Daniel Defoe

Jack ezredes

Fordította Szegö György

ELÖLJÁRÓ BESZÉD

Uraim, olyannyira általános szokás a minél kedvezöbb fogadtatás érdekében elöljáró beszéddel bocsátani a világba az ilyesféle könyveket, hogy én se mulaszthatom el, noha amondó vagyok, hogy ennek a munkának kevésbé van szüksége elöszóra, mint bármelyik elözönek: ami benne kellemes és gyönyörüséges, annak nem kell cégér; haszon és tanulság tekintetében meg oly gazdag és annyi alkalmat kínál az épülésre, hogy a sok üdvös tanács, melyet sugall, megtöltene egy másik ekkora könyvet.

Böven tehetünk helytálló megjegyzéseket arról, hogy milyen áldásos és milyen elönyökkel jár a józan és jól irányított nevelés, amelynek hiánya sok ezer minden rendü és rangú ifjú romlásához vezet országunkban. Hány meg hány elökelö intézetet és szegények iskoláját lehetne tökéle­te­síteni, hogy elejét vegyük a rengeteg szerencsétlen gyermek romlásának, akit ebben a városban évröl évre a bitófának nevelnek!

A balsorsú gyermekek, kik közül sokan természetüknél fogva inkább hajlanának a jóra, mint a rosszra, valóban siralmas helyzetben vannak, amint erröl hösöm gyermekkorának történetéböl is meggyözödhetni: a körülmények szükségképpen tolvajjá tették, de megmaradt benne az elvek valami különös becsületessége, úgyhogy korán megutálta mesterségének leghitványabb oldalát, végül pedig teljesen fölhagyott a lopással. Micsoda ember lehetett volna belöle, ha a nevelés elönyével léphet a világba, és jól kitanítják, hogyan pallérozhatja ki a benne rejlö nemes elveket!

A világban való hányattatásainak változatos fordulatai olyan mezöt tárnak az olvasó elé, melyen gyönyörüséggel vándorolhat; olyan kertet, hol üdvösséges, gyógyító füveket gyüjthet, melyek egyike sem ártalmas vagy mérges; hol mindenütt magasztalják, tisztelik, bátorítják és megjutalmazzák az erényt meg a bölcsességet; a bün, a gonoszság minden nemét nyomorúság és boldogtalanság kíséri, végül pedig a vétek együtt jár a gyalázattal, elkövetöit szégyen és feddés sújtja, a gaztetteket pedig utálkozás.

Minden bünös olvasó buzdítást kap majd, hogy változzék meg, és ki fog derülni, hogy a hitvány, balul eltöltött élet legjobb és egyetlen jó befejezése a bünbánat; hogy ez vigasz­taló­dással, békével, gyakorta pedig reménységgel jár, a bünbánó meg visszafogadtatik, mint a tékozló fiú, és életét jobban fejezi be, mint kezdte.

Mivelhogy az egész könyv célja és szándéka nem egyéb, mint ezek és a többi efféle dolgok, úgy vélem, egyetlen szó mentséget sem kell a további részeire vesztegetnem, aminthogy az egészre sem. Ha minden rossztól elrettentünk, minden jó és erényes dologra buzdítunk, mondom, ha ezzel az egyedüli szándékkal tesszük közzé ezt a történetet, akkor semmit se lehet ellene vetni; és a legkevésbé se fontos firtatni, vajon az ezredes igazmondóan beszélte-e el történetét vagy sem; ha csak mesét vagy példabeszédet csinált belöle, éppoly hasznos lesz és éppoly nagy jót tesz; ezzel pedig figyelmetekbe ajánlja magát minden további bevezetés nélkül is

ALÁZATOS SZOLGÁTOK.
A SZERKESZTŐ

JACK EZREDES ÉLETE

Látom, hogy életem a természet valóságos kockajátéka volt, és most, hogy immár oly bizton­ságos távolságból nézhetek vissza reá, amilyet a sors nemigen ad meg annak a népségnek, melyhez valamikor tartoztam, úgy gondolom, az én történetem se haszontalanabb jó néhánynál, melyet szemem láttára gyönyörüséggel olvasnak naponta, bár semmi sem olyan szórakoztató és tanulságos bennük, mint amilyennek az enyém fog bizonyulni hitem szerint.

Tudtommal származásom akár elökelö is lehet, mert édesanyám igen jó társaságban forgott, de ez inkább az ö történetéhez tartozik, mint az enyémhez; amit róla tudok, azt dajkámtól hallottam; eszerint anyám nemesasszony volt, apám pedig elökelö ember, és dajkámnak szép pénzt adott, hogy vegyen le engem a nyakáról, és szabadítsa meg öt is, anyámat is a kellemet­lenségektöl, amelyek együtt járnak azzal a balszerencsével, ha valakinek olyan gyereket kell tartania, kit a világnak nem volna szabad látnia, és akiröl nem volna szabad hallania.

Úgy látszik, apám valamivel többet adott dajkámnak, mint amennyiben anyám kérésére megegyeztek, és ünnepélyesen megígértette vele, hogy jól bánik majd velem, iskolába ad. Megbízta, hogy mindig gondosan emlékeztessen nemesi származásomra, ha életben maradok olyan korig, hogy valamennyire is fel tudjam fogni, és nem is kívánta, hogy ennél több nevelésben részesítsen, mert nem kételkedett benne, hogy elöbb-utóbb már ez a tudat is születésemhez méltó gondolatokat fog sugallni nekem, és biztosan nemesember módjára fogok cselekedni, ha annak tartom magamat.

De a sors nem akarta, hogy az elsö csapással véget is érjen hányattatásom; hisz nagy ritkaság, ha a szerencsétleneket csak egy napig sújtja balvégzetük: a nagy emberek fokról fokra emel­kednek a nagyságban a dicsöség csúcsáig, a nyomorultak a csapások szüntelen sorozatától süllyednek nyomorúságuk mélyére, és sokáig sínylödnek gyötrö kínjaik sanyarúságában, míg a szerencse egy fordulata meg nem villantja elöttük a szabadulás reményét, ha egyáltalán megérik azt.

Dajkám annyira becsületesen állta szavát, amennyire az ö helyzetében el lehetett várni, föleg pedig, amennyire körülményei engedték: nagyon gondosan nevelt föl engem, együtt saját fiával meg egy másik magamfajta, gyalázatban született fiúval, akit hasonló egyezséggel vállalt fel.

Szerinte engem Johnnak hívtak, de a vezetéknevemröl sejtelmünk se volt, se neki, se nekem, így hát hívhattam magamat, aminek csak akartam, mikor a szerencse meg a jobb körülmények alkalmat adtak reá.

Történetesen az ö saját fiát is (mert volt egy saját fiacskája, körülbelül egy évvel idösebb, mint én) Johnnak hívták, egy-két évvel késöbb pedig egy másik gyalázatban született gyereket (ahogyan fentebb neveztem) vett magához, hogy ugyanúgy tartsa, mint engem, és annak a neve szintén John volt.

Mivel mindnyájan Johnok voltunk, mindnyájan Jackek is voltunk, és hamarosan úgy is hívtak, mert a városnak abban a részében, ahol nevelkedtünk, vagyis Goodman's Fieldsben a Johnokat általában Jacknek hívják. De dajkám azt kívánta, hogy saját fiát kapitánynak nevezzük, amit el is lehet neki nézni, hiszen egy kicsit meg akarta különböztetni a sajátját tölünk, a többiektöl, és valóban ö volt köztünk a legidösebb.

Engem bosszantott, mikor ezt a fiút kapitánynak szólították, és ordítva követeltem dajkámtól, hogy engem hívjanak kapitánynak, hiszen azt mondta nekem, hogy nemesember vagyok, és én kapitány akarok lenni, az bizony! A jólelkü asszony békét akart, rám hagyta, hogy úgy van, úgy van, nemesember vagyok, ezért pedig többnek kell lennem, mint kapitánynak, legyek hát ezredes, mert az sokkal jobb, mint kapitánynak lenni. - Tudod, lelkem - mondta -, bármelyik tengeri medvét kapitánynak szólítják, ha parancsnok lesz, akár egy olyan lélekvesztön is, mellyel a regrutákat fogják össze a hajóhadnak, de az ezredesek katonák, és senki másból nem csinálnak ezredest, csakis nemesemberböl; ezenkívül pedig, hallottam már olyat, hogy ezredesekböl lordok meg tábornokok lettek, még ha eleinte fattyúk voltak is, és ezért téged ezredesnek fogunk hívni.

Nos, ezzel csakugyan elcsitított egy idöre, bár nem voltam teljesen megelégedve. Hamarosan hallottam azonban, amint azt mondta saját fiának, hogy én nemesember vagyok, és ezért ezredesnek kell szólítania engem, mire az ö fia kezdett el bögni, és azt kívánta, hogy öt hívják ezredesnek. Nekem hízott a májam ettöl, hiszen megelégedéssel tapasztalhattam, hogy az ezredes több, mint a kapitány: a becsvágy olyan egyetemesen el van ültetve az emberi elmébe, hogy nincs az a koldusfiú, akiben ne mozgolódna.

Így hát akadt nálunk Jack ezredes meg Jack kapitány, ami pedig a harmadik fiút illeti, ö egyszerüen csak Jack volt még néhány évig, azután magasabbra került születése jogánál fogva, ahogy hallani fogjátok a maga helyén.

Mind a hárman reményteljes fiúk voltunk, és életünk sok ismétlödése nagyon korán azt ígérte, hogy mindnyájunkból gazember lesz. De ha igaz, amit a dajkám természetéröl hallottam, mégse mondhatom, hogy a becsületes asszony nem tett meg minden töle telhetöt, és nem próbálta elejét venni ennek.

Mielött folytatnám a történetet, helyes lenne elmondanom egyet-mást a szereplökröl, ahogy és amilyen messziröl csak össze tudtam szedni emlékezetemben, mind magamról, mind Jack fivéreimröl, mégpedig röviden és részrehajlás nélkül.

Jack kapitány egy teljes esztendövel a legidösebb volt köztünk. E zömök, nagydarab fiú erös alkata azt ígérte, hogy keménykötésü férfi lesz belöle, de nem nö magasra. Ravasz, mogorva, zárkózott természete mindig bosszúra szomjazott; ráadásul vadállatiasságra, vérengzésre, kegyetlenségre hajlott. Viselkedése vetekedett egy sült bugriséval, egy tahóéval, egy fuvaros­fajzatéval; agyafúrt volt, amilyennek egy utcakölyöknek lennie kell, de tudatlan és gyermek­korától taníthatatlan. A bulldogra emlékeztetett merész, elszánt természetével, de a leg­csekélyebb nemeslelküség is hiányzott belöle. Soha egyetlen tanítónönknek se sikerült tanulásra bírnia öt, még a betüvetést se tudták belesulykolni; és mintha tolvajnak született volna, alighogy megtanult beszélni, ellopott mindent; ami a közelébe került; mégpedig nemcsak édesanyjától, hanem bárki mástól, mitölünk, testvéreitöl és pajtásaitól is. Vérbeli gazember volt, mert a leggyalázatosabb, leggonoszabb hitványságokban lelte kedvét, semmi hajlama, semmi érzéke se volt arra, hogy tisztességes legyen, nem bizony, szavamra, még gazember­testvérei iránt sem; márpedig más tolvajok éppen ebböl becsületbeli kérdést csinálnak, tudniillik abból, hogy legalább egymás iránt tisztességesek legyenek.

A másik Johnt, vagyis a legfiatalabbat közülünk, Jack örnagynak hívták, mert a hölgy, aki a dajkánkra bízta, megvallotta, hogy édesapja gárdaörnagyként szolgál, bár nevét titokban kell tartania, és ennyi elég is volt. Elöbb "John, az örnagy" lett a megszólítása, aztán "az örnagy", végül pedig, mikor már kezdtünk együttesen tekeregni, Jack örnagy, hasonlóan a többiekéhez, mert a neve John volt, mint már említettem.

Jack örnagy vidám, mókás, kellemes fiú volt, jól vágott az esze, ahogy mondani szokás; sose fogyott ki a tréfából meg a jókedvböl, s mint gyakran megjegyeztem, volt benne valami úrias. Igazi férfibátorság jellemezte, semmitöl se félt, és habozás nélkül szembe tudott nézni a halállal, de ha alkalma nyílott rá, ö volt a világ legnagylelkübb, legkönyörületesebb embere. Vele született lovagiasság jellemezte, a kapitány szörnyü vadállatiasságának nyoma se volt benne. Egyszóval semmi se hiányzott belöle ahhoz, hogy nagyszerü emberré váljék, csak a tisztesség. Megtanult olvasni, akárcsak én, és nemcsak nagyon jól beszélt, hanem értelmesen és nagyon szép angol nyelven írt is, mint látni fogjátok történetének folyamán.

Ami alázatos szolgátokat, Jack ezredest illeti, kedves olvasóim, az szegény, szerencsétlen, engedékeny fickó volt, eléggé hajlandó és eléggé képes is, hogy bármit megtanuljon, ha bárki is tanítómestere lett volna az ördögön kívül. Olyan fiatalon lépett a világba, hogy mikor rosszat kezdett tenni, fogalma se volt cselekedeteinek hitványságáról, se következményeiröl. Jól emlék­szem reá, hogy egyszer egy bíró elé vittek valami tolvajlásért, melyben csakugyan ártatlan voltam, és akkor érvekkel védekeztem, bebizonyítottam vádlóim tévedését és szavaik ellentmondásosságát. A bíró azt mondta, kár, hogy nem találtam magamnak jobb foglala­tosságot, mert biztosan jobbra tanítottak. Ebben azonban tévedett öméltósága, mert engem soha semmire se tanítottak, csak a tolvajlásra, kivéve az írás-olvasást, és mindez azelött történt, hogy a tíz esztendöt betöltöttem volna.[1] De természetes tehetségem volt a beszédre, és el tudtam mondani annyit a cél érdekében, mint a legtöbb ember, akit nem tanítottak nálam többre.

Pajtásaim merész, határozott fiúnak tartottak, aki bármilyen veszéllyel szembe mer szállni, de én másképp vélekedtem magamról, ezért kerültem a verekedést, amennyire csak tudtam, bár néha megkockáztattam és megálltam a sarat, mert igen erös testalkatú voltam, ráadásul pedig fürge is. De gyakran a nyelvemmel vágtam ki magam ott, ahol a kezem kevés lett volna, mégpedig nemcsak gyermekként, hanem férfikoromban is.

Óvatosan és ügyesen üztem mesterségemet, nem is kaptak oly gyakran rajta, mint cimboráimat, úgy értem, gyermekkoromban, mert férfikoromban aztán sohasem, nem bizony, egyszer se huszonhat esztendö alatt, mert ennyit töltöttem a mesterségben, és még mindig nem akasztottak fel, mint hallani fogjátok.

Ami a külsömet illeti, míg piszkos, üveghutában éjszakázó fiú voltam, hamuban aludtam, és örökké az utca mocskában mászkáltam, nem is lehetett más a külsöm, mint a magamfajtáé. Ilyenek voltunk mindnyájan; vagyis olyanok, mint a cipöpucolók, koldusfiúk, koszos utca­kölykök vagy bárki más efféle, akit csak akartok, a lehetö legnagyobb mértékben megvetésre méltóak és nyomorultak. De mégis, emlékszem reá, az emberek azt mondogatták rólam, milyen jóképü fiú; ha megmosdatnák és szépen felöltöztetnék, de csinos lenne, nézzétek csak, milyen szeme van, milyen kellemes, mosolygó arca, de kár érte! Kíváncsi vagyok, ki fia-borja ez a csirkefogó - meg hasonlókat. Aztán rendszerint magukhoz hívtak, és nevemet tudakolták. Én olyankor azt feleltem, hogy a nevem Jack. - De mi a családneved, fickó? - kérdezték. - Nem tudom - feleltem. - Hát apád-anyád kicsoda? - Nekem nincsen - mondtam. - Hogyhogy, sohasem is volt? - Nem volt - mondtam én -, nem tudok róla. - Olyankor fejüket csóválták, felkiáltottak, hogy szegény fiú! de nagy kár! meg efféléket, és szélnek eresztettek, én pedig mindezt megöriztem a szívemben.

Majdnem tízéves lettem már, a kapitány tizenegy, az örnagy meg nyolc 929h75j , mikor dajkám, a jólelkü asszony meghalt. Az ura, aki matróz volt, nem sokkal korábban a tengerbe fulladt, II. Károly idején, amikor a Gloucester, a királyi flotta egyik fregattja, a yorki herceggel a fedélzetén Skótország felé haladtában hajótörést szenvedett. A becsületes asszony olyan szegénységben halt meg, hogy az egyházközségnek kellett eltemettetnie. A három ifjú Jack kísérte maradványait, mert mind a hárman édes gyermekeinek számítottunk. Én, az ezredes haladtam a gyászmenet élén, a kapitány pedig, a legidösebb fia, a végén, igen csüggedten.

A jó asszony halála után mi, a három Jack, szabadon csavaroghattunk a világban; nem sokat törödtünk vele, hogy az egyházközség gondunkat viseli-e vagy sem. Mind a hárman együtt kószáltunk; a Rosemary sikátor meg Ratcliff környékén lakó nép elég jól ismert bennünket, így aztán meglehetösen könnyen kaptunk élelmet, nem kellett sokat koldulni érte.

Én személy szerint némi hírre tettem szert mint nagyon udvarias, tisztességes fiú. Ha ugyanis elküldték valahová egy megbízással, mindig pontosan, gondosan intéztem el, és igyekeztem vissza. Ha pedig rám bíztak valamit, sose nyúltam hozzá, hogy megdézsmáljam, hanem becsületbeli kérdésnek tartottam, hogy gondosan bánjak bármilyen kezemre adott holmival, bár minden egyéb esetben éppolyan megtévelyedett tolvaj voltam, mint akármelyik másik.

Egy-egy szegényebb boltos is gyakran ott hagyott üzlete ajtajánál, hogy vigyázzak, míg ebédel, vagy átmegy egy sörmérésbe, vagy más effélét csinál, én pedig mindig szívesen, vidáman és a legbecsületesebben tettem neki eleget.

Jack kapitánynak, aki mogorva, rossz külsejü, durva fiú volt, éppen ellenkezöleg, egy szava sem akadt, melyböl jó modort vagy kedélyt lehetett volna érezni. Igent vagy nemet mondott, éppen csak hogy megfeleljen, ha kérdeztek töle valamit, semmi egyebet. Senki a legcsekélyebb szívélyességet ki nem tudta csiholni belöle. Ha elküldték valahová egy megbízással, rendszerint elfelejtette a felét, vagy eltekergett játszani, ha fiúkkal találkozott, vagy egyáltalán el se ment, ha meg igen, sose tért vissza válasszal. Annyira megbízhatatlan és faragatlan volt, hogy senki egy jó szót nem szólt hozzá, mindenki azt mondta, hogy lerí róla a gazember, és bitófán fogja végezni. Egyszóval szépszerével senkitöl semmit nem kapott, úgyhogy valósággal kénytelen volt tolvajjá válni, hogy meglegyen a betevö falatja, hiszen ha koldult, oda nem illö hangon szinte követelte, hogy adjanak neki élelmet, semmint könyörgött érte, annyira, hogy egy ember, aki ismerte öt és adott neki valamit, egy napon azt mondta neki: - Jack kapitány, te már most, gyerek létedre is kellemetlen és förtelmes egy koldus vagy; az a gyanúm, ha megnösz, inkább tudod majd az emberektöl az erszényüket kérni, mint egy pennyt.

Ami az örnagyot illeti, ez a vidám, szeleburdi kis fickó mindig jókedvü volt, akár akadt ennivalója, akár nem, sose panaszkodott, és annyira megkedveltette magát jó viselkedésével, hogy az egész szomszédság megszerette, és kapott élelmet eleget hol itt, hol ott. Így, bármilyen kicsik is voltunk, kiügyeskedtük, hogy elkerüljük az éhezést, ami pedig a szállást illeti, nyáron bakterházak meg bódék ereszei alatt aludtunk vagy olyan üzletek ajtajában, ahol ismertek. Dajkám halála után hosszú éveken át azt se tudtuk, mi fán terem egy ágy. Télen pedig Dallow üvegcsürjében bújtunk meg, a Rosemary sikátor közelében, vagy egy másik üveghutában, a ratcliffi országútnál, a hamugödrökben vagy a bolthajtások alatt, a lassan hülö izzó üveg közelében.

Így éltünk néhány évig, és belesodródtunk egy bandába, mely hozzánk hasonló csupasz, rongyos csirkefogókból állt. Ennyire zsengén is olyan gonoszak voltak már, hogy az ördög se kívánhatott volna különbet, és érettek minden rosszra, ami koruknak megfelelt, mikor gyarapodtak éveikben.

Emlékszem, hogy egy hideg téli éjszakán örjárat zavarta meg nyugalmunkat, rendbiztossal az élén. Bizonyos Ferdenyakút kerestek kiabálva. Úgy látszik, valami olyan hitványságot követhetett el, mely megért ekkora zenebonát, és az örjárat úgy értesült, hogy a koldusfiak között bújik meg, a hutában, a bolthajtások alatt, ahol az üveget hütik.

Kezdödött a riadó. Sötét éjszaka azzal vertek minket fel, hogy kifelé, horda, kifelé, ördög­fattyak, lássuk csak. Mindnyájunkat elökerítettek, egyesek szemüket dörzsölve, fejüket vakarva jöttek ki, másokat elöráncigáltak. Azt hiszem, lehettünk vagy tizenheten, de Ferdenyakút, ahogy öt nevezték, nem lelték közöttünk. Úgy rémlik, jól megtermett, nagy fiú volt, aki rendszerint ugyancsak ott hált. Belekeveredett egy elözö éjszakai rablásba; cimborája, akit elfogtak, remélte, hogy megússza a büntetést, ha elárulja öt, és tájékoztatta a hatóságokat, hol szokott a fiú meghúzódni. De úgy látszik, Ferdenyakú résen volt, és biztonságba helyezte irháját, legalábbis egyelöre, így nekünk megengedték, hogy visszatérjünk meleg lakosztá­lyunkba, a szén hamujába, melyben jó néhány hideg téli éjszakát aludtam át, söt, mondhatnám, jó néhány telet, olyan mélyen és kényelmesen, hogy különbül azóta se, noha jobb lakásokban.

Ezt az életmódot folytattuk jó ideig, azt hiszem, két évig is, és se nem cselekedtünk, se nem akartunk semmiféle rosszat. Rendszerint mind a hárman együtt jártunk, a kapitányból ugyanis, röviden szólva, hiányzott az ügyesség, és volt benne valami kellemetlen, úgyhogy éhen veszett volna, ha nem tartjuk magunk között. Mivel mindig együtt voltunk, általában a három Jack néven emlegettek bennünket. De Jack ezredesé volt az elsöség, jó néhány okból. Az örnagy, mint már mondtam, vidám volt és kellemes, de az ezredes mindig a jobbfajta emberekkel állt szóba - úgy értem, a jobbfajtákkal azok közül, akik hajlandók voltak tereferélni egy koldusfiúval. Ilyenkor örökké faggatóztam, kérdezösködtem mindenröl, akár nyilvános esemény volt, akár magánügy, különösen pedig a tengerészekkel meg katonákkal szerettem beszélgetni a háborúról, a nagy tengeri ütközetekröl meg a szárazföldi csatákról, melyekben bármelyikük is részt vett. Mivel pedig soha semmit el nem felejtettem, amit mondtak nekem, hamarosan, vagyis néhány év múltán, majdnem ugyanolyan jól be tudtam számolni a holland háborúról meg a tengeri ütközetekröl, a flandriai csatáról, Maestricht bevételéröl meg effélékröl, mint bárki azok közül, akik ott voltak. Ezért az öreg katonák meg tengeri medvék szerettek szóba ereszkedni velem, és szívesen elmondtak minden történetet, ami csak eszükbe jutott, nemcsak az akkor folyó háborúkról, hanem az Olivér[2] idején lefolytakról is, I. Károly király haláláról, meg ilyesmikröl.

Bármilyen fiatal is voltam, így amolyan történészféle lett belölem. Bár nem olvastam könyveket, hiszen sohasem is volt könyvem, amit olvashattam volna, mégis türhetöen be tudtam számolni arról, hogy mi történt azelött, és mi volt akkor történöben a világon, különösen ami saját népünket érintette. Tudtam a haditengerészet minden hajójának a nevét meg a parancsnokaikét is, mindezt pedig, mielött betöltöttem volna a tizennégy évet vagy nagyon kevéssel azután.

Jack kapitány eközben rossz társaságba került, elhagyott minket, és jó darabig kellett várnunk, míg egyáltalán hírt kaptunk róla, azt hiszem, lehetett fél év is. Megtudtam, hogy tagja lett egy gyermekrabló bandának, ahogy azokat akkor hívták. Az effélék gonosz fickók voltak, nyomtalanul tüntettek el gyermekeket, mégpedig úgy, hogy hirtelen felkapták öket a sötétben, befogták a szájukat, és elvitték öket bizonyos házakba. Azokban már készen álltak gaz­emberek, akik fogadták öket, Virginiába induló hajókra vitték, és a gyarmaton eladták áldozataikat.

Erre a mesterségre Szörnyü Jack - mert így hívtam - igen alkalmas volt, különösen az eröszakos részére. Ha az ö karmaiba került egy kisgyerek, nemcsak a kiabálást, hanem a lélegzetet is belé fojtotta, és mit se törödött azzal, ha majdnem megölte, nehogy neszt üssön. Úgy látszik, abban az idöben igen alávaló dolgot követhetett el az a banda: vagy meggyilkolta az egyik gyereket, vagy valami egyéb nagy gazságot müvelt vele, és minthogy az áldozat magas rangú polgár gyereke lehetett, a szülö megszimatolt valamit, és visszaszerezte kicsinyét, bár szomorú állapotban, majdnem megölve. Én túl fiatal voltam, és túl régen volt a dolog ahhoz, hogy az egész történetre emlékezzem, de mindnyájukat elfogták és Newgate-be küldték, Jack kapitányt is, a többiekkel együtt, bár nagyon fiatal volt még, nem sokkal több tizenhárom évesnél.

Milyen büntetéssel sújtották a banda gazembereit, azt most már nem tudnám megmondani; de mivel a kapitány csak gyerek volt még, arra ítélték, hogy alaposan korbácsolják meg három­szor Bridewellben.[3] A polgármester vagy bírósági jegyzö, vagy ki volt az, azt mondta neki, hogy ezt könyörületböl teszik, mert távol akarják tartani a bitófától. Nem felejtette el fölhívni a figyelmét arra sem, hogy már most lerí róla az akasztófavirág, és jó lesz, ha vigyáz magára. Ennyire szembeszökö volt a kapitány ábrázata már ilyen fiatalon is, és késöbb még számtalanszor hallhatta ezt. Mikor Bridewellben volt, fülembe jutott balszerencséje, és az örnaggyal együtt elmentem meglátogatni öt, mert ez volt az elsö hírünk sorsáról.

Éppen érkezésünk napján vezették elö, hogy ítélete szerint jóra tanítsák, ahogy ezt nevezték. Mivel pedig el volt rendelve, hogy a tanítást alaposan végezzék, valóban hüségesen tartották is magukat az ítélethez. Az elöljáró, Bridewell parancsnoka, ha jól emlékszem. Sir William Turner nevezetü, kitartóan prédikált neki, hogy milyen ifjú, és milyen kár lenne, ha ilyen fiatal fiút föl kellene akasztani, meg még egy rakás ilyesmit, hogy legyen ez neki figyelmeztetés, és milyen gonoszság volt töle szegény ártatlan gyermekeket ellopni, meg efféléket. Mindezt pedig úgy mondta, hogy közben egy kék jelvényes ember a legirgalmatlanabbul korbácsolta a kapitányt, mert nem volt szabad abbahagynia, míg Sir William rá nem üt egy kis fakalapáccsal az asztalra.

A szegény kapitány toporzékolt, táncolt és üvöltött, mint egy örült; és meg kell vallanom, én majdnem halálra rémültem. Nem tudtam ugyan elég közel kerülni, hogy végignézzem, mit tesznek vele, hiszen csak egy szegény fiú voltam, de utána láttam a hátát, teli a csapások hurkáival, sok helyt véresen, és azt hittem, hogy bele kell halnom a látottakba. Késöbb azonban közelebbröl megismerkedtem az ilyesmivel.

Minden tölem telhetöt megtettem, hogy megvigasztaljam a szegény kapitányt, mikor hozzá engedtek. De a legrosszabbján még nem volt túl, mert még két ilyen korbácsolása volt hátra; és valóban, olyan keményen verték, hogy egy idöre elvették a kedvét a gyermekrablás mester­ségétöl. De aztán mégiscsak közéjük állt megint, és velük is maradt néhány évig, míg csak meg nem szünt ez az üzlet.

Bár nagyon fiatalok voltunk, az örnagyra is, rám is egy ideig nagy hatást tett az, hogy olyan szigorúan bántak a kapitánnyal, és teljes joggal lehetne mondani, hogy minket éppúgy észre térítettek, mint öt, bár nem volt részünk a büntettben. De két ifjú csirkefogó, aki a mi üveghutai szállásunkra járt, még abban az évben hízelgéssel rávette valami módon az örnagyot, ezt a jóindulatú, szelíd fiút, hogy menjen velük sétálni, ahogy a dolgot becézték. Az úriemberek nagyon jól illettek egymáshoz: az örnagy tizenkét év körül volt, a kettö közül, ki magával vitte, az idösebbik se haladta meg a tizennégyet. Üzleti ügyük a Bertalan-napi vásárra szólította öket, a cél pedig, melyért oda tartottak, röviden zsebtolvajlásnak nevezhetö.

Az örnagynak fogalma se volt a mesterségröl, nem is bízták meg semmivel, de mégis részt ígértek neki, mintha éppen olyan szakavatott lett volna, mint ök. Útnak indultak hát. A két ügyes fiatal gézengúz olyan jól végezte a dolgát, hogy este nyolc órakor visszatértek a mi poros hutai szállásunkra, leültek egy sarokban, és az üvegcsür tüzének fényénél osztozni kezdtek zsákmányukon. Az örnagy huzigálta élö a javakat, mert amint bármit is szerzett a kettö, igyekezett szabadulni töle, és átadta neki, nehogy valamit is leljenek náluk, ha lefülelik öket.

Pokoli szerencsével jártak; az ördög bizonyára azért volt segítségükre a zsákmányszerzésben, mert szert akart tenni egy fiatal szerencsejátékosra, akit elrettentett a kapitány balsorsa, és bátorítani akarta a vállalkozásra. Elsö esti zsákmányuk lajstroma a következö volt:

I. Egy fehér zsebkendö valami falusi fehérnéptöl, míg az fölbámészkodott egy paprika­jancsira. A zsebkendö egyik sarkába három shilling és hat penny meg egy gombostü[4] volt belekötve.

II. Egy színes zsebkendö egy falusi legény zsebéböl, mikor kínai narancsot vásárolt.

III. Egy szalagos erszény, benne tizenegy shilling három penny meg egy ezüstgyüszü egy fiatal nö zsebéböl, éppen mikor egy fickó meg akart vele ismerkedni.

N. B. Azonnal észrevette, hogy hiányzik az erszénye, de nem látta a tolvajt, így azt a férfit gyanúsította, ki szóba akart állni vele, és kiabálni kezdett, hogy zsebmetszö. A férfi a sokaság kezébe került, de mivel ismerték az utcában, könnyen megszabadult.

IV. Egy kés meg egy villa, melyet két fiú éppen akkor vásárolt. Egyikük zsebre tette, és indultak hazafelé. Egy perc múlva már el is csente az egyik fiatal gazfickó.

V. Egy kicsi ezüstdoboz, benne hét shilling, csupa apró ezüstpénzben, egy-, két-, három- és négypennyesekben.

N. B. Úgy látszik, ezt egy leány húzta ki a zsebéböl, hogy fizessen, mikor belépett a bódéba egy elöadást megnézni, a kis csirkefogó pedig bedugta kezét és elemelte, éppen mikor tulajdonosnöje vissza akarta tenni.

VI. Egy másik selyem zsebkendö egy úriember zsebéböl.

VII. Még egy másik.

VIII. Egy mozgatható tagú baba meg egy tükör, melyet egy játékárus asztaláról csizeltek el.

Meg kell vallanom, rendkívüli dolog volt, hogy két annyira fiatal kis csirkefogó ekkora zsákmányt szerezzen egy délután vagy inkább este lefolyása alatt. Az örnagy emiatt különös rangra emelkedett másnap.

Én a közelében feküdtem. Alig virradt, hozzám lépett, és így szólt: - Jack ezredes, beszélni akarok veled. - Jól van - válaszoltam -, na, mit mondasz? - Semmit - felelte -, fontos ügyröl van szó, itt nem beszélhetek. - Így hát kimentünk. Alig értünk ki egy keskeny ösvényre az üveghuta közelében, megszólalt: - Ide süss! - és kihúzta kicsit kezét, szinte teli pénzzel.

Meglepödtem a látványtól. Közben ö zsebre dugta vagyonát, aztán újra elöhúzta kezét: ‑ Nesze - mondta -, te is kapsz belöle. - Ezzel nekem adott egy hatpennyst meg egy shillingnyit az apró ezüstpénzekböl. Ez nagyon jól jött nekem. Hiszen bármennyire nemesember voltam is, és bármilyen sokat járt is eszemben ez a kérdés, soha életemben nem láttam együtt ennyi pénzt, legalábbis úgy nem, hogy a magaménak nevezhettem volna.

Nagyon komolyan tudakoltam, hogyan tett szert ekkora gazdagságra, mert neki hét shilling és hat penny jutott osztályrészül, az ezüstgyüszü meg egy selyem zsebkendö. Ez valóságos vagyon volt az ö számára, aki soha életében nem látott együtt egy shillinget sem, mint azt már magamról mondtam.

- És mit fogsz vele csinálni, Jack? - kérdeztem én. - Hogy mit? Hát legelöször is elmegyek a zsibpiacra és veszek magamnak egy pár harisnyát meg cipöt. - Ez helyes - mondtam -, így fogok tenni én is. - El is mentünk mind a ketten, és vettünk egy-egy pár harisnyát a legjobb helyen, öt pennyért, nem párját, hanem összesen öt pennyért. Méghozzá jó harisnyák voltak, sokkal különbek a mieinknél, biztosíthatlak titeket, olvasóim.

Bajosabban tudtunk cipöt keríteni, sokáig nézelödtünk, mielött elég jót találhattunk. De végül is egy nagyon jól ellátott boltocskára bukkantunk, és vettünk két párat, tizenhat pennyért.

Rögtön fel is húztuk, nagy gyönyörüségünkre, mert hosszú ideje nem volt egyikünk lábán sem olyan harisnya, melynek feje is lett volna. Annyira felfrissültem attól, hogy egy pár meleg harisnya meg száraz cipö volt a lábamon - hisz ilyesmivel már régóta nem voltam ismerös -, hogy kezdett eszembe jutni úriemberi mivoltom. Azt gondoltam, hogy lám, most már kezd igaz lenni. Miután így kiöltözködtünk, azt mondtam: - Ide figyelj, Jack örnagy, neked meg nekem sose volt pénzünk és sosem ettünk egy jó ebédet világéletünkben. Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahová egy kis ennivalóért? Én nagyon éhes vagyok.

- Menjünk hát - mondta az örnagy -, én is éhes vagyok. - El is mentünk a Rosemary sikátorba, egy kifözdébe, nagyszerüen megvendégeltük magunkat, és én azt gondoltam, hogy elkezdtünk nemesemberek módjára élni, mert megettünk három penny ára fött marhahúst, két pennyre pudingot, egyre téglát (így hívták a cipót) meg egy egész pint erös sört ittunk, összesen hét pennyt adtunk ki.

N. B. Ráadásul mind a ketten egy-egy jókora tál remek marhahúslevest ettünk. Az én szívemet pedig bámulatosan felvidította az, hogy egész idö alatt, míg ebédeltünk, a ház leánya meg fia valahányszor elment a nyitott fülke elött, ahol ültünk, mindig benézett és bekiáltott: - Uraim, van-e valamire szükségük? Van-e valamire szükségük, uraim? - Szavamra, ez olyan jólesett nekem, mint az egész ebéd.

Még a stepneyi parókia legkülönb háztulajdonosa, vagy akár London föpolgármestere, söt még az egész földkerekség legnagyobb embere sem érezhette volna boldogabbnak magát, úgy, hogy kevesebb bánat vagy tünödés keveredjék örömébe, mint én az üdvösségnek ezen az új fokán, bár az enyém csak kicsi része lehetett az egésznek, mert Jack örnagy vagyona akkora volt az enyémhez képest, mint az enyém ahhoz képest, amim azelött volt. Egyszóval csakis azért örülhettem olyan szertelenül szerencsémnek, noha csak tizennyolc penny volt a részem a zsákmányból, mert a legcsekélyebb sejtelmem se volt nagyobb boldogságról.

Aznap éjszaka az örnagy meg én új gyönyörüségünk diadalában úsztunk, és zavartalan nyu­galomban aludtunk a megszokott helyen, ahol felülröl körülvett minket az üveghuta tüzeinek melege, és teljesen kárpótolt minket azért, hogy hamun meg salakon fordulunk be a fal felé.

Aki ismeri az üvegcsüröket meg bolthajtásos kamráikat, melyekben az elkészült palackok hülnek, az tudja, hogy a hamut téglafalú helyiségekbe hányják, melyeknek egyetlen nyílásuk a bejáratuk, tehát melegek, mint egy közfürdö öltözöje. Ezekben hálnak a szegény fiúk. Lehetetlen hát, hogy ott fázzanak, még ha Grönlandban vagy Novaja Zemlján volnának is. Ezért pedig nemcsak biztonságban fekhetnek, hanem nagyon kényelmesen is, eltekintve a hamutól, de amiatt ök egyet se búsulnak.

Másnap az örnagy és társai megint portyára mentek, ismét sikerrel. Nem is jártak balszerencsével, azt se tudom már, hány hónapig. Hála a gyakori utánzásnak meg irányításnak, Jack örnagyból éppolyan ügyes zsebmetszö lett, mint bármelyikük. De most nem bocsátkozom forgandó szerencséjének hosszú meséjébe, mert sietek saját történetemhez, hiszen jelenleg az a fö dolog, melyet írásba kell foglalnom.

Az örnagy egyetlen napon se mulasztotta el megmutatni nekem új jólétének jeleit, és olyan bökezü volt, hogy gyakran odavetett nekem egy hatpennyst, néha még egy shillinget is. Én pedig észrevehettem, mint kezd posztóholmit keríteni a hátára, mint hagyja el a mi hamus odúnkat, mert másokkal együtt szállást bérel (melyröl majd más alkalommal szolgálok külön magyarázattal). Söt mi több, inget is kezdett viselni, márpedig ilyet sem ö, sem én nem mertünk tenni három éve már.

De egész idö alatt megfigyeltem még valamit. Jack örnagy jólétben volt és jól boldogult, nagyon nyájasan, söt nagylelküen viselkedett velem, sokszor adott nekem pénzt, de soha nem hívott, hogy magam is lépjek be a társaságba. Soha nem mondta, hogy tartsak vele, és boldoguljak ugyanúgy. Nem bizony, egyáltalán nem ajánlotta nekem foglalkozását.

Nemigen tetszett nekem, hogy ilyen tartózkodó irántam. Megtudtam töle általánosságban, hogy munkája a zsebmetszés. Úgy képzeltem, hogy aki ennek igazán mestere akar lenni, annak könnyü kézre van szüksége, ügyességre jócskán, meg nagy fürgeségre, de azért egyáltalán nem lehet nehéz megtanulni. Különösen pedig arra gondoltam, hogy sok az alkalom, hiszen a Londonba jövö falusiak nagyon együgyüek, szájtátiak, annyira el vannak foglalva a bámész­kodással, hogy az a mesterség nem járhat nagy kockázattal, és könnyen elleshetö, csak tudnám nagyjából a módját, meg azt, hogyan fognak hozzá.

Az agyafúrt Ördög sose hanyagolja el dolgát, hanem kap minden alkalmon, hogy buzdítsa szolgáit, így hát eltávolította utamból mindezeket a nehézségeket, és bensö barátságba kevert a város egyik legválogatottabb "búvárjával", vagyis zsebtolvajával. Én hajlottam rá, hogy ugyanolyan gonosz legyek, mint bármelyikük. Barátságunk fontos szerepet játszott: az a fiú gondoskodott róla, hogy hajlamomban ne érjen csalódás.

Pajtásom fölötte állt a kicsi zsebmetszöknek. Nem pályázott csip-csup mütyürkékre a Bertalan-napi vásárokon, nem kockáztatta három-négy shillingért, hogy a csöcselék kezébe kerüljön. Különb dolgokra törekedett, söt nem kevesebbre, mint tekintélyes pénzösszegekre és még nagyobb utalványokra.

Nagy komolyan felszólított, hogy tartsak vele egy sétára. Hozzátette, hogy elöbb egy kicsit megmutatja nekem a mesterségemet, aztán pedig hagy, hogy olyan gonosz legyek, amilyen csak akarok, vagyis, ahogy ö fejezte ki magát, kiügyesít, aztán önállósítsam magamat tetszésem szerint, ö pedig csakis jó szerencsét kíván nekem.

Így hát éppen úgy egyeztünk meg, mint Jack örnagy az ö úriemberével, akivel ö azért ment csupán, hogy lássa, mi a módja, és átvegye a szerzeményt, de mégis kapjon belöle részt. Az én emberem azt mondta, hogy siker esetén éppúgy fogok részesedni, mintha föszereplö lennék. Biztosított róla, hogy ez a szokás a szakmában, mert bátorítani akarják az ifjú kezdöket, és merészségre tanítani, mikor beavatják öket. Hiszen ebben a foglalkozásban oroszlánszív nélkül semmire se lehet menni.

Sokáig haboztam, a kockázatra hivatkozva, és elmeséltem Jack kapitány történetét, akit bátyámnak nevezhetnék. - Nos, ezredes - mondta ö -, úgy látom, nyúlszívü vagy, márpedig aki nyúlszívü, csakugyan nem való a mi mesterségünkre, mert csakis vakmerö szívvel lehet a mi dolgaink végére járni. De mégis, neked semmi tennivalód se lesz elsö alkalommal, így hát mit se kockáztatsz - mondta ö -, mert ha engem lefülelnek, neked semmi közöd hozzá, és futni hagynak, hiszen bármit is tettem én, könnyü lesz úgy feltüntetni, hogy a te kezed nem volt benne.

Erre a rábeszélésre kimerészkedtem vele. Hamarosan rájöttem, hogy új barátom mestertolvaj, ki messze fölötte áll a hétköznapi zsebmetszöknek, és jóval magasabb céljai vannak, mint az én Jack öcsémnek. Sokkal nagyobb fiú is volt nála. Már közel jártam ugyan a tizenöthöz, de koromhoz képest nem voltam nagy, ami pedig a dolog természetét illeti, sejtelmem se volt róla. Eleinte valóban nem tudtam, hogy az bün, és jó darabig tartott, amíg megértettem. A zseb­metszést mesterségnek tekintettem, és azt gondoltam, hogy inaskodni fogok benne. Igaz, hogy akkor vélekedtem így, mikor még újonc voltam a társaságban és fiatalabb is. A kockázatról gyermeteg elképzelésem volt. A tolvajok beáztatásnak nevezték a vallatást, és én azt hittem, hogy csak vízbe mártanak, ha elfognak, és ezzel mindent megúsztam, márpedig mit se törödtem volna azzal, ha rongyaim megáznak egy kicsit; csak jóval késöbb fogtam fel, hogy ez a bün föbenjáró, és Newgate-be is küldhetnek érte, míg csak föl nem akasztottak egy nagyfiút, szinte már férfit, a mi társaságunkból: akkor rettenetesen megijedtem, mint azt meg fogjátok hallani.

Nos, ennek a legénynek a rábeszélésére elindultam vele. Szegény, ártatlan fiú voltam, és (tökéletesen emlékszem gondolataimra) semmi rosszat sem akartam. Soha semmit el nem loptam, és ha egy aranymüves történetesen magamra hagy boltjában, ahol halmokban áll körülöttem a kiszórt pénz, és megbíz, hogy ügyeljek reá, hozzá sem értem volna semmihez, csupa becsületességböl. De mivel gyerek voltam, az ármányos Kísértö olyan csalival csábított horgára, mely megfelelt az én gyerekességemnek. Hiszen a zsebtolvajlást sose tartottam becstelenségnek, hanem mint fentebb mondtam, csupán sajátos mesterségnek tekintettem, melyet el kell sajátítanom, így indultam el a pályán, míg annyira meg nem átalkodtam benne, hogy már nem volt eröm visszalépni. Akaratom ellenére tolvaj lett hát belölem, és oly sokáig üztem ezt a mesterséget, mint kevés fiú teszi. Mégis elkerültem az ilyesfajta élet szokásos végét, vagyis a rabszállító hajót meg a bitófát.

Elsö portyánkon új tanítóm egyenesen a belvárosba vitt, és amikor leértünk a folyópartra, bevezetett a vámház hosszú termébe. Legfeljebb két rongyos fiút láthattak bennünk, bár én nála sokkal ágrólszakadtabb voltam. Hiszen vezetöm kalapot, inget meg nyakkendöt viselt; én viszont egyiket se. Én bizony dajkám halála után nem süllyedtem odáig, hogy kalapot tegyek a fejemre, azóta pedig eltelt néhány év. Vezetöm azt parancsolta, hogy sose veszítsem szem elöl, maradjak mindig a közelében, de ne szorosan mellette, és sose vegyem észre öt, míg oda nem jön hozzám, ha pedig valami zenebona kerekednék, nehogy ismerjem öt, a világért se adjam jelét annak, hogy bármi közöm is volna hozzá.

Hajszálra megfogadtam parancsait, miközben ö minden sarokba bekukkantott, és mindenkit szemügyre vett. Én öt figyeltem, de mindig a távolból, a hosszú terem másik oldalán, közben pedig úgy tettem, mintha gombostüket keresnék, fölszedegettem a porból, ahányat csak leltem, és kabátujjamba szúrtam, úgyhogy végül összegyüjtöttem benne vagy negyven-ötven jó gom­bos­tüt, de azért szakadatlanul szemmel tartottam cimborámat, és észrevettem, hogy nagyon serénykedik a sokaságban, mely a pultnál áll, és a tisztekkel tárgyal, akik bevezetik a tételeket, kiadják a vámleveleket stb.

Végre odajött hozzám, lehajolt, mintha föl akarna venni mellettem egy gombostüt, kezembe adott valamit, és azt suttogta: - Tedd ezt el, és gyorsan kövess le a lépcsön. - Nem szaladt, hanem sietve keresztülfurakodott a tömegen, és nem a nagy lépcsön ment le, ahol jöttünk, hanem egy kicsi, keskeny hátsó lépcsöházban, a hosszú terem túlsó végén. Látta, hogy követem öt, ment hát tovább, és nem állt meg odalent, mint vártam, hanem szó nélkül haladt tovább, míg számtalan keskeny közön, utcácskán és sötét sikátoron át le nem jutottunk a Fenchurch utcába és a Billiter átjárón át a Leadenhall utcába, onnan pedig a Leadenhall piacra.

Aznap nem volt húspiac, így letelepedhettünk egy mészárosasztalra, és ö elöhúzatta velem a holmit. Lám, börerszényke volt az, benne egy francia kalendárium meg sok mindenféle irkafirka.

Átnéztük ezeket, és kiderült, hogy több értékes papiros van közöttük, például váltók meg egyéb írások, melyekböl mit sem értettem. De közöttük volt egy aranymüves kötelezvénye,[5] ahogy azt cimborám hívta, egy bizonyos Sir Stephen Evanstöl háromszáz fontról, mely kérésre fizethetö a felmutatónak. Azonkívül elökerült egy másik írás, szintén aranymüves kötelezvénye tizenkét font tíz shillingröl, de már nem emlékszem a névre. Akadt egy-két francia nyelvü papiros is, melyet egyikünk sem értett, de szintén értékes dolgok lehettek: az ilyet idegen pénznemre szóló elfogadott váltónak nevezik.

Az én gazfickó mesterem pontosan tudta, mit kell kezdeni az aranymüvesek kötelezvényeivel, és én figyeltem, mikor Sir Stephen Evans írását olvasta. Azt mondta, hogy az túl nagy neki, abba nem ártja magát. De mikor a tizenkét font tízshillinges kötelezvényhez jutott, így szólt hozzám: - Ez elég lesz, gyere velem, Jack. - El is indult futva a Lombard utcára, én meg begyömöszöltem a többi papirost a tárcába, s usgyi, utána. Ő menet közben rögtön kiböngészte a nevet, egyenesen az üzlet felé tartott, jó ünnepélyes képet vágott, és habozás nélkül kifizettette magának a pénzt, úgyhogy egy kérdést se tettek föl neki. Én az út másik oldalán álltam és nézelödtem, mintha semmi közöm se volna senkihez arrafelé, de észrevettem, hogy mikor felmutatta a kötelezvényt, elöhúzta a tárcát, mintha egy kereskedö segédje lenne, akinek mindennapos az efféle ügylet, és más kötelezvények is vannak nála.

Kifizették neki a pénzt aranyban, ö eléggé sietösen olvasta meg, eljött, elhaladt mellettem, és bement a Háromkirályok udvarba, az út másik oldalán; aztán átmentünk vissza a Clement sikátorba, az út további részét a szénkikötöhöz a folyóparton tettük meg, egy evezös átvitt minket egy pennyért a Lépcsök Fölötti Szent Szüz templomához, ahol már eléggé bizton­ságban voltunk.

Mikor odaértünk, hozzám fordult: - Jack ezredes, azt hiszem, szerencsés fiú vagy, ez jó üzlet volt. Gyerünk St. George mezejére és osszuk meg a zsákmányt. - El is mentünk a mezöre, leültünk a fübe, elég messzire az ösvénytöl, ö meg elöhúzta a pénzt: - Ide süss, Jack, láttál-e már ilyet életedben? - Nem biz én - mondtam, és teljes ártatlansággal hozzátettem: - És muszáj, hogy ez mind a miénk legyen? - A miénk! - mondta ö - ugyan ki másé? - Hát az az ember - feleltem -, aki elvesztette, semmit se kaphat vissza belöle? - Hogy az kapjon vissza belöle? - képedt el. - Ezt meg hogy érted? - Én bizony nem tudom - válaszoltam -, de miért mondtad éppen most, hogy visszajuttatod neki a másik kötelezvényt, mert hogy ez túl nagy neked?

Kacagott rajtam: - Kicsi vagy, ez igaz, de hogy ennyire gyerek még, azt nem gondoltam. - Nagy fontoskodva így magyarázta el nekem a dolgot: - Sir Stephen Evans kötelezvénye nagy, háromszáz fontos kötelezvény. Ha én, aki szegény fickó vagyok, el merészelnék menni a pénzért, rögtön azt kérdeznék, hogy jutottam egy ilyen kötelezvényhez, biztosan találtam vagy loptam. Ott fognának, elvennék tölem, és még bajba is kerülhetnék miatta. Ezért mondtam rá, hogy túl nagy, nem érdemes bajlódni vele, és ezért juttatnám vissza a tulajdonosához, ha tudnám, hogyan. De ami a pénzt illeti, Jack, a pénzt, amit megszereztünk, kezeskedem érte, hogy egy fityinget se fog látni belöle. Meg aztán - tette hozzá - bárki is vesztette el a tárcáját, annyi szent, hogy amint észrevette, rohant az aranymüveshez és figyelmeztette, hogyha jönne valaki a pénzért, fogják meg. Csakhogy én nem vagyok mai gyerek!

- Jó - mondtam -, de mit fogsz tenni az írással? Ha eldobod, megtalálja valaki más, és elmegy majd a pénzért. - Nem, nem - felelte -, akkor azt fogják meg és vallatják ki, ahogy velem tennék, ahogy mondtam neked. - Én nemigen értettem, mit jelentsen mindez, hát hallgattam inkább. Kezdtük számolgatni a pénzt. Soha életemben nem láttam ennyit egy kupacban, és nem is tudtam, mi a csudát kezdjek vele. Egyszer-kétszer már éppen meg akartam kérni, hogy tegye el számomra. Márpedig ez igazán nagy gyerekség lett volna, mert holtbiztos, hogy akkor látom viszont, mikor a hátam közepét, még ha cimborámnak nem is történik semmi baja.

Mivel azonban szerencsére befogtam a számat, nagyon becsületesen megosztotta velem a pénzt, csak a végén mondta, hogy ö ugyan a felét ígérte nekem, de én mégiscsak elsö alkalommal voltam vele, és semmit se tettem, csupán néztem, úgy gondolja hát, hogy helyes lenne, ha én valamicskével kevesebbet kapnék, mint ö. Ezzel a tizenkét font tíz shillinget két pontosan egyenlö részre osztotta el, azaz mindegyikbe hat font öt shillinget tett, aztán az én részemböl elvett egy font öt shillinget, és azt mondta, hogy azt adjam neki áldomásul. - Persze - feleltem - tedd csak el, mert azt hiszem, az egész neked járt volna. - Azért a maradékot mégiscsak fölvettem. - Most mit csináljak ezzel? - kérdeztem - mert nincsen hová tennem. - Ugyan, hát nincsen zsebed? - De van - mondom én -, csakhogy csupa lyuk. - Azóta gyakran eszembe jutott és mulattam rajta, hogy bizony nagyobb gazdagságra tettem szert, semhogy tudtam volna mit kezdeni vele, hiszen semmilyen szállásom se volt, de még dobozom vagy fiókom se, melyben elrejthettem volna pénzemet, söt még a zsebemben is egymást érték a lyukak. Egy lelket sem ismertem, akihez odamehettem volna, hogy tegye el számomra, hiszen amilyen szegény, csupasz, rongyos fiú voltam, tüstént azt mondták volna, hogy kifosztottam valakit, talán még el is fognak, és bünömül róják fel pénzemet, ahogy állítólag gyakran teszik idegen országokban. Lám, amint vagyonom lett, gondom is lett, nem tudtam, mit tegyek, hogy biztonságba helyezzem. Ez annyira nyugtalanított engem másnap, hogy bizony leültem, és sírva fakadtam.

Semmi sem okozhatott volna nekem több fejtörést egész éjszakán át, mint az a pénz. Sokáig kezemben hordtam, mert aranyban volt az egész, a tizennégy shilling kivételével, vagyis négy guineában, azt a tizennégy shillinget pedig nehezebb volt hordozni, mint a négy guineát. Végül is leültem, lehúztam félcipömet és belétettem a négy guineát. De alig mentem egy kicsit, a cipö annyira törte a lábamat, hogy nem tudtam járni. Kénytelen-kelletlen ismét leültem hát, kivettem a cipömböl és kezemben vittem; aztán leltem egy mocskos rongyot az utcán, fölvettem, beléje göngyöltem az egészet, és jó sokáig abban tartottam. Azóta gyakran hallottam olyan emberektöl, akik valamilyen pénzt nem tudtak megszerezni: - Bárcsak megkapnám, akár egy koszos rongyban is! - Hát az enyém bizony a szó legszorosabb értelmében koszos rongyban volt, ami azért jó szolgálatot tett nekem, míg egy alkalmasabb helyre nem értem, ott aztán leültem, megmostam a vásznat az utca közepén futó csatornában, és úgy tettem belé vissza a pénzt.

Nos, hazavittem üveghutabeli szállásomra, s mikor aludni tértem, nem tudtam, mit csináljak vele. Ha sötét cimboráim közül bármelyiknek is elkottyantok róla valamit, a hamuba fojtanak érte, elrabolják tölem, vagy valamilyen egyéb hitványságot tesznek velem. Nem tudtam hát, mitévö legyek, kezembe szorítottam, úgy feküdtem le, kezemet pedig a kebelembe dugtam. De az álom elkerülte a szememet. Hej, micsoda súlya van az emberi gondnak! Nekem, a szegény koldusfiúnak, nem jött többé álom a szememre, alighogy egy kis pénzre kellett vigyáznom. Pedig azelött egy rakás téglatörmeléken, kövön, salakon vagy bárhol olyan mélyen aludtam, mint a gazdag ember a saját ágyában, söt mélyebben.

El-elszunnyadva azt álmodtam, hogy pénzem elveszett, és mindig rémülten rezzentem föl. Ott leltem kezembe szorítva, ismét aludni próbáltam, de sokáig nem sikerült, aztán megint elszunnyad­tam, és megint fölrezzentem. Végül az a rögeszmém támadt, hogy ha elalszom, kincsemröl fogok álmodni, és kikottyantom, hogy van pénzem. Ha pedig valamelyik csirkefogó meghallja, kilopják a kebelemböl, söt kezeimböl is, anélkül, hogy fölébresztenének. Ez a gondolat aztán egy szemhunyásnyit se hagyott többé szenderegni, így hát éppen elég nagy gondban meg félelemben töltöttem azt az éjszakát, és nyugodtan mondhatom, hogy ez volt legelsö éjszakai nyugodalmam, melyet az élet gondjai és a gazdagság csalárd káprázata miatt elvesztettem.

Amint megvirradt, kikecmeregtem a gödörböl, melyben feküdtünk, bolyongtam a mezökön Stepney felé, tünödtem és latolgattam, mit is kezdjek azzal a pénzzel. Sokszor kívántam, hogy bár meg se szereztem volna, mert bármennyit is kérödztem a kérdésen, bármennyit is fontolgattam, mitévö legyek, hová rejtsem, semmire se jutottam, semmi lehetséges módot nem láttam, hogy biztonságba helyezzem. Olyan tanácstalan voltam, hogy, mint már mondtam, leültem, és keserves sírásra fakadtam.

Jól kisírtam magam, de minden maradt a régiben; megvolt még a pénzem, de meg nem tudtam volna mondani, mit tegyek vele. Végül eszembe jutott, hogy valami faodút kell keresnem és oda kell rejtenem, míg szükségem nem lesz reá. Akkor azt hittem, hogy ez nagyszerü fölfedezés, és nézelödni kezdtem egy alkalmas fa után, de egyet se találtam a Stepney és Mile-End körüli mezökön, ha pedig mégis akadt olyan, és kezdtem jobban szemügyre venni, a mezök úgy teli voltak néppel, hogy meglátták volna, ha valamit el akarok rejteni, én meg úgy éreztem, hogy mindenki engem tart szemmel, és különösen két ember követ, hogy lássa, mi áll szándékomban.

Ez távolabbra kergetett. Kereszteztem az utat Mile-Endnél, és a város közepén bekanyarodtam egy utcácskába, mely a Bednal Green-i Vak Koldus házához vezet. Mikor egy darabig haladtam benne, gyalogösvényre bukkantam, mely egy mezöre vezetett, ahol több fa állt, és úgy véltem, hogy azok megfelelnek a célomnak. Végül az egyikben leltem is egy kicsi odút, jó magasan, úgyhogy el nem érhettem. Fölmásztam a fára, beledugtam a kezemet az odúba, és úgy gondoltam, hogy tökéletesen megfelelö helyet találtam. Belétettem hát a kincsemet, és nagyon meg voltam elégedve. De lám, mikor újra odanyúltam, hogy kényelmesebben helyez­zem el, hirtelen kicsúszott a kezemböl. Rájöttem, hogy a fa teljesen odvas, kis csomagom annyival lejjebb esett, hogy el nem érhettem, és nem tudtam, milyen mélyre hullott be. Egyszóval pénzem odavolt, visszaszerezhetetlenül elveszett, még csak nem is remélhettem, hogy viszontlátom, mert hatalmas nagy fán ültem.

Bármilyen fiatal is voltam, felfogtam, milyen bolondot tettem, csupán azért, mert nem tudtam rájönni, hogyan örizzem meg a pénzemet: bedobtam e lyukba, hol el nem érhetem. Bedugtam ugyan a karomat könyökön felül is, de a semmibe nyúltam, nem értem el az odú fenekét. Letörtem egy botot a fáról, és jó mélyre lenyúltam vele, de mindhiába. Erre sírva fakadtam, söt bömbölni kezdtem, úgy el voltam keseredve. Lemásztam a fáról, vissza föl, megint bedugtam a kezemet, míg véresre nem karcoltam a karomat, és sírtam-ríttam, ahogy csak a torkomon kifért. Aztán eszembe jutott, hogy még csak fél penny se maradt meg nekem egy zsemlére, pedig éhes vagyok, és újra bögni kezdtem. Kétségbeesetten indultam el, bögve-ordítva, mint egy kisfiú, akit megkorbácsoltak, aztán megint visszamentem a fához, felmásztam reá ismét, és így tettem többször is.

Mikor utoljára kapaszkodtam fel, véletlenül nem ott jöttem le, ahol addig föl-le mászkáltam, hanem a fa meg a töltés túloldalán. És lám, hatalmas nyílás tátong a fában, közel a földhöz, mint az gyakori a vén, odvas fáknál. Belenéztem, és kimondhatatlan örömömre ott hevert a pénzem, begöngyölve a rongyba, éppen úgy, ahogy a lyukba tettem. A fa ugyanis tövéig odvas volt, csak valami moha vagy egyéb könnyü holmi rekesztette el az üreget. Nekem nem volt elég eszem megítélni, hogy az nem szilárd, az akadály engedett, mikor kiejtettem kezemböl csomagocskámat, és így az egyböl lecsúszott az odú aljáig.

Gyermek voltam még, és gyermek módra örvendeztem. Nagyot rikkantottam, mikor meg­pillantottam. Aztán rávetettem magamat, felkaptam, százszor is öleltem-csókoltam a mocskos rongyot. Táncoltam, szökdécseltem, a mezö egyik végétöl a másikig futkostam, egyszóval azt se tudtam, mit teszek, most pedig még kevésbé tudom, hogy akkor mit müveltem, bár soha el nem feledem, milyen szívszorító bánat volt azt hinni, hogy elvesztettem, és milyen boldogság öntött el, mikor megint megleltem.

Örömöm elsö kitörésében, mint már mondtam, ide-oda rohangáltam, és azt se tudtam, mit cselekszem. De mikor az elmúlt, leültem, kibontottam a koszos rongyot, melyben a pénz volt, néztem kincsemet, megolvastam, láttam, hogy semmi híja, és éppoly hevesen sírva fakadtam, mint azelött, mikor azt hittem, hogy odavan.

Untatnám az olvasót, ha elidöznék minden kisfiús bolondozásnál, melyet örömöm és elégtételem mámorában véghezvittem; abba is hagyom hát. Az öröm éppoly szertelen, mint a bánat, és mióta férfi vagyok, gyakran gondoltam arra, hogy ha férfival történik ilyesmi, így elveszíti mindenét és még egy falat kenyere se marad, majd ilyen különösen lel rá újra, miután teljesen letett róla, talán még kárt is tesz magában.

Fogtam a pénzemet, kivettem belöle egy hatpennyst, azután begöngyöltem újra. Elmentem egy gyertyamártó boltjába a Mile-Enden, vettem egy félpennys zsemlét meg fél pennyért sajtot,[6] leültem az ajtónál, jóízüen megettem, és kértem hozzá egy kis sört is, amit a jószívü asszony bökezüen adott.

Onnan elmentem a városba, hátha találkozom valamelyik cimborámmal. Elhatároztam, hogy nem keresek több odvas fát kincsemnek. A Whitechapelen, a templommal szemben, egy zsibárus boltja mellett haladtam el, ahol ócska ruhát árultak. Rajtam a leghitványabb rongyok voltak, így hát megálltam a boltnál, és nézegettem az ajtóban függö ruhákat.

- Nos, fiatalúr - szólt egy ember az ajtóban -, kegyed kívánkozva néz: lát-e valami kedvére valót, és futja-e zsebéböl egy jó kabátra? Mert úgy veszem észre, hogy a rongyos regementhez tartozik. - Felbosszankodtam a fickón. - Mi köze hozzá, mennyire vagyok rongyos, ha van pénzem, hogy bármit is megfizessek, ami megtetszett? De elmehetek máshová, ahol nem röffennek rám, amiért nézegetek.

Míg én így szóltam a fickóhoz, elég merészen, elöjött egy asszony. - Mi bajod - kérdezte az embertöl -, hogy így elriasztod a vevöinket? Egy szegény fiú pénze éppoly jó, mint a föpolgár­mesteré. Mi lenne a mi üzletünkböl, ha a szegény emberek nem vennének ócska ruhát? - Ezzel hozzám fordult: - Gyere ide, fiacskám; ha kell neked bármi is, ami nekem van, nem hagyom, hogy kötekedjék veled. Csinos fiú ez, én mondom magának - szólt egy másik asszonyhoz, ki közben odajött hozzá. - Az ám - mondta a másik -, nagyon jóképü gyermek. Ha tiszta lenne és jól öltözött, éppoly úri gyermek lehetne, mint bármelyik a jól öltözöttek közül, annyi szent. - Jer csak, lelkem - szólt az elsö asszony -, mondd, mit szeretnél? - Nagy gyönyörüséggel hallottam töle, hogy úriember fia is lehetnék, régmúlt dolgokat juttatott eszembe, de mikor mocskos, rongyos mivoltomról beszélt, sírva fakadtam.

Az asszony erösködött, mondjam meg neki, látok-e valamit, amit kívánnék, én meg azt feleltem, hogy nem, mert minden ruha, ami itt van, túl nagy nekem. - Jöjj csak, fiacskám - mondta -, akad itten két holmi, ami reád fog illeni, és biztosan szükséged is van mind a kettöre. Az elsö egy kalapocska, itt van, ni - tolta felém -, ezt ingyen adom neked; ez itten pedig egy jó meleg térdnadrág. Azt hiszem, találni fog reád, nagyon takaros és jó; ha pedig valaha is olyan sok pénzed lenne, hogy nem tudnál mit kezdeni vele, remek zsebei vannak, meg egy kis órazseb is, abba teheted aranyaidat vagy az órádat, ha majd lesz.

Furcsa öröm fogott el, hogy lesz helyem, ahová elrakhatom pénzemet, és nem kell megint odvas fát keresnem, hogy elrejthessem. Szinte kitéptem a nadrágot az asszony kezéböl, és csodálkoztam, hogyan is lehettem olyan bolond, hogy eddig eszembe se jutott térdnadrágot venni. Hiszen így lesz zsebem, melyben a pénzemet tartsam, és nem hordozom két napig kezemben, cipömben, meg tudom is én, hol. Egyszóval adtam két shillinget a nadrágért, átmentem a temetöbe, ott felhúztam, beletettem pénzemet új zsebeimbe, és úgy meg voltam elégedve, mint egy herceg a hatlovas hintájával. Megköszöntem a jószívü asszonynak a kalapot is, és megígértem neki, hogy megint eljövök, ha több pénzem lesz, egyéb szükséges holmit is vásárolni. Ezzel elbúcsúztam.

Csak fiú voltam ugyan, de most, hogy zsebhez jutottam, melybe elrakhatom pénzemet, immár férfinak képzeltem magamat. Egyenesen annak a cimborámnak a keresésére indultam, kinek segítségével vagyonomhoz jutottam. Halálosan megijedtem, mikor megtudtam, hogy elvitték öt Bridewellbe. Egy pillanatig se kételkedtem benne, hogy a levéltárca miatt, és engem is oda fognak vinni. Aztán eszembe jutott szegény Jack bátyám esete, és hogy ott engem ugyanolyan kegyetlenül meg fognak korbácsolni, mint öt, úgyhogy félelmemben azt se tudtam, hová legyek.

Délután azonban találkoztam vele. Elvitték Bridewellbe, úgy látszik, ugyanazért az ügyért, de megszabadult. A dolog így történt: elözö napi jó szerencséje után ismét a vámházba vette útját. Míg száját tátotta meg bámészkodott a hosszú teremben, egyszerre csak megragadja öt egy fickó, s odakiáltja az egyik hátul ülö hivatali embernek: - Ez itt ugyanaz a fiatal csirkefogó, akiröl mondtam kegyelmednek, hogy itt láttam öt lebzselni tegnap, mikor az az úriember elvesztette levéltárcáját meg aranymüvesi kötelezvényeit. Csakis ö lophatta el! - Az egész sokaság azonnal a fiú köré csödült, és kereken öt vádolta! De ö túlságosan is hozzászokott az ilyesmihez, semhogy bármit is bevállalhassanak vele ijesztgetéssel. Tudta, hogy rá nem bizonyíthatják vádjukat, mert semmi se volt nála a tegnapi zsákmányból, se pénz, csak egy hatpennys meg néhány mocskos negyedpennys.

Fenyegették, ide-oda rángatták, úgyhogy szinte leszaggatták a gúnyát a hátáról, a biztosok vallatták. De bármit tettek is vele, semmit sem akart elismerni. Csak azt hajtogatta, hogy akkor is, azelött is csupán azért jött a terembe, hogy lássa a helyet, mert azt nem tagadta, hogy ezelött is járt ottan. Semmilyen tény se bizonyította bünösségét, sem azt, hogy köze volna a levéltárcához. Végül is kénytelenek voltak elengedni öt. Mindazonáltal nagy hühót csaptak, és elhurcolták Bridewell kapujáig, hátha megvallathatnak vele valamit. De semmit se lehetett belöle kiszedni, náluk pedig nem volt elfogatási parancs, így nem merték bevinni öt a börtönbe, és azt hiszem, ha merik is, az ottaniak be se fogadták volna, mert nem volt végzésük rá, hogy lecsukják.

Nos, miután mindhiába vallatták, elvitték egy sörházba, és ott azt mondták neki, hogy a levél­tárcában nagyon nagy értékü kötelezvények voltak. A gazember, aki megkaparintotta, semmi hasznukat se veheti, az úriember pedig, aki elvesztette, határtalan kárt szenved. Meg is hagyta annak a vámtisztnek, akivel elözö nap tárgyalt, hogy harminc fontot adna bárkinek, ha visszahoznák a tárcát. Megad az illetönek minden kívánható biztosítékot is, hogy semmi bántódása nem esik, bárki legyen is az. Éppen az említett vámtisztnek kiáltott oda az a férfi, aki megfogta cimborámat.

Alig szabadult ki a kezeikböl, mikor találkoztam vele, így aztán elmesélte nekem az egész történetet. - De - mondta - semmit sem vallottam be, így aztán ép börrel megszabadultam. - Jó - mondom én -, de mit fogsz tenni a levéltárcával meg a kötelezvényekkel, nem juttatod vissza annak a szegény embernek? - Nem biz én, nem bízom bennük, és bánom is én az ö kötelezvényeiket! - Bármilyen fiatal voltam is, az járt az eszemben, hogy igazán szomorú dolog elvenni valakinek ennyi pénzre szóló kötelezvényeit, ha még csak haszna sincs belöle az embernek. Ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy a károsultnak el kell vesztenie az egész pénzt, és furcsának találtam, ha cimborám megtartja a kötelezvényeket, és ekkora pénzveszteséget okoz egy úriembernek semmiért. Emlékszem rá, hogy sokat rágódtam ezen a kérdésen. Bár nem nagyon értettem, ki nem ment az eszemböl, és újra meg újra mondogattam cimborámnak: - Igazán juttasd vissza a kötelezvényeket annak az úriembernek, igazán kérlek reá. - Így nyaggattam légy szívessel meg igazánnal, végül még sírva is fakadtam. - Tán azt akarod, hogy rám leljenek, Bridewellbe küldjenek és megkorbácsoljanak, mint bátyádat, Jack kapitányt? - Nem én - mondtam -, nem akarom, hogy téged megkorbácsoljanak, hanem azt akarom, hogy az az ember visszakapja a kötelezvényeket, mert neked semmi hasznod belölük, de ö talán tönkremegy, így hát - tettem hozzá ismét - igazán juttasd vissza neki. - Ő szavamba vágott: - Ugyan hogyan? Ki merné elvinni? Én biztosan nem, mert ott fognának, elhoznák az aranymüvest, hogy nem ismer-e meg engem, nem kaptam-e meg a pénzt? Reám bizonyítanák a lopást, és felakasztanának. Azt akarnád, Jack, hogy akasszanak föl?

Ezzel hosszú idöre elhallgattatott, mert mikor így szólt: - Azt akarod, Jack, hogy akasszanak föl? - egy szót se válaszolhattam. De aztán egy napon hozzám fordult: - Jack ezredes, kisütöttem egy módot, hogyan juttassuk vissza az úriembernek a kötelezvényeket, és te meg én szép pénzhez is juthatunk vele, ha olyan becsületes leszel hozzám, mint én voltam tehozzád. Már az biztos - mondtam én -, Robin (mert ez volt a neve), hogy nagyon becsületes leszek, csak magyarázd el, hogy mit kell tennem, mert nagyon szeretném, ha visszakapná a kötelezvényeit.

- Nos, azt mondták nekem, hogy üzenetet hagyott a vámtisztek asztalainál a hosszú teremben. Harminc fontot ígért benne bárkinek, aki visszajuttatná neki a kötelezvényeket, és semmit se kérdeznének az illetötöl. Ha elmész hát szegény, ártatlan fiú módjára, amilyen vagy is, a hosszú terembe, és beszélsz a vámtiszttel, talán sikerül a dolog. Mondd meg neki, ha az úriember megtartja ígéretét, talán ki tudod deríteni, kinél vannak a kötelezvények, ha pedig udvariasan bánnak veled és szavuknak állnak, akkor megkapod a levéltárcát és átadod nekik.

Azt feleltem, hogy szíves örömest megyek. - De mi lesz, Jack ezredes, ha lefognak és korbácsolással fenyegetnek, amennyiben el nem árulsz nekik? - Nem foglak én - feleltem -, még akkor sem, ha halálra korbácsolnak. - Jól van hát, itt a levéltárca, eridj. - Utasításokat adott nekem, hogyan cselekedjek, és mit mondjak. De én nem akartam magammal vinni a levéltárcát: hátha hamisaknak mutatkoznak, lefognak, mert azt hiszik, hogy nálam lelik, és megvádol­hatnak a ténnyel. Ezért önála hagytam. Másnap reggel pedig elmentem a vámházba, ahogy megegyeztünk. Hogy milyen utasításokat kaptam, az ki fog derülni a történtekböl, nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Küldetésem valóban túlságosan fontos volt ahhoz, hogy egy magam­fajta fiúra lehessen bízni, nemcsak azért, mert nagyon fiatal voltam, hanem azért is, mert egyelöre még nem vált belölem valódi gazember.

Föleg két szilárd elhatározással fegyverkeztem föl: 1. Annak az embernek vissza kell kapnia köte­lezvényeit. Szörnyüségesnek véltem, hogy el kelljen veszítenie pénzét, márpedig föltételez­tem, hogy kell, egyszerüen azért, mert mi nem akarjuk visszavinni a levéltárcát. 2. Bármi is történjék, soha el nem árulom Robin pajtásomnak, a föbünösnek a nevét. Ezzel a két becsületes szándékkal, mert hiszen mind a kettö az volt önmagában véve, másnap elmentem a vámház hosszú termébe, bár fiúfejjel, mégis férfiszívvel.

Alig értem a tett helyére, ugyanott láttam az embert ülni, ahol a minap, és az futott át a fejemen, hogy el se mozdult onnan azóta; de jobb nem jutott eszembe, így hát odamentem a pulthoz, mely a teremnek azon a felén húzódik, és megálltam az innensö oldalán. Alig voltam olyan magas, hogy a karomat rátehessem.

Míg ott álltam, ki erre lökött, ki arra, és a pult mögött ülö ember figyelmes lett rám, végül felkiáltott: - Mit müvel ott az a fiú? Hordd el magad, fickó, nem azok közül a csirkefogók közül való vagy, akik a múlt hétfön ellopták az úrnak a levéltárcáját? - Aztán egy másik úriemberhez fordult, aki valami ügyet intézett vele, és mesélni kezdte neki: - ... úrnak nagyon balszerencsés esete volt itt a múlt hétfön, kegyed nem hallott róla? - Nem én. - Nos, ö éppen ottan állott - mondta a vámtiszt -, ahol kegyed mostan. Beiktatni valóit intézte, kihúzta levéltárcáját és letette maga mellé, a keze ügyébe, míg átnyúlt a tintatartóhoz, hogy bemártsa tollat, és közben valaki ellopta a tárcát.

- Micsoda? - szólt a másik - a levéltárcáját? És voltak benne kötelezvények?

- Voltak bizony! Sir Stephen Evans háromszáz fontos kötelezvénye, meg egy másik arany­müves írása tizenkét fontról. De még rosszabb, hogy volt benne két nagy összegü külföldi kötelezvény, nem tudom, mekkora, azt hiszem, az egyik francia kötelezvény volt ezerkétszáz koronára.

- S ki tehette? - kérdezte az úriember.

- Senki se tudja, de egyik teremörünk azt állította, hogy látott két fiatal csirkefogót, olyat, mint az - mutatott reám -, itten ténferegni, aztán egyszer csak mind a kettö eltünt.

- Gazemberek - szólt az úriember. - Úgyse mennek velük semmire, semmi hasznukat se vehetik, hiszen nyilván tüstént letiltotta a fizetést.

- Úgy van - felelte a vámtiszt. - Csakhogy a csirkefogók túlságosan fürgék voltak, és elöbb fölvették a pénzt a tizenkét fontos kis kötelezvényre. De a többi mind le van tiltva. Hanem azért mégis kimondhatatlan a kára, mert szüksége lenne a pénzére.

- Nos, jutalmat kellene hirdetnie azoknak a bátorítására, akik megkerítenék, és kezeskedem róla, hogy örömmel visszahoznák neki.

- Ki is függesztette az ajtónál, hogy harminc fontot ad.

- Igen, de hozzá kellene tennie még valamit: ígéri, hogy nem fogatja le azt, aki elhozza, és semmi kellemetlenséget se szerez neki.

- Ezt is megtette - mondta a vámtiszt -, de tartok töle, hogy azok nem mernek majd becsületeseknek lenni, mert félnek, hogy megszegi a szavát.

- Megszegni megszeghetné, de nem volna szabad ilyet tenni, mert akkor egyetlen csirkefogó se merne visszahozni semmilyen lopott holmit, és ezzel másoknak is kárt okozna.

- Fejemet tenném reá, hogy állja a szavát.

Eddig beszélgettek a dologról, aztán áttértek valami egyébre. Én mindent hallottam, de jó sokáig nem tudtam, mitévö legyek. Figyeltem az úriembert, és végül mikor elment, utána­szaladtam, hogy beszéljek vele, és tudassam vele titkomat. De ö besietett egy zsúfolt szobába a hosszú terem innensö végén, mikor pedig követni akartam, a portások elkergettek onnan. Megfordultam hát, és ott ögyelegtem a pultnál ülö ember közelében, míg tizenkettöt nem ütött az óra, és gyérülni nem kezdett a nép a teremben. Végre az ember úgy írt a pultnál, hogy nem álltak már elötte emberek, mint addig egész délelött. Akkor egy kicsit közelebb somfordáltam, és megint megálltam a pult elött. Fölpillantva papírjáról, meglátott: - Egész délelött itt lödörögtél, fickó - mondta nekem -, mit akarsz? Az a gyanúm, valami rosszban sántikálsz.

- Nem én - mondtam.

- Nagyon jó, ha nem - felelte -, de ugyan mi dolgod lehet, uracskám, a hosszú teremben, hiszen nem vagy te kereskedö, igaz-e?

- Szólni szeretnék kegyelmeddel - mondtam.

- Velem? - kérdezte. - Ugyan mi beszélni valód van velem?

- Szeretnék mondani valamit kegyelmednek, ha nem lesz bántódásom érte.

- Bántódásod, gyermek? Ugyan minek bántanálak én? - kérdezte nagyon nyájasan.

- Igazán nem fog bántani, uram? - kérdeztem.

- Nem én, gyermek! Dehogyis bántalak; mi van a begyedben? Tudsz valamit az úriember levéltárcájáról?

Válaszoltam, de halkan, úgyhogy nem hallotta. Rögtön átment a mellette lévö székhez, kinyitott egy helyet, amit arra csináltak, hogy ki lehessen jönni a pult mögül, és felszólított, hogy lépjek be. Úgy is tettem.

Aztán ismét megkérdezte, hogy tudok-e valamit a levéltárcáról.

Ismét halkan beszéltem, és figyelmeztettem, hogy az emberek meghallhatják öt.

Erre suttogva megismételte kérdését.

Azt suttogtam vissza, hogy talán tudok, de igazán nincsen nálam, és nem volt részem az ellopásában, hanem olyan fiú kezébe került, aki elégette volna, ha én közbe nem lépek. Attól a fiútól pedig azt hallottam, hogy az úriember örülne, ha visszakaphatná a papírokat, és jó sok pénzt adna értük.

- Én magam mondtam ezt, fiacskám - szólt ö -, és ha meg tudod szerezni neki az írásokat, szép jutalmat fog neked adni, nem kevesebbet, mint harminc fontot, ahogy megígérte.

- De kegyelmed, uram, azt is mondta, éppen most, annak az úriembernek, hogy a papírok gazdája biztosan nem fogja semmilyen bajba se keverni azokat, akik elhozzák neki.

Az úriember: Nem, semmi bajotok se lesz; szavamat adom rá.

A fiú: Arra se fognak kényszeríteni, hogy másokat bajba keverjek?

Úriember: Nem, senki nevét meg nem kérdik töled, sem azt, hogy kik azok.

Fiú: Én csak egy szegény fiú vagyok, örülnék, ha az úriember megkapná a papírjait, igazán nem én vettem el, és nincsenek is nálam.

Úriember: De megmondhatnád-e, hogyan juthatna hozzájuk az az úriember?

Fiú: Ha meg tudom keríteni, elhozom kegyelmedhez holnap reggel.

Úriember: Nem tehetnéd-e meg már ma este?

Fiú: Azt hiszem, igen, ha tudnám, hová vigyem.

Úriember: Gyere, fiacskám, az én házamhoz.

Fiú: Nem tudom, hol lakik kegyelmed.

Úriember: Gyere velem most, és meglátod. Így hát elvitt engem a Tower utcába, megmutatta házát, és lelkemre kötötte, hogy délután öt órára menjek oda. Úgy is tettem, és magammal vittem a levéltárcát.

Mikor megérkeztem, az úriember megkérdezte, hogy elhoztam-e a könyvet, ahogy nevezte.

- Az nem könyv - mondtam.

- Nos, a levéltárcát, az egykutya.

- Megígérte nekem, hogy nem bánt - mondtam, és sírva fakadtam.

- Ne félj, fiacskám, nem akarlak bántani, szegény gyermek! Senki se fog bántani.

- Itt van - húztam elö.

Ő behozott egy másik úriembert, úgy látszik, a levéltárca tulajdonosát, és megkérdezte töle, hogy ez-e az? A másik igennel felelt.

Aztán megkérdett engem, hogy minden papír benne van-e?

- Azt hallottam kegyelmedtöl - feleltem -, hogy egy odavan, de azt hiszem, a többi mind megmaradt benne.

- Miért hiszed ezt?

- Mert azt hallottam a fiútól, aki szerintem ellophatta, hogy túl nagyok neki, és nem akarja magát bajba keverni velük.

Erre a levéltárca gazdája megkérdezte, hogy hol van az a fiú.

A vámházi úriember közbeszólt: - Nem, ezt nem szabad kérdeznie töle! Szavamat adtam rá, hogy nem fogja, és nem fogják kötelezni öt arra, hogy bárkinek is megmondja.

- Nos, fiacskám - kérdezte a vámházi úriember -, megmutatod-e nekünk a nyitott levéltárcát, s hogy benne vannak-e a papírok?

- Meg - mondtam.

- Hány kötelezvény volt benne? - kérdezte a vámházi úriember.

- Csak három - mondta a másik. - A tizenkét font tízshillinges kötelezvényen kívül Sir Stephen Evans háromszáz fontos papírja meg a két külföldi írás.

- Akkor hát - kérdezte a vámházi -, ha itt vannak a levéltárcában, a fiúnak meg kell kapnia a harminc fontot, ugye? - Persze - felelte a másik -, igen szívesen megadom neki.

- Nos, fiacskám - fordult hozzám -, hadd nyissam ki.

Odaadtam hát neki. Ő kinyitotta, benne volt mind a három kötelezvény és több más papiros is, szépen, sértetlenül, semmi se volt megrongálva vagy megkisebbítve; és az úriember azt mondta, hogy rendben van.

Erre a vámtiszt így szólt: - Én kezeskedem a szegény fiúnak a pénzért. - Jól van - mondta a károsult -, de a csirkefogók megkapták a tizenkét font tíz shillinget, és azt belé kellene számítaniuk a harminc fontba. - Ha ezt tölem kívánja, az elsö szóra beleegyeztem volna. De a vámtiszt pártomat fogta: - Nem, kegyed tudta már, hogy fölvették a tizenkét font tíz shillinget, mikor felajánlotta a harminc fontot a többi kötelezvényért, közzététette a kikiáltóval, és kifüggesztette a vámház ajtajánál, én pedig megígértem neki a harminc fontot a reggel. - Hosszasan vitatkoztak, és azt gondoltam, még hajba is kapnak az ügyön.

Végül azonban mindegyik engedett egy kicsit, és a károsult huszonöt fontot adott nekem jó guineákban. Azt mondta, tartsam a kezemet, és a tenyerembe olvasta le a pénzt. Mikor befejezte, megkérdezte, hogy rendben van-e. Én azt feleltem, hogy nem tudom, de azt hiszem, igen. - Ugyan - szólt ö -, hát nem tudod megolvasni? - Azt mondtam, hogy nem, soha életemben nem láttam még ennyi pénzt, és nem is tudom, hogyan kell a pénzt megolvasni. ‑ Micsoda - kérdezte -, hát nem tudod, hogy ezek guineák? - Nem - feleltem -, nem tudom, hogy egy guinea mennyi.

- De hát akkor miért mondtad nekem, hogy azt hiszed, rendben van? - Azért - feleltem -, mert azt hittem, hogy nem fogja nekem hibásan adni.

- Szegény gyermek! - mondta - te igazán keveset tudsz a világról. Mi vagy te?

- Egy szegény fiú - mondtam, és sírva fakadtam.

- Mi a neved? De lám, meg is feledkeztem róla, megígértem, hogy nem fogom kérdezni a nevedet, így hát nem kell megmondanod.

- Az én nevem Jack - feleltem.

- Hogyan, hát nincsen vezetékneved?

- Az micsoda? - kérdeztem.

- Van valami egyéb neved a Jacken kívül, ugye?

- Van - mondtam én. - Jack ezredesnek neveznek.

- De nincsen más neved?

- Nincsen.

- De könyörgök, hogyan jutottál a Jack ezredes névhez?

- Azt mondják - feleltem -, hogy édesapámat ezredesnek hívták.

- Él-e édesapád vagy édesanyád?

- Nem - mondtam -, édesapám meghalt.

- Hol van hát édesanyád?

- Nekem soha semmiféle édesanyám nem volt.

Ezen kacagott egyet. - Micsoda, soha nem volt édesanyád? Hát akkor kid volt?

- Volt egy dajkám, de az nem volt édesanyám.

- Nos - szólt a vámtiszt a károsulthoz -, merem állítani, hogy nem ez volt a tolvaj, aki ellopta a kegyed kötelezvényeit.

- Bizony, uraim, nem én loptam el - mondtam, és ismét sírni kezdtem.

- Nem, nem, fiacskám - szólt ö -, nem hisszük, hogy te cselekedted.

- Ez értelmes fiú - szólt a másik úriember -, de mégis nagyon tudatlan, egyébként pedig becsületes. Kár lenne, ha nem részesülne valamilyen gondozásban, és nem tennénk érte valamit. Beszélgessünk vele még egy kicsit. - Így hát leültek, bort ittak, nekem is adtak egy kicsit, aztán a vámházi úriember megint beszélt velem.

- Nos - mondta -, mit fogsz kezdeni a pénzzel most, hogy hozzájutottál?

- Nem tudom - válaszoltam.

- Hová fogod tenni?

- A zsebembe.

- A zsebedbe? És ép-e a zsebed? Nem fogod-e elveszíteni?

- Nem fogom - mondtam. - A zsebem ép.

- S hová teszed otthon?

- Nekem nincsen otthonom - mondtam, és újra potyogott a könnyem.

- Szegény gyermek! Mit teszel hát, hogy megélhessél?

- Megbízásokat teljesítek a Rosemary Lane-i embereknek.

- És mit teszel éjszakai szállásodért?

- Éjszaka az üveghutában hálok.

- Hogyan hálsz az üveghutában? Hát vannak ott ágyak?

- Soha életemben még ágyban nem háltam - mondtam -, legalábbis amennyire emlékszem.

- De hát min fekszel az üveghutában?

- A földön, néha egy kicsi szalmán vagy a meleg hamun.

Erre a károsult azt mondta: - Ha ezt a szegény gyermeket hallgatom, legszívesebben sírva fakadnék az emberi sors nyomorúságain, és hálát adnék saját szerencsémért; könnyeket csal a szemembe. - Az enyémbe is - szólt a másik.

- Jól van, de ide figyelj, Jack - kérdezte az elsö úriember -, adnak-e neked pénzt, ha küldöz­getnek?

- Ennivalót adnak - válaszoltam -, az sokkal jobb.

- De hogyan veszel ruhát?

- Néha adnak nekem ócska holmit, amit nélkülözni tudnak.

- Nos, azt hiszem, hogy inget sose viselsz, ugye?

- Nem bizony, soha nem volt ingem, mióta a dajkám meghalt.

- Mennyi ideje annak?

- Hat tél telik el azóta, ha ennek is vége lesz.

- Hány éves vagy hát?

- Azt nem tudnám megmondani - feleltem.

- Nos - kérdezte az úriember -, most, hogy tiéd ez a pénz, fogsz-e egy részén ruhát meg inget venni?

- Fogok bizony, veszek valami ruhát.

- És mit fogsz csinálni a többi pénzzel?

- Nem tudom - mondtam, és pityeregni kezdtem.

- Miért sírsz, Jack? - kérdezte.

- Mert félek - és tovább pityeregtem.

- Mitöl félsz?

- Meg fogják tudni, hogy van pénzem.

- No és mi lesz aztán?

- Nem alhatom többé a meleg üveghutában, és elpusztulok a hidegben.

- De hát miért nem alhatsz többé ott?

- Mert elveszik a pénzemet.

Erre az úriemberek megjegyezték, lám, milyen természetesen szegödik az aggodalom és tanácstalanság azokhoz, kiknek pénzük van. - Kezeskedem róla - mondta a vámtiszt -, hogy míg ennek a szegény fiúnak nem volt pénze, egész éjszaka olyan mélyen és gondtalanul aludt az üveghuta szalmáján vagy meleg hamuján, amennyire az csak lehetséges egy teremtett léleknek. Most viszont, alighogy pénzhez jutott, megörzésének gondja könnyet csal a szemébe, félelemmel tölti el a szívét.

Még egy csomó kérdést tettek föl nekem, és én a magam gyerekes módján válaszoltam nekik, amilyen jól csak tudtam, nekik mindenesetre meglehetösen tetszett. Végül is elmentem, súlyos zsebbel, de biztosíthatlak, olvasóim, hogy korántsem könnyü szívvel. Nagyon megrettentett, hogy ennyi pénzem van, azt se tudtam, hogy az égvilágán mihez is fogjak. Mégis elmentem, jártam egy kicsit, de nem lettem okosabb. Körülbelül kétórai bolyongás után visszatértem hát, leültem az úriember ajtajánál, és addig sírtam, míg ki nem száradt a szemem, de nem kopogtam.

Azt hiszem, nem ülhettem sokáig, mert valaki a családból észrevett. Kijött egy lány, és megszólított. Én alig feleltem, csak sírtam tovább. Végül is a dolog az úriember fülébe jutott. Ami a kereskedöt illeti, az elment már. Mikor az úriember hallott rólam, behívott, megint beszélgetni kezdett velem, és megkérdezte, miért maradtam ott.

Megmondtam neki, hogy nem maradtam ott az egész idö alatt. Jó sokáig el voltam menve, aztán visszajöttem.

- Jól van, de miért jöttél vissza?

- Nem tudom megmondani - feleltem.

- És miért sírsz? Remélem, nem veszítetted el a pénzedet?

Megmondtam neki, hogy még nem, de attól félek, hogy el fogom.

