Aranyi Laszló: Atlantisz - az Elfeledtetett civilizació

Aranyi László: Atlantisz - az Elfeledtetett civilizáció

1. Elöszó

Atlantisz. A szó - kimondva - mindenkiben valamiféle érzést kelt. Nem tudunk halla­tán közömbösek maradni. Vannak akik csodálattal és sajnálattal adóznak e letünt, fan­tasztikusan hatalmas és gazdag birodalomnak, míg mások a puszta létezését is tagad­ják. A viták olykor rendkívül hevesek és indulatosak. Vajon miért van szükség arra, hogy valakik ennyire elszántan tagadjanak valamit, ami szerintük nem is létezett, és - a másik oldalt nézve -, mért szükséges körömszakadtáig védeni olyan igazságot, melynek nyil­vánvalósága Napnál fényesebb. Sajnos ez a jelenség más tudományos területeken is jelentkezik, az érvek helyét gyakran veszi óta puszta tagadás, majd késöbb a szemé­lyeskedés.

Atlantiszról legalább tízezer könyv íródott, pro és kontra, valamint megszámlálha­tat­lanul sok tudományos vagy kevésbé tudományos tanulmány. Ezen mü­vek nagy része az utóbbi ötven év alatt készült. Mégsem látszik egyértelmüen az, hogy a kérdésben olyan válasz született volna, mely a hívök és tagadók álláspontját közelítené.

Szeretném, ha jelen könyvem nemcsak egy lenne ebben a hatalmas sorozatban, hanem az, amely komplexebb kutatások elindítására sarkallhat, s amik aztán végre min­denki számára megnyugtató feleletet adhatnak. Az általam elérhetö dokumentumok meggyöztek Atlantisz létezéséröl, és szeretném, ha a könyv elolvasása után Önök is erre az álláspontra helyezkednének, hogy aztán együtt adózhassunk e nagyszerü biroda­lom emlékének - s együtt tanulhatnánk a hibáiból, melyek  közvetve a pusztulását ered­ményezték. Egy fejlett civilizációnak valamilyen formában túl kellett élnie a katasztrófát, ha mégoly retteneteset is. Talán egy egész népcsoport is képes volt erre, olyan népcso­port mely ma is létezik, csak esetleg sejtelme sincs valódi eredetéröl.

2. Így (is) történhetett

 A Nap családja gyarapodott. A távoli világürböl elöbukkanó vörös törpecsillag állt körülötte hosszan elnyúló ellipszispályára a maga öt bolygójával, mintegy 26 millió éves keringési periódussal. Ez az égitest késöbb - nagyon találóan - a Nemezis nevet kapta. Égi mozgása során metszette az Oort-féle felhöt, gravitációs terével pedig megbolygatta az abban keringö üstökösöket és kisebb meteorokat, tömegesen zúdítva öket a Nap­rendszer belsö térségei felé, kozmikus katasztrófák sorozatát váltva ki a múltban. Egy tekintélyes üstökössé dagadt hajdan volt kozmikus parány is erre a sorsra jutott - néhány kisebb társával együtt mind sebesebben haladt a Nap irányába.

 A Naprendszer fejlödése során az égitestekké össze nem állt, vagy ezek elporla­dásából keletkezett anyag a Nap körül három nagy övezetbe, gyürübe összpontosult. A legkülsö mintegy 100 milliárd kilométeres távolságban fonta körül a sárga törpecsillagot. Porszemekre fagyott gáz, valamint különbözö molekulák alkották, melyek szikrázva hir­dették a Nap tüzének erösödését. Mint fénylö glória tündökölt e parányi részecskék ös­szessége - szüntelenül lüktetve és  sziporkázva.

 Ahogy egyre jobban közeledett a belsö térségek felé, egyik üstökösszerü  bolygó pályáját a másik után metszette. Ezek az égitestek a tulajdonságaik és a viselkedésük alapján kapták ezt a megjelölést: mozgásuk a földpálya síkjával nagy szöget zárt be, napközel- és naptávol pontjuk között hatalmas különbség volt. Légkörük is ennek megfe­lelöen hol szinte teljesen kifagyott, míg máskor hosszú uszályként nyúlt el a planéta Nappal átellenes oldalán.

10 milliárd kilométerre a Naptól, még a Plútó és a Neptun pályájának elérése elött újabb gyürü következett, ez azonban már korántsem volt olyan szabályos mint az elözö, ugyanis a gázóriások zavartkeltö hatása miatt folyamatossága felszakadozott, s ráadá­sul a bolygórendszer síkjából kiemelkedöen foszlányok is töredeztek le róla. Itt már na­gyobb darabok is fellelhetök voltak, egészen a néhány méteres nagyságig.

 A Jupiter térségében, a gázóriás hatalmas gravitációs terében, megváltozott moz­gásának irányítottsága: ekkor vált végérvényesen a belsö térségek foglyává. Ezzel szinte egy idöben felszíne bizseregni kezdett, gázok szublimáltak el róla. Ez a tevékeny­ség erösödött, késöbb már szabályos kitörésekre is sor került. A kitörések heves rob­banásokig fokozódtak. Légköre született. A napszél sugárnyomása a felszabaduló anyagot csóvába rendezte, mely a négy belsö bolygó pályáján átnyúlva az égbolt legpa­zarabb látványosságát hozta létre.

Ez a jelenség több százszor megismétlödött, a napközelségtöl függöen hol heve­sebben, hol lanyhábban. Az újra és újra lejátszódó légkörfejlödés miatt az üstökös anyaga rendre fogyatkozott, miközben egymás után vesztette el azokat a porhéjakat, amelyek még az Oort-féle felhöben rakódtak rá. Kisebb darabok is, leváltak róla, ezek egy darabig hozzá közel haladtak, majd elenyésztek. Felszíne csontkeményre égett az idök folyamán, most már csak mint egy amorf, fekete, hatalmas sziklatömb rótta a kö­reit.

A Jupiter-holdak  szerencsétlen együttállása miatt egy ízben kis mértékben módo­sult pályája. Ez az apró változás elegendö volt ahhoz, hogy sokkal közelebb haladjon el a Nap izzó felszíne fölött, mint eddig bármikor története folyamán. A távolság egészen mi­nimálisra zsugorodott az életadó csillag és az egykor káprázatos fényü üstökös torz ma­radványa között. Testét protubelancia nyaldosta, és fürge gömbvillámok lengték körül. A hatalmas tömeg vonzása tovább irányváltoztatásra kényszerítette, ami miatt egyenesen a Föld felé lendült. A Hold mellett elhaladva bár csak néhány tizedfokkal tért ki oldalra, ez a kényszerü változás éppen elegendö volt ahhoz, hogy sorsa végérvényesen betelje­sedjen, utazása véget ért, eltéríthetetlenül száguldott a Föld felé.

