amellyel meg lehet magyarázni a dolgot. Igen ám, Toran, csakhogy én elkaptam valamit abból a szonovizor-egyvelegböl, amely leterítette a koronaherceget. Csak egy morzsányit, de az is épp elég volt ahhoz, hogy úrrá legyen rajtam ugyanaz a kétségbeesés, amely az Idökriptában meg a Menedéken fogott el. Ezt az érzést, Toran, nem lehet összetéveszteni.

Toran arca elsötétült.

- Én is. éreztem azt. De aztán megfeledkeztem róla. Sosem gondoltam volna.

- Akkor villant belém elöször. Homályos sejtelem volt inkább, ha úgy tetszik, intuíció. Semmi kézzelfogható. De aztán Pritcher elmesélte az Öszvért meg a mutációját, és egyszerre minden megvilágosodott. Az Öszvér volt az, aki az Idökriptában a kétségbeesést sugalmazta; Magnifico volt az, aki Neotrantoron elültette a reménytelenséget. Ugyanaz az érzés. Ennélfogva az Öszvér meg Magnifico egy és ugyanazon személy. Nem illeszkedik szépen egybe minden, Torie? Akár a mértani axióma: ha két dolog egyenlö egy harmadikkal, akkor egymás között is egyenlö.

A lány közel járt a hisztériához, de aztán nyugalmat eröszakolt magára. Majd így folytatta:

- Halálra rémített ez a fölfedezés. Ha Magnifico azonos az Öszvérrel, akkor ismerheti az érzéseimet, és tetszés szerint változtathatja öket. Igyekeztem elkerülni öt, nehogy valamit is megsejtsen. Szerencsére ö sem törödött velem; túlságosan el volt foglalva Ebling Misszel. Eltökéltem, hogy megölöm Mist, mielött ki tudna szedni belöle valamit. Titokban tartottam a dolgot, amennyire csak tölem telt - olyannyira, hogy még magamnak sem mertem bevallani. Ha magát az Öszvért el tudtam volna intézni. De ez túl kockázatos volt. Biztosan rájött volna, és akkor mindennek vége.

A lányból minden érzelem kiégett.

Toran szava kemény volt és megfellebbezhetetlen:

- Lehetetlen! Csak rá kell nézni a nyomorult teremtésre. Ő és az Öszvér? Azt sem tudja, miröl beszélünk.

De amikor a tekintetével is követte kinyújtott ujját, Magnifico talpon állt és éber volt, sötét szemében eleven tüz izzott. A hangja minden akcentus nélkül csendült:

- Jól hallom én, barátom. Csak eltünödtem rajta, hogy milyen ravaszul és elörelátóan kiterveltem mindent, mégis hiba csúszhatott a számításaimba, és hogy milyen nagy árat fizettem ezért.

Toran hátratántorodott, mintha attól tartana, hogy a pojáca hozzáférhet vagy a leheletével megfertözheti öt.

Magnifico bólintott a néma kérdésre.

- Igen, én vagyok az Öszvér.

Teste elvesztette groteszkségét; pipaszár tagjai, papagájcsör orra nem ébresztett nevetést. A félelmet mintha lemosták volna róla; tartásába magabiztosság költözött.

Mint aki megszokta a parancsolást, egykettöre ura lett a helyzetnek.

- Üljenek le - mondta nagylelküen. - Nyugodtan heverjenek le, ha úgy kényelmesebb. A komédiának vége, és szeretnék elmondani egy történetet. Az a gyengém, hogy szeretem megértetni magam az emberekkel.

A szeme, amellyel Baytára nézett, továbbra is Magnifico, a pojáca lágy, szomorú barna szeme volt.