- És miért sírsz?

Azt mondtam neki, hogy azért, mert tudom, hogy nem tarthatom meg, hanem ök majd kicsalják tölem, vagy megölnek és elveszik.

- Kik azok az ök? Miféle bandanépséggel vagy te együtt?

- Csupa fiúval - feleltem -, de nagyon gonosz fiúkkal, tolvajokkal meg zsebmetszökkel, olyanokkal, akik ellopták ezt a levéltárcát, mihaszna népséggel, ki nem állhatom öket.

- Nos, Jack, mit lehet tenni érted? Akarod-e nálam hagyni, hogy megörizzem számodra?

- Akarom hát, szíves örömest, ha kegyelmed hajlandó reá!

- Add hát ide. Azt akarom, légy biztos benne, hogy nálam van, és becsületesen megkaphatod megint. Adok rá egy írást, meg a kamatjára is, azt eléggé biztonságosan megörizheted. Söt - tette hozzá - ha elveszítenéd, vagy bárki is elvenné töled, senki meg nem kapja a pénzt, de még egy részét se, csak te magad.

Azonnal elöhúztam az egész pénzt, és átadtam neki, csupán tizenöt shillinget tartottam meg, hogy vegyek magamnak ruhát. Ezzel végzödött megbeszélésünk az elsö alkalommal. Miután így teljes megelégedésemre biztonságba helyeztem a pénzt, tökéletesen megnyugodtam, és a bánatos gondolatok, melyek eddig gyötörtek, kezdtek oszladozni.

Ebböl elégségesen láthatja bárki is, honnan jön minden bánat meg nyugtalanság az ember életében. Az szüli, hogy szüntelenül törekszünk a pénz megszerzésére, és szüntelen rettegéssel örizzük, ha már megszereztük. Elöbb soha semmim se volt, és nem is sejtettem, milyen az, ha az embernek van valamije. Addig mit se tudtam sem a megszerzés, sem a megtartás gondjáról, mi sem hiányzott nekem, bár mindenben hiányt szenvedtem, nem bántott nyugtalanság, aggodalom, honnan szerzek eleséget, hol is hajthatom le a fejemet, nem tudtam, mi a pénz, és mit kell tenni vele, soha nem ismertem az álmatlanságot, míg nem volt megörizni való pénzem, és nem féltem, hogy elveszítem.

Kétségtelenül kedvezö alkalom nyílt volna akkor számomra, ha nem vagyok túlságosan ostoba és túlságosan gyerek ahhoz, hogy beszéljek saját érdekemben. Mondom, alkalmam lehetett volna emez úriemberek szolgálatába kerülni, vagy talán némi gondoskodását és törödését élvezni, mert úgy látszott, nagyon szívesen tennének valamit értem, és nagyon meg vannak lepve szavaim ártatlanságától meg helyzetem nyomorúságától (ahogyan ök azt megítélték).

De én igazán gyerek módra cselekedtem: ott hagytam a pénzemet, és évekig feléjük se mentem. Merre fordult pályám, és mi történt velem amaz idö alatt - mindez oly változatos és tanulságos, hogy külön beszámolót követel.

Immár elszalasztottam az elsö szerencsés lehetöséget, mely felkínálkozott nekem a világban. Pénzhez jutottam, de sem értékét, sem használatát nem ismertem. Kezdeti életmódomat a lehetö legtermészetesebbnek találtam, és fogalmam se volt róla, hogy javítani is lehetne rajta. Még csak annyi vágyam se volt, hogy ruhát vásároljak magamnak, akár egy inget is. Ennél is sokkal kevésbé jutott eszembe, hogy máshol is lakhatnék, mint az üveghutában, mást is tehetnék, semhogy az utcán ténferegjek, mint addig, hiszen semmi jót sem ismertem, és semmi rosszat se kóstoltam, egyszóval addigi életemet én nem tartottam rossznak.

Tudatlanságomnak abban az állapotában visszatértem igazán nyomorúságos életemhez, mert hiszen az volt önmagában véve, csak számomra nem, mivel nem tudtam megítélni, és nem ismertem jobbat.

Cimborám csak azért adta nekem vissza a kötelezvényeket, mert rágtam a fülét, különben az volt a szándéka, hogy soha vissza nem juttatja öket. Egyszer se kérdezte tölem, mit tartottam meg magamnak, hanem azt mondta, ha bármit is adnak nekem, az legyen az enyém, mert ö nem merte volna megkockáztatni, hogy meglássák, mikor visszajuttatja öket. Így hát én megérdemeltem a jutalmat. Azzal se fárasztotta magát, hogy faggasson, van-e valamim, és ha van, akkor mi. Így aztán vitathatatlan jogcímem volt arra, amit kaptam.

Ide-oda lödörögtem, akárcsak addig. Most már valóban volt pénz a zsebemben, de senkinek se szóltam róla. Vidáman intéztem a megbízásokat, akárcsak azelött, és éppoly hálásan fogadtam el bárkitöl bármit. Csak annyi könnyebbséget szereztem magamnak, hogy mikor éhes voltam, és senki sem adott megbízást, vagy semmit se kaptam enni, nem koldultam ajtóról ajtóra, mint azelött, hanem elmentem egy kifözésbe. Rendeltem egy tál húslevest meg egy karéj kenyeret fél pennyre; igen ritkán húst; vagy fél pennyre megvendégeltem magam sajttal. Mindezek a kiadások nem rúgtak többre heti két-három pennynél. Ellentétben a banda többi tagjaival, én rendkívül mértékletes voltam, és egyetlen guineát sem adtam ki kezdeti vagyonomból; és mint a vámtisztnek mondtam, fogalmam se volt róla, mi fán terem egy guinea vagy mennyit ér.

Így telt egy hónap, és én semmit se csináltam. Akkor a pajtásom, ahogy öt hívtam, egy reggel hozzám jött: - Jack ezredes, mikor megyünk mi ketten megint egy sétára? - Amikor akarod. - Semmi dolgot se találtál még magadnak? - kérdezte. - Nem én. - Szó szót követvén, elmondta nekem, hogy én szerencsés fickó vagyok, és azt hiszi, az is leszek ismét. De most már új alkut kell kötnie velem - mert, ezredes barátom - mondta -, legelsö alkalommal mindig teljes részt juttatunk zöldfülü testvéreinknek, hogy buzdítsuk öket; de azután a mi jóindulatunktól függ, ha csak nem lépnek a tettek mezejére, és nem vállalnak ugyanakkora kockázatot. No de mivel mi úriemberek vagyunk, mindig nagyon tisztességesen viselkedünk egymással; ha pedig te bizalommal vagy irántam, és rám hagyod a dolgot, én szépen fogok bánni veled, erre mérget vehetsz. - Azt feleltem, hogy egyedül biztosan semmit se tudnék tenni, mert nem értek hozzá, ezen nem is várhatom el, hogy bármit is kapjak de minden szavát megfogadom majd. Így hát elindultunk együtt.

Nem kerestük fel többé a vámházat, hiszen az túl nagy vakmeröség lett volna. Ezenkívül semmi kedvem se volt újra mutatkozni ott, különösen az ö társaságában. Egyenesen a tözsdéhez mentünk hát, és a Kastély sikátorban, a Swithins sikátorban meg a kávéházi ajtóknál ténferegtünk. Nagyon balszerencsés napunk volt, mert semmit se szereztünk reggeltöl estig, csupán két-három zsebkendöt, aztán hazamentünk a régi szállásra, az üveghutába. Én semmit sem ettem-ittam naphosszat, csak egy darab kenyeret, melyet ö adott nekem, meg egy kis vizet a szökökútból a tözsde kapujánál, így hát mikor magamra hagyott - mert ö nem hált az üveghutában, mint én -, elmentem az én régi kifözésembe, szokásos kosztomra. Ott felüdültem, és másnap jókor újra mentem találkozni vele, ahogy meghagyta nekem.

Kora reggel lévén, Billingsgate felé vette útját. Úgy látszik, hogy ott kétféle ember csödül össze nagy sokaságba, mihelyt megvirrad, söt abban az évszakban jóval virradat elött: egyrészt szén­fuvarozó vállalkozók meg szeneshajók gazdái, másrészt halaskofák, halárusok és halvásárlók.

Cimborám az elöbbiekre vetett szemet. Azt parancsolta hát nekem, hogy útközben térjek be minden sörházba, figyeljem meg, hol beszél bárki is pénzröl, és ha ilyet lelek, jöjjek ki, és szóljak neki. Ő megállt az ajtóban, én pedig bementem a kocsmákba. A hajósgazdák szenüket általában az úgynevezett kapunál adják el, és így rendszerint a közeli sörházakban kapják meg pénzüket. Hamarosan többekröl is beszámolhattam pajtásomnak. Erre ö bement, és szétnézett, de nem talált semmi kedvére valót. Végre azt jelentettem neki, hogy az egyik sörházban van egy ember, aki egy csomó pénzt kapott, én úgy véltem, hogy többektöl is. Az egész az asztalon hevert rakásokban, ö pedig buzgón jegyezte föl az összegeket, és tette el a pénzt zacskókba. ‑ Igazán? - szólt cimborám. - No, kezeskedem róla, hogy egy része az enyém lesz. - Ezzel bement, és föl-alá sétált a kocsmában. Egyes asztalok szabadon álltak a terem közepén, mások fülkékben a falak mentén. Pajtásom fülelt, hátha megtudhatja az ember nevét. Hallotta, hogy valaki Cullumnak szólítja vagy valami hasonló néven. Kileste az alkalmat, odalépett hozzá, és elmondott neki egy hosszú mesét: Azt állította, hogy két úriember küldte ide az Ágyú-pincéböl, hogy keresse meg az urat, és azt üzenik, hogy beszélni óhajtanak vele.

A hajósgazda elött ott hevert a pénze, pontosan úgy, ahogy én beszámoltam róla. Két-három kisebb kifizetésre már félre is tette kicsi, piszkos, fekete zacskókban, melyek külön hevertek. Még nem volt egészen világos nappal, így hát cimborámnak sikerült átadnia üzenetét, kezébe kaparintania az egyik zacskót, és teljesen észrevétlenül elsomfordálnia.

Miután elemelte, kijött hozzám, mert én kint vártam rá az ajtó elött, és megrántotta ruha­ujjamat: - Iszkoljunk, Jack, ha kedves az életünk! - Ezzel nyakába szedte lábát. Én utána, pillanatnyi szusszanás nélkül. Még nézni is alig néztem körül, míg jó messzire el nem jutottunk, fel a Fenchurch utcába, át a Lime utcán, be a Leadenhall utcába, te a St. Mary axe utcán, a városfalhoz, aztán át a Bishop's Gate-en, le a régi Bedlambe, a Moorfieldsbe. Ekkorra már egyikünk se bírt gyorsan futni. De nem is kellett volna ilyen messzire mennünk, mert egész idö alatt egyetlen üldözöt se láttam. Amint beértünk a Moorfieldsbe és kezdtük kifújni magunkat, megkérdeztem, mitöl ijedt úgy meg. - Hogy megijedtem-e, te bolond? - kiáltott fel. - Egy istentelenül nagy zacskó pénzt kaparintottam meg! - Egy zacskót?! - ismételtem. - Azt, azt, menjünk ki a mezökre, ahol senki se lát, és megmutatom neked. - Továbbvezetett hát a Long sikátoron, a Cross Hog közön és a Holloway dülön egy nagy mezöre, melyet azóta a Krajcáros Lepénymérés mezejének neveztek el. Le akartunk ülni, de csupa víz volt minden. Tovább­mentünk hát, átvágtunk az úton az Ánizsosnál, arra a rétre, melyen most a nagy kórház áll. Találtunk a közelben egy helyet, leültünk, és ö kihúzta a zacskót. - Jó csillagzatod van, Jack - mondta -, igazán megérdemelsz egy szép részt ebböl a szerzeményböl, mert mindent a te szerencsés híreidnek köszönhetünk. - Ezzel kiöntötte az egészet az én kalapomba, mert mint említettem, most már kalapot viseltem.

Nem tudnám megmondani, hogyan emelhetett el egy ekkora zacskót bárkitöl is, aki ébren volt és érzékeinek birtokában. De annyi bizonyos, hogy jó sok volt benne, és közte külön egy teli papírzacskó. Amint ez kihullott a nagyobbikból, pajtásom így szólt: - Nicsak, ebben arany van! - és elkezdett rikoltozni, kurjongatni, mintha elment volna a szép esze. De csalatkozott: csak régi tizenhárom és fél pennysek voltak benne, köztük fél meg negyedshillingesek, vegyesen kilencpennysekkel meg négy és fél pennysekkel, csupa elgörbült, régi pénz, skót meg ír érmék. Ettöl megnyúlt a képe. De még így is tizenhét vagy tizennyolc font volt a zacskóban szerinte, mert én bizony nem tudtam megszámlálni.

Három részre osztotta a pénzt. Kettöt saját magának szánt, egyet nekem. Megkérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve, én pedig azt feleltem, hogy meg, és minden okom megvan rá. Különben is így annyi adódott ahhoz, ami nekem az ö elöbbi kalandjából megmaradt, hogy nem is tudtam, mit kezdjek a pénzzel vagy saját magammal, amíg olyan sok van nálam.

Nagyszerü tolvaj volt ez a fickó, a legnagyobb ügyességgel tüntetett el mindent. Ritkán nem került a kezébe az, amire szemet vetett. Tudtommal sose tévesztette célját, sose kapták rajta.

Kiváló zsebmetszö volt, és nagyon ügyesen bánt hölgyek aranyóráival. De általában többre pályázott, olyan vakmeröségekre, mint az elöbb elmondottak, és mindig a lehetö legtisztábban került ki belölük, az elképzelhetö legnagyobb sikerrel, én pedig a tolvajlás gonosz müvésze­tének ezekben a fajtáiban lettem a tanítványa.

Mivel immár ilyen gazdagok voltunk, nem akarta hagyni, hogy továbbra is az üveghutában aludjak, vagy pörén és rongyosan járjak, mint addig. Rám parancsolt, hogy vásároljak két inget, egy mellényt meg egy köpenyt, mert az jobban megfelelt a mi céljainknak bármi egyébnél, mikor mesterségünket üztük. Kiöltözködtem hát az ö utasításai szerint, ö pedig kivett egy kicsi padlásszobát, mely megfelelt helyzetünknek, és abban együtt laktunk.

Hamarosan újabb sétára indultunk, és másodszor is szerencsét próbáltunk a tözsde környékén. Külön-külön láttunk munkához, és én immár önálló sétára vállalkoztam. Elsönek olyan fortélyt vittem véghez, mely zöldfülü kezdönél bizonyos ügyességre vall, hiszen sose láttam ilyesmit azelött. Észrevettem két úriembert, akik igen buzgó beszélgetésbe merültek, egyikük két-háromszor kihúzott egy levéltárcát, visszacsúsztatta kabátzsebébe, megint elövette, papírokat szedett ki belöle, másokat tett beléje, aztán megint visszadugta, így folyt ez többször is, mert az az ember erösen el volt foglalva a másikkal, kettö-három pedig szorosan mellettük állt. Mikor utoljára csúsztatta a levéltárcát zsebébe, inkább lökte, mint dugta, és a tárca felállítva maradt, valami más tárcára vagy egyébre támaszkodva a zsebében, így aztán nem süllyedt egészen le, hanem egy sarka kikandikált a zseb szegélye fölött.

Nem lehet eléggé megróni azoknak a gondatlanságát, kik levéltárcájukat kabátzsebükbe teszik. Hiszen abba könnyen belenyúlhat a legügyetlenebb fiú is, aki beleszokott a mesterségbe. Az úriemberek mindig nagyon sietnek, gondjaik teljesen elfoglalják öket, és lehetetlenség eléggé örizkedniük az olyan sólyomszemü, kis teremtésektöl, amilyenek mi voltunk. Ezért okosabban cselekednének, ha sose tartanák maguknál levéltárcájukat, vagy biztonságosabb helyre dugnák, vagy semmi értékeset se tennének beléje. Én véletlenül szemben álltam azzal az úriemberrel a Swithins sikátorban, pontosan abban az utcában, mely a Swithins sikátor meg a tözsde között van, éppen egy köznél, mely a sikátorból a tözsdéhez vezet ki. Mikor táncolni láttam azt a tárcát ki a zsebböl, be a zsebbe, természetesen rögtön eszembe ötlött, hogy kivehetném, ha fürge lennék, és Will[7] holtbiztosan megszerezné, ha látná újra meg újra eltünni és kibukkanni, mint én. De amint így néztem, hogy ott lebeg az utamban, azt gondoltam: - Márpedig az enyém lesz! - Átvágtam a sikátoron, könnyedén súroltam azt az embert, oldalamhoz szorítva kezemet, és megfogtam az elöbukkanó sarkot. A tárca olyan könnyen maradt a kezemben, hogy az úriembernek lehetetlenség volt a legcsekélyebb mozdulatot is éreznie, vagy bárki másnak meglátnia, hogy elveszem. Egyenesen elörementem a tözsde északi oldalán lévö tágas térre, aztán iszkoltam lefelé a Bartholomew sikátoron, tovább a Zálogház udvarba, a fasorokba, melyek onnan a városfal felé haladnak át, a Moor-gate-en, és leültem a fübe, a Moor-mezök második fertályában, a középsö mezö felé. Abban egyeztünk meg Will-lel, hogy ezen a helyen találkozunk, ha bármelyikünk is zsákmányra tesz szert. Mikor odaértem, Will még sehol se volt, de körülbelül félóra múlva felbukkant.

Alig ért oda, megkérdeztem töle, mit kerített. Sápadt volt, és úgy láttam, hogy rémült. De ö azt felelte: - Én semmit se, nem biz én, de mit kaptál te, szerencsés kutyakölyke? Nem annak az úriembernek a levéltárcáját a Swithins sikátorban? - Azt hát - kacagtam -, de honnan tudod? - Hogy honnan? Hiszen az az úriember félörülten tombol! Toporzékol, ordítozik, ruháját szaggatja, azt kiabálja, hogy végképp semmivé tették, tönkrejuttatták! A sikátorban bámész­kodó népek meg azt rebesgetik, hogy ki tudja, hány ezer font van benne. Hadd lássuk hát!

Szorosan egymás mellett hevertünk a füben, a mezöfertály közepén, hogy senki se vegyen észre, úgy nyitottuk ki a levéltárcát. Volt benne egy csomó adósságlevél meg kötelezvény aláírásokkal. Egyesek aranymüvesek kötelezvényei voltak, mások biztosítási irodáké, ahogy nevezik, meg effélék. De értékesebbnek látszott az összes többinél együttvéve a levéltárca egyik hajtásában egy több rekeszes tok, benne papírzacskó, teli apró gyémánttal. Mint késöbb megtudtuk, ez az ember olyan zsidó volt, aki efféle holmival kereskedik. Igazán több gonddal kellett volna öriznie kincsét!

Ez a zsákmány bizony még magának Willnek is túl nagy volt ahhoz, hogy értékesítse. Én ekkorra már kezdtem jobban érteni, milyen hatalma van a pénznek, de Will mégis sokkal ügyesebb volt az ilyesmiben. Ez azonban öt éppúgy zavarba ejtette, mint engem. Olyanformán voltunk akkor, mint a mesebeli kakas: hiába került kezünkbe a sok kötelezvény, köztük egy Sir Henry Furnesstöl ezerkétszáz fontra, hiába a gyémántok, melyek állítólag százötven fontot értek, számunkra semmi értékük se lehetett. Egy arannyal teli kicsi erszénynek több hasznát láttuk volna, mint az egésznek. - De nézzük csak át a kötelezvényeket - mondta Will -, hátha akad köztük egy kicsi is.

Átnéztük az összes kötelezvényeket, és találtunk köztük egy aláírásosat harminckét fontra. ‑ Gyere - mondta Will -, tudakoljuk meg, hol lakik ez az ember. - Visszamentünk hát a városba. Will benézett a postára, megkérdezte, és azt mondták neki, hogy a Temple Barnál. ‑ Nos - szólt Will -, megkockáztatom; elmegyek a pénzért, hátha nem jutott eszébe, hogy oda üzenjen, és megtiltsa a kifizetést.

De aztán úgy döntött, hogy másképpen fog cselekedni. - Gyerünk, visszamegyek a sikátorba, hátha meghallok valamit a történtekröl, mert még aligha múlt el a felbolydulás. Azt hiszem, a levéltárca tulajdonosát a King's Head borpincébe vitték, a sikátor végén, és nagy csödület támadt annak az ajtajánál.

El is ment Will. Nézelödik, várakozik a hely környékén, meglát több embert egy csoportban, mert nem szóródtak még mind széjjel. Megkérdez egyet-kettöt, mi történt? Azok hosszú históriát mondanak el neki egy úriemberröl, ki elvesztette levéltárcáját, benne meg egy nagy zacskó gyémántot, több ezer fontra szóló kötelezvényeket, és mit tudom én, még mit. Éppen kikiáltották ezt, és száz font jutalmat ígértek annak, aki megleli és visszaszolgáltatja.

- Bár tudnám - mondta az egyiknek, aki beszélgetett vele -, kinél is lehet. Egészen biztosan hozzásegíteném a gazdáját. Senki se jut eszébe, fiú vagy fickó, aki a közelében volt? Ha le tudná írni az illetöt, az talán elég is lenne. - Valaki meghallotta ezt, és annyira szeretett volna segíteni a szegény úriemberen, hogy odament hozzá, és tudtul adta neki, mit beszélt egy fiatal fickó az ajtónál, értvén ezen Willt. Ki is jött töle egy másik úriember, félrevonta Willt és megkérdezte, hogy mit is mondott a dologról. Will komoly fiatalember volt, és bár régi harcos­ként üzte a mesterséget, semmi se látszott belöle az ábrázatán. Azt felelte, hogy foglalkozása olyan helyekhez köti, melyeket a kicsi zsebmetszök bandái szép számmal látogatnak, ha pedig megkaphatná a gyanús személy leírását, akár a legcsekélyebbet is, meri mondani, hogy rá tudna akadni, és talán vissza is tudná szerezni a holmit. Erre a kérdezösködö arra kérte, hogy menjen be vele a károsult úriemberhez, amit ö meg is tett. Az ott ült, fejét a szék hátának támasztva, fehéren, mint a fal, végképp vigasztalhatatlanul, és mint Will leírta öt, olyan volt, mint az elítéltek.

Megkérdezték töle, nem látott-e valami rongyos fiút vagy fickót ólálkodni vagy többször elhaladni a közelében, meg efféléket. Ő azt felelte, hogy nem, egyet se, és arra sem emlékszik, hogy bárki is a közelébe jött volna. - Akkor nagyon bajos lesz a nyomukra akadni - mondta Will -, ha ugyan nem lehetetlen, de mégis, ha kegyelmed úgy véli, hogy megéri az idötöltést, azok közé a csirkefogók közé fogok keveredni. Nem szeretem ugyan, ha közöttük látnak, de mégis megteszem, és ha a tettes ott van bármelyik bandában, tíz az egyhez, hogy majd csak megtudok valamit a dologról.

Erre megkérdezték töle, hallotta-e, mit ajánlott fel az úriember, ha visszakapja holmiját. Ő nemmel válaszolt (bár az ajtóban megmondták neki). Azok megismételték, hogy száz fontot. ‑ Az túl sok - mondta Will -, de ha úgy tetszik kegyelmeteknek, hogy rám bízzák, vagy kevesebb­ért is megkentem, vagy egyáltalán nem. - Erre a kifosztott úriember így szólt egy másikhoz: - Mondja meg neki, ha elö tudja teremteni olcsóbban, a különbség az övé lesz. - William azt felelte, hogy nagyon szívesen tenne az úriembernek ilyen szolgálatot és rábízná a jutalmat. - Jól van, fiatalember - szólt az egyik úr -, bármit is szán az ifjú müvésznek, aki ezt a gaztettet elkövette (mert kezeskedem róla, hogy müvész az, bárki is legyen), az meg lesz fizetve a száz fonton belül, és az úriember hajlandó kegyednek ötven fontot adni azon felül, fáradságáért.

- Való igaz, uram - mondta Will igen komolyan -, tiszta véletlenségböl haladtam el az ajtó elött, láttam meg a sokaságot és kérdeztem meg, mi történt. De ha sikerülne visszaszereznem a szerencsétlen úriembernek a levéltárcát tartalmastul, szívböl örülnék. Meg aztán nem is vagyok gazdag, uram, úgyhogy ötven fonttal jól meg van fizetve a fáradságom. - Ezután meghallgatta az utasításokat, kihez és hová jöjjön, kinek számoljon be, ha megtud valamit, meg ezekhez hasonlókat.

Will olyan sokáig maradt ott, hogy megegyezésünk szerint hazamentem, ö pedig nem jött meg éjszakáig. Elözetesen ugyanis meghánytuk-vetettük, hogy nem lenne helyes egyenesen hozzám jönnie tölük, nehogy kövessék és lefogjanak engem. Megbeszéltük, hogy amennyiben nem sikerül alkut kötnie velük, félóra múlva visszajön, de mivel sokáig volt oda, éjszakai találkozó­helyünkön futottunk össze, a Rosemary sikátorban.

Miután megjött, beszámolt nekem az egész beszélgetésröl, különösen pedig a levéltárcát elvesztett úriember kétségbeeséséröl, és nem kételkedett benne, hogy csinos, kerek összeget kapunk visszaszerzéséért.

Egész este tanácskoztunk, és oda lyukadtunk ki, hogy másnap egyáltalán meg se mutatkozik elöttük, harmadnap fölkeresi öket, de semmit sem árul el, csak annyit mond, hogy szimatot kapott, és azt hiszi, hogy megszerzi a holmit, közben pedig igyekszik a lehetö legbajosabbnak feltüntetni a dolgot, és minél több akadályt hoz fel. Ennek megfelelöen három nappal késöbb találkozott az úriemberrel, aki már nagyon aggódott hosszú elmaradása miatt. Az megmondta neki, mennyire tartottak töle, hogy ö csak hízelgett nekik, mert szabadulni kívánt tölük, és túl könnyen engedték útjára, minden további vizsgálódás nélkül.

Will komor ábrázatot öltött: ha ilyet várhat azért, mert öszintén felajánlotta szolgálatait, beláthatják, hogy igazságtalanok voltak hozzá. Lám, ö újra eljött, ez is bizonyítja tévedésüket. Ha azt gondolják, hogy bármire is mehetnek az ö kivallatásával, máris hozzáfoghatnak, ha úgy tetszik nekik, de ö legfeljebb annyit mondhat, hogy tudja, hova jár gyakran néhány ifjú csirke­fogó, aki hírhedt az ilyesmiröl. Továbbá, szerinte némi kérdezösködéssel, pénz felkínálásával meg effélékkel rá lehet bírni öket egymás elárulására. Így kiszedhetné belölük a dolgot, és mindezt elismételhetné egy békebíró elött is, ha az urak úgy akarják. Minden egyéb monda­ni­valója számukra pedig az, hogy elvesztett egy-két napot az ö szolgálatukban, és csak gyanú­sítást kapott fáradozásáért, és hogy mindezek után ö részéröl befejezte az ügyet, az urak pedig kereshetik javaikat, ahol jónak látják.

Azok egy kicsit gondolkodóba estek ettöl, és megkérdezték, tudja-e bármilyen reménnyel is kecsegtetni öket, hogy visszakerül, amit elvesztettek. Will azt válaszolta, hogy ö nem fél megmondani nekik, ö bizony azt hiszi, hallott valamit harangozni a csirkefogókról, és ha ö nem lép közbe, azok elégetik az összes kötelezvényeket levéltárcástul, de el ám! Most azonban ne faggassák tovább, hanem feleljenek ök egy-két kérdésre. Azok felajánlottak minden tölük telhetö elégtételt, és biztatták, hogy mondja meg, amit akar.

- Nos, uraim - szólt ö -, kegyelmetek azt várják, hogy a tolvaj, ki kegyelmetektöl ilyen tetemes értéket lopott el, jelentkezik, kezükbe adja magát, bevallja, hogy nála vannak a javaik, és visszaadja azokat. De hogyan képzelhetnek ilyet bárkiröl is, ha nem biztosítják, hogy nem csupán az ígért jutalmat adják meg neki, hanem le se fogják, ki se vallatják, nem is viszik bíró elé számot adni?

Azok megígértek minden lehetséges biztosítékot. - Megálljunk csak - szólt Will -, én nem tudom, milyen biztosítékot adhatnak. Ha egy szegény fickó a karmaik közé került, és meg­mutatta kegyelmeteknek javaikat, lefülelhetik öt mint tolvajt, és világos, hogy nem neki lesz igaza. Kegyelmetek akkor visszaveszik javaikat, öt börtönbe küldik, és milyen kártalanítást várhat még akkor?

Ez a nehézség teljesen zavarba hozta az urakat. Arra kérték, hogy próbálja kézre keríteni a javakat, ha tudja. Ők fizetnének neki, mielött kiadná a holmit a kezéböl, és elmehetne félórával elöttük.

- Nem, uraim - felelte Will -, ez most már nem elég. Ha azelött is így beszélnek, hallgattam volna szavukra, de olyasmit emlegettek, hogy letartóztatnak engem semmiért. Világos tehát, hogy forgattak a fejükben ilyen gondolatot. Mitöl érezhetném hát én magamat vagy erezhetné bárki más magát biztonságban?

Nos, meghánytak-vetettek rengeteg részletkérdést, de semmi se felelt meg. Végre a többi jelenlévö közbeavatkozott, és ezerfontos kezeslevelet ígértek neki biztosítékul, hogy semmiféle kellemetlenséget sem okoznak a kérdéses személynek. Will azt állította, hogy ök nem vállalhatnak biztosítékot, és kötelezettségük mit sem ér: ha egyszer meglátják saját javaikat, el is vehetik azokat, és ugyan mit számítana az, ha egy szegény zsebmetszö könyörög jutalmáért? Erre nem tudtak mit felelni, de kérték, hogy vegye át a holmit a fiútól, ha fiúról van szó, ök pedig kötelezik magukat, hogy kifizetik neki az ígért pénzt. Will csak kacagott rajtuk: - Nem, uraim, mivel nem én vagyok a tolvaj, semmi kedvem a tolvaj helyébe lépni, és kegyelmetek kénye-kedvére adni magamat.

Azt mondták neki, hogy nem tudják, mitévök legyenek hát, és nagyon bajos lesz a dolog, ha egyáltalán nem bízik bennük. Will úgy válaszolt, hogy nagyon szívesen bízik bennük, és szolgálatukra áll; de nagyon keserves lenne neki a vesztébe rohanni és tolvajlás vádja alá esni azért, mert igyekszik szolgálni öket.

Erre az urak aláírásukkal megerösített írást ajánlottak fel, hogy a legkevésbé se gyanúsítják; soha semmivel se fogják vádolni ebben az ügyben; elismerik, hogy az ö kérésükre jár tudakozódni a javak iránt; ha pedig elökeríti azokat, ennyi meg ennyi pénzt fognak neki fizetni átadásukkor, söt elötte, de nem kötelezik annak a személynek megnevezésére vagy elökerí­tésére, akitöl visszaszerzi az említett javakat.

Ezt az írást a jelenlévö három úriember írta alá, elsönek a károsult. Láttán az ifjú úriember azt mondta, hogy megtesz minden töle telhetöt a levéltárcának és tartalmának elökerítésére.

Ezek után azt kívánta, hogy adjanak neki elözetesen egy lajstromot arról a tartalomról, mert nem akarja, hogy hiányoljanak valamit, mikor átadja a tárcát. Azt kívánja, hogy ezt az írást pecsételjék le, és a levéltárcát is le fogja pecsételtetni, mielött átvenné. Ebben megegyeztek, az úriember lajstromot állított össze az összes kötelezvényekröl, melyek emlékezete szerint a levéltárcában voltak, valamint az összes gyémántokról is, amint következik:

Mindezekért megígérték neki elöször is, hogy megadják az én számomra azt az összeget, melyben ö a tolvajjal megegyezik, de nem többet ötven fontnál; ezenkívül pedig adnak neki ötven fontot az értékek visszaszerzéséért.

Erre már Willnek kedve kerekedett a dologra. Eljött hozzám, és becsületesen elmesélte nekem az egész történetet. Átadtam hát neki a tárcát, ö meg azt mondta nekem, hogy szerinte ésszerübb lenne, ha nem vennök el az egész összeget, mert így olyan színben tünne fel a dolog, hogy Will szolgálatot tett nekik, és nyugodtabbak lennének. Én mindebbe beleegyeztem, így hát másnap elment arra a helyre, és az úriemberek nagyon pontosan megjelentek a találkán.

Az elsö szóra megmondta nekik, hogy elvégezte számukra a munkát, és reméli, hogy tetszésükre. - Ha nem lettek volna a gyémántok - folytatta -, az egészet megkaphattam volna tíz fontért. De a gyémántok nagyon fényesen villogtak a fiú képzeletében, és az már arról beszélt, hogy elszökik Franciaországba vagy Hollandiába, és ott végnapjáig úriemberként fog élni. - Erre az urak kacagtak. - Ámde, uraim - mondta Will -, itt a tárca - és elöhúzta azt, bebugyolálva egy tarka zsebkendö mocskos rongyába, mely olyan fekete volt, amilyenné csak teheti az utca, le volt pecsételve egy darab silány viasszal, azon pedig pecsétnyomó helyett egy negyedpennys lenyomata díszelgett.

A lajstrom pecsétjét is feltörték, ugyanakkor pedig Will kinyitotta a mocskos rongydarabot, és megmutatta a levéltárcát tulajdonosának. Azt minden elökészítö beszélgetés ellenére úgy elárasztotta az örömteli meglepetés, hogy kénytelen volt egy pohár bort vagy pálinkát kérni, nehogy elájuljon.

Kinyitották a tárcát, és elöször a gyémántokat tartalmazó papírzacskót vették ki. Benne lelték a köveket hiánytalanul csak a kicsi zacskó volt külön, a nyers gyémántok pedig, melyeknek benne volt a helyük, elkeveredtek a többi közé. De a tulajdonos elismerte, hogy mind megvannak épen.

Azután egyenként átnézték a kötelezvényeket, és találtak egy nyolcvanfontosat a lajstromban felsoroltakon felül. Ezenkívül több olyan papirost, mely nem pénzre szólt, de fontos volt az úriembernek. Az elismerte, hogy mindent nagyon becsületesen visszaadtak. - Most pedig, fiatalember - mondták -, meg fogja látni, hogy mi is éppen ilyen becsületesen fogunk bánni kegyeddel. - Ezzel elöször is odaadták neki a saját ötven fontját, aztán pedig lepengették a másik ötvenet az én számomra.

Will elvette a sajátját, és zsebre tette; papírba csavarva, aranyban volt az egész. Aztán kezdte számlálni a másik ötvenet, de mikor megolvasott harmincat, így szólt: - Megálljunk, uraim! Eddig is tisztességesen cselekedtem a kegyelmetek javára, ezután se mondhassák, hogy nem úgy járok el mindvégig. Elvettem harminc fontot, mert annyiban egyeztem meg a fiúval, így hát visszaadok húsz fontot a kegyelmetek pénzéböl.

Azok jó darabig álltak és össze-összenéztek, mintha meg lennének lepve ettöl a becsületesség­töl. Hiszen mindaddig nem hagyta el öket a lappangó gyanú, hogy ö a tolvaj. Ez a fortély azonban tisztára mosta öt a szemükben. A károsult halkan azt mondta egy másik úriembernek, hogy adja Willnek az egészet. Az (szintén halkan) azt felelte, hogy nem, nem, ha egyszer már lealkudta a tolvaj jutalmát, és meg van elégedve azzal az ötven fonttal, amit kegyelmed adott neki, okosabb, ha annyiban hagyjuk. De nem mondta olyan halkan, hogy pajtásom meg ne hallja. Will szintén nemet mondott: - Meg vagyok elégedve, örülök, hogy visszaszereztem kegyednek a javakat. - Ezzel búcsúzkodni kezdtek.

De éppen mielött elindultak volna, az egyik úriember így szólt: - Fiatal barátom, látja, hogy igazságosak vagyunk, és becsületesen viselkedtünk kegyeddel, akárcsak kegyed is velünk. Nem is kívánjuk, hogy mondja meg, ki az a ravasz fickó, aki ilyen díjat kapott ettöl az úriembertöl, de mivel beszélt a mestertolvajjal, kérjük szépen, mondja meg, ha lehet, hogyan sikerült neki a dolog, hogy ezentúl örizkedjünk az ilyen remeklésektöl.

- Uram - felelte Will -, ha megmondom kegyelmeteknek, mit beszélnek azok, meg hogy s mint történt ez a mi esetünk, az úriember szigorúbban fogja megróni saját magát, mint bárki mást, vagy legalábbis ugyanannyira. A fiatal csirkefogó, ki szert tett a díjra, úgy látszik, egy társával indult el, aki fürge, tapasztalt zsebmetszö, mintha legtöbben Londonban, és attól a cimborájától némi távolságra volt akkor a müvész, aki azelött soha életében senki zsebéhez hozzá nem nyúlt; de ö úgy meséli, hogy szemben volt a tözsdére nyíló közzel, az East Side-on, az úriember éppen a köz bejáratánál állt, és nagyon kimerülten beszélgetett egy másik úrral, gyakran elöhúzta ezt a levéltárcát, kinyitotta, papirosokat vett ki belöle, meg tett belé, és vissza-visszadugta kabátzsebébe. Utoljára a tárca megakadt a zsebnyílásban vagy valamin, ami a zsebben volt, és kiállt egy kicsit; a fiú, ki jó ideig figyelte, látta ezt, szorosan az úriember mellett ment el, és simán elemelte a tárcát anélkül, hogy gazdája észrevette volna.

Will azzal folytatta, milyen különös, hogy az úriemberek ennyire becses holmikat tartalmazó tárcákat olyan könnyen hozzáférhetö zsebekben tartanak, méghozzá annyira vigyázatlan módon. - Ez nagyon igaz - mondta az úriember, azzal némi további érdektelen beszélgetés után Will eljött hozzám.

Olyan gazdagok lettünk, hogy nem is igen tudtuk, mit kezdjünk a pénzünkkel. Legalábbis én nem, mert nem volt se rokonom, se barátom, se helyem, ahová bármit is eltehessek, a zsebemen kívül. Willnek volt egy szegény édesanyja, éppoly gonosz, mint ö, azt tette gazdaggá és boldoggá szép sikerével.

Egyenlöen osztottuk el a zsákmányt, mert én szereztem ugyan meg, de ö aknázta ki, az ö ügyeskedése tette pénzzé, hiszen másképp egyikünk se tesz szert még ekkora haszonra sem, mely legalább némileg arányban állt az ügy nagyságával. Ami a kötelezvényeket illeti, kétség se férhetett hozzá: ha csak nem visszük el öket abban a percben az aranymüvesekhez, a tulajdonos letiltja a fizetést, talán éppen belénk botlik és kiüzetés közben lefülel minket. És eszünkbe se juthatott volna nekünk, szegény fiúknak, hogy bárkinek is eladjuk a gyémántokat, kivéve szokott orgazdáinkat, azok pedig értékükhöz képest bagóért vették volna át tölünk: akiknek ily módon mesterségük lopott holmi vásárlása, azoknak van gondjuk rá, mint késöbb megtudtam, hogy hamis súlyokat tartsanak, és becsapják a szegény ördögöt, a tolvajt, legalább egy unciával háromból.

Általában a lehetö legjobban kiaknáztuk a dolgot, sok egyéb tekintetben is. Akkoriban volt bennem valami furcsa, ösztönös lelkiismeret, ugyanis minden aggály nélkül megszereztem bárkitöl bármit ilyen módon, de nem lettem volna képes megsemmisíteni kötelezvényeiket és papirosaikat, amiböl nekik nagy káruk, nekünk pedig semmi hasznunk sem származott volna. Az ilyesmi úgy gyötört, hogy nem volt békém se éjjel, se nappal, míg megkönnyebbülést nem szereztem azoknak, akiktöl elvettem dolgaikat.

Most már gazdag voltam, olyan gazdag, hogy nem tudtam, mit kezdjek a pénzemmel vagy magammal. Eddig igen szükösen és garasosan éltem. Kiadtam ugyan olykor-olykor két-három pennyt, csak mert éhes voltam, de annyi embert ismertem, aki élelmet adott nekem, néha pedig ruhát is, hogy egy egész év alatt sem költöttem el a tizenöt shillinget, melyet a vámtiszt pénzéböl magamnál tartottam, söt még zsebemben volt a négy guinea az elsö zsákmányból: arra a pénzre gondolok, melyet a faodúba ejtettem.

Immár kezdtem azonban magasabbra tekinteni. Bár többször is portyára mentünk kettesben - Will-lel, olyan apróságokkal, mint zsebkendök vagy más efféle semmiségek, nem törödtünk, mert nem akartunk kockázatot vállalni - csekélységekért. Egy pénteki napon, mikor West Smithfieldben bolyongtunk, egy idös falusi úriembert pillantottunk meg, aki hatalmas nagy tulkokat adott el. Sussexböl jöhetett, mert azt mondogatta, hogy nincsenek ilyen tulkok az egész sussexi grófságban. Őméltósága, mert így szólították, megkapta a pénzt ezekért az ökrökért egy borpincében, melynek cégére már nem jut eszembe. Egy részét zacskóban tartotta, a zacskót kezében. Hirtelen köhögési roham fogta el. Ott állt köhögve, pénzeszacskós kezét egy bolt tüzfalának támasztotta, a smithfieldi kolostorkapu közelében, három-négy ajtónyira töle. Mi mind a ketten közvetlenül mögötte voltunk, és Will azt mondta nekem: - Légy készen. - Úgy tett, mintha megbotlanék, és fejjel nekiesett az öreg úriembernek, éppen abban a pillanatban, mikor az majd megfulladt a köhögéstöl, és egészen el volt csigázva, mert nem kapott levegöt.

Az ütés hevessége teljesen leverte az öreget a lábáról. A pénzeszacskót nem ejtette el rögtön, de én rohantam, hogy megragadjam, hirtelen rántottam egyet rajta, kikaptam a kezéböl, és szélvészként szaladtam vele lefelé a Kolostor utcán, balra fordultam, amint elértem a végét, befordultam a Kis Britanniába, onnan a Bartholomew közbe, aztán keresztül az Aldersgate utcán, át a Paul közön a Vöröskereszt utcába, és így keresztül minden utcán, számtalan sikátoron, és meg sem álltam a Moor-mezök második fertályáig, a mi régi, megbeszélt találkozóhelyünkig.

Will közben elesett az úriemberrel együtt, de hamarosan fölállt. Az öreg lovag, mert annak látszott, meg volt ijedve az eséstöl, és annyira elállt a lélegzete a köhögéstöl, hogy egy darabig nem jutott szóhoz. Közben a fürge Will már fölállt, és elillant. Az öreg jó ideig azt se tudta kiáltani, hogy fogják meg a tolvajt, vagy bárkinek egy szót is szólni, hogy elvesztett valamit. Hevesen köhögve elvörösödött, majd szinte elfeketedett arccal azt kiabálta: - A csi... khö, khö, khö, a csirkefogók, khö, el... khö, khö, khö, khö, khö, khö - aztán egy kis lélegzethez jutott, és kezdte újra: - A csirkefogók, khö, khö - és egy csomó khö után meg csirkefogók után kinyögte, hogy elemelték a pénzeszacskóját.

Az emberek egész idö alatt semmit sem értettek a dologból, a csirkefogóknak pedig igazán elég idejük volt, hogy épségben elhordják irhájukat. Körülbelül egy óra múlva Will eljött a találkahelyre. Ott ismét leültünk a fübe, és kiöntöttük a pénzt. Kiderült, hogy nyolc guinea meg öt font nyolc shilling ezüstben, úgyhogy együttvéve éppen tizennégy fontot tett ki. Ezt ott rögtön megosztottuk, és még aznap ismét munkába mentünk újabb zsákmányért. De talán megmámorosított sikerünk, és nem voltunk olyan éberek, talán nem akadt más alkalom, nem tudom, miért, már aznap este semmit se szerezhettünk, még csak próbálkozni se volt mivel.

Sokszor mentünk így portyára, néha együtt, kis távolságra egymástól. Akadtak kisebb fogások is. De annyira fejünkbe szállt a siker, hogy igazán nem ereszkedtünk le semmiségekhez, de nem ám, sok olyan holmihoz, aminek mások örültek volna, csak levéltárcák, táskák vagy pénz­összegek vonzottak minket.

Következö kalandunk esti szürkületben zajlott le egy udvaron, mely a Grace Church utcától a Lombard utcáig nyúlik, ahol a kvékerek találkozóháza van. Egy fiatal fickóra, aki mint késöbb megtudtuk, egy gyapjúszövet-kereskedö segédje volt a Grace Church utcában, igen tetemes pénzösszeget bíztak, és elment vele a Lombard utcába, egy aranymüves boltjába. Ott befizette a legnagyobb részét, közben pedig besötétedett, az aranymüves kezdte zárni a boltját, és gyertyákat gyújtott. Mi az út másik oldalán állva figyeltük, hogy mit csinál a segéd odabent. Miután befizette a pénzt, még maradt egy ideig, feltevésem szerint, hogy átvegye az utalványokat. Közben még inkább besötétedett. Végre kijött a boltból, még mindig jókora táskával a hóna alatt, és átment az udvarba, melyben akkorra már nagyon sürü lett a sötétség. Az udvar közepén deszkázott bejárat volt, távolabb pedig, a végénél, küszöb, mely után balra kellett fordulnia, a Grace Church utcába.

- Maradj a sarkamban - súgta nekem Will -, és légy fürge. - Alighogy kimondta ezt, nekirohant a fiatalembernek, és olyan hevesen ütközött neki, hogy az a lökés ereje miatt nem tudott talpon maradni. Igyekezett visszanyerni egyensúlyát, de belebotlott a küszöbbe, szinte a levegöben szállva az udvar másik részébe esett, és fejjel a kvékerek találkozóháza felé elterült. Én készen álltam, és tapogatózva azonnal megleltem a táskát. Jól hallottam ugyanis, hová esik, amikor kirepült a fiatalember kezéböl, hiszen annak életét kellett mentenie, nem a pénzét. Elöreszaladtam a táskával, Will pedig észrevette, hogy nálam van, és utánam eredt. A Fenchurch utcán igyekeztem tova, cimborám utolért, és együtt iszkoltunk hazafelé. A szegény ifjú ember kisebb zúzódásokat szenvedett az eséstöl. Mint késöbb hallottuk, azt jelentette gazdájának, hogy leütötték, ami nem volt igaz, mert se Willnek, se nekem nem volt semmiféle bot a kezünkben. De úgy látszik, a fiatalember gazdája annyira hálás volt a sorsnak, hogy segédjét nem akkor ütötték le, mikor még nem fizette be a pénz nagyobbik részét (mely száz fontnál is több volt) az aranymüvesnek, Sir John Sweetapplenek, hogy nem csapott nagy lármát vesztesége miatt. Megtudtuk aztán, hogy csak figyelmeztette segédjét, legyen óvato­sabb, és többé ne járjon ilyen helyeken a sötétben. Pedig nem volt olyan szerencsés, mint képzelte, mert mi láttuk a segédet már korábban is, mikor az egész pénz nála volt még, de napvilágnál a mi munkánk lehetetlen lett volna, így hát akkor még nem forgott veszélyben.

Ez a zsákmány huszonkilenc font tizenhat shillingre rúgott, vagyis fejenként tizennégy font tizennyolc shillingre. Hatalmasan megnövelte vagyonomat, mely hovatovább jóval nagyobb lett annál, semhogy én gazdálkodjak vele. Valóban, kezdett nyomasztani a gond, hogyan örizzem meg azt, amit megszereztem. Szükségem lett volna egy hüséges barátra, kire rábízzam, de hol találhat ilyet egy szegény, tolvajok közt nevelkedett fiú? Ha bármilyen becsületes embernek megvallom, hogy annyi pénzem van, azt kérdezi, hogyan jutottam hozzá, és fél kezébe venni. Hiszen engem elöbb-utóbb elfoghatnak gaztetteim közben, akkor pedig öt lopott holmi rejtegetöjének és tolvaj felbujtójának tekintik.

Közben azonban egy csomó más szerencsés vállalkozásba fogtunk, hol ilyenbe, hol olyanba, és soha nem fenyegetett az a veszély, hogy rajtakapjanak. De Will cimborám immár felnött férfi lett, felbátorodott ezektöl a sikerektöl és egészen másfajta hitványságokra adta fejét: megismerkedett egy alávaló bandával, mely semmilyen gonoszságtól se riadt vissza.

Will keménykötésü, erös legény volt, ráadásul nagyon vakmerö. Készen állt bárkivel szembe­szállni, bármit megkockáztatni, és úgy vettem észre, hogy kezd a szegény zsebmetszök közrendje fölé emelkedni, így aztán csak ritkán láttam. Egyszer azonban eljött hozzám, és nagyon baráti, bizalmas módon kérdezösködött, hogyan boldogulok. Elmondtam neki, hogy még a régi mesterséget üzöm, volt két-három jó fogásom. Egyszer egy fiatal nö zsebéböl tizenegy guineát emeltem el, másszor egy falusi asszonyt loptam meg, aki éppen kiszállt a postakocsiból. Láttam, hogy elöhúzza erszényét, mert ki akarja fizetni a kocsist, követtem öt, és olyan simán húztam ki zsebéböl, hogy egyáltalán nem érezte meg, pedig nyolc font tizenhét shilling volt benne. Meséltem neki még több más fogásról is, mely szép zsákmányt hozott. - Mindig is mondtam, hogy szerencsés fiú vagy, Jack ezredes - szólt ö. - De ide figyelj, most már majdnem férfivá serdültél, és nem szabad örökké piculáznod. Én jobb foglalkozást találtam, elhiheted nekem. Állj te is közénk! Egy remek bandába viszlek. Jack, ott majd meglátod, hogy mindnyájunkból úriember lesz.

Aztán röviden beszélt nekem magáról a foglalkozásukról: bandában üzték a tolvajmesterség két legvakmeröbb munkáját, vagyis este útonállók voltak, éjszaka pedig betörök. Will sok tetszetös történetet mondott el, sok nagyszerü dologról mesélt, és mert én már megszoktam, hogy mindenben engedelmeskedjek neki, egy szó, mint száz - habozás nélkül követtem.

Részben iskolázatlanságom, tökéletes tudatlanságom, részben durva társaságom gonoszsága miatt, no meg azért is, mert úgyszólván beleszülettem a tolvajlás mesterségébe, mind ez idáig eszembe se jutott, hogy jót avagy rosszat cselekszem-e, következésképp nem furdalt a lelkiismeret, nem éreztem megbánást sem.

Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan titkos hatás folytán volt bennem valami, ami vissza­tartott a kicsapongástól és a súlyosabb bünöktöl, egyszóval társaságom teljes romlottságától. Például sose használtam csúnya szavakat, soha senki se hallott káromkodni, nem szerettem az italt, kivált nem az eröset. Nem hallgathatok el egy körülményt, mely nagymértékben megóvott mindettöl. Említettem, hogy különös, eredeti fogalmam volt úriemberi mivoltomról, és több véletlen is erösítette bennem ezt az elképzelést. Egy napon az üveghuta udvarán álltam, a Rosemary sikátor és a ratcliffe-i országút között, jött egy igen jól öltözött ember, hintóban, azt hiszem, üvegpalackokat vagy egyéb ott árult javakat akart venni, és alku közben minden második-harmadik szava után szórta a legszörnyübb szitkokat.

Végül az üvegesmester, egy koros, komoly úriember, bátorkodott megpirongatni öt, amitöl eleinte még csúfabbul szitkozódott, aztán lecsillapodott egy kicsit, de még mindig nagyon sokat káromkodott, bár nem annyira rútul. Az üveghuta gazdája egy darabig türte, de aztán elfordult töle: - Igazán, uram, kegyelmed úgy káromkodik, annyit veszi hiába Isten nevét az ajkára, hogy nem állhatom tovább a társaságát; kérem, inkább hagyja békén az én portékámat, és menjen máshoz; remélem, nem veszi rossz néven, de senkivel se kívánok kereskedni, aki így viselkedik, mert attól félek, hogy az én üveghutám a kegyed fejére döl, míg benne idözik.

Az úriember jókedvre derült ettöl a szemrehányástól: - Jól van, ne haragudjék, ne menjen el, nem fogok többet káromkodni, ha meg tudom állani, mert elismerem, hogy nem kellene.

Erre az öreg úriember föltekintett reá, visszafordult, és így felelt: - Bizony, uram, kár, hogy aki ilyen jó házból való, jó kedélyü, finom úriembernek látszik, ilyen utálatos viselkedésre szokik. Hiszen úriemberhez nem illö a káromkodás. Elég, ha az én nyomorult fütöim teszik, kik a kemencénél dolgoznak, vagy ezek a rongyos, csupasz, züllött fiúk - mutatott énreám és még néhányra a hamuban heverö piszkos csapatból. - Éppen elég rossz ez önáluk is, és meg kellene öket fenyíteni érte. De egy jó házból való embernél, uram, egy úriembernél! Az ilyesmit méltósága alattinak kellene tartania. Egy úriember jobbat is tud ennél, jobbra tanítják, és világos, hogy kegyed is tud jobbat. Könyörgök, uram, ha kísértésbe esik, hogy káromkodjék, mindig kérdezze meg magától: "Így beszél-e egy úriember? Illik-e az ilyesmi hozzám mint úriemberhez?" Tegye csak föl magának a kérdést, és értelme felül fog kerekedni, hamarosan el fogja hagyni szokását.

Én mindezt hallottam, és hideg futott végig a hátamon attól, hogy a káromkodás csak a magunkfajtához illik. Egyszóval ugyanolyan nagy hatást tett rám, mint arra az úrra, márpedig az szívesen fogadta a feddést, és köszönetet mondott a tanácsért. Attól a perctöl soha a legkevésbé se hajlottam a káromkodásra vagy a mocskos szavakra, és irtóztam, mikor a többi fiútól ilyesmit hallottam. Ami az ivást illeti, nem volt alkalmam rá, mert nem volt mit innom, csak vizet vagy híg sört, amit jótékonyságból juttattak nekem, mert erös árpalével ritkán kínáltak meg, miután pedig már pénz került a kezembe, se nem kívántam ilyet, se nem volt kedvem megválni érte pénzemtöl.

Ami az elveket illeti, neveltetésem semmit sem alapozott meg bennem, ez az igazság, mivel pedig sorsom korán vitt rossz útra, annál kevésbé értem föl ésszel, hogy az rossz. De mikor már serdültem és nyiladozott értelmem, kezdtem rájönni, hogy tolvaj vagyok, aki a legnagyobb hitványságban nö fel, és rohamosan érik a bitófára, gyakran eszembe jutott, hogy eltévelyed­tem, az ördög országútját járom, többször is megtorpantam, és azt kérdeztem magamtól, ez volna-e egy úriember élete?

De ahogy megjelentek ezek az apró kételyek, úgy is tüntek tova, különösen mikor Will jött hozzám sugalmazásaival, hiszen ö amolyan vezérem volt, én pedig megszokással, igyekezettel és az ö viselkedésének figyelésével megtanultam, hogy ugyanolyan agyafúrt szakember legyek, mint mesterem.

De hadd térjek vissza oda, ahol abbahagytam. Will elmondta nekem, mennyivel jobb foglalkozásba csöppent, és azzal kecsegtetett, ha vele megyek, úriember lesz belölem. Úgy látszik ö egészen más értelmet adott ennek a szónak, mint én, az ö úriembere ugyanis se több, se kevesebb nem volt, mint a tolvajok úriembere, a zsebmetszönél magasabb rangú gazember, mégpedig afféle, aki gonoszabbat tud cselekedni, mint az a mi foglalkozásunkban lehetséges, olyat, ami különb jogcímet ad az akasztófára. Az én szememben viszont az úriember egészen más volt, bár igazán nem tudtam volna megmondani vagy leírni, hogy micsoda.

Ám a szó tetszett nekem, és Will-lel tartottam. Egyikünk se volt idös. Will huszonnégy körül, én pedig a tizennyolc felé, és koromhoz képest meglehetösen magasra nöttem.

Mikor legelöször mentem vele, csupán két másik fiatal fickóval ismertetett meg. A Gray's Inn sikátor alsó részén találkoztunk, körülbelül egy órával napnyugta elött. Kimentünk a mezökre, egy Wakefieldi Mezökerülö[8] nevü hely felé, ahol egy csomó téglaégetö kemence állt. Abban egyeztünk meg, hogy eloszlunk a mezei ösvénytöl az országútig, egészen a Pancrass-templomig. Úgy észrevehetünk bármilyen véletlen vadat, melyet röptében lelöhetnénk, ahogy ök mondták. A parthoz közeli ösvényen, a Kentish Town felé vezetö út szélén ketten a bandánkból, Will meg egy másik, egy magányos úriemberrel találkoztak. Az sietve ment a város felé, miközben már majdnem teljesen besötétedett. Will elkiáltotta magát: - Figyelj, hé! - Erre a jelszóra mindnyájunknak meg kellett állnunk némi távolságra, hogy jöjjünk, ha segítségre van szüksége, és jelt adjunk, ha veszély mutatkozik.

Will odalépett az úriemberhez, és megállította: - Uram, a pénzét! - Az látta, hogy egyedül van, és feléje vágott botjával. De Will fürge, erös fickó volt, nekirontott, hamar leteperte a dulakodásban, és káromkodva azt mondta, hogy elvágja a torkát. Az könyörögni kezdett életéért. Abban a pillanatban egy bérkocsi jött az úton. Az arrafelé álló negyedik ember elkiáltotta magát: - Figyelj, hé? - Ez annyit jelentett, hogy jó fogás jön, nem lefogás; ment is a következö fickó a segítségére, megállították a kocsit, melyben egy orvosdoktor meg egy seborvos ült. Tekintélyes pácienst látogathattak meg, tekintélyes honoráriumot is kaphattak, a mieink ugyanis két jó erszényt találtak náluk, az egyikben tizenegy vagy tizenkét guinea csörgött, a másikban hat, némi zsebpénz, két óra meg egy gyémántköves gyürü hevert, a seborvos flastromosdoboza pedig nagyrészt ezüst müszerekkel volt tele.

Míg munkájukat végezték, Will földön tartotta a letepert férfit. Megígérte neki, hogy nem öli meg, ha nem csap lármát, de mozdulni nem engedte, míg meg nem hallotta a zörgésböl, hogy a kocsi továbbindult, tehát a másik oldalon elvégezték a dolgukat. Erre egy kicsit arrább vonszolta az úttól, hátrakötötte kezeit, és meghagyta neki, hogy feküdjék nyugodtan. Ha nem üt zajt, szavát adja, hogy félóra múlva érte jön és eloldozza, de ha kiabálni találna, visszafordul és megöli.

A szegény ember megígérte, hogy nyugodtan fog feküdni, nem üt zajt, és úgy is tett. Zsebében csak tizenegy shilling hat penny volt, amit Will elvett, és visszajött a többiekhez. De míg együtt álltak, én, aki a Wakefieldi Mezökerülö oldalán voltam, szintén elkiáltottam magamat: ‑ Figyelj, hé!

Két szegény nöt láttam Kentish Town felé menni, az egyik valami dajkaféle lehetett, a másik szolgálólány. Mivel Will tudta, hogy új vagyok a munkában, rohanva jött hozzám, meg­állapította, milyen könnyü ez a vásár, és azt mondta: - Eridj, Jack ezredes, láss dologhoz. - Odamentem hozzájuk, és az idösebb nöt szólítottam meg: - Dajka, ne siessetek úgy, beszélni akarok veletek. - Erre mind a ketten megálltak, és kissé ijedteknek látszottak. - Ne félj, rózsám - mondtam a leánynak -, egy kicsi abból a pénzböl a zsebed mélyén mindent meg fog könnyíteni, és nem foglak bántani titeket. - Közben Will közelebb jött hozzánk, észrevették, és sikoltozni kezdtek. - Megálljatok - mondtam -, ne lármázzatok, hacsak nem kívántok arra kényszeríteni minket, hogy meggyilkoljunk. Adjátok ide gyorsan a pénzeteket, hallgassatok, és nem nyúlunk hozzátok. - Erre a szegény leány elöhúzott öt shilling hat pennyt, az idös nö pedig egy guineát és egy shillinget. Keservesen siratta pénzét, hogy ez volt mindene a világon. Mi ennek ellenére elvettük, bár vérzett a szívem, mikor láttam, milyen gyötrelemmel válik meg töle a szegény asszony. Megkérdeztem, hol lakik, azt felelte, hogy Kentish Townban és Smithnek hívják. Semmit se mondtam neki, csak küldtem, hogy menjenek dolgukra, és Willnek adtam a pénzt. Néhány perc múlva mindnyájan együtt voltunk megint. Az egyik gazember megszólalt: - Gyertek, ez böven elég egy útra, ideje, hogy eltünjünk. - El is baktattunk a mezökön át, az ösvényen, Tottenham Court irányába. De Will észbe kapott: - Egy pillanatra! Mennem kell, hogy eloldozzam azt az embert. - Hagyd a fenébe - szólt az egyik -, hadd feküdjék! - Nem - mondta Will -, nem akarom megszegni a szavamat, el fogom oldani. - Visszament hát, de az ember sehol se volt már. Vagy ö oldozta el magát, vagy valaki arra ment, ö segítségért kiáltott, és így eloldozták, mert Will sehogy se bukkant rá, se választ nem kapott töle, pedig még azt is megkockáztatta, hogy kétszer is hangosan kiáltson neki.

Ez arra ösztökélt minket, hogy gyorsabban igyekezzünk a Tottenham Court útra. A többiek úgy vélték, hogy az egy kicsit közelebb van a kelleténél, így hát St. Gilesnál mentek be a városba, átvágtak a Piccadilly felé, és a High Park kapujához jutottak. Ott vakmeröen kiraboltak egy másik kocsit, azazhogy Will, meg egyike a két másik gazembernek, müvelte ezt, a Park Gate és a Knight's Bridge között. Csak egy úriember ült benne egy szajhával. Azt a ringyót, úgy látszik, egy kicsit arrább szedte föl, a Spring kertben. Elvették az úriember pénzét meg ezüstmarkolatú kardját. De mikor a lotyóra kerítettek sort, az átkozta és mocskolta öket, amiért az úriembertöl minden pénzét elrabolták, és neki nem hagytak semmit. Nála még egy hatpennys sem akadt, bár szintén elég jól volt öltözve.

E kaland után azt az utat is elhagytuk, és a mezökön át Chelsea-be mentünk. Útközben Westminsterböl Chelsea-be három úriemberrel találkoztunk, de azok erösebbek voltak, semhogy kikezdjünk velük. Féltek átjönni a mezökön ilyen késön (mert már nyolc óra felé járt az idö, és bár a hold világított egy kicsit, mégis túl késö és túl sötét volt ahhoz, hogy bárki is biztonságban érezhesse magát). Felfogadtak hát Chelsea-ben három embert, hogy örizzék öket. Kettö vasvillával jött, a harmadik pedig, egy ladikos, csónakcsáklyával. Örömest elkerültük volna öket, korántsem kívántuk, hogy lássanak, de megpillantottak, és ránk kiáltottak: - Ki jön ott? - Azt feleltük, hogy jó barát, és nagy megkönnyebbülésünkre továbbmentek.

Chelsea-be érve, úgy látszik, más munka várt reánk, melyröl nem szóltak nekem, mégpedig egy ház kirablása. Lehetett valami értesülésük, nyilván a ház egyik szolgájától, aki bandájukba tartozott. Ez a csirkefogó inas vagy lakáj volt, és megegyeztek vele, hogy egy jelszóra beengedi öket. De a fickó nem törödött a munka rá esö részével, és csalódást okozott nekünk, nem azért, mert nem volt eléggé gazember, hanem azért, mert berúgott, és nem tartotta meg ígéretét, hogy éjjel két órakor fölkel és mindnyájunkat beenged. Mivel túlságosan leszopta magát, és nem ért haza tizenegy órára, gazdája azt parancsolta, hogy zárják ki, az ajtókat lakatolják le, és meghagyta a többi szolgának, hogy semmi szín alatt se engedjék be.

Egy órakor értünk a ház környékére tájékozódni. Úgy terveztük, hogy utána elmegyünk, lefekszünk a Beaufort ház fala alatt, és akkor jövünk vissza, mikor kettöt üt az óra. De lám! Mikor a házhoz értünk, ott feküdt a fickó az ajtóban, tökrészegen, és aludt, mint a bunda. Will, ki mint észrevettem, vezér volt minden ilyesmiben, felköltötte. Az aludt addig vagy két órát, így egy kicsit magához tért már, és elmondta nekik a balszerencsét, ahogy nevezte, meg azt, hogy nem jutott be. Voltak a bandánál szerszámok, és eröszakkal is betörhettek volna. De Will úgy vélte, hogy más alkalomra kell várniuk, mikor majd szép csöndben beengedik öket, ezért úgy döntöttek, hogy ezúttal letesznek róla.

A család azonban jól járt a tivornyázással. A fickó ugyanis éppoly pimasz volt, mint részeges, elejtett néhány szót mámorában, és olyan furcsaságokat beszélt, hogy jobb lett volna, ha beengedik, és ö majd drágán fizettet velük érte vagy valami effélét. Ez a fülébe jutott gazdájának. Reggel kirakták öt, és soha többé nem engedték be a házba, így hát, mondom, a család számára ez szerencsés berúgás volt, mert megmentette attól, hogy kirabolják vagy talán meg is gyilkolják. Hiszen a banda átkozottul véres kezü volt, és mint megtudtam, lehettek összesen vagy tizenhárman. Ebböl hárman azzal foglalkoztak, hogy úriemberek szolgálatába szegödtek, éjszakánként pedig kinyitották az ajtót, és beengedték a többi gonosztevöt, hogy rabolják ki és tegyék tönkre gazdáikat.

Velük kószáltam egész éjszaka. Miután Chelsea-ben a leírt módon csalódtak, Kensingtonba mentek. Ott betörtek egy sörfözöbe meg egy mosókonyhába, és azon át egy úriház külsö konyhájába. Leakasztottak egy kis rézedényt, elloptak vagy másfél mázsányi ónedényt, és szeren­csésen eltüntek, mindegyik a maga útján, és ki-ki épségben el is jutott a maga orgazdájához, aki fel szokta vásárolni a lopott holmit.

Másnap nyugton maradtunk, és megosztoztunk az éjszaka rablott holmin. Az én részem nyolc font tizenkilenc shillingre rúgott, ugyanis lemértük és összegeztük a rezet meg az ónt, és kéznél volt valaki, aki feleáron kifizette, és amikor délután Will-lel együtt eljöttem onnan, ö nagyon el volt telve sikerünkkel és azzal, hogy ilyen módon mindennap biztosan számíthatunk hasonlóra. De észrevette, hogy nem vagyok szokásos emelkedett hangulatomban az éjszakai kószálás eredményétöl, és nem is igen törödöm az ö reménységeivel, pedig akkor alig mondtam neki valamit.

Az én szívem ugyanis teli volt a szegény Kentish Town-i asszony esetével, elhatároztam, hogy megkeresem és visszaadom a pénzét, ha lehet. Iszonyodtam tettünk kegyetlenségétöl, másra se tudtam gondolni, szükségszerüen megirtóztam egy kicsit az egész mesterségtöl, még erösebb lett bennem az az érzés, hogy ez az út a pokolba vezet, és semmi esetre sem úriemberhez méltó élet!

Elváltunk egymástól, de másnap reggel újra találkoztunk, és Will csupa élénk jókedv volt: - Most pedig, Jack ezredes, nagyon hamar meg fogunk gazdagodni. - Jó - kérdeztem -, és mit csinálunk, ha gazdagok leszünk? - Hogy mit? Veszünk egy pár jó lovat, és odábbállunk egy házzal. - Mit értesz azon, hogy odábbállunk egy házzal? - Nos, úriemberek módjára fogunk útonállni, és akkor igazán rengeteg pénzt szerzünk majd. - Jó, de aztán? - Nos, akkor úriemberek­ként fogunk élni.

- De Will - faggattam -, ha rengeteg pénzt szerzünk, nem fogjuk-e abbahagyni ezt a mester­séget, hogy biztonságban és nyugodtan éldegéljünk?

- De igen, ha már nagy uradalmat szereztünk, hajlandók leszünk felhagyni vele. - Csakhogy hol leszünk mi, mielött az az idö eljönne, ha tovább üzzük ezt az átkozott foglalkozást?

- Kérlek, verd ki ezt a fejedböl - mondta Will. - Ha ilyesmin jár az eszed, sose lehet belöled úriember. - Ez elevenembe vágott, mert még mindig sokat gondoltam arra, hogy belölem úriembernek kell lenni, így elnémultam egy idöre. Ám hamarosan felocsúdtam, és meglehetösen mogorván mondtam neki: Ugyan, Will, te ezt az életmódot úriemberi életnek nevezed?

- Miért ne?

- Vajon úriemberhez illö volt-e tölem - kérdeztem -, elvenni azt a huszonkét shillinget egy szegény öregasszonytól, mikor térden állva könyörgött, hogy hagyjam meg neki, mert ez mindene a világon, ebböl vehet magának meg egy nála lévö beteg gyermeknek kenyeret? Gondolod, hogy képes lettem volna ilyen kegyetlenségre, ha nem állsz mellettem és meg nem téteted velem? Hiszen ugyanúgy sírtam közben, mint a szegény öregasszony, bár rejtettem elöled.

- Te bolond, te - mondta Will -, csakugyan sose leszel alkalmas a mi mesterségünkre, ha törödsz az ilyesmivel. Majd én egykettöre leszoktatlak róla. Ha alkalmas akarsz lenni a mesterségre, akkor bizony meg kell tanulnod harcolni, ha ellenállnak, és elvágni a torkukat, ha nem engednek; meg kell tanulnod beléjük fojtani a lélegzetet, hogy ne tudjanak könyörögni és rimánkodni. Mit jelent a szánalom? Ugyan kérlek, ki fog minket szánni, ha az Old Baileybe jutunk? Az a szükölö vénasszony, ki oly keservesen könyörgött a huszonkét shillingjéért, hagyná, hogy te vagy én térden állva könyörögjünk, és nem mentené meg életünket azzal, hogy nem tesz ellenünk vallomást, kezeskedem róla. Láttad-e valaha is sírni valamelyiküket, mikor úriembereket a bitófa alá vittek?

- Jól van, Will - feleltem -, de maradnánk inkább elöbbi foglalkozásunknál. Abban nincs ilyen kegyetlenkedés, és mégis több pénzt szereztünk vele, mint amennyit ebböl kinézek.

- Nem, nem - szólt Will -, bolond vagy, nem tudod, milyen remek dolgokat fogunk hamarosan véghezvinni!

E beszélgetés után elváltunk egymástól egy idöre, de én elhatároztam, hogy soha többé nem lesz közöm a kalandjaikhoz. Az az igazság, hogy rettenetes banda voltak, borzalmas, barbár gazemberek, annyira, hogy a köztük töltött rövid idö alatt is megfagyott a vér az ereimben attól, amit hallottam, különösen amint folyton dühöngtek, és minden szavukkal szitkokat szórtak egymásra meg saját magukra. Meg aztán látnom kellett, hogy milyen szörnyü szándékaik vannak: gyilkolni, torkot elmetszeni, ahányszor csak alkalom adódik. Ez legelöször akkor tört ki belölük, mikor Chelsea-ben csalódás érte öket. Ott a két velünk lévö csirkefogó, de bizony Will is káromkodott és örjöngött, hogy nem tudnak behatolni a házba, esküdöztek, hogy elvágták volna az úriember torkát, ha bejutnak, öklüket rázták és átkozták magukat, ha meg nem gyilkolják az egész családot, amint Tom (az az inas) be tudja ereszteni öket.

Két nappal késöbb Will eljött a szállásomra, nekem ugyanis akkor már saját szobám volt, egészen jó ruhákat vettem magamnak meg néhány inget, és külsöm kezdett olyan lenni, mint más embereké. Történetesen azonban éppen portyára mentem. Nem keményedtem ugyan olyan sötét gonosztevövé, amilyennek Will kívánt, de nem is jutottam el semmilyen elvhez, mely elegendö lett volna, hogy visszatartson az ilyen élettöl, pedig ez a maga nemében éppen eléggé hitvány volt, és ugyanolyan romlás felé vitt, bár nem oly hevesen, nem oly rohamos mértékben. Átadták nekem üzenetét, hogy találkozzam vele másnap este itt meg itt, és éppen idejében mentem haza, hogy még elérhessek oda. Megjelentem hát a megadott helyen, de elöre elhatároztam, hogy többé nem tartok velük.

Ámde nagy megelégedésemre elszalasztottam öt, mert el se jött a megbeszélt helyre, hanem a bandával találkozott valahol másutt, azok ugyanis megszimatoltak valami zsákmányt, és sietösen hívatták, így aztán mind együtt indultak el. Úgy látszik, egy külsö emberük hívta öket, aki egy családnál volt, hogy ott nevezetes rablásra nyílik mód, messzi lent, majdnem Hownslow-ban. Meg is sebesítették ott egy úriember kertészét úgy, hogy azt hiszem, bele is halt, és nagyon tekintélyes mennyiségü ezüstnemüt meg pénzt raboltak el a házból.

Ez azonban korántsem ment simán, és nem is jutottak be egykönnyen. Söt olyan ellenállásba ütköztek, hogy a szomszédok felriadtak, üldözöbe vették a gazember urakat, és az egyiket Londonban zsákmányostul elfogták. Will, a banda feje, ügyes fickó volt, és sikerült elmenekülnie: habár a ruháiba rejtett pénz és ezüstnemü sokat nyomott, ö beleugrott a Temzébe, és átúszott rajta olyan helyre, ahova sem ösvény, sem út nem vezetett. Senki se gyanította, hogy bárki is arra szökhetne. Mint késöbb elmondta nekem, miután átért, azon csuromvizesen egy közeli erdöbe rejtözött, nem messzire Chertseytöl, és arrafelé bujkált erdön-mezön, míg ruhája meg nem száradt. Éjszaka lement aztán Kingstone-ba és tovább Mortlackbe, ahol kapott egy csónakot London felé.

Sejtelme se volt róla, hogy egyik cimboráját elfogták, csak annyit tudott, hogy mindnyájuknak szorosan a sarkában voltak, ezért szét kellett szóródniuk, és kinek-kinek úgy kellett mentenie a börét, ahogyan tudta. Őt a jó szerencse vezérelte, mert este csöppent haza, alig valamivel azután, hogy a keresésére küldött rendörök elmentek. Elfogott cimborája ugyanis arra az ígéretre, hogy kegyelmet kap és megmenekszik a bitófától, fölfedte társait, köztük Willt is mint az egész vállalkozás fökolomposát.

Willt éppen idejében figyelmeztették, így hát elhordta az irháját, és elkerülte az elfogatást. El is jött, hogy fölkeressen engem. De az én jó sorsom is úgy akarta, hogy én se legyek otthon. Ő azonban egész zsákmányát elrejtette az én szállásomon egy ócska kabátban, mely ágyam alatt hevert, aztán üzenetet hagyott, hogy Will bátyám itt járt, visszahozta a kabátot, melyet kölcsönvett tölem, és a fekhely alá dugta.

Nem tudtam, mire véljem a dolgot, de odamentem az ágyhoz lefeküdni, és rábukkantam a csomagra. Rettenetes rémület fogott el, mikor láttam, hogy száz fontnál is nagyobb értékü pénz meg ezüstnemü van benne, pedig én mit se tudok Will bátyámról, ahogy nevezte magát, még csak nem is hallottam róla az utóbbi három-négy napon.

Négy nap múlva tiszta véletlenségböl megtudtam, hogy Willt, akit gyakran láttak velem, és aki bátyámnak nevezte magát, elfogták és felakasztják. Egy szegény cipész, aki azelött nyájas volt hozzám, megbízásokkal küldözgetett és élelmet adogatott nekem, másnap véletlenül meg­pillantott a Rosemary sikátorban, amint elhaladtam mellette. Karon ragadott és vonszolni kezdett, mintha én rajtakapott tolvaj lennék, ö meg rendör: - Hallod-e, te fiatalember, most megfogtalak! Hallod-e, Jack ezredes, gyere csak velem, beszélnem kell a fejeddel! Minek álltál te is abba a bandába? Minek csaptál fel betörönek? Majd én felköttetlek, mérget vehetsz rá!

Szavai rettenetesen érintettek. Ártatlan voltam ugyan éppen ebben az ügyben, de alaposan megrémültem, hiszen nem tudtam, mit vallhat rám Will, ha csakugyan elfogták, mint aznap reggel hallottam. A cipész húzni-vonni kezdett, mint régebben szokta, fiúkoromban.

De hamarosan összeszedtem magamat, és mélységesen megsértve mondogattam neki: - Hogyan érti ezt ... úr? Hagyjon engem békén, különben akarva, nem akarva kényszerítenem kell kegyelmedet rá. - Ezzel megálltam, és hamarosan megmutattam neki, hogy túl nagyra nöttem már, nem lehet engem ide-oda ráncigálni, mint régen, mikor az ö megbízásaiban futkostam. Egy olyan mozdulatot is tettem a kezemmel, mintha arcul akarnám csapni.

- Mi az. Jack? - kiáltott fel - meg akarsz ütni? Meg akarod ütni régi barátodat? - Ezzel elen­gedte karomat, és elnevette magát. - Nos, ide figyelj, ezredes - mondta -, komolyan beszélek. Rosszakat hallok felöled, azt rebesgetik, hogy rossz társaságba kerültél, és ez a Will öccsének nevez. Ő nagy gonosztevö, azt hallom, véres rablótámadással vádolják, és felkötik, ha elfogják. Remélem, semmi közöd hozzá, ha pedig van, azt tanácsolom, hogy állj a magad lábára. A rendbiztos meg a helyettese a nyomában van, és ha ö bármit is rád kenhet, ne félj, megteszi, és egész biztosan akasztófára juttat, hogy mentse a saját börét.

Ez kedves volt töle, meg is köszöntem neki, de megmondtam, hogy a dolog túlságosan komoly, túlságosan nagy a súlya, semhogy tréfálkozhatna rajta. Valami tájékozatlan idegen rám is vethette volna magát, mintha bünös volnék, holott semmi közöm sincs az egészhez, csak éppen ismerem azt az embert, és így bajba juthattam volna semmiért; az emberek a rablók cinkosának hihettek volna, akár az vagyok, akár nem, és ártatlan létemre gyanúba foghattak volna.

Belátta, hogy igazam van, csak tréfált, mondta, és ugyanúgy beszélt velem, mint azelött: - Bárhogy is legyen, ezredes, nem fogok többé tréfálkozni veled ilyen veszélyes dologról, csupán azt tanácsolom neked, hogy többé ne járj egy társaságba azzal a fickóval.

Köszönetet mondtam, és az elképzelhetö legnagyobb zavarban mentem el. Most aztán igazán nem tudtam, mit kezdjek magammal és ebül szerzett kis vagyonommal. Tünödve ballagtam egyedül a mezökön Stepney felé, szokásos sétámra. Kezdtem meghányni-vetni, mitévö legyek. Ez a fickó az én padlásszobámban hagyta zsákmányát, arra gondoltam, mi lesz, ha elfogják: vallani fog, odaküldi a hatóságot, azok ráakadnak az elrabolt holmira, és végem van, letartóz­tatnak cinkosságért, pedig mit se tudtam az ügyröl, és semmi közöm se volt hozzá.

Míg így tünödtem nagy tanácstalanságban, valaki utánam kiabált. Körülnéztem, és Willt pillantottam meg. Rohant felém. Elöbb nem tudtam, mit gondoljak, de láttam, hogy egyedül van, ettöl megjött a bátorságom, és megvártam. Mikor odaért hozzám, megkérdeztem: - Mi a baj, Will?

- Baj? Baj az van elég, végem van. Mikor voltál otthon?

- Láttam, mit hagytál ott - mondtam. - Mit jelentsen ez? Honnan szedted mindezt? Így van véged?

- Végem bizony, annak ellenére. A biztosok a nyomomban vannak, és fabatkát sem ér az életem, ha elfognak, mert George-ot örizetbe vették, és ö bemártott engem is meg az összes többieket is, hogy mentse az életét.

- Hogyhogy? - kérdeztem. - És miért kerülne az életedbe, ha elfognának? Ugyan mit csinálnának veled?

- Hogy mit? Felkötnének, még akkor is, ha a király soha többé egy katonát se kapna rajtam kívül a testörségbe! Fel fognak akasztani, olyan biztosan, ahogy most élek.

Ez rettenetesen megijesztett: - Mit akarsz tenni hát? - Biz én se tudom. Ki szeretnék szökni az országból, csak tudnám, hogyan! De az ilyesmihez semmit se konyítok, és nem tudom, mitévö legyek, nem biz én! Kérlek, adj nekem tanácsot. Jack, menjek-e, mert kedvem volna tengerre szállni.

- Arról beszélsz, hogy elmész - mondtam. - És mi lesz azzal, amit a padlásszobámban elrejtettél? Ott nem maradhat, mert ha letartóztatnak érte, és kiderül, hogy azt a pénzt te raboltad, végem van.

- Bánom is én, mi lesz vele, fütyülök rá! Én eltünök, vedd el, ha akarod, tegyél vele, amit akarsz. Nekem szöknöm kell, és nem vihetem magammal. - Énnekem bizony nem kell! - mondtam. - Megyek és elhozom neked, ha tetszik, de én nem akarok bajba keveredni miatta, különben is ezüstnemü, mit kezdjek vele? Ha bárhol eladásra kínálnám, lefognának.

- Ami azt illeti - mondta Will -, én elég jól el tudnám adni, ha nálam lenne, csakhogy sehol se szabad mutatkoznom régi ismeröseimnél, mert el vagyok árulva, és mind kiadnának. De megmondom neked, hová vigyed. Senki semmit nem fog kérdezni töled, ha az én jelszómmal jelentkezel. - Útbaigazított egy zálogkölcsönzöhöz, a Ruhapiac közelében, és megmondta nekem a jelszót: JÓ TOWERI MINŐSÉG. Miután ellátott ezekkel az utasításokkal, így szólt: - Jack ezredes, biztos vagy benne, hogy nem árulsz el; én pedig szavamat adom, hogy ha elfognak és felakasztanak, meg nem említelek. Most pedig ehhez meg ehhez a házhoz megyek, ahol sokszor voltam már - és megnevezett egy házat Bromleyban, Bow mellett. - Ott maradok besötétedésig. Éjszaka majd idejövök, közel ezekhez az utcákhoz, és ebben meg ebben a szénakazalban fogok aludni. - Megint meghatározott egy helyet, amit szintén jól ismertünk mind a ketten. - Ha pedig nem tudod elintézni, hogy odajöjjél hozzám, visszamegyek Bowba.

Hazamentem a holmiért, elvittem a Ruhapiac melletti helyre, és jelentkeztem: JÓ TOWERI MINŐSÉG. Azok szó nélkül átvették az ezüstöt, lemérték és kifizették nekem, két shillinggel unciáját. Eljöttem hát, és elindultam, hogy találkozzak Will-lel. Késö volt már ahhoz, hogy az elsö helyen találjam, de elmentem a szénakazalhoz, és ott aludt, mint a bunda.

Átadtam neki a pénzt, nem tudom, mennyit, mert nem számoltam meg. Nagyon késön és fáradtan értem haza. Nyomban lefeküdtem, de hiába voltam úgy elcsigázva, keveset vagy semmit sem aludtam órák hosszat. Végre elnyomott az álom, de rögtön felvert valami nagy dörömbölés az ajtón, mintha be akarnák törni, és nagy kiabálás a házban: - Keljetek föl és engedjétek be a rendbiztost! A padlásszobai lakótokért jövünk.

Halálra rémülve ültem föl az ágyban, de mikor magamhoz tértem, nem hallottam más neszt, csak a két éjjeliört: botjukkal kopogtatták az ajtókat, és kiabálták, hogy három óra múlt, és nedves, esös reggel van, mert úgy is volt, Nagyon örültem, mikor rájöttem, hogy csak álmodtam, és újra lefeküdtem, de ismét fölvert ugyanaz, pontosan ugyanaz a lárma és ugyanazok a szavak. Hamarabb felébredtem, mint az elöbb, kiugrottam az ágyból, az ablakhoz szaladtam, és kiderült, hogy csak eltelt megint egy óra, és az éjjeliörök éppen a négy óra elmúltát kiáltják, és nagyon csöndesen el is mennek. Újra lefeküdtem hát, és az éjszaka hátralévö részében elég nyugodtan aludtam.

Nem tartottam fontosnak az álomnak nevezett dolgot, és addig nem gondoltam, hogy az álmoknak bármilyen jelentöségük is lenne. De mikor másnap felkeltem, és azzal az elhatározással indultam el, hogy találkozni fogok Will bátyámmal, ugyan ki másba botlottam, mint egykori testvérembe, Jack kapitányba? Amint meglátott, odajött hozzám a maga buta módján: - Hallottad-e a hírt? - Nem biz én, milyen hírt? - Régi cimborádat és tanítódat ma reggel letartóztatták és Newgate-be vitték. - Micsoda, ma reggel? - Az ám, ma reggel, négy órakor! Azzal vádolják, hogy rablást és gyilkosságot követett el valahol Brentfordon túl, és ami még rosszabb, bandájának egyik tagja mártotta be. Az menteni akarta saját életét, és vallomást tett. Ezért a legjobb lenne megfontolnod - tette hozzá Jack kapitány -, hogy mitévö legyél. - Hogy mitévö legyek? Hogy érted ezt? - Ugyan, ezredes, ne mérgelödj, te tudod a legjobban, hogy veszélyben vagy-e vagy sem. Örülök, ha nem, de semmi kétségem, hogy velük voltál. - Nem én, dehogyis! Biztosítalak felöle, hogy nem voltam. - Jól van, ha nem voltál ez alkalommal, akkor voltál máskor, és ez egyre megy. - Nem én - mondtam -, te teljesen melléfogtál, semmi közöm az ö bandájukhoz, én kismiska vagyok hozzájuk képest. - Így beszélgettünk egy darabig, aztán szétváltunk, és Jack kapitány ment a maga útjára. De amint távolodott, észrevettem, hogy fejét rázza, és úgy látszik, nagyobb gond nyomja öt, mint amilyen bánthatta volna, ha pusztán miattam aggódik, erröl pedig igen hamarosan többet is fogunk hallani.

Nagyon megrémített a hír, hogy Will Newgate-ben van, és ha tudtam volna, hová menjek, biztosan elmenekülök olyan messzire, ameddig csak visz a lábam. Reszketett a térdem, majd leroskadtam, egész este meg éjszaka a legnagyobb félelem gyötört. Semmi máson nem járt az eszem, csak Newgate-en, a bitófán, és azon, hogy felkötnek. Azt mondtam magamnak, hogy rá is szolgáltam, ha egyébért nem, hát azért, mert elvettem a szegény öreg dajkától a huszonkét shillinget.

Az elsö dolog, amire zavartságomban gondolni tudtam, a pénzem volt. Egy kicsi tokban tartottam, és általában magammal hordtam. Mint eddigi beszámolómból megállapíthattátok, több mint hatvan fontot szedtem össze, mert semmit se költöttem. Nem tudtam, mit csináljak a pénzemmel. Végre eszembe jutott, hogy el kellene mennem jótevömhöz, a vámtiszthez, ha még megtalálhatom, mert hátha megkérhetem, hogy vegye magához ezt az összeget is. Csak valami hihetö históriát kell kiötölnöm, nehogy csudálkozzék, hogyan jutottam ennyi pénzhez.

De leleményességem gyorsan megfelelt ennek a feladatnak. Tartottunk egyik találkozó­házunkban egy öltözetet, hogy bármelyik bandatag fölvehesse álruhának szükség esetén. Zöld libéria volt az, rózsaszín paszománnyal díszítve meg szegélyezve. Karimás kalap tartozott hozzá, egy pár csizma meg egy korbács. Felöltöztem abba a libériába, és elindultam az én vámtisztem Tower utcai háza felé. Ott is találtam jó egészségben, ugyanaz a becsületes úriember volt, mint valamikor.

Éppen házának ajtajában találkoztunk, és rám bámult, mikor elöször megpillantott. Én többször is meghajoltam elötte, karom alatt szegélyezett kalapommal. Egyáltalán nem ismert föl, és végül megkérdezte: - Beszélni szeretnél velem, ifjú ember? - Szeretnék, uram - feleltem -, és azt hiszem, méltóságod (akkorra már tanultam némi jó modort) nem ismer rám. Én vagyok Jack, az a szegény fiú. - Erösen rám nézett, aztán hamarosan eszébe jutottam. - Nahát, Jack ezredes! - kiáltott fel - ugyan hol voltál ennyi ideig? Hiszen öt-hat éve már, hogy láttalak! - Parancsára méltóságodnak, több, mint hat éve.

- No és hol voltál közben?

- Vidéken szolgáltam, uram.

- Nos, Jack ezredes, te jó hosszan hitelezel! Miért nem jöttél egész idö alatt se pénzedért, se kamatjaiért? Hiszen idövel úgy meggazdagodol a pénz kamatjaiból, hogy azt se tudod, mit kezdjél a vagyonoddal.

Erre semmit se feleltem, csak sürün hajlongtam. - Isten hozott. Jack ezredes - mondta -, gyere be, és átadom neked a pénzedet meg a kamatjait is.

Hajbókoltam, hajlongtam, és azt mondtam, hogy nem a pénzemért jöttem hozzá, mert jó helyen szolgáltam, és nincsen szükségem rá.

- Jól van, Jack ezredes, és kinél laksz?

- Parancsára, méltóságodnak, Sir Jonathan Loxhamnél szolgálok Somersetshire-ben. - Ezt a nevet hallottam, de mit se tudtam bárki ilyen nevezetü úriemberröl vagy a vidékröl.

- Jól van, de nem akarod-e megkapni a pénzedet, Jack?

- Nem, uram, ha méltóságodnak is úgy tetszik, mert jó helyen van.

- Hát mi tetszik úgy nekem? Ugyan mit tegyek, kérlek szépen? Mondom neked, hogy a pénzed készen áll.

- Nem kell, uram, hiszen jó helyen van.

- Ugyan mit akarsz mondani, Jack? Nem értelek.

- Hát parancsára, méltóságodnak, idös gazdám. Sir Jonathan édesapja harminc fontot hagyott nekem, mikor meghalt, meg egy gyászruhát, meg...

- Nohát. Jack, talán csak nem hoztál nekem még pénzt? - mert kezdte érteni szándékomat.

- Igenis, uram, ha méltóságod volna olyan jó, hogy átvegye és az egészet együvé tegye. Megtakarítottam valamit a béremböl is.

- Mondtam, Jack, hogy meg fogsz gazdagodni. Hadd lássuk, mennyit takarítottál meg?

Hogy rövidre fogjam a történetet, elöhúztam, ö szívesen átvette, és adott egy írást az egész összegröl a kamatokkal együtt, mely kilencvennégy fontra rúgott, vagyis

Alig fértem a börömbe örömömben, mikor eljöttem töle. Sürün hajbókoltam elötte, és azonnal indultam, hogy visszacseréljem ruháimat. Az volt a szándékom, hogy elszököm Londonból, és hosszú ideig feléje se nézek. De másnap reggel nagy meglepetés ért, mikor átmentem a Rosemary sikátoron, a Rongyvásárnak nevezett hely végénél. Valaki Jacket kiáltott. Azelött mondott, valamit, amit nem hallottam, de a Jack névre körülnéztem. Rögtön megpillantottam három embert meg egy rendört, amint nagy dérrel-dúrral felém igyekeztek. Nagyon meg­lepödtem, és futásnak eredtem, de egyikük elcsípett, megragadott, a többiek szempillantás alatt körülvettek, és elfogtak. Kérdeztem, hogy mit akarnak tölem és mit követtem el. Azt felelték, hogy nem ez a megfelelö hely ilyesmiröl beszélni. De felmutatták nekem meghatalmazásukat, felszólítottak, hogy olvassam el, a többit pedig majd megtudom a bíró elött. Ezzel sietve elvezettek.