Alant egy fejlett civilizáció sorsa is végérvényesen megpecsételödött.

Az Atlanti-óceán vulkanikus szigetbirodalmának tudósai észlelték közeledését. Ren­geteg számítást végeztek a kozmikus találkozás kimenetelére vonatkozóan, és ezekböl a kutatásokból az derült ki, hogy a közelgö égitest igen erösen megközelíti bár a Föld felszínét, de komolyabb veszélyt nem jelent majd, aztán tovaszáguld az ürben. Az is kiderült, ha csak  egy százaléknyival vétik is el a közelgö üstökösmagra vonatkozó tö­megszámítást, az összeütközés már elkerülhetetlen. Erre vonatkozóan is végeztek kal­kulációkat, s az esetleges becsapódási helyként egy csendes-óceáni pont jelentkezett. Az égitest átlagos átméröjét 12 km-re becsülték.     

Teljes precizitással nekiláttak az esetlegesen bekövetkezö katasztrófa elhárításá­nak. Küldötteik felkeresték a legveszélyeztettebbnek vélt  tájakon élö népeket, és fi­gyelmeztették öket a közelgö rettenetre: húzódjanak a hegyekbe, vigyék magukkal álla­taikat, és terményeiket úgyszintén, hogy újrakezdhessék az életet, mert a várhatóan 1000 m magas árhullám ereje böven elegendö arra, hogy mindent megsemmisítsen, amit csak emberkéz alkotott.

Ez a tevékenységük kizárólag szük körökre korlátozódhatott, ugyanis a Földön ekkor már voltak olyan sürün lakott területek is, ahonnan a tömeges kitelepítést egysze­rüen képtelenség lett volna megoldani. Ezeknek a próbálkozásoknak egy sor más jel­legü akadály is útját állta. Az evezö nélküli hajókon, a szárnyak nélküli repülöeszközökön érkezö atlantisziak hatalmas termete gyakran váltott ki nagy riadalmat, a lakosság pedig hanyatt-homlok elmenekült, lehetetlenné téve bárminemü kommunikációt. Az eldugott, távoli szigeteken élöknek, jobb híján, a bárkaépítést tanácsolták.

Akiket végül sikerült meggyözni az elvándorlás szükségességéröl, azok is csak hosszas rábeszélés eredményeként voltak hajlandók rá. Jégkorszak dúlt a Földön. Nagy nehézséget okozott olyan vidékek felkutatása, s föleg idöbeni elérése, melyek a túl­élésre lehetöleg maximális biztosítékot nyújtanak. A jégsapkák és a gleccserek hatal­mas területeket foglaltak el, a sivatagok is jócskán  elterpeszkedtek.

A becsapódás utóhatásaira is gondolni kellett. Bár egy ilyen jellegü pusztításra csak becslésekkel rendelkeztek. A fö cél a közvetlen hatások: a szököár, a nyomás- és höhullám borzasztó erejének minél kisebb veszteségek árán történö átvészelése lehetett mindössze. A rendelkezésre álló, korlátozott számú technikai berendezést figyelembe véve, ez sem volt jelentéktelen dolog.

Atlantisz népessége ekkor több millióra rúgott. A fejlödéssel párhuzamosan a fejlö­désbe vetett hit is nött. Magasszintü müszaki technikájuk eredményeit tükrözték a fény­évekre elöretolt tudományos bázisaik. Minél több akadályt sikerült legyözniük,annál in­kább beléjük vésödött saját sérthetetlenségükbe vetett vak hitük.

Az összes égi vándort lajstromba vették és rendszeresen követték pályájának néhány szakaszán, mely nem távolodott messzebb a Neptunusznál. Valamivel azonban ök sem bírtak megbirkózni: a véletlennel. Egy égitest mozgását meghatározni a Nap sürü légkörén való keresztülhaladás után még nekik is - nagy pontossággal - lehetetlen feladatnak bizonyult. A sötét, alaktalan valamivé degradálódott egykor káprázatos fényü üstökösmag úticélját képtelenek voltak megváltoztatni.

A saját biztonságukra is gondolniuk kellett. A Föld körül keringö ürállomások föként tudományos munkát végeztek, ilyen célból készültek, és minimális létszámú személyzet dolgozott rajtuk, kevés bövítési lehetöséggel. Bár a marsi telepek sokkal nagyobbak voltak, elsösorban kutatóbázisként müködtek és azt igyekeztek felderíteni, hogy milyen módon lehetne a Mars körül állandó légkört létrehozni, az örökké fagyott talajon létez­hetne-e, s ha igen, milyen jellegü, magasabbrendü növényi élet.

A terjeszkedés a túlélés reményében történt: minél messzebb helyezkednek el egy adott civilizáció telepei a térben, annál jobbak az esélyeik egy váratlan katasztrófa bekö­vetkeztekor a fennmaradásra. Ebben a szellemben vetették meg lábukat a Nemezis második bolygóján, a Vörös Virágokon is. A bolygó a nevét a planétát uraló vöröses deren­gésröl kapta, amit az ott lakók hamar megszoktak, szemük könnyen alkalmazkodott hozzá. Segítséget ök sem nyújthattak, hiszen rádiójelzéseiknek másfél évig kellett  volna utazniuk, az üstökösmaggal való találkozásig pedig már csak rövid idö volt hátra.

Atlantisz szigetein a föbb városok köré hatalmas falakat emeltek. A talajba óvóhe­lyek szövevényes hálózatát építették ki, ezeket megpróbálták úgy-ahogy kényelmesen berendezni. Az évezredek alatt összegyüjtött tudást védett helyre kellett szállítani, erre a célra a legalkalmasabbaknak az ürállomások ígérkeztek. A müalkotásaik azon részéröl is gondoskodniuk kellett, melyek egyáltalán mozdíthatók voltak, ezeket szintén föld alatti folyosókban helyezték el. A sziget lakóinak csak töredékét tudták biztonságos helyekre szállítani, repülöeszközeik és hajóik föként a tudományos kutatásokat szolgálták, nem pedig a közlekedést. Az üstökösmag eltérítésének vagy megsemmisítésének még a gondolatát is el kellett vetniük, hiszen ehhez alkalmas kozmikus rendszert nem építettek ki, most, idöhiányban nem is lettek volna rá képesek.