- Tulajdonképpen semmi olyasmi nincs a gyermekkoromban - kezdte minden bevezetés nélkül türelmetlen, hadaró tempóban -, amire szívesen emlékeznék. Talán megértenek. A nyakiglábságom mirigyi eredetü; az orrommal vele születtem. Nem lehetett normális gyermekkorom. Az anyám meghalt, mielött még a világra hozott. Az apámat nem ismertem. Vadócként nöttem föl, sebzett és megkínzott lélekkel, telve önsajnálattal és mások iránti gyülölettel. Habókos gyereknek tartottak. Mindenki elkerült; a legtöbben undorból, de volt, aki félelemböl. Furcsa eseteket említhetnék, különben hagyjuk. Amikor Pritcher kapitány a gyermekkorom után szaglászott, könnyen rájött belölük, hogy mutáns vagyok, amire én magam csak húszéves koromban ébredtem rá.

Toran és Bayta mintha távolból hallották volna. A szavak esöként záporoztak rájuk, leperegtek róluk a földre, amely szinte nyomtalanul beitta öket. A pojáca - vagy az Öszvér - apró léptekkel föl és alá járkált elöttük, és a mellén keresztbe font karjaihoz intézte a szavait.

- Úgy tetszik, szokatlan képességemnek a fölismerése is csak lassan, lomha léptekkel jutott el a tudatomig. De sokáig magam sem akartam elhinni. Számomra az emberi lélek olyan számlap, amelyen mutató jelzi az uralkodó érzelmet. A hasonlat gyatra, de hogy magyarázzam meg másként? Lassan rájöttem, hogy bele tudok nyúlni a lelkekbe, és oda fordíthatom a mutatót, ahová csak akarom, s mindörökre oda is szögezhetem. De még tovább tartott, amíg arra is rájöttem, hogy mások erre képtelenek.

De mihelyt a hatalmamnak a tudatára ébredtem, azon nyomban föltámadt bennem az a vágy is, hogy elégtételt vegyek korábbi nyomorúságomért. Talán meg tudják érteni. Legalábbis próbálják megérteni. Nem könnyü elviselnie a sorsát annak, aki nyomorék létére kellö ésszel és értelemmel is meg van verve. Türnie a röhögést és a kegyetlenséget! Elviselnie azt, hogy más, mint a többiek. Hogy azok nem fogadják be maguk közé.

Maguk el sem tudják ezt képzelni.

Magnifico égnek emelte a tekintetét, s a sarkán himbálózva, kökemény arccal folytatta az emlékezést:

- Ám végül is megtanultam a leckét, és eltökéltem magamban, hogy mért ne cserélhetnék szerepet a Galaxissal? Eddig minden dobás az övék volt, s én huszonkét éven át zokszót sem ejtettem. Most rajtam a sor! Ezután rajtatok a béketürés sora! És micsoda elönyt adok nektek! Én egymagám! S trilliók ellenem!

Gyors pillantást vetett Baytára.

- Volt azonban egy hátrányom. Önmagamban senki sem voltam. Ha hatalomra akarok szert tenni, csakis mások útján tehetem meg. Minden sikeremet közvetítökön keresztül értem el. Mindig! Pritcher igazat mondott. Egy kalóz segítségével tettem szert elsö hadmüveleti támaszpontomra az aszteroidán. Egy gyáros segítségével vetettem meg a lábamat az elsö bolygón. Egész sor közvetítön keresztül jutottam el Kalgan haduráig, s az ö segítségével szereztem meg magát Kalgant, s jutottam hajóhadhoz. Ezután jött az Alapítvány - és itt lépnek be maguk a történetbe.

Az Alapítvány volt minden eddigi közt a legkeményebb dió - folytatta halkan. - Ahhoz, hogy feltörjem, az uralkodó osztály jókora részét kellett volna megnyernem, megtörnöm vagy megsemmisítenem. Idövel persze meg tudtam volna birkózni ezzel is, de mért ne keressek rövidebb utat, ha ilyen kínálkozik, Mert ugyebár, ha egy erömüvész föl képes emelni két és fél mázsát, az még nem jelenti azt, hogy egyebet sem kíván, csak mindig azt emelgetné. A érzelmek irányítása nem könnyü munka, és ha múlhatatlanul nincs rá szükség, a legszívesebben elkerülöm, így hát, szövetségeseket kerestem az Alapítvány elleni elsö támadásomhoz.