Átvettem a meghatalmazást, de nagy bánatomra semmit se tudtam meg belöle, mert nem tudtam olvasni. Kértem hát, hogy olvassák föl nekem. Föl is olvasták, hogy el kell fogniuk egy ismert tolvajt, akit a három rongypiaci Jack egyikének neveznek, mert azt eskü alatt megvádolták azzal, hogy részt vett egy elvetemült rablásban, betörésben és gyilkosságban, melyet itt meg itt követtek el, ezen meg ezen a helyen és napon.

Hiába tagadtam és mondtam, hogy mit se tudok róla, ök azt felelték, hogy ez nem rájuk tartozik, a bíróság elött kell majd megvitatni. Ott majd meglátom, hogy kétségtelenül ellenem tették az esküt, és az talán jobban ki fog elégíteni.

Semmi ellenszerem nem volt, csak a türelem. Mivel pedig szívemet rémület és büntudat töltötte el, majd belehaltam a súlyába, míg vittek, hiszen nagyon jól tudtam, hogy vétkes vagyok, ha az utolsó napok dolgaiban nem is, az elsökéiben igen. Nem is kételkedtem benne, hogy Newgate-be küldenek, és biztosra vettem, hogy ott föl is akasztanak. Az én elképzelésemben ugyanis a Newgate-be menést szükségszerüen követte a bitófa.

De mielött sor került volna erre, heves vitába keveredtem, mégpedig a bíró elött. Mikor megérkeztünk és a rendör bevitt, a bíró nevemet kérdezte. - De megálljunk csak, fiatalember - mondta. - Mielött a nevét kérdezném, méltányos akarok lenni: nem köteles felelni, míg meg nem jönnek vádlói. - Ezzel a rendörhöz fordult, és meghatalmazását kérte:

- Nos, idehozták ezt a fiatalembert e meghatalmazás alapján. Az a személy-e ez a fiatalember, akire ezt a meghatalmazást kiadták?

Rendör: - Parancsára, méltóságos uram, azt hiszem.

Bíró: - Azt hiszi? Miért nem biztos benne?

Rendör: - Parancsára, méltóságos uram, a népek mondták úgy, ott, ahol elfogtam.

Bíró: - Ez egészen különleges meghatalmazás. Azt írja elö, hogy le kell tartóztatni egy fiatal­embert, aki Jack néven ismeretes, de vezetéknév nélkül, csak azt mondják róla, hogy Jack kapitánynak hívják, vagy valami más hasonlónak. Nos, fiatalember, a maga neve Jack kapitány, kérem? Vagy ezen a néven szokták hívni?

Rögtön rájöttem, hogy elfogóim semmit se tudnak rólam, és a rendör hallomás alapján tartóztatott le, így hát nekibátorodtam és azt feleltem a bírónak, hogy, tisztelettel, azt hiszem, nem az a kérdés most, hogy mi a nevem, hanem hogy mivel vádolnak, és én vagyok-e az a személy, kinek letartóztatására a meghatalmazás utasítást adott vagy sem.

A bíró elmosolyodott: - Ez nagyon is igaz, fiatalember, nagyon is igaz! Szavamra, ha úgy tartóztatták le magát, hogy nem ismerik, és nincs, aki vádolja, akkor saját kárukra tévedtek.

Erre azt mondtam öméltóságának, remélem, nem kényszerítenek rá, hogy megmondjam a neve­met, míg elö nem hozzák vádlómat, hogy megvádoljon, akkor pedig nem fogom titkolni, ki vagyok.

- Ez nagyon is jogos - mondta a derék bíró. - Biztos úr - fordult a rendörhöz -, bizonyos-e benne, hogy ez-e az a személy, akire meghatalmazása szól? Ha nem, elö kell hozni vádlóját, akinek esküjére a meghatalmazást kiállították. - Elfogóim böbeszédüen célozgattak arra, hogy én vagyok az a személy, hogy magam is tudom ezt nagyon jól, és kötelezni kellene engem nevem bevallására.

Én kitartottam amellett, hogy ez méltánytalanság, és nem lenne szabad engem önmagam vádolására kötelezni, a bíró pedig ékesszólóan elmagyarázta nekik, hogy ö nem kényszeríthet rá, és tölem függ. - Látják - mondta -, ö túlságosan is jól megértette a dolgot ahhoz, hogy kényszeríteni lehessen. - Egy szó, mint száz, egy óra hosszat vitatkoztunk öméltósága elött, én egyedül négyük ellen. Végül a bíró azt mondta, hogy elö kell keríteniük a vádlót, vagy neki föl kell mentenie engem.

Ettöl nagyon felbátorodtam, és még nagyobb eréllyel érveltem ügyem mellett. Végre elöhozták a megbilincselt vádlót a börtönböl. Nagy örömmel láttam, hogy nem ismerem, vagyis nem annak a két csirkefogónak az egyike, akikkel kimentem akkor éjjel, mikor kiraboltuk a szegény öregasszonyt.

Miután behozták a rabot a szobába, egyenesen szembeállították velem.

- Ismeri ezt a fiatalembert? - kérdezte a bíró.

- Nem, uram - felelte a letartóztatott -, soha életemben nem láttam.

- Hüm - szólt a bíró -, nem vádolt-e meg valakit, aki Jack vagy Jack kapitány néven ismeretes, hogy részt vett abban a rablásban és gyilkosságban, melyért magát örizetben tartják?

Rab: - De igen, parancsára méltóságodnak.

Bíró: - És ez-e az az ember vagy nem ez?

Rab: Ez nem az az ember, méltóságos uram, én ezt az embert sose láttam.

- Ez nagyon szép, biztos úr - mondta a bíró -, most ugyan mit tegyünk?

- Meg vagyok lepve - szólt a rendör. - Ilyen meg ilyen háznál jártam - és megnevezte a házat. - Ez a fiatalember ott ment el, a nép azt kiabálta, ott van Jack, a kegyed embere, ezek az emberek pedig utánaszaladtak és elfogták.

- Nos - kérdezte a bíró -, és ezeknek az embereknek van-e bármi mondanivalójuk számára? Be tudják-e bizonyítani, hogy ö az a személy?

Az egyik is nemet mondott, a másik is, egyszóval mind nemet mondtak. - Hát akkor mit lehet tenni? - szólt a bíró. - A fiatalembert föl kell mentenem. És meg kell mondanom, biztos úr és uraim, akik idehozták, hogy kellemetlenséget is szerezhet kegyeteknek, ha jónak látja, amiért így elhamarkodtak a dolgukat. De ide figyeljen, fiatalember - fordult hozzám -, maga nem szenvedett nagyobb kárt, a biztost pedig, ha tévedett is, nem vezette rossz szándék, csak lelkiismeretesen ellátta hivatalát, úgy gondolom hát, hogy elnézhetné a dolgot.

Azt mondtam öméltóságának, hogy parancsára, szíves örömest elnézném, de azt hiszem, a legkevesebb, amit a rendör meg a többiek megtehetnek, hogy visszajönnek velem oda, ahol megsértettek, és nyilvánosan kijelentik, hogy engem becsülettel fölmentettek, és nem én vagyok a keresett ember. Őméltósága ezt nagyon is méltányosnak találta, a rendör meg segédei szavukat adták, hogy így cselekszenek, így aztán mindnyájan jó barátokként hagytuk el a helyet, én diadallal tisztázódtam.

MEGJEGYZÉS.

"Ez volt az az alkalom, melyet fentebb megemlítettem, hogy a bíró azt mondta nekem, különb dolgokra születtem. Látja, milyen ügyesen szóltam saját védelmemben, és meg van róla gyözödve, hogy jó nevelésben lehetett részem. Sajnálja, hogy ilyen balszerencse ért, de reméli, hogy az nem csorbítja majd a becsületemet, mivel olyan szépen fölmentettek."

Noha öméltósága tévedett neveltetésem dolgában, az eset üdvös hatást gyakorolt rám, mert elhatároztam, hogy megtanulok írni-olvasni, ha csak egy mód van reá, nem leszek ilyen ügyefogyott teremtés, aki nem tud kibetüzni egy meghatalmazást, hogy megállapíthassa, ö-e a letartóztatandó személy vagy sem.

De ebböl az egész ügyböl megjegyeztem még valamit. Jack kapitánynak, testvéremnek, volt képe azt kérdezni tölem, hogy a bandába álltam-e vagy sem, most pedig egyszerüen, világosan kiderült, hogy ö maga mászkált velük. Énnekem tanácsolta, hogy tünjek el, pedig éppen öneki volt vaj a fején, és kellett kereket oldania.

Ez rögtön eszembe jutott, elsö feladatomnak tartottam hát utána kérdezösködni, elökeríteni öt, és figyelmeztetni.

Közben megnyugodtam biztonságom felöl, és többé nem aggódtam saját magam miatt, de kezdtem félni, mi lesz szegény Will-lel, aki mesterem és oktatóm volt a hitványságban. Ő most le van csukva Newgate-ben, én pedig boldog vagyok, mert szabadon járok. Nagyon kívántam odamenni, hogy lássam öt, és úgy is cselekedtem.

Szomorú állapotban leltem, nehéz vasba verve, szabadulásra semmi reménye se volt. Azt mondta nekem, hogy meg fog halni, de én ne nyugtalankodjak. Hiszen öneki mit se használna, ha megvádolna engem, aki sose mentem velük, csak akkor egyszer, bízhatok hát benne, nem fog engem bajba keverni. Ami azt a gazembert illeti, aki mindnyájukat elárulta, nyugodt lehetek, az nem árthat nekem, mert sose látott életében. - De, Jack ezredes - szólt -, meg kell mondanom, ki volt velünk: a te testvéred, a kapitány, öt pedig biztosan megnevezte az a csirkefogó. Ezért figyelmeztesd hát idejében, ha tudod, hadd szökjék meg.

Sok mindent mondott még, hogy óvjon, nehogy tovább kövessem azt az utat, melyen eddig vezetett: - Nagyon elvetettem a sulykot. Jack, mikor arra tanítottalak, hogy megátalkodott tolvajnak lenni annyit jelent, mint úriemberként élni. - Elmondta nekem fö aggodalmát: attól félnek, hogy megölték az úriember kertészét, és éppen ö sebesítette meg úgy a nyakán, hogy az belehalt.

Nagy pénzösszeg volt nála aranyban, ugyanaz, melyet én vittem el neki a szénakazalhoz. Olyan jól elrejtette, hogy letartóztatói nem lelték meg, legnagyobb részét átadta nekem, hogy vigyem el édesanyjának, amit el is intéztem a legtisztességesebben. Nehéz szívvel jöttem el töle, és nem is láttam soha többé, mert az elsö rákövetkezö ülésen elítélték, és körülbelül három hét múlva ki is végezték.

Az az egy dolgom maradt, hogy kinyomozzam a kapitányt. Elég bajosan ugyan, de végre hírt kaptam felöle. Elmeséltem neki az egész történetet meg azt, hogy fogtak el tévedésböl helyette, és hogyan szabadultam. Figyelmeztettem rá, hogy az ellene szóló meghatalmazás még érvényben van, és mindent tüvé tesznek érte. Meglepetésében kibökte, hogy vétkes, néhány szó után pedig kereken megvallotta, hogy minden igaz, benne volt a rablásban, a zsákmány legnagyobb részét ö örzi, de nem tudja, mit kezdjen vele és saját magával. Kért, hogy adjak neki tanácsot. Erre én teljesen alkalmatlan voltam, mert semmit se tudtam a világról. Aztán azt mondta nekem, hogy Skótországba szeretne szökni, ami nem nagyon nehéz, és kérdezte, hogy nem akarok-e vele tartani. Azt feleltem, hogy szíves örömest mennék, ha volna elég pénzem az útra. Válaszából látszott, hogy folytatni akarja a mesterséget: - Kezeskedem róla, hogy az utazásból megtérül az útiköltségünk. - Én gondolni se merek további kalandokra - mondtam. - Különben is, ha valami olyan balszerencse ér, amire nem számítunk, soha ki nem mászunk belöle, és végünk van. - Ugyan - felelte -, ha itt elfognak, nem számíthatunk irgalomra. Rosszabb másutt se történhetik velünk. Szerintem merni kell mindenképpen.

- Jó, kapitány - mondtam -, de hát olyan rosszul gazdálkodtál az idöddel, hogy ilyen szorult­ságban semmi pénzed sincs - Valóban nagyon kevesem van - felelte -, mert mostanság nem jártam szerencsével. - De hazudott, mert az utolsó kalandjuk zsákmányából nagy rész jutott neki, cimboráik pedig panaszkodtak, hogy Will meg ö szinte az egészet megkaparintották, és kisemmizték öket, amitöl még inkább hajlottak rá, hogy a két fökolompost elárulják.

Bárhogyan volt is, azt megvallotta, hogy van körülbelül huszonkét fontja pénzben, meg egyebe, amiböl pénzt lehet csinálni. Föltételeztem, hogy ezüstnemü, de ö nem akarta elárulni, mi az és hol van, hanem azt mondta, hogy nem meri elhozni, mert elárulnák és elfognák, így hát nélküle vág az útnak. - Persze - mondta - elöbb-utóbb visszajövünk majd.

Én becsületesen elöadtam minden pénzemet, vagyis tizenhat fontot és néhány shillinget: - Ha jól gazdálkodunk és szerényen utazunk, ez kihúz minket a bajból. - Ugyanis mind a ketten szentül hittük, hogy elég, ha kijutunk Angliából, biztonságban leszünk, és senki se tud bántani, még ha ismer is, de egyikünk se gondolt arra, hogy olyan hosszú, elcsigázó út vezet Skótországba, mint késöbb tapasztaltuk.

Úgy beszélek magamról, mint ha Jack testvéremmel egyforma bajban lettem volna, pedig valójában csak ugyanannyira féltem, de nem fenyegetett ugyanakkora veszedelem.

Meg kell említenem, hogy miközben ezek történtek, néhány nappal, mielött a Tower utcai úri­em­berhez vittem volna a pénzemet, egyedül elsétáltam a földekre, hogy Kentish Townba menjek. Jóvá akartam tenni az öreg dajka elleni bünömet. Átvágtam egy mezön, ahol kirabol­tam a szegény öregasszonyt meg a leányt, vagy mondhatnám, ahol Will kiraboltatta velem öket. Szívem sokszor tett nekem szemrehányást a kegyetlen cselekedetért, sokszor megígértem magamnak, hogy majd valahogyan kárpótolom öt, és visszaadom pénzét, aznap meg éppenséggel ezért indultam el. Mégis meglepödtem egy kicsit, hogy ilyen hirtelen az útnak arra a szerencsétlen pontjára csöppentem.

A hely eszembe juttatta ott elkövetett gazságomat, és szíven ütött valami vágyféle - nem mondhatnám, hogy ima, mert nem tudtam, mi is az - hogy bár hagyhatnám abba ezt az átkozott mesterséget. - Hej - gondoltam -, bár lenne valami foglalkozásom, amiböl megélhetnék! Többé nem rabolnék, mert annyi biztos, hogy az hitvány, gyülöletes dolog.

Megéreztem annak hiányát, amiben igaz szülök részesítik és kell hogy részesítsék minden gyereküket. Engem senki se nevelt semmilyen mesterségre vagy foglalkozásra. Sokszor sírtam, mert nem tudtam, mit tegyek vagy mihez fogjak, bár elhatároztam, hogy felhagyok hitvány pályámmal.

De hogy visszatérjek utamra, tudakoltam, merre menjek Kentish Townba, mégpedig véletlenül egy szegény asszonytól. Azt felelte, hogy ott lakik, erre megkérdeztem töle, ismer-e egy Smith nevezetü asszonyt. Igen, ismeri, nagyon jól, nem oda való, csak ott van megszállva, de becsületes, szegény, szorgalmas asszony, nehéz munkával, kínlódva tartja el beteg, évek óta magatehetetlen férjét.

Micsoda gazember voltam - gondoltam -, hogy egy ilyen ágrólszakadt asszonyt raboltam meg, bánattal és könnyekkel tetéztem az ö nyomorúságát, háza szomorúságát! - Ez megerösített elhatározásomban, hogy visszaadom neki pénzét, söt még valamennyit a veszteségén felül is. Mentem hát tovább az útmutatás szerint, és minden nehézség nélkül ráakadtam az asszony szállására. Elöször egy kislány jelent meg az ajtóban, kérdezösködtem az asszony iránt, az meghallotta nevét és rögtön odajött. Azonnal megszólítottam: - Néni, nem rabolták-e ki egy éve a Wakefieldi Mezöör Erödje körül, mikor hazafelé jött Londonból? - De bizony - felelte -, és ráadásul még csúnyán meg is rémítettek. - És mennyi volt a vesztesége? - Hát bizony oda lett minden pénzem az égvilágán. Annyi szent, hogy keményen megdolgoztam érte, azért kaptam, mert dajkáltam egy gyereket, s azért mentem Londonba, hogy elhozzam a fizetséget. - De mennyi volt az, néni? - Nos, huszonkét shilling meg hat és fél penny. Huszonegy shillingért mentem el, hogy hazahozzam, a többi azelött is az enyém volt.

- Ide figyeljen hát, jó asszony, mit szólna hozzá, ha hozzásegíteném a pénzéhez? Mert azt hiszem, azt a fickót, aki elvette, eléggé biztonságosan becsukták, és én talán segíthetnék magán, ezért is látogattam meg. - Ó, istenem - felelte az öregasszony -, értem kegyedet, de ha újra meglátnám annak az embernek az arcát, igazán nem tudnék megesküdni, hogy ö az, hiszen sötétség volt, meg aztán nem szeretném felakasztatni a szegény nyomorultat a pénzemért. Hadd éljen, és bánja bünét. - Ez nagy jószívüség, több, mint amit ö megérdemel, de azért ne aggódjék, mert úgyis fel fogják akasztani, akár tanúskodik ellene kegyed, akár nem. Hanem akarja-e visszakapni elveszett pénzét? - Hát bizony örülnék neki, mert rég nem állottam olyan rosszul pénz dolgában, mint mostan. Alig tudom megkeresni a betevö falatunkat, pedig keményen dolgozom kora reggeltöl késö estig - azzal sírva fakadt.

Úgy éreztem, megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogyan robotol ez a szegény teremtés, milyen rabszolga közel hatvan esztendejével, én pedig, alig húszéves fiatal fickó létemre, elrabolom kenyerét, henye, hitvány életem támogatására. Könny szökött a szemembe, hiába küzdöttem, hogy visszatartsam, és az asszony is észrevette. - Szegény asszony - mondtam -, de szomorú, hogy a leghitványabb alakok fosztogatnak és nyúznak ilyen szegény szerencsétle­neket, mint kegyed! Nos, biztosítom felöle, hogy az most ráér bünét bánni. - Látom, uram, hogy kegyed nagyon könyörületes. Én szívböl kívánom, hogy az az ember javuljon meg, szálljon magába addig, míg isten még engedi, és kérem a magasságbélit, adjon néki bünbocsánatot. Megbocsátok néki, bárki is legyen az, akár pótolni tudja káromat, akár nem, és kérem a mindenhatót, bocsásson meg néki. Én semmiképpen sem akarok ártalmára lenni, nem biz én! - ezzel tovább imádkozott értem.

- Jöjjön hát ide hozzám, néni - mondtam, és zsebre tettem a kezemet, ö pedig közelebb lépett. - Tartsa a tenyerét! - és kilenc félkoronást számláltam a kezébe. - Itt van az elveszett huszonkét shillingje meg hat és fél pennyje. Biztosítom felöle, hogy föleg én szereztem vissza kegyednek, hiszen mióta elmondta nekem ezt is sok más gonoszsága között, egy percig se hagytam békén, míg meg nem ígértettem vele, hogy visszaadja. - Míg csak tartottam a kezét és raktam belé a pénzt, láttam, hogy pír meg sápadtság váltja egymást az arcán a páratlan, örömteli meglepetéstöl.

- Isten áldja hát meg azt az embert, és óvja meg a szerencsétlenségtöl, melytöl tart, ha öneki is ez az akarata; mert bizony, ez olyan igazságos és becsületes cselekedet, amilyet sose vártam volna. - Így folytatta hosszasan, és könnyeket hullatott érte. Megmondtam neki, hogy ez az ember élve nem szabadul, arra már nemigen van remény. - Hát akkor imádkozzunk istenhez - szólt az asszony -, hogy adjon néki bünbánatot, és juttassa a mennyországba, mert biztosan van a lelke mélyén valami jó; valami becsületes mag van a legmélyén, semmi kétség. Lehet, hogy gonosz társaság, káros példa vagy egyéb kísértés vitte öt rosszra, de merem mondani, hogy el fog jutni a bünbánathoz elöbb-utóbb, mielött meghalna.

Mindez sokkal közelebbröl érintett engem, semmint ö képzelte, hiszen én voltam az az ember, akiért egész idö alatt imádkozott, bár ö nem is sejtette, én meg szívemben áment mondtam reá, mert felfogtam, hogy a világ egyik leghitványabb cselekedetét követtem el, mikor egy ilyen helyzetben lévö szegény teremtést támadtam meg, és nem hallgattam rimánkodására, pedig olyan szívhezszólóan könyörgött kis pénzecskéjéért!

Egyszóval a derék asszony úgy megindított irgalmas szívü imáival, hogy újra a zsebembe nyúltam: - Néni, kegyed olyan irgalmas szívvel könyörög azért a nyomorultért, hogy eszembe juttat még valamit, amit meg akarok tenni érte, akár megbízott vele, akár nem, mégpedig bocsánatát kérem a rabló számára, aki kifosztotta, mert nemcsak kárt okozott kegyednek, hanem megszegte a törvényt, és vétkezett kegyed ellen. Hajlandó öszintén, szívböl megbocsá­tani neki? Nagyon kérem reá! - Ezzel felálltam, és kalaplevéve kértem bocsánatát. - Ó, uram, ne álljon fel és ne vegye le elöttem a kalapját, én szegény asszony vagyok. Megbocsátok néki és mindannyiuknak, akik vele voltak; mert volt vele még egy vagy több is. Tiszta szívböl megbocsátok nekik, és könyörgök az úristenhez, hogy ö is bocsásson meg.

- Akkor hát szeretném egy kicsit viszonozni irgalmasságát. Itt van még valami a veszteségén felül. - Ezzel adtam neki még egy koronát.

Aztán megkérdeztem töle, ki volt az, akit vele együtt raboltak ki. Azt felelte, hogy egy szol­gálóleány, akkor ott lakott a városkában, de elhagyta helyét, és ö nem tudja, hol van jelenleg. - Nos, néni, ha valaha is hallana róla, hagyassa meg vele, hol lehet öt megtalálni, én meg, ha addig élek, hogy újra eljöhessek meglátogatni kegyedet, megszerzem attól a fickótól az ö pénzét is. - Azt hiszem, az elég kevés volt - mondta az asszony -, csak öt shilling hat penny. - Ezt én ugyanolyan jól tudtam, mint ö. - Szóval, néni, faggassa ki, ha alkalma nyílik reá. - Megígérte, hogy megteszi, én pedig eljöttem töle.

Ez az eset nagy elégtételt szerzett nekem, de aztán egy magától értetödö következtetést sugallt, mely nagyon elgondolkoztatott: ugyanilyen alapon mindenkinek vissza kellene adnom a magáét. És hogyan fogjak hozzá? Erre nem tudtam válaszolni, így aztán a gondolat lassacskán elenyészett, mert egyszerüen lehetetlenség volt végrehajtani. Hiányzott az ügyességem hozzá, nem is ismertem egyet sem megkárosítottjaim közül. Ez egyelöre kielégített, és elejtettem szándékomat.

Most rátérek utazásomra Jack kapitánnyal, állítólagos testvéremmel. Gyalog indultunk el Londonból, és elsö nap Ware-ig mentünk, mert annyit megtudtunk, hogy utunk ezen a városon visz át. Eléggé fáradtak voltunk, mert nem szoktunk hozzá a vándorláshoz, de mégis módját ejtettük, hogy sétáljunk egyet a városban érkezésünk után.

Hamarosan rájöttem, hogy testvérem nem azért indul sétára a városba, mert a kíváncsiság hajtja, hiszen azt se tudta, mi fán terem az ilyesmi. Azt akarta látni, nem szimatolhat-e meg valami zsákmányt. Annyira természete lett a tolvajlás, hogy semmit sem pillanthatott meg, hogy eszébe ne jusson, milyen könnyen el lehetne venni, milyen okosan el lehetne tünni vele, meg csupa efféle.

Ware-ben semmi se kínálkozott neki, mert nem volt vásárnap. Ami engem illet, nemigen aggályoskodtam ugyan azon, hogy esetleg az ö alávaló szerzeményéböl eszem-iszom, de elhatároztam, hogy nem szállok be semmibe, ahogy azt a magunkfajták mondták, és egy fabatkát se veszek el senkitöl.

Mikor a kapitány látta, hogy határozottan elutasítok mindent, megkérdezte tölem, hogyan szándékszom utazni. Én viszont azt kérdeztem töle, mit gondol saját magáról, hiszen egészen biztosan felakasztják, ha bármilyen csekélységért is elfogják. - Hogyhogy? Hiszen vidéken nem ismernek. - Nem ám - feleltem -, de azt hiszed, nem üzennek Newgate-be, amint vidéken elfognak egy tolvajt, és nem tudakolják meg, ki szökött meg tölük, vagy ki oldott kereket, mielött lefülelhették volna? Biztos lehetsz benne, hogy a börtönörök igen akkurátusan leveleznek egymással, ha pedig téged elfognak itt, mert egy kosár tojást lopsz, leküldik hozzád a vádlódat, hadd lássák, ismer-e téged.

Ez egy kicsit megijesztette, és három-négy napig becsületes viselkedésre bírta - de bizony csak néhány napig. Hiszen sok csirkefogói cselhez folyamodott az én részvételem nélkül, míg végül ott is hagyta a fogát, ugyancsak az én részvételem nélkül, bár csak hosszú évek múltán, mint ezt hallani fogjátok a maga rendjén. Azonban e höstettei nem az én történetemnek részei, hanem az övének, márpedig az ö élete és cselekedetei megtöltenének egy nagyobb kötetet, mint ezt itt mindenestül, így hát kihagyok mindent, amihez nem volt különösebb közöm a fáradságos utazáson.

Úgy adódott, hogy Ware-böl Cambridge-be mentünk, noha nem esett az utunkba. Egy Puckeridge nevü falun áthaladva megpihentünk a Sólyomhoz címzett fogadóban. Míg ott voltunk, betért egy földmüves, lovát az ajtófélfához kötötte, és inni ment. Mi a kapualjban ültünk, ott hajtottuk fel megrendelt bögre sörünket. Azelött beszélgettünk a fogadóssal a Skótországba vezetö útról, és ö meghagyta nekünk, hogy azt tudakoljuk, hogyan juthatunk el Roystonba. - De van egy elágazás nem messze - mondta -, arra ne forduljanak, mert úgy Cambridge-be érnek.

Kifizettük a sörünket, és pihentünk az ajtónál. Egyszerre csak egy úriember hintója ért elébe, három-négy lovas kíséretében. A lovasok beléptettek az udvarra, a fogadós pedig kénytelen volt velük menni, így szólt a kapitányhoz: - Fiatalember, legyen szíves, fogja meg ezt a lovat és vezesse félre az útból, hogy a hintó be tudjon jönni. - A földmüves lovát értette, melyet fentebb említettem. A kapitány úgy is tett, és intett nekem, hogy kövessem. Együtt sétáltunk az elágazásig. Ott így szólt hozzám: - Menj elöre és fordulj be a dülöútra, én utol foglak érni. - Így hát én betértem a dülöútra, ö felült a lóra, és pár perc múlva a sarkamban volt. - Gyerünk, ülj fel - mondta -, vitetjük magunkat kicsit, ha már nem alkudhatunk meg a lóra.

Könnyen fölszálltam mögé, és illa berek, szélsebesen eltüntünk, mert jó erös ló volt. Egy órát vagy még többet vágtattunk, egy percet se vesztve. Akkor úgy gondoltuk, hogy odáig már nem üldöznek. Különben is, ha a földmüves észreveszi lova eltünését, hallani fogja, hogy Royston felé tudakoltuk az utat, tehát biztosan arra fog minket üldözni, nem Cambridge felé. Így az elsö órai lovaglás után könnyedebben haladtunk. Mikor át kellett mennünk egy-két városon, felváltva leszálltunk, és se ott, se falvakon nem lovagoltunk keresztül kettesben.

Mármost, bármi kézbe kaparintható mellett ment el a kapitány, képtelen volt rá, hogy el ne vegye, így pedig, hogy lova is volt, melyen elvihette, a kísértés annál erösebb lett. Egy faluban egy jó háziasszony mosott, és kiteregette holmiját az út menti sövényre. A kapitány ott haladt át, nem tudta megállni, elemelt egypár jó inget, mely csak félig lehetett megszáradva, sarkantyúba kapta lovát és utolért engem, mert én gyalog mentem elöre. Rögtön felültem mögéje, és együtt vágtattunk el lóhalálában. Vándorlásunknak ezen a részén az ö jó szerencséje vagy az enyém teljesen eltérített minket célunktól. Senkit se láttunk, hogy tudakolózhassunk, eltévedtünk, és nem tudom, hány mérföldet bolyongtunk jobb kéz felé. Végül így és egy véletlen folytán éppen a Londonból Bishop-Stortfordon át Cambridge-be vezetö kocsiútra értünk. A következö különös véletlen késztetett továbbvándorolni: a vidék csupa nyílt búza­mezö volt, körülkerítések[9] nélkül. Mikor egy kissé emelkedett az út, arra kértem, állítsa meg a lovat. Le akartam egy kicsit szállni, hadd élesszem föl zsibbadt lábamat, mert már belefáradtam a hosszú, kengyel nélküli lovaglásba Jack kapitány mögött. Mikor lent voltam és körülnéztem, tisztán láttam a nagy, fehér utat, melyen mennünk kellett volna, majdnem két mérföldre tölünk.

Amint egy kicsit visszafelé tekintettem az úton, balra, hirtelen négy vagy öt teljes sebességgel száguldó lovast pillantottam meg. Néhányan a többiek elött voltak, és úgy vágtattak, mintha javában üldöznének valakit.

Ez rögtön feltünt nekem. - Hé, Jack testvér, szállj le a lóról azonnal, azután kérdezd, miért! - Leugrott hát. - Mi van? - Az van, hogy szerencsénkre tévedtünk el. Nem látod, hogyan vágtatnak? Minket üldöznek, mérget vehetsz rá. Vagy az utolsó faluból eredtek utánunk az ingekért, vagy Puckeridge-böl a lóért. - Volt annyi lélekjelenléte, hogy nem kellett figyel­mez­tetnem rá, máris elrejtette a lovat egy éppen mellette emelkedö nagy galagonyabokor mögé, így aztán azok semmiképpen se láthatták az állatot, pedig az különben megeshetett volna, mert épp egy domb tetején voltunk. Vágtattak tovább találomra.

Amilyen lehetetlen volt megpillantaniuk a lovat, éppúgy nem vehettek észre minket sem olyan távolságból, mert leültünk a földre, hogy biztonságosabban figyelhessük öket.

Mivel épp egy kanyarban voltunk, sokáig láthattuk üldözöinket: olyan sebesen vágtattak, ahogy csak lovaiktól kitelt. Mikor már teljesen elvesztettük öket szem elöl, szintén felültünk, és igyekeztünk elöre. Bár ketten ültünk egy lovon, nem csökkentettük a sebességet, amikor csak az út engedte, és senkitöl se kérdeztük az irányt semerre, míg körülbelül kétórai lovaglás után egy városhoz nem értünk. Tudakozódásunkra azt mondták, hogy az Chesterford. Megálltunk, nem kérdezösködtünk semmilyen helyröl, csak afelöl érdeklödtünk, merre visz az út, amin jöttünk. Megmondták, hogy ez a cambridge-i kocsiút, és ez vezet Newmarketbe, St. Edmundsburybe, Norwichba meg Yarmouthba, Lynnbe, Elybe és így tovább.

Jó ideig ültünk ott, mert biztonságban éreztük magunkat. Végre estefelé továbbmentünk egy Bournbridge nevü helyre, ahol a cambridge-i út elágazik a newmarketitöl. Ott csupán két ház áll, mégpedig mind a kettö fogadó. A kapitány így szólt hozzám: - Ide hallgass, látod, hogy minket Cambridge felé üldöznek, elfognak hát, ha arra megyünk. Newmarket csak tíz mérföldre van, és ott biztonságban lehetünk, söt talán alkalmunk nyílik egy kis üzletre is.

- Ide figyelj, Jack, ne beszélj többet üzletröl, mert én semmi ilyesmiben nem tartok veled. Szívesen elvinnélek Skótországba, mielött hurkot kapsz a nyakadba, nem szeretném, hogy Angliában akasszanak fel téged, ha meg tudom akadályozni, ezért nem megyek Newmarketbe, hacsak meg nem ígéred, hogy ott semmilyen hamisságot se müvelsz. - Nos, ha nem szabad, hát nem szabad - felelte. - De remélem, azt megengeded, hogy egy másik lovat szerezzünk, nem? Hiszen úgy gyorsabban utazhatunk. - Nem, nem egyezem bele! De ha hagyod, hogy tisztességesen visszaküldjem ezt a lovat, akkor megmondom neked, hogyan fogunk lovakat bérelni késöbb, egy-két postányira, aztán pedig olyan messzire megyünk rajtuk, amennyire csak tetszik. Elég egy levelet meneszteni a tulajdonosnak, hogy küldjön érte, és akkor nem sok bajunk eshetik, ha meg is állítanak.

- Te aztán ravasz, politikás úriember vagy - mondta a kapitány. - De szerintem jobban vagyunk így, ahogy vagyunk, mert ha elhagyjuk ezt a helyet, túl leszünk minden veszélyen, meg nem állítanak az úton.

Nem sokáig diskuráltunk így. Késö éjszaka jött egy ember a másik fogadó ajtajához és kért egy bögre sört, de a népek mind ágyban voltak már és nem akartak fölkelni. Megkérdezte tölük, nem láttak-e két fickót egy lovon arrafelé jönni. Azt felelték, hogy de igen, délután haladtak át, és a Cambridge-be vezetö út iránt érdeklödtek, de nem álltak meg, csak egy korsóra. - Úgy! - szólt az ember. - Cambridge felé mentek? Akkor egykettöre a nyakukon leszek. - Én ébren voltam a szomszédos fogadó kicsi padlásszobájában, mert ott szálltunk meg. Mikor hallottam, hogy a fickó beszól a másik fogadó ajtaján, fölkeltem és az ablakhoz mentem, mert minden neszre valami nyugtalanság piszkált, így hallottam meg az egész történetet. Nos, világos volt az eset: még nem ütött az óránk, sorsunk más dolgokat szánt nekünk, és azokra tartogatott, íme, mi történt: mikor Bournbridge-hez értünk, az elsö fogadóba tértünk be, tudakoltuk az utat Cambridge felé, megittunk egy bögre sört, és továbbmentünk. De ránk esteledett, nagyon fáradtak voltunk, és attól féltünk, hogy eltévedünk. Visszafordultunk hát az esti homályban, és a másik házba mentünk, mert visszatértünkben az esett elsönek utunkba. Az, amelyikben elöször megálltunk, jövet volt az elsö.

Gondolhatjátok, mennyire megriadtam, hiszen volt is rá okom. A kapitány aludt, mint a bunda, de én fölébresztettem, és kiugrasztottam az ágyból, olyan zajjal, hogy nagyon megijedt: - Kelj föl, Jack, végünk van, idejöttek utánunk! - Bizony hibáztam is, hogy ennyire megrémítettem, mert ö fölriadt, kiszökött az ágyból, nem tudta, hol van, és egyenesen az ablakhoz rohant. Még nem volt egészen ébren, és ki akart ugrani az ablakon, de megragadtam: - Mit csinálsz? - Nem akarom, hogy elfogjanak! Engedj el, hol vannak?

Félálmában teljesen meg volt zavarodva a félelemtöl, úgyhogy alig tudtam visszatartani, ki ne ugorjék az ablakon. De erösen fogtam, teljesen felébresztettem, aztán egykettöre meg­nyugodott.

Elmondtam neki a történetet; az ágy szélén ülve latolgattuk, mitévök legyünk. A fickó, aki betért, szemmel láthatóan továbbment Cambridge felé, így hát mindent összevetve, nem volt mitöl félnünk, elégnek látszott, ha csöndben maradunk hajnalhasadtáig, akkor pedig lóra ülünk és kereket oldunk.

Úgy is tettünk: alig kandikált be a reggel, mi már talpon voltunk. Szerencsére megtudakoltuk már az utat a másik fogadónál. Megmondták nekünk, hogy Cambridge felé bal kézre ágazik el, Newmarketbe egyenesen visz. Mivel ezt már tudtuk, a kapitány azt mondta nekem, hogy elindul gyalog Newmarket irányába, így én magányos utasként fogok megjelenni, mikor útra kelek. Ki is ment rögtön, el is indult, és olyan keményen gyalogolt, hogy mikor követtem, már-már azt hittem, faképnél hagyott, mert hiába lovagoltam gyorsan, egy óra hosszat nem pillan­tottam meg. Végre mikor túlhaladtam az Ördögároknak nevezett nagy sáncon, rábukkantam, fölvettem magam mögé, és kettesben lovagoltunk majdnem Newmarket legszéléig. Éppen a város legelsö házának a kapujában egy ló állt, pontosan, mint Puckeridge-ben. - No, ha az a ló a város másik végén lenne - mondta Jack -, akkor megszerezném, akárcsak a másikat Puckeridge-ben; de így nem tanácsos. - Ezzel leszállt, és gyalog ment át a városon, az út jobb szélén.

A ló valahogyan elszabadulhatott, mert még félig sem értünk át a városon, magától jött utánunk, szelíden ügetve, és senki se követte. A kapitány régi harcos volt az efféle munkában. Alighogy a ló jócskán megelözte öt, és ö látta, hogy senki se követi, futásnak eredt utána. A ló hallotta lépteit, és gyorsabban szaladt. A kapitány kiabálni kezdett, hogy állítsák meg a lovat, mely közben már majdnem a város túlsó végéhez ért. Annak a háznak a népe, ahol meg volt kötve, egész idö alatt nem vette észre, hogy hiányzik.

A kapitány kiabálására a háznál lévö szegény emberek ugrottak az út mindkét oldaláról, és a lehetö legkészségesebben megállították neki a lovat, még tartották is, míg csak oda nem ért! Ő nagyon méltóságteljesen ment a lóhoz, ütött rá egyet-kettöt, ebnek szidta, amiért elszaladt, adott két pennyt az embernek, aki megfogta, felült és usgyi, utánam!

Ez volt az elképzelhetö legfurcsább kaland, mert a ló lopta el a kapitányt, nem a kapitány a lovat. Mikor cimborám utolért, azt mondta: - Nos, Jack ezredes, mit szólsz a jó szeren­csémhez? Azt kívántad volna, hogy kosarazzam ki a lovat, mikor olyan udvariasan jött, és kért, hogy üljek föl rá? - Nem, nem - feleltem -, te leleményességeddel szerezted ezt a lovat, nem is szántszándékkal. Most mehetsz rajta tovább, és azt hiszem, kisebb veszélyben forogsz, mint én, ha elfognak minket.

A következö kérdés az volt, merre menjünk. Négy út nyílt elöttünk, és egyiket sem ismertük. Elöször jobbra, alig egy mérföldre a várostól, St. Edmundsburybe vezetett széles út. Egyenesen elöre, de aztán jobbra kanyarodva vitt egy országút Barton Millsen és Thetfordon át Norwichba. Szemben velünk is nyílt egy országút Brandonba és Lynnbe, balra pedig egy kisebb út Ely városa felé meg a mocsárvidékre.

Egy szó, mint száz, azt se tudtuk, melyiken induljunk, azt se, merre menjünk, hogy vissza­jussunk az Északi Országúira, melyet elhagytunk, így merö vakvéletlenségböl Brandonon át Lynn felé tartottunk. Brand vagy Brandon városában azt mondták nekünk, hogy egy Downham Bridge nevü helységen áthaladva keresztüljuthatunk a Mocsárvidéken Wisbichbe, onnan a Nyne folyó partján kell mennünk Peterboroughig, majd tovább Stamfordba, ahol újra elérjük az Északi Országutat, de Lynn-nél át is kelhetünk a Wash-öblön Lincolnshire-be, és úgy utazhatunk tovább északra. Csakhogy az volt a szokásom, hogy mikor tudakoltuk az utat valamely helység felé, biztonság kedvéért sosem arra mentünk, hanem valamilyen más irányba, melyet véletlenül tudtunk meg beszélgetés közben. Végeredményben így tettünk itt is. Föleg arról kérdezösködtünk, hogyan juthatunk el az Északi Országúira, de úgy döntöttünk, hogy egyenesen Lynn felé tartunk.

Nagyon könnyen, épségben értünk oda. Tünödtünk, merre tovább, és kiderült, hogy nem vezet semmilyen út tovább, csak a Wash-öblön át Lincolnshire-be, arról pedig azt állították, hogy igen veszedelmes. Kaptunk hát az alkalmon, hogy egy ember a Mocsárvidéken át utazott, felfogadtuk vezetönknek, elmentünk vele Spaldingba, onnan Deeping városába, és így jutottunk el Lincolnshire-be, Stamfordba.

Ez nagy, népes város, és éppen vásárnapon érkeztünk oda. Megszálltunk hát egy házikóban a város innensö végén, és besétáltunk a piacra.

Lehetetlenség volt visszatartani az én kapitányomat mesterfogásainak a gyakorlásától, és szívem sajgott érte. Semmit sem akart ígérni, én pedig megmondtam neki, hogy nem megyek vele. Olyan rettenetesen aggódtam vállalkozó kedvének láttán, hogy ki sem akartam mozdulni szállásunkról. De hiába beszéltem a lelkére, csak elment a vásárra. Ott éppen egy szemfényvesztö mutogatta magát. Több se kellett a kapitánynak, negyedóra alatt két zsebet metszett meg, hazahozott a szállásunkra egy nyolc-kilenc röfös vég új nyersvásznat meg egy vég szövetet. Két órán belül további három-négy hitvány csínyt követett el, utána pedig kirabolt egy orvosdoktort. Hogyan tudta mindezt épségben megúszni, az az ö történetéhez tartozik, nem az enyémhez.

Alaposan lehordtam, mikor visszajött, azt mondtam neki, hogy egész biztosan romlásba dönt mindkettönket, ha nem hagyja abba. Ékesszólóan fenyegettem, hogy elhagyom öt, vissza­fordulok, elviszem a lovat Puckebridge-be, ahonnan kölcsönöztük, és visszatérek Londonba egyedül.

Javulást ígért, de újra elszökött, mert ezúttal úgy határoztunk, hogy éjszaka fogunk utazni az országúton, és még nem esteledett be. Félóráig se volt távol, hát jön vissza egy aranyórával a kezében. - Gyerünk - mondja -, miért nem vagy készen? Én indulhatok abban a percben, mikor akarod. - Ezzel elöhúzta az aranyórát. Elcsudálkoztam, hogy vidéki városban ilyet látok. De nyilván esti istentisztelet lehetett valamelyik templomban, ö kileste az alkalmat, sikerült olyan közel kerülnie egy hölgyhöz, hogy el tudta csenni az oldaláról, és észrevétlenül eljött vele.

Aznap éjszaka el is indultunk holdfényben, miután elégtétellel hallhattuk, hogy hirdetik az óra elvesztését, és tíz guineát ajánlanak fel visszahozásáért. A kapitány szívesen vette volna a tíz guineát az óra helyett, de nem kockáztathatta meg, hogy visszaszolgáltassa. - Látom,... félsz - mondtam -, és nem ok nélkül. Add ide nekem, én megkockáztatom. - De ö nem engedett. Azt mondta, hogy Skótországban bármit eladhatunk veszedelem nélkül. Ebben igaza is volt, mert ott senki semmit nem kérdezett tölünk.

Este keltünk hát útra, holdfényben, és erösen igyekeztünk a nagyon sima, széles úton, míg Granthambe nem értünk, reggel két óra tájt. Az egész város mélyen aludt, így továbbmentünk Newmarkba, ahová reggel nyolc felé érkeztünk meg. Ott lefeküdtünk, és egész nap aludtunk, ezzel a hosszas napi alvással pedig visszatartottam testvéremet egy csomó galádságtól, amit különben elkövetett volna.

Newmarkban véletlenül kaptunk tanácsot valakitöl, aki összehasonlította egymással a különbözö útvonalakat. Úgy döntöttünk, hogy a legjobb lesz Nottingham felé mennünk, elhagytuk hát az országutat, és a Trent folyó mentén tartottunk a város felé. Ott a kapitány újra a maga mocskos mesterségét üzte, annyira, hogy az elképzelhetö legnagyobb csoda volt, hogy nem kapták rajta, de mégis megúszta épen. Annyi terjedelmes holmija gyült már össze, hogy vennie kellett egy útitáskát a szállításukhoz. Hiába próbáltam kordában tartani, továbbra is megmaradt szokásánál.

Nottinghamben, mondom, olyan sikerrel járt, hogy sietösebben kellett távoznunk a tervezettnél, nehogy visszatartsanak és lefüleljenek. Újra elhagytuk az Északi Utat és Mansfielden át Scarsdale-be meg Yorkshire-be indultunk.

Nem fogom többé saját történetemet az ö kiruccanásaival összekötni, hiszen azok nagyon is érdemesek külön elbeszélésre, hanem azt jegyzem föl, ami utazásunkkal függött össze. Egyszóval olyan sietve ráncigáltam egyre tovább, ahogy csak tudtam, míg a Yorkshire-ben lévö Leedsbe nem értünk. Ez nagy, népes város ugyan, de ö semmire se ment benne, aztán Wakefieldben sem. Hamarosan kijelentette, hogy az északi vidék népe biztosan csupa tolvaj. - Ugyan miért? - kérdeztem. - Úgy látom, az emberek itt éppen olyanok, mint másutt. - Nem, nem - felelte -, olyan éber szemmel figyelnek körös-körül, mindnyájan olyan szemfülesek, min­den­kire, aki közelükbe megy, úgy néznek, mint valami zsebmetszöre, különben nem lennének ennyire résen. Meg aztán olyan szegények, hogy alig van mit megszerezni, és attól félek, minél messzibbre megyünk észak felé, annál rosszabb lesz. - Nos, mire akarsz kilyukadni? - Arra, hogy itt semmit se tudunk csinálni, és éppen úgy visszamehetnék délre, hogy felakasszanak, mint ahogy északra megyek, hogy éhen veszejtsenek.

Végre megérkeztünk Newcastle-upon-Tyne-ba. Egy vásárnapon nagy csödület volt, és sok városi ment a piacra élelmet venni. A kapitány ismét üzte kisded játékait, elcsent egy boltostól tizenöt-tizenhat font ára portékát, és szerencsére eltünt vele, ellopott egy lovat, eladta azt, amelyiken jött, és annyi hitványságot követett el, hogy valósággal reszkettem érte. Azt mondom, hogy érte, mert magam miatt nem aggódtam, hiszen ki se léptem szállásunkról, legalábbis vele nem, sem úgy, hogy ne kísérjen valaki a fogadóból, aki tanúskodhat mellettem.

Óvatosságom korántse volt fölösleges, mert ö olyan közismertté tette magát gazságaival, hogy mindenütt lestek rá, és el akarták fogni. Szerencséjére eleinte nagy furfangosan azt állította, hogy Skótországból jön, Londonba igyekszik, és az arra vezetö út meg ilyesmik iránt érdeklödött. Ezzel elsö nap megzavarta üldözöit, különben minden valószínüség szerint elfogták és ott helyben felakasztották volna. Ez a csel félnapi egérutat szerzett neki, de még így is annyira szorongatták, hogy kénytelen volt lovastul, mindenestül a Tweed folyóba ugratni és átúsztatni rajta, csak úgy tudott megmenekülni. Igaz, hogy már az elött is skót földön járt, és így üldözöi nem vihették volna el, ha bárki is tiltakozik ellene, de mivel a sarkában voltak, készen álltak minden kockázatra, és csak akkor engedték volna el, ha vallatóra fogják öket, hogyan került a kezükbe. Ámde ahogy átjutott a Tweeden és szerencsésen partot ért, se követni nem tudták, mert a víz túl nagy volt a szokásos helyen, se meg nem próbálhatták volna elvinni öt, ha elfogják. Egy gázlónál ment át, egy kicsit lejjebb Kelsónál. A folyó áradása miatt azonban a gázló nem volt járható, neki pedig nem maradt ideje, hogy a komphoz menjen, mely vagy háromszáz lépéssel odább járt, szemben a várossal.

Miután így megmenekült, Kelsóba ment. Nekem meghagyta, hogy menjek utána.

Nehéz szívvel követtem. Minden percben vártam, hogy találkozom vele az úton, poroszlók vagy ilyesfélék kíséretében, vagy azt hallom, hogy börtönben van. De mikor odaértem a határra, a Woller-haugh-head nevü helyre, megtudtam, hogyan kergették és hogyan menekült meg.

Kelsóban elég könnyen ráakadtam, mert sokan beszéltek a vakmerö fickóról, aki átúsztatott a nagy és sebes Tweed folyón, bár úgy látszik, se a dolog okáról, se az ö tulajdonságairól nem értesültek. Neki ugyanis volt elég esze, mindent eltitkolt, és a lehetö legvisszavonultabban élt, míg én meg nem érkeztem.

Örültem ugyan, hogy biztonságban van, de még jobban bosszankodtam elözö viselkedésén. Hiszen az ö helyzetében fittyet hányt vele a józan észnek, megszegte nekem tett ígéretét, és azt kellett látnom, hogy mindez még csak föl sem ötlik benne, annál inkább mérgelödtem hát. De úgyis hiába próbáltam volna belesulykolni a fejébe rábeszéléssel bármit is, ezért csak annyit mondtam, örülök, hogy végre biztonságos helyre jutott, és megkérdeztem töle, hogy ezután hogyan akarja intézni a dolgait ebben az országban. Röviden azt mondta, hogy nem tudja még, az a gyanúja, hogy az emberek nagyon szegények, de ha van pénzük, annak egy része az övé lesz, el van szánva rá.

- De tudod-e azt is - kérdeztem -, hogy ök a legszigorúbbak a világon a magadfajta bünözökkel szemben? - Azt felelte a maga együgyü, szükszavú módján, hogy nem törödik vele, ö szerencsét próbál. Erre azt mondtam, ha így áll a dolog, ha ö ilyen veszélyekbe rohan, akkor búcsút veszek töle és visszamegyek Angliába. Elkomorodott, vagy talán inkább makacs természetének durvasága látszott meg rajta. Azzal vágott vissza, hogy tegyek, amit akarok, ö is úgy tesz, amint alkalma nyílik rá. Mégsem váltunk rögtön szét, hanem elindultunk a föváros felé. Útközben túl nagy szegénységet találtunk és túl kevés embert ahhoz, hogy ö bármire is számíthasson; hiába fürkészett sasszemmel, világosan látta, hogy semmit se tehet. A férfiakból édeskevés pénz nézett ki; a nök pedig úgy voltak öltözve, hogy még ha lett volna is pénzük vagy akár csak zsebük, hozzá se lehetett férni, ugyanis térdig burkolóztak hosszú plédekbe, olyan szorosan, hogy a legcsekélyebb próbát se lehetett tenni.

Kelso igen jófajta város volt, akad benne nép böviben, de hiába maradt ö ott egy vasárnapra, hiába ment a nagy, zsúfolt templomba: mint elmondta, egyetlen nöt se lehetett ott másképp látni, mint plédbe burkolva, kivéve két padot, melyekben valami nemesemberek ültek. Mikor azok kifelé jöttek, úgy körülvették öket az inasok meg szolgák, hogy olyan megközelít­hetetlenek voltak, akárcsak a testörségével körülvett király.

Ennek a balsikernek titokban örültem. Utána útra keltünk Edinburgh felé. Egész úton nem haladtunk át egyetlen jelentösebb városon sem, és nagyon sanyarú utazásunk volt az ismeretlen vidéken, mert vízfolyások akadályoztak, melyeken a hirtelen esök miatt igen veszedelmes volt átkelni. Egy Lauderdale nevü helységnél az én kapitányom kicsi híján vízbe fúlt, mert lovát elragadta az ár, ö pedig alája került. Átáztak és tönkrementek lopott holmijai, melyeket Newcastle-ból hozott, és különös módon sikerült szárazon tartania, mikor átúsztatott a Tweeden, mert magasra emelte karjában. Itt azonban majdnem odaveszett lovastul, nem annyira a mély víz, hanem inkább a vad sodrás miatt. De az ö javára vált egy közmondás,[10] és kikecmergett a vízböl, ha eléggé nehezen is, mert nem arra született, hogy vízbe fúljon, mint azt el fogom mondani a maga helyén.

Harmadnapra Kelso után Edinburgh-ba értünk. Közben egy teljes napra megálltunk egy Soutra-Hill nevü hely fogadójában, hogy megszárítsuk holminkat és felfrissüljünk. Edinburgh-ban különösen köszöntöttek minket az érkezésünk utáni napon. Az én kapitányomnak kedve szottyant sétálni meg körülszimatolni, és megkérdett engem, nem akarok-e vele tartani, hogy megnézzük a várost. Igent mondtam. Elindultunk hát, átmentünk egy kapun, melyet Nether-Bownak hívnak, a Great High Streetre, mely fölfelé visz a Keresztig. Nagy meglepetésünkre töméntelen nép tolongott rajta. - Ez már döfi - szólt az én kapitányom. De én szavát vettem, hogy aznap nem bocsátkozik semmiféle kalandba, különben nem tartok vele, fogtam is a ruhaujját, és mozdulni sem engedtem magam mellöl.

Aztán odaértünk a piactérre. A rengeteg járókelön kívül egy nagy parádét vagy gyülésfélét láttunk, olyan volt, mint egy tözsde, mindenféle rendü és rangú úriember tolongott a tömegben. Ez újra felbátorította az én kapitányomat, de egyelöre megelégedett a látvánnyal.

Míg nézelödtünk és bámészkodtunk, újabb látnivaló lepett meg, melyet igazán nem vártunk. Észrevettük, hogy a nép hirtelen futásnak ered, mintha valami különös dolgot akarna meg­bámulni, mely éppen arra jön. Különös is volt az valóban. Két deréktól fölfelé meztelen férfi rohant el szélsebesen mellettünk. Csakis azt hihettük, hogy versenyt futnak, mert fogadtak, mégpedig sok pénzbe. Egyszerre csak észrevettük, hogy egy-egy hosszú, vékony sodrony vagy hajókötél, mely addig lelógott róluk, kifeszült, a két versenyzö pedig megállt, szorosan egymás mellett. El se tudtuk képzelni, mit jelenthet ez, de az olvasó gondolhatja, mennyire meg­lepödtünk, mikor egy ember követte öket. Kezében tartotta mindkét kötélnek a végét. Mikor utolérte öket, mindegyikre két rettenetes csapást mért egy sodronykorbáccsal, melyet másik kezében tartott. A két szegény, meztelen nyomorult pedig újra nekiiramodott, míg pányvája engedte, aztán várt ugyanarra a köszöntésre. Így táncolták végig teljes hosszában az utcát, mely lehet vagy fél mérföldnyi.

Ez komor kilátás volt az én kapitányomnak, és nemcsak azt juttatta eszébe, mit várhat itt, ha elcsúszik foglalkozásának gyakorlásában, hanem azt is, mit szenvedett el fiú korában a Bridewell nevü hírhedt helyen.

De ez még nem volt minden. Amint láttuk a fenyítést, kíváncsiak lettünk a vétekre is. Meg­kérdeztünk hát egy mellettünk álló fiatal fickót, mit cselekedett az a két ember, miért sújtják öket ilyen büntetéssel. A fickó, egy gondterhelt, mogorva skót, beszédünkröl észrevette, hogy angolok vagyunk, kérdésünkböl pedig, hogy idegenek. Kajánul felelte, hogy az két angol, zsebmetszésért meg más apró tolvajlásért korbácsolják, azután majd hazazsuppolják öket Angliába.

Minden szava hamis volt bizony, és csak fürge képzeletének szüleménye, hogy sértegessen minket mint angolokat. Mikor ugyanis tovább kérdezösködtünk, kiderült, hogy skótok mind a ketten, és a szokásos büntettekért korbácsolják öket, melyekre ugyanilyen büntetés jár Angliában is, az pedig, aki pányvájukat fogta és ostorozta öket, a városi hóhér. Az ott egyébként tekintélyes közhivatalnok, állandó fizetést húz, vagyonos ember, söt igen ügyesen látja el hivatalát, és foglalkozása jó sok pénzt hoz neki.

A látvány nagyon megrázott minket. Az én kapitányom hozzám fordult: - Gyere, menjünk innen. Nem akarok tovább itt maradni. - Örültem, hogy így beszél, de nem hittem, hogy igazán ez a szándéka. Mégis visszamentünk szállásunkra, és elég sokat ültünk otthon, csak esténként jártunk ki sétálni. De a kapitány még olyankor se talált magának tennivalót, se bátorítást. Kétszer-háromszor zsákmányolt ugyan valami selyemárut és nöi divatholmit, de mikor már a kezében volt, nem tudott mit kezdeni vele. Egyszóval legjobb szándéka ellenére is becsületességre kényszerült.

Körülbelül egy hónapig maradtunk ott. Akkor az én kapitányom egyszerre csak lovastól, mindenestöl eltünt, és sejtelmem se volt, mi lett vele. Nem is láttam öt, se nem hallottam róla tizennyolc hónapig. A legcsekélyebb üzenetet se hagyta nekem, annyit se, hogy elutazott-e, visszatér-e Edinburgh-ba vagy sem.

Gyalázatosnak tartottam, hogy magamra hagyott, mikor nem tudtam, mihez fogjak, idegen voltam azon a helyen, és pénzem is rohamosan fogyott. Idöm legnagyobb részében lovam gondozása foglalt el, mivel pedig Skótországban nyomorúságos árat fizetnek a lovakért, nem sok hasznát láttam. Másrészt titkon elhatároztam, hogy amennyiben visszamegyek Angliába, visszajuttatom tulajdonosának Puckeridge-ben, Ware mellett, így semmi kárt sem okozok neki, eltekintve a hosszas használattól. De akadt egy alkalmam, hogy elönyösen valósíthassam meg a lóról szött minden tervemet.

Jött egy ember a lovasgazdához (így hívják Edinburgh-ban azokat, akik átvesznek lovakat megörzésre), és érdeklödött, hogy nincsenek-e Angliába visszaküldendö lovak. A mi fogadósunk egyik nap odajött hozzám és nyíltan érdeklödött, hogy az én lovam sajátom-e? Adott helyzetemben furcsának találtam a kérdést, és az elsö pillanatban zavarba jöttem. Aztán megkérdeztem a fogadóstól, hogy miért kíváncsi rá, és miröl van szó. - Azért, mert ha azt a lovat bérelték Angliában - felelte -, ami gyakori eset a Skótországba jövö angoloknál, segíthetnék kegyednek a visszaküldésben, és még kaphatna is valamit a használatért.

Nagyon megörültem az alkalomnak. Hadd fogjam rövidre: kezességet vettem attól a személytöl, hogy épen és egészségesen fogja átadni a lovat, és tizenöt shillinget kaptam a használatért. Miután megegyeztünk, úgy rendelkeztem, hogy hagyja a lovat a Sólyomhoz címzett fogadónál Puckeridge-ben. Ottan tudtam meg jó néhány év múlva, hogy becsületesen ott hagyták, visszaszolgáltatták a tulajdonosnak, de az semmit se kapott a kölcsönzésért.

Miután így megszabadultam lovam költségeitöl, és az égvilágán semmi elfoglaltságom se volt, azon kezdtem gondolkozni, mi lesz belölem és mihez fogjak. Addig alig nyúltam pénzemhez. Az egész úton olyan óvatos voltam ugyan, hogy nem akartam a kapitány vakmerö vállalkozásaiban részt venni, de minden lelkiismeret-furdalás nélkül az ö költségén éltem. Ezt teljesen jogosnak tartottam, hiszen csak azért jöttem el Angliából, hogy társa legyek. Tudtam ugyan, hogy mindent, amit csak rám költhetett, becsületes emberektöl rabolta, és én egész idö alatt lopott javak élvezöje vagyok, de nem jutottam el olyan messzire, hogy ebböl lelkiismereti kérdést csináljak.

Nem is aggódtam túlságosan amiatt, hogy kevés a pénzem, mert tudtam, milyen tartalékot tettem magamnak félre Londonban. Mégis nagyon szerettem volna valamilyen becsületes munkába fogni megélhetésemért, mert már igazán torkig voltam vándor életemmel, és elhatároztam, hogy többé nem lopok. Csakhogy aztán elszalasztottam két-három kínálkozó alkalmat, mert nem tudtam írni-olvasni.

Ez sokáig nagyon nyomasztott, de az istállótulajdonos megszabadított ettöl az aggodalmamtól. Elvitt egy becsületes, de szegény fiatalemberhez, aki vállalkozott rá, hogy megtanít írni-olvasni, méghozzá rövid idö alatt és csekély költségért, ha iparkodom. Én megígértem minden lehetö szorgalmat meg munkát, és álltam is a szavamat, az írás azonban sokkal inkább nehezemre esett, mint az olvasás.

Ennek ellenére körülbelül fél év alatt türhetöen megtanultam írni is, olvasni is, annyira, hogy már mertem munkát vállalni. Be is léptem egy vámtiszt szolgálatába, aki egy darabig alkalmazott. Számadásokat vezetett a leithi meg edinburgh-i vámbeszedöknek, ide-oda járatott azokkal az iratokkal a két város között, egyébként kevés munkát adott. Saját költségemre kellett élnem elsö fizetésemig, így elköltöttem kevés pénzemet ruhára meg élelemre, nem sokkal év vége elött pedig, mikor angol pénzben tizenkét fontot kellett volna kapnom, gazdámat bizony kirakták állásából. Söt ami rosszabb, valami sikkasztásokkal vádolták, és kénytelen volt Angliába menekülni, így aztán minket, segédeket, mert hárman voltunk, hagyott, hogy másszunk ki a csávából, ahogy tudunk.

Ez kemény csapás volt nekem az idegenben, és végsö szükségbe kerültem miatta. Elmehettem volna Angliába, mert éppen ott horgonyzott egy angol hajó, és amint elmondtam a tulajdonosnak szorult helyzetemet, felajánlotta, hogy elvisz, ha becsületszavamat adom tíz shilling kifizetésére érkezés után. De épp akkor felbukkant az én kapitányom. Új körülményei miatt nem tarthatott velem, nekem pedig nem volt kedvem elhagyni öt. Úgy látszik, még tovább is közös kellett hogy legyen a sorsunk.

Említettem már, hogy faképnél hagyott, és tizennyolc hónapig nem láttam. Sokat bolyongott, sok kalandon ment keresztül. Glasgow-ban néhány rendkívüli gaztettet követett el, és csodával határos módon menekült meg a bitófától, átruccant Írországba, ott ide-oda vándorolt, felcsapott ír útonállónak, nagy hitványságokat müvelt, aztán átszökött Londonderryböl az észak-skótországi Felföldre, mégpedig körülbelül egy hónappal azelött, hogy engem kisemmizve hagyott el a gazdám Leithben. És lám! Megérkezett az én nemes Jack kapitányom kompon Fife-ból. Sok kalandja és sikere után nagy méltóságba léptették elö: közlegény lett egy regrutacsapatban, melyet északon soroztak be a Douglas-ezredbe.

Balszerencsém miatt majdnem ugyanolyan mélyre süllyedtem, mint a kapitány, és nem láttam jobb kiutat, legalábbis pillanatnyilag, csak azt, hogy magam is felcsapjak katonának, így hát együtt állítottak minket sorba, mindkettönknek muskéta nyomta a vállát. Megvallom, ez nem volt nekem oly terhes, mint eleinte hittem. Igaz ugyan, hogy nehéz sorban éltem, és rossz kvártélyban laktam, mert ez a sorsa a szegény katonának a világnak abban a részében; különösen az utóbbi, de én, aki hozzászoktam, hogy az üveghuta hamuján háljak, föl se vettem. Megvolt az a titkos elégtételem, hogy nem kellett lopnom, és örökösen a börtöntöl meg a hóhér korbácsától rettegnem. Ez utóbbi oly szörnyü volt nekem, mióta Edinburgh-ban láttam, hogy gondolni se tudtam rá iszonyodás nélkül. Kimondhatatlan könnyebbséget éreztem, hogy most biztonságos, becsületes életmódot folytatok, olyat, ami, mondhatom, úriemberhez sem méltatlan.

Bármennyire is meg voltam elégedve ezzel, más körülmények kevésbé tették számomra édessé a katonaéletet, miután ugyanis mintegy hat hónapot töltöttünk így, tudtunkra adták, hogy az összes regrutának Angliába kell masíroznia, Newcastle-ban vagy Hullban hajóra szállunk és csatlakozunk az ezredhez, mely akkor Flandriában volt.

El kell mondanom nektek, hogy azelött nagyon tetszett nekem a katonaélet. Könnyedén sajátítottam el a gyakorlatokat. Mikor az örmester, aki fegyverforgatásra tanított minket, látta gyorsaságomat, megkérdezte tölem, nem viseltem-e már azelött is fegyvert. Megmondtam neki, hogy nem. Erre ö megesküdött, bár tréfásan: - Ezredesnek neveznek téged, és azt hiszem, ezredes is lesz belöled, vagy csakis valami ezredes fattya lehetsz, hiszen elég, ha egyszer-kétszer megmutatom neked, máris tudod, hogyan kell bánni a fegyverrel.

Ez rendkívül tetszett nekem, bátorított, és teljesen el voltam ragadtatva a katonaélettöl, de mikor az én kapitányom jött a hírrel, hogy Angliába kell masíroznunk. Newcastle-upon-Tyne-ban hajóra szállítanak és Flandriába visznek, nagyon meglepödtem, és új gondolatok kezdtek rajzani a fejemben. Elöször is az én kapitányomnak különleges volt a helyzete, mert nem kockáztathatta meg, hogy nyilvánosan jelenjen meg Newcastle-ban, márpedig ezt kellene tennie, ha a zászlóaljjal masírozik. (Négyszáz fönél többen voltunk, és ezért zászlóaljnak hívtak minket, pedig csak regruták voltunk, és a távoli ezred különbözö századaihoz tartoztunk.) Mondom, a csapattal kellene masíroznia, meglátják a nézelödök, felismerik, letartóztatják és kiszolgáltatják. Aztán pedig eszembe jutott, hogy szinte száz font pénzem van Londonban, és ha megkérdeznék az ezred összes katonáit, akár egy örségen álló közbakát is, melyikük menne Flandriába, ha száz font volna a zsebében, azt hiszem, egy se válaszolna igennel. Hiszen abban az idöben bármelyik új ezredben zászlósi rangot lehetett vásárolni száz fontért, bár a mi régi ezredünkben nem. Ez tüzelte becsvágyamat, és egyébröl sem álmodtam, csak arról, hogy nem csupán úriember és katona vagyok, hanem úriember és tiszt.

A két körülmény összejátszása miatt igen nyugtalanul és kedvetlenül kezdtem gondolni arra, hogy átmegyek Flandriába szegény muskétásként, és agyonveretem magam heti három shilling hat pennyért. Nap mint nap azon tünödtem, milyen lesz az, ha így küldenek el, és latolgattam, mit tegyek, egyik este pedig odajött hozzám az én kapitányom: - Hallod-e, Jack? Beszélnem kell veled, sétáljunk egyet a mezökön, egy kicsit távolabb a házaktól. - Egy Park-End nevü helységben voltunk bekvártélyozva, Dunbar városának a közelében, körülbelül húsz mérföld­nyire a Tweed-parti Berwicktöl és tizenhat mérföldre a Tweed folyó legközelebbi pontjától.

Együtt sétáltunk, és komolyan megbeszéltük a dolgot. A kapitány elmondta, hogyan áll az ügye, és hogy nem mer a zászlóaljjal bemasírozni Newcastle-ba, mert ha megtenné, kihúznák a sorból, bíróság elé állítanák, halálra ítélnék, ezt én éppoly jól tudom, mint ö. - Mehetnék titokban Newcastle-ba - mondta, és elég jól keresztüljutnék a városon, de nyilvánosan menni annyi, mint a pusztulás karmaiba rohanni. - Nos, ez nagyon is igaz, de mit akarsz tenni? - Tenni? - mondta ö. - Azt hiszed, úgy köt engem a becsület, mint katonát és úriembert, hogy hajlandó vagyok felakasztatni magamat érte? Nem bizony, eszem ágában sincs! El fogok tünni, el vagyok szánva rá! És szeretném, ha te velünk jönnél. - Mit értesz azon, hogy velünk? - Nos, itt van egy másik becsületes fickó, szintén angol - felelte -, az is meg akar szökni. Sokáig állott az ö szolgálatukban, azt mondja, ö tudja, hogyan fognak velünk bánni külföldön, és ö nem akar Flandriába menni, de nem ám!

- Szép, szép- mondtam -, de agyon fognak titeket löni mint szökevényeket, ha elcsípnek, márpedig reggel járöröket küldenek ki utánatok mindenfelé a vidékre, úgyhogy biztosan a kezükbe kerültök. - Ami ezt illeti - felelte -, az én pajtásom apróra ismeri a módját, és vállalta, hogy elvezet minket a Tweed partjára, mielött utolérhetnének, ha pedig már a Tweed túlpartján leszünk, nem tudnak elfogni.

- És mikor indulnál?

- Ebben a percben. Nincsen veszteni való idönk. Szép holdfényes az éjszaka.

- Semmi sincs nálam a poggyászomból, hadd menjek vissza, hozzam el a fehérnemümet, meg egyéb holmimat.

- Gondolom, hogy a fehérnemüd nem sok - mondta ö -, én Angliában könnyen kerítünk többet is a régi módszerrel.

- Nem, nem kérek többet a régi módszerböl. Miatta vagyunk ilyen szorultságban.

- Ugyan, ugyan, jobb az, mint ez az éhenkórász úriemberi élet, ahogy nevezzük.

- De üres a zsebünk. Hogyan fogunk utazni?

- Nekem van egy kis pénzem - felelte a kapitány -, éppen elég arra, hogy eljussunk Newcastle-ig, ha pedig útközben nem tudunk szerezni, majd csak találunk valami szénszállító hajót, mely fölvesz és elvisz Londonig.

- Ez tetszik nekem a legjobban összes eddigi terveid közül - mondtam. Beleegyeztem, hogy vele megyek, és azonnal el is indulunk. A ravasz csirkefogó egy mérfölddel arrább bújtatta el pajtását, a dombok alatt, és beszélgetés közben apránként arra vezetett. Végül is épp mikor beleegyeztem, már a szemünk elött is volt, és a kapitány azt mondta, nézd, itt a cimborám. Rögtön ráismertem, mert már láttam a katonák között. Így a dombok alá jutottunk, megtettünk egy mérföldet az útból, és éppen ránk esteledett. Szaporán mentünk tovább, elhatároztuk, hogy mire üldözöink észreveszik eltünésünket vagy egyáltalán megsejtik szökésünket, lehetöleg olyan messzire jutunk, ahol már nem érhetnek el.

Nagy igyekezettel használtuk ki idönket, és olyan keményen gyalogoltunk, hogy hajnali öt órára egy falucskához értünk, melynek a neve nem jut eszembe. Mindenesetre azt mondták, hogy nyolc mérföldre se vagyunk a Tweedtöl; amint pedig a túlpartra érünk, angol földön leszünk.

Egy kicsit kifújtuk magunkat, de rövid pihenés után továbbindultunk. Mégis reggel fél kilenc lett már, mielött elértük volna a Tweedet, így hát legalább tizenkét mérföld volt még hátra, mikor nyolcat mondtak nekünk. Ott utolértünk két másik katonát az ezredböl, ök Haddington­ból szöktek meg, ahol a regruták egy másik csoportja volt elszállásolva.

Ezek skótok voltak és olyan szegények, hogy egy penny se lapult a zsebükben. Mikor meg­szöktek, együttesen csupán nyolc shillingjük volt. Tudták rólunk, hogy ugyanahhoz az ezredhez tartozunk, és amint megláttak bennünket, azt hitték, hogy üldözzük öket, és elfogásukra jöttünk. Készen álltak védekezni mert náluk voltak az ezred kardjai, akárcsak nálunk is, de semmi egyéb a ruházatból vagy felszerelésböl; a mundért ugyanis nem akarták kiadni nekünk, míg meg nem érkezünk Flandriába, az ezredhez.

Hamarosan sikerült értésükre adnunk, hogy ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint ök, és így egykettöre egy társaság lett belölünk. Egy kicsit pihentünk a folyó angol partján (mert alaposan elfáradtunk mi is, ök is), aztán továbbindultunk Newcastle felé. Onnan tengeren akartunk eljutni Londonba, mert nem volt már semmi a zsebünkben, hogy továbbutazhassunk.

Pénzünk nagyon is elapadt, habár akadt még egy aranyam, melyet végsö tartalékként öriztem, de csak egy fél guinea. Az én kapitányom viselte összes költségeinket, ameddig futotta pénzéböl, így aztán, mikor Newcastle-ba érkeztünk, összevissza hat pennynk maradt, a két skót pedig egész útján koldulásból tartotta fenn magát.

Sikerült az est homályában érnünk Newcastle-ba; de még akkor se merészkedtünk a népesebb utcákba, hanem a folyó irányába osontunk lefelé, valamivel a város alatt, ahol néhány üveghuta áll. Itt aztán nem tudtuk, mitévök legyünk; de sorsunktól vezérelve jó arcot vágtunk a dologhoz, bementünk egy sörházba, leültünk, és egy pint itókát kértünk.

A sörház tulajdonosa egyedülálló nö volt, azazhogy mi senki mást nem láttunk. Nagyon jószívünek látszott, és nagyon vidáman látott vendégül, ezért végül is elmondtuk neki helyzetünket, és azt kérdeztük, nem hozhatna-e össze valami szeneshajó gazdájával, aki elvinne Londonba tengeren. A körmönfont boszorkány épp az ö horgára való halaknak talált bennünket, és a lehetö legbarátságosabb szavakkal elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem egy nappal elöbb jöttünk, mert egy szenesgazda, ki személyes ismeröse, a reggeli dagállyal indult el. A hajó leért Shieldshez, de ö azt hiszi, még nemigen juthatott túl a homokpadon. Ő elküld valakit haza a gazdához, hátha még nem szállt fel, mert néha a gazdák csak a következö dagálykor mennek a hajó után. Amennyiben a tulajdonos nem ment még el, ö biztosan rá tudja beszélni, hogy vegyen föl mindnyájunkat. De attól tart, hogy akkor aztán azonnal föl kell szállnunk, még ugyanezen az éjszakán.

Könyörögtünk neki, hogy küldjön valakit a tulajdonos házához, mert nem tudjuk, mitévök legyünk. Ha rá tudná bírni öt, hogy vegyen föl minket, nem bánjuk, milyen késö éjszaka lesz, mert nincs pénzünk s így szállásunk sincsen, semmire se vágyunk hát, csak arra, hogy a fedélzeten legyünk már.

Hatalmas nagy kegynek véltük azt, hogy küldött valakit a tulajdonos házához. Még nagyobb örömünkre egy óra múlva jött a hírrel, hogy a gazda nem ment még el, hanem a városban van egy kocsmában, a fia odament érte, ö pedig azt üzente, hogy hazafelé benéz ide.

Mindez kedvezett nekünk, és rendkívül elégedettek voltunk. A gazdasszony velünk ült a szobában körülbelül egy óra hosszat, aztán szolgálólánya azt az üzenetet hozta, hogy a tulajdonos lent van. Így az asszony lement hozzá, elbeszélni neki a mi esetünket, és megpróbálni meggyözni öt, hogy vegyen föl mindnyájunkat a fedélzetre - legalábbis ezt mondta. Hamarosan fel jött vele, és behozta hozzánk. - Hol vannak azok a becsületes katona urak - szólt a hajótulajdonos -, akik olyan nagy bajba kerültek? - Mindnyájan felálltunk, és tisztelettel üdvözöltük. - Nos, uraim, minden pénzüket elköltötték?

- El bizony - felelte egyikünk -, és végtelenül lekötelezne minket, uram, ha elvinne. Nagyon szívesen elvégzünk bármilyen munkát a hajón, bár nem vagyunk tengerészek.

- Egyikük se volt a tengeren soha életében?

- Nem bizony, egyikünk sem.

- Akkor semmiféle szolgálatot se tudnak nekem tenni, mert mindannyian betegek lesznek. Ámde sebaj, az én kedves fogadósném kedvéért megteszem. De készen állnak-e mindnyájan hajóra szállni? Mert én még ma éjszaka indulok.

- Készen, uram, akár ebben a pillanatban.

- Nem, nem - szólt ö nagyon nyájasan -, iszunk rá egyet. Nosza, fogadósné, készítsen ezeknek a becsületes úriembereknek egy-egy kupa puncsot.

Összenéztünk, mert tudtuk, hogy nincs pénzünk, ö pedig észrevette: - Ugyan, ugyan, ne aggódjanak azért, hogy nincs pénzük! Ez az én fogadósném meg én sose válunk el egymástól úgy, hogy ne igyunk egymás egészségére. Nosza, jó asszony, készítse el a puncsot, úgy, ahogy kértem!

Köszönetet mondtunk neki: - Isten áldja meg kegyelmedet, nemes kapitány uram, mind a két kezével. - Azt se tudtuk, hogyan örüljünk jó szerencsénknek. Mi ittuk a puncsot, ö szólította a fogadósnét: - Én hazaszaladok a holmimért meg búcsút venni, és szólok, hogy a csónak jöjjön ide dagálykor, és vegyen föl. Arra kérném, jó asszony, készítsen valami vacsorát, mert ha el tudom vinni ezeket a becsületes embereket, egy kis harapnivalót is tudok adni nekik, hiszen nem sokat ehettek estebédre.

Ezzel el is ment, és hamarosan hallottuk a nyársforgatás nyikorgását. Egyikünk lement a földszintre szétnézni, és hozta a hírt, hogy jókora ürücomb sül a tüzön. A mi kapitányunk egy órán belül visszatért, feljött hozzánk és korholt, miért nem ittuk ki az egész puncsot! - Ugyan ne legyenek ilyen szégyenlösek! Ha ez elfogy, lesz másik. Ha szívességet teszek szegény embereknek, akkor meg akarom adni a módját.

Tovább ittunk, kiürítettük a puncsoskupákat, újakat hoztak fel, és ö fürgén tolta azokat elénk, aztán feltálalták az ürücombot is. Mondanom se kell, milyen derekasan láttunk neki, többszöri biztatásra, hogy semmit se kell fizetnünk. Vacsora után a hajóskapitány küldte a fogadósnét tudakolni, hogy megérkezett-e a csónak. Az asszony azzal jött vissza, hogy nem, még sokára lesz teljes dagály. - No, ha nem - szólt a kapitány -, adjon nekünk még egy kis puncsot. - További puncsot hoztak hát be, s mint utóbb kiderült, tettek is belé valamit vagy több pálinkát a szokásosnál, mert mire kiittuk, mind nagyon berúgtunk, én pedig el is aludtam.

Körülbelül mire az is elfogyott, szóltak, hogy megjött a csónak. Kitámolyogtunk hát, szinte egymás hegyén-hátán be a csónakba, és indultunk is, a mi hajóskapitányunk meg velünk. A legtöbben, ha ugyan nem mindnyájan, elaludtunk. Némi idö múlva a bárka megállt, bár nem tudtuk, mennyit és milyen messzire ment, minket meg fölébresztettek azzal, hogy a hajó mellé értünk, és ez úgy is volt. Sokat segítve, folyton fogva bennünket, nehogy a vízbe essünk, mindnyájunkat felhúztak a hajóra. Az egészböl csak annyira emlékszem, hogy amint a fedélzeten voltunk, a mi kapitányunk, ahogy hívtuk öt, azt kiáltotta, hogy, hé, fedélzetmester, legyen gondja ezekre az úriemberekre, adjon nekik jó fülkéket, hadd menjenek és feküdjenek le, mert nagyon el vannak csigázva. Valóban úgy is voltunk, meg tökrészegek is; én elöször ittam puncsot életemben.

Nos, gondunkat viselték, a parancs szerint, nagyon jó fülkékbe raktak, és persze azonnal lefeküdtünk. Közben a hajó, mely csakugyan éppen készen állt az indulásra és csak egy üzenetre, miértünk vetett horgonyt Shieldsnél, felhúzta a vasmacskát, a homokpad fölé emelkedett, és tengerre kelt. Mi föl sem ébredtünk másnap délig. Akkor kezdtünk körülnézni és láttuk, hogy jó messzire vagyunk a tengeren, a szárazföld látszik ugyan, de nagy távolságra, és vidáman vitorlázunk London felé, ahogy hittük. Mindnyájunkkal nagyon jól bántak, és nagyon meg voltunk elégedve helyzetünkkel - körülbelül három napig. Akkor kezdtünk kérdezösködni, hogy nem érkezünk-e meg hamarosan, és meddig tart még, míg beérünk a folyóba. - Miféle folyóba? - kérdezte az egyik ember: - Hát a Temzébe - válaszolta az én Jack kapitányom. - A Temzébe? - csudálkoztak a tengerészek. - Tán nem volt még elég idejük kijózanodni? - Így hát Jack kapitány egy szót se szólt többet, csak úgy nézett maga köré, mint egy bolond. Egy idö múlva egyikünk még egyszer föltette ezt a kérdést, a tengerészek pedig, akik mit se tudtak becsapásunkról, kezdték szimatolni a fortélyt. Az egyik odafordult a másik angolhoz, aki velünk jött: - Kérem szépen, mit képzel, hová megyünk, hogy olyan sürün kérdi? - Ejnye, hát Londonba, ugyan hová mennénk? Megegyeztünk a kapitánnyal, hogy Londonba visz.

- Merem mondani, hogy nem a kapitánnyal - válaszolta a tengerész. - Szegény emberek, magukat mindnyájukat becsapták. Gondoltam is, mikor azzal a gaz emberrabló Gillimann-nel láttam magukat a fedélzetre jönni. Szegény emberek! - tette hozzá. - Mindnyájukat elárulták. Hiszen Virginiába mennek, ennek a hajónak Virginia a célja!

Az angol tombolni és dühöngeni kezdett, mint egy örült, mi pedig köré gyültünk. Ki is tudná elképzelni, mekkora volt meglepetésünk és megdöbbenésünk, mikor megmondták nekünk, mi a helyzet. Egy szó, mint száz, kardot rántottunk, vagdalkozni kezdtünk magunk körül, olyan lármát és felbolydulást csináltunk a hajón, hogy végül is a tengerészek kénytelenek voltak segítségért kiabálni. A kapitány legelöször is elrendelte, hogy fegyverezzenek le minket, közben pedig bizony néhány sebet adtunk és kaptunk. Utána levitetett magához a nagy kajütbe.

Ott nyugodtan elmondta nekünk, hogy nagyon sajnálja azt, ami velünk történt. Ő észrevette, hogy lépre csaltak, és az a fickó, aki a fedélzetre hozott minket, nagy gazember, aki hozzá hasonló gonosz kereskedök szolgálatában áll. Azt mondta, feltételezi, hogy a csirkefogót a hajó kapitányaként mutatták be nekünk, és megkérdezte, nem úgy történt-e? Mi igent mondtunk rá, részletesen beszámoltunk róla, hogyan csöppentünk annak az asszonynak a fogadójába, ahol valami szenesgazda iránt kérdezösködtünk, aki elvinne minket Londonba, hogyan vállalkozott rá az az ember, hogy eljuttat minket saját hajóján és így tovább.

Erösködött, hogy neki semmi köze a dologhoz, és nagyon sajnálja, de segíteni nem tud rajtunk. Aztán világosan tájékoztatott helyzetünkröl: rabszolgákként tettek minket a hajójára, akiket Marylandben át kell adnia egy ilyen meg ilyen nevü kereskedönek. De ha nyugodtan és rendesen viselkedünk, útközben jól fog bánni velünk, gondja lesz rá, hogy ott is jó bánás­módban legyen részünk, és mindent megtesz értünk, ami hatalmában áll. Ha azonban rakoncát­lankodunk és lázadozunk, kénytelen lesz olyan intézkedéseket tenni, melyekkel nyugalomra kényszeríthet, egyebet nem várhatunk töle. Egyszóval, meg kell bilincseltetnie, le kell vitetnie a fedélközbe, és foglyokként kell öriznie, mert az ö feladata arról gondoskodni, hogy ne legyen zavargás a hajón.

Az én Jack testvérem tombolt, mint egy örült, szórta a szitkokat a hajóskapitányra, fenye­getözött, hogy feltétlenül elvágja a torkát vagy a hajón, vagy a parton, ha bármikor is keze ügyébe kerül, ha pedig nem sikerül neki mostan, majd sikerül Angliában, amennyiben a hajóskapitány valaha is merészeli megmutatni a képét otthon, mert ha elviszi öt Virginiába, ö majd szerét ejti annak, hogy visszakerüljön Angliába, és akár húsz év múlva is elégtételt fog venni töle. - Jól van, fiatalember - mondta a kapitány mosolyogva -, ez nagyon becsületes beszéd. Így hát ügyelnem kell magára, míg nálam van; aztán ügyelnem kell saját magamra. - Tegyen, amit csak tud - mondta Jack vakmeröén -, majd visszafizetem elöbb vagy utóbb. - Vállalom a kockázatot - felelte a kapitány még mindig nyugodtan -, de egyelöre el kell viselnünk egymást. - Ezzel utasította a fedélzetmestert, hogy kötözze meg Jacket, amit az meg is tett. Én a lelkére beszéltem, hogy legyen nyugodt meg türelmes, és hogy a kapitánynak nem volt része a mi balsorsunkban.

- Nem volt része! Az isten... meg öt - mondta Jack hangosan. - Azt hiszed, nem volt cinkos ebben a gazságban? Megtenné-e bármelyik becsületes ember, hogy hajója fedélzetére vegyen ártatlan embereket, mit se kérdezzen helyzetükröl, hanem vigye el öket, és ne beszéljen velük? Most pedig tudja, milyen embertelenül bántak velünk, mért nem tesz hát partra? Mondom neked, hogy gazember ö, de még mekkora gazember. Miért nem teszi teljessé gazságát, miért nem gyilkol le minket? Hiszen akkor nem kellene tartania a bosszúnktól! De nem menekül a kezemtöl, csak ha pokolra küld minket, vagy ha maga megy oda. Én meg becsületesebb vagyok, mint ö volt hozzám, mikor ilyen nyíltan megmondom neki, és semmivel se vagyok dühösebb nála.

A kapitány egy kissé meg volt döbbenve a vakmeröségétöl, mert Jack még jó sokat beszélt ugyanígy, sok szellemmel, tüzzel és teljesen összefüggöen, bármennyire dühös volt is. Igazán meglepett vele, mert soha életemben nem hallottam ilyen jól beszélni és ennyire a tárgyról. Mondom, a kapitány egy kissé meg volt döbbenve. De nagyon szépen válaszolt neki: - Nézze, fiatalember, magától sokat türök el, mert belátom, hogy esetük nagyon keserves, de mégsem engedhetem meg, hogy fenyegessen. Ezzel arra kényszerít, hogy szigorúbb legyek, mint szándékoztam. De semmit sem teszek magával azonkívül, ami azért szükséges, mivel életemet fenyegeti. - A fedélzetmester azt kiáltotta, hogy kössék a csarnakzathoz, és kóstoltassák meg vele a kilencfarkú macskát. Ez csupa olyan kifejezés volt, melyet nem értettünk, és utólag magyarázták meg nekünk, hogy megkorbácsolták és megsózták volna, mert azt mondták, hogy ezt nem lehet türni. De a kapitány így szólt: - Nem, nem, ezt a fiatalembert valóban igazság­talanság érte, és okkal kelt ki magából, de nem én ártottam neki. - Újra tiltakozott az ellen, hogy neki része lenne a dologban. Őt is a tulajdonos megbízottja hozta a hajóra, akárcsak minket, saját meg gazdája hasznára. Igaz, hogy ök mindig rabszolgákkal kereskedtek, és minden úton jó sokat szállítottak, neki mint parancsnoknak ez nem hoz hasznot. Mindig a tulajdonosok csalják öket a fedélzetre, és nem az ö dolga, hogy kérdezösködjék róluk. Ő bebizonyítaná, hogy semmi köze a dologhoz, söt nagyon bántja öt ez az aljasság, és nem vinne el akaratunk ellenére, hanem ha a szél meg az idö engedné, ismét partra tenne minket. De mivel a szél délnyugatra fúj, méghozzá viharos erövel, mi pedig már elhagytuk az Orkney-szigeteket, ez lehetetlenség.

Ám az én Jack kapitányom kötötte az ebet a karóhoz: azzal vágott vissza, hogy fújjon a szél, ahogy neki tetszik, mégse kellene elvinnie minket akaratunk ellenére. Hiába hivatkozik a tulajdonosokra, ezek üres ürügyek, hiszen ö, a kapitány visz el minket. Bármilyen csirkefogó csalt is minket a hajóra, most, hogy ö tudja, éppen annyira nem kellene továbbvinnie minket, mint meggyilkolnia. Ő, Jack, követeli, hogy tegyenek partra, vagy pedig a kapitány tolvaj és gyilkos.

A kapitány még mindig szelíden folytatta, akkor pedig én közbevetettem egy érvet, mely valószínüleg mindnyájunkat visszahozott volna, ha az idöjárás ténylegesen meg nem akadályozza. Mikor ugyanis jobban értettem már a tengerészethez, rájöttem, hogy a kapitány igazat mondott, csakugyan lehetetlenség lett volna partra tennie minket. Hangoztattam a kapitánynak, mennyire sajnálom testvérem túlságos heveskedését, de gazemberül bántak velünk, azt nem tagadhatja. Aztán úgy léptem föl, ahogy nem illett öltözetemhez, és azt mondtam, hogy nem rabszolgákként eladni való emberek vagyunk. Igaz, balszerencsénk miatt rejtegetnünk kellett kilétünket, és álöltözetet kellett vennünk magunkra, hogy szabadulhassunk a hadseregböl, mert nem akartunk Flandriába menni, de azért jómódban éltünk, és ki tudjuk eszközölni azt, hogy elbocsássanak a szolgálatból, ha sor kerül rá. Meggyözésül elegendö biztosítékot ígértem neki arra, hogy fejenként húsz fontot fizetek magamért meg testvéremért, csak addig kell majd várnia, amíg érte tudunk küldeni onnan, ahol Londonban ki fog kötni, és megjöhet a válasz. Bizonyságul, hogy ez módomban áll, elöhúztam a vámtiszt kilencvennégy fontos nyugtáját. Végtelen elégtételemre azonnal ráismert az aláírásra, amint megpillantotta a nyugtát. Ámuldozott, fölemelte kezeit: - Miféle varázslat hozta magukat ide?

- Elbeszéltük kegyednek a történetet, és semmit sem teszünk hozzá, de ragaszkodunk ahhoz, hogy most bánjon velünk méltányosan. - Nos - felelte ö -, nagyon sajnálom, de nem fordíthatom vissza a hajót. Még ha tudnám, akkor se tehetném.

Míg ez a beszélgetés folyt, a két skót meg a másik angol hallgatott, de mikor úgy látszott, hogy én belenyugszom, a skótok kezdtek el érvelni. Fölösleges volna ismételnem, de következett egy mulatságos részlet. A kapitány csak azt hajtogatta a skótoknak is, hogy engedelmes­kedniük kell. - És kegyed elvisz minket Virginiába? - Oda bizony. - Ott meg eladnak minket, ha megérkezünk? - El bizony. - Nos, uram - szólt a skót -, akkor kegyed az ördögé lesz az alku végén. - Rendben van - felelte a kapitány mosolyogva -, bízza az ördögre meg rám, majd eligazítjuk egymással a dolgot. Maradjon nyugton, viselkedjék udvariasan, ahogy illik, akkor itt is, ott is olyan jól fognak bánni magával, amennyire csak tölem függ. - A szegény skótnak nem volt mit szólnia ehhez, se nekem, se bármelyikünknek, hiszen nem láttunk más módot, csak azt, hogy bízzuk az ördögre meg a kapitányra, egyezzenek meg egymással, mennyire becsületes a dolog.