A végzetes nap egyre baljósabban közeledett. A csillagászok a Földön is, de az égen is, szüntelenül a közeledö testet követték müszereikkel. Az ürállomásaikat maga­sabb pályára vezérelték, bár sokkal nagyobb biztonságot ez sem nyújtott számukra, mégis megkíséreltek minden elérhetöt a károk mértékének a csökkentésére. A kozmi­kus "randevú" lezajlását csak az üstökösmag Hold melletti elhaladását követöen tudták pontosan meghatározni, addig csak becslésekre szorítkozhattak, még akkor is, ha ezek értéke mind jobban megközelítette a valós adatokat. A bizonyosság megszerzése után a cselekvésre már csak mindössze 12 óra maradt.

Lázas igyekezettel próbáltak mind védettebb helyeket felkutatni, s eközben sajnos az is gyakran megtörtént, hogy egyes rakományokat ide-oda szállítottak, feleslegesen pazarolva az egyre drágább idöt, hiábavalóan lefoglalva az amúgy is szerény jármükész­letet. Ezek az apró, pici zavarok, idegeskedésekhez vezettek, az idegeskedések nyo­mán pedig egyre inkább kezdte felütni a fejét a félelem. A figyelem is ki-kihagyott, ez pedig további összeütközések forrásává vált az egyébként nyugodt és magabiztos  atlantisziak között. A riadalmat a tehetetlenség mindinkább fokozódó terhe is nyomasz­tóbbá tette. A tökéletességet megközelítö társadalmi-gazdasági rendszer összhangjá­ban gondok mutatkoztak. Beláthatóvá vált, hogy a felépített falak csak vajmi kevés me­nedéket nyújthatnak az ár ellen, inkább szimbólumok, mint komolyan számításba jöhetö védelmi eszközök. A sziget mélyébe lenyúló óvóhelyek pillanatok alatt egérfogókká vál­hatnak, ha az óceán felöl érkezö törmelék túlságosan vastagon borítaná be a kijárato­kat. Bár a földalatti folyosókból nyíló raktárakban szinte kimeríthetetlen eröforrásokkal rendelkezö hatalmas erögépeket is elhelyeztek, de mi történik, ha az esetleges összeüt­közés nyomán mindek bizonnyal bekövetkezö földrengések miatt ezek is megsérülnek?

A kételyek ellenére a lakosság túlnyomó része a föbb szigeteken maradt, és nem is igen akart elvándorolni, bízva saját maguk, a gépeik erejében, s nem utolsó sorban a szerencséjükben.

Néhányan, dacolva a józan ésszel, tengerre szálltak, tengeralattjáróval, kisebb-na­gyobb hajóval, attól függöen, hogy ki mivel rendelkezett, vagy éppenséggel mit sikerült megkaparintania. Megpróbáltak partot érni valahol Európában, Afrikában vagy Ameriká­ban, annak tudatában, hogy a hátralévö idö alatt biztos helyre nemigen tudnak elver­gödni. Ezekért a jármüvekért szabályos közelharc folyt. Elegendö élelmiszert sem sike­rült a fedélzetekre juttatni, révén már korábban elhelyeztek szinte mindet az óvóhelyek raktáraiban.

A megváltozhatatlan elleni dühödt érzés általánossá vált. Az ürállomásokon élö ku­tatóknak végig kellett nézniük ezeket a drámai napokat. Szinte mindannyiuknak volt odalent hozzátartozója, barátja, kedvese.

A végsö felismerés híre valóságos bombaként robbant. Az üstökösmagra vonat­kozó becslések tévesnek bizonyultak, sebessége a várt értéknél jobban megnövekedett, aminek mértékéböl azonnal kiderült, hogy az összeütközés menthetetlenül be fog követ­kezni, a csapás pedig magát Atlantiszt sújtja.

Ezt már néhányan korábban megérezték.

A még le nem szerelt földi távcsövek egészen apró részleteket mutattak ki a köze­ledö test felszínén. Emellett pontosan behatárolták alakját, meghatározták tömegét, összetételét, átméröjét. Ezek a mérések azonban a jelen helyzetben teljesen érdektele­nek voltak.

A hosszú bizonytalanság után a vég bizonyossága különösképpen hatott. A koráb­ban elszabadult pokol lassan lecsendesedett. A kikötökben az egymást marcangoló, egy-egy hajóért élethalál harcot vívó emberek barátokká váltak. A jajveszékelést kísér­teties csend követte. A sziget legmonumentálisabb vulkánjának baljóssága fenséges­séggé emelkedett. Egy páran még most is a menekülésre gondoltak, úszva próbálták elérni a legközelebbi kontinenst. Esélyük egyenlö volt a nullával.

Alkonyodott. A föváros lakosságának túlnyomó része a központi téren gyült össze. Az ismerösök, együvé tartozók, csoportokat alkottak, tüzeket gyújtottak, hogy utolsó vacsorájukat így - ösi módon, a lángot körülülve - fogyasszák el.

Lassan leszállt az est. Itt-ott énekszó kezdett felhangzani, majd az egész nép egyetlen hatalmas kórussá vált. A dal róluk, tetteikröl, eredményeikröl, történelmükröl szólt.

A tragédia utolsó felvonása nem sokkal éjfél elött játszódott le. A Hold, a Nap és a Föld között helyezkedett el. Gravitációs terükben már eltért - ha töredék foknyival is - a retrográd keringésü üstökösmag a számított pályától. Ragyogó csillagos éjszaka volt. Az égbolt sziporkázó gyémántkristályai hunyorogva szórták tétova sugaraikat a lentiekre. A légkör magasabb rétegeiben a világür távoli részéböl érkezö vándorok fejez­ték be életüket egy-egy rövid felvillanás kíséretében. A nagyobbak által keltett derengö fénycsík másodpercekig kivehetö volt. A Perseidák-meteorraj tagjai fogyatkoztak meg kiválásukkal.

Augusztus idusának utolsó percei következtek. Atlantisz szigetére majdnem teljes sötétség borult. Eloltották a tüzeket és lehúzódtak a mélyben kiépített óvóhelyekre. Tö­kéletes csend honolt. Még az egyébként zajos tücskök sem ciripeltek, a tavak környéke is néma volt, a békák beszüntették harsogó lármával megtartott esti koncertjüket. A mezö felett sem rikoltoztak az éjszaka érkeztével aktívvá váló madarak. Mintha vala­mennyien megéreztek volna valamit a közeledö veszélyböl.

