DANIEL DEFOE ROBINSON

DANIEL DEFOE

ROBINSON

regény

-------- ----- ------ -------- ----- ------ ----

Tartalomjegyzék

----- ----- ------

1. fejezet ... Elindulásom

2. fejezet ... Rabszolgaság és menekülés

3. fejezet ... Hajótörés a lakatlan szigeten

4. fejezet ... Első hetek a szigeten

5. fejezet ... Házépítés -- A napló

6. fejezet ... Betegen és gondok között

7. fejezet ... Mezőgazdasági tapasztalatok

8. fejezet ... Felfedezések

9. fejezet ... Csónakkészítés

10. fejezet ... Kecsketenyésztés

11. fejezet ... Emberi nyomok a homokban

12. fejezet ... Barlangmenhely

13. fejezet ... Egy spanyol hajó roncsai

14. fejezet ... Megvalósult álom

15. fejezet ... Péntek tanítása

16. fejezet ... A foglyok megmentése

17. fejezet ... Zendülők

18. fejezet ... A hajó visszaszerzése -- hazatérés

-------- ----- ------ -------- ----- ------ ----

Első fejezet

Elindulásom

1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt.

Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le.

Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a

foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok

családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel

azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a

Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek.

Harmadik fiú voltam a családban. Nem neveltek semmi foglalkozásra. A

fejem már nagyon korán tele volt kalandos tervekkel. Apám ekkoriban

már eléggé megöregedett. Igyekezett taníttatni, amennyire ezt a házi

nevelés és a falusi iskola lehetővé tette. Azt szerette volna, ha

ügyvéd leszek. Én azonban mindenáron tengerre akartam szállni, s ez a

szándékom teljesen szembeállított apám akaratával, sőt parancsaival.

Apám komoly és bölcs ember volt. Kitűnő tanácsokkal látott el, mert

előre látta sorsomat. Egy reggel szobájába hívott, hová köszvénye

kötötte, és barátságos hangon megvitatta velem ezt a kérdést.

Megkérdezte, hogy a vándorkedven kívül miféle okom van még arra,

hogy az apai házat és szülőföldemet elhagyjam. Elmondta, hogy csak

az egészen kétségbeesett emberek, vagy pedig a nagyon gazdagok

kockáztathatnak meg ilyen kalandokat. Nekem azonban egyik fajtához

sincs semmi közöm. Azon az úton, amelyen mi járunk, csendesen és

simán folyik az ember élete.

Aztán komolyan és szeretettel figyelmeztetett, hogy ne kövessem

fiatalos szenvedélyemet. Ne rohanjak azokba a nyomorúságokba,

melyektől a természet és környezetem megvédenek. Ő szívesen

gondoskodik rólam, mindent elkövet, hogy jól érezzem magam itthon.

Kijelentette, hogy bolond lépésre határozom magam, ha elmegyek

hazulról. És lesz időm majd gondolkozni azon, milyen helytelen

volt elhanyagolni tanácsát. De akkor már senki sem segít a

visszatérésben.

Ekkor könnyek szöktek szemébe. Talán maga sem tudta, hogy előre

látja jövőmet. Annyira meghatódott, hogy abbahagyta a beszélgetést.

Csak annyit jegyzett meg: most nagyon tele van a szíve, és nem tud

többet mondani.

Engem a beszélgetés nagyon megindított, mert ugyan kire ne lett

volna hatással? Elhatároztam, hogy többé nem kívánkozom idegenbe,

hanem apám óhajának megfelelően, otthon telepszem meg. Sajnos,

jószándékom néhány nap alatt elpárolgott. Hogy apám ellenvetéseit

ne halljam, elhatároztam, hogy titokban távozom.

Annyira azonban mégsem siettem, ahogy első fellángolásomban

elképzeltem. Mikor egyszer anyámat a rendesnél valamivel jobb

kedvűnek láttam, elmondtam neki, mennyire szeretnék világot látni.

Semmi máshoz nincs kedvem, és legjobb lenne, ha apám is beleegyezését

adná a dologhoz. Tizennyolc éves vagyok, most már elkéstem, hogy

mesterséget tanuljak, vagy ügyvédbojtárnak menjek. Ha meg is

kísérelném, végül biztosan elszöknék mesteremtől, és tengerre

mennék. Szóljon apámnak, hogy engedjen el.

Anyámat a dolog nagyon felizgatta. Kijelentette, hogy közbenjárásának

semmi értelme. Apám soha nem adná beleegyezését ahhoz, amiről tudja,

hogy ártalmamra van. Csodálkozik rajta, hogy is jut eszembe ilyesmi.

Ő is megismételte, hogy pusztulásba rohanok. És ami őt illeti, szintén

nem nyújt segédkezet romlásomhoz. Nem szeretné, ha valaha is azt

mondhatnám, hogy ő beleegyezett, mikor apám nemet mondott.

Körülbelül egy év múlva mégis nekimentem a világnak. Közben makacsul

süket maradtam minden kísérlettel szemben, hogy valamilyen komoly

foglalkozást kezdjek. Gyakran vitatkoztam apámmal és anyámmal, akik

ellenezték mindazt, amire hajlamaim késztettek.

Egyszer éppen Hullban időztem, ahová véletlenül mentem. Nem volt

szándékomban, hogy éppen akkor szökjem meg. Egyik barátom azonban,

aki apja hajóján éppen Londonba készült, rábeszélt, hogy menjek

vele. Tehát sem apámat, sem anyámat nem kérdeztem, sőt üzenetet sem

hagytam hátra számukra. Belenyugodtam abba, hogy majd csak megtudják

valahogyan a dolgot. És 1651. szeptember 1-én -- életemben először --

hajóra szálltam. Úgy gondolom, kalandvágyó fiatalok bajai aligha

kezdődtek korábban és tartottak tovább, mint az enyéim.

Alig hagyta el a hajó a Humber-öbölt, szél támadt, és a tenger

vadul hullámzani kezdett. Mivel azelőtt még soha tengeren nem voltam,

testemben szörnyű gyöngeséget és lelkemben iszonyú rémületet éreztem.

Komolyan gondolkozni kezdtem tettemen. Eszembe jutottak szüleim

tanácsai, apám könnyei és anyám rimánkodásai. Lelkiismeretem, mely

akkoriban még nem kérgesedett meg, súlyos szemrehányásokat zúdított

rám.

A vihar egyre erősödött. A hullámok mind magasabbra tornyosultak, bár

meg se közelítették azokat, amelyeket később láttam. Én azonban még

ifjú hajós voltam, tapasztalatokkal nem rendelkeztem, és amit láttam,

éppen elég volt nekem. Elkészültem rá, hogy minden hullám elnyelhet

bennünket, és amikor a hajó zuhant, úgy éreztem, hogy meg sem állunk

a tenger fenekéig. Kétségbeesésemben megfogadtam, hogy hazamegyek

apámhoz, és soha életemben nem teszem hajóra a lábam, ha ép bőrrel

szárazföldre kerülök. Követni fogom apám tanácsait, mert beláttam,

milyen helyes mindaz, amit a csendes életről mondott.

Bölcs és józan gondolataim mindvégig kísértek, amíg a vihar tartott.

Másnap azonban, mikor a tenger kisimu 646e42g lt, kezdtem kissé megszokni a

dolgot. Ennek ellenére egész nap levert voltam, mert tengeribetegségem

még nem múlt el. Estére a szél is elállt, és gyönyörű napszállta

volt. Másnap ugyanígy kelt a nap, és a szélcsendes tenger a szelíd

napfényben olyan gyönyörű látványt nyújtott, amilyent még soha nem

láttam.

Éjszaka mélyen aludtam, gyengeségem elmúlt, vidám voltam, és

kíváncsian néztem a vizet, mely előző nap olyan kegyetlennek és

rémesnek mutatkozott. És nehogy jószándékom gyökeret verhessen

bennem, hozzám lépett barátom, aki az útra csábított.

- Na, Bob -- mondta vállamra ütve --, hogy érzed magad utána?

Fogadjunk, hogy nagyon megijedtél a múlt éjjel attól a kis széltől!

- Hogy kis szél, azt mondod? -- kiáltottam fel. - Iszonyú vihar!

- Vihar? Ó, te bolond! Ezt nevezed te viharnak? Semmi se volt az

egész. Az ilyen kis szélfújás egy jó hajónak meg se kottyan. De

te még egészen zöldfülű vagy, Bob. Gyere, főzzünk puncsot, és akkor

mindent elfelejtesz. Mit szólsz ehhez a szép időhöz?

Egyszóval én is úgy jártam, mint a többi hajós. A puncs elkészült,

én pedig becsíptem. Akkor éjszaka mindent elfelejtettem: nem bántam

az elmúltakat, és nem törődtem jövendőmmel. Ahogy a tenger simasága

visszatért és a vihar elült, úgy rohantak meg régi gondolataim.

Félelmemet és aggodalmamat mintha elnyelte volna a tenger, és vágyaim

visszatérő áramlatában elfelejtettem kétségbeesett fogadalmaimat.

Ha időnként feltámadt bennem a meggondolás, leráztam magamról. Öt

vagy hat nap alatt tökéletes győzelmet arattam lelkiismeretem felett,

mint a fiatalemberek általában, akik elhatározzák, hogy nem törődnek

ilyesmivel.

A hatnapos tengeri utazás után Yarmouth Roadsba értünk. Mivel a

szél ellenkező irányból fújt és a tenger csendes volt, a vihar óta

elég keveset haladtunk. Itt horgonyt kellett vetnünk, mivel a szél

továbbra is ellenkező irányból, vagy délnyugatról fújt. Legalább egy

hétig itt maradtunk. Ez alatt Newcastle-ból számos hajó érkezett a

folyótorkolatba, mert itt szokták megvárni a kedvező szelet, mellyel

felfelé lehet a folyón haladni.

Nem időztünk volna itt sokáig, hiszen a dagály is felvitt volna

minket, de a szél négy vagy öt napig kegyetlenül fújt. Mivel azonban

ezt a helyet alkalmas pihenőhelynek tekintették, a horgony és a

hajókötél pedig jól tartott, az emberek nem sokat törődtek a dologgal.

Úgy töltötték idejüket, ahogy a tengerészek általában: heverészéssel

és mulatozással. Nyolcadik nap reggel azonban erősödni kezdett a szél.

Valamennyi emberünk a vitorlák bevonásával foglalatoskodott, hogy a

hajó jobban kibírja a szelet. Délre a hullámok már magasra csaptak.

Némelyik el is öntötte a hajót. Azt gondoltuk, hogy a horgony is

kiszakad, és a kapitány elrendelte egy másik horgony leeresztését.

Ekkor már borzasztó vihar dühöngött. Észrevettem, hogy a tengerészek

arcán is rémület és iszony tükröződik. Hallottam, hogy a kapitány,

noha a hajó gondja éppen eléggé elfoglalta, nemegyszer felsóhajtott:

- Végünk van, mindnyájan elveszünk.

Az első szélrohamok közben eltompultan feküdtem kabinomban.

Múltkori megbánásom visszatért, de keményen küzdöttem magam ellen.

Azt gondoltam, mostani halálfélelmem is el fog múlni. De mikor a

kapitány elment mellettem, és hallottam kétségbeesett hangját, magam

is borzalmasan megrémültem. Kiugrottam a kabinból, és körülnéztem.

Soha ilyen gyászos látvány nem tárult elém. A hullámok hegymagasságra

emelkedtek, és minden három-négy percben elöntöttek bennünket.

Körös-körül nem láttam egyebet, mint pusztulást. Két közelünkben

levő hajónak tőből letört az árboca a súlyos megterheléstől. A mi

embereink azt kiáltozták, hogy körülbelül egy mérföldnyire egy hajó

elsüllyedt. Két másik hajónak a horgonya kiszakadt, így kisodródtak

a nyílt tengerre. Sorsuk most már a véletlenre volt bízva, mert az

árbocaik eltörtek. A könnyű hajók jobban bírták a vihart és a tengert.

Kettőt vagy hármat mégis elragadott a szél. Egyetlen vitorlájukkal

hihetetlen sebességgel haladtak. Estefelé a kormányos és a

csónakmester arra kérték a kapitányt, hadd vágják le az előárbocot.

Ő azonban nem akart beleegyezni. A csónakmester erősködött, hogy

különben elsüllyed a hajó. Erre a kapitány mégis beleegyezett. Az

előárboc levágása után a főárboc olyan bizonytalanul állt, hogy

kénytelenek voltunk azt is levágni, most már teljesen puszta volt

a fedélzet.

Elképzelhető lelkiállapotom, hiszen kezdő hajós voltam még, és

ilyesmit soha nem éltem át. Pedig még nem is tartottunk a

legrosszabbnál. A vihar dühe fokozódott. Még a tengerészek is

elismerték, hogy soha ilyet nem láttak. Igaz, hogy hajónk erős volt,

de súlyos terhet vitt magával. A tengerészek sűrűn ismételték,

hogy elsüllyedünk. A vihar most már olyan hevesen dühöngött, hogy

olyasminek lehettem tanúja, amit ritka ember láthat: a hajóskapitány,

a csónakmester és a tengerészek egyformán a halálra készültek, és

minden pillanatban várták, hogy alászállunk a tenger fenekére.

Az éjszaka közepén egyik emberünk elkiáltotta magát, hogy léket

kaptunk. Egy másik már azzal a hírrel jött, hogy a víz négy láb

magasan áll a hajó fenekén. Mindenkit a szivattyúkhoz rendeltek.

Ennek hallatára szívem verése is elállt. Az ágyról, amelyen ültem,

háttal lebuktam a kabin padlójára. Társaim azonban felemeltek és rám

förmedtek: hogy ha semmi egyébre nem vagyok jó, szivattyúzni és is

tudok úgy, mint más. A szivattyúkhoz mentem, és teljes erővel munkához

láttam.

Míg ezt csináltuk, a kapitány néhány könnyebb hajót kísért

figyelemmel, melyek nem voltak képesek megbirkózni a viharral.

Ezért kénytelenek voltak kifutni a tengerre, és mellettünk suhantak

el. Elrendelte, hogy vészjelül süssük el az ágyút. Én nem tudtam, ez

mit jelent, és azt gondoltam, hogy darabokra tört a hajó, vagy más

szörnyűség történt. Egyszóval annyira oda voltam, hogy ájultan estem

össze. Ebben a pillanatban azonban mindenki saját életével törődött,

és senki sem volt arra kíváncsi, mi történt velem. A szivattyúhoz más

lépett, engem pedig lábával félretolt. Otthagyott fekve, azt hitte,

hogy meghaltam.

Jó időbe került, míg magamhoz tértem. Tovább dolgoztunk. A víz

azonban egyre növekedett a hajó belsejében, és nyilvánvaló volt,

hogy süllyedünk. Igaz ugyan, hogy a vihar kezdett már csendesedni,

de reménytelennek látszott, hogy elérjük a kikötőt. A kapitány tehát

újabb vészlövéseket adatott le. Egy könnyű hajó megkísérelte, hogy

egy csónakot küldjön segítségünkre, ami elég kockázatos dolog volt. De

jó ideig nem tudtunk a csónakba jutni, pedig a csónak sem maradhatott

sokáig a hajó mellett. Végül az emberek addig eveztek minden erejüket

megfeszítve, és életüket kockáztatva, hogy a mieinket megmentsék, míg

sikerült hozzájuk a hajó farán át egy kötelet bójával együtt átdobni.

Hosszú munka után elkapták ezt az úszó golyót. Mi közel húztuk

mentőinket a hajónk orrához, és valamennyien átszálltunk a bárkába.

Mikor már a csónakban voltunk, céltalannak tartottuk, hogy az ő

hajójukat elérjük. Úgy határoztunk, hogy a part felé evezünk.

Kapitányunk megígérte nekik, hogy a csónak árát megtéríti, ha

összetörne a parton. gy félig evezve, félig sodortatva északi

irányban megközelítettük Winterton Nesst.

Negyedórája lehettünk már a csónakban, mikor tanúi lehettünk, hogy

hajónk elsüllyed. Ekkor értettem meg először igazán, mit jelent ez

a szó. Bevallom, szememet is alig mertem felemelni, mikor a szót

matróztársaim szájából hallottam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a

csónakba raktak -- mert magamtól aligha lettem volna képes belemászni

-- szívem is elhalt bennem. Részben a kiállott félelem gyötört,

részben pedig azok a gondolatok, hogy még mi vár rám.

Miközben így hányódtunk, és embereink nekifeszültek az evezőknek,

hogy a parthoz közelebb vigyük a csónakot -- a parton számos ember

gyűlt össze. Láttuk őket a hullámok tetejéről, mikor a tenger magasba

emelte a csónakunkat. Ide-oda szaladgáltak, hogy segítségünkre

lehessenek, ha megérkezünk. Mi azonban csak igen lassan közeledtünk.

Nem tudtunk partra jutni addig, míg el nem hagytuk a wintertoni

világítótornyot, ahol a szárazföld kissé felfogta a szél erejét.

Itt, noha nem minden nehézség nélkül, mindnyájan biztonságban partra

léptünk. Utána gyalog Yarmouthba mentünk, ahol mint hajótörötteket,

nagy szeretettel fogadtak. A városi hatóság jó szállásokat jelölt ki

számunkra, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig pénzt is adtak,

hogy Londonba juthassunk, vagy vissza Hullba, ha úgy látjuk jónak.

Ha a józan ész győzött volna bennem, akkor Hullba térek vissza,

onnan pedig hazamegyek. Rossz végzetem azonban makacsul hajtott

előre, és én nem ismertem megállást. Józan ítéletem ugyan nemegyszer

hangosan figyelmeztetett, hogy térjek vissza, de ehhez nem volt erőm.

Barátom, aki a kapitány fia volt, és kezdetben erősen ösztökélt,

közben valahogy lehiggadt. Yarmouthba érkezésünk óta csak most,

két-három nap múlva beszéltem vele először, mert különböző helyeken

voltunk elszállásolva. Első látásra úgy rémlett, hogy egész

megjelenése megváltozott. Mélabúsan nézett rám, fejét csóválta, és

megkérdezte, hogy érzem magam. Aztán elmesélte apjának, ki vagyok,

és hogy ezt az utat csak próbaképpen tettem meg. Apja felém fordult,

és igen komoly hangon mondta:

- Fiatalember, magának soha többé nem szabad tengerre mennie. Úgy

tekintse ezt az eseményt, mint nyilvánvaló intelmet. Maga nem

született tengerésznek.

- És ön, uram, sohasem megy többé tengerre? -- kérdeztem.

- Az más. Nekem hivatásom, éppen ezért kötelességem is. De ha maga

ezt az utazást csak próbaképpen csinálta, most kóstolót kapott, mit

várhat, ha makacskodik. És micsoda maga, miért akar tengerre menni?

Erre elmondtam neki eddigi életemet; meghallgatta, aztán hevesen

kitört:

- Mit követtem el, hogy ilyen szerencsétlen alakot vettem hajómra!

Ezer fontért sem vinném magammal, ha újra tengerre szállok.

Aztán lehiggadt, és nagyon komolyan, intő hangon azt tanácsolta,

hogy menjek vissza apámhoz, és ne erőszakoljam pusztulásomat.

- Fiatalember -- mondta --, higgyen nekem: ha nem fordul vissza ezen

az úton, csak bajban és csalódásban lesz része.

Aztán elváltunk. Nemigen tudtam, mit feleljek, és nem is láttam többé.

Hová ment, nem tudom. Még volt zsebemben némi pénz, tehát szárazföldön

Londonba utaztam. Ott is, akárcsak útközben, sokat tusakodtam magammal,

hogy melyik életet válasszam: hazamenjek-e vagy a tengerre.

A szégyen megakadályozta, hogy hazamenjek. Elképzeltem, hogy mennyit

nevetnének rajtam a szomszédok, és hányszor kellene megszégyenülnöm

nemcsak apám, anyám, de mindenki előtt. Azóta többször megfigyeltem,

milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem

szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.

Egy darabig így éltem: nem tudtam, mit csináljak, és milyen életpályát

válasszak. A hazameneteltől még mindig makacsul idegenkedtem. Ám

egy idő múlva elmosódott azoknak a bajoknak az emléke is, amelyekben

részem volt. Ezzel együtt az a halk hang is elhallgatott bennem, amely

a hazatérésre intett. Végre teljesen félretettem ezt a gondolatot, és

elkezdtem utána járni, hogyan mehetnék világgá.

- x -

Második fejezet

Rabszolgaság és menekülés

Az a gonosz befolyás, amely elcsábított az apai háztól és belém

oltotta a kalandok heves és elpusztíthatatlan vágyát, süketté tett

minden intelemmel, sőt apám óhajával szemben is. Ez a vágyakozás volt

az, amely nemegyszer az elképzelhető legesztelenebb vállalkozásra

késztetett. gy kerültem egy hajóra, amely az afrikai partokra

készült. Vagy ahogy a hajósok általában nevezni szokták: a guineai

útra.

Nagy baj volt, hogy ezekbe a kalandokba nem mint hajós kerültem.

Igaz ugyan, hogy akkor valamivel keményebb munkát végzek, de egyúttal

megismerkedem a tengerészkötelességekkel, s lehetett volna belőlem

hajóhadnagy vagy hajóskapitány. Én azonban mindig a rosszabbat

választottam. Mert volt a zsebemben némi pénz, és finom ruhákat

viseltem, mindig utasként vonultam fel a fedélzetre. Nem volt a

hajón semmi dolgom, és nem is tanultam meg semmit.

Londonban először egész jó társaságba kerültem. Ilyen szerencse ritkán

jut osztályrészül a hozzám hasonló, rossz útra tévedt fiatalembereknek.

Megismerkedtem egy hajóskapitánnyal, aki a guineai partokat járta.

Mivel utazásai elég jól sikerültek, újra oda készült. A kapitány

örömét lelte társaságomban, mely abban az időben egyáltalán nem volt

kellemetlen. Mikor hallotta tőlem, hogy kedvem van világot látni,

megkérdezte, hajlandó vagyok-e vele együtt útra kelni. Nem fog semmibe

kerülni, legyek asztaltársa és társalkodója, és ha van kedvem árut

vinni, hasznot is húzhatok a dologból, amennyire a becsület megengedi.

Esetleg talán vihetem is valamire.

Kapva kaptam az ajánlaton. A kapitánnyal szoros barátságot

kötöttem. Becsületes, nyílt ember volt. Vele tettem meg az utat,

és egy kis vagyonkát is vittem magammal, melyet kapitány barátom

önzetlen becsületessége jelentékenyen megnövelt. Körülbelül negyven

fontot fektettem a kapitány tanácsára mindenféle játékszerbe és

csecsebecsébe. A negyven fontot levelezés útján rokonaimtól szedtem

össze. Úgy gondolom, ők vették rá apámat és anyámat, hogy legalább

ennyivel járuljanak hozzá utazásomhoz.

Kalandozásaim közül ezt az egyetlen utazást nevezhetem eredményesnek,

amit teljességgel kapitány barátom jellemének és becsületességének

kell tulajdonítanom. Irányítása mellett tűrhetően megismertem a

mennyiségtant és a hajózás szabályait. Megtanultam, miként kell a

hajó pályáját ellenőrizni, hogy lehet helyét meghatározni, egyszóval

egy csomó olyan dolgot, amit a tengerész embernek tudnia kell. Mivel

kedvét lelte a tanításban, én is szívesen tanultam. Egyszóval a

guineai utazás tett hajóssá és kereskedővé. Ebből a vállalkozásból öt

font és kilenc uncia aranyport hoztam haza, mely Londonba érkezésem

után háromszáz font sterlinget jövedelmezett. A jó üzlet oltotta

belém azt a nyerészkedő szellemet, mely később romlásomat okozta.

De ez az utazás sem járt baj nélkül. Először is majdnem állandóan

beteg voltam, mert a rendkívül forró éghajlat heves lázat okozott.

Ugyanis üzleteinket főleg az afrikai partokon bonyolítottuk le, a

tizenötödik szélességi foktól észak felé.

Elhatároztam tehát, hogy guineai kereskedő leszek. Nagy

szerencsétlenségemre barátom megérkezésünk után meghalt. Én azonban

meg akartam ismételni az utat. Ugyanarra a hajóra szálltam, mint

előzőleg; most a kormányos vezette. Ez volt életem legszerencsétlenebb

vállalkozása. Szörnyű bajokon mentem keresztül.

A legelső az volt, hogy a Kanári-szigetek táján, vagy inkább a

szigetek és az afrikai part között, reggeli szürkületben egy mór [1]

kalózhajó támadott meg bennünket. Kifeszített vitorlával üldözni

kezdett. Mi szintén annyi vitorlát bontottunk ki, amennyit csak

tudtunk, vagy inkább annyit, amennyit árbocaink elbírtak, csak

hogy megmeneküljünk. De láttuk, hogy a kalózhajó nemsokára utolér

bennünket. Felkészültünk tehát a harcra. A mi hajónkon tizenkét

ágyú volt, a gazemberekén pedig tizennyolc.

Körülbelül délután három órakor értek utol. De ekkor tévedésből

keresztbe fordultak felénk, amire mi egyszerre nyolc ágyúból adtunk

rájuk sortüzet. Erre megint eltávolodtak. De tüzelésünket a födélzeten

levő kétszáz ember puskával viszonozta. Egyikünknek sem történt

semmi bajunk, mert mindnyájan fedezék mögött voltunk. A kalózok

új támadásra készültek, mi pedig védekezésre. Most azonban a másik

oldalról támadtak, és hatvanan ugrottak fedélzetünkre. Azonnal

össze-vissza szabdalták vitorláinkat és kötélzetünket. Mi puskákkal,

lőporos csomókkal, meg effélékkel vettük fel velük a harcot, és

kétszer is megtisztítottuk tőlük a fedélzetet. De hajónk most

már képtelen volt a mozgásra. Három emberünk elesett, és nyolc

megsebesült. Kénytelenek voltunk megadni magunkat, és tűrni, hogy

fogolyként szállítsanak Szaleh kikötővárosba.

A bánásmód, amelyben részesültem, nem is volt olyan rossz, mint

ahogy először elképzeltem. Engem nem vittek az uralkodó udvarába,

mint ahogy a többit. A kalózhajó kapitánya megtartott magának.

Rabszolgájává tett, mert fiatal és ügyes voltam, tehát alkalmas a

szolgálatra. Életkörülményeim meglepő változása nagyon elszomorított.

Kereskedőből rabszolgává lettem. Most eszembe jutott apám intelme és

jóslata, hogy nyomorúságban lesz részem, és senki sem segít majd

rajtam. De ez csupán kóstoló volt abból a tömérdek nyomorúságból,

amin még életem folyamán át kellett esnem.

Új gazdám vagy uram hazavitt szállására. Reménykedni kezdtem, hogy

talán majd a tengerre is magával visz. Elképzeltem, hogy a sors talán

összehoz egy spanyol vagy portugál hadihajóval, én pedig visszanyerem

szabadságomat. Reményem azonban csakhamar elpárolgott. Mikor újra

tengerre szállt, engem házában hagyott, hogy kis kertjét gondozzam,

és a rabszolgák szokott munkáját végezzem. De mihelyt kalandozásából

hazatért, azt parancsolta, hogy aludjak kabinjában, és vigyázzak a

hajóra.

Itt szüntelenül menekülésemről ábrándoztam. Törtem a fejemet, mi

lenne ennek legalkalmasabb módja. De semmit sem találtam megfelelőnek.

Egy ember sem volt a közelben, akivel együtt szállhattam volna hajóra.

Pedig mennyire szerettem volna a rabszolgák között egy angolt, írt

vagy skótot találni. Két év telt el így. A képzelődés nemegyszer

magával ragadott, de soha semmi sem bátorított, hogy a gyakorlat

terére lépjek.

Két év múlva körülményeim úgy alakultak, hogy a szabadulás gondolata

ismét tanyát vert fejemben. Gazdám már hosszabb ideje lustálkodott

otthon. Hajóját egyelőre nem készítette útra. Ennek, mint hallottam,

első oka a pénzhiány volt. Szokás szerint hetenként egyszer vagy

kétszer -- szép idő esetén többször is -- kiment a hajó egyik

csónakjával halászni. Ilyenkor a csónakban mindig magával vitt

engem és egy fiatal mórt. Nagyon jól érezte magát társaságunkban.

Én elég ügyes halásznak bizonyultam. Annyira vittem már, hogy néha

egy mórral, aki rokona volt, meg a fiatalemberrel elküldött halászni.

Egyszer egy szép tiszta reggel útnak indultunk. Hirtelen köd

ereszkedett le, amely olyan sűrű volt, hogy a partot teljesen

elvesztettük szemünk elől, noha csak fél tengeri mérföld távolságra

lehetett. Nem tudtuk, melyik irányban kell eveznünk, ezért egész

nap és egész éjjel dolgoztunk. Mikor hajnalodott, azt tapasztaltuk,

hogy ahelyett, hogy a partnak tartottunk volna, kikerültünk a nyílt

tengerre. Legalább két tengeri mérföldre lehettünk a szárazföldtől.

De azért nagy munka és némi veszély árán mégiscsak haza jutottunk.

Reggel ugyanis elég erős szél kerekedett. Amellett szörnyen éhesek

is voltunk.

A szerencsétlenség után főnököm elhatározta, hogy a jövőben majd

jobban vigyáz magára. Mivel birtokában volt hajónk nagy mentőcsónakja,

elhatározta, hogy máskor iránytű és eleség nélkül nem megy halászni.

Megparancsolta tehát a hajóácsnak, aki szintén angol rabszolga volt,

hogy építsen a nagy csónak közepére egy kis fülkét, amilyen a bárkákon

szokott lenni. Legyen mögötte hely a kormány kezelőjének, előtte pedig

a vitorlaigazgatásra. A csónak úgynevezett ürülapocka-vitorlával volt

ellátva. A vitorla alsó szárnyának a keresztrúdja közvetlenül a kabin

teteje fölött csapkodott, amelyet meglehetős alacsonyra építtetett.

Belül csak a heverésző gazda számára, továbbá egy vagy két rabszolgának,

az étkezőasztalnak meg egy kis szekrénynek volt hely, melyben palackot,

kenyeret, rizst és kávét tartott.

A csónakkal sokszor mentünk halászni. Mivel én elég ügyesnek

bizonyultam ebben a mesterségben, sosem indult el nélkülem. Egyszer

két vagy három mórral készült halászni, akik elég rangos személyek

voltak. Úgy rendelkezett tehát, hogy nagyobb rakományt szállítsunk

éjszaka a fedélzetre. Elő kellett készíteni még három puskát is

lőporral és golyóval, mert a halászat mellett még tengeri madarakra

is akart vadászni.

Parancsait végrehajtottam, s másnap reggel vártam őt a tisztára

mosott csónakban. Feltűztem zászlaját, és gondoskodtam mindenről,

ami a vendégek kényelmét elősegíti. Közben főnököm a csónakra jött,

és közölte, hogy vendégei nem jöhetnek, mert valami dolguk akadt.

Megparancsolta, hogy mint rendesen, az emberrel meg a fiúval

menjek halászni, mert barátai a házánál fognak vacsorázni. Azt is

megparancsolta, hogy mihelyt egy kevés halat fogtam, vigyem azonnal

házába. Megígértem, hogy úgy lesz.

Ebben a pillanatban felmerült agyamban minden régebbi gondolatom,

melyet a menekülésről szőttem. Itt van ez a kis csónak, mely az én

parancsnokságom alatt áll! Mikor gazdám elment, készülődni kezdtem,

de nem a halászatra, hanem az útra. Nem tudtam, de nem is nagyon

töprengtem rajta, hogy merre fordítsam a kormányt. Egyetlen vágy

fűtött: hogy erről a helyről elkerüljek.

Első csínyem az volt, hogy a mórral ennivalót hozattam a fedélzetre.

Közöltem vele, hogy nekünk tilos urunk kenyeréből enni. Bólintott,

hogy ez így van. Aztán hozott egy kosár kétszersültet, és három kancsó

friss vizet is a csónakba. Tudtam, főnököm merre tartja az italos

ládát, melyet bizonyára szintén angol hajóról zsákmányolt. Amíg a mór

a parton tartózkodott, ezt is a csónakba vittem, mintha már előbb

odakészítettük volna urunk számára. Vittem továbbá egy nagy darab

méhviaszt is a fülkébe, legalább negyed mázsát nyomhatott, továbbá egy

csomag cérnát vagy zsineget, egy baltát, egy fűrészt, egy kalapácsot.

Tudtam, mindennek nagy hasznát vehetem, különösen a viasznak, amiből

gyertyát készíthetek.

Egy második félrevezető fogással is éltem. Együgyűségében ezt se

vette észre. Izmailnak hívták, de általában csak Muleynek, vagy

Moelynek nevezték.

- Moely -- kiáltottam --, urunk puskái a csónak fedélzetén vannak.

Nem hoznál lőport meg golyókat? Talán néhány madarat is lőhetnénk.

- Igen -- felelte --, majd hozok.

Hozott is egy nagy bőrtarisznyában legalább másfél font vagy talán még

több lőport, egy másikban pedig öt vagy hat font súlyú golyót. Mindezt

a csónakba raktuk. Közben gazdám fülkéjében is találtam valamennyi

puskaport; ezzel megtöltöttem az egyik korsót, melynek tartalmát előbb

egy másikba ürítettem. Most már minden szükségessel el voltunk látva.

Tehát kivitorláztunk a kikötőből halászni.

A kikötő bejáratánál levő erődítménynél tudták, kik vagyunk, és nem

is törődtek velünk. Mindig legalább egy mérföldnyire eltávolodtunk

a kikötőtől, mielőtt behúztuk vitorláinkat, és halászni kezdtünk. A

szél északkeletről fújt, ami nem volt éppen ínyemre. Déli szél esetén

ugyanis bizonyára elértük volna a spanyol partokat, és befuthattunk

volna Cadiz öblébe. De akármerről is fújt a szél, nem bántam.

Elhatároztam, hogy elmegyek erről a szörnyű helyről, és a többit

a sorsra bízom.

Egy darabig halásztunk, de semmit sem fogtunk. Ha a horgomra hal

akadt, nem húztam fel, hogy a mór meg ne lássa, vagy pedig azt

mondtam:

- Ez nem lesz jó, a gazdánk nem szereti az ilyet. Menjünk tovább.

Ő semmi rosszra nem gondolt. Beleegyezett, a csónak elejébe ült, és

kifeszítette a vitorlát. Én a kormányt fogtam, és úgy vezettem a

hajót, hogy legalább egy mérföldnyire távolodjunk a parttól. Aztán

tettem, vettem, mintha halászni akarnék. Átadtam a fiúnak a kormányt,

és odaléptem, ahol a mór állt. Színleltem, mintha mögötte valamiért

lehajolnék. Ekkor hirtelen átfogtam a derekát, és belöktem a tengerbe.

Azonnal felbukott, mert kitűnő úszó volt. Könyörögni kezdett, vegyem

be a csónakba, és kijelentette, hogy a világ végére is eljönne velem.

Olyan gyorsan úszott utánunk, hogy bizonyára utolér, mert csak lassú

szél fújt. Erre a kabinba léptem, megragadtam az egyik puskát, ráfogtam,

és kijelentettem, hogy eddig semmi rosszat nem tettem neki, és ha

csendben marad, ezután se lesz baja.

- Elég jól úszol -- mondtam --, hogy elérd a partot, és a tenger

is nyugodt. Igyekezz visszajutni a partra, akkor nem bántalak. De

ha a csónak közelébe merészkedsz, golyót röpítek a fejedbe, mert

én szabadulni akarok.

Erre megfordult, és elkezdett a part felé úszni. Nincs kétségem, hogy

könnyűszerrel elérte, mert kitűnő úszó volt.

Mikor némi távolságba kerültünk tőle, a fiúhoz fordultam, akit

különben Xurynak hívtak.

- Xury, ha hűséges leszel hozzám, nagy embert csinálok belőled. De

ha azt látom képedről, hogy hűtlen vagy, téged is a tengerbe doblak.

A fiú rám mosolygott, és olyan ártatlan arcot vágott, hogy lehetetlen

volt nem bízni benne. Hűséget esküdött, és megígérte, hogy követ a

világ végére is.

Míg az úszó mórt láttam, mindaddig a szél ellen kormányoztam a csónakot.

Azt a látszatot akartam kelteni, mintha a gibraltári szoros felé

igyekeznék.

Mihelyt alkonyodni kezdett, megváltoztattam az irányt, és egyenesen

délkelet felé vitorláztam, hogy minél közelebb maradjak a parthoz.

Most már friss szél fújt, és a tenger is sima volt. Azt hiszem, másnap

délután három óra tájban, mikor először jutottam a part közelébe, nem

kevesebb, mint százötven mérföldnyire lehettem Szalehtől délre. Ez már

jóval túl lehetett a marokkói szultán birodalmán, mert ember sehol nem

mutatkozott a parton.

Én azonban annyira féltem a móroktól, és annyira aggódtam, hogy a

kezükbe kerülhetek, hogy nem álltam meg, nem mentem ki a partra, sőt

horgonyt se vetettem. A szél iránya állandó maradt, én pedig öt napig

hajóztam változatlan elszántsággal. Aztán a szél iránya is megfordult.

Ekkor már joggal következtettem arra, hogy üldözőim, ha egyáltalán

utánam jöttek, lemondtak további terveikről. Kimerészkedtem tehát a

partra, és horgonyt vetettem egy kis folyó torkolatában. De hogy

melyikében, nem tudom. Ugyanígy fogalmam sem volt a földrajzi

szélességről, a földről vagy a népről, ahová érkeztem.

Nem láttam embereket, de nem is nagyon óhajtottam. Elsősorban friss

vízhez szerettem volna jutni. A torkolatban este kötöttünk ki, és

úgy határoztunk, hogy partra úszunk, mihelyt besötétedik. Akkor majd

felderítjük a vidéket. De mikor alkonyodott, szörnyű morgó és üvöltő

hangokat hallottunk. Nem tudtuk, miféle állattól származnak, de

szegény fiú majd meghalt a félelemtől, és könyörgött, hogy virradat

előtt ne szálljunk partra.

- Jól van Xury, akkor nem megyünk. De lehetséges, hogy holnap

emberekkel találkozunk, akik talán az oroszlánoknál is rosszabbak.

- Akkor adunk nekik puskalövés -- mondta Xury nevetve --, csináljuk

őket futni.

gy törte Xury az angolt, mikor velünk, rabszolgákkal beszélt. Én

nagyon örültem, hogy ilyen vidám, s adtam neki gazdánk palackjából

egy jó korty italt. Xury tanácsa különben jó volt, és el is fogadtam.

Horgonyt vetettünk, és egész éjjel csendben maradtunk. Én figyeltem,

mert nem tudtam aludni. Ugyanis két vagy három órán át óriási

vadállatok mászkáltak a közelben (a nevüket nem tudom). Lejöttek

a tengerpartra, becsúsztak a vízbe, lubickoltak, és szemlátomást

gyönyörűséget találtak a hűsölésben. Olyan utálatos üvöltő hangokat

hallattak, amihez hasonlót soha életemben nem hallottam.

Xury szörnyen rettegett; bevallom, magam is. Különösen akkor, mikor

az egyik otromba teremtés úszva megközelítette a csónakot. A sötétben

alakját nem tudtuk kivenni, de üvöltéséből azt következtettük, hogy

óriási állat lehet. Xury azt állította, hogy oroszlán. Lehet, hogy

az is volt. A fiú könyörögni kezdett, hogy vonjuk fel a horgonyt, és

menjünk el innen.

- Azt már nem, Xury -- feleltem --, legföljebb meghosszabítjuk a

kötelet, és kimegyünk a tengerre. Oda már nem jönnek utánunk ezek

az állatok.

Alighogy kimondtam, az állat már körülbelül két evező távolságra

közelítette meg csónakunkat. Ekkor a kabinba mentem, kihoztam egy

puskát, és rálőttem. Rögtön megfordult, és a part felé úszott.

Lehetetlen leírni azt a szörnyű zajt, azt az összevissza üvöltést

és ordítást, melyet a part szélén, majd beljebb a szárazföldön a

puskalövés okozott. Nem tévedek, ha úgy vélem, hogy azelőtt még

soha nem hallottak ilyesmit. Kalandunk meggyőzött róla, hogy éjjel

nem szállhatok partra. Viszont az már más kérdés, hogy nappal

megkísérelhetem-e, mert legalábbis olyan rossz a vadak kezébe

esni, mint a tigrisek vagy oroszlánok körmei közé kerülni.

De bármiként állt a dolog, mindenképpen partra kellett mennünk vízért,

mert már egy csepp sem volt a korsókban. Xury kijelentette, hogy ő

szívesen kimegy a partra a korsóval, hogy vizet keressen, ha kívánom.

Megkérdeztem tőle, miért akar kimenni? Mért ne mennék én, és miért ne

maradna ő a csónakban? A fiú feleletében annyi ragaszkodás volt, hogy

mindörökre megkedveltem.

- Ha vademberek jönni, megenni engem, te elmenni.

- Rendben van, Xury, akkor megyünk mind a ketten. Ha pedig vademberek

jönnek, megöljük őket; akkor egyikünket sem ehetik meg.

Adtam Xurynak egy darab kétszersültet és egy korty szíverősítőt

az említett italos ládából. Aztán olyan közel vittük a csónakot a

parthoz, ahogy jónak láttuk, és kigázoltunk a partra. Nem vittünk

magunkkal egyebet, csak fegyverünket és a két üres korsót.

Nem akartam szem elől téveszteni a csónakot, mert attól féltem,

hogy esetleg a vadak kenuikkal leereszkednek a folyón. A fiú azonban

egy mérfölddel beljebb a szárazföldön meglátott egy lapályosabb

helyet. Egész addig elkószált, majd láttam, hogy felém rohan. Azt

hittem, a vadak üldözik, vagy valamilyen ragadozó állat ijesztette meg.

Rohantam, hogy segítségére siessek. De közelébe érve láttam, hogy

egy állat lóg a válláról. Nyúlhoz hasonlított, bár a színe és lábának

alkata más volt. Eldicsekedett, hogy sikerült lelőnie. Nagyon örültünk

a zsákmánynak; húsa valóban ízletes volt. Még nagyobb örömünkre

szolgált azonban, hogy Xury jó ivóvizet talált, közben pedig nem

találkozott vadakkal.

Később rájöttünk, hogy nem kellett volna olyan sokat fáradni a víz

miatt, mert amikor a folyó árja leapadt, valamivel feljebb egy kis

friss vizű csermelyt találtunk. Megtöltöttük korsóinkat, lakomát

csaptunk a nyúlból, és indulásra készültünk, miután emberi nyomot

nem fedeztünk fel a parton.

Előbbi utamból tudtam, hogy a Kanári-szigetek és a Zöldfok-szigetek

nincsenek messze ettől a parttól. De mivel műszereim nem voltak,

nem tudtam megállapítani, milyen szélességi fokon vagyunk. Ellenkező

esetben könnyen megtaláltam volna ezeket a szigeteket. De reménykedtem,

hogy előbb-utóbb belekerülök abba az útvonalba, amerre az angol

kereskedelmi hajók járnak, és akkor feltétlenül találkoznom kell

valamelyikkel, amelyik felvesz bennünket.

Megközelítő számítás szerint jelenlegi tartózkodási helyem a marokkói

szultán birodalma és a néger föld között feküdt. Itt lakatlan sivatag

terült el, legfeljebb ragadozók élnek rajta. A négerek a móroktól való

félelmükben délre húzódtak, a mórok pedig, bizonyára kopársága miatt,

nem méltatták arra, hogy letelepüljenek. És valószínűleg mindnyájan

kerülik a tömérdek tigris, oroszlán, leopárd és egyéb vadállat miatt.

A mórok csak vadászni jönnek ide, de akkor valóságos hadsereggel.

Legalább két-háromezren szoktak lenni. És valóban: majdnem ezer

mérföldön át csak sivatagos partot láttunk, és nem hallottunk egyebet,

mint a vadállatok ordítását.

Egyszer vagy kétszer látni véltem a Teneriffai-csúcsot a Kanári-szigeteken.

Nagy kedvem lett volna eljutni odáig. Kétszer is megpróbáltam, de az

ellenszél mindig visszakergetett. A tenger is túlságosan hullámos volt

járművem számára. Tehát eredeti elhatározásomhoz híven a part közelében

maradtam.

Azután útközben még többször szálltunk partra vízért. Egy ilyen

alkalommal hajnaltájban egy kis földnyelv alatt vetettünk horgonyt,

mely elég meredeken emelkedett ki a tengerből. Minthogy dagály volt,

mélyebben be akartunk jutni a kontinensre. Ekkor Xury, akinek úgy

látszik, nálam jobb szeme volt, azt súgta, hogy menjünk távolabb a

parttól.

- Ott, ott fekszik egy szörnyű állat a dombon, mélyen alszik.

Odanéztem, s egy hatalmas oroszlánt pillantottam meg, mely a domb

árnyékában pihent.

- Xury -- mondtam --, menj ki a partra, és öld meg.

- Én megölni! Ő megesz egy szájjal -- mondta ijedten. Úgy akarta

mondani, hogy egy falásra.

Erre én egy szót se szóltam, intettem neki, hogy maradjon csendben,

fogtam legnagyobb puskánkat, mely ágyúnak is beillett, megtömtem

lőporral és golyóval, majd félretettem. Aztán megtöltöttem egy másikat

is két golyóval, úgyszintén a harmadikat is öt kisebbel. Hosszan

megcéloztam a fejét. De úgy feküdt, hogy lábát az orra elé dugta.

A golyó tehát lábszárcsontjába talált, és szétroncsolta. Ordítva

felugrott, de törött lába miatt újra visszaesett. Aztán három lábra

állt, és szörnyen üvöltött. Ehhez hasonlót még sosem hallottam.

Meglepett, hogy nem a fejét találtam. Azonnal újabb lövést adtam

le a második puskából. Nyögve összeesett, de még mindig vergődött.

Ekkor Xury nagy bátran kikéredzkedett a partra.

- Menj csak -- mondtam, mire ő kezében a kisebb puskával átgázolt

a vízen, és az állat mellé érve, fülébe lőtt. Ettől vége volt.

Vadászatunk azonban nem juttatott eleséghez. Én sajnáltam az

elpazarolt puskaport. Xury azonban kijelentette, hogy valamit

mégiscsak megment belőle. Kérte, adjam kezébe a baltát.

- Miért, Xury? -- kérdeztem.

- Levágni a fejét -- mondta.

Azonban sehogy sem boldogult az állat fejével. Tehát a lábát vágta

le, és magával hozta a csónakba. Valóban óriási példány volt. Én

arra gondoltam, talán a bőrét mégis megmenthetjük, és esetleg később

hasznát vehetjük. Elhatároztam, hogy megnyúzzuk. Xuryval együtt

munkához láttunk. Kiderült, hogy ezt ő jobban értette, mert én

bizony elég kontárul dolgoztam. Egész napunk azzal telt el, hogy az

állatot nyúztuk, de végül elkészültünk vele. Bőrét a kabin tetejére

terítettük, ahol a napon két nap alatt megszáradt. Később aztán

fekvőhelyemül szolgált.

- x -

[1] Mór -- Észak-Afrika arab és berber lakosságának régebbi elnevezése

Harmadik fejezet

Hajótörés a lakatlan szigeten

Ez után a pihenő után elindultunk déli irányban, és tíz vagy tizenkét

napot haladtunk. Az élelmiszerrel nagyon takarékosan bántunk, mert

erősen fogyott. A partra sem mentünk többször, csak amikor kénytelenek

voltunk friss vizet hozni. Tervem az volt, hogy a Gambia- vagy

Szenegál-folyókon túl elérjük a Zöld-fokot, ahol reményünk lehet

arra, hogy európai hajóval találkozzunk; más választásom nem volt:

mert vagy megtalálom a szigeteket, vagy pedig elpusztulok a négerek

közt.

Tudtam, hogy ezt a fokot, vagy ezeket a szigeteket minden európai

hajó érinti, mely akár a guineai partokra vagy Brazíliába, akár

Kelet-Indiába veszi útját; szóval egy gondolatra tettem fel sorsomat:

hogy vagy hajóra találok, vagy elpusztulok.

Mikor már több mint tíz nap óta elhatározásomhoz tartottam magamat,

meggyőződtem róla, hogy a föld, amerre haladok, lakatlan. Elvitorlázva,

két vagy három helyen láttunk a parton embereket, akik megbámultak

minket. Megfigyeltük, hogy meglehetősen feketék és meztelenek. Egyszer

kedvem lett volna partra szállni és találkozni velük; de Xury sokkal

óvatosabb volt nálam, és azt mondta:

- Nem menni, nem menni.

Ennek ellenére a part közelébe kormányoztam a bárkát, hogy

beszélhessek velük, ők pedig jó darabon együtt rohantak a parton.

Megfigyeltem, hogy fegyver nem volt a kezükben, egy kivételével.

Ez egy hosszú, vékony nyársat tartott, amelyet Xury lándzsának

nevezett. Elég messzire és jól lehetett célba dobni vele. Noha jókora

távolságban voltunk tőlük, jelekkel úgy-ahogy megértettük egymást.

Különösen azt próbáltam jelezni, hogy ennivalóra van szükségem; ők

erre arra kértek, állítsam meg a hajómat, és szereznek élelmet. Én

leeresztettem vitorlámat, közülük pedig kettő elrohant, s alig fél

óra múlva visszatért. Két darab szárított húst és kevés gabonát hoztak

magukkal, olyat, amilyen a földjükön terem. Mi egyikről sem tudtuk,

micsoda. Mégis szívesen elfogadtuk volna, de hogy miképpen jussunk

hozzá, az már nehezebb feladat volt. Nem akartam megkockáztatni, hogy

a partra kimenjek hozzájuk, és ők is nagyon féltek tőlünk. Végül

megtaláltuk a biztonságos módot: ugyanis kivitték a partra, és

letették, aztán messzire eltávoztak. Ezalatt mi a fedélzetre

szállítottuk az ételt. Aztán ismét közel jöttek.

Köszönetet intettünk nekik, mert egyebet nem tudtunk adni; de

rövidesen alkalom kínálkozott, hogy csodálatos módon lekötelezzük

őket. Mert miközben vesztegeltünk, két hatalmas állat rohant a partra.

Úgy láttuk, hogy az egyik dühösen kergeti a másikat a hegyek felől

a part felé. Észrevettük, hogy az emberek rettenetesen megrémültek,

különösen a nők. Csak a lándzsás ember nem futamodott meg, de a

többi igen.

Azonban a két állat egyenesen a vízbe rohant; nem is törődtek a

négerekkel, hanem a vízben úszkálni kezdtek, mintha csak szórakozni

jöttek volna ide. Végül egyikük közelebb jött a csónakunkhoz, mint

vártam. Én azonban felkészültem erre, mert megtöltöttem a puskámat,

s megparancsoltam Xurynak, helyezze a többit is tűzkész állapotba.

Mikor az úszó állat egészen a közelbe ért, tüzeltem. A lövés a fejét

találta. Rögtön a vízbe bukott, aztán újra felemelkedett, ide-oda

dobálta magát, mintha az életéért harcolna, ami igaz is volt. Majd a

part felé úszott. De még mielőtt elérte volna, a halálos sebesülésbe

belepusztult.

Lehetetlen kifejezni, hogy puskám zajára és tüzére milyen ijedtség

fogta el szegény fekete teremtéseket. Néhányan szinte szörnyethaltak

félelmükben, és a rémülettől ájultan lehanyatlottak. De mikor látták,

hogy az állat meghalt, és elmerült a vízben, én pedig integetek nekik,

hogy jöjjenek a partra, megemberelték magukat, és elkezdték keresni

a tetemet. A vére vezetett nyomra, mert pirosra festette a vizet.

Kötél segítségével a partra húzták. Úgy láttam, igen érdekes, foltos,

csodálatosan szép leopárd volt; a négerek az ámulattól égnek emelték

a kezüket, mert nem tudták, mivel öltem meg az állatot.

A másik a puska kicsapó tüzétől és zajtól megrémülve a partra úszott,

és egyenesen a hegyekbe rohant, ahonnan jött; olyan távol volt, hogy

nem tudtam megállapítani, micsoda. Láttam, hogy a négerek szeretnék

megenni az állat húsát, hát kegyesen megengedtem nekik. Mikor jelekkel

beleegyezésemet adtam, igen hálásak voltak. Rögtön munkához láttak.

Noha nem volt késük, egy éles fadarabbal olyan ügyesen, sőt még

ügyesebben nyúzták le a bőrét, mint ahogy mi a késsel tudnánk.

Megkínáltak a hússal, de én vonakodtam elfogadni. Integettem, hogy

legyen az övék. Viszont jeleztem, hogy igényt tartok a bőrre. Nagyon

szívesen odaadták, sőt ráadásul még ennivalót is hoztak, melyet nem

ismertem ugyan, de mégis elfogadtam. Aztán jelt adtam, hogy vízre

van szükségem, és felemeltem egyik korsómat, felfordítva, hogy lássák,

hogy üres. Azt is jeleztem, hogy szeretném megtölteni. Erre rögtön

kiáltozva hívták még néhány társukat. A parton csakhamar két asszony

jelent meg, akik agyagból készült, és úgy gondolom, napon kiszárított

edényt hoztak. Miként az előbb, ezt is letették, én pedig elküldtem

Xuryt a korsókkal a partra. Mind a hármat vízzel tele hozta vissza.

El voltam hát látva gyökerekkel és gabonával, továbbá vízzel.

Barátságos négereimtől elbúcsúztam, és körülbelül tizenegy napig

haladtam előre anélkül, hogy a partot megközelítettem volna. Egyszer

csak észrevettem, hogy a szárazföld messze benyúlik a tengerbe,

előttem mintegy négy vagy öt mérföldnyire. Mivel a víz nyugodt volt,

a helyet alkalmasnak találtam, hogy kimenjek a nyílt tengerre. Viszont

két vagy három mérföldnyire a másik oldalon szintén szárazföldet

vettem észre. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal elértem

a Zöld-fokot és azokat a szigeteket, melyeket Zöldfok-szigeteknek

hívnak. A szigetek persze meglehetősen messzire voltak, és nem tudtam

elhatározni magam, mit tegyek. Mert ha a szél elkap, egyiket sem

érhetem el.

Hogy töprengjek, beléptem a fülkébe, és leültem; Xuryt állítottam a

kormány mellé. Egyszer csak hirtelen hallom a fiú kiáltását:

- Uram, uram, hajó vitorlával!

Szegény fiú szinte magánkívül volt, mert azt hitte, hogy gazdájának

valamelyik hajója üldöz bennünket. Én azonban jól tudtam, hogy sokkal

messzebb vagyunk, hogysem utolérhetnének. Kiugrottam a fülkéből, és

rögtön azt is láttam, hogy portugál hajóról van szó: mindebből arra

következtettem, hogy négerekért megy a guineai partokra. De mikor

irányát megfigyeltem, beláttam, hogy más célja lehet, és nincs

szándékában a part felé közeledni. Erre minden erőmet megfeszítve

nekivágtam a tengernek, mert szerettem volna érintkezésbe jutni

velük.

De úgy találtam, minden vitorlám kevés ahhoz, hogy az útjukba

kerüljek. Féltem, hogy tovább mennek, mielőtt jelt adhatnék nekik.

S mikor már majdnem elfogott a kétségbeesés, azt hiszem, talán

messzelátó segítségével észrevették, hogy egy európai csónak úszik

a vízen; talán valamely elsüllyedt hajó maradványa. Leeresztették

vitorlájukat, hogy utolérhessem őket. Annyira felbátorodtam, hogy

kilőttem puskámat. Ők később elmondták, hogy füstjét látták, de a

hangját nem hallották. Jeladásom után türelmesen várakoztak, és

körülbelül három óra múlva a fedélzeten voltam.

Megkérdezték portugálul, spanyolul és franciául, hogy ki vagyok, de

nem értettem őket. Végül egy skót tengerész jelent meg a fedélzeten,

és megszólított. Kérdésére elmondtam, hogy angol vagyok, és a mórok

rabszolgaságából szöktem meg, Szalehből. Erre felszólítottak, hogy

lépjek a fedélzetre, s nagyon szívesen elhelyeztek a hajón minden

holmimmal együtt.

Mindenki elképzelheti, milyen végtelenül örültem szabadulásomnak,

mert úgy gondoltam, hogy nyomorúságos és reménytelen helyzetemnek

vége van. Hála fejében azonnal felajánlottam mindenemet a kapitánynak.

Ő azonban nagylelkűen kijelentette, hogy semmit sem fogad el tőlem,

sőt mindenemet megkapom, mihelyt megérkezünk Brazíliába.

- Azért mentettem meg, mert arra gondoltam, milyen boldog lennék én

is hasonló helyzetben. Fordulhat még úgy a sorsom, hogy én is leszek

ilyen bajban. Mellesleg -- jegyezte meg --, ha önt Brazíliába vinném,

olyan földre, amelyik hazájától messze van, és útiköltség címén

elvenném mindenét, ön ott éhen veszne. Vagyis, egyszerűen azt az

életet venném el öntől, amit visszaadtam.

Nemcsak szavaiban volt nagylelkű, hanem tetteiben is. Megparancsolta

a tengerészeknek, hogy ne nyúljanak semmihez, ami az enyém. Mindent

a saját fülkéjébe vitetett, és pontos leltárt adott a tárgyakról, még

a három agyagkorsóról is.