Egyszóval mindnyájan kénytelenek voltunk belenyugodni. De az én Jack kapitányom annál makacsabb lett, mikor megtudta, hogy nekem van egy pénzösszegem, melynek birtokában ilyen ajánlatot tehettem. Semmilyen rábeszélés se hatott rá, az utazás hátralevö részében még sok kellemes párbeszéde volt a kapitánnyal. Jack sose szólította másképp, mint emberrablónak meg gazembernek, és egyébröl se beszélt, csak arról, hogy bosszút fog állni rajta. De ezt kihagyom, noha nagyon szórakoztató, de nem az én történetemhez tartozik.

Hogy rövidre fogjam, a szél továbbra is erösen fújt, bár nagyon kedvezöen, mígnem elhagytuk a Skótország északi partjainál fekvö szigeteket, ahogy a tengerészek mondták, és nyugatnak fordultunk. Aztán néhány nap múlva semerre se volt már föld sok száz tengeri mérföldre (ezt azóta tanultam megérteni), így nem orvosolhattuk bajunkat, csak türelemmel és a lehetö legnagyobb nyugalommal, egyedül az én mogorva Jack kapitányom nem változott meg az egész átkelés alatt.

Nagyon jól utaztunk, egy vihart se kaptunk egész idö alatt, és összesen csaknem húsz napon át északi szél fújt, úgyhogy harminckét nap alatt elértünk Virginia földfokaihoz, attól a naptól számítva, mikor nyugati irányba fordultunk, a szélesség hatvanadik fokán és harmincadik percén, északra Nagy-Britannia szigetétöl. Azt mondták, hogy ez nagyon gyors átkelés volt.

Semmi különösebb nem történt velem az úton, hiszen nem is csinálhattunk semmit.

Egy Potomacnak nevezett nagy folyó torkolatában értünk partot. A kapitány megkérdett minket, különösen engem, van-e valami javasolnivalónk. Jack azt felelte: - Igen, van valami javasolnivalóm kegyednek, kapitány úr: megígértem, hogy elvágom a torkát, és számítson rá, hogy szavamnak állok. - Jó, jó - mondta a kapitány -, ha meg nem akadályozhatom, hát el fogja vágni. - Ezzel hozzám fordult, és én nagyon jól értettem, mire gondol, de engem most már semmiféle segítség el nem érhetett, nyugtám pedig értéktelen papírdarabbá vált, mert senki föl nem vehette a pénzt rajtam kívül. Nem láttam semmilyen utat-módot, így hát hidegen beszél­tem vele róla, mintha az egész ügy közömbös lenne számomra. És csakugyan közömbössé váltam a dolgok iránt, mert egész úton azon tünödtem, hogy csavargónak nevelkedtem, zseb­metszö voltam, azután katona, megszöktem a zászló alól, nincs az egész világon megállapodott helyem, se foglalkozásom, mellyel bármit is megszerezhetnék, kivéve azt a hitványát, amire nevelkedtem és amire az akasztófa vet árnyékot. Csak arra juthattam, hogy a szolgasor éppen jó lesz nekem, mint minden egyéb foglalkozás. Különösen meg voltam elégedve, mikor megmondták nekem, hogy ötévi rabszolgaság után elnyerem az ország polgárjogát, ahogy azt nevezték. Ez annyit jelent, hogy kapok bizonyos földmennyiséget, melyet saját magamnak müvelhetek és vethetek be, így hát valószínüleg olyasmire fognak tanítani, amiböl megélhetek a lopásnak nevezett alávalóság nélkül, melytöl lelkem mélyéig irtóztam, és mindörökre felhagytam vele attól a hitvány perctöl kezdve, amikor kiraboltam a Kentish Town-i szegény özvegyet.

Ilyen lelkiállapotban érkeztem meg Virginiába. A kapitány tehát hiába faggatott, mit szándék­szom tenni, és van-e valami javaslatom, vagyis oda akarom-e adni a nyugtámat, hiába epedett, hogy megkaparintsa, hidegen azt feleltem neki, hogy az most már semmi hasznomra sincsen, senki sem elölegezne rá egy fityinget se, azazhogy csakis akkor, ha visszavisz engem és Jack kapitányt Londonba, mert akkor kifizetnék neki belöle fejenként húsz-húsz fontot. Erre semmi kedve se volt: - Mert ami a testvérét illeti, nem venném öt a hajómra kétszer húsz fontért, olyan megátalkodott, mindenre elszánt gonosztevö. Kénytelen lennék vasra verve vinni öt, ahogy hoztam.

Így váltunk el a mi kapitányunktól vagy emberrablónktól, hívjátok öt, ahogy akarjátok. Aztán átadtak minket a kereskedöknek, akikhez küldtek, azok viszont úgy rendelkeztek velünk, ahogy jónak látták, és néhány nap múlva el is választottak egymástól.

Ami az én Jack kapitányomat illeti, hogy rövidre fogjam, ennek az ádáz csirkefogónak olyan szerencséje volt, hogy nagyon jó, engedékeny gazdához került. Csúnyán vissza is élt a jólelküségével, különösen, mikor kapott egy alkalmon: gazdája rá meg egy társára bízott egy csónakot hogy szállítsanak vele lefelé a folyón valami élelmet egy másik ültetvényre. Ők ketten megszöktek a csónakkal meg a készletekkel, észak felé hajóztak az öböl végéig, be egy Susquehannah nevü folyóba, a csónakot ott hagyták, vándoroltak a rengetegen át, míg Pennsylvaniába nem értek. Ott módot találtak rá, hogy Újangliába jussanak, onnan pedig haza. Otthon régi társai közé keveredett, régi mesterségét folytatta, végül is elfogták és fel­akasztották, egy hónappal azelött, hogy Londonba értem volna, majdnem húsz évvel késöbb.

Az én sorsom kezdetben keményebb volt, bár jobban végzödött. Egy Smith nevü gazdag ültetvényeshez irányítottak, vagyis neki adtak el, együtt a másik angollal, azzal a szökevénytársammal, akihez Jack vezetett, mikor Dunbarból elindultunk.

Rabszolgatársak lettünk, és egy folyócskán vagy öblön, mely a Potomacba torkollik, vagy nyolc mérföldet vittek fölfelé a nagy folyótól. Ott az ültetvényre vezettek, és besoroltak körülbelül ötven rabszolga közé, akik között voltak négerek is, mások is. Átadtak minket az ültetvény jószágigazgatójának vagy intézöjének, és ö tudomásunkra hozta, hogy munkára számíthatunk, mégpedig igen keményre, hiszen ezért vásárolt a gazdája rabszolgákat, nem egyébért. Nagyon alázatosan azt mondtam neki, hogy mivel balszerencsénk ilyen nyomorú­ságos helyzetbe sodort, nem is várunk egyebet, csupán azt kérjük, hogy fokozatosan tanuljuk meg, mert elhiheti, hogy nem szoktunk hozzá a munkához. Azt is hozzátettem, föleg ha azt tudná, milyen módszerek és milyen árulás folytán kerültünk ilyen helyzetbe, talán jogosnak találná, hogy legalább ennyit kedvezzen nekünk, ha nem többet. Ezt olyan megható hangon mondtam, hogy kíváncsi lett történetünk részleteire. Ezeket elö is adtam neki böségesen, egy kicsit ki is színezve a mi javunkra, erösebben, mint szoktam.

Mint reméltem, a történet némileg meghatotta, mégis azt mondta, hogy el kell végeznünk a munkát az ö urának, erröl ö semmilyen címen se mondhat le. Robotoltunk hát, és három kemény dolog várt ránk: keményen dolgoztunk, rossz volt a szállásunk, rossz a kosztunk is. Az elsö teljesen idegen volt nekem, a másik kettöt elég jól bírtam.

Életemnek ebben a szakaszában jutott idöm tünödni elmúlt óráimon meg azon, mit müveltem eddig a világon. Nem volt ugyan nagy jártasságom a világos ítéletalkotásban, a lelkiismeret sem indított sok elmélkedésre, de mégis elgondolkoztam, leginkább azon, hogy a rabszolga nyomorult helyzetébe valami különös irányító erö hozott, büntetésül ifjabb éveim gonosz­ságáért. Ezt a gondolatot meg is erösítette egy élmény. A birtokos, akinek az ültetvényén dolgoztam, vagyonos, elökelö embere volt az országnak, és sok rabszolgát tartott, négert is, angolt is, azt hiszem, lehettek összesen vagy kétszázan. Ennyi sok között évente beteg és munkaképtelen lett néhány, mások elmentek, mert lejárt az idejük, ismét mások meghaltak. Ilyen és egyéb esetek miatt csökkent volna a számuk, ha nem töltik fel, ezért hát évente újakat kellett vásárolni.

Ottlétem alatt egy hajó érkezett Londonból egy csomó rabszolgával, köztük tizenhét deportált bünözövel. Egyeseknek bélyeget égettek a kezükre, másoknak nem. Nyolcat közülük az én uram a deportálási parancsukban feltüntetett idöre vásárolt meg, egyeseket több, másokat kevesebb évre.

A mi urunk jelentös ember volt az országban, és békebíró. Bár ritkán látogatta meg azt az ültetvényt, ahol dolgoztam, ha új rabszolgákat szállítottak partra és adtak át, öméltósága mégis eljött amolyan ünnepségfélére, megnézni és átvenni új alárendeltjeit. Mikor elébe vezették öket, néhány rabszolgával együtt engem is küldtek felügyelni, hogy miután ö megszemlélte, vegyem örizetbe és vigyem munkába öket. Tengerészörség hozta az embereket a hajóról, velük jött a másodtiszt is, és átadta öket gazdánknak a deportálási paranccsal.

Miután öméltósága átolvasta a parancsokat, egyenként szólította a jövevényeket, név szerint. Mindegyiknek külön-külön felolvasta a parancsot, hogy tudja meg, milyen bünért deportálták. Mindegyikhez igen komolyan szólt, tudtára adta, milyen nagy kegyben részesült, hogy megmenekült az akasztófától, melyet a törvény büneiért kiró. Hiszen nem deportálásra ítélték, hanem akasztásra, és csupán saját alázatos folyamodására engedélyezték számára a deportálást.

Ezek után kifejtette nekik, hogy úgy kell nézniük azt az életet, mely most vár rájuk, mintha újra kezdödnék számukra a világ. Ha jónak látják, hogy szorgalmasak és józanok legyenek, akkor az ország alkotmánya támogatja öket a letelepedésben és saját ültetvény létrehozásában, söt ö maga is kegyes lesz hozzájuk. Amennyiben megéri, hogy bármelyikük is hüségesen végig­szol­gálja kitüzött idejét, segíteni szokta rabszolgáit, annyira amennyire viselkedésükkel kiérdemlik, hogy telepedjenek le az országban. Látni és ismerni fognak maguk körül több ültetvényest, akik most nagyon jó körülmények között élnek, pedig azelött csak a rabszolgái voltak, ugyanolyan helyzetben, mint ök, és ugyanonnan jöttek, vagyis Newgate-böl, egyeseknek rajta van a kezükön a bélyeg, de most nagyon becsületes emberek, és nagyon jó hírük van.

Új rabszolgái között egy fiatal fickóhoz ért, aki nem volt több tizenhét-tizennyolc évesnél, és a parancsa megemlítette, hogy nagyon fiatal kora ellenére régi bünözö. Többször elítélték, de haladékot vagy kegyelmet kapott, mégis javíthatatlan zsebmetszö maradt. Most azért depor­tálták, mert ellopta egy kereskedö levéltárcáját. Abban igen nagy összegre szóló kötelezvények voltak, és ö néhányért fölvette a pénzt, de aztán elment egy aranymüveshez a Lombard utcába egy másik kötelezvénnyel, kérte a pénzt, és lefogták, mert értesítették az aranymüvest a kötelezvény elvesztéséröl. Halálra ítélték a büntettért. Mivel igen jól ismerték mint régi bünözöt, bizonyosan meg is halt volna, de alázatos folyamodására a kereskedö elintézte, hogy csak deportálják, amennyiben visszaadja az összes többi kötelezvényt, amit meg is tett.

A mi urunk hosszasan beszélt ehhez a fiatal fickóhoz. Meglepönek mondta, hogy ennyire ifjan már oly sokáig üzte gonosz mesterségét, és rászolgált arra, hogy régi és megrögzött bünözö­nek tartsák. Hiszen hiába korbácsolták meg kétszer-háromszor, hiába büntették többször is börtönnel és égettek egyszer bélyeget a kezébe, semmi se használt, ö maradt, amilyen volt. Mély vallásossággal beszélt a fiúhoz, és azt mondta neki: isten nem csupán az akasztófától mentette meg. Most kegyesen megszabadította az alkalmaktól is, melyek ismét ugyanarra a vétekre csábítanák, és az ö hatalmába adta, hogy becsületes életet éljen, bár eddig talán azt se tudta, hogyan fogjon hozzá. Meglehet, hogy mostani életének egy része nehéz munkában telik majd, de arra csupán úgy tekintsen, hogy inaskodik egy becsületes mesterségben, melyben önállósulhat, ha leszolgálta idejét, azután pedig tisztességesen élhet.

Azzal fejezte be, hogy amíg rabszolga lesz, nem nyílik alkalma a becstelenségre, mikor pedig önállóvá válik, már nem fog kísértést érezni reá. Így beszélt hozzá meg a többiekhez, hosszan és nyájasan, aztán elengedték öket.

Gazdánk beszéde módfelett meghatott. Ez nagyon is érthetö, mert ugyanolyan fiatal csirkefogóhoz szólt, ki tolvajnak született és zsebmetszönek nevelkedett, mint jómagam. Azt hittem, hogy urunk minden szavát egyenesen hozzám intézi, néha pedig az futott át a fejemen, hogy ö biztosan valami rendkívüli ember, és mindenröl tud, amit én valaha is tettem életemben.

De végképp meglepödtem, mikor elbocsátotta az összes többi rabszolgát, rám mutatott, és így szólt föalkalmazottjához: - Hozzák ide hozzám azt a fiatal fickót ott ni.

Én majdnem egy éve dolgoztam már ott, és igazán igyekeztem. A föintézö vagy bátorított, vagy tényleg komolyan mondta, hogy nagyon jól viselkedem. De rettenetesen meg voltam ijedve, mikor hangosan kiáltották a nevemet, éppen, mint az olyanokét, akik rosszat tettek, és megkorbácsolás vagy egyéb fenyítés vár rájuk.

Úgy mentem be, mintha csakugyan gonosztevö lennék, és azt hittem, olyan a képem, mintha tetten értek és a bíró elé vittek volna, amikor egy belsö szobába vagy társalgóba vezettek. A többiekhez gazdánk egy nagy teremben beszélt, ahol úgy ült, mint valami méltóságos bíró úr a törvényszéken vagy egy király a trónusán.

Mondom, beléptem, ö pedig kiparancsolta emberét. Félmeztelenül és hajadonfött álltam az ajtónál, kapámmal kezemben (ez volt a megjelenésem munka közben). Felszólított, hogy tegyem le a kapát, és lépjek közelebb. Aztán már nem látszott olyan szigorúnak és rémítönek, mint azelött képzeltem. De arca talán akkor is, azelött is más volt a képzeletemben, mint a valóságban, hiszen gyakran nem az illetö tényleges természetéböl ítélünk, hanem félelmeink mértéke szerint.

- Ide hallgass, fiatalember - szólt gazdám -, mennyi idös vagy? - És ezzel meg is kezdödött párbeszédünk.

Jack: Igazán nem is tudom, uram.

Az úr: Hogy hívnak?

Jack: Itten ezredesnek hívnak,[11] de a nevem Jack, parancsára méltóságodnak.

Az úr: De kérlek, mi a neved?

Jack: Jack.

Az úr: Mi hát akkor a keresztneved. Ezredes? Ha a vezetékneved Jack?

Jack: Valóban, uram, hogy megmondjam méltóságodnak az igazat, keveset vagy semmit se tudok magamról,[12] azt se, mi az igazi nevem, de így hívtak, mióta csak az eszemet tudom. Melyik a keresztnevem, melyik a vezetéknevem, vagy egyáltalán megkereszteltek-e vagy sem, azt nem tudnám megmondani.

Az úr: Nos, bárhogy is, ez becsületes válasz. Hogyan kerültél hát ide, és mi okból lettél rabszolga itt?

Jack: Kívánnám, hogy méltóságodnak legyen türelme végighallgatni egész történetemet. A legkeményebb és legigazságtalanabb dolog lesz, melyet valaha is hallott.

Az úr: Ha így van, beszéld el részletesen. Meg fogom hallgatni, ígérem neked, még ha egy óráig is tartana.

Ez felbátorított. Kezdtem katonaéletemen meg azon, hogyan beszéltek rá Dunbarban a szö­kés­re, elmondtam neki minden részletet, egészen partraszállásomig és addig, hogy a hajóskapitány beszélt velem a nyugtáról, miután ideérkeztem. Ő többször is fölemelte kezét, míg meséltem, iszonyodással szólt newcastle-i törbe csalásunkról, és tudakolta a hajó gazdájának a nevét, mert - mondta - bármilyen sima szavú is volt az a kapitány, gazembernek kell lennie. Föl is jegyezte a kapitány meg a hajó nevét könyvébe, aztán folytattuk.

Az úr: De kérlek, felelj nekem becsületesen egy másik kérdésemre is. Mi érintett olyan elevenen, mikor ahhoz a fiúhoz beszéltem, ahhoz a zsebmetszöhöz?

Jack: Parancsára, méltóságos uram, meghatódtam, mikor olyan nyájasan hallottam beszélni méltóságodat egy szegény rabszolgához.

Az úr: Ennyi az egész? Mondd meg az igazat.

Jack: Valóban nem, hanem egy titkos vágy futott át a fejemen: bár ismerné meg méltóságod, ki annyira jóságos, valamilyen úton-módon az én történetemet! Biztosan megsajnálna, és tenne értem valamit.

Az úr: Jó, jó, de nem volt-e semmi az ö esetében, ami egybevágott a tiéddel, és ezért érintett annyira, hogy könnyeket láttam a szemedbe szökni? Ez indított arra, hogy hívassalak és beszéljek veled.

Jack: De bizony volt, uram! Én gonosz, dologtalan fiúként éltem, és magamra hagytak a világban. Csakhogy ez a fiú tolvaj és akasztásra ítélték, én pedig soha életemben nem kerültem bíróság elé.

Az úr: Nos, nem foglak túl aprólékosan faggatni. Ha sose voltál bíróság elött és nem vagy deportált bünözö, nincs semmi további kérdeznivalóm. Igazságtalanul bántak veled, az biztos. Ez érintett annyira?

Jack: Ez bizony, parancsára bíró uramnak.[13]

Az úr: Nos, most már ismerem az esetedet, mit tehetek érted? Említettél egy kilencvennégy fontos nyugtát, melynek összegéböl negyven fontot adtál volna a kapitánynak szabadságo­tokért. Őrzöd-e még azt a nyugtát?

Jack: Őrzöm, uram, itt van. - (Elöhúztam nadrágom övkorcából, ahol mindig módját találtam, hogy örizzem, egy papirosba tekerve és a korchoz tüzve, de mégis majdnem teljesen el volt nyüve a sok tüzéstöl és mozgatástól.) Odaadtam neki, és ö elolvasta.

Az úr: És él-e még az az úriember, aki neked ezt a nyugtát adta?

Jack: Igen, uram, életben és jó egészségben volt, mikor eljöttem Londonból, amit a nyugta dátumán láthat, mert én másnap eljöttem.

Az úr: Nem csodálom, hogy a hajóskapitánynak fájt a foga erre a nyugtára, mikor itt partra szálltál.

Jack: Neki adtam volna, ha visszavisz engem meg a testvéremet Angliába, és kivettem volna belöle annyit, amennyit kér értünk.

Az úr: Igen ám, de ö tudta, hogy amennyiben vannak ott barátaid, azok felelösségre fogják vonni, azért, amit csinált. Csak az lep meg, hogy nem vette el töled még a tengeren, akár csellel, akár eröszakkal.

Jack: Ezt valóban nem próbálta.

Az úr: Nos, ifjú ember, hátha tehetek valamit ebben az esetben. Szavamra, ha a pénz kifizet­hetö, és épségben megkaphatod ide, elindíthatnálak egy úton, melyen gazdádnál is különb ember lehetne belöled, ha becsületes és szorgalmas leszel.

Jack: Remélem, uram, arról fog engem megítélni egyebekben is, hogyan viselkedem méltóságod szolgálatában.

Az úr: De talán epekedel visszatérni Angliába.

Jack: Nem bizony, uram! Ha becsületesen megkereshetem a kenyeremet itten, eszem ágában sincs Angliába menni, mert ott nincs módom rá. Ha lett volna, nem álltam volna katonának.

Az úr: Rendben van, de volna még néhány kérdésem az ügynek erröl az oldaláról, mert egy kissé furcsa bizony, hogy katonának álltál, mikor kilencvennégy font volt a zsebedben.

Jack: Részletesen be fogok számolni méltóságodnak erröl is, akár életem egyéb részeiröl, ha kedvét leli benne, de nagyon hosszú történet.

Az úr: Jó, ezt majd máskor. De ami a szóban forgó esetet illeti, ha akarod, küldök valakit Londonba, hogy beszéljen azzal az úriemberrel, aki neked a nyugtát adta, nem azért, hogy átvegye töle a pénzt, hanem csupán kérdezze meg, hogy van-e nála ilyen nagy összeged, és megválik-e töle, ha te utasítást adsz rá és elküldöd a nyugtát vagy egy duplikátumát (vagy - mondta ö - másolatát). - És jól tette, hogy ezt megmondta, mert én egyáltalán nem értettem a "duplikátum" szót.

Jack: Igen, uram, odaadom magát a nyugtát, ha úgy tetszik. A kapitányra nem bízhattam, de méltóságodra nyugodtan.

Az úr: Nem, nem, ifjú ember, nem veszem el.

Jack: Szeretném, ha méltóságod lenne olyan kegyes megörizni számomra, mert ha én elveszítem, teljesen tönkremegyek.

Az úr: Megörzöm számodra, Jack, ha úgy akarod, de akkor saját kezü írással igazolom, hogy nálam van, és kérésedre visszaadom, ami biztonságot ad neked is, a nyugtának is. Másképpen el nem veszem.

Átadtam hát gazdámnak a nyugtát, ö írást adott nekem róla, és hüséges gondnokom volt, amint azt a maga helyén hallani fogjátok. A beszélgetés után elbocsátott, és mentem a munkámra. De két óra múlva az ültetvény intézöje vagy felvigyázója arra lovagolt, odajött hozzám, miközben dolgoztam, egy üveget húzott elö zsebéböl, magához hívott, és adott nekem egy hörpintés rumot. Illedelmesen csak egy kicsikét kortyintottam belöle. Újra tartotta nekem, biztatott, hogy ismételjem meg, és bámulatos udvariassággal szólt hozzám, egészen másképp, mint szokott.

Ez nagyon felbuzdított és felbátorított, bár el se tudtam képzelni, miként változhat meg sorsom ezután.

Egy-két nappal késöbb, mikor reggel mindnyájan indultunk ki a munkába, a felvigyázó ismét magához hívott. Adott egy hörpintést meg egy jó karéj kenyeret, és meghagyta, hogy jöjjek el a munkáról egy óra körül, be hozzá a házba, mert beszélnie kell velem.

Mikor beértem hozzá, természetesen a szegény félmeztelen rabszolgák szokásos öltözetében voltam. - Jöjjön ide, fiatalember - mondta -, és adja át nekem a kapáját. - Mikor átadtam, így szólt: - Nos, nem fog többé ezen az ültetvényen dolgozni.

Meglepett és meglehetösen ijedt képet vághattam. - Mit követtem el, uram? El fognak küldeni?

- Nem, nem, ne ijedjen meg - felelte igen nyájas tekintettel. - A javára történik, nem bántására. Parancsot kaptam, hogy csináljak magából felügyelöt, és nem lesz többé rabszolga.

- Ó, jaj! Én felügyelö? Nem lehetek, hiszen se felvevö ruhám, se fehérnemüm, semmim, hogy saját lábamra állhassak.

- Jó, jó - mondta -, lehet, hogy jobban fognak bánni magával, mint gondolná, jöjjön velem. - Ezzel egy hatalmas nagy raktárba vagy inkább raktárak sorába vezetett, egyik a másikon belül volt. Hívta a raktárost: - Ide figyeljen, föl kell öltöztetnie ezt az embert. Adjon neki minden szükséges holmit. A lába ötös számú. A számlát átveszem én, urunk engedélyezte a Nyugati Ültetvény terhére. - Úgy látszott, ez az az ültetvény, ahová mennem kell.

A raktáros be is vitt egy belsö raktárba, ahol több olyanfajta öltöny állt, amilyet a parancs említett. Ezek egyszerü, de jó minöségü készruhák voltak, jó, dupla széles szövetböl. Angliában tizenegy shilling lett volna yardja. Adott nekem három kitünö inget is, két pár cipöt, több pár harisnyát, kesztyüt, egy kalapot, hat nyakkendöt, egyszóval mindent, amire szükségem lehetett. Mikor mindent kikeresett és reám próbált már, beengedett egy külön kicsi szobába: - Nosza, menjen be rabszolgaként, és jöjjön ki úriemberként. - Ezzel mindent bevitt a szobába, becsukta az ajtót, és felszólított, hogy öltözzek fel, amit meg is tettem szíves örömest. Elhihetitek, hogy ekkor már kezdtem valami szokatlanul jó változásban reménykedni.

Hamarosan jött a felvigyázó, szerencsét kívánt új ruháimhoz, és azt mondta, hogy vele kell mennem. Egy másik, nagyobb ültetvényre vittek, ahol két felvigyázó vagy alkalmazott dolgozott, egyik az irodában, a másik a szabadban. Ez utóbbit áthelyezték egy másik ültetvényre, és engem helyeztek el az ö szobájában mint szabadban szolgáló felvigyázót. Az volt a feladatom, hogy ellenörizzem a rabszolgákat és négereket, ügyeljek, hogy végezzék el munkájukat, lássam el öket élelemmel, egyszóval vezessem öket, és parancsoljak nekik.

Úgy éreztem, hogy ezzel az elöléptetéssel a lehetö legmagasabb fokra jutottam, és le se tudom írni, mennyire örültem. De akkor egy nehézség szakadt rám, mely igen hevesen megrázott, és szögesen ellentmondott legbelsöbb természetemnek. Miatta majdnem eljátszottam a helyemet és nyilván a jóindulatot is, melyet gazdánk oly nemeslelküen tanúsított irántam. Mikor ugyanis hivatalomba léptem, kaptam egy lovat meg egy hosszú lókorbácsot, olyasmit, amit Angliában vadászkorbácsnak hívnak, a lovat azért, hogy fel-alá lovagoljak mindenüvé az ültetvényen, és ügyeljek, hogy a rabszolgák meg a négerek végezzék dolgukat. Az ültetvény akkora nagy volt, hogy gyalog ez lehetetlen lett volna, legalábbis olyan gyakran és hatásosan, ahogy a szükség követelte. A lókorbácsot pedig azért kaptam, hogy fenyítsem meg vele a rabszolgákat meg deportáltakat, és húzzak rájuk, mikor hanyagok, veszekednek, egyszóval bármit is vétenek. Ettöl a feladattól még a vérem is megfagyott, és nem bírtam nyugodtan gondolni rá. Lám, én, aki tegnap még rabszolga voltam, akárcsak ök, ugyanannak a korbácsnak a hatalma alatt most ugyanarra a kegyetlenségre emeljem kezemet, mely még a minap magamat is rettegésben tartott. Mondom, ezt nem bírtam megtenni, olyannyira, hogy a négerek észrevették, és hama­rosan annyira fittyet hánytak a tekintélyemnek, hogy minden csupa rendetlenség lett.

Megvallom, hogy a hálátlanság, mellyel együttérzésemért fizettek, bosszantott, és egy kicsit megkeményítette a szívemet. A négereken kezdtem, akik közül kettöt kénytelen voltam megfenyíteni. Én azt hittem, hogy nagyon kegyetlenül csinálom. Megkorbácsoltam öket, de minden csapás nekem fájt, és közel álltam az ájuláshoz. Utána a csirkefogók kacagtak rajtam, és az egyik volt olyan pimasz azt mondani a hátam mögött, hogy amennyiben neki kellene korbácsolnia engemet, jobban megmutatná, hogyan kell egy négert korbácsolni.

Nos, mégsem volt eröm olyan embertelenül csinálni, ahogy szükségesnek láttam volna. Ez a hiba már-már hátrányára vált urunk üzletének, és én valóban kezdtem látni, hogy az a sokat han­goztatott kegyetlenség, mellyel Virginiában, Barbadosban és más gyarmatokon korbácsol­ják a néger rabszolgákat, kevésbé tulajdonítható az angolok zsarnokságának, indulatosságának és kegyetlenségének, mint azt híresztelik, hiszen az angolokat nem tartják kegyetlen termé­szetüeknek, és valóban nem is azok. Az ok inkább a négerek vadállatiassága és makacssága. Őket nem lehet nyájassággal és udvariassággal vezetni, hanem vasvesszövel kell uralkodni rajtuk, skorpiókkal kell verni öket, mint azt az írás mondja. Úgy kell bánni velük, ahogyan bánnak is, különben fellázadnának, és mind legyilkolnák uraikat. Tekintve nagy számukat, ezt könnyen meg is tehetnék, ha természetük dühének és kegyetlenségének megfelelöen lennének fegyvereik és löszerük is.

De kezdtem látni azt is, hogy a négerek e vadállati természetét nem irányítják helyesen, nem a legjobb utat választják ahhoz, hogy fogékonnyá tegyék öket mind az irgalmasságra, mind a büntetésre. Világossá vált számomra, hogy még a legrosszabb hajlamúakat is engedékenységre lehet bírni korbácsolás nélkül is, vagy legalábbis kevesebbel a szokásosnál.

A mi urunk annyira emberséges volt, hogy néha megtiltotta felvigyázóinak és intézöinek szigorú fellépését, de látta, hogy mindez szükséges, és végül is kénytelen volt belátásukra bízni. Mégis gyakran intette öket, hogy legyenek irgalmasak, és vegyék figyelembe a négerek eltérö alkatát, hiszen egyesek kevésbé tudják elviselni a gyötrelmeket, mint mások, egyesek kevésbe makacsok is, mint mások.

Valaki fontoskodásból följelentett, hogy elhanyagolom az ö dolgát, és a raboknak nincsen felügyeletük, ültetvényét nem vezetem megfelelöen, és minden a feje tetején áll.

Ez súlyos vád volt egy fiatal felügyelö ellen. Őméltósága bíróként jött összes kíséröivel, hogy lássa a dolgok állását és megvizsgálja az ügyet. Ámde igazságos volt irántam, mielött ítélt volna, végig akart hallgatni, mégpedig nemcsak nyilvánosan, hanem négyszemközt is. Ez volt az én különleges jó szerencsém, mert szabadon beszélhettem, megmagyarázhattam a helyzetet, és védhettem magamat.

Mit sem tudtam az ellenem tett panaszról, míg meg nem hallottam töle, sem a jöveteléröl, míg meg nem jelent az ültetvényen. Szemügyre vette birtokát, a megmüvelt és az újonnan beültetendö földdarabot, majd miután lóháton körbejárt és meggyözödött róla, hogy minden a megfelelö rendben van, a rabok meg a négerek mind végzik munkájukat, és mindenröl képet alkotott magának, bement a házba.

Mikor láttam jönni az utakon, felé rohantam, tiszteletteljesen üdvözöltem, alázatosan meg­köszöntem, hogy olyan jó volt irántam, kiemelt nyomorúságos helyzetemböl, alkalmazott és feladatot bízott rám. Eléggé nyájasnak látszott, bár eleinte nem sokat beszélt. Végigkísértem az egész ültetvényen, menet közben beszámoltam mindenröl, megfeleltem minden kifogására és kérdezösködésére, ami láthatóan meglepte, és mint késöbb elismerte, mindennel nagyon meg volt elégedve.

Említettem már, hogy még egy felvigyázó dolgozott azon az ültetvényen; nem volt ugyan a felettesem, de magasabb rangú munkát végzett, neki kellett ellenöriznie, hogyan csomagolják be a dohányt és rakják egyárbocos bárkák fedélzetére, vagy adják át másképp urunk rendel­ke­zései szerint. Ezenkívül ö vette át az angliai javakat a nagy raktárból, mely a másik ültetvényen volt, mivel az feküdt a legközelebb a folyóparthoz, egyszóval ö vezette a számadásokat. Ez a felvigyázó becsületes, öszinte ember volt, és nem tett neki semmi olyasféle panaszt, hogy elhanyagolják a dolgait, bár gazdánk nagyon szigorúan faggatta róla.

Meg kellett volna említenem, hogy mikor urunk végiglovagolt az ültetvényen, körútjában elért arra a helyre is, ahol a rabokat rendszerint megfenyítették, ha valamit vétettek. Ott állt két néger hátrakötött kézzel, mintha el lenne ítélve, mikor pedig a közelükbe ért, térdre estek, és szánalmasan könyörögtek kegyelemért. - Ó, jaj, ó, jaj! - fordult hozzám - miért hoztál erre? Nem szeretem az ilyen látványokat! Mit tegyek most? Meg kell kegyelmeznem nekik. Ugyan mit csináltak? - Elmondtam, hogy az egyik lopott egy üveg rumot, leitta magát, részegen egy csomó bolondságot müvelt, és egy emelörúddal ki akarta loccsantani az egyik fehér rab agyát, de a megtámadott kitért az ütés elöl, fellökte a négert, nyakon csípte és idehozta fogolyként. Itt feküdt egész éjszaka, én pedig megmondtam neki, hogy a mai napon és még három napig naponta kétszer meg fogják korbácsolni.

- Hogyan lehettél ilyen kegyetlen? - kérdezte öméltósága. - Hiszen meg is ölhettétek volna a szegény nyomorultat! A te fejedre szállt volna a vére, ráadásul megfosztottál volna egy erös néger férfitól, aki legalább harminc-negyven fontomba került, és rossz hírbe hoztad volna egész ültetvényemet, söt valamelyikük meg is gyilkolna engem bosszúból, ha egyszer módja nyílnék reá.

- Uram - feleltem -, azt hiszem, méltóságod meg van gyözödve róla, hogy ezeket a fickókat vaskézzel kell fogni. Méltóságodnak azt jelentették, hogy nem rettegnek tölem, hanem tréfálkoznak rajtam, mert nem úgy bántam velük, ahogy rászolgálnak, én pedig elhatároztam, hogy nem leszek elnézö szolgálatom rovására, bármennyire is nehezemre esik. Ha tehát halálra korbácsoltattam volna... - Megállj, nem, nem, semmi esetre sem, ilyen szigorúság nem kell az én földjeimen. Ne feledd el, ifjú ember, te is voltál rab! Cselekedj úgy, ahogy magad számára is igazságosnak tartanád, ha az ö helyében lennél, és mindig keverj az elhatározásodba egy kis irgalmat is. Én kívánom így, és hadd írják az én terhemre a túlságos jóindulat következményeit.

Ez több volt, mit kívánhattam volna, mert nyilvánosan hangzott el. Négerek is, fehér rabok is, vádlóim is mindnyájan hallották, bár én nem tudtam róla. - Micsoda kegyetlen véreb felvigyázó - szólalt meg hátul az egyik fehér rab -, halálra korbácsoltatta volna szegény Vastagnyakút - (így hívták a négert, akire a büntetés várt) -, ha öméltósága nem éppen ma jön véletlenül.

Én hangsúlyoztam, milyen súlyos vétséget követett el a fickó, milyen veszély rejlik az ilyen elnézésben a négerek konok, javíthatatlan természete miatt, és hangoztattam, hogy példát kell mutatni. Gazdánk viszont azt felelte: - Jó, jó, tedd legközelebb, de ne így. - Erre én elhallgattam.

Továbbmentünk, arról beszélgetve, hogy a másik fickó vétke csekélység ehhez képest, odaértünk a házhoz, majd urunk, miután egy darabig pihent odabent, magához hivatott. Vádlóimat nem engedte a közelünkbe, míg végig nem hallgatta védekezésemet, így kezdte a beszélgetést:

Az úr: Ide figyelj, ifjú ember, panaszokat hallottam viselkedésedre, mióta ennek az ültet­vénynek az élére állítottalak. Azt hittem, felfogod, milyen kötelességet róttam reád, és ez biztosítja, hogy szorgosan és hüségesen szolgálj engem.

Jack: Nagyon sajnálom, ha bármilyen panaszt is tettek ellenem, hiszen határtalanul le vagyok kötelezve méltóságodnak (amit vallok is szíves örömest). Méltóságod érdeke a legdrágább nekem. Lehet, hogy hibáztam munkámban, de biztosan nem hanyagolom el szántszándékkal.

Az úr: Rendben van, nem ítéllek el, mielött meg nem hallgatnálak, ezért hívattalak mostan be.

Jack: Alázatosan köszönöm, méltóságos uram, és csak egy kérdésem lenne még. Szeretném tudni, mivel vádolnak, és ha méltóságodnak is úgy tetszik, azt is, hogy kik.

Az úr: Az elsöt meg fogod tudni, éppen ezért akarok veled négyszemközt beszélni, ha pedig szükség lesz további kihallgatásra is, azt is megtudod, kik a vádlóid. A vád szögesen ellenkezik azzal, amit éppen most láttam, és ezért kettönknek új megegyezésre kell jutnunk. Azt gondoltam ugyanis, hogy túl ravasz vagyok neked, most pedig azt gondolom, hogy te voltál túl ravasz nekem.

Jack: Remélem, méltóságod nem veszi rossz néven, hogy nem egészen értem szavait.

Az úr: Meghiszem azt, hogy nem érted. Rajta, mondd meg nekem öszintén, valóban az volt-e a szándékod, hogy naponta kétszer korbácsoltasd meg azt a szegény négert, összesen négy napig, vagyis hogy halálra korbácsoltasd? Mert hiszen világosan szólva ennyit jelentett volna a dolog, és ez lett volna a vége.

Jack: Ha szabad kitalálnom, uram, azt hiszem, tudom, mivel vádolnak. Azt mondták méltó­ságodnak, hogy túl nyájas vagyok a négerekhez meg a többi rabokhoz. Megérdemelnék, hogy az ország szokásos szigorával bánjak velük, tölem pedig még a felét se kapják meg, emiatt gondatlanul végzik a munkát méltóságod számára, az ültetvény nincsen jó felügyelet alatt és így tovább.

Az úr: Nos, helyesen találtad ki, folytasd.

Jack: A vád elsö részét jogosnak ismerem el, de az utolsót tagadom, és kérem méltóságod legszigorúbb vizsgálatát minden részletben.

Az úr: Az utolsó része talán igaz lehet, de örülnék, ha az elsö is igaz lenne, hiszen végtelen elégtétel lenne számomra, ha ezekkel a szegény nyomorultakkal emberségesebben lehetne bánni anélkül, hogy a munkát elhanyagolják vagy biztonságunk veszélybe kerüljön. Irtózom a kegyetlenségtöl, és ez az egyetlen kellemetlen dolog, mely kísér engem, bármilyen jólétben is vagyok.

Jack: Készségesen megvallom, uram, hogy eleinte sehogy se tudtam rászánni magamat erre a szörnyü munkára, hiszen én magam is alighogy megszüntem rettegni töle, magam is szegény, nyomorult, meztelen rab voltam még az elözö napon, holnap pedig ismét ugyanabba a hely­zetbe kerülhetek. Hogyan tudtam volna hát használni ezt a rettenetes fegyvert[14] azok húsán, kik nemcsak volt rabtársaim, hanem embertársaim is? Legalábbis, uram, nem tudtam ilyet müvelni a legnagyobb iszony nélkül, mikor kötelességem elengedhetetlenné tette. Könyörgök, bocsásson meg nekem, hogy ilyen érzékeny a természetem: alkalmas lehetek méltóságod szolgálatára, de képtelen vagyok hóhérnak lenni, mivel magam is voltam bünözö.

Az úr: Jól van, de hát akkor hogyan lehet folytatni az én üzletemet? Hogyan lehet visszatartani a négereket attól, hogy elhanyagolják munkájukat, vagy éppen pimaszok legyenek, söt fellázadjanak, ha megvan ez a szörnyü konokságuk, mely miatt azt állítják nekem róluk, hogy másképpen nem is lehet kormányozni öket?

Jack: Ez, uram, védekezésem második részéhez vezet. Remélem, hogy méltóságod kegyes­kedik hivatni vádlóimat vagy saját személyében fáradni azzal, hogy a legpontosabban meg­szemlélje az ültetvényt. Állapítsa meg méltóságod vagy mutattassa meg velük magának, hogy bármi is el van-e hanyagolva, érdekei csorbultak-e bármiben is, avagy négerei és többi rabjai kevésbé vannak-e irányítva, mint azelött. Hátha ellenkezöleg, rájöttem a szerencsés titokra, hogyan lehet jó rendet teremteni, az ültetvény munkáját elvégezni, mégpedig szorgalommal és serényen, a négereket pedig félelemben tartani, természetes dühüket akaratunknak alávetni, méltóságod családjának sérthetetlenségét és békéjét biztosítani? Hátha mindezeknek szerét ejtjük finom eszközökkel is, nem csupán durvákkal, mérsékelt fenyítéssel is, nemcsak kínzással és vadállatiassággal, az igazságos fegyelemtöl való félelemmel is, nem egyedül a kibírhatatlan gyötrelmek borzalmával? Remélem, méltóságod nem fogja ezt bünömül felróni.

Az úr: Nem bizony, te lennél a legkiválóbb intézö, akit valaha is alkalmaztam. De hogyan fér mindez össze a kegyetlen ítélettel a szegény fickó ellen, aki ott van abban az átkozott odúban, és akit négy nap alatt nyolcszor kellene megkorbácsolni?

Jack: Nagyon jól, uram. Elöbb elszenvedi a szörnyü félelmet ettöl a büntetéstöl, mely szigorúbb, mint amilyennel négert valaha is sújtottak. Engedelmével, ezt a fickót holnap minden korbácsolás nélkül akartam elbocsátani; csak elöbb beszélni szándékoztam vele a magam módján a vétkéröl, és ki akartam csíráztatni az eszében valami fogalmat a megbocsátás értékéröl, ha pedig ez jobb szolgává fogja tenni öt, mint a legszigorúbb korbácsolás, feltevésem szerint méltóságod is elismeri majd, hogy nyertem egy pontban.

Az úr: El én, de mi lesz, ha nem így fordul a dolog, mert ezeknek a fickóknak semmi érzékük a hálára?

Jack: Ez azért van, uram, mert sose nézik el nekik, ha vétenek, sose tudják, mi is az irgalom, és akkor ugyan miért lennének hálásak?

Az úr: Valóban igazad van, ha nem látnak kegyelmet, nem is kötelezi le öket semmi.

Jack: Ezenkívül pedig, uram, ha nagyon-nagyon ritkán meg is bocsátanak nekik, nem magyarázzák meg, miröl van szó, nem fáradnak azzal, hogy elültessék eszükben a hála fogalmát, megmondják, milyen jóindulatban volt részük, mivel vannak lekötelezve érte, és végeredményben mit nyerhetnek vele.

Az úr: De azt hiszed-e, hogy ilyen bánásmód meg fog felelni? Lesz-e foganatja? Te meggyözöd magad róla, hogy igen, de ne feledd el, hogy ez ellentmond az egész ország bevett felfogásának.

Jack: Lehetnek közkeletü, nemzeti tévedések és hibák az életfelfogásban, és egyikük ez.

Az úr: Kipróbáltad-e? Nem mondhatod, hogy ez hiba, míg ki nem próbálod, és be nem bizonyítod, hogy úgy van.

Jack: Méltóságod egész ültetvénye bizonyíték rá. Ez a fickó nem viselkedett volna soha így, ha nem száll fejébe a rum, és el nem veszti önuralmát. Minden vétke, melyért meg kellett volna büntetnem, tulajdonképpen annyi hát, hogy ellopott egy üveg rumot és mind megitta. Akárcsak Noé, nem ismerte az ital erejét, és mikor az már a fejébe szállt, dühöngö örültté tette, így hát minden egyébért szánalmat érdemel, mint büntetést.

Az úr: Igazad van, kétségtelenül igazad, és rendkívüli fickó vagy, ha ezeket a gondolatokat meg tudod valósítani a gyakorlatban. Bár kipróbáltad volna már valamelyik négeren is, bármelyiken, hogy példát láthassak. Ötszáz fontot adnék, ha sikerülne a dolog.

Jack: Nem kívánok semmit, uram, csak jóindulatát és azt a szerencsét, hogy szívességet tehessek méltóságodnak. Fogok mutatni egy példát saját négerei között, és az egész ültetvény el fogja ismerni.

Az úr: Nagy örömöt szerzel a szívemnek, Jack. Ha elö tudod mindezt idézni, nem csupán visszaadom a szabadságodat, de embert is csinálok belöled egész életedre, szavamat adom reá.

Erre nagyon tiszteletteljesen meghajoltam elötte, és a következö történetet mondtam el: - Van az ültetvényén, uram, egy néger, aki rabszolgája volt már évek óta, mikor én ide kerültem. Elkövetett egy hibát, mely önmagában véve jelentéktelen volt, de talán nagyobb bajt okozott volna, ha példája terjed. Én a szokott helyre vitettem, összekötöztettem a hüvelykujjait fenyítésül, és megmondtam neki, hogy megkorbácsolják és megsózzák rettenetes módon.

Miután gondoskodtam róla, hogy lelke elteljék a büntetéstöl való rettegéssel, és úgy találtam, hogy ez eléggé megalázta, bementem a házba, kihozattam öt, pontosan úgy, ahogy szokás, mikor ilyen alkalmakkor fenyítésre viszik a négereket. Levetköztették, megkötözték, és kettöt sújtottak rá a korbáccsal, valóban igen kegyetlenül. Kiáltottam nekik, hogy álljanak meg. - Álljatok meg - mondtam a két embernek, aki éppen kezdte verni a szegény fickót -, álljatok meg, hadd beszélek vele.

Így hát leszedték öt a cölöpröl. Aztán én hozzáfogtam és megmagyaráztam neki, milyen jóindulattal volt iránta méltóságod, vagyis az ö Nagy Gazdája;[15] hogy méltóságod soha semmi rosszat nem tett neki, emberségesen bánt vele, és annyi év alatt soha meg nem büntették, bár elkövetett már néhány ballépést ezelött is. De ez a mostani súlyos vétség, mert rumot lopott, ö meg az a másik néger bolondra itta magát,[16] és eröszakot követett el két néger nön, kiknek férje szintén urunk rabszolgája, de egy másik ültetvényen. Ezenkívül több más gonosztettet is elkövettek, és ezért róttam reá ezt a büntetést.

Fejét rázta, és jelekkel mutatta, hogy nagyon sajnáljo, ahogy ö mondta. - És mit szólnál hozzá vagy mit tennél - kérdeztem -, ha kieszközölném a Nagy Gazdánál, hogy bocsásson meg neked? Az a szándékom, hogy elmegyek hozzá és kérlelem öt érdekedben. - Azt mondta, hogy lefekszik, hagyja, hogy megöljem. - Én fogsz - mondta - szaladni, menni, hozni; cipelni neked, amíg én csak élsz. - Ez volt az alkalom, amire törekedtem; hadd tehessek próbát. A négerekben megvan az értelmes lények minden egyéb képessége. Hátha van némi érzékük a jóságra is, hátha megvannak bennük a természetes nagylelküség némi alapjai is, hiszen erre épül a hála, mert a hála a nagylelküség terméke.

- Tetszik nekem történeted kezdete - mondta gazdám -, remélem, folytattad a próbálkozást.

- Igen bizony, uram, folytattam, talán tovább is, mint el tudná képzelni.

De én nem tulajdonítottam magamnak az érdemet, hiszen az orcátlanság lett volna, így szóltam a négerhez: - Nem, nem, nem arra kérlek, hogy járj vagy szaladj énértem. Mindezt a Nagy Gazdáért kell tenned, mert csakis ö bocsáthat meg, ha egyáltalán megbocsátanak neked, hiszen öellene vetkeztél. És mit fogsz mondani, hálás leszel-e neki, fogsz-e szaladni, menni, cipelni, hozni az ö számára, míg élsz, úgy, ahogy nekem ígérted?

- Igen bizony - mondta ö -, én sokot csinálni, sokot csinálni neked is (engem nem akart kihagyni), te kérj nála érettem.

Nos, kötelességem szerint elhárítottam egész megígért háláját, és méltóságodra irányítottam. Megmondtam neki, hogy méltóságod "sokot jó, sokot irgalmas", és meg fogom gyözni, ha tudom. Megnyugtattam, hogy megyek méltóságodhoz, és míg vissza nem jövök, nem fogják öt többet korbácsolni. - De ide figyelj, Mouchat - szóltam (mert ez volt annak a négernek a neve) -, mikor idejöttem, azt mondták nekem, hogy nem szabad semmiféle jóságot se mutatni egy négernek sem, mert ha megkímélünk titeket a korbácstól, csak kacagtok rajtunk, és annál rosszabbak vagytok.

Nagy komolyan nézett rám: - Ó, ez nem így, az urak mondják így, de nem így lenni! Nem így lenni, nem bizonya, nem bizonya - és így beszélgettünk.

Jack: Hát akkor miért mondják így? Biztosan kipróbáltak mindnyájatokat.

Néger: Nem, nem próbálni, mondani így, de nem próbálni.

Jack: Mindnyájuktól ezt hallom.

Néger: Én megmondani neked igazat, nincs kegyelemük, vernek minket kegyetlen, mind kegyetlen, sose mutattak kegyelem. Hogy mondhatják, mi nem lenni jobb?

Jack: Micsoda, nem kímélnek soha?

Néger: Uram, én beszélni az igaz, ök sose adnak kegyelem, ök mindig korbácsolni, ráhúzni, leütni, mind kegyetlen. Néger lenni sokat jobb ember, csinálni sokat jobb munka, de ök nem mondanak nekünk kegyelem.

Jack: De hogy is van ez? Nem mutatnak soha semmi kegyelmet?

Néger: Nem, soha, nem, soha, mind korbácsolni, mind korbácsolni, kegyetlen, rosszabb, mint ök korbácsolni a lovat, korbácsolni a kutyát.

Jack: De jobban járnának, ha mutatnának kegyelmet?

Néger: Igen, igen, néger sokkal jobb lenni, ha nekik lenne kegyelem. Ha ök korbácsolni, néger sokat ordítani, sokat gyülölni, megölné öket, ha lenne puska. De ha ök kegyelmet csinálni, akkor néger nagy köszönetet mondani, és szeretni dolgozni, és sokot dolgozni, mert jó ura lenni neki.

Jack: Azt mondják, hogy nem így van. Kikacagnátok és kicsúfolnátok öket, ha kegyel­meseknek mutatkoznának.

Néger: Hogyan?! Azt mondják, hogy kegyelemüt mutatnak. Ők sose mutatnak kegyelemüt, én sose látni mutatni kegyelemüt, egyet se, mióta én élni.

- Nos, uram - mondtam -, ha ez így van, merem állítani, hogy emberei méltóságod hajlama ellen cselekszenek, hiszen látom, hogy méltóságod el van telve szánalommal a nyomorultak iránt; ezt saját esetemben is tapasztaltam. Feltételeztem, hogy szívesebben venné, ha a munkát szeretetböl, nem pedig félelemböl végeznék, anélkül, hogy rabszolgáit minden csekélységért véresre verjék, ha ez lehetséges lenne. Ennek a feltételezésnek az alapján bántam úgy azzal a Mouchat-val, ahogy hallani fogja.

Az úr: Soha semmi effélével nem találkoztam, mióta ültetvényes vagyok, pedig annak több mint negyven éve. Nagyon tetszik nekem a történet, folytasd, jó befejezést várok.

Jack: Remélem, uram, a befejezés éppannyira tetszésére lesz, mint a kezdet. Hiszen mindenben megfelelt várakozásaimnak, meg fog felelni méltóságodéinak is, és meg fogja mutatni, hogyan szolgálhatnák hüségesen, mert most bizony nem úgy szolgálják.

Az úr: Már az igaz, hogy nem. Engem éppen úgy szolgálnak csak, mint az ördögöt, mert félnek, hogy lesújtok rájuk, de egy értelmes léleknek semmiképp se tetszhetik az ilyen szol­gálat. Magam is utálom, bárcsak tudnám, hogyan helyettesíthetném bármi egyébbel!

Jack: Könnyü bebizonyítani méltóságodnak, uram, hogyan szolgálhatnék jobb elvek alapján, tehát jobban és nagyobb megelégedésére. Én pedig merek vállalkozni rá, hogy meggyözzem róla.

Az úr: Nos, folytasd a történetet.

Jack: Miután így beszéltem vele, azt mondtam neki, nos, Mouchat, meglátom, milyen leszel ezután, ha rá tudom bírni Nagy Gazdánkat, hogy ezúttal legyen hozzád irgalmas.

Néger: Igen, meg fogod látni, te sokot látni, sokot látni.

Erre kértem a lovamat, elmentem töle, és úgy tettem, mintha ellovagolnék méltóságodhoz, mert azt mondták nekem, hogy a szomszéd ültetvényen van. Távol töltöttem négy-öt órát, visszajöttem, és megint beszéltem vele. Azt mondtam Mouchatnak, hogy megvártam méltósá­godat, hogy méltóságod hallott az ö vétkéröl, nagyon fel volt háborodva, és elhatározta, hogy szigorúan megbüntetteti, példaadásul az egész ültetvény összes négereinek. De én elmondtam méltóságodnak, hogy ö milyen bünbánó volt, és milyen jó lesz, ha a Nagy Gazda megbocsát neki, végre pedig sikerült meggyöznöm méltóságodat. Azt mondtam neki, hogy a Nagy Gazda osztja mindenki véleményét a négerekröl: ha az ember kegyelmes hozzájuk, azt hiszik, hogy nem viselkedik komolyan, hanem tréfál és játszik velük. Ámde én elmondtam méltóságodnak, mit hallottam töle saját magáról. Azt is, hogy nem igaz, amit a négerekröl mondanak. A fehér emberek mondják, de ök nem tudhatják az igazat, mert sose gyakoroltak kegyelmet, és így sose próbálták ki. Én pedig meggyöztem méltóságodat, hogy próbálja ki, vajon a jóság el tud-e annyit érni, mint a kegyetlenség. - Most pedig, Mouchat - folytattam -, téged el fognak bocsá­tani. Kérlek, mutasd meg a mi Nagy Gazdánknak, hogy én igazat beszéltem. - Elrendeltem, hogy oldozzák fel köteleit, adtam neki egy kis rumot zsebbeli üvegemböl, és ennivalót adattam neki.

Amint a fickót eloldozták, odajött hozzám, letérdelt elöttem, megragadta lábszáramat és lábfejemet, a földre fektette fejét, aztán sírt-rítt, mint egy megfenyített gyerek, de a világért se tudott szóhoz jutni, így folytatta hosszasan. Föl akartam emelni, de ö nem akart fölkelni, én meg éppen olyan hevesen sírtam, mert nem tudtam elviselni, hogy a földön lássak magam elött egy szegény nyomorultat, hiszen nemrég magam is ugyanolyan rab voltam, mint ö. Végre, de csak negyedóra elteltével, fel tudtam állítani, és akkor beszélt. - Én tudok most Nagy Gazda sokot jó, te is sokot jó gazda vagy. Néger nem hálátlan, én meghalni értük, ki oly sokot jót tett nekem.

Elbocsátottam, meghagytam neki, menjen a feleségéhez, mert nös volt, és ne dolgozzék aznap délután. De elmentében visszahívtam, és így beszéltem hozzá:

- Mostan láthatod, Mouchat, hogy a fehér ember tud kegyelmet mutatni. Mondd el az összes négereknek, hogy mit híresztelnek róluk: semmivel se törödnek, csupán a korbáccsal: ha jóságosan bánnak velük, nem jobbak, hanem rosszabbak; ezért nem mutat irántuk kegyelmet a fehér ember. Gyözd meg öket, hogy sokkal jobban bánnának velük, és jóságosabbak lennének hozzájuk, ha ugyanolyan hálásaknak mutatkoznának az emberséges bánásmódért, amilyen alázatosak a kínzás után. Próbáld meg, tudsz-e hatni rájuk.

Én menni, én menni - mondta -, és sokot beszélni nekik, ök sokot örülni, mint én, és nagy munkát végezni, hogy Nagy Gazda jól bánjon velük.

Az úr: Jól van, de milyen bizonyítékod van erröl a háláról, melyröl beszélsz? Láttál-e valami változást közöttük?

Jack: Most érek ehhez a részéhez a történetnek, uram. Egy hónappal ezután elterjesztettem egy hírt az ültetvényen, hogy megharagítottam méltóságodat, a Nagy Gazdát, kidobtak engem az ültetvényröl, és fel fognak akasztani. Méltóságod tudja, hogy nemrég elküldött engem egy külön megbízással a Potuxent folyóhoz, ahol tizenkét napig voltam távol, így éltem az alka­lommal, hogy elterjesztessem ezt a hírt a négerek között, mert látni kívántam, hogyan fog hatni.

Az úr: Mit? Talán azt, hogyan fogadja Mouchat?

Jack: Igen, uram, és ez valóban fölfedett valamit. A szegény fickó eleinte nem hitte. De mikor látta, hogy még egyre távol vagyok, elment a föintézöhöz, megállt az ajtajában, egy szót se szólt, de olyan volt, mintha tíz éve megzavarodott volna már. Nemsokára kijött a föfelvigyázó. Meglátta öt, és eleinte ügyet se vetett rá, mert azt gondolta, valami megbízással küldték. De aztán kétszer-háromszor is bement meg kijött, és észrevette, hogy Mouchat ugyanott áll, ugyanabban a helyzetben, mint egy szobor. Legutoljára, mikor elhaladt mellette, megkérdezte: - Mit akarsz, hogy ilyen sokáig állsz itten tétlenül?

- Én beszélni, én mondani valamit.

A felvigyázó azt hitte, valami leleplezés készül, és figyelni kezdett rá: - Mit akarsz mondani?

- Én mondani, kérem szépen, hol lenni másik úr?

Azt akarta kérdezni, hol vagyok én. - Milyen másik úrra gondolsz? - faggatta a felvigyázó. - Miért nem akarsz beszélni a Nagy Gazdával? Te nem beszélhetsz vele. Mi a dolgod, kérlek, nem tudod-e nekem megmondani?

- Nem, nem, én nem beszélni Nagy Gazdáról, én a másik úrról - magyarázta Mouchat.

- Micsoda, az ezredesröl?

- Igen, igen, az ezredesröl.

- Hát te nem tudod, hogy holnap fel fogják akasztani, mert megharagította a Nagy Gazdát?[17]

- Igen, igen, én tudni, de én beszélni szeretnék, én mondani valamit.

- Nos, mit mondanál?

- Ó, én nem hagyni öt haragítani Nagy Gazdát. - Ezzel letérdelt az intézö elött.

- Mi bajod van? - kérdezte az. - Mondtam, hogy föl kell öt akasztani.

- Nem, nem - erösködött Mouchat -, nem akasztani föl urat, én térdelni érte Nagy Gazdának.

- Te érte térdepelsz? Mit gondolsz, a Nagy Gazda törödik majd veled? Ő megharagította a Nagy Gazdát, és fel fogják akasztani, ugyan mit számít a te könyörgésed?[18]

Néger: Ó! Én könyörögni, könyörögni Nagy Gazdának érette.

Intézö: Miért, ugyan mi bajod, hogy könyörögni akarnál érte?

Néger: Ó! Ő könyörögni Nagy Gazdának értem, most én könyörögni érte. Nagy Gazda sokot jó, sokot jó. Ő megbocsátani nekem, mikor másik úr könyörögni érettem. Most megbocsátani neki, ha megint könyörögni, én érette.

Intézö: Nem, nem, a te könyörgésed nem lesz elég. Azt akarod, hogy téged akasszanak föl helyette? Ha ezt megtennéd, talán lehet valami.

Néger: Igen, igen, engem felakasztani szegény úrért, ki könyörögni érettem, Mouchat-t felakasztani, Nagy Gazda akasztani fel engem, korbácsolni engem, bármit, hogy megmenteni szegény urat, ki könyörögni értem, igen, igen, igazán.

Intézö: Komolyan beszélsz, Mouchat?

Néger: Igen, igazán, én mondani igazat. Nagy Gazda majd tudni, hogy én mondani igazat, mert ö majd látni fehér embert felakasztani engem, Mouchat-t, szegény néger Mouchat-t majd felakasztani, megkorbácsolni, bármit a szegény úrért, ki könyörögni érettem.

Ezzel a szegény fickó keservesen sírva fakadt, és semmi kétség se fért hozzá, hogy komolyan beszél. Egyszerre csak megjelentem, mert értem küldtek, hogy lássam ezt az egész jelenetet. Eleinte nem voltam a házban, mert éppen hazaérkeztem a megbízásból, melyre méltóságod küldött, és mindent hallottam. Valóban, sem az intézö, sem én nem tudtuk tovább elviselni, így hát az intézö kijött elém: - Menjen hozzá, kegyed felejthetetlen példát adott, hogy egy néger tud hálás lenni. Menjen hozzá - folytatta -, mert én nem tudok tovább beszélni vele.

- Megjelentem hát, rögtön megszólítottam Mouchat-t, hadd lássa, hogy szabadlábon vagyok. De méltóságodnak csakis kedvére lehet hallani, hogyan viselkedett a szegény fickó.

Az úr: Kérlek, folytasd. Jólesik hallani, számomra ez csupa új jelenet a négerek életéböl, és nagyon meghat.

Jack: Jó darabig úgy állt, mintha villám sújtotta volna, kábultan. Merön, szótlanul bámult rám, végre valami nevetésfélével motyogta maga elé: - Igen, igen, Mouchat látni, Mouchat mostan látni. Én felébredni, én mostan felébredni. Nem felakasztani, nem felakasztani, ö igazán élni, nagyon élni. - Aztán hirtelen hozzám rohant, felkapott, mintha tízéves kisfiú lennék, a hátára vett, és elszaladt velem, míg kénytelen nem voltam kiabálni neki, hogy álljon meg. Erre letett, táncra perdült körülöttem, mintha megbabonázták volna, éppen úgy, ahogy feleségeik és gyerekeik körül szoktak, ha jókedvükben vannak.

Nos, aztán beszélgetni kezdett velem. Elmesélte, mit hírleltek neki, hogyan akartak engem felakasztani. - És hagytad volna, hogy az én megmentésemre felakasszanak? - Igen, igen, igazán felakasztani, hogy könyörögni éretted.

- De miért szeretsz engem ennyire, Mouchat?

- Nem könyörögni te érettem Nagy Gazdánál? Te megmenteni engem, csinálni Nagy Gazdát jónak, sokot jónak, sokot nyájasnak, nem korbácsolni engem, én nem elfelejteni. Engem korbácsolni, felakasztani, hogy téged nem felakasztani, én meghalni, hogy te nem meghalni, én nem engedni semmi rosszat neked, amíg én élni.

Mármost, uram, méltóságod megítélheti, hogy a helyén alkalmazott jóság nem hat-e ugyanannyira ezekre az emberekre, mint a kegyetlenség, és van-e bennük hála vagy nincs.

Az úr: De mi lehet az oka annak, hogy ezt eddig sose hittük?

Jack: Bizony, uram, attól tartok, hogy Mouchat az igaz okát adta meg.

Az úr: Mi volt az, kérlek? Hogy mi túlságosan kegyetlenek voltunk?

Jack: Az, hogy ök sose láttak kegyelmet; sose próbáltuk ki öket, hogy hálásak lennének-e vagy sem. Ha vétettek valamit, sose kíméltük öket, hanem a legnagyobb kegyetlenséggel büntettük, így hát semmi érzés, semmi vonzódás nem mozgatta öket, csak a félelem, mely szükségszerüen hozza magával a gyülöletet. De ha együttérzéssel bánnának velük, akkor ragaszkodással szolgálnának, akárcsak más szolgák. Minden teremtett emberben egyforma a természet, és az értelem helyes arányokban kormányoz minden teremtett embert. De ha a négereket sose hagyták belekóstolni a kegyelembe, nem tudhatják, hogyan cselekedjenek szeretetböl.

Az úr: Meg vagyok gyözödve róla, hogy így van. De kérlek, most mondd meg, hogyan alkal­mazod ezt a gyakorlatban azoknál a szegény négereknél, akik amott meg vannak béklyózva, ha olyan kegyetlen ítélettel sújtottad öket, hogy négy napig napi kétszer korbácsolják meg? Ez talán kegyelem?

Jack: Módszerem pontosan ugyanaz. Ha méltóztatik megkérdezni ... urat, másik alkalma­zott­ját, ez ki is derül. Ugyanazokban az intézkedésekben egyeztünk meg ugyanis, mint Mouchat esetében. Vagyis elöször a legnagyobb borzalommal és rettegéssel kell eltölteni öket a leg­ke­gyetlenebb büntetéstöl, melyröl valaha is hallottak. Ezzel fokozott értéket nyer a megbocsátás, melynek látszólag méltóságodtól kell erednie, de nem a mi fontos közbenjárásunk nélkül. Utána majd érvelek nekik, és igyekszem értelmükre hatni, hogy a kapott kegyelem mélyen eszükbe vésödjék és maradandó benyomást hagyjon. Meg kell magyaráznom nekik a hála jelentését, a lekötelezettség természetét és efféléket, ahogyan Mouchat-val tettem.

Az úr: Megfeleltél nekem, módszered kétségtelenül helyes. Azt kívánom, hogy folytasd, mert a világon semmit sem óhajtok inkább, mint azt, hogy négereim hálából szolgáljanak, jóságomért. Irtózom attól, hogy féljenek tölem, mint egy oroszlántól, mint egy zsarnoktól. Az minden­képpen eröszaktétel a természeten, és a legkínzóbb dolog a világon egy nemes elmének.

Jack: De attól tartok, uram, méltóságod nem hiszi el, hogy én így akartam cselekedni ezekkel a szegény fickókkal. Könyörgök küldjön ... úrért, hadd mondja el ö, miben egyeztünk meg, még mielött én beszélnék vele.

Az úr: Ugyan miért kételkednék a szavadban?

Jack: Remélem, hogy nem is méltóztatik. De elismertem méltóságod elött, hogy kiróttam rájuk azt a kegyetlen ítéletet. Nagyon bántana, ha méltóságod képesnek hinne rá, hogy végre is hajtassam, és ez az egyetlen útja a dolog meggyözö tisztázásának.

Az úr: Nos, látom, mennyire fontos neked, hát hívassák.[19]

Jack: Remélem, uram, most már meggyözödött róla, hogy nemcsak beszámolóm igaz, hanem helyes a módszer is, melyben megegyeztünk, és meg fog felelni méltóságod céljainak.

Az úr: Tökéletesen meg vagyok gyözve, és örülni fogok, ha mindez bebizonyosodik, hiszen, mint mondtam, semmi se lehet ilyen kellemes nekem, és semmi se keserített meg annyira, vala­hányszor vagyonomnak örültem volna, mint az a kegyetlenség, melyet nevemben gyakoroltak e szegény rabszolgák testén.

Jack: Helytelen az, uram, kétségtelenül, mégpedig nem csupán azért, mert embertelen és kegyetlen, hanem azért is, mert ezen a módon igazgatjuk és folytatjuk méltóságod üzletét a legrosszabbul.

Az úr: Visszataszít engem, lelkem mélyéig irtózattal tölt el. Azt hiszem, ha arra járnék, mikor így kegyetlenkednek a szegény szerencsétlenekkel, összeesnék, vagy pedig úgy dühbe gurulnék, hogy megölném a fickót, aki müveli, habár ezt is az én tekintélyem alapján teszik.

Jack: De uram, merem mondani, hogy meg tudom gyözni méltóságod róla: az érdekek szempontjából is helytelen ez. Jobban fognak dolgozni méltóságodnak, különb rend lesz ültetvényein, és többet fognak teljesíteni a kegyelemmel és elnézéssel lekötelezett négerek, mint azok, kiket egy irgalmatlan rabtartó korbácsa hajt és lánca rángat.

Az úr: Azt hiszem, a dolog természetéböl adódik, hogy így kell lennie. Gyakran gondoltam, hogy így van, és ezerszer is kívántam, bár így lenne. De összes angol embereink mást állítanak, szerintük a négereket a jóság semmiféle megértésére rá nem lehet nevelni, tehát semmilyen szereteten alapuló engedelmességre sem.

Jack: Igaz lehet, uram, hogy akad itt-ott egy-egy értelmetlen, ostoba, gonosz természetü néger is, aki teljesen kezelhetetlen, taníthatatlan, és képtelen befogadni a jó hatásokat, különösen a nemeslelküséget, melyröl beszéltem. De méltóságod nagyon jól tudja, hogy a keresztények között éppen úgy akadnak ilyenek, mint a négerek között. Ugyan honnan jönne különben az angol közmondás: - Ha megmentesz egy tolvajt az akasztófától, ö vágja el elsönek a torkodat. - De uram, ha ilyen konok, taníthatatlan fickó akad utunkba, elöször finoman kell vele bánni, hogy kipróbáljuk; aztán eröszakosan, hogy megtörjük a makacsságát, úgy, ahogy betörnek egy lovat, ha pedig semmi se használ, az ilyen nyomorultat el kell adni és másokat kell venni helyébe, mert az ültetvény békéjét nem lehet megzavartatni egyetlen ördögi természetü fickó miatt. Cselekedjünk így, és nem kételkedem benne, hogy méltóságod egész ültetvénye virágzani fog, a munkát jól fogják végezni, és nem lesz itt egyetlen néger vagy rab sem, aki ne volna kész nemcsak dolgozni, hanem meghalni is méltóságodért, ha kell, akár az a szegény Mouchat értem.

Az úr: Rendben van, folytasd intézkedéseidet, kívánom, hogy sikerrel járj, és ígérem, hogy gazdagon megjutalmazlak. Azt óhajtom, hogy szünjenek meg ezek a kegyetlenkedések, különösen az én ültetvényemen. Mások tegyenek, amit akarnak.

Miután urunk eltávozott, a foglyokhoz mentem. Elöször hagytam, mondják nekik azt, hogy itt járt a Nagy Gazda, és hajlott a megbocsátásra, míg meg nem tudta, mi a vétkük; de aztán úgy vélekedett, hogy ilyen nagy bünt nem lehet büntetlenül hagyni. Ezenkívül megemlítették nekik a Nagy Gazda további szavait: ha megbocsátana nekik, még rosszabbul viselkednének, mert a négerek sose hálásak a kíméletért, és a szigorúság az egyetlen mód, mellyel szófogadásra lehet szorítani öket.

Egyik a szegény fickók közül, az értelmesebbik, azt felelte: ha bármelyik néger is rosszabb a jó bánásmódtól, korbácsolják öket, míg meg nem javulnak, de ö erröl nem tud, mert sose látta még, hogy négerrel jól bántak volna.

Ugyanezt mondta a másik is, és bizony igaz is volt, mert a felvigyázók nem ismertek irgalmat. Éppen azért nem próbáltak ki rajtuk sose más módszert, mert a közfelfogás szerint a négereket sehogy se lehet irányítani, csak kegyetlenséggel.

Ha nagy ritkán engedékenyek voltak is, nem válogatták meg az alkalmat, nem kegyelem gyakorlásának tüntették fel, és nem próbálták érveléssel meggyözni a négereket, milyen természetü az elnézés, mi az oka és mivel kellene viszonozniuk. Ellenkezöleg, a felvigyázók azért cselekedtek így, mert hanyagul, rosszul viselkedtek; nem volt bennük odaadás az ültetvény ügyei iránt. Ilyenkor a négerek természetesen vissza is éltek a helyzettel.

Nos, ezzel a két négerrel ugyanúgy jártam el, mint Mouchat-val. Fölösleges ismételnem a részleteket: nem gyöztek hálálkodni, köszönetet mondani, és olyan szertelenül örvendeztek, ahogy már az ilyen emberek szoktak hasonló alkalmakkor. A két bocsánatot nyert fickót úgy eltöltötte a hála, hogy attól fogva ök voltak a leghüségesebb és legszorgalmasabb rabszolgák az ültetvényen, kivéve Mouchat-t.

Így vezettem tovább az ültetvényt, urunk teljes megelégedésére. Egy további év se telt el, és már alig ismerték rajta a fenyítést, kivéve néhány fiút, aki nem volt fogékony a jó bánásmódra, de még náluk is csak addig volt szükség rá, míg ki nem tapasztalták a különbséget.

Nem sokkal azután Nagy Gazdánk újra hívatott, mert választ kapott Angliából barátjától, kinek írt a nyugtámról. Egy kicsit féltem, hogy beleegyezésemet akarja kérni annak Londonba küldéséhez, de semmi ilyet nem említett. Megmondta viszont, hogy barátja járt az úriembernél, az elismerte a nyugtát, meg azt is, hogy az egész pénz nála van. De az a vámtiszt azt is megígérte a fiatalembernek, aki neki a pénzt adta (ezen engem értett), hogy senki másnak ki nem fizeti, csak neki magának, még ha be is mutatják az írást. Azért kívántam így, mert nem tudtam, ki veheti el tölem a nyugtát.

- Most azonban, Jack ezredes - folytatta gazdánk -, így áll a helyzet: te írtál egy beszámolót, hol vagy, milyen hitvány csellel csaltak lépre, és nem szerezheted vissza szabadságodat, míg meg nem kapod a pénzt. Ezért londoni barátom most egy megfelelö közjegyzöi másolatot kér a nyugtáról, meg töled egy adóslevelet, ugyancsak hitelesítve. Abban kötelezed magad, hogy a pénz kifizetése után rendelkezésére elküldöd az eredetit, és akkor kifizetik neked a pénzt.

Azt mondtam, hajlandó vagyok bármit megtenni, amire öméltósága utasít. Kiállítottuk hát a kívánt másolatokat.

- Most pedig mit fogsz tenni ezzel a pénzzel, Jack? - kérdezte ö mosolyogva. - Meg­vásárolod‑e tölem szabadságodat, és ültetvényt alapítasz?

Ezúttal csakugyan túl ravasz voltam az ö számára, mert emlékeztem rá, mit ígért nekem, és túlságosan is jól ismertem becsületességét meg irántam mutatott jóságát. Eszem ágában se volt hát kételkedni szavában. Ezért az egész beszélgetést a visszájára fordítottam. Mikor azt kérdezte, szándékomban áll-e megvásárolni szabadságomat és ültetvényt alapítani, tudtam, hogy ki akar próbálni, vajon elhagynám-e öt. Így feleltem hát: - Ami azt illeti, uram, hogy megvásárolom-e szabadságomat, vagyis kilépek szolgálatából, sokkal szívesebben vásárolnék további idöt méltóságod szolgálatában, és csak azt sajnálom, hogy már csupán két évem van hátra belöle.

- Ugyan, ugyan, ezredes - mondta -, ne hízelegj nekem! Én szeretem a világos beszédet, a szabadság mindenkinek becses. Ha ide akarod hozatni pénzedet, megkapod a szabadságot, nekem pedig gondom lesz rá, hogy jól bánjanak veled az országban, és jó ültetvényt szerezzek számodra.

Én továbbra is erösködtem, hogy Maryland legkülönb ültetvényéért se hagynám el az ö szolgálatát. Ő olyan jó volt hozzám, és én azt hiszem, olyan hasznos voltam neki, hogy gondolni sem akarok ilyesmire; végül pedig hozzátettem, remélem, elhiszi, hogy van bennem annyi hála, mint egy négerben.

Gazdám mosolygott, és azt mondta, nem akarja, hogy ilyen feltételekkel szolgáljam. Nem feledkezett meg ígéretéröl, sem arról, mit végeztem én az ö ültetvényén, és szilárd elhatáro­zása, hogy visszaadja nekem szabadságomat. Ezzel elöhúzott egy papirost, és elém tette: - Itt van egy bizonyítvány, miszerint partra szálltál, eladtak nekem öt évre, melyböl hármat töltöttél nálam, most pedig a magad ura vagy.

Meghajoltam, és azt mondtam, ha a magam ura vagyok, föltétlenül öt akarom szolgálni, míg csak elfogadja szolgálatomat. Erre versengeni kezdtünk az udvariasságban. Ő azt mondta, rendben van, szolgálatában maradok továbbra is, de csak két feltétellel: 1. Évi harminc fontot és ellátást ad nekem annak az ültetvénynek a vezetéséért, amelyiken alkalmazva vagyok. 2. Szerezni fog nekem egy új ültetvényt, hogy azon önállóan kezdjek dolgozni. - Mert, Jack ezredes - folytatta mosolyogva -, fiatalember vagy még, de azért ideje, hogy kezdjél saját magadnak is csinálni valamit.

Azt feleltem, hogy nem sokra tudnék menni egy saját ültetvényen, hacsak el nem hanyagolom az ö dolgait, márpedig azt semmi szín alatt nem akarom. Inkább hüségesen szolgálnám öt, míg csak él, ha elfogadja tölem. - Ezt fogod tenni - ismételte ö -, és saját magadat is fogod szolgálni. - Így váltunk szét.

Nem akarok túlságosan sokat idözni egy-egy történeten. Ezért itt kell újra megjegyeznem, hogy a két néger, kit megszabadítottam a büntetéstöl, attól fogva a legszorgalmasabb és legdolgosabb két szegény fickó volt az egész ültetvényen, kivéve Mauchat-t, akiröl apránként még többet is fogok mondani. Nemcsak saját maguk voltak hálásak a jó bánásmódért, hanem hatottak az egész ültetvényre is.

Így az emberség és az engedékenység ezerszerte nagyobb hatást gyakorolt rájuk, és szor­gal­ma­sabbá tette öket, mint minden ütés, rúgás, korbácsolás és egyéb megszokott kínzásaik tudták volna. Emiatt immár híre ment az ültetvénynek, úgyhogy több ültetvényes is megpróbálkozott vele, bár nem mondhatnám, hogy ugyanolyan sikerrel. Lehet, hogy azért, mert nem fáradtak eléggé, és nem igyekeztek helyes módon hatni indulataikra. Kiderült, hogy a négereket éppúgy meg kell gyözni a dolgokról, mint más embereket, és a munka nagyját így lehetett elvégezni, értelmük irányításával. Akárhogy is, a marylandi ültetvényeken mégiscsak jobban bántak a négerekkel, és mind a mai napig kevésbé kegyetlenek és embertelenek, mint Barbadosban vagy Jamaicában. Azt is megfigyelték, hogy az észak-amerikai gyarmatokon a négerek nem olyan elszántak, nem is szöknek el vagy forralnak rosszat uraik ellen oly gyakran, mint ezeken az utóbbi helyeken.

Azért idöztem ilyen hosszan a kérdésnél, mert szeretném meggyözni az utánunk jövöket, hogy próbáljanak jóságosabb módszerekkel hatni ezekre a nyomorult istenteremtéseire, és bánjanak velük emberségesen. Párosítsák mindezt józan körültekintéssel, hiszen azt úgyis sugallja mindegyik egyéni eset. Biztosítom öket, hogy akkor a négerek hüségesen és vidáman fogják végezni dolgukat. Egyáltalán nem lesznek olyan mogorvák és konokak, mint mostanság panaszolják. Ellenkezöleg, ugyanolyanok lesznek, mint keresztény rabjaik, csak hálásabbak, alázatosabbak és dolgosabbak.

Ezután öt-hat évig folytattam munkámat azon a helyen. Közben egyetlen négert se korbá­csol­tunk meg, kivéve olykor-olykor egy-egy szerencsétlen fiút, semmiségekért. Nem mondhatom, hogy nem volt néhány rossz természetü, irányíthatatlan négerünk is. Ha az ilyenek vétettek valamit, elsö alkalommal megbocsátottunk nekik, a fentebb leírt módon, másodszor pedig parancsot adtunk, hogy tegyék ki öket az ültetvényröl. Figyelemre méltó, hogy sokkal inkább féltek az eltávolítástól, mint a korbácsolástól, hiszen az utóbbitól csupán mogorvák és komorak voltak, de a rettegés, hogy eltávolítják öket az ültetvényröl, bármilyen kínzásnál nagyobb hatást tett rájuk, inkább buzdította öket szorgalomra, erre rájöttünk. Az ok pedig nyilvánvaló volt: a mi ültetvényünkön úgy bántak velük, mint emberekkel, a többieken, mint kutyákkal.

Uram élete végéig hangoztatta, hogy nagy elégtételt szerez neki ez az áldott változás, ahogy ö nevezte. Lekötelezettnek érezte magát, mert hálásnak látta a négereket. Hálát keresett azok­ban, akiket szolgált, és ugyanolyan hálát mutatott azok iránt, kik szolgálták, különösen irántam. Röviden rátérek erre. Miután visszaadta szabadságomat és járadékot biztosított nekem, elsö dolga az volt, hogy megszerezze számomra az "ország adományát", vagyis egy földterületet, melyen ültetvényt alapíthattam magamnak.

Ezt azonban titokban intézte el. Mint utólag megtudtam, megvásárolt nevemben körülbelül háromszáz angol holdnyi[20] földet, kedvezöbb fekvésüt, mint amilyenhez különben juthattam volna. Ezt azért tehette, mert befolyása volt a földesúrnál. Kijelöltek nekem egy földterületet, nem szomszédosan, de nagyon közel az ö ültetvényeinek egyikéhez. Mikor hálálkodtam, világosan megmondta, hogy egyáltalán nem vagyok neki lekötelezve érte, hiszen azért tette, hogy ne legyek kénytelen elhanyagolni az ö dolgait, ha sajátjaimat intézem. Ezért nem számítja föl nekem a pénzt, melyet kifizetett. Az ország szokásának megfelelöen az nem volt nagyon nagy összeg, negyven-ötven font lehetett. Így hát nagyon nagylelküen adta vissza szabadsá­gomat, elölegezte nekem ezt a pénzt, elhelyezett saját ültetvényemen, és évi harminc font fizetést adott, hogy felügyeljek az ö ültetvényeinek egyikére.

- Igen ám, ezredes - mondta -, csakhogy hiába adom neked ezt az ültetvényt, ha nem segítelek fenntartásában és igazgatásában. Adok tehát hitelt, hogy vezetni tudd az ültetvényt; például szerszámokra, élelemre a rabszolgáknak meg néhány rabszolgára, kezdetként. Anyagok kellenek a gazdasági épületekhez, mindenféle fölszerelések, disznók, tehenek, lovak tenyész­tésre, meg más effélék. Abból a rakományból fogom fedezni, mely Londonból jön számodra, a nyugtádon lévö pénzért.

Ez nagyon lekötelezö és jóságos volt töle, csak késöbb jöttem rá, mennyire. El is küldte két saját rabját, két ácsot. Épületfában, széles meg egyszerü deszkában meg minden ilyenfajta dologban nem lehetett hiány abban az országban, mely szinte egészében erdö. Az ácsok három hétnél is hamarabb felhúztak nekem egy kis faházat, melyben volt három szobám meg egy konyhám, egy gazdasági épületet, két nagy, csürnek is beillö szint egy kissé távolabb a háztól raktárnak, a végükben istállókkal. Egyszóval elindítottak pályámon. Hány lépcsöfok vezetett idáig! Zsebmetszöböl elrabolt, nyomorúságos virginiai rab lettem (mert Maryland ugyanaz, mint Virginia,[21] ha a távolból beszélünk róluk), aztán rabból vezetö alkalmazott és a rabszolgák felvigyázója, abból pedig egy ültetvény gazdája.

Immár volt nekem, mint felsoroltam, házam, istállóm, két raktáram meg háromszáz angol hold földem. De, mint mondani szokás, üres kamrának bolond a gazdasszonya, nekem pedig nem volt se fejszém, se szekercém, hogy kivágjam a fákat;[22] se lovam, disznóm vagy tehenem, hogy a földre vigyem; sem ásóm-kapám feltörni a talajt, sem egypár munkáskezem, kivéve a sajátomat, hogy dologhoz foghassak.

Ám az ég és a jóságos gazdák mindezt pótolják a szorgalmas alkalmazottnak. Ezt azért említem meg, mert a közhit szerint akit deportálnak vagy más módon, törbe csalással visznek azokra a vidékekre, az nyomorúságos helyzetbe kerül, és tönkre van téve, holott ellenkezöleg, saját tapasztalatom alapján bátorítani szeretném az ilyeneket: bízhatnak benne, hogy önállókká válhatnak, ha szolgálatuk idején szorgalmuk megbecsülést szerez nekik. Az pedig semmiképp se marad el, ha ki tudják érdemelni. Áll ez még a legszegényebb, legmegvetendöbb bünözöre is; idövel még az is bizton számíthat rá, hogy jó ültetvényt alapíthat.

Példának olyan embert hozok fel, ki a rabok legalacsonyabb sorában volt, leszolgálta öt vagy hét évét (vegyünk hét évet egy nyomorult deportált esetében). Akkor az volt a vidék szokása, azóta mi, azt nem tudom, hogy ura bizonyítványt adott neki, miszerint hüségesen leszolgálta idejét. Erre juttattak neki ötven angol hold földet ültetvényre, és ezzel szerencsét próbálhatott.

Egyesek kaptak lovat, tehenet meg három disznót, melyek értékét bizonyos idö alatt, bizonyos részletekben visszatérítették.

Szokássá vált hitelt nyújtani az ilyen kezdöknek szerszámokra, öltözetre, szegekre, vasárura meg egyéb dolgokra, melyek ültetvényalapításukhoz szükségesek. A hitelezöket az ültetendö dohány terméséböl fizetik ki, így az adósok nem tudják becsapni hitelezöiket. Mivel pedig a dohány termékük is, pénzük is, bármit meg lehet vásárolni bizonyos mennyiségü dohányért, abban szabják meg az árát.

Így a nincstelen ültetvényes induláskor hitelt kap, és rögtön munkához lát, hogy megdolgozza a földet és dohányt ültessen. Ilyen szerény kezdetböl emelkedtek föl egyesek Virginia és Maryland legtekintélyesebb ültetvényesei közül, mégpedig úgy, hogy eleinte még kalapjuk meg cipöjük se volt, most pedig negyven-ötvenezer fontos birtokok urai. És hozzátehetem, hogy ezen az úton sose vallott kudarcot egyetlen szorgalmas ember sem, ha jól szolgált egészsége, hogy dolgozhasson, és jó gazda volt. Hiszen minden évben gyarapodik egy kicsit, minden évben új földdel gyarapítja a magáét, több dohányt ültet, ami valóságos pénz. Így aztán fokozatosan gyarapodnia kell vagyonában is, míg végre elege van ahhoz, hogy négereket meg más rabokat vásároljon, azután pedig saját maga sose dolgozik többé.

Egyszóval bármelyik newgate-i nyomorult, bármelyik kétségbeesett, elveszett ember, a világ legmegvetendöbb tönkrementje is kedvezö alkalmat kap itten az élet újrakezdésére, mégpedig biztos nyereség alapján és teljesen becsületes úton; hírnevén a múltja semmilyen foltot se hagy; és számtalan ember emelkedett föl így a világ legrosszabb állapotából, vagyis a newgate-i elítéltek odúiból.

De visszatérek saját történetemre. Immár ültetvényes voltam, és egy nyájas jótevö bátorított, hiszen önként és minden ellenszolgáltatás nélkül nekem adta hálás négeremet, Mouchat-t, hogy ültetvényem ne foglaljon el teljesen. Azt mondta, ezzel tartozik annak a szeretetnek, melyet az a szegény pára mindig is érzett irántam. És valóban úgy is volt, mert ahogy a fickó egyszer hajlandó lett volna fel is akasztatni magát helyettem, most és utolsó napjáig annyira szeretett, hogy szemmel láthatóan mindent szívesen csinált, amit értem tett. Mikor meghallotta, hogy az én négerem lesz, annyira eröt vett rajta az öröm, hogy az ültetvény népe azt hitte, bele fog szédülni és meg fog zavarodni.

Rajta kívül gazdám még két rabszolgát küldött nekem, egy férfit meg egy nöt, de azokat a fentebb említett módon a számlámra írta. Mouchat meg az a kettö rögtön dolgozni kezdett számomra. Körülbelül kétholdnyi földön fogtak hozzá, ahol már eleinte is kevés fa volt, és a legtöbbjét kivágta a két ács, aki felépítette a házamat (vagy inkább színemet, mert annak kéne nevezni).

Ezen a két holdon jól haladt a munka. Szépen beültettük dohánnyal majdnem mindenütt, bár egy részébe kerti veteményt kellett tennünk, hogy élelmünk legyen: krumplit, sárgarépát, káposztát, borsót, babot stb.

Nagy elönyt jelentett, hogy ilyen bökezü uram van, ki minden esetben kisegít. Hiszen már ebben a legelsö évben rettenetes csapás ért. Mint említettem, lemásoltattuk a nyugtámat, hitelesíttettük és elküldtük Londonba. Nyájas barátom, a vámtiszt, kifizette nekem a pénzt, egy londoni kereskedö pedig jóságos uram utasítására válogatott árukból rakományt szerzett be számomra érte, mely egy csapásra embert csinált volna belölem. De kimondhatatlan meglepeté­semre és rémületemre a hajó odaveszett, mégpedig éppen a földfokok közötti bejáratban, vagyis az öböl szájában. Egyet-mást megleltek az árukból, de tönkremenve, egyszóval semmi se volt használható, csak a szegek, szerszámok meg a vasnemü. Habár elég tekintélyes értéket képviseltek az elpusztult holmihoz képest, pótolhatatlanul nagy veszteséget szenvedtem, éppen az áru pótolhatatlansága miatt.

Teljesen megdermedtem a veszteség elsö hírére, mert tudtam, hogy oly sokkal tartozom gazdámnak, amennyit csak több év múlva tudok visszafizetni. Mivel pedig ö maga hozta nekem a rossz hírt, észrevette megdöbbenésemet. Látta, hogy teljesen zavart és rémült vagyok. Hiszen voltam is, mivel akkora adósság nyomott. De ö vidáman szólt hozzám: - Ugyan, ne veszítsd el annyira a bátorságodat, ezt a veszteséget pótolni tudod. - Nem, uram, soha többé, mert ez volt mindenem, és soha ki nem jutok az adósságból. - Rendben van - felelte -, de rajtam kívül nincsen hitelezöd. Most pedig emlékezz reá, egyszer megmondtam neked, hogy embert csinálok belöled, és szerencsétlenség ide, szerencsétlenség oda, nem fogsz csalódni bennem.

Ünnepélyesebben és tiszteletteljesebben mondtam neki köszönetet, mint valaha is, mert úgy éreztem, soha nem voltam ennyire a hurokban. De ö szavának állott, mindig készségesen megadott nekem mindent, amire szükségem volt. Végül is több vasárut mentettek ki a hajóról, mint amennyi kellett volna nekem, egy részét neki adtam, cserébe pedig fehérnemüt, ruházatot meg más nélkülözhetetlen holmit kaptam érte.

Kezdtem láthatóan gyarapodni, nagy földdarabot rendbe hoztunk már, vagyis megtisztítottuk az erdötöl, nagyon jó dohánytermés ígérkezett. További három rabot kaptam, meg egy négert, így már öt fehér rabom volt, meg két négerem, és ennyivel dolgaim nagyon jól mentek.

Az elsö évben csakugyan átvettem fizetésemet, tehát harminc fontot, mert igen nagy szük­sé­gem volt reá, de a második és harmadik évben úgy döntöttem, hogy nem veszem át semmi­képpen, hanem jótevömnél hagyom, hogy törlesszem adósságomat.