Az emberek közül senki sem tudta nyugovóra hajtani a fejét.

A nyugati égen mintha megmoccant volna valami. Lent mindenki éber volt, a szíve mélyén még halványan pislákolt a reménység utolsó szikrája. Bátorságtól, vakmeröség­töl, kíváncsiságtól, vagy ki tudja milyen okból vezéreltetve néhányan a hatalmas fákkal és monumentális müalkotásokkal övezett fötéren gyültek össze, és várták ennek a na­gyon valóságos rémálomnak a végét. Többen sejtették, mintsem látták azt a mocca­nást, abból, hogy az említett irányban egyik-másik csillag fénye el-eltünt egy szemvilla­násnyi idöre. Egyikük suttogva megszólalt, de ebben kézzelfogható hallgatásban menny­dörgésszerüen hatottak szavai:

- Beteljesedett...

A test haladási irányába esö égi lámpások mind határozottabban és hosszantartób­ban tüntek el. A közelgö súlyos test tömege mintegy rájuk nehezedett. A légkör óceán­jának határára érve egy pillanatra felvillant, majd tétován kihunyt a fénye, hogy aztán a másodperc töredéke alatt szemet kápráztató, izzó-vakító lángtengernek adja át a helyét. A tüzgolyó a nappalinál erösebb fényességet árasztott. Még egyszer, utoljára, egymásra tekintettek. Némelyeknek könny csillogott a szemében. Az izzón fortyogó üstökösmagról apró darabok váltak le, és más-más irányokba repülve képezték részét eme halálos lát­ványosságnak. Az üstökösmag pályája mentén, az égbolton keresztülhúzódva, mint bí­borvörös palást, ragyogott az atmoszféra.

Az ütközésbe az egész Föld beleremegett. A becsapódás a fösziget északi, legvul­kánikusabb területét érte. Ereje egy szemvillanás alatt forráspontja fölé hevítette a talajt, mely az ütödéstöl több kilométeres magasságra fröccsent fel. Az üstökösmag olyan rettenetes erövel vágódott a Földnek, hogy annak még a szilárd kérgét is áttépte, aztán a földköpenybe hatolt.

Gondolatnyi idö alatt pusztult el minden élö, s minden, amit élö alkotott.

A plazmává alakult levegöböl lökéshullámfront indult szerte, körkörösen. A legeslegnagyobb hurrikánnál is sokkal sebesebben száguldó fal további légrétegeket tornyozott fel maga elött. Gigász hangrobbanások hallatszottak. Az Atlanti-óceán felett északra és délre szabad volt az útja. Haladása közben felkavarta, majd örvénylö tölcsé­rekbe kényszerítette a vizet. Hatalmas tornádók alakultak ki, aztán végigsöpörtek a partvonalak mentén rettenetes pusztításokat okozva, míg el nem enyészett energiájuk. A lökéshullámfrontnak végül is a környezö kontinensek magasra törö hegyláncai vetettek némi gátat, a vákuumhatás azonban e területek mögött is nagy károkat okozott.

A totális megsemmisülés övezete mintegy háromezer kilométer átméröjü területre összpontosult.

A detonáció hangja többször körbeszáguldta a Földet. A becsapódás helyétöl a legtávolabb levö pontokon elöször csak halk, mély majd egyre erösödö morgást lehetett hallani, aztán mintha ágyút sütöttek volna el, a fájdalmasságig fokozódott a robaj, hogy újra a csendes dübörgésnek adja át a helyét.

A becsapódás környékéröl kivágódó szikladarabok még több ezer kilométeres tá­volságra is tüzeket gyújtottak, a  légkörbe nagy mennyiségü por és korom került, men­nyisége egyre csak növekedett.

A keletkezett kráter átméröje a fösziget negyedrészét is kitette. Belsejében a még napok múltán is lángvörösen izzó, fortyogó anyag füstölgött szüntelenül.

Atlantisz legnagyobb vulkánjának a gyomrában, a magmakamrában, a láva méltó­ságteljesen, lomhán mozgásba lendült. Évszázadok óta pihent már nyugodtan a csúcsain nemrég még jégsapkát viselö tüzhányó, s nem gondolt senki arra, hogy valaha még egyszer újra müködni fog. Most azonban ismét az ö ideje következett. Mint nyújtózó óriás próbálgatta erejét, apró földrengések jelezték tevékenységének megindulását.

 Néhány nap eltelt, mire a helyzet kezdett valamelyest áttekinthetövé válni. A szór­ványosan fellobbanó, majd lángtengerekké váló tüzeket lefékezték az útjukat keresztezö folyók, a hö hatására a hóval borított hegycsúcsokról, valamint a megolvadt gleccserek­böl alázúduló víz, és a katasztrófa után néhány órával szemerkélni kezdö, késöbb sza­kadó esö. A csapadék a lefolyástalan területeken összegyült, a kimosott koromtól, per­nyétöl, portól, fekete színü, hatalmas tavakat alkotott.

Az Atlantiszi fö szigeten keletkezett állóvizek tartalma a felszínt szabdaló repedé­seken keresztül lassan a mélybe kezdett szivárogni.

A nagy tüzhányóból füstoszlopok szálltak fel, melyek egy-egy talajremegéskor pa­macsokká szakadoztak, mintha a hegy pipázott volna. A kalderát porfelhök is elhagyták, késöbb pedig a környékre ülepedve tovább csökkentették az amúgy sem túl nagy látás­távolságot.

Atlantisz föszigetének egykori szépségét földjének északi részén hatalmas mete­orkráter csúfította el, a vadregényes, ligetes, tavas déli területek pompáját a zuborgó, fortyogó mocsarak változtatták kietlen pusztasággá. A sziget pusztulása megállíthatatla­nul folytatódott. Az erösödö földrengések által kitágított repedéseken egyre nagyobb mennyiségü víz zúdult alá a föld alatti mesterséges- vagy természetes járatokba. Ez az egykori alagutak, raktárak  roncsaiban összegyült, késöbb a központi atomreaktort fe­nyegette. Zárlatok keletkeztek, a kábelek sisteregve égtek. A reaktorban az irányítha­tat­lanná vált láncreakció immár megfékezhetetlen lett. A védöburkolatok nem tudták megakadályozni a fö  erömü, s a kisebbek felrobbanását. A felszínen néhány tó hirtelen eltünése, a talaj egyik pillanatról a másikra történö lehuppanása tudatta az alant elsza­badult gigászi erök müködését.