Ami a csónakomat illeti, igen jó darab volt; miután a kapitány

megtekintette, felajánlotta, hogy megveszi hajója számára, és

megkérdezte, mit kérek érte. Kijelentettem, hogy miután olyan

nagylelkű volt hozzám, semmit sem kérek a csónakért, hanem ingyen

engedem át neki. Erre írást adott, hogy Brazíliában egyenlítsék ki

az árát, továbbá 60 pezetát ajánlott fel Xuryért, amit én nem voltam

hajlandó elfogadni. Nem mintha nem engedtem volna át szívesen a

kapitánynak, de nem volt szívem megfosztani szabadságától szegény

fiút, aki olyan hűségesen mellettem állt. Mikor közöltem vele okaimat,

felajánlotta, hogy átveszi a fiút, és tíz év múlva felszabadítja.

Maga Xury is hajlandónak mutatkozott, tehát átadtam a kapitánynak.

Brazília felé nagyszerű utunk volt, s körülbelül huszonkét nap múlva

érkeztünk meg a Todos los Santos-öbölbe. Miután így újra megmenekültem

nyomorúságomból, töprengeni kezdtem, mihez kezdjek.

Nem lehetek elég hálás azért a nagylelkű bánásmódért, amelyben a

kapitány részesített. Semmit sem fogadott el útiköltség fejében,

viszont húsz dukátot fizetett a leopárd bőréért és negyvenet az

oroszlánéért, továbbá gondoskodott róla, hogy mindent pontosan

megkapjak, amit átvett tőlem. Amit hajlandó voltam eladni, szintén

megvásárolta tőlem, így a korsóimat, két puskámat, a viasz maradványát,

mert a többiből mécsest csináltam: egyszóval kétszázhúsz pezetát

kaptam a rakományomért, és ezzel az összeggel szállhattam partra

Brazíliában.

Rövid idő múlva elszegődtem egy hozzá hasonlóan becsületes ember

cukornádültetvényére. Egy ideig ott maradtam, és megismerkedtem a

cukornádültetés és a cukorkészítés furfangjaival. Mikor láttam,

milyen jól élnek az ültetvényesek, és milyen gyorsan meggazdagodnak,

elhatároztam, hogy én is közéjük állok, ha megkapom a letelepülési

engedélyt. Ezenkívül szerettem volna módot találni arra, hogy

hozzájuthassak Londonban hagyott pénzemhez. Tehát miután a honosító

levelemet megkaptam, annyi földet vásároltam, amennyire pénzemből

telt, és elkezdtem terveket szőni.

Volt egy lisszaboni portugál szomszédom, aki azonban angol szülőktől

származott. Wellsnek hívták, és a helyzete hasonlított az enyémhez.

Azért nevezem szomszédomnak, mert az ő ültetvénye volt legközelebb

az enyémhez. Nagyon szívélyesek voltunk egymáshoz. Ő is hasonlóan

kevés pénzzel rendelkezett, és körülbelül három évig inkább csak

élelmiszereket termesztettünk. De kezdtük összeszedni magunkat, és

a föld is rendbe jött. Harmadik évben már dohányt is ültettünk, és a

következő év folyamán jókora földet vetettünk be cukornáddal. Jobban

éreztem, mint valaha, hogy segítségre lenne szükségünk.

Elgondolkoztam, hogy mindezt hazámban is megtehetném, barátaim közt,

és akkor nem kellene itt lennem ötezer mérföldnyi távolságban --

idegenek és vadak között. S egyre inkább bánkódtam sorsomon. Senkivel

nem beszélhettem, legfeljebb hébe-hóba a szomszédommal. Két kezem

munkájából éltem. És már akkor úgy éreztem magam, mint a lakatlan

szigetre került ember, aki teljesen önmagára van utalva.

A hajó kapitánya, aki megmentett, közben visszaérkezett. Levelet

adtam neki, hogy elhozza Angliában hagyott pénzemet. Ebben megírtam

rabszolgaságomat, menekülésemet, találkozásomat a tengeren a portugál

kapitánnyal, viselkedésének emberségességét, jelenlegi állapotomat és

azt, hogy mire van szükségem.

Miután a derék kapitány Lisszabonba érkezett, módot talált rá, hogy

egy ott tartózkodó angol kereskedővel mindent elhozasson. A londoni

kereskedő a száz fontot angol javakba fektetve elküldte Lisszabonba

a kapitányhoz, s ő el is hozta nekem Brazíliába.

Mikor a rakomány megérkezett, egyszerre gazdag embernek képzeltem

magam. Oda voltam az örömtől. A következő évben az ültetvényen nagy

eredményeket értem el. Ötven bálával több dohányt termeltem, mint

amennyit szomszédaimmal el tudtam cserélni. Mikor így vagyonosodni

kezdtem, a fejem zsongani kezdett a tervektől. Négyévi brazíliai

tartózkodásom alatt felvirágoztattam ültetvényemet. Nem csupán

az ország nyelvét tanultam meg, hanem ültetvényes társaimmal is

ismeretséget kötöttem, sőt a San-Salvador-i kereskedőkkel is. Miközben

közöttük forgolódtam, gyakran beszéltem nekik a guineai partokon tett

utazásomról. Arról, hogyan kereskednek ott a négerekkel, és hogy

semmiségekért -- mint amilyenek a játékszerek, kések, ollók, színes

üvegek meg effélék -- nem csupán aranyport, fűszert, elefántcsontot,

hanem még négereket is lehet vásárolni a brazíliai ültetvényekre.

Mikor ezekről a dolgokról beszéltem, mindig igen figyelmesen

hallgattak, különösen akkor, ha a négerkereskedésre fordult a szó,

ami abban az időben már komoly állami üzlet volt.

Történetesen éppen néhány ismerős kereskedő és ültetvényes

társaságában voltam, és igen komoly formában meséltem ezekről a

dolgokról. Másnap reggel aztán hárman felkerestek, és elmondták,

hogy nagyon érdekelte őket az, amiről a múlt éjszaka szólottam,

és szeretnének titkos ajánlatot tenni nekem. Miután titoktartást

ígértem, előadták, hogy szándékukban áll felszerelni egy Guineába

induló hajót. Nekik is ültetvényeik vannak, akárcsak nekem, és semmi

annyira nem hiányzik ottan, mint a rabszolga. Ez olyan üzlet, amit

nem lehet nyilvánosan űzni, mert négereket csak állami közvetítéssel

szabad eladni. Éppen ezért elhatározták, hogy saját maguk hoznak ide

négereket, és elosztják egymást közt, az ültetvényeken. Megkérdezték,

hajlandó vagyok-e átvenni a vezetést, aminek fejében pénzbefektetés

nélkül ugyanannyi négert kapnék, mint ők.

Én pedig, aki önmagam legnagyobb ellensége voltam, nem tudtam

ellenállni az ajánlatnak. Kijelentettem, hogy szívvel-lélekkel velük

vagyok, ha távollétem alatt gondját viselik az ültetvényemnek, és

hagyatkozásom értelmében intézkednek vele, ha szerencsétlenség érne.

Erre kötelezték magukat. Én elkészítettem a végrendeletemet, melyben

halálom esetére az ültetvényemet és egyéb javaimat mint általános

örökösre, a kapitányra hagyom, aki életemet megmentette, olyan

formában, hogy felét megtarthatja magának, másik felét pedig

eljuttatja rokonaimnak, Angliába.

Mikor így mindent elrendeztem, a hajót felszereltük, megraktuk

teherrel, és 1659. szeptember 1-én, szerencsétlen órában, a fedélzetre

szálltam társaimmal együtt. Épp nyolcadik évfordulója volt annak,

hogy dacolva apám tekintélyével és fittyet hányva saját érdekeimnek,

elhagytam a szülői házat.

Hajónk körülbelül 120 tonnás volt, hat ágyúval. Tizennégy matróz volt

rajta, továbbá a kapitány, a segédkapitány és magam. A fedélzeten nem

vittünk sok terhet, legfeljebb olyan apróságokat, amelyek alkalmasak a

négerekkel folytatott cserekereskedésre, tehát üveggyöngyöt, színes

cserepeket, kagylókat és más semmiségeket, különösen apró távcsöveket,

késeket, ollókat, baltákat, meg efféléket.

Aznap, mikor hajóra szálltunk, rögtön kibontottuk a vitorlákat, mert

a szél északnak fújt. Az volt a szándékunk, hogy akkor fordulunk az

afrikai partok felé, mikor elértük a tíz vagy tizenkettedik északi

szélességi fokot. Abba az irányba vitt bennünket az áramlat is. Az

időnk igen jó volt, csupán a meleg kínzott egészen a San Augustino-fok

magasságáig. Onnan kezdve nekivágtunk a nyílt tengernek, szemünk

elvesztette a szárazföldet, és úgy vettük az irányt, mintha a Fernando

de Noronha-szigetre készülnénk. Ebben az irányban haladtunk mintegy

tizenkét napig, és megfigyeléseim szerint az északi szélesség hét

fok huszonkét percén lehettünk, mikor egy hatalmas szélvihar egészen

eltérített útirányunktól.

Délkeletről indult el, északnyugatnak tartott, és aztán északkeleten

állapodott meg. Ebből az irányból olyan hatalmas erővel fújt, hogy

tizenkét napon át semmi egyebet nem tehettünk, mint rábíztuk magunkat,

és hagytuk, hogy az ár maga előtt hajtson, amerre a sors és a szél

ereje kormányoz. Mondanom sem kell, hogy ez alatt a tizenkét nap

alatt mindvégig arra számítottam, hogy a tengerbe veszünk. Hozzá

kell tennem, hogy senki sem volt a hajón, aki reménykedett volna a

menekülésben.

A vihar dühöngése mellett az is fokozta elkeseredésünket, hogy

egy emberünk meghalt, egy másikat pedig a hajósinassal együtt az ár

lesodort. A tizenkettedik napon a szél valamennyire lecsendesedett,

a kapitány pedig a lehetőséghez képest méréseket próbált eszközölni.

Úgy találta, hogy körülbelül az északi szélesség tizenegyedik

fokán van, de körülbelül huszonkét fok hosszúságra nyugatra a San

Augustino-foktól. Arra következtetett, hogy a guyanai partok közelében

lehet, Brazília északi részén, az Amazon-torkolaton túl, közel az

Orinoco-torkolathoz, amelyet általában Nagy Folyónak neveznek.

A szél még mindig erősen fújt, mikor egyszer reggel egyik emberünk

hangosan felkiáltott:

- Föld! -- Erre mi mindnyájan kirohantunk fülkéinkből, hogy lássuk,

a világnak melyik táján járhatunk. A hajó hirtelen megfeneklett a

homokon. Megállásunk olyan gyorsan történt, hogy a hullámok átcsaptak

a fedélzeten, és mi mindnyájan azt képzeltük, hogy elvesztünk. A

hajó védett oldalára sereglettünk, hogy megmeneküljünk a tenger

hullámaitól.

Nagyon nehéz dolog olyasvalaki számára, aki még nem élt át hasonló

helyzetet, leírni rémületünket. Nem tudtuk, hol vagyunk. Fogalmunk

sem volt róla, hová hajtott minket a hullám: szigetre-e vagy a nagy

szárazföldre, lakatlan vagy lakott tájra. A szél annyira dühöngött

-- bár, mint említettem, ereje némileg alábbhagyott --, hogy nemigen

remélhettük, hogy hajónk hosszabb ideig kibírja. Előbb-utóbb darabokra

kell törnie. Csak arra a csodára számíthattunk, hogy a szél hirtelen

megfordul. Egyszóval, egymásra meredve ültünk, és minden pillanatban

a halált vártuk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a hajó még mindig

megvan, és hogy a kapitány szerint, csökken a szél.

Mérlegelve, hogy a szél valamivel alábbhagyott, a hajó azonban

megrekedt a homokban, és túlságosan szilárdan áll, semhogy

elmozdulhatna, átéreztük rettenetes helyzetünket. Nem tehettünk

egyebet, mint hogy megpróbáljuk menteni az életünket, úgy, ahogy

tudjuk. A vihar előtt volt ugyan egy csónak a hajó orrához kötve,

ezt azonban a hullámok odavágták az oldalához, úgyhogy darabokra

tört, és vagy elsüllyedt, vagy az ár vitte el. Ebben tehát nem

reménykedhettünk. A fedélzeten levő másik csónakunk vízreeresztése

viszont kétségesnek tetszett. Töprengésre azonban nem volt idő, mert

mindnyájunkat az a gondolat nyűgözött le, hogy a hajó hamarosan

darabokra törik, sőt egyesek szerint ez már be is következett.

Kétségbeesett helyzetünkben a kapitány szemlét tartott a csónak

fölött, és a legénység maradékának segítségével átbillentette a

hajó oldalán. Miután mindnyájan beszálltunk legfontosabb dolgainkkal

együtt, szám szerint tizenegyen, sorsunkra bíztuk magunkat. Mert igaz

ugyan, hogy a vihar ereje jelentékenyen csökkent, a tenger azonban

rémesen csapkodta a partot, tehát bízvást viharosnak nevezhettük.

Helyzetünk igen szomorú volt. Világosan láttuk, hogy ilyen magas

hullámokon csónakunk semmiképp sem maradhat meg, és menthetetlenül

vízbe fúlunk. Vitorlánk sem volt, ámbár amúgy se tudtunk volna

mit kezdeni vele. gy tehát evezőkkel próbáltuk megközelíteni a

szárazföldet, és szívünk úgy elnehezedett, mintha kivégzésre mennénk.

Jól tudtuk ugyanis, hogy mihelyt a partot megközelítettük, csónakunk

a zátonytorlaszokon ezer darabra törik. Noha a szél is vitt a part

felé, saját kezünkkel siettettük pusztulásunkat: teljes erőnkből

nekifeküdtünk az evezőknek.

Hogy milyen a part, sziklás-e vagy homokos, meredek-e vagy menedékes,

nem tudtuk. Végső reménnyel az az elképzelés kecsegtetett, hogy

esetleg öbölbe jutunk, vagy valamely folyó torkolatába, ahol már

csendesebb vizeket érünk. De semmi ilyesmi nem látszott, és mikor

egyre közelebb értünk a parthoz, a föld még a tengernél is rémesebbnek

látszott.

Erre akkor jöttünk rá, amikor már egy fél mérföldnyire megközelítettük.

De hirtelen hegymagasságú hullám kapott hátára, teljesen kiszolgáltatva

a sorsnak. Olyan dühvel ragadott fel, hogy a csónakot felfordította.

gy szakadtunk el mindnyájan a csónaktól és egymástól is, és még csak

fel sem kiálthattunk, mert egy pillanat alatt elborított a víz.

Senki sem képes leírni a gondolatoknak azt a zűrzavarát, melyet akkor

éreztem, mikor vízbe merültem. Igaz ugyan, hogy jó úszó voltam, de

mégsem sikerült a hullámok fölé emelkednem, hogy lélegzetet vehessek.

A hullám közben a part felé vágtatott, és amikor elérte, vissza is

húzódott, engem pedig letett a csaknem száraz földre. A lenyelt víztől

csaknem félholt voltam.

Volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy kevés lélegzethez jutva

észrevegyem: közelebb vagyok a szárazföldhöz, mint reméltem. Lábra

álltam tehát, és minden erőmmel a szárazföld felé törtem, mielőtt

újabb hullám jöhetne, amely visszavisz a tengerbe. De csakhamar

rájöttem, hogy ezt lehetetlen elkerülni. Láttam, hogy a tenger

hatalmas hegyként nyomul utánam, mint dühös ellenség, akivel nem

vagyok képes felvenni a harcot. Egyetlenegyet tehettem, teleszívtam

magam levegővel, hogy a lehetőség szerint fennmaradjak a hullámokon.

gy lélegzetemet megőrizve úsztam a part felé. Leginkább arra

vigyáztam, hogy a hullám, amely most előre visz, ismét hátára

kapjon, és ne vigyen vissza a tengerre.

A rám zúduló hullám egyszerre húsz vagy harminc láb mélységnyire

temetett magába, és én éreztem, hogy hatalmas erő ragad előre gyorsan

a part felé. Visszatartottam a lélegzetemet, és teljes erőből úsztam.

A visszatartott lélegzettől tüdőm már majdnem megpattant, mikor

hirtelen éreztem, hogy emelkedem, és fejem meg kezem a víz színe

felett van. Alig két másodpercig voltam képes felszínen tartani

magamat, de ez mégis nagy megkönnyebbülést jelentett, mert újból

lélegzethez és bátorsághoz jutottam. A víz ismét eltemetett, de nem

olyan sokáig, hogy ki ne bírtam volna. Mindig arra kellett vigyáznom,

hogy a hullámok vissza ne vigyenek, míg csak szilárd talajt nem érzek

lábam alatt. Újra megállapodtam néhány pillanatig, hogy lélegzethez

jussak. Amíg a víz ismét utolért és felragadott, teljes erővel

igyekeztem a part felé. De erőfeszítésem nem volt képes megmenteni

a tenger dühétől, mely újra tombolva közeledett felém. Még kétszer

emelt fel a hullám, mert a part igen sekély volt.

Az utolsó sodrás csaknem végzetessé vált számomra, mert a tenger,

amely magasba kapott, egy sziklára helyezett, vagy inkább dobott.

Mégpedig olyan erővel, hogy elvesztettem eszméletemet, és már a

menekülésre sem tudtam gondolni. Az ütés mellemet és oldalamat érte,

úgyhogy elállt tőle a lélegzetem. S ha nem tér vissza idejében, a

tengerbe veszek. De valamelyest jobban lettem, mielőtt az újabb

hullámhegy megérkezett. Látva, hogy a víz újra elborít, elhatároztam,

hogy erősen belekapaszkodom a sziklába, és ha lehetséges, mindaddig

visszatartom a lélegzetemet, míg átcsap fölöttem a hullám.

Mivel a part közelében a hullámok nem voltak olyan magasak, mint

az előbb, meg tudtam várni apadásukat, aztán ismét egy darabot

rohantam. Olyan közel jutottam a parthoz, hogy a legközelebbi hullám

átcsapott ugyan rajtam, de már képtelen volt magával ragadni. A

következő iramodással már elértem a szárazföldet, ahol szerencsésen

felkapaszkodtam a parti sziklákra, és letelepedtem a fűre. Túl voltam

a veszélyen: a víz már nem tudott elérni.

Azt hiszem, hogy nem lehet szóval elmondani, milyen boldog önkívület

fogja el az embert, ha megmenekül, mikor már a sírban képzelte magát.

Én is égnek emeltem kezem, és egész lényemet átjárta a szabadulás

öröme. Ugráltam, táncoltam, énekeltem.

De hirtelen arra gondoltam, hogy valószínűleg minden társam elpusztult,

és egyedül én menekültem meg. Egyiket sem láttam többé, nyomukra sem

bukkantam, eltekintve három kalaptól, egy sapkától és két felemás

cipőtől.

Szemem a megfeneklett hajóra tévedt, amelyet a tomboló tenger és a

nagy távolság miatt alig láttam. Csak most csodálkoztam igazán, hogy

voltam képes elérni a partot.

Igyekeztem erőt meríteni abból, ami vigasztalást jelentett számomra.

Elkezdtem szemlélődni, hogy lássam, milyen helyre jutottam és mi a

legközelebbi tennivalóm. Örömöm azonban csakhamar alábbszállt, mert

szabadulásom borzalmas volt. Mindenem átázott, nem öltözhettem át,

és sem étellel, sem itallal nem erősíthettem meg magam. Más remény

nem kecsegtetett, mint hogy vagy éhen veszek, vagy felfalnak a vadak.

Különösen az sújtott le, hogy nincs fegyverem, amellyel vadászhatnék

vagy élelemhez juthatnék, illetőleg védhetném magam más lények

támadása ellen. Nem volt egyebem, mint egy késem, egy pipám és egy

kis dohányom a szelencében. Ebből állt minden vagyonom, és a kétség

olyan gyötrelmesen fojtogatott, hogy egy darabig őrültként rohantam

ide-oda.

Leszállt az éjszaka, én pedig nehéz szívvel gondoltam arra, milyen

sors vár rám, ha ragadozó állatok élnek ezen a vidéken, amelyek

éjszaka szoktak zsákmány után járni.

Csupán abból merítettem vigaszt, hogy egy vörösfenyőhöz hasonló,

bár tüskés fa nőtt a közelemben. Elhatároztam, hogy felmászom rá,

és egész éjjel azon töprengek: a következő napokban miként fogok

meghalni, mert az életem kilátástalannak tetszett. Mintegy kétszáz

méternyire eltávolodtam a parttól, mert szerettem volna friss ivóvizet

találni. Nagy örömömre találtam is. Miután néhány kortyot lenyeltem,

egy kevés dohányt vettem a számba, hogy távol tartsam magamtól az

éhséget. Aztán felmásztam a fára, és olyan helyzetet igyekeztem

felvenni, hogy akkor se essem le, ha elbóbiskolnék. Előbb még

vágtam egy bunkós botot, hogy szükség esetén védekezhessem. Mivel

rettenetesen fáradt voltam, elnyomott az álom, és olyan jól aludtam,

amennyire hasonló helyzetben lehet. Úgy gondolom, jobban kipihentem

magam közben, mint életemben valaha is, hasonló helyzetben.

- x -

Negyedik fejezet

Első hetek a szigeten

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. A vihar elcsendesült, a tenger

sem dühöngött és dagadozott annyira, mint előbb. Legjobban azonban

az lepett meg, hogy az éjszaka a vihar a hajót felemelte a homokról,

ahol megfeneklett, és majdnem addig a szikláig sodorta, melyhez a

hullámok először vágtak oda. Ez a parttól körülbelül egy mérföldnyire

lehetett, és mivel a hajó még mindig egyenesen állott, a fedélzetére

kívánkoztam, hogy megmentsek néhány fontos dolgot.

Mikor a parton újra körülnéztem, az első, amit észrevettem, a csónak

volt, amelyet a szél és a tengervíz tőlem jobbra, körülbelül két

mérföldnyire vetett szárazra. Amíg lehetett, a parton haladtam,

hogy odajussak. Azonban köztem és a csónak között egy körülbelül

félmérföldes vízsáv húzódott. Egyelőre hát visszatértem, mert

mindenekelőtt a hajóra szerettem volna jutni, reménykedve, hogy

találok ott egy s más hasznos dolgot.

Délutánra a tenger meglehetősen lecsendesedett, s a dagály is

elvonult, annyira, hogy negyed mérföldnyire megközelíthettem a hajót.

Ekkor keserűségeim kiújultak. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy

mindnyájan megmenekülünk, ha a hajón maradunk. Vagyis mindnyájan

kijöhettünk volna a partra, és akkor most nem kellene így egyedül,

vigasz nélkül állanom. Könnyek szöktek a szemembe. De mivel ez

úgysem segített, elhatároztam, hogy feljutok a hajóra, ha lehetséges.

Levetettem hát ruhámat -- ugyanis rendkívül forró volt az idő --, és

belevetettem magam a vízbe.

Mikor azonban a hajóhoz értem, újabb nehézségek tornyosultak elém:

hogy jutok a fedélzetre? Ugyanis a zátonyra futott test magasan

kiemelkedett a vízből, és nem lehetett semmibe se belekapaszkodni.

Kétszer is körülúsztam, mikor második alkalommal egy kötéldarabot

pillantottam meg. Csodálkoztam, hogy először nem vettem észre. Elég

mélyen lecsüngött a hajó elején, úgyhogy nagy nehézséggel el tudtam

érni, és segítségével felmászhattam a hajó orrára. Itt úgy láttam,

hogy a hajó léket kapott, s belsejének nagy részét elöntötte a víz;

viszont oldalt fekszik egy kemény homoktorlaszon, vagy inkább a

földön, a fara pedig felemelkedik, míg az orra csaknem belemerül a

vízbe. Ilyenformán az egész hátsó rész szabad volt, s mindaz, amit itt

tartottunk, száraz. Elképzelhető, hogy első gondom annak felkutatása

volt, hogy mi menekült meg és mi veszett el.

Mindenekelőtt megtaláltam a hajó élelmiszerkészletét: szárazon és

vízmentesen. Mivel hallatlanul éhes voltam, a kenyérraktárba mentem,

és megtöltöttem zsebemet kétszersülttel, és azt ettem, miközben

egyéb tennivalóimat intéztem, mert veszteni való időm nem volt. A

nagy kabinban rumot találtam, jó nagyot húztam belőle. Szükségem is

volt erre, mert bizony nem csekély lelkierő kellett mindahhoz, ami

előttem állt. Most elsősorban csónakra volt szükségem, amelyen a

legszükségesebb dolgokat partra vihetem.

Felesleges lett volna veszteg ülni, és várni, hogy maguktól ölembe

pottyanjanak a dolgok. Elő kellett venni találékonyságomat. Volt

néhány deszka és gerenda félretéve a hajón. Elhatároztam, hogy

munkához látok. Felcipeltem a deszkákat a fedélzetre, egy kötéllel

egyiket a másikhoz kötöttem úgy, hogy a víz el ne sodorhassa őket

egymástól. Mikor ezzel készen voltam, leeresztettem az egész

tákolmányt a vízre a hajó oldaláról, és magam is utána ereszkedtem.

Úgy találtam, hogy engem fenn képes tartani a vízen, de nagyobb

terhet már nem lehet szállítani rajta, mert túl könnyű. gy hát

munkához láttam. Ácsfűrésszel három darabra vágtam az egyik árbocot,

és gerendáit nagy fáradsággal hozzákötöttem tutajomhoz. Munkámhoz erőt

adott az, hogy minderre szükségem van, és úgy dolgoztam, ahogy máskor

képtelen lettem volna.

Tutajom tehát elég erős volt, hogy jelentős súlyt vigyen magával.

Most már azon gondolkoztam, mivel terheljem meg, és hogyan védjem

meg rakományomat a tenger hánykolódásától. De ezen sem sokáig

törtem a fejemet. Először is ráraktam a fedélzet összes deszkáját és

gerendáját, utána pedig végiggondolva azt, hogy mire van legjobban

szükségem, fogtam három tengerészládát, feltörtem, kiürítettem, aztán

leeresztettem a tutajra. Az egyiket megtöltöttem élelemmel, mégpedig

kenyérrel, rizzsel, három hollandi sajttal, öt darab szárított

kecskehússal (amit igen kedveltünk) és némi európai gabonával, ezzel a

szárnyasokat etettük, amelyeket a tengeren magunkkal vittünk. Azonban

ezek az állatok már elpusztultak. Volt itt vegyesen búza és árpa.

Később, nagy csalódásomra kiderült, hogy a patkányok mindet megették.

A hajórakományból megtaláltam még néhány láda innivalót, köztük

pár üveg jó szíverősítőt, ezenfelül öt vagy hat gallon rizspálinkát.

Miközben a hajón foglalatoskodtam, ismét emelkedni kezdett az ár,

noha meglehetősen nyugodtan. Nagy rémülettel vettem észre, hogy ingem,

kabátom és köpenyem, melyeket a parton hagytam a homokon, felkapja

a víz. Tudniillik, amikor a fedélzetre úsztam, csak térdig érő

vászonnadrágomat és harisnyáimat hagytam magamon. Erre nekiláttam,

hogy ruhát kerítsek, amiből éppen eleget találtam, többet azonban

nem vittem magammal, mint amennyire éppen szükségem volt. Tudniillik

más dolgokon akadt meg a szemem: elsősorban szerszámokon, amelyeknek

hasznát vehetem a parton. Hosszú keresés után végre megtaláltam az

ácsládát, ami sokkal kellemesebb és értékesebb lelet volt számomra,

mintha egy hajórakomány aranyat találok. Ezt is leeresztettem a

tutajra, de arra nem vesztegettem időt, hogy megnézzem, mi van benne.

Különben is nagyjából ismertem tartalmát.

Aztán fegyverre és lőszerre terjedt ki gondom. Két igen jó vadászpuska

és két pisztoly volt a kabinokban. Először ezeket helyeztem biztonságba,

néhány lőszertokkal és egy kis csomag golyóval, utána pedig két rozsdás

kardot. Tudtam, hogy van a hajón három puskaporos láda is, de fogalmam

sem volt róla, hol tartja mesterünk. Hosszú keresgélés után végre rájuk

bukkantam, kettő még száraz volt, a harmadikat víz érte. Az előbbieket

a fegyverek mellé raktam a tutajomra. Most már úgy gondoltam, hogy

eléggé felpakoltam, tehát azon törtem a fejem, hogy jussak mindezzel

partra, nem lévén se vitorlám, se tolórudam, se evezőm. Nem is

beszélve arról, hogy egy kis szélroham is feldöntheti tákolmányomat.

Három dolog biztatott: először a sima, csendes tenger, másodszor

a part felé áramló, emelkedő dagály, harmadszor pedig, hogy a kis

szél, ami fújt, a part felé tartott. Miután pedig megtaláltam a csónak

két vagy három törött evezőjét és az ácsládában egyéb szerszámok

mellett két fűrészt, egy fejszét és egy kalapácsot -- rakományommal

együtt nekivágtam a tengernek. Körülbelül egy mérföldön át tutajom

meglehetősen jól haladt, csupán azt vettem észre, hogy kissé oldalt

tért az iránytól, ahol először partot értem. Ebből arra következtettem,

hogy számolni lehet bizonyos vízáramlással, s reménykedni kezdtem,

hogy lesz a közelben folyó vagy patak, amelyet rakományommal együtt

kikötőnek használhatok.

Úgy volt, ahogy elképzeltem. A szárazföldön egy kis bevágást

vettem észre, a dagály gyorsan vitt feléje. A lehetőség szerint

úgy kormányoztam tutajomat, hogy az áram közepén maradjon.

Itt az a veszély fenyegetett, hogy másodszor is hajótörést szenvedek,

ami nagyon érzékenyen érintett volna. Mivel a partot egyáltalán

nem ismertem, tutajom egyik sarkával zátonyra futott, mivel pedig

vége szabadon lebegett, kicsibe múlt, hogy rakományom megbillenve

a vízbe nem csúszott. Minden erőmet megfeszítettem, hogy a ládákat

helyükön tartsam. Ennek ellenére sem voltam képes ellökni a tutajt.

Elmozdulnom sem lehetett helyemről. Minden erőmmel a ládákba

kapaszkodva körülbelül fél óráig álltam így, miközben a víz emelkedése

egyre inkább mutatkozott. Kevéssel utóbb pedig tutajom már ismét

úszott; a tolórúddal a csatornába taszítottam, utána pedig egyre

feljebb sodorva, végül egy kis folyó torkolatában találtam magam,

melynek mindkét oldalán part emelkedett, közepében pedig erős áram

sodort. Körülnéztem, hol találok alkalmas helyet a kikötésre, mert

nem akartam túl magasra felkerülni a folyón. Abban az időben ugyanis

még erősen reménykedtem, hogy hajót pillanthatok meg a tengeren.

Éppen ezért úgy határoztam, hogy tanyámat a part közelében ütöm fel.

Végül egy kis öblöt pillantottam meg a folyó jobb partján.

Nagy üggyel-bajjal odakormányoztam tutajomat, és végül annyira

megközelítettem, hogy evezőmmel talajt érve, partra taszíthattam a

tutajt. Itt azonban majdnem újra a tengerbe veszett egész rakományom.

A part ugyanis meglehetősen meredek volt egyik oldalon, ott tehát

nem lehetett kikötni. Másfelől viszont az a veszély fenyegetett, hogy

a menedékesebb résznél megint veszélybe kerül minden holmim. Nem

tehettem egyebet, mint hogy megvárom, míg az ár eléri a legmagasabb

pontot, miközben a tolórúddal mint horgonnyal tartom a tutajt a simább

partrész mellett, amelyről feltételeztem, hogy a víz alá fog merülni.

Mihelyt elég magas volt a víz, tutajomat föléje kormányoztam, aztán

kikötöttem, mégpedig olyanformán, hogy két törött evezőmet kétoldalt

a talajba szúrtam, egyiket az egyik, másikat a másik oldalon. Tehát

nem volt más dolgom, mint megvárni, amíg a víz leapad, s tutajomról

a rakományt biztonságban a partra vihetem.

Most az a feladat hárult rám, hogy szemlét tartsak a vidéken, és

alkalmas lakóhelyet keressek, ahol kincseimet minden veszéllyel

szemben biztonságba helyezhetem. Még mindig nem tudtam, hol

vagyok: kontinensen-e vagy szigeten, lakott vagy lakatlan helyen,

kiszolgáltatva vadállatoknak, vagy sem. Körülbelül egy mérföldnyire

tőlem elég meredek és magas domb emelkedett. Elővettem az egyik

vadászpuskát és az egyik pisztolyt, utána egy csomag lőport. gy

felfegyverkezve felfedező útra indultam a dombtetőre. Miután nagy

fáradsággal és erőfeszítéssel megmásztam, nagy bánatomra elém tárult

végzetem. Szigeten voltam, amelyet minden oldalról körülfogott a

tenger. Szárazföldet sehol sem láttam, néhány távolról ködlő szikla

kivételével. Azonfelül még két kis szigetet is megpillantottam,

körülbelül három tengeri mérföld távolságra nyugatra.

Továbbá azt is megállapítottam, hogy a föld minden bizonnyal lakatlan,

legfeljebb vadállatok élhetnek rajta, noha eddig még egyet sem

láttam. Viszont rengeteg szárnyast pillantottam meg, de nem ismertem

fajtájukat. S ha valamelyiket megölöm, akkor sem tudtam volna, jó-e

húsuk élelemnek, vagy sem.

Miközben visszatértem, rálőttem egy madárra, amelyet egy erdőszéli

nagy fán pillantottam meg. Azt hiszem, ez volt az első puskalövés

ezen a szigeten a világ kezdete óta. Alighogy tüzeltem, számtalan

különféle madár rebbent fel az erdőből, és zavaros vijjogással,

sikoltozással köröztek fölöttem; egyiket sem ismertem. Ami a megölt

madarat illeti, sólyomfajtának véltem, mert a színe és a csőre

leginkább ahhoz hasonlított, a karmai azonban nem voltak jobban

kifejlődve a szokottnál. Húsa ragadozóhús volt, tehát ehetetlen.

Felfedezéseimet megelégelve, visszamentem tutajomhoz. Hozzáláttam,

hogy rakományomat a partra hordjam, ezzel eltelt napom hátralevő

része. Nem tudtam, hogy éjszaka mitévő legyek, még csak azt sem, hogy

hol pihenjek le. A földre nem mertem feküdni, mert attól tartottam,

hogy valamely vadállat felfalhat, noha később meggyőződhettem róla,

hogy ilyen félelemre nincs okom.

Tehát amennyire lehetséges volt, a ládákkal és deszkákkal

körülsáncoltam magam, és éjszakai szállás céljából kunyhófélét

tákoltam össze. Ami az élelmet illeti, még bizonytalan volt előttem

a jövő, noha láttam egy-két nyúlhoz hasonló állatot kiugrani az

erdőből, mikor a madarat lelőttem.

Azon kezdtem töprengeni, hogy még egy csomó dolgot el kellene

szállítanom a hajóról, aminek hasznát vehetem; elsősorban a köteleket

és vitorlákat meg efféle dolgokat. Elhatároztam, hogy ha lehetséges,

újból elindulok a hajóhoz. Mivel pedig tudtam, hogy a zátonyra futott

alkotmányt az első vihar darabokra töri, úgy döntöttem: minden más

munkát félreteszek, míg csak ki nem mentettem minden lehetőt a

hajóról. Aztán tanácsot tartottam -- legalábbis gondolatban --, hogy

vajon a tutajjal induljak-e vissza. Ezt azonban veszélyesnek ítéltem.

gy tehát amellett maradtam, hogy apálykor indulok. gy is tettem,

csupán előbb levetkőztem. Nem hagytam mást magamon, mint egy kockás

inget, egy nadrágot és egy könnyű cipőt.

Ugyanúgy értem el a hajófedélzetet, mint előbb. Készítettem egy

másik tutajt. Az első tapasztalataimból okulva ez már nem volt olyan

esetlen, és nem is terheltem meg annyira. Ennek ellenére számos

hasznos dolgot mentettem meg: először is az ácskészletben találtam

két vagy három csomag szeget és kapcsot, egy zacskó csavart, jó

néhány baltát és egy köszörűkövet. Mindezeket a dolgokat biztonságba

helyeztem, néhány újabb puskával, golyóval, továbbá önteni való

ólommal együtt. Mindez olyan nehéz volt, hogy alig tudtam átemelni

a hajó oldalán.

Míg a parttól távol voltam, elfogott az aggodalom, hogy az élelmiszert

valaki felfalhatja. De mikor visszaérkeztem, látogatónak nyomát sem

találtam. Csupán egy vadmacskához hasonló állat kuporgott az egyik

láda tetején, közeledtemre azonban elmenekült, majd kis távolságban

leült. Tanácstalanul és olyan ábrázattal vizsgálgatott, mintha

ismeretséget akarna kötni velem. Ráfogtam a puskámat, de úgy látszik,

nem tudta, miről van szó, mert meg se moccant. Erre egy darab

kétszersültet hajítottam neki, persze takarékosan, mert a készletem

nem volt valami nagy. Az állat megszagolta, aztán megette, s úgy

látszik, ízlett is neki, mikor azonban többet nem voltam hajlandó

dobni, eloldalgott.

Második rakományommal partra érve -- bár legszívesebben a puskaporos

ládákat csomagoltam volna ki --, előszőr mégis egy kis sátrat

állítottam össze a vitorlákból és néhány rúdból, melyeket erre a célra

vágtam. Ide hordtam be mindent, amiről tudtam, hogy az eső vagy a nap

ártalmára lehet. Aztán az üres ládákat és dobozokat felhalmoztam kör

alakban a sátor körül, hogy védve legyen akár emberek, akár állatok

hirtelen támadása ellen.

Mikor ezzel kész voltam, belülről deszkával, kívülről pedig egy üres

ládával torlaszoltam el a sátor bejáratát; aztán az egyik ágyat

felállítottam, a fejemnél elhelyeztem a két pisztolyomat, fekvőhelyem

hosszában pedig a puskámat, és ledőltem. Először feküdtem ágyban a

szigeten. Éjszaka mélyen aludtam, mert valóban nehéz és fáradságos

napom volt. Előző éjjel ugyanis igen keveset alhattam, és nappal

rengeteg munkámba került, hogy a hajóról a szárazföldre mentsem

dolgaimat.

Most már nagy raktáram volt mindenből, mégsem tudtam megelégedni

ennyivel. Arra gondoltam, hogy amíg a hajó áll, minden lehetőt meg

kell mentenem. Tehát alacsony vízállás mellett naponta meglátogattam

a fedélzetet, és magammal hoztam egyet-mást. Harmadik alkalommal

elsősorban kötelekkel és száraz puskaporral rakodtam meg. Minden

vitorlát megmentettem. Ezeket aztán darabokra vágtam, mert vitorlának

már nem voltak jók, legföljebb vászonnak.

Öt vagy hat forduló után már úgy gondoltam: többé semmit sem tudok

elhozni a hajóról. De mégiscsak kiderült, hogy érdemes volt odamennem,

mert találtam egy hordóban kenyeret, három nagy korsó rumot, egy

doboz cukrot és egy láda finom lisztet. A dolog annál meglepőbb volt

számomra, mert nem reméltem, hogy több élelmet találok. A kenyeret

kipakoltam a hordóból, és minden darabot becsomagoltam a vitorlákba.

Szóval ezt is a partra mentettem.

Következő nap újra útnak indultam, és miután minden mozdíthatót

elvittem, nekimentem a horgonyköteleknek. A nagy kötelet darabokra

vágtam, aztán a sodronyokat és a vasholmikat dobáltam a tutajra.

Jószerencsém azonban ez alkalommal elhagyott. Tutajom ugyanis

annyira túl volt terhelve, hogy amikor be akartam kormányozni a kis

öbölbe, ahol máskor partra szoktam szállani, velem és a rakománnyal

együtt felfordult. Nekem nem sok bajom esett, mert közel voltam a

parthoz, rakományomnak azonban nagy része odaveszett. Különösen a

vasat sajnáltam. Apály idején azonban elég sokat meg tudtam menteni

belőle, igaz, hogy rengeteg munkával, mert hajlandó voltam a víz alá

is merülni, bár ez igen fáradságos volt. Ezután naponta elmentem a

fedélzetre, és összeszedtem, amit még találtam.

Már tizenhárom napja voltam a parton. Tizenegy ízben látogattam meg a

hajó fedélzetét, és mindent elvittem, ami két kézzel mozdítható. Úgy

gondolom, legszívesebben magát az egész hajót is elszállítottam volna,

ha a nyugodt idő tovább tart. Mikor azonban tizenkettedszer készültem

a fedélzetre, úgy vettem észre, hogy szél támad. Ennek ellenére az

alacsony vízállás mellett mégiscsak felmásztam a fedélzetre, s noha

azt gondoltam, hogy mindent összeszedtem, mégis találtam egy fiókos

ládát, abban pedig két vagy három borotvát, egypár nagy ollót,

tíz-tizenkét jó kést és villát, azonkívül körülbelül harminchat

font értékű pénzt, részben európait, részben brazíliait, bronzban,

aranyban és ezüstben.

Elmosolyodtam, amikor a pénzre pillantottam, és így szóltam hangosan:

- Ó, mire való vagy te? Mit sem érsz számomra! Még annyit sem, hogy

a kezem nyújtsam érted. Egyetlen kés többet ér, mint ez az egész

limlom. Semmit sem tudok kezdeni veletek, aranyak, maradjatok ott,

ahol vagytok, merüljetek a tenger fenekére, haszontalan dolgok, nem

érdemes megmenteni benneteket.

Második gondolatom azonban az volt, hogy mégiscsak elviszem. Vászonba

csavartam a pénzdarabokat, és új tutaj készítéséhez fogtam. Mikor

azonban az égre pillantottam, láttam, hogy felhők borítják, és

tudtam, hogy negyedóra múlva már tombolni fog a vihar. Nincs időm

tutajkészítésre. Egy dolgot tehetek: hogy azonnal elindulok, különben

nem érem el a partot. Ennek megfelelően vízre ereszkedtem, és átúsztam

a csatornán, mely a hajó és a homokzátony között húzódott. Mindez

elég sok fáradságba került, részben a magamhoz vett dolgok súlya

miatt, részben pedig a víz háborgása folytán. A szél ugyanis közben

megerősödött, és erősen korbácsolta a hullámokat.

Mégis visszatértem kis sátramba, ahol kincsemmel együtt lepihentem.

Egész éjjel erősen dühöngött a vihar, és amikor reggel kitekintettem,

már nem láttam a hajót! Kissé meg voltam rendülve, de azzal

vigasztaltam magam, hogy semmi időt nem vesztegettem el, és minden

hasznos dolgot megmentettem. És az igazat megvallva, kevés olyasmi

maradt a hajón, amit képes lettem volna elszállítani.

Most már az foglalt el teljesen, hogy biztonságban tudjam magam

a vadaktól, ha netán megjelennének, vagy az állatoktól, ha vannak

ilyenek a szigeten. Sokat gondolkoztam, mi lehet a legalkalmasabb

eljárás ebből a célból. Barlangot vájjak-e inkább a földbe,

vagy sátram legyen a föld felett? Úgy döntöttem, hogy mindkettőt

megcsinálom. Talán nem haszontalan, ha ezekről részletesen beszámolok.

Csakhamar rájöttem, hogy a jelenlegi tartózkodási helyem nem alkalmas

letelepedésre, mert túlságosan alacsonyan fekszik, a talaj mocsaras és

közel van a tengerhez. Úgy véltem, nem egészséges, azonkívül friss víz

sincs a közelben. Elhatároztam tehát, hogy alkalmasabb helyet keresek.

Több dolgot vettem figyelembe, miközben helyzetemet mérlegeltem.

Először is a friss víz közelét és az egészségügyi szempontokat, amint

már említettem. Másodszor azt, hogy védve legyek a nap melegétől.

Harmadszor, hogy biztonságban legyek a ragadozóktól, akár emberek,

akár állatok, negyedszer pedig, hogy kilássak a tengerre, mert nem

szeretném elszalasztani a menekülés alkalmát, ha véletlenül feltűnne

a tengeren egy hajó, aminek reményét még nem adtam fel.

Keresés közben egy kis lapályos helyre találtam, egy domb lábánál,

amelynek oldala a síkság felől olyan meredek volt, mint egy ház fala,

tehát a domb irányából támadás nem érhet. A szikla másik oldalán

viszont üres hely kínálkozott, mintha csak barlang szája lenne, noha

a valóságban nem volt ott barlang.

Úgy határoztam, hogy itt, a sziklafal tövében, a gyepen verek sátrat.

A sík terület szélessége nem haladta meg a száz lépést, hosszúsága

pedig a kettőszázat; zölden terült el ajtóm előtt, majd lejteni

kezdett a tengerpart felé. A domb északnyugati oldalához támaszkodott,

tehát védve volt a nap hevétől.

Mielőtt sátramat felütöttem, félkört vontam az üres helyen, körülbelül

húsz lépés átmérővel.

Félkörben két sor nyers cölöpöt sulykoltam a talajba, míg szilárdan

álltak, mint az oszlopok. Öt és fél láb magasan emelkedtek ki a

földből, a csúcsuk pedig ki volt hegyezve. A két cölöpsor távolsága

egymástól nem volt több hat hüvelyknél.

Aztán a horgonykötél darabjait, melyeket a hajóról levágtam, a

póznák közé fűztem, és addig fontam egyiket a másik után, míg

elkészült a sövény. Olyan erős volt, hogy sem ember, sem állat nem

tudott keresztülhatolni rajta. Mindez sok időt és fáradságot kívánt,

különösen a cölöpök kivágása, ideszállítása és földbe sulykolása.

A bejárás nem ajtó segítségével történt, hanem egy kis létrával,

amelyet, miután bent voltam, magam után húztam; így az erődítés

tökéletes volt, és úgy gondoltam, hogy senki a világon ide be nem

hatolhat. Ennek következtében egész éjszaka nyugodtan aludtam, amit

máskülönben aligha tettem volna. Később kiderült, hogy mindezekre

az óvintézkedésekre semmi szükség nem volt.

Ebbe a megerősített erődbe rengeteg munkával becipeltem minden

vagyonomat: az élelmiszert, lőszert és egyebet. Aztán nagy sátrat

vertem, hogy megvédjem az esőtől, mely az év egyik részében itt

állandó és igen heves. Kettős sátrat készítettem: belül egy kisebbet

és kívül egy nagyobbat. A legkülsőt széles vitorlavászonnal borítottam,

melyet a hajóról mentettem meg.

Fekvőhelynek ezután nem a hajóról hozott ágyat használtam, hanem egy

függőhálót, ami szintén nagyon jó volt, és előzőleg a hajóskapitány

pihent benne.

A sátorba mindent behordtam, amit a megázás veszélye fenyegetett.

Aztán vagyonomat elrendezve bereteszeltem a bejárót, mely mindeddig

nyitva állt, és mint mondtam, egy kis létrával közlekedtem.

Ezután a sziklán kezdtem dolgozni. A kiásott földet és követ sátram

körül szórtam le, mégpedig a kerítés mellé, úgyhogy körülbelül másfél

láb magas kis terasz jött létre. Közben pontosan a sátor mögött egy

kis raktárbarlangot készítettem magamnak.

Sok munkába és időbe telt, míg mindezzel elkészültem. Éppen ezért

vissza kell még térnem bizonyos kérdésekre, melyek abban az időben

elfoglaltak. Akkoriban, amikor sátramnak alapjait kimértem, és a

barlangot készítettem, hirtelen arra riadtam fel, hogy sűrű fekete

felhőkből hirtelen zuhogni kezdett a zápor, és hatalmas villám

szántott át az égen. Utána, mint ahogy ez lenni szokott, óriási

dörgést hallottam. Maga a villám nem riasztott meg annyira, mint a

gondolat, mely a villámmal egyidejűleg szántott végig agyamon: -- a

puskaporom! Szívem verése is elállt, mikor arra gondoltam, hogy egy

csapásra megsemmisülhet minden puskaporom. Mert nemcsak védelmem

függött ettől, hanem élelmezésem is. A közvetlen életveszély nem is

jutott eszembe, mert ugyebár, ha a villám a puskaport felgyújtja,

akkor már további bajok miatt nem is kellett volna aggódnom!

A dolog oly mély benyomást gyakorolt rám, hogy mikor a vihar elmúlt,

félretettem minden más munkát, az építést és az erődítést, és

hozzáláttam, hogy csomagokat és dobozokat készítsek. A puskaport

kisebb adagokba osztottam el. gy bármi történjék, nem vet lobbot

egyszerre az egész. Azonkívül az egyes dobozokat egymástól olyan

messze igyekeztem elhelyezni, hogy a láng át ne terjedhessen.

Körülbelül két hétig tartott ez a munka. Úgy emlékszem, hogy lőporom,

amely összesen mintegy kétszáznegyven fontot nyomott, legalább száz

kisebb csomagban volt elhelyezve. Azt a ládát, amelyik átnedvesedett,

veszélytelennek tartottam. Éppen ezért új barlangomban helyeztem el,

amelyet tréfásan konyhának neveztem. A többit a sziklák réseiben

dugtam el, olyan helyekre, ahol védve voltak a nedvességtől. Az

egész munkát igen nagy körültekintéssel végeztem.

Ezalatt szabad időmben legalább naponta egyszer puskával a vállamon

útnak indultam, részben, hogy szórakozzam, részben pedig, hogy valami

ennivalót lőjek. Másik célom az volt, hogy megismerkedjem mindazzal,

amit a sziget terem. Már az első napokban felfedeztem, hogy kecskék

is vannak a szigeten, s ez nagy megnyugvást jelentett számomra. A

baj csupán az volt, hogy rettenetesen féltek, amellett olyan gyors

lábúak és éles hallásúak voltak, hogy a világ legnehezebb dolga volt

megközelíteni őket. Én azonban nem csüggedtem, mert nem volt kétségem

afelől, hogy hébe-hóba lőhetek egyet -- ez meg is történt. Miután

szokásaikat kissé kiismertem, elhatároztam, hogy lesbe állok.

Megfigyeltem, hogy abban az esetben, ha a völgyben megpillantanak,

rémületükben akkor is nekiiramodnak, ha a sziklán vannak. Viszont,

ha a völgyben legelésznek, én pedig a sziklán vagyok, tudomást

sem vesznek rólam. Ebből arra következtettem, hogy látószerveik

elhelyezése folytán elsősorban azt veszik észre, ami tőlük lefelé

van, viszont nem látják a fölöttük levő dolgokat. Ezután én mindig a

legmagasabb sziklára másztam, hogy fölöttük legyek, és a vadászat

nemegyszer szép eredménnyel járt.

Első alkalommal egy nősténykecskét lőttem, amely mellett egy kis

gida ugrándozott. Nagyon bántott, hogy a szopós állatot elszakítottam

anyjától. Mert mikor az anyja elesett, a gödölye ott maradt mellette

még akkor is, mikor a közelükbe értem. Mikor pedig az anyát vállamra

vettem, a gida nyomon követett. Erre letettem a kecskét, és karomba

vettem a kicsinyét, bevittem a kerítésen keresztül, abban a reményben,

hogy megszelídítem. De nem akart enni. Tehát kénytelen voltam

megölni és elfogyasztani. A két állat jó időre ellátott hússal,

mert takarékosan éltem, hogy élelmiszerem el ne fogyjon. Különösen

a kenyérre vigyáztam, amennyire lehetett.

Most már volt állandó lakóhelyem. De nagy szükségét éreztem, hogy

legyen tűzhelyem, hozzávaló tüzelővel. Hogy mit tettem ebből a

célból, miképpen bővítettem ki barlangomat, és milyen berendezéseket

létesítettem később, majd annak idején elmondom. Előbb azonban számot

szeretnék adni magamról, a gondolataimról, egyhangú életemről.

Már tíz vagy tizenkét napja lehettem a szigeten, mikor eszembe jutott,

hogy könyvek, írószerek és tinta híján el fogom veszteni tájékozódó

képességemet az időben. Hogy mindezt megelőzzem, késemmel egy póznára

nagy betűkkel rávéstem: "Itt léptem partra 1659. szeptember 30-án."

És a póznát ki is tűztem a partra.

A négyszög alakú pózna oldalára késsel mindennap egy rovást véstem.

Minden hetedik vonás kétszer olyan hosszú volt, mint a többi.

Ugyancsak hosszabbra faragtam a hónapok elsején tett rovást. gy

aztán volt naptáram is, amely mutatta számomra a heteket, hónapokat

és éveket.

Ezután egy ideig az foglalt el, hogy szemlét tartottam a különböző

tárgyak felett, melyeket a hajóról elhoztam. Mint előbb említettem,

sok mindent összeszedtem, amit akkor csekélyebb értékűnek tartottam,

noha nem egészen haszontalannak. Ezek közt volt például a toll,

tinta és papír, amelyek a kapitánynak vagy a hajóácsnak csomagjaiban

voltak elhelyezve. Továbbá három vagy négy iránytű, néhány mértani

mérőeszköz, látcsövek, térképek, hajózási könyvek, amelyeket mind

batyukba tömtem, akár szükségem volt rájuk, akár nem.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy volt még a hajón egy kutya és két

macska, amelyekről annak idején nem szóltam. Azonban mind a két

macskát magammal hoztam a szigetre a tutajon, a kutya pedig a hajóról

a vízbe ugrott utánam, és úszva követett a szigetre, mikor az első

rakománnyal megérkeztem. Azután is hűséges szolgám maradt sok éven

át. Lemondtam volna szívesen arról, hogy őrizzen, még arról is, hogy

állandóan velem legyen. Csupán azt szerettem volna, hogy beszéljen

hozzám, de erre sajnos nem volt képes. Mint megjegyeztem, találtam

tollat, tintát és papírt -- és egyiket sem pihentettem. Valóban,

míg tintám tartott, pontosan lejegyeztem a dolgokat. A későbbiekről

azonban nem tudok számot adni, mert bármiként is próbálkoztam, tintát

nem tudtam előállítani.

Erről eszembe jutott, hogy még egész sereg dolog hiányzik a tintán

kívül. gy például az ásó, lapát és csákány, amivel a földet

művelhettem volna, továbbá tű és cérna. Ami a fehérneműt illeti,

csakhamar rájöttem, hogy arra nincs is olyan nagy szükségem.

A szerszámok hiánya azonban minden munkámat megnehezítette.

Éppen ezért csaknem egy évbe került, míg elkészültem házammal és

kerítésével. Akkora póznákat vágtam, amilyeneket éppen elbírtam. A

vágás és letisztítás, valamint a hazahozatal egyaránt hosszú ideig

tartott. Néha két napot is igénybe vett egy szál ledöntése, és megint

egyet hazagörgetése. Újabb gondot okozott a cölöpök talajbaásása.

Erre a célra először egy kihegyezett karót használtam, később azonban

jobbnak találtam a feszítővasakat. Még így is kemény munka volt

az oszlopok rögzítése. Időm azonban volt erre rengeteg, nem lévén

más foglalkozásom, mint a sziget bejárása élelmiszer előteremtése

céljából, amit naponta megtettem.

Elkezdtem gondolkozni helyzetemről, és elhatároztam, hogy mindent

írásban fektetek le. Tárgyilagosan megállapítottam, hogy sorsomban

mi a jó és mi a rossz, s feljegyeztem egymással szemben egyiket az

egyik, másikat pedig a másik oldalra. Ilyenformán:

Rossz: Jó:

Hajótörést szenvedtem egy Viszont élek, és nem fulladtam

szörnyű lakatlan szigeten, a meg, mint hajóstársaim.

menekülés minden reménye

nélkül.

Arra vagyok ítélve, hogy Viszont így azoktól is elszakadtam,

nyomorultan, az egész világtól akiket a halál nem kímélt meg.

elszakítva éljek.

Számkivetve vagyok az emberi De mégsem vesztem éhen, és nem

társadalomból. kerültem olyan helyre, amely nem

nyújt megélhetést.

Nincs ruhám, amibe Viszont meleg éghajlat alatt lakom,

öltözködhetnék. ahol aligha viselhetném ruháimat,

bármennyire is lenne.

Védelem nélkül állok, Viszont nincs a szigeten ragadozó,

kiszolgáltatva embernek és amelytől félhetnék.

állatnak.

Nincs senkim, aki segítsen Viszont a hajóról a legfontosabb

nekem. dolgokat meg tudtam menteni, s

mindez elegendő lesz számomra

életem végéig.

Miután így visszanyertem lelkem nyugalmát, és a tengert sem kémleltem

folytonosan, vajon feltűnik-e rajta valamilyen hajó; mindennel számot

vetve, elhatároztam, hogy alkalmazkodom új életemhez, és a dolgokat

annyira megkönnyítem, amennyire csak lehet.

Leírtam előbb lakóhelyemet, a szikla alatti sátrat, amelyet erős

oszlopos kerítés védelmezett. Most azonban már inkább falnak

nevezhetném, mert időközben körülbelül két láb vastagságban kibéleltem

tőzeggel, azután pedig gerendákat vontam a faltól egészen a szikláig,

ezeket pedig ágakkal borítottam. gy elértem, hogy az eső nem esett

be, bár néhanapján a zápor valósággal szakadt.

Említettem, hogy vagyonomat a kerítésen belül, majd a barlangban

helyeztem el. Eleinte azonban minden összevissza volt, egymás

hegyén-hátán, úgyhogy mozogni sem tudtam. Tovább bővítettem tehát

a barlangomat, mert a szikla meglehetősen laza homokkő volt, és

könnyen engedett az ásónak. Mikor már eléggé biztonságban éreztem

magam a ragadozóktól, jobb felé oldaljáratot kezdtem építeni a

sziklába. Aztán ismét jobbra fordulva kijutottam a szabadba. gy

nemcsak hogy rejtekúton közlekedhettem a külvilággal, hanem megfelelő

raktáram is volt a dolgaim elhelyezésére.