Itt pedig egy rövid kitéröre kell vinnem az olvasót. Meg kell jegyeznem, hogy most már egyre inkább beérkezettnek és függetlennek éreztem magamat, egyre inkább hittem, hogy idövel lehet belölem valaki. Nyomorult neveltetésem minden hátrányának ellenére is azon vettem észre magamat, hogy változóban vannak érzelmeim, kezdem másképpen nézni a dolgokat. Mindenekelött szilárd felfogásom alakult ki az igazságról meg a becsületröl, és titkos irtózás az elmúlt dolgoktól, ha visszatekintettem korábbi életemre. Az a kezdeti valami, nem tudom, micsoda, ami hajdanában visszatartott, ifjúságom elsö hitványságainak idején, ami azt sugallta nekem, mikor még gyermek voltam, hogy belölem úriembernek kell lennie, hatott reám most is, olyan módon, melyet nem tudok leírni. Szüntelenül eszembe jutottak az öreg üveghutás szavai, ki a káromkodó úriembert korholta, hogy úriembernek lenni annyi, mint becsületes embernek lenni, hogy becsület nélkül az emberi természet elzüllik és elfajul, az úriember pedig elveszti születésének minden méltóságát, és alacsonyabbra süllyed egy becsületes koldusnál is. Új körülményeim között ezek az elvek erösödtek elmémben, és titokban leírhatatlan elégtétellel töltöttek el. Kimondhatatlan öröm volt számomra, hogy immár nem csupán ember, hanem becsületes ember is leszek; és nagyobb örömöt szerzett nekem az, hogy meg vagyok váltva a gyermekkorom óta tartó tolvaj- és bünözösorból, mint az, hogy kiszabadultam a rabszolgaságból meg a Virginiába eladott deportált nyomorult helyzetéböl. Elég jól ismertem a deportált vagy rabszolga sanyarúságait, hiszen átéltem és éreztem öket. Úgy emlékeztem rájuk, mint a robot meg raboskodás, a szükölködés meg szenvedés állapotára. Azelötti életem viszont legbensöbb természetemet rázta meg, véremet dermesztette meg, lelkem legmélyét kavarta fel, úgy gondoltam reá, mint a pokolra meg az elkárhozott lelkekre, iszonyodtam töle, undorító és félelmetes volt visszatekintenem reá, rohammal, reszketéssel, ideges zavarral gyötört.

Szokatlanul kellemes és vidító volt viszont a jövöbe nézni, és azon gondolkozni, mily nagyot változott számomra a világ; milyen boldog vagyok, hogy még tudok élni saját iparkodásomból, nem kényszerít már semmi arra, hogy csirkefogó legyek, saját böröm kockáztatásával és becsületes családok tönkretételével keressem meg a kenyeremet. Erröl az örömröl addig sejtelmem se volt. Mily szomorú, ha az ember rászorul arra, hogy rosszat tegyen, mert meg kell szereznie magának a megélhetést, és nem bírja ki a nélkülözést, ha kénytelen az éhség kockázata helyett a bitófáét vállalni, és mindig gonosznak lenni, mert fél a szükségtöl.

Nem mondhatnám, hogy bármiféle komoly vallásos gondolatok foglalkoztattak volna, vagy hogy mindez mégis lelkiismeretem nyugtalanságából eredt. Egyszerüen csak vitatkoztam ön­ma­gammal, és képesebb voltam a dolgokat helyesen megítélni, mint azelött. Mégis, elismerem, annyira irtóztam korábbi hitvány életemtöl, hogy titokban megkönnyebbültem, és valamiféle vidámságot is éreztem a szerencsétlenség miatt, mely a hajó pusztulásával ért. Azt gondoltam, kár ért ugyan, de csakis örülhetek, hogy az az ebül szerzett jószág ebül is veszett el, és attól fosztott meg a balszerencse, amit loptam; mert hiszen nem tartottam azt a magaménak, úgy éreztem, tüzet hoznék lenföldemre, ha a lopott jószágot összekeverném mostani javaimmal, melyekhez becsületesen jutottam, mintha az ég küldte volna, hogy megalapozza boldogu­lásomat, az a másik pedig csak elpusztítaná ezeket, mint a moly.

Ugyanakkor gondolataim azt sugallták, hogy ez alapja ugyan új életemnek, de még nem a rajta emelkedö ház. Lehet, hogy még ennél is különb dolgokra születtem, hiszen egyedül a becsület meg az erény teszi az embert gazdaggá, naggyá, híressé, jelentös szereplöjévé a világnak. Nekem tehát ezekre kell építenem, és úgy várnom, mit hoz az idö múlása.

Mivel Skótországban megtanultam írni-olvasni, könyveket hívtam segítségül gondolataimhoz, és megszerettem öket, föleg, mert néhány nagyon figyelemreméltóval ismerkedtem meg. Így például Liviustól Róma történetével és egyéb történelmi munkákkal: a törökökröl, a Speed-félével Angliáról, és másokkal. Ezenkívül Gusztáv Adolf svéd királyról, a spanyolok mexikói hódításáról, sok mással együtt. Némelyiket kölcsönkaptam, másokat egy ültetvényes házában vettem meg: a tulajdonos nemrég meghalt, és javait eladták.

Ifjúságomban semmit se tanultam, ezért jelenlegi állapotomat csupán ifjúságomnak tekintettem, pedig már betöltöttem a harminc esztendöt. Ha nagy napi elfoglaltságom engedte volna, szívesen mentem volna iskolába, ámde a sors, mely még egyebet is tartogatott nekem, elém vetette a lehetöséget, ugyanis egy értelmes fickó, akit deportált bünözöként hoztak át Bristolból, hozzám került rabként. Kicsapongó életet folytatott, amit el is ismert, szorultságba jutott, útonálló lett, ezért pedig felakasztották volna, ha elcsípik. Késöbb azonban csak apróbb gazemberségeket követett el, mert nem nyílt alkalma rosszabbra, hurokra került, elítélték és deportálták, ö pedig örült, mint mondta, hogy így úszta meg.

Kitünöen értett az ókori nyelvekhez. Észrevettem ezt, és megkérdeztem, meg tudná-e nekem mondani, hogyan tanuljam meg a latin nyelvet. Mosolyogva felelte, hogy igen, ö meg tudna tanítani három hónap alatt, ha szerzek neki könyveket, söt könyv nélkül is, ha volna rá ideje. Azt mondtam neki, hogy a könyv jobban illene a kezébe, mint a kapa, és ha megígéri, hogy segít nekem érteni latinul, ha csak annyira is, hogy olvasni tudjak, és a latin közvetítésével megértsek más nyelveket, felmentem öt a reá váró rabmunka alól, különösen, ha tudnám, hogy megérdemli ezt a kedvezést egy jóindulatú gazdától. Röviden azt tettem vele, amit az én jótevöm velem, és olyan tudáskincset nyertem töle, mely hasonlíthatatlanul többet ért, mint egy rabszolga ára, melyet érte fizettem, de erröl majd késöbb.

Ezekkel a gondolatokkal vidáman végeztem munkámat. Mivel immár öt rabom volt, ültetvényem csöndesen, de biztosan haladt, és lassan, fokozatosan gyarapodott. A harmadik évben régi jótevöm segítségével még két négert vásároltam, így már hét rabom lett, és mivel elég földet megtisztítottunk ahhoz, hogy elláthassa öket élelemmel, fenntartásuk semmi nehézséget sem okozott, és ültetvényem kezdett magától bövülni, mivel pedig minden személyes kiadás nélkül éltem és régi Nagy Gazdám tartott el, söt ráadásul évi harminc font fizetést is adott, minden nyereségemet félretehettem gyarapításra.

Ebben a helyzetben éltem tovább tizenkét évig, és nagyon sikeresen vezettem ültetvényemet. Gazdám jóvoltából, kit immár barátomnak neveztem, kaptam egy üzletfelet Londonban, akivel kereskedtem. Áthajóztattam hozzá dohányomat, és európai árukat küldött cserébe, melyek szükségesek voltak ültetvényem viteléhez, mégpedig annyit, hogy másoknak is eladhattam.

Ebben az idöszakban jó barátom és jótevöm meghalt. Kétségbeestem a veszteség miatt, mert igen nagy veszteség volt ez nekem: igazi édesapámmá vált, és nélküle olyan lettem, mint egy elhagyott idegen, bár elég jól ismertem már az országot meg a mesterséget is, és egy ideje már föleg én folytattam az ö egész üzletét helyette. Most mégis elbizonytalanodtam: elvesztettem tanácsadómat és fö támogatómat, nem maradt egyetlen bizalmasom sem, akinek bármikor bármit elmondhattam, mint neki. Ennek bizony immár nem lehetett orvossága, ámde addigra sokkal jobb helyzetbe jutottam, mint valaha is, sokkal inkább meg tudtam állni a saját lábamon. Nagyon nagy ültetvényem volt, majdnem hetven négerem és egyéb rabom, egyszóval valóban gazdag lettem, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy úgyszólván a semmivel kezdtem. Helyesebben szólva, nem volt semmi tökém, de mégis nagy elönnyel indulhattam, mert olyan ember támogatását és barátságát élvezhettem, hogy igazán nem volt szükségem semmi egyéb tökére. Ha ötszáz fonttal vágok neki, de hiányzik gazdám tanácsa, segítsége és pártfogása, nem lettem volna jobb helyzetben, de ö megígérte, hogy embert csinál belölem, és úgy is tett. Egy tekintetben, merem mondani, ki is érdemeltem jóindulatát, mert úgy rendbe hoztam ültetvé­nyét, úgy szabályoztam négereinek igazgatását, hogy ha ötszáz fontot áldoz rá, azt se érezte volna elfecsérelt pénznek. Dolgai mindig rendben voltak, és elgondolásai szerint haladtak; minden virágzott; összes rabjai szerették, még a négerek is, mert ismeretlen volt közöttük a kegyetlen büntetés és szigorúság.

Saját ültetvényemet ugyanúgy vezettem: úgy hatottam négereim értelmére és érzelmeire, hogy örömmel szolgáltak engem, tehát hüségesen és szorgalmasan is. Szomszédom ültetvényén viszont alig telt el hét a rabok legszörnyübb felzúdulásai, ordítozásai, sikoltozásai nélkül, vagy a kínzások miatt, vagy pedig azoktól való félelmükben. Mikor az ö négerei a mieinkkel beszélgettek, azt kívánták, bár haltak volna meg és mentek volna vissza (úgy látszik, azt hitték, hogy haláluk után visszajutnak) a saját országukba.

Ha mogorva, ostoba fickóra akadtam, ami olykor-olykor elkerülhetetlen, mindig megváltam töle, és eladtam, mert egyet sem akartam magamnál tartani, aki nem érti meg a nyájas bánás­módot és nem érzi magát lekötelezve töle. De ritkán botlottam ilyen rossz természetübe, mert rájöttem, hogy az egyszerü, értelmes beszédre a legdurvábbak dühe is megtörik és meglágyul. Ha megértik saját érdeküket, az elöbb-utóbb meggyözi öket, ha pedig nem, ennek az ellenkezöje olyan általános az én embereim között, hogy saját pajtásaik és földijeik fordulnak ellenük, és az észre téríti öket, semmivel se lassabban, mint bármi más. És aki nem sajnálja az idejét, könnyen rá fog jönni, hogy elég egy vezetö emberüket kezelhetövé, elégedetté, hálássá tenni, az az összes többinél eléri ugyanezt, mégpedig rövid idö alatt és könnyebben, semmint el lehetne képzelni.

Immár ültetvényes voltam és egyúttal diák is, fentebb említett pedagógusom pedig igen szorgalmasnak és igazán rendkívüli embernek bizonyult: nem csupán nagy buzgalommal tanított, hanem bámulatos ítélete is volt tanítás dolgában. Hiszen azóta többször is láttam már, hogy nem minden jó tudós válik be iskolamesternek, és a tanítás müvészete gyökeresen különbözik a tanított nyelv tudásának a müvészetétöl.

Ebben az emberben azonban egyesült ez a kettö, és igen nagy hasznomra vált vele. Olyan érté­ket jelentett nekem, hogy okkal voltam körülményeihez képest nagyon nyájas hozzá. Egyszer megengedtem magamnak, hogy megkérdezzem töle: ö, akit biztosan bökezüen neveltek, és nagy elönyökkel indult az életben, hogyan süllyedhetett olyan nyomorúságos helyzetbe, mint átjövetelekor volt? Óvatosan kezdtem kérdezni, mert gondoltam, hogy talán nem kellemes neki mindezt elbeszélni, de kárpótoltam is azzal, hogy amennyiben nem akar belemenni ebbe a beszélgetésbe, készséggel elnézem neki, és korántsem veszem rossz néven. Ezt azért tettem, mert ha egy embert ilyen csapások értek, azzal mindig tapintatosan kell bánni, és nem szabad semmit se meséltetni vele, ami bánatot okoz neki, vagy amit szívesebben eltitkolna.

Ám ö azt felelte, hogy visszatekinteni múltjára csakugyan renovare dolorem;[23] de az ilyen önsanyargatás mostan hasznára válik, mert elösegíti a megbánást, amit, reméli, hogy immár öszintén kezd érezni. Elszörnyedve tekint ugyan vissza a kicsapongásban eltöltött idöre meg rosszra fordított adományaira, melyekkel a bökezü teremtö megáldotta és különb célokra ruházta fel, de mégis azt gondolja, hogy annyit kell magára vennie a szégyen terhéböl, amennyit számára isten kimér, mivel máris szégyentelen módon magára vette a bün terhét, míg isten meg nem állította benne (reméli még, hogy kegyelemböl) és nyilvános gyalázatba nem hozta. Azt ugyan nem mondhatja, hogy igazságot szolgáltattak neki, mert akkor az öröklétbe küldték volna teljes kétségbeesésben, nem pedig Virginiába, hogy vezekeljen a leggonoszabb életért, melyet ember valaha is élt. - Folytatta volna, de szavait félbeszakította szenvedélyes belsö küzdelme, és könnyek között úrrá lett rajta a bánat.

Úgy tettem, mintha nem szentelnék ennek több figyelmet. Csupán azt mondtam, sajnálom, hogy kérdeztem a tárgyról, csak kíváncsiságom vitt rá. Ha tudatlan, tanulatlan, kezelhetetlen alakokat látok nyomorba és gyalázatba süllyedve, nem faggatom öket dolgaikról, de ha tehetséges, tanult emberek jutnak ilyen helyzetbe, arra következtetek, hogy valami különös gonosz cselekedet volt az oka. - Így is van - hagyta rám. - Latinul kértem kegyelmet a bírótól. Az azt mondta, ha ilyen tanult ember esik ekkora vétkekbe, az még elítélendöbb, mint mások, hiszen tudománya egyengeti útját, elönyöket szerez neki, tehát kevesebb a kísértés, hogy bünbe essék.

- Ámde, uram - folytatta -, azt hiszem, az én esetem ugyanaz volt, mint a gonosz emberek többségéé: szükséget szenvedni annyi, mint gonosznak lenni; mert a szükség nem akármilyen kísértés, hanem olyan, hogy az emberi természetnek nincs elég ereje ellenállni neki. Milyen jó is hát isten - tette hozzá -, aki megszabadít a kísértéstöl, megszabadítván minket a szükségtöl!

Annyira átéreztem szavainak igazát, ismervén azt saját esetemböl, hogy nem tudtam mélyebben belebocsátkozni a beszélgetésbe, de ö önként folytatta: - Erre, uram, olyan érzékeny vagyok, hogy mostani helyzetemet sokkal kevésbé tartom nyomorúságosnak elözö életemnél, mert megszabadultam a kényszertöl, hogy rosszat tegyek, még betevö falatomért is. Hiszen az volt a romlásom és szerencsétlenségem akkor! Most nem vagyok kénytelen mások szájából ragadni ki kenyeremet, bünnel, eröszakkal, megvan a táplálékom, bár kezem kemény munkájával kell megkeresnem, és hálát adok istennek ezért a különbségért. - Itt szünetet tartott, de aztán így folytatta.

- Mennyivel különb egy virginiai rabszolga élete a világ legsikeresebb tolvajáénál! Itt nyomorúságosan, de becsületesen élek; elszenvedem a rosszat, de nem cselekszem; testem bünhödik, de lelkemen nincsen teher. Egykor azt mondtam, hogy nem érek rá lelkiismeretembe tekinteni, ezt majd akkor kezdem, ha lesz némi nyugtom, tudok egy kis idöt szakítani rá, most pedig isten talált nekem idöt, hogy vezekeljek. - Így folytatta sokáig. Hálát adott, azt hiszem, tiszta szívböl, hogy megszabadult elözö, hitvány életétöl, és nem bánná akkor se, ha tízszer nagyobb lenne a nyomorúsága.

Szavai öszintén meghatottak, hiszen magam is jól ismertem a kétféle helyzet valóságos különbségét. Ezért nagyon elevenen érintettek, bár megvallom, hogy mindaddig keveset sejtettem a kérdés vallási oldaláról. Én is bünözö voltam, akárcsak ö, ha nem is éppen olyan fokon, csakhogy mit se tudtam a vezeklésröl. Nem is láttam semmit se bünnek, ha vissza­tekintettem, csak szégyenteljes, úriemberhez méltatlan életnek, és ez sokszor foglalkoztatta gondolataimat.

- Jól van - mondtam -, most bünbánóan beszél, és remélem, öszintén. De mi lenne, ha kiszaba­dulna az eladott rabszolga nyomorult helyzetéböl? Mit gondol, nem lenne-e ismét ugyanaz az ember?

- Áldott legyen isten neve - felelte -, mert ha azt hinném, hogy ismét ugyanolyan leszek, öszintén imádkoznék azért, hogy ne szabaduljak ki, és maradjak inkább örökre rabszolgának, semhogy bünös legyek.

- Jó, de tegyük föl, hogy ugyanolyan szükséget szenved, ugyanúgy éhezik, akkor nem ugyanúgy cselekedne?

Nagyon hevesen felelte, hogy ez mutatja, mennyire szükségünk van az Úr imájában foglalt könyörgésre: "És ne vígy minket a kísértésbe"; meg Salamon vagy Agur imájára: "Se pedig megszegényedvén, ne lopjak."[24] Mindig könyörögnék istenhez, ne hagyjon olyan kelepcébe esni, melynek az emberi természet nem tud ellenállni, de egy kicsit remélem, hogy inkább próbálnék éhezni, mint lopni, ám azért is könyörgök, hogy szabadíttassak meg a veszedelemtöl, mert nem ismerem önnön erömet.

Ez igazán becsületes beszéd volt. Olyan öszintén szólt mindvégig, hogy nem gyanakodhattam reá. Mikor egyszer ismét erröl a tárgyról beszélgettünk, elöhúzott egy kis piszkos könyvet, abba beírta egy verses imáját, és azt hiszem, hogy nem sok olyan keresztény akad a világon, aki ilyet írhatna alá. Elsö dolgom volt, hogy följegyezzem, mert soha életemben nem láttam még semmi hasonlót. Sorai a következök:

Uram! Vad búmtól nyugtot sose adj,
Mígnem sok bünöm is magamra hagy;
Bármily zord sorsba mardos gyötrelem,
Ne szünjön, míg csak bün lakik velem.
   Krisztusért, hagyd meg rajtam mind a kínt.
Míg csak gyöztes kegyelmed nem tekint
A trónról, melyet vétkem elhagyott,
S én szivvel-lélekkel foglyod vagyok,
Majd, ha irgalmad gyözött teljesen,
S magam igaz hittel alávetem.

Volt több is ugyanerröl a tárgyról, ami így kezdödött, mivel pedig ezek a sorok érzékenyen érintettek, azóta is világosan emlékszem rájuk, és azt hiszem, ezerszer is elismételtem öket magamban.

Biztosak lehettek benne, hogy többet nem faggattam ilyen rendkívüli és megragadó válasz után. Könnyü volt belátni, hogy ez az ember öszintén vezekel, és nem bánkódik a büntetés miatt, melytöl szenved, helyzete nem bántja öt, söt inkább hálás érte. Azért gyötri nyugta­lanság, mert érzi, milyen gonosz, visszataszító életet folytatott, tudja, milyen förtelmes bünöket követett el isten és ember ellen, és mennyire nem fogta fel helyzetét, mielött ide került volna.

Megkérdeztem, hogy nem voltak-e ilyen gondolatai, mielött vagy miután kiszabták rá az ítéletet? Azt felelte, hogy Newgate, mert úgy látszik, a bristoli börtönt ugyanúgy hívják, mint a londonit, ritkán tesz bárkit is vezeklövé, de gyakran még gonoszabbá keményíti a bünözöket, és megtanítja öket istennek-ördögnek fittyet hányni. Azonban mégis elégtétellel tekinthet vissza, mert elmondhatja, hogy nem volt teljesen érzéketlen még akkor sem, bár szó se volt nála arról, hogy komolyan, lelkiismeretesen tekintsen föl, a mennyek felé. Valóban gyakran nézett vissza rosszul töltött életére, és gondolkozott rajta, még mielött a börtönbe került volna, mikor gonosz üzelmei között némi idöt talált az elmélkedésre. Néha mondogatta magának: - Merre haladok? Hová visz engem mindez végül is? Hol fejezödik be minden? Bün és gyalázat egymás nyomában jár, én pedig biztosan az akasztófára jutok. Olyankor vertem a mellemet, és így beszéltem: "Ó, te hitvány nyomorult! Mikor fogsz vezekelni?" És éppoly gyakran feleltem magamnak: "Soha! Soha! Soha! Hacsaknem a börtönben vagy az akasztófa alatt."

- Olyankor - folytatta - sírtam, sóhajtoztam, és visszatekintettem egy kicsit alávaló életemre, melynek történetén elbámulna a világ. De ó, jaj! A látvány oly sötét volt, olyan rémülettel töltött el, hogy nem tudtam elviselni, ezért borban meg társaságban kerestem menekvést és könnyebbséget, de a bor szertelenséget hozott, a társaság pedig, ugyanolyan gonosz lévén, mint jómagam, kísértésbe vitt. Akkor aztán minden elmélkedés szétfoszlott, én pedig ugyanaz az ördög lettem, mint azelött.

Annyi érzelemmel mondta ezt, hogy arca mindig mosolygott, ha ilyesmiröl beszélt, de a szeme közben mindvégig könnyes volt; mert ha helyes lehet ez a kifejezés, örömteli bánat volt beszélnie róla.

Számomra ez különös elbeszélés volt, és kezdett valamilyen érthetetlen módon hatni rám. Szívesen hallgattam, ha ilyesmiröl beszélt, de utána mindig ólomsúly nehezedett a szívemre, nem tudtam, mitöl, el nem képzelhettem, mi végre, valami nyomasztotta lelkemet, de képtelen lettem volna leírni azt, vagy megmondani, mi bajom.

Ő pedig folytatta elbeszélését. - Ezek után egy semmiség miatt kerültem a törvény kezére, olyasmiért, ami tréfaszámba megy a mi büneink között, és engem, aki útonállást is, más rablást is elkövettem vagy százat, hogy részleteik megtöltenének egy egész könyvet, és ha bármikor elfognak, megvasalva kellett volna a bitófa alá vinniük, ha pedig nyilvánosságra kerül a dolog, minden bizonnyal legalább húszan tanúskodnak ellenem, engem sietve, titokban egy falusi börtönbe vittek hamis néven. Mivel jogom volt kérni, hogy egyházi bíróság elé állítsanak,[25] és csak egy csekélységgel vádoltak, melyben nem is voltam föbünös, a deportálás kegyében részesültem.

Áldott változás ment végbe bennem - folytatta. - Remélem, elmondhatom róla, hogy isten müve. És mit gondol kegyelmed, mi idézte elö, mi érintett a legérzékenyebben? Nem büneim nagysága, hanem a csodák, melyeket az irgalmas gondviselés tett. Ha az valakinek irgalmat tartogat, gyakran tövisbe, bánatba, nyomorúságba veti csekélyebb vétkekért is, hadd lássa a vétkezö, hogyan kíméltetett meg a lelkén száradó nagyobb bünért járó büntetéstöl. Azt hiszi, érzéketlen maradhattam az iránt, hogy ez csakis az isteni jóság csodatétele lehet? Hiszen oly sokszorosan rászolgáltam a bitófára! Múlhatatlanul meg kellett volna halnom, ha tudják valódi nevemet, vagy megneszelik, hogy egy magamfajta hírhedt gonosztevöt tartanak örizetben. Ez volt bünbánatom elsö indítóoka, íme, a mi Nagy Teremtönk jósága megkímélt engem, mikor eljátszottam életemet az Ő ítélöszéke elött. Kegyesen kiemelt engem a nyomorúságból, melybe magam vetettem magam, és melyböl szabadulni nem lett volna módom. Éppen e nyomorúságot tette szabadulásom eszközévé, jóra fordítván a rosszat, holott mi a legrosszabbra fordítjuk az Ő jóságát, márpedig ezek a legerösebb indítóokok, melyek bünbánatra bírhatnak; és a tolvajok megkímélése az akasztófától bizonyára több bünbánót teremt, mint maga az akasztófa.

Annyi igaz - folytatta -, hogy a büntetéstöl való félelem erösen hat az elmére. A fenyegetö halál elött az ember lelkét borzalom tölti el, és ezt rögtön bünbánatnak nevezik, bár szerintem nagyon is gyakran tévesen. Csak félelem az a lélekben az elszenvedendö büntetéstöl, és rémület a bekövetkezendök borzalmas kilátásától. A kegyelem érzése azonban egészen más, az megragadja az összes indulatokat meg érzelmeket, és öszinte, tettetés nélküli iszonyatot kelt a bün mint bün iránt; megérteti, hogy az vétek Jótevönk ellen, alávaló és hálátlan cselekedet Ellene, ki életet adott nekünk, annak minden áldásával és kellemességével, és ki meghódított minket folytonos jótéteményeivel, mikor arra ingereltük, hogy elpusztítson.

Ez volt, uram - folytatta -, a forrása ama bünbánatnak, mely annyira felvidít engem; ez az az örömteli bánat, melyröl az imént beszéltem; ettöl ül mosoly az arcomon, míg könny hull két szememböl. Csak azzal írhatom le ezt az örömöt, uram, hogy miután elértem a tevékeny élet korát, soha egy boldog napom se volt, míg csak partra nem szálltam ebben az országban, és dolgozni nem kezdtem a kegyed ültetvényén. Meztelen voltam és éhes, elcsigázott és erötlen, hideg kínzott télen, höség gyötört nyáron. Aztán kezdtem felismerni helyzetemet, és felfogni a különbséget a test nélkülözései meg az elme gyötrelmei között. Azelött böségben tivornyáz­tam, itt kemény sorssal küszködtem; amott henyeségben és kéjes jólétben fetrengtem; itt robotoltam, míg néha majd összeroskadtam a teher alatt. De mennyivel boldogabb voltam itt, mint ott! Ottan poklot hordtam a lelkemben, borzalom és zürzavar töltött el, mindennapos rémület voltam saját magamnak, állandóan készen álltam a nyomorúságos végre, itt viszont áldott nyugalom enyhíti lelkemet, a mennyország jelképe és elöfutára. Hálásan és alázatosan imádom azt a kegyelmet, mely kiragadott az ördög karmaiból. Ezek az érzések foglalják el gondolataimat, legfárasztóbb óráimat kellemessé teszik, munkámat könnyüvé, szívemet fel­vidítják. Sose fekszem le kemény ágyamra anélkül, hogy istent túláradó szeretettel dicsérjem, nem csupán azért, mert nem vagyok az elítéltek odújában, és megmenekültem a megérdemelt haláltól, hanem azért is, mert nem leskelödöm a Lövészek Dombján;[26] nem vagyok már rabló, az igaz és becsületes emberek rémülete, az ártatlanok és szegények fosztogatója, tolvaj és gonosztevö, akit ki kell irtani a föld színéröl a többiek biztonságáért. Megszabadultam a szörnyü kísértéstöl, hogy bünözzek a fényüzés kedvéért, és egyik vétkem szükségessé tegye a másikat. És tanúbizonyságot teszek róla, hogy ez elegendö a legkeserübb bánat meg­édesítésére, és hálássá tud tenni egy embert Virginiáért vagy akár egy rosszabb helyért is, ha van olyan.

Aztán föltett nekem egy kérdést: mi történne, ha az emberek világosan láthatnák a menny­országot meg a poklot, az egyiknek az örömeit, dicsöségét és leírhatatlan boldogságát, a másiknak a borzalmait? Mi lenne, ha mindkettöröl ítélhetnének, amennyire az az emberi gondol­kodás erejéböl telik? Szerinte az elöbbinek nagyobb ereje és hatalma lenne a világ megjavítására, mint az utóbbinak. De erröl még más alkalommal is beszélgettünk.

Megkérdezhetik, hogyan hallgathattam mindezt végig felindultság nélkül, annál is inkább, mert oly sok tekintetben ráillett saját esetemre meg korábbi életkörülményeimre! Hamarosan külön fogok felelni rá. Neki azonban egy szót se szóltam erröl a kérdésröl, mert egészen másképp látott engem, mint én saját magamat. Nem is bocsátkoztam semmilyen bizalmas közlésbe saját történetemröl, mint az ilyenkor szokás, hanem csupán tudattam vele néhányszor, hogy nem bünözöként vagy deportáltként jöttem át Virginiába. Ez eléggé szükséges volt, mert sok jó helyzetben élö virginiai lakos került oda úgy.

Ami engem illet, elég volt az, hogy jó helyzetben vagyok. Senkit sem érdekelt, hogy mi voltam: az ottaniak már elfeledték, mely balszerencse folytán kerültem az országba, vagy hogy valaha is másképpen szolgáltam, mint önként, és eszem ágában se volt szellöztetni titkaimat. Minderröl hallgattam hát; de mégis lehetetlen volt elrejtenem zavaromat, valahányszor ö ilyesmiröl beszélt. Mindaddig fogalmaim a dolgokról csak megjelenésükön alapultak, aszerint, hogy engem kedvezöen vagy kedvezötlenül érintettek-e. Úgy véltem, az élet boldog vagy boldogtalan oldala az, ami nekem nyugalmat, illetve szomorúságot szerez. Nem figyeltem arra, azaz tulajdonképpen nem is sokat értettem abból, mennyiben befolyásolja az élet fordulatait a teremtö, mennyiben irányítja mindet egy úristen, aki kormányozza a világot és az összes lényeket, melyeket megalkotott.

Csupán annyi neveltetésben volt részem, amennyiröl hallottatok, tehát nem neveltek, nem oktattak vallásra, igazában azt se tudtam, hogy mit jelent. Ebben az idöben már kerestem a vallást a magam módján, de az úgyszólván csak nézelödés volt a világban, hogy mi is az, és mit cselekednek benne. De ami alkotóját illeti, valóban nemigen akadt az összes lelkes lények között, akiket létrehozott, egy is, aki annyira híjával volt az ismeretnek istenröl, mint én, és aki oly kevéssé érdeklödött volna iránta.

Ám ennek a fiatalembernek a komoly, szenvedélyes beszéde mindenféleképpen hatott rám, és kezdtem azt mondogatni magamnak, hogy ennek az embernek az elmélkedései kétségtelenül nagyon is helyesek; miféle istenteremtés vagyok hát én, és mit müveltem eddig? Én, ki soha életemben egyszer se tettem ilyet! Ki egyszer se mondtam csak annyit is: - Hála neked, istenem, hogy annyi mindentöl megmenekültem és annyi mindent elértem ebben a világban. És mégis, életem teli volt változatossággal, csodálatosan megszabadultam veszélyektöl meg bajoktól, ugyanolyan soktól, mint ez a fiatalember, ha pedig mindezt egy láthatatlan kéz müvelte irántam való kegyelemböl, mit tettem én, és hol éltem én, hogy a legérzéketlenebb és leghálátlanabb vagyok isten minden teremtménye közül?

Ezek a gondolatok valóban kezdtek hatalmukba keríteni, és nagyon búskomorrá tettek. De ami a vallást illeti, igen keveset értettem belöle. Ha bármi olyasfélére szántam volna magam, hogy új módon éljek vagy másképp közeledjek a valláshoz, azt se tudtam volna, melyik végén kezdjem.

Egyik napon az oktatóm, mert mindig így neveztem öt, történetesen kezében tartotta a bibliát és lapozgatta, mint általában naponta sokszor, bár én nem tudtam, minek. Egyszer kivettem a kezéböl, és kezdtem nézegetni. Ezt nemigen tettem azelött, söt azt hiszem, nyugodtan állít­hatom, egész életemben soha el nem olvastam belöle egy fejezetet. Ő akkor a bibliáról csupán mint könyvröl beszélt: honnan szerezte, hogyan hozta Virginiába. Aztán egy szenvedély­kitöréssel megcsókolta: - Ez az áldott könyv! Ez volt minden kincsem, amit Angliából magammal hoztam, minden vigaszom. Sok bánatomban nem cseréltem volna el a világ semmi más kincsére. - Így folytatta hosszasan.

Egyáltalán nem értettem, mit akar mondani. Csupán gyermeki gondolataim voltak arról, mit müvel a gondviselés a világon, és milyen kegyesen bánt velem. Kivettem kezéböl a könyvet, és bele akartam nézni. A kötet az Apostolok Cselekedeteinél nyílt ki, a 26. rész 28. versén, ahol Agrippa így szól Szent Pálhoz: "Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek." - Azt hiszem - mondtam -, van itt egy sor, mely hajszálpontosan talál reám, miután kegyed ilyen hosszan beszámolt önmagáról. Hadd olvassam föl a király szavait; ezzel fölolvastam neki a sort. Elpirult a szövegtöl, és így szólt: - Bár válaszolhatnék magának az apostolnak a szavaival, ki így felelt a következö versben: "Kívánnám istentöl, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, aminö én is vagyok, s bilincsektöl megválva."

Én immár harmincéves múltam saját számításom szerint, mégpedig jócskán, amennyire mó­dom­ban állt számon tartani koromat, hiszen senkim se maradt, aki ismerte volna születésemet. Mondom, harmincéves múltam már, és jó néhány viszontagságon mentem át, de tökéletesen el voltam hagyatva gyermekkoromban, és semmiféle oktatásban se részesültem mint ifjú, így aztán nem volt tudomásom semmi olyasmiröl, ami érdemes a vallás nevére. Ez volt az elsö alkalom, mikor szívem némi sejtelmet fogadott be vallási kérdésekröl. Oktatómmal folytatott beszélgetéseink megleptek, különösen akkor, mikor annyi érzéssel szólt múltbeli körülmé­nyeiröl, és azok oly nagyon hasonlítottak az enyéimre. Valahányszor vallásos tanulságra jutott saját helyzetéböl, és egyik állapotából következtetéseket vont le a másikra, mindig puska­golyóként csapódott elmémbe az a gondolat, hogy nekem minden bizonnyal ugyanannyi hálaadnivalóm és vezekelnivalóm van, mint neki, csak annyi a különbség, hogy ö sokat tudott a magasabb rendü dolgokról, én meg semmit, tehát nem is lehettem hálás értük. Viszont visszanyertem szabadságomat, talpra állítottak, úr lettem, jólétben, szerencsés körülmények között élek, pedig pontosan ugyanabból az alacsony, szerencsétlen állapotból emelkedtem föl, melyben ö van, vagyis az eladott rabéból; de ö az is maradt még. Így hát nagyobb bünéért súlyosabb balsors is sújtotta.

A hálának ez a hitkérdése mélyen behatolt elmémbe, és súlyosan nehezedett reá. Emlékeztem arra, milyen határtalanul hálás voltam régi uramnak, aki kiemelt alacsony helyzetemböl, mennyire szerettem még a nevét is, mondhatni, a földet is, melyet taposott. De egyetlenegyszer se gondoltam semmilyen magasabb kötelezettségre, nem bizony, még annyira se, mint a farizeus, aki mondott egy "Köszönöm neked, istenem"-et, pedig az Ő gondviselése biztosan nagy hatással volt egész sorsomra.

Új oktatóm részletesen elmondta, hogy mindezek a dolgok nem történnek meg velünk egy isteni hatalom irányítása nélkül; hogy isten rendelt el mindent, még az élet legapróbb, leg­csekélyebb eseményét is, olyannyira, hogy "Egy hajszál a fejünkröl le nem esik a földre" az ö engedélye nélkül.[27] Hamarosan eszembe jutott, hogy amennyiben ez így van, én a leghálát­la­nabb kutya voltam a gondviselés iránt, mely annyi sokat tett értem. Rögtön így következ­tettem: ez a hatalom, melyet annyira megbántottam, nagyon is igazságosan újra elveheti gyapját meg lenét, melyben mostan öltözöm, és visszasüllyeszthet kezdeti körülményeim nyomorúságába.

Ez nagyon megzavart, nagyon elgondolkodó és bánatos lettem. Új oktatóm azonban állandóan vigasztalt, és mindennap tanultam töle egyet-mást. Erre azt mondtam neki egy reggel, hogy azt hiszem, jobb lenne, ha nem latinra tanítana ezentúl, hanem inkább vallásra.

Nagyon szerényen azt állította, hogy képtelen bármiröl is tájékoztatni, amit ne tudnék, és azt ajánlotta, hogy naponta olvassam a szentírást, mert az az okulás egyetlen és biztos forrása. Azt feleltem neki, amit az eunuch Szent Fülöpnek, mikor az apostol megkérdezte töle, megér­tette‑e, amit olvasott: "Mi módon érthetném, hacsak valaki meg nem magyarázza nékem?"[28]

Gyakran beszélgettünk erröl, és úgy láttam, minden okom megvan rá, hogy megtérését öszintének tartsam. Ezért nem is tudom öt másképpen jellemezni, akármennyit beszéljek is róla. Ámde nem mondhatom, hogy saját gondolataim is érettek voltak már a megtérésre. Múltam némileg nyugtalanított. Most nagyon szabályos, józan életet éltem, mindig elfoglalt ültetvényem, tartózkodtam minden szertelenségtöl, már mielött ismertem volna öt, de nem állíthatom, hogy elegendö meggyözödés volt bennem úgy vezekelni, ahogyan oktatóm tette, sem azt, hogy alapos vallásos ismeretekre támaszkodhattam volna, így szándékom fokozatosan elenyészett, ahogy az általában történik, ha az elsö benyomások nem elég mélyek.

Eközben oktatóm hosszú elöadásokat tartott nekem saját szerencsétlen eseteiröl, és ezek pontosan illettek rám is. Ezért beszélgetéseink mindig nagyon komolyak és súlyosak voltak. Akkor se tudtunk könnyedek lenni, mikor valláson kívüli kérdésekre fordult a szó. Ő törté­nelmet olvasott fel nekem, ha pedig nem akadt könyv, magyarázott olyan dolgokról, melyeket a modern történelmi müvek nem jegyeztek föl, vagy legalábbis a rendelkezésünkre álló könyvek nem tárgyaltak. Ezzel olthatatlan szomjat keltett bennem, hogy lássak valamit abból, ami a világon történik, annál is inkább, mert akkor az egész világ többé-kevésbé bele volt bonyolódva a nagy háborúba, melyet a francia király Európának úgyszólván összes hatalmai ellen vívott.[29]

Most már úgy éreztem, hogy elevenen el vagyok temetve a világ egy eldugott sarkában, ahol egyáltalán semmit sem láthatok az eseményekböl, hallani is csak keveset hallhatok róluk, azt is csak fél évvel, de néha egy évvel is megtörténtük után. Egyszóval újra gyakran illettem magamat a régi szemrehányással, hogy még ez sem úriemberhez illö élet.

Igaz, hogy sokkal közelebb állt hozzá, mint a zsebmetszöé és még inkább, mint az eladott rabszolgáé. De egy szó, mint száz, ennyi nem volt nekem elég, és nem lelhettem benne örömömet. Volt immár egy második, igen tekintélyes ültetvényem is, mely nagyon szépen gyarapodott, majdnem száz különféle rabom dolgozott rajta meg egy felvigyázóm, kiröl elég jó okkal mondhattam, hogy megbízom benne, söt kezdett csírájából kibontakozni az újonnan alapított harmadik, így hát semmi se tarthatott vissza attól, hogy menjek, ahová akarok.

Kezdtem foglalkozni egy angliai út gondolatával. Elhatároztam, hogy amint lehet, nekivágok, de titokban többet is meg akartam nézni a világból, ha lehetséges. A valóságban is látni kívántam mindent, amiröl eddig csak könyvekböl voltak elképzeléseim.

Így hát siettettem harmadik ültetvényem elrendezését, hogy bérbe adhassam vagy felvigyázóra bízhassam, amint alkalom nyílik reá.

Ha rászánom magam, hogy egy felvigyázóra vagy intézöre hagyjam, senki a világon nem lehetett volna megfelelöbb oktatómnál, de gondolni sem akartam arra, hogy megváljak töle, ki felkeltette bennem az utazás vágyát, és úgy döntöttem, hogy magammal viszem útjaimra.

Eltelt további három év, míg úgy elrendezhettem dolgaimat, hogy elhagyhassam az országot. Közben felszabadítottam oktatómat rabszolgaságából, és visszaadtam neki szabadságát, de nagy csalódásomra kiderült, hogy nem jogosíthatom fel angliai utazásra, míg le nem jár az ideje, bejegyzett deportálási végzésének megfelelöen, így hát megtettem felvigyázóim egyikének, ezzel pedig fokozatosan új reményeket adtam neki az életre, ugyanolyan módon és hasonló lépésekben, ahogy engem emelt föl atyai jótevöm. Csak annyi volt a különbség, hogy én nem segítettem öt saját ültetvény megindításában úgy, ahogy engem segítettek, mert nem voltam jelen, hogy megtehessem. Az, hogy felvigyázóvá léptettem elö, csak azonnali könnyítés volt számára, felszabadítás a robot meg a nehéz rabsors alól. De ö maga sokkal inkább hozzájárult saját felszabadulásához, szorgalmával és becsületes igyekezetével.

Akárhogy is, ezt a bizalmi állást olyan hüséggel és odaadással töltötte be, hogy híre ment a vidéken. Mikor visszatértem, egészen más körülmények között találtam öt, mint eljövetelem­kor, közben pedig húsz évig fö jószágigazgatóm volt.

Azért emlegetem minél bövebben ezeket a dolgokat, hogy bármelyik szerencsétlen nyomorult, kit balsorsa ilyen körülmények közé vethet, láthassa ezt a beszámolót, és a következö rövid tanulságokat vonhassa le példáimból.

1. Virginia egész életének legboldogabb helyévé, a deportálás pedig legboldogabb szakaszává válhatik. Ha ugyanis öszintén vezekel és odaadó szorgalommal dolgozik, sikeresen megszaba­dulhat életének botrányos gonoszságától, teljesen új helyzetbe kerül, melyben nem kísértik korábbi bünei, és van reménye rá, hogy a jövöben jobban éljen.

2. Virginiában bárki, a legalávalóbb, legmegvetendöbb nyomorult is biztos lehet benne, hogy rabságidejének lejárta után jól élhet, és meggazdagodhatik, ha szorgalmasan, iparkodva végzi az országban szokásos munkát. (Föltéve, hogy él és egészséges.)

Mivel erre az alapra a világ legszerencsétlenebb nyomorultja is jogosult, véleményem szerint egy deportált bünözö sokkal boldogabb, mint az ország legsikeresebb lefüleletlen tolvaja. Vannak szegény fiatalok, akik önként átmennek amaz országokba: elszegödnek, hogy szállít­sák át öket és helyezzék el ott. Azok nem is olyan bolondok, mint sokan képzelik, különösen, ha új gazdáik tisztességesen bánnak velük. Lehet, hogy azelött nem tudták, mihez fogjanak, vagy helytelenül viselkedtek, Virginiában viszont azonnal gondoskodnak róluk, ez biztos, de idejük letelte után olyan helyzetbe segítik öket, hogy tudjanak gondoskodni magukról. De visszatérek saját történetemhez, mely most új színtérre vezet.

Immár készülödtem angliai utamra, miután tökéletesen megbízható kezekben hagytam ültet­vényemet. Elöször is nagy áru és pénzkészlettel láttam el magamat: legyen elegendö úti szükségleteimre, és küldhessek vissza nagy értékeket Marylandbe valamennyi ültetvényem használatára és ellátására. De mikor jobban megfontoltam az utazást, eszembe jutott, hogy nem lenne okos dolog teljes készletemet arra a hajóra rakni, melyen magam utazom. Ezért többször ötszáz nagyhordónyi[30] dohányt küldtem különbözö hajókon Angliába, értesítettem londoni üzletfelemet, körülbelül mikor fogok hajóra szállni, hogy magam is átmenjek, és megbíztam, hogy kössön tekintélyes összegü biztosítást, arányban rakományom értékével.

Körülbelül két hónappal azután útnak indultam. Tengerre szálltam Anglia felé egy erös, huszonnégy ágyús hajón, mely hatszáz nagyhordónyi dohányt szállított. Augusztus elsején elhagytuk Virginia földfokait. Az elsö két héten igen kellemetlen, viharos utazásunk volt, bár a közhit szerint ez az évszak jó idöt szokott hozni.

Tizenegy napja voltunk már tengeren, a szél pedig többnyire nyugatról vagy nyugat-északnyugatról fújt, igen erösen, így sokkal messzibbre vitt minket kelet felé, mint az Angliába vezetö úton szokás. Akkor meg tomboló vihar tört ránk, mely öt napig dúlt szinte enyhülés nélkül, úgyhogy kénytelenek voltunk futni a szél elöl, ahogy a tengerészek mondják, akármerre vessen is a véletlen. Ez a vihar nagy kárt tett hajónkban, lékeket is kaptunk, de nem olyan súlyosakat, hogy a szorgalmas tengerészek be ne tudják tömni. A kapitány újra a szárazföld felé kormányozott, amennyire csak tudott a szél meg a hatalmas hullámok ellen, de végül is úgy döntött, hogy eltér a Bermudák felé.

Nem konyítottam eléggé a tengerészeihez, hogy megértsem, min vitatkozik a kapitány meg az elsö tiszt. De úgy látszott, hogy túlfutottunk a megfelelö szélességi fokon, és már nem érhetjük el a Bermudák szigeteit. A kapitány meg az elsö tiszt meröben ellentétesen vélekedtek, számításaik szokatlanul távol estek egymástól, mert a viharban elvesztették tájékozódásukat. A kapitány, magabiztos ember lévén, sértegette az elsö tisztet, és fenyegetözött, hogy elbocsátja, ha Angliába érnek. Az elsö tiszt kitünö müvésze volt a tengerészetnek, tapasztalt hajós, de szerény ember is. Erösködött ugyan, hogy igaza van, de illö, tiszteletteljes modorban. Több nap után a szél alábbhagyott, és az ég kitisztult, elvégezhették megfigyeléseiket és megtud­hatták, hol vannak. Kiderült, hogy az elsö tiszt számítása volt helyes, és a kapitány tévedett, mert a szélesség huszonkilencedik fokán jártunk, igen távol a Bermudáktól.

Az elsö tiszt egyáltalán nem használta ki illetlen módon a fölfedezést, udvariasan fogadtatta el, a kapitány meggyözödött róla, így a kölcsönös heveskedés megszünt. De a következö kérdés az volt, mit tegyenek? Egyesek az egyik útvonal mellett kardoskodtak, mások egy másikat ajánlottak, de abban mindnyájan egyetértettek, hogy nem tarthatunk egyenesen Anglia felé, hacsak nem kapunk délies vagy délnyugati szelet, amit megtagadott tölünk a sors, mióta tengerre szálltunk.

Végül is abban egyeztek meg, hogy eltérünk a Kanári-szigetek felé. Ez a legközelebbi földdarab, eltekintve, a Zöldfoki-szigetektöl, melyek túlságosan délre vannak számunkra, ha elkerülhetjük öket.

Erre eltértünk északkelet felé. A szél még nyugatias volt, vagy egy kissé északra tért a nyugattól, így jól haladtunk, és körülbelül tizenöt napi hajózás után megpillantottuk a Pico de Teneriffét, egy óriási hegyet a Kanári-szigetek egyikén. Ott kipihentük magunkat, friss vizet és élelmet vettünk fel, kitünö bort is böven. Sajnos nem volt kikötö, melyben rendbe hozhattuk volna a hajót, pedig lékeket kapott, és gyenge állapotban volt annyi rossz idö után. Kénytelenek voltunk hát úgy boldogulni, ahogy tudtunk. Csak négy napig horgonyoztunk a Kanári-szigeteken, és újra tengerre szálltunk.

A Kanári-szigetektöl kezdve türhetö idönk volt és csendes tengerünk, míg a Zugokba nem értünk, mert így hívják a Csatorna bejáratát. A szél erösen fújt észak meg északnyugat felé, így kénytelenek voltunk nagyobb parttávolságot tartani, ahogy azt a tengerészek mondják, mikor behajóztunk a Csatornába. Ekkor íme! Egy huszonhat ágyús francia cirkáló vagy kalózhajó bukkant fel és utánunk eredt, kifeszítve minden vitorláját. A mi kapitányunk egy-két oldal­sortüzet váltott vele. Számomra ez rettenetes volt, mert sose láttam még ilyesmit. A francia hajó ágyúi végigsepertek rajtunk, megöltek és megsebesítettek hatot legjobb embereink közül.

Egyszóval harcoltunk, míg rá nem jöttünk, hogy nincs más választásunk, mint megadni magunkat. Ha nem így teszünk, elsüllyedünk a francia hajó oldalán, mert szabadulást semmi­képp se várhatunk. Harcoltunk tehát, elég hosszan ahhoz, hogy a kapitány megmentse becsületét, utána elfogtak, és St. Malo felé tartottunk.

Nem búslakodtam túlságosan a hajóban lévö árum elvesztésén, mert tudtam, hogy van elegem imitt-amott a világon, de mivel szó szerint megfosztottak minden holmimtól, úgyszólván még a testemen lévö ruháktól is, igen rossz helyzetben voltam. Valaki azonban tájékoztatta a kalóz­kapitányt, hogy én utas és kereskedö vagyok. Hívatott engem, kikérdezett körülményeimröl, és amint meghallotta, hogyan bántak velem, megparancsolta embereinek, hogy adjanak nekem vissza egy kabátot, kalapot meg egy pár cipöt, melyet rólam húztak le. Odaadta egy saját reggeli köpenyét, hogy viseljem, míg a hajón vagyok, és meg kell adnom, nagyon jól bánt velem.

Fogságba esésemen kívül volt még egy bánatom. A cirkáló fedélzetén tartottak fogva, a mi hajónkra pedig francia legénységet tettek, és elküldték St. Malo felé. Ez késöbb még nagyobb keserüséget szerzett nekem, mikor St. Malóba vittek, mert ott megtudtam, hogy a mi hajónkat útban arrafelé visszafoglalta egy angol hadihajó, és Portsmouthba kísérte.

A mi hajónk elküldése után a kalóz ismét a Csatorna bejáratánál cirkált széltében-hosszában egy ideig, mégsem találkozott zsákmánnyal. Végre megpillantottunk egy hajót, de kiderült, hogy az a saját nemzetükböl és mesterségükböl való. Azoktól megtudták, hogy eljutott a hír Angliába, miszerint valami francia kalózok ide-oda hajóznak a Zugokban, erre három angol hadihajó kifutott Plymouthból cirkálni a Csatornában, és biztosan reánk fognak akadni. A francia bátor, vakmerö fickó volt, eszébe se jutott visszakozni, hanem eltért északkeletre, a Szent György-csatorna irányába. A negyvennyolc és feledik szélességi fokon elég szerencsétlen módon találkozott egy nagy, gazdag angol hajóval, mely Jamaicából tartott hazafelé. Nagyon tisztán látszott a hajnali szürkületben, mikor egy ember az árbockosárban elkiáltotta magát: ‑ Au voile! Vitorla! - Azt reméltem, hogy az angol hadihajók, és a kapkodó sietségböl, amivel a harcra készülödtek, arra következtettem, hogy csakugyan azok. Kiszálltam függöágyamból, mert nem volt külön fülkém, melyben háljak, hadd lássam, mi megy végbe, de hamarosan rájöttem, hogy reményeim hiúk, a hajó nem azon az oldalon látszik, ahol lennie kellene. Ugyanis orrunktól balra volt, mert északra tartott, Írország partja felé. Mire kiértem, az összes vitorlák kifeszítve dagadtak, kezdödött az üldözés, sebesen haladtunk. Látszott azonban, hogy az a hajó is észrevette a miénket, és tudta, mifélék vagyunk, mert minden kifeszíthetö vásznával igyekezett távolodni Írország partja felé, hogy ott befusson egy kikötöbe.

Világos volt, hogy a mi kalózhajónk sokkal, de sokkal gyorsabb, két lábat tesz meg, míg az egyet, és estefelé utolérte a másikat. Ha csak hat órával tovább tudták volna tartani a távolságot, bejuthattak volna a Limerick folyóba vagy valahová a part közelébe, ahol nem merészeltük volna megtámadni a menekülöket. De utolértük öket, és mikor kapitányuk látta, hogy nincs más mód, bátran megállította a hajót, és készült a harcra. Annak a hajónak harminc ágyúja volt, de mélyen merült a vízbe, mert fedélközét megrakták áruval. Nem tudta kidugni alsó fedélzeti ágyúit, mert a tenger nagy hullámokat vetett. Végül mégis megkockáztatta, hogy kinyissa löréseit, és tüzelt három ágyúval egyik oldalán. De legnagyobb baja az volt, hogy nehezen mozgott súlyos rakománya miatt. A francia hajó máris az oldalánál termett, rázúdította oldalsortüzet, és hamarosan újra készen állt. Ámde a másiknak is erös legénysége volt, az angol tengerészek nekilódultak, és ök is részesítettek minket oldalsortüzeikben, nagyon fürgén és böségesen. Megtudtam, hogy az elsö csetepatéban a francia hajó máris egy csomó embert vesztett, a következö azonban még rosszabb volt. Az angol hajó nem vitorlázott ugyan olyan jól, mint a francia, de nagyobb volt és erösebb építésü. Mikor mi (a francia hajó) újra rárontottunk, az angolok merészen nekünk jöttek, keresztbe a hajónkra, orra meg horgonya között, és hozzánk kötözték magukat. Akkor zúdította ránk az angol kapitány alsó ágyúinak sortüzét, és úgy megszaggatta a francia hajót, hogy amennyiben tartani tudta volna, a kalóz megjárja. De a franciák valóban bámulatos gyorsasággal és bátorsággal mozogtak, a kapitány mindenütt ott volt, karddal kezében, elvágták magukat az angol hajótól, rudakkal eltaszították, és olyan sürü puskatüz alá fogták, hogy azok nem mutatkozhattak a fedélzeten. Mondom, így elszabadították magukat, oldalukkal fordultak a másik oldala felé, aztán hosszas tüzelés következett, és az angol hajó harcképtelenné vált. Tatárbocát meg alsó vitorlarúdját ellötték, és ami a legrosszabb volt, kapitányuk elesett, így aztán kénytelenek voltak megadni magukat, miután egész éjszaka és a következö nap egy részében is harcoltak.

A francia kapitány udvariasan azt kívánta tölem, hogy menjek le a rakodótérbe, míg a harc folyik. Udvariassága ellenére láttam, hogy nincs ínyére, ha a fedélzeten vagyok. Talán attól félt, hogy alkalmam nyílik valami kárt tenni, bár el nem tudom képzelni, hogyan tehettem volna. Különben is készségesen mentem, mert eszem ágában se volt megöletni magamat, különösen honfitársaimmal. Lementem hát, és leültem a seborvos mellé. Ott megtudhattam, hogy az angolok elsö oldalsortüze után hét sebesültet hoztak le hozzá, azután még harminchármat, mikor pedig az angolok keresztbe fordították elöttünk a hajóorrukat, és miután a franciák elszabadították magukat, további tizenegyet, így a franciáknak összesen ötvenegy sebesültjük meg huszonkét halottjuk volt, az angoloknak tizennyolc halottjuk és sebesültjük, köztük a kapitány.

A francia kapitány azonban diadallal fogadta a zsákmányt, mert az angolok rendkívül gazdag rakományt szállítottak, böven volt ezüst a fedélzetükön. Miután a franciák elfogták a hajót és elrabolták a nagy rakodótér összes javait, ami igen tekintélyes érték volt, az angol elsö tiszt titkos alkut kötött a francia kapitánnyal. Megígérte, hogy megmutatja egyedül neki hatezer pezó[31] rejtekhelyét, úgy, hogy egy embere se tudjon róla. A kapitány ráállt, és szavát adta, hogy szabadon bocsátja, amint partot érnek. Ennek megfelelöen éjszaka, mikor mindenki fújta a kását, amint mondják, vagy örségben volt, a kapitány meg a zsákmányolt hajó elsö tisztje átment a másik hajóra, és ott az elsö tiszt megmutatta a pénz rejtekhelyét, ígérete szerint. A kapitány elhatározta, hogy ott hagyja, míg meg nem érkeznek, utána pedig partra szállította saját magának, így sem a tulajdonosok, sem a tengerészek nem kaptak belöle semmi részt, ami mellesleg szólva csalárdság volt a kapitánytól. Az elsö tiszt viszont megfizette a váltságdíjat a titok felfedésével, és a kapitány szabadon is bocsátotta, pontosan ígérete szerint. Ezenfelül adott neki kétszázat a pezókból, hogy eljuthasson Angliába, és pótolhassa veszteségeit.

E zsákmány után a kapitány egyeden célja az volt, hogy épen eljusson vele Franciaországba, mert annak a hajónak a rakományából összes emberei és hajójának tulajdonosai is meggazda­godhattak. A rakomány jegyzéke, melyet kimásoltam a kapitány könyveiböl, a következö volt:

     260   nagyhordó cukor,
     187   kisebb hordó cukor,
     176   hordó indigó,
       28   kisebb hordó szegfübors,
       42   zsák vatta,
       80   kereskedelmi súlyegység elefántcsont,
       60   kis hordó rum,
18 000   pezó, az elrejtett 6000-en kívül, több csomag orvosság, teknösbékapáncél,
      cukrozott gyümölcs, csokoládé, citromlé, meg más nagy értékü áru.

Ez szörnyü veszteség volt az angol kereskedöknek és fejedelmi zsákmány a gazembereknek, akik megkaparintották, de mivel nyílt háborúban történt és úgynevezett becsületes küzdelem­ben, ahogy azt hívják, semmilyen kifogást se lehetett emelni ellene, és ami igaz, bátran harcoltak érte.

A kapitány már azelött se kockáztatta meg, hogy találkozzék az angol hadihajókkal, most pedig még óvatosabb lett, mert ilyen értékü zsákmányt semmiképp sem akart elveszíteni. Délnek tartott hat, olyannyira, hogy már-már azt hittem, át akar menni a Gibraltár-szoroson és Marseille-ben köt ki. De miután elérte körülbelül a negyvenöt és háromnegyedik szélességi fokot, elfordult keletre, be a Vizcayai-öbölbe, és mindnyájunkat Bordeaux folyójába vitt. Tulajdonosai vagy felettesei a nagy zsákmány hírére szárazföldön odautaztak, találkozni vele és megbeszélni, mit csináljanak a szerzeménnyel. A pénzt meg a rakomány egy részét termé­szetesen biztonságba helyezték, de azután a hajó továbbment a part mentén Saint-Malo felé, élve az alkalommal, hogy néhány francia hadihajó a part hosszában cirkál, és kíséretül szolgál neki egészen Ouessant-ig.

Ott a kapitány megjutalmazta és elbocsátotta az angol elsö tisztet. Az tengeren ment onnan Dieppébe, majd tovább Angliába útlevéllel, Flandrián, Ostendén át. Úgy látszik, a kapitány nagyon is szívesen küldte el a hajóról, nehogy másoknak is elárulja, amit neki fölfedett.

Bordeaux-ban voltam hát, Franciaországban, és egy reggel a kapitány megkérdezte tölem, mit szándékszom tenni. Eleinte nem értettem, mire céloz, de hamarosan tudtomra adta, hogy vagy átadnak az államnak mint angol hadifoglyot és elszállítanak Dinant-ba, Bretagne-ba, vagy pedig módot találok rá, hogy kicseréljenek, vagy váltságdíjat fizetek magamért. Ez a váltságdíj, mint azonnal megmondta, háromszáz koronát tett volna ki.

Nem tudtam, mitévö legyek, és arra kértem, adjon nekem idöt, hogy írjak barátaimnak Angliába, ugyanis küldettem nekik egy rakományt Virginiából, de nem tudhattam, hogy az nem került-e egy ugyanolyan kapitány kezére, mint ö, mert ha igen, akkor nem tudom, mi lesz a sorsom. Készségesen beleegyezett, levelet küldtem hát postán, és nagy elégtételemre meg­tudtam a válaszból, hogy a hajót, melyen elfogtak, az angolok visszafoglalták és Portsmouthba vitték. Attól féltem, hogy foglyul ejtöm szigorúbb lesz ettöl, talán még pimasz is, de ö egy szót se szólt a fordulatról, sem én neki, bár utóbb megtudtam, hogy már értesült róla.

Ez mindazonáltal nagy segítségemre volt, nemcsak abban, hogy kifizessem a váltságdíjat a kapitánynak. Amint londoni üzletbarátom megtudta, hogy élek, és Bordeaux-ban vagyok, azonnal küldött nekem egy hitellevelet egy bordeaux-i angol kereskedöhöz, bármilyen szükség esetére. Alighogy megkaptam, elmentem a kereskedöhöz, aki elismerte a levelet, és azt mondta nekem, annyi pénzt kapok, amennyit kívánok. Ráadásul én, aki teljesen idegen voltam ott, és nem tudtam, mihez kezdjek, úgyszólván baráthoz jutottam, elmondhattam neki dolgaimat és tanácskozhattam vele. Alighogy elmeséltem esetemet, így szólt: - Lassan a testtel! Ha ez történt kegyeddel, talán találok módot reá, hogy váltságdíj nélkül is kiszabaduljon.

Ha jól emlékszem, egy hajó hazafelé tartott Martinique-böl Franciaországba, a Finisterre-fok magasságában elfogta egy angol hadihajó, az angolok fedélzetükre vettek egy rochelle-i kereskedöt és Plymouthba vitték. Ez az ember könyörgö kérelmeket adatott be barátaival, hogy cseréljék ki, mert ö szegény, mint bizonygatta, és nem tud váltságdíjat fizetni. Barátom elejtett nekem valamit erröl, de nem sokat, csupán annyit hagyott meg, hogy ne siessek fizetni a kapitánynak, még csekély pénzt se, hanem tegyek úgy, mintha semmi hírt se tudnék kapni Angliából. Meg is fogadtam tanácsát, míg észre nem vettem, hogy a kapitány kezd türelmetlenkedni.

Nemsokára azt mondta nekem, hogy visszaéltem jóindulatával, elhitettem vele, hogy váltságdíjra számíthat tölem, ö udvariasan bánt velem, költségekbe verte magát ellátásommal, én pedig bizonytalanságban tartottam öt. De nem sokat teketóriázik: ha tíz napon belül elö nem kerítem a pénzt, elküld engem Dinant-ba, a király foglyai közé, míg ki nem cserélnek. Kereskedö barátom tanácsára és utasítására azt feleltem, hogy nagyra becsülöm udvariasságát, és szívböl sajnálom, ha elveszti, amit rám költött, de megtudtam, hogy barátaim elfelejtettek engem, sejtelmem sincs róla, hogy mit tegyek. Semhogy nyüg legyek a nyakán, inkább alávetem magam sorsomnak, és megyek Dinant-ba vagy bárhová, ahová küldeni kíván, ha azonban valaha is visszanyerem szabadságomat és eljutok Angliába, föltétlenül megtérítem neki eltartásom költségét. Egyszóval nagyon feketének festettem helyzetemet az egész beszélge­tésben. Ő fejét csóválta, nem sok szót vesztegetett rám, de másnap felíratott a király költségén lévö, Bretagne-ba küldendö angol foglyok lajstromára, melyet a városparancsnok rendeletére készítettek.

Ezzel kikerültem a kapitány hatalmából. Kereskedö ismerösöm azonnal elment a város­parancsnokhoz másik kettövel együtt, ki a Plymouthban fogva tartott francia kalmár barátja volt, és szerzett egy fogolycsere-parancsot. Az én barátom biztosítékot adott helyettem arra az esetre, ha a másik foglyot nem adnák át. Rögtön szabadon engedtek, és hazamentem vele az ö házába.

Így elütöttük a kapitányt a váltságdíjtól. Barátom azonban mégis elment hozzá, tudtára adta, hogy engem kicseréltek a kormányzó parancsára, és ki is fizette neki minden rám fordított költségét, amit csak fel tudott sorolni. Ekkor a kapitány már nem tiltakozhatott, és mit se kérhetett váltságdíj fejében.

Onnan Dunkerque-be mentem egy francia hajón. Mivel volt egy bizonyítványom a bordeaux-i városparancsnoktól, miszerint kicserélt fogoly vagyok, kaptam útlevelet, hogy menjek Németalföldre, aztán meg, ahová tetszik.

El is mentem Centbe, ... áprilisában, éppen mikor a hadseregek csatára indultak. Nem volt ellenemre a hadi mesterség, de úgy gondoltam, hogy immár fölébe emelkedtem egy kicsit. Meg aztán egyéb tennivalóm is akadt, mert véleményem szerint csak az vonul hadba, aki otthon nem tud megélni. Mégis úgy határoztam, hogy megnézegetem ezt is. Megismerkedtem egy Gentben beszállásolt angol tiszttel, és elmondtam neki szándékomat. Meghívott, hogy tartsak vele önkéntesként, és felajánlotta védelmét. Lakhatok vele a sátrában, élhetek, ahogy akarok, járhatok fegyverben vagy anélkül, ahogyan az alkalom sugallja.

A hadjárat korántse volt a legsúlyosabb az addigiak vagy a várhatók közül. Megvolt hát az a szóra­kozásom, hogy úgyszólván különösebb kockázat nélkül megfigyelhettem a hadi szolgá­latot. Valóban, nem láttam egyetlen említésre méltó hadmüveletet se, mert abban a hadjáratban nem sokat harcoltak. Mi a harc oka bármelyik oldalon is, arról mit se tudtam, és bármilyen vitát is hallottam róla, elhessegettem gondolataimból. Oránia hercegéböl Anglia királya lett, az angol csapatok mind az ö oldalán álltak, a katonák kiadósan káromkodtak és szitkozódtak Vilmos király tiszteletére, de ami a harcolást illeti, többször is megfigyelhettem, hogy a franciák megverik öket. Barátom ezredét pedig éppenséggel bekerítették egy faluban, melyet örizetükre bíztak, és mindnyájukat foglyul ejtették. Rajtam azonban segített a szerencsés véletlen: mivel nem voltam szolgálatban, nem is parancsnokoltam, hanem aznap elcsatangoltam a környéket nézni, mert nagy gyönyörüséget szereztek nekem a megerösített városok, és szerettem szemügyre venni erödítéseik szépségét. Míg így szórakoztam, ezúttal szerencsésen megúsztam azt, hogy a franciák foglyul ejtsenek.

Mire visszaérkeztem, az ellenség már elfoglalta a várost, de mivel nem voltam katona, nem bántottak. Elövettem zsebemböl a francia útlevelet, és megengedték, hogy Newportba menjek. Ott postahajóra szálltam, és átjöttem Angliába, de Dover helyett Dealnél kötöttünk ki, mert a szél a dél-angliai dombvidék felé hajtott minket, így végzödött rövid hadjáratom és második próbálkozásom a katonai mesterségben.

Mikor Londonba érkeztem, üzletbarátom, kinek elküldtem értékpapírjaimat, nagyon jól foga­dott, és igen jó körülmények közé kerültem, ugyanis az összes áru, melyeket hozzá küldtem, épségben megérkezett. Ezenkívül hátrahagyott felügyelöim több alkalommal is hajóra raktak négyszáz-négyszáz nagyhordónyi dohányt, mely ültetvényeim terméke volt vagy annak egy része, és elküldték hozzá, így aztán több mint ezer fontom volt megbízottam kezében, azonkívül pedig még négyszáz nagyhordónyi eladatlan dohány.

Semmi dolgom sem akadt hát, csak az, hogy teljesen elrejtözzek mindenki elöl, aki azelött valamennyire is ismert, ez pedig a legkönnyebb volt a világon. Hiszen én mindenkinek kihullottam az emlékezetéböl, és a legtöbben, akiket ismertem, kihullottak az enyémböl. Tudakozódtam a megfelelö helyen az én Jack kapitányomról, aki velem ment Skótországba, helyesebben magával vitt engem. Megtudtam, hogy bolyongott a világon, Londonba jött, visszaesett régi mesterségébe, melytöl nem tudta megtartóztatni magát, kiváló útonálló lett belöle, és az akasztófán végezte, tizennégy évi válogatott és sikeres gaztettek után. Ezek részletezése bámulatos történetet tenne ki. Másik Jack testvérem, kit örnagynak neveztek, ugyanezt a hitvány mesterséget folytatta, ö azonban lovagiasabb, nemeslelkübb volt. Számta­lanszor fosztogatta az emberiséget, de mindig ügyesen kisiklott üldözöi kezéböl. Végre zár alá tették Newgate-ben, és megrakták bilincsekkel. Minden bizonnyal követte volna a kapitány útját, de olyan talpraesett gazember volt, hogy se börtön, se bilincs nem tarthatta vissza. Két cimborájával együtt sikerült levernie bilincseit, éjszaka átjutottak a börtön falán, és leeresz­kedtek a külsö oldalán; majd miután így megszöktek, sikerült eljutniuk Franciaországba, és ott folytatta ugyanazt a mesterséget. Megtanította három pajtását a rablás úgynevezett angol, nemes lelkü módjára, melyben nem gyilkolják vagy sebesítik meg a kirablottakat, és nem is bánnak velük rosszul. Ezt oly sikeresen üzték, hogy híressé vált Anthony néven, és abban a becsületben részesült, hogy három társával együtt kerékbe törték Párizsban, a Grčve téren.

Tudomást szereztem néhány cimborájukról, kik szerencsésen megmenekültek. Módot találtam rá, hogy tölük minderröl hiánytalanul értesüljek, és hosszan beszámoltattam magamnak viselt dolgaik részleteiröl, közben pedig még találgatni se hagytam öket kilétem felöl vagy kérdezösködésem okáról.

Immár jó szerencsém tetöpontjára jutottam, igazán nagyon kedvezö körülmények közé kerültem, és mivel kezdettöl mértékletes természetü voltam, félreraktam a jövedelmemet, és ráadásul mégis nagyon jól éltem. Föleg igen jelentös üzletember hírében álltam, ki dúsgazdagon jött át Virginiából. Mivel gyakran indítottam oda készleteket ültetvényeim és a rajtuk élö családok részére, mikor levélben kértek rá, fontos kereskedönek számítottam.

Magányosan éltem, és bérelt lakásokban, mégis kezdtek nagyon jól ismerni. Üzletbarátoknak szóló leveleimben csupán Jacknak írtam ugyan alá a nevemet, de a franciák, kik között egy évig éltem, nem értették, mit jelent a Jack, és Monsieur Jacque-nak meg Colonel Jacques-nak hívtak, így lettem náluk fokozatosan Colonel Jacque, így neveztek a fogolycsere-bizonyít­ványban is, ennélfogva így mentem Flandriába is. Erre meg bizonyítványom láttán barátom és üzletfelem Colonel Jacquesnak nevezett Angliában, így aztán külföldinek és franciának tartot­tak, nekem pedig nagyon tetszett, hogy mindenki annak néz. Nagyon jól beszéltem franciául, mert megtanultam a köztük töltött hosszú idö alatt. Állandóan a londoni francia templomba jártam, minden alkalommal annyit beszéltem franciául, amennyit csak lehetett, söt, hogy teljessé tegyem a látszatot, francia alkalmazottat fogadtam kereskedelmi ügyeim intézésére. Ez csupán abból állt, hogy fogadjunk évi öt-hatszáz nagyhordónyi dohányt saját ültetvényeimröl, rendelkezzünk vele, és lássuk el embereimet a szükséges árukkal, mikor kérik.

Ilyen visszavonultan éltem még vagy két évig. Ekkor az ördög, aki bosszút koholt ellenem, mióta nem akartam tolvaj lenni, kamatostul megfizetett nekem, és egy kelepcét állított utamba, mellyel majdnem tönkretett.

A mi házunkkal átellenben egy rendkívüli megjelenésü hölgy lakott. Igazán nagyon jól öltözködött, és igen szép volt, kitünö nevelésben részesült, és gyönyörüen énekelt. Ezt nagyon tisztán hallhattam néha, mert a két ház egymással szemben állt egy szük udvarban, mely eléggé hasonlított a Lombard utcai Háromkirály udvarhoz.

Ez a hölgy oly gyakran került elém, hogy észre kellett öt vennem, és ha nem akartam neve­letlen lenni, kalapot kellett emelnem neki, mikor megpillantottam ablakában vagy az ajtónál, vagy találkoztam vele az udvarban. Szinte ismerösök lettünk hát a távolból. Néha a mi házunkba is ellátogatott, és közösen kieszelték azt, hogy bemutatnak neki, ha jön; így aztán fokról fokra közelebbi ismeretségbe kerültünk, és gyakran beszélgettünk családi körben, de mindig mások elött, legalábbis hosszú ideig.

Szerelem dolgában még csak gyerek voltam, és egyetlen korombeli férfi sem akadt Európában, aki olyan keveset tudott volna a nökröl, mint én. Soha még csak meg se fordult a fejemben a gondolat, hogy feleségem is lehetne, még kevésbé, hogy szeretöm, és mindaddig oly tökéle­tesen ismeretlen és közömbös volt számomra a szépnem, mint tízéves koromban, mikor egy rakás hamun hevertem az üveghutában.

De ennek a nönek volt valami varázsereje a társalgásban, többször is kitüntetett engem mások között, és én kezdtem lépre menni, nem tudtam, hogyan vagy mi végre. Egyszerre azon vettem észre magamat, hogy egyedül öreá tudok gondolni, örökösen fogva tart büvös körében. Ha nem lett volna egyike a legkörmönfontabb nöknek a világon, soha el nem éri, hogy a legkevésbé is törödjek vele, de lóvá tett engem varázslatos ügyességével, mely egy nálam sokkal óvatosabb elmét is be tudott volna csapni, és lehetetlenség volt ellenállni neki.

Szünet nélkül ostromolt engem finom viselkedésével és olyan fogásokkal, melyek semmiképp se maradhattak hatástalanok. Úgyszólván szakadatlanul szemem elött volt, gyakran idözött társaságomban is. Észrevehette, mennyire keresem az alkalmat, hogy beszéljek vele, de még több hónap múlva is oly tartózkodóan viselkedett, annyira körülvette magát örökös akadá­lyok­kal, hogy ezt lehetetlenné tette. Meglepetésszerüen se tudtam rátörni, oly éberen örizkedett.

Ez a merev viselkedés a lehetö legnagyobb rejtély volt, hiszen ugyanakkor sose tagadta meg tölem a találkozást vagy társalgást mások jelenlétében. De ragaszkodott magatartásához, ügyelt, hogy sose üljön mellettem, és ne csúsztathassak semmiféle papírt a kezébe, ne is beszélhessek hozzá halkan. Mindig ültetett valakit kettönk közé, úgyhogy sose férhettem hozzá, így tartott sakkban több hónapig, mintha csakugyan az volna határozott szándéka, hogy semmi közünk se legyen egymáshoz.

Egész idö alatt mi sem volt bizonyosabb annál, hogy meg akar kaparintani engem, ha tud. Valójában az egész afféle férjvadászat volt. Mindent furfanggal intézett, és a lehetö leghatá­rozottabb lassúsággal vetette ki rám hálóját, úgyhogy szinte lehetetlenség lett volna lépre nem menni. Másrészt nem tünt megvetésre méltó nönek, nem is volt szegény, sem olyan állapotban, hogy ennyi furfangra legyen szükség bármely férfi törbe csalására. A becsapás valójában az én részemröl történt, ugyanis szerencsétlen módon azt mondták neki, hogy én jelentékeny, dúsgazdag kereskedö vagyok, és ö királynöként élhetne mellettem, ezt pedig korántse nyújthattam neki, és nem is tudtam, hogy ez az indok mozgatja öt.

Ravaszabb volt annál, semhogy észrevétesse velem, milyen könnyen kapható. Ellenkezöleg, még azt is folyton kockáztatta, hogy végképp elriaszt magától. Mindent meg is tett ezért, amire csak egy nö képes lehet. Azóta sokszor csodálkoztam is, hogy nem utáltatta meg magát velem végképp, hiszen teljesen közömbös volt számomra egész neme, addig soha semmiféle fogalmam se volt róluk, és nem jelentettek számomra többet egy falon függö festménynél.

Mikor fesztelenül beszélgettünk mások jelenlétében, minden alkalmat megragadott, hogy nevetségessé tegye a férfiakat és gyengeségüket, amiért hagyják, hogy a nök a szokásos módon sértegessék öket. Szerinte, ha a férfiak nem lennének bolondok, a házasság merö béke­szer­zödés lenne két szomszéd között, védelmi és támadó szövetség, melyet néha szükségszerüen személyes beszélgetéseknek és tárgyalásoknak kell elömozdítaniuk; de gyakrabban követek­nek, ügynököknek és küldötteknek, mindkét részröl. Ám a nök túljártak eszünkön, térdre kényszerítettek, úgyhogy nyüszítünk értük, megalázkodunk, és sose számíthatunk arra, hogy visszanyerjük egyenlöségünket.

Azt mondtam neki, szerintem illik megadni a hölgyeknek azt az elönyt, hogy egy kicsit visszautasítsák az udvarlást, és nem szeretnék kevésbé egy nöt azért, mert visszautasít. - Fel is készülök rá, hölgyem, mikor tiszteletemet teszem kegyednél holnap - adtam tudtára szándé­komat. - Nem fog csalódni, uram - felelte -, mert máris visszautasítom, most, mielött feltenné a kérdést.

Annyira zavarba hozott ez a gonoszkodó, ördögi válasz, hogy egy kicsit mogorván viszo­noztam: - Nem fogom háborgatni, hölgyem, és ha egyszer megpróbálnám, nagyon vigyázni fogok, hogy meg ne bántsam.

- Ez tiszteletének legnagyobb záloga, uram, mellyel engem kitüntethet, és a legkellemesebb is, egy kivételével, és remélni szeretném, hogy azt rövidesen megkapom kegyelmedtöl.

- Minden szívességgel, mely hatalmamban áll, hölgyem, bármikor rendelkezésére állok, különösen abban a tekintetben, melyröl beszélünk. - Ezt még igen öszinte nehezteléssel mondtam.

- Csupán azt az ígéretet kérném kegyedtöl, uram, hogy ugyanolyan öszintén gyülöljön engem, ahogy én azt igyekezni fogok megfelelöen viszonozni.

- Ennek a kérdésnek eleget tettem már hét évvel azelött, hogy kimondta volna, hölgyem. Hiszen szívböl gyülöltem egész nemét, és alig mondhatnám meg, hogyan is sikerült elrejtenem érzéseimet a kegyeddel való beszélgetés tiszteletére. De biztosítom felöle, érzéseim oly erösek, hogy kérésének nagyon könnyen eleget tehetek.

- Ebben van valami rejtélyes, uram, mert én minél inkább támogatni kívántam a nök iránti utálatát, és reméltem, hogy az sose fog tompulni az én irányításom alatt. - Ezek után még ezernyi epésséget mondtunk egymásnak, de ö lepipált engem, mert a keserü szavak olyan készletével rendelkezett, hogy soha még nö túl nem tett rajta. Mégis egész beszélgetésünkben a lehetö legkellemesebb és legelözékenyebb teremtés maradt, és egyetlenegy szavát se gondolta komolyan. Meg kell azonban vallanom, hogy ez semmiképpen se felelt meg az ö céljainak, mert igazán egészen lehütött iránta. Világéletemben teljesen közömbösen néztem a nöi nemet, és ö könnyen visszazökkentett ebbe a lelkiállapotba. Kezdtem nagyon hideggé és közönyössé válni, valahányszor csak találkoztunk.

Hamar rájött, hogy elvetette a sulykot, egyszóval rájött arra, hogy rendkívül nagyot tévedett politikájában. Engem még nem lehet a nyüszítö szerelmesek fajtájába sorolni, én nem tudom, mit jelent azért imádni egy szeretöt, hogy aztán rá lehessen szedni, nem vagyok olyan, mint a szokásos férfiak, akiket felhevít a jegesség, és akikben annál inkább nö a szenvedély, minél lanyhábban viszonozzák. Ellenkezöleg, rá kellett jönnie, hogy egészen megváltoztam: udvarias maradtam hozzá, mint azelött, de nem olyan buzgó. Ha láttam öt szobájának ablakában, nem tártam ki a magamét korábbi szokásom szerint, hogy beszélgessek vele; ha ellátogatott a mi házunkba, nem mindig mentem le, vagy ha igen, dolgom volt, mely a városba szólított. Mégis egész idö alatt éppoly bizalmasan bántam vele, mint valaha is, ha az ö társaságába kerültem.

Könnyen észrevehettem, hogy ez vérig bosszantotta öt, és a legnagyobb zavarba ejtette, hiszen rájött, hogy újra kell játszania egész játékát. Az a teljes tartózkodás, mely egészen a gorombaságig vagy a rossz modorig ment, egy kissé több volt a kelleténél. De ö meröben csak szerephölgy volt a szerelemben, és olyan alakot tudott magára ölteni, amilyet csak akart.

Bölcsebb volt annál, semhogy nyájasságnak tünö gyöngédséget vagy buzgalmat mutasson. Tudta, hogy ez a legközönségesebb és utolsó lépés, melyet egy nö tehet, és annak a férfinak a lábai alá helyezi öt, akit meg akar nyerni. A gyöngédség igazában nem az utolsó kegy, melyet egy nö megadhat, de az utolsó elötti, és majdnem ugyanolyan mélyre süllyeszti. Ezen azt értem, hogy kényre-kedvre kiszolgáltatja annak a férfinak, aki iránt mutatja. De az én hölgyem ehhez se folyamodott. Ez a kaméleon új színt öltött magára: hirtelen a legkomolyabb, legjózanabb, legméltóságteljesebb asszonyság lett belöle, és bárki azt hihette volna, hogy egy hét alatt a huszonkét éves kortól ötvenig lépett elöre, ezt pedig olyan önuralommal müvelte, hogy a legkevésbé se látszott tettetésnek, és ha csupán megjátszása volt is a komoly termé­szetnek, annyira hasonlított magára a természetre, hogy nem akadt teremtett lélek, aki meg tudta volna különböztetni töle. Nagyon gyakran énekelt társalgójában egyedül is, két ifjú hölggyel is, aki sürün látogatta, láthattam kottáikról meg a kezében lévö gitárról, hogy énekel, de sose nyitotta ki az ablakot, mint azelött, és ha én az ablakhoz mentem, ö mindig zárva tartotta a magáét, vagy ha nyitva, varrogatott, és föl se tekintett, legfeljebb egyszer félóránként.

Ha ez alatt az idö alatt véletlenül meglátott, rendszerint mosolygott, és éppoly vidáman beszélt, mint valaha, de csak egy-két szóval üdvözölt, és már ment is. Egyszóval pontosan úgy beszélgettünk egymással, mint mikor csak egy hete voltam ott.

Teljesen kimerített engem ezzel a harcmodorral, hiszen valójában én kezdtem idegen módjára viselkedni, de mégse szándékoztam ilyen messzire menni. Ő viszont a végsökig folytatta, ugyanúgy, ahogy elkezdte. Szokás szerint járt a mi házunkba, gyakran voltunk együtt, vacsoráztunk együtt, kártyáztunk együtt, táncoltunk egymással. Franciaországban ugyanis tökéletesítettem magam mindenben, ami szükséges, hogy azzá váljak, aminek gyerekkoromtól hittem magamat, vagyis úriemberré. Mondom, beszélgettünk egymással, mint régebben, de ö meröben más volt társalgásának minden pillanatában, mint azelött, annyira, hogy hamarosan az ötlött eszembe, hátha korábbi viselkedését valami zavar vagy szeszély okozta. Talán valami rendkívüli léhaság jött rá akkor, vagy utánozni kívánta a város kacér nöit, mert azt hitte, hogy azzal hat rám, hiszen franciának tartott, és úgy vélhette, hogy az ilyesmit szeretem. Új komolyságát viszont valódi, eredeti természetének tartottam. Ez csakugyan annyival jobban állt neki, vagy inkább azt kéne mondanom, olyan jól játszotta meg, hogy valóban megfordított engem, annyira, hogy még inkább hajlottam felé, mint valaha is.

Mégis hosszú idö telt el, mielött megnyilatkoztam volna, mert vártam, hogy jöjjek rá, ha lehet, vajon valódi-e ez a változás vagy színlelt? Nehezen tudtam ugyanis elhinni, hogy szokásos vidámsága színlelés lehet. Ezért majdnem egy és negyed év telt el, míg valamilyen döntésre jutottam magamban felöle. Ékkor egy merö véletlenség úgy hozta, hogy beszélgettünk egymással.

Szokás szerint látogatóba jött házunkba, és véletlenül az összes hölgyek elmentek hazulról. Én történetesen éppen a lépcsö felé haladtam a ház folyosóján, mikor ö kopogott. Visszafordultam hát, ajtót nyitottam, ö pedig fesztelenül bejött, és elöresietett a társalgóba, abban a feltevésben, hogy a nök ott vannak. Én beléptem utána, hiszen egyebet nem tehettem, mivel ö nem tudta, hogy a család a városba ment.

Belépésem után a hölgyek után tudakozódott. Azt feleltem, remélem, most engem jött meglátogatni, mivel a hölgyek mind elmentek. - Igazán? - kérdezte, mintha meg volna lepve (bár utólag rájöttem, hogy ö elöre tudta ezt is meg azt is, hogy én otthon vagyok), és fölkelt, hogy elmenjen. - Nem, hölgyem - mondtam én -, kérem, ne menjen el. Ha hölgyek jönnek hozzám látogatóba, - nem szoktam ilyen hamar eluntatni öket társalgásommal. - Ennél nyer­sebben nem is beszélhetne - mondta ö. - Kérem, ne tegyen úgy, mintha kegyedhez jöttem volna. Engem kielégítenek azok, akikhez látogatóba jöttem, és örülök, hogy kegyed tudja ezt. - Igen, hölgyem - feleltem -, de ha történetesen egyedül én maradtam itthon az egész családból, akkor hozzám jött látogatóba.

- Én sose fogadom el olyanok látogatását, akiket gyülölök - mondta ö.

- Kegyed valóban itt lelt engem - szóltam -, de sose hagyott nekem idöt megmondani, miért gyülölöm. Azért gyülöltem, mert sosem adott alkalmat megmondani, hogy szeretem. Biztosan valami szörnyetegnek nézett, aki sose fog annyira közel kerülni kegyedhez, hogy fülébe súghassa, mennyire szereti.

- Sose szeretek ilyen kellemetlen dolgokat hallani - felelte ö -, bármilyen halkan is mondják.

Így ingerkedtünk egymással egy óra hosszat. Egyszóval ö megmutatta szellemességének böségét, én pedig a magaménak böséges hiányát. Háromszor-négyszer a végsökig felbosszan­tott ugyan, és egyszer már azt akartam mondani, hogy elegem volt a társaságából, és ha úgy tetszik, elkísérem az ajtóhoz. Mégis olyan varázserö volt a nyelvében, hogy ismét kimentette magát. De hogy rövidre fogjam a történetet, végül is mind a ketten komolyan kezdtünk beszélni a házasságról. Én tartózkodás nélkül ajánlatot tettem neki, ö pedig kereken válaszolt nekem sok eshetöségre. Például, mondta, én el fogom vinni öt Franciaországba vagy Virginiá­ba, és ö gondolni se tud arra, hogy elhagyja Angliát, szülöföldjét. Azt feleltem, hogy remélem, nem néz emberrablónak. Egyébként nem említettem meg neki, hogyan raboltak el engem, saját magamat. Azt válaszolta, hogy nem, de úgy látszik, ügyeim föleg külföldön bonyolódnak le, és megkívánhatják, hogy útra keljek. Ő viszont gondolni se szeretne arra, hogy olyan férfihez menjen, akit nem követne szívesen mindenüvé a világon. Ezt igazán nagyon szépen fejezte ki. Megnyugtattam öt e tekintetben, és így megkezdtük a nagy egyezkedést. Páratlan müvészettel meg furfanggal vont engem belé. Mindez jellemzö volt rá, és végtelenül nagy elönyére szolgált házasságunk megtárgyalásában. Hiszen igen hatásosan elérte azt, hogy én udvaroljak neki, közben pedig végrehajtotta szándékát, és ö udvarolt nekem, olyan hallatlanul ügyesen, hogy fondorlata kifürkészhetetlen maradt az utolsó pillanatig.

Egy szó, mint száz, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, különösen egy újabb véletlen látoga­tás alkalmával. Akkor abban az óriási kegyben részesültem, hogy négyszemközt beszélhettem vele. Azután mindennap meglátogattam saját házában, azazhogy lakásán. Egyetértésben láttunk munkához. Körülbelül egy hónap múlva lóvá tettük a világot, és titokban házasodtunk össze, hogy elkerüljük a külsöségeket és egy nyilvános esküvö kényelmetlenségeit.

Hamarosan találtunk magunknak egy házat, mely megfelelö lakást nyújtott, és háztartásra rendezkedtünk be. Nem sok ideje éltünk együtt, amikor tapasztaltam, hogy feleségem vidám természete visszatért. Az asszony levetette komolyságának és jó viselkedésének álarcát, melyet én oly sokáig természetes hajlamának képzeltem. Immár semmi oka se volt az alakoskodásra, elhatározta hát, hogy csakis annak fog látszani, ami valóságos mivolta, vagyis vad, szelídítetten csikónak, aki teljesen szabados, és nem is igyekszik elrejteni természetének semmilyen oldalát, még a legrosszabbat sem.

Ezt a léha fellépést olyan túlzásba vitte, hogy én csakis bosszankodhattam. Olyan társaságban forgott, mely nem tetszett nekem, nagyobb lábon élt, mint amennyire tölem telhetett, és néha többet vesztett kártyán, mint amennyit kedvem volt kifizetni. Egy napon szóvá tettem ezt, de csak könnyedén. Tréfás formában megjegyeztem, hogy vidáman élünk, ameddig csak lehet. Hirtelen nekem támadt: - Mit értesz ezen? Tán csak nem akarod azt állítani, hogy nyugtalan vagy, mi? - Nem, nem, asszonyom, eszem ágában sincs, hiszen, ugye, nem az én dolgom fagga­tózni, mit költ a feleségem, többet-e, mint amennyit megengedhetek magamnak, vagy keve­sebbet. Csak arra a kegyre vágyom, hogy tudjam oly megközelítöen, ahogyan kegyelmed kitalálhatja, mennyi idö alatt látja jónak, hogy a másvilágra küldjön, mert nem szeretnék túl sokáig haldokolni.

- Nem tudom, miröl beszélsz - szólt ö. - Olyan ráérösen vagy sietösen halhatsz meg, ahogy tetszik, mikor eljön az idöd, nekem tudtommal nem áll szándékomban, hogy megöljelek.

- De éhen veszejteni készül engem, asszonyom, és az éhenpusztulás éppoly lassú halálnem, mint a kerékbetöretés.

- Én éhen veszejteni téged? Talán bizony nem vagy gazdag virginiai kereskedö, és nem hoztam neked ezerötszáz fontot? Mit akarsz még? Biztosan el tudsz tartani mindebböl egy feleséget, vagy talán nem?

- De igen, asszonyom, el tudnék tartani egy feleséget, de nem egy szerencsejátékost; és bár évi ezerötszáz fontot hozott nekem, semmiféle uradalom sem elég nagy a kockás doboznak.

Ő tüzbe jött ettöl, dühbe gurult, és ádáz szóváltás után röviden azt mondta, hogy nem lát okot viselkedésének megváltoztatására. Ami azt illeti, hogy én eltartom-e öt, ha többé nem leszek rá képes, majd lel rá valamilyen utat-módot, hogy eltartsa saját magát.