A központi tüzhányó magmakamráját is elérte az alattomos ár. A békésnek tetszö pöfékelés megszünt, iszonyatos erejü gözkilövellés következett, majd látszólag elcsen­desedett minden. A mélyben azonban két öselem küzdött egymással. A keletkezett göz fantasztikus feszítö ereje szabályosan emelni kezdte az egész hegyet. Ezzel egyidöben szerte a mocsarakból gejzírek és fumarolák törtek fel, szivárványos, átláthatatlan ködbe és párába burkolva az egész tájat. A sisteregve mind nagyobb és nagyobb magassá­gokba feltörö  vízoszlopok színes szökökutak pazar látványt idézték.

A vulkán oldalfalai fel-felszakadoztak, az így született repedéseken is göz csapott ki. Az alacsonyabban támadt bazalthasadékokon lávafolyamok kezdtek szivárogni, s a rájuk zúduló víz miatt sisteregve, füstfelhöket eregetve meg-megtorpant a folyásuk.

A hegy tovább emelkedett, hogy végül a földtörténet legmonumentálisabb explózió­jaként iszonyatos csattanás kíséretében darabokra hulljon. Több száz köbkilométernyi anyag került az atmoszférába a mikroszkopikus méretü hamuszemcsétöl a domb nagy­ságú szikláig.

A robbanás helyén óriási üreg maradt vissza, melyet az Atlanti-óceán mennydörgö robajjal aláhulló víztömege próbált meg feltölteni. A magmával érintkezésbe kerülö sós víz további robbanásokat váltott ki, azok hatalmas földlökéseket okozva tovább mállasz­tották a tüzhányó megsemmisülése miatt kettészakadt fösziget maradványait.

A még megmaradt földlakók ennek a  szerencsétlenségnek is hallhatták a hangját, feltéve, hogy nem nyomta el a szünni nem akaró égzengés.

Atlantisz régóta szunnyadó kisebb vulkánjai is müködni kezdtek. A magmakamráiba betörö víz gözzé válva sorban végzett valamennyiükkel,az elsöhöz ké­pest jóval szerényebb méretü detonáció kiséretében. Az egész fösziget, a kráterfalak egy részének kivételével, fokozatosan az óceán hullámsírjába merült. A sötétséget szinte vágni lehetett, mintegy  gyászpalásttal vonta be a pusztulás helyszínét. Ezen az állapoton néha egy-egy felrobbanó vulkán fénycsóvája változtatott rövid idöre.

A világ tengerei több tíz kilométerrel húzódtak vissza megszokott partvonaluktól elörevetítve egy újabb pusztító katasztrófa fenyegetö közelségét.

Az emberi civilizáció  fellegvárának megsemmisülése után az óceáni áramlás iránya megfordult. A hullámok mind feljebb és feljebb csaptak, majd egyszerre, egy közép­pontból kiindulva, gyürü alakban, száguldva nekilendültek, hogy teljesítsék halálosztó küldetésüket.

Az Atlanti-óceán medencéjében 1000 méternél is magasabb árhullám söpört végig letarolva mindazt amit a lökéshullámfront és a felgyulladó tüzek megkíméltek. A szó szo­ros értelmében kö kövön nem maradt. A tengerpartokon a hullámok még magasabbra csaptak, helyenként elérték a 3000 métert is. A parti népeket nyomtalanul eltörölte a Föld színéröl, ha kellö idöben nem tudtak  védett helyre jutni. És általában nem tudtak...

A Földközi tenger mellékének lakói sem jártak jobban, mert az Európát Afrikával összekötö földhíd már az elsö árhullám pörölycsapása alatt átszakadt, s özönvíz öntötte el öket. Megszületett a Gibraltári-szoros.

Egyszer minden rossznak vége szakad. A légkörbe került nagytömegü apró ré­szecske néhány hét alatt egyenletesen eloszlott, és kezdett a bolygót uraló sötétség is felszakadozni. A Napból mindössze egy bágyadt, vöröses korongot lehetett csak látni, fénye és höje elnyelödött. Lehülés kezdödött.

A hihetetlenül nagy höenergia felszabadulása nyomán irdatlan mennyiségü jég ol­vadt el és emelte meg a világtengerek szintjét. A tektonikus lemezek határán mükö­désbe lépö tüzhányók elöbb-utóbb kihunytak. Ezer évig tartó jégkorszak kezdödött, melynek során az északi félteke átlaghömérséklete hat fokkal csökkent.

Az atlantisziak megmaradt maroknyi csapata a Földön titkos társaságokat alkotott, ilymódon mentette át évezredeken át felgyülemlett tudásukat. Az ürben lévök pedig egyesítették eröforrásaikat és eszközállományukat, majd elindultak a Nemezis második bolygója felé, hogy ott építsék fel új civilizációjukat. Úgy érezték, erre a Földön már nem lennének képesek.

Ez a Föld már nem ugyanaz a Föld, melyet egykoron elhagytak. Éghajlata átrende­zödött forgástengelye kicsit kibillent. A Szahara dús öserdöi és végtelen szavannái felett a homokdünék sivár világa vette az uralmat, a Golf-áramlat irányának megváltozása és Atlantisz megsemmisülése miatt. A bolygó csodálatos szépségben pompázik, mit sem változtatott arculatán a katasztrófák sorozata, és azt hiszem, nem érezhetnénk erösebb késztetést, minthogy ezt a szépségét megörizzük.

Immár mindörökre.

3. Mit mutatnak a naptárak?

Atlantisz egykori létezésére átfogó bizonyítékrendszert kívánok nyújtani. Ahogy lé­pésröl-lépésre végignézzük mindazokat a dolgokat, melyek az elpusztult birodalomra vo­natkoznak, az olvasó maga is kutatónak érezheti majd magát, aki izgalmas felfedezé­sek sorozatát teszi. Hogy magát a letünt civilizációt megismerhessük, mindenekelött hasznos lenne igazolni azt, hogy egyáltalán ezen a néven valaha volt egy szigetbiroda­lom. Amikor ez sikerült, akkor lehet elgondolkozni olyan kérdéseken, mint például, vajon elérhetett-e a fejlödés ott egy olyan szintet, amikor már lakosai megtehették az elsö lé­péseket a vi­lágür meghódítása felé, s ha igen, akkor ezt hogyan tették.