Most már hozzáláthattam, hogy elkészítsem a legfontosabb bútorokat,

mindenekelőtt egy széket és egy asztalt. Ezek nélkül ugyanis aligha

élvezhettem volna azt a kevés örömet, amit a világ nyújtott. Asztal

nélkül nem lehetett sem kényelmesen enni, sem írni, sem sok egyéb

munkát végezni. Itt meg kell jegyeznem, hogy miután az ésszerűség és

számolás minden mechanikus munka alapja, az ember idővel saját magától

is mester lehet. Én soha életemben nem dolgoztam szerszámokkal, és

mégis az idő, a munka, az alkalmazkodó képesség és leleményesség

rávezettek arra, hogy mindent megcsináljak, különösen ha szerszámaim

voltak.

Sok mindent azonban szerszám nélkül készítettem el. Igen gyakran nem

állt egyéb rendelkezésemre, mint véső és balta, és bizonyára olyan

küzdelmesen állítottam elő a dolgokat, ahogy előttem még senki.

Természetesen végtelen sok munkával. Például, ha deszkára volt

szükségem, nem tehettem egyebet, mint hogy ledöntöttem egy fát,

aztán mindkét oldalát simára vágtam fejszémmel, míg alkalmas volt

asztallapnak. Aztán felszínét a vésővel igyekeztem elegyengetni.

Igaz, hogy ezzel a módszerrel egy egész fából egyetlen deszkát

készítettem. Viszont nekem csak türelemre volt szükségem, mert

bőségesen volt időm, és ugyancsak rengeteg fa nőtt az erdőn.

Először tehát asztalt és széket készítettem a fedélzet darabjaiból,

melyeket a tutajon hoztam magammal. Az előbb említett módszerrel

készített deszkát pedig munkapadnak használtam. Barlangom előtt

helyeztem el, és kiraktam rá szerszámaimat, a szegeket, a vaskapcsokat:

egyszóval mindent úgy rendeztem el, hogy azonnal megtaláljam. A

homokkőfalba fogasokat vertem, hogy puskámat és egyéb felfüggeszthető

dolgaimat felakasszam. Ha valaki látta volna barlangomat, valószínűleg

áruháznak nevezte volna. Nekem magamnak nagy gyönyörűségemre szolgált,

hogy mindent rendben tudok magam körül, és ilyen sok tárgy áll

rendelkezésemre.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy naplót vezessek működésemről.

Eleinte ugyanis mindent nagy sebbel-lobbal csináltam, és elmém is

meglehetősen zilált volt. Mert például mit írhattam volna be olyan

napra, mint szeptember 30-a. Ilyesmit: "Miután partra kerültem és

megmenekültem a vízbefúlástól, ahelyett, hogy szerencsémnek örültem

volna, először hánytam a gyomromba került rengeteg sósvíz miatt,

aztán valamelyest magamhoz térve -- kezemet tördelve és hajamat

tépve rohantam fel és alá a parton, kiabáltam, hogy végem van, míg

fáradtan és elgyöngülve kénytelen voltam a földre feküdni és pihenni,

noha nem mertem aludni a vadállatok miatt."

Mikor azonban némileg lecsillapodtam, és házamnak berendezése lefoglalt,

sőt már asztalom és székem is volt, valóban hozzákezdhettem naplóm

írásához. Ide másolom naplómból azt, ami megvan. Tovább folytatni,

sajnos, nem tudtam, mert elfogyott a tintám.

- x -

Ötödik fejezet

Házépítés -- A napló

1659. szeptember 30. -- Én, szegény szerencsétlen Robinson Crusoe,

miután szörnyű viharban, nyílt tengeren hajótörést szenvedtem, erre

a gyászos, boldogtalan szigetre kerültem, melyet "A reménytelenség

szigetének" hívok. A hajó legénysége vízbe fulladt -- kis híján magam

is. Az éjszakát egy fán töltöttem, mert féltem a vadaktól: mégis

mélyen aludtam, noha egész éjjel esett.

Október 1. -- Nagy meglepetésemre észrevettem, hogy a hajót a dagály

a sziget közelébe sodorta. Szomorú volt arra gondolni, hogy mindnyájan

megmenekültünk volna, ha a hajón maradunk. Napom nagy része azzal telt

el, hogy ezen töprengtem. De mikor láttam, hogy a hajó még nem merült

el, amennyire lehetett, a fövenyen megközelítettem, aztán egy darabig

a tengeren úszva, felmásztam a fedélzetre. Egész nap esett, noha a

szél elállt.

Október 1-től október 24-ig. -- Ezeket a napokat azzal töltöttem,

hogy összeszedtem mindent a hajón, és a dagály segítségével tutajon

a szárazföldre szállítottam. Ezek a napok szintén elég esősek voltak,

noha időközben néha kitisztult az idő.

Október 25. -- Egész éjjel és egész nap esett. Szélvihar támadt, amely

a hajót darabokra törte. Ezután már csak a hajó roncsait lehetett

látni, és azt is csak apálykor. A nap azzal telt el, hogy betakartam

és biztonságba helyeztem javaimat, nehogy az eső kárt tegyen bennük.

Október 26. -- Csaknem egész nap a partot jártam, hogy lakásra

alkalmas helyet keressek. Elsősorban olyat, amely megvédelmez emberek

vagy állatok éji támadása ellen. Estefelé megfelelő terepet találtam

egy szikla alatt.

Október 26-tól 30-ig. -- Keményen dolgoztam, hogy vagyonomat új

lakóhelyemre vigyem, noha időközben gyakran heves eső volt.

Október 31. -- Reggel puskával a szigetre mentem, hogy élelmet

szerezzek, és felderítsem a vidéket. Mikor egy nősténykecskét

megöltem, a gidája hazakísért, de azt is le kellett vágnom, mert

nem akart enni.

November 1. -- Egy szikla alatt ütöttem fel sátramat, és először

aludtam benne. Olyan nagyra készítettem, amekkorára csak tudtam,

hogy felszerelhessem benne függőágyamat.

November 2. -- Ládáimból és tutajdeszkákból kerítést vontam magam

körül.

November 3. -- Vadászni voltam, és két kacsához hasonló szárnyast

lőttem. Húsuk igen kellemes ízű. Délután asztalt készítettem.

November 4. -- Reggel megállapítottam időbeosztásomat: a munka,

a vadászat, az alvás és a szórakozás idejét. Tehát minden reggel

felkelés után két vagy három óra hosszat puskával a vállamon

barangolok, ha nem esik. Aztán körülbelül tizenegy óráig dolgozom.

Majd elfogyasztom ebédemet. Tizenkettőtől kettőig, mivel ilyenkor

igen nagy a meleg, alszom. Aztán estig ismét dolgozom. Két napig

folyton asztalt készítettem, mert elég gyatra kézműves vagyok;

idővel azonban éppen úgy állt a kezem a munkára, mint akárki másé.

November 5. -- Kutyámmal együtt puskával a vállamon vadászni voltunk,

és elejtettem egy vadmacskát. Bőre puha, de a húsa használhatatlan.

Minden elejtett állat bőrét megőriztem. A tengerpartra visszatérve

rengeteg vízimadarat láttam, melyekről nem tudtam, hogy kerültek ide.

November 6. -- Reggeli sétám után ismét az asztallal foglalatoskodtam,

és el is készültem vele, noha nem egészen kedvemre való.

November 7. -- Megkezdődött a szép idő. Hetedikétől tizenkettedikéig

széket próbáltam összetákolni, de többször is szét kellett szednem.

November 13. -- Ismét esett az eső, ez lehűtötte a földet, és nagyon

felfrissített. Azonban szörnyű villámlással és mennydörgéssel járt,

ezért nagyon aggódtam a lőporom miatt. Utána azonnal apróbb csomagokra

osztottam a lőport, hogy a veszélyt kiküszöböljem.

November 14, 15, 16. -- Három napon át négyszögletes dobozokat

készítettem, hogy egy- vagy legfeljebb kétfontos adagokban puskaport

helyezzek el bennük. Utána egyiket a másiktól jó távol helyeztem el.

Közben egy nagy madarat lőttem: jó volt a húsa, de nem tudom, hogy

hívják.

November 17. -- Ásni kezdtem sátram mögött a sziklában, hogy további

helyiségekhez jussak. Megjegyzés: három dologra lenne igen nagy

szükségem: egy csákányra, egy lapátra és egy kosárra. Abbahagytam

a munkámat, és azon töprengtem, hogy pótolhatnám mindezt. Csákány

helyett vaskampókat használtam, melyek elég jól megfeleltek; azonban

nagyon kellene egy lapát, illetőleg ásó. Ezek nélkül moccanni sem

tudok, bár fogalmam sincs róla, miként teremtem elő.

November 18. -- Ma az erdőben barangolva, rábukkantam egy bizonyos

fára, vagy legalábbis rokonára annak, amit Brazíliában rendkívüli

keménysége miatt vasfának neveznek. Egy törzset nagy munkával,

baltámat csaknem tönkretéve, kivágtam és hazacipeltem, noha épp elég

nehéz volt. Keménysége ellenére kénytelen voltam addig faragni, amíg

egy lapát- vagy ásófélét hoztam ki belőle, nyele hasonlít ahhoz, amit

mi otthon használunk. A lapja azonban, mivel fából van, aligha fog

sokáig tartani; egyelőre megfelel a célnak, amire használni kívánom.

Úgy gondolom, lapát előállítása még nem került ennyi fáradságba.

De nem volt kosaram, illetőleg targoncám. Mind ez ideig még nem

találtam alkalmas ágakat, melyekből kosarat fonhattam volna; ami

pedig a targoncát illeti, azt gondoltam, úgysem tudnék kereket

csinálni. Fogalmam sem volt róla, miképpen kezdjek munkához. Azonkívül

azt sem tudtam, hogy fogok majd csapszeget verni a tengelybe, hogy a

kerék forogjon is. Fel is adtam hát a reményemet, és a kiásott föld

elhordására olyan ládát használtam, amelyben a kőművesek szokták a

habarcsot vinni az építéshez. Ez távolról sem volt olyan körülményes,

mint a lapát elkészítése. Ennek ellenére az ásóval és a targoncával

való hasztalan kísérletezés négy egész napomat vette el. Ebben

természetesen nincs benne reggeli vadászsétám, melyet ritkán

mulasztottam el, s melyről ritkán tértem vissza zsákmány nélkül.

November 23. -- Minden egyéb munkám szünetelt a szerszámok előállítása

miatt. Ettől a naptól kezdve azonban újra dolgozhattam, és tizennyolc

napot töltöttem barlangom bővítésével, hogy kényelmesen elhelyezhessem

javaimat. Megjegyzés: a barlangot azért kellett bővíteni, hogy

elhelyezhessem benne külön raktáramat, konyhámat, ebédlőmet és

éléskamrámat. Lakásnak egyébként a sátrat használtam -- kivéve az

esős évszak azon napjait, amikor a zuhogó zápor miatt kénytelen

voltam a barlangba visszavonulni. Ezért gerendákból és lombokból

tetőt szerkesztettem a sátor fölé.

December 10. -- Már-már azt hittem, hogy elkészültem barlangommal,

mikor hirtelen egyik oldalon a tetőre nagy csomó föld zuhant le.

(Úgy látszik, túl szélesre méreteztem.) Emiatt nagyon megijedtem, és

tegyük hozzá, hogy nem ok nélkül, mert ha véletlenül magam is ott

vagyok, sírásóra sincs szükségem. Most ismét elég sok a dolgom,

mert a leomlott földet ki kell vinnem. De ennél is fontosabb,

hogy lakhelyemet mennyezettel támasszam alá, a további leomlás

megakadályozására.

December 11. -- Elhatározásomhoz híven munkához láttam, és két sor

cölöpöt vertem le körös-körül, ezekre pedig két sor deszkát fektettem.

A munka másnap is folytatódott, sőt eltartott egy hétig. De most

legalább biztonságos a tető.

December 17. -- Ettől a naptól huszadikáig polcokat készítettem, és

szegeket vertem a cölöpökbe, hogy minden felakaszthatót felfüggesszek.

Most már kezd rend lenni nálam.

December 20. -- Mindent beszállítottam a barlangba, és hozzáláttam

házam felszereléséhez. Deszkadarabokat használtam fel polcnak, hogy

az élelmiszereket elhelyezzem. A deszkák azonban egyre inkább fogynak.

Újabb asztalt kell készítenem.

December 24. -- Éjjel és egész nap esett az eső. Ki sem mozdultam.

December 25. -- Egész nap esett.

December 26. -- Megszűnt az eső, a föld sokkal hűvösebb és kellemesebb,

mint azelőtt.

December 27. -- Egy fiatal kecskét megöltem, egy másikat

megsebesítettem, aztán pányvára kötve hazavezettem. Mikor hazaértünk,

bekötöztem, és összeillesztettem törött lábát. Megjegyzés: gondosan

ápoltam, hogy élve maradjon, és lába olyan jó legyen, mint valaha.

De minden ápolásom ellenére is béna maradt, és csak az ajtóm körül

növő gyepet tudja legelni, tovább nem megy. Ekkor jutott eszembe

először, hogy állatokat kellene szelídíteni és tenyészteni. gy

akkor is lenne húsom, amikor már puskaporomat ellövöldöztem.

December 28, 29, 30, 31. -- Nagy hőség, szellő sem fúj. Ki sem

mozdultam, kivéve a reggeli vadászkörutat. Időközben lakásomban

csináltam rendet.

Január 1. -- Még mindig nagy a meleg. Azonban reggel és este mégis

kimentem vadászni. Napközben pihentem. Este valamivel tovább haladtam

a völgyben a sziget központja felé. Tömérdek kecskét láttam, de

félénkségük miatt nehéz közelükbe jutni. Azonban elhatároztam, hogy

kutyám segítségével mégiscsak megfogom valamelyiket.

Január 2. -- Ma csakugyan útra keltem kutyámmal, és a kecskékre

uszítottam. De csalódtam, mert szarvukkal egyszerre szembefordultak

vele, úgyhogy a kutya felismerve a veszélyt, nem mert közelebb menni.

Január 3. -- Elkezdtem a kerítés vagy fal építését. Mivel még mindig

él bennem az aggodalom, hogy megtámadhatnak, jó vastagra szándékozom

csinálni. Megjegyzés: mivel a fallal már előzőleg foglalkoztam,

itt csak azt jegyzem meg, hogy a munka január másodikától április

tizennegyedikéig tartott, noha nem volt hosszabb huszonnégy lépésnél,

mert félkör alakban támaszkodott a sziklához. Középpont gyanánt a

barlang bejárata szolgál.

Egész idő alatt erősen dolgoztam, ámbár az eső gyakran napokra, néha

hetekre visszavetett. De úgy gondoltam, addig nem vagyok biztonságban,

míg a fallal el nem készültem. S alig hihető, milyen kimondhatatlan

erőfeszítést követelt a munka minden részlete, különösen a gerendák

hazaszállítása és földbeverése. Kerítésemet sokkal erősebbre

készítettem, mint amilyenre szükség volt.

Közben, ha az időjárás megengedte, mindenfélére vadásztam az erdőben.

Útközben nemegyszer hasznos felfedezéseket tettem. Például találtam

egy vadgalambfajtát, mely az erdei galamboktól eltérően nem a

fákra rakja a fészkét, hanem a házigalambokhoz hasonlóan, sziklás

mélyedésekbe. Néhány fiókát hazavittem, és elhatároztam, felnevelem

őket. De mikor megnőttek, elrepültek. Ennek az oka talán az lehetett,

hogy nem adtam nekik enni, mert nem volt mit. Azonban gyakran

felkutattam fészkeiket, és megfogtam a fiókákat. Húsuk kitűnő volt.

Háztartásom vezetése közben rájöttem, hogy rengeteg olyasmi hiányzik,

aminek az előállítását első pillanatban reménytelennek tartottam.

Valóban, bizonyos dolgok sosem sikerültek. Például nem tudtam hordót

készíteni. Volt ugyan egy-két abroncsom, de soha annyira nem vittem,

hogy hordóm is legyen, bár hetekig kísérleteztem. A dongákat soha nem

tudtam úgy összeállítani, hogy megtartsák a vizet. Tehát lemondtam

róla.

Azonkívül nagyon hiányoztak a világítóeszközök is. Mihelyt besötétedett,

általában hét óra tájt, kénytelen voltam lefeküdni. Eszembe jutott

az a viaszlép, amelyből afrikai kalandom alatt gyertyát készítettem.

Most azonban nem állt rendelkezésemre ilyesmi. Úgy segítettem a

dolgon, hogy valahányszor kecskét öltem, a faggyút felfogtam egy kis,

agyagból készített tálban, amelyet a napon szárítottam meg, aztán

valami kanócfélét állítottam bele, és kész volt a lámpa. Volt már

világosság, noha nem olyan tiszta és állandó, mint a gyertyáé.

Munkám közben történt, hogy dolgaimat rendezgetve, egy kis zacskót

találtam, melyben mint említettem, szemes gabona volt a szárnyasok

számára, noha nem legutóbbi utunkon volt rá szükség, hanem még

abból az időből maradt, amikor a hajó Lisszabonból elindult. A

gabonamaradványt megették a patkányok, úgyhogy a ládában semmi

nem volt, csak por és korpa. Mivel úgy gondoltam, hogy a zacskónak

egyébként is hasznát vehetem (alighanem puskaport adagoltam),

tartalmát kiszórtam erődítményem mellé, a szikla tövébe.

Ez valamivel az említett nagy esők előtt történt. Nem sokat törődtem

vele, és az egész eseményre nemigen emlékeztem. Egyszer azonban

észrevettem, hogy zöld szálak sarjadnak a talajból. Először azt

hittem, hogy valami eddig nem látott ismeretlen növény. De mennyire

meglepett, amikor egy idő múlva tíz vagy tizenkét kalászt láttam,

melyeknek mindegyike szakasztott olyan volt, mint az európai árpa.

Könnyek szöktek a szemembe, és áldottam a természetet, hogy így siet

segítségemre. És mindez annál különösebb volt, mert a szikla mentén

egyéb szálas növényt is észrevettem, mely a rizshez hasonlított; ezt

a növényt még afrikai utazásomból ismertem.

Arra gondoltam, hogy talán találok még más gabonát is a szigeten.

Valóban, minden szikla tövét felkutattam, de nem sikerült nyomra

bukkannom. Végül eszembe villant, hogy ezen a helyen szórtam el

a csirkeeledel maradványait. A rejtély egyszerre megoldódott.

Mindenesetre nagy szerencsének tartottam, hogy a láda tartalmát

itt öntöttem ki a szikla mellett, ahol szemmel kísérhettem a

növekedését. Mert ha máshol történik, talán menthetetlenül kárba

vész.

Június vége felé, mikor beérett, gondosan learattam a termést. Minden

szemet félretettem, és elhatároztam, hogy újra elvetem, így idővel

annyi terem, amennyiből kenyeret is süthetek. De körülbelül négy

évig kellett várnom, amíg valóban ehettem belőle, és akkor is csak

takarékosan, mint ahogy később majd annak rendje és módja szerint

elmondom. Mert az első évadban a termést a rosszul megválasztott

időszak miatt majdnem teljesen elvesztettem. Tudniillik közvetlenül

a száraz évszak kezdetén vetettem el, úgyhogy a hőség elperzselte.

Az árpa mellett termett még húsz vagy harminc szál rizs is. Ugyanolyan

gonddal ápoltam, és a célom is ugyanaz volt vele.

De térjünk vissza a naplóhoz. Három vagy négy hónapig minden erőmet

megfeszítve dolgoztam a falon. Április tizennegyedikén készültem

el vele. Nyílást nem hagytam rajta, úgyhogy csak létrán keresztül

közlekedtem a külvilággal.

Április 16. -- Elkészültem a létrával. Először nekitámasztottam a

falnak, aztán felhúztam, majd leeresztettem a másik oldalon. Bent

elég nagy térség volt, kívülről pedig senki sem közelíthette meg

lakásomat, hacsak meg nem mássza a falat.

Másnap, hogy a fallal elkészültem, csaknem összeomlott minden

fáradozásom eredménye, és kis híján elpusztultam. A következő történt:

a sátram mögött foglalatoskodtam, közvetlenül a bejáratnál, amikor

ijesztő zajt hallottam. Megindult a föld a barlang mennyezetéről

és fejem fölött a domb széléről. A két levert gyámfa a barlangban

félelmetesen recsegett. Szívem verése is elállt. Nem tudtam mire

vélni a dolgot.

Attól való félelmemben, hogy a föld betemet, a létrához rohantam,

átvetettem magam a falon, és messze futottam a dombtól, mert azt

hittem, hogy az egész megindul. Alighogy szilárd talajon álltam,

rájöttem, hogy földrengés rázza a földet. A talaj körülbelül ötperces

időközökben háromszor is megrendült olyan erős lökésekkel, hogy úgy

gondolom, még a legerősebb épület sem bírta volna ki. Tőlem körülbelül

fél mérföldnyire egy tengerparti szikla csúcsa szörnyű robajjal

lezuhant. Ilyet még soha életemben nem hallottam. Még a tenger is

megmozdult. Azt hiszem, a lökések erősebbek voltak a víz alatt, mint

a szigeten.

A dolog annyira megrémített -- eddig ugyanis még ilyesmit soha át

nem éltem, és senkivel sem beszéltem, aki hasonlót átélt volna --,

hogy szinte elvesztettem eszemet. A föld megmozdulásától gyomrom úgy

felfordult, mintha tengeren lennék viharban. A szikla zuhanása azonban

felébresztett, és felocsúdtam abból a féleszméletlen állapotból, amely

lenyűgözött. Hirtelen semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak arra,

hogy a lezuhanó szikla egész házamat és minden javamat betemeti. Újra

keserűséggel telt meg a lelkem.

Mikor a harmadik lökés is elmúlt, és már jó ideje semmi mozgást nem

tapasztaltam, bátorságom visszatért. Mégsem mertem átmászni a falon,

mert rettegtem attól, hogy a hegy élve maga alá temet.

Miközben ültem, az eget felhők borították el, mintha eső készülne.

Nemsokára egyre erősödő szél támadt, és másfél óra múlva már a

legszörnyűbb vihar dühöngött. A tengert hab és tajték borította.

A szél fákat tépett ki tövestől, és a vihar kegyetlenül dühöngött.

Három óra múlva szűnni kezdett a vihar, újabb két óra múlva pedig

teljesen lecsendesedett az idő, csupán az eső zuhogott erősen.

Én mindvégig a földön ültem, ijedten és elkeseredve. Hirtelen eszembe

villant, hogy a szél és az eső a földrengés következménye. Eszerint

maga a földrengés már elmúlt, én pedig megpróbálhatom, hogy bejussak

barlangomba. A gondolattól lelkem újra éledni kezdett. Az eső is

erősen ösztökélt, hogy sátramban keressek menedéket. Azonban annyira

zuhogott, hogy félő volt, a sátram sem bírja ki. Kénytelen voltam

tehát a barlangba menni, noha rettegve és nyugtalan lélekkel, hátha

fejemre zuhan. A vad zápor új munkára kényszerített. Árkot kellett

ásnom erődítményem körül, hogy a vizet levezessem, mely máskülönben

elöntötte volna barlangomat.

Miután egy ideig barlangomban tartózkodtam, és több földlökést nem

éreztem, lassanként összeszedtem magam. Hogy bátorságom ébren tartsam,

amire nagy szükségem volt, raktáramba mentem, és jót húztam a rumból.

Ilyesmit csak ritkán műveltem, mert tudtam, az italt nem pótolhatom,

ha elfogyott.

Egész éjjel és másnap majdnem estig esett, úgyhogy moccanni sem

tudtam. De mivel visszanyertem lélekjelenlétemet, fontolgatni kezdtem,

mi a legközelebbi teendő. Ha a sziget ki van téve földrengéseknek, a

barlang nem alkalmas lakásra. Nyílt helyen kell tehát házat építenem,

melyet fallal veszek körül, akárcsak itt. Ezáltal biztonságban

érezhetem magam emberektől és állatoktól. Mert ha itt maradok, a

következő földrengés esetleg eltemethet.

Ennek következtében elhatároztam, hogy máshol ütöm fel sátramat, mely

közvetlenül a sziklaorom alatt állott. Feltételeztem, hogy a dombot

a legközelebbi földrengés sátramra zúdítja. A két következő napot --

április tizenkilencedikét és huszadikát -- azzal töltöttem, hogy

kidolgoztam költözködésem részleteit.

Az élve eltemettetés félelme miatt nem tudtam nyugodtan aludni.

De hasonló félelemmel töltött el az is, hogy védetlen helyen kell

töltenem az éjszakát. Ám amikor körülnéztem, és mindent rendben

találtam, elment a kedvem a költözködéstől. Időközben azt is fontolóra

vettem, hogy tömérdek időbe kerülne ez az új munka, és meg kell

elégednem azzal, amit eddig elértem. gy hát egyelőre megnyugodtam,

és elhatároztam, hogy oszlopokból és kábelekből egy másik kör alakú

falat is építek, és ott helyezem el sátramat; azonban amíg ezzel el

nem készülök, maradok ott, ahol vagyok. Ez április huszonegyedikén

volt.

Április 22. -- Ma reggel mérlegelni kezdtem, miképpen hajthatom végre

elhatározásomat. Azonban hiányzottak az eszközök. Volt ugyan három

nagy baltám és elég sok szekercém (ezeket cserekereskedés céljából

akartuk Afrikába vinni). Azonban a görcsös kemény fák vágása közben

legtöbbjük kicsorbult és eltompult. És ha volt is köszörűkövem, nem

tudtam az élesítéshez megfelelően forgatni. Végül szíjjal láttam el

egy kereket, amelyet a lábammal hajtottam, hogy mindkét kezem szabad

legyen.

Megjegyzés: addig még nem láttam ilyesmit Angliában, vagy legalábbis

nem vettem észre. Azóta tapasztaltam, hogy széltében-hosszában

használják. Mellékesen megjegyezve, az én köszörűkövem igen széles és

nehéz volt. A gép összeállítása és tökéletesítése legalább egy hetembe

került.

Április 28, 29. -- Két napon át szerszámaimat élesítettem. Gépem a

köszörűkövet igen jól forgatja.

Április 30. -- Úgy vettem észre, hogy a gabonám gyengén fejlődik.

Ma szemlét tartottam, és a napi kétszersültadagot csökkentettem. Ez

eléggé elszomorított.

Május 1. -- Reggel, mikor a tengerre pillantottam, a szokottnál

is nagyobb apályban észrevettem a parton valamit, ami hordóhoz

hasonlított. Közelebb mentem és láttam, valóban egy hordó fekszik ott,

továbbá a hajónak két vagy három darabja, melyet nyilván a szökőár

vetett ki. Mikor a roncsra pillantottam, észrevettem, hogy magasabban

emelkedik ki, mint máskor. Megvizsgáltam a hordót, kiderült, hogy

lőpor van benne. De a víz annyira átjárta, hogy kemény volt, mint

a kő. Felgördítettem a parton, aztán elindultam a roncs felé a

homokzátonyon, hogy egy kicsit körülnézzek.

- x -

Hatodik fejezet

Betegen és gondok között

Mikor elértem a hajót, egészen más helyzetben találtam. Orra, mely

eddig a homokba merült, legalább hat lábnyira kiemelkedett, tatja

pedig, mely különben össze volt zúzva, a hullámzás következtében

levált a hajó testéről nem sokkal azután, hogy utoljára ott jártam.

Most ott feküdt oldalt borulva. A homok olyan magasra tornyosult a

hajó körül, hogy apály idején gázolva eljuthattam a roncsig, holott

azelőtt legalább egy negyed mérföldet kellett úsznom. Először

meglepődtem, aztán arra gondoltam, hogy bizonyára a földrengés okozta

a változást. Mivel pedig a lökések ereje meglehetősen megrongálta a

hajót, naponta új meg új dolgok kerültek a partra, melyeket a tenger

elsodort, a szél pedig lassankint előrehajtott.

Ez egyelőre elterelte gondolataimat attól, hogy új lakóhelyet keressek

magamnak. Erősen foglalkoztatott, hogy miképpen juthatnék a hajó

belsejébe. Erre azonban -- úgy látszott -- nem sok a reményem, mert

a hajó belseje tele volt homokkal. De én már megtanultam a szigeten,

hogy semmitől se riadjak vissza. Elhatároztam tehát, hogy mindent

szétszedek darabokra, amihez a hajón hozzáférhetek, hátha valamikor

majd hasznát vehetem.

Május 3. -- Fűrészemmel kezdtem hozzá a munkához, és átfűrészeltem egy

gerendát, melyről úgy gondoltam, hogy a fedélzet felső részét tartja.

Mikor munkámmal készen voltam, lehetőség szerint eltisztogattam a

homokot a legmagasabban fekvő részekről. De már közeledett a dagály,

tehát kénytelen voltam elhagyni a hajót.

Május 4. -- Halászni voltam, de semmi olyasmit nem fogtam, amit

érdemes lett volna megenni. Végül meguntam ezt az időtöltést. Épp

indulni készültem, mikor elcsíptem egy fiatal delfint. Az egyik

hajókötelet szétbontva, hosszú zsineget készítettem, de nem volt

horgom. Ennek ellenére elég sok halat fogtam, úgyhogy ennivalóra

nincs gondom. A legtöbbet a napon szárítottam meg, és szárazon

fogyasztottam el.

Május 5. -- A roncson dolgoztam. Egy másik gerendát is kettévágtam,

és a fedélzetből három nagy fenyődeszkát emeltem ki, összekötöttem

őket, majd az emelkedő árral a partra hajóztam rajtuk.

Május 6. -- A roncson dolgoztam, számos vascsavart és egyéb vastárgyat

emeltem ki belőle. Kemény munka volt, és eléggé kimerített. Azzal a

gondolattal foglalkoztam, hogy tovább nem is folytatom.

Május 7. -- Ismét a roncsra mentem, de nem volt szándékom dolgozni.

Azonban azt tapasztaltam, hogy a roncs magától is kettévált, mivel

előző nap a gerendát szétfűrészeltem. A hajó több darabja szanaszét

hevert, és a belsejéhez is hozzá lehetett férni. Sajnos, csaknem

teljesen megtelt vízzel és homokkal.

Május 8. -- A roncshoz mentem, és egy vaskapoccsal próbáltam

feszegetni a fedélzetet, amelyről a homok eléggé letisztult, és

kiállt a vízből. Két deszkát lefeszegettem, és a dagállyal a partra

szállítottam. A vaskampót, másnapra gondolva, a roncson hagytam.

Május 9. -- A roncson dolgoztam, és a feszítővas segítségével

behatoltam a belsejébe, ahol több ládát találtam. Feszítővassal

próbálkoztam velük, de nem mentem semmire. Találtam továbbá egy

ólomtömböt is, amelyet meg tudtam ugyan mozdítani, de ahhoz

túlságosan nehéz volt, hogy elszállítsam.

Május 14. -- Naponta a roncsra járok. Utam eredménye számos gerenda

és deszka, továbbá két vagy három mázsa vas.

Május 15. -- Két baltát vittem magammal, hátha darabokra tudnám vágni

az ólomtömböt, az egyiket éknek használtam, és a másikkal ennek a

fokát ütöttem. De mivel másfél lábnyira a víz alatt volt, az ütés

ereje nem érvényesült.

Május 16. -- Éjszaka erős szél dühöngött, és a roncs még jobban

tönkrement. De galambokra vadászva, olyan sokáig barangoltam az

erdőben, hogy a dagály miatt már nem tudtam eljutni a roncsra.

Május 17. -- A roncs néhány darabját a partra sodorta az ár,

tőlem körülbelül két mérföld távolságra. Kíváncsi voltam rá, tehát

elindultam, hogy megnézzem. A hajóorr egy része volt, de súlya miatt

nem tudtam elszállítani.

Május 24. -- A mai napig állandóan a roncson dolgoztam. Nagy

erőfeszítéssel, a feszítővas segítségével annyira meg tudtam lazítani

az eresztékeket, hogy a következő dagály kiemelt a hajóból több

hordót, továbbá két tengerészládát. Mivel azonban a part felől fújt a

szél, aznap semmi sem került a szárazföldre, legfeljebb deszkadarabok

és egy hordó, amelyben brazíliai disznóhús volt. A sósvíz azonban

tönkretette. Június tizenötödikéig folytattam a munkámat, kivéve azt

az időt, amikor élelem után jártam. Mindig apály idején tartózkodtam

a roncson, és már jókor elindultam, hogy dagálykor kész legyek.

Fáradozásaimmal elég sok gerendát és deszkát szereztem, és kitűnő

csónakot készíthetnék, ha érteném a módját. Ezenkívül több alkalommal

és több darabban csaknem egy fél mázsa ólmot gyűjtöttem össze.

Június 16. -- A tengerparton járva, hatalmas teknősbékát találtam. Ez

volt az első példány, amelyet itt láttam; nem mintha ritkaság volna,

egyszerűen nekem nem volt szerencsém. Később ugyanis, amikor a sziget

túlsó oldalán jártam, naponta több százat is láthattam.

Június 17. -- Megsütöttem a teknősbékát. Belsejében tojásokat is

találtam. Húsa a legízletesebb és legkellemesebb étel, amit valaha

fogyasztottam, főként azért, mert ezen a szörnyű helyen még egyebet

nem ettem, mint kecskehúst meg szárnyast.

Június 18. -- Egész nap esett, és én otthon maradtam. Először azt

hittem, hogy az eső hideg, mert kissé borzongtam. De tudtam, hogy

ilyesmi nem fordul elő ezen a szélességi körön.

Június 19. -- Beteg vagyok és fázom, mintha az időjárás hidegre

fordult volna.

Június 20. -- Nyugtalanul töltöttem az éjszakát. Heves fejfájás és

láz.

Június 21. -- Igen beteg vagyok. Halálos rémület gyötör szomorú

helyzetemben: betegségem súlyosbodhat és nincs segítség.

Június 22. -- Valamivel jobban vagyok, de gyengeségem szörnyű

aggodalmakkal tölt el.

Június 23. -- Ismét nagyon rosszul érzem magam. Hideglelés és heves

főfájás.

Június 24. -- Sokkal jobban vagyok.

Június 25. -- Igen erős hidegrázás. A roham hét óráig tartott. Hideg

és meleg váltakozása. Utána izzadás.

Június 26. -- Jobban vagyok. Mivel ennivalóm nem volt, fogtam a

puskámat, de csak alig vánszorogtam. Ennek ellenére lőttem egy

nősténykecskét, nagy kínnal hazacipeltem, húsát megsütöttem, és ettem

belőle. Nagy étvágyam támadt egy kis levesre, de nem volt fazekam.

Június 27. -- A hidegrázás megint olyan hevesen tört rám, hogy

egész nap ágyban maradtam. Se nem ettem, se nem ittam. Azt hittem,

elpusztulok a szomjúságtól. De jártányi erőm sem volt, hogy

felkeljek, és vizet hozzak magamnak. Hosszú ideig gyötrődtem, míg

végre elaludtam, és csak éjszaka ébredtem fel. Sokkal könnyebben

éreztem magamat, bár még mindig elég gyenge voltam, és a szomjúság

gyötört.

Mivel lakóhelyemen a víz elfogyott, meg kellett várnom a reggelt,

és újra elaludtam. Második alvásom közben szörnyű álmot láttam. Úgy

éreztem, hogy a földön ülök, kívül a kerítésen; ugyanott, ahol a

földrengés utáni viharos éjszakát töltöttem. Hirtelen úgy rémlett,

hogy sötét felhőből villogó alak lép ki. Olyan volt, mint a tűz, és

én alig tudtam ránézni. Leírhatatlan, milyen rémes hatást tett rám.

Mikor lába a földet érintette, ugyanaz az érzésem támadt, mint a

földrengés idején, és az is izgalommal töltött el, hogy a levegőben

körülöttem villámok cikáztak. Mihelyt földet ért, felém indult.

Hosszú dárdát vagy más fegyvert tartott a kezében, és meg akart ölni.

Szinte leírhatatlan, milyen rémület volt bennem, amikor felébredtem,

és mennyire örültem, hogy csak álom az egész.

De visszatérek naplómhoz.

Június 28. -- Az álomtól mégis felfrissültem valamelyest, és mivel

lázam is elmúlt, felkeltem. Bármennyire is gyötört még álmom, arra

kellett gondolnom, hogy a láz és a rohamok másnap visszatérhetnek.

Ki kell tehát használnom az időt, hogy élelemről gondoskodjam, ha

betegségem visszatérne. Első dolgom az volt, hogy egy nagy tömlőt

megtöltöttem vízzel, és ágyam mellé az asztalra helyeztem, olyan

közel, hogy kezemmel is elérhessem. Egy pint rumot öntöttem bele,

és felkevertem, hogy a víz poshadtságát elvegyem. Aztán parázson

kecskehúst sütöttem, de vajmi keveset ettem. Kimentem, de csak alig

lézengtem. Nyomasztóan nehezedett rám szerencsétlenségem tudata,

és féltem, hogy betegségem visszatér. Estére három galambtojásból

készítettem vacsorát. Ezeket hamuban sütöttem meg, és ahogy mifelénk

szokás, a héjukból ettem meg.

Evés után útnak indultam, de olyan gyenge voltam, hogy a puskát is

alig bírtam. Viszont fegyver nélkül soha nem indultam útnak. Kis idő

múlva leültem a földre, és az előttem elterülő sima, nyugodt tengert

bámultam, Szomorú gondolatok gyötörtek. Legrosszabbul az esett,

hogy senkihez nem szólhatok. Felkeltem tehát, és visszavonultam

falaim mögé. De nem tudtam elaludni. Leültem székemre, meggyújtottam

lámpámat, mert már sötétedett. Még mindig kínzott az aggodalom, hogy

betegségem visszatér. És ekkor eszembe jutott, hogy Brazíliában egy

gyógyszert használnak minden betegségre: a dohányt. Nekem pedig van

egy köteg dohányom valamelyik ládában, mégpedig pácolt. És van egy

pácolatlan kötegem is.

És valóban a ládában testem, lelkem számára egyaránt orvosságot

leltem. Először nem tudtam, mit kezdjek vele, azután megrágtam a

fogaim közt. Szinte elkábultam tőle, mert a dohány még zöld volt és

csípős, én pedig nem szoktam hozzá. Aztán egy vagy két óráig rumban

áztattam egy levelet, és elhatároztam, hogy beveszem ezt az adagot,

mihelyt lefeküdtem. Lefekvés után valóban megittam a rumot. Olyan maró

és érdes volt az íze, hogy alig ment le a torkomon. Éreztem, hogy

rögtön a fejembe száll. Mély alvás lepett meg, és másnap délután három

óra felé ébredhettem fel. Ámbár azt hiszem, hogy az egész következő

napot átaludtam, és ébredésemet a harmadik napra kell tennem. Különben

is betegségem alatt elhanyagoltam a napok felrovását. Hozzá kell tenni

azonban, hogy nem tudom, mi módon, de számításom szerint egy napot

elvesztettem naptáramban.

Bármiként is áll a dolog, ébredéskor frissnek éreztem magam, szellemem

pedig élénk volt és vidám. Erősebb voltam, mint előző nap, gyomrom is

javult, mert éhséget éreztem. Hogy rövid legyek, lázam elmúlt, és vele

együtt, úgy látszik, betegségem is. Ez huszonkilencedikére esett.

Harmincadikára teljesen összeszedtem magam, és puskámmal vadászni

indultam, noha nem akartam nagy utat tenni. Megöltem egy vagy két

vízimadarat; egyik vadkacsához hasonlított, de nem volt rá étvágyam.

Tehát inkább galambtojást ettem. Este megismételtem a kúrát, mely

véleményem szerint talpra állított: dohányt áztattam a rumba. De

valamivel kisebb adagot vettem be, nem rágtam levelet, sőt fejemet

sem tartottam a dohányfüst fölé. A következő nap mégsem talált olyan

egészségesen, mint reméltem, mert a láznak egy kis maradványa még

mindig ott borzongott bennem.

Július 3. -- A láz teljesen elmúlt, noha még hetekbe került, amíg

teljesen felépültem.

Július 4. -- Ettől a naptól kezdve tizennegyedikéig főként azzal

töltöttem az időmet, hogy puskával a kezemben sétára indultam. Naponta

nagyobb utat tettem meg, már ahogy az betegségből lábadozó emberhez

illik. Szinte elképzelhetetlen, mennyire le voltam sújtva, és

betegségem hogy megviselt. A kúra, amelyet használtam, teljesen

új volt számomra, és lehetséges, hogy hideglázat így még senki sem

gyógyított. Nem is ajánlom senkinek, hogy utánam csinálja. Mert igaz

ugyan, hogy a lázat elűzte, de engem is erősen legyengített. Utána

még hosszú ideig éreztem zavarokat idegeimben.

Betegségem arra is megtanított, hogy számomra az a legveszélyesebb,

ha az esős évszakban kint érnek az esők. Mindenekelőtt az olyan esők,

amelyeket vihar és orkánszerű szél kísér. Mivel azonban a száraz

évszakban az esők csaknem mindig ilyen viharokkal jártak, rájöttem,

hogy az eső ezekben a hónapokban sokkal veszélyesebb, mint szeptember

és október folyamán.

- x -

Hetedik fejezet

Mezőgazdasági tapasztalatok

Immár tíz hónapja voltam a boldogtalan szigeten. Úgy éreztem, hogy

a szabadulás minden reménye füstbe ment. Szilárdan hittem, hogy emberi

lény még nem tette lábát erre a helyre. Miután biztonságban tudtam

lakóhelyemet, felébredt bennem a vágy, hogy még jobban megismerjem a

szigetet. Mindenekelőtt azt szerettem volna látni, terem-e még rajta

olyasmi, amit nem ismerek. Tehát július 15-én elkezdtem a sziget

pontos felderítését.

Először a folyóhoz mentem, ahol miként említettem, tutajommal

kikötöttem. Két mérföldnyi út után megfigyeltem, hogy a dagály

csupán eddig a pontig jut el, és maga a folyó nem sokkal nagyobb,

mint egy csermely, mégpedig igen jó és üdítő vizű. Mivel éppen a

száraz évszakban voltunk, alig folydogált benne valami víz. Annyi

semmi esetre sem, hogy folyóvá növekedhetne. Partjain kellemes rétek,

fennsíkok és gyepes térségek terültek el. Azon a részen pedig, amelyet

a víz, miként feltételezhető, soha nem öntött el, szép zöld dohányt

találtam, jóminőségűt és erős szárút.

Más növényekre is bukkantam, amelyeknek mivoltáról azonban fogalmam

sem volt. Lehetséges, hogy közülük nem egy hasznos volt, csak én

nem tudtam előnyükre rájönni. Kasszava [1] gyökeret is kutattam,

melyből az indiánok a forró égöv alatt kenyeret készítenek, de nem

találtam. Hatalmas aloék [2] tűntek szemembe, de akkor még nem

ismertem ezt a növényt. Láttam vadon növő cukornádat is, mely azonban

alkalmatlan volt a termelésre. Egyelőre beértem ennyivel, és azt

forgattam elmémben, miképpen győződhetnék meg a felfedezendő növények

jóságáról és hasznáról, de eredményre nem jutottam. Brazíliában

ugyanis olyan kevés növénnyel foglalkoztam, hogy a termények

javarészét nem ismertem. gy hát ottani tapasztalataim mostani

bajomban nem voltak segítségemre.

Másnap, tizenhatodikán, elindultam ugyanezen az úton. Valamivel tovább

jutottam. A rétek véget értek, és a vidék arca erdősre változott.

Különböző gyümölcsökre bukkantam. Mégpedig a földön dinnyére, a fákon

pedig szőlőre. Tudniillik a szőlő felfutott a fára. A fürtök éppen

most értek, tömöttek voltak és sűrűek. Ez a meglepő felfedezés igen

nagy örömmel töltött el. De a tapasztalat arra intett, hogy módjával

fogyasszam. Eszembe jutott, hogy berber földön több rabszolgaságba

került honfitársam vérhasban és lázban pusztult el a mértéktelen

szőlőevés miatt. De tudtam, hogy a szőlő megőrzésére van egy eljárás:

mégpedig az, ha megszárítom a napon, azután elteszem raktáramba. És

valóban, mikor már a szőlőérés ideje elmúlt, akkor is volt kitűnő

és üdítő gyümölcsöm.

Egész este ott maradtam, sőt éjszakára sem mentem haza. Ez volt

az első alkalom, hogy az éjjelt házamon kívül töltöttem. De az

aggodalom arra kényszerített, hogy felmásszak egy fára, ahol igen

jól aludtam. Reggel tovább folytattam felfedezéseimet. Körülbelül

négy mérföld utat tettem meg, legalábbis ennyire következtetek a völgy

hosszából, mert a csermely északi és déli partján dombok emelkedtek.

Utam végén tisztásra értem, ahol a föld nyugat felé lejteni kezdett.

Egy friss vizű kis forrás, mely a dombnak ezen az oldalán fakadt,

ellenkező irányban, tehát kelet felé folyt. Az egész táj olyan üde,

zöld, viruló volt, az egész növényzet annyira tavaszias, hogy szinte

ültetett kert benyomását keltette.

Elindultam ebben a csodaszép völgyben, titkos gyönyörűséget érezve,

hogy mindez az enyém. De ugyanez a gondolat le is sújtott. Láttam itt

rengeteg kakaófát, narancs- és citromfát. De vadon nőttek, és alig

hoztak gyümölcsöt, legalábbis akkor. A zöld citrom, amelyet leszedtem,

mégis igen kellemes volt, azonfelül egészséges is. Később nedvét vízbe

facsartam, s a hűvös ital nemegyszer felüdített. Úgy láttam, elég

munka lesz mindezt hazavinni. Elhatároztam, hogy raktáramban szőlőt,

citromot és narancsot halmozok majd fel, és ellátom magamat az éppen

közeledő száraz évszakra. Ebből a célból egy kiválasztott helyen

halomba hordtam a narancsot, citromot és szőlőt. Egy keveset magamhoz

vettem, aztán hazaindultam. Úgy határoztam, hogy a maradékot majd

zsákban vagy ládában viszem haza.

Háromnapos kirándulás után érkeztem otthonomba, ahogy sátramat és

barlangomat hívtam. De még mielőtt hazaértem, a szőlő tönkrement,

nedve elapadt, úgyhogy alig volt jó valamire. A citrom frissen

megmaradt ugyan, de csak keveset tudtam elvinni belőle.

Tizenkilencedikén újra elindultam. Előbb két kis zsákot csináltam.

Ezekben készültem hazahozni szüretelésem eredményét. De meglepve

láttam, hogy a gyümölcshalmok, melyek olyan dúsak és finomak

voltak gyűjtés után, szét voltak szórva, és szemlátomást valami

garázdálkodhatott itt, mert összetaposva és szanaszét hevertek.

Ebből arra következtettem, hogy valamilyen ismeretlen állat lehet

a közelben. De nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Mikor aztán

láttam, hogy nem csinált egyebet csak szétszórta vagy összetaposta

a gyümölcsöt, de semmit el nem vitt, újabb szüretelésem eredményét

aszalódni a fákra akasztottam.

Utamról hazatérve, gyönyörűséggel állapítottam meg, hogy milyen

termékeny a völgy, és milyen szép a fekvése. Azonfelül ez az oldal

sokkal védettebb a viharoktól. Rájöttem, hogy eddig a legrosszabb

tartózkodási helyet választottam ki a magam számára. Elkezdtem

hát töprengeni, hogy elköltözködöm mostani lakóhelyemről, és ha

lehetséges, keresek egy hasonlóképpen biztonságos helyet a szigetnek

ezen a szép, termékeny részén.

Hosszan forgattam fejemben új ötletemet, amely egészen rabul ejtett.

Különösen a hely szépsége vonzott. De mikor arra gondoltam, hogy

jelenleg a tengerparton lakom, és hogy -- mint ahogy velem is

megtörtént -- a rossz sors mást is idevethet, kedvem alábbhagyott.

Noha semmi sem szólt amellett, hogy esetem megismétlődik, mégsem

akartam bezárkózni a sziget közepén a dombok és erdők közé. Ezzel

csak saját kötelékeimet súlyosbítanám, és egy kedvező fordulatot

nemcsak valószínűtlenné, de lehetetlenné is tennék. gy hát nem

mertem elmozdulni.

Mégis annyira belebolondultam ebbe a helybe, hogy július hátralevő

részét majdnem egészen itt töltöttem. És bár másodszori meggondolásra

is úgy döntöttem, hogy mostani lakóhelyemen maradok, itt is építettem

egy kis kunyhót. Ezt szintén kettős kerítéssel vettem körül, közét

embermagasságban rőzsével tűzdeltem meg. Néha két-három éjszakát is

itt töltöttem -- teljes biztonságban. A létrát minden alkalommal

magam után húztam. Képzeletemben pedig úgy beszéltem házaimról, mint

nyárilakról és tengerparti rezidenciáról. Ez a munka igénybe vette

augusztus elejét.

Éppen elkészültem kerítésemmel, és munkám eredményén örvendeztem,

amikor megkezdődött az esőzés, mely bezárt első lakóhelyemre. Mert

noha készítettem nyárilakomban is egy sátrat, és jól kifeszítettem a

vitorlavásznat, a domb ellenzője nem védett a viharoktól, és a barlang

sem volt olyan, ahová visszavonulhatnék, mikor nagyon zuhog az eső.

Augusztus 3-ára a felakasztott szőlőfürtök tökéletesen megaszalódtak,

és igen kellemes ízük volt. Leszedtem hát a fürtöket a fákról, amit

nagyon okosan tettem, mert az eső bizonyára nagy pusztítást végzett

volna bennük, és elvesztettem volna téli táplálékom javarészét.

Legalább kétszáz tömött fürt lógott a fákon. Alighogy kész voltam

ezzel a munkával, megeredt az eső, és augusztus tizennegyedikétől

október közepéig majdnem állandóan esett. Néha olyan hevesen, hogy

több napig ki sem mozdulhattam barlangomból.

Ebben az évszakban igen meglepett családom növekedése. Meg voltam

győződve róla, hogy egyik macskámat elvesztettem. Úgy gondoltam,

hogy vagy kereket oldott, vagy elpusztult, és színét sem láttam, míg

egyszer csak nagy csodálkozásomra augusztus vége felé három kiscicával

beállított. A kismacskák éppen olyan házi macskák voltak, mint az

anyjuk. A három kismacska azonban később annyira idevonzotta a

vadmacskákat, hogy alig tudtam elzavarni őket a háztól.

Augusztus tizennegyedikétől huszonhatodikáig szüntelen zuhogott

az eső, tehát ki se mozdultam, mert semmi kedvem sem volt megázni.

Bezártságom miatt kezdtem szükséget látni az élelemben. Kimerészkedtem

tehát kétszer, és lőttem egy kecskét. Huszonhatodikán pedig hatalmas

teknősbékát találtam, ez egyelőre megszabadított élelmezési gondjaimtól.

Étrendemet ezentúl így szabályoztam: reggelire ettem egy fürt szőlőt,

ebédre kecskehúst vagy teknősbékát sütve, mert szerencsétlenségemre

nem volt edényem, amiben főzhettem volna, és két-három teknősbékatojást

vacsoráztam.

Kényszerű barlangfogságom idejét arra fordítottam, hogy lakóhelyemet

naponta két vagy három órán át bővítsem, és fokozatosan addig fúrtam

az egyik oldalon, míg kiértem a szabadba. Az így létrejött ajtó

nyílása a kerítésen vagy a falon kívül esett. Ettől kezdve az új

bejáraton közlekedtem, noha nem volt könnyű dolog megszokni, hogy

nem vagyok tökéletesen elzárva a világtól, miként előbb. Most ugyanis

ki voltam téve annak, hogy bárki megközelíthet. Igaz ugyan, hogy

mindeddig nem láttam embert a szigeten, és a legnagyobb élőlény,

amellyel találkoztam, kecske volt.

Szeptember 30. -- Elérkezett hajótörésem boldogtalan évfordulója.

Összeszámláltam a rovásokat naptároszlopomon, és kiderült, hogy

háromszázhatvanöt napja vagyok itt. Pontos naplóm itt véget ért.

Tintám annyira fogyni kezdett, hogy ezután csak a legfontosabb

eseményeket jegyeztem le, de nem tartottam számon a kisebbeket.

Rájöttem az esős és a száraz évszak változásainak szabályosságára,

és megtanultam, hogy ennek megfelelően hogyan kell előkészülnöm mind

az egyikre, mind a másikra. De tapasztalatomat drágán fizettem meg,

mint ahogy későbbi előadásomból ki fog derülni.

Említettem, hogy megmentettem azt a néhány árpa- és rizsszemet, amely

olyan meglepetésszerűen hajtott ki. Úgy emlékszem, mintegy harminc

szál rizst és húsz szál árpát arattam. Most elérkezettnek láttam az

időt, hogy az eső elmúltával a magvakat elvessem, miután a nap magasan

állott az égen. Tehát egy darab földet faásómmal felástam, és két

részre osztva megkezdtem a magvak elvetését. De vetés közben hirtelen

eszembe jutott, hogy nem szabad minden szemet egyszerre elvetnem, mert

hátha nem ez a megfelelő vetésidő. Tehát, miután a magvak kétharmad

részét elvetettem, egy marokra valót mindegyikből meghagytam.

Meggondoltságom később nagy vigaszomra szolgált, mert egyetlen akkor

elvetett magból sem lett semmi. Ugyanis a következő hónapok alatt nem

érte eső a földet, és semmi sem nőtt a nedvesség hiánya miatt. Látva,

hogy első vetésem kiégett, ami a szárazság miatt nagyon is érthető

volt, kikerestem egy nedves földdarabot a második kísérlet számára.

Újból felástam egy talajrészt nyárilakom közelében, és a megmaradt

magvakat februárban ültettem el, kevéssel a tavaszi napéjegyenlőség

előtt. A termés a márciusi és áprilisi nedvességtől csakhamar szárba

szökött, és igen szép kalászokat hozott. De mivel nem mertem minden

magot elvetni, hanem csak egy részét, megint csak maroknyi terméshez

jutottam. A tapasztalat viszont hozzásegített, hogy mesterré váljak,

és tudjam, mikor szabad vetni, és hogy évente két vetési és két

aratási évadra számíthatok.

Gabonatermelés közben némi felfedezést tettem, aminek később hasznát

vettem. Mihelyt az eső elmúlt, és az időjárás állandóvá vált --

körülbelül november közepén --, elindultam, hogy meglátogassam

nyárilakomat. Bár hónapok óta nem voltam ott, mindent úgy találtam,

ahogy hagytam. A kettős sövény nemcsak szilárd és sértetlen volt,

hanem a levágott és földbe szúrt husángok némelyike ki is zöldült,

és hosszú vesszőket hajtott, akárcsak a fűzfa, ha ágait levágjuk.

Nem tudnám megmondani, miféle fáról metszhettem ezeket a husángokat,

de nagyon meg voltam lepve, sőt örvendeztem is a fiatal fák növésén.

A fákat megnyírtam, aztán hagytam, nőjenek, ahogy tudnak. El sem lehet

képzelni, három év alatt milyen széppé formálódtak. A bekerített kör

átmérője körülbelül huszonöt lépés lehetett, de a fák, mert már ez a

név illik rájuk, csakhamar beborították árnyékkal, mely olyan sűrű

volt, hogy hűsölni lehetett alatta a száraz évszakban. Ennek alapján

elhatároztam, hogy az első házamnál még több husángot vágok, és a

fal körül félkörben elültetem; ezt meg is tettem. És a fákat vagy

husángokat két sorban tűztem le, nyolc lépésnyire az első kerítéstől.

Miután kihajtottak, nagyszerűen rejtették lakóhelyemet, sőt védelmet

is nyújtottak, mint azt megfelelő helyen majd elmondom.

Most már tudtam, hogy az időt nem nyárra és télre kell beosztanom,

mint Európában, hanem esős és száraz évadokra.

Az esős évad aszerint volt hosszabb vagy rövidebb, hogy mikor

kezdtek fújni a szelek. Mivel úgy tapasztaltam, hogy a megázás

könnyen rossz következményekkel járhat, a nedves hónapokra elláttam

magam élelemmel, és így nem voltam kénytelen kimenni, hanem egész nap

otthon maradhattam. Közben több elfoglaltságom volt, mert alkalmam

nyílt arra, hogy ellássam magamat néhány olyan dologgal, aminek

már régen nagy szükségét éreztem. Először is igen szerettem volna

kosarat készíteni, de a rendelkezésemre álló vesszők nem bizonyultak

alkalmasaknak erre a célra. Most nagy hasznát vettem annak, hogy

gyermekkoromban sokszor megbámultam egy kosárfonót, mert szerettem

volna tudni, hogyan készül el munkájával. Sőt gyermek létemre

készségesen segítettem neki, és ezáltal elsajátítottam a mesterség

számos csínját-bínját. Nem volt tehát egyébre szükségem, mint anyagra.

Ekkor eszembe villant, hogy az ágak, melyekből kerítésemet nyestem,

hasonlítanak a hazai fűzfavesszőkhöz.