Valamivel az elsö ilyen összezördülés után méltóztatott tudatni velem, hogy hál' istennek gyereket vár. Eleinte megörültem neki, mert reméltem, hogy ez enyhíteni fogja szertelenségét, de áldott állapota mit se használt, söt még csak megtetézte a bajokat. Olyan elökészületeket tett gyermekágyára meg a szülés többi velejáróira, hogy egyszerüen úgy találtam, teljesen meg van zavarodva. Egy nap bátorkodtam megmondani neki, hogy mindkettönket hamarosan tönkrejuttat, könyörögtem, gondolja meg, hogy az ilyen összegek messze meghaladják lehetöségeinket, és nem a magunkfajtáknak valók, egyszóval se nem tudok, se nem akarok megengedni ilyen kiadásokat. Ilyen költségek mellett két vagy három gyerek a szó szoros értelmében tönkretesz, és elvárom töle, gondolja meg, mit cselekszik.

Megvetöen felelte, hogy nem az ö dolga bármi effélét meggondolni. Ha én nem engedhetem meg, majd megengedi ö magának, én pedig tegyek, amit akarok.

Kértem, hogy mégis gondolja meg a dolgokat, ne hajtson a végletekbe. Azért vettem öt feleségül, hogy szeressem, dédelgessem, és úgy bánjak vele, ahogy egy jó feleséggel kell, nem pedig azért, hogy tönkretegyen és pusztulásba vigyen. Hiába, semmi se tudta meglágyítani, semmilyen érvelés se bírhatta mértékletességre, söt a legádázabb gyülölködéssel fogadta óhajomat, böbeszédüen fenyegetett, hogy rám fogja sózni terhét, aztán meg, ha nekem nem tetszik így, majd gondoskodik ö magáról. Egy órát se fog velem élni, mert nem türi, hogy korlátozzák, de nem ám! Ezen a hangon beszélt hosszasan.

Azt mondtam, hogy ami a gyerekét illeti, kit terhének nevez, az nekem nem lesz teher, egye­bekben pedig tegyen, amit akar. Nekem az a kegy származhatik belöle, hogy nem terhelnek majd gyermekágyak egyenként százharminchat fontos összeggel, mert megtudtam, hogy ennyit akar költeni. Visszavágott, hogy ezt nem tudná megmondani, de ha nem lesz több gyereke tölem, reméli, majd lesz mástól. - Ezt mondja, asszonyom? - kérdeztem. - És majd azok is tartják el öket, akiktöl lesznek? - Azt felelte, ezt se tudja, így fejezte be gúnyolódva, szinte kikacagva engem.

Megvallom, hogy ez az utolsó beszélgetés felingerelt, annál inkább, mert jó néhány követte és igen gyakran, míg végre barátságos tárgyalásba kezdtünk a szétválásról.

Semmi se lehet visszataszítóbb, mint a mi többrendbeli megbeszéléseink erröl a tárgyról. Ő évi háromszáz font tartásdíjat követelt, én biztosítékot kívántam, hogy nem ver engem adóssá­gokba. Ő a gyerek tartását követelte, és évi száz font járadékot erre a célra, én biztosítékot az ellen, hogy megterheljenek bármely gyerek tartásával, aki a másé, úgy, ahogy ö fenyegetett vele.

Míg ez a civódás folyt, ö lelökte terhét, ahogy kifejezte magát, és egy nagyon szép fiút szült.

Míg gyermekágyban feküdt, belenyugodott abba, hogy egy kicsit, de igazán csak nagyon kicsit mérsékeljük a pazarlást, mely szándékában állt. Nagy nehezen és nagy rábeszélésre beérte egy rend tizenöt fontos gyermekágyi fehérnemüvel az eredeti szándéka szerinti hatvanfontos helyett, ezt pedig úgy magasztalta, mint elözékenységének különleges bizonyságát és enged­ményt, melyet az én fukar természetemnek tett, ahogy ö nevezte.

Miután azonban ismét fölkelt, minden maradt a régiben. Folytatta szeszélyeit, annyira, hogy rövidesen további túlkapásokig vitte. Olyasfajta fickók kezdték látogatni, akik sehogy se tetszettek nekem, egyszer pedig éppenséggel egész éjszaka kimaradt. Másnap, mikor hazajött, ö kezdett el elsönek kiabálni. Megmondta nekem (az ö szavaival élve), hol hált, és hogy az alkalom egy keresztelö volt, ahol a társaság túl késöig lakomázott. Ha én elégületlen vagyok, tájékozódhatom az összes részletekröl ott, ahol ö hált, és így folytatta még. Hidegen vála­szoltam: - Asszonyom, helyesen teszi, ha említi, hogy elégületlen vagyok, mert biztos lehet benne, hogy vagyok is, és mást nem is várhatott. A kegyed tanyáit járni értesülésekért nem az én dolgom. A kegyed dolga tanúbizonyságot szerezni viselkedéséröl, bebizonyítani, hol hált, milyen társaságban. Nekem elég, hogy házon kívül hált, férje tudta és beleegyezése nélkül, mielött pedig ismét beszélgetnénk, meg kell tudnom egyet-mást a részletekröl.

Szívböl jövö dühvel válaszolta, hogy neki az éppoly kevéssé dolga, mint nekem, de jól látja, milyen rosszul fogadom, ha ö egy barátja házánál alszik egy rendkívüli alkalommal. Tudtomra adja hát kívánságát, hogy éppen erre számítsak mindig, és éppen ez álljon szabadságában, amikor csak jónak látja.

- Nos, asszonyom - mondtam -, ha erre kell számítanom, amit nem engedhetek meg, kegyednek arra kell számítania, hogy nappal be fogom zárni ajtómat azok elött, akik éjjel kívüle maradnak.

Ő azt mondta, hogy nagyon hamarosan ki fog engem próbálni, és ha bezárom elötte az ajtót, majd talál rá módot, hogy kinyittassa velem.

- Asszonyom - mondtam -, kegyed keményen fenyeget, de azt tanácsolnám, gondolja meg a dolgot, mielött ilyen eszközökhöz nyúl, mert én állom a szavamat. - Ámde nem sokáig tudtunk együtt élni ilyen módon, én ugyanis igen hamar megtudtam, miféle társaságban forog, meg azt, hogy olyan útra tért, melyet nem szabad türnöm, így hát én kezdtem a különválást, és nem voltam hajlandó megosztani vele ágyamat. Valójában két hónapja tartózkodtunk már minden férj-feleség kapcsolattól, mert én nagyon világosan megmondtam neki, hogy nem leszek apja más kölykeinek. Viszonyunk így fokról fokra a legvégsökig kiélezödött, annyira, hogy már nem is folytathattuk úgy, ahogy volt. Egy délután elment, és hagyott nekem néhány sort, miszerint a dolgok végképpen elfajultak közöttünk, ö pedig nem ad alkalmat nekem, hogy bezárjam elötte az ajtót, ezért visszavonul erre meg erre a helyre. Itt megnevezte egy rokonát, aki éppoly megbotránkoztató volt, mint ö maga. Továbbá kifejezte reményét, hogy nem kelle­metlenkedem neki és nem kényszerítem a szokásos törvényes úton pereskedni tartásdíjáért. Alkalomadtán kötelezvényeket fog kiállítani nevemre, és elvárja, hogy ne utasítsam azokat vissza.

Nagyon meg voltam elégedve az eljárással, és gondoskodtam róla, hogy ez a fülébe is jusson, bár egyáltalán nem válaszoltam levelére. Azelött gondom volt rá, hogy amennyiben bármikor ilyen csínyt tesz, ne vihessen sok mindent magával; most pedig, miután elment, azonnal megszüntettem a háztartást, nyilvános árverésen eladtam a bútoromat és minden egyebet, különösképpen az ö holmijait. Ezek után egy cédulát függesztettem ki az ajtóra, és abban tudtára adtam, hogy átlépte a Rubicont, mert mivel saját elhatározásából ilyen lépést tett, soha többé nem gondolhat arra, hogy visszatérjen.

Sokan azt hihetnék, hogy éppen ezt nem kellett volna megtennem, ha bármilyen reményt is látok az ö megjavulására. De ö beszédes bizonyítékait adta annak, hogy éppen a férjétöl idegenült el, hogy folytatni akarja türhetetlen, züllött életmódját, és így igazán nem volt lehetöség semmiféle késöbbi kibékülésre.

Én mindenesetre egypár megbízható ügynökkel figyeltettem oly közelröl, hogy teljes bizton­sággal kimerítö értesüléseket szereztem viselkedéséröl, bár sose tudattam vele semmit saját magamról, kivéve azt, hogy átmentem Franciaországba. Ami nevemre kiállítandó kötelez­vényeit illeti, megtartotta szavát, ki is állított egy harminc fontra szólót, melynek elfogadását megtagadtam, és sosem adtam neki módot rá, hogy újabbal zavarjon.

Való igaz és el kell ismernem, hogy mindez életemnek igen szomorú szakasza volt. Ha ö nem viselkedik a végletekig kihívóan, és nem sérteget folytonosan, nem tudtam volna ilyen határozottan fogni a váláshoz, mert igazán nagyon öszintén szerettem öt, és szívesen lettem volna vele együtt bármi is, csak koldus meg agancsos férj nem. E kettö azonban türhetetlen volt számomra, különösen, hogy annyi sértegetéssel és durvasággal eröszakolta rám.

Végül is odáig vitte a dolgokat, hogy mindent egyszerüvé és könnyüvé tett nekem, ugyanis tetszésének megfelelö társaságban forgott, és valamivel több, mint egyévi szétválás után újra gyereket várt. Meg kell adni azonban, volt annyi becsület benne, hogy nem állította, hogy nekem bármi közöm is lenne hozzá. Milyen nyomorúságban élt ezután, és hogyan juttatta magát végsö szükségbe és szerencsétlenségbe, erröl beszélhetek majd késöbb.

Nem sokkal szétválásunk után rájöttem, milyen helyesen okoskodtam, mikor elsö dolgom volt olyan helyzetet teremteni, hogy semmit elö ne írhasson nekem. Igen hamar megtudtam ugyanis, hogy ö többfelé nagyon tetemes adósságokba verte magát, mert azt hitte, azokat be lehet hajtani rajtam. De engem már nem lehetett elökeríteni, és föltétlenül szükséges volt, hogy így tegyek. Ő viszont ezek után kénytelen volt saját maga kifizetni legtöbb adósságát, saját alávaló jövedelmeiböl, bármennyire is rúgtak azok.

Értesüléseim jók voltak, elegendö bizonyítékkal rendelkeztem gyerekének megszületéséröl, és amint ez megtörtént, pert indítottam ellene az egyházi bíróságnál, hogy kieszközöljem a válást. Mivel nem kerülhette el a pert, megtagadta a védekezést. Én az ilyen pereknél szokásos idö elteltével törvényes válási határozatot kaptam. Immár ismét szabad embernek éreztem magamat, és teljes szívemböl megundorodtam a házasságtól.

Visszavonultan éltem, mert tudtam, hogy ö adósságokat csinált, melyeket ki kellene fizetnem. El voltam szánva rá, hogy minél hamarabb elmegyek olyan messzire, ahol nem érhet el, de meg kellett várnom a virginiai flotta érkezését, mert legalább háromszáz nagyhordó dohányra számítottam onnan, és tudtam, hogy az betömi anyagi helyzetem minden rését; mert bizony a háromévi tékozlás e hölgy mellett igen mélyre süllyesztett, hiába, hogy saját vagyona is volt, eléggé tekintélyes, ha nem is éppen ezerötszáz font, mint állította.

De még mindig nem múlt el minden kellemetlenség, melyet ez a házasság szerzett. Körülbelül három hónapja szétváltunk már, és én visszautasítottam említett harminc fontos kötelezvényét. El is költöztem elsö szállásomról, és azt hittem, eléggé biztosítottam magamat, hogy rám ne akadjanak. Egy nap mégis megjelent egy jól öltözött úriember a lakásomon, és beengedték öt, mielött tudomásomra jutott volna, kicsoda, különben aligha fogadom.

Bevezették a társalgóba, én pedig papucsban és köpenyben mentem le hozzá. Mikor beléptem a szobába, olyan bizalmasan szólított nevemen, mintha húsz éve ismerne már. Elöhúzott egy levéltárcát, és egy kötelezvényt mutatott nekem, melyet feleségem állított ki, ugyanazt a harmincfontos papírt, amit azelött nem fogadtam el.

- Uram - mondtam -, ezt a kötelezvényt már bemutatták nekem, és akkor megadtam a választ.

- Választ! Uram - mondta gúnyos, kötekedö hangon -, fel se foghatom, mit ért kegyed azon, hogy válasz. Hiszen ez nem kérdés, hanem kötelezvény, melyre fizetni kell.

- Nos, uram, tudom jól, hogy ez kötelezvény, és már megadtam rá válaszomat.

- Uram, uram - mondta ö nagyon pimaszul -, a kegyed válasza nem válasz egy kötelezvényre. A kötelezvényeket ki kell üzetni, nem válaszolni kell rájuk. Azt mondják, hogy kegyed, uram, kereskedö, és a kereskedök mindig kifizetik kötelezvényeiket.

Kezdtem mérgelödni egy kicsit. Sehogy se tetszett nekem az az ember, mert úgy láttam, hogy kötekedni akar. Mégis így szóltam: - Uram, látom, hogy kegyed nemigen szokott kötelezvé­nyeket bemutatni. Egy kötelezvényt elöbb mindig bemutatnak, a bemutatás, az kérdés, annak megkérdezése, hogy el akarom-e fogadni vagy ki akarom-e fizetni, aztán pedig, ha igent vagy nemet mondok, az ilyen vagy olyan válasz. Elfogadás után nem kell már válaszolni, csak fizetni, mikor esedékes. Ha kegyed tájékozódni óhajt, hát ez az a szokás, mely szerint minden kereskedö vagy iparos cselekszik, akinek a nevére kötelezvényeket állítanak ki.

- Nos, uram, mit jelentsen ez? Kifizeti nekem a harminc fontot?

- Nem, uram. Megmondtam már egyszer annak, aki elhozta, hogy nem fizetem ki.

- Nem fizeti ki? De bizony ki fogja fizetni! Igen bizony, ki fogja fizetni.

- A hölgynek, aki kiállította, nincs jogcíme rá, hogy bármilyen kötelezvényt is kiállítson az én nevemre, annyi szent, és én semmiféle kötelezvényt, melyet ö állít ki, ki nem fizetek, biztosít­hatom felöle kegyedet.

Erre hirtelen nekem támadt: - Uram, e kötelezvény kiállítója tiszteletreméltóbb személy annál, semhogy jogcím nélkül kiállítson bármilyen kötelezvényt is. Ilyet mondani róla sértés, és önmagában ezért is elégtételt fogok várni kegyedtöl, de elöbb a kötelezvény, uram, a kötelezvény, ki kell fizetnie a kötelezvényt.

Én éppoly hirtelenül válaszoltam: - Uram, én senkit meg nem sértek. Remélem, a kérdéses személyt éppoly jól ismerem, mint kegyed, amit pedig róla mondtam, az nem sértés. Neki nem lehet jogcíme rá, hogy kötelezvényeket állítson ki az én nevemre, mert semmivel se tartozom neki.

Kihagyom a káromkodásokat, melyekkel szavait felcicomázta, mert papírom túlságosan utálkozik tölük. Azt mondta, hogy én gyaláztam azt a hölgyet, de ö meg fog tanítani rá, hogy annak vannak barátai, akik melléállnak, és igazságot fog szerezni neki, mindenekelött azonban ki kell fizetnem a kötelezvényt.

Röviden feleltem: - Nem fogom kifizetni a kötelezvényt, se bármilyen más kötelezvényt, melyet ö állítana ki.

Erre az ajtóhoz lépett, egy istenkáromlással bezárta, erösködött, hogy kifizetteti velem a kötelezvényt, mielött szétválnánk, és megragadta kardját, de nem húzta ki.

Megvallom, halálosan meg voltam rémülve, mert nem volt kardom, de hiába is lett volna. El kell ismernem, hogy sok minden hasznosat tanultam Franciaországban, ami segíthetett úri­embernek látszani, de megfeledkeztem a fö dologról: nem tanultam meg a kardforgatást, amit ott olyan általánosan gyakorolnak. Mi több, meröben ismeretlen volt számomra az ilyen veszekedés, teljesen meg voltam hát lepve, mikor bezárta az ajtót, és nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek.

Ámde a ház népe történetesen meghallotta eléggé hangos szóváltásunkat, az ajtóhoz jött, zajt csapott az elöszobában, hadd tudjam meg, hogy kéznél van, az egyik szolga pedig megpróbálta kinyitni az ajtót. Amint zárva lelte, bekiáltott nekem: - Uram, az isten szerelmére, nyisson ajtót, mi baj van? Hívjunk rendört? - Nem válaszoltam, de felbátorodtam. Higgadtan leültem az egyik székre, és így szóltam az úriemberhez: - Uram, nem ez a módja annak, hogy kifizettesse velem a kötelezvényt. Sokkal jobban tenné, ha megnyugodna, és más úton keresne elégtételt.

Ő azt hitte, meg akarok vívni vele, bár szavamra, eszem ágában se volt, hanem arra gondoltam, hogy inkább próbálkozzék a törvényes úttal.

- Nagyon szívesen - felelte. - Azt mondják, hogy kegyed úriember, és ezredesnek nevezik. Ha pedig kegyed úriember, elfogadom a kihívását, uram. Ha ki fog sétálni velem, azt a kötelez­vényt teljes kifizetésének veszem, és úgy fogjuk eldönteni a dolgot, ahogyan az úriemberek között illik.

- Én kihívtam volna kegyedet, uram? Nem én, szó sincs kihívásról. Nem ez a módja annak, hogy kifizettessenek velem egy kötelezvényt, melyet nem fogadtam el, vagyis kegyed jobban tenné, ha a törvény elött keresne elégtételt.

- Törvény! - mondta - törvény! Az én törvényem az úriemberek törvénye. Egy szó, mint száz, uram, kegyed vagy fizet nekem, vagy megvív velem. - Aztán pedig, mintha hibázott volna, hirtelen nekem támadt: - Nem úgy! Fizet is, meg vív is velem, mert meg fogom védelmezni a hölgy becsületét. - Közben hat-hét istenakárhovátegyével és egyéb káromkodással szerencsél­tetett csak úgy mellesleg.

A közben eltelt idönek köszönhettem szabadulásomat, mert éppen mikor az hangzott el, hogy "meg vív is velem, mert megvédelmezem a hölgy becsületét", visszaérkezett a szolgálóleány egy rendörrel és három-négy szomszéddal.

Az úriember hallotta jöttüket, dühbe gurult, és azt kérdezte, fizetség helyett csöcseléket szándékszom-e ráuszítani? Ezzel megragadta kardját, és azt mondta, hogy bárki be merészel törni, abban a pillanatban átdöf engem, hogy aztán eggyel kevesebb ellenféllel legyen dolga.

Azt feleltem neki, tudja, hogy nem hívtam segítséget, hiszen nem hittem, hogy komolyan beszélhet. Ha bárki is megpróbál bejönni, azért teszi, nehogy ö bajt csinálhasson fenyegetözése szerint, melynek, mint láthatja, nem állhatok ellent, mert nincsen nálam fegyver.

A rendör közben kiáltott, és mindkettönket felszólított a király nevében, hogy nyissunk ajtót. Én egy széken ültem, és fel akartam állni, ö olyan mozdulatot tett, mintha kardot akarna rántani, erre ismét leültem. Mivel nem nyitottak ajtót, a rendör belerúgott, és bejött.

- Nos, uram - szólt az én úriemberem -, most meg mit akar? Mi dolga van itt? - Nem úgy, uram - felelte a rendör -, kegyed látja, mi dolgom. Rendör vagyok, az a feladatom, hogy ügyeljek a közrendre. Rémületben találtam a háznépet, mely idehívott, hogy ne engedjek bajt történni kegyetek között. - Ugyan milyen bajtól tartottak? - kérdezte az úriember. - Úgy gondolom, attól féltek, hogy vívni fognak - felelte a rendör. - Ez azért van, mert ök nem ismerik ezt a fickót itt ni. Ez sose vív. Ezredesnek nevezik öt - folytatta a betolakodó -, és talán ezredesnek is született, de merem mondani, hogy biztosan gyávának született. Sose vív, nem mer egy férfi szemébe nézni. Ha vívni akart volna, kisétált volna velem. De ö csúfot üz a bátorságból, és ezek az emberek sose beszéltek volna kegyednek vívásról, ha ismernék öt. Mondom, biztos úr, hogy ez gyáva fickó, aki pedig gyáva, az gazember. - Ezzel hozzám lépett, jó erösen végighúzta ujját lefelé az orromon, és a legocsmányabbul kacagott meg gúnyolódott, mintha én gyáva lennék. Mármost, amennyire tudom, igaz is lehetett volna. De akkor az voltam, amit megvadított gyávának neveznek, márpedig ilyen emberrel szembekerülni a legveszedelmesebb a világon. Dühömben arcába vágtam a fejemet, összecsaptunk, teljes erömböl földhöz vágtam annak rendje és módja szerint, ha pedig közbe nem lép a rendör és nem húz el töle, agyontaposom, úgy lángra gyúlt a vérem. A ház népe éppúgy megijedt most ellenkezö okból, nehogy megöljem öt, bár egyáltalán nem volt fegyver a kezemben.

A biztos is megrótt engem, de én azt feleltem neki: - Biztos úr, nem gondolja-e, hogy eléggé kihívtak engem? Eltürhet-e bárki ilyesmit? Tudni szeretném, ki ez az ember, és ki küldte ide.

- Én úriember vagyok - mondta ö -, egy kötelezvénnyel jöttem hozzá pénzért, ö pedig megtagadja a fizetést. - Jó, jó - mondta a biztos nagyon okosan -, ez nem az én dolgom. Én nem vagyok békebíró, hogy meghallgassam az ügyet, ez kettejük dolga. Én csak azt kívánom, hogy ne nyúljanak egymáshoz, így hát, uram - fordult a betolakodóhoz -, mivel látja, hogy ez az úr nem akarja kifizetni a kötelezvényt, és ebben az ügyben a törvénynek kell döntenie, azt tanácsolnám, hogy egyelöre hagyja annyiban, és kérem, menjen nyugodtan el.

A betolakodó sokat és szemtelenül szájalt a kötelezvényröl, erösködve, hogy saját feleségem állította ki. Dühösen azt feleltem, hogy akkor egy lotyó állította ki. Erre ö gorombáskodott velem, és azt hajtogatta, hogy ezt én sehol másutt nem merném mondani. Én visszavágtam, hogy igen hamarosan nyilvánosan fogom ócsárolni öt, és világgá kürtölöm, milyen szajha. Így veszekedtünk majdnem félóra hosszat, mert én felbátorodtam a biztos jelenlétében, hiszen tudtam, hogy nem enged minket vívni, ami igazán eszem ágában se volt. Ily módon végre megszabadultam a fickótól.

Vérig bosszantott ez az összetüzés, annál inkább, mert megtaláltak szállásomon, holott azt hittem, hogy sikerült titokban tartanom. Akárhogy is, elhatároztam, hogy másnap elköltözöm. Egész nap a házban maradtam, estig, akkor pedig elmentem, azzal a szándékkal, hogy sose térek oda vissza.

Amint kiértem a Grace-church utcára, észrevettem, hogy egy ember követ. Fél lába fel volt kötve madzaggal, a másikon ugrált, két mankó segítségével. Egy negyedpennyst koldult tölem, de én nemigen akartam neki adni. A fickó tovább követett, míg egy udvarba nem értem, akkor sietve azt mondtam neki: - Nincs semmim a számára, kérem, ne tolakodjék így. - Erre ö egyik mankójával leütött.

Az ütéstöl kábultan semmit se tudtam róla, mit müveltek velem azután, de mikor ismét magamhoz tértem, rájöttem, hogy félelmetesen megsebesítettek több helyen is. Egyebek közt alulról felmetszették az orromat, fél fülemet szinte levágták, homlokom egyik oldalára egy nagy kardvágást kaptam, testembe egy döfést, bár az nem volt veszélyes.

Nem tudtam, ki lehetett a közelemben, és ki sújthatott rám a nyomorékon kívül, aki mankó­jával leütött, és máig se tudom. Mindenesetre borzalmasan megsebesítettek, és egy darabig vérezve hevertem a földön, míg annyira magamhoz nem tértem, hogy volt eröm segítségért kiabálni. Odajött néhány ember, és hazavittek szállásomra. Két hónapig feküdtem, míg eléggé jól lettem ahhoz, hogy kiléphessek a házból, mikor pedig kimentem, okkal hihettem, hogy gazemberek lesnek rám, és várják az alkalmat, hogy megismételhessék a támadást.

Ez nagyon nyugtalanított. Elhatároztam hát, hogy elmenekülök a veszély elöl, ha lehet, átme­gyek Franciaországba vagy Virginiába, haza, ahogy neveztem, így akartam kitérni a gonosz­tevök és gyilkosok útjából. Ugyanis valahányszor kimozdultam a házból, úgy éreztem, hogy életveszélybe megyek, ezért most már sose léptem ki, csak fényes nappal, hogy biztonságban legyek, és soha egy-két testör-szolga nélkül, éppúgy, ahogy azelött csak éjszaka jártam ki, mert azt hittem, hogy akkor rejtve vagyok.

Feleségemröl azonban ezúttal is meg kell mondanom az igazat. Mikor meghallotta, mi történt velem, levelet írt nekem, tisztességesebb hangon, mint szokása volt, nagyon sajnálkozott a történteken, annál is inkább, mert megtudta, hogy bemutatták nekem a kötelezvényt, és azután ért a támadás. Reméli, legelkeseredettebb hangulatomban se gondolok róla olyan rosszat, hogy tudtával, beleegyezésével vagy éppenséggel parancsára vagy irányításával követték el a gaztettet, ö iszonyodik az ilyesmitöl, és ünnepélyesen kijelenti, hogy amennyiben a leg­csekélyebb tudomása vagy akár sejtelme is volna a gonosztevökröl, leleplezné öket elöttem. Tudatta velem annak a személynek a nevét és címét, akinek a kötelezvényt adta, és rám bízta, hogy vallattassam ki az illetöt, ki volt az, aki elhozta és oly pimaszul bánt velem. Ő azt kívánja, hogy találjam meg a betolakodót, vigyem bíróság elé, és büntettessem meg a törvény legnagyobb szigorával.

Ez nagyon jólesett nekem. Ha utána személyesen is eljött volna látni, hogy vagyok, szinte biztosan visszafogadtam volna, de ö megelégedett azzal az udvariassággal, hogy még egy levelet írt. Abban kért, hogy tudassam vele hogylétemet, amilyen gyakran csak tehetem. Végtelenül örülne, ha hallaná, hogy kigyógyultam a sebeimböl, és a tettest felakasztották Tyburnben.

Ha jól értettem egyes kifejezéseit, nagyon szenvedett különválásunk miatt, és továbbra is tisztelt engem, de egy hanggal se célzott arra, hogy visszatérne. Aztán érvekkel próbált rávenni kötelezvényeinek kifizetésére, mert, úgymond, nagy vagyont hozott nekem, mostan pedig nincs miböl megélnie, ami nagyon keserves.

Erre a levelére válaszoltam, bár a másikra nem. Tudtára adtam, mi történt velem, és mennyire örülök levelének, mely szerint az ö keze nem volt benne a dologban, hiszen nem felel meg az ö természetének, hogy így bánjon velem, aki sose tettem neki semmi rosszat, soha nem alkalmaztam eröszakot ellene, nem voltam oka különválásunknak, és nem is kívántam azt. Ami az ö kötelezvényét illeti, nagyon jól tudja, milyen szorult helyzetbe hozott engem költekezö életmódja, mennyi bajt okozott nekem, és tönkre is tett volna, ha folytathatja, mert három év se telt el, és ö többet költött hozományánál. Hiába kérleltem szép szóval, hiába mondtam meg neki többször is ünnepélyesen, hogy nem bírok ki ekkora kiadásokat, mégsem akarta mérsékelni a tékozlását, nem türte meg az ésszerü korlátokat, inkább szétszakította családját. Elhagyott engem, bár sosem eröszakoskodtam vele, csak könyörögtem meg rábeszéltem, nyomós okokkal: megismertettem vele vagyoni helyzetemet, és igyekeztem meggyözni, hogy pazarlása legalábbis szegénységbe dönt minket. Mindezek ellenére, ha visszavonja kötelez­vényét, elküldöm neki az abban említett harminc fontot, és lehetöségeim szerint ezután se hagyom szükséget szenvedni, ha ö hajlandó illö korlátok között élni. Továbbá közöltem vele, hogy igen kedvezötlen értesüléseket szereztem viselkedéséröl, meg is neveztem a züllött fickót, akinek a társaságában szokott mutatkozni, és megírtam, mennyire viszolygok attól, hogy ilyesmit higgyek el róla. Inkább teljesen véget szeretnék vetni az ilyen szóbeszédnek, és helyre kívánnám állítani jó hírét, ezért mindazok után is, amiket hallottam róla, hajlandó lennék visszafogadni öt és fátylat borítani a múltra. Elég, ha ö elhatározza, hogy korlátozások nélkül fog élni, de az én lehetöségeim ésszerü határai között, és ugyanolyan nyájas, ragaszkodó meg gyöngéd lesz hozzám, amilyen én mindig is voltam és mindig is lennék hozzá. De ha most visszautasít, az örökre szól, mert én elhatároztam, hogy amennyiben nem fogadja el ajánlatomat, többé nem maradok itt, ahol oly sokszor rosszul bántak velem, hanem vissza szándékszom menni saját országomba, és ott nyugalomban fogom tölteni napjaimat, visszavonulva a világtól.

Nem úgy válaszolt, mint vártam. Megköszönte ugyan a harminc fontot, de erösködött, hogy minden másban igaza volt. Nem tagadta meg ugyan a visszatérést, de azt se mondta, hogy hajlandó reá, egyszóval keveset vagy semmit se felelt az egészre, csupán hangoztatott valami igényt megcsorbított jó hírének a helyreállítására, meg efféléket.

Ez eleinte meglepett egy kicsit, mert úgy vélekedtem, hogy az ö helyzetében bármely nö nagyon szívesen véget vetett volna minden nyomorúságnak és minden ránehezedö gyalázatnak a kibéküléssel, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ö akkoriban igen szükösen tengödött De volt egy különleges gátló oka, melyet nem tárhatott elém levelében. Különben örült volna ajánlatomnak, de eléggé nyomós oka abban állt, hogy mint fentebb említettem, rossz társaságba keveredett, áruba bocsátotta erényét néhány hízelgöjének, és gyereket várt, így aztán nem merészelte elfogadni ajánlatomat.

Ámde, mint említettem, nem is utasított kereken vissza. Mint késöbb megtudtam, az volt a szándéka, hogy elhúzza az egyezkedést, míg le nem tudja lökni terhét, mint korábban kifejezte magát. Remélte, hogy titokban szülhet, aztán elfogadhatja javaslatomat. Valóban ez lett volna lehetö legokosabb lépése, vagy inkább azt mondhatnám, egyetlen megmaradt lehetösége, de bennem itt is emberére talált. Jobban figyelemmel követtem öt, semhogy elrejthette volna elölem ezt az ügyet, hacsak nem ment volna el, mielött láthatóan kikerekedett, és nem messzibbre, mint tette, így viszont hajszálpontos beszámolót kaptam róla, mikor, hol, milyen fattyat hozott a világra. Akkor aztán véget vetettem visszafogadási ajánlataimnak, bár ö több, nagyon töredelmes levelet írt nekem, bevallotta bünét, és bocsánatért esedezett. De nekem immár semmi kedvem se volt hozzá, gondolni sem akartam reá ezek után, válópert indítottam és meg is nyertem.

Ebben a helyzetben elhatároztam, hogy átmegyek Franciaországba, miután megkaptam árumat Virginiából. Meg is érkeztem Dunkerque-be a ... évben. Ott a Dillon ezredébe tartozó ír tisztek társaságába kerültem.[32] Ők lépésröl lépésre bevezettek engem a hadseregbe, és egy ír ember, ... altábornagy, meg némi pénz segítségével kaptam egy századot az ezredében, így egyenesen beléptem a hadseregbe.

Rendkívül tetszett nekem új helyzetem. Ettöl kezdve azt mondogattam magamban, hogy elértem azt, amire születtem, hisz eddig sosem éltem úriemberi életet.

Miután már eltöltöttem egy kis idöt ezredünkben, azt Olaszországba vezényelték.[33] Az egyik legfigyelemreméltóbb haditett, melyben részt vettem, a Milánó közelében lévö Cremona elleni roham volt. Ott éjszaka, titkon, árulással beengedték a németeket a városba valami csatorna­félén át. Azok meglepetésszerüen elfoglalták a város legnagyobb részét, ugyancsak meglepe­tés­szerüen elfogták Villeroy herceg marsallt is, aki éppen jött ki a szállásáról, és beszorították a kevés hátramaradt francia csapatot a fellegvárba. De mikor javában diadalmaskodtak, határozottan és merészen megtámadta öket két ír ezred, mely a Pó folyóhoz vezetö utcában volt elszállásolva. Ezek kezükben tartották a város Vízi- vagy Pó-kapuját, melyen a német erösítéseknek be kellett volna jönniük. Rendkívül ádáz küzdelem után elragadták a gyözelmet a németektöl. Azok nem tudtak áttörni rajtuk, hogy beengedjék az öveiket, és végül kénytelenek voltak ismét elhagyni a várost, ezeknek az ír ezredeknek és egész nemzetüknek örök dicsöségére. A haditettért nagyon szép dicséretet kaptunk a francia királytól.

Most már elégtétellel érezhettem, hogy nem vagyok az a gyáva, kishitü nyomorult, aki voltam, mikor az a fickó eröszakoskodott velem a lakásomon a harmincfontos kötelezvényért. Ha mostan támadott volna meg, akár pontosan ugyanabban a helyzetben is, meztelenül és fegyvertelenül, ahogy voltam, a képének rontok és eltaposom. De az ember sosem ismeri saját magát, míg ki nem próbálja, a bátorságot pedig meg lehet szerezni idövel és tapasztalattal.

Philippe de Commines azt írja, hogy a monteleri csata után Charolais hercege, aki addig szívböl utálta a háborút és irtózott töle, meg minden velejárójától, úgy megváltozott a dicsöségtöl, melyet azzal a haditettel szerzett, hogy azután a hadsereg lett a szerelme, és a hadi fáradalmak legkedvesebb gyönyörüségei. A példa túl nagy ahhoz, hogy saját esetemre alkalmazzam, de valóban annyira hízelegtek nekem vitézségemért, ahogy e hadmüvelet után nevezték, hogy vitéznek képzeltem magam, akár az voltam, akár nem. Sikerem olyan büszkeséggel töltött el, hogy azután mindig bátran, söt vakmeröen viselkedtem. Még valami tetézte dicsöségemet: valaki külön jelentette az udvarnak, hogy döntö részem volt a város meg az egész cremonai környék megmentésében, mert páratlan vitézséggel védelmeztem a Pó-kaput, és miután elesett a csapatomat vezénylö alezredes, irányítottam a védelmet. Erre a király hivatalos írásban fogadta el szolgálataimat, elküldte alezredesi kinevezésemet, a következö futár pedig csak­ugyan alezredesi megbízást hozott nekem a ... ezredbe.

Már elöbb is több csetepatéban meg apróbb összecsapásban vettem részt, és megszereztem a jó tiszt hírnevét, de történetesen különleges posztokra is kerültem, ahol olyasmit kaptam, amit még sokkal jobban szerettem, vagyis jó sok pénzt.

A mi ezredünket tengeren küldték Franciaországból Olaszországba. Toulonban szálltunk hajóra, és Savonában kötöttünk ki, Genova környékén, onnan pedig a milánói hercegségbe masíroztunk. Alessandria volt az elsö város, melynek megszállására küldtek. Ott a polgárok ádáz dühvel támadtak a mi embereinkre és teljesen kikergették a városból az egész helyörséget, mely nyolcszáz franciából és francia szolgálatban lévö katonából állt.

Én egy polgárházban voltam elszállásolva nyolc emberrel meg egy szolgával, éppen az egyik városkapu mellett. Gyors tanácskozást tartottunk embereimmel, és elhatároztuk, hogy mindenáron tartjuk a házat, míg nem kapunk parancsot a vezénylö tiszttöl, hogy hagyjuk el. Ezután láttam, hogy embereim nem tudják tartani állásaikat az utcán, olyan erösen szorongatják öket a városiak. Kikergettem az egész családot az utcára, és megszálltuk a házat, mint egy várat, melynek én vagyok a kapitánya. Mivel pedig a ház közvetlenül a városkapu mellett volt, elhatároztam, hogy tartani fogjuk a végsökig, és mi leszünk az utolsók, akik elhagyják a helységet, hiszen a kapu közelsége biztosítja visszavonulásunkat.

Miután így kiebrudaltuk a lakókat, minden aggály nélkül megtöltöttük a zsebünket bármi mozdíthatóval, semmit se hagytunk ott, amit csak el tudtunk vinni. Sorsot húztunk, és rám esett a házigazda dolgozószobája. Körülbelül kétszáz pisztolnyit vettem magamhoz pénzben, ezüstben és egyéb értéktárgyakban. Ezért az eröszakosságért panaszt tettek Vaudemont hercegnek, a milánói vidék akkori kormányzójának. De az ellenállás, mellyel a város lakói fogadtak minket, ellentétes volt az ö rendelkezésével és általános szándékával, mert ö akkor teljesen Fülöp király[34] oldalán állt, és emiatt a polgárok semmit sem érhettek el. Rájöttem, hogy akár az egész várost is kifoszthattuk volna, a polgármesternek ugyanis parancsa volt, hogy el kell szállásolni ezredünket, és nyílt lázadásba ment az ellenállás, mellyel fogadtak. Nekünk viszont parancsunk volt, hogy ne tüzeljünk a polgárokra, hacsak nem kényszerülünk rá. Inkább elhagytuk hát a helységet, semhogy küzdjünk érte a mindenre elszánt népséggel. Minden elöny azok oldalán volt velünk szemben, kivéve azt, hogy mi rendelkeztünk két bástyával és egy városkapuval, visszavonulásunk számára. Eleinte háromszor annyian voltak, mint mi, mert a polgárokhoz csatlakozott a sorkatonaság hét százada, és együtt több mint ezerhatszáz embert tettek ki. Ezenkívül még sokkal több gyülevész népség is melléjük állt, mi pedig összesen nyolcszáz körül lehettünk. Kezükben volt a fellegvár is meg több ágyú, úgyhogy semmire se mentünk volna, ha megtámadjuk öket. De három-négy nap múlva engedelmeskedtek más csapatoknak, mert a köztük lévö katonák ellenük fordultak, és elvették tölük a fellegvárat.

Ezután nyugodtan ültünk szállásainkon nyolc hónapig, mert a herceg megszerezte az egész milánói vidéket Fülöp király számára. Egy darabig semmi ellenség se mutatkozott, és semmi dol­gunk se volt, csak a Franciaországból érkezö segédcsapatok fogadása. Amint pedig érkez­tek, a herceg terjeszkedett, ahogy csak tudott, ugyanis minél távolabb akarta tartani a császáriakat, akik nagy sereggel készültek betörni Olaszországba. Ezért elfoglalta Mantovát és a legtöbb arrafelé esö várost, egészen a Garda-tóig meg az Adige folyóig.

Egy ideig Mantovában állomásoztunk, de aztán de Tessé gróf (késöbb Franciaország marsallja) parancsára kivontak minket onnan, hogy megalakítsák a francia hadsereget a föparancsnoknak, Vendôme hercegnek az érkezéséig. Itt kemény hadjáratban volt részünk 1701-ben, mert Szavojai Jenö herceggel és negyvenezer némettel kellett küzdenünk, akik mind régi katonák voltak. A francia hadsereg huszonötezer fövel meghaladta ugyan az ellenség létszámát, de védekezett, és nagyon sok hadállást kellett megszállva tartania, mivel nem tudhattuk pontosan, hol szándékszik megtámadni minket Szavojai Jenö herceg, a császári hadsereg föparancsnoka. Így a franciák kénytelenek voltak megosztani csapataikat és oly távol tartani öket egymástól, hogy a németek nagy sikerrel hajtották végre tervüket, mint azt az akkori idökröl szóló történetírás böven elmondja.

1701 júliusában részt vettem a carpi hadmüveletben, ahol a németek bizony legyöztek minket. Kénytelenek voltunk elhagyni táborunkat, és feladni Szavojai Jenönek az egész Adige folyót. Ezredünk némi veszteséget is szenvedett ott, de ez nem sokat használt az ellenségnek. Monsieur Catinat, az akkori parancsnok, hadirendbe állított minket, szemben a német sereggel. Két napon át csatára vártuk öket, de nem mozdultak a kihívásra, hiszen teljesítették feladatukat, mert megnyerték az átkelést az Adigén azzal, hogy mi kivonultunk Rivoliból, melynek akkor nem vehettük hasznát.

Mikor a mi tábornokaink látták, hogy ök kitérnek minden döntö hadmüvelet elöl, szállásaikon szorongatták és küzdelemre kényszerítették öket minden arasznyi helyért, amit elfoglaltak. Végre megtámadtuk öket chiari körülsáncolt állásaikban, betörtünk táboruk kellös közepébe, és ott szörnyü mészárlást vittünk végbe. De nem tudom, mi történhetett, talán tábornokaink hibáztak, talán rosszul hajtották végre parancsaikat, elég az hozzá, hogy a normandiai dandár meg a mi ír dandárunk, mely oly vitézül tört át a német sáncokon, nem kapott megfelelö támogatást, így kénytelenek voltunk az egész német sereg, csapásával szembeszállni, és végül föl kellett adnunk a szerzett elönyt, mégpedig nem veszteség nélkül, de idejében erösítésünkre jött egy nagy lovascsapat. Most már mi vertük vissza az ellenséget, és visszaüztük öket táboruk sáncai mögé. A németek nagy gyözelemmel dicsekedtek; és azzal, hogy visszavertek minket, miután elfoglaltuk a táborukat, valóban fölénk kerekedtek, de ha monsieur de Tessé idejében segítségünkre jön tizenkétezer fönyi gyalogságával, ahogy az öreg Catinat szerint tennie kellett volna, annak a napnak az ütközete véget vet a háborúnak, Jenö herceg pedig örülhetett volna, hogy visszamehet Németországba, gyorsabban, mint jött, ha ugyan el nem vágtuk volna útját.

A sors azonban mást akart. A németek az egész hadjárat alatt egyre tovább nyomultak elöre, és egyik állást a másik után foglalták el, míg ki nem vertek minket az egész milánói vidékröl.

A hadjárat késöbbi fele csatározásokkal telt. A franciák, fürge természetüknek megfelelöen, naponta portyákra indultak, vagy élelmet szerezni, vagy meglepni az ellenség élelemszerzöit, fosztogatni vagy törbe csalni a másik fél fosztogatóit, bár igen gyakran megfogyatkozva tértek haza, mert a németek jó néhányszor eröt vettek rajtuk. Nagyon sokan vesztették életüket ilyen csetepatékban, sokan betegségekben pusztultak el a kemény szolgálat meg a rossz szállás miatt, hiszen gyakran még december közepéig is a csatatereken állomásoztak, folyók meg mocsarak között. Köztudomású ugyanis Olaszországnak erröl a részéröl, hogy tele van folyókkal meg csatornákkal. Ha mindenkit számításba veszünk, mondhatom, hogy több embert veszítettünk mi is, az ellenség is, mint egy általános döntö ütközetben történt volna.

Meg kell adnunk Szavoja hercegének a magáét: komolyan sürgette, hogy tüzzenek ki egy napot, és kényszerítsük ütközetre Szavojai Jenöt. Ám Villeroy herceg, Monsieur Catinat és de Tessé gróf mind ellenezte ezt, föleg mert tudták, milyen gyengék a csapatok, hiszen azok oly sokszor oly sokat szenvedtek, hogy nem vívhatnak csatát a németek ellen, így hát három hónapig zaklattuk egymást portyázással, azután téli szállásra mentünk.

Mielött elvonultunk volna a harcmezöröl, a mi ezredünk egy hatszáz fönyi dragonyos osztaggal meg mintegy kétszázötven lovassal elindult, hogy elfogja Commercy herceget, Szavojai Jenö egyik neves tábornokát, mégpedig határozott terv nélkül. Eredetileg csak lovasokból meg dra­go­nyosokból akarták összeállítani ezt az osztagot, de a császáriaknak jól szolgált a szerencse, és sok portyacsapatunkat verték meg, állítólag sokkal többet, mint mi az ellenséget. Felette­seink arra is gondoltak, hogy a herceg, a németek egyik hírneves parancsnoka, nem indul útnak erös kíséret nélkül. Ezért az ír gyalogezred parancsot kapott, hogy csatlakozzék, hadd ütközzenek a németek egyenlö eröbe, ha lehet.

Engem körülbelül két órával korábban utasítottak, hogy vigyek mintegy kétszáz gyalogost meg ötven dragonyost egy kis erdöcskéhez, mert tábornokunk értesülése szerint a herceg oda akar küldeni néhány embert áthaladásának biztosítására. Ezt meg is tettem. Ám de Tessé gróf nem tartotta csapatunkat elég erösnek, saját maga is odamasírozott hát ezer lovassal meg három­száz gránátossal támogatásunkra, és nagyon jól tette. Commercy herceg ugyanis értesült elsö csapatunkról, a vártnál hamarabb érkezett meg, rájuk rontott, és teljesen felmorzsolta volna öket, ha a gróf meg nem hallja a tüzelést, és el nem indul ezer lovasával oly sebesen, hogy sikerült a harc leghevében embereinek segítségére érkeznie, így eröt vettek a németeken, és visszavonulásra kényszerítették öket, de a herceg nagyon ügyesen húzódott vissza, és az összeütközés után az erdöhöz ért, ahol én posztoltam. Ám veresége miatt nem tudott egy osztagot küldeni az erdöhöz áthaladása biztosítására, ahogy szándékozta.

De Tessé gróf, tudván, hogy az erdöhöz küldték osztagomat, a sarkukban maradt, nehogy elvágjanak minket, ha pedig mi esetleg meg tudnánk állítani öket az erdöben, avatkozzék be, és kezdjen velük újabb csetepatét. Majdnem éjszaka lett már, mire a németek az erdöhöz értek, így nem tudták megállapítani számunkat, de mikor a ligethez közeledtek, ötven dragonyos elörejött, felderíteni az áthaladást, és látni, minden rendben van-e. Ezeket hagytuk nagy darabot megtenni az erdöt átszelö szük mélyúton vagy ösvényen. Aztán hirtelen elzártuk az utat köztük meg a bejárat között, és úgy elvágtuk visszavonulásukat, hogy mikor észrevettek és tüzeltek, egy pillanat alatt be is kerítettük, fel is koncoltuk öket. Csupán vezénylö tisztjüket ejtettük foglyul, nyolc dragonyossal együtt.

Erre a herceg megállt, mert nem tudta, mi a helyzet, és milyen erösek vagyunk. A jobb tájé­kozódás kedvéért kiküldött kétszáz lovast, hogy kerítsék be az erdö szegélyét, és riasszanak fel minket. Közben mögöttük megjelent de Tessé gróf. Saját csapataink távoli zajából rájöttünk arra, hogy az ellenség milyen kutyaszorítóba jutott. Elhatároztuk hát, hogy azonnal harcba szállunk a kétszáz lovassal. A mi kis lovascsapatunk fel is vonult az ösvény bejáratához, és csetepatét kezdett, gyalogságunk meg az erdöt övezö sövény mögött lapult és leste az alkalmat a közbelépésre. Lovasságunk, melyet megtámadtak, visszahúzódott az ösvényre, de a németek öregebb rókák voltak, semhogy felüljenek nekünk. Megelégedtek azzal, hogy visszanyomtak minket a bejárathoz, nem hagyták magukat becsalogatni a keskeny útra, mikor nem tudták, megvan-e szállva a sövény vagy sem.

A herceg azonban, aki franciákat talált a hátában, és nem volt elég ereje újra harcba bocsát­kozni, elhatározta, hogy áttör. Leszállította dragonyosait, és parancsot adott nekik, hogy hatoljanak be az erdöbe és tisztítsák meg a sövényt az ösvény mindkét oldalán, hadd mehessen ö át a lovasságával. Ezt olyan eréllyel tették és annyival erösebbek voltak nálunk, hogy embereink­nek majdnem a felét felkoncolták, bár sokáig tartottuk állásainkat, így azonban idöt adtunk a francia lovasságnak, hogy odaérjen, megrohanja a herceg csapatait, elvágja útjukat, és rengeteg foglyot ejtsen. Ezután mi is visszavonultunk, rést nyitva lovasságunknak, hogy betörhessen rajta. Háromszáz német dragonyos elesett, kétszáz fogságba jutott.

Az összeütközés elsö hevében egy jól fedezett német dragonyos tiszt leütötte három közvetlenül mellettem álló emberemet, és nekem kegyelmet ajánlott fel. Kénytelen voltam elfogadni és átadni neki kardomat, mert embereim már éppen készültek kereket oldani, ki hogyan tudott. De egyszerre csak megfordult a kocka, mert a mi lovasságunk áttört, és pozdorjává zúzta a dragonyosokat. A tiszt, ki foglyul ejtett, hozzám fordult: - Mindnyájan el vagyunk veszve. - Megkérdeztem, hogy állhatok-e valamiben a szolgálatára. - Várjunk egy kicsit - mondta, mert emberei igazán mindenre elszántan küzdöttek. De mikor a hátában is megjelent vagy kétszáz fönyi francia lovasság, így szólt hozzám franciául: - A kegyed foglya leszek. - Ezzel visszaadta kardomat, és átnyújtotta nekem a sajátját is. Egy mellette álló dragonyos ugyanazt készült tenni, de abban a pillanatban agyonlötték.

Lovasságunk odaért, egy szempillantás alatt megtisztította a harcteret, Commercy herceg visszavonult csapatának maradványaival, és nem üldöztük tovább.

Tizenhat vagy tizenhét emberünk megszabadult a fogságtól, akárcsak én. De nekik nem volt olyan szerencséjük, mint nekem, hogy foglyul ejthessék a tisztet, akinek a kezére kerültek. Az enyém olyan nagylelkü volt irántam, hogy nem kérdezte, mennyi pénzem van, bár nálam nem volt sok, ha nála volt is. Én azonban vesztettem az ö udvariassága miatt, mert aztán már nem lehettem olyan arcátlan, hogy én kérdezösködjek töle pénzröl, bár megtudtam, hogy majdnem száz pisztolnyit tart magánál. De éjszaka, mikor sátrainkba értünk, ö igen gavallérosan húsz pisztolt ajándékozott nekem, én meg viszonzásul engedélyt szereztem neki, hogy becsületszóra menjen át Szavojai Jenö herceg táborába. Ezt meg is tette, és így sikerült kicseréltetnie magát.

Ez után a hadjárat után voltam beszállásolva Cremonába, mikor ott végbement az ütközet, melyröl beszéltem már. Abban mentette meg a mi ír ezredünk a várost a meglepetésszerü elfoglalástól, és bizony megverte a németeket, miután hat óra hosszat kézben tartották a város nagy részét, ezzel pedig igen nagy hírnevet szerzett magának.

Én azonban sietek folytatni saját történetemet, mert nem annak a háborúnak a naplóját írom, melyben nem is vettem hosszasan részt.

A rákövetkezö nyáron a mi két ír ezredünket a csatatérre küldték. Ott sokszor csaptak össze keményen a németekkel, mert Szavojai Jenö, az éber hadvezér, nemigen hagyott minket nyugton, és sok elönyre tett szert a folytonos ide-oda mozgással, saját embereinek meg a mieinknek a zaklatásával. A franciák sose tértek ki a németek elöl, hanem mindig a leghatáro­zottabban és legbátrabban megütköztek velük. Ezt bárkinek el kell ismernie, ha igazságos akar lenni irántuk és tudja, hogyan viselkedtek. Ezúttal Vendôme herceg parancsnokolt, noha maga Fülöp király is ott volt a seregnél. Maradéktalanul visszaadta a kölcsönt Szavojai Jenönek az ö saját harcmodorával. Egymás után üzte el megerösített állásaiból, míg már-már egész Olaszország elhagyására kényszerítette, habár ez végtelenül sok finom úriember és egyszerü katona vérébe került. Kétségtelenül nem járt Olaszországban különb annál a vitéz seregnél, melyet Szavojai Jenö hozott magával, de mind ott hagyták a fogukat, utánuk meg sok ezren mások is. A franciák csak akkor voltak kénytelenek engedni sorsuknak, mikor helyzetük másutt kezdett hanyatlani, mint az akkori idök történelméböl látható, de ez nem az én dolgom.

Az én szerepem ezekben az eseményekben rövid volt, de viharos. 1702 júliusának elején vonul­tunk a csatatérre, mert Vendôme herceg parancsot adott az egész seregnek, hogy gyülekezzék minél hamarabb fölmenteni Mantova városát, melyet a császáriak ostromzárban tartottak.

Szavojai Jenö herceg ravasz és igazán szerencsés hadvezér volt, az elözö évben jó néhányszor visszaszorította a mieinket, de idén szerencséje kezdte cserbenhagyni, mert a mi seregünk számosabb volt az övénél, a mi hercegünk pedig nála hamarabb termett a csatatéren. Mivel pedig Szavojai Jenö az egész télen szoros ostromzárban tartotta Mantovát, a mi hercegünk elhatározta, hogy mindenáron fölmenti a várost. Ő volt a csatatér ura, és Szavojai Jenö nem akadályozhatta meg, hogy kieröszakolja a zár megszüntetését, visszavonta hát hadát, hátrahagyott néhány erös csapattestet, védeni Bersellót, melyet Vendôme herceg fenyegetett, meg Borgofortét, ahol a raktára volt, és összes többi eröit összevonta, hogy szembeszálljon velünk. Addigra megérkezett a sereghez Spanyolország királya, Vendôme herceg pedig harmincötezer emberrel Luzarához közel állomásozott, melyet meg akart támadni, hogy csatára kényszerítse Szavojai Jenöt. Vaudemont hercege másik húszezerrel körülsáncolta magát Rivaltónál, Mantova mögött, hogy Milánó határait fedezze, és majdnem tizenkétezren voltak magában Mantovában. Monsieur Pracontal készenlétben állt tízezerrel, éppen az egyik eröd ágyúi alatt, melyek a Mantovába vezetö töltésutat tarthatták tüz alatt. Szavojai Jenöt az a veszély fenyegette, hogy néhány nap alatt mindezek egyesülnek. Elöre látta, hogy akkor kereket kell oldania, és éppen elég bajos lesz egyáltalán tartania magát Olaszországban, hiszen igen jól tudta, hogy egyetlen olyan hely sincs birtokában, mely kibírna tizenöt napi nyílt sáncos ostromot. Úgy látszik, ezért történt az, hogy míg Vendôme hercege készült megtámadni Luzarát, mert lehetöleg harcra akarta kényszeríteni az ellenfelet, meglepetésünkre 1702. július 15-én az egész császári sereg hadirendben bukkant fel, és javában masírozott a mi megtámadásunkra.

Történetesen a mi egész seregünk már harmadik napja oszlopokban menetelt feléjük. Vendôme herceg három nappal azelötti értesülését is említenem kellett volna: Visconti tábornok három császári lovas meg egy dragonyos ezreddel San Vittoriánál áll a Tessonán. A herceg el is szánta magát megtámadásukra, és ezt a tervet a legteljesebb titokban hajtotta végre. Noha a mi hadseregünk három mérföldnyi távolságra haladt egy másik úton Modena vidéke felé, monsieur Viscontit váratlanul hatezer francia lovas meg dragonyos rohanta meg. Nagyon vitézül védekezett, majdnem egy óra hosszat, akkor felülkerekedett a túlerö, ö látta, hogy rendetlen hátrálásra fogjuk kényszeríteni, és visszavonulót fúvatott. A századok hátraarcot csináltak, de alig negyedóra múlva azon vették észre magukat, hogy egy nagy gyalogsági csapattest elvágta útjukat. Csak a Tessona hídján mehettek volna át, de az teli volt zsúfolva mamáikkal, és nem mozdulhattak se elöre, se hátra, így hát egymást taszigálták és döntötték le lábukról, úgyhogy minden rend felbomlott. Rengetegen a folyóba zuhantak és belefulladtak, sokat megöltünk, még több fogságba esett, egyszóval a három lovas- meg egy dragonyosezred teljes vereséget szenvedett.

Ez nagy csapás volt Szavojai Jenönek, mert azok egész seregének legválogatottabb csapatai közé tartoztak. Négyszáz embert fogtunk el egész málhájukkal együtt, ami nagyon tekintélyes zsákmány volt, és nyolcszáz lovat. Ezek a csapatok kétségtelenül nagyon hiányoztak a 15-én bekövetkezett csatában. A mi seregünk javában menetelt Luzara megtámadására, mikor egy körülbelül hatszáz fönyi német lovasosztag jelent meg, és nem egészen egy további óra alatt egész hadseregük csatarendben.

A mi seregünk azonnal felsorakozott. Vendôme herceg olyan elönyösen helyezte el az érkezö ezredeket, hogy Szavojai Jenö kénytelen volt megváltoztatni rendelkezéseit. Kellemetlen helyzetbe került, mert a sajátjánál nagyobb hadsereget kellett megtámadnia, mely a lehetö legkedvezöbb állásokat foglalta el. Ha csak egy napot is vár, feleúton találkozunk vele. Minderre a német tábornokok gögje indította, akik határtalanul el voltak telve csapataik nagy­szerüségével. A királyi sereg balszárnyával a nagy Pó folyóra támaszkodott. A víz túloldalán Vaudemont herceg csapatai ágyúzták a császáriak borgofortei sáncait. Mikor a herceg hallotta, hogy valószínüleg döntö ütközet lesz, tizenkét zászlóaljat és körülbelül ezer lovast küldött a királyi sereg erösítésére. Miközben Szavojai Jenö kiadta új rendelkezéseit a támadásra, mindnyájuknak volt idejük csatlakozni a sereghez. Ez nagyon felbátorított minket. Mégis az ö jövetelük miatt döntött Szavojai Jenö a harc megkezdése mellett, mert remélte, hogy meg­vívhatja az ütközetet érkezésük elött. Csalódott, de mégis kénytelen volt harcolni, késö volt már jóvátenni a hibát.

Öt óra lett már estefelé, mire egész arcvonalát harcba tudta küldeni. Félóra hosszat ágyúztak minket, nem sok hatással, aztán az ö jobbszárnyuk de Commercy herceg vezényletével ádáz dühvel támadta meg a mi balszárnyunkat. A mieink nagyon ügyesen fogadták öket, és ponto­san segítettek egymásnak, így aztán nagy vérontással verték vissza a támadást. Commercy herceg (számukra szerencsétlen módon) az elsö rohamban elesett, nem volt, ki vezényelje az ezredeket, melyek meglepödtek egy ilyen fontos ember elvesztésétöl, felbomlott a rendjük, és egy dandár teljesen fölmorzsolódott.

Ám második vonaluk, mely Herbeville tábornok parancsnoksága alatt nyomult elöre, helyreállította az elsönek a rendjét. A zászlóaljak újra gyülekeztek, merészen rohamra indultak másodszor is, erösítéseket is kaptak derékhaduktól. Most aztán a mieinkre került a sor. Egy csatornához szorították öket, mely balszárnyukon húzódott, köztük meg a Pó között. E mögött újra rendezték soraikat, és friss csapatok jöttek támogatásukra, mind lovasság, mind gyalogság. Mindkét oldalon a legnagyobb elszántsággal küzdöttek, nagyon bátran és ügyesen. Lehetetlen lett volna megítélni, ki kerekedik felül, ha végigvihették volna a harcot.

A királyi hadsereg jobbszárnyán helyezkedett el a francia lovasság színe-virága, mégpedig a gens d'armes, a királyi karabélyosok meg a királyné testörsége, további négyszáz lovassal. Mellettük állt a gyalogság, közte a mi dandárunk. Elöbb a lovasság indult rohamra, kivont karddal, két császári vértes ezred tüzébe, anélkül, hogy egyetlenegyszer is elsütötték volna fegyverüket, közébük törtek, és lovaik erejével elsöpörték öket, zürzavart vittek soraikba, és olyan tisztán hagyták számunkra a mezöt, hogy gyalogságunk elsö vonala, mely követte öket, csatarendben állt a terepen, melyet az elöbb még az ellenség tartott megszállva.

Ebben az elsö támadásban elesett de Créqui márki, aki az egész jobbszárny parancsnoka volt. Ez a veszteség éppoly érzékenyen érintett minket, mint de Commercy herceg halála a németeket. Miután így visszaszorítottuk az ellenség lovasságát, ügyes tábornokaik újra csata­rendbe állították csapataikat, és három császári gyalogezred támogatásával ismét támadtak, olyan dühvel, melynek semmi sem állhatott ellent, ír ezredünk két zászlóaljának rendje felbomlott, és rengeteg emberünket megölték. Ekkor balszerencsémre egy muskétalövés eltörte bal karomat, és ráadásul egy óriási német katona leütött. Azt hitte, hogy megölt, és reám lépett, de azonnal agyonlötte öt egyik emberünk. Éppen rám zuhant, ami törött karommal igen nagy bajt jelentett nekem, mert a ló nagyságú fickónak akkora volt a súlya, hogy moccanni se tudtam.

Ezután a mieinket visszaszorították az elfoglalt helyröl, és így én az ellenség kezében maradtam, de nem ejtettek foglyul (pontosabban nem leltek reám) másnap reggelig, mikor szokás szerint kiküldtek egy csapatot seborvosokkal, hogy keressék meg a sebesülteket a halottak között. Majdnem megfulladtam a halott németek és más rajtam heverök súlyától, mire rám bukkantak, de meg kell adni nekik, hogy emberségesen bántak velem, a seborvosok pedig nagyon ügyesen és jól helyreigazították a karomat, négy-öt nap múlva pedig becsületszóra elengedtek Pármába.

Mindkét sereg folytatta a küzdelmet, különösen balszárnyunkon, míg annyira be nem söté­tedett, hogy nem tudhatták, kire lönek, a tábornokok eddig nem láthatták, mi történik, így foko­zatosan csökkentették a tüzelést, és a szó szoros értelmében az éjszaka választotta öket szét.

Mind a két oldal a magáénak tekintette a gyözelmet, és lehetöleg eltitkolta veszteségeit. Annyi biztos, hogy soha ütközetet vitézebbül és elszántabban meg nem vívtak, ha pedig lett volna elég nappali fény a végigharcolásához, kétségtelenül sok ezerrel többen esnek el nálunk is, ott is.

A németek egyetlen jogcíme a gyözelemre abban állt, hogy visszavonulásra kényszerítették a mi balszárnyunkat a csatornához meg a Pó partján lévö magas töltéshez és földhányásokhoz. De a mieinknek megvolt az az elönyük a visszavonulásból, hogy onnan az ellenség legsürübb soraiba tüzelhettek, és semmi se tudta kimozdítani öket elfoglalt állásaikból.

A mieink kétségtelenül nyomósabb okkal tarthattak igényt a gyözelemre. A királyi sereg két nappal a küzdelem után megtámadta Guassallát, úgyszólván a németek szeme láttára, megadásra kényszerítette a helyörséget, és megeskette, hogy hat hónapig nem fognak harcolni ellenünk. Mivel azok ezerötszázan voltak, ez nagy veszteséget jelentett a németeknek, Szavojai Jenö mégse próbálta fölmenteni öket. Azután a császáriak több más állását is elfoglaltuk, és kénytelenek voltak elhagyni azokat a francia sereg közeledtére, mert abban az évben nem vívhattak még egy ütközetet.

Az én hadjáratom immár véget ért. Karomat nem tudtam használni ugyan, de sokkal jobban jártam, mint rengeteg úri ember, hiszen abban a véres csatában négyszáz tisztünk esett el vagy sebesült meg, köztük három tábornok.

A hadjárat decemberig folytatódott, Vendôme herceg elfoglalta Borgofortét és több más helyet a németektöl, akik napról napra teret vesztettek Olaszországban. Engem sokáig fogságban tartottak. Mivel nem kötöttek írásbeli egyezményt a fogolycseréröl, Szavojai Jenö parancsára Magyarországra küldték a francia hadifoglyokat, ami indokolatlan kegyetlenség volt, ámde sokaknak éppen ez a számüzetés tette lehetövé, hogy a törökökhöz szökjenek. Azok barátságosan fogadták öket, a konstantinápolyi francia nagykövet pedig gondjukat viselte, és a király költségére visszahajóztatta Olaszországba.

Ám Vendôme herceg most már annyi német foglyot ejtett, hogy Szavojai Jenönek általános fogolycsere-egyezséget kellett kötnie. Abbahagyta hát foglyainak Magyarországra küldését, söt kénytelen volt költeni sok odaküldött visszahozására.

Említettem, hogy egy idöre becsületszóra elengedtek Pármába. Ott maradtam negyven napig, és vártam sebem meg törött karom gyógyulását. Utána kötelességem szerint jelentkeztem Ferrara parancsnokánál. Hamarosan odaérkezett Szavojai Jenö, engem pedig más hadifoglyokkal együtt Milánó vidékére küldtek, hogy ott tartsanak a fogolycseréig.

Trento városában töltöttem körülbelül nyolc hónapot. Az az ember, akinél elszállásoltak, rend­kívül udvarias volt hozzám, nagyon lelkiismeretesen viselte gondomat, és igen kellemesen éltem. Részemröl teljesen szándékolatlanul bizalmas viszonyba keveredtem házigazdám leányával. Nem tudom, milyen balsors folytán, késöbb hagytam magamat rábírni, hogy feleségül vegyem. Ez olyan becsületesség volt részemröl, melynek vétkét, megvallom, sose szándékoztam magamra venni, de a leány sokkal ravaszabb volt nálam. Sikerült ugyanis több bort itatnia velem, mint szoktam, és bár az nem szállt annyira fejembe, hogy ne tudjam nagyon jól, mit müvelnek, szokatlanul széles jókedvemben mégis beleegyeztem a házasságba. Ez a meggondolatlan becsületesség sok kellemetlenséget szerzett nekem, mert nem tudtam, mit kezdjek az új kölönccel, melyet saját nyakamba akasztottam. Nem maradhattam vele, de nem is vihettem magammal, úgyhogy roppant tanácstalan voltam.

Hamarosan eljött az idö, mikor fogolycserével kiváltottak, így az ezredhez kellett mennem, mely akkor Milánó vidékén volt elszállásolva. Onnan elengedtek Párizsba, mert megígértem, hogy újoncokat toborzok Angliában az ír ezredek számára, ottani üzletfeleim segítségével. Ezzel az engedéllyel útlevelet szereztem az ellenség hadseregétöl, mellyel Trentóba mehettem. Hosszú kerülövel visszatértem oda, nagyon becsületesen összepakoltam poggyászomat, feleségemet meg mindent, aztán Tirolon, Bajorországon, Svábföldön meg a Fekete-erdön át Elzászba, onnan Lotaringiába jutottam és így végre Párizsba.

Titokban ezt terveztem, hogy otthagyom a háborút, mert igazán elegem volt már a harcból. De olyan becstelenségnek tekintették a csatatéren küzdö hadsereg elhagyását, hogy nem tehettem volna meg, ha egy véletlen meg nem könnyíti nekem a dolgot. Kiújult a háború egyrészt Franciaország, másrészt meg Anglia és Hollandia között, pontosan, mint azelött volt. A francia király nem tervezett se többet, se kevesebbet, csak azt, hogy figyelemeltérítö támadást intéz az angolok ellen. Ezért hadihajókból meg fregattokból álló erös hajórajt szerelt föl Dunkerque-ben, körülbelül hatezer-ötszáz fönyi csapattestet hajózott be rá, ezenkívül önkénteseket meg az új királyt, ahogyan neveztük öt, bár általában inkább Chevalier de Saint-Georgenak hívták,[35] és Skótországba irányította mindnyájukat.

Színböl nagyon lelkesedtem ezért a vállalkozásért. Felajánlottam, hogy amint a Chevalier megérkezik Nagy-Britanniába, csapatokat állítok neki, beállok önkéntesnek, és saját költsé­gemre szolgálok. Csak annyit kértem, hogy kapjak engedélyt ír ezredbeli századom eladására, és a Chevalier nevezzen ki címzetes ezredesnek. Mindez nagyon elönyömre szolgált a Chevalier-nál, mert immár fontos embernek tartottak, akinek biztosan nagy befolyása van saját hazájában, így engedélyt kaptam, hogy eladjam századomat, csinos, kerek summát küldettem magamnak Londonból Hollandián át, nagyon szemrevaló útihintót készíttettem magamnak, és mentem Dunkerque-be, hajóra szállni.

A Chevalier nagyon jól fogadott. Hallott már róla, hogy én tiszt voltam az ír dandárban, és szolgáltam Olaszországban, tehát régi katona vagyok. Mindez hozzáadódott addigi hír­ne­vemhez, és nagy tiszteletet szerzett nekem, bár nem ragaszkodtam különösebben se szemé­lyéhez, se ügyéhez. Valóban nem is sokat fontolgattam sem egyik oldal ügyét, sem a másikét, mert ha megtettem volna, alig kockáztatom nemcsak életemet, hanem vagyonomat is. Hiszen azt attól a pillanattól fogva eljátszottam, és az angol kormánynak teljesen nyilvánvalóan jogában állt, hogy tetszése szerint elkobozza.

De éppen akkor kaptam Londonból háromszáz fontot, és majdnem ugyanannyiért eladtam századomat az ír ezredben, így nem csupán belesodródtam ebbe a szomorú ügybe, magam se vettem észre, hogyan, hanem teljesen önkéntesen el is indultam velük minden kockázatra. Nagyon kevéssé tartozik történetemhez, hogy beszámoljak erröl a meddö hadi vállalkozásról. Csupán annyit kell elmondanom, hogy az angol hajóhad, mely erösebb volt a franciánál, szorosan a sarkunkban járt, és nagyon hatásosan vadászott ránk. Megmenekülésemmel szó szerint az akasztófát kerültem el.

Jó szerencséjük volt a franciáknak, hogy túlmentek a célukon. A Forth-öbölbe kívántak jutni, melyet Edinburghi-öbölnek is neveznek, de messze északra érték el a partot, egy Montrose nevü helynél, ahol nem akartak kikötni, így kénytelenek voltak visszamenni a Forth-öbölhöz, elérték a bejáratát, és horgonyt vetettek az árapály miatt. De ez a késedelem vagy akadály idöt adott az angol hajóhadnak, hogy Sir George Bing parancsnoksága alatt feljöjjön az öbölhöz és horgonyt vessen, akárcsak mi, csupán arra várva, hogy felhajózzon az öbölben a dagállyal.

Ha nem mentünk volna túl a kikötön, két nap alatt egész hajórajunkat megsemmisítik. Legfeljebb annyit tehettünk volna, hogy a kisebb fregattokkal bemegyünk Leith kikötöjébe, és partra tesszük a csapatokat meg a löszert. De föl kellett volna gyújtanunk a hadihajókat, mert az angol hajóhad legfeljebb huszonnégy órányival volt mögöttünk.

Erre a meglepetésre a francia tengernagy vitorlát bontott az öböl északi fokánál, ahol veszte­geltünk. Eliszkoltunk észak felé, egérutat nyertünk az angol hajóhadtól, és megmenekültünk. Csupán egyetlen hajót vesztettünk, mely elmaradt a többitöl, és nem tudott elszökni. Csak a harmadik éjszakán nyugodhattunk meg, hogy az angolok felhagytak üldözésünkkel, mikor irányt változtattunk, és elvesztettük öket szem elöl. Norvégia partjai felé fordultunk és a közelükben maradtunk, egészen a Balti-tenger bejáratáig. Ott ismét horgonyt vetettünk, kiküldtünk két felderítöt, hogy híreket szerezzünk és megtudjuk, szabad-e az utunk. Miután fellélegeztünk, hogy az ellenség nem üldöz, nyugodtabban vitorláztunk tovább, és mindnyájan visszaértünk Dunkerque-be. Nagy örömmel léptem ismét partra, mert egész idö alatt, míg életünket mentettük, az elképzelhetö legnagyobb rettegés gyötört. Egyébre se tudtam gondolni, mint hurkokra meg bitófákra, hiszen arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben elfognak, biztosan felakasztanak.

De immár elmúlt ez a gond, búcsút vettem a Chevalier-tól meg a hadseregtöl, és siettem Párizsba. Oly váratlanul érkeztem a városba meg lakásomra, hogy balszerencsémre föl kellett valamit fedeznem feleségemröl, ami korántse szolgált megelégedésemre. Megtudtam ugyanis, milyen társasággal szórakozott önagysága, márpedig okkal vélhettem úgy, hogy az olyannal becsületes asszonynak nem kellene szóba állnia, mivel pedig saját tapasztalatomból ismertem természetét, nagyon nyugtalan és féltékeny lettem. Meg kell vallanom, hogy nagyon elevenembe vágott a dolog, mert ö kezdett rendkívül becses lenni számomra, és elbüvölöen tudott viselkedni, különösen, miután Franciaországba hoztam. De mivel hajlama volt a léhaságra, lehetetlenség lett volna visszatartani öt az ilyesmitöl, különösen olyan városban, mint Párizs, melyben annyira általános az úgynevezett galantéria.

Bosszantott az a gondolat is, hogy végzetem szarvak viselésére ítél, otthon és külföldön egyaránt; néha olyan düh fogott el miatta, mely elvette minden önuralmamat. Egész napokon, söt, mondhatnám, egész éjszakákon át tünödtem és töprengtem, mit tegyek a feleségemmel, különösen pedig a gazemberrel, bárki legyen is az, aki így csúfot üzött belölem és kitúrt helyemböl. Ilyenkor bizony nem is egyszer, söt nem is százszor követtem el gyilkosságot képzeletemben, az ördög pedig szeret gonoszságot sugallni nekünk, ha ugyan nem ö a fö mozgatója, ezért éjjel-nappal ingerelt, buzdított, hogy öljem meg a feleségemet.

Vad gondolatokat szított bennem, felforralta véremet, mikor a "felszarvazott" szón rágódtam; úgy feltüzelt arra a borzalmas tervre, hogy már nem is vitáztam önmagammal, öljem-e meg vagy sem, mintha ez már nem is lenne kérdés, hanem eldöntött dolog. Gondolataimat csupán az foglalkoztatta már, hogyan öljem meg, és hogyan szökjek meg utána.

Egész idö alatt nem volt elegendö bizonyítékom bünösségére, söt meg se vádoltam öt, és nem is adtam tudtára gyanúmat. Látnia kellett, hogy valami zavar engem, de mégse mutatta nekem, hogy ezt észrevette, hanem jól fogadott, és úgy tett, mintha nagyon örülne visszatérésemnek. Azt sem állíthattam, hogy túlságosan költekezett volna, míg én távol jártam, de féltékeny ember dühös ember, mint a bölcs mondja. Jó gazdálkodása hátrahagyott pénzemmel azt sugallta beteg képzeletemnek, hogy valaki más tartotta el öt, és így nem volt alkalma költeni.

Meg kell vallanom, hogy nehéz helyzetbe került, bár ebben a tekintetben valóban becsületes volt. Én ugyanis elfogultságomban mindenképpen becstelennek láttam öt. Ha tékozolt volna, azt mondom, hogy szeretöire költötte, mivel pedig mértékletes volt azt mondtam, hogy szeretöi tartották el. Mondom, gondolkozásom ilyen módon bomlott meg, szentül hittem, hogy csúffá vagyok téve, és éjjel-nappal ezen rágódtam.

Ez a feszültség egész idö alatt nem robbant ki láthatóan közöttünk, de engem úgy uralmában tartott hiedelmem, hogy fölöslegesnek is véltem minden bizonyítékot, és ferde szemmel néztem mindenkire, aki feleségem közelébe ment vagy vele beszélgetett. Ugyanabban a házban lakott egy testörtiszt, egy nagyon becsületes és rangos úriember. Történetesen a kis szalonban ültem, feleségem a szomszédos fogadószobában. Bejött hozzá ez az úriember, aki a háziak családjához tartozott, így hát tehette, anélkül hogy bármilyen megütközést is keltsen. Nem tudta, hogy ott vagyok a szalonban, helyet foglalt, és beszélgetett a feleségemmel. Minden szavukat hallottam, mert az ajtó nyitva volt, de nem mondhattam volna, hogy bármi is történt közöttük felületes csevegésen kívül. Közömbös dolgokról tereferéltek: egy ifjú hölgyröl, aki tizenkilenc éves polgárlány létére egy hete ment férjhez egy hatvanhárom éves, dúsgazdag ügyvédhez, a párizsi legfelsöbb bíróság egyik tagjához, emlegettek egy gazdag párizsi úriasszonyt, aki hozzáment elhunyt férje komornyikjához. Csupa ilyen mindennapi apróság került szóba, úgyhogy semmi kifogásom se lehetett.

Mégis megtelt a fejem féltékeny gondolatokkal, és tüzbe jöttem. Hol azt képzeltem, hogy az az úriember túlságosan közvetlen a feleségemhez, hol azt, hogy a feleségem öhozzá. Egyszer-kétszer már éppen be akartam rontani hozzájuk, és szembe akartam nézni velük, de uralkodtam magamon. Végre a vendég egy kissé vidáman emlegetett egy hölgyet, aki odadobta leányságát, ha jól értettem, egy öreg embernek, de még ebben se volt semmi illetlen. Bennem azonban már forrt a méreg, nem türhettem tovább, felugrottam, beléptem a szobába és hozzáfüztem feleségem szavaihoz: - Szóval azt mondja, asszonyom, igazán túl öreg volt a leányhoz? - Ezzel rápillantottam a tisztre vasvillaszemekkel, és kimentem az utcára.

A márki, mert ezen a címen tisztelték, becsületére kényes, bátor ember volt. Annak vette a dolgot, aminek szántam, egy pillanat múlva követett, és torkát köszörülte nyomomban az utcán. Erre megálltam, ö pedig hozzám lépett: - Uram - mondta -, Franciaországban igen szerencsétlen helyzetben vagyunk, mert ha igazságot szerzünk magunknak, a legszigorúbban bánnak velünk. De történjék bármi is, kegyednek magyarázatot kell adnia iménti viselkedésére.

Egy kissé lecsillapodtam, és nagyon is jól tudtam, hogy igazságtalan voltam hozzá. Ezért nagyon öszintén így feleltem: - Uram, kegyed úriember, akit igen jól ismerek és nagyon tisztelek, de egy kissé zavart engem feleségem viselkedése, és hasonló helyzetben kegyed mit tehetett volna kevesebbet?

- Nagyon sajnálom, ha bármilyen nézeteltérés merült fel kegyed és felesége között - mondta ö -, de nekem mi közöm hozzá? Nem vádolhat engem semmiféle modortalansággal, csupán azzal, hogy így meg így beszéltem hozzá - ezzel elismételte szavait -, mivel tudtam, hogy kegyed a szomszéd szobában minden szót hall, és minden ajtó nyitva van. Úgy gondoltam, nincs ember, aki ilyen ártatlan kifejezéseket félreérthetne.

- Nem is érthettem másképpen félre - feleltem -, csak úgy, hogy azt gondoltam, messzebbre menö bizalmasságot foglal magában, és egyetlen becsületére kényes embertöl se lehet elvárni, hogy azt elviselje. Ámde, uram, én csak feleségemhez beszéltem, semmit se mondtam kegyednek, és kalapot emeltem, mikor elhaladtam kegyed mellett.

- Az ám - felelte -, és olyan dühvel pillantott reám, mint maga az ördög. Talán bizony az ilyen pillantás nem beszél?

- Erröl semmit se mondhatok, mert nem láthatom saját arcomat, de dühöm, ahogy nevezi, feleségemnek szólt, nem kegyelmednek.

- Ide hallgasson, uram - vágott vissza, fokozatosan felhevülve, amint én fokozatosan meg­nyugodtam -, kegyed a velem való beszélgetésért haragudott feleségére, szerintem pedig ez engem is érint, és meg kellene torolnom.

- Nem hinném, uram - mondtam. - Hiszen még akkor se veszekedtem volna kegyeddel, ha felesé­gem ágyában találom; mert ha feleségem megengedi, hogy egy ágyban feküdjék vele, akkor ö a vétkes, és nekem semmi dolgom kegyelmeddel. Kegyed nem fekhetne vele, ha ö nem lenne hajlandó reá, ha pedig ö hajlandó szajhának lenni, öt kellene megbüntetnem, de nem lenne semmi vitám kegyeddel, hanem a kegyed feleségével kellene lefeküdnöm, és akkor ki lenne egyenlítve a tartozás.

Mindezt derüsen mondtam, hogy megbékítsem öt, de nem sikerült. Azt kívánta, hogy adjak neki elégtételt, ahogy ö nevezte. Hangoztattam, hogy idegen vagyok az országban, és aligha irgalmazna nekem az ö igazságszolgáltatásuk; hogy nem dolgom megvívni bárkivel, aki igazolni igyekszik azt, hogy feleségem társaságában volt, hiszen én vagyok a sértett, ha rossz asszonnyal vert meg a sors. Ha bármely férfi is eljutott az én ágyamba, semmi értelme nekem, a sértettnek, egyenlö eséllyel kockára tennem életemet azok ellen, akik csúfot üztek belölem.

Semmivel se lehetett lecsillapítani a márkit. Én megsértettem öt, és nem fogadott el mást, csakis fegyveres elégtételt, így hát abban egyeztünk meg, hogy együtt elmegyünk Lisle-be, Flandriába. Én immár eléggé katona voltam, nem féltem bárkinek is a szemébe nézni, és feleségem miatti haragom még szította bátorságomat. Ő elejtett egy szót, mely úgy felböszített és felforralta epémet, hogy vége szakadt minden türelmemnek. Feleségem iránti bizalmat­lanságomról beszélve azt mondta, hogy nem kellene gyanakodnom, ha nincsen megbízható értesülésem. Azt feleltem, hogy amennyiben megbízható értesüléssel rendelkeznék, túl lennék a gyanakváson. Ő azt válaszolta, hogy ha ö lenne az a boldog ember, akinek ekkora része van feleségem kegyeiböl, gondoskodnék róla, hogy túljuttasson engem a gyanakváson. Erre olyan gorombán vágtam neki vissza, ahogy csak kívánhatta, ö meg így szólt: - Nous verrons ŕ Lisle - vagyis tovább beszélgetünk róla Lisle-ben.

Mivel most már észrevettem, hogy ö az az ember, akit keresek, azt mondtam, nem látom egyikünk számára se hasznát, hogy olyan messzire menjünk, egészen Lisle-be. Eldönthetjük a vitát au champ is, vagyis helyben. Bárki is lesz olyan szerencsés hogy életben maradjon, utólag éppolyan jól elmenekülhet Lisle-be, mint elözetesen.

Így mentünk egyre tovább, míg ki nem jutottunk Párizs külvárosaiból, a Charenton felé vezetö útra. Közben nagyon dühösen, de kifogástalan jó modorban beszéltünk egymással. Mikor láttam, hogy az út néptelen, rámutattam egy fasorra, mely monsieur ... kertjének kökerítését szegélyezte, mondván, hogy azok alatt a fák alatt van egy hely, mely nagyon megfelel nekünk. Odamentünk hát, és rögtön munkához láttunk. Némi vívás után hosszú, ferde sebet hasított a karomba, de ugyanakkor az én kardom az ö testébe fúródott, és ö hamarosan elesett. Szólt még néhány szót, mielött összeroskadt volna. Elöbb azt, hogy végeztem vele, aztán, hogy csakugyan rosszat cselekedett ellenem, és mivel tudta, nem kellett volna vívnia velem. Azt kívánta, hogy azonnal meneküljek el. Ezt meg is tettem, de csak a városba, nem messzibbre, mert úgy gondoltam, hogy senki se látott minket együtt. Délután, körülbelül hat órával az esemény után, egymás sarkát taposva hírhozók jöttek az újsággal, hogy a márki halálosan megsebesült, és egy charentoni házba vitték. Ez a beszámoló, mely szerint nem halt meg, egy kicsit meglepett. Nem kételkedhettem benne, hogy ö biztos volt elmenekülésemben, és megvallotta, ki a tettes. Ámde senkinél se mutattam nyugtalanságomat, fölmentem szobámba, kivettem egy fiókos szekrényböl egész pénzemet. Biztos voltam benne, hogy elég lesz kiadá­saimra, de mivel volt egy elfogadott kötelezvényem kétezer livre-re, nyugodtan elsétáltam egy ismerös kereskedöhöz. Ötven pisztolt kaptam töle a kötelezvényre, tudtára adtam, hogy üzleti ügyeim Angliába szólítanak, és az összeg hátralévö részét majd átveszem töle, ha megkapta.

Miután így elláttam magamat, szereztem egy lovat szolgám számára, mert nekem volt már egy kitünö, és még egyszer hazamerészkedtem lakásomra. Ott ismét hallottam, hogy a márki nem halt meg. Feleségem egész idö alatt olyan jól leplezte a márki miatti nyugtalanságát, hogy nem adott nekem alkalmat semmiféle megjegyzésre. De miután ott idöztem egy kicsit, nyilvánvalóan látta a mélységes harag és düh jeleit viselkedésemben, és észrevette, hogy útra készülök. - Elutazik a városból? - kérdezte tölem. - Igen, asszonyom, hogy kegyed zavartalanul gyászol­hassa barátját, a márkit. - Összerezzent, és nem titkolta, hogy rettenetesen meg van rémülve. Ezerszámra hányta magára a keresztet, sürün szólongatta a Szent Szüzet és hazai szentjeit, végre pedig kibökte: - Lehetséges lenne? Kegyed ölte meg a márkit? Akkor vége van, és nekem is.

- Az lehet, asszonyom - mondtam -, hogy kegyed veszíteni fog a márki halálával, de nekem gondom lesz rá, hogy oly kevéssé legyek vesztes kegyed miatt, amennyire csak lehet. Elég az hozzá, hogy a márki becsületesen megvallotta kegyed vétkét, és mi végeztünk egymással. - Ő karjaimba akarta vetni magát, esküdözött ártatlanságára, azt mondta, hogy velem menekül, és meggyöz engem hüségéröl, olyan bizonyítékokkal, melyek föltétlenül kielégítenek, de én hevesen ellöktem öt magamtól: - Allez, infame! Eredj, pimasz teremtés! Ha veled maradok, el kell hogy küldjétek drága barátod, a márki társaságába. Szabadíts meg ettöl a kénytelenségtöl! - Olyan erövel löktem el, hogy hanyatt vágódott a padlóra. Rettenetesen fölsikoltott, és bizony volt is oka rá, mert nagyon megütötte magát.

Igazán sajnálom, hogy ilyen erövel löktem el, de vegyétek figyelembe, hogy valósággal örjöng­tem dühömben. Mégis fölemeltem öt a padlóról, az ágyra fektettem, hívtam a szobalányát, és meghagytam neki, hogy menjen föl és viselje gondját asszonyának. Azután hamarosan ott­hagytam a házat, lóra szálltam, és igyekeztem, ahogy csak tudtam, mégpedig nem Dunkerque vagy Calais, se Flandria felé, amerre számíthattak menekülésemre, és üldöztek is, még aznap este, hanem egyenesen Lotaringia irányába. Egész éjszaka nagyon erösen lovagoltam, követ­kezö éjszaka Châlons-nál átkeltem a Marne-on, harmadnap pedig szerencsésen megérkeztem a lotaringiai herceg földjére. Ott pihentem egy napot, föleg azért, hogy megfontoljam, merre tartsak, hiszen még mindig nagyon nehéz volt bármilyen irányba is átjutni anélkül, hogy Franciaország királyának birtokain haladjak keresztül, vagy a franciák szövetségesei fogjanak el mint francia alattvalót. De jó tanácsot kaptam Bar le Ducben egy paptól. Nem meséltem ugyan el esetem részleteit, de ö kitalálta, miröl van szó, azt mondta, hogy az én helyzetemben lévö úriemberek gyakran menekülnek erre. Az a nyájas padre ebben a feltevésben egyházi útlevelet szerzett nekem, vagyis a ...-i apátság szállítójának tüntetett fel, és kaptam egy útlevelet Deux Ponts-ba, a svéd király birtokára. Mivel ott svéd hatóságok voltak, és a pap adott nekem ajánlólevelet egy helybeli egyházi emberhez, onnan kaptam útlevelet Kölnbe, a svéd király nevében. Ott már teljesen biztonságban érezhettem magamat, minden nehézség nélkül továbbmehettem Németalföldre, Hágába érkeztem, onnan pedig, habár nagy titokban és több álnéven, Angliába, így megszabadultam olasz feleségemtöl, bár inkább rimának kellene neveznem, hiszen miután magam is azzá tettem, mi egyebet várhattam volna töle?

Londonba érkezésem után levelet küldtem párizsi barátomnak, Hágából keltezve, és arra kértem, hogy oda címezze válaszait. Föleg azért írtam, mert meg akartam tudni, beváltották-e neki kötelezvényemet, üldözöbe vettek-e engem, és mi egyéb híre van rólam meg feleségemröl, különösen pedig, mi lett a márkival.

Néhány nap múlva válaszolt, hogy megkapta a pénzt, és kész kifizetni, rendelkezéseim szerint. "A márki él ugyan, de - szólt a levél - kegyed megölte más módon, mert elvesztette tiszti rangját a gárdaezredben, ami húszezer livre-t ér neki, és még mindig szigorúan örzik öt a Bastille-ban." Folytatta azzal, hogy gyanúba fogtak és elrendelték üldözésemet. Követtek Amiensbe, a Dunkerque és a Château de Cambrésis felé vezetö úton. Flandria irányába, de mivel nem értek utol, felhagytak vele. A márki okosabb volt, semhogy elismerje párbajozá­sunkat, és azt állította, hogy megtámadták az úton. Hacsak engem el nem fognak, meg fog szabadulni a tárgyaláson, bizonyítékok híján. Az én szökésem valóban erösen ellene szólt, mert tudtak róla, hogy aznap összeszólalkoztunk, és láttak minket együtt sétálni, de mivel egyik félre se bizonyíthattak rá semmit, a márki meg fogja úszni tiszti rangjának elvesztésével, ezt viszont elég jól el tudja viselni, mert nagyon gazdag.

Ami feleségemet illeti, barátom megírta, hogy az asszony vigasztalan volt, és szinte halálra sírta magát, de (tette hozzá elég rosszmájúan) nem tudja megállapítani, hogy értem-e vagy a márkiért. Azt is tudtomra adta, hogy feleségem igen rossz, sanyarú körülmények között van, és ha nem gondoskodom róla, nagy ínségbe fog kerülni.

A történet utóbbi része meghatott bizony, mert úgy véltem, bármi történt is, nem hagyhatom öt éhezni. Ezenkívül pedig a szegénység olyan kísértés, melynek egy nö nem tud egykönnyen ellenállni, és nekem nem szabad a bün szörnyü kényszerébe kergetnem öt, ha megóvhatom töle.

Ismét írtam hát barátomnak, hogy menjen el hozzá, beszéljen vele, és tudjon meg minél többet és minél pontosabban körülményeiröl. Ha valóban szükséget szenved, különösen pedig, ha nem él botrányosan, adjon neki húsz pisztolt, és mondja meg, hogy amennyiben becsületes, visszavonult életet ígér meg, évente meg fogja kapni ezt az összeget, melyböl meg tud élni.

Feleségem átvette az elsö húsz pisztolt, de felkérte barátomat, adja át nekem üzenetét: méltatlanul bántam vele, alaptalanul vádoltam, és jóvá kellene tennem igazságtalanságomat. Tönkretettem öt, mikor így eltaszítottam magamtól, pedig semmivel se bizonyíthattam vádamat, semmi okom se volt a gyanúra, ami pedig a húsz pisztolt illeti, az szükmarkú járadék az olyan feleségnek, aki az egész világon át követte férjét, és így tovább. Évi negyven pisztolt követelt tölem barátom útján, amibe bele is egyeztem. De az elsö év után soha nem terhelt többé a pénz fizetésével, mert a márki újra megkedvelte, annyira, hogy magához vette, mint barátomtól megtudtam, és évi négyszáz koronát adott neki. Én soha többé nem hallottam róla.