Tételezzük most fel, hogy mindez megtörtént, állnak-e ténylegesen rendelkezé­sünkre olyan közvetett és közvetlen bizonyítékok, melyek ezt egyértelmüen igazolják? Megannyi kérdés, s a vála­szok is legalább annyira szerteágazóak. A feleleteket keresve célszerü két részre osz­tani a problémát. Egy fejlett civilizáció különféle nyomokat hagy maga után, ezek a nyomok pedig minden bizonnyal fellelhetök más népek írásos- és tárgyi emlékei között, illetve maguk az atlantisziak is örizhettek (örizhetnek!( a kataszt­rófa után megmaradt technikai eszközeik közül néhányat. A második oldala a dolognak, - bár ez talán inkább a közvetett bi­zonyítékok kategóriájába tartozik -, hogy a hirtelen pusztulásnak hatással kellett lennie az egész Földre - ezen belül természetesen az em­beriség fejlödésére is - a kultikus ha­gyományokon át, a szöveges feljegyzésektöl, a naptárrendszerekig. Nézzük most e leg­utóbbit!

A Föld különbözö népei az idöszámításuk kezdetét általában jelentös eseményhez kötötték. Nem is olyan távoli múltunkban, a Nagy Francia Forradalom idején szintén volt ilyen próbálkozás, de ez kudarcba fulladt. Egyes népek többféle idöszámítást is használ­tak és használnak a mai napig párhuzamosan, mivel pedig nagyon sokféle idöszámítási rend­szer van, jó kiindulópontul szolgálhat, ha találunk olyan idöszámítási rendszereket, me­lyeknek kezdeti idöpontja jó szórással azonos kezdöpontokra esnek. A fennmaradt írá­sos emlékek közül - a teljesség igénye nélkül - válasszunk ki néhányat, ezen belül is azokat a részeket, melyek ilyen idöpontokra vonatkoznak. Az adatok persze gyakran  ellentmondásosak, de hiba lenne ezen ellentmondásokról megfeledkezni, és egy elöre eltervezett végeredmény szerint összeválogatni az adatokat.

Bár nem kifejezetten idöszámítás-kezdeti pontot tüz ki, mégis, közismertsége folytán Platón írását a Kritiászt kell megemlíteni mindenek elött. A sok-sok adatból és ismeretböl, melyek az elveszett civilizációra vonatkoznak, most csak a megsemmisülé­sének az idejét ragadjuk ki.

A történet maga Solontól származik, aki  görög törvényhozó volt, s Kr.e. 560-ban lezajlott egyiptomi útja során egyiptomi papoktól hallotta és elme­sélte Platónnak azt is, hogy a feljegyzések a katasztrófa idejét 9000 évvel ko­rábbra, tehát Kr. e. 9560-ra te­szik. Platón nem cseréli össze Atlantiszt Amerikával, telje­sen egyértelmüen írja le, hogy Atlantiszon túl, nyugatra van egy igazi kontinens, azt pedig igazi óceán veszi körül, mely­hez képest a Földközi-tenger csak egy kisebb öböl. Az adat szövevényes eredetére való hivatkozással, valamint különbözö másolási hibákat emlegetve so­kan  már eleve elvetik a Platón által leírt történet hitelességét. De már engedtessék meg, ha Schliemann is így tett volna a Homérosz mü kapcsán, akkor a mai napig sem tudnánk, hogy hol volt Trója, és talán azt sem, hogy egyáltalán létezett-e. No de nézzük tovább!

Solont jó néhányan tévedéssel vádolják, s az egyiptomi útját 9000 évvel megelözö katasztrófa idöpontját önkényesen átjavítják 900-ra, az Atlanti-óceánban leírt, mintegy 600 ezer négyzetkilométer kiterjedésü szigetbirodalmat, áthelyezik a  Földközi-tengerbe, a mindössze 75 négyzetkilométernyi területü Szantorin vulkán térségébe, hogy aztán a krétai-mükénéi korral próbálják azonosítani. Ebben persze turisztikai meggondolások is van­nak, és véleményem szerint ez a megközelítés alapjaiban is téves a további adatok tük­rében. A Szantorin-elméletröl egy késöbbi fejezetben még böven lesz szó.

Nagy hasonló­ság van a perui és az egyiptomi naptár között. Mindkét ösi civilizáció 20 napos hónapo­kat, és 18  hónapos éveket használt, megtoldva még öt nap ünneppel. A zoroastrian krono­lógia az idök kezdetét Kr. e. 9660-ra teszi, ez pedig nem esik túl tá­vol a Solon által el­beszélt 9560-tól. Az egyiptomi idöszámítás kezdete valószínüleg nem ehhez az ese­ményhez köthetö.

Az ösi egyiptomiak 1460 éves napciklusokat használtak. Az utolsó elötti ilyen ciklu­suk  Kr. u. 139-ben ért véget. Nyolc napciklust visszafelé számolva idöben, eljutunk a Kr.e.-i 11541-es évhez. Ez azért érdekes, mert a holdnaptárt használó asszírok, akik 1805 éves ciklusokat használnak, s a legutolsó 712-ben ért véget, hét ciklussal vissza­számolva megkapjuk a Kr.e. 11923-es évet. Az, hogy ez az idöpont közel esik a másikhoz, arra is utalhat, hogy mindkét népnél közös ok váltotta ki az idöszámításuk kezdeti pont­jának kijelölését.

A Brahman idöszámítás 2850 éves ciklusokat használ. Az egyik ilyen periódusról biztosan tudjuk, hogy Kr.e.3102-ben ért véget. Ha három ilyen ciklust visszafelé számo­lunk, akkor megkapjuk a Kr.e.-i 11652-es évet. 111 év eltérés az elözöekhez képest.

A maja naptár azt mutatja, hogy Közép-Amerika öslakosai 2760 éves ciklusokat használ­tak. Az egyik ilyen ciklus 3373-ban idöszámításunk elött kezdödött. Három 2760 éves periódus, vagy másképpen 8280 év ettöl a bizonyos Kr.e. 3373-as évszámtól vis­szavisz bennünket Kr.e.11653-ba, ami csak egy évvel tér el az ösi indiai idöszámítástól.