Másnap elindultam nyárilakomhoz, és levágtam néhány ágat. Mindenben

megfeleltek óhajaimnak. Legközelebbi alkalommal tehát fejszémmel

egész csomót vágtam le, mert fában nem volt hiány. Az ágakat a kerítés

mellé tettem száradni, mikor pedig alkalmasnak látszottak, elvonultam

velük barlangomba. A következő évszakban annyi kosarat készítettem,

amennyit csak tudtam, most már hordhattam földet vagy egyebet, aszerint,

hogy mire volt szükségem. Nem voltak csinosak, de a célnak tűrhetően

megfeleltek. Ezután azon voltam, hogy soha ne lássak szükséget

kosárban, és mikor fonnivalóm elfogyott, újabb vesszőnyalábokat

halmoztam fel. Aztán erős, mély kosarakat készítettem, hogy zsákok

helyett azokban helyezzem majd el gabonámat, ha már elég nagy

mennyiségben termeltem. Miután ezen a nehézségen túl voltam (bár

elég sok időt áldoztam rá), azon kezdtem töprengeni, hogy segíthetnék

két más hiányon. Nem volt edényem, amelyben folyékony dolgokat

tarthatnék, kivéve a két rumos korsót és néhány palackot. Egyetlen

alkalmatosságom volt a sütéshez, egy nagy üst, melyet a hajóról

mentettem meg. Viszont ez túlságosan nagy volt arra a célra, amire

én használni akartam. A második dolog, amire áhítoztam, egy pipa, de

nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Végül ezt a kérdést is megoldottam.

Miközben a második sor fát elültettem, eltelt egy évszak, és engem

új dolog kezdett foglalkoztatni.

- x -

[1] Kasszava -- amerikai cserje. Gyökere sok keményítőt tartalmaz.

[2] Aloe -- forró égövi növény a liliomok családjából

Nyolcadik fejezet

Felfedezések

Említettem az előbb, hogy szerettem volna látni egész szigetemet.

Leírtam utamat a patak mentén addig a helyig, ahol felépítettem

nyárilakomat, majd azt is, hogyan jutottam el a sziget másik

oldalára. Most arra határoztam el magamat, hogy bebarangolom az

egész tengerpartot. Magamhoz vettem puskámat, fejszémet, a szokottnál

nagyobb mennyiségű lőport és golyót, két kétszersültet, egy csomó

szőlőt, és kutyámmal együtt megkezdtem utamat. Mikor a völgyet

elhagytam, ahol nyárilakom állt, újra megpillantottam nyugat felől

a tengert. És mivel az idő nagyon tiszta volt, a távolban valami

szárazföldfélét is kivettem. Hogy sziget volt-e vagy kontinens,

nem tudtam. De nagyon magasan feküdt, és nyugat-délnyugat irányban

nagy távolságra terült el. Legalább tizenöt-húsz tengeri mérföldre

becsültem.

Nem tudtam pontosan megmondani, a világnak melyik részét látom.

Annyit sejtettem, hogy az amerikai partok közelében lehet, és

megfigyeléseimből arra következtettem, hogy a föld a spanyol

gyarmatbirodalomhoz tartozik. Lehetséges, hogy vadak lakják, és ha

történetesen ott szenvedek hajótörést, talán rosszabb körülmények

közé kerülök, mint itt. Belenyugodtam tehát sorsomba, és jobbnak

láttam, ha nem gyötröm magam hasztalan vágyakkal.

Miután a dolgon egy darabig elgondolkodtam, az is megfordult fejemben,

hogy ha az ott szemben a spanyol part, esetleg hajó is mehet el itt a

tengeren. Viszont, ha nem az, úgy Spanyolország és Brazília közötti

földekhez tartozik, és ebben az esetben a leggonoszabb vadak lakják.

Ezek ugyanis kannibálok, vagyis emberevők, akik nem átallják felfalni

a kezük közé került foglyokat.

Gondolataimba merülve haladtam előre. Úgy láttam, a szigetnek ez az

oldala sokkal kellemesebb, mint ahol én lakom. A nyílt rétségeket fű

és virág borítja, az erdőkben pedig szép fák nőnek. Tömérdek papagájt

láttam, és hirtelen arra vágytam, hogy megfogjak egyet. Ha lehet,

megszelídíteném, és megtanítanám néhány szóra. Némi vesződség után

valóban fogtam egy fiatal papagájt. Bottal ütöttem le a fáról, aztán

hazavittem. Évekbe került, amíg beszédre tanítottam. Végül azonban

mégis elég jól kiejtette a nevemet.

A következő eset pedig, bár jelentéktelen, talán mégis elég

szórakoztató. Ez a nap hallatlan gyönyörűséget szerzett. A kisebb

mélyedésekben nyulakat és rókákat találtam. (Legalábbis első látásra

effélének tűntek.) De igen különböztek minden általam ismert fajtától,

és noha nem egyet megöltem, fogyasztásukra nem tudtam elszánni magam.

Erre nem is volt szükségem, mert ennivaló bőséggel állt rendelkezésemre,

ráadásul igen ízletes falatok. Különösen három dolgot szerettem: a

kecskét, galambot és teknősbékát -- és ha hozzávesszük a szőlőt, a

legjobb éttermekkel is versengett az asztalom. Ámbár sorsom siralmas

volt, mégis örülhettem, hogy legalább ennivalóban nem kellett

szűkölködnöm.

Utam folyamán sosem haladtam két mérföldnél többet naponta. Annyiszor

kitértem jobbra vagy balra, hogy lássam, milyen felfedezéseket tehetek,

hogy nem jutottam tovább. Ha éjszaka pihenőre tértem, most már fára se

másztam, és védett helyet se kerestem.

Mihelyt a tengerpartra értem, újra meggyőződtem róla, hogy a sziget

rosszabb felét választottam. Ezen az oldalon számtalan teknősbéka

tanyázott, míg a másikon másfél év alatt csak hármat találtam.

Azonkívül tömérdek szárnyas lepte el a partot. Egyes fajtákat már

ismertem, másokat sohase láttam. Igen soknak ízletes húsa volt. De

a pingvinek kivételével egynek sem tudom a nevét.

Lőhettem volna annyit, amennyit csak akartam. De takarékoskodtam a

lőporral és golyóval. Tehát inkább egy nősténykecskét ejtettem el,

melyből több húst nyerhettem. Noha a szigetnek ezen az oldalán

jóval több kecske legelészett, mégis sokkal nehezebben férkőzhettem

hozzájuk, mert a vidék sík és nyílt volt. Könnyebben észrevettek az

állatok, mint ott, ahol dombokra mászhattam.

Mégsem volt kedvem ide költözni. Régi lakásom annyira megszokottá

vált számomra, hogy valahányszor erre jártam, mindig úgy éreztem,

úton vagyok és nem otthon.

Aztán továbbhaladtam a tengerparton kelet felé, úgy gondolom,

legalább tizenkét mérföldnyire. Itt egy jelzőpóznát tűztem ki,

és úgy döntöttem, hogy másnap ellenkező irányban indulok el, és

mindaddig folytatom utamat, amíg újra elérek erre a helyre.

Más úton szándékoztam visszatérni, mint amerre jöttem. Azt

gondoltam, annyira ismerem már a szigetet, hogy feltétlenül

rábukkanok lakóhelyemre. Úgy látszik azonban, hogy tévedtem.

Két vagy három mérföldnyi gyaloglás után széles völgybe kerültem,

melyet dombok vettek körül, a dombokat pedig erdő borította. Nem

tudtam, melyik irányba forduljak. Legfeljebb a nap adhatott volna

útbaigazítást, de szerencsétlenségemre két vagy három napon át,

míg én a völgyben jártam, az idő párás volt, és én nem láthattam az

eget. Kényelmetlen érzéssel haladtam előre, míg végre a tengerpartra

értem, megkerestem a jelzőtáblát, és visszaindultam az úton, amerre

jöttem. A nagy meleg miatt egyszerre csak rövid utat tettem meg,

mert a puskám, lőszerem, baltám és egyéb holmim elég nehéz volt.

Útközben kutyám észrevett egy kecskegidát, és rátámadt. Én

utánarohantam, elkaptam, és élve mentettem meg a kutyától. Nagy

kedvem támadt, hogy hazavigyem, mert többször megfordult már a

fejemben, hogy vajon fel tudnék-e nevelni egy-két gödölyét. Ez

hozzásegítene, hogy nyájat szelídítsek, ami nagy segítségemre

lenne, ha már lőporom elfogyott.

Kötelet kötöttem az apró állat nyakára, és magam után vonszoltam,

bár nem csekély fáradsággal. Megérkeztem végre nyárilakomhoz. Bezártam

oda az állatot, mert már igen vágyakoztam haza. Ugyanis egy hónapja

voltam úton.

Ki sem mondhatom, mennyire jólesett, hogy megérkeztem öreg

barlangomba, és lefekhettem függőágyamba. Az ide-oda való vándorlás

annyira kifárasztott, hogy utána a saját házam -- mint ahogy hívtam

-- tökéletes kényelmet nyújtott. El is határoztam, ilyen nagy utat

soha többé nem teszek, ha az a sorsom, hogy a szigeten maradjak.

Egy hétig tartott, míg a hosszú út fáradalmait kipihentem. Újabb

bonyolult feladat állt előttem: kalitkát kellett készítenem Poll

számára. A madár egyre barátságosabb lett, és mindinkább megszokott.

Aztán eszembe jutott a szegény kis kecske, amelyet a kerítés mögé

zártam. Elhatároztam, érte megyek és megetetem valamivel.

Ott találtam meg, ahol hagytam, mert nem volt módjában kiszökni.

Csaknem éhen halt. Vágtam neki ágakat és vesszőket, és miután

megetettem, ismét megkötöztem, és magammal vittem. Annyira

megszelídült, hogy nem kellett rángatnom. Követett, mint egy

kutya. Mivel állandóan etettem, annyira kedves és ragaszkodó teremtés

lett belőle, hogy háziállataim közé soroltam. Később sem hagyott el

soha.

Közelgett az őszi napéjegyenlőség évadja. Szeptember harmincadikát,

hajótörésem évfordulóját éppen úgy meggyászoltam, mint a múlt évben.

A szabadulásra most éppoly kevés reményem volt, mint az első napon.

Közben azonban rájöttem, mennyivel boldogabb mostani életem, minden

nyomorúságom ellenére is, mint az az átkozott, gyalázatos élet, melyet

azelőtt folytattam. Mennyire megváltozott minden bánatom, örömöm.

Megváltoztak az álmaim, érzéseim, gyönyörűségeim, és általában mindent

másképpen néztem, mint két évvel ezelőtt.

Azelőtt, ha elindultam akár vadászatra, akár felderítő útra, csakhamar

elfogott az aggodalom, és szívem összeszorult, ha elgondoltam, hogy

itt az erdők, hegyek és síkságok közt örök sorompókkal tart fogva az

óceán. Töprengéseim közben ilyen gondolatok gyakran viharként sodortak

magukkal, úgyhogy kezemet tördeltem és sírtam, mint egy gyermek.

Néha munka közben fogott el a csüggedés, mire leültem, és néha órák

hosszat sóhajtoztam. Ez rosszabb volt a sírásnál, mert akkor legalább

megkönnyebbültem, és bánatom elapadt.

Most azonban más gondolatok foglalkoztattak. Rájöttem, hogy olyan

boldog lehetek ezen a magános, elhagyott szigeten is, mint a föld

bármely más pontján. Ilyen lelkiállapotban kezdtem meg harmadik

évemet. Nem akarom ezentúl az olvasót olyan részletes leírással

terhelni, mint az előző évekkel kapcsolatban tettem. Csak általában

jegyzem meg, hogy ritkán töltöttem henyén az időt. Rendszeresen

beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom.

Először elindultam a puskámmal élelmet szerezni, ami olyankor,

ha nem esett, három órát vett el a reggelből. Aztán feldaraboltam

és megsütöttem, illetőleg elraktam azt, amit lőttem. Ez is elég sok

időbe került. Számításba kell venni azt is, hogy dél ideje, amikor

a nap magasan állt, a hőség miatt kibírhatatlan volt. Tehát délután

négy óra után folytathattam csak a munkát. Néha ezt az időbeosztást

felcseréltem; reggel dolgoztam, és délután mentem vadászni. Amellett,

hogy munkára elég kevés idő jutott, maga a munka is tömérdek fáradsággal

járt. Az eszközök, a segítség és a gyakorlat hiánya külön-külön sok

időt vett el. Például negyvenkét napra volt szükségem ahhoz, hogy egy

polcot elkészítsek, melyet barlangomban szereltem fel. Az én helyemben

az ácsok hatot elkészítettek volna fél nap alatt.

Én viszont a következő eljárást követtem. Előbb ki kellett döntenem

egy nagy fát, mert széles deszkára volt szükségem. Három napig

tartott, amíg a fát kivágtam, és újabb kettőig, amíg lecsonkoztam

az ágakat. Rengeteg fejszecsapással addig vágtam mindkét oldalt, míg

megkaptam a megfelelő vastagságot. Aztán megfordítottam, és annyira

kisimítottam, amennyire csak lehetett. Mindezt nem hagytam abba, míg

el nem készültem három hüvelyknyi vastag deszkámmal. Bárki láthatja

ebből, mennyi munkám volt vele; de a türelem ezen is éppen úgy

átsegített, mint sok mindenen. Ezt csak azért jegyzem itt fel,

hogy kitűnjék, minden munka mennyi időt vett el. Mert azt, amit

szerszámokkal és segítséggel könnyen el lehet végezni, én saját

kezem munkájára utalva, hosszú ideig csináltam.

Az idő már november vagy december felé járt. Vártam az árpa és a

rizs beérését. A felásott vetőterület nem volt nagy, mert félvékányi

vetőmagom sem volt, miután nagy része odaveszett a meleg évszakban.

Örültem az ígérkező szép termésnek, mikor hirtelen rádöbbentem, hogy

különböző ellenségeim pusztítják. Ráadásul alig védekezhettem ellenük.

Először is a kecskék és az apróvadak, melyeket nyulaknak neveztem,

úgy látszik megérezték a jó ízét, és elkezdték rágcsálni, még mielőtt

szárba szökhetett volna.

Egyéb orvosság nem volt, csak az, ha kerítéssel veszem körül. Ez

újabb keserves munkát jelentett, annál is inkább, mert sürgősen

kellett. Mivel azonban szántóföldem elég kicsi volt, három hét alatt

elkészültem a kerítéssel. Napközben sikerült az állatokból egyet-kettőt

lelőnöm, éjszaka pedig őriztettem a kutyámmal. Egy karóhoz kötöttem az

ajtó mellett, ahol egész éjszaka ugathatott. Tehát elég hamar elűztem

az ellenségeimet, a gabona pedig szépen fejlődött, és lassanként

megérett.

De ahogy a vadak a zsendülő gabonát pusztították, úgy torkoskodtak

most a madarak az érlelődő termésben. Amikor kimentem földem

megtekintésére, látnom kellett, hogy tömérdek madár veszi körül.

Azt se tudtam, hány fajta. Azonnal közéjük lőttem, mert a puska

mindig nálam volt. A lövés zajára magából a vetésből is rengeteg

madár röppent fel, amelyeket előbb még észre se vettem.

A dolog érzékenyen érintett, mert előre láttam, hogy néhány nap

alatt mindenemet felfalják. Éhen kell vesznem, és soha többé nem

termeszthetek gabonát. Nem tudtam, mitévő legyek. De elhatároztam,

hogy nem engedem pusztulni a termést, még ha éjjel-nappal is kell rá

vigyáznom. Mindenekelőtt megnéztem, mennyi kárt szenvedtem. Eléggé

kifosztottak. Mivel azonban a szemek még zöldek voltak, mégsem

vesztettem olyan sokat, mert a maradékból kitűnő gabona lehet, ha

megérik. Puskámat megtöltve egy darabig ott álltam, aztán elmentem.

Közben láttam, hogy a tolvajok a környező fákon üldögélnek, mintha

csak arra várnának, hogy távozzam. Valóban erről volt szó. Mert alig

hogy eltűntem szemük elől, egymás után rászálltak a vetésre.

A dolog annyira bosszantott, hogy türelmetlenségemben nem bírtam

tovább várni. Tudtam, hogy minden most megevett szem egy karéj

kenyértől foszt meg a jövendőben. A kerítés mellől újra rájuk lőttem.

Hármat el is találtam. Éppen erre volt szükségem. A madarak hulláját

a többiek elrettentésére egymás mellé akasztottam, ahogy otthon

minálunk a megrögzött gonosztevőket szokták. Elképzelhetetlen, milyen

hatást értem el. Ezután nemcsak hogy gabonámat nem dézsmálták, de

még a tájékát is elkerülték a sziget ezen részének. Míg kint függött

a madárijesztő, nem is vetődött ide madár. Elképzelhető, mennyire

örültem. És decemberben, amely az év második aratásának hónapja volt,

betakarítottam a termést.

Munkám közben sajnálatosan nélkülöztem a sarlót vagy kaszát. Úgy

segítettem magamon, ahogy tudtam. Fogtam az egyik kardot, amelyet a

hajó fedélzetéről hoztam magammal. De mivel a termés nem volt nagy,

különösebb késedelem nélkül elkészültem a munkával. A magam módja

szerint arattam, vagyis csak a kalászokat vágtam le, nagy kosárban

szállítottam el őket, és saját kezemmel csépeltem ki. Aratás végén

megállapíthattam, hogy a félvékányi magból körülbelül két zsákra

való rizst és ugyanannyi árpát kaptam.

Ettől igen felbátorodtam, mert jól láttam, hogy nem maradok kenyér

nélkül. Most azonban újabb gond vett elő: nem tudtam, hogy őrlöm meg

gabonámat, és hogy tisztítom meg a korpától. Azután pedig, hogy sütök

belőle kenyeret. Mivel arra vágytam, hogy sok gabonám legyen raktáron,

és állandó készlet álljon rendelkezésemre, úgy döntöttem, hogy ebből a

termésből még nem eszem, hanem elvetem az egészet a következő évadban.

Elhatároztam, hogy minden képességemet arra szentelem, hogy gabonával

és kenyérrel lássam el magam.

Valóban, helyes a kifejezés, ha azt mondom, hogy most kenyeremért

dolgoztam. Azt hiszem, kevés ember van, aki annyit gondolkozott volna

azon a sok apróságon, ami a kenyérsütéshez kell: a mag megszerzésén,

termelésén, ápolásán, feldolgozásán, elkészítésén és így tovább.

Én, aki visszaestem a természetes állapotba, ennek a munkának a

sokféleségét elevenen éreztem minden órában, attól kezdve, hogy az

első marék gabonám kikelt.

Először is nem volt ekém, hogy a földet forgassam, sem ásóm vagy

lapátom, hogy felássam. Ezen, mint elmeséltem, ásó faragásával

segítettem. Mivel fából készült, előállítása is hosszú időt vett

igénybe. Mivel pedig nem volt vasból, nemcsak hogy hamarabb elkopott,

de munkámat is megnehezítette. Mikor a gabonát elvetettem, nem

volt boronám. Hogy ezen segítsek, egy erős ágat vágtam le, és

azzal sepertem végig a földet, bár gereblyének vagy boronának

alig nevezhettem. Növekedése közben meg kellett védenem mindenféle

veszélytől. Aztán malomra volt szükségem, hogy megőröljem, szitára,

hogy megtisztítsam, kovászra, hogy megkelesszem, és kemencére, hogy

megsüssem. Mindez hiányzott, viszont a gabona annál inkább csábított.

Tehát bármennyi nehézséggel is járt munkám, el kellett végeznem. Egyéb

út nem volt előttem. Napomnak bizonyos részét mindig erre fordítottam.

Mivel az egész termést vetőmagnak tettem el, a következő fél évet

azzal töltöttem, hogy a kenyérsütéshez szükséges eszközöket állítottam

elő.

- x -

Kilencedik fejezet

Csónakkészítés

Legelőször a földet kellett előkészítenem, mert most már közel három

hold bevetésére való gabonám volt. Előbb azonban legalább egy hétig

dolgoztam egy ásón. Mikor elkészültem vele, elszomorított, hogy milyen

súlyos, és hogy megnehezíti a munkát. Mégis dologhoz láttam vele,

utána pedig két sík földdarabba elvetettem a magot, olyan közel a

házamhoz, amennyire csak lehetséges. Majd kerítéssel vettem körül

a földemet, mégpedig az előbb említett, gyorsan növő fahusángokból.

Tudtam, hogy egy éven belül földemet élősövény fogja keríteni,

melyet csak ritkán kell javítani. Munkám körülbelül három hónapig is

elhúzódott, mert a nedves évszakra esett, amikor gyakran nem mehettem

ki. Otthon -- miközben kint zuhogott -- egyéb munkáimat végeztem.

Közben azzal szórakoztam, hogy papagájommal beszélgettem, és

megtanítottam néhány szóra. Csakhamar elsajátította saját nevét.

Elég hangosan és érthetően ki tudta mondani, hogy: Poll. Ez volt az

első szó, amelyet a szigeten nem a saját számból hallottam. A madár

tanítgatása természetesen csak mellékes munkám volt, mert különben

elég nagy fába vágtam fejszémet.

Törtem a fejemet, mi módon készíthetnék agyagedényeket, mert igen

nagy szükségem volt rá. Tekintve az éghajlat melegségét, és feltéve,

hogy agyagot is találok, nem kételkedtem, hogy készíthetek olyan

edényeket, melyek a napon kiszárítva, szilárd anyagok tárolására

alkalmasak. Mivel edényekre volt szükségem, melyekben a gabonát meg

a lisztet tarthatom, elhatároztam, hogy olyan nagy darabokat készítek,

amekkorákat csak tudok, és amelyeket fel lehet állítani, mint a

kőkorsókat.

Az olvasó megsajnálna és kinevetne, ha elmondanám, milyen

ügyefogyottan kezdtem hozzá a munkához. Hány fölösleges, torz és

otromba dolgot készítettem! Hány szakadt be, és hány mállott szét,

mert az agyag nem bírta el saját súlyát! Hány tört össze a nap

tüzében, mert túl hamar tettem ki őket száradni, hány mállott

darabokra az emelés következtében, mielőtt még kiszáradt volna!

Egyszóval: rengeteg munka után, amivel az agyag megkeresése, kiásása,

megdolgozása és hazahozatala járt, végül két otromba szörnyeteget

csináltam két hónap alatt, mert korsónak egyiket sem merném nevezni.

De mikor végre kiszáradtak a napon, mind a kettőt óvatosan felemeltem,

belehelyeztem két vesszőkosárba, hogy szét ne törjenek. Mivel a

fazék és a kosár nem egészen illeszkedett, az üres helyeket rizs- és

árpaszalmával tömtem ki. Most azonban volt már két edényem, melyekben

gabonámat, esetleg lisztemet szárazon tarthatom, ha túljutottam az

őrlésen.

Míg a nagy edények készítése ritkán sikerült, a kisebbekkel nagyobb

szerencsém volt. Rövidesen előállítottam néhány apró fazekat, tálat,

csuprot és tartályt, amelyeket a nap keményre szárított.

De mindez nem felelt meg célomnak. Olyan agyagedényhez szerettem

volna jutni, melybe folyadékot is lehet önteni, és állja a tüzet. Ezt

viszont egy alkotásomról sem mondhattam el. Egyszer azonban, mikor

ebédemet készítve nagy tüzet raktam, észrevettem, hogy az egyik

agyagedényem egy darabja beleesett a tűzbe, ott kőkeménnyé égett,

és piros lett, mint a cserép. A dolog kellemesen lepett meg, és úgy

véltem, hogy bizonyára az egész is kiég, nemcsak a törött.

Ezután tanakodni kezdtem, milyen tüzet rakjak ahhoz, hogy kiégethessem

az edényeket. Fogalmam sem volt a fazekasok égetőkemencéjéről, és

arról sem, hogyan lehet az edényeket mázzal bevonni. Azonban két-három

agyagedényt egymás tetejére téve tűzhelyemre raktam, és körülszórtam

fával meg parázzsal. A tüzet addig tápláltam, míg láttam, hogy a

középső edények eléggé kipirultak. Közben vigyáztam, hogy egyik

se törjön el. Körülbelül öt-hat óráig hagytam benn edényeimet az

izzásban. Egyik sem repedt meg, viszont egy szétmállott. Ennek az

volt az oka, hogy a benne levő homok a heves tűztől megolvadt, és

üveggé vált. Hagytam lankadni a tüzemet, mire az edények vörös izzása

is alábbhagyott. De egész éjjel vigyáztam, hogy túl gyorsan el ne

aludjék a tűz. Reggelre örömmel tapasztaltam, hogy van három jó

fazekam, olyan kemény, amilyen csak kell. Sőt az egyiket közülük

mázként vonta be a megolvadt homok üvegrétege.

Mondanom sem kell, hogy újabb eredményeim után semmiféle agyageszközben

nem szenvedtem hiányt. De azt is meg kell jegyeznem, hogy formájukat

tekintve igen otrombára sikerültek. Körülbelül úgy dolgoztam, ahogy

a gyerekek, mikor sarat gyúrnak, vagy mint az az asszony, aki sose

tanult kalácsot sütni.

Ember nem örült még annyira jelentéktelen tárgynak, mint én, mikor

ráeszméltem, hogy tűzálló edényt tudok égetni. Alig volt türelmem,

hogy kivárjam, míg teljesen lehűlnek. Ekkor az egyiket megtöltöttem

vízzel, és a tűz fölé tettem. A dolog nagyszerűen ment. Aztán egy

darab gödölyehúsból kitűnő levest készítettem, noha hiányzott belőle

a zabliszt és még sok egyéb ízesítő fűszer.

Következő tervem az volt, hogy kőmozsarat csinálok, amelyben gabonát

törhetek. Arra gondolni sem mertem, hogy két kezemmel malmot is

összetákolhatnék. Itt is alapos hiányok mutatkoztak felkészültségemben.

A kőfaragásban éppen olyan tökéletlen voltam, mint bármelyik más

iparban. Eszközeim sem voltak, melyekkel nekikezdhettem volna a

munkának. Több napot töltöttem azzal, hogy megfelelő nagyságú követ

találjak, amelyet kivájhatok, és mozsarat készíthetek belőle. Ilyenre

azonban sehol sem bukkantam, legfeljebb a sziklatömbök közt. Onnan

azonban nem tudtam kivágni. Amellett a sziget sziklái nem voltak elég

kemények, inkább porhanyós homokkő jellegűek. Ez a kőzet pedig nem

bírja az ütést, amellett a gabona is homokos lesz tőle. Hosszú időt

vesztegettem el a kő keresésével, végül feladtam a reményt, és úgy

határoztam, hogy kemény fából faragom ki a mozsarat. Találtam is

megfelelő fát, kikerekítettem, kifúrtam, részben fejsze segítségével,

részben pedig tűzzel. Mindez rengeteg munkába került. Egyébként

ugyanígy csinálják a brazíliai indiánok csónakjaikat. Aztán az

úgynevezett vasfából súlyos törőt készítettem. Most már teljes volt

őrlő berendezésem, és a legközelebbi termést módomban állott lisztté

törni, hogy kenyeret készíthessek magamnak.

Aztán a szita volt soron, hogy a lisztet a korpától és az ocsútól

elválaszthassam. Enélkül aligha süthetek kenyeret. A dolog

meglehetősen nehéz volt, mert nem rendelkeztem olyan anyaggal,

mely a finom lisztet áteresztette volna. Több hónapra megrekedtem a

munkában. Nem tudtam, mitévő legyek. Ami vásznam maradt, az már merő

rongy volt. Kecskeszőrhöz hozzájutottam ugyan, de nem értettem a

szövéshez és fonáshoz. Szerszámaim sem voltak. Viszont eszembe jutott,

hogy a hajóról megmentett tengerészruhák közt volt néhány kalikó vagy

muszlin nyakravaló. Ezekből három kis szitát készítettem, amelyekkel

nagyjából elvégezhettem munkámat.

Következő állomás a sütés volt. Legtöbbet azon törtem a fejemet, mit

csináljak, ha nincs kovászom. Mivel a kérdés megoldása reménytelennek

látszott, később már nem gondolkodtam rajta. A kemence miatt szintén

komoly gondjaim voltak. Végül a következő megoldást eszeltem ki:

készítettem néhány agyagedényt, melyek szélesek voltak, de nem mélyek.

Vagyis átmérőjük két lábra rúgott, viszont mélységük nem haladta meg

a kilenc hüvelyket. Ezeket a szokott módon kiégettem. Mikor sütni

akartam, tűzhelyemen nagy tüzet raktam, melyet saját készítésű

kiégetett négyzetekkel takartam le.

Mikor a fa parázzsá vált, szétszórtam a tűzhely talapzatán, és

otthagytam mindaddig, amíg egészen átforrósodott. Aztán a parazsat

elsepertem, helyére tettem a kenyereimet, és rájuk borítottam az

előbbi edényeket, majd körbe halmoztam a parazsat, hogy az edények

tartsák a hőt. Azt hiszem, nincs is ennél jobb kályha a világon.

Én mindenesetre megsütöttem árpakenyereimet, sőt hamarosan kitűnő

pástétomsütő lett belőlem. Ugyanis a rizsből különféle tésztákat és

pudingokat készítettem. Süteményeimbe azonban nem rakhattam mást,

mint kecske- vagy baromfihúst.

Nem lehet csodálni, ha ennyi munka harmadik szigeti évem legtöbb

idejét elvette. Mert meg kell jegyeznem, hogy közben nyakamon volt

az új aratás is. Már második gabonatermésemet is learattam, de

kalászosan tettem el a nagy kosarakba, mert még nem jutottam időhöz,

hogy cséplőeszköz hiányában kicsépeljem.

Gabonakészletem annyira megnőtt, hogy bővíteni kellett raktáramat.

Körülbelül húsz zsákra való árpám volt és még több rizsem. Most

már semmi sem gátolt, hogy szabadon fogyasszam. Elhatároztam, hogy

megfigyelem, mennyire van szükségem egy évben, és ezentúl évente majd

csak egyszer vetek. Kiderült, hogy a negyven zsák árpa és rizs sokkal

több volt, mint amennyi egy évre kellett.

Míg a mezei munkák elfoglaltak, gondolataim sokszor átrepültek arra

a földre, melyet a sziget túlsó oldaláról láttam. Titkos kívánság

élt bennem, hogy ott partra szálljak. Úgy képzeltem, emberek által

lakott országot találok ott, és talán arra is alkalom kínálkozik,

hogy megmeneküljek. Közben azonban nem törődtem azzal, mennyi

veszélyt rejthet magában az ilyen vállalkozás. Megtörténhet, hogy

vadak kezébe kerülök, akik talán rosszabbak, mint Afrika oroszlánjai

és tigrisei. Ha kezüket rám tehetik, egy ellen ezer esélyem van arra,

hogy megöljenek, és talán meg is esznek. Hallottam arról, hogy a

Karib-partok lakói emberevők, és tudtam, hogy körülbelül ezen a

földrajzi szélességen ért hajótörés. És ha feltételezzük, hogy nem

kannibálok, akkor is megölhetnek. Sok európai járt már így; néha

tízen, húszan is. Hát akkor mi történhet velem, aki egyedül vagyok,

és aligha védekezhetem? Mindezek a dolgok, melyeket jól meg kellett

volna gondolnom, csak később jutottak eszembe. Először cseppet sem

aggódtam, annyira tele volt a fejem azzal, hogy átjussak.

De szerettem volna, ha most mellettem van Xury, és rendelkezésemre

áll a vitorlás halászbárka, mellyel ezer mérföldet tettünk meg Afrika

partjai mellett! De vágyam hiábavaló volt. Aztán arra gondoltam, hogy

megkeresem hajóm csónakját, melyet oldalt vetett partra a vihar, mikor

hajótörést szenvedtünk. Most is majdnem ott feküdt, ahol annak idején.

Fel volt fordulva, és orrával beleékelődött a homokba. Ha lett volna

segítségem, hogy kijavítsam és ismét vízre bocsássam, a csónak jó

szolgálatot tett volna. Talán Brazíliába is könnyedén eljuthattam volna

vele. Előre kellett volna látnom azonban, hogy nem tudom elmozdítani,

és fenekére állítani, mint ahogy a szigetet sem tolhatnám el egymagam.

Mégis elmentem az erdőbe, görgető és emelő rudakat faragtam, amelyeket

a csónakhoz cipeltem. Mindent meg akartam kísérelni, amit lehetett.

Úgy képzeltem, ha megfordíthatom, kijavíthatom sérüléseit. Ebben az

esetben nagyszerű csónak lesz belőle, én pedig könnyedén tengerre

szállhatok vele. Ebben a gyümölcstelen munkában fáradságot nem

kíméltem. Három vagy négy hetemet is elvette. Végül beláttam, hogy

csekély erőmmel meg nem mozdíthatom. Erre körülnéztem a homokban,

hogy alája kerülhessek, és különböző emelők segítségével mégiscsak

helyrebillentsem.

De később sem voltam képes megmozgatni, annyira még kevésbé, hogy

a vízre segítsem. Fel kellett hát adnom a reményt. Viszont minél

lehetetlenebbnek látszott, annál hevesebben kínzott a vágy, hogy

átjussak a szárazföldre.

Felmerült tehát bennem a gondolat, tudnék-e vajon kenut csinálni,

ahogy a vidék bennszülöttei a csónakot nevezik. Hiszen ők is szerszám

nélkül, mondhatni puszta kézzel, fatörzsekből készítik a magukét. A

munkát nemcsak lehetségesnek, de könnyűnek is ítéltem. Előre örültem,

mikor arra gondoltam, hogy én sokkal könnyebben elvégezhetem, mint a

négerek vagy az indiánok. Az nem jutott eszembe, mennyivel több bajom

lesz vele, mint nekik, különösen akkor, amikor vízre kell bocsátani.

Az utóbbi nagyobb nehézséget jelent, mint a szerszámok hiánya. Mert

mit ér, ha kiválasztok egy vastag fát az erdőben, sok munkával

levágom, eltakarítom a felesleges részeket, és addig vájom, amíg

csónak alakú lesz, és kiégetem a belsejét -- ha ott kell hagynom

helyben, mert nem tudom a partig eljuttatni.

Mint az őrült kezdtem munkába, s talán nem volt ember a földön,

aki valaha hevesebben dolgozott. Dédelgettem tervemet anélkül, hogy

megfontoltam volna, vajon képes vagyok-e kivitelére. Igaz ugyan,

hogy nemegyszer meglepett a vízrebocsátás gondja. De ezt a belső szót

elhallgattattam magamban. Legyen előbb kész, gondoltam, és fogadok,

hogy aztán annak is megtalálom a módját.

Először egy öt láb széles cédrusfát vágtam ki, amely huszonkét

láb magasságban is még legalább négy láb széles volt. Csak aztán

kezdtek ágak sarjadni a törzsből. Mérhetetlen munkába került a fa

kidöntése. Húsz napig vágtam a fejszémmel a tövét, és újabb két

hétig tartott, amíg megszabadítottam koronájától. Ezután egy hónapot

vett el a megformálása, hogy valamennyire csónak alakja legyen,

és megmaradhasson a víz színén. Csaknem három hónapba került, míg

belsejét kitisztogattam, és végre valódi csónak lett belőle. Ezt tűz

nélkül, pusztán vésővel és kalapáccsal eszközöltem, és kemény munkám

eredményeként csinos csónakot mondhattam magaménak. Akkora volt, hogy

elfért benne huszonhat ember, tehát én magam és minden rakományom.

Nagyon boldog voltam, amikor munkámat befejeztem. Valóban, nagysága

felülmúlt bármely más kenut. Sok fáradságba került, az bizonyos, de

ha sikerül vízre juttatnom, bármily vad utazást megkockáztathatok

vele.

De hiábavalónak bizonyult minden fáradozásom, hogy a vízre bocsássam,

noha rengeteget vesződtem. Pedig nem volt messzebb a tengertől,

mint jó száz lépés. Az első kellemetlenséget az jelentette, hogy a

talaj a víz felé emelkedett. Hát jó, hogy ezt a bajt megszüntessem,

elhatároztam: csatornát ások a földbe. Mondanom sem kell, ez újból

mérhetetlen fáradsággal járt. De ki törődik a fáradsággal, ha

szabadulásáról van szó. Mikor ezt az akadályt is elhárítottam, azonnal

újabb tornyosult elém. Ugyanis ezt a kenut sem tudtam megmozdítani,

akárcsak a mentőcsónakot. Aztán megmértem a talaj távolságát, és

elhatároztam, hogy olyan mély csatornát ások, melybe a víz is

beleömölhet.

Tehát dolgozni kezdtem. Kiszámítottam, milyen mélyre és milyen

szélesre kell ásnom, hová kell szórnom a földet. Rájöttem, hogy nem

lévén több mint két kezem, legalább tizenkét évre lenne szükség,

mert a part túlságosan magas, és legalább húsz lábnyira kellett

volna leásnom.

Munka közben múlt el hajótörésem negyedik évfordulója, melyet

nyugodtabban töltöttem, mint bármikor. Arra gondoltam, hogy itt nem

ér el a világ nyomorúsága. Nem kell kapzsinak lennem, mert megvan

mindenem, ura vagyok ennek a földnek. Annyi gabonát termeszthetek,

amennyit akarok, van teknősbékám, fám, gyümölcsöm, szőlőm, több

hajórakományra való.

De mindebből csak az volt értékes számomra, amit valóban fel is

használtam. Dúskáltam ennivalóban, és ugyan mit értem volna azzal,

ha több állatot vágok le, mint amennyit el tudok fogyasztani. A

kutyának vagy a férgeknek jutott volna! Ha több gabonát vetek, mint

amennyit elfogyasztok? Megrohadt volna! Ha több fát vágok le, mint

amennyire szükségem van? Ott heverhetne a földön! Egyszóval, a

természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak

annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket. A világ

legkapzsibb teremtése is kigyógyult volna bűnéből az én helyzetemben.

Amint említettem, volt egy zacskó pénzem, részben aranyból, részben

ezüstből. Ó, milyen haszontalan volt számomra! Gyakran gondoltam arra,

hogy az egészet odaadnám egy jó pipáért, vagy egy kézi malomért. Sőt,

egy marék babért, vagy akár egy üveg tintáért is.

Mint annak idején említettem, tintám lassan-lassan elfogyott. Először

kissé felöntöttem vízzel, aztán tovább hígítottam, míg olyan halvány

lett az írás, hogy alig látszott már a papíron. Amíg tartott belőle,

gondosan feljegyeztem a hónap minden napját, melyen valami említésre

méltó történt. Majd, hogy időmet töltsem, összehasonlítottam az

eseményeket, és rájöttem, hogy néha egybeesnek a dolgok. És ha babonás

lettem volna, fontosságot tulajdonítok talán annak is, hogy Szalehből

való menekülésem éppúgy szeptember 30-ra esik, mint hajótörésem a

szigeten.

Tintám után kenyerem fogyott el, illetőleg a kétszersült, melyet

a hajóról hoztam. Pedig nagyon takarékosan bántam vele: egy évig

körülbelül csak egy darabot engedélyeztem magamnak naponta. Mégis,

legalább egy évig voltam kenyér nélkül, mielőtt saját termésemhez

hozzájutottam.

Ruháim szintén pusztulni kezdtek. Egyetlen rendes darab fehérneműm

nem volt, kivéve néhány kockás inget, melyeket tengerésztársaim

ládáiban találtam, és gondosan őriztem. Hosszú időn át nem is

viseltem mást, csak inget, de szerencsére csaknem három tucatom volt a

hajórakományból. Maradt ugyan még a tengerészektől néhány viharkabát,

de ezek nagyon melegek voltak a sziget éghajlatához. Valóban a hőség

néha akkora volt, hogy nem hiányzott a ruha. De meztelenül nem

járhattam: ehhez semmi hajlandóságot nem éreztem, annak ellenére,

hogy egyedül voltam. Főként azért nem tettem, mert bőröm nem bírta

a napot, és gyakran lehámlott, viszont az ing legalább kétszer

olyan hűvösen tartotta bőrömet, mintha csupaszon jártam volna. Arra

sem voltam képes, hogy kalap vagy sapka nélkül kimenjek a napra.

Hajadonfővel a heves sugárzás azonnal fejfájást okozott, kalapban

viszont elég jól bírtam.

Ezeket szem előtt tartva, elhatároztam, hogy rendben tartom azt

a néhány rongyot, amit magaménak mondhatok. Elviseltem minden

felsőkabátot, és most azon törtem a fejemet, mi módon készíthetnék

ruhát a kecskebőrökből, vagy bármilyen rendelkezésemre álló anyagból.

Belemerültem tehát a szabómesterségbe, vagy inkább a fércelésbe, mert

hitvány munkámat egyébnek nem nevezhetem. Összetákoltam mellényeimből

két vagy három váltást; ami a nadrágokat illeti, ezen a téren bizony

elég szomorúan álltam, bár később segítettem a bajon.

Említettem, hogy félretettem az elejtett állatok bőrét, mármint

a négylábúakét. Előzőleg a napon mindegyiket kifeszítettem és

megszárítottam. Némelyik úgy megkeményedett, hogy alig volt jó

valamire, mások viszont használhatóknak bizonyultak. Először egy nagy

kalapot készítettem, szőrrel kifelé, hogy az esőt levezesse. Munkám

olyan jól sikerült, hogy utána teljes öltönyt készítettem bőrből,

vagyis kabátot és nadrágot, mely utóbbi térdig ért. Meglehetősen

lötyögtek rajtam, de célom az volt, hogy inkább hűvösen tartsanak,

mint melegen. El kell ismernem, hogy rémesen festettem bennük. Mert

ha ácsnak rossz voltam, szabónak még rosszabb. Ennek ellenére ruháim

a célnak nagyon is megfeleltek, és ha esőben kint kellett járnom,

felsőkabátom bundája levezette az esőcseppeket, én pedig szárazon

értem haza.

Ezután azzal vesződtem, hogy esernyőt eszkábáljak össze. Valóban

fölöttébb hiányzott, és igen vágyakoztam utána. Brazíliában láttam

ilyesmit. A hőségben valóban nagy hasznát vették. Itt pedig, ha lehet

mondani, még jobban tikkasztott a hőség, mert közelebb voltunk az

egyenlítőhöz. Amellett sokat kellett a szabadban tartózkodnom, tehát

az eső és hőség ellen egyaránt védett. Nagyon sok bajom volt vele, és

jó időbe került, míg végre használható tárgyat hoztam létre. Legalább

kettőt-hármat eldobtam, de végül munkám eredménye megfelelt a célnak.

- x -

Tizedik fejezet

Kecsketenyésztés

Nem mondhatom, hogy ezután öt évig bármi rendkívüli történt volna

velem. Egyformán éltem, ugyanazon a helyen, ahol eddig. Legfőbb munkám

az árpa és a rizs évenkénti elvetése és learatása, továbbá a szőlő

aszalása volt. Mindegyikből annyit raktároztam el, amennyi egy évre

kellett. Állandó munkám mellett, amihez hozzájárult a naponkénti

vadászat vagy halászat, végre a csónakkal is elkészültem. Csatornát

is ástam, amely hat láb széles és négy láb mély volt, és az öbölbe

juthattam rajta.

Első csónakom ugyanis, mivel előzetes meggondolás nélkül kezdtem

hozzá, szörnyű nagy volt. Mivel nem tudtam a vízre juttatni,

otthagytam, ahol készítettem. Azóta mintegy intő jelként meredt rám,

hogy legközelebb hasonló hibát el ne kövessek. Tehát legközelebb, noha

megfelelő fát nem találtam a közelben, és legalább fél mérföldnyire

volt a part, a feladat mégis keresztülvihetőbbnek látszott. Körülbelül

két évig dolgoztam rajta, mert sohasem adtam fel a reményt, hogy

egyszer kijutok vele a tengerre.

De mikor kis csónakommal elkészültem, kiderült, hogy nagysága miatt

nem alkalmas arra a célra, amelyre szántam. Nem kockáztathattam meg,

hogy átjussak vele a körülbelül negyven tengeri mérföldnyire levő

szárazföldre. Mivel csónakom kicsisége ezt a tervet keresztülhúzta,

fel is hagytam a gondolattal. De minthogy megvolt, újabb terv vetődött

fel előttem: körülhajózom a szigetet. Igaz ugyan, azelőtt is jártam

a túlsó oldalon, mint ahogy megemlékeztem már róla, de az utat

szárazföldön tettem meg. Most annál kíváncsibb voltam a partokra,

és csónakom is volt, mellyel körülhajózhatom a szigetet.

Ebből a célból mindent a legnagyobb körültekintéssel intéztem. A

csónakra egy kis árbocot szereltem, a vitorlát pedig a hajóvitorla

darabjaiból állítottam össze, melyet a raktáramban őriztem. Megvolt

már az árboc és a vitorla, és mikor a csónakot kipróbáltam, igen jónak

találtam. Kis rekeszekkel és ládákkal szereltem fel mindkét végén,

hogy helye legyen benne az élelmiszernek, lőpornak meg egyéb szükséges

dolgoknak. A rekeszek azonkívül védelmet nyújtottak az eső és a

tengervíz ellen is. Hajóm oldalába hosszú mélyedést véstem puskám

számára, és hogy szárazon maradjon, vitorlavászonnal takartam le.

Esernyőmet is kitűztem a hajó farára, mintegy árbocként, hogy árnyékot

vessen a fejemre, és oltalmazzon a nap hevétől. Készülődés közben

hébe-hóba kisebb kirándulásokat tettem a tengeren, de sohasem

merészkedtem messzire, és nem távolodtam el a folyótól. Végül azonban

elhatároztam, hogy kis körutat teszek, mert kíváncsi voltam birodalmam

határaira. Felszereltem bárkámat az utazásra, megraktam tizenkét

kenyérrel (nevezhetném kétszersültnek is), magammal vittem egy fazék

főtt rizst, egy palack rumot, egy fél kecskét, puskaport, két kabátot,

amit még a hajóról mentettem meg. Az egyiket azért, hogy magam alá

terítsem éjszaka, a másikkal pedig takarózni szándékoztam.

November hatodika volt, uralkodásomnak, vagy ha úgy tetszik,

fogságomnak hatodik évében, amikor tengerre szálltam. Utam sokkal

tovább tartott, mint gondoltam. Noha a sziget nem volt valami nagy,

mégis, mikor elértem a keleti oldalt, hatalmas sziklazátonyra

bukkantam, mely földnyelvszerűen, két tengeri mérföldnyire nyúlt

bele a vízbe. Tehát a tengeren kerülőt kellett csinálnom.

Mikor először megpillantottam, már-már feladtam tervemet. Mindenesetre

visszatértem, mert nem tudtam, milyen messzire kell kihajóznom a

tengerre. A kétség is elővett, miképpen térhetek majd vissza? Egyelőre

horgonyt vetettem. Ugyanis a hajóról hozott kampók segítségével

horgonyt is állítottam össze.

Csónakomat biztonságban tudtam, tehát vettem puskámat, és kimentem

a partra. Megmásztam egy dombot, ahonnan reméltem, hogy teljes

hosszúságában áttekinthetem a zátonyt, és eldönthetem, érdemes-e

megkerülését megkockáztatni. Miközben így szemlélődtem, észrevettem

egy erős és rendkívül különös tengeráramlatot, amely kelet felé

tartott, szorosan a megkerülendő pont mellett. Erre annál inkább

felfigyeltem, mert tudtam, milyen veszéllyel jár, ha véletlenül

belekerülök, és annyira kivisz a nyílt tengerre, hogy többé nem

vagyok képes visszakerülni a szigetre. Azt hiszem, így jártam volna,

ha előzőleg nem mászom meg a dombot. Mert a sziget túlsó oldalát,

csakhogy valamivel távolabb, ugyanez az áramlat mosta. Sőt azt is

meg tudtam különböztetni, hogy meglehetősen erős áramlatról van szó.

Tehát ha kikerülök az első áramlatból, azonnal belekerülhetek a

másikba.

Két napig maradtam itt, mert erős délkeleti szél fújt. Mivel iránya

ellentétes volt az áramlatéval, nagy hullámok torlódtak a fok körül:

tehát a hullámverés miatt nem volt tanácsos, hogy a part mellett

haladjak, de az sem, hogy eltávolodjak tőle az áramlat miatt.

Harmadik nap reggelre a szél elcsendesedett és a tenger nyugodt volt,

tehát megkockáztattam. Azonban tudatlan és hebehurgya tengerésznek

bizonyultam. Mihelyt a fokhoz értem, tapasztalnom kellett, hogy már

csónaktávolságnyira a parttól mély vízen járok, az áramlat pedig

úgy örvénylett, mint egy malom zsilipjében. Olyan erővel ragadta

magával csónakomat, hogy nem tehettem mást, mint hogy minden erőmet

megfeszítve a szélén igyekeztem maradni. Az ár azonban egyre tovább

sodort a sziklafoktól, amely tőlem bal kézre emelkedett. A szél sem

jött segítségemre, az evezőknek pedig semmi hasznát nem vettem.

Már azt hittem, hogy elvesztem. Mivel a sziget mindkét oldalát

súrolta az áramlás, tudtam, hogy pár mérföldön belül egyesül, és

akkor menthetetlenül elsodor. Semmi lehetőséget nem láttam arra,

hogy kikerüljek belőle. Más kilátásom nem volt, mint a pusztulás.

Nem a tenger miatt, hiszen az elég nyugodt volt, hanem az éhség

következtében. Igaz ugyan, hogy egy teknősbékát is találtam a parton

-- akkorát, hogy alig bírtam felemelni --, és bedobtam a csónakomba.

Volt még egy nagy korsó friss vizem is, de mit ér mindez, ha kikerülök

az óceánra, ahol legalább ezer mérföldnyire nincs se part, se sziget?

Úgy pillantottam vissza elhagyott, magányos szigetemre, mint a világ

legkedvesebb helyére, és azt tartottam a legnagyobb boldogságnak, ha

oda visszakerülök. Feléje tártam karomat, és kétségbeesve kiáltottam:

- Ó, boldog sivatag! Soha többé nem látlak! Ó, én nyomorult teremtés,

hová jutok?

Szemrehányásokat tettem magamnak hálátlan természetem miatt, hogy

miért voltam elégedetlen magányommal. Most hogy jutok ismét partra?

Mert az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét

is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már

elveszett.

Alig lehet elképzelni, milyen rémület szállott meg, mikor az áramlás

szeretett szigetemről az óceán felé sodort. Mert most egyszerre

ilyennek láttam. Már legalább két mérföldnyire sodródtam, és alig

volt rá remény, hogy újra visszajussak. Ennek ellenére keményen

dolgoztam, minden erőmet megfeszítettem, és észak felé kormányoztam,

hogy lehetőleg kijussak az áramlatból.

Déltájban, mikor a nap pályájának tetőpontjára hágott, hirtelen úgy

éreztem, hogy délkelet felől egy kis szellő csapja meg arcomat. A

hűvös légáramlat új erőt öntött szívembe, különösen akkor, amikor

másfél óra múlva rendes széllé erősödött. Akkor már én iszonyú távol

voltam a szigettől, és ha az idő csak egy kicsit elborul vagy párássá

válik, minden bizonnyal odaveszek. A fedélzeten ugyanis nem volt

iránytűm, és ha a szigetemet szem elől tévesztem, soha többé nem

tudom megtalálni. Az idő azonban továbbra is tiszta maradt. Újra

kifeszítettem vitorlámat, és a lehetőség szerint északnak tartottam,

hogy kikerüljek az áramlatból.

Mikor a vitorlát beállítottam, és a csónak oldalt kanyarodott, a víz

világosságáról észrevettem, hogy az áramlás megváltozik. Ott ugyanis,

ahol az áramlás erős volt, a víz örvénylett, a kitisztulás viszont az

áramlás csökkenését jelentette. Ugyanakkor szemembe tűnt, hogy kelet

felé körülbelül fél mérföldnyire, a víz megtörik a sziklákon. Úgy

látszik, ezek a sziklák osztották ketté ismét az áramlatot, melynek

főága jóval messzebb dél felé folyt, és északkeletről hagyta el a

sziklát. A másik ága viszont a sziklákon megtörve visszatért, és erős

örvényt kavart, majd északkeletnek fordult gyors áramlással. Csak

az érezheti át örömömet, aki már megmenekült váratlan veszélyből.

Rábíztam magam erre a visszafelé kanyarodó árra. Most egyformán

segítségemre volt a vitorlámat dagasztó szél és alattam a csónakot

vivő áramlás.

Körülbelül egy tengeri mérföldet vitt az áramlat a sziget felé, de

majdnem két tengeri mérfölddel északra attól a helytől, ahol az

áramlás először elragadott. Mikor tehát ismét a sziget közelébe

értem, az északi parton találtam magam, vagyis épp az ellenkező

oldalon, mint ahol csónakba szálltam.

Már egy mérföldnél többet tettem meg az áramlás segítségével, mikor

észrevettem, hogy teljesen megszűnt, és nem visz tovább. Nyilvánvaló

lett előttem, hogy most a két nagy áramlat holtterében vagyok: a

délinek, amely magával ragadott, és az északinak, amely körülbelül egy

mérföldnyire tőlem oldalt folyik. Közben azonban a sziget ellenállása

miatt a víz csendes volt. A szél azonban még mindig belekapaszkodott

vitorlámba, ha nem is olyan erővel, mint azelőtt. Tehát egyenesen a

sziget felé kormányozhattam.

Délután négy óra tájt, körülbelül egy mérföldnyire a szigettől,

felbukkant a sziklazátony. Az előbb ennek köszönhettem, hogy

elkerültem a veszélyt. Ezután már csakhamar sima vízre értem, és

kijutottam a partra.

Mikor ismét szárazföld volt a talpam alatt, elhatároztam, hogy lemondok

a menekülés gondolatáról. És miután élelemmel felfrissítettem magam,

csónakomat a parthoz közel vonva, néhány fa alatt egy kis mélyedésben

rejtettem el. Majd leheveredtem aludni, mert a sok fáradság és az út

izgalmai kimerítettek.

Most az volt a kérdés, hogy jussak csónakommal haza. Nagyon is

vaktában indultam el, és eszembe se jutott, hogy megkíséreljem az

utat visszafelé. Azt szintén nem tudtam, mi van a szigetnek a másik,

vagyis a nyugati oldalán. De nem is nagyon volt kedvem hozzá, hogy

felderítsem. Úgy határoztam tehát, hogy másnap reggel nyugat felé

indulok a part mentén, és szemlét tartok, találok-e megfelelő helyet,

ahol csónakomat biztonságba helyezhetem, ha netalán ismét szükségem

lenne rá. Körülbelül három mérföldes parti csavargás után egy nagyon

kellemes kis parti öbölre bukkantam, amely egy kis folyócska torkolata

volt. Itt alkalmas kikötő kínálkozott csónakom számára; ugyanolyan

biztonságban tudtam itt, mintha dokkban lenne. Miután jó erősen

lehorgonyoztam, elindultam a parton, hogy körülnézzek, hol vagyok.

Úgy találtam, hogy nem jutottam nagyon messzire előző tartózkodási

helyemtől, tehát a csónakból nem vettem ki mást, mint puskámat és

ernyőmet -- ugyanis igen meleg volt --, és elindultam. A kiállott

fáradalmak után mostani sétám valósággal pihenés volt. Este régi

nyárilakomba jutottam, ahol mindent a helyén találtam. Ugyanis,

mint említettem, ezt a rezidenciámat is mindig a legnagyobb rendben

tartottam.

Átmásztam a kerítésen, s leheveredtem az árnyékba, hogy tagjaimat

pihentessem. Igen fáradt voltam, és csakhamar elaludtam. Mindenki

elképzelheti meglepetésemet, mikor arra ébredtem, hogy valaki nevemen

szólít:

- Robinson, Robinson, Robinson Crusoe! Szegény Robinson Crusoe! Hol

vagy, Robinson Crusoe? Hol voltál?

A fáradságtól olyan mélyen aludtam, hogy nem ébredtem fel azonnal.

De álom és ébredés közt hánykolódva, úgy rémlett, mintha valaki szólna

hozzám. És mikor a hang egyre többször ismételte nevemet, teljesen

felébredtem. Először szörnyen megrémültem, és a legnagyobb ijedelemben

voltam. De alighogy kinyitottam szemem, megpillantottam papagájomat,

Pollt, a sövény tetején. Azonnal tudtam, hogy ő szólított. Ugyanis

ezt a figyelmeztető és korholó hangot tőlem tanulta el. Mondhatom,

tökéletesen eltanulta, úgyhogy ujjamon ülve és csőrével felém

kapkodva, egész világosan tudta mondani: - Szegény Robinson Crusoe,

hol vagy? Hol voltál? Hogy kerülsz ide? -- és több effélét.

Noha jól tudtam, hogy papagájomat hallom, mert senki más nem lehet

a beszélő, mégis jó időbe került, amíg megnyugodtam. Először is az

képesztett el, hogy került ide a madár. Aztán pedig: miért épp ezt

a helyet választotta, és nem valami másikat. Mivel azonban láttam,

hogy az én derék Pollom beszél hozzám, tovább nem is feszegettem

a kérdést. Kinyújtottam kezemet, és mikor nevén szólítottam, a

barátságos teremtés szokása szerint hüvelykujjamra ült, és tovább

fecsegett:

- Szegény Robinson Crusoe! Hogy jöttem ide? Miért vagyok itt? --

kiáltotta, mintha kitalálta volna gondolataimat. gy vittem ujjamon

hazáig.

Egyelőre elment a kedvem a tengertől, és volt bőven időm arra, hogy

végiggondoljam a veszélyeket, amelyekben forogtam. Viszont igen

örültem volna, ha ismét magam közelében tudom csónakomat. De fogalmam

sem volt róla, hogyan menjek érte. A sziget keleti oldalát már jól

ismertem, és tudtam, hogy ott az utat nem kockáztathatom meg. Az

ilyen vállalkozásnak már a gondolatától is összeszorult a szívem, és

megfagyott a vérem. Viszont nem tudtam, milyen a sziget másik oldala.