Immár Londonban voltam, de nagyon visszavonultan kellett élnem, meg kellett változtatnom nevemet, minden honfitársam elött titkolnom kellett kilétemet. Kivételt csak azzal az üzletfelemmel tehettem, akinek útján virginiai embereimmel tartottam fenn a kapcsolatot, különösen oktatómmal. Ő most már ügyeim fö intézöje lett, és saját maga is nagyon jó körülmények közé került az én segítségemmel. De mindent megérdemelt, amit érte tettem vagy tehettem, mert senkit olyan hüségesen nem szolgáltak, mint ö engem, senkinek olyan hü barátja nem volt, mint ö nekem, legalábbis abban az országban.

Én korántse voltam a világ leggondtalanabb embere ebben a visszavonult, magányos élet­módban, és tapasztaltam, mennyire igazat mond az írás: "Nem jó az embernek egyedül lenni";[36] ólomsúlyú búskomorság nyomta szívemet, és bizony nem tudtam, mit kezdjek magammal. Hiszen szinte börtönben éreztem magamat, mivel túlságosan féltem kijárni a városba. Végre elhatároztam, hogy végképp elmegyek, vissza Virginiába, és ott élek olyan visszavonultan, ahogy csak lehet.

Mikor azonban alaposabban meggondoltam a dolgot, nem tudtam rászánni magamat a magá­nyosságra. Rájöttem a vándorélet ízére, sok mindennek a megismerése azt a vágyat szülte, hogy még többet ismerjek meg, hiszen páratlan gyönyörüséget leltem benne. Nem volt már semmi dolgom a hadseregekben vagy a háborúban, és eszem ágában se volt újra belekeveredni, de mégse bírtam többé úgy élni a világban, hogy ne tudjam, mi megy benne végbe. Gondolni sem akartam arra, hogy Virginiában éljek, ahol évente kétszer hallhatok híreket, és akkor olvashatok beszámolókat az éppen zajló eseményekröl, mikor azok már a múlt történelmévé lettek.

Döntöttem hát. Immár szülöhazámban éltem, mégpedig kényelmesen. Külföldön nem volt ugyan szerencsém, mert semmit se hozhattam haza, de egy kis jó gazdálkodással hamarosan pénzt gyüjthettem. Senkit se kellett eltartanom, csak magamat, virginiai ültetvényeim pedig évi négyszáz és hatszáz font között hoztak nekem, megesett, hogy hétszázat is. Arra a következtetésre jutottam, hogy visszamenni oda annyi, mint élve eltemetkezni, kivertem ezt a fejemböl, és elhatároztam, hogy Angliában telepszem le, valahol, ahol én mindenkit ismerhetek, de engem senki se fog ismerni. Nem soká haboztam, hol rakjak fészket, mert tökéletesen beszéltem franciául annyi sok köztük eltöltött év után, és könnyen el tudtam érni, hogy franciának tartsanak, így hát Canterburybe mentem,[37] a franciák között angolnak vallottam magamat, az angolok között pedig franciának. Ez okból monsieur Charnot-nak hívtam magam az angolok, Mr. Charnocknak pedig a franciák között, és így még tökéletesebben rejtöztem el.

Valóban teljes ismeretlenségben éltem. Nem kötöttem közelebbi ismeretségeket, nehogy bizal­mas viszonyba kerüljek bárkivel is, mégis ismertem mindenkit, és engem is ismert mindenki. Társaságban franciául beszélgettem a vallonokkal, angolul az angolokkal. Mivel pedig visszavonultan és mértékletesen éltem, mindenféle ember eléggé barátságosan fogadott. Senki ügyeibe be nem avatkoztam, így hát senki sem avatkozott az enyéimbe se. Úgy vélekedtem, hogy egészen jól élek.

Mégsem voltam teljesen elégedett; megállapodott családi életre vágytam. Kétszer is próbál­koztam már, csakhogy balsikerrel. De addigi kudarcaim egyáltalán nem szegték kedvemet, és elhatároztam, hogy megnösülök. Kerestem egy minél megfelelöbb leányt, de hol ez, hol az riasztott el. Kivételt képezett egyszer egy jó társaságbeli úriember leánya, de annyi vissza­utasítást kellett lenyelnem hol így, hol úgy, hogy kénytelen voltam feladni szándékomat. Ebben a leánykérésben igaz szerelem vezetett, és jól boldogultam az ifjú hölgynél, csak olyan nehézségek maradtak, melyeket hamar el lehetett volna igazítani, de édesapja kibírhatatlan nehéz természetü volt, számtalan kifogást emelt, ma ez nem tetszett neki, holnap az, soha meg nem maradt saját javaslatánál, soha el nem lehetett érni nála, hogy két egymásra következö napon ugyanaz legyen a szándéka, így hát végül is lemondtunk a tervünkröl, mert a leány nem akart édesapja ellenére férjhez menni, én nem akartam megszöktetni öt, és így az egész ügy véget ért.

Nem mondhatnám, hogy nem bosszantott egy kicsit ez a csalódás, elhagytam hát Canterburyt, Londonba utaztam postakocsin, és közben párját ritkító jelenetet láttam.

Egy fiatal nö utazott szolgálólányával. Búskomor testtartásban ült elöttem, egész úton szívszaggatóan sóhajtozott, és valahányszor a leány megszólította, patakzottak a könnyei. Nem sokáig ültem vele a kocsiban, de látván, hogy ilyen gyászos hangulatban van, próbáltam vigasztalgatni, kérdezösködtem bánatának okáról, ö azonban egy szót sem akart szólni. A lány szintén keservesen sírva fakadt, azt mondta, hogy gazdája meghalt, és erre a hölgy ismét hangos zokogásban tört ki. Ez volt minden, amit délelött kiszedhettem az úrnöböl és szolgálól­ányából. Mikor ebédre került a sor, felajánlottam a hölgynek, hogy tartson velem, ha nincs ellenére, föltételezem ugyanis, hogy nincsen kedve a társaság többi tagjaival enni, mivel azok külföldiek, én viszont külön szobában fogok étkezni. A szolgálólány megköszönte a hölgy nevében, de úrnöje semmit se tud enni, és magára szeretne maradni.

Ekkor azonban beszélgettem egy kicsit a leánnyal. Megtudtam töle, hogy a hölgy egy hajóskapitánynak felesége volt, férje elindult valahová, a Gibraltári-szoroson túlra, azt hiszem, Zantéba vagy Velencébe, de alig jutott túl a dél-angliai dombvidék partjain, megbetegedett, és körülbelül tíznapi betegség után meghalt Dealben. Az asszony hallott betegségéröl, utánament Dealbe, és éppen idejében érkezett ahhoz, hogy meghalni lássa. Ott maradt, hogy eltemesse, most pedig megy Londonba, bizony nagyon vigasztalanul és bánatosan.

Igazán szívböl szántam az ifjú úrhölgyet, és egy-egy szóval tudtára is adtam ezt a kocsiban. Ő nem felelt, csak udvariasságból bólintott olykor-olykor, de egyszer sem adta nekem a legcsekélyebb alkalmat sem, hogy arcába nézhessek, söt még annyit se, hogy megtudhassam, van-e egyáltalán arca; még sokkal kevésbé, hogy sejthessem, milyen formájú, ha van. Tél volt, a kocsi éjszakára megállt Rochesterben, nem tette meg az egész utat egy nap alatt, mint nyáron szokás. Egy kicsivel Rochester elött azt mondtam a hölgynek, láttam, hogy semmit sem evett aznap, így biztosan megbetegszik, saját magának bajt szerez, elhunyt férjének pedig semmit se használ vele. Könyörögtem hát neki, hogy engedjen egy kicsit a szokásoknak, és vacsorázzunk együtt mint utasok, hiszen idegen vagyok, és csupán azért ajánlom fel neki ezt az udvariasságot, mert szeretném, ha nem emésztené magát ilyen keservesen. Ami a külföldieket illeti, úgy látszik, ök nem ismerik a szokást, vagy nem óhajtanak élni vele.

Fejet hajtott, de nem felelt, csak miután sürgettem, és nem tagadhatta volna, hogy nagyon udvarias és nyájas vagyok. Azt válaszolta, hogy köszöni, de nem tud enni. - Jól van, asszonyom - mondtam -, de legalább üljön asztalhoz, ha azt gondolja is, hogy nem tud enni, hátha mégis sikerül egy falat. Igazán ennie kellene, különben tönkreteszi magát ezzel az életmóddal, méghozzá utazás közben. Egy szó, mint száz, igazán meg fogja betegíteni magát. - Én érveltem neki, a leány is közbeszólt: - Igazán, asszonyom, próbálja meg egy kicsit elterelni gondolatait. - Én megint sürgettem, Ő nagyon tisztelettudóan bólintott felém, de még mindig nemet mondott, ö bizony nem tudna enni. A leány tovább erösködött: - Drága asszonyom, igazán tegye meg, ez nagyon udvarias úriember, kérem, asszonyom, üljön asztalhoz. - Aztán hozzám fordult: - Remélem, uram, az én úrnöm hajlandó lesz, úgy látom, nincsen ellenére.

Én azonban folytattam a rábeszélést, nem törödtem a lány szavaival, hogy udvarias úriember vagyok, és azt mondtam: - Én idegen vagyok kegyednek, asszonyom, de ha azt hinném, hogy bármely okból nem bízik udvariasságomban, felküldöm a vacsorát a kegyed szobájába, magam pedig lent maradok. - Erre ö kétszer is fejet hajtott felém, feltekintett most elöször, és azt mondta, semmiféle gyanút se táplál. Ajánlatom oly udvarias, hogy éppúgy restelli vissza­utasítani, ahogy restellené elfogadni olyan helyen, ahol ismerik öt. Egyébként azt gondolja, hogy nem vagyok teljesen idegen számára, mert már látott. Elfogadja ajánlatomat annyiban, hogy az asztalhoz ül, mert én óhajtom, de nem ígérheti, hogy enni fog, és reméli, másik engedményét úgy veszem, hogy kötelességének érezte ennyi nyájasságot viszonozni.

Megijesztett azzal a megjegyzésével, hogy látott már, mert én a legkevésbé sem ismertem öt; még csak arra sem emlékeztem, hogy hallottam volna a nevét, mert azt megkérdeztem a leánytól. Igazán majdnem megbántam elözékenységemet, mert sok szempontból fontos volt nekem, hogy ne ismerjenek, ámde nem fordulhattam már vissza, és különben is, ha ismernek, életbevágó szükség volt megtudnom, ki és hogyan ismert meg. Továbbra is szolgálatkészen viselkedtem hát.

Közvetlenül sötétedés elött értünk a fogadóhoz. Segítettem özvegy ismerösömnek kiszállni, és nem utasíthatta vissza. Csuklyája akkor nem volt erösen az arcába húzva, de a sötétben édeskeveset láthattam vonásaiból. Elkísértem a lépcsö aljáig, a fogadós felajánlotta, hogy mutat egy ebédlötermet az egész társaság számára, és én fölvezettem oda a hölgyet a lépcsön. De ö nem volt hajlandó belépni, azt mondta, hogy inkább egyenesen a szobájába menne, a szolgálólányhoz fordult, és utasította, beszéljen a fogadóssal, hogy mutassa meg nekik a szobáját, így hát elkísértem ajtajáig, és azzal búcsúztam, hogy várom vacsorára.

Jól akartam öt megvendégelni, de mértéktartóan, nem fényüzöen, mert az udvariasságon túl semmiféle szándékom se volt. Csupán a szerencsétlensége miatti szánalom indított rá, hiszen ö volt a legöszintébben vigasztalan nö, akivel valaha is találkoztam. Mondom, szépen akartam megvendégelni, de nem fényüzöen. Gondoskodtam hát arról, amit a ház nyújthatott, vagyis egypár fogolyról meg egy tál nagyon finom párolt osztrigáról. Aztán még marhanyelvet is hoztak föl nekünk, meg egy szinte hiánytalanul levágott sonkát, de semmit sem ettünk belöle, mert az elözö fogás böven elég volt mindkettönknek, a szolgálólány pedig jóllakott az osztrigával, melyet meghagytunk.

Azért említem mindezt, hadd tünjék ki, hogy nem udvarló módjára vendégeltem meg öt, hiszen ilyesmi eszem ágában se volt, meröben csak szántam a szegény asszonyt, kit igazán szerencsétlen helyzetben láttam.

Miután szóltam a szolgálólánynak, hogy kész a vacsora, ö hozta úrnöjét, és elötte jött be, gyertyával kezében. Akkor láttam elöször a hölgy arcát. Háziruhában volt, s így nem fedte se csuklya a szemét, se gyászkendö a fejét. Nagy meglepetésemre a világ egyik legszebb arcát pillantottam meg. Köszöntöttem öt, s a kandallóhoz vezettem, mivel a terített asztal túl messze állt a tüztöl, és hideg idö járt.

Ezúttal egy kissé közlékenyebb volt, bár nagyon komoly, és sürün sóhajtozott helyzete miatt. Nagyon bájosan uralkodott ugyan bánatán, de mégis oly ügyesen vegyítette társalgásába, hogy ezzel még kimondhatatlanul vonzóbbá tette páratlanul finom viselkedését. Hosszan beszél­gettem vele mindenféléröl, és lassacskán megtudtam a nevét, pontosabban szólva, töle magától, mert a szolgálólány már azelött is elárulta nekem, és azt is, hol lakik, vagyis Ratcliff vagy inkább Stepney közelében. Engedélyt kértem töle, hogy ott meglátogathassam, mikor jónak látja majd, hogy társaságot fogadjon, ö pedig mintha arra célzott volna, hogy erre nemsokára sor kerülhet.

Túlságos fényüzés olyan személy szépségével szórakoztatni az olvasót, akit sose fog látni. Elég az hozzá, sem elötte, sem utána nem bámulhattam olyan gyönyörüséges teremtést. Nem csoda, hogy elbüvölt az elsö perctöl, mikor megpillantottam arcát. Viselkedése önmagában is olyan páratlan bájt sugárzott, hogy le sem tudom írni.

Másnap már sokkal fesztelenebb volt, mint az elsö estén, és annyit beszélgettünk, hogy mind a ketten részletekbe is bocsátkozhattunk. Azt is megengedte nekem, hogy meglátogassam, de csak vagy két hét múlva éltem engedélyével. Hiszen nem tudtam, mennyire tekint el a külsöségektöl, melyeket tiszteletben kell tartania gyászának kezdetén.

Én azonban üzletfélként látogattam hozzá, azzal a hajóval kapcsolatban, melyen férje meghalt, és elsö alkalommal, mikor megjelentem, fogadott is. Egy szó, mint száz, elsö látogatásomkor már szerelmet is vallottam neki. Ő megvetéssel fogadta; nem mintha a legkevésbé is tiszteletlenül bánt volna velem, de azt mondta, hogy irtózik ajánlatomtól, és hallani sem akar róla többé.

Kezdettöl fogva nagyon is szándékomban állt ilyen ajánlatot tenni neki, de akkor magam se tudtam, hogyan szaladt ki a számon.

Közben tudakozódtam helyzetéröl meg jelleméröl, és mind a kettöröl csakis nagyon jókat hallottam. A legfontosabb az volt, hogy a városnak abban a részében a legjobb kedélyü és nevelésü hölgy hírében állt. Immár úgy véltem, ráleltem arra, amire oly sokszor vágytam, hogy boldog lehessek, és amiben kétszer is kudarcot vallottam. Elhatároztam hát, hogy el nem szalasztom öt, ha csak egy módom is van megnyerésére.

Gondolkodóba ejtett ugyan egy kicsit, hogy házasember vagyok, és van egy élö második feleségem. Igaz, hogy az hütlen volt hozzám és céda, de azért nem váltam el töle törvényesen, tehát mégiscsak a feleségem még. De hamarosan túltettem magamat ezen, hiszen lotyó módjára viselkedett, a márki pedig megvallotta ezt nekem. Jog szerint elválhattam volna hát töle, és eltaszíthattam volna magamtól, csak azért nem indíthattam törvényes eljárást, mely jogomban állt, mert balszerencsémre párbajoztam, és kénytelen voltam elhagyni az országot. Úgy éreztem hát, hogy éppen annyira elváltnak tekinthetem magam, mintha ténylegesen végbement volna a per, és aggályom elenyészett.

Ezután két hónapot hagytam eltelni, s közben nem sürgettem az özvegyet, csupán árgus szemmel figyeltem, vajon nem pályázik-e rá más is. Két hónap múlva ismét meglátogattam, és azt tapasztalhattam, hogy fesztelenebbül fogad, és nem sóhajtozik meg zokog többé boldogult férje miatt. Nem hagyta ugyan, hogy annyira sürgessem korábbi ajánlatommal, amennyire lehe­tönek tartottam, de kiderült, hogy újra meglátogathatom, csak az illendöséghez ragaszkodik mindennél inkább. Úgy láttam, hogy nem vagyok neki kellemetlen, és nagyon a kegyeibe fogadott, mert olyan jól bántam vele az úton.

Csak lassacskán próbáltam elörejutni nála, és további két hónapig hagytam, hogy kitérjen. Akkor viszont megmondtam neki, hogy az illendöség csupán külsöség, és nem versenyezhet a vonzalommal, egyszóval további halasztást nem bírok ki, hanem ha ö helyesnek látja, összeházasodhatunk titokban. Hogy éppoly rövidre fogjam a történetet, mint udvarlásomat, körülbelül öt hónap alatt meggyöztem, és összeházasodtunk, mégpedig annyira titkosan, hogy még a szolgálólánya se tudott róla egy további hónapig, pedig fontos szerepet játszott benne.

Immár nemcsak képzeletben, hanem valóban is a legboldogabb ember lettem a föld kerekségén. Kimondhatatlanul meg voltam elégedve feleségemmel, igazán a legjobb indulatú nö volt a világon, a legtökéletesebb szépségü teremtés, kifogástalan nevelésü, egyetlen rossz tulajdon­sága sem akadt. Ez a boldogság körülbelül hat évig tartott a legcsekélyebb megszakítás nélkül.

De nekem az volt a végzetem, hogy a világ legszerencsétlenebb fickója legyek házasság dolgában, és végül még ezúttal is a legkeservesebb csalódás ért. Feleségem három szép gyere­ket szült nekem. Utolsó gyermekágyában meghült, sokáig nem tudott kigyógyulni, egyszóval nagyon beteges lett. Folytonos gyengélkedése és rosszulléte miatt igen szerencsétlen módon rákapott a szíverösítök és forró folyadékok ivására. Az ivás olyan, mint az ördög: ha csak egy kicsit is ráakaszkodik valakire, lassan-lassan vesztébe viszi. Mivel gyomra gyenge volt, elöbb ilyen szíverösítöt szedett, aztán olyat, míg végül élni se tudott már nélkülük. Egy csepptöl egy kortyocskáig jutott el, egy kortyocskától egy hörpintésig, egy hörpintéstöl egy pohárig, aztán kettöig, végül pedig rászokott az ivásra.

Az ördöghöz hasonlítottam az italt, mert fokozatosan veszi birtokába szokásainkat és személyünket, de még hasonlóbb az ördöghöz abban, hogy teljesen uralma alá hajt minket, ha eröt vett józan eszünkön. Szépséges, jólelkü, szerény, jól nevelt feleségemböl bestia lett, az erös ital rabja, aki be szokott rúgni saját asztalánál, söt egyedül is, saját szobájában. Végül is csinos, szép alakja olyan kövérré dagadt, mint egy kocsmárosnéé, gyönyörü arca püffedt, pörsenéses lett, már alig-alig örizte romjait a világ legszebb asszonyának, semmi se maradt belöle, csak szép szeme, azt valóban megtartotta a végsökig. Egyszóval elvesztette szépségét, alakját, jólneveltségét, végül pedig erényét is. Miután ivásra adta magát, másfél év alatt tönkre is ment. Közben kétszer is a legbotrányosabban összeszürte a levet egy hajóskapitánnyal, aki gazemberül kihasználta azt, hogy az asszony részeg, és nem tud magáról. Feleségem iszá­kosságának megvolt az a szerencsétlen hatása is, hogy nem szégyellte és nem bánta botlását, mikor magához tért, söt megátalkodott vétkében, és végül éppúgy elvesztette minden erkölcsösségét, mint józanságát.

Ó, jaj, a mértéktelenség hatalma! Hogyan gyüri le a világ legjobb hajlamait! Hogyan kerít minket karmaiba fokozatosan, észrevétlenül, milyen végzetesen hat erkölcsünkre! Hogyan változtatja a legerényesebb, rendszeretö, legjobbra oktatott és legjobb hajlamú természeteket az állaténál is rosszabbra! Akár igaz, akár kitalálták, jó történet az, mely szerint az ördög megkísért egy fiatalembert, hogy gyilkolja meg édesapját. - Nem - felelte az -, hisz ez természetellenes volna! - Jól van - szólt az ördög -, akkor eridj, és hálj édesanyáddal. - Nem, az förtelmes. - Nos, ha semmi egyebet sem akarsz tenni kedvemért, menj, és idd le magad. - Jó, jó - felelte a fickó -, azt megteszem. - Be is rúgott disznó módra, részegségében pedig meggyilkolta apját, és édesanyjával hált.

Sose volt feleségemnél erényesebb, erkölcsösebb, szemérmesebb, józanabb asszony. Soha sem­milyen erös italt nem kívánt, egy-két pohár borra is csak a legnagyobb rábeszéléssel tudtam rávenni öt, egy-két pohárnál többet pedig csak nagyon ritkán ivott meg egyszerre, vagy talán sohasem; még társaságban se hajlott reá. Soha egy illetlen szót ajkára nem vett, és másoktól se türte neheztelés meg utálkozás nélkül. De utolsó gyermekágyában, betegségében, valahányszor gyengének és kedvetlennek érezte magát, az ápolónö nógatta, hogy hörpintse fel hol ezt a szíverösítöt, hol azt a pohárkát, hadd élessze kedvét. Végül már élni se tudott nélküle, szoká­sává lett, többé nem orvossága volt már, hanem élelme. Étvágya romlott, és teljesen elenyé­szett, keveset vagy semmit sem evett. Oda jutott rettenetes süllyedésében, hogy rendszerint az öltözöszobájában berúgott, már délelött tizenegy órakor, végül pedig sose volt már józan.

Mint már említettem, ebben a pokolian kicsapongó életben veszendöbe ment minden korábbi értéke. Egy bizalmas ismeröse, aki nagy gazember volt, ha helyes így nevezni egy úriembert, eljött hozzá látogatás címén. Úgy leitatta együttesen öt is meg a szolgálólányát is, hogy aztán mind a kettövel hált, az úrnövel a szolgálólány jelenlétében, a szolgálólánnyal az úrnöében, azután, úgy látszik, ugyanezt megengedte magának mind a kettövel, ahányszor kedve tartotta. Végül gyereket csinált a fehércselédnek, és az bevallott mindent, magáról is, asszonyáról is. Bárki megítélheti, milyen helyzetbe kerültem. Én, ki hat évig a világ legboldogabb emberének tartottam magamat, immár a legnyomorultabb, legzaklatottabb lélek lettem. Annyira szerettem feleségemet, annyira átéreztem részegességének szerencsétlenségét, mely mindennek oka volt, hogy nem tudtam úgy haragudni rá, mint elödjére, söt szívböl szántam; de mégis elküldtem összes szolgáit, és szinte zár alatt tartottam öt, vagyis új emberekkel vettem körül, akik senkit sem engedtek a közelébe tudtom nélkül.

Kérdés maradt azonban, mit tegyek azzal a csirkefogóval, aki így csúfot üzött belöle is, belölem is. Úgy gondoltam, nem lenne igazság egyenlö feltételekkel megküzdenem vele, hiszen miután így viselkedett velem, nem érdemli meg, hogy becsületesen harcolhasson életéért. Elhatároztam hát, hogy meglesem a stepneyi mezökön, ahol gyakran jár haza jó késön, és pisztollyal lelövöm öt a sötétben, ha pedig lehet, elöbb megmondom neki, miért ölöm meg. De mikor végiggondoltam ezt, irtózott töle a természetem, tiltakoztak ellene elveim, képtelen voltam a gyilkosságra. Bármi egyébre kapható lettem volna, bármire ingerelhettek volna, de erre nem.

Mégis elhatároztam, hogy keményen megfenyítem, és hamarosan alkalom is adódott reá. Egy reggel ugyanis azt hallottam, hogy megy át a mezökön, Stepneyböl Shadwellbe, és jól tudtam, hogy gyakran teszi meg ezt az utat. Meglestem hazajövetelét, és becsületesen elébe léptem.

Nem vesztegettem rá sok szót, csak annyit mondtam, hogy régóta keresem. Jól tudja, milyen gazságot követett el családom ellen, azt is tudja, hogy én teljesen tisztában vagyok vele. Nem hiheti hát, hogy békésen lenyelem, mert akkor éppen olyan nagy gyáva lennék, amilyen agancsos vagyok. Most azonban itt a legalkalmasabb idö, hogy számot adjon róla. Azt mondják felöle, hogy egy hadihajó kapitánya volt, ha pedig meg akarja védelmezni ezt a méltóságát és mer felelni tettéért, rajta, rántson kardot.

Meglepettnek látszott, kezdett csürni-csavarni, kisebbíteni próbálta vétkét, de én megmondtam neki, hogy rosszkor beszél így, mivel nem tagadhatja a tényt, kisebbíteni a vétkét pedig annyit jelent, hogy annál jobban befeketíti a nöt, márpedig én biztos vagyok benne, hogy ha le nem itatta volna öt elöbb, soha rá nem tudja venni a többire. Amint tapasztaltam, hogy a fickó semmiképp se hajlandó kardot rántani, botom egyetlen csapásával leütöttem. Nem akartam még egyet sújtani rá, míg a földön hevert, hanem vártam, hogy térjen magához, mert világosan láttam, hogy nem öltem meg. Néhány perc múlva felocsúdott, akkor megragadtam a csuklóját, és oly pogányul megbotoztam, amennyire csak tölem telt és amíg ki nem fogytam a lélegzetböl, a fejét azonban kíméltem, mert azt akartam, hogy mindent érezzen. Ő végül kegyelemért könyör­gött, de sokáig süket voltam rá, míg végül úgy nem bögött, mint egy alaposan meg­korbácsolt fiú. Akkor elvettem töle kardját, szeme láttára összetörtem, kettöt-hármat rúgtam a hátuljába, és meghagytam, hogy menjen és hívasson törvény elé, ha jónak látja.

Megszereztem immár minden elégtételt, amit egy gyávától vehettem, és több mondanivalóm nem is volt számára. Tudtam azonban, hogy nagy zajt fog ütni a városban, ezért rögtön elköl­töztem családostul. Hogy tökéletesen elrejtözhessek, ... észak-angliai városkában telepedtem le, nem messze Lancastertöl. Ott éltem visszavonultan két évig, senki se hallhatott rólam többé. Feleségem jobban el volt zárva, mint addig, és így meg lehetett örizni a bujálkodástól. Azt hiszem egyébként, hogy józan pillanataiban öszinte szégyenkezéssel meg irtózattal gondolt a történtekre. Nem tudta azonban elhagyni az ivást, mert az létszükséglete lett, ezzel hamarosan tönkretette egészségét, és körülbelül másfél évvel északra költözésem után meghalt.

Így ismét szabad emberré lettem, s azt lehetne hinni, immár elegem volt a házasságból, és rájöttem, hogy a végzet az én számomra nem rendelt boldogságot benne.

Meg kell még említenem, hogy az a csirkefogó kapitány, akit elnáspángoltam, nagy hühót csapott abból, hogy én megtámadtam öt az országúton. Azt kürtölte, hogy három haramiával rontottam rá, és meg akartam gyilkolni. A szomszédok kezdték elhinni a meséjét. Üzentem neki, hogy remélem, nem ö maga hírleli, de amennyiben igen, elvárom, hogy nyilvánosan cáfol­ja meg és jelentse ki, miszerint nagyon is jól tudja ö maga, mennyire hamis ez a mendemonda. Ha nem teszi meg, kénytelen leszek megismételni az egész jelenetet, míg jobb modorra nem szoktatom, ha meg tovább is azt állítja, hogy bárki is volt velem, mikor megfenyítettem öt, nyomtatásban teszem közzé az egész történetet, arra mérget vehet, söt ráadásul újra megbotozom, bárhol is akadok reá, míg jónak nem látja úriember módjára karddal védekezni.

Nem válaszolt erre a levelemre. Úgy vettem magamnak elégtételt, hogy húsz-harminc példányát szétosztottam a szomszédságban. Ez úgy elterjesztette a történetet, legalábbis mindkettönk ismeretségi körében, mintha kinyomtatták volna. Emiatt olyan nagyon megutálták öt és annyira gyalázták, hogy el kellett költöznie egy másik városrészbe, nem tudakoltam, melyikbe.

Feleségem halála után nem tudtam, mihez kezdjek. Annyira vigasztalan voltam, úgy elvesztettem minden bátorságomat, hogy közel jártam a megzavarodáshoz, és néha igazán kételkedtem már eszem épségében. De az egész csak levertségnek, a veszteségem miatti elkeseredésnek bizonyult, és körülbelül egy év alatt el is múlt.

Elkeseredett, zaklatott lelkiállapotban bolyongtam föl-alá egy évig. Azután meggondoltam, hogy három ártatlan gyermekem van, és nem tudom gondjukat viselni. Vagy elmegyek hát, és sorsukra hagyom öket, vagy letelepszem itt, és kerítek valakit, aki törödjék velük. Akkor pedig már jobb egy mostohaanya, mint semmilyen, hiszen ha folytatom a vándoréletet, az nem visz semmi jóra. Így hát elhatároztam, hogy megnösülök, amint bárki is kerül, még ha alacsony sorú is, söt mennél alacsonyabb, annál jobb. Úgy döntöttem, hogy következö feleségem csupán magasabb rangú szolgáló lesz, vagyis gyerekeimnek dajka, nekem pedig házvezetönö. Legyen szajha vagy tisztességes asszony, ahogy neki tetszik, bánom is én, mert elkeseredett ember vagyok, nekem minden mindegy.

Ebben a könnyelmü, hebehurgya, bolondos hangulatban így okoskodtam: ha tisztességes nöt veszek el, gondját viseli gyermekeimnek, ha pedig ringyót, aki csúfot üz belölem, mint minden­ki eddigi tapasztalataim szerint, akkor elrabolom, és virginiai ültetvényeimre küldöm. Ott eléggé keményen dolgozik majd és eléggé sanyarúan él ahhoz, hogy tisztességes maradjon, erröl kezeskedem.

Jól tudtam az elsö pillanattól, hogy ezek örült, tyúkeszü ötletek, éppúgy nem hittem komolyan tervemben, ahogyan abban sem, hogy én vagyok a holdbéli ember. De nem tudom, mi üthetett belém, addig okoskodtam és beszéltem rá az én Jack ezredes barátomat ezen a képtelen módon, míg igazán belelovaltam magamat a kétségbeesett elszántságba, egyszóval elhatároztam, hogy ismét megnösülök, bármilyen szerencsétlenséget hozzon is reám.

Mégis, még ebböl az elhamarkodott elhatározásból se lett rögtön cselekvés. Eltelt fél év is, míg egyáltalán kiszemeltem valakit. De aki bajt keres magának, az biztosan talál is, és így jártam én is. Történetesen egy fiatal vagy inkább középkorú nö lakott a szomszéd városban, csupán fél mérföldnyire. Ha nem volt rossz idö, rendszerint mindennap megjelent házamban, gyerekeim között. Csak szomszédként járt ugyan hozzánk, látogatóba, de mégis sokat segített: irányította és rendezte dolgaikat, nagyon ügyesen bánt velük, feleségem halála elött is, azután is.

Apját gyakran megbíztam azzal, hogy menjen Liverpoolba, néha pedig Whitehavenbe, és intézze ügyeimet, ugyanis miután Angliának ebben az északi részében telepedtem le, úgy rendelkeztem, hogy áruimat szállítsák e két város valamelyikébe, valahányszor a hajóknak alkalmuk van rá. Biztonságosabb is volt így, mert a háború igen ádázul folyt tovább, és a csatornán át kerülni London felé több veszéllyel járt a kalózok miatt.

Végül is erösen a fejembe vettem, hogy ez a leány megfelel célomnak, különösen, mivel láttam, hogy igen hasznossá tudja magát tenni a gyerekek körül, és a gyerekek is nagyon szeretik. Elhatároztam hát, hogy én is szeretni fogom öt. Váltig áltattam magam azzal, hogy két úrihölgyet meg egy polgárlányt vettem el ugyan eddig, és mind a három szajhának bizonyult, de most majd megtalálom azt, amire vágyom; egy ártatlan vidéki fehércselédben.

Sokáig gondolkoztam ezen a kérdésen. Igazán érett megfontolással kötöttem meg szinte mindegyik házasságomat. Másodszor vigyáztam a legkevésbé, de ezúttal igen komolyan gondolkoztam vagy négy hónapig, csak aztán szántam rá magam, és éppen ez az óvatosság rontott el mindent. De végül is döntöttem, egy nap megállítottam Margaret leányzót, mikor fogadószobám ajtaja elött haladt el, és behívtam, azzal, hogy beszélni akarok vele. Készségesen bejött, de fülig pirult, mikor hellyel kínáltam, mert éppen a mellettem lévö székre ültettem.

Nem ünnepélyeskedtem sokat, megmondtam, hogy észrevettem, milyen nagyon kedves az én gyerekeimhez, és azok mind szeretik öt. Ha tehát mi ketten meg tudunk egyezni, szeretném gyerekeim anyjává tenni öt, amennyiben nincsen elkötelezve másnak. Ő szótlanul hallgatott végig, de én nem törödtem vele, csak ennyit mondtam: - Ide figyelj, Moggy - mert így hívják öket falun -, ha elígérkeztél másnak, ne hallgasd el: - Mindnyájan tudtuk ugyanis, hogy valami fiatal fickó, egy derék lelkész hitvány fia, sokáig kerülgette öt, két-három évig is, tette neki a szépet, de úgy látszik, sose nyerhette meg.

A leányzó tudta, hogy én értesültem erröl. Elsö meglepetése után azt felelte hát, hogy ... úr sokat járt utána, mint tudom, de ö soha semmit sem ígért neki, és több évig kikosarazta. - Édesapám mindig azt hajtogatta - tette hozzá Moggy -, hogy az hitvány semmiházi, és romlásba döntene, ha elvenne.

- Jól van, Moggy, mit szólnál hát énhozzám? Szabad vagy-e, lehetnél-e feleségem? - Elpirult, a földre sütötte szemét, sokáig nem akart megszólalni. De mikor sürgettem, hogy feleljen, fölnézett, és azt mondta, hogy biztosan tréfálok vele. Megmondtam neki, hogy nagyon is komolyan beszélek, józan, becsületes, szerény leánynak tartom, tudom, hogy gyerekeim nagyon szeretik. Ha ö beleegyezik, szavamra, elveszem, akár holnap reggel is. Erre ismét föl­nézett, mosolygott egy kicsit, és azt felelte, az túl hamar lenne ahhoz, hogy igent mondhasson. Reméli, hagyok neki egy kis idöt, hogy meggondolhassa a dolgot és megbeszélhesse édesapjával.

Azt válaszoltam, hogy nincs miért hosszasan töprengeni, de várok másnap reggelig, az sok idö. Közben kétszer-háromszor megcsókoltam, és kezdett fesztelenebbül viselkedni velem. Másnap reggel ismét sürgettem, hogy jöjjön hozzám. Kacagva mondta, hogy nem lesz szerencséje, ha régi ruháiban megy férjhez.

Rögtön elvágtam a szavát azzal, hogy nem régi ruháiban fog férjhez menni, mert adok neki újakat. - Jó, azután lehet - mondta Moggy, és megint kacagott. - Nem, ebben a szent percben - vágtam rá -, gyere velem, Moggy. - Ezzel fölvittem öt feleségem szobájába, és megmutattam neki a megboldogultnak egy új délelötti ruháját, melyet az legfeljebb kétszer-háromszor vett fel, meg több más finom holmit. - Ide nézz, Moggy - mondtam -, íme egy nászruha számodra. Adj kezet rá, hogy holnap reggel hozzám jössz. Ami édesapádat illeti, tudod, hogy elutazott Liverpoolba az én üzleti ügyemben. De én felelek érte, hogy nem haragszik meg, ha visszatérése után vejének hívhatja gazdáját, és én nem kívánok töle hozományt. Adj hát kezet rá, Moggy - mondtam neki nagyon vidáman, és megint megcsókoltam. A leány kezet adott rá, mégpedig igen kedvesen, én meg bizony nagyon megörültem neki.

Körülbelül három házra tölünk egy idös úriember lakott. Orvosdoktornak tartották, de valójában fölszentelt pápista pap volt, mint sokan az országnak abban a részében. Este üzentem neki, hogy beszélni szeretnék vele. Tudta, hogy rájöttem a foglalkozására, meg azt is, hogy pápista országban éltem, egyszóval azt hitte rólam, hogy szintén katolikus vagyok, mert külföldön annak is számítottam. Mikor megjelent nálam, elmondtam neki, milyen ügyben küld­tem érte, és hogy másnap reggel kellene nyélbe ütni. Készségesen azt felelte, hogy amennyiben eljövök hozzá este Moggyval, összead minket saját dolgozószobájában, mert este sokkal titkosabban lehet azt lebonyolítani, mint reggel, így hát újra magamhoz hívtam Moggyt, és megmondtam neki, hogy noha másnapra egyeztünk meg a dologban, azt éppen olyan jól tetö alá lehet hozni az éjszaka folyamán is, aztán elismételtem a doktor szavait.

Moggy ismét elpirult, és azt mondta, hogy elöbb haza kell mennie, meg aztán nem is tud elkészülni másnap reggel elött. - Ide figyelj, Moggy - feleltem -, te immár a feleségem vagy, és én nem engedlek el leányként. Tudom, mi a szándékod. Azért akarsz hazamenni, hogy fehérnemüt váltsál. Gyere csak, gyere velem föl megint. - Ezzel egy fehérnemüs szekrényhez vittem. Abban tartottam elhunyt feleségem több váltásnyi új holmiját, amit föl se vett, meg olyat is, amit viselt. - Itt van számodra egy tiszta ing, Moggy, holnap meg a tiéd lesz az egész, most pedig eridj, és öltözz át. Kopogj, mikor elkészültél. - Ezzel bezártam öt, és lementem a földszintre.

Moggy nem kopogott, hanem kisvártatva lejött a szobába. Teljesen föl volt öltözve, mert akadt ott mindenféle egyéb holmi is, és meghagytam neki, hogy vegyen belöle. Úgy állt rajta a ruha, mintha ráöntötték volna. Úgy látszik, sikerült visszacsúsztatnia a zár reteszét, ezért nem kellett kopognia.

- Na, Moggy, most már láthatod, hogy nem a régi ruhádban mész férjhez. - Ezzel átöleltem, megcsókoltam, és úgy örültem, mint még soha semminek életemben. Alig sötétedett be, Moggy elöreosont az öreg úriember házvezetönöjéhez, ahogy annak gazdájával megegyeztem. Én körülbelül félórával késöbb követtem. Meg is tartottuk esküvönket, a doktor dolgozó­szobájában, pontosabban imaszobájában vagy kápolnájában, ami egy kicsi helyiség volt, mely dolgozószobájából nyílt. Utána nála maradtunk, és vele vacsoráztunk.

Még egy kicsit idöztem ott, aztán elsönek indultam haza. Le akartam ugyanis fektetni a gyerekeket, és el akartam küldeni utunkból a cselédséget. Moggy hamarosan utánam jött, és így együtt háltunk akkor éjszaka. Másnap reggel tudattam az egész háznéppel, hogy Moggy az én feleségem. Az én három gyerekem alig fért a börébe örömében, így hát negyedszer is nös ember lettem, s hogy rövidre fogjam, csakugyan boldogabb voltam ezzel az egyszerü falusi leánnyal, mint bármelyik addigi feleségemmel. Nem volt fiatal, harmincharmadik évében járt, de már az elsö évben fiat szült nekem. Nagyon csinos volt, nagyon jó formájú és derüs, vidám kedélyü, de nem szépség. Csodálatos családanya lett, szerette korábbi gyerekeimet, és egyáltalán nem bánt velük rosszabbul, miután sajátjai is születtek, egyszóval kitünö feleségem volt. Sajnos csak mintegy négy évig élhettünk együtt, mert áldott állapotban elesett, és belehalt sérülésébe. Bizony nagyon sokat vesztettem vele.

De mégis balszerencsés voltam feleségeimmel, hiszen bármennyire is pirulós meg félénk volt eleinte Moggy leányzó, kiderült, hogy ifjabb éveiben félrelépett egy környékbeli nagybirtokos úrral, aki házasságot ígért neki, aztán elhagyta öt. Moggynak tíz évvel esküvönk elött gyereke is lett, de hát mindez hosszú idövel odatelepedésem elött történt, az a gyerek pedig meghalt, és feledésbe merült. Az emberek olyan jók voltak hozzá és oly kedvesek hozzám, hogy senki egy szót se szólt az egész esetröl, mikor megtudták, hogy elvettem öt, soha nem hallottam, még csak nem is gyanítottam róla semmit, csupán akkor, mikor ö már a sírban nyugodott, akkor pedig már igazán édeskeveset számított nekem. Különben is, hüséges, erényes, kedves feleségem volt. Míg vele éltem, igen kegyetlen csapás sújtott: annak a vidéknek egy félelmetes nyavalyája, a feketehimlö, betört a házamba, elvitte három gyerekemet meg egy szolgálóleányt, így csak egy maradt nekem elözö feleségemtöl és egy az én Moggymtól, az elöbbi fiú, az utóbbi leány.

Miközben mindezek zajlottak, jött a skótok betörése[38] és a prestoni csata. Minden okkal áldhatom az én Moggym emlékét. Én csupa tüz és láng voltam a trónkövetelöért, és már éppen lóra akartam szállni, hogy fegyveresen csatlakozzak Derwentwater lordhoz, de Moggy addig rimánkodott, úgy csüngött rajtam könnyét hullatva és eröszakoskodva, hogy csöndben ültem, nézö maradtam, ezért pedig aztán nagyon is hálás lehettem neki.

Igazán bánatos apa voltam, gyermekeim halála elevenembe vágott, de feleségemé mindennél inkább. Hallottam korábbi ballépését, de ez nem enyhítette fájdalmamat, nem tompította a legkevésbé sem a szeretetet, mellyel rá gondoltam, hiszen botlása oly sokkal ismeretségünk elött történt, és én semmit se tudtam meg róla, míg élt.

Ez a sok csapás megfosztott minden vigaszomtól. Arra gondoltam, hogy immár az Ég szava küld engem visszavonulni Virginiába, hiszen az volt az a hely, mondhatnám, az egyetlen hely, amely áldást hozott rám, és ahol egyáltalán sikernek örvendhettem. Ott igazán jó kezekben voltak a dolgaim. Ültetvényeim annyira megnövekedtek, hogy egyik-másik évben nyolcszáz fontot is jövedelmeztek, egy évben pedig kicsi híján ezret, így hát elhatároztam, hogy ismét elhagyom szülöhazámat, magammal viszem fiamat. Moggy leányát pedig nagyapjánál hagyom. Apósomat megtettem fö ügynökömnek, tekintélyes összeget hagytam nála a gyermek eltartására, és kezébe adtam végrendeletemet. Az úgy szólt, hogy amennyiben meghalnék, mielött másképpen gondoskodom a leánykáról, kétezer fontnyi hozományt hagyok rá, melyet a virginiai birtokból kell kapnia fiamtól, és az egész birtok rá marad, ha fiam nötlenül hal meg.

Hajóra szálltam Virginia felé a ... esztendöben, Liverpool városában. Türhetö utazásunk volt arrafelé, eltekintve attól, hogy a negyvennyolcadik szélességi fokon egy kalózhajóval találkoz­tunk. Mindenböl kifosztottak minket, amihez hozzáfértek, és kedvükre való volt, vagyis elvették az élelmet, löszert, kisebb fegyvereket és a pénzt, de meg kell adni a gazembereknek, hogy nem bántak velünk rosszul, bár züllöttségük párját ritkította. Az én veszteségem jelentéktelen volt, mert csak olyan árut vittem erre az útra, melyet ök nem használhattak. Különben is át kellett volna kutatniuk érte az egész hajót, arra pedig sajnálták az idejüket.

Virginiában minden ügyemet a legnagyobb rendben találtam. Ültetvényeim csodálatosan meg­növekedtek, és intézöm, aki elöször sugallta nekem az útra kelés gondolatát, és akinek minden említésre méltó tudásomat köszönhettem, kitörö örömmel fogadott huszonnégy esztendei bolyongásom után.

Meg kell említenem minden hüséges alárendelt buzdítására, hogy számvetést mutatott be nekem ültetvényeim összes ügyeiröl, mindegyikéröl külön-külön, szerintem teljesen pontosat. Évenkénti mérlegeket készített, minden év termékeit hiánytalanul feltüntette, és levonta belölük az összegeket, melyeket utasításomra Londonba utalt át.

Szerfölött meg voltam elégedve igazgatásával, és bizony minden okom meg is volt rá. Nyugodtan mondhatom, hogy ugyanolyan gondosan vezette az én birtokaimat, mint saját hatalmas nagy ültetvényét, melyet az Országos Földjuttatás segítségével indított el az én buzdításomra.

Miután végigmondta nekem egész örömszerzö, kellemes beszámolóját, érthetöen látni kívántam az ültetvényeket, és szemügyre akartam venni az összes rabokat. Ezek száma mind­két helyen meghaladta a háromszázat. Oktatóm általában minden Angliából jövö hajórajról vásárolt néhányat, így aztán kínos érzéssel ott kellett látnom kettöt-hármat a prestoni csatában részt vett úriemberek közül. Hadifoglyok voltak, megkímélték öket a nyilvános kivégzéstöl, és átküldték hozzánk rabszolgamunkára, ami úriembereknek rosszabb lehet a halálnál is.

Most nem említem, mit tettem vagy mondtam velük kapcsolatban, majd részletezem, mikor a többiekre kerül sor, kiknek sorsa közelebbröl érintett.

De történt egy eset, mely meg is lepett és a végsökig meg is rémített. Mint említettem, közelröl szemügyre vettem az összes rabokat, és gyakran megtekintettem az ültetvényeket. Közben egyik napon egy olyan helyre értem, ahol asszonyok dolgoztak magukra hagyva. Komolyan elgondolkoztam az emberi élet mostoha mivoltán, mikor megpillantottam néhány ilyen szegény nyomorultat. Eszembe jutott, hogy talán vidáman és kellemesen élték világukat, de a bal­szerencse változatos szeszélyei ide juttatták öket, ha pedig valaki meghallhatná most egyikük másikuk történetét, az talán éppoly szívhez szóló és helyénvaló prédikáció lenne, mint bármelyik lelkészé a szószéken.

Míg így töprengtem az asszonyokat nézve, hirtelen valami nyugtalanságot hallottam más rabszolganök között, akik ugyanazt a munkát végezték, szinte közvetlenül a hátam mögött. Hangos segélykiáltás hallatszott, mert az egyik nö elájult. Azt mondták, hogy rögtön meghal, ha nem segítenek rajta valahogyan. Semmi se volt nálam, csak egy kis üveg rum, ilyet mindig magunkkal hordoztunk ott, hogy adjunk egy-egy kortyot az olyan raboknak, akik megérdemlik ezt a kegyet. Megfordítottam hát lovamat, és odaléptettem, de mivel a szegény teremtés elnyúlva hevert a földön és a többi rabnö köréje sereglett, nem láthattam öt. Odaadtam hát nekik az üveget, a halántékát dörzsölték a rummal, nagy nehezen fölélesztették, és adni akartak neki egy kicsit belöle, de ö egy cseppet se tudott inni, és nagyon rosszul volt. Elvitték hát a gyengélkedöbe, így nevezik az olaszországi kolostorokban azt a helyiséget, ahová a beteg apácákat vagy szerzeteseket viszik, de azt hiszem, itt, Virginiában, az elítéltek odújának kellene hívni, mert igazán csak arra való hely, hogy az emberek meghaljanak benne, nem arra, hogy gyógyítsák öket.

Miután a beteg rabnö visszautasította az italt, az egyik rabnö visszahozta nekem az üveget. Odaadtam nekik, hogy igyák meg ök, és kicsi híján hajba kaptak, mert nem futotta belöle mindenkinek egy kortyocskára.

Azonnal visszatértem házamba, és azon gondolkoztam, milyen nyomorúságosan gondos­kodunk a szegény rabokról, ha megbetegszenek. Tudakolóztam intézömtöl, hogy még mindig így állnak-e a dolgok. Azt mondta, hogy szerinte az én birtokomon jobban, mint bárhol az országban, de azért meg kell vallania, hogy az bizony siralmas szállás, ámde azonnal megy és utánanéz, hogy milyen.

Körülbelül egy óra múlva visszajött, és azt mondta, hogy az asszony nagyon rosszul van, és meg van rémülve állapotától, nagyon bünbánónak látszik életének valamilyen eseményei miatt, melyek súlyosan nyomják a lelkét, mert azt hiszi, meg fog halni. Azt kérdezte, nincs-e lelkész, aki vigaszt nyújtson a szegény, haldokló raboknak. Intézöm azt felelte neki, hogy tudtával nincsen ennél meg ennél a helységnél közelebb, de ha megéri a másnapot, odaszalajtunk valakit a papért. Arról is beszámolt nekem, hogy átvitette a beteget a föfelvigyázó szobájába, ott adatott neki, amit csak tudott, egypár lepedöt és mindent, amire szüksége lehet, egy másik rabnöt pedig megbízott azzal, hogy ápolja és virrasszon mellette.

- Helyes, nagyon helyes - mondtam -, mert nem viselhetem el, hogy az ilyen szegény terem­tések pusztulásra ítélve heverjenek, mikor betegek és segítségre van szükségük, csupán azért, mert egy nyomorúságos odúban vannak. Ezenkívül pedig egyik-másik szerencsétlen pára, akit elítéltnek neveznek, finom neveltetésben részesülhetett. - Valóban, uram - szólt intézöm -, mindig mondtam, hogy ebben a szegény teremtésben van valami az úriasszonyokból. Láthattam ezt a viselkedésén is, és hallottam a többi asszonytól, hogy valamikor jó sorban élt, és ezerötszáz fontnyi hozománya volt. Mondhatom, hogy a maga idején szemrevaló nö lehetett, és most is olyan finom a keze, mint egy úriasszonyé, bár kicserzette a zord idöjárás. Merem állítani, hogy sose nevelték olyan robotolásra, mint az itteni, és gyakran mondta a többieknek, hogy bele fog pusztulni.

- Valóban így lehet - feleltem -, és talán emiatt ájul el a munkától. Nem tudja-e valamilyen szobában végezhetö, kevésbé súlyos dologra fogni, mely nem teszi ki öt annyira a höségnek meg a fagynak? - Intézöm igenlöen válaszolt: felhasználhatja házvezetönönek, mert az eddigi­nek lejárt a büntetési ideje, férjhez ment, és ültetvényesné lett belöle. - Nos, akkor hadd - legyen ö az, ha felépül - mondtam -, és addig is menjen, adja ezt tudtára, hátha ez a vigasz segítheti a gyógyulását.

Úgy is tett. Ennek, a jó gondozásnak meg a jó meleg étkezésnek a hatására az asszony rendbe jött, és rövidesen újra ki tudott járni, hiszen csupán a kemény robot súlya, a rossz szállás meg a durva koszt sújtotta a földre öt, kit valaha dédelgetve neveltek, és ezért ájult el munka közben.

Amikor házvezetönö lett, mintha kicserélték volna. Olyan remekül rendbe rakta az egész háztartást, olyan kitünöen kezelte a készleteket, hogy oktatóm bámulta viselkedését, és újra meg újra magasztalta, hogy milyen kitünö gazdasszony. - Kezeskedem róla - hajtogatta -, hogy úriasszonynak nevelték, és az is volt a maga idején. - Egyszóval annyi jót beszélt róla, hogy kedvem kerekedett megnézni azt az asszonyt, így hát egy napon alkalmat kerítettem rá, hogy az Ültetvény Házába menjek, ahogy azt hívták, egy fogadószobába, mely mindig az ültetvény gazdájának volt fenntartva. Ott az asszonynak módjában állt látni engem, mielött én szemügyre vehettem volna öt. Alig pillantott meg, máris megismert, de én bizony akár százszor is láthattam volna, akkor sem ismerek rá. Úgy látszik, egy teremtett lélek se lehetett volna nála nagyobb zavarban és erösebben meglepödve, mikor látta, ki vagyok. Utasítottam intézömet, hogy hozza elém a szobába. Az asszony sírva fakadt elötte, bocsánatért könyörgött, hogy annyira meg van rémülve, és bele fog halni, ha elém kell jönnie.

Csakis azt képzelhettem, hogy a szegény teremtés retteg tölem, mert Virginiában a gazdák szörnyüségesek. Meghagytam intézömnek, nyugtassa meg, hogy mit se kell aggódnia azért, mert hivatom öt, eszem ágában sincsen bántani vagy bármilyen kellemetlenséget szerezni neki, csupán néhány utasítást kell adnom. Az asszony ugyan egészen más okból vonakodott, de intézöm azt hitte, hogy ezzel fölbátorítja, és elém vezette öt. Mikor bejött, zsebkendöt tartott a kezében, és szemét törülgette, mintha sírt volna. - Házvezetönö asszonyság - szóltam vidáman -, ne aggódjék, amiért hívattam. Nagyon hízelgö beszámolót hallottam gazdálkodásáról, és azért kérettem magamhoz, mert meg akarom mondani, hogy nagyon meg vagyok vele elégedve, ha pedig módomban lesz valamit tenni a javára, amennyiben helyzete engedi, nagyon szívesen ki fogom segíteni nyomorúságából.

Mély meghajtásokkal köszönte meg, de semmit se szólt. Mégis felbátorodott annyira, hogy levette kezét arcáról, melyet most már teljesen láthattam. Azt hiszem, azért tette, mert szerette volna, ha rájövök, hogy ö kicsoda, de én igazán semmivel se sejtettem többet, mintha nem is láttam volna soha életemben. Folytattam azonban, hogy felbátorítsam, ahogy szokásom volt tenni mindenkivel, akiröl az volt a véleményem, hogy megérdemli.

Közben oktatóm kiment a szobából, nem tudom már, milyen ügy miatt. Alig tette ki a lábát, a nö szenvedélyes kitöréssel borult térdre elöttem: - Ó, uram, látom, hogy kegyelmed nem ismer rám! Legyen irgalmas irántam, én a kegyelmed nyomorult elvált felesége vagyok!

Kövé dermedtem, meg voltam rémülve, hideglelösként reszkettem, meg se tudtam mukkanni, egyszóval kicsi híján összeroskadtam. Ő arcra borult, és úgy feküdt elöttem, mintha meg lenne halva. Mondom, én sóbálvánnyá meredtem, meg se tudtam szólalni, csak annyira futotta lélekjelenlétemböl, hogy bereteszeltem az ajtót, nehogy oktatóm bejöhessen, aztán vissza­mentem hozzá, fölemeltem, nyugtatgattam, és megmondtam neki, hogy sehogy sem ismerek rá, mintha soha nem is láttam volna.

- Ó, uram - szólt ö -, a sorscsapások szörnyüek, és éppen eleget szenvedtem el ahhoz, hogy megváltozzék az arcom. De az isten szerelmére, bocsássa meg nekem a sok rosszat, amit kegyed ellen vétettem! Drágán megfizettem minden gonoszságomért, és igazságos dolog, rászolgáltam arra, hogy isten a kegyelmed lába elé vessen, bocsánatot kérni minden embertelen cselekedetemért. Könyörgök, uram, bocsásson meg, és engedje meg, hogy rabszolgája vagy szolgálója legyek érte, míg élek. Semmi egyébre nem kérem! - ezzel újra térdre borult, és oly hevesen zokogott, hogy képtelen volt abbahagyni vagy akár egy szót is szólni. Újra fölemeltem, leültettem, felszólítottam, hogy szedje össze magát, tudtára kell adnom valamit, és hallgassa meg, bár igazán olyan érzékenyen érintett a találkozás, hogy magam is alig tudtam szóhoz jutni.

Elöször is megvallottam, hogy nagyon meg vagyok lepödve, szinte beszélni se tudok. Valóban majdnem ugyanúgy patakzottak a könnyek az én arcomon is, mint az övén. Figyelmeztettem, hogy ezt az intésemet csakis ez egyszer, itt és most mondhatom el neki: mivel még senki semmit meg nem tudott a múltakról, semmi szín alatt se szabad kitudódnia egyetlen szónak sem. Az, hogy így az én kezembe vetödött ismét, nem fog kárára válni, de mit se tudok tenni érte, ha bármi is kiszivárog, és ezért jövendöbeli jó vagy rossz sorsa attól függ, hogy teljesen titokban tudja-e tartani a történteket. Intézöm mindjárt be fog jönni megint, így hát ö menjen vissza saját szobájába, és folytassa munkáját, mint eddig. Én majd fölkeresem egy-két nap múlva, és bövebben beszélek vele. Vissza is vonult, de elöbb biztosított engem arról, hogy ö egy szót se fog kiszalasztani a száján. Örült is, hogy elmehet oktatóm jövetele elött, nehogy az meglássa vívódását.

Annyira megzavart ez a meglepö esemény, hogy egész este alig tudtam, mit teszek vagy mondok. Reggelig nem is sikerült semmiféle határozott döntésre jutnom. Reggel azonban hívattam oktatómat, és megmondtam neki, hogy rendkívüli részvéttel tölt el engem a szegény szerencsétlen teremtés, a házvezetönö. Említettem, hogy hallottam egyet-mást az asszony igen szomorú történetéböl. Ez a nö valamikor nagyon jó körülmények között élt, nagyon jó nevelésben részesült, és én örülök, hogy a mezei munkáról a házba helyeztük, de azért ö még mindig majdnem meztelen, és szeretném, ha az áruraktárba menne vele és adna neki némi fehér­nemüt, különösen pedig lássa el fejre való holmival, meg mindenféle aprósággal: fökötö­vel, kesztyüvel, harisnyával, cipövel, alsószoknyával meg effélével, és hagyja, hogy ö maga válasszon magának. Juttasson neki egy kalikó reggeli ruhát meg egy köpenyt finomabb kalikóból, egyszóval öltöztesse fel újonnan. Mindezt meg is tette, de aztán beszámolt nekem arról, hogy az asszony könnyét hullatta, mikor belépett hozzá, azelött egész éjszaka sírt, egyszóval azt hiszi, hogy bele fog pusztulni a sok sírásba. Egész idö alatt, míg átvette a holmit, patakzottak a könnyei. Olykor-olykor megpróbált eröt venni zokogásán és visszatartani, de aztán egyetlen szóra ismét kitört belöle, úgyhogy mindenki megszomorodott, ha látta.

Igazán mélyen érintett engem az eset, de keményen küzdöttem magammal, hogy elrejtsem felindultságomat, és egyébre fordítottam a szót. Nem kerestem ugyan fel másnap, sem egészen harmadnapig, de közben éjjel-nappal törtem a fejemet, hogyan cselekedjek, mit tegyek ebben a rendkívüli helyzetben.

Mikor harmadnap elmentem az Ültetvény Házába, ö tetötöl talpig az én utasításomra kapott holmiba öltözve jött be hozzám a szobába. Hálát adott istennek, hogy ismét az én szolgám, és az én cselédeim öltözetét viseli, megköszönte nekem a küldött ruhákat, és azt mondta, hogy ez sokkal több, mint amit megérdemelt tölem.

Aztán négyszemközt álltam vele szóba. Elöször is azt mondtam, hogy ne emlegesse a múlt kellemetlen dolgait, hiszen a kelleténél is jobban megalázta magát miattuk, én pedig soha semmit se fogok a szemére vetni, hiszen látom, hogy ö sokkalta többet szenvedett nálam. Megmondtam neki, hogy itt, jelen körülményeim között, nem fogadhatom öt feleségül, hiszen elítéltként jött át, és tisztában van vele, hogy ilyet nem kívánhat. - De - tettem hozzá - közre­müködhetnék abban, hogy vége szakadjon balsorsának, különösen pedig nyomorúságának, ami jelenleg kegyed legsúlyosabb terhe, ám csakis akkor lehet róla szó, ha sikerül megtartania ígéretét, és soha semmilyen részletet ki nem szalaszt a száján. Ha ezt megtenné, attól a naptól számíthatja visszavonhatatlan romlását.

Ő éppúgy belátta a titoktartás szükségességét, mint jómagam. Azt mondta, nem is kérhetne másra, mint hogy szabadítsam meg jelenlegi szerencsétlen helyzetéböl, melyet képtelen elviselni, azután, ha nekem is úgy tetszik, megmaradt napjait teljesen a vezeklésnek szentel­hetné. Szívesen elvégzi számomra a legeslegalantasabb szolgálatokat is. Bár örömmel hallaná, hogy megbocsátom neki elözö életét, mégse törekednék semmi többre, csupán arra, hogy szolgálóm legyen, míg csak él, közben pedig még csak nem is sejtetné egyetlen teremtett lélekkel sem, hogy valaha is látott engem azelött, ebben biztos lehetek.

Megkérdeztem töle, hogy hajlandó-e beavatni engem élete történetébe attól kezdve, hogy szét­váltunk, de nem faggatóztam, és teljesen az ö kedvére bíztam. Azt mondta, hogy szakításunk részéröl bolondsággal kezdödött és bünnel végzödött, így egész késöbbi élete szerencsét­lenségek, bün és bánat, bün és gyalázat folytonos láncolata volt, és nyomorúságba vezetett. Kicsapongó társaságba csalták, költekezö életmódra szoktatták, és ez többször is hitvány cselekedetekre csábította, hogy fedezni tudja a költségeket. Ezernyi baj és nehézség után nem bírta többé fenntartani magát, és a legsötétebb nyomorba süllyedt.

Sokszor szeretett volna a lehetö legmélyebben és legengedelmesebben megalázkodni elöttem, mert öszintén bánta elsö bünét, de sose sikerült hallania rólam vagy megtudnia, hová lettem, így annyira süllyedt, hogy betevö falatja se volt, a nyomor és balsors meg másféle rossz társaságba vitte. Egy tolvajbandába került, velük volt egy darabig, és sokáig elég pénzhez jutott, közben azonban az elképzelhetö legnagyobb rettegésben élt, folytonosan reszketett a megszégyenüléstöl, aztán félelme igazolódott. Ide küldték egy nagyon csekély próbálkozásért, melyben nem is játszott föszerepet, csak véletlenül vett részt. Az ö élete a szerencse örök váltakozása volt, fönt és lent, böségben és nyomorban, börtönben és szabadon, jólétben és gyötrelemben, olyannyira, hogy sok-sok nap kellene neki történetének elmondásához. Én megérkeztem a végére, miután láttam a kezdet legszebb részét. Én tudom, hogy öt finoman nevelték, és jólétben élt, de immár a tékozlók közé került, immár oda jutott, hogy kívánja a sertéseknek vetett korpát, és áhítozzék az ilyen eledelre. Közben úgy szakadt a könnye, hogy szava sürün el-elfulladt, alig tudta folytatni, végül pedig már egyáltalán nem. Így hát azt mondtam neki, ezúttal fölmentem attól, hogy tovább mesélje történetét, hiszen látom, hogy csak megújítja vele bánatát, márpedig én inkább segíteni szeretnék neki, hogy feledje, ami elmúlt. Azt kívántam hát, hogy hagyja abba, és félbeszakítottam az elbeszélést.

Biztattam, hogy mivel a gondviselés így a kezem közé vezette öt ismét, gondom lesz rá, hogy ne szenvedjen több szükséget, és ne is éljen nehezen, bár pillanatnyilag többet nem tehetek. Ezzel váltunk el akkor. Ő folytatta házvezetönöi munkáját, én viszont, hogy könnyítsek rajta, egy segédet adtam mellé. Habár nem akartam úgy hívatni, az se több, se kevesebb nem volt, mint egy szolgáló, akinek ki kellett öt szolgálnia, mindent el kellett végeznie számára, és ezt meg is mondtam neki.

Miután az asszony egy darabig ilyen helyzetben volt, visszanyerte kedélyét és vidám lett. Összeaszott húsa megtelt, szögletes, beesett vonalai kigömbölyödtek, úgyhogy kezdett visszanyerni valamit abból a ragyogásból és elbüvölö arcból, mely valamikor olyan nagyon kellemes volt nekem. Néha nem tudtam megállni, hogy ne érezzek forró vágyakat iránta, melyek azt sugallták, hogy vegyem vissza egykori helyzetébe, de egy csomó nehézség merült fel, melyen sokáig nem tudtam úrrá lenni.

Közben még egy furcsa véletlen is bajos helyzetbe hozott. Nem is gondoltam volna, hogy az ilyesmi ennyire kínossá válhatik számomra. Oktatóm szellemmel megáldott, tanult ember volt, nemes elveket vallott. Eleinte szánalmat érzett ennek az úriasszonynak a nyomorúsága iránt, és már akkor is, mint említettem, úgy vélte, hogy van benne valami, ami több a megszokottnál. Most, mikor az asszony összeszedte magát, eröre kapott, és helyreállt eleven kedélye, társalgása úgy elbüvölte oktatómat, hogy beleszeretett.

Korábbi leírásomban említettem már, hogy az asszony bübájosan tudott csevegni, szikrázott a szellemességtöl, páratlanul szépen énekelt, tökéletesen jó nevelésben részesült. Mindez megmaradt benne, és igen kellemessé tette öt. Egyszóval oktatóm egyik este hozzám jött, és engedélyemet kérte, hogy feleségül vehesse házvezetönönket.

Ez a javaslat rendkívüli zavarba hozott, ámde óvakodtam attól, hogy észrevétessem vele. Azt feleltem, remélem, jól meggondolja a dolgot, mielött olyan messzire mentek volna vele, hogy elébem terjeszti, és föltételezem, hogy alapos megfontolással állapodtak meg a kérdésben. Az én beleegyezésemen múlik, legfeljebb azért, mert az asszonynak még szinte négy évet le kell töltenie ítéletéböl.

Oktatóm azt felelte, hogy erröl szó sincsen. Ő túlságosan is tisztel engem, semhogy egy lépést is tegyen ilyen ügyben tudtom nélkül, és biztosított felöle, hogy még csak meg sem említette az asszonynak. Igazán nem tudtam, mit feleljek rá, de végül is úgy határoztam, hogy az asszonyra hárítom a választ, mert akkor elözetesen beszélhetek vele. Azt mondtam hát oktatómnak, hogy tökéletesen szabadságában áll úgy cselekedni, ahogyan jónak látja, én se szándéka mellett, se ellene nem szólhatok, és nincs is jogom beavatkozni az ügybe. Ami azt illeti, hogy az asszonynak le kell töltenie nálam az idejét, az szóra sem érdemes semmiség. De remélem, jól meg fog fontolni minden körülményt, mielött ilyen ügyben cselekednék.

Oktatóm azt felelte, hogy teljesen megfontolt már mindent. Mivel látja, hogy én nem vagyok ellene, el van határozva rá, hogy elveszi az asszonyt, bármi legyen is a következménye. Ő bizony azt hiszi, hogy a világ legboldogabb embere lesz vele. Aztán tovább magasztalta, hogy milyen okos nö, milyen remekül tud intézni bármilyen ügyet; milyen szellemes, micsoda emlékezete van, mennyire széles körü a tudása, és így tovább. Én tudtam, hogy mindez igaz, de azért mégsem ad teljes képet róla, mert mindez csakugyan megvolt benne már régen is, mikor a magaménak mondhattam, de ö mérhetetlenül különbbé is vált a szenvedések iskolájában. Megmaradt benne minden, ami hajdan is ragyogóvá tette, de különb lett a kedély, megfontoltság és ítélöképesség óriási többletével, mindazzal, ami hajdan hiányzott belöle.

Képzelhetitek, kedves olvasóim, hogy tükön ültem, mikor látogathatom már meg az én derék házvezetönömet, mikor közölhetem vele ezt a titkot, és láthatom, milyen utat választ, ha ilyen kecsegtetö alkalom nyílik. De hirtelen úgy meghültem, hogy két napig ki se tehettem a lábamat az ajtón, és közben az egész ügy elintézödött. Oktatóm ugyanis még aznap este támadásra indult, de elöszörre hidegen fogadták. Ez nagyon meglepte öt, mert egy pillanatig se kétel­kedett benne, hogy elsö szavára elnyeri az asszony beleegyezését, de azért másnap és harmad­nap is megpróbálkozott. Az asszony látta, hogy komoly a szándéka, és megmondta neki, hogy mégse lehetséges semmi efféle. Néhány szóban közölte vele, hogy nagyon lekötelezve érzi magát, amiért tiszteletének ilyen tanúbizonyságát adja, és örömest élne az ajánlattal, ahogy azt bárki is föltehetné, aki ismeri helyzetét, de ö mégsem akar ennyire visszaélni az ajánlattevö jóságával. Ugyanis öszintén meg kell mondania, hogy olyan kötelezettségei vannak, melyek meggátolják ebben, egyszóval ö férjes asszony, és élö férje van.

Ez oly öszinte és hatásos válasz volt, hogy oktatóm egy szót se szólhatott rá, csak annyit mondott, hogy nagyon szomorú, nagy csapás ez neki, és ekkora csalódás soha életében nem érte még.

Egy nappal azután, hogy ö így kosarat kapott, elmentem az Ültetvény Házába, és üzentem a házvezetönöért. Szóba ereszkedtem vele, megmondtam, hogy tudtommal igen elönyös ajánlatot fognak tenni neki, és szeretném, ha ö azt jól meggondolná. Ezek után elismételtem azt, amivel nevelöm fölkeresett.

Ő rögtön sírva fakadt. Úgy tettem, mintha nagyon csodálkoznék. - Ó, uram - zokogta -, egyáltalán hogy is hozhat nekem ilyesmit szóba? - Azt feleltem, hogy annál is inkább szóba hozhatok neki ilyesmit, mert magam is megházasodtam, miután elváltam töle. - Igen, uram - felelte ö -, de ez más eset, mert én voltam a bünös, tehát nekem nem illik házasságra lépnem. De - folytatta - korántsem ez az igazi okom, hanem hogy képtelen vagyok reá. - Úgy tettem, mintha rá akarnám venni (bár nem öszintén, meg kell vallanom, mert egy ideje feléje fordult a szívem, és megbocsátottam neki minden korábbi vétkét). De mondom, megjátszottam, hogy unszolom öt reá. Erre ö szenvedélyesen kitört: - Nem, nem, inkább legyek a kegyelmed rabszolgája, semmint felesége a legeslegkülönb férfinak a világon! - Érveltem neki helyzetéröl, ecseteltem elötte, hogy ez a házasság visszasegítené a kényelmes jómódba, és senki a világon nem tudná, még csak nem is gyanítaná, kicsoda-micsoda volt azelött. De ö nem tudta elviselni szavaimat, patakzott a könnye, és úgy felemelte a hangját, hogy attól tartottam, meghallhatja valaki: - Könyörgök, uram, ne beszéljen erröl többé. Valamikor a kegyelmedé voltam, és sohasem akarok senki másé lenni a világon. Hagyjon engem mostani állapotomban, vagy tegyen velem bármit, tetszése szerint, csak azt ne kívánja, hogy bárki élö férfinak a felesége legyek, kegyelmeden kívül!

Annyira meghatott engem szavainak szenvedélye, hogy egy darabig azt se tudtam, mit beszélek, mit cselekszem. Végre így szóltam hozzá: - Nagy kár, hogy nem volt régen olyan öszinte, mint most. Mind a kettönknek jobb lett volna. Ámde mivel így állnak a dolgok, én semmire se fogom eröltetni kedve ellenére, se rosszabb bánásmódtól nem kell tartania, amiért nemet mondott. De hogyan fogja lerázni öt? Semmi kétség, ö azt várja, hogy kedvezöen fogadja majd ajánlatát, és mivel nincsen mélyebb betekintése a kegyed helyzetébe, teljes joggal. - Ó, uram - felelte -, ezt már el is intéztem. Megkapta a választ, és az teljesen kielégítette öt. Sose fog többé kegyednek alkalmatlankodni ezzel az üggyel. - Aztán elmondta nekem, mit válaszolt oktatómnak.

Attól a perctöl elhatároztam, hogy föltétlenül visszaveszem feleségemnek. Úgy véltem, hogy teljes elégtételt adott nekem korábbi gonosz viselkedéséért, és megérdemli a bocsánatot. És csakugyan, ha valaha nö megérdemelte, hát ö volt az, hiszen azt is tekintetbe vehetjük, milyen szörnyüségesen bünhödött, milyen sokáig élt nyomorban és szerencsétlenségben. Arra is gondoltam, hogy a gondviselés ismét az én kezembe adta, mindenekfölött pedig, hogy ilyen ragaszkodást ültetett a szívébe irántam, és olyan határozott szándékot, hogy inkább vissza­utasította a szabadulás ennyire kecsegtetö ajánlatát, semhogy továbbra is el legyen választva tölem.

Amint erre az elhatározásra jutottam magamban, úgy éreztem, hogy kegyetlenség lenne továbbra is titkolni azt elötte, de nem is tudtam tovább megállni. Karjaimba vettem: - Nos, ezzel a ragaszkodás olyan bizonyságát adtad nekem, hogy nem tudok tovább ellenállni. Ezért mindent megbocsátok neked, ami valaha is történt közöttünk, és mivel senki másé nem akarsz lenni, csak az enyém, újra az enyém leszel, mint voltál valaha.

Ez azonban túl sok volt neki immár az örömböl. Annyira megrendült, hogy meg kellett volna halnia karjaimban, ha nem könnyít magán a leghevesebb zokogással. Kénytelen voltam elengedni öt, és leültetni egy székbe. Sokáig sírt, míg egyáltalán meg tudott szólalni.

Mikor eléggé magához tért ahhoz, hogy beszélni tudjon, azt mondtam neki, ki kell eszelnünk valamilyen módot, hogyan üssük nyélbe szándékunkat. Nem szabad kitudódnia annak, hogy ö már a feleségem volt azelött, mert ez mind a kettönket a világ szájára adna. Inkább ismét el fogom venni öt a nyilvánosság elött. Ő is nagyon ésszerünek találta ezt. Két hónappal késöbb össze is házasodtunk újra, és senki a világon nem örvendhetett jobb feleségnek, senki sem élt boldogabban, mint mi ketten egymással több évig azután.

Immár azon kezdtem gondolkodni, hogy evilági sorsom megállapodott, most már nem vár rám egyéb, csak annyi, hogy véghetetlenül változatos életemet kényelmes visszavonultságban fejezzem be. Hiszen mindkettönket bölcsebbé tettek szenvedéseink és viszontagságaink. Meg tudtuk már ítélni, miféle élet illik a legjobban jelen körülményeinkhez, és milyen helyzetben tekinthetjük magunkat teljesen boldogoknak.

De az ember rövidlátó, éspedig a leginkább akkor, ha önnön boldogságáról kell ítélnie vagy döntenie. Bárki azt hihetné, amit feleségem gyakran sugalmazott is nekem: nincs magánember a világon, akit helyzete hiánytalanabbal boldoggá tehetne, mint engem az enyém. Naponta növekvö birtokunkból több mint elégségesen telt bármilyen rangra, bármilyen szerepre, amit helyzetünkben kívánhattunk. Megszerezhettünk magunknak bármit, ami kellemes, és semmiröl se kellett érte lemondanunk; hozzájuthattunk minden örömhöz a legcsekélyebb üröm nélkül; minden jóhoz, és egy cseppnyi rossz se vegyült belé; sehol se nyílt semmilyen rés, sehonnan se törhetett ránk semmilyen baj. Még legmélabúsabb kedvünkben is alig tudtuk elképzelni, hogy bármilyen szerencsétlenség is érhet, ha a dolgok mindennapi medrükben folydogálnak, és csakis akkor tarthattunk volna ilyesmitöl, ha a gondviselés kitér szokásos útjából, és másképp müködik a világon.

De egy rejtett akna egyszeriben levegöbe röpítette ezt az egész látszólagos nyugalmat: nem szakította ugyan el tölem ügyeimet ott helyben, de annál hatásosabban elszakított engem tölük, és ismét vándorútra küldött a világba, ez az állapot pedig csupa kockázat, mindig veszélyek lesnek az emberre, aki rá van utalva arra, hogy maga döntsön sorsának fordulóin, saját rövidlátó mértéke szerint.

Vissza kell térnem történetem egy korábbi mozzanatára, mely utolsó angliai tartózkodásomkor ment végbe.

Említettem, hogyan vett rá könnyel-könyörgéssel hüséges feleségem, Moggy, hogy ne játsszam a futóbolondot, és ne csatlakozzak nyíltan a megboldogult Derwentwater lordhoz meg pártjá­hoz, mikor bevonultak Lancashire-be. Joggal mondhatom, hogy ezzel életemet mentette meg. De végül is annyira eröt vett rajtam a kíváncsiság, hogy megszöktem Moggytól, mikor azok Prestonhoz értek, és azt gondoltam, legalább odamegyek és megnézem, ugyan mire juthatnak.

Elözö feleségem csakugyan visszatartott zaklatásával attól, hogy nyilvánosan részt vegyek abban a vállalkozásban, és nyíltan, fegyveresen csatlakozzam hozzájuk. Ezzel kétségtelenül megmentette életemet, mert különben nyilvánosan a lázadás pártjára álltam volna, és azt is tudták volna rólam, hogy közöttük voltam, ez pedig, még ha nem fognak is el támadás közben, éppoly végzetessé válhatott volna számomra, mintha elfogtak volna.

De mikor azok elörenyomultak és közelebb értek hozzánk, Prestonhoz, az emberek kezdtek erösebben az ö pártjukra hajlani. Az én öreg doktorom, a pápista pap, aki összeadott minket, új hevet öntött belém, nem hagyott nyugton, míg rá nem vett, hogy csupán egy jó lovon fölfegyverkezve csatlakozzam hozzájuk, egy nappal azelött, hogy bevonultak Prestonba. Ő maga is ugyanígy vágott bele a kockázatos kalandba.

Nem forogtam ott annyit a nyilvánosság elött, hogy jól megismerjenek, legalábbis olyanok, akik tudtak rólam lakóhelyem környékén. Bizony, késöbb ennek köszönhettem biztonságomat, mint hallani fogjátok. De azért mégis akadt, aki megjegyzett, különösen egyik-másik skót. Néhánnyal közülük külföldi szolgálatomban ismerkedtem meg, ezekkel különösen jóban voltam, és francia tisztnek tartottak. Beszéltem nekik arról, hogy egy válogatott osztagot kellene felállítani és azzal védelmezni a szorost Preston meg a folyó hídja között, erösködtem, hogy ettöl függ az egész különítmény biztonsága.

Meglehetös hévvel fejtettem ki véleményemet, mivel pedig francia tisztnek és tapasztalt embernek tartottak, vitákat idéztem elö közöttük, de közismert, hogy intésemet nem fogadták meg. Attól a pillanattól tudtam, hogy mindnyájan el vannak veszve, és csakis azon törtem a fejemet, hogyan szökjek meg tölük. Éjszaka hajtottam végre szándékomat, mielött a királyi lovasság bekerítette volna öket. Csak nagy nehezen sikerült. Átúsztattam a Ribble folyón olyan helyt, ahol jól keresztüljutottam ugyan, de sokáig nem leltem olyan pontot, ahol lovam kikászálódhasson, vagyis a meder talaja elég szilárd ahhoz, hogy partra kaptathasson. Végre mégis kikecmeregtünk, irgalmatlanul hajszoltam lovamat másnap estig, és megpillantottam házamat. Ezután meglapultam egy erdöben és az éjszaka kellös közepéig, akkor találtam egy kisebbfajta gödröt, melyböl trágyázásra használt meszes agyagot termeltek ki, abban agyonlöttem lovamat, és egyelöre sietve befedtem földdel. Egyes-egyedül menetelve éjjel kettö körül hazaérkeztem. Feleségem boldog meglepetéssel, de azért rettenetesen megrémülve engedett be. Én rögtön intézkedtem, hogy biztosítsam magamat bármilyen kellemetlen vélet­lenség ellen, de a dolgok úgy rendezödtek el, hogy fölösleges volt az óvatosság. A lázadók ugyanis teljes vereséget szenvedtek, mindnyájukat megölték vagy foglyul ejtették, és senki a vidéken még csak nem is sejtette, hogy közöttük voltam, így egy hajszálon függött, hogy megmenekültem legveszedelmesebb vállalkozásomból, melybe a legbolondabbul bonyolódtam belé életemben.

Nagy szerencsémre öltem meg és temettem el lovamat, mert két nap múlva elfogták volna, és akkor biztosan ráismer valaki, aki Prestonnál látott rajta, így azonban semmilyen körülmény el nem árulhatott, senki se tudott távollétemröl, mivel pedig kiruccanásom rövid ideig tartott és egyetlen szomszéd se vette észre hiányzásomat, mindent titokban tarthattam. Ha bárki is jött beszélni velem, lám, otthon voltam.

Mindezek ellenére se lehettem teljesen nyugodt. Titokban azt kívántam, bár lennék virginiai birtokaimon. Hamarosan elökészületeket is tettem, hogy egész családommal átköltözzek oda, és ehhez egyéb körülmények is hozzájárultak.

Közben végbement a prestoni hadmüvelet, és a szerencsétlenek megadták magukat a királyi csapatoknak. Egyeseket kivégeztek a példa kedvéért, mint az ilyenkor szokásos, a nagy sokaságot pedig kegyelemben részesítette a kormány. Jó ideig fogságban tartották öket a chesteri várban meg másutt, míg nem intézkedtek sorsukról, kiéröl így, kiéröl úgy, majd meghalljuk, hogyan.

Több százat saját kérésére az ültetvényekre küldtek, Virginiába meg más angol gyarmatokra, és ott eladták öket mint elítélt bünözöket, fegyenceket. Az ilyeneknek megszabott ideig raboskodniuk kell a gyarmatokon, aztán megint szabaddá válnak. Egyesekröl már beszéltem is. Virginiában voltam már némi ideje, és ekkor nem csekély nyugtalanságomra megtudtam, hogy két hajó érkezett, több ilyenfajta emberrel, és éppen abban a folyóban kötöttek ki, melynek mentén minden ültetvényem feküdt.

Elsö dolgom volt intézkedni, hogy egyet se vegyenek meg munkásnak bármelyik ültetvényemre is. Olyasféléket hangoztattam, hogy nem akarok naponta rabbá tenni szerencsétlen úriembe­reket, akik csakis pártjuk iránti buzgalomból kerültek ilyen helyzetbe. Valódi okom azonban más volt: attól tartottam, hogy többen ismerhetnek, talán elárulnak majd, köztudomásra hozzák, hogy én is magukfajta vagyok, csak sikerült elmenekülnöm, így aztán meggyülhetik a bajom: még ha megúszom is fejvesztés nélkül, elkobozhatják minden vagyonomat, és egy csapásra ismét szegénységbe meg nyomorba dönthetnek. Úgy gondoltam ugyanis, hogy minderre rászolgáltam.

Óvatosságom nagyon is jogosnak bizonyult, de mint hamarosan kiderült, adott helyzetemben korántse volt elegendö biztonságom megörzésére. Hiszen hiába nem vásároltam meg jómagam egyet sem azok közül a szegény emberek közül, megtette azt több szomszédom is, és alig maradt olyan ültetvény a közelben, ahová ne jutottak volna néhányan. Egyszóval alig tehettem ki a lábamat a házból, mert abban a veszélyben forogtam, hogy egyikük-másikuk meglát és felismer.

Mondhatom, nagyon nyugtalan lett az életem, és végképp kibírhatatlannak találtam. Hiszen eddig nagy ember voltam, három hatalmas ültetvény elöljárója, kormányzója és ura, három-négyszáz rabszolgának parancsoltam, de immár szegény, önmagát elítélt lázadó lettem, aki mutatkozni se merhet. Ugyanezzel a biztonsággal, söt jóval nagyobbal lapulhattam volna Lancashire-ben, ahol voltam, vagy fölmehettem volna Londonba rejtözködni, míg el nem ülnek a hullámok. Most azonban hazajött hozzám a veszedelem, söt ajtómon kopogott, és csakis azt várhattam, hogy bármelyik nap feljelentést tesznek ellenem, elfognak, vasra verve küldenek Angliába, hazaárulás miatt megfosztanak birtokaimtól, és elkobozzák ültetvényeimet.

Egyetlen dologban bizakodhattam, egyetlen reménységem lehetett a biztonságra: nagyon rövid ideig voltam közöttük, semmit se tettem értük, idegennek tartottak, és sose tudták meg a nevemet. Majdnem vagy éppenséggel mindenki a francia ezredesnek, francia tisztnek vagy francia úriembernek nevezett ottan, ami pedig a velem ment pápista papot illeti, ö is szerét ejtette a menekülésnek, ha nem is éppen úgy, mint én, hiszen látta, hogy az ügyön nemigen lehet segíteni, és a királyi csapatok úgy gyülekeznek körülöttük mindenfelöl, mint a felhök.

De hogy visszatérjek saját magamhoz, mindez nem volt nekem elég, és igazán nem tudtam, mitévö legyek. Életem bajos pillanataiban sose voltam még ennyire tanácstalan, mert sose szorongatott még ennyire a végveszély. Elsö dolgom volt, hogy hazamentem, és beavattam feleségemet az egész ügybe. Nagylelküen tettem ugyan, feltételek nélkül, de azért elöbb figyelmeztettem rá, hogy most az ö kezébe adom életemet, és hatalmában áll majd megfizetni nekem mindenért, amiröl azelött az lehetett a véleménye, hogy keményen bánok vele, egyszóval módjában áll majd ellenségeim kezére adnia engem, de én bízom nemeslelküségében, megújult szeretetében és teljesen az ö hüségére hagyatkozom. Aztán minden további óvatosság nélkül feltártam neki az egész dolgot, különösen pedig a veszélyt, melyben forogtam.

Egy hüséges tanácsadó halottaiból is feltámasztja az embert, bátorságot önt a csüggedöbe, az eszközök helyes használatára sarkallja az elmét, feleségem pedig igazán az volt számomra, és ö irányította minden lépésemet, melyet aztán tettem, hogy kivágjam magam ebböl az útvesztöböl.

- Ugyan, ugyan, drágám - mondta -, hacsak ennyi az egész, semmi ok olyan kétségbeesett cselekedetekre, amilyenekre félelmed hajszol. - Én ugyanis rögtön el akartam adni ültetvé­nyeimet meg árukészletemet, hogy azonnal hajóra szálljak Madeira vagy bármilyen más hely felé, mely kívül esik a király birtokain.

Feleségem azonban meröben más véleményen volt, másra bátorított, és kétfélét javasolt: vagy rakassak meg egy egyárbocost élelmiszerrel Nyugat-India felé és úgy keljek át Londonba, vagy pedig engedjem öt magát egyenesen Angliába, hogy igyekezzék elnyerni a király bocsánatát, bármibe kerüljön is az.

Én az utóbbi javaslatra hajlottam, mert ha szerencsétlen módon elfogult voltam is egy hamis ügy javára, mégis mindig helyesen képzeltem el öfelsége irgalmasságát és kegyes természetét. Ha Angliában lettem volna, azt hiszem, könnyen rávehettek volna, hogy a lába elé vessem magamat.

Az adott körülmények között azonban csakis a nyilvánosság szeme elött mehettem volna Angliába. Az összes szokásos elökészületek után nyilvánosan meg kellett volna jelennem, maradnom, míg be nem takarítják a termést, és a szokásos ünnepélyességgel útra kelnem, különben úgy cselekszem, mintha valami rendkívüli történt volna, és töméntelen találgatásra adok okot az embereknek.

Feleségem azonban mindezt megkönnyítette nekem leleményességével. Elözetesen semmibe se avatott be, és egy reggel, mikor még föl se keltem, vidáman jött be hozzám: - Drágám, nagyon szomorúan hallom, hogy ma reggel nem vagy jól. Utasítottam Pennicót (ezt a fiatal néger leányt én adtam szolgálatára), hogy rakjon tüzet a szobádban. Kérlek szépen, maradj nyugod­tan fekve egy kicsit, amíg ö el nem készül. - Abban a pillanatban be is jött a néger leányka fával, egy kézi fújtatóval meg egyéb hozzávalókkal, hogy tüzet szítson. Feleségem nem hagyott nekem idöt válaszra, hanem a fülembe súgta, hogy feküdjek csöndben, és egy szót se szóljak, míg ö vissza nem tér.

Képzelhetitek, olvasóim, mennyire meg voltam rémülve. Inamba szállt a bátorságom, mert egyéb­re se gondoltam, csak arra, hogy fölfedeztek, elárultak, Angliába hurcolnak, fölakasz­tanak, felnégyelnek, minden lehetséges szörnyüségre. Az asszony észrevette izgalmamat, visszafordult, biztosított felöle, hogy nincsen semmi baj, kért, hogy legyek nyugodt, ö azonnal visszajön, és mindent megtudok töle, olyan részletesen, ahogy csak kívánom, így hát összeszedtem magam egy darabig, amennyire csak tudtam, de bizony csak rövid ideig bírtam ki, és leküldtem Pennicót a földszintre, hogy keresse meg úrnöjét, mondja meg neki, milyen nagyon rosszul vagyok, és azonnal beszélnem kell vele. Alig tette ki a leányka a lábát a szobából, én kiugrottam az ágyból, és öltözködni kezdtem, hogy készen álljak minden eshetöségre.

Feleségem szavának állott, és már jött is fölfelé, mikor a leány ment lefelé. - Látom - mondta -, hogy türelmed nincsen, de arra kérlek, önuralmad legyen. Tartsd ezt az áttetszö fényellenzöt az arcod elé, menj az ablakhoz és nézd meg, hogy ismered-e valamelyiket azok közül a skótok közül az udvaron. Heten vagy nyolcan vannak, és valami üzleti ügyben jöttek az írnokodhoz.

Odamentem, néztem az ellenzön át, és mindnyájuk arcát tisztán láttam, de semmit se tudtam megállapítani róluk azon kívül, hogy skótok, amit könnyü volt felismerni. Mégis sovány vigasz volt nekem az, hogy nem ismerem az arcukat, mert attól ök még ismerhették az enyémet, a régi szólás szerint: sok embert ismer Bolond Sándor, de még több ismeri öt, így hát ki se mozdultam a szobámból, míg meg nem tudtam, hogy mind elmentek.

Ezután feleségem elhírlelte a házban, hogy rosszul vagyok. Mikor ez a rosszullétem már három vagy négy napja tartott, bebugyoláltattam lábamat egy nagy darab flanellbe, egy székre helyeztettem és így feküdtem, köszvénytöl bénultan. Ez megtette a maga Szolgálatát körülbelül hat hétig, akkor meg feleségem azt mondta, hogy újabb hírt terjesztett el rólam: bajom inkább csúz, semmint megállapodott köszvény, és nekem szilárd elhatározásom egyik saját egy­árbocosomra szállnom, Nevisre vagy Antiguára mennem, és az ottani forró fürdökben kúráltatnom magamat.

Mindez nagyon jól volt, és én nagyszerünek találtam feleségem fortélyát, mellyel elöbb nyolc-tíz hétig a házban tartott, aztán pedig minden különösebb lárma nélkül eltávolíthatott, de még mindig nem tudtam, hogy mindennek mi a célja és milyen elgondoláson alapul. Mivel azonban feleségem azt kívánta, hogy azt bízzam öreá, készségesen úgy is tettem, ö pedig mindent vitathatatlan megfontoltsággal bonyolított le. Miután flanellbe burkolt lábbal tartott szinte három hónapig, jött és szólt, hogy a hajó készen áll, és minden áru a fedélzetén van már. - Most pedig, drágám - kezdte -, végig el akarom mondani neked szándékomat. Remélem ugyanis - tette hozzá -, nem hiszed azt, hogy el akarlak rabolni és el akarlak szállítatni Virginiából úgy, ahogy másokat ide szállítanak, sem azt, hogy el szeretnélek küldeni, és magam akarok birtokaid tulajdonosa maradni. Ugyanannak a hüséges, alázatos teremtésnek fogsz találni, aki lettem volna, ha továbbra is rabszolgád maradok, és semmi reményem rá, hogy feleséged legyek. Amit csak kiterveltem biztonságodért ebben a szorult helyzetben, abban egy lépést se fogsz tenni úgy, hogy ne kövesselek, ne legyek mindig veled, ne segítselek és szolgáljalak, bármi jöjjön is, és ne osszak meg veled mindent, bármilyen legyen is sorsunk.