A vatikáni A-3738 jelü kódex az aztékok idöszámítását mutatja. Ők más rend sze­rint számlálják éveiket, korszakokat írnak le. Az elsö 4008 évig tartott, és áradás okozta a végét. A második 4010 évet ölelt fel, s hurrikánok jelezték a  végét. A harmadik kor­sza­kuk 4801 évig tartott, s tüz pusztítása jelezte a végét. A negyedik 5042 évet ölelt át, és éhínség zárta le. A jelenlegi korszak az ötödik, Kr.e. 751-ben kezdödött. Az azték idö­számítás kezdete pedig a távoli, Kr.e.-i 18612-es évre esik.

Egy bolíviai régész szerint a Tiahuanacoban épülö naptemplomot a munkások hirte­len elhagyták, a mü így félbemaradt, körülbelül Kr.e. 9550-ben.

Az adatok mutatnak bizonyos egyezést, de jelentös szórással is találkozhatunk. Bi­zonyára az egyes népek egészen máshogy élték meg ugyanazt, amennyiben eltérö kul­turális örökséggel rendelkeztek, és nem feltétlenül ugyanazt a momentumot, ráadásul nem is ugyanakkor, tartották a legfontosabbnak. De nem hiszem, hogy túl nagy hibát kö­vetnénk el, ha vizsgálódásainkat mintegy 15000 évvel visszatolnánk a jelenhez képest és megvizsgálnánk, vajon hogyan festett akkor a Föld?

4. A jégkorszak üzenete

15000 évvel ezelött bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére kon­centrálódva egy ezer évig  tartó lehülés kezdödjön. Itt a hangsúly a "nagyon gyorsan" fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet je­lent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyama­tokra egye­löre pontosabb adatot adni. A jégnek jelentös fajhöje van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjedöen az egész északi féltekét.

Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiségü energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmezö terpeszkedett. A jég­mennyiség érzékeltetésére igen szemléltetö az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, söt, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ösi szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két na­gyobb szárazulatról, már-már kontinensröl, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Mu-ról és Lemuriáról van szó.

 Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el,  meg­magyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a  Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekröl, szigetbi­rodalmakról vándorolhattak ki sok nép ösei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméretü eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említi meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna! Ebben az összefüg­gésben.

A 0-ás vércsoport világméretü eloszlása. Jól látható az Amerikai kontinensen való egyedülálló dominanciája, de az is, hogy az amerikai öslakosok nagyszámban települtek be Ausztrália északi részére, miközben az európai telepesek csak kismértékben hígították fel Észak-Amerika génállományát.

Az emberi szervezetben négy fö vércsoportot szoktak megkülönböztetni. Ezek rendre: A, B, AB és 0. Minden egyénre jellemzö, hogy hordoz valamilyen vércsoportot, ezek veleszületett, örökletesen meghatározott biológiai sajátosságok. Az élet folyamán változatlanul megmaradnak. A fö vércsoportok határozzák meg, hogy az egyik ember vérének vörös vérsejtjei a másik ember vérével érintkezve, akár érpályán belül, akár vizsgálati lemezen, kicsapódnak-e vagy sem. Kicsapódás akkor jön létre, ha nem meg­fe­lelö vércsoportú emberek vérét hozzák össze egymás­sal. Vérátömlesztéskor vagy azonos vércsoportú (például A-nak A-s, B-nek B-s csoportú) vért adnak, vagy az általá­nos adót, a 0 csoportot. Ezt minden ember vére általában melléktünetek nélkül befo­gadja. Az AB-s vércsoportú egyén viszont bármilyen vért kaphat, ezért hívják általános  kapónak is. Egy másik felosztás szerint Rh-pozitív vagy Rh-negatív minden ember vére. Ennek elsösorban a terhesség szempontjából van jelentösége.

Az egyes fö vércsoportok tehát öröklödnek, s habár újabban számos alvércsoportot is leírt az orvostudomány, ezen alvércsoportok világméretü eloszlásáról nem készült felmérés. A fö vércsoportokra készült megoszlás-térképeknek inkább olyan területekre vonatkozóan van értelme, ahol a méréseket az öslakosságra is elvégezték, vagy föleg arra. Az Európai és ázsiai vidékeken a nagyarányú népvándorlások elmosták a kezdetekkor minden bizonnyal létezö különbségeket.

Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a föemlösöknél is megtalálhatjuk vala­mennyi fö vércsoportot, azzal a különbséggel, hogy fajonként vizsgálva, egyik-másik vagy akár több is, hiányzik a négy közül. Ez a momentum azt is sejteti, hogy az ember fejlödési útja valamelyest más volt az eddig feltételezetthez képest. De ez csak jó lehet, hagy maradjon a jövö tudósainak is felfedeznivaló!

A felsö térképen a B-vércsoport világméretü eloszlása látható. Szembe­tünö, hogy az amerikai kontinensen és Ausztráliában szinte egyáltalán nem fordul elö, alig-alig Nyu­gat- és Észak-Európában, valamint a Vörös-tenger mellékén, s Közép-Eu­rópa, valamint Afrika Száhel-övezeten kívüli részének lakossága is elég alacsony mér­tékben hordozza csak ezt a vércsoporttípust. A Föld többi részén ez az arány maga­sabb, a legmagasabb pedig India északi részén, illetve a Himalája térségében, és hozzá ve­hetjük még az Indo­néz szigetvilágot. Már ez a térkép önmagában is sokat elárul, de ha a többit is mellé­ves­szük, a dolog sokkal világosabb lesz.

Az alsó térképen a 0-ás vércsoport világméretü eloszlása látható. Ez a vércsoport szinte elö sem fordul azokon a területeken ahol a B-s volt a leggyakoribb, viszont ez a vércsoport alkotja szinte kizárólag Amerika öslakosságát. Jelentös az aránya Ausztráliá­ban, valamint az Indonéz szigeteken. Gyakori Szibériában, Nyugat-Európában, Közép-Afrikában és a Szíriai-félszigeten. Rendkívül magas az arány Korzika szigetén is.

Az A vércsoport 35%-os  elöfordulási aránnyal Ausztrália déli részén, a skandináv országokban és Észak-Amerika egyes pontjain fordul elö. Ennél valamivel kisebb mér­tékben Magyarországon, Portugáliában, Ausztrália középsö vidékein, valamint Kanadá­ban. A lakosság negyedrésze hordozza ezt a vércsoportot Európa többi részén, a Japán-tenger parti sávján és India nyugati partjain. Szinte nem fordul elö az amerikai földrészen New York vonalától délre, valamint Nyugat-Afrikában.