De feltételezve azt, hogy az áramlat ugyanolyan erővel siet kelet felé

a partnak, mint ahogy a másik oldalon eltávolodik tőle, megvolt rá

az esélyem, hogy abban az esetben az áramlás nekisodor a szigetnek,

mint ahogy előzőleg elvitt tőle. Belenyugodtam tehát, hogy egyelőre

lemondok a csónakról, noha rengeteg munkát fektettem elkészítésébe és

vízrejuttatásába.

Majdnem egy évig megmaradtam elhatározásom mellett. Elképzelhető,

milyen csendes, békés, földhözragadt életet folytattam. Megnyugodtan

fontolgattam, hogy mindenem megvan, az emberi társaság kivételével.

Közben a műszaki munkában tökéletesítettem magam. Erre különböző

szükségleteim kényszerítettek. Úgy vélem, kitűnő ács lehetett volna

belőlem, ha megfelelő eszközök birtokában vagyok.

Emellett a fazekasmesterségben is reményen felül tökéletesedtem:

edényeimet korong segítségével készítettem, ez összehasonlíthatatlanul

könnyebb volt, és szebb eredménnyel járt. Most már tetszetős, kerek

edényeket formáltam, míg első alkotásaimra rossz volt ránézni. Ám

úgy gondolom, hiúságomat semmi sem dagasztotta annyira, mint az,

amikor rájöttem, hogy pipát is tudok készíteni. És noha az első

darab csúnyára sikerült, és egyetlen érdeme az volt, hogy pirosra

égett, mégis kitűnően füstölt. Igaz, hogy a hajón is maradt pipa, de

azokról teljesen megfeledkeztem, mert az első években nem tudtam,

hogy a szigeten dohány is terem. Mikor pedig később átkutattam a

hajót, akkor már nem sikerült pipára bukkannom.

A kosárfonás is bevált. Most már számos fajtát készítettem. Igaz,

hogy nem voltak valami csinosak, de igen jól lehetett bennük

dolgaimat tartani vagy cipelni. Például, ha kecskét lőttem, ott

helyben felakaszthattam egy fára, megnyúzhattam, feldarabolhattam,

majd hazavihettem kosaramban. Ugyanez volt a helyzet a teknősbékával.

Feldaraboltam, és csak húsának azt a részét vittem haza, amire

szükségem volt. A többit otthagytam a parton. Ugyancsak a nagy

kosarakban tartottam gabonámat, melyet száradás után azonnal

kicsépeltem.

Egy nap észrevettem, hogy puskaporom jelentősen leapadt. Olyan

hiány ez, amit lehetetlen pótolni. Komolyan kezdtem fontolgatni,

mit csinálok, ha több lőporom nem lesz. Vagyis miképpen vadászok a

kecskékre? Említettem az előbb, hogy itt-tartózkodásom harmadik évében

egy fiatal gödölyét fogtam, megszelídítettem, abban a reményben, hogy

egy bakot is szerzek melléje. Ez azonban nem sikerült, közben pedig

kecském megöregedett. Mivel nem volt szívem hozzá, hogy megöljem,

végelgyengülésben múlt ki.

Most azonban már tizenegyedik éve tartózkodtam a szigeten, lőszerem

pedig nagyon megapadt. Csapdákkal és vermekkel kezdtem kísérletezni,

mert nagyon szerettem volna néhányat elevenen foglyul ejteni.

Különösen anyakecskére vágyakoztam, amelynek kicsinyei lesznek.

Ebből a célból vermeket ástam azokon a helyeken, ahol tapasztalatom

szerint kecskék szoktak legelni. A vermeket beszórtam gallyakkal.

Szélükre árpa- és rizskalászokat hintettem. Megfigyeltem, hogy a

kecskék megették a gabonát, sőt a lábnyomaikat is láttam. Ekkor

éjszaka három csapdát állítottam fel. De reggel mindegyik állott,

viszont a csaléteknek nyoma sem volt. Ez eléggé elkedvetlenített.

Tehát megváltoztattam csapdámat. De nem akarom a dolgot részletezni.

Elég az hozzá, hogy egy reggel nagy bakot találtam az egyikben, a

másikban pedig két gidát, egy hímet és egy nőstényt.

Nem tudtam, hogy mit csináljak az öreggel. Olyan vad volt, hogy meg

se közelíthettem, pedig nagyon szerettem volna elevenen hazavinni.

Meg is ölhettem volna, de nem ez volt a célom. gy hát otthagytam,

sőt kiengedtem börtönéből. Eszeveszetten rohant el. Akkor még nem

tudtam, amit csak később tanultam meg, hogy az éhség az oroszlánt is

megszelídíti. Ha három vagy négy napig koplaltatom, majd vizet viszek

neki és gabonát, éppúgy megszelídült volna, mint a gidák. Mert igen

könnyen szelídíthető teremtések, ha az ember jól bánik velük.

Egyelőre azonban jobb híján futni hagytam. Aztán a két gidához mentem,

egyiket a másik után kiszabadítottam, kötéllel egymáshoz kötöztem, és

némi fáradság árán hazacipeltem őket.

Jó időbe tellett, amíg hajlandók voltak táplálkozni. De mikor fiatal

gabonát szórtam eléjük, megkóstolták és megszelídültek. Most már

reményem volt arra, hogy akkor is elláthatom magam kecskehússal,

ha puskaporom végére jártam. Mert a megszelídített kecskék békésen

legelésznek majd házam körül. De aztán eszembe jutott, hogy ezeket

a vadságból kell megszelídítenem, és zárt helyre van szükségem,

különben megszöknek.

Mindez nagy feladatot rótt egyetlen emberre. De tudtam, hogy

feltétlenül meg kell oldanom. Először is alkalmas helyet kerestem,

ahol egyformán találnak gyepet, melyen legelhetnek, vizet, amit

ihatnak, és árnyékot, ahová megbújhatnak a nap elől.

Sok gonddal járt a bekerítés. Egyelőre úgy határoztam, hogy körülbelül

százötven lépés hosszú és száz lépés széles területet kerítek be,

amelyet később növelhetek, ha nyájam gyarapodik, és a szükség úgy

kívánja.

Első karámom bekerítése körülbelül három hónapig tartott. Ez alatt az

idő alatt a kecskéket karóhoz kötöttem, és lehetőleg mindig közelükben

tartózkodtam, hogy megszokjanak. Gyakran hoztam nekik árpakalászokat,

vagy egy marékra való rizst. Ilyenkor a kezemből etettem az állatokat.

Mikor kész voltam a kerítéssel, és szabadon engedtem a gidákat, akkor

is állandóan a nyomomban voltak, és gabonáért bégettek.

Célomat ezzel el is értem. Körülbelül másfél év múlva már tizenkét

állatot számlált nyájam. Két év múlva pedig számuk negyvenháromra

ugrott, noha közben többet leöltem és elfogyasztottam. Ezután öt más

területet vettem körül sövénnyel; mindegyikből nyílás vezetett át a

másikba.

De ez még korántsem volt minden. Mert a kecskék révén nemcsak húshoz

jutottam, hanem nagy örömömre tejhez is. A fejéssel eleinte alig

törődtem, és csak később fordult meg elmémben a gondolat. Valóban

kellemes meglepetés volt, mert most már berendezhettem tejgazdaságomat,

és naponta két-három csöbröt is telefejtem tejjel. És mint ahogy a

természet minden teremtményt ellát eledellel, az embert is megtanítja

arra, hogy kell adományát felhasználni. Én magam, noha soha életemben

nem fejtem tehenet vagy kecskét, sőt azt is csak futólag láttam

gyermekkoromban, hogyan készítenek vajat vagy sajtot, több kísérlet

után mindezt megtanultam. Most már volt tejem, vajam és sajtom, sőt

arra is rájöttem, hogyan juthatok sóhoz. Dagály után a tengerpartról

összeszedtem és kiszárítottam.

- x -

Tizenegyedik fejezet

Emberi nyomok a homokban

A bölcs nyilván mosolygott volna rajta, ha meglát engem kis családommal

ebéd közben. Poll, a kedvencem, volt az egyetlen, akivel szólhattam.

Kutyám időközben megöregedett, és kissé szeszélyes lett. Mivel más

társam nem volt, jobbomon ült. A két macska szintén körülöttem

settenkedett, és a kezemből eléjük hullatott ízes falatokra lesett.

De korántsem az a két macska, melyeket valamikor a szigetre

hoztam. Mindkettő régen elpusztult már: saját kezemmel temettem

el őket lakóhelyem közelében. Kölykeiknek nem tudom, miféle vad

teremtmény volt az apjuk, de én kettőt mindenesetre megőriztem, és

megszelídítettem. A többit elkergettem, mert terhemre voltak, de

később is visszajártak, és lopkodtak egyet-mást a házból. Nem egyet

kénytelen voltam lelőni közülük, míg végül teljesen elmaradtak.

Ilyen környezetben éltem.

Időnként elfogott a türelmetlenség, hogy csónakba üljek, noha elment

a kedvem új kockázatoktól. Néha már-már elindultam, hogy megkeressem

ladikom, máskor viszont bízvást megvoltam nélküle. De nyugtalanságom

egyre nagyobb lett. Végül elhatároztam, hogy gyalog megyek oda, ahol

csónakomat elrejtettem. Közben végig a part mentén haladok. gy is

tettem. Mindenesetre, ha valaki közben találkozott volna velem, vagy

megijed, vagy elneveti magát. Ezen a helyen, úgy gondolom, leírást

adhatok külsőmről.

Fejemen kecskebőrből készült, éktelen kalapot viseltem, melyről hátul

lebernyeg lógott le, hogy mind a naptól, mind az esőtől védelmezzen.

A sziget éghajlata alatt ugyanis semmi olyan veszélyes nem volt, mint

az átnedvesedett ruha.

Kecskebőr kabátot viseltem, amelynek a szárnya combközépig ért,

továbbá bőszárú térdnadrágot. Az utóbbi szintén kecskebőrből készült,

és oldalt a szőr olyan hosszan lógott le róla, hogy lábszáram közepét

súrolta, és pantallónak látszott. Harisnyám és cipőm nem volt:

mindkettőt valami lábbelifélével igyekeztem pótolni. Talán inkább

bocskorhoz hasonlított, vagy kamáslihoz, de igen kezdetleges formában,

mint általában legtöbb ruhadarabom.

Széles kecskebőr öv tartotta össze ruhámat, amelyről kard és tőr

helyett egy kis fűrész és balta lógott, egyik az egyik, másik pedig a

másik oldalon. Vállamon vetettem keresztül egy kevésbé széles övet,

melyről bal karom alatt két tarisznya lógott, szintén kecskebőrből.

Egyikben lőport, másikban golyót tartottam. Hátamon kosarat vittem,

vállamon pedig puskát. Fejem fölött irdatlan kecskebőr ernyőt

tartottam, mely a puska mellett legfontosabb felszerelési tárgyam

volt. Ennek köszönhető, hogy arcom ilyen hosszú trópusi tartózkodás

után sem barnult meg annyira, mint várni lehetett volna.

Volt idő, hogy szakállamat arasznyi hosszúra növesztettem. De mivel

ollóm és borotvám is volt, többnyire rövidre vágtam, és csak az

ajkam felett hagytam meg szőrzetemet olyan hosszúra, ahogy a törökök

szokták. Otthon mindenesetre megbámultak volna.

Ilyen öltönyben indultam neki új utamnak, mely öt vagy hat napig

tartott. A tengerpart mentén, egyenesen arra a helyre igyekeztem,

ahol csónakomat először kikötöttem. Mivel semmivel sem kellett

törődnöm, a legrövidebb úton juthattam el arra a magaslatra, ahonnan

valaha a sziklafokot megpillantottam. Most meglepve láttam, hogy

a tenger sima és nyugodt, sehol sem fodrozzák hullámok, és áramlat

sem mutatkozik. A dolog annyira meglepett, hogy elhatároztam, itt

maradok, és végére járok. Később rájöttem, hogy ennek az oka a

dagály és az apály váltakozása, mert amikor este a sziklára hágtam,

a vízen ismét meg tudtam különböztetni az áramlatot. Csupán valamivel

távolabb kanyargott, mintegy fél tengeri mérföldre a parttól, míg

annak idején közvetlenül mellette haladt. Ezért is tudta elragadni

csónakomat.

Megfigyelésem arról győzött meg, hogy nem kell egyebet tennem, mint

az apály és dagály váltakozását figyelnem, és akkor könnyűszerrel

hazavihetem csónakomat. Ám mikor tervem kivitelezésére került volna

sor, a veszély emléke olyan iszonyattal töltött el, hogy inkább mást

határoztam. Igaz, hogy új tervem sokkal fáradságosabb volt. Ugyanis

jobbnak láttam, ha építek vagy helyesebben mondva faragok egy másik

kenut. gy viszont a sziget mindkét oldalán rendelkezem majd

vízijárművel.

Említettem, hogy két lakhelyem is volt a szigeten. Egyik a kis

erődítmény vagy sátor, előtte fallal, mögötte a sziklával, és abban a

barlanggal, melyet ebben az időben több újabb fülkével bővítettem ki.

Egyikben -- a legtágasabb és legszárazabb helyiségben -- fazekaimat

tartottam és tizenöt vagy tizenhat kosarat, tele kicsépelt vagy

csépeletlen gabonával.

Ami házam kerítését illeti, a póznák vagy oszlopok legnagyobbrészt

fává lombosodtak, és koronájuk annyira összegubancolódott, hogy

mögöttük lakóhelyemet senki észre nem vehette.

Nem messze terült el két szántóföldem, melyeket megfelelően

műveltem és bevetettem, és amelyek minden évben meghozták a termést.

Viszont, ha több gabonát kívántam termelni, egyszerűen megnöveltem

a vetőterületet.

Az erdőben állt nyárilakom, melynek közelében szintén tűrhető

ültetvényt létesítettem. Azért szerettem, mert az ottani házban

nagyszerűen pihenhettem. A sövény éppen úgy védte, a létra pedig

mindig kéznél volt. A letűzött husángokat, melyek fává sarjadtak,

állandóan nyestem. Annak ellenére szépen terjeszkedtek, és kellemes

árnyékot nyújtottak. Középen állt sátram, mely két leszúrt pózna

között vitorlavászonból feszült. Igaz, hogy szüntelenül javítgatni

kellett. Belsejében a leölt kecskék bőréből és egyéb puha anyagokból

fekhelyet rendeztem be, takarónak pedig a hajóról megmentett pokrócok

egyikét használtam. Ha alkalmam volt székhelyemtől megválni, többnyire

itt töltöttem időmet.

Konyhám közelében terült el az állattenyésztő karám a kecskék számára.

Mondanom sem kell, bekerítése mennyi vesződségbe került. De annyira

aggódtam, hogy állataim esetleg megugorhatnak, hogy semmi fáradságot

nem kíméltem. Úgy teletűzdeltem karókkal a cserényt, hogy inkább fal

volt már, mint sövény. Még egy kéz se férhetett rajta keresztül. Mikor

aztán ezek a karók is kihajtottak, a kerítés szilárdabb volt, mint egy

fal.

Mindebből kitűnik, hogy nem voltam rest, és semmi fáradságot nem

kíméltem, hogy kényelmemet biztosítsam. Ugyanis szelíd állataimról

úgy vélekedtem, mint lábon járó hús-, tej-, vaj- és sajtraktárról,

mely akkor sem fogy ki, ha akár negyven évig élek a szigeten.

Itt nőtt szőlőm is, melyet soha nem szűnő gonddal télire fürtökben

raktároztam el, mint étlapom legízletesebb fogását. S hozzá kell

tenni, nem csupán az íze volt kellemes, de a fürtök tápláló és

egészséges nedve nemegyszer a gyógyszert is pótolta.

Mivel körülbelül félúton volt másik lakásom és azon hely között,

ahol a csónakot kikötöttem, útközben itt többnyire megállapodtam,

mert a csónakot nemegyszer megtekintettem. Sőt mindent, ami hozzá

tartozott, nagy rendben tartottam. Nemegyszer szórakozás kedvéért bele

is ültem, de veszélyes utakat már nem kockáztattam meg. Kőhajításnál

messzebb nem mentem a parttól, mert féltem, hátha újra elragad az ár

vagy a szél, vagy más balesetnek esem áldozatul.

S ekkor új korszak köszöntött be életembe.

Egyik nap délfelé járhatott az idő, és én a csónakhoz mentem.

Hallatlanul meglepett, hogy hirtelen meztelen lábnyomot pillantottam

meg a parton. Alakja egészen világosan kivehető volt a homokban. Úgy

megdöbbentem, mintha villám csapott volna le mellettem. Figyeltem,

körülnéztem, de semmit sem hallottam vagy láttam. Felmentem egy

magaslatra, hogy körülnézzek. Lesiettem a partra, de az egy nyomon

kívül mást nem észleltem. Visszatértem, hátha újabb nyomokra bukkanok,

vagy legalább meggyőződöm arról, hogy képzelődtem. Erről azonban szó

sem lehetett, valódi lábnyom volt: lábujjak, sarok, talp és általában

a láb minden része.

Nem tudtam, hogy kerülhetett ide, és képzeletem is cserbenhagyott.

Gondolataim egymást kergették, és mint aki meg van zavarodva, úgy

tértem haza erődítményembe. Elvesztettem a talajt a lábam alól, és

tele voltam aggodalommal. Minden második vagy harmadik lépés után

hátranéztem, minden bokrot vagy fát távolról embernek véltem. Képtelen

vagyok elmondani, felzaklatott képzeletem hány alakot varázsolt elém,

hány vad gondolat rohant át agyamon, és hányszor futott rajtam végig

a hideg.

Mikor váramba értem -- azt hiszem, joggal hívhatom így --, úgy buktam

le, mint egy üldözött. Hogy létrán másztam-e, vagy a sziklába vésett

ajtón keresztül jutottam be, már nem emlékszem rá. A következő nap

reggeléről sincsen emlékem, mert nincs az a megijesztett nyúl vagy

róka, mely rémültebben lapult volna odvában, mint én.

Egész éjjel nem aludtam. Minél távolabb voltam félelmem okától, annál

inkább nőtt aggodalmam. Kusza gondolataim annyira megzavartak, hogy

képzeletem sötét árnyakkal telt meg. Végül arra a következtetésre

jutottam, hogy a nyom gazdája bizonyára a szemben levő szárazföld

valamelyik vadembere lehet, aki kenujával idáig merészkedett. Lehet,

hogy a tengeráram hajtotta ide a szigetre, és miután partot ért, az

ellenkező irányú áramlattal továbbállt. Talán elment a kedve attól,

hogy itt maradjon, ezen a lakatlan szigeten.

Miközben fejemben egymást kergették a gondolatok, hálás voltam

a sorsnak, hogy nem találkoztam a vademberrel, vagy hogy ő nem

pillantotta meg csónakomat, amiből rájöhetett volna, hogy más is

lakik a szigeten, és elindult volna keresésemre. Ekkor szörnyű

aggodalmak kezdtek gyötörni, mert félni kezdtem, hogy talán mégis

meglátták a csónakomat. Ha pedig így van, bizonyára nagyobb számban

térnek vissza és felfalnak. És ha véletlenül nem is találnak meg

engem, megtalálhatják a karámomat, elpusztíthatják, elhurcolhatják

szelíd kecskenyájamat, én pedig itt éhen veszhetek.

Órákig, sőt mondhatom, nemcsak órákig, hanem napokig, hetekig,

hónapokig gyötörtek ezek a rémítő gondolatok. De végül mégis erőt

vettem magamon, és három nap után kimerészkedtem a váramból, mert

kergetett az éhség. Ugyanis alig tartottam magamnál egyéb kész

ételt, mint néhány árpakenyeret és vizet. Azt is tudtam, hogy legfőbb

ideje megfejni kecskéimet. Ez volt szokott esti szórakozásom. Szegény

állatok nagyon kínlódtak a fejés elmaradása miatt. Némelyik majdnem

belepusztult, másoknak pedig szinte elapadt a teje. Közben biztattam

magamat, hogy szó sem lehet másról, mint saját nyomomról, és tulajdon

árnyékomtól ijedtem meg. Újra kimentem tehát a partra és nyárilakomnál

megfejtem a kecskéket.

Mikor három nap után mindent változatlanul találtam, valamivel

merészebb lettem, és arra gondoltam, hogy az egész csak képzeletem

játéka volt. De addig mégsem nyugodtam, amíg ki nem mentem a partra,

hogy lássam a lábnyomot, és összehasonlítsam a magaméval. Mert csak

a teljes hasonlóság győzhet meg arról, hogy saját lábam nyomáról van

szó.

De a helyszínt megvizsgálva, előszőr is kizártnak tartottam, hogy

csónakomból ezen a ponton lépjek ki a partra. Amikor pedig hozzámértem

lábamat, kiderült, hogy a nyom sokkal nagyobb, mint az enyém. Ettől

újra életre keltek képzelgéseim, és olyan lázképek gyötörtek, mintha

hidegrázásom lenne. Újra hazamentem, most már szilárd hittel, hogy

rajtam kívül más ember vagy esetleg emberek vannak a szigeten, tehát

a sziget lakott, engem pedig bármikor meglephetnek. És ugyan hogy

védeném magam?

Ó, milyen nevetséges az ember, ha a félelem hatalmába kerítette!

Eldobja azokat az eszközöket, melyeket a józan ész ad kezébe

segítségül. Első tervem az volt, hogy lerombolom házaimat, világgá

kergetem nyájamat, nehogy az ellenség megtalálja, és miatta idekapjon

a szigetre. Aztán felásom szántóföldjeimet, nehogy az csábítsa őket

ide. Lerombolom nyárilakomat és sátramat, hogy nyoma se maradjon itt

emberi életnek, és ne kutassanak tovább utánam.

Ezek a gondolatok nyűgöztek le első este, mikor hazaértem. A rémület

még új volt bennem, és agyamat gőz lepte el. Mert a veszélytől való

félelem tízszer kínosabb, mint maga a veszély. Az aggodalom nagyobb

teherként nehezedik az emberre, mint a valóságos rossz.

A félelem miatt egész éjjel nem hunytam le szememet. Reggel azonban

elaludtam. Mivel testem és lelkem egyaránt kimerült, igen mélyen

aludtam. Másnap tehát sokkal erősebben ébredtem, mint amilyen este

voltam. Higgadtan kezdtem gondolkozni, és miután számot vetettem

magammal, arra a következtetésre jutottam, hogy a sziget nem annyira

elhagyott, mint képzeltem. Lehetséges, hogy nincsenek állandó lakói,

de úgy látszik, hébe-hóba kikötnek partjain. Lehet, hogy szándékosan,

lehet, hogy a tenger hajtja ide őket.

Én is immár tizenöt éve élek itt, de emberi alaknak még csak árnyékával

sem találkoztam. Ha pedig bárki idesodródott, nyilván olyan hamar

távozott, ahogy csak tudott. Mert kinek volna kedve megtelepedni itt?

Semmi egyéb veszély nem fenyeget tehát, mint az, hogy a szárazföldről

idetévedt emberek partjaimra szállnak. De ahogy jöttek, ugyanolyan

gyorsan igyekeztek elillanni. Aligha maradhattak éjszakára a parton.

Éppen ezért nincs egyéb tennivaló, mint hogy magam számára biztos

védelmet nyújtó helyről gondoskodjam.

Most bánkódni kezdtem, hogy barlangomat olyan nagyra építettem,

és a kerítésen kívül is elláttam ajtóval. Érett megfontolás után

elhatároztam, hogy egy másik erődvonalat is építek, félkör alakban,

nem messze a falamtól, ott, ahol körülbelül tizenkét éve az említett

kettős kerítést létesítettem. Ezek a fák közben vastagra nőttek,

és csupán néhány oszlopra volt szükség, hogy megerősítsem a falat.

Most tehát már két fal védett. A külső falat gerendák, régi kábelek,

deszkák és minden elképzelhető anyag erősítette. Hét akkora lyukat

vágtam a falba, hogy karom kiférhessen rajtuk. Belül körülbelül öt

láb vastagságúra szélesítettem a falat a földdel, amelyet barlangomból

kihordtam. A hét nyílásba a hajóról hozott muskétákat [1] szereltem

fel. Mindegyiknek állványt készítettem, és most úgy álltak, mint

az ágyúk. Két perc alatt minden fegyveremet elsüthettem. A fal

megerősítése egy hónapig tartott, de én még mindig nem éreztem

magamat biztonságban.

Mikor munkámmal elkészültem, a falon kívül a földet teletűzdeltem

azokkal a fűzfához hasonló husángokkal, melyek olyan gyorsan nőnek.

Legalább húszezret ültethettem el, közben azonban arra is vigyáztam,

hogy az ellenség szemmeltartására szabad terep maradjon, nekik pedig

a fiatal fák ne adjanak menedéket, ha meg akarják közelíteni a külső

falat.

Két év múlva sűrű liget vett körül. Öt év elteltével pedig olyan

sűrű erdő környékezte lakásomat, hogy valósággal áthatolhatatlan

volt. Nincs ember, akinek megfordulhatna a fejében a gondolat, hogy

ember van mögötte, még kevésbé, hogy lakás. Mivel utat nem hagytam,

közlekedésem lebonyolítására két létrát használtam. Ha a két létrát

elveszem, nincs az az emberi lény, aki birodalmamba bejuthatna

anélkül, hogy kárt tenne magában. És ha be is jutna valaki, még

mindig csak a második védőfal előterében van.

Minden tőlem telhetőt megtettem tehát saját védelmemre. Mint ahogy

később kiderült, nem egészen ok nélkül. Ám ebben az időben még csak

annyit láttam, amennyit félelmem sugallt nekem.

- x -

[1] Muskéta -- régimódi kanócos puska

Tizenkettedik fejezet

Barlangmenhely

Közben más dolgaimat sem hanyagoltam el. Kis kecskenyájamat gondosan

ápoltam. Nemcsak, mert élelemmel látott el bármikor bőségesen, de

felmentett a vadászat fáradságaitól is. Ha már felneveltem kecskéimet,

nehéz lett volna elszakadnom tőlük.

Hosszú gondolkodás után két lehetőségét láttam annak, hogy kecskéim

megőrizzem. Vagy föld alatti barlangot ások, melybe éjszakára

mindig beterelem őket, vagy pedig egymástól távol két vagy három

kis földdarabot kerítek be, ahol legalább fél tucat kecskét tartok.

Tehát bármi szerencsétlenség éri a nyájat, mégis könnyűszerrel

újra felnevelhetem. Noha ez újabb jókora munkát jelentett, mégis a

legésszerűbb tervnek látszott. Elindultam tehát, hogy megkeressem a

sziget legelhagyottabb részét. Valóban, találtam is egy zugot, mely

olyan magányos volt, amilyet csak kívántam. Kicsiny erdőbe ékelt

tisztás volt, sűrűn nőtt fák között. Eszembe jutott, hogy egyszer

magam is csaknem ittrekedtem, amikor a sziget másik részéről

hazatértem. Szinte a természet erősítette meg: tehát nem is lesz

annyi munkám vele, mint a többi karámmal.

Azonnal dolgozni kezdtem ezen a földdarabon. Alig telt bele egy

hónap, a kerítés már annyira haladt, hogy nyájam, mely immár nem volt

olyan vad, mint annak idején, biztonságban volt benne. Aztán késedelem

nélkül tíz nősténykecskét és két bakot tereltem ide. Mikor már bent

voltak, tovább javítgattam a kerítést, hogy olyan tökéletes legyen,

mint a többi. Most már sokkal kényelmesebben dolgoztam, és jóval több

időt töltöttem el a javítási munkával.

Minderre az az aggodalom ösztökélt, melyet az emberi lábnyomok

keltettek bennem. Mert emberi lényt még mindeddig nem láttam a

szigeten, noha két éve éltem szüntelen nyugtalanság közepette.

Elhihető, hogy az életem sokkal kevésbé volt kellemes, mint azelőtt;

állandó félelmek gyötörtek. Ugyancsak meg kell jegyeznem, hogy új

helyzetem folytán gondolataim is megváltoztak. Nem voltam már olyan

nyugodt, mint azelőtt, mert lelkemet megfeküdte a borzalom, hogy

kannibálok kezébe eshetek.

Miután vagyonom élő részét ilyenformán biztosítottam, újra bejártam

a szigetet, hogy hasonló telepek létesítésére újabb rejtekhelyeket

keressek. Közben nyugaton olyan messzire jutottam, mint még soha.

És miközben a tengert figyeltem, úgy rémlett, hogy nagy messziségben

csónakot látok. Volt egy távcsövem is a hajósok holmijából, melyet

a roncsról megmentettem. De most nem volt nálam. Amit láttam, olyan

messzire esett, hogy semmit sem tudtam kezdeni vele. Akárhogy is

meresztettem a szememet, semmi bizonyosat nem sikerült megállapítanom.

Nem tudom, csónak volt-e, vagy sem. De később, mikor elhagytam a

dombot, már nem láttam, és nem is törődtem vele. Azonban elhatároztam,

hogy látcső nélkül többé nem indulok útnak.

Mikor a dombról lejöttem, és a sziget túlsó vége felé továbbhaladtam,

ahol azelőtt még sohase voltam, hamarosan alkalmam volt meggyőződni

arról, hogy az emberi nyom ezen a szigeten nem is olyan ritkaság.

Ekkor tudtam meg, milyen kiváltságos szerencsém volt, hogy a sziget

másik oldalán a vadak előtt mindeddig rejtve maradtam. Oda ugyanis

sohase mentek a vadak. Ellenkező esetben könnyen rájöhettem volna, hogy

elég gyakran rándulnak ide kenuikkal a szárazföldre. Főként olyankor

keresnek szigetemen kikötőt, ha véletlenül nagyon kimerészkedtek a

tengerre. Közben elég gyakran találkoztak a tengeren ellenségeikkel.

Ha pedig összecsaptak, a győztesek rendszerint erre a partra hozták a

foglyokat. Itt, miután kannibálok voltak, szörnyű szokásaikhoz híven

leöldösték és elfogyasztották őket. De erről majd később.

Mikor a dombról a partra mentem, mint említettem, tökéletesen meg

voltam zavarodva. A sziget délnyugati pontján állottam. Szavakat

nem találok annak a rémületnek kifejezésére, mely elfogott, mikor a

földön szerteszét koponyákat, kéz-, láb- és egyéb emberi csontokat

pillantottam meg. Különösen szembetűnő volt az a hely, ahol nyilván

tüzet szoktak gyújtani. Itt szoktak bizonyára ülni egy földbe ásott

tűzhely-lyuk körül, hogy embertelen lakomákat rendezzenek társaik

húsából.

A látvány annyira elképesztett, hogy először hosszú ideig nem is

gondoltam a fenyegető veszélyre. A félelmemet háttérbe szorította a

barbár, pokoli durvaság elképzelése, és az a gondolat, hogy mennyire

el tud fajulni az emberi nem. Igaz ugyan, hogy már eleget hallottam

erről, de azelőtt még soha nem láttam. Egyszóval el kellett fordulnom

a borzalmas látványtól. Gyomrom felkavarodott, és közel voltam az

ájuláshoz. Később némileg könnyebben éreztem magam, de képtelen

voltam ottmaradni. Tehát olyan sebesen megmásztam a dombot, ahogy

csak tudtam, és elindultam saját lakhelyem felé.

Útközben megálltam, és tűnődtem a dolgokon. Hálát adtam a sorsnak,

hogy nem ilyen lények közé születtem. És bár jelen helyzetemet

nyomorúságosnak ítéltem, úgy találtam, több okom van a hálálkodásra,

mint a panaszra.

Ilyen hangulatban értem el váramat. Valahogy sokkal könnyebben

éreztem magam, és nagyobb biztonságban, mint azelőtt. Tudniillik

rájöttem, hogy ezek a nyomorultak soha nem hatolnak a sziget

belsejébe. Valószínűleg semmire nem vágyakoznak, amit ez a szerintük

lakatlannak vélt hely rejthet. Talán járhattak már a sziget erdős

részén is, de nem találtak ott semmi számukra értékesíthetőt. Én

magam csaknem tizennyolc esztendeje éltem a szigetnek azon a részén,

de mindeddig még nyomukra sem bukkantam. És lehet, hogy a következő

tizennyolc év is zavartalan békében telt volna el, ha nem mozdulok

ki helyemről. Ezután is csak egyetlen választásom lehet: rejtve

kell maradnom, ott ahol vagyok, míg alkalmam kínálkozik más, jobb

természetű emberekkel találkozni, mint a kannibálok.

Mégis nagyon borzadtam ezektől a nyomorult vadaktól és embertelen

szokásuktól, hogy felfalják egymást. A dolog annyira lehangolt,

hogy két évig jóformán el sem mozdultam lakásom környékéről. Három

birtokomat gondoztam -- mégpedig váramat, nyárilakomat és a bekerített

karámokat. Az utóbbiakat is csak azért látogattam, mert oda zártam

kecskéimet. Még a csónakot sem volt kedvem elhozni, inkább arra

gondoltam, hogy újat készítek. Most már el sem tudtam képzelni, hogy

anélkül is megkerülhetném a szigetet, hogy a tengeren a kannibálokkal

találkozzam. Ebben az esetben viszont feltétlenül kezükbe kerülnék,

és akkor nagyon is jól tudom, milyen sors várna rám.

A félelmet és az aggodalmat azonban lassanként felfalta az idő,

és az a biztonságos érzés, hogy úgysem fedezhetnek fel. Életem

hovatovább ugyanolyan egyenletessé vált, mint azelőtt volt. A

különbség csupán abban nyilvánult, hogy jobban óvakodtam és éberebben

vigyáztam, mint azelőtt, nehogy észrevegyenek. Különösen puskámat

óvakodtam elsütni, nehogy véletlenül bármelyikük meghallja, ha netán

a szigeten tartózkodnak. Most derült ki, milyen hasznos előrelátás

volt a kecskék szelídítése. Nem kellett már az erdőben bolyonganom

és lövöldöznöm. Ezentúl ha elejtettem is egyet-egyet, azt csapdával

és hurokkal tettem, amit már azelőtt is próbáltam. Két év is eltelt

anélkül, hogy puskámat elsütöttem volna, bár soha nem indultam el

nélküle. Sőt, mi több, a három, hajóról megmentett pisztolyból

is legalább kettőt mindig kecskebőr övembe tűzve viseltem.

Kifényesítettem továbbá az egyik, a hajóról hozott nagy kardot,

amelyet külön övre kötöttem. Ha valaki így találkozott volna velem,

azt hiszem, félelmetes fickónak tartott volna. Mindehhez még azt

kell hozzátennem, hogy a kard hüvely nélkül lógott oldalamon.

A dolgok ilyen folyása mellett -- az említett óvatossági

rendszabályokat betartva -- visszatért előbbi nyugalmam és

higgadtságom. Beláttam, hogy helyzetem másokéval összehasonlítva,

távolról sem mondható nyomorúságosnak. Az ügyek higgadt szemlélete

meggyőzött arról, hogy az emberek sokkal kevesebbet panaszkodnának

bajaik miatt, ha a náluk rosszabb sorban levőkhöz mérnék magukat.

Ehelyett azonban mindig a náluk jobb sorban levőkkel vetik egybe

helyzetüket, hogy morgásaikat és panaszaikat igazolják.

Akkoriban jóformán alig nélkülöztem valamit. De mintha a vadaktól

való félelem letompította volna találékonyságomat. Elejtettem például

egy jó tervet, melyen azelőtt már gondolkoztam. Ugyanis szerettem

volna az árpából malátát készíteni, abból pedig sört főzni magamnak.

Maga a gondolat elég hebehurgya volt, és hamar beláttam, hogy nem

olyan egyszerű. Igen sok mindenre lenne szükségem, hogy sört

főzhessek. Először is a hordók hiányoztak, melyeknek készítéséig

soha nem tudtam eljutni. Pedig heteket, sőt hónapokat is eltöltöttem

a kísérletezéssel. Aztán nem volt komlóm, ami a sört tartóssá teszi,

élesztőm, ami megerjeszti, és rézüstöm, hogy megfőzhetném benne. És

mégis, mindennek ellenére, ha a vadak nem jönnek, tovább kísérleteztem

volna, és talán sikerrel. Ugyanis, ha egyszer valamit fejembe vettem,

arról nehezen tudtam lemondani.

Most azonban egészen más dolgokon törtem a fejem. Azon tűnődtem

éjjel-nappal, hogy lephetném meg ezeket a szörnyeket mulatozás közben.

Szerettem volna néhányukat elpusztítani, hogy megmentsem karmaik közül

az idehurcolt áldozatot. De terveimet egymás után elvetettem. Egyiket

sem lehetett használni. Ahhoz, hogy leszámolhassak velük, magamnak

is ott kellene lennem. És mit tehet egyetlen ember hússzal, esetleg

harminccal szemben, akiknek szintén van fegyverük -- dárda vagy nyíl

--, mellyel éppen olyan jól tudnak célozni, mint én a puskámmal?

Néha arra is gondoltam, hogy aláaknázom a helyet, ahol tüzet szoktak

rakni. Elrejtek öt-hat font puskaport, mely tűzgyújtáskor a közelben

állókat levegőbe röpíti. De nem szívesen pazaroltam volna rájuk ennyi

lőport, hiszen magam is elég szűkében voltam már, és abban sem voltam

biztos, el tudom-e érni a kellő hatást.

Aztán felmerült bennem a gondolat, hogy egy alkalmas bokorban elbújok

három puskával -- mindegyikben dupla töltéssel --, és beléjük lövök.

Minden lövéssel megölhetek talán kettőt-hármat. Három pisztolyom és

kardom pedig akkor is végez a többivel, ha akár húszan vannak. A

terv teljesen rabul ejtett; még álmodtam is róla. Képzeletem annyira

sarkallt, hogy most már gyakran kerestem fel ezt a helyet. De

noha lelkem tele volt a bosszúállás véres gondolatával, a hely

borzalmassága, a látvány szomorúsága mérsékelte indulataimat.

Némi keresés után a domb oldala alkalmasnak látszott, hogy

biztonságosan megfigyelhessem közeledő csónakjaikat. Ugyancsak

volt egy odvas fa a közelben, melyben észrevétlenül elbújhatok,

még mielőtt partra szállnának. Innen majd jól megfigyelhetem véres

munkájukat, és biztosan célozhatok, ha már elég közel vannak.

Elhatároztam, itt valósítom meg tervemet. Készenlétbe helyeztem két

muskétámat és rendes sörétes puskámat. A két muskétát egy nagyobb

és három-négy kisebb golyóval töltöttem meg, a sörétes puskát pedig

darabos söréttel. Pisztolyaim mindegyikébe négy-négy golyót tettem.

Annyi tartalék töltényt vittem magammal, hogy háromszor vagy négyszer

is újra tölthettem.

Megvolt már a tervem, és képzeletben nemegyszer végre is hajtottam.

Közben minden reggel felmentem a domb tetejére, mely váramtól, ahogy

nevezni szoktam, körülbelül három mérföldnyire lehetett. Figyeltem

a tengert, hogy vajon közeledik-e csónak. De két vagy három hónap

után belefáradtam az őrtállásba. Különben is mindig eredmény nélkül

tértem vissza. Nemcsak a parton nem mutatkozott nyom, de még a messzi

tengeren sem vettem észre soha semmit, bárhogy figyeltem távcsövemmel.

Miközben a dombra feljártam, élénken dolgozott bennem a bosszúvágy,

hogy húsz vagy harminc vadat eltegyek láb alól. Ennyire felháborítottak

a vadak természetellenes szokásai. Végül azonban, mint említettem,

belefáradtam haszontalan kirándulásaimba. Egyben a véleményem is

kezdett megváltozni a dologról. Higgadtabban gondolkozva már nem

éreztem magam hivatottnak arra, hogy szegény tudatlanok bírája és

hóhérja legyek. Körülbelül így okoskodtam: "Ezek az emberek nem

éreznek lelkiismeretfurdalást tettükért, mert nincsenek tisztában

vele. Egy hadifogoly megölését nem tekintik nagyobb bűnnek, mint mi

egy ökörét. Az emberhús evése nem nagyobb bűn náluk, mint nálunk az

ürücomb fogyasztása."

Rájöttem, hogy rossz úton járok. A kannibálok nem gyilkosabbak,

mint azok a honfitársaim, akik nem egyszer egész tömegeket hánynak

kardélre, és nem adnak nekik kegyelmet, bár eldobják fegyvereiket

és megadják magukat. Ezek az emberek nem bántottak engem. Más lenne

a helyzet, ha ők támadnának meg. De mindeddig még csak tudomásuk

sincsen rólam. Ha követném elhatározásomat, igazolnám a spanyolok

Amerikában elkövetett barbárságait, mikor milliószámra pusztították

a bennszülötteket. Igaz, hogy bálványimádók voltak, és véres

szertartásokat követtek, de kiirtásukról ma a legnagyobb undorral

beszélnek maguk a spanyolok is.

Új meggondolásaim lehűtöttek, és kezdtem elállni tervemtől. Rájöttem,

hogy helytelen eljárást akarok követni velük szemben. Egyhez van

csak közöm, ahhoz, hogy támadásukat megakadályozzam. De ha én

támadok, az inkább jelenti tönkremenetelemet és pusztulásomat, mint

szabadulásomat. Ha közéjük lőnék, és akár egy is élve menekülne

közülük, a bosszúállók ezreit hozná nyakamra. Erre pedig semmi

szükségem. Körülbelül így telt el egy év. Most már nem volt kedvem

megtámadni ezeket a nyomorultakat. Sőt a dombra sem mentem fel, hogy

megtudjam, jönnek-e a tengeren, vagy voltak-e a parton. Kerültem a

kísértés minden alkalmát, amely terveimet éleszthette volna.

Egyet mégis megcsináltam: elhoztam csónakomat a sziget keleti

oldalára, és behajóztam vele egy kis öbölbe. Ez magas szikla alatt

volt, és tudtam, hogy az áramlat miatt a vadak amúgy sem merik

megközelíteni. A csónakkal együtt mindent elszállítottam, ami

hozzátartozott: vagyis az árbocot és a vitorlát meg a horgonyfélét.

Azt akartam, hogy a legcsekélyebb nyom se utaljon csónakomra vagy

szigetbeli lakásomra.

Megint igen visszavonult életet folytattam, és ritkán mozdultam ki

barlangomból. Csak állandó elfoglaltságaim tudtak kicsalni, például a

kecskék megfejése vagy erdei nyájam gondozása a sziget túlsó oldalán.

Most már bizonyosan tudtam, hogy a vademberek soha nem keresik fel

kutató szándékkal a szigetet. Nem kétséges, hogy azóta is járhattak

itt. Borzalommal gondoltam arra, milyen szörnyű lett volna régebben

találkozni velük, mikor szinte puszta kézzel, fegyvertelenül jártam,

és puskám is csak sörétre volt töltve. Az lett volna meglepetés, ha a

nyom helyett tizenöt vagy húsz vadat találok, akik üldözőbe vesznek!

És mivel nálam jobban futnak, nem kétséges, hogy elfognak.

Gondolataim annyira összeszorították szívemet, hogy nemegyszer igen

elcsüggedtem. Pedig helyzetem most jobb volt. Valamikor még nem tudtam

volna nekik ellenállni, hacsak nincs hirtelen elég lélekjelenlétem.

Most legalább a tömérdek töprengés és megfontolás után tudtam, mi a

teendőm.

Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy az állandó veszély és

félelem eltompította ötletességemet. Sokkal többet foglalkoztatott

biztonságom, mint jólétem kérdése. Már egy szeget sem szerettem

beverni, mert attól tartottam, hogy meghallják a zaját. Még kevésbé

mertem a puskámat elsütni. Különösen óvakodtam tüzet rakni, melynek

áruló füstje nappal messzire ellátszik. Ezért téglaégetőmet áthelyeztem

nyárilakomba, ahol nagy örömömre föld alatti barlangot fedeztem fel.

Vadember talán be se merészkedett volna ide, én azonban örömmel

elfoglaltam. Mert semmire nem volt akkor nagyobb szükségem, mint

biztos búvóhelyre.

A barlang szája egy nagy szikla alján nyílt, ahol egyszer véletlenül

faágakat vágtam, hogy faszenet csináljak. Faszénre azért volt

szükségem, mert nem akartam füstölni lakásom körül, viszont mégsem

élhettem kenyérsütés és főzés nélkül. Addig égettem tehát a tőzegréteg

alatt a fát, míg faszén lett belőle. Majd a tüzet eloltva, hazavittem,

és most már füst nélkül tudtam hőt gerjeszteni.

De a dologra térve: éppen fát vágtam, mikor észrevettem, hogy az

egyik sűrű és alacsony cserje mögött egy üreg szája sötétlik. Kíváncsi

voltam, milyen lehet belülről. Mikor bebújtam, láttam, hogy elég nagy,

sőt, fel is állhattam benne. De be kell vallanom, hogy sokkal inkább

igyekeztem kifelé, mint befelé.

Ugyanis a sötétben hirtelen két villogó szemet pillantottam meg!

Nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Először nagyon megijedtem.

Később, összeszedve magam, kezembe vettem egy tűzcsóvát, és

bevilágítottam. De alig tettem három lépést, rémületem visszatért.

Hangos nyögést hallottam, aztán panaszos hangokat, aztán újabb

sóhajtást. Visszahőköltem, és elöntött a hideg veríték. S ha kalap

van rajtam, lehet, hogy hajam talán az égnek emeli.

De aztán a csóva fénye mellett tovább haladtam. És ekkor a földön

egy nagy, ijesztő bakkecskét pillantottam meg. Úgy látszik, azért

vonult ide vissza, mert már a végét járta. Próbáltam megmozdítani,

hogy lássam, ki tudom-e cipelni a barlangból. Az állat igyekezett

feltápászkodni, de nem volt jártányi ereje sem. Nem bántam, maradjon

itt, ha engem ennyire megijesztett, ugyanígy megrémít majd egy netalán

ide tévedő vadembert.

Meglepetésem lassanként elpárolgott. Körülnéztem, és láttam, hogy

a barlang elég kicsi. Tizenkét láb volt keresztben, alakját azonban

se kereknek, se szögletesnek nem lehetett mondani. Nyilván nem

emberi kéz munkája, hanem a természeté. Azt is felfedeztem, hogy a

barlangfenéknél hátul tovább folytatódik, de az újabb helyiségbe csak

olyan keskeny nyílás vezet, hogy hason csúszva kell haladnom. Mivel

nem volt nálam gyertya, egyelőre nem kutattam tovább. De elhatároztam,

hogy másnap gyertyával és tűzszerszámmal jövök, mely utóbbit egy

muskéta závárjából és gyutacsából szerkesztettem.

Másnap tehát újra eljöttem ide, saját gyártmányú gyertyámmal

felszerelve. Mostanában ugyanis kecskefaggyúból állítottam elő

gyertyafaggyút. Kanócnak pedig kötélmaradékot vagy szárított

csalánrostot használtam. A hátsó nyílást elérve, négykézláb kellett

csúsznom körülbelül tíz lépést. Ez elég merész vállalkozás volt,

mert nem tudtam, hova jutok. A szoroson átjutva, éreztem, hogy a

mennyezet emelkedik. A magasságát itt legalább húsz lábnyira

becsültem.

Állítani merem, hogy ilyen tüneményes látvány még nem tárult elém a

szigeten. A barlang oldalai ezerszeresen verték vissza két gyertyám

fényét. Hogy mi van a sziklában, gyémánt vagy egyéb drágakő, esetleg

arany -- nem tudom. Gyönyörű mélyedésbe jutottam. Fala száraz és

sima volt, alját finom szemcsés kavics borította, sehol semmi nyoma

undorító csúszómászóknak vagy nedvességnek. Egyedüli nehézségét a

bejárat jelentette, de a veszély jelenlétére való tekintettel most

annak is örültem. Elhatároztam, hogy haladéktalanul idehozom azokat

a dolgokat, melyekre leginkább szükségem van. Elsősorban lőporomra

gondoltam, aztán fegyvertáram egy részére, vagyis a két sörétes

puskára és három muskétámra. Váramban tehát öt muskéta maradt,

melyek mint ágyúk álltak készenlétben a legkülső védővonalon. De

ha kirándultam, bármelyiket elszállíthattam.

Lőszerrakodás közben véletlenül kinyitottam azt a lőporos hordót,

amelyik megnedvesedett a tengerben. Ekkor láttam, hogy a víz csak két

vagy három hüvelykig nedvesítette át a port. A megkeményedett kéreg

viszont megóvta a hordó tartalmának jó részét. Ilyenformán majdnem

hatvan font jó minőségű puskaporhoz jutottam. A felfedezés kellemesen

hatott rám. Készletemet a barlangba hurcoltam. Váramban nem tartottam

soha többet két-három fontnál. Ugyanezt tettem a golyóöntésre szolgáló

ólommal is.

Képzeletemben úgy álltam most magam előtt, mint a régi óriások. Ezek a

monda szerint szintén sziklabarlangokban és odúkban éltek, ahol senki

sem közelíthette meg őket. Én szintén elhitettem magammal, hogy ötszáz

vadember se találhat rám, akárhogy is üldöznek.

Felfedezésem követő reggel a vén kecskét holtan találtam a bejáratnál.

Okosabbnak tartottam, ha itt földelem el egy nagy gödörbe, és jól

betakarom.

- x -

Tizenharmadik fejezet

Egy spanyol hajó roncsai

Huszonharmadik éve laktam már a szigeten. A helyet úgy megszoktam és

az életmód annyira természetemmé vált, hogy akár életem végéig is itt

maradtam volna, ha a vadak nem zavarnak. Nem bántam, hogy nekem is úgy

kell majd lefeküdnöm és kimúlnom, mint az öreg kecskének a barlangban.

Néhány apró szórakozást és mulatságot is találtam, amitől az időm

vidámabban telt, mint azelőtt.

Mint említettem, Pollt, a papagájt megtanítottam beszélni. Annyira

tisztán és tagoltan ejtette ki a szavakat, hogy igen nagy örömöm

telt benne. Nem kevesebb, mint huszonhat évet töltött velem a

szigeten. Hogy azután mennyi ideig élt, nem tudom. Brazíliában úgy

beszélik, hogy némelyik papagáj megér száz esztendőt is. Kutyám

tizenhat évig volt szerető és derűs társam, aztán végkimerülésben

kimúlt. Macskáim, mint már megjegyeztem, úgy szaporodtak, hogy irtani

kellett fajzatukat, nehogy mindenemből kifosszanak. Mikor a két öreg

macska, melyeket magammal hoztam, szintén elpusztult, ivadékaiból

legfeljebb két-három kedvencet tartottam meg. Ezeket megszelídítettem,

kölykeiket viszont elpusztítottam.

Továbbá mindig tartottam magam körül két vagy három gödölyét. Ezek

annyira megszerettek, hogy végül a tenyeremből ettek. Felneveltem még

két papagájt, melyek szintén elég jól beszéltek, de az elsőt egyik sem

érte el. Igaz, nem is vesződtem velük annyit. Volt még néhány szelíd

tengeri madaram, melyeket a parton fogtam, és a szárnyukat levágtam.

Nevüket még ma sem tudom.

Azok az apró gallyak, amelyeket a külső fal mellé ültettem, idővel

sűrű lugassá nőttek. Madarak népesítették be, melyek az alacsony fákon

költöttek. Kezdtem tehát nagyon elégedett lenni életem folyásával, és

már úgy képzeltem, hogy biztonságban vagyok a vadaktól.

De másként alakultak a dolgok. Olvasóim azonban levonhatják

történetemből a tanulságot. Mert igen gyakran látjuk életünk folyamán,

hogy a gonosz, amelytől legjobban igyekszünk menekülni, gyakran nem

egyéb, mint szabadulásunk eszköze. Saját életemből is számos példát

hozhatnék fel. Legalkalmasabb erre szigetemen töltött utolsó magános

évem felidézése.

Huszonharmadik évem decemberében jártam. A déli napforduló ideje

volt (mert télinek nemigen nevezhetem), számomra pedig az aratás

évadja. Elég sokat voltam hazulról távol ebben az időben. Egyszer,

kora reggel, még a napfény teljes beállta előtt, nagy meglepetéssel

láttam, hogy a parttól valami tűz világít felém. Lehetett mintegy két

mérföldnyire. És ráadásul nem is a szigetnek azon a részén, ahol a

vadak nyomaira bukkantam, hanem a másik felén, az én oldalamon. Ez

igen megdöbbentett.

Először földbe gyökerezett a lábam, és ki sem mertem moccanni

lugasomból, nehogy meglepjenek. Hirtelen elfogott az aggodalom,

mert arra gondoltam, hogy a vadak a szigeten kóborolnak, és

megtalálhatják álló, illetőleg már learatott gabonámat, vagy kezem

egyéb munkáját. Ebből pedig rögtön rájönnek, hogy ember van a

szigeten, és bizonyára nem nyugszanak, amíg meg nem találnak.

A veszélytől tartva visszavonultam váramba, magam után vontam a

létrát, és igyekeztem mindent olyan természetes vadságban elrendezni,

ahogy csak lehetett.

Aztán belül készülődni kezdtem a védelemre. Megtöltöttem ágyúimat,

ahogy muskétáimat neveztem, majd pisztolyaimat. Elhatároztam, hogy

utolsó leheletemig védekezem.

Körülbelül két óráig várakoztam türelmetlenül. Semmi hír nem jutott

hozzám a külvilágról, mert nem voltak kémeim. Hovatovább azonban

nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Tehát a domb oldalának

támasztottam létrámat, és fölmásztam a tetejére. Ott elővettem

látcsövemet, melyet szándékosan hoztam magammal. Hasra feküdtem, és

a tűz irányába kémleltem. Rögtön láttam, hogy legalább tíz meztelen

vadember üli körül a kis tüzet, melyet nem azért gyújtottak, hogy

melegedjenek, erre nem volt szükségük, mert az idő amúgy is tikkasztó

volt, hanem nyilván, hogy barbár szokásuknak hódoljanak. Azt azonban

nem tudtam, vajon elevenen vagy holtan hozzák-e magukkal áldozatukat.

Két kenuban érkeztek, ezeket tüstént kivonták a partra. Úgy látszik,

a dagályt várták, amellyel ismét elmehetnek. (Most éppen apály volt.)

Nem könnyű elképzelni, mennyire feldúlt ez a látvány. Főként azért,

mert ilyen közel voltak az én oldalamon. Mikor azonban eszembe jutott,

hogy ugyanúgy elmennek majd a dagállyal, mint ahogy az apály árama

idehozta őket, nyugalmam lassanként visszatért. Biztosra vettem, hogy

dagály idején már olyan nyugodtan járhatok a parton, mintha itt sem

lettek volna. Megfigyeléseim után már fel is szedelőzködtem, hogy

tovább folytassam az aratást.

Úgy történt, ahogy vártam. Mihelyt az ár nyugat felé dagadni kezdett,

láttam, hogy valamennyien csónakba szállnak, és eleveznek. Meg kell

említenem, hogy mielőtt elindultak, jó egy órát táncoltak. Távcsövemen

keresztül mozdulataikat is jól ki tudtam venni.

Mikor elhajóztak, vállamra kapva két puskámat, övembe tűzve két

pisztolyomat, és felkötve széles, hüvely nélküli szablyámat, a lehető

leggyorsabban elindultam a domb felé, ahol első ízben fedeztem fel

nyomaikat. Mire odaértem, ami legalább két óráig tartott (fegyvereim

súlya miatt csak elég lassan tudtam haladni), észrevettem, hogy a

vadaknak még három csónakja járt ezen a helyen. Fel is fedeztem

mindnyájukat a tengeren, amint a szárazföld felé igyekeznek.

A látvány félelmes volt számomra. Különösen, mikor bejárva a partot,

vérengzésük borzalmas nyomaira bukkantam. Vért, csontokat és emberi

testrészeket fedeztem fel szanaszét. Ezt lakmározták olyan vidáman

a nyomorultak. A látványtól annyira felháborodtam, hogy megint

fontolgatni kezdtem, nem kellene-e mégis elpusztítanom a legközelebb

idevetődőket. Az nyilvánvaló, hogy elég ritkán jönnek a szigetre.

Most is legalább tizenöt hónapja nem voltak a parton. Helyesebben

mondva, azóta nem bukkantam nyomukra. De feltételezhető, hogy az

esős évszakban aligha merészkednek ki a tengerre. Ennek ellenére

szüntelenül nyomott a gondolat, hogy egyszer csak hirtelen meglepnek.

Újra gyilkos hangulat szállott meg. Jobbra is fordíthattam volna

időmet, mégis folyton azt tervezgettem, hogyan fogom majd elpusztítani

őket, ha legközelebb idejönnek. Különösen akkor kecsegtet siker, ha

két csoportra oszlanak, mint ahogy most is tették. Arra azonban nem

gondoltam, hogy az egyik csoport megölése után a következő héten

vagy hónapban újabb csoportot kellene lemészárolnom. Ezt folytathatnám

a végtelenségig, és én is éppen olyan gyilkos lennék, mint az

emberevők, sőt talán még rosszabb. Napjaimat nagy nyugtalanságban

töltöttem. Valahányszor házamból kimerészkedtem, először a legnagyobb

óvatossággal körülszemlélődtem. Csak most láttam, milyen szerencsés

vagyok kecskenyájammal. Puskát semmi áron sem mertem volna elsütni,

nehogy felriasszam a vadakat. Mert ha most el is szaladnának, esetleg

két-háromszáz csónakkal térnének vissza. És akkor nem tudom, mi lenne.