Ez páratlanul nemeslelkü, szép vallomás volt hüségéröl, páratlan nagy záloga helyes gondol­kozásának, ha meggondoljuk, mi várt öreá, és mit kívántak meg akkor körülményeim, így hát attól fogva a legcsekélyebb habozás nélkül, vígan rábíztam magam az ö ügyességére. Mintegy tíznapi elökészület után egy körülbelül hatvantonnás, nagy, saját hajómra szálltunk.

Meg kellett volna említenem itten, hogy még mindig hüséges oktatóm vezette ügyeimet. Tudta, kivel kell leveleznie, és hogyan folytassa angliai levelezésemet, ezt teljesen reá bíztuk hát, ahogy azelött is tettem. Teljesen megbíztam ügyességében és becsületességében, bár igaz; hogy kissé bántotta öt feleségemmel történt esete, hiszen az asszony hozzám jött, miután azzal kosarazta ki öt, hogy van egy élö férje.

Ez betü szerint igaz is volt, de mégis olyan titok, melyet nem tárhattunk fel elötte, így kénytelen voltam egyéb okokkal csillapítani le öt, amennyire tudtam, bár azok talán nemigen feleltek meg a célnak, és nem nagyon elégítették ki öt. Joggal érezhette úgy, hogy többféle tekintetben is nem a legbarátibb módon bántak vele.

De kezdett megnyugodni és túltenni magát megbántódásán, különösen, mikor elutazásunkkor megtudta, hogy mindent az ö kezére bíztam, mint azelött.

Mikor feleségem mindent közölt már velem utazásunkról, és kezdtünk készülödni az indulásra, egy reggel szokásos vidámságával jött be hozzám. Azt mondta, hogy most már beavat a többi intézkedéseibe is. Azokat addig teszi meg, míg útban leszünk a nevisi hévizek felé, mégpedig azért, hogy szabadulásom teljes legyen, írni fog egy bizonyos londoni barátjának, akiben megbízhat, megkéri, hogy próbáljon kegyelmet kieszközölni valakinek, aki belebonyolódott a legutóbbi lázadásba, leírja esetem összes körülményeit, vagyis azt, hogy semmit se cselekedtem közöttük, csak három napig azon a helyen voltam. Míg így távol leszünk, csak fö kérdésünkre kér választ, azt pedig annyifelé fogja küldetni, hogy biztosan megkapjuk valamelyik példányt, amint a hajók fordulása megengedi. Közben a költség nagyon csekély lesz, mert elöbb csak a nagy kérdést teszi fel: vajon meg lehet-e kapni a kegyelmet vagy nem, és csak azután kér elszámolást a tudakozódással járó kiadásokról, így magam is meg tudom majd ítélni, hogy a szükséges összeggel menjek-e Londonba vagy sem, mielött bármennyi pénzt is költenénk.

Tökéletesen meg voltam elégedve fortélyával ebben a részletkérdésben is. Csak annyit tehettem hozzá, hogy nem szeretném, ha ilyen szigorúan megkötné barátjának a kezét. Ha az járhatónak látja az utat, és biztos a kegyelem elnyerésében, járjon a végére, akár két-, három- vagy négyszáz font kiadással is. Ha értesít, hogy nyélbe ütheti a dolgot, utalványokat kap, melyeket beválthat egy bizonyos személynél, amint átadja a kezességet az ügy elintézéséröl.

Nyomatékul írtam egyik legmegbízhatóbb üzletfelemnek, mellékeltem egy hitellevelet meg­szabott feltételekkel, és az egészet feleségem küldeményébe tettem, de feleségem üzletfele annyira becsületes és feddhetetlen volt, hogy fölöslegessé vált a kiadás, és mégis megkaptam az áhított biztosítékot, mintha csak hiánytalanul megfizettem volna érte, mint hamarosan hallani fogjátok.

Miután mindezt elintéztük, és mindent szokás szerint jól elrendezve hagytunk hátra, együtt hajóra szálltunk, és kifutottunk a nyílt tengerre. Szerencsés véletlenségböl ott volt a partnál egy angol hadihajó, mely kalózokat üldözött és éppen akkor indult a Floridai-szoros felé. A hajó parancsnoka azt mondta nekünk, hogy biztonságban elkísérnek New Providence-ig vagy a Bahama-szigetekig.

Szép idönk volt, kellemes utunk, levettem lábamról a flanellt. Most pedig meg kell említenem, milyen rakományt vittem magammal. Mivel ugyanis nagyon jó helyzetben voltam, nem indultam ilyen utazásra tetemes tartalék javak, elégséges rakomány nélkül, hogy legyen miböl megélnünk, és ne jöjjünk zavarba, bármi történjék is, bármilyen szorultságba jussunk is.

Egyárbocosunk hatvan-hetven tonnás volt. Az ország fö terményét, a dohányt, Nevisben nem lehetett jól eladni, legalábbis nagy mennyiségben, ezért nagyon keveset vittünk, de megraktuk a hajót búzával, borsóval, liszttel meg néhány hordó disznóhússal. Ezt a kitünö rakományt javarészt saját ültetvényeim adták. Tekintélyes pénzösszeget is vittünk magunkkal spanyol aranyakban, nem kereskedés céljából, hanem minden eshetöségre. Azt is meghagytam, hogy béreljenek egy másik egyárbocost, rakják meg ugyanazokkal az árukkal, és küldjék utánunk, amint értesítést kapnak tölem, hogy épségben megérkeztem.

Tizennyolc nappal azután, hogy elhagytuk Virginia földfokait, elértünk Antigua szélességére, igen közel Nevis szigetéhez, úticélunkhoz. Nem láttuk a szigetet, de kapitányunk biztos volt benne, hogy amennyiben tartja az addigi irányt és a szél nem szünik meg, nem egészen ötórai hajózással elérjük. Tovább is egyenesen szigetek felé tartott tehát, ámde tévedett számításában, mert egész este továbbvitorláztunk és nem láttunk földet, aztán ugyanúgy egész éjszaka. A hajnali szürkületben az árbocsudár csúcsáról egy brigantint meg egy egyárbocost fedeztünk föl, melyek követtek minket, szép idöben, friss, délkeleti széllel, körülbelül hat nagymérföldnyi[39] távolságban.

Kapitányunk egykettöre megértette, mi fán teremnek, és lejött a fülkémbe, hogy tudtomra adja. Gondolhatjátok, hogy nagyon meglepett a veszedelem. Szegény feleségem annyira meg volt rémülve, hogy eszembe se jutott magam miatt aggódni, és attól féltem, nem tudjuk tartani benne a lelket.

Még föl sem ocsúdtunk meglepetésünkböl, hirtelen újabb kiáltás harsam fel a fedélzeten, és hívott fel szétnézni: - Föld, föld! - A kapitány meg én (mert addigra kijöttem a fülkémböl) felrohantunk a fedélzetre, és ott nagyon jól láttuk a helyzetet. A gazfickók mindkét hajója, mely nyomunkba szegödött, felvonta valamennyi vitorláját, és teljes erövel iparkodott utánunk, de, mint mondtam, körülbelül hat nagymérföldre voltak tölünk, inkább többre, mint kevesebb­re, a megpillantott föld viszont kilenc mérföldre volt egyenesen elöttünk, így hát, ha a kalózok teret tudnak nyerni ellenünk azzal, hogy három lábat tesznek meg, míg mi kettöt, nyilván elérnek minket, mielött eljutunk a szigetig, ha pedig nem, megmenekülünk tölük, és föl­det érünk. De még akkor se lehetett sok reményünk, csupán annyi, hogy partra kor­mányozzuk a hajót, és megmentjük életünket, de megfeneklünk, és odalesz a hajó is, a rakomány is.

Míg ezt latolgattuk, odajött a kapitány, és vidáman közölte, hogy több vitorlát vontak fel, hajónk nagyon jól halad. Úgy találja, hogy a gazemberek keveset közeledtek hozzánk, különösen az egyárbocos, de azt hiszi, hogy úgy el tudja hagyni kétárbocosukat is, ahogy csak akarja. Így azok kénytelenek voltak a nyomdokvizünkben üldözni minket, ahogy mondják, és keményen dolgoztak, hogy utolérjenek, körülbelül délig. Akkor egyszerre csak mind a két hajó elfordult és feladta üldözésünket, elhihetitek, kedves olvasóim, hogy örömünkre.

Úgy látszik, mi nem vettük olyan könnyen észre szabadulásunk okát, mint a kalózok. Mi ugyanis teljes erönkböl eveztünk, és vitorláztunk hátfélszéllel a szigetek egyike felé, azzal a két ösztökével a sarkunkban, vagyis a két rablóval tatunk mögött. Közben egy angol hadihajó vesztegelt Nevis kikötöjében, a sziget másik oldalán, és onnan ök észrevették a kalózokat, mi viszont nem pillanthattuk meg öket, mert közöttünk feküdt a föld.

Amint a hadihajó meglátta a gazfickókat, azonnal felhúzta horgonyát, felvonta vitorláit és utánuk eredt, azok pedig, alighogy felbukkant elöttük, minden vásznukkal igyekeztek iszkolni elöle, és úgy is szélirányban voltak, így mi megmenekültünk, és alig egy óra múlva azt is megtudtuk, ki a szabadítónk, mert láttuk a hadihajót, amint elödugja orrát a sziget mögül és egyenesen a kalózok nyomába tart. Azok most éppoly sebesen iramodtak el tölünk, ahogy azelött a nyomunkba törtek, így aztán épségben megérkeztünk Antiguába a szörnyü félelem után, hogy kezükbe kerülünk. Félelmünk sokkal nagyobb volt, mintha egy Londonból jövö vagy Londonba menö megrakott hajón fenyegetett volna a veszély, mert azokat rendszerint legfeljebb kifosztják, elveszik, ami értékes és mozdítható, a hajót pedig útjára bocsátják. A miénk viszont csak egyárbocos volt, és minden rakományunk csupa jó élelem, melyre kétségtelenül szükségük volt, hogy kiegészítsék készletüket. Egész biztosan elhurcoltak volna minket, hajóstul, mindenestül, kiszedték volna a rakományt meg az embereket, és talán meg­gyújtották volna a hajót. Aranyunk múlhatatlanul odavész, minket pedig magukkal ragadnak, ki tudja hová, és úgy bánnak velünk, ahogy az ilyen barbár gazfickók szoktak a kezükbe kerülö ártatlan emberekkel.

Ezúttal azonban megmenekültünk karmaik közül, és néhány nap múlva nagy elégtétellel hallottuk, hogy a hadihajó szorosan a sarkukban maradt, annak ellenére, hogy éjszaka irányt változtattak, annyira, hogy másnap kénytelenek voltak szétválni, és ki-ki saját szakállára boldogulni, így aztán a hadihajó elfogta a brigantint és Jamaicába vitte, de az egyárbocos kereket tudott oldani.

Nyomban érkezésünk után túladtunk rakományunkon, meglehetösen jó áron. Most már az volt a kérdés, mi a következö tennivalóm. Ott nem féltem attól, hogy felfedeznek mint lázadót, és biztonságban is voltam. Visszaküldtem a hajót rum- és melaszrakománnyal, mert tudtam, hogy ilyesmi nem kapható ültetvényeimen. Öt hónapja voltam már távol, mikor újra megjött a hajóm, élelmiszerrel megrakva, mint elsö ízben.

Ebben a rakományban feleségem kapott egy csomagot londoni megbízottjától, kit fölkért, hogy kegyelemért folyamodjék. Az nagyon becsületesen megírta neki, hogy nem akar igazságtalan lenni barátjához, bárki is legyen az, ezért nem akarja költségekbe verni egy magánfolya­modással, hiszen szentül meg van gyözödve róla, hogy öfelsége, ki vele született hajlamból gyakorol könyörületességet és irgalmat alattvalói iránt, már el is határozta, hogy közkegyelmet hirdet meg. Legfeljebb néhány különösen vétkes személlyel fog kivételt tenni, és ö reméli, hogy feleségem barátja nem tartozik az ilyenek közé.

Ez mind a kettönknek olyasféle volt, mintha halottainkból támadnánk fel. Úgy határoztunk, hogy feleségem visszamegy a hajóval egyenesen Virginiába, ott fog várni az Angliából érkezö jó hírekre, és amint megkapja, azonnal értesít.

El is indult, és szerencsésen megérkezett a hajóval meg rakományával ültetvényünkre. Onnan további négy hónapi várakozás után, lám visszajött hozzám a hajó megint, de üresen, megfosztva egész rakományától, kivéve vagy száz zsák öröletlen malátát. A kalózok nem tudták, hogyan kell megfözni, nem volt mit kezdeniük vele és így meghagyták. Ámde kimond­hatatlan örömömre volt egy csomag feleségem leveleivel, egy másik pedig, melyet neki küldtek Angliából, az pedig az ö barátjától is tartalmazott egyet, az én üzletfelemtöl is. Mind a kettö tudtul adta, hogy a király kegyelmi törvényt írt alá, vagyis általános, ingyenes bocsánatot rendelt el. Elküldték nekem a törvény néhány példányát, és napnál világosabban kiderült belölük, hogy hiánytalanul érvényes énreám is.

Hadd említsem itt meg, hogy úgyszólván György király kezéböl kaptam vissza életemet, és olyan módon, mely engem annyira kielégített, ez teljesen megtérített engem, és György király öszinte, tüzes párthíve lett belölem, erre pedig a hála indított, az az érzés, hogy le vagyok kötelezve öfelségének életemért. Azóta mindig is így gondolkoztam, és így is fogok, míg csak egy szikrányi becsület és hála marad bennem. Arra akarok ezzel utalni, milyen nagy hatalommal parancsol nekünk ilyen esetekben az igazságosság és kötelességünk: ha ugyanis valaki kegyelemböl megajándékoz minket életünkkel, mikor hatalmában áll, hogy el is vegye, akkor életünk mindörökre adóssággá válik, és fönn kell tartanunk az ö szolgálatára, az ö érdekében, míg csak egy csöpp életerönk is marad, hiszen a hála olyan adósság, mely sose szünik meg, míg csak a kapott kedvezés megmarad. Ha pedig uralkodóm megajándékozott életemmel, sose tudom teljesen leróni tartozásomat, hacsak olyan helyzet nem áll elö, hogy az uralkodó élete az én hatalmamban van, és én ugyanolyan nagylelküen megkímélem. De még akkor se róhatnám le a tartozásomat, mert a két eset különbözö lenne: nekem természetes kötelességem, hogy megörizzem uralkodóm életét, ha viszont én eljátszottam a magamét, az uralkodó merö irgalomból és jótevésböl ajándékoz meg vele.

Lehet, hogy ez az elv nem minden olvasómnak tetszik, én viszont eltökéltem magamban, hogy ilyen természetü dolgokban egyedül a szigorú erény elöírásai és a becsület eszméi fogják vezérelni cselekedeteimet. Ezért le kell szögeznem a becsület egy alapszabályaként, hogy aki egyszer eljátszotta életét uralkodójának igazságszolgáltatása és országnak törvényei szerint, de mégis visszakapja királyának kegyes adományaként, az soha többé nem emelheti föl kezét uralkodója ellen. Ha mégis megteszi, elveszti erényét, kiköszörülhetetlen csorbát ejt becsületén, jóvátehetetlenül megszegi kötelességét, és többé nem érdemel bocsánatot sem istentöl, sem embertöl. De mindez kitérés, csak vázlatként vetettem ide a becsület törvényeiröl, melyeket a természet törvényei vésnek minden katona, minden becsületes ember kebelébe, és azt hiszem, hogy mindenki, aki elfogulatlan, és tudja, mit jelent a becsület, alá fogja írni.

Most pedig visszatérek adott helyzetemhez. Feleségem elment, és úgy látszott, hogy vele együtt elhagyott minden üzleti szerencsém és sikerem. A nyomorúság újabb felvonása kezdödött számomra, mikor azt hittem már, hogy minden balszerencsém elmúlt és véget ért.

Hajóm megérkezett, de elöbb találkozott egy gaz kalózhajóval a Floridai-szorosban. Azok elöbb elfoglalták, aztán rájöttek, hogy rakománya csupa élelmiszer, amire mindig szükségük van. Teljesen kifosztották hát, kivéve száz zsák malátát, mellyel igazán nem tudtak mit kezdeni. Még rosszabb volt azonban, hogy az egész legénységet is elrabolták, csupán a kapitányt hagyták a fedélzeten két fiúval, éppen csak hogy el tudják vinni a hajót Angliába, mert a kapitány megmondta, hogy az a rendeltetésük.

Kimondhatatlan vigaszomra és örömömre meghagyták azonban a rakomány legbecsesebb részét, vagyis a csomagot az angliai levelekkel. Különösen az örvendeztetett meg, hogy úgy láttam, ezek megnyitják nekem az utat a visszatérésre feleségemhez és ültetvényeimhez, ahonnan soha többé nem kelek vándorútra, ezt megígértem magamnak.

Ezért minden vagyonommal az egyárbocosra szálltam, azzal az elhatározással, hogy Virginia földfokaihoz hajózom. Kapitányom zegzugosan vitorlázva a szél ellenében igyekezett elérni a Bahama-csatornát, de még két napja se voltunk úton, máris heves vihar tört reánk. Elhajtott minket Florida partjáig, annyira, hogy kétszer is megfeneklettünk, ha pedig harmadszor is a partnak ütköztünk volna, menthetetlenül odaveszünk. Egy-két nap után a vihar csillapodott egy kicsit, és mi a nyílt tengeren maradtunk, de olyan erös ellenszelünk volt, mikor át akartunk kelni a szoroson, és akkora hullámok tornyosultak, hogy nem bírtuk tovább. Kénytelenek voltunk hát földhöz közeledni, és boldogulni, ahogy tudunk. Ebben a szorultságban meg is pillantottunk valami partot, de kiderült, hogy az a ... fok, Kuba északnyugati részén. Kény­telenek voltunk megközelíteni, hogy menedéket találjunk, de nem vetettünk horgonyt, és így egyáltalán nem érintettük a spanyol király területeit. Reggel azonban öt spanyol bárka vagy csónak vett minket körül, olyanok, melyeket barcoslongosnak hívnak, teli emberekkel, azonnal elözönlötték fedélzetünket, elfogtak minket, és Havannába vittek, mely a spanyolok legtekintélyesebb kikötöje a világnak azon a részén.

Ott rögtön elfoglalták és kifosztották hajónkat. Bárki, aki ismeri a spanyolokat, különösen az abba az országba valókat, könnyen kitalálhatja, hogy embereinket foglyul ejtették, és közön­sé­ges börtönbe küldték, engem és a kapitányt pedig az Alcade Major, vagyis a városparancsnok elé vittek mint bünözöket.

Én nagyon jól beszéltem spanyolul, mivel annak idején a spanyol király szolgálatában álltam. Ez most kapóra jött nekem, mert igen hatásos érvekkel tudtam bizonyítani, mennyire jogtalanul bántak velem. A kormányzó, vagy minek nevezzem, öszintén megvallotta, hogy embereik helytelenül tették, mikor feltartóztattak, hiszen nyílt tengeren folytattam utamat, senki ellen se vétettem, nem kötöttem ki, és nem is próbáltam kikötni Ő Katolikus Felsége birtokainak semmilyen részén, míg ide nem hoztak fogolyként.

Nagy kedvezés volt, hogy ennyit is el tudtam érni, de sokkal könnyebbnek bizonyult elérni az igazságtalanság elismerését, semmint bármilyen elégtételt kapni az igazságtalanságért. Még sokkal kevésbé volt reményem vagy bármilyen kilátásom arra, hogy visszakapjam a magamét. Tudtomra adták, hogy várnom kell, míg jelentést nem küldhetnek a mexikói alkirályhoz és utasítást nem kapnak töle, hogyan cselekedjenek az ügyben.

Könnyen elöre láthattam, mire megy ki mindez: el akarják kobozni a hajót meg a javakat, az ottan szokásos eljárás szerint, az pedig, hogy a mexikói alkirály döntésére kell bízniuk engem, csak a corregidorénak, vagyis a város föbírájának a kifogása volt.

De mindhiába, nem rendelkeztem egyéb ellenszerrel, csak az ösrégi semmiséggel, amit türe­lemnek hívnak. Ezzel annál inkább el voltam látva, mert nem fájlaltam veszteségemet annyira, amennyire elhitettem velük. Legnagyobb aggodalmam az volt, hogy életfogytiglan fogva tartanak, vagy talán perui bányáikba küldenek, hiszen sokakkal megtették már, és azt hangoztatták, hogy mindenkivel így járnak el, aki birtokaikon partra lép, bármilyen nagy szorultság is vigye oda. Ez az oka annak, hogy mások, akik ottan partra kényszerültek, minden lehetö eröszakkal védekeztek a spanyolok ellen, mert elhatározták, hogy nem akarnak a kezükbe kerülni, és minél drágábban adják életüket.

Velem azonban jobban bántak a szokásosnál. Ezt jórészt annak köszönhettem, hogy beszélek spanyolul, és elmondtam nekik, hogy küzdöttem Olaszországban Ő Katolikus Felsége hadjára­tában oly sok alkalommal. Nagy szerencsémre zsebemben volt alezredesi kinevezésem az ír dandárba, melyet a francia királytól kaptam, és abban megemlítették, hogy ez a brigád a francia seregekben szolgál, melyek Olaszországban Ő Katolikus Felségének a parancsnoksága alatt állnak.

Nem mulasztottam el semmilyen alkalmat, hogy Ő Katolikus Felségének a vitézségét és személyes bátorságát magasztaljam, különösen olyan csatákban, melyekben mellesleg szólva Őfelsége soha nem járt, valamint másokban, melyekben viszont magam nem jártam soha. De rájöttem, hogy olyanoknak beszélek, akiknek fogalmuk sincs a dologról, és bármit beadhatok nekik, csak magasztaljam a spanyol királyt, és dicsérjem agyba-föbe a spanyol lovasságot, pedig abból biz' isten egyetlen ezred se volt a hadseregben, legalábbis amíg én ott szolgáltam.

Mindenesetre ezzel az ügyeskedéssel elértem azt, hogy szabadon járhattam a városban, csak szavamat kellett adnom, hogy nem próbálok szökni. Azt a nagy kegyet is megkaptam, hogy rendelkezésemre bocsátottak kétszáz pezót a rakományomért bevett összegböl megélheté­semre, míg el nem intézödik az ügyem Mexikóban. Ami embereimet illeti, fogságban tartották öket, közköltségen.

Nos, több havi folytonos kérelmezés és hízelgés után mindössze azt az elégtételt érhettem el, hogy hajómat meg a rakományt elkobozták, szegény tengerészeim pedig a legjobb úton voltak ahhoz, hogy a bányákba küldjék öket. Nekik kikönyörögtem a kegyelmet azzal a feltétellel, hogy háromszáz pezót fizetek értük váltságdíjul; partra teszik öket Antiquában, én pedig ott maradok túszul, míg ki nem fizetik értük a háromszáz pezót, valamint a kétszázat, melyet nekem adtak, és további ötszáz pezó váltságdíjat értem, ha a mexikói alkirály megerösíti az elkobzási ítéletet.

Ezek bizony kemény feltételek voltak, de mind el kellett fogadnom, mivel azonban az én vagyoni helyzetemben meg se kottyantak nekem, nemigen vettem a szívemre öket. Fö nehézségem az volt, hogy nem levelezhettem semelyik barátommal, nem láthattam el magamat a szükséges dolgokkal vagy pénzzel, melynek a kifizetésébe beleegyeztem. Hiszen a spanyolok úgy örizték a kikötöiket, hogy senkit sem engedtek partra vagy akár a part közelébe se, bárhonnan jött is az utas, elfogták és mindenét elkobozták, így jártam én is.

Vitatkozni kezdtem a föbíróval erröl a nehézségröl. Azt mondtam, hogy követelése képtelen­ség, és ellentmond a nemzetek szokásainak. Ha valaki foglyul esik Algírban, írhat barátainak, hogy fizessék ki váltságdíját, és engedik hivatalos emberként szabadon jönni-menni azt, aki elhozza. Ha nem így tennének, semmiféle tárgyalást se lehetne lebonyolítani egy rabszolga váltságdíjáról, se teljesíteni a feltételeket, melyekben megegyeznek.

Aztán saját esetemre fordítottam a szót, saját lehetöségeimröl tudakozódtam. Ha meg tudnám szerezni a váltságdíjat a kikötött idön belül, hogyan kaphatnék hírt arról, hogy megvan? Hogyan adhatják azt át, ha azokat is elfogják, akik a hírt vagy a pénzt hozzák, akárcsak engem? Hátha a pénzt elveszik második zsákmányként, én pedig fogoly maradok?

Ez annyira ésszerü kérdés volt, hogy nem is lehetett ellene érvelni. A spanyol mégis behúzta fejét, mondván, hogy nincs elegendö meghatalmazásuk, nem dönthetnek. A király törvényei kérlelhetetlenül tiltják azt, hogy bármilyen idegen is betegye lábát Ő Katolikus Felségének amerikai birtokaira. Ők pedig egy szikrányira se térhetnek el tölük, ha nincsen külön úgynevezett assientó-juk[40] a consuladó-tól, a sevillai kereskedelmi kamarától, vagy pedig aláirt, pecsétes parancs a mexikói alkirálytól.

- Hogyhogy, senior corregidore - kérdeztem némi hévvel, mintha csodálkoznék -, kegyelmed­nek nincsen elég tekintélye ahhoz, hogy aláírjon egy partra lépö útlevelét? Hátha például valamelyik kormányzó az angol király közeli birtokairól fehér zászlóval vagy fegyverszüneti lobogóval küld egy megbízottat vagy követet? Hátha annak tárgyalnia kell az itteni kormányzóval vagy bárki mással a király nevében olyan ügyekröl, melyekröl a kormányzónak lehet tárgyalnivalójuk? Hiszen ha kegyelmednek nincsen erre módja, nem cselekedhetik a nemzetek joga szerint.

Ő fejét rázta, és még mindig nemet mondott, ö még ennyit se tehet, de ekkor az egyik katonai kormányzó közbeszólt, ellentmondott neki, és hevesen vitatkoztak. Az egyik erösködött, hogy parancsaik hiányosak, a másik viszont, hogy azok kötik öket, nem áll hatalmukban másképp cselekedni, és a parancsnok az oka a káros következményeknek.

- Nos hát - szólt a kormányzó a föbíróhoz -, kegyed túszul tartotta ezt az angolt azoknak az embereknek a váltságdíjáért, akiket elengedett. Tegyük föl, ö az mondja, hogy készen áll a pénz ezen meg ezen a helyen. Hogyan hozatja ide? Kegyed elfogat bárkit, aki vállalkozik rá, hogy idehozza. Mit tegyen a túsz? Ha kegyed azt mondja, hogy küldet a pénzért és elhozatja, mi biztosítja öt róla, hogy visszakapja a szabadságát, ha kifizették? És ugyan miért bízzék annyira kegyelmedben, hogy kifizettesse a pénzt, és mégis itt maradjon fogolyként?

Ez olyan ésszerü volt, hogy a föbíró se tudott felelni rá, csak azt hajtogatta, hogy ilyen a törvény, ö pedig csakis szigorúan annak a betüje szerint cselekedhetik. Ezen a ponton pedig mindegyik úgy ragaszkodott a magáéhoz, hogy semmi se dönthette el a vitát, csak abban egyeztek meg, hogy egy újabb sürgös levelet küldenek a mexikói alkirályhoz.

Erre a kormányzó igen nyájasan azt mondta, hogy ö saját felelösségére szerez nekem útlevelet bárki számára, aki a pénzt hozza és bármely hajónak, amellyel érkezik, és gondoskodik arról is, hogy háborítatlanul visszamehessenek, és engem magukkal vihessenek, ha felelek érte, hogy semmiféle árut se hoznak, se európait, se mást, és nem lépnek partra az ö kifejezett engedélye nélkül. Mindezt megteszi, ha nem kap közben ellentétes parancsot valamelyik fölöttesétöl, de még ebben az esetben is szabadon visszamehetnek oda, ahonnan jöttek, egy fehér lobogó védelme alatt.

Igen tiszteletteljes meghajtással jeleztem a kormányzónak, hogy elismerem igazságosságát, aztán elöálltam alázatos kérésemmel: engedje meg, hogy embereim vegyék saját egy­árbocosukat, becsüljék fel a hajó értékét, én pedig kötelezem magam, hogy ök fémpénzt hoznak, és vagy fizetnek a hajóért, vagy ismét itt hagyják a hajót.

A kormányzó azt kérdezte, milyen országba küldenek ennyi sok pénzért, és tudok-e kezeskedni kifizetéséért. Mikor megtudta, hogy csak Virginiába, nem messzibbre, láthatóan megkönnyebbült. Eleget akart tenni a föbírónak, aki még mindig vonakodott, igazi spanyol merevséggel ragaszkodva a törvény betüjéhez. Felkiáltott hát: - Uram, ezt az egész ügyet megkönnyíteni kegyelmednek, ha beleegyezik javaslatomba. Emberei meg fogják kapni a hajót, azzal a feltétellel, hogy kegyelmed az én túszom marad annak visszatéréséig, de nem a kegyed hajójaként fogják megkapni, bár valóban a kegyedé lesz, miután kifizeti a pénzt. A fedélzetre veszik két emberünket, kegyed szavát adja, hogy ök háborítatlanul visszatérhetnek, a hajó pedig Ő Katolikus Felségének a színei alatt fog visszaérkezni, és havannai hajóként lép be a kikötöbe. A spanyolok egyike lesz a parancsnok, és a hajó azt a nevet fogja viselni, amit ö ad neki.

Ezt a föbíró azonnal elfogadta, de azzal a feltétellel, hogy a hajónak semmiféle európai árut se szabad hoznia. Úgy találta ugyanis, hogy a javaslat betü szerint megfelel a királyi parancsoknak és utasításoknak. Én más fogalmazást kívántam: ne legyen szabad európai árut partra hoznia. Két napig vitatkoztak azon, hogy elfogadják‑e ezt vagy sem, a hajó egyáltalán ne hozhasson-e európai árut vagy csak partra ne hozhassa. Én azonban módját ejtettem némi célzásoknak: nem akarok kereskedni itten, de nem akarok megkötve se lenni, hogy ne hozathassak egy csekély ajándékot egy bizonyos személynek, hálából, amiért nekem kedvezett. Miután sikerült egy ilyen célzást elhelyeznem éppen ott, ahol el kellett helyezni, bizony kiderült, hogy mindent meg­könnyítenek nekem. Azonnal beleegyeztek mindenbe: miután kifizetem a váltságdíjat és megveszem a hajót, igazán ésszerü, hogy szabad legyen kereskednem bármilyen más országgal a spanyol király birtokain kívül, és így pótolnom veszteségeimet, meg aztán embertelenség lenne arra kötelezni embereimet, hogy rakatlan hajóval induljanak ide, tehát hiába tegyék meg az utat, és ekkora veszteséggel tetézzék eddigi balsorsunkat. Hiszen az itteni hatóságoknak csupán azt kell tiltaniuk, hogy bármilyen árut is partra hozzon valaki az Ő Katolikus Felségének birtokaihoz tartozó országokban, ami pedig ezen kívül történik, ahhoz semmi közük.

Kezdtem már látni, hogy keveredhetek ki ebböl a balszerencsés vállalkozásból: pénz fog kihúzni a pácból, és ugyancsak pénz segítségével fogom hasznosra fordítani. Ezért spanyol lobogóval küldtem el az egyárbocost, és elkereszteltem a Nuestra Seńora de la Val de Grace névre, a kapitány pedig Seńor Giraldo de Nesma lett, a két spanyol egyike.

Leveleket küldtem a hajóval feleségemnek meg föintézömnek, és utasítottam öket, hogy milyen rakománnyal küldjék vissza: hozzon kétszáz hordó lisztet, ötven hordó borsót, és hogy megfeleljen egyéb céljaimnak, százbálányit is rendeltem mindenféle európai áruból, mégpedig nem csupán olyanból, amilyen saját raktáraimban is készletben volt, hanem más raktárakból is kértem, hiszen tudtam, hogy korlátlan hitelünk van.

Úgy rendelkeztem, hogy ebben a rakományban csomagolják össze a legpompásabb, leg­értékesebb angol árukat, mindent, ami csak raktáron van, vagy amit meg tudnak szerezni, vásznat, gyapjút, selymet, akármit, az ültetvény használatára pedig hagyják meg a durvább holmit, melybe Virginiában a rabszolgákat öltöztetjük. Hét hét se telt belé, és a hajó visszatért. Egy napot se mulasztottam el anélkül, hogy a partra menjek kémlelni, elsöként pillantottam meg a távolban, és ráismertem vitorláiról, aztán pedig még inkább jelzéseiröl.

A spanyol színeket lengetve tért vissza a kikötöbe, és a parancs szerint vetett horgonyt. Én azonban, aki órákkal elöbb megláttam már, egyenesen a kormányzóhoz mentem, és jelentettem érkezését. Igen örültem volna, ha öexcellenciája, ahogy szólítottam, abban a kegyben részesít, hogy személyesen eljön a fedélzetre, hadd lássa, milyen jól hajtották végre parancsait. Ő azonban elutasította ezt, mondván, hogy nem igazolhatná a sziget elhagyását, ez ugyanis röviden szólva annyit jelentene, hogy elhagyja az eröd parancsnoklását, azt pedig csak a király új, saját kezü megbízásával vehetné fel újra.

Erre engedélyt kértem, hogy magam menjek a fedélzetre, és meg is kaptam. Magammal hoztam partra aranyban a teljes összeget, melyben megegyeztünk váltságdíjként embereimért, magamért meg a hajó vételáráért. Mivel a kormányzó felhatalmazott, hogy másutt érkezzek partra, értem küldte fiát hat katonával, hogy fogadjanak, és vigyenek pénzestül a várba, ahol ö parancsnokol, saját házához. Nagy csomagokba rakattam a pénzt, mintha csupa ezüst lenne, és két emberemnek a hajó legénységéböl meghagytam, hogy úgy vigyék, mintha sokkal nehezebb volna, mint valójában. Ezt azért tettem, hogy elrejtsek bárom csomag árut, melyet a pénzzel együtt hozattam, hogy a kormányzónak ajándékozzam.

Mikor behozták a pénzt és lerakták az asztalra, a kormányzó kiparancsolta az embereket. Mindegyik katonának adtam egy pezót italra, nagyon hálásak voltak, és ez a kormányzónak is szemmel láthatóan tetszett. Aztán udvariasan megkérdeztem, hogy szíveskednék-e átvenni a pénzt. Azt felelte, hogy csupán a föbíró és a többi érdekelt jelenlétében. Ezután engedélyt kértem öexcellenciájától, hogy jelenlétében bontsam fel a csomagokat; mert meg szeretném szerezni magamnak azt a tisztességet, hogy a tölem telhetö legszebb módon fejezzem ki elismerésemet kegyességéért.

Azt mondta, hogy semmit sem engedhet partra hozni, csak pénzt, de ha saját használatomra hozattam valamit, azzal kedvem szerint rendelkezhetek, eltekint a szigortól, és nem faggat róla.

Bezárkóztam a szobámba, mindent kinyitottam és számba vettem. Öt kis csomag volt ott, a következökkel:

1., 2. Egy húszyardos vég finom angol dupla széles szövet, öt yard fekete, öt yard bíbor egy csomagban, a többi meg finom kevert szövet egy másodikban.

3.      Egy harmincröfös vég finom hollandi lenvászon.

4.      Egy tizennyolc yardos vég finom angol brokátselyem.

5.      Egy vég fekete colchesteri posztó.

Ezeket külön raktam, aztán némi látszólagos nehézséggel és sok finomkodással sikerült tudtára adnom, hogy neki magának szántam ajándékul. Miután túl voltunk ezen az egész színjátékon, úgy látszott, hogy elfogadta a holmit. Ezt azzal jelezte, hogy százszor vagy még többször is elsétált elötte fel-alá a szobában, aztán rádobta karja alatt tartott kalapját, és igen mereven meghajolt. Ezután úgy látszott, hogy búcsút vesz tölem egy idöre, és egy külsö szobában várjam, míg ismét be nem hívtak. Megtudtam, hogy mindent részletesen átnézett, aztán kivitette.

Mikor ismét beléptem, teljesen ki volt cserélve. Köszönetet mondott nekem, azt hangoztatta, hogy ilyen ajándékot a mexikói alkirálynak szokás adni, nem egy eröd egyszerü kormány­zójának. Ő nem tett nekem ekkora viszonzásra érdemes szolgálatot, de majd utánanéz, nem cselekedhetik-e még valamit értem, mielött elhagynám a várost.

A kölcsönös udvariaskodások után kérésemre a föbíróért küldtek. Jelenlétében kifizettem a hajó meg az emberek váltságdíjául kikötött pénzt.

Ekkor azonban a föbíró meg akarta mutatni, hogy éppen olyan szigorúan ragaszkodik az igazsághoz az én javamra, mint a sajátjukra. Nem fogadta el a pénzt váltságdíjul értünk mint foglyokért, hanem csak letétként annyiért, amennyi váltságdíjat fizetnünk kell, ha megerösítik az ítéletet, mely szerint foglyul ejtettek minket.

Ezek után a kormányzó meg a föbíró együttesen küldött egy jelentést az egész ügyröl a mexikói alkirálynak, legalábbis nekünk ezt mondták. Bizalmasan céloztak nekem arra, hogy jól tenném, ha megvárnám az aviso visszatérését. Ez olyan hajó, mellyel az öblön át Vera Cruzba küldik a mexikói gyorspostával a futárokat, akik általában két hónap alatt térnek vissza.

Hajlottam a maradásra, mert rejtett célzásokkal biztattak, hogy majd saját magam elmehetek valamilyen módon az egyárbocosommal Vera Cruz felé, ott pedig esetleg titokban keresked­hetek a rakományommal. De mindez hamarabb sikerült: körülbelül két nappal a pénz említett letétbe helyezése után megjelent a fedélzeten a kormányzó fia, akinek mondtam már, hogy nagy örömmel látnám hajómon, és három tekintélyes spanyol kereskedöt is hozott magával, akik közül kettö nem volt helybeli.

A fedélzeten nagyon vidámak és nyájasak voltak, én pedig annyira kedvük szerint vendégeltem meg öket, hogy este bizony nemigen tudtak partra szállni. Szívesen szunnyadtak el a szönyegeken, melyeket kiteríttettem számukra. Hadd érezze a kormányzó fia úgy, hogy jól bántam vele, hozattam neki egy kitünö selyem hálóköntöst bíbor bársonysapkával, hogy abban feküdjék le, reggel pedig azt kívántam, hogy fogadja el tölem saját használatára, és ebbe szíves örömest beleegyezett.

Az egyik kereskedönek az ital nem szállt annyira a fejébe, mint az ifjú úriembernek, de annyira se, hogy elfeledje, miért jött. Ez élt az alkalommal a vidám este folyamán, eltávozott a nagy kabinból, és példálózgatni kezdett a kapitánynak a fedélzeten lévö európai árukra. A kapitány elértette célzásait, értesített engem, én pedig utasításokat adtam neki, mit mondjon és tegyen. Hamarosan meg is alkudtak körülbelül ötezer pezóba, és a kereskedök maguk szállították el az árut saját kockázatukra.

Ez nagyon kellemesen érintett, mert kezdtem látni, hogy a rakomány eladásával meggyógyítom sebeimet, és teljesen kárpótolom magamat mindazokért a sérelmekért, melyeket eleinte szenvedtem el Spanyol Jankótól. Elláttam hát a hajó kapitányát utasításokkal az összes többi áru eladásához, és rábíztam, hogy saját maga intézze. Olyan ügyes volt, hogy másnap az egész rakományt eladta a három spanyolnak. Azok ráadásul kikötötték, hogy a hajónak kell elszállítania az árut, úgy, ahogy a fedélzeten van, Honduras és a Vera Cruz-i part közé, a szárazföldnek egy bizonyos pontjára, melyet ök fognak meghatározni.

Ezzel a részével az egyezségnek nehezen tudtam megbékülni, de mikor meghallottam, hogy a kialkudott ár böven fedezi az utat, beleegyeztem. Igen ám, de hogyan küldjem el a hajót és maradjak itt, a spanyolok között, mikor immár szabad ember vagyok? Ez éppoly nehézség volt, mint elmenni, anélkül hogy bevárnám a mexikói alkirály kedvezö válaszát a kormányzó meg a föbíró jelentésére. Végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy a hajón maradok, lesz, ami lesz, elmentem hát a kormányzóhoz, és megmagyaráztam neki, hogy most, mikor kedvezö választ várok Mexikóból, nagy veszteség lenne nekem egész idö alatt itten tartanom az egyárbocost. Ezért engedélyét kértem, hogy elmehessek a hajóval Antiguába, eladni és elrendezni a rakományt, hiszen ö nagyon jól tudja, hogy azt itt, Havannában nem szabad partra hoznom, ha pedig olyan sokáig hever a hajón, tönkremehet.

Könnyen megadta, és arra is felhatalmazott, hogy visszafelé tartsak erre és szálljak partra (én egyedül), meghallani az alkirály döntését függö ügyemben.

Az engedéllyel és útlevéllel saját magam meg az egyárbocos számára tengerre szálltam, a három spanyol kereskedövel a fedélzeten. Azt mondták, hogy nem havannaiak, pedig úgy láttam, hogy egyikük az. Kapcsolatban lehettek gazdag havannai vagy környékbeli kubai kereskedökkel is, mert tengerre szállásunk éjszakáján nagy pénzösszeget hoztak a fedélzetre pezóban. Késöbb megtudtam, hogy ezek a kereskedök vásárolták meg az én rakományomat. Nagyon magas árat fizettek ugyan mindenért, de mégis óriási haszonnal adták tovább azoknak a pályatársaiknak, akiket a Vera Cruz-i parton hajtottak fel, mert több mint száz százalékot kaptak, miután már nekem is elég szép nyereségem volt azelött.

Havannából egyenesen Vera Cruzba vitorláztunk. Elöbb haboztam, hogy elmerészkedjek-e a kikötöbe, és nagyon féltem, nehogy újabb spanyol fortéllyal szerencséltessenek, de spanyol színek alatt hajóztunk, és olyan hiteles papírokat mutattak a megfelelö hivatalnokoktól, hogy nem volt miért aggódnom.

Mikor azonban felbukkant a spanyol part, rájöttem, hogy valami titkos, tiltott kereskedést folytatnak, de ha titkos is, olyan jól ismerik a módját, hogy az kitaposott út nekik. Szorosan a part alatt lapultunk éjszaka, körülbelül hat nagy tengeri mérföldre a kikötötöl. A három kereskedö közül kettö partra szállt csónakon. Körülbelül három óra múlva visszatértek öt kenuval és még hét-nyolc kereskedövel. Alighogy a fedélzetre értek, elindultunk a nyílt tenger felé, úgyhogy virradatra már teljesen elvesztettük a partot szemünk elöl.

Elfelejtettem említeni, hogy amint kifutottunk Havannából, útközben a Mexikói-öbölbe, vagyis nyolc nap alatt, átkutattuk az egész rakományt. Bármelyik bálát kívánták is látni a spanyol kereskedök, mindegyiket kinyitottuk, és eladtuk nekik az egész rakományt, kivéve a lisztes- meg borsóshordókat.

Ez a rakomány önmagában is tekintélyes volt, mert feleségem jelentése vagy részletes számlája szerint, melyet oktatóm állított össze, kétezer-hatszáznyolcvannégy fontra és tíz shillingre rúgott. Beleszámítva azt is, amit este adtam el, mikor legelöször jöttek a hajóra, az egészen harmincnyolcezer-ötszázkilencvenhárom pezóért adtam túl. Ezenkívül ezerkétszáz pezót fizettek fuvarbérként, és igen csinos ajándékokat adtak kapitányomnak meg a legénységnek. Minderre pedig nagyon is jól telt nekik, mint azt mindjárt meghalljátok, kedves olvasóim.

Amint eltünt elölünk a föld, a spanyolok hozzáláttak az üzletükhöz, a mi három kereskedönk pedig kinyitotta boltját. Joggal mondhatjuk így, hiszen igazán az ö boltjuk volt. Ami engem illet, semmi közöm se volt hozzájuk, se áruikhoz. Néhány óra alatt meg is alkudtak, és éjszakára ismét a parthoz vitorláztunk. Akkor az öt kenu az áru nagy részét partra szállította, visszajövet pedig hozta a fizetséget ércpénzben, azért is, amit már partra vittek, a maradékért is. Másodszorra mindent elvittek, semmit se hagytak a fedélzeten, csupán lisztes- meg borsóshordóimat, melyekért szintén kínáltak nekem pénzt, de nem annyit, amennyit vártam.

Ekkor megtudtam, hogy az én spanyol kereskedöim több mint hetvenezer pezót kaptak a rakományért, melyet eladtam nekik. Nagy kedvem kerekedett, hogy megismerkedjek azokkal a szárazföldi kereskedökkel, az utolsó vevökkel, hiszen azonnal eszembe ötlött, hogy könnyen eljöhetnék hozzájuk Virginiából, ha pedig erre a célra hozatok egy öt-hatezer fontos rako­mányt Angliából és odaszállítom, könnyen négyet csinálhatok egyböl. Kezdtem hát ismerkedni a kenukban jött spanyolokkal, és úgy összemelegedtünk, hogy végül is a havannai spanyolok beleegyezésével elfogadtam tölük egy meghívást a partra, házukba. Az egy kis villa volt vagy inkább ültetvény, ahol egy ingenio, vagyis cukorgyár müködött, és ott úgy bántak velünk, mint a hercegekkel.

Éltem az alkalommal, és megmondtam nekik, hogy ha tudnám, hogyan jussak el ide ismét, meglátogathatnám öket egyszer-kétszer évente, ami igen hasznos volna nekik is, meg nekem is. Az egyik spanyol elértette a célzást és bevitt engem egyedül a szobába. - Senor - mondta -, ha kegyelmednek szándékában áll ismét idejönni, én olyan útbaigazításokkal látom el, hogy biztosan nem fog eltévedni, akár partra száll éjjel, és ezt a helyet keresi föl, akár jeleket ad nekünk, melyekben megegyezünk. Akkor mi biztosan kimegyünk a hajóra, és viszünk elég pénzt, bármilyen rakományt hozna is.

Meghallgattam minden útbaigazításukat, és becsületszavukkal kezeskedtek biztonságomért. Minderröl egy szót se szóltam az elsö három kereskedönek, hanem jól elzártam legtitkosabb gondolataim közé, és elhatároztam, hogy újra odalátogatok, amilyen hamar csak tudok, így aztán körülbelül öt nap alatt eligazítottuk minden üzletünket, tengerre szálltunk, Kuba szigete felé tartottunk, és partra tettem három spanyolomat minden kincsükkel. Szívböl meg voltak elégedve. Én igyekeztem Antiguára, és ott eladtam kétszáz hordónyi lisztemet, amilyen gyorsan csak tudtam, mert azt bizony egy kicsit megviselte a hosszú út. Megrakattam a bárkát rummal, melasszal, cukorral, és ismét Havanna felé indultam.

Most már igazán nyugtalan voltam, féltem a kalózoktól, mert gazdag hajó lettünk, hiszen az árun kívül majdnem negyvenezer ezüst pezót vittünk a fedélzeten.

Havannában partra szálltam, hogy tiszteletemet tegyem a kormányzónál meg a föbírónál, és megtudjam, milyen válasz jött az alkirálytól. Jól szolgált nekem a szerencse, mert az alkirály elutasította az ítéletnek azt a részét, mely fogolyként marasztalt el minket és váltságdíjat rótt ki ránk. Nyomatékosan hangoztatta, hogy ilyet csakis nyílt háború idején lehet tenni. Ami viszont az elkobzást illette, azt a sevillai kereskedelmi kamara vagy tanács elé utalta, vagy a király döntésére bízta, amennyiben inkább kívánok öfelségéhez fellebbezni.

Ez nagyon igazságos ítélet volt az alkirálytól, mert mi nem voltunk a parton, tehát nem zárhattak törvényesen börtönbe. Ami pedig a továbbiakat illeti, azt hiszem, ha nem restelltem volna a fáradságot, hogy Ó‑Spanyolországba menjek és elöterjesszem igényemet, a hajót meg a rakományt is visszakaptam volna.

Ámde immár szabad ember voltam a szó szoros értelmében, nem kellett váltságdíjat fizetnem, és embereim is visszanyerték szabadságukat. Az egész letétbe helyezett pénzt visszakaptam, így hát búcsút vettem Havannától, és igyekeztem Virginia felé. Meg is érkeztem, másfél évi távollét után, minden veszteségem ellenére négyezernél is több pezóval gazdagabban, mint ahogy elindultam.

Ami a prestoni foglyok régi ügyét illeti, az bevégzödött számomra, mert az országgyülésben megszavazott közkegyelem teljesen megnyugtatott, úgyhogy többé nem is gondoltam erre a kérdésre. Igen hasznos megjegyeznem, mennyire szükségszerü és elválaszthatatlan társa a félelem a véteknek. Alig néhány hónapja még egy szegény prestoni deportált fegyenc arcának a láttán eszemet vesztettem volna rémületemben, betegnek tettettem magam, flanellbe bugyo­láltam lábamat, mintha köszvényes lennék, csak hogy elkerülhessem öket. Most viszont már nem okoztak nekem meglepetést, nem is néztem öket nyugtalanabbul, mint az ültetvények bármelyik más rabját.

A legkülönösebb az egészben csak ezután derült ki: azelött azt képzeltem, hogy mindegyikük felismer majd, emlékszik rám, tehát elárul és megvádol. Most viszont gyakran voltam közöt­tük, legtöbbjüket, ha ugyan nem valamennyiüket, láttam, hol ekkor, hol akkor, söt sokuknak arcára, egyeseknek még a nevére is emlékeztem. És lám, mégsem akadt közöttük egyetlenegy sem, aki a legkevésbé is felfigyelt volna rám, vagy jelét adta volna annak, hogy ismert és látott valaha is.

Páratlan öröm lett volna számomra, ha ezt azelött tudom, megmenekültem volna minden fáradalomtól, kockázattól és balszerencsétöl, melyen azután átmentem, de az ember csak közelre tekinthet, igen keveset lát maga elött, nem adatott meg neki sem az, hogy örömeit elöre lássa, sem az, hogy szerencsétlenségeit elhárítsa, bármennyire is az ajtaja elött legyenek azok.

Most már teli volt a fejem nyugat-indiai tervemmel, tehát meg is kezdtem a készülödést. Teljes jegyzéket állítottam össze az Új-Spanyolországban legkeresettebb európai árukról. Még nagyobb örömömre tudtam, hogy a spanyolok súlyos szükségét érzik az európai javaknak, mert az ó-spanyolországi gályák szokatlanul hosszú ideig nem jöhettek, immár két éve. Úgy vélekedtem, nincs elég idöm Angliába küldeni a megfelelö árukért. Mindezt megfontolva elhatároztam, hogy megrakom egyárbocosomat rummal, melyet Antiguából hoztam, meg dohánnyal, és elhajózom az új-angliai Bostonba meg New Yorkba, hátha ott kedvem szerinti rakományt tudok összeszedni.

Magamhoz vettem hát húszezer pezót, megrakattam a hajót az említett árukkal, magammal vittem feleségemet, és útra keltünk. Fura és szokatlan dolog volt Új-Angliában, hogy virginiai hajó annyi árut vásároljon össze, különösen pedig, hogy készpénzzel fizessen, ahogy én tettem legtöbb javamért. Ez az összes kereskedöket felajzotta, és tudakolni kezdték, kicsoda-micsoda vagyok. Azonnal és öszintén azt felelték nekik, hogy igen tekintélyes virginiai ültetvényes. Ennél többet legénységem egyetlen tagjából se tudtak kiszedni, és ez éppen elég volt.

Nos, másod-harmadkézböl hallottam, hogy találgatásra adtam nekik okot. Egyesek úgy véle­kedtek, hogy biztosan Jamaicába megyek, mások szerint a spanyolokkal akarok kereskedni, ismét mások meg voltak gyözödve róla, hogy a déli tengerekre indulok, és ott félig kereskedö, félig kalóz leszek Chile és Peru partjainál. Ki ezt hajtogatta, ki azt, aszerint, hogy merre szállt e pletykás férfiak képzelete. Mi viszont folytattuk üzletünket, túladtunk rum- és dohányrako­mányunkon, elköltöttük az árát és még tizenkétezer pezót. Onnan New Yorkba hajóztunk, ahol elköltöttük maradék pénzünket.

Ott vásárolt rakományunk javarészt finom, angol, dupla széles szövetböl állt, selyemkelméböl, darócból, norwichi szövetböl, posztóból, sávolyszövetböl, volt benne mindenféle gyapjúanyag meg lenvászon igen nagy mennyiségben és majdnem ezer font ára különbözö fajta finom selyem.

Így megrakodva szerencsésen visszaértünk Virginiába. Kiegészítettem a szállítmányunkat némi csekélységgel, és kezdtem készülödni nyugat-indiai utazásunkra.

Meg kellett volna említenem, hogy átalakíttattam egyárbocosom fedélzetét, megmagasíttattam egy kicsit, úgyhogy tizenkét ágyút tudott hordani, és alkalmassá vált a védekezésre. Arra gondoltam, ne támadhassa és csáklyázhassa meg néhány spanyol barco longo, mint azelött, és ennek hasznát késöbb tapasztalhattam is.

Augusztus elején bontottunk vitorlát. Mivel már kétszer támadtak meg kalózok, mikor a Floridai-szoroson vagy a Bahama-szigetek között haladtam át, elhatároztam, hogy elkanya­rodunk a nyílt tenger felé, bár az kerülö. Úgy gondoltam, hogy így majd sikerül kitérnünk útjukból.

Áthaladtunk a térítön, a lehetö legközelebb ahhoz a helyhez, ahol Sir William Phipps[41] fel­szedte az ezüstöt a kincset szállító spanyol hajó roncsáról. A szigetek közé vettük irányunkat, nyugatra és egy kicsit délnek. Kuba alatt maradtunk, és így haladtunk a passzátszéllel, ahogy azt nevezik, a nagy Mexikói-öbölbe. Jamaica szigetét délre és délkeletre hagytuk, és azt hittem, hogy így elkerüljük az összes havannai vagy kubai spanyolokat.

Mikor elhagytuk Kuba nyugati fokát, három spanyol bárka indult el, hogy megcsáklyázzon minket, ahogy azt már megtették a sziget túlsó oldalán, de rá kellett jönniük, hogy tévedtek, mi túl kemény dió vagyunk számukra, mert nekik szegeztük ágyúinkat, melyeket addig nem vettek észre. Hármat-négyet löttünk feléjük, ök pedig visszavonultak.

Másnap reggel újra megjelentek a spanyolok öt nagy csónakkal meg egy bárkával, és üldözöbe vettek, de mi kibontottuk spanyol lobogónkat, megálltunk, hogy harcoljunk velük, és erre ök visszavonultak, így menekültünk meg a veszedelemböl, hála hajónk megnövelt erejének.

Most már szerencsés utunk volt kitüzött célunk felé. Mivel nagyon jó utasításokat kaptam, St. John d'Ulvától észak felé kerültem, aztán a partnak fordultam; és pontosan a megjelölt helyre bukkantam. Partra szálltam, és hajóm kapitányát egyenesen az ingenióhoz küldtem. A házában lelte a spanyol kereskedöt, aki úgy lakott ott, mint egy kisebbfajta uralkodó herceg. A kereskedö üdvözölte a kapitányomat, és amint megtudta, hogy én a kis öbölben vagyok egy különleges hajóval, azonnal vele jött, és magával hozott egy másik spanyolt egy közeli villából. Körülbelül négy óra múltán nálam is voltak.

Szerettek volna meggyözni, hogy menjek a házukba, és maradjak náluk másnap éjszakáig, a hajónak pedig adjak utasítást, hogy távolodjék el a szokott módon, de én nem akartam beleegyezni abba, hogy a hajó nélkülem menjen ki a tengerre, így hát egyenesen a fedélzetre szálltunk, és mivel az éjszaka már szünöfélben volt, elindultunk a nyílt tenger felé, úgyhogy hajnalhasadtakor már teljesen elvesztettük szem elöl a szárazföldet.

Ekkor megnyitottuk a boltot. Kiderült, hogy a spanyolok rendkívül meg vannak lepve a rakománytól, mármint a nagyságától, de azt se bánnák, ha négyakkora lenne. Ahány bálát akkor éjszaka felnyitottunk, annak hamarosan átnézték a tartalmát, nagyon keveset alkudtunk, és mindent jóváhagytak, mindent elfogadtak, amit csak mutattam nekik, de azt mondták, hogy nincsen pénzük nagyobb mennyiségü árura. Ezért megegyeztünk abban, hogy másnap este partra szállnak és hoznak még.

Az éjszaka hátralévö részét azért mégis azzal töltöttük, hogy átnéztük a további rakományt, és leltárakat vagy jegyzékeket készítettünk róla, hadd lássák a javakat, ismerjék meg értéküket, és tudják meg, mennyi pénzre lesz még szükségük.

Este a parthoz vitorláztunk hát, ök magukkal vitték a rakomány egy részét és kölcsönvették a hajó csónakját is segítségül. Miután csónakba rakták és partra szállították az árut, újra a fedélzetre jöttek három másik kereskedövel, akikkel már korábban is tárgyaltam, no meg annyi pénzzel, hogy kiüríthették az egész hajót, söt szöröstül-böröstül meg is vásárolták volna, ha én hajlandó lettem volna eladni.

Meg kell adni, hogy becsületesen bántak velem. Teljesen tisztában voltak azzal, hogy mindent sokkal olcsóbban vásároltak meg tölem, mint azelött a három havannai kereskedötöl, hiszen azok közvetítök voltak: elöbb megvették az árut tölem, aztán száz százaléknál is többel toldották meg a nekem fizetett árat. Pedig én is sokkal nagyobb árat kértem most, mint az említett spanyoloktól. Jó okkal is tettem, mert az oda-vissza út nagyon hosszú volt, és most teljes egészében én vállaltam minden kockázatot.

Egyszóval eladtam nekik az egész rakományt és majdnem kétszázezer pezót kaptam érte. Ezenkívül, mikor másodszor jöttek a fedélzetre, minden csónakjukat megrakták friss készle­tek­kel, disznóval, juhval, szárnyassal, édességgel stb., úgyhogy az elegendö volt egész utazá­sunkra, és mindezt ajándékba adták, így fejeztük be üzletünket kölcsönös megelégedésünkre, és búcsúzáskor megígértük egymásnak, hogy folytatjuk kereskedésünket. Biztosítottak engem, hogy minden kívánható baráti segítséget megadnak, ha valami szerencsétlenség érne egy ilyen vállalkozásom közben. Az bizony nem volt valószínütlen, tekintettel szokásaik kemény szigorúságára, ha bárkit is elfogtak, aki partjukon kereskedett.

Azonnal tanácskozásra hívtam össze kis legénységemet, merre menjünk haza. Az elsö tiszt azt ajánlotta, hogy tartsunk a Windward-szigetek felé, és kerüljünk föl Jamaicának. De túl nagy vagyont vittünk ahhoz, hogy bármit is kockáztassunk, és a legbiztonságosabb utat kellett választanunk hazafelé. Ezért úgy gondoltam, és a kapitány egyetértett velem, hogy a legjobb lesz, ha a part mentén megkerüljük az öblöt, Florida látótávolságában maradunk, a legrövidebb úton megyünk a Floridai-szoroshoz, és így érünk el Carolina partjához. Ott befutunk a legelsö kikötöbe, amelybe tudunk, és megvárjuk valamelyik arrafelé cirkáló angol hadihajót, hogy kísérjen minket a virginiai földfokokig.

Ez volt számunkra a lehetö legjobb útvonal. Nagyon biztonságosnak is bizonyult, kivéve a Floridai-fok környékét és a Floridai-szoros partjait. Míg St. Augustine magasságába nem értünk, többször meglátogattak minket a spanyolok barco longó-i és kis bárkái abban a reményben, hogy zsákmányul ejthetnek, de spanyol lobogónk a legtöbbjüket becsapta, a továbbiakat pedig távol tartotta jó ágyúfelszerelésünk, így épségben megérkeztünk a carolinai Charles folyóba, bár egyszer-kétszer abban a veszélyben forogtunk, hogy a vihar parthoz vág.

Onnan levelet küldhettem haza, és beszámoltam benne feleségemnek sikeremröl. Mivel azt hallottam, hogy a part körül nincsenek kalózok, megkockáztattam a továbbhaladást, bár hadihajók se voltak a közelben. Szerencsésen beértem a Chesapeake-öbölbe, vagyis a virginiai földfokokon belülre, néhány további nap múlva pedig saját házamban voltam, háromhónapi és négynapi távollét után.

Soha még hajó nem tett ennél jobb utazást ilyen rövid idö alatt a világnak ebben a felében. Hiszen a legszerényebb számítás szerint is huszonötezer font készpénzt nyertem tisztán ez alatt a három hónap alatt, még ha tekintetbe vesszük is az újangliai utazás minden költségét.

Eljött már számomra az ideje annak, hogy nyugodtan üljek, és megelégedjek azzal, amit szereztem. De az ember nem tudhatja, mikor van jó szerencséje a tetöfokán. Hiába is intett megfontolt feleségem, hogy üljek elégedetten otthon, és ne hajtsam tovább az üzletet, hiába is igyekezett komolyan, hogy rávegyen engem erre. Én azt hittem, hogy roppant kincsekhez leltem nyitott ajtót, rábukkantam az útra, melyen virginiai ültetvényembe áramoltathatom Mexikó arany folyóit, és nem láttam több kockázatot, mint amennyi szokásos velejárója minden ilyen üzletnek. Mondom, mindez más arccal nézett rám, és egyébröl sem álmodtam, csak milliókról, meg százezrekröl, így hát minden mértéktartásnak fittyet hányva egy újabb utazást sürgettem, és készletet gyüjtöttem mindenféle összeszedhetö áruból, mely alkalmas volt az üzletre. Ezúttal még csak nem is mentem Új-Angliába, mert néhány hónappal azelött megbízást küldtem Angliába, és annak megfelelöen nagyon jó rakományt kaptam onnan. Röviden, rakományom az elkészített jegyzék szerint több mint tízezer fontra rúgott beszerzési áron, és olyan válogatott, jól vásárolt holmikból állt, hogy sokkal nagyobb arányú nyereséget reméltem belöle, mint amilyet a múltkori hozott.

Ilyen várakozásokkal kezdtük második utazásunkat, áprilisban, körülbelül öt hónappal azután, hogy visszatértünk az elsöröl. De bizony már kezdetkor se volt olyan jó szerencsénk, mint elöször. Hiába mentünk ki a tengerre hatvan nagymérföldnyire, hogy kikerüljünk a kalózok útjából, alig hajóztunk öt napja, máris ránk bukkant két kalózhajó, és kifosztott minket. Mivel azok északra tartottak, Újfundland felé, elvették minden élelmünket, löszerünket meg kisebb fegyverünket. Amink maradt, azzal igen rosszul voltunk ellátva utazásunk folytatásához. Mivel közel voltunk még otthonunkhoz, tanácsosabbnak tartottuk visszafordulni és újra a földfokok felé vitorlázni, hogy pótoljuk hiányainkat, és lássuk el magunkat mindenféle úti készlettel. Ez körülbelül tíz napot vett igénybe, aztán ismét tengerre szálltunk. Ami a rakományt illeti, a kalózok nem bajlódtak vele, mert csupa bálázott áru volt, melynek pillanatnyilag nem vehették hasznát, és nem tudtak volna mit kezdeni vele.

Más említésre méltó kaland nem is történt velünk, míg elözö útvonalunkon hajózva el nem értünk a Mexikói-öbölbe. Ott ért minket az elsö balszerencse: Kubán túl haladtunk a Terra Ferma földfoka felé, mely a Yucatan-félsziget partján fekszik, és megpillantottuk Új-Spanyolország flottáját. Ez azokból a hajókból áll, melyek Cartagenából vagy Portó Bellóból jönnek, és Havannába mennek, hogy onnan folytassák útjukat Európa felé.

Egy spanyol hadihajó és három fregatt volt velük. Két fregatt üldözöbe vett minket, de mivel éppen alkonyult, hamarosan elvesztettük öket szem elöl. Észak felé haladtunk a Mexikói-öblön keresztül, mintha a Mississippi torkolatához akarnánk menni, és teljesen nyomunkat vesztették. További néhány nap múltán elértük az öböl mélyét és a kikötöt, ahová tartottunk.

Szokás szerint éjszaka közeledtünk, és értesítettük barátainkat, de nem jöttek készségesen a fedélzetre, mint azelött, hanem tudatták velünk, hogy a hatóságok megláttak minket az öbölben, jelentést tettek Vera Cruzban meg más helyeken, több fregatt indult keresésünkre, és másnap reggel további három fut ki örjáratra, hogy felhajtson minket.

El se tudtuk képzelni, hogyan lehetséges ez, de késöbb elmondták nekünk, hogy az a három fregatt, mely az este elvesztett minket szem elöl, visszament a partra és riasztotta a hatósá­gokat, mert azt hitte, hogy kalózok vagyunk.

Bárhogy is történt, azonnal cselekednünk kellett, és rögtön meg kellett fontolnunk, hogy mit. A spanyol kereskedök tanácsa nagyon jó lett volna, ha megfogadjuk: szállítsuk partra a mi csónakunkon meg az ö kenuikon még az éjjel annyi bálánkat, amennyit csak tudunk, reggel pedig igyekezzünk minden erönkkel az öböl északi partja felé, és bízzuk magunkat a jó szerencsénkre.

Az én kapitányom nagyon helyesnek tartotta ezt, de mikor hozzáfogtunk a végrehajtáshoz, annyira fel voltunk bolygatva, és úgy siettünk, hogy alig raktunk ki tizenhat bálányi mindenféle árut, már kezdett is szürkülni, és vitorlát kellett bontanunk. Végre a kapitány közbevetö javaslatot tett: én szálljak partra a következö csónakkal, melyben további ötbálányi áru volt, és maradjak ott, ha a spanyol kereskedök vállalják, hogy elrejtsenek, öket pedig hagyjam tengerre szállni és szerencsét próbálni.

A spanyol kereskedök készségesen vállalkoztak reá, különösen mivel nagyon könnyü volt engem született spanyolnak feltüntetni, így hát partra vittek huszonegy bálányi árummal, a hajó pedig elindult a tenger felé. Abban egyeztünk meg, hogy amennyiben ellenséggel találkoznak, másnap éjjelre visszajönnek a parthoz. Figyeltük is jöttüket buzgón, de hiába. Másnap ugyanis két spanyol fregatt fölfedezte a hajót, és üldözöbe vette. Embereim igyekeztek egérutat nyerni, és mivel az egyárbocos kitünöen vitorlázott, annyira eltávolodtak, hogy alkonyatkor biztosan megszabadultak volna üldözöiktöl. De egy kicsi egyárbocos örhajó a sarkukban maradt, bármint igyekeztek, és két-háromszor megpróbált harcba szállni velük, ezzel pedig idöt adott a többieknek megközelítésükre: A mi hajónk azonban folytatta útját, friss délnyugati széllel, miközben három nap és három éjszaka üldözték, míg el nem érte a Rio Grandét,[42] vagy ahogy a franciák nevezik, a Mississippit. Ott nem segíthettek magukon másképp, partra futtatták a hajót, nem messze attól az erödtöl, melyet a spanyolok Pensacolának[43] hívnak, és melynek abban az idöben francia helyörsége volt. A mi embereink szerettek volna behajózni a folyóba, mint kikötöbe, de nem volt révkalauzuk, és a víz áramlása erösen akadályozta öket. Így hát zátonyra futtatták az egyárbocost, és partra szálltak csónakban, ahogy tudtak.

Én eléggé furcsa helyzetbe kerültem, de bizonyos értelemben nagyon szerencsés körülmények közé. Ugyanis barátok kezébe jutottam, mert igazán azok voltak, méghozzá olyan hüségesek, hogy senki jobban gondot nem viselhetett volna saját biztonságára, mint ök az enyémre. Az ö tanácsukra és irányításukkal partra hozott áruimért befolyó bevétel még növelte vigaszomat. Futotta belöle arra, hogy olyan sokáig maradjak náluk, ameddig elkerülhetetlennek látszott, ha pedig mégsem, az elsö kereskedö, kinek a házához mentem, biztosított, hogy húszezer pezót is hitelez nekem szükség esetén.

Leginkább az bántott, hogy nem tudtam, hogyan értesítsem feleségemet helyzetemröl, és arról, hogy az utazás sok viszontagsága között is megmaradtam, épségben, és jó kezekben vagyok.

Erre azonban nem volt semmilyen orvosság, csak minden gyógyíthatatlan bánat nagy, általános kúrája, a türelem. És bizony igen nagy okom volt nem csupán a türelemre, hanem a háláda­tosságra is, különösen, ha tudtam volna, mi vár rám, amennyiben elfognak a spanyolok. Indokoltan várható legjobb sorsom az lehetett volna, hogy a bányákba küldenek, de az inkvizíció kezébe is kerülhettem volna, ami tízezerszerte rosszabb. Ha pedig megmenekültem volna a spanyoloktól, mint embereim a hajón, ugyancsak rosszabbul járok: nekem is át kellett volna esnem a nélkülözéseken meg veszedelmeken. Söt ök még keservesebb nyomorúságon mentek át, míg a vadak meg a még vadabb franciák között vándoroltak. Ezek kifosztották és levetköztették a hajótörötteket, ahelyett, hogy segítettek volna rajtuk, és ellátták volna öket. Pedig hosszú utat kellett megtenniük a vadonban, a hegyeken keresztül, hogy elérjék a Dél-Karolina délnyugati végeit, amely út igazán külön beszámolót érdemelne. Ha mindezt tudom, megértettem volna, hogy nagy okom van nem csupán türelmesnek, hanem elégedettnek és hálásnak is lenni meglévö körülményeim között.

Pártfogóm, a spanyol kereskedö, úgy tartott, mint egy herceget, és különös gondja volt bizton­ságomra. Amíg egy kicsit is feltételezhettük, hogy a hajót elfogják és Vera Cruzba hozzák, elrejtett egy kis erdei házban, mely mellett nagy madártenyészete volt, mindenféle amerikai madárral, melyekböl évente elküldött néhányat ajándékba ó-spanyolországi barátainak.

Rejtözködésem szükséges volt, mert ha kézre kerítik az egyárbocost, Vera Cruzba hozzák, és az embereket fogságba vetik. Azok rám vallhatnak mint rakománygazdára vagy kereskedöre, és elárulhatják, hol tettek partra a huszonegy bála áruval együtt. Ami e javakat illeti, pártfogóm biztonságba helyezte öket: mind kiszedték a bálákból, szétválogatták és összekeverték más európai árukkal, melyeket a gályák hoztak. Azokkal együtt újonnan becsomagolták, és több csomagban küldték öket Mexikóvárosba, mindegyiket más kereskedöhöz, így aztán lehetetlen lett volna a nyomukra akadni, még ha értesülnek is róluk.

Ebben a helyzetben maradtam a Völgyi Háznak nevezett villában, állandóan aggódva, hogy valami rossz hír jöhet az egyárbocosról. Két négert rendeltek ki szolgálatomra, egyikük élelmezésemröl gondoskodott és szakácsom volt, a másik meg inasom. Barátom pedig, a ház ura, minden este meglátogatott. Együtt vacsorázott velem, és együtt sétáltunk ki a madár­tenyészetbe, mely a maga nemében a legszebb dolog volt, amit csak láttam a világon.

Körülbelül ötheti ilyen visszavonultságom után vendéglátóm megbízható híreket kapott hajóm sorsáról. Megtudta, hogy a két fregatt és egy egyárbocos addig üldözte, míg meg nem feneklett Pensacola erödjének a közelében. Látták zátonyra futva, amint a hullámok darabokra törték, az emberek pedig csónakon megmenekültek. Ezeket a híreket az említett fregattok hozhatták Vera Cruzba, az én barátom pedig azért ment oda, hogy alapos értesüléseket sze­rezzen. Meghallgatta az egyik fregatt kapitányának beszámolóját, és hosszan beszélgetett vele.

Jobban örültem a hajó meg az egész rakomány odaveszésének, az emberek partra szállásának és megmenekülésének, mintha megmaradt volna az egész rakomány, és az emberek a spanyolok kezébe kerülnek, így immár biztonságban voltam, amúgy azonban menekülnöm kellett volna, ha kiszednek belölük valamit rólam, és igen bajosan szabadulhattam volna meg, bármennyire segítsenek is barátaim.

Így viszont most már teljesen nyugodt lehettem, barátom nem látta többé szükségesnek, hogy a Völgyi Házban tartson, és ország-világ szeme láttára magával vitt lakóházába. Azt hírlelte, hogy kereskedö vagyok, Ó‑Spanyolországból érkeztem a legutóbbi gályákkal, Mexikóvárosban jártam, és most vendégségbe jövök.

Úgy öltözködtem nála, mint egy jobbfajta spanyol, három néger szolgált ki, és don Ferdinand de Villa Moresának neveztek, aki Castilia Vejából, vagyis Ó-Kasztíliából jött.

Semmi egyéb dolgom nem volt, csak sétálgatni, kilovagolni az erdökbe, meg ismét hazatérni, hogy a világ legkellemesebb visszavonultságát élvezzem, mert az biztos, hogy senki a világon nem él olyan pompában és nem dúskál olyan óriási kincsekben, mint az ottani kereskedök.

Afféle vidéki visszavonultságban élnek villáikban, illetve, ahogy Virginiában neveznék, ültet­vé­nyeiken, vagy ahogy ök hívják, ingenióikon, melyeken indigót és cukrot termelnek. De vannak házaik meg áruraktáraik Vera Cruzban is, ahová évente kétszer mennek: mikor a gályák megérkeznek Ó-Spanyolországból, és mikor újra rakodnak, hogy visszaforduljanak. Mikor pedig velük mentem Vera Cruzba, meglepödve láttam, milyen óriási küldeményeket kapnak ó-spanyolországi üzletfeleiktöl, és milyen gyorsasággal kezelik azokat. Alig hozták be raktáraikba ládákban, csomagokban, bálákban az európai árut, azonnal kibontanák, és újra csomagoltatták saját teherhordó és csomagoló munkásaikkal, vagyis négerekkel meg indián rabokkal, amint pedig új bálákban meg külön csomagokban volt, rögtön útnak indították lovon Mexikóvárosba, ottani kereskedöikhez, a maradékot pedig ugyanígy hazaszállították az ingenióba, ahol laktak, vagyis harminc mérföldre Vera Cruztól. Így aztán körülbelül húsz nap alatt raktáraik megint teljesen üresek voltak, Vera Cruzban végeztek minden dolgukkal, és ök is, szolgáik is elhagyták a várost, ugyanis nem ülnek ottan tovább a feltétlenül szükségesnél, mert egészségtelen a levegö.

Miután így elküldték az árut, ugyanolyan meglepö volt látni, milyen hamar és pontosan küldték meg a fizetséget a mexikóvárosi kereskedök, akikhez külön-külön irányították azokat a rako­má­nyokat, és hogyan jött az egész aranyban vagy ezüstben, így a raktáraikat néhány hónap alatt elfoglalták az egymásra rakott ezüstrudak meg pezókkal teli ládák, egészen a mennyezetig.

E munka szük terjedelmében lehetetlen leírni, mekkora pontossággal, milyen rendben végeztek el mindent, mennyire minden sietség meg a legcsekélyebb fejetlenség nélkül; milyen gyorsan tárgyaltak meg és fejeztek be ilyen mérvü, fontosságú és értékü üzleteket, csomagolták újra az árut, készítettek jegyzékeket és küldtek el mindent, így aztán körülbelül öt hét alatt túladtak minden európai árun, melyet a gályákkal hozattak, és bevezették üzleti naplóikba annak a kereskedönek a számlájára, akinek az illetö holmit küldték. Ezért könyvelöket tartottak, azok elkészítették a jegyzékeket, és megírták a leveleket, melyeket maga a kereskedö csupán átolvasott meg aláírt, aztán újabb kezek megint lemásoltak mindent más könyvekbe.

Nem tudom felbecsülni a különféle küldemények értékét, melyeket azzal a flottával kaptak, de emlékszem rá, hogy mikor a gályák visszaindultak, több menetben egymillió-háromszázezer pezót vittek, ezenkívül még száznyolcvan bála vagy zsák kárminfestéket, amit bíbortetükböl nyernek, és körülbelül háromszáz bála indigót. Ők igen szerényen azt mondták, hogy az saját részükre meg a barátaiknak megy, vagyis több mexikóvárosi kereskedö nagy mennyiségü arany- meg ezüstrudat küldött nekik behajózásra és utasításaik szerinti továbbításra. De azt is tudtam, hogy mindebböl jutalékot kapnak, úgyhogy még ezzel is tetemes nyereséghez jutnak.

Velük voltam Vera Cruzban, és vissza is jöttem, mielött még sort keríthettünk volna az elszámolásra azért az áruért, melyet én hoztam partra a huszonegy bálában. Mindennek az árát a legutolsó vásár szerint számítottuk, és elszámolásaink szerint a holmi értéke nyolcezer-ötszázhetven pezóra rúgott. Az én barátom, mert immár annak kellett neveznem, az egész összeget elhozta nekem ércpénzben, és négereivel halomba rakatta szobám egyik sarkában, így hát még mindig igazán nagyon gazdag voltam, ha mindent figyelembe veszünk.

Egy bálát azzal a szándékkal csomagoltattam be Virginiában, hogy alkalomadtán ajándékokat adok belöle. Valóban, ezt Angliából rendeltem. Föleg finom, dupla széles angol szövetek voltak benne, selyem, selyemvetülékes gyapjúszövetek és különféle egyéb finom anyagok, néhány vég nagyon finom hollandi vászon is. Bármennyire siettem is, mikor partra szállítottuk a huszonegy bála árut, nem feledkeztem meg róla, hogy ezt közé tétessem, így hát, mikor sor került az eladásra, azt mondtam, hogy ruha meg egyéb szükséges holmi van benne saját hasz­nálatomra, és azt kívánom, hogy ne bontsák fel a többivel együtt. Úgy is tettek, és ezt a bálát a lakosztályomba hozták.

Több kisebb bálából állt, melyeket úgy állíttattam össze, hogy egyformán összeválogatott ajándékokat tudjak adni, mikor a körülmények úgy sugallják. Ámde mind tekintélyesek voltak, és számításom szerint az egész bála körülbelül kétszáz fontba került nekem Angliában. Igaz, hogy akkori körülményeim között tanácsos lett volna némi korlátot szabni bökezüségemnek az ajándékozásban, de annyira le voltam kötelezve ennek a nagylelkü, barátságos spanyolnak, hogy úgy gondoltam, a leghelyesebb két kisebb bálát felbontanom, és összeraknom tartal­mu­kat. Hadd legyen ajándékom valamelyest illö ahhoz a tisztelethez, melyben jótevöm részesített. Fogtam hát két bálát, és összeraktam a javakat. Tartalmuk a következö volt:

Két vég finom, dupla széles angol szövet, a legfinomabb, ami Londonban kapható. Akárcsak a havannai kormányzónak adott ajándékomban, az egyik szép karmazsinvörös volt, finom világos mintákkal, a másik finom fekete.

Négy vég finom hollandi vászon, Londonban röfje hét-nyolc shilling.

Tizenkét vég finom, selyemvetülékes gyapjúszövet és férfiholmihoz való du Roys.[44]

Hat vég dupla széles selyemkelme, két damaszt, két brokátselyem és két nöi köpeny.

Mindehhez egy doboz szalag meg egy doboz paszomány.

Az utóbbi Angliában körülbelül negyven fontba került.

Ezt a szép csomagot kibontva letettem lakosztályomban. Egyik nap felhoztam vendéglátómat, azzal a kifogással, hogy igyék velem szokás szerint csokoládét. Mikor megitta és jókedvre derült, azt mondtam, hogy majdnem egész rakományomat eladtam neki és megkaptam töle a pénzt, igazság szerint azonban nem eladnom kellett volna, hanem mindent a lába elé tennem, mert az ö útitársainak köszönhetem, hogy egyáltalán megmaradt valamim.

Mosolygott, és baráti nyájassággal felelte, hogy amennyiben nem fizetett volna nekem, az olyan lett volna, mintha kifoszt egy hajóroncsot, ami még rosszabb, mint kirabolni egy kórházat.

Végül megpendítettem, hogy két kérésem volna hozzá, melyet nem kellene megtagadnia. Az egyik, hogy fogadjon el egy kis ajándékot, és meg fogom adni az okát, miért ne utasítsa vissza. A másodikkal majd akkor állok elö, ha az elsöt teljesítette. Azt felelte, hogy bármilyen aján­dékot elfogadna tölem, ha nem ért volna szerencsétlenség, de így kegyetlenség lenne részéröl és a nagylelküség hiánya. - Igen ám - válaszoltam -, de kötelessége meghallgatni az okomat, amiért el kell fogadni. - Azzal folytattam, hogy név szerint neki készítettük ezt a csomagot, még Virginiában, feleségem meg én, és az ö neve áll a bála címkéjén. Meg is mutattam neki a címkét. Az csakugyan ott volt az egyik bálán, melynek azonban most megkétszereztem a tartalmát, így hát, mondtam, ezek az ö saját tulajdon javai. Egyszóval annyira erösködtem, hogy végül beleegyezöen meghajolt. Én egy szót se szóltam, csak megparancsoltam a négeremnek, azazhogy az ö négerének, aki engem kiszolgált, hogy vigyen mindent, kivéve a két dobozt, az ö szobáiba, de nem akartam hagyni, hogy részletesen megnézze, míg a szolga mindent el nem vitt.

Negyedórával késöbb dúlva-fúlva, szinte káromkodva jött vissza, nagy felindultan, de jól láthattam, hogy rendkívül meg van elégedve. Azt mondta, ha tudta volna részletesen, mi van a csomagodban, a világért sem engedte volna, hogy hozzá vigyék, végül pedig ugyanazzal a bókkal élt, mint a havannai kormányzó, vagyis hogy az én ajándékom inkább a mexikói alkirálynak járna, mint neki.

Miután befejezte, eszébe jutott, hogy nekem két kérésem van, és a másodikat csak akkor mondhatom meg, ha az elsöt teljesítette, de immár reméli, hogy olyat kérek töle, ami fölér azzal, ahogyan most leköteleztem.

Azt mondtam, hogy pillanatig se kételkedem benne, hogy bármire van is szükségük családja hölgyeinek, ö azt legjobb belátása szerint megszerzi nekik. Azt is tudom, Spanyolországban nem szokás, hogy idegenek ajándékokat adjanak a szépnem tagjainak. De volt két kicsi doboz a csomagban, melyet feleségem saját kezüleg küldött a hölgyeknek. Arra kérném, ö adja át nekik feleségem nevében, úgy, ahogy ö küldte. Én csak az üzenethozó vagyok, és becsületembe vágna, ha nem felelnék meg a belém helyezett bizalomnak.

A szalagos meg a paszományos doboz volt az. Én ismertem a spanyolországi hölgyek finom ízlését, helyesebben a spanyolok finom ízlését, mellyel hölgyeiket nézik, feleségemmel csoma­goltattam be és címeztettem meg az ajándékot.

Házigazdám mosolyogva mondta, igaz, hogy a spanyolok általában nem engednek meg annyi szabadságot a nök iránti viselkedésben, mint más nemzetek. De reméli, nem gondolom, hogy a spanyolok összes nöiket szajháknak tartják, vagy hogy minden spanyol féltékeny a feleségére. Ami ajándékomat illeti, ha egyszer elfogadta, tetszésem szerint küldhetem bármelyik részét feleségének és leányainak, mert három leánya van.

Ismét udvariaskodtam, és azt mondtam neki, küldeni semmi ilyesmit nem szeretnék, csak arra kérném, adja át saját kezüleg az ö donnájának, vagyis feleségének az ajándékot, melyet feles­égem neki szánt, mégpedig az ö nevében, azzal, hogy Virginiából küldi. Nagyon tetszett neki tapintatosságom. Elöttem adta át, láttam, hogyan nyitja ki a felesége, és mennyire megörült az ajándéknak. Örülhetett is, mert abban az országban az igen tekintélyes összeget ért.

Azelött is rendkívüli barátsággal bántak ugyan velem, úgyhogy jobbat nem is kívánhattam volna, de a hála, melyet pompás ajándékommal kimutattam, nem veszett kárba, és látszott, hogy az egész család értékeli, így hát el kell ismernem, hogy az ajándékok nem maradnak hatástalanok, ha ilyen módon adhatja öket az ember, bár az én ismeröseim nem voltak haszonlesök, sem azelött, sem azután.

Igen boldogító és kényelmes menedékre leltem ott, bár az a számüzetés egy fajtája volt. Élvez­hettem minden kellemes dolgot, ami csak eszembe jutott, kivéve a szabadságot, hogy haza­mehessek. Emiatt éppen ez volt talán az egyetlen, amire vágytam, ugyanis az egyetlen hiányzó öröm miatti bánat gyakran képes megkeseríteni nekünk a világ minden egyéb gyönyörüségét.

Ott azokat a pillanatokat élveztem, melyeket azelött sose tudtam kihasználni. Ezen azt értem, hogy megtanultam visszanézni egy hosszú, rosszal eltöltött életre, melyben határtalan keggyel voltam megáldva, de mindaddig nem adatott meg nekem hozzá a szív, hogy éljek is vele. Rájöttem, hogy a helyes elmélkedés az emberi élet legeslegnagyobb boldogsága.

Ott vetettem papírra ezeket az emlékiratokat. Kellemes volt illö elmélyüléssel vissza­tekintenem, és ehhez az élvezethez további haszonként a köszvény egy heves rohama is járult. A legtöbben egyetértenek abban, hogy az ilyen roham megtisztítja a fejet, helyreállítja az emlékezetet, és képessé tesz minket arra, hogy a legtöbb, leghelyesebb és leghasznosabb megjegyzést füzzük saját cselekedeteinkhez.

Mikor mindezt leírtam, nem láttam elöre, hogy saját történetünk leírása annyira divatba jött Angliában, és másoknak annyira kedve telik olvasásában, amennyire azt tapasztalatom szerint a szokás meg a kor hangulata magával hozta. Lehet, hogy olvasómnak kedve kerekedik majd azokra a helyes elmélkedésekre, melyeket, megvallom, magamnak kellett volna végiggondol­nom. Ha igen, talán különbül fogja betakarítani viszontagságaim termését, mint jómagam tettem. Lám, a változatos fordulatok hosszú sora jelenhet meg a magamfajta közrendü magán­sze­mély életének szük korlátai között is, és ebböl nyilvánvaló, hogy az emberek életének tör­ténete sokféle hasznot hajthat az olvasónak, ha az író erkölcsi tökéletesedésre és elmélkedésre törekszik.

Sok minden maradt még hátra az én szerencsétlen életem folyásából. Oly kicsi részét hagytam szóhoz jutni, és annyi esemény lenne érdemes külön, terjedelmes beszámolóra! Ezek teret adhatnának olyasfajta helyes elmélkedéseknek, amilyenekkel még nem foglalkoztam. Különösen azt tartanám helyénvalónak hozzátenni, hogy miközben füzérbe gyüjtöttem sorsom különbözö változásait meg fordulatait, egyre tisztábban láttam, hogy egy láthatatlan felsöbb hatalom, egy felülröl vezetett kéz kormányozza minden cselekedetünket, bármit teszünk is, határokat szab minden tervünknek, és igazgatja minden dolgunkat.

Ez a megállapítás szükségszerüen sugallta nekem azt, mennyire helyes öneki hódolnunk minden eseményért. Hiszen ö irányítja, söt teremtette meg az okok és következmények láncolatát, melynek a természet általában szigorúan engedelmeskedik, így hát öt illeti meg a tisztesség minden történésért, mert az mind amaz okok következménye; öt, mint mindenek elsö mozgatóját és megalkotóját.

Rólam igazán el lehet mondani, hogy mindeddig isten nélkül éltem a világban, de immár kezdtem mélyebben belelátni mindezekbe a dolgokba, mint valaha is képes voltam reá, ez pedig végül is arra indított, hogy szégyenkezve és pironkodva tekintsek bünös pályafutásomra. Bizony, úgy nöttem fel, hogy semmiféle vallási vagy erkölcsi ismeretre sem oktattak. Leg­elöször mind a kettöböl Skótországban kaptam egy keveset, az alatt a rövid idö alatt, míg polgári életet éltem. Ott megirtóztam pajtásom, Jack kapitány gonoszságától, és komoly, vallásos társaságba kerültem. Ez adott nekem némi ismereteket jóról meg rosszról, és mutatta meg nekem a józan, vallásos élet szépségét. De miután elhagytam azt az országot, engem is hamarosan elhagyott mindez. Másodszor jött szerény tanácsaival és helyes elmélkedéseivel tiszttartóm, akit oktatónak neveztem. Őszintén vallásos, jóra vivö elveket valló ember volt, és valódi, igaz bünbánattal vezekelt múltbeli vétkeiért. Ó, ha vele együtt szívböl jövö bünbánattal néztem volna múltamat, nem éltem volna huszonnégy évig léha, züllött, vétkes életet.

Mexikóban azonban volt idöm elmélkedni, büneimet bánni, emlékezetembe idézni a múltakat, és Jób szavaival élve, megtanulni igaz utálattal hibáztatni magamat, és bánkódni a porban és hamuban.[45]

Ebben a lelkiállapotban írtam meg történetemet, és szeretném, ha mindazok, akik el akarják olvasni, bünbánó hangulatban készülnének rá. És gondolják meg, mennyivel kedvezöbb helyzetben folytathatják bünbánó elmélkedéseiket otthon, a gondviselés kegyes rendeléséböl békében, böségben, nyugalomban, semmint feleségem és oktatóm a deportált bünözökre nehezedö fegyelem alatt, vagy hajóm kapitánya egy hajótörött vándor nyomorúságában és viszontagságai között. Róla azt hallottam, hogy nagy bünbánóként halt meg, sivatagokon, hegyeken át haladva fáradságosan, hogy Carolinán keresztül elérjen haza, Virginiába. A legény­ség többi tagja végtelen veszélyek és nélkülözések után jutott el oda. Mennyivel elönyösebb helyzetben vannak, mint én voltam, számüzetésben, ha jó körülmények között is, távol családomtól, és egy ideig abban a hiszemben, hogy valószínüleg sose látom öket viszont.

Mondom, az ilyenek elönyös helyzetben bánhatják büneiket. De milyen kevesen vannak azok, akik komolyan magukba néznek, míg csak útjuk olyan sövények közé nem visz, hogy már nem is nézhetnek másfelé!

Számüzetésemben bizony volt idöm a bünbánatra. Nem az én feladatom megmondani saját magamról, mennyire látja jónak az Úristen megadni a bünbánat kegyét annak, akinek alkalmat ad reá. Elég, ha e történet minden olvasójának azt ajánlom, hogy mikor életükben valamennyire is hasonló helyzetekbe kerülnék, tudakolják velem együtt, és kérdezzék meg önmagukat: - Nincs-e itt a bünbánat ideje? - Lehet, hogy a válasz megmozdítja szívüket.

Ahhoz, amit ott írtam, csak egyet tehetek még hozzá: kedves spanyol barátaim csak egyetlen módot találtak rá, hogy hazasegítsenek, vagyis Virginiába. Engedélyt szereztek nekem arra, hogy a következö gályákkal spanyol kereskedöként Cádizba menjek. Meg is érkeztem épségben, minden kincsemmel, mert vendéglátóm nem türte, hogy bármit is kiadjak házában. Cádizból hamarosan eljutottam Londonba egy angol, kereskedelmi hajón. Onnan beszámolót küldtem feleségemnek kalandjaimról. További öt hónap múltán ö is átjött hozzám, és minden virginiai ügyünket teljes megelégedésünkre ugyanazokra a hüséges kezekre bízta, melyekben már azelött is voltak.

.oOo.