Kiadva magamat saját bohócomnak, kutatni kezdtem az ügynök vagy ügynökök után, akit vagy akiket az Alapítványnak Kalganra kellett küldenie, hogy szerény személyem után szaglásszanak. Most már tudom, hogy Han Pritcher volt az, akit kerestem. Szerencsés véletlen folytán azonban maguk akadtak az utamba. Mert telepata vagyok, ha nem is tökéletes, de arra azért rájöttem, asszonyom, hogy ön az Alapítványra való. És ez lett a vesztem. Ez még önmagában nem volt végzetes hiba, ugyanis késöbb Pritcher csatlakozott hozzánk, szülöatyja volt azonban egy olyan hibának, amely aztán végzetesnek bizonyult.

Toran csak most ocsúdott föl. A hangja remegett a méltatlankodástól:

- Megálljon csak! Azt akarja mondani, hogy amikor én ott Kalganon egy szál kábítópisztollyal szembeszegültem azzal a hadnaggyal, és kimentettem magát a karmai közül, akkor maga lovalt bele ebbe érzelemráhatás útján? - A szája tajtékot vert. - Azt állítja, hogy egész idö alatt az ellenörzése alatt tartott?

Magnifico arcán halvány mosoly játszadozott.

- Miért ne? Csak nem gondolja, hogy ez lehetetlen? Kérdezze csak meg önmagát: kockára tette volna tán az életét egy csodabogárért, akit ráadásul soha nem látott, ha a józan eszénél van? Gondolom, maga is meglepödött késöbb, amikor már lecsillapodott, hogy erre ragadtatta magát.

- Igen - mondta Bayta elmélázva -, úgy volt. Minden világos.

- Egyébiránt Torant nem fenyegette semmi veszély - folytatta az Öszvér. - A hadnagynak megvolt rá a szigorú parancsa, hogy hagyjon futni bennünket, így hát mi hárman meg Pritcher az Alapítványra mentünk, és lám, a tervem egyszerre kezdett testet ölteni. Pritcher hadbírósági tárgyalásán, ahol mi is jelen voltunk, én sem tétlenkedtem. A hadbírók késöbb csapatparancsnokok lettek a háborúban. Egykettöre meg is adták magukat, s az én hajóhadam megnyerte a Horleggor melletti csatát és más kisebb ütközeteket is. Pritcher útján eljutottam dr. Mishez, aki teljesen önszántából hozott nekem egy szonovizort, s ezzel roppant mértékben megkönnyítette a dolgomat. Persze azért nem teljesen önszántából tette.

Baytából kitört a fölismerés:

- Azok a hangversenyek! Sehogy sem tudtam beilleszteni öket. Most már értem.

- A szonovizort - erösítette meg Magnifico - gyüjtölencséhez lehetne hasonlítani. Tulajdonképpen önmagában véve is kezdetleges érzelembefolyásoló eszköznek vehetö. A segítségével képes vagyok népes tömeget a hatásom alá keríteni, egyes emberekre pedig annál nagyobb befolyást tudok gyakorolni. Azok a hangversenyek, amelyeket Terminuson adtam, mielött elesett volna, meg Menedéken, mielött ez is elesett volna, hozzájárultak az általános vereséghangulathoz. Neotrantoron, ha nincs a szonovizor, alaposan meg tudtam volna gyötörni a koronaherceget, megölni azonban képtelen lettem volna. Most már értik?

Ám Ebling Mis volt a legfontosabb fölfedezésem. Vele talán. - mondta bosszúsan, de aztán nem fejezte be, hanem sietve továbbment: - Van az érzelmi befolyásolásnak egy sajátos vonatkozása, amiröl nem tudhatnak. Intuíció, megérzés, ösztön, nevezzük, ahogy tetszik, érzelem gyanánt is kezelhetö. Legalább is én úgy tudom kezelni. Ugye, nem értik, mit akarok mondani?

Nem várt választ.