Mégis eltelt egy és egynegyed év, míg újra találkoztam a vadakkal.

Lehet, hogy közben is megfordultak a szigeten, én azonban nem

tudtam a dologról. De huszonnegyedik évem május hónapjában, ahogy

időszámításomból kiderült, különös módon találkoztam velük. De erről

majd később.

Nyugtalanságom az elmúlt tizenöt vagy tizenhat hónap alatt igen

magasra szökött. Éberen aludtam, szörnyű álomlátásaim voltak, és

éjszaka gyakran felriadtam. Nappal állandó kétség gyötört, éjszaka

pedig viaskodtam velük.

Tehát május közepén történt, úgy gondolom tizenhatodikán, ahogy

silány rovásnaptáram alapján kiszámítottam. Egész nap erős vihar

dühöngött, az ég villámlott és dörgött, az éj pedig sötét volt. Éppen

virrasztottam, amikor nagy meglepetésemre puskadörrenést hallottam.

Úgy rémlett, a tengeren sütötték el. Ez a meglepetés minden eddigitől

különbözött, és egészen más gondolataim támadtak utána.

A lehető leggyorsabban felpattantam. Létrámat tüstént a szikla

középső részéhez támasztottam. Abban a pillanatban, mikor a domb

csúcsát elértem, puskatüzet pillantottam meg, és legalább fél

percet kellett várnom utána a dörrenésre. A fényről és a hangról

megállapítottam, hogy a tengernek arról a részéről jön, ahol valamikor

az áramlat elsodorta a csónakomat. Nem fért hozzá kétség, hogy valami

bajba jutott hajóról lehet szó, melynek legénysége kétségbeesésében

segítséget kér. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy átvillanjon agyamon

a gondolat: lehetséges, hogy én nem tudok rajtuk segíteni, ők azonban

segíthetnek rajtam.

Összeszedtem minden kezem ügyébe eső száraz fát, jókora máglyát

raktam, és tüzet gyújtottam a dombon. A száraz rőzse szabadon

lobogott. Igaz, hogy a szél erősen fújt, a láng mégis jól látszott.

Bizonyos voltam afelől, hogy látnia kell annak, aki a közelben hajón

van. És nyilván észre is vették. Mert mihelyt tüzem fellobbant, újabb

lövést hallottam, majd megint újabb lövéseket, mindet ugyanabból a

sarokból.

Egész éjjel tápláltam a tüzet, virradatig, és mikor már fényes nappal

volt, és az ég kitisztult, megpillantottam valamit a tengeren, a

szigettől keletre. Hogy vitorla volt-e vagy hajótest, távcsövemmel

sem voltam képes kivenni. A túlságos nagy távolság mellett a levegőben

is úszott egy kevés köd.

Napközben többször is szemügyre vettem. Csakhamar megállapítottam,

hogy nem mozog. Ebből arra következtettem, hogy a hajó lehorgonyzott.

Elképzelhető, hogy szomjaztam a bizonyosságra! Kézbe kaptam tehát

puskámat, és a sziget déli része felé iramodtam, a sziklák irányában,

ahol egykor elragadott az ár. Mikor odaértem, az immár teljesen

kitisztult levegőben világosan láttam, hogy hajó roncsa van ott.

Ugyanahhoz a sziklához vágta a vihar, amelyet én a csónakommal

megkerültem. Ez az a szikla, amely megállítja az áramot, és

ellenáramlás-félét hoz létre.

Eszembe jutott, hogy reménytelen helyzetemből annak idején az

ellenáramlás mentett meg. De ami az egyik embert megmenti, a másikat

elpusztítja. Úgy látszik, azok a hajósok, bárkik is lehettek, nem

tudtak a víz alatt levő szikláról, és éjjel, az északkeleti szélben

egyenesen ráfutottak. Ha látták volna a szigetet, mint ahogy

feltételezhető, hogy nem látták, akkor bizonyára minden erejüket

megfeszítve igyekeztek volna csónakukban a partra jutni. De

segítségkérő puskalövéseik és az én tüzem, melyet valószínűleg

láthattak, sokféle feltevést sugalltak.

Először azt képzeltem, hogy megpillantva a tüzet, csónakba szálltak,

és megpróbáltak partra jutni. De mivel a hullámok nagyon magasak

voltak, bizonyára felborultak. Arra is gondoltam, hogy csónakjuk talán

már előbb elveszett. Ilyesmi is meg szokott történni; különösen, ha

a hullámok elborítják a hajót. Emiatt a tengerészek kénytelenek a

csónakot szétszedni, sőt nemegyszer tengerbe hajítani. Az is eszembe

jutott, hogy kíséretükben más hajók is lehettek. A vészjelre azok

felvették a roncs utasait, és elhajóztak. Sőt, előfordulhatott, hogy

csónakjukkal belekerültek a tengeráramba, mely kisodorta őket a nyílt

tengerre. Ott viszont pusztulás vár a hajósra. Lehet, hogy éhségükben

máris arra gondolnak, hogy egymást felfalják.

Mindez csak találgatás volt. Helyzetemben nem tehettem egyebet,

legfeljebb sajnáltam a nyomorultakat. Ki sem tudom fejezni szavakkal,

milyen mély vágy fogott el hirtelen, hogy legalább egyiküket

megpillantanám. És kitört belőlem a sóhaj:

- Ó, bárcsak egy vagy két, nem, nem, bár csak egy lélek menekült volna

meg, hogy legyen társam, akivel beszélhetek, és aki szól hozzám!

Magányos életem folyamán soha ilyen komoly és erős vágy nem fogott el,

hogy embertársaim közt lehessek. Földi lényt úgy még nem sajnáltam,

mint őket.

Mikor e szavakat kimondtam, a vágyakozástól kezem ökölbe szorult, és

ujjaim erősen tenyeremhez tapadtak. Ha véletlenül puha dolog lett

volna markomban, bizonyára összeroppantom. Fogaim pedig úgy egymáshoz

préselődtek, hogy egy darabig a számat sem tudtam kinyitni.

De ezen már nem lehetett segíteni. Az események úgy alakultak, hogy a

szigeten tartózkodásom utolsó évéig nem tudtam, megmenekült-e valaki

arról a hajóról, vagy sem. Mindössze annyit mondhatok el, hogy a

szigetnek azon a fokán, ahol a hajóroncs feküdt, nemsokára egy fiú

hulláját vetette partra a tenger. Nem volt rajta más ruha, csak

tengerészköpeny, egy vászon térdnadrág és egy kék vászoning. Ebből még

arra sem tudtam következtetni, milyen nemzethez tartozik. Zsebeiben

csak két pénzdarab és egy pipa volt -- az utóbbi tízszer többet ért

számomra, mint az előbbi.

A csendes idő arra csábított, hogy csónakommal eljussak a roncsig.

Biztosra vettem, hogy fedélzetén számos hasznos tárgyat lelhetek.

De ez korántsem ösztökélt annyira, mint az a lehetőség, hogy a hajón

élőlényre bukkanok. Nemcsak megmenthetem az életét, hanem élete

megmentése révén magam is vigaszhoz jutok. A gondolat olyan mély

gyökeret vert a szívemben, hogy nem volt miatta sem éjjelem, sem

nappalom. Meg kell kísérelnem, hogy csónakommal eljussak a roncsig.

A kísértés olyan erős volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy

éreztem, soha nem lenne nyugtom, ha meg nem teszem.

Ennek hatása alatt váramba siettem, mindent előkészítettem az útra.

Előkészítettem jó sok kenyeret, egy nagy korsó friss vizet, iránytűt

a kormányzáshoz, egy palack rumot (mert ebből még mindig volt) és

egy kosár szőlőt. Felpakolva minden szükségessel, csónakomhoz mentem,

kimertem belőle a vizet, a tengerre taszítottam, megraktam a teherrel,

aztán hazamentem újabb dolgokért. A második szállítmányban volt egy

nagy zacskó rizs, továbbá az árnyékadó esernyő, egy újabb korsó víz,

körülbelül két tucat árpakétszersült, egy tömlő kecsketej és sajt.

Ekkor ellöktem a kenum a parttól, és rábíztam magam az óceánra,

akár sikerül, akár nem. Figyeltem a gyors áramlásokat, melyek a

sziget partja mellett húznak el bizonyos távolságra. Emlékezetemben

felébredt a hajdani rémület, és szívem hevesen kezdett dobogni. Előre

láttam, ha bármelyik áramlat elkap, kikerülök a nyílt tengerre. Lehet,

hogy olyan messzire visz, hogy a szigetet is elveszítem szem elől.

Akkor pedig kis csónakomat a legkisebb szélvihar is felfordíthatja,

és én menthetetlenül elvesztem.

Ezek a gondolatok úgy ránehezedtek agyamra, hogy kezdtem lemondani

vállalkozásomról. Csónakomat egy kis öböl felé kormányoztam.

Kiszálltam, és leültem egy földhányásra. Félelem és vágy közt

hánykolódtak gondolataim. Míg így töprengtem, egyszer csak

észrevettem, hogy az árapály megfordult, és megindult az áramlás,

ez utamat néhány órára lehetetlenné tette. Közben eszembe jutott,

hogy legokosabb dolog, ha felmegyek a legmagasabb helyre. Ott

megfigyelhetem, milyen irányba sodornak az áramlások, és megítélhetem:

ha az egyik kifelé ragad, vajon visszahoz-e a másik. Fel is mentem a

kis domb tetejére. Onnan jól láttam, hogy az apály áramlata a sziget

déli pontjának közeléből indul ki. Ebből következik, hogy a dagály

áramlata az északi partot mossa. Nincs tehát egyéb dolgom, mint

visszatérésemkor a sziget déli része felé irányítani csónakomat.

Akkor minden jól megy.

Megfigyelésem annyira felbátorított, hogy elhatároztam: elindulok

az első apállyal. Éjszakára vackot készítettem magamnak a csónakban

tengerészkabátom alatt, majd az álomtól felüdülve, reggel vízre

taszítottam. Először észak felé tartottam. Ekkor hirtelen érezni

kezdtem az áramlat jótékony hatását, mely kelet felé vitt nagy

sebességgel. Igaz ugyan, hogy gyorsasága nem közelítette meg a déli

áramlat sebességét. Tehát végig képes voltam arra, hogy csónakomat

kormányozzam. Derekasan dolgoztam evezőmmel, és egyenesen a roncs

felé igyekeztem. Körülbelül két óra alatt el is értem.

Szomorú látvány tárult elém. A spanyol módra épített hajó két

szikla közé került. Tatja és mellvédje a sziklán zúzódott szét

a hullámverésben. Főárboca és törzse darabokra tört. De orra és

többi része feltűnően épen maradt.

Alighogy közelébe értem, fedélzetén egy kutya jelent meg. Mikor

meglátott, ugatni és vonítani kezdett. Szóltam hozzá. Erre a tengerbe

vetette magát, hogy hozzám ússzon. Bevettem a csónakba. Már majdnem

éhen veszett. Egy karéj kenyeret dobtam eléje. Olyan mohón falta fel,

mint egy két hete éhező farkas. Aztán vizet adtam neki. Ha engedem,

pukkadásig teleitta volna magát.

Ezután a fedélzetre mentem. Az első elém táruló kép két egymásba

kapaszkodó ember holtteste volt a hajó konyhafülkéjében. Arra

következtettem ebből, hogy mikor a hajó zátonyra jutott, a hullámok

egészen elborították, a benne levő emberek pedig nem bírták ki a

szüntelen vízáradást. Éppúgy megfulladtak, mintha a tenger fenekén

lettek volna. A kutyán kívül más élőlény nem volt a hajón. A

rakományban sem találtam semmit, amit a víz tönkre ne tett volna.

Igaz ugyan, hogy volt néhány hordó a hajó fenekén, de hogy bort

vagy pálinkát tartalmaztak-e, nem tudom. Egyikkel sem tudtam zöldágra

vergődni. Több ládát is észrevettem. Kettőt beemeltem a csónakba.

Meg sem néztem, mi van bennük. Ha a hajó fara szorult volna a sziklák

közé, a ládák tartalma után ítélve, sok mindent találhattam volna a

fedélzeten. A hajó bizonyára Brazíliából Spanyolországba készült.

Kétségtelen, nagy rakományt vihetett magával.

A ládák mellett egy körülbelül húszgallonos szeszes hordót is

találtam. Nagy nehezen a csónakba vonszoltam. A kabinban volt

több muskéta és egy nagy puskaporos szaru, körülbelül négy font

lőporral. A fegyvereket ott hagytam, de ezt magammal vittem a

csónakba. Kiválasztottam egy szeneslapátot és szénfogó vasat. Ezekre

igen nagy szükségem volt már régen. Nagyon örültem ezenfelül két

kis rézüstnek, egy fémedénynek és egy pecsenyesütőnek.

Megrakodva teherrel, a kutyával együtt elindultam. Az ár kezdett

hazafelé sodorni. Egy órával alkonyat után el is értem a sziget

partját. Nagyon ki voltam merülve. Éjjel a csónakban aludtam,

reggel pedig elhatároztam, hogy új szerzeményemet nem váramba,

hanem barlangomba szállítom.

Miután megreggeliztem, rakományomat a partra cipeltem, és mindent

tüzetesen megvizsgáltam. A szeszes hordóban rumot találtam, mely

különbözött a mi brazíliai készítményeinktől. Távolról sem volt olyan

jó. Mikor azonban a ládákat vettem szemügyre, igen sok hasznos dologra

bukkantam: az egyikben például nagyszerű szíverősítőkre, azonkívül

két edényben kitűnő befőttre. Olyan ügyesen voltak bekötve, hogy a

sós víz nem tett bennük kárt. Találtam még néhány jó inget. Ennek is

igen örültem, úgyszintén másfél tucat fehér vászonzsebkendőnek. Meleg

napokon az ember megtörülheti velük az arcát. A pénzrekeszben három

nagy zacskóban összesen ezerszáz ezüst piaszter volt, azonkívül hat

aranypénz és néhány kisebb aranyrúd. A másik ládában néhány olcsóbb

ruhát találtam. Úgy látszik, az ágyúmesteré lehetett. Lőport mintegy

két fontra valót leltem, három kisebb palackban.

Végeredményben kirándulásomnak nem sok haszna volt. A pénz például

egyáltalán nem érdekelt. Annyit ért, mint a sár a talpam alatt,

szívesen odaadtam volna három vagy négy pár cipőért és harisnyáért.

Legjobban ez hiányzott az utóbbi időben. Két cipőhöz mindenesetre

hozzájutottam: azokhoz, amelyek a halottak lábán voltak. Az egyik

ládában további két cipőt találtam, aminek igen megörültem. De

különböztek a mi otthoni cipőinktől, inkább amolyan bocskorfélék

voltak. Ebben a ládában is találtam pénzt. De sokkal kevesebbet.

Nyilván nem tiszté, hanem közlegényé volt.

- x -

Tizennegyedik fejezet

Megvalósult álom

Szerzeményem biztonságban volt a parton. Visszatértem tehát

csónakomhoz, és evezőmmel előbbi kikötőjébe kormányoztam. Aztán

elindultam első házam felé, ahol mindent rendben találtam.

Kipihentem magam, hogy folytassam régi életemet. Elvégeztem szokott

munkáimat.

Életem a rendes kerékvágásban haladt. Éppen csak éberebb voltam a

szokottnál; gyakran ki-kinéztem, de nem mentem el annyit hazulról.

Ha elfogott a vágy, hogy szabadon mozogjak, a sziget keleti részén

barangoltam, ahol majdnem bizonyosra vehettem, hogy a vadak nem lepnek

meg. Itt nem kellett olyan óvatosan járkálnom, nem vittem magammal

annyi lőport, mint a másik útra szoktam. Majdnem két évig éltem így.

De szerencsétlen fejem, mely csak arra való volt, hogy egész

életem nyomorulttá tegye, megint tervektől zsongott. Folyton azzal

foglalkoztam, hogy szabadulhatnék a szigetről. Újra el akartam

látogatni a roncshoz, bár a józan ész azt súgta, nincs ott semmi,

amiért az utat érdemes volna megkockáztatni. Néha erre, néha meg

amarra akartam elkóborolni. Azt hiszem, ha a Szalehből hozott csónakom

kéznél van, már régen kereket oldottam volna. Intő példaként ugyan

előttem állt számos eddigi szerencsétlenségem, de rossz természetem

olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nem tudtam kibékülni

helyzetemmel. Folyton azt hánytam-vetettem magamban, miképpen

menekülhetnék meg erről a helyről. Talán nem árt, ha elmondok

egyet-mást szabadulási terveimből.

Mindenki azt gondolhatná felőlem, hogy ezek után visszavonultam

váramba, biztonságba helyeztem a csónakot, és nagyjából úgy folytattam

életemet, ahogy eddig. Vagyonom jelentékenyen megnövekedett, de azért

gazdagabb mégsem lettem. Ugyanis kincsemet éppúgy semmire sem tudtam

használni, mint Peru indiánjai a spanyolok bejövetele előtt.

Egyszer egy esős májusi éjszaka, hajótörésem után huszonnégy

esztendővel, éppen ágyamban feküdtem. Ébren voltam, jó egészségnek

örvendtem, sem betegség, sem rosszkedv nem kínzott, testem-lelkem

nem volt más feltételek közt, mint egyébként. Mégsem szállt szememre

álom, még egy pillanatra sem.

Lehetetlen lejegyezni a tömérdek gondolatot, mely akkor éjszaka

emlékezetemben átrohant. Sűrítve végigéltem életemet, egészen

addig, míg a szigetre kerültem, és itteni tartózkodásom éveit.

Összehasonlítottam első magányos éveim boldogságát azzal a

nyugtalansággal, mely a homokban látott lábnyom óta gyötört.

Azzal tisztában voltam, hogy a vadak azelőtt is gyakran fölkeresték

a szigetet. Sőt, talán több százan is partra szálltak. Viszont én

mindaddig nem tudtam a dologról, tehát félelem sem volt bennem.

Nyugodt voltam, bár a veszély ugyanúgy fenyegetett. Elgondoltam,

milyen jó, ha az ember nem látja előre a dolgokat.

Aztán gondolataim a vadak természetével foglalkoztak. Miképpen

lehetséges, hogy ilyen teremtmények is vannak a világon? Milyen

messze van földjük, ahonnan elindultak? Miért távoznak időnként

olyan messze otthonuktól? Miféle csónakjaik vannak? S miért ne

fordíthatnék egyet a dolgon, és miért ne juthatnék el hozzájuk,

mint ahogy ők eljutottak hozzám?

Természetesen legjobban az a gondolat kínzott, amikor elképzeltem

közöttük sorsomat. Mi lenne belőlem, ha kezük közé kerülnék? Vagy

hogy menekülnék el, ha megtámadnának? És már akkor milyen veszély

fenyegetne, amikor megközelítem a partot? És ha nem esnék a kezükbe,

hogy gondoskodnék magamról? Merre venném utamat?

Pillanatnyi helyzetemet a halálnál is nyomorúságosabbnak tartottam.

Viszont, ha elérem a szárazföld partját, ott is menedékre lelhetek,

és haladhatok a part közelében, mint Afrikában tettem. Esetleg lakott

hely is eshet utamba, ahol segítséget találok. Legrosszabb esetben

pedig meghalok, és vége nyomorúságomnak. Ilyen hatással volt rám a

rossz hangulat, az aggodalom -- és az a csalódás, mely a hajóroncs

fedélzetén ért. Mert akkor képzeletemben már egész közel voltam

ahhoz, hogy beszélhessek valakivel. Éppen ezért képtelen voltam másra

gondolni, mint arra, ami vágyaimat foglalkoztatta. Át akartam jutni

a szárazföldre.

Legalább már két órája feküdtem gondolataimba merülve. Vérem hevesen

keringett ereimben, mintha lázam lett volna. De a természet végül

egészséges alvásról gondoskodott. És akkor azt álmodtam, hogy reggel

szokásomhoz híven kimegyek váramból, s a parton hirtelen két csónakot

és tizenegy vadembert pillantok meg. Éppen kikötnek, és egy másik

vadat hoznak magukkal. Bizonyára meg akarják ölni, hogy megegyék.

A fogoly hirtelen félreugrik, és rohanva menekül. Aztán -- álmomban

-- berohan az erődítményem előtti ligetbe, hogy elrejtőzzön. Én

látom, hogy egyedül van, de arról nem veszek tudomást, hogy a többiek

üldözik. Odamegyek hozzá, mosolygok és bátorítom. Ő letérdel előttem,

mintha kérne, hogy segítsek rajta. Megmutatom neki létrámat. Erre

felmászik rajta. Beviszem a barlangomba, ahol társammá fogadom.

Magamban pedig ezt gondolom: "Most végre megkockáztathatom a

szárazföldi utat, ez a fickó lesz a matrózom, megmutatja, mit

tegyek, hová menjek eleségért, és hová ne menjek, ha veszély

környékez."

Ekkor felébredtem. Az álomképek hatása alatt teli voltam reménnyel.

Annál nagyobb volt a csalódás, melyet eszmélésem után éreztem.

Rájöttem, hogy az egész csak a képzelet játéka volt, és ez igen

lehangolt.

Egy következtetést mégis leszűrtem álmomból: "nem menekülhetek

másként, csak ha szerzek magamnak egy vadembert". Mégpedig lehetőség

szerint foglyot, akit arra ítéltek, hogy elfogyasztják, és éppen azért

hozták szigetemre. Volt azonban a dologban egy bökkenő: egyetlen mód

van arra, hogy tervemet végrehajtsam: ha megölöm az egész karavánt.

Nemcsak vállalkozásom merészsége riasztott vissza a kísérlettől, de

lelkiismereti kételyek is gyötörtek. Szívem remegett, hogy saját

szabadulásomért ennyi vért kell ontani. Végül azonban sok, önmagammal

folytatott vita után győzött bennem a szabadulás vágya. Elhatároztam,

hacsak egy mód van rá, szerzek egy rabot, kerüljön akármibe.

Először terveket szövögettem, de nem tudtam zöldágra vergődni. Egyik

eszköz sem bizonyult célravezetőnek. Tehát elhatároztam, megvárom,

míg a szigetre jönnek, megfigyelem viselkedésüket, a többit pedig a

véletlenre bízom. S akkor majd úgy fogok cselekedni, ahogy az alkalom

diktálja.

Elhatározásomnak megfelelően szinte naponta felderítő utakat végeztem,

annyit, hogy szinte már meg is untam. Mert közben eltelt másfél

esztendő. Én az idő legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy kimentem

a sziget nyugati végére és délnyugati sarkába. Ott a csónakokat

lestem, de egy se mutatkozott. Elkedvetlenedtem, és rengeteget

bosszankodtam, ám ennek ellenére sem csökkent bennem a vágyakozás.

Sőt, talán még jobban gyötört. Most már attól sem féltem, hogy a vadak

megláthatnak, annyira szerettem volna én látni őket. Sokszor abban az

ábrándban ringattam magam, hogy nem is egy, hanem két vagy három vadat

teszek akaratom eszközévé, és el tudom érni náluk, hogy soha ellenem

ne forduljanak. Sokáig dédelgettem magamban ezt a gondolatot. De nem

történt semmi sem. Képzelődésem szétfoszlott, mert a vadak nem akartak

mutatkozni.

Körülbelül már másfél éve szövögettem terveimet. S egy reggel nagy

meglepetésemre észrevettem, hogy nem kevesebb, mint öt kenu van egymás

mellett a sziget partján, viszont az embereket sehol sem látom. Nagy

számuk miatt minden tervem egyszerre füstbe ment. Mivel négyen vagy

hatan szoktak egy csónakban ülni, vagy néha még többen is, el sem

tudtam képzelni, mitévő legyek. Egymagam álltam szemben húsz vagy

harminc emberrel. Zavartan és nyugtalanul várakoztam váramban.

Közben természetesen felkészültem a védelemre, ha bármi történnék.

Jó darabig várakoztam, és figyeltem, nem hallok-e zajt. Végre

elfogyott a türelmem. Puskámat lettem a létra lábához és felmásztam a

domb tetejére, mint rendesen. De úgy helyezkedtem el, hogy fejem ne

emelkedjék a domb fölé, nehogy észrevegyenek. Távcsövem segítségével

megszámoltam, hogy legalább harmincan vannak. Láttam, hogy tüzet

gyújtanak, és főznek valamit. Hogy mit ettek, nem tudom. Közben

valamennyien táncoltak. Harcias taglejtésekkel a tűz körül

ugrándoztak.

Miközben távcsövemen keresztül figyeltem őket, észrevettem, hogy két

nyomorúságos teremtést rángatnak elő a csónak mélyéről. Úgy látszik,

eddig ott fekhettek. Tehát ők lesznek a mészárlás áldozatai. Az egyik

tüstént lebukott. Azt hiszem, bunkóval üthették agyon, mert így

szokták. Ketten vagy hárman azonnal hozzáláttak, hogy a főzéshez

feldarabolják. Ezalatt a másik rab mellettük állt, és várta, míg

reá kerül a sor.

Ebben a pillanatban szegény nyomorult megérezte, hogy nem figyelnek

rá. A kötelékek sem voltak rajta. Hihetetlen gyorsasággal rohanni

kezdett a parton. Egyenesen felém. Illetőleg a partnak azon szakasza

felé, ahol lakóhelyem állt. Be kell vallanom, szörnyen megijedtem,

mikor közeledni láttam. Különösen, mikor úgy tetszett, hogy az egész

banda üldözi. Vártam ugyan, hogy valóra válik álmom, és ligetemben

keres menedéket. Arról azonban az álom nem kezeskedett, hogy a többi

vad ide nem követi, és nem találják meg nálam. Mégis a helyemen

maradtam. Gondolataimat valahogy rendbe szedtem, mert láttam, hogy

csak hárman vannak a nyomában. És még nagyobb erőt öntött belém az,

hogy a menekülő sokkal gyorsabban futott, mint üldözői. Tehát ha

félóráig fut, megszabadul tőlük.

Köztük és erdőm között volt a folyó, melyet elbeszélésem első részében

többször említettem. Annak idején itt raktam le az öbölben a hajóról

megmentett rakományt. Világos, hogy szegény nyomorult vagy átússza

a folyót, vagy pedig elfogják. De mikor a menekülő a partot elérte,

pillanatig sem habozott, belevetette magát a vízbe, noha éppen dagály

volt. Körülbelül harminc karcsapással átúszta, majd kimászott a

partra, és hallatlan gyorsasággal tovább futott.

Mikor három üldözője a folyóhoz ért, kiderült, hogy közülük csak

kettő tud úszni, a harmadik azonban nem. Megállt a túlsó parton,

és egy ideig társait figyelte. Majd lomhán visszafelé baktatott.

Ezt a saját szempontjából okosan is tette. Megfigyeltem, hogy a két

üldözőnek legalább kétszer annyi időbe kerül a folyó átúszása, mint

a menekülőnek.

Nagy erővel, szinte ellenállhatatlanul ragadott meg a gondolat,

hogy eljött a régvárt pillanat: most szerezhetek magamnak társat

vagy segítőt. Valósággal a végzet parancsa, hogy segítsek a

szerencsétlenen. Rögtön lerohantam a létrán, felkaptam két puskámat,

melyeket már az előbb a létra lábához támasztottam. Aztán ugyanolyan

gyorsan a domb tetejére hágtam, és elindultam a tengerpart felé.

Csak nagyon rövid utat kellett megtennem, azt is dombról lefelé. gy

az üldözők és a menekülő közé kerültem. Hangosan a szökevény után

kiáltottam, ő visszanézett, és az első pillanatban bizonyára ugyanúgy

rettegett tőlem, mint üldözőitől. Én kezemmel integettem, hogy jöjjön

vissza. Ugyanakkor lassan közeledtem az üldözők felé. Hirtelen az

első előtt termettem, és puskám tusával leütöttem. Óvakodtam tüzelni,

nehogy a többiek meghallják. Igaz ugyan, hogy ilyen távolságból elég

keveset hallottak volna, és mivel a lőporfüst sem látható, aligha

tudták volna mire magyarázni a zajt.

Mikor az elsőt leütöttem, társa megtorpant. Úgy látszik, ő is

megijedt. Én feléje indultam. De mikor közelebb jutottam hozzá,

észrevettem, hogy nyílvesszőt tart kezében, amelyet éppen íjára

készül illeszteni, hogy lelőjön. gy kénytelen voltam puskámat

használni. Első lövésre leterítettem. Szegény menekülő látta, hogy

mindkét ellenségét elpusztítottam. Ámde annyira megrémült puskám

zajától, hogy a lába is földbe gyökerezett. Nem mozdult sem hátra,

sem előre. Mégis inkább azt a benyomást keltette, hogy távolodni akar,

és nem közeledni. Újra rákiáltottam, és jelekkel igyekeztem értésére

adni, hogy jöjjön. Meg is indult, de újra megállt, majd ismét tett

néhány lépést, azután ismét megállt. Láttam, egész testében remeg,

mintha máris rabságba esett volna, vagy mintha őt is a halál várná,

akárcsak két ellenségét.

Újra intettem neki, hogy jöjjön. Próbáltam jelekkel értésére adni,

hogy nincs oka félni. Egyre közelebb jött, de minden tíz lépés

után letérdelt. Ezzel fejezte ki háláját azért, hogy megmentettem

az életét. Rámosolyogtam, barátságos arcot öltöttem, és tovább

integettem. Végül egészen mellettem állt. Ekkor újra letérdelt,

megcsókolta, majd homlokával érintette a földet, lábam megfogta,

és a saját fejére illesztette. Úgy látszik, ez annak a jele volt,

hogy örökre rabszolgámnak tekinti magát. Én magamhoz emeltem, és

amennyire lehetett, igyekeztem bátorságot önteni belé.

De új tennivalók vártak rám. Tudniillik közben észrevettem, hogy a

leütött vad nem halt meg, csupán elkábult az ütéstől. Most kezdett

magához térni. Rámutattam, hogy védencemet figyelmeztessem: üldözője

még nem halt meg. Néhány szót mondott erre, melyeket nem értettem

ugyan, mégis nagyon örültem nekik. Mert ezek voltak az első emberi

hangok, melyeket huszonöt éve hallottam!

De nem sok időm volt arra, hogy most ezen elmélkedjem. A leütött

vad már annyira magához tért, hogy felült a földön. Észrevettem,

hogy az én emberem remegni kezd. Erre én másik puskámra mutattam,

mintha le akarnám lőni. Vademberem, mert ezentúl így nevezem, most

kérő mozdulatot tett. Megértettem, hogy kardomat szeretné, mely hüvely

nélkül lógott övemen. Teljesítettem kívánságát. Mihelyt kezében volt

a fegyver, ellenségére rohant, és egyetlen csapással leütötte fejét.

Csodálkoztam rajta, hogy ilyen jól bánik egy számára nyilván idegen

fegyverrel. Később megtudtam, hogy ők is csinálnak fakardokat, amelyek

olyan élesek és súlyosak, hogy leüthetik velük bárkinek a fejét.

Vadam most már a győzelem boldog mosolyával közeledett felém, és

visszaadta a kardot. Lábam elé helyezte taglejtések közepette --

melyeket nem nagyon értettem -- a megölt ember koponyájával együtt.

Látszott rajta, hogy egészen lenyűgözi a kíváncsiság: hogy voltam

képes megölni a másik indiánt olyan messziről. Rámutatott a hullára,

és jelekkel kérte, hadd mehessen oda. Intettem neki, hogy csak menjen.

Mikor odaért, elképedve állt a holttest mellett. Előbb egyik oldalát

vizsgálta meg, majd mikor megfordította, a másikat. A golyó által

ütött sebet nézte, mely éppen a mell közepén tátongott. Nem folyt el

sok vére. Úgy látszik, befelé vérzett el, mert már teljesen halott

volt. Vadam felvette az íjat és a nyilat, és visszajött hozzám. Én

útnak indultam, és intettem neki, hogy kövessen. Igyekeztem értésére

adni, hogy mások is jöhetnek.

Erre ő jelekkel magyarázni kezdte, hogy szeretné eltemetni ellenségeit.

Nyilván azért, hogy követői nyomokra ne bukkanjanak. Én szintén jelekkel

beleegyezésemet adtam. Azonnal munkához látott, és pár perc alatt jó

kis gödröt kapart kezével a homokba, mely elég nagy volt, hogy egy

embert beletemessenek. Belévonszolta a tetemet, és földet hányt rá.

gy cselekedett a másikkal is. Azt hiszem, az egész művelet nem vett

negyedóránál hosszabb időt igénybe.

Újra intettem neki, hogy kövessen. Nem váramba vittem, hanem

barlangomba, a sziget túlsó felére. A barlangban ennivalót és egy

fürt szőlőt adtam neki, egy korsó vizet tettem eléje. Úgy láttam,

alaposan megszomjazott a nagy rohanás után. Mikor így felfrissült,

jeleztem neki, hogy most már lefekhet. Egy helyre mutattam, ahol

a rizsszalma alom takaróval volt beterítve. Magam is nemegyszer

aludtam rajta. Szegény teremtés azonnal lefeküdt és elaludt.

Megállapítottam, hogy meglehetősen jóképű, csinos fickó, tartása

egyenes, lába erős, de nem túlságosan vastag. Magas volt és arányos

alkatú. Úgy gondoltam, huszonhat éves lehet. Arca igen jó benyomást

keltett, nem vadságot, inkább biztonságot tükrözött, és volt benne

valami férfias. Sőt, ha mosolygott, kedvességet és finomságot is fel

lehetett fedezni arcán. Fekete, hosszú haja nem göndörödött gyapjasan,

hanem simán lógott. Homloka magasan domborodott, élénk szeméből pedig

okosság sugárzott. Bőre színét nem feketének, inkább cserzett barnának

láttam. Arca kerek és telt volt, orra kicsiny, de nem lapos. Keskeny

rajzú szája mögül elefántcsontfehér fogak villantak elő.

Fél óra hosszat feküdt, de inkább csak szundított, mint aludt.

Hirtelen felkelt, és kijött a barlangból hozzám. Én közben ugyanis

éppen kecskéimet fejtem a közeli karámban. Mikor észrevett, hozzám

futott, homlokát ismét földre hajtotta, és akárcsak az előbb, újra

fejére illesztette lábamat. Ezután minden elképzelhető jellel

igyekezett értésemre adni, hogy szolgámnak tekinti magát, amíg él.

Túlnyomórészt megértettem, hogy mit akar kifejezni. Jeleztem, hogy

meg vagyok elégedve.

Nemsokára beszélni kezdtem hozzá, és tanítgattam, hogy ő is beszéljen.

Legelőször azt igyekeztem megértetni vele, hogy neve Péntek. Mert

péntek volt az a nap, amikor megmentettem. Hadd maradjon meg a

nevében ennek az időnek emléke. Ugyancsak megtanítottam a Robinson

névre, és megértettem vele, hogy ez az én nevem. Megtanulta az

"igen" és "nem" szavakat, és azt is, hogy mit jelentenek. Majd

agyagbögréből tejjel kínáltam meg. Én is ittam belőle szeme láttára,

miközben megmártogattam kenyeremet a tejben. Neki is kezébe nyomtam

egy darabot, hogy ugyanúgy cselekedjék. Hamarosan meg is tette, és

jelezte, hogy ízlik.

Egész éjjel vele maradtam. De mikor nappal lett, intettem neki, hogy

kövessen. Értésére adtam, hogy ruhát kap. Ennek szemlátomást megörült,

mert teljesen meztelen volt. Mikor elmentünk a mellett a hely mellett,

ahol a két embert eltemette, ujjával rámutatott a halmokra. Előző

nap ugyanis mindkettőt jelekkel látta el, amelyekről később rájuk

találhat. Aztán gesztikulálni kezdett, hogy ássuk ki, és együk meg

a holttesteket.

Erre én nagyon haragos arcot vágtam, kifejezve, hogy mennyire

borzadok a gondolattól. Intettem kezemmel, hogy azonnal jöjjön.

Engedelmesen követett. Fölvezettem a domb tetejére. Ott körülnéztünk,

hogy eltávoztak-e ellenségei. Elővettem látcsövemet, és aprólékosan

megvizsgáltam táborhelyüket a parton, de sem ők, sem a csónakok nem

voltak sehol. Bizonyosra vehettem, hogy eltávoztak. Úgy látszik, két

társukat nem is keresték.

De én nem elégedtem meg felderítésem eredményével. Most már bátrabb

voltam, és ennek következtében kíváncsibb is. Magammal vittem Pénteket,

kezébe adtam kardomat; ő meg hátára vette az íjat és puskámat, míg én

kettőt tartottam magamnál. gy értünk a bennszülöttek táborhelyére.

Nagyon szerettem volna valami közelebbit megtudni róluk.

A helyszínen ereimben megfagyott a vér, szívem pedig szinte megállt

a szörnyű látványtól. Az elénk táruló kép valósággal megdermesztett,

de Péntekre nem tett különösebb benyomást. A földet szanaszét emberi

csontok borították, melyekre rászáradt a vér. Itt is, ott is félig

megrágott, szétmarcangolt és megpörkölt húsdarabok hevertek. Minden

arról a győzelmi ünnepről beszélt, melyet a vadak ellenségeik

pusztulásának örömére ültek. Három koponyát, öt kezet és négy

vagy öt sípcsontot láttam szerteszét a földön.

Péntek megértette kíváncsiságomat, és jelekkel fejezte ki, hogy négy

foglyot hoztak át lakmározás céljából. Hármat meg is ettek, ő pedig

-- itt magára mutatott -- a negyedik lett volna. Azt is megtudtam,

hogy nagy csata volt az ellenség és az ő törzse között. Továbbá, hogy

amazok nagyon sok foglyot ejtettek. Mind a két társaság különböző

helyekre vitte a foglyokat, hogy megegyék őket, akárcsak ezeket a

nyomorultakat.

Péntekkel mindent összeszedettem: a koponyákat, a csontokat, a

húsmaradványokat. Mikor együtt voltak, halomban, máglyát rakattam,

és mindent hamuvá égettem. Láttam, hogy Pénteknek egy-egy jobb

húsdarab láttára korog a gyomra. Én azonban annyira kimutattam

irtózásomat, hogy étvágyát nem merte elárulni. Ugyanis jelekkel

megértettem vele, hogy megölöm, ha bele mer kóstolni a húsba.

Munkánk végeztével erődömbe mentünk. Ott hozzáláttam Péntek

felruházásához. Mindenekelőtt adtam neki egy vászonnadrágot,

mely a hajdani ágyúmester ládájából került elő. A spanyol

hajóronccsal kapcsolatban már megemlékeztem erről. Egy kis igazítás

után egészen jól állott rajta. Aztán kecskebőrből mellényt tákoltam

össze neki. Tűrhetően sikerült, mert időközben eléggé belejöttem a

szabómesterségbe. Elláttam egy nyúlbőrből készült, nagyon kényelmes

és elég csinos sapkával is. Egyelőre tehát tűrhetően felruháztam. Ő

pedig oda volt az örömtől, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint gazdája.

Eleinte ügyetlenül csetlett-botlott új öltönyében. A nadrágviselés

szokatlan volt neki, a mellény pedig dörzsölte a vállát és hónalját.

Miután egy kicsit tágítottam rajta ott, ahol feldörzsölte, egészen

jól tudta használni.

Másnap, miután kunyhómba mentem vele, azon kezdtem tanakodni, hol

szállásoljam el. Hogy ő is jól érezze magát, és nekem se legyen

utamba, egy kis sátrat emeltem neki a két erődítmény közti térségben,

a másodikon belül, de az elsőn kívül. Mivel ide nyílt a barlang

külső bejárata, ajtófélfával láttam el, és egy befelé nyíló ajtót

is szereltem rá. Éjszakára eltorlaszoltam, és a létrát is magam után

húztam. Péntek tehát nem jöhetett át a legbelső falon. Legfeljebb

átmászhatott volna. De az ilyesmi akkora lármával jár, hogy

mindenképpen fel kell ébrednem. Ugyanis első falam fölé most már

hosszú rudakból tetőt emeltem, amely befödte az egész sátrat, és a

domboldalhoz támaszkodott. Azon a helyen, ahol a létra segítségével

szoktam ki-be közlekedni, csapóajtófélét szereltem fel. Ha valaki

kívülről próbálkozott bejönni, aligha sikerült neki, mert az ajtó

leesett, és nagy zajt csapott. A fegyvereket este elvettem Péntektől,

és lakosztályomban helyeztem el.

De elővigyázatosságomra semmi szükség nem volt. Mondhatom, hogy soha

senkinek nem volt még hűségesebb, ragaszkodóbb társa, mint nekem.

Semmi alattomosságot, makacsságot vagy rosszindulatot nem fedeztem

fel benne. Mindenben tökéletesen engedelmeskedett. Úgy ragaszkodott

hozzám, mint gyermek az apjához. Gondolom, ha alkalom kínálkozik,

életét is kész lett volna feláldozni, hogy megmentsen. Erről sok

minden meggyőzött, és rájöttem, hogy részéről semmi veszély nem

fenyeget.

Új társammal tehát nagyon meg voltam elégedve. Sok örömöm telt

benne, és elhatároztam, hogy mindenre megtanítom, amivel hasznomra

és segítségemre lehet. Elsősorban szerettem volna elérni, hogy

megértse, ha szólok hozzá. Mondhatom, tehetségesebb tanítványt nem

is kívánhattam volna. Mindig nagyon vidám és szorgalmas volt. Már az

is örömmel töltötte el, ha megértett, vagy meg tudta magát értetni

velem. Tehát nagyon kellemesen lehetett társalogni vele. Most már

kezdett az életem olyan könnyűvé válni, hogy nem bántam volna, ha

akár örökre itt kell maradnom. Csak a vadaktól ne kellett volna

tartanom!

- x -

Tizenötödik fejezet

Péntek tanítása

Már két vagy három napja éltem erődömbe zárkózva. Ekkor eszembe

jutott, hogy Péntek azzal szokhat le legjobban az emberevés

szörnyűségéről és kannibáli gyomrának vágyairól, ha más húst is

megízlel. Tehát egyik reggel magammal vittem az erdőbe. Először is

saját nyájamból szándékoztam megölni egy gödölyét. Azt hazavisszük,

és feldarabolom. De menet közben az árnyékban egy nősténykecskét

pillantottam meg. Mellette feküdt két gidája. Megragadtam Pénteket.

- Megállj -- mondtam --, és maradj csendben.

Jeleket adtam, hogy ne mozduljon. Aztán vállamhoz kaptam puskámat,

lőttem, és megöltem az egyik gidát. Szegény teremtés látta ugyan

már, hogy öltem meg távolról ellenségét, a vadat, de mégsem tudta

elképzelni, hogy csináltam. Most a lövés valósággal megrendítette.

Reszketett és vacogott. Annyira oda volt a csodálkozástól, hogy azt

hittem, összeesik. Meg se nézte a gidát, amelyre lőttem, sőt talán

észre se vette, hogy megöltem. Saját mellényét tapogatta, hogy nem

sebesült-e meg. Úgy látszik, feltételezte rólam, hogy meg akarom

ölni. Elibém járult, leborult előttem, átölelte térdem, és egy csomó

érthetetlen szót mondott. Annyit azonban könnyen kivettem hangjából,

hogy életéért könyörög.

Hamarosan sikerült meggyőznöm, hogy eszem ágában sincs ártalmára

lenni. Kezemmel magamhoz emeltem, és ránevettem. Aztán rámutattam

a megölt gidára. Intettem neki, fusson oda, és hozza el. Miközben

kíváncsian vizsgálta az állatot, mert szerette volna tudni, hogy

öltem meg, én újra megtöltöttem puskámat. Felfedeztem egy nagy,

sólyomféle madarat, mely lőtávolságban ült a fán. Hogy megértessem

Péntekkel, mi a szándékom, ismét magamhoz hívtam. Rámutattam a

madárra, melyről kiderült, hogy papagáj, ámbár először sólyomnak

néztem. Aztán puskámra mutattam, majd a földre a fa alatt, hogy lássa,

hová fog a madár leesni. Ilyenformán igyekeztem megmagyarázni, hogy

lelövöm, és megölöm a papagájt. Tüzeltem. Parancsomhoz híven merőn

figyelt, és látta, hogy esik le a madár a fáról.

Megint úgy állt mellettem, mint aki nagyon megrémült. Mintha nem

mondtam volna meg neki a dolgot előre. Csodálkozását az is indokolta,

hogy nem látta, mikor töltöttem meg puskámat. gy tehát azt hitte,

hogy halálosan pusztító varázsszer lehet benne, mely egyaránt képes

emberek, állatok, madarak megölésére. Ez pedig olyan mély megrendülést

váltott ki belőle, mely nem múlhatott el egyhamar. Ami a puskámat

illeti, napokig nem merte megérinteni. Mikor egyedül maradt, úgy

beszélt hozzá, mintha feleletet várna. Később megtudtam, ilyenkor

azt kérte a szörnyű fegyvertől, hogy ne ölje meg őt.

Tehát mikor csodálkozása valamelyest csökkent, rámutattam a lelőtt

madárra, és intettem, hogy hozza el. Meg is tette, miután egy darabig

vesződött a madárral. A lövés ugyanis nem volt halálos, és a madár

szárnyával verdesve, jó darabig elbukdácsolt. Ennek ellenére

megtalálta, kézbe vette és elhozta. Mikor észrevettem, hogy még

mindig nem jött rá a dolog nyitjára, kihasználtam az alkalmat, és

újra töltöttem. De most semmi lelőni való nem kínálkozott.

Hazavittük tehát a gödölyét. Még a délután folyamán megnyúztam,

és a legjobb tudásom szerint feldarabolt húst beleraktam az előre

elkészített lábosba, tűzhelyemen megfőztem, és nagyon jó levest

csináltam. Először magam ettem néhány falatot, aztán emberemnek is

adtam belőle. Szemlátomást örült, és nagyon ízlett neki a jó falat.

De furcsállotta, hogy sót is használok az étkezéshez. Maga is szájába

vett egy keveset, de elfintorította az arcát, aztán kiköpte a sót,

és vízzel kimosta utána a száját. Erre én vettem számba egy darab

sótlan húst. Úgy tettem, mintha utálnám só nélkül: éppen olyan gyorsan

kiköptem, mint ő a sót. gy sem értem el sok eredményt, mert mégsem

akart sót tenni sem a húsra, sem a levesbe. Legalábbis jó darabig

nem. És később is csak igen mérsékelten.

Szóval jól tartottam Pénteket főt hússal és levessel. Elhatároztam,

hogy másnap megsütök egy darabot a gidából. A húst nyárson a tűz

felett forgattam, két ágas cölöp közt úgy, ahogy otthon láttam. A

műveletet Péntek erősen megbámulta. Mikor pedig megkóstolta a húst,

kézzel-lábbal igyekezett értésemre adni, mennyire ízlik neki. Mikor

már beszélni tudott, kijelentette, soha életében többé emberhúst nem

eszik, amit én nagy örömmel hallgattam.

Másnap munkát adtam neki: gabonát kellett csépelnie és rostálnia.

Beszámoltam arról, hogy annak idején hogy végeztem ezt a munkát.

Ő csakhamar éppen olyan jól csinálta, mint magam. Különösen, mikor

megértette, hogy ebből lesz a kenyér. Ugyanis megmutattam utána, hogy

dagasztom és hogyan sütöm a kenyeret. Egy idő múlva Péntek minden

munkát csaknem olyan jól végzett, mint jómagam.

Most azt kezdtem fontolgatni, hogy nagyobb földet fogok bevetni, és

több gabonát termesztek, mint szoktam, mivel egy száj helyett kettőnek

kell enni adnom. Kijelöltem tehát egy jókora földdarabot, és éppen úgy

kerítést vontam köréje, mint azelőtt. Péntek nemcsak engedelmesen és

keményen, de igen vidáman segített a munkában, miután felvilágosítottam,

mi a célom. Ide vetjük a magot, és abból készül a kenyér. Most őt is

táplálnom kell, s azt akarom, hogy egyikünk se szenvedjen szükséget.

Igen értelmesnek mutatkozott, és tudtomra adta, hogy érti gondolataimat.

Közölte szándékát is, hogy keményen fog dolgozni.

Ez volt a legkellemesebb év, amit eddig a szigeten töltöttem. Péntek

már egész jól beszélgetett, és csaknem mindennek a nevét tudta, amire

rámutattam. Minden helyet megtalált, ahová küldtem, és kihasznált

minden alkalmat a beszélgetésre. Egyszóval, volt végre valakim, akivel

saját nyelvemen beszélgethettem. Ilyesmivel azelőtt nem dicsekedhettem.

Amellett, hogy szót válthattam vele, nagyon sok örömet találtam benne.

Egyszerű, képmutatás nélküli becsületessége mindinkább napfényre

került. Én pedig valóban megszerettem. Ami őt illeti, úgy vélem,

jobban szeretett engem, mint életében bárkit.

Egyszer ki akartam próbálni, vágyódik-e vissza hazájába. Mikor már

annyira beszélte nyelvemet, hogy felelni tudott minden kérdésemre,

megkérdeztem tőle: szenvedett-e valaha nemzete vereséget csatában?

Mosolyogva felelte:

- Igen, igen, mi mindig jobban harcolni -- ami azt akarta jelenteni,

hogy ők a jobbak a csatában. Aztán a következő beszélgetés alakult ki

köztünk.

Robinson: Ha mindig ti győztök, hogy kerültél mégis fogságba, Péntek?

Péntek: Azért az én népem mégis nagyon győzni.

Robinson: Hogyan győzött? Ha a te néped megverte őket, hogy fogtak el

téged?

Péntek: Azok sokkal többen lenni, mint az én népem, azon a helyen,

ahol én lenni. Ők megfogni egy, kettő, három és engem. Az én népem

legyőzni azokat a másik helyen, ahol nem voltam. Ott az én népem fogni

egy, kettő, négy, ezer.

Robinson: De miért nem szabadított ki téged néped az ellenség kezéből?

Péntek: Ők futni egy, kettő, három és engem, és elmenni a csónakkal.

Az én népemnek ott nem lenni csónakja.

Robinson: Rendben van, Péntek, és mit csinál nemzeted azokkal az

emberekkel, akiket elfogott? Ugyebár elviszik és megeszik őket?

Péntek: Igen, az én népem is eszi az embert: megeszi mind.

Robinson: Hová viszik őket?

Péntek: Más helyre menni, ahol jó.

Robinson: Vajon eljönnek-e ide?

Péntek: Igen, igen, eljönni ide, vagy eljönni más helyre.

Robinson: Voltál-e már itt velük?

Péntek: Igen, már lenni itt. (Ekkor a sziget északnyugati oldalára

mutatott. Az lehet szembe velük.)

Ebből megértettem, hogy Péntekem valamikor a vadak közt lehetett,

akik a sziget nyugaton fekvő részein partra szálltak. Azok is éppen

úgy emberevés céljából kerültek ide, mint ahogy őt is ezért hozták

ellenségei. Valamivel később, mikor volt annyi bátorságom, hogy

az említett helyre vezessem, mindent pontosan megmutatott nekem.

Elmondta, hogy ő is részt vett egy lakomán, amikor tizenkét férfit,

két asszonyt és egy gyereket fogyasztottak el. A tizenkettőt nem

szóval fejezte ki, hanem ugyanannyi kavicsot rakott ki sorba, és

mondta, hogy számoljam meg.

Ezt azért mondtam el, mert bevezetője annak, ami következik.

Beszélgetésünk után megkérdeztem tőle, milyen messze van szigetünk

az ő partjuktól, és vajon a tengeren sok kenu vész-e el? Ő erre

tiltakozott, hogy soha egy csónakot sem vesztettek. Megtudtam, hogy

mihelyt kijutnak a nyílt tengerre, ott bekerülnek egy áramlatba,

melynek az iránya más reggel és más délután. Hasonló az eset a

széllel is. Először azt hittem, hogy a dagályt és az apályt nevezik

így. Később azonban megértettem, hogy egy hatalmas áramlásról van szó,

az Orinoco tengerbe torkolló víztömegéről, melynek közelében fekszik

szigetünk. Tehát az a sziget, amelyet nyugatra és északnyugatra

láttam, a nagy Trinidad-sziget, a folyó torkolatának északi részén.

Ezernyi kérdést intéztem Péntekhez. Szerettem volna megtudni

mindent a földről, lakóiról, a tengerről, a partról és a szomszédos

nemzetekről. Ő mindent az elképzelhető legnagyobb őszinteséggel tárt

fel előttem. Próbáltam faggatni, milyen néptörzsek nevét tudja, de

csupán a karibokat volt képes megnevezni. Ebből megértettem, hogy

hazáját térképünkön a Karib-tenger partján kell keresni, mely az

Orinoco torkolatától Guyanáig nyúlik, majd tovább terjed Santa

Martaig. Péntek elmondta még nekem, hogy a hold útjának irányában,

tehát azon a tájon, ahol a hold lenyugszik, kezdődik a fehér emberek

hazája. Hasonlítanak hozzám, szakálluk van, mondta, és közben nagy

pofaszakállamra mutatott, amiről már beszéltem. Ezek bizony sok

férfit megöltek, állította. Mindjárt tudtam, hogy a spanyolokról

van szó, akiknek kegyetlenségét nemzedékeken át emlegették.

Megkérdeztem, hogy szabadulhatunk meg a szigetről, s hogy kerülhetnénk

fehér emberek közé. Erre így felelt:

- Igen, igen, elmehetni két csónakkal.

Nem értettem, mire gondol, és mit akar a két csónakkal. Végre nagy

kínnal-bajjal rájöttem, hogy egy csónakra gondol csupán, amely

azonban akkora, mint két másik. Pénteknek ez a kijelentése nagyon

felélénkített. Ettől kezdve megint fellobogott bennem a remény, hogy

talán alkalom kínálkozik egyszer a menekülésre, és ez a szegény

vadember segítségemre lehet.

Mikor Péntek és én már bensőbb ismeretségbe kerültünk egymással, és

csaknem mindent megértett, amit mondtam neki, és anyanyelvemet, ha

darabosan is, de elég jól beszélte, megismertettem saját történetemmel.

Azt is elmondtam neki részletesen, hogy éltem, mielőtt ide kerültem

a szigetre, mennyi időt töltöttem itt, és hogyan rendezkedtem be.

Bepillantást engedtem a lőpor, a golyó és a puska titkaiba, és

megtanítottam lőni. Megajándékoztam egy késsel, amelyben nagy örömét

lelte. Övet is készítettem neki, megfelelő fityegőkkel, hogy bármit

ráakaszthasson. A zsinórra kard helyett baltát kötött, melynek nemcsak

a harcban, hanem számos munkában is hasznát veheti.

Leírtam neki Európa országait, különösen hazámat. Elmondtam, hogy

élünk, hogy viselkedünk egymással szemben, hogy kereskedünk hajóinkon

a világ minden részével. Részletesen beszámoltam a hajótörésről,

mely partra vetett, és amennyire lehetséges, a helyet is megjelöltem.

Magát a roncsot azonban azóta teljesen darabokra törte és elsodorta

a tenger. Megmutattam csónakunk romjait is, melyet menekülés közben

vesztettünk el, és amelyet egymagam képtelen voltam megmozdítani.

Most már csaknem szétmállott.

Péntek hosszú ideig némán bámulta a csónakot, és egy szót sem szólt.

Megkérdeztem, mit tanulmányoz rajta. Erre azt felelte:

- Én látni ilyen csónakot jönni népemhez.

Jó ideig nem értettem, mit akar mondani. Végül némi firtatás után

kiderült, hogy egyszer egy ilyen csónak vetődött hazájukba. Mint

mondta, vihar sodorta a partra. Képzeletemben rögtön megjelent egy

európai hajó, mely szétzúzódott a zátonyokon, és láttam, hogyan

dobálja a víz a csónakot. De hirtelenében elmulasztottam megkérdezni,

hogy vajon emberek voltak-e a csónakban. Csupán a jármű alakja iránt

érdeklődtem.

Péntek elég jól leírta a csónakot. Még jobban megértettem, mikor némi

melegséggel hozzátette:

- Megmentettük fehér embereket fulladástól.

Izgatottan kérdeztem tőle, hogy a csónakban voltak-e fehér emberek,

hogy az ő kifejezését használjam.

- Igen -- mondta --, csónak teli fehér emberrel.

Megkérdeztem, hányan voltak. Ujján mutatta meg, hogy tizenheten.

Aztán azt kérdeztem, hogy mi lett belőlük. Erre azt felelte:

- Élni, népemnél lakni.

Erre új gondolat született agyamban. Hirtelen megvilágosodott

előttem, hogy azokról az emberekről lehet szó, akik a szigetemhez

sodort spanyol hajóroncsról menekültek meg. Mikor már bizonyosak

lehettek afelől, hogy hajójuk sziklába ütközött, és ők menthetetlenül

elvesztek, nyilván csónakba ültek, és a vadaknál szállottak partra.

Ezután teljes részletességgel kívántam tudni, mi lett belőlük. Péntek

erősítgette, hogy még élnek. Körülbelül négy éve lakhatnak ott.

A vadak szabadon bocsátották őket, sőt ennivalót is adtak nekik.

Megkérdeztem, miképpen lehetséges, hogy senkit sem gyilkoltak le

vagy ettek meg közülük. Azt felelte:

- Nem, testvért csinálni velük.

Ezt én úgy értettem, hogy szövetséget kötöttek. Ő pedig hozzátette:

- Csak akkor enni embereket, ha háborúban elfogni.