Ezek a térképek több szempontból elgondolkodásra adnak okot. Azonnal látszik belölük az, hogy az Amerikát állítólag benépesítö, a Bering-szorosnál levö szárazföldi hídon átkelö szibériai vadászok nemigen jutottak messzire, s azok is nagyon kevesen, tehát nyugodtan el lehet vetni azt a feltételezést, miszerint az indián öslakosság szibériai vadászoktól származna. Nem is beszélve a jelentös anatómiai különbségekröl, de ezekre most nem térnék ki. Amerika már réges-ré­gen lakott volt amikor a szibériai vadászok  megérkeztek, ezt a tényt a régészeti leletek is igazolják. De nem csak a régé­szetiek, a nyelvészeti emlékek is. A Csendes-óceánban elsüllyedt szárazföld lakosai minden bizon­nyal ezzel a vércsoporttal rendelkeztek, mármint a 0-sal, s az indián törzsek jó része vallja is, hogy ök nyugatról érkeztek az amerikai kontinensre.

Az indiai és a kínai legendák népeik eredetét az Indiai-óceánban egykor létezö Lemuria nevü kontinensröl származtatják. Ezen elképzelésüket alátámasztja ez a térkép­részlet-gyüjtemény is. Úgy látszik - bár itt sokkal nehezebb ilyesmit kijelenteni - az euró­pai lakosság eredetét is híven tükrözi, miszerint Kis-Ázsián át, Afrikából érkezett. A skandináv és a szász népek eredete meglehetösen rejtélyes, ök lehetnek az atlantisziak legnagyobb létszámú túlélö képviselöi. Ez meglehetösen szokatlan következtetés lehet, ám ha végig­vesszük az egyes vércsoportokhoz tartozó ösi embertípusokat, és ezen em­bertípusokról megpróbáljuk lefejteni a környezet miatt  kialakult változásokat, akkor  nagyjából erre a megállapításra lehet jutni.

A két térkép összevetése alapján egyértelmüen látszik a következtetés: a jégkorszak mindkét földtekén egyszerre, és igen gyorsan ért véget.

Természetesen a dolog nem ennyire egyértelmü önmagában, sokkal inkább azzá válik a fennmaradt dokumentu­mok, szokások, legendák alapján, de azokról majd ké­söbb. Arra a kérdésre egyelöre meg sem kísérlek válaszolni, miszerint miért fejlödtek szinte önálló népcsoportként egy adott vércsoportok hordozói, s miért csak kialakulásuk után jóval, kezdtek el keveredni? Nem lehet most még azt sem pontosan tudni, hogy az így elkülönült emberfajták milyen fejlettségi szintet értek el külön-külön. Azt sem lehet tudni, hogy vajon ez a megoszlás kizárólag a véletlen müve lett volna-e? Talán Atlantiszról csak azért esik a legtöbb szó, mert ez a civilizáció volt legközelebb hozzánk, a kereskedelem révén pedig az Atlanti-óceán medencéjében élö népek ismerhették öket leginkább? Ez is elképzelhetö. Az is elképzelhetö azonban, hogy az atlantisziak rendelkeztek a legfejlettebb technikával - most senki se gondoljon a mai értelemben vett technikára, bizonnyal alapvetöen más jellegü volt, valamint céljaiban is eltérhetett, amiért megalkották.

A Föld két féltekéjét érö sugárzási eloszlása látható az ábrán. Semmiféle különleges körülmény nem jelentkezett, ami miatt hirtelen véget kellett volna érnie a jégkorszaknak.

A vércsoportok mai eloszlása olyan módon függ össze a jégkorszak hirtelen véget-érésével, hogy ez a momentum vezetett a népek összekeveredéséhez, mely folyamat a mai napig tart. Akkoriban talán csak az éghajlatváltozás és a helyi csatározások inspi­rálták ezen elvándorlásokat, manapság a helyi ellenségeskedések mellett a gazdasági és a politikai helyzet is nagy kényszerítöerövel jelentkezik.

Az elmúlt 30 év klímakutatásai bebizonyították, jégkorszakot alapvetöen kozmikus környezetváltozások okoznak. Ezek többfélék lehetnek. Az elsö számú ilyen tényezö a Föld forgástengelyének hajlásszöge. A forgástengely iránya jelenleg a függölegeshez 23,5 fokos szöget zár be, de ez a szög 41 ezer éves periódussal 21,5 és 24,5 fok között ingadozik. Minél nagyobb a hajlásszög, annál szélsöségesebbek az évsza­kok mindkét félgömbön: a nyarak melegebbek, a telek hidegebbek.

A második tényezö, amely az évszakok jellegét - ámbár gyengébben - de befolyá­solja, a Föld pályájának alakja. A pálya 100 ezer éves periódussal változtatja alakját: egyszer megnyúlik és egészen elliptikussá alakul, majd szinte tökéletes köralakúvá válik. Ha nö a pálya excentricitása, vagyis nö a különbség a Föld napközel és naptávol pontja között, ez oda vezet, hogy az egyik féltekén mérsékeltebbé, míg a másikon szélsösé­gesebbé válik az éghajlat. Jelenleg a Föld akkor távolodik el legjobban a Naptól amikor a déli féltekén tél van, ennek következtében a déli féltekén a tél valamivel hide­gebb, a nyár viszont valamivel melegebb, mint az északin.

A harmadik tényezö az elözö kettö egymásrahatásának eredménye.

A negyedik a precesszió, vagyis a Föld forgástengelyének billenése. A precesszió határozza meg, hogy egy adott féltekén a nyár a naptávol vagy napközel pontra esik-e. A forgástengely irányultsága nagyjából 23000 évenként ír le egy teljes kört az égen. Milutin Milankovics nevü csillagász kiszámította, hogy szélsöséges esetben a Nap sugár­zásának erejében akár 20 % különbség is fellép­het, pusztán csillagászati tényezök hatására.

Több természeti körülmény alakulása a jégkorszak hirtelen véget-érésének idöszakában. Láthatóak a mélyebb összefüggések is.

Jégkorszakhoz vezethet még a Nap sugárzási tevékenységének gyengülése, va­lamint egy kozmikus porfelhön való áthaladás. Jelenleg mindkét utóbbi tapasztalható, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Föld nem a várt mértékben melegszik fel. Szeren­csére. A csillagászati ciklusok, melyek meghatározzák a földpálya alakját, a Föld forgás­tengelyének irányítottságát és dölésszögét, 23 ezertöl 100 ezer évig terjednek. A hatá­sok rendkívül lassan változnak csak, és