- Az emberi agy mélyen a teljesítöképessége alatt dolgozik. Általában húsz százalékot szoktak megadni. Amikor hirtelen megugrik a teljesítmény, ezt nevezik ösztönnek, megérzésnek, intuíciónak. Korán fölismertem azt a képességemet, hogy tartósan intenzívebb szellemi teljesítményre tudom serkenteni az embereket. A befolyásolt személy számára ez halálos végü folyamat. Például az az atommezö-kioltó, amelyet az Alapítvány elleni háborúban használtam, úgy született, hogy egy kalgani technikust ilyesféle szellemi csúcsteljesítményre sarkantyúztam. Vagyis megint másokon keresztül dolgoztam.

Ebling Mis volt ebböl a szempontból a teliTalálat. Óriási lehetöségek szunnyadtak benne, s nekem szükségem volt erre az eredményre. Mielött még háborúba léptem volna az Alapítvánnyal, tárgyalások végett küldöttségét menesztettem a Birodalomba. Akkoriban kezdtem kutatni a Második Alapítvány után. Persze, hogy nem találtam semmit. S természetesen azzal is tisztában voltam, hogy meg kell találnom. és Ebling Mis nyújtotta a kulcsot. Éreztem, hogy ha csúcsteljesítményre ösztökélem az agyát, talán még Hari Seldon teljesítményét is megismétli.

Részben meg is tette. A végsökig csigáztam. Kíméleten voltam, de nem tehettem mást. Halálra volt ítélve, de elég sokáig élt. - bosszúsan félbeszakította - elég sokáig élhetett volna. Hármasban folytathattuk volna az utunkat a Második Alapítvány ellen. Ez lett volna, az utolsó ütközet - ha nem követem el azt a hibát.

Toran nem bírta türtöztetni a dühét:

-Miért nyújtja, mint a rétestésztát? Bökje már ki, mi volt az a hiba . aztán fejezze be!

- A maga felesége volt a hiba. A felesége, aki rendkívüli lénynek bizonyult. Hozzá hasonlóval soha életemben nem találkoztam. Én. én . - Magnifico hangja váratlanul megcsuklott. Csak nagy nehezén vett eröt magán. Megtörten folytatta: - Megkedvelt anélkül, hogy manipulálnom kellett volna az érzéseivel. Nem undorodott tölem, de nem is gúnyolódott rajtam. Sajnált. Szeretett!

Hát nem értik? Nem látják, hogy milyen következményékkel járhatott ez rám nézve? Soha senki. Nem tagadom, jólesett. Mások érzésein uralkodtam, és lám, a magaméi rászedtek. Így aztán kívül maradtam az ö agyán, vagyis nem nyúltam hozzá. Túlságosan nagyra becsültem a természetes érzést. Ez hiba volt; az elsö hibám.

Maga, Toran, a befolyásom alatt állt. Egy pillanatig sem gyanakodott, nem támadtak kételyei velem szemben. Semmi furcsát vagy különöset nem látott bennem. Mint például amikor a "filiai" hajó megállított bennünket. Egyébként tudták, hol vagyunk, mert állandó kapcsolatban voltam vejük, mint ahogy a tábornokaimmal sem szakadt meg egy pillanatra sem a kapcsolatom. Azért állítottak meg, hogy átszálljak hozzájuk, s kezelésbe vegyem Han Pritchert, aki fogolyként tartózkodott a hajójukon. Mire visszajöttem, már ezredes volt, az Öszvér embere s parancsnok. Az egész müvelet, Toran, még a maga szemében is túlságosan átlátszó volt. Mégis elfogadta a magyarázatomat, amely merö szemfényvesztés volt. Érti, mit akarok mondani?

Toran grimaszt vágott, aztán kihívóan a szavába kötött:

- Hogy tudott kapcsolatban maradni a tábornokaival?