Tehát csak akkor eszik meg az embert, ha háborúznak a törzsek, és

hadifoglyot ejtenek.

Egyszer, már jóval beszélgetésünk után, a sziget keleti oldalán

járkáltunk. Felmásztunk a dombra, ahonnan valamikor egy tiszta napon

felfedeztem a szárazföldet, vagyis Amerika körvonalait. Péntek, mivel

az idő szintén tiszta volt, komoly elmélyedéssel figyelt a távolba.

Egyszer csak ugrálni és táncolni kezdett meglepetésében. Hangosan

kiabált, mert éppen akkor nem voltam a közelében. Megkérdeztem,

minek örül.

- Ó, boldogság! Ó, öröm! -- kiáltotta. - Látni az országom, látni

a népem.

Arcát elárasztotta a boldogság, szeme sugárzott a vágytól, mintha

újra népe közé kívánkozna. Megfigyelése nyomán a gondolatok egész

raja kezdett zsongani bennem. Valamivel nyugtalanabb voltam Péntek

miatt, mint eddig. Úgy éreztem, hogy abban az esetben, ha visszakerülne

népéhez, nemcsak tanításomat felejtené el, hanem a hűség is kihalna

belőle. Lehetséges, hogy honfitársainak mindent elmondana rólam.

Talán századmagával térne vissza, hogy lakomát csapjanak belőlem.

És talán éppen olyan jókedve lenne, mint akkor, amikor a hadifoglyokat

fogyasztják.

Később megbántam gondolataimat. Mert kiderült, hogy igen megbántottam

velük ezt a becsületes teremtést. A féltékeny gyanú azonban feltámadt

bennem, és néhány hétig fogva tartott. Sokkal óvatosabb voltam, és

nem mutattam iránta annyi barátságot, mint azelőtt. Kiderült, hogy

nem cselekedtem helyesen. Ez a derék, hálás teremtés távol állott

minden gyanúsítástól. Később alkalmam volt erről bizonyosságot

szerezni.

Gyanakvásom idején minden alkalmat kihasználtam, hogy titkos

gondolatait leleplezzem. De mindig azt kellett tapasztalnom, hogy

tökéletesen becsületes és ártatlan. Semmit sem találtam, ami

gyanúmat táplálhatta volna. Tehát nyugtalanságom eltűnt, és ismét

a régi bizalmat éreztem iránta. Közben annyira vigyáztam minden

mozdulatomra, hogy bizalmatlanságomat észre se vette. Tehát nem

tételezhető fel, hogy félrevezetett.

Egyszer ismét a domb felé sétáltunk. A tenger fölött párás volt a

levegő, úgyhogy nem látszott a szárazföld partja. Magamhoz hívtam,

és így szóltam hozzá:

- Péntek, nem vágyakozol a hazádba, népedhez?

- Igen, -- felelte --, nagyon örülni lenni népemnél.

- Mit csinálnál ott? -- folytattam. - Ismét vaddá válnál, emberhúst

ennél, és ruhátlanul járnál, mint azelőtt?

Zavartan nézegetett, és fejét rázva szólt:

- Nem, Péntek azt mondani, hogy jónak lenni, megtanítani őket

gabonakenyeret enni, kecskehúst enni, tejet inni, nem enni embert.

- De hisz akkor megölnének téged.

Egy ideig töprengett, aztán megszólalt:

- Nem, nem, ők engem nem megölni, ők akarni megtanulni szeretet.

Bizonyára azt gondolta, hogy hajlamosak lennének az emberszeretet

megtanulására. Azt is hozzátette, hogy nagyon sokat tanultak a

szakállas emberektől, akik csónakban jöttek. Erre megkérdeztem,

hogy visszamenne-e hazájába. Elmosolyodott, és azt felelte, hogy

nem tud olyan messzire úszni. Készítenék neki egy kenut, mondtam.

Azt felelte, hogy csak ha én is vele tartok.

- Én megyek! -- feleltem -- de ha megérkezem, biztosan megesznek.

- Nem, nem -- mondta --, én tenni, hogy ők meg nem enni, én tenni,

hogy nagyon szeretni.

Ezzel azt akarta nyilván mondani, hogy beszámol majd ellenségeinek

megöléséről és életének megmentéséről. Emiatt fognak társai

megszeretni. Aztán úgy-ahogy elmondta, milyen barátságosak voltak

a tizenhét fehér emberhez, vagy szakállas emberekhez, ahogy hívta

őket, mikor hajótöröttként kerültek hozzájuk a partra.

Bevallom, ettől az időtől kezdve újra nagy kedvem támadt megkockáztatni

az átkelést. Vajon szövetségre léphetnék a szakállas emberekkel, akik

kétségkívül spanyolok és portugálok lehettek? Ez vitán felül állt.

Akkor pedig módot találhatunk arra, hogy elmeneküljünk, feltéve, ha

már szárazföldön vagyunk, és egymásban jó társaságot fedeztünk fel.

Mindenesetre onnan már sokkal könnyebb a menekülés társaságban, mint

innen egyedül -- egy negyven mérföld távolságra levő szigetről.

Tehát néhány nap múlva ismét munkába vettem Pénteket, és beszélgetés

közben elmondtam, adnék neki egy csónakot, azzal hazamehet népéhez.

Ugyanakkor megmutattam neki csónakomat, melyet a sziget másik oldalán

tartottam, s miután kimertem belőle a vizet (mert mindig víz alatt

tartottam), parthoz vontam, megmutattam neki, és mindketten beszálltunk.

Kiderült, hogy kitűnően kezeli, és éppen olyan gyorsan tudna hajózni

vele, mint magam. Tehát így szóltam hozzá:

- No, Péntek, átmegyünk-e a te népedhez?

Erre nagyon bután nézett rám. Lehet, hogy a csónakot találta

túlságosan kicsinek. Megmondtam neki, hogy van nagyobb is. Másnap

el is mentünk arra a helyre, ahol a nagy csónakot tartottam. Ez volt

az, amelyiket nem tudtam vízre bocsátani. Kijelentette, ez elég nagy.

De kiderült, hogy mivel már huszonkét vagy huszonhárom éve feküdt, a

nap kiszárította, és fája elkorhadt. Péntek bólogatott, hogy ilyen

csónak nagyon jó lenne, és "sok ital, étel, kenyér" férne belé.

- x -

Tizenhatodik fejezet

A foglyok megmentése

Ebben az időben egészen rabul ejtett tervem, hogy átmegyek Péntekkel

a kontinensre. Kijelentettem, hogy ugyanekkora csónakot készítünk,

ő pedig hazamegy benne. Egy szót sem felelt, csak igen komolyan és

szomorúan nézett rám. Megkérdeztem, mi baja. Panaszosan megszólalt:

- Miért haragudni Péntekre? Mit csinálni Péntek?

Faggattam, mire gondol, és kijelentettem, hogy egy cseppet sem

haragszom rá.

- Nem haragudni! -- kiáltotta, és többször elismételte ezt a szót.

- Akkor mért küldeni Pénteket haza népéhez?

- De Péntek, hiszen mondtad, hogy közéjük kívánkozol.

- Igen, igen -- mondta --, kívánni, mindketten ott lenni. Nem

kívánni, Péntek ott lenni, Robinson nem ott lenni.

Szóval kiderült, hogy nincs szándéka nélkülem elindulni.

- Menjek én is, Péntek? -- kérdeztem. - Mit csinálnék én ott?

Erre igen gyorsan felém fordult.

- Ott Robinson igen sok jót tenni -- mondta --, tanítani vadembereket

jónak lenni, tisztának lenni, szelídíteni embereket. Új életet élni.

- Ó, Péntek! -- kiáltottam -- nem tudod, mit beszélsz. Én magam is

tudatlan ember vagyok.

- Igen, igen -- ismételte --, tanítani nekem jó, tanítani nekik jó.

- Nem, Péntek -- mondtam --, nélkülem indulsz el. Hadd éljek én itt

tovább ugyanúgy, ahogy eddig.

Ismét zavartan bámult rám. Aztán felkapta az egyik fejszét, amelyet

használni szokott, és kezembe nyomta.

- Hát ezzel mit csináljak? -- kérdeztem.

- Megölni vele Pénteket -- mondta.

- Ugyan mért ölnélek meg? -- kérdeztem újra.

Igen gyorsan megfelelt:

- Miért küldeni el Pénteket? Pénteket megölni, nem elküldeni.

Ezt olyan komolyan mondta, hogy szeme is megtelt könnyel. Egyszóval

annyi ragaszkodást és állhatatosságot fedeztem fel benne, hogy

elhatároztam: soha többé nem teszem próbára, ha kedve van velem

maradni.

De bennem egyre jobban felülkerekedett a vágy, hogy megkíséreljem

a menekülést. Reményeimet a beszélgetésből szerzett adatokra

alapítottam, vagyis hogy tizenhét szakállas ember él ott. Tehát

haladék nélkül munkába kezdtünk. Először egy széles fát kerestünk

ki, hogy alkalmas kenut faraghassunk, melyben megkockáztathatjuk

az átkelést. Bőségesen volt a szigeten fa. Akár egész hajórajt is

építhettünk volna, nemcsak kenukat. Elsősorban az a szempont vezérelt,

hogy a hajóépítést a vízhez olyan közel végezzük, amennyire csak

lehet. Nem szerettem volna újra elkövetni első hibámat.

Végül Péntek mutatott rá az alkalmas fára. Kiderült, hogy sokkal

jobban érti ezeket a dolgokat, mint én. Nem tudom pontosan megnevezni

a fát, amelyet ledöntöttünk, elég az hozzá, hogy nagyon hasonlít a

puszpánghoz. Színük és szaguk legalábbis egyezett. Péntek amellett

kardoskodott, égessük a fát üregesre. Én azonban megmutattam neki,

hogy végezhetjük el ezt a munkát szerszámokkal. Nem kellett sokat

tanítani: csakhamar ugyanolyan jól kezelte a fejszét, mint én. Egy

hónapi kemény munka után kész voltunk a járművel. Igen csinosra

sikerült, különösen azután, amikor elejét valóságos hajóorrá

mintáztuk. Most újabb két hetet vett igénybe, míg görgő fákon

hüvelykről hüvelykre haladva a tengerbe juttattuk. De mikor már a

hullámokon úszott, akár húsz ember is könnyen elfért volna benne.

Mikor már vízen volt, csodálkozva tapasztaltam, hogy Péntek milyen

ügyesen bánik vele. Kitűnően kormányozza, fordítja, hajtja, evez

benne. Megkérdeztem, van-e kedve hozzá, hogy megkíséreljük az

átkelést.

- Igen -- felelte --, nagyon jól átjutni, akkor is, ha nagy szél

fújni.

Egy másik tervemről még nem is beszéltem előtte. Ez abban állt, hogy

csónakomat árboccal és vitorlával szerelem fel, és ellátom horgonnyal

és láncokkal. Az árbochoz elég könnyen hozzájutottam. Egy ifjú cédrust

kellett csupán kidöntenem, ami éppen elég nőtt a szigeten. A közelben

is találtam alkalmasat. Péntekkel együtt munkához láttunk, levágtuk

és kifaragtuk. Sokkal több gondom volt a vitorlával. Voltak ugyan

régi vitorláim, vagy inkább vitorladarabjaim szép számmal. De mivel

már huszonhat éve tartózkodtam a szigeten, és karbantartásukra nem

sok gondot fordítottam, legtöbbje szétmállott. Mert ugyan hogy is

képzelhettem volna, hogy valaha még hasznukat vehetem. A legtöbb

csakugyan mállófélben volt. De mégis találtam két darabot. Ezek

még elég tartósnak látszottak. Elképzelhető, hogy tű hiányában

toldozgatásuk mennyi munkába került. Végül is összetákoltam egy

háromszögletes ocsmány lebernyeget, olyasfélét, amit nálunk otthon

birkalapocka-vitorlának neveznek. Ennek a végén keresztfa van, és

kis csúcsban végződik. Ilyet szoktak a hajóhoz kötött nagy csónakok

használni. Én is ennek a kezeléséhez értettem legjobban. Ugyanilyen

csónakban menekültem berber földről, ahogy történetem elején elmondtam.

Az árboc és a vitorla felszerelése két hónapig tartott. Ugyanis azon

voltam, hogy minél tökéletesebb legyen. Tehát egy kis támasztó árbocot

és elővitorlát is alkalmaztam. Ezekre akkor van szükség, ha szél ellen

fordulunk. Még fontosabb volt, hogy a csónak farát kormánylapáttal

lássam el. gy biztosíthattam, hogy az irányt betartjuk. Megvallom,

ügyetlen hajóács voltam. De tisztában lévén azzal, hogy mindez milyen

fontos, sőt szükséges, nem sajnáltam a vesződséget. Végre mégis

elkészültem. Ha számba veszem a tömérdek félresikerült kísérletet,

semmi csodálatosat nem találok abban, hogy az utóbbi munka legalább

olyan sokáig tartott, mint a csónak kifaragása.

Mikor mindezzel kész voltam, meg kellett még tanítani Pénteket a

hajózás tudományára. Igaz, hogy nagyszerűen evezett a kenuban, viszont

fogalma sem volt a vitorláról és a kormányról. Egészen magánkívül volt

a csodálkozástól, mikor látta, hogy vezetem ki a csónakot a kormány

segítségével a tengerre, vagy amikor megfigyelte, hogy duzzad meg

vagy ernyed el a vitorla az irány változásának megfelelően.

De rövid gyakorlat után összebarátkozott mindkettővel, és csakhamar

tapasztalt hajós lett belőle. Egyedül az iránytű használatára nem

tudtam rászoktatni. Igaz viszont, hogy ezen a vidéken nagyon ritkán

volt felhős idő, és a ködöt alig ismerték. Az iránytű tehát senkinek

sem hiányzott, mert a csillagok éjjel mindig megmutatták az utat,

nappal viszont látszott a part. Az esős évszakban pedig, amikor a

látás bizonytalan, senkinek sem volt kedve se szárazon, se vízen

közlekedni.

Beléptem szigeti fogságom huszonhetedik évébe. Ámbár, ami az utolsó

három évet illeti, melyet ezzel a derék teremtéssel együtt töltöttem,

legszívesebben kihagynám a számolásból. Most vidáman ültem meg a

hajótörésem évfordulóját. Erős remény élt bennem, hogy véglegesen és

gyorsan megszabadulok innen. Lehet, hogy már egy évet sem töltök itt.

Ennek ellenére folytattam a gazdálkodást, ástam, ültettem és arattam,

mint eddig. Begyűjtöttem a szőlőt, és megaszaltam: egyszóval elvégeztem

a rám váró feladatokat.

Közben beköszöntött az esős évszak, amikor többet kellett otthon

tartózkodnom, mint egyébként. Új hajónkat biztonságba helyeztük,

amennyire csak lehetett. Beeveztünk vele a folyócskába, ahol régi

kikötőm állott, magas vízállás idején partra vontuk, és Péntekkel

kis dokkot ástunk számára. Akkorát, hogy beleférjen, és elég mélyet,

hogy éppen úszhasson benne. Majd mikor az apály beállott, töltést

emeltünk a dokk végénél, hogy elzárjuk a tengervíztől. gy a dagály

nem tehetett kárt a csónakban. Hogy az esőtől is megóvjuk, beszórtuk

faágakkal, sűrűn, mintha háztető volna felette. gy vártuk a november

és december hónapokat, amikorra vállalkozásom időpontját kitűztem.

A száraz évszak felé közeledve, a szép idővel együtt egyre többet

gondoltam tervemre. Naponta készültem az utazásra. Első tettem az

volt, hogy jelentős élelmiszerkészletet halmoztam fel. Az volt a

szándékom, hogy két hét múlva megnyitom a dokkot, és tengerre

kormányozom a csónakomat.

Egy reggel éppen hajónk körül tevékenykedtem. Közben kiáltottam

Pénteknek, menjen a tengerpartra, és próbálja meg, tudna-e fogni egy

teknősbékát, ami tojásai és húsa miatt hetenként legalább egyszer

terítékre került. Péntek még nem jutott messzire, mikor egyszerre

rohanva jön vissza, átugrik a külső falon, illetőleg kerítésen. Azzal

sem törődött, hol éri lába a földet. Aztán lelkendezve kiabálni kezd:

- Ó jaj! Ó jaj! Ó, bánat! Ó, baj!

- Mi az, Péntek? -- kérdeztem.

- Ó, odaát -- kiáltja -- egy-két-három csónak. Egy, kettő, három!

Beszédmódjából arra következtettem, hogy hat csónakról beszél. De

amikor tovább faggattam, kiderült, mégis csak háromról van szó.

- Nahát, Péntek, ne ijedj meg annyira -- csillapítottam, amennyire

tudtam.

De láttam, hogy szegény fickó rettenetesen odavan. Úgy látszik, nem

fért egyéb gondolat a fejébe, mint hogy most érte jönnek, darabokra

vágják és megeszik. Szegény úgy vacogott, hogy nem tudtam mit kezdjek

vele. Próbáltam vigasztalni, és bizonygattam, hogy én épp olyan

veszélyben vagyok, mint ő, sőt engem valószínűleg előbb falnak fel.

- Na de, Péntek, ha úgy fordul, megverekszünk velük. Tudsz harcolni,

Péntek?

- Én lőni -- mondta --, de jönni igen sok.

- Nem számít -- ismételtem --, a puskáink elijesztik azokat, akiket

nem tudunk megölni.

Megkérdeztem tőle, fog-e úgy védeni engem, mint ahogy én őt. És mellém

áll-e, és megteszi-e, amit parancsolok neki. gy felelt:

- Én meghalni, ha Robinson parancsolni, meghalni.

Bementem házamba, kihoztam egy jó korty rumot, és odaadtam neki.

Tudniillik olyan takarékosan gazdálkodtam a rummal, hogy még mindig

maradt belőle. Mikor megitta, rábíztam a két sörétes puskát, melyet

mindig magunkkal hordtunk. Megtöltöttem mindkettőt durva hattyúsöréttel,

mely majdnem pisztolygolyó nagyságú szemekből áll. Aztán a négy

muskétát vettem elő, és megtöltöttem mindegyiket két nagyobb és öt

kisebb golyóval. Pisztolyaim mindegyikébe egy pár golyót tettem. Nagy

kardomat szokás szerint hüvely nélkül akasztottam oldalamra. Pénteknek

odaadtam baltáját.

Mikor így felkészültem, fogtam a távcsövet, és kimentem a domboldalra,

szemlét tartani. Távcsövem segítségével pontosan láttam, hogy három

csónakban huszonegy vad és három fogoly ül. Céljuk nyilvánvaló volt:

győzelmi lakomát akartak csapni a három emberi testből. Mondhatom,

barbár ünnep! De úgy látszik, ez volt legkedvesebb szokásuk.

Kikötéshez nem azt a helyet választották, ahol Péntekkel partra

szálltak, hanem valamivel közelebb jöttek folyómhoz. Itt a part

elég menedékes volt, és a sűrű erdő csaknem a tengerig nyúlt. Ez a

körülmény, továbbá embertelen céljuk annyira felháborított, hogy ismét

lementem Péntekhez. Kijelentettem neki, hogy kész vagyok odamenni, és

akár mindegyiket megölni. Megkérdeztem, velem jön-e? Most már túl volt

az első félelmen, és a korty rum miatt emelkedett hangulat lett úrrá

rajta. Vidám volt, és megismételte, hogy kész parancsomra meghalni.

Első felháborodásomban szétosztottam a fegyvereket, amelyeket az

előbb megtöltöttem. Egy pisztoly tűztem Péntek övébe, és három puskát

akasztottam vállára. Magam is eltettem egy pisztolyt, és megragadtam

a három megmaradt puskát. Ilyen felszereléssel indultunk el. Zsebembe

még egy kis palack rumot csúsztattam, Péntekre pedig rábíztam egy

zacskót, tele lőporral és golyóval. Megparancsoltam neki, hogy

közvetlenül mögöttem haladjon, ne moccanjon, és mindaddig ne

használja fegyverét, míg parancsot nem adtam. Azt is megtiltottam,

hogy beszéljen. Közöltem tervem:

Közel egy mérföldet kell haladnunk a patakon átkelve az erdőben.

Én tájolómon nézem az irányt. Az a célom, hogy lőtávolba kerüljünk,

mielőtt észrevennének. Távcsövemmel látom, hogy a feladat nem nehéz.

Ezzel az elhatározással léptünk az erdőbe. A legnagyobb óvatossággal

és csendben haladtunk. Péntek közvetlen a nyomomban lépkedett. Óvatosan

meneteltünk, míg az erdő szegélyéhez értünk, azon az oldalon, mely

hozzájuk legközelebb volt. Csupán egy erdőkiszögellés választott el

már tőlük. Ekkor halkan magamhoz szólítottam Pénteket. Megmutattam

neki egy nagy fát, amely az erdő sarkán állott. Megparancsoltam, hogy

menjen a fához, és derítse fel, lát-e valamit. És ha igen, micsodát.

Úgy is tett. Hamarosan visszatért, és elmondta, hogy nagyszerűen

lehet látni onnan az egész társaságot. Mindnyájan a tűz körül ülnek,

és az egyik fogoly húsát eszik. Egy másik nem messze tőlük megkötözve

hever a homokon. Bennem már valósággal forrt a harag. Azt is megmondta,

hogy a fogoly nem az ő nemzetségükhöz tartozik, hanem a szakállas

emberek egyike, akikről elmesélte, hogy csónakon érkeztek országukba.

Megteltem rémülettel, mikor a fehér embereket említette. A fáig

lopakodva távcsövemen át tisztán láttam a fehér embert, aki a fövenyen

feküdt. Kezét, lábát összekötözték, és ruháján is látszott, hogy

európai.

A vadakhoz körülbelül ötven lépéssel közelebb egy másik fa is állott,

mögötte pedig egy kis sűrű húzódott. Mikor a terepet jobban szemügyre

vettem, megállapítottam, hogy észrevétlenül eljuthatok odáig. Akkor

pedig lövésem kétszerte biztosabb. Mérsékeltem tehát indulatomat,

amelytől már majdnem szétrobbantam. Vagy húsz lépést hátrálva

megbújtam a bokrok mögött, melyek elfödtek, míg a másik fáig

jutottam. Ezután egy kis emelkedés következett. Innen, mintegy

nyolcvan lépés távolságról tiszta kép tárult elém.

Pillanatnyi veszteni való időm sem volt. A gazfickók közül

tizenkilencen a földön kuporogtak, kettőt pedig elküldtek, hogy

lemészárolják a szegény fehér embert. Lehet, hogy egyik tagját a

másik után vitték volna a tűzhöz. Épp lehajolt a két ember, hogy

megoldják a rab lábán a köteléket. Péntekhez fordultam.

- Na most, Péntek -- szóltam neki --, tedd, amit parancsolok.

Péntek jelezte, hogy megteszi.

- Akkor, Péntek, utánozz mindenben engem. Vigyázz, hogy semmit el

ne hibázz.

Letettem a muskétát és a madarászpuskát a földre. Péntek megismételte

mozdulataimat. A másik muskétával a vadakra céloztam. Ő szintén.

Megkérdeztem, készen van-e, mire azt mondta:

- Igen.

- Akkor tüzelj! - mondtam, és abban a pillanatban és is tüzeltem.

Péntek sokkal jobban célzott, mint én. Azon az oldalon, ahová lőtt,

két vadat megölt, és hármat megsebesített. Az én oldalamon csak egy

halott és két sebesült volt. A vadak közt óriási rémület támadt.

Aki épen maradt, talpra ugrott. De hirtelenében nem tudták, hová

rohanjanak, sőt először azzal sem voltak tisztában, melyik irányból

szabadult rájuk a pusztulás. Péntek szeme rajtam függött. Híven

követte a parancsot, vagyis azt tette, amit én. Mikor a második lövés

is eldördült, földre dobtam a muskétát, és felkaptam a sörétes puskát.

Péntek követett. Látta, hogy felhúzom a ravaszt, és célzok. Ő ugyanígy

cselekedett.

- Készen vagy, Péntek? -- kérdeztem.

- Igen -- felelte.

- Akkor hát rajta! -- kiáltottam, és ismét az elképedt nyomorultak

közé tüzeltem. Ugyanígy tett Péntek. Mivel ezekben a puskákban

hattyúsörét volt, vagyis kisebbfajta puskagolyó, csak ketten estek

el. De olyan sokan megsebesültek, hogy üvöltve és sikoltozva

rohangáltak ide-oda. Mindegyikből csurgott a vér, és legtöbbjük

kegyetlenül pórul járt. Hárman csakhamar a földre hulltak, noha

még nem szenvedtek ki.

- Na most, Péntek -- szóltam, félretéve a kilőtt puskát, és felkapva

a még töltött muskétát --, kövess engem.

Bátran szemembe nézett. Erre kirohantam az erdőből, és megmutattam

magam. Péntek közvetlenül nyomomban haladt. Mihelyt észrevettem,

hogy megláttak, teljes erőmből kiabálni kezdtem, és Pénteknek is

megparancsoltam, hogy ordítson. Aztán teljes erőből rohanva -- ami

különben nem is volt olyan könnyű, mert teli voltam fegyverrel --

egyenesen az áldozat felé vettem utamat, aki mint mondtam, a fövenyen

feküdt a bennszülöttek táborhelye és a tenger között.

A két mészáros a lövés zajától megrémülve egyenesen a tengernek

rohant. Belevetették magukat kenuikba. Három másik követte példájukat.

Pénteknek megparancsoltam, hogy lépjen előre, és tüzeljen rájuk.

Péntek megértette szándékomat. Negyven lépésnyit előre futott. Aztán

rájuk lőtt. Azt hittem, mindnyájukat leterítette, mert hirtelen

eltűntek a csónak fenekén. Kettő azonban nemsokára felbukkant. Ennek

ellenére is a lövésnek két halálos és egy sebesült áldozata volt.

Az utóbbi is szinte halottként feküdt a csónak fenekén.

Mialatt Péntek tüzelt, én előkaptam késemet, és az áldozatot

megszabadítottam kötelékeitől. Talpra segítettem, és megkérdeztem

tőle portugálul, hogy kicsoda. Latinul felelte, hogy jó barát. De

olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. Kivettem zsebemből a

rumos palackot, és kezébe nyomtam. Jelekkel értettem meg vele, hogy

igyon. Aztán megkérdeztem, milyen országból való. Azt felelte, hogy

spanyol. Mikor valamelyest magához tért, kézzel-lábbal igyekezett

tudomásomra hozni, milyen hálás segítségemért.

- Szenyor -- szóltam minden spanyol tudásomat összeszedve --, erről

majd beszélünk, de most harcolnunk kell. Ha van hozzá ereje, fogja

ezt a pisztolyt, a kardot meg kösse oldalára.

Mindkettőt hálásan elfogadta. Mihelyt fegyvert érzett a kezében,

mintha új életerő szállta volna meg. Vad dühvel csapott rá

ellenségeire, s kettőt azonnal darabokra aprított. Meg kell jegyeznem,

azok a nyomorultak annyira megrémültek, hogy már futni sem tudtak.

Hasonló volt a helyzet az öt csónakosnál. Hárommal a golyók végeztek,

másik kettő pedig az ijedségtől bukott le.

Puskámat még kezemben tartottam, hogy szükség esetén lőjek.

Pisztolyom és kardom a spanyolnál volt. Magamhoz hívtam Pénteket, és

megparancsoltam neki, hogy fusson a fához, ahonnan először lőttünk,

és hozza ide a kilőtt fegyvereket. A parancsot gyorsan teljesítette.

Kezébe adtam puskámat, és nekiláttam, hogy a többit ismét megtöltsem.

Pénteknek és a spanyolnak megmondtam, jöjjenek hozzám, ha szükségük

lesz fegyverre.

Miközben én a puskámat töltögettem, heves küzdelem fejlődött ki

a spanyol és az egyik vadember között, aki hatalmas fakardjával

támadt rá. Ki is oltotta volna életét, ha véletlenül fegyvertelen.

A spanyol bátor és ügyes vívó volt, de úgy látszik legyengült. A

hatalmas vadember ekkor birokra kelt vele, leteperte a földre, és

éppen kardomat készült kicsavarni kezéből. A spanyol, aki alul volt,

elengedte a kardot. De övéből kirántotta a pisztolyt, és átlőtte a vad

testét. A bennszülött összesett, odarohantam, de már nem volt szükség

a segítségemre.

Péntek, akit szabadjára hagytam, a menekülőket üldözte. Nem volt

egyéb fegyvere, mint baltája a kezében. Mégis leterítette azt a

másik hármat, akikről az előbb beszéltem, vagyis azokat, akik

elsőnek sebesültek meg. Mindenkivel végzett, akit el tudott érni.

A spanyol hozzám lépett, és fegyvert kért. Kezébe adtam a sörétes

puskát, ezzel két vad üldözésére indult. Mindkettőt megsebesítette.

De mivel képtelen volt futni, mindkettő bemenekült előle az erdőbe.

Ott Péntek tovább üldözte őket. Az egyiket meg is ölte. De a másik

nagyon fürge volt, és noha megsebesült, mégis vízbe vetette magát,

és elérte a csónakot. Ott beugrott ahhoz a kettőhöz, akik még élve

maradtak. Azzal a sebesülttel együtt, akiről nem tudtuk, él-e vagy

meghalt; a huszonegyből csupán ez a három menekült meg.

Hadijelentésünk a következőképpen alakult. Hármat öltünk meg az első

lövésre, kettőt a másodikra. Kettőt ölt meg Péntek a csónakban, majd

két további sebesültet. Egyet megölt az erdőben, hármat megölt a

spanyol, négyen belehaltak sebeikbe. Négyen megmenekültek a csónakon,

egyikük sebesült. Ez összesen huszonegy.

A csónakban ülők ugyancsak dolgoztak, hogy lőtávolon kívül kerüljenek.

Péntek kétszer is utánuk lőtt, de úgy látszik egyszer sem talált.

Péntek nagyon szívesen beugrott volna velem az egyik kenuba, hogy

kövessük őket. Bevallom, magam is eléggé aggódtam menekülésük miatt.

Tartottam tőle, hogy a történtekről hírt visznek népüknek, mely talán

két-háromszáz kenuval tér vissza. Ekkora tömeg pedig felfal bennünket.

Beleegyeztem tehát, hogy utánuk eredünk a tengeren. Beugrottam az

egyik kenuba, és megparancsoltam Pénteknek, hogy kövessen. De nagy

meglepetésemre a csónak fenekén egy másik szerencsétlent pillantottam

meg. Keze-lába éppúgy össze volt kötözve, mint a spanyolnak, és

egészen odavolt a rémülettől, mert nem tudta, mi történik. A csónakban

tudniillik moccanni sem tudott, annyira gúzsba kötözték, tetőtől

talpig. A kötözés maga annyira meggyötörte, hogy jártányi ereje is

alig maradt.

Azonnal elvágtam az összefont háncsokat, melyek lebéklyózták, és

talpra segítettem. De sem állni, sem beszélni nem tudott, csak nyögött

keservesen. Úgy látszik, azt gondolta, hogy most ő következik soron

a kivégzésben. Ekkor Péntek által tudomására akartam hozni, hogy

szabad. Elővettem palackomat, és húzattam vele egy kortyot. Ettől és a

szabadulás reményétől visszatért belé az élet, és felült a csónakban.

Mikor Péntek odajött, és az arcába nézett, megindító jelenet

játszódott le. Mindenki könnyekre fakadt volna, ha látja, hogy öleli,

csókolja, becézi a foglyot, hogyan kiabál, nevet, ugrál, táncol,

énekel. Folyton kiabált, kezét tördelte, tulajdon arcát csapkodta

kezével. Majd újra felugrott, és körültáncolta, mintha megbolondult

volna. Jó időbe került, míg ki tudtam szedni belőle, hogy mi történt.

Mikor egy kicsit magához tért, elmondta, hogy a rab nem más, mint

apja.

Nem könnyű elmondani, mennyire megindított elragadtatása és a fiúi

szeretetnek ez a látványa. Szegény Péntek nemcsak viszontlátta apját,

hanem egyenesen a halálból kapta vissza. Ahhoz is erőtlen a tollam,

hogy szenvedélyének különös megnyilvánulásairól beszámoljak. Hol

kiugrott a csónakból, hol ismét beleugrott. Bent ült, keblére vonta

apja fejét, és fél óráig is simogatta. Aztán karját és csuklóját

kezdte el simogatni és dörzsölgetni, mert megdermedtek a kötelékektől.

Mikor láttam, miről van szó, rumot adtam, hogy azzal dörzsölje az öreg

kezét. A szesz jó hatása csakhamar mutatkozott.

Ez az esemény megakadályozta tervünket, hogy üldözzük a többi vadembert,

akiket már csaknem elvesztettünk szemünk elől. Szerencsénk volt, mert

két óra múlva heves szél kezdett dühöngeni. Ők útjuknak legfeljebb

egynegyedét tehették meg. A vihar egész éjjel tombolt, északnyugati

széllel, mely szembecsapott velük. Ilyen körülmények között aligha

lehetséges, hogy partot értek.

De visszatérek Péntekhez. Annyira elfoglalta apja, hogy nem volt

szívem bármilyen rövid időre is elszakítani tőle. Később mégis

magamhoz hívtam, ő pedig szökdécselve, nevetve s az örömtől mintegy

magánkívül engedelmeskedett. Megkérdeztem, adott-e kenyeret apjának.

Fejét rázva szólt:

- Nem, csúnya kutya megenni mindent maga.

Erre egy karéj kenyeret vettem elő tarisznyámból. Aztán neki is adtam

egy korty italt. De meg sem kóstolta, egyenesen apjához vitte. Volt

zsebemben még két vagy három szőlőfürt, ebből is küldtem egy marokra

valót az öregnek. Alighogy a szőlőt átadta apjának, hirtelen kiugrott

a csónakból, és rohanni kezdett, mintha megbabonázták volna. Ő volt

ugyanis a leggyorsabb fickó, akit valaha láttam. Olyan sebesen futott,

hogy egy pillanat alatt eltűnt szemem elől. Hiába hívtam, hiába

kurjongattam utána, nyoma veszett.

Negyedóra múlva azonban látom ám, hogy közeledik felénk, ha nem is

olyan gyorsan, mint ahogy elfutott. Láttam, lépése azért lassúbb,

mert tart valamit a kezében. Kiderült, azért futott el, hogy apjának

friss vizet hozzon. Amellett leszelt még két karéj kenyeret. A

kenyeret nekem adta, a vizet azonban apjának vitte. Mivel magam is

szomjas voltam, szintén jót húztam belőle. Az öreget felüdítette a

víz. Többet használt, mint bármilyen rum vagy szesz, amit én adtam,

mert már majdnem eltikkadt a szomjúságtól.

Miután megitatta apját, megkérdeztem, maradt-e még víz. Igennel

felelt. Megmondtam, vigye a szegény spanyolnak, az legalább annyira

szenved, mint az apja. Az egyik kenyérdarabot szintén elküldtem a

spanyolnak, aki valóban elég gyenge volt. Egy fa árnyékában pihent a

földön. A tagjai merevek voltak, és a kötelék helye megdagadt. Mikor

láttam, hogy felült meginni a Péntek által hozott vizet, és enni

kezdte a kenyeret, odamentem hozzá, és megkínáltam egy marék szőlővel.

Rám nézett, szemében a köszönet és hála fénye csillogott. De gyenge

volt, hiszen az erőltetett küzdelem is megviselte. Jóformán lábra sem

tudott állni. Kétszer vagy háromszor megkísérelte, de bokája erősen

megdagadt, és keservesen sajgott. Intettem, maradjon nyugodtan, és

Péntekkel megdörzsöltettem a bokáját. Péntek ugyanolyan szorgosan

végezte, mint az előbb apjánál.

Közben azonban szegény, jólelkű teremtés minden két percben, vagy

talán többször is hátrafordította fejét. Arra volt kíváncsi, hogy apja

ül-e még, ahogy az előbb hagyta. Egyszer csak látja, hogy az öreg

lehanyatlik. Felpattant, és olyan gyorsan ott termett, hogy szinte

látni sem lehetett, mikor éri lába a földet. De megnyugodott, hogy

apja csupán pihenni dőlt le. Erre újra visszajött hozzám.

Közben szóltam a spanyolnak, engedje meg, hogy Péntek felsegítse,

és a csónakig vezesse. Ha majd lakásomba hozta, én magam veszem

gondjaimba. Péntek, erős, fiatal fickó létére hátára kapta a spanyolt,

és gyengéden letette a csónak oldalára, lábával befelé. Majd egészen

beemelte, és közvetlenül apja mellé helyezte. Ezután újra partra

lépett, vízre taszította a csónakot, és gyorsabban evezett a part

mellett, mint ahogy én menni tudtam. A szél már elég erősen fújt, de

azért biztonságban behajózott a kis folyóba. Aztán elrohant, hogy a

többi csónakot is elhozza. Megkérdeztem útközben, hová siet. Azt

felelte:

- Menni, hozni többi csónak.

Azzal rohant már, mint a szélvész. Legalábbis sem embert, sem lovat

így futni nem láttam. Már a másik csónakkal is a pataknál volt, mire

én gyalog odaértem. Sőt el is hagyott, és sietett, hogy vendégeinket

kiemelje a járműből. Már egyikük sem tudott járni. Szegény Péntek azt

sem tudta, mihez kezdjen.

Töprengtem, hogyan segíthetnék rajtuk. Odakiáltottam Pénteknek,

ültesse le a gyengélkedőket, aztán jöjjön hozzám. Hamarosan

összetákoltam egy kézi hordágyat, hogy ráfektessük őket. Péntekkel

együtt így vittük haza betegeinket.

Külső erődítményeinknél azonban még nagyobb zavarban voltunk, mint az

előbb. Betegeinket nem tudtuk átemelni a falon, viszont eltökéltem,

hogy semmiképp sem rombolom le kerítésemet. Péntekkel együtt tehát

két óra alatt csinos kis sátrat vertünk. Beborítottuk a vitorlákkal,

és telehordtuk ágakkal. Azon a helyen állítottuk fel, amely a frissen

ültetett liget és a kerítés között terült el. Itt két ágyat vetettünk

nekik, úgy, ahogy szoktuk: rizsszalma alomra takarót terítettünk, arra

pedig újabb terítőt.

Szigetem tehát benépesült. Mikor így biztonságba helyeztem megmentett

és gyengélkedő foglyaimat, arra gondoltam, hogy ételre van szükségük.

Megparancsoltam Pénteknek, válasszon ki nyájamból egy még elég zsenge

húsú, egyéves kecskét. Mikor megölte, levágtam hátsó fertályát, és

apró darabokra szabdaltam. Péntekkel vizet tétettem a tűzre, és

mondhatom, kitűnő húslevest és főtt húst készítettem. A házon kívül

főztem, mert belső falamon belül a barlangomban sosem csináltam

tüzet. Aztán az élelmet az új sátorba vittük, itt asztalt rögtönöztem,

leültem, és saját vacsorámat is vendégeimmel költöttem el. Amennyire

tőlem telt, igyekeztem bátorítani és felvidítani őket. Péntek volt

a tolmácsom, elsősorban az apja és közöttem. De ő segített ki a

spanyolnál is, aki elég jól beszélte már a vadak nyelvét.

Miután megebédeltünk, vagy inkább megvacsoráztunk, megparancsoltam

Pénteknek, menjen, vegye az egyik csónakot, szedje össze puskáinkat

és egyéb tűzi fegyvereinket, melyeket idő hiányában a harc színhelyén

hagytunk. Másnap pedig úgy rendelkeztem, hogy temesse el a vadak

holttestét, melyek a napnak kitéve hamarosan rothadásnak indultak

volna. El kellett még temetnie barbár lakomájuk maradványait, amire

én magam képtelen lettem volna. Nem, még csak látni sem szerettem

volna, ha véletlenül arra járok.

Ő mindent elvégzett. Utasításaimnak megfelelően még a nyomait is

eltüntette annak, hogy a vadak itt jártak. Mikor újra arra vitt utam,

már csak az erdő kiszögelléséről és a fáról ismertem rá a helyre.

Aztán egy kis beszélgetésbe elegyedtem két új lakótársammal. Péntek

útján megkérdeztem az öregtől, mit gondol: vajon megmenekültek-e a

vadak a kenuban? És vajon várhatjuk-e, hogy olyan erővel térnek

vissza, amelynek nem tudunk ellenállni?

Először úgy vélekedett, hogy a vadak aligha tudták átverekedni

magukat az egész éjjel dühöngő viharon, feltétlenül megfulladtak.

Ha pedig dél felé vetődtek partra, mint ellenséget bizonyára felfalták

őket. De hogy mi lesz akkor, ha mégis elérik saját partjukat, nem

tudta megmondani. Véleménye szerint azonban a vadak rettenetesen

megrémültek támadásunk módjától, a puskák zajától és tüzétől.

Bizonyára úgy mesélik el esetüket, hogy villámlás és mennydörgés,

nem emberi kéz pusztított köztük. Az a két lény pedig, aki megjelent

-- mármint Péntek meg én --, tulajdonképpen bosszúálló szellem. Tehát

ezek pusztítottak soraikban, nem pedig fegyveres emberek. Ezt, mint

mondta, kiáltozásukból vette ki. El sem tudják képzelni, hogy élő

ember tüzet okádjon, és keze mozdítása nélkül távolról ölhessen.

Az öregnek igaza volt. Azóta megtudtam, hogy a vadak mégiscsak

megmenekültek. Hazaérve úgy beszéltek szigetünkről, mint egy

elvarázsolt földdarabról, ahol az isten tüze pusztít. De ezt

akkoriban még nem tudtam, és jó ideig aggodalmak közt éltem.

Mindig résen voltam, és sosem jártam fegyver nélkül. De most,

hogy immár négyen voltunk, akár százzal is szembe mertünk volna

szállni nyílt terepen.

- x -

Tizenhetedik fejezet

Zendülők

Eltelt némi idő, és a csónakok nem mutatkoztak. Lassanként a

jövetelüktől való félelem is elmúlt bennünk. Kezdtem fontolóra venni

régebbi tervemet: vagyis azt, hogy miként juthatnék a kontinensre.

Péntek apja is biztosított róla, hogy népe jól fog bánni velem, ha

odamegyek, már csak az ő kedvéért is. De buzgalmamat kissé lehűtötte

egy komoly beszélgetés, melyet a spanyollal folytattam. Megtudtam

tőle, hogy még tizenhat spanyol és portugál él a vadak között, miután

a hajótörésből megmenekültek. Igaz ugyan, hogy a vadaktól nincs

bántódásuk, de szükséget szenvednek a legfontosabb dolgokban, sőt

életüket is alig képesek fenntartani.

Kikérdeztem utazásuk minden részlete felől. Megtudtam, hogy hajójuk

spanyol zászló alatt Rio de la Platából Havannába igyekezett. Céljuk

az volt, hogy ott rakják ki terhüket: elsősorban bőrt meg ezüstöt.

Ellenérték fejében pedig olyan árukat vásárolnak, amilyenhez

hozzájuthatnak. A hajón öt portugál tengerész is dolgozott, akiket

egy más roncsról vettek fel. A saját embereik közül az első hajó

elvesztésekor öten fulladtak a tengerbe, a többi pedig végtelen

veszélyek és kockázatok során át, csaknem éhen halva jutott a kannibál

partra. Ott már arra is elkészültek, hogy felfalják őket. Elmondta,

hogy néhány fegyverüknek semmi hasznát nem veszik. Ugyanis nincs

golyójuk, puskaporuk pedig a tengervízben teljesen elázott. Ami

keveset megmentettek lőporukból, a partraszállás utáni első napokban

vadászat közben ellövöldözték.

Megkérdeztem tőle, milyen sors vár ott rájuk, ha nincs semmi tervük

a menekülésre. Azt felelte, hogy erről rengeteget tanácskoztak.

De vitájuk mindig reménytelen kétségbeeséssel végződött, mert sem

műszereik nem voltak, hogy hajót építsenek, sem élelmiszerkészletük,

hogy elinduljanak.

Megkérdeztem azt is, hogy fogadnák ajánlatomat, ha kilátásba helyezném

számukra a menekülést. És vajon, ha mindnyájan együtt lennénk, nyélbe

lehetne-e ütni a menekülést? Nyíltan feltártam előtte, hogy főleg

attól tartok, árulást követnének el, és rosszul bánnának velem, ha

életemet kezükbe tenném. A hála nem minden embernek szükségszerű

erénye, az emberek cselekedeteiket nem mindig eszerint irányítják.

Azt is hozzátettem, hogy csúnya dolog lenne, ha én lennék menekülésük

eszköze, ők pedig végül foglyukká tennének. Ebben az esetben

szívesebben bízom rá magam a vadakra. Faljanak fel inkább elevenen,

mint hogy spanyol papok könyörtelen pribékjeinek kezébe jussak, és

az inkvizíciónak essek áldozatul.

Azt is hozzátettem, meg vagyok győződve segítségük hasznosságáról.

Feltételeztem, hogy ennyi kéz itt a szigeten elég nagy bárkát tudna

összeácsolni ahhoz, hogy akár Brazíliába, akár az észak felé eső

spanyol szigetekre eljuthassunk. Viszont, ha ők ennek ellenére, miután

fegyvert adtam kezükbe, viszonzásul saját népük között jóságomért

rosszal fizetnének, semmi értelme a dolognak, mert mostani helyzetem

még mindig jobb.

Őszintén és elfogulatlanul válaszolt kérdéseimre. Elmondta, hogy

helyzetük milyen nyomorúságos. Éppen ezért aligha hiszi, hogy

szabadítójukkal rosszul bánnának. Ha jónak látom, ő visszatér az

öreggel együtt, és megtárgyalja társaival a dolgokat. Aztán újra

megjelenik nálam a válasszal. Megállapítja a feltételeket, amelyekre

ünnepélyes esküt tesznek. Eszerint teljesen az én parancsnokságom alá

helyezik magukat. Kötelességüknek tartják, hogy engedelmeskedjenek,

és csak olyan országba megyünk, ahová én akarom. Hűségük mindaddig

kötelező, amíg az általam kijelölt földet el nem érjük. Megígérte,

hogy elhozza a saját kezükkel írt szerződést.

Aztán kijelentette, hogy először ő teszi le az esküt, mely szerint

mindaddig el nem mozdul mellőlem, míg erre engedélyt nem adok.

Utolsó csepp véréig kitart mellettem, ha netán emberei között ellenem

zendülés törne ki. Úgy jellemezheti társait, mint nyájas, becsületes

embereket. Most a legnagyobb keserűség emészti őket, mert nincs sem

fegyverük, sem ruhájuk, sem ennivalójuk, hanem ki vannak szolgáltatva

a vadak kénye-kedvének. Jóformán reményük sincs, hogy hazájukba

visszatérhessenek. Meg van róla győződve, hogy megszabadításuk

esetén élve-halva mellettem lennének.

Bizonyságtétele alapján elhatároztam, hogy megkísérlem megmentésüket,

ha lehetséges. Tárgyalás céljából elküldöm hozzájuk az öreg

bennszülöttet és a spanyolt. Már mindennel készen voltunk az

indulásra. Ekkor a spanyolnak támadt ellenvetése. Ez részben nagyon

okos, részben pedig nagyon komoly volt, úgyhogy én csak örülhettem

neki. Az tanácsolta, hogy legalább fél évvel halasszuk el társai

megmentését.

A következőket hozta fel: körülbelül már egy hónapja tartózkodik

nálam, és látja, milyen előrelátó módon gondoskodom fennmaradásomról.

Azt is látja, mennyi gabonát és rizst halmoztam fel. Egymagamnak

ez több mint elegendő, de kevésnek bizonyulna immár négy főre nőtt

családom számára, ha nem gazdálkodnánk vele takarékosan. És mi lenne

akkor, ha honfitársai, szám szerint tizenhatan, megjelennének nálam.

Még kevésbé vihetnénk útravalót építendő hajónkra, akármelyik amerikai

gyarmatra szándékoznánk is utazni.

Felajánlotta tehát, hogy ő két másik társával annyi földet ásna

fel, amennyit be tudunk vetni. Ezután megvárjuk az aratást, hogy

elég gabonakészletünk legyen, mikorra honfitársai megérkeznek.

Mert lehetséges, hogy a nélkülözés miatt elégedetlenkednének, és

új helyzetüket nem éreznék szabadulásnak, hanem úgy fognák fel,

mintha egyik bajból a másikba jutottak volna.

Óvatossága annyira ésszerű, és tanácsa annyira jó volt, hogy ajánlatát

örömmel fogadtam. Annál is inkább, mert hűségéről is meggyőzött. Tehát

nekiláttunk az ásásnak mind a négyen. Úgy forgattuk faeszközeinket,

ahogy csak lehetett. Körülbelül egy hónap múlva, éppen mire a vetés

ideje eljött, már akkora földet törtünk fel, hogy legalább huszonkét

véka árpát és tizenhat véka rizst vethettünk bele. Ennyi volt minden

tartalék vetőmagunk. Természetesen, emellett hat hónapi fogyasztásra

szintén meghagytunk bizonyos készletet, de éppen csak annyit,

amennyivel kihúzhatjuk az aratásig.

Most már elég nagy társaságom volt ahhoz, hogy szembeszállhassunk a

vadakkal, ha netán jönnének. Éppen ezért szabadon jártunk-keltünk a

szigeten, ha alkalmunk nyílt rá. Gondolataink szüntelenül menekülésünk

körül forogtak. Lehetetlen volt tehát, hogy egyúttal ne munkálkodjunk

szabadulásunk eszközein is.

Ebből a célból számos fát jelöltem meg, melyeket tervünk szempontjából

alkalmasnak ítéltem. Kivágásukat Péntekre és apjára bíztam. A

spanyollal gyakran folytattam eszmecserét, majd őt kértem meg a

munka irányítására és ellenőrzésére. Megmutattam neki, milyen

mérhetetlen vesződséggel tudtam csak valamikor deszkává hasogatni

egy nagy fát. Biztattam, kövesse példámat, mert legalább egy tucat

nagyméretű deszkára van szükségünk, melyeknek szélessége két láb,

hosszúsága tizenöt láb, vastagsága pedig legalább két hüvelyk.

Hogy mindez mennyi munkával járt, bárki elképzelheti.

Egyidejűleg mindent megtettem, hogy kis nyájamat úgy felszaporítsam,

ahogy csak lehet. Ebből a célból egyik nap Pénteket és a spanyolt

küldtem el, másnap pedig magam mentem el Péntekkel tőrt vetni. Ilyen

módon vagy húsz kis gidára tettünk szert, melyeket a többiekkel együtt

szándékoztunk felnevelni. Több anyakecskét is lelőttünk, gidáikat

pedig szintén hozzácsaptuk a nyájhoz. Szőlőszüretelés idején tömérdek

fürtöt akasztottunk ki aszalódni a napra. Azt hiszem, Alicantban,

ahol az igazi mazsolát aszalják, nyolcvan hordót is megtöltöttünk

volna szőlőnkkel. Táplálékunk java része aszalt szőlőből és kenyérből

állott. És bízvást állíthatom, hogy rendkívül egészségesnek bizonyult.

Eljött az aratás ideje, és minden a legnagyobb rendben volt.

Láttam ugyan már a szigeten jobb termést is, mégis úgy gondoltam,

hogy ennyiből is futni fogja. A huszonkét véka árpából több mint

százhúsz vékára valót hordtunk be, és csépeltünk ki. Ugyanez az

arány mutatkozott a rizsnél is. Mindez kitart a legközelebbi aratásig,

akkor is, ha itt van a tizenhat spanyol. Ha viszont hajóinkkal már

útrakészen lennénk, elláthatnánk magunkat annyi élelemmel, hogy

a világ bármely részébe eljutunk vele. Mikor a termést behordtuk,

következett a kosárfonás, mert tartályokra volt szükségünk. A spanyol

ebben a mesterségben igen ügyesnek bizonyult. Sőt nemegyszer korholt

amiatt, hogy ezt a vesszőfonást védelmi munkáimban nem használtam fel.

Én azonban nem láttam szükségét.

Most már elegendő élelmiszerkészletünk volt vendégeink számára.

Meghagytam tehát a spanyolnak, keljen át a tengeren, és próbálja

meg, mire tud jutni az ottmaradtakkal. Szigorú kikötésem volt, hogy

egyetlen embert sem hozhat magával, aki előbb le nem teszi az esküt

az öreg vadember és az ő jelenlétében.

Az eskü lényege abban állt, hogy nem támadják meg azt a személyt,

akit a szigeten találnak, és aki érettük küldött, hogy megszabaduljanak.

Sőt ellenkezőleg: melléje állanak, és megvédelmezik minden támadás

ellen. Bárhova mennek, alávetik magukat parancsainak. Mindezt írásba

is foglalják, és kézjegyükkel látják el. Hogyan viszik véghez mindezt,

ha nincs se tolluk, se tintájuk, nem tudtam, de akkor nem is firtattuk.

A spanyol és az öreg vad, Péntek apja, utasításaimnak megfelelően

el is indultak az egyik kenuban, melyben idejöttek, vagy inkább

úgy mondhatnánk, hogy idehurcolták őket, mint foglyokat, a diadalmi

lakomára. Adtam mindegyiknek puskát, tűzszerszámmal, továbbá nyolc

töltésre való lőport és golyót. Intettem őket, hogy a lőszerrel

takarékoskodjanak. Ne használják, csak kényszerítő szükségben.

Feladatukat vidáman hajtották végre. Az első lépéseket tettük így

szabadságunk felé, amire én már jó huszonhat éve és néhány napja

vártam. Elláttam őket élelmiszerrel -- kenyérrel és aszalt szőlővel

--, amiből ők maguk hosszú ideig élhettek, sőt az egész spanyol

társaságnak is elegendő kellett hogy legyen egy hétre. Jó utazást

kívántam nekik, és megegyeztem velük abban a jelben, melyet majd

visszatérésük alkalmával kiakasztanak. Már távolról meg akartam

ismerni őket, mielőtt partra szállnak. Aztán néztem, hogy távolodnak

el a parttól.

Jó széllel mentek el, éppen telihold idején, számításom szerint

október havában. Ami a pontos naptári dátumot illeti, miután egyszer

eltévesztettem, soha többé nem tudtam újra rögzíteni. Sőt, most már

az évek számával sem törődtem olyan pontosan... Bár utólag átvizsgálva

számításaimat, kiderült, hogy ebben a tekintetben sincs baj.

Már legalább egy hete várakoztam rájuk, mikor furcsa és nemvárt

esemény jött közbe. Ilyesmi aligha fordult elő a történelemben.

Éppen a kunyhómban aludtam egy reggel, amikor Péntek lélekszakadva

beállít hozzám, és hangosan kiáltja:

- Jöttek! Jöttek!

Felugrottam, és nem törődve a veszéllyel, kirohantam. Előbb

természetesen magamra kaptam ruháimat. Átcsörtettem kis ligetemen,

mely időközben sötét erdővé sűrűsödött. Puska sem volt nálam, pedig

anélkül sosem mozdultam ki. Nagyon meg voltam lepődve, mikor a

tengerre pillantva másfél tengeri mérföld távolságban egy csónakot

fedeztem fel. A part felé igyekezett, birkalapocka-vitorlával, ahogy

nevezni szokták. Jó szél hozta. Azt is észrevettem, hogy nem a

szárazföld felől jön, hanem a sziget déli csücske irányából.

Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy maradjon a

közelemben, mert nem azok érkeztek meg, akiket vártunk. Egyelőre tehát

nem tudjuk, ellenséggel vagy baráttal lesz-e dolgunk. Aztán elmentem

látcsövemért, mert szerettem volna minél többet tudni róluk. Behúztam

a létrát, és felhágtam a domb tetejére. Innen szoktam szemlélődni,

ha féltem valamitől. Jóval tisztábban láttam, viszont én láthatatlan

maradtam. Alig tettem lábamat a dombra, mikor két és fél mérföldnyire

délkeletre, a parttól azonban legföljebb másfél mérföldnyire,

lehorgonyzott hajót pillantottam meg. Megfigyelésem szerint angol

hajó volt, és a csónak is a hosszú angol csónakokra emlékeztetett.

Képtelen vagyok leírni, milyen zavarban voltam. De örömöm kifejezésére

sem találok szavakat. A hajó láttára úgy éreztem, hogy honfitársaim,

tehát barátok érkeztek. Mégis valami titkos félelem kerülgetett. Nem

tudnám megmondani, honnan jött, de arra intett, hogy legyek résen.

Először az ütött szöget a fejembe, hogy mi dolga lehet angol hajónak

a világ ezen sarkában. Egyetlen hajóútvonal sem vezetett erre, melyen

az angolok kereskedni szoktak. Azt is tudtam, hogy vihar sem volt a

napokban, mely idesodorja őket. Viszont, ha angolok, nyilván nem jó

szándékkal járhatnak itt. Tehát jobb, ha megmaradok rejtekhelyemen,

mint ha tolvajok és gyilkosok keze közé kerülök.

Később beigazolódott: helyesen tettem, hogy előérzetemre hallgattam.

Mert ha ez a titkos figyelmeztetés nem intett volna, rosszabb

helyzetbe kerülök, mint amilyenben voltam.

Közben figyelemmel kísértem, hogy a csónak egyre inkább közeledik

a parthoz. Úgy látszott, mintha öblöt keresnének, ahol kényelmesen

kiköthetnek. Mivel azonban más irányból jöttek, nem vették észre a

kis torkolatot, ahol valamikor én szálltam partra tutajaimmal. Tehát

körülbelül tőlem fél mérföldnyire az öbölbe kormányozták csónakjukat.

Ez volt a szerencsém. Máskülönben éppen ajtóm előtt kötöttek volna

ki, és bizonyára csakhamar kiüldöztek volna saját váramból. Sőt az

is lehet, hogy mindenemből kifosztottak volna.

Mikor partra szálltak, még nyilvánvalóbbnak látszott, hogy

legtöbbjük angol. Egyet vagy kettőt hollandnak néztem, de feltevésem

nem bizonyult helyesnek. Összesen tizenegyen voltak, köztük három

fegyvertelen, sőt amint láttam, meg voltak kötözve. Mikor az első

négy vagy öt ember partra ugrott, megragadták a hármat, és úgy

emelték ki a csónakból, ahogy a foglyokat szokás. Jól láttam, hogy

a három fogoly egyike heves taglejtésekkel kétségbeesetten, szinte

eszeveszetten könyörög. Néha a másik kettő is felemelte karját, és

nyilván ők is rettegtek, ha nem is annyira, mint társuk. A látvány

teljesen megzavart, és nem tudtam, mire véljem a dolgot. Péntek

szokott töredezett beszédmódjával odakiáltotta nekem:

- Ó, uram! Látni angol emberek éppúgy megenni foglyokat, mint

vademberek.

- Ugyan, Péntek -- szóltam neki --, csak nem gondolod, hogy meg

akarják enni őket?

- Igen, meg fogják enni.

- Nem, Péntek, azt nem teszik. Félek, hogy meggyilkolják őket, de

semmiképpen nem eszik meg.

Még mindig nem tudtam, hogy áll az ügy valójában. De rémülettel

töltött el a látvány. Minden percben azt vártam, hogy kivégzik a

három foglyot. Egyszer csak látom, hogy az egyik gazember fölemeli

széles kardját, hogy rásújtson az egyik szegény emberre. El voltam rá

készülve, hogy nemsokára holtan rogy össze. A vér szinte megfagyott

ereimben. Most nem bántam volna, ha itt van a spanyol és a vadember,

aki elment vele. Azzal is megelégedtem volna, ha valahogy észrevétlenül

lőtávolba kerülök hozzájuk. Talán könnyen megmenthettem volna a három

embert, mert lőfegyvereket a többieknél nem láttam. De a dolog másként

végződött.

Miután a szemtelen matróz olyan csúnyán bánt a három fogollyal, a

fickók kóborolni kezdtek a szigeten. Úgy látszott, szemlét akarnak

tartani a vidéken. Azt is észrevettem, hogy a másik három ember

visszakapta szabad mozgását. Ennek ellenére leültek a földre, és

töprengésbe merültek. Nyilván nagyon kétségbe voltak esve. Nekem az

az idő jutott eszembe, mikor a szigetre kerültem, és először néztem

körül. Milyen elveszettnek tartottam akkor magam. Milyen rettentő

aggodalmak gyötörtek. Egész éjjel a fán tartózkodtam, mert féltem,

hogy felfalnak a vadállatok. Akkor este még nem tudtam, mennyi kincset

rejt számomra a hajó, amelyet a vihar és a dagály közelebb sodor a

szárazföldhöz. Most ez a három ember sem tudja, milyen közel vannak

a szabaduláshoz, és mennyire biztonságos a helyzetük. Azt gondolják,

hogy már elvesztek, és ezért gyötri őket a kétségbeesés.

A dagály éppen tetőpontján volt, mikor az emberek partra léptek.

Miközben gondtalanul kószáltak a szigeten ide-oda, hogy lássák,

milyen helyre jutottak, a dagály elmúlt. A víz jelentékenyen leapadt,

és csónakjuk szárazra került. A csónakban két embert hagytak, akik,

mint később kiderült, jó sok brandyt ittak, s ennek következtében

elaludtak. Mégis az egyik hamarabb ébredt fel, mint a másik.

Megvizsgálta a csónakot, és látta, hogy sokkal súlyosabban nehezedik

a talajra, semhogy megmozdíthatná. Kiáltott a többieknek, akik

szanaszét kóboroltak.

A matrózok csakhamar megjelentek a csónak környékén. De együttes

erővel sem tudták vízre taszítani, mert a csónak nagyon nehéz volt,

a part pedig süppedékes, amilyen a finom föveny vagy a futóhomok

szokott lenni. Lemondtak a további fáradozásról, és újra szétszóródtak

a szigeten. Hallottam, amint az egyik hangosan kiáltotta a másiknak:

- Hé, Jack! Hagyd békén azt a csónakot, úgyis felemeli a következő

dagály.

Ezek a szavak véglegesen tisztázták, milyen nemzethez tartoznak.

Egész idő alatt rejtekhelyemen maradtam. Messzebb nem is mertem menni,

mint a dombtető, ahonnan megfigyeléseket eszközöltem. Jóleső érzéssel

gondoltam arra, milyen jól megerősített helyen lakom. Tudtam, legalább

tíz órába is beletelik, míg a csónakot ismét felemeli a víz. Akkorra

ismét sötét lesz, és én szabadabban figyelhetem mozdulataikat, és

hallgathatom beszédjüket.

Közben készültem a harcra. Sokkal óvatosabb voltam, mint máskor,

mert tudtam, hogy ma másfajta ellenséggel lesz dolgom. Parancsot

adtam Pénteknek is, akiből kitűnő céllövőt neveltem, hogy lássa el

magát fegyverekkel. Magamnál tartottam a két sörétes puskát, rá pedig

a három muskétát bíztam. Külsőm valóban marcona volt. Félelmetes

kecskebőr zeke volt rajtam, az említett nagy karimás sapkával, övemen

meztelen kard lógott, két pisztolyt tűztem mellé, és mindkét vállamon

puskát cipeltem.

Az volt a tervem, hogy nem kísérletezem a sötétség beállta előtt. De

két óra felé -- ilyenkor van a legmelegebb a szigeten -- láttam, hogy

mind bementek az erdőbe. Úgy gondoltam, bizonyára lefeküdtek aludni.

Viszont a szegény bajbakerültek, akik sokkal jobban aggódtak, semhogy

aludni tudtak volna, egy nagy fa árnyékába telepedtek. Mintegy negyed

mérföldnyire lehettek tőlem, és gondolom, a többiek már nem törődtek

velük. Elhatároztam, hogy eléjük állok, és megtudom, hogy kerültek

ide. Előreindultam tehát, Péntek némi távolságban követett. Fegyverei

éppoly veszedelmesek, de megjelenése mégsem volt olyan ijesztő, mint

az enyém. Rejtve haladtam, ameddig csak tudtam, és mielőtt még

bármelyikük is észrevett volna, spanyolul odakiáltottam nekik:

- Kik önök?

A zajra felugrottak, de még jobban megzavarodtak, mikor megpillantottak

egész rémítő valóságomban. Nem adtak feleletet. Sőt, úgy tetszett,

hogy menekülni igyekeznek. Erre angolul szóltam hozzájuk.

- Ne lepődjenek meg. Lehet, hogy az ember akkor találkozik barátokkal,

amikor nem is várja.

- Rajtunk nemigen lehet segíteni -- sóhajtott az egyik ember.

- Mégis, nem mondaná meg, mi a baj? -- kérdeztem. - Láttam önöket,

amikor kikötöttek. Azt is megfigyeltem, hogy ön felemelte karját,

és könyörgött az egyik gonosztevőnek, aki önt meg akarta ölni.

Szegény embernek könnyek folytak végig az arcán, és a csodálkozástól

remegve kérdezte:

- Kivel beszélek?

- Kérem, tegye félre félelmét -- feleltem --, angol vagyok, és

szeretnék segíteni önökön. Amint látja, ott áll kísérőm. Van

fegyverünk és lőszerünk. Mondja meg, mivel lehetnék szolgálatára.

- Uram, történetünk sokkal hosszabb, aligha tudom elmondani, míg

ellenségeink a közelben vannak. De hallja mégis röviden. Én voltam

annak a hajónak a parancsnoka, amelyik a tengeren áll. De embereim

egy része fellázadt, és kényszerítette a többit, hogy kalózéletet

folytassanak. Kis híján múlt, hogy meg nem gyilkoltak. Végre partra

tettek ezen az elhagyott helyen ezzel a két emberrel. Az egyik

kormányosom, a másik egy utas. Vártuk a pusztulást, mert azt

hittük, lakatlan szigetre kerültünk, és még most se tudjuk, hogy

mit gondoljunk.

- Hol vannak ellenségeik, azok a vadállatok? -- kérdeztem. - Nem

tudja, hová mentek?

- Ott fekszenek, uram -- mutatott a sűrű felé. - A szívem is remeg,

ha arra gondolok, hogy meghallhatják az ön beszédét. Mert akkor

mindnyájunkat legyilkolnak.

- Van-e lőfegyverük? -- kérdeztem.

- Csak két puskájuk van, egyiket a csónakban hagyták.

- Hát jó, akkor csak bízzák rám a többit. Úgy látom, mindnyájan

elaludtak. Most könnyű lenne megölni őket. De ne ejtsük inkább

mindet foglyul?

Válaszában közölte, hogy van köztük két megrögzött gonosztevő,

akik iránt kár volna könyörületet mutatni. Úgy vélte, ha ezektől

megszabadulunk, a többi újból visszatér a kötelesség útjára.

Megkérdeztem, melyikek azok.

Azt felelte, hogy innen nem tudja megkülönböztetni őket, de

engedelmeskedik nekem, akármit parancsolok.

- Nos hát -- mondtam --, akkor menjünk innen oda, ahol nem látnak

vagy hallanak minket, nehogy felébredjenek. A többiről majd

határozunk.

Szívesen kísértek, míg a sűrű el nem nyelt bennünket.

- Ide figyeljen -- mondtam --, ha megkísérlem az önök megmentését,

hajlandó-e két feltételbe belemenni?

Előre elfogadta mind a kettőt. Sőt kijelentette, hogyha visszaszerezzük

hajóját, mindenben rendelkezésemre bocsátja. Ha viszont a hajót nem

tudjuk visszaszerezni, mellettem marad a világ bármely részén. Két

társa megismételte a fogadalmat.

- Nos -- szóltam --, két feltételem van. Első az, hogy amíg itt vannak

velem a szigeten, semmiféle erőszakot nem alkalmaznak velem szemben.

Ha adok is alkalmilag fegyvereket az önök kezébe, azokat visszaadják,

és kívánságaimnak engedelmeskednek. Második feltételem az, hogy a hajó

visszaszerzése esetén engem és emberemet ingyen elvisznek Angliába.

Minden elképzelhető módon igyekezett bizonyítani, hogy feltételeimmel

egyetért. Hiszen, mint mondta, életét is nekem köszönheti, erről soha

nem felejtkezhet meg.

- Ebben az esetben -- mondtam --, itt van önök számára három muskéta

lőporral és golyóval. Most pedig azt mondják meg, ebben a pillanatban

hogy cselekedhetünk a leghelyesebben.

Újra hálálkodott, és kijelentette, hogy teljesen rám bízza magát.

Erre én úgy vélekedtem, hogy minden cselekedetünk nagy kockázattal

jár. Legjobb módszernek mégis azt vélem, ha tüzelünk rájuk, amíg

alszanak. Ha az első sortűz nem végez velük, és hajlandók

engedelmeskedni, életben hagyhatjuk őket.

Szerényen megjegyezte, hogy amennyiben rajta múlik, nem szeretné

megölni őket. Igaz ugyan, hogy a két megrögzött gazember szította a

lázadást, és ha megmenekülnek, a baj megint felütheti a fejét. Mert

elhozhatják a hajóról az egész legénységet, és akkor mindnyájunkat

elpusztíthatnak.

- A szükség tehát igazolja tanácsomat, miután életünk megmentésére

más mód nem kínálkozik -- jelentettem ki.

Mikor láttam, hogy még mindig vonakodik vért ontani, azt tanácsoltam,

menjen oda egyedül, és intézze el a dolgot saját maga.

Míg beszélgettünk, hallottuk, hogy kezdenek ébredezni. Majd kettő

rövidesen feltápászkodott. Megkérdeztem a parancsnoktól, köztük

van-e a zendülők feje.

- Nem -- felelte.

- Akkor csak hadd menjenek. De ha a többi szintén kereket old, az

az ön hibája.

Figyelmeztetésem után fogta a puskát, amit kezébe adtam, és egy

pisztoly tűzött az övébe. Társai, akik előrementek, egy kis zajt

csináltak. Erre az egyik ébren levő matróz megfordult, és a többi

felé kiáltott. De már késő volt. A puskák eldördültek. Helyesebben

szólva, csak a két emberé, mert a kapitány egyelőre még nem használta

fegyverét. Olyan jól céloztak, hogy egyik ember azonnal meghalt, egy

másik pedig súlyosan megsebesült. De mivel volt még benne lélek,

lábra állt, és segítségért kiáltozott. Ekkor a kapitány hozzálépett,

és hangosan megmondta neki, hogy most már késő. Aztán puskatusával úgy

főbe ütötte, hogy többet nem szólt. A három megmaradt ember közül az

egyik könnyebben megsebesült.

Ekkor én is odaértem. Belátták, milyen veszélyben forognak, és

értelmetlen volna ellenállni. Kegyelemért könyörögtek. A kapitány

kijelentette, meghagyja életüket, ha biztosítják arról, hogy jó

útra térnek. Egyben meg kell esküdniök, hogy segítenek neki a hajó

visszaszerzésében, és abban, hogy visszajussanak Jamaikába, ahonnan

elindultak. Mindnyájan hevesen fogadkoztak. A kapitány megkímélte

életüket. Ezt én sem elleneztem, csupán azt kívántam, hogy kezük,

lábuk kötve legyen, míg a szigeten tartózkodnak.

Miközben mindez lejátszódott, elküldtem Pénteket a kapitány

kormányosával, hogy szerezze meg a csónakot, hozzák el az evezőket

és a vitorlákat. Feladatukat elvégezték. Ezalatt lassan előkerült a

három kóborló is -- akik szerencséjükre különváltak a többitől --,

mert meghallották a puskalövéseket. Mikor meglátták, hogy a foglyul

ejtett kapitány ismét föléjük került, szintén engedelmességet

fogadtak. Győzelmünk tehát teljes volt.

Nem maradt más hátra, mint hogy a kapitány meg én elmondjuk egymásnak

viselt dolgainkat. Először én szólottam. Előadtam egész történetemet,

melyet álmélkodó figyelemmel hallgatott. Különösen az a rész fogta

meg, milyen jól el tudtam látni magam élelemmel és lőszerrel. És mivel

életem sora valósággal csodák láncolata, mélyen megindította. Mikor

pedig arra gondolt, hogy én megmentettem az életét, könnyek buggyantak

ki szeméből. Szó is alig jött az ajkára.

Elbeszélésem végeztével őt és két emberét lakosztályomba vittem. A

ház tetején keresztül vezettem be őket. Feltálaltam az ennivalót,

ami éppen kéznél volt, s megmutattam, hogy rendezkedtem be.

Bármit mutattam, bármit mondtam nekik, oda voltak a csodálkozástól.

A kapitány legjobban erődítményemet bámulta meg: elsősorban azt, hogy

a ligettel milyen tökéletesen el tudtam rejteni. Igaz ugyan, hogy már

majdnem húsz éve ültettem ezeket a fákat. S itt sokkal gyorsabban

nőnek, mint hazámban. Azalatt olyan sűrű erdővé fejlődtek, hogy

lehetetlen volt áthatolni rajta a néhány kis ösvény kivételével,

melyet fenntartottam önmagam számára. Elmondtam, hogy ez váram és

fő tartózkodási helyem, de amellett van még nyárilakom is, ahová

időnként vissza szoktam vonulni. De azt majd más alkalommal mutatom

meg. Egyelőre most az a dolgunk, hogy visszaszerezzük a hajót.

Ezt ő is elismerte, de bevallotta, fogalma sincs róla, milyen

haditervet kellene követni. Hiszen még mindig huszonhatan vannak a

hajón akik részt vettek az összeesküvésben. Ezzel mintegy törvényen

kívül helyezték magukat, és most már minden kétségbeesett merényletre

is vállalkoznak, mert tudják, hogy Angliában sorsuk az akasztófa.

Éppen ezért ilyen kevesen nem támadhatjuk meg őket.

Egy ideig latolgattam azt, amit mondott. Úgy láttam, hogy következtetése

helyes. Most tehát határozni kell, de gyorsan. Valahogy csapdába

kellene csalni a fedélzeten maradtakat, különben partra szállnak, és

elpusztítanak bennünket. Ezenkívül az is eszembe ötlött, hogy a hajó

legénysége bizonyára már kíváncsiskodhatik, mi lett társaikból és a

csónakból. Feltehető, hogy nemsokára a partra jönnek. Lehet, hogy

számosabban, hogysem ellenállhatnánk nekik. Mindezt ésszerűnek

találta.

Erre azt ajánlottam, hogy szereljük le a csónakot, mely az öbölben

fekszik. Szedjünk ki belőle mindent, és rongáljuk meg, hogy ne

lehessen vele tengerre szállni. Tehát nekimentünk a csónaknak.

Kiszedtük belőle a fegyvereket, amit itt hagytak, és minden egyebet.

Kezünkbe került egy palack pálinka, egy másik palack rum, néhány

kétszersült, egy szaru lőpor és legalább öt vagy hat font cukor

vászonzsákban. A pálinka és cukor különösen kapóra jött, mert az

utóbbi években igen nélkülöztem.

Miután az evezőket, az árbocot, a vitorlát és a kormányt

eltávolítottuk, és az élelmiszert és fegyvereket partra cipeltük,

meglékeltük a csónakot. Jöhetnek már bármennyien, a csónakot mégsem

tudják elvinni! Ebben a pillanatban kételkedtem, hogy képesek leszünk

a hajót visszaszerezni. Viszont megfordult a fejemben, hogy a csónakot

kitatarozhatjuk, és meglátogathatjuk spanyol barátainkat. Mert ezt a

gondolatot még mindig nem vetettem el.

- x -

Tizennyolcadik fejezet

A hajó visszaszerzése -- hazatérés

Először is tehát egyesült erővel kihúztuk a csónakot az öbölből,

olyan magasra, hogy a dagály el ne érhesse. Különben is akkora

lyukat ütöttünk a fenekébe, hogy egyhamar nehezen lehetett

kitatarozni. Aztán leültünk, és tanakodtunk, mit tegyünk.

Ekkor ágyúlövést hallottunk a hajóról, majd láttuk, hogy zászlójukkal

jelt adnak embereiknek, hogy menjenek a fedélzetre. Aztán többször is

tüzeltek, és megismételték a csónakosok hívójelét. Mikor látták, hogy

minden lövöldözés hasztalan, másik csónakot eresztettek le, és evezni

kezdtek a part felé. Távcsöveink segítségével megszámlálhattuk, hogy

lehetnek legalább tízen, és tűzfegyver is van náluk.

A hajó, mint mondtam, körülbelül két tengeri mérföldre volt a

parttól. Tehát a figyelésre jó alkalom kínálkozott. Még az arcukat

is meg tudtuk különböztetni. A dagály ugyanis kissé keletre sodorta

csónakjukat, éppen ezért a part mellett eveztek, hogy ugyanott

kössenek ki, ahol az előbbiek.

Mint mondom, jól láttuk őket. A kapitány mindegyikről elmondta,

hogy milyen ember. Az volt a véleménye, hogy három igen becsületes

fickó ül köztük, akiket meggyőződése szerint csak a megfélemlítés

vitt bele a zendülésbe. Ami azonban a csónakmestert illeti, aki úgy

látszik, a főkolompos volt köztük, éppen olyan szemenszedett gazember,

mint a hajó legénységének maradványa. Mostani merényletük pedig minden

bizonnyal teljesen elvetemültté tette őket.

A kapitány tartott tőle, hogy erősebbek lesznek nálunk. Én

elmosolyodtam, és kijelentettem, hogy a mi helyzetünkben levő emberek

túl vannak már minden félelmen, nekünk aligha van vesztenivalónk,

tehát bármi történik, jobb lesz számunkra: akár szabadulás legyen

az, akár halál. Megkérdeztem, mi a véleménye életkörülményeimről,

és vajon érdemes-e kockára tennem mindent a szabadulás érdekében.

- Azok után, amiket átéltem, nem bánt a veszély gondolata. Más bánt

engem...

- Micsoda? -- kérdezte a kapitány.

Az -- feleltem --, hogy az ön véleménye szerint van három vagy négy

becsületes fickó is köztük. Higgye el, hogy minden ember hatalmunkban

van, aki itt partra lép. Hogy életben marad-e vagy meghal, attól függ,

hogy viselkedik velünk szemben.

Ezt emelt hangon és vidáman mondtam, amitől ő is felbátorodott. gy

tehát buzgón a dolgunk után láttunk.

Alighogy a hajó felől közeledő csónakot megpillantottuk, jónak

láttuk biztonságba helyezni foglyainkat. Kettőt közülük, akikért a

kapitány nem állott jót, Péntekkel és az egyik megszabadított emberrel

barlangomba kísértettem. Ott eléggé el voltak zárva a világtól, nem

állt fenn a veszély, hogy bárki észreveszi vagy meghallja őket. Ha

pedig kiszabadulnának, könnyen eltévedhetnek az erdőben.

A kötelek rajtuk maradtak, viszont kaptak élelmiszert. Azt is

megígértük nekik, hogyha nyugodtan maradnak, két vagy három napon

belül visszakapják szabadságukat. De ha szökéssel próbálkoznának,

halál fiai. Ünnepélyesen megfogadták, hogy fogságukat türelemmel

viselik. Nagyon hálásak voltak, hogy ilyen jól bánunk velük, és

eleséget és gyertyát is adunk nekik. A gyertyákról (melyek saját

gyártmányúak voltak), Péntek gondoskodott. De azt nem tudták, hogy

Péntek őrt áll a bejáratnál.

A többi fogollyal még jobban bántunk. Igaz, hogy kettő bilincsben

volt, mert a kapitány nem bízott meg bennük. A másik kettőt azonban

a kapitány ajánlására és ünnepélyes ígéretük alapján, hogy élve-halva

kitartanak mellettünk, szolgálatomba fogadtam. Tehát a három becsületes

emberrel együtt heten voltunk -- mindnyájan jól felfegyverkezve. Most

már nem kételkedtem, hogy le tudjuk fegyverezni a szembejövő tízet.

Különben is a kapitány megjegyezte, hogy azok között is akad három

vagy négy becsületes.

Mihelyt elérték a helyet, ahol a másik csónak a parton feküdt,

behajóztak az öbölbe, és kiszálltak. Maguk után vonták a csónakot

is. Ennek nagyon örültem, mert féltem, hogy inkább lehorgonyozzák

a csónakot az öbölben, nem messze a parttól. Sőt, esetleg őrt is

hagynak hátra, s ez számunkra lehetetlenné tenné, hogy megszerezzük.

Mikor földre léptek, első dolguk volt, hogy másik csónakukhoz

rohantak. Távolról is jól ki lehetett venni, hogy nagyon meg voltak

lepődve, amikor a léket megpillantották rajta, és észrevették, hogy

hiányzik belőle minden. Aztán egy darabig tanakodtak, háromszor

vagy négyszer nagyot kiáltottak, és teljes erőből kurjongattak,

hátha társaik meghallják. Semmi eredmény. Erre kis kört alkottak,

és fegyvereikből sortüzet adtak, melyet mi is hallottunk, és hangját

az erdő is visszaverte. A zajjal semmit sem értek el. Afelől biztosak

voltunk, hogy a barlangba nem jut el a hang, viszont akik hozzánk

társultak, hallották ugyan, de semmi kedvük nem volt válaszolni.

A partraszállók annyira meglepődtek, hogy -- mint később elmesélték

-- először mindnyájan vissza akartak menni a hajó fedélzetére. Ott

azt mesélték volna, hogy az előző partraszállókat legyilkolták,

csónakukat pedig meglékelték. gy is történt, a csónakot azonnal

vízre bocsátották, és mindnyájan beleültek.

A kapitány szörnyen megijedt, és nem tudta, mit csináljon. Azt

hitte, hogy a lázadók visszamennek a hajóra, és azonnal kifeszítik

a vitorlát, mert társaikat úgyis elveszettnek vélik. A kapitány

hajóját fájlalta, mert már reménykedni kezdett, hogy visszaszerzi.

Aztán újabb ijedelem lepte meg.

Alighogy vízre taszították a csónakot, észrevettük, hogy ismét a

part felé közelednek. Úgy látszik, más ötletük támadt. Három embert a

csónakban hagytak, a többi pedig partra lépett, és elindult a sziget

belseje felé, az elveszettek keresésére. Számunkra ez kellemetlen

meglepetést jelentett. Hirtelenében nem tudtuk, mit csináljunk. Ha

foglyul is ejtjük mind a hetet, semmi hasznunk belőle, ha a csónak

elmenekül. Igen valószínű, hogy visszaeveznének a hajóra, kibontanák a

vitorlákat, és eltűnnének. Mi pedig örökre lemondhatnánk a hajónkról.

De nem volt más segítség, mint várni és figyelni, hogy alakulnak a

dolgok.

A hét ember a parton haladt, a három csónakőrző pedig jó messze a

parttól horgonyt vetett. A csónakot tehát lehetetlen megközelíteni.

A partraszállók szorosan egymás mellett haladtak, és egyenesen a kis

dombnak tartottak, melynek a lábához lakásom támaszkodott. Mi jól

láttuk őket, ők viszont nem vettek bennünket észre. Azt szerettük

volna, ha egészen a közelbe jönnek, ahonnan már tüzelhetünk rájuk.

De az is jó lett volna, ha távolabb mennek, mi pedig újra mozoghatunk.

Mikor a domb egyik kiszögellésére értek, ahonnan messzire elláthattak

a völgyekbe és erdőkbe, kiabálni és hallózni kezdtek.

Ez a hely a sziget északkeleti részén feküdt, ahol a terep

leglapályosabb volt. A kiabálásba csakhamar bele is fáradtak. Úgy

látszik, nem mertek távolabb menni a parttól és egymástól sem. Tehát

leültek egy fa alá és tanácskozni kezdtek. Ha kedvük támadt volna

aludni, mint ahogy elődeik tették, jó szolgálatot tettek volna nekünk.

De teli voltak aggodalommal, és nem merték kitenni magukat az alvás

veszélyének. Hogy ez miben állt, természetesen maguk sem tudták.

Miközben a kapitány a tanácskozást egy ideig távolból figyelte,

hirtelen jó ötlete támadt. Feltételezte, hogy a zendülők ismét

kilövik puskájukat, hogy felhívják társaik figyelmét. Nekünk abban

a pillanatban kell rájuk támadni, amikor fegyverük a lövés után

még üres. Bizonyára megadják magukat, mi pedig vérontás nélkül

foglyul ejthetjük őket. Nekem tetszett az indítvány. Természetesen

meglehetősen közel kellett lennünk hozzájuk, nehogy puskáikat ismét

megtölthessék. Ez azonban nem következett be. Mi pedig jó darabig

feküdtünk, és nem tudtuk magunkat semmire elhatározni.

Végül kijelentettem, hogy véleményem szerint estig úgysem történik

semmi. Akkor pedig, ha nem térnek vissza a csónakhoz, talán módját

ejthetjük, hogy elvágjuk az odavezető utat. Azután valami hadicsellel

partra csaljuk a csónak őrzőit is.

Jó ideig vártunk, hogy elinduljanak. Egyre türelmetlenebbek lettünk.

Igen elégedetlenek voltunk, mikor láttuk, hogy hosszú tanácskozás

után felkeltek, és elindultak a tenger felé. Nyilván rémes sejtelmek

gyötörték őket, és olyan veszélyesnek találták a szigetet, hogy

jobbnak látták, ha visszamennek a hajóra, belenyugszanak társaik

elvesztésébe, és tovább folytatják útjukat.

Abból, hogy a part felé tartanak, következtettem, hogy lemondtak a

további keresésről, és ismét hajóra szállnak. gy is volt. Közöltem

gondolataimat a kapitánnyal. A dolog nagyon elkedvetlenítette. Én

erre kieszeltem egy hadifogást, amivel visszacsalhatom őket, ahogy

céljainknak megfelelt.

Utasítottam Pénteket és a kapitány segédjét, hogy keljenek át nyugat

felé a kis folyócskán. Menjenek abba az irányba, ahol a vadak partra

szálltak, mikor Pénteket megmentettem. Mihelyt elérik a kis emelkedőt,

körülbelül fél mérföldnyire, kezdjenek el kiabálni, olyan hangosan,

ahogy csak tudnak. Majd várjanak, amíg a matrózok jelt adnak magukról.

Mikor azonban eljut hozzájuk a matrózok felelete, azonnal forduljanak

vissza. Közben vigyázzanak arra, hogy ne mutatkozzanak. Kerülő úton

haladjanak, és állandóan válaszoljanak a matrózok kiabálására. Ha már

elég messzire becsalták a zendülőket a szigetre és az erdőbe, jöjjenek

vissza azon az úton, melyet kijelöltem számukra.

Már éppen készültek beszállni a csónakba, mikor Péntek és a kormányos

kiabálni kezdtek. Azonnal felütötték fejüket a hangra, és feleletet

is adtak. Majd futni kezdtek nyugat felé a parton a hang irányában.

Ekkor a megdagadt vizű folyónál megtorpantak. Mivel nem tudtak átkelni

rajta, hívták a csónakosokat, hogy szállítsák át őket.

Én csak erre vártam. Mikor átkeltek, észrevettem, hogy a csónakjuk

jó darabon fölment a folyón. A három ember közül pedig csak kettő

maradt a csónakban, melyet egy kis fa törzséhez erősítettek a parton.

Mást nem is kívánhattam volna. Hagytam, hogy Péntek és a kapitány

segédje végezzék feladatukat. A többi embert rögtön magamhoz rendeltem,

és észrevétlenül átkeltem a folyócskán. A két emberen gyorsan

rajtaütöttünk, mielőtt még észrevehettek volna bennünket. Az egyik

a parton hevert, a másik a csónakban tartózkodott. Az, aki a parton

heverészett, félálomban volt. Elsőnek a kapitány közelítette meg.

Azonnal leütötte. Aztán a csónakban ülőre kiáltott, hogy adja meg

magát, különben a halál fia. Sokat nem kellett érvelnie. Mikor a fickó

látta, hogy társa elterül, semmi kedvet nem mutatott a védekezésre.

Egyedül állt öt emberrel szemben. Amellett nyilván ő is azok közé

tartozott, akik nem voltak benne szívvel-lélekkel a zendülésben.

Éppen ezért könnyen rá lehetett bírni, hogy megadja magát, sőt

később őszinte szívvel csatlakozott is hozzánk.

Időközben Péntek és a segédkapitány jól végezték dolgukat. Egyik

dombtól a másikig, egyik sűrűből a másikba csalták az embereket. A

játék nemcsak azzal az eredménnyel járt, hogy alaposan kifáradtak,

hanem ráadásul el is tévedtek. Bizonyosra vehettük, hogy estig amúgy

sem jutnak vissza a csónakhoz. Igaz, Péntekék is alaposan kifáradtak,

mire visszaérkeztek hozzánk.

Most tehát egyéb dolgunk nem volt, mint várni reájuk a sötétben.

Ha pedig megérkeznek, megtámadjuk őket, és biztosan végzünk velük.

Péntek visszaérkezése után már jó pár óra eltelt, mikor felbukkantak

a csónak tájékán. Hallottuk, hogy kiabálnak a lemaradtaknak, hogy

jöjjenek utánuk. Hallottam az utóbbiak feleletét is. Panaszkodtak,

hogy egészen oda vannak a fáradságtól, és nem tudnak gyorsabban menni.

Ennek mindnyájan nagyon megörültünk.

Végre elérték a csónakot. De szinte lehetetlen leírni zavarukat,

mikor látták, hogy az majdnem szárazon fekszik a mederben, miután a

dagály elmúlt. Azonkívül két emberüket sem találták. Hallottuk, hogy

kiabálnak egymásnak, egyre panaszosabb hangon. Egyre-másra mondogatták,

hogy elvarázsolt szigetre kerültek. Úgy érezték, itt kell veszniök.

Újra hallózni kezdtek, és társaikat hívták, de nem kaptak feleletet.

Kis idő elteltével láttuk, hogy a félhomályban összevissza rohangálnak,

kezüket tördelik, aztán beülnek a csónakba, hogy kipihenjék magukat.

Majd ismét partra léptek, járkáltak, és ezt még többször megismételték.

Az én embereim legszívesebben rájuk támadtak volna a sötétben. Én

azonban úgy akartam intézni a dolgot, hogy kíméljem az emberéletet,

és lehetőleg minél kevesebbet öljek meg közülük. Főként azt akartam

elkerülni, hogy embereink közül bármelyiknek baja történjék. Tudtam,

hogy az ellenség is jól fel van fegyverezve. Elhatároztam, hogy

várunk, hátha csoportokra oszlanak. Rejtekhelyünkről közelebb

mentünk hozzájuk, hogy jobban szemmel tarthassuk őket. Pénteknek

és a kapitánynak megparancsoltam, hogy négykézláb, a földön kúszva,

közelítsék meg a csoportot, amennyire csak lehet, vagyis igyekezzenek

minél közelebb lenni hozzájuk, mielőtt megnyithatnák ránk a tüzet.

Nem sokáig kellett így maradnunk. A csónakmester, aki a főkolompos

volt a lázadók között, és éppen ezért most sokkal inkább kétségbe

volt esve, mint a többiek, harmadmagával elindult feléjük. A kapitány

égett a türelmetlenségtől, hogy a főcinkos minél előbb kezei közt

legyen. Ezért nem várta be, míg egészen megközelítik, hanem felugrott,

és Péntekkel, aki lábánál várt, rájuk lőtt. A csónakmester ott helyben

szörnyethalt. A második ember törzsébe kapta a lövést, lebukott a

csónakmester mellé, de csak egy vagy két órával később halt meg. A

harmadik elszaladt.

A tüzelés zajára azonnal előrenyomultam egész hadseregemmel, mely

ebben a pillanatban nyolc emberből állott. Vagyis: én voltam a

fővezér, Péntek a vezérkari főnök, a legénység a kapitány, két

embere és a három hadifogoly, akik fegyverhűséget fogadtak. A

sötétben történt a támadás, tehát számunkról fogalmuk sem lehetett.

Megparancsoltam annak az embernek, akit a csónakban hagytak, és aki

most hozzánk tartozott, hogy szólítsa őket néven. Reméltem, hogy

tárgyalást kezdhetünk, akkor pedig én szabom meg a feltételeket.

A dolog úgy ütött ki, ahogy vártuk. Könnyen elképzelhető, hogy

jelen helyzetükben inkább megadják magukat. Tehát nagyon hangosan

rákiáltott az egyikre:

- Tom Smith!

Tom Smith azonnal válaszolt.

- Te vagy az, Róbert? -- kérdezte, mert úgy látszik, megismerte a

hangot.

- Igen, az vagyok, Tom Smith. Tedd le a fegyvert, és add meg magad,

vagy pillanat múlva véged.

- Kinek adjuk meg magunkat? Kik vannak itt? -- kérdezte Smith újra.

- Ők vannak itt -- felelte Róbert --, vagyis a kapitány és vele

ötven ember. Már két óra óta vadásznak rátok, a csónakmesternek

vége. Will Fry megsebesült, én fogoly vagyok. Ha nem adod meg magad,

mindnyájatoknak vége.

- Kegyelmet kapunk, ha megadjuk magunkat? -- kérdezte Smith.

- Megyek és megkérdezem, ha megígéritek, hogy megadjátok magatokat --

mondta Róbert.

Azonnal megkérdezte a kapitányt. Helyette az kiáltotta vissza:

- Smith, ismered a hangomat. Ha leteszitek a fegyvereteket, és

megadjátok magatokat, Will Atkins kivételével, életben maradtok.

Erre Will Atkins felkiáltott:

- Kapitány, könyörüljön rajtam, az isten szerelmére! Én sem voltam

rosszabb a többinél!

Ez mellesleg nem volt igaz. Will Atkins volt az első ember, aki

a zendülés idején lefogta a kapitányt, durván összekötözte, és

gyalázatos hangon beszélt vele. A kapitány ennek ellenére azt

válaszolta neki, hogy tegye csak le nyugodtan a fegyverét, és

bízzon a kormányzó könyörületességében. Itt reám célzott, mert

mindnyájan kormányzónak hívtak.

Egyszóval letették a fegyvert, és életükért könyörögtek. Az embert,

aki tárgyalt velük, és még kettőt elküldtem, hogy kötözzék meg őket.

Erre az én ötven emberből álló hadseregem, mely az előbbi hárommal

együtt is csak nyolc tagot számlált, felvonult, és foglyul ejtette

őket.

Ezután a csónak kijavítása volt soron, hogy birtokunkba vehessük

a hajót. A kapitánynak végre alkalma nyílt, hogy beszéljen velük.

Szemükre hányta, hogy milyen galádul bántak el vele. Fejükre olvasta

gonosz terveiket. Az ilyesminek vége csak nyomor és kétségbeesés

lehet, esetleg akasztófa. Mindnyájan megbánást mutattak, és életükért

könyörögtek.

Erre a kapitány kijelentette, hogy nem az ő foglyai, hanem a sziget

kormányzója rendelkezik velük. Nagyon csalódtak, mikor úgy képzelték,

hogy kopár és lakatlan szigetre tették ki őt! Szerencsére laknak

itt emberek, és a parancsnok angol. Ha úgy tetszik, mindnyájukat

felakasztathatja. Azonban mindnyájuknak kegyelmet adott; de ő úgy

véli, hogy Angliába küldi őket, ott majd a törvénynek megfelelően

bánnak velük. Egyedül Atkins marad itt, akit a kormányzó utasítására

figyelmeztet, hogy készüljön a halálra, mert reggel felakasztják.

A kapitány mindezt csak kitalálta, de megvolt a kívánt hatása. Atkins

térdre esett, és könyörgött, hogy a kapitány járjon közben életéért a

kormányzónál. A többiek is rimánkodtak, hogy vissza ne küldjék őket

Angliába.

Nekem az jutott eszembe, hogy ütött a szabadulás órája. Ebben a

pillanatban könnyen rá lehetne bírni a fickókat, hogy segítsenek

a hajó visszaszerzésében. Visszavonultam tehát a sötétbe, nehogy

meglássák, micsoda kormányzóval van dolguk. Magamhoz hívtam a

kapitányt. Jókora távolságból hallattam hangomat. Az egyik embernek

az volt a feladata, hogy továbbítsa üzenetemet a kapitánynak.

- Kapitány, a kormányzó hívatja.

- Mondd meg neki, hogy azonnal jövök -- válaszolta tüstént a

kapitány.

Ezen még jobban elcsodálkoztak, és valóban azt hitték, hogy a

parancsnok itt van a közelben ötven emberével. Mikor a kapitány

megjelent nálam, közöltem vele terveimet a hajó visszaszerzésére

vonatkozólag. Neki hallatlanul tetszett a dolog, és úgy határoztunk,

hogy másnap reggel szerét ejtjük. De hogy minél ügyesebben

végrehajthassuk, és hogy a sikert biztosíthassuk, kifejtettem, hogy

szét kell osztani a foglyokat. Neki kell kiválasztania Atkinst és a

két leggonoszabbat. Ezeket megbilincselve a barlangba vezetjük, ahol

a többiek vannak. A feladattal Pénteket és azt a két embert bíztuk

meg, akik a kapitánnyal léptek partra. A rabokat a barlangbörtönbe

kísérték. Tekintve, hogy foglyok voltak, meglehetősen sivár hely

lehetett számukra. A többieket nyárilakomba vezényeltem. Mivel sövény

vette körül, ők pedig bilincsben voltak, ez is elég biztos helynek

tetszett. Azt is figyelembe kell venni, hogy viselkedésüktől függött

életük.

Reggel elküldtem hozzájuk a kapitányt, hogy tárgyaljanak. Ki kellett

őket próbálnia, és meg kellett győződnie arról, megbízhat-e bennük,

és elindulhat-e velük a hajó fedélzetére. A kapitány beszélt a

gazságról, amelyet elkövettek, és arról a helyzetről, amelybe

kerültek. Megjegyezte, hogy a kormányzó egyelőre kegyelmet adott

nekik, de ha Angliába küldi őket, ott mindnyájan bitóra kerülnek.

Viszont, ha csatlakoznak egy olyan jogos vállalkozáshoz, mint a

hajó visszaszerzése, kieszközli számukra a kormányzónál a teljes

bocsánatot.

Mindenki elképzelheti, hogy abban a pillanatban milyen szíves-örömest

fogadták ezt az ajánlatot. Térdre borultak a kapitány előtt, és mély

megbánással fogadták, hogy utolsó csepp vérükig hívek maradnak hozzá,

hiszen egész életükkel adósok neki, és követik a világ végére is.

Amíg csak élnek, apjuknak fogják tekinteni.

- Hát jó -- felelte a kapitány --, megyek a kormányzóhoz, és elmondom

neki a dolgot. Meglátom, mit tehetek, hogy beleegyezését megnyerjem.

Sürgősen be is számolt a hangulatról, és erősen reménykedett

hűségükben. Mégis, hogy mindenképpen biztosítsam magam, megmondtam,

menjen vissza, és válasszon ki közülük ötöt. Ezek fognak segédkezni

neki, a másik kettőt pedig a kormányzó azzal a hárommal együtt,

akik a barlangba vannak zárva, túszként tartja vissza. Ha az öt

ember hűtlennek bizonyulna, az öt túszt egymás mellé akasztatja. Ez

a szigorúság majd meggyőzi őket arról, hogy a kormányzó nem tréfál.

Nem is tehettek egyebet, mint hogy elfogadták a feltételeket. Most a

kapitány és a foglyok dolga volt, hogy figyelmeztessék a másik ötöt

kötelességükre.

Vállalkozásunkhoz tehát a következő erők álltak rendelkezésünkre:

először a kapitány, a kormányosa és az utas. Másodszor az első

bandából való két fogoly, akikért a kapitány jót állott, mire én

visszaadtam szabadságukat, sőt fegyvert is bíztam rájuk. Harmadszor

az a kettő, akiket mindeddig bilincsben tartottam nyárilakomban, de

a kapitány indítványára most felszabadítottam. Negyedszer ez az öt

ember, akiket utoljára választottunk ki. Tehát ez összesen tizenkét

ember, ehhez a számhoz hozzá kell számítani még a barlangban tartott

öt túszt.

Megkérdeztem a kapitányt, vállalkozik-e rá, hogy velük a hajó

fedélzetére menjen. A magam részéről jobbnak láttam, ha én meg Péntek

nem mozdulunk, miután a hét ember a szigeten maradt. Elég munkát

jelentett számunkra a foglyok őrzése és élelmezése. A barlangban

levő öt emberről úgy határoztam, hogy zár alatt maradnak. Péntek

naponta kétszer is megfordult a barlangban, hogy szükségleteikről

gondoskodjék. A másik két emberrel vitettem az eleséget arra a

helyre, ahol Péntek átvette tőlük.

Mikor a két túsz előtt megjelentem, a kapitány úgy beszélt rólam,

mint arról a személyről, akire a foglyok őrizetét bízta a kormányzó.

Kijelentette, hogy a kormányzó akarata értelmében engedelmességgel

tartoznak nekem. Ha nem engedelmeskednek, a kormányzó a várba viteti,

és vasra vereti őket. Tehát én is szabadon beszélhettem kormányzóról,

helyőrségről, várról és minden efféléről, valahányszor erre szükség

volt. Arról természetesen hallgattam, hogy én magam vagyok a kormányzó.

A kapitánynak most már nem volt egyéb dolga, mint felkészíteni az útra

a két csónakot -- az egyiket, a megrongáltat az utas, míg a másikat,

amelyben kormányosa és még öt ember ült, maga vezette. Nagyon ügyesen

intézték a dolgot, mert éppen éjfélkor értek a hajóhoz.

Mikor már a hajótól hallótávolságra voltak, Róbert a kapitány

parancsára azt kiáltotta, hogy megjöttek az emberekkel meg a

csónakkal. De, folytatta, hosszú időbe került, amíg megtalálták őket.

Ilyen meg hasonló beszédekkel tartották szóval a hajó legénységét,

míg a hajótestet elérték. A kapitány és a kormányos léptek elsőnek

a hajó fedélzetére. Első dolguk az volt, hogy puskatussal leütötték

a másodkormányost és a hajóácsot. A legénység hűségesen segített

nekik. Lefogták azokat is, akik a középső és alsó fedélzeten voltak.

Elreteszelték a csapóajtókat, hogy az ottlevők ne tudjanak kitörni.

Mikor a másik csónak legénysége a fedélzetre jutott, elfoglalták a

mellvédet és a konyhába vezető lépcsőt. Az ottlevő három embert

foglyul ejtették.

A fedélzeten tehát már minden biztonságban volt. Ekkor a kapitány

parancsot adott a kormányosnak, hogy három emberével törjön be a

kabinba, ahol az új kapitány feküdt. Mikor a lármát meghallotta,

felugrott, és két másik emberrel meg egy fiúval fegyvert fogott. A

kormányos legényeivel feltörte az ajtót. Az új kapitány embereivel

rájuk tüzelt. Az egyik golyó megsebesítette a kormányost -- a karját

roncsolta össze --, s azonkívül még két társát. De haláleset nem

történt. A kormányos ennek ellenére segítségért kiáltva betört a

kabinba. Noha vérzett, pisztolyával főbe lőtte az új kapitányt. A

golyó a bitorló száján hatolt be, és füle mögött jött ki, úgyhogy

egy szót sem tudott szólni. Erre mindenki megadta magát, és a hajót

egy emberáldozat árán elfoglalták.

Miután a kapitány a hajót birtokába kerítette, elrendelte, hogy hét

puskából sortüzet adjanak. Úgy egyeztünk meg, hogy ezzel a jellel

tudat a sikerről. Elképzelhető, milyen boldog voltam. Hajnali két

óráig virrasztva vártam erre a hangra a parton. Utána lefeküdtem.

Mivel a nap rendkívül fárasztó volt, mélyen elaludtam. Nagy

meglepetésemre újra puskalövés vert fel. Hallottam, hogy valaki

azt kiabálja:

- Kormányzó, kormányzó!

Rögtön megismertem a kapitány hangját. Mikor felmásztam a domb

tetejére, ő már ott állt. A hajóra mutatott, és átölelt.

- Kedves barátom, és megmentőm -- mondta --, íme az ön hajója. Mert

az öné mindenestől, velünk együtt és mindazzal, ami hozzá tartozik.

A hajóra pillantottam, mely valóban ott úszott a parttól alig fél

mérföldnyire. Közben ugyanis felvonták a horgonyt, és mivel szép idő

volt, közelebb jöttek a szigethez, szembe a folyó torkolatával. Mivel

éppen dagály volt, a kapitány ugyanott kötött ki, ahol én valamikor

a tutajommal, vagyis majdnem ajtóm előtt.

Először csaknem elájultam a meglepetéstől. Láttam, hogy most már

valóban ölembe hullt a szabadulásom. Itt áll egy nagy hajó, készen

arra, hogy odavigyen, ahová akarom. Egy ideig egy szót sem tudtam

szólni. Szerencse, hogy a kapitány átölelve tartott, mert különben

a földre zuhantam volna. Mikor megrendülésemet észrevette, kihúzott

zsebéből egy palackot, és egy korty szíverősítővel kínált meg.

Miután ittam, leültem a földre, de jó ideig szót sem tudtam szólni.

Ő is éppen úgy volt, mint én, legfeljebb nem a megrendüléstől. Ezer

meg ezer kedves és kellemes dologról beszélt, hogy valahogy magamhoz

térítsen. De az öröm annyira túláradt bennem, hogy szinte egész lelkem

megbomlott. Végül könnyekben törtem ki. Valamivel később beszélni is

tudtam. Most rajtam volt a sor: én öleltem meg szabadítómat, és együtt

örvendeztünk.

Mikor egy kicsit elbeszélgettünk, a kapitány elmondta, hogy némi

csemegét hozott számomra a hajóról. Sokat ugyan nem talált, mert

azok a gazemberek hosszú uralmuk alatt majdnem teljesen kifosztották

a hajót. Lekiáltott a csónakba embereinek, hogy hozzák partra a

kormányzónak szánt dolgokat. Valóban annyi mindent hoztak, amennyit

legföljebb búcsúzáskor szoktak otthagyni valahol. Mintha magam is

nem készültem volna velük útra!

Először is egy láda kitűnő szíverősítőt, hat palack madeira bort,

két font kitűnő dohányt, tizenkét nagy szelet disznóhúst, egy kis

zsák babot és egy mázsa kétszersültet. Hozott továbbá egy láda cukrot,

egy láda lisztet és egy zsák citromot, két palack limonádét és sok

más egyebet. De kaptam még egyebet is, amit mindennél ezerszer többre

becsültem: hat tiszta inget, hat kitűnő nyakravalót, két pár kesztyűt,

egy pár cipőt, egy kalapot és egy nagyon jó, alig viselt öltönyt.

Vagyis tetőtől talpig felruházott. Elképzelhető, milyen ajándék volt

ez az én helyzetemben. De még soha olyan félszegnek és ügyefogyottnak

nem éreztem magam, mint amikor új ruháimat felvettem.

Mikor a ceremóniákon túlestünk, és a finom dolgokat behoztuk kis

lakosztályomba, tanácskozni kezdtünk, mihez kezdjünk a foglyokkal.

Nem volt csekélység eldönteni, hogy velük vagy nélkülük induljunk-e

útnak. Különösen kettő adott okot a tépelődésre, akiket a kapitány

egészen elvetemülteknek tartott. Kijelentette, hogy ezeket a

gazembereket semmiképp sem lehet lekenyerezni. Legfeljebb vasra

verve vihetjük el őket, mint gonosztevőket, és át kell adni mindkettőt

az igazságszolgáltatásnak. Láttam, hogy a kapitányt eléggé aggasztja

a dolog. Erre kijelentettem, hogy magam beszélek a két emberrel.

Reméltem, el tudom érni náluk, hogy saját jószántukból itt maradjanak

a szigeten.

- Ennek tiszta szívemből örülnék -- jelentette ki a kapitány.

- Nos, elküldök értük, és beszélek velük ön helyett.

Elküldtem a barlanghoz Pénteket és a két túszt, akik most már

szabadon jártak, mert társaik betartották ígéretüket. Úgy

rendelkeztem, hogy vezessék az öt embert -- úgy, ahogy vannak,

megbilincselve -- nyárilakomba, és ott várjanak rám. Nemsokára

megjelentem köztük új ruhámban. Ekkor már ismét kormányzónak hívtak.

Mikor mind együtt voltunk, és a kapitány is mellettem ült, magam

elé rendeltem a foglyokat. Megmondtam nekik, hogy ismerem gyalázatos

viselkedésüket a kapitánnyal szemben, tudom, hogy megszöktek a

hajóval, és kalózéletet készültek folytatni. De maguk estek abba a

verembe, melyet másoknak ástak. Tudomásukra hoztam, hogy a hajó ismét

a kapitányé: itt horgonyoz most a sziget előtt. Nemsokára láthatják,

hogy a bitorló kapitány elvette jutalmát, ott lóg felakasztva a

vitorlarúdon. Szeretném hallani védekezésüket. Mit tudnak felhozni

mentségükre, hogy ne akasszam fel őket tettenért kalózok módjára.

Egyikük azt felelte, hogy nincs semmi kívánságuk. Megemlítette,

hogy elfogatásukkor a kapitány kegyelmet ígért nekik. Alázatosan

könyörögtek életükért.

Kijelentettem, nem tudom, milyen kegyelmet gyakorolhatnék. A magam

részéről elhatároztam, hogy embereimmel együtt elhagyom a szigetet.

Már meg is beszéltük útitervünket a kapitánnyal. A kapitány aligha

tehet egyebet, mint hogy vasra verve viszi őket Angliába, ahol törvény

elé kell állniok a hajó ellopásáért. Tudják, hogy ezért bitó jár.

Azt hiszem, legjobb megoldás, ha a szigeten maradnak. Mivel én

úgyis elmegyek, nem bánom, meghagyom életüket, és itt maradhatnak

a szigeten.

Erősen hálálkodtak, és azt hajtogatták, hogy sokkal szívesebben

maradnak itt, mint hogy Angliában felkössék őket. gy hát ebben

maradtunk.

Azonban a kapitány látszólag akadékoskodott, mintha nem állna módjában

itthagyni őket. Erre én, színlelt haraggal leintettem a kapitányt,

és kijelentettem, hogy ezek az én foglyaim és nem az övéi. Miután már

kegyelmet ígértem nekik, meg is akarom tartani szavamat. Ha neki nem

tetszik, fogja el őket újra, de én mindenesetre mindegyiket szabadon

bocsátom.

Újra hálálkodni kezdtek, én pedig leoldoztattam bilincseiket.

Megmondtam nekik, menjenek vissza az erdőbe, ahonnan jöttek. Én

majd hagyok itt nekik fegyvereket, lőszert és bizonyos irányelveket,

amelyeknek betartásával egészen jól élhetnek.

Aztán kezdtem készülődni, hogy hajóra szálljak. De a kapitánynak

megmondtam, hogy éjjel még itt maradok csomagolni és rendelkezni.

Ő viszont a hajót hozza rendbe. Másnap küldjön érettem a csónakkal.

A bitorló kapitány holttestét mindenesetre, elrettentő példaként

akasztassa a vitorlarúdra.

Miután a kapitány elment, a lakásomba hívattam az embereket. Komoly

beszélgetésbe kezdtem velük életkörülményeikről. Választásukat

helyesnek ítéltem. Ha a kapitánnyal mennek, bizonyára akasztófán

végzik. Megmutattam a lázadó kapitány felakasztott holttestét:

egyebet ők sem várhatnak.

Aztán megígértem nekik, hogy bevezetem őket az itteni életbe, hogy

helyzetükön könnyítsek. Előadtam nekik a hely történetét, és azt

is, hogyan kerültem ide. Megmutattam erődeimet és szántóföldjeimet,

tájékoztattam őket a gabonatermelésről, szőlőaszalásról. Egyszóval

mindarról, ami könnyebbségükre szolgálhat. Megemlítettem a tizenhét

spanyolt is, akik minden pillanatban megérkezhetnek. Levelet hagytam

hátra részükre, és megígértettem velük, hogy úgy bánnak a spanyolokkal,

mint önmagukkal. Itt meg kell jegyeznem, hogy a kapitány tintát is

hozott a fedélzetről. Mellesleg igen meg volt lepve, hogy nem jöttem

rá arra, hogy koromból és vízből is lehet tintát készíteni.

A szigeten hagytam tűzifegyvereimet, vagyis öt muskétát, három

vadászpuskát és három kardot. Körülbelül másfél hordó puskaporom

maradt, mert az első másfél év után erősen takarékoskodtam. Előadtam,

hogy kell bánni a kecskékkel, hogy történik fejésük és hízlalásuk,

miképpen lehet vajat és sajtot előállítani. Egyszóval minden

tapasztalatomat közöltem velük. Megígértem, hogy közbenjárok a

kapitánynál további két hordó puskapor irányában, és kerti magvakat

is próbálok szerezni, aminek annak idején magam is nagyon örültem

volna. A zacskó babot is átadtam nekik, melyet a kapitány nekem

hozott, és figyelmeztettem őket, hogy okvetlenül vessék el.

Mikor mindent elrendeztem, másnap a hajó fedélzetére szálltam. Az

volt a szándékunk, hogy azonnal útnak indulunk, de éjjel még nem

szedtük fel a horgonyt. Kora reggel látjuk, hogy az öt ember közül

kettő a hajó felé úszik. Keservesen panaszkodtak a másik háromra,

és könyörögtek, vegyük fel őket a hajóra, mert veszélyben forog az

életük. Rimánkodtak a kapitánynak, akkor is vegye fel őket, ha

akasztófa vár rájuk. A kapitány kijelentette, hogy mindenben én

rendelkezem. Némi huzavona után, miután ünnepélyesen megfogadták,

hogy megjavulnak, a fedélzetre vettük őket. Idővel egész becsületes

fickóknak bizonyultak.

Kevéssel később a csónakkal ismét elindultam a partra, mert éppen

apály volt. Elvittem az ottmaradtaknak az ígért holmit. A kapitány

még ládáikat és ruháikat is kiadta, amit ők igen hálásan fogadtak.

Én biztattam őket, hogy nem feledkezem meg róluk; ha módomban áll,

erre irányítok egy hajót, amelyre felszállhatnak.

Mikor a szigetnek búcsút mondtam, emlékül magammal vittem

saját készítményű nagy kecskebőrsüvegemet, napernyőmet és egyik

papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni pénzemet sem,

mely eddig haszontalanul és minden cél nélkül hevert. Egészen

megfeketedett, és csak akkor látszott, hogy ezüst, mikor kissé

megdörzsöltem. Elhoztam azt a pénzt is, amit a spanyol hajóroncson

találtam.

gy távoztam el a szigetről 1686-ban, a hajónapló szerint december

19-én. Huszonhét évig, két hónapig és tizenkilenc napig voltam itt.

Pontosan ugyanazon a napon szabadultam ebből a második fogságomból,

mint Szalehből a nagy csónakban, a móroktól. Hosszú utazás után,

1687. június 11-én megérkeztem Angliába.

Útközben elmentünk a spanyolokért, és felvettük őket a hajóra.

Kimondhatatlanul boldogok voltak, és könnyes szemmel mondtak

köszönetet.

De a legboldogabb volt Péntek, mert apját is magunkkal vittük a

nagy útra.

- xxx -