- Könnyen. Az ultrahullámú leadókat könnyü kezelni, és kis helyen elférnek. És ami azt illeti, rajta sem kaphattak. Ha valaki mégis tetten ért, akkor szépen kimetszettem egy szeletkét az emlékezetéböl. Egyszer-egyszer elö is fordult ilyesmi. Neotrantoron megint ostoba érzelmeim áldozatául estem. Jóllehet Bayta nem állt az ellenörzésem alatt, talán mégsem fogott volna soha gyanút, ha nem veszítem el a fejemet a koronaherceg miatt. Földühítettek Baytát illetö szándékai. Ezért megöltem. Ostobaság volt. Föltünés nélkül is elláthattam volna a baját. De a gyanúja még ekkor sem ért volna bizonyossággá, ha elejét veszem Pritcher jóindulatú locsogásának, vagy kevesebb figyelmet szentelek Misre és többet magára. - mondta lemondó vállrándítással.

- Vége? - kérdezte Bayta.

- Folytatom, amit elkezdtem. Kétlem, hogy ebben a degenerált korban rábukkanok még egy olyan eszes és képzett valakire, mint Ebling Mis. Másképp kell hozzáfognom a Második Alapítvány kutatásához. Bizonyos értelemben maguk legyöztek.

Bayta diadalittasan talpra szökkent.

- Bizonyos értelemben? Csupán bizonyos értelemben? Mi végérvényesen legyöztük önt! Az Alapítványon kívüli összes gyözelmei egy fabatkát se érnek, mivel a Galaxis merö barbár vákuum. De maga az Alapítvány is csak múló diadal, mivel nem volt megírva, hogy neki kell útját állnia az önben testet öltött válságnak. A Második Alapítványt teperje le, a Második Alapítványt! De a Második Alapítvány lesz az, amely ön fölött diadalmaskodni fog. Az egyetlen esélye az volt, hogy rábukkan és lesújt rá, mielött az még fölkészült volna. Erröl örökre lekésett. Mától kezdve minden perccel növekszik a fölkészültsége ön ellen. Talán éppen most - éppen most! - indult meg a gépezet. Meg fog bizonyosodni róla, amikor lecsap önre, és véget vet rövid uralmának, s mi marad önböl? Mint, oly sok nagymellü hódító, ön is átsiklik véres üstökösként a történelem egén.

Sebesen lélegzett, s a szenvedélytöl szinte elfulladva folytatta:

- És mi gyöztük le önt, Toran meg én. Boldogan halok meg.

Az Öszvér szomorú, barna szeméböl azonban Magnifico szomorú, barna, szerelmes szeme nézett rá.

- Eszemben sincs megölni magát vagy a férjét. Hiszen ezentúl már úgyis képtelenek ártani nekem, s ha meg is ölném magukat, az még nem hozná vissza Ebling Mis életét. A baklövéseket én követtem el, s én vállalom értük a felelösséget. A férje meg maga elmehetnek. Menjenek békével; s ha szabad azt mondanom: barátsággal.

Aztán hirtelen fölhorgadt büszkeséggel:

- Én azonban még mindig az Öszvér vagyok, a Galaxis leghatalmasabb férfia. És úrrá leszek a Második Alapítványon!

Bayta pedig rezzenéstelen kézzel, kegyetlenül kilötte utolsó nyilát.

- Soha! Én nem vesztettem el a hitemet Seldon bölcsességében. Ön lesz a dinasztiája elsö és utolsó uralkodója.

A nyíl eltalálta Magnificót.

- A dinasztiámnak? Igen, erre én is gyakran gondoltam. Mármint arra, hogy dinasztiát alapítok. S megfelelö hitvest választok magamnak.

Bayta hirtelen megértette a pojáca tekintetében tükrözödö célzást, és iszonyodva fordult el. Magnifico megcsóválta a fejét.

- Érzem a borzadályát, pedig hát butaság. Ha másként alakulnak a dolgok, könnyüszerrel boldoggá tehettem volna magát. Az elragadtatás persze müvi lett volna, de hát elvégre miben sem különbözött volna a valódi érzéstöl. Ámde a dolgok nem úgy alakultak, Öszvérnek hívatom magamat, és alkalmasint nem az eröm miatt.

És eltávozott anélkül, hogy akár egyszer is hátrapillantott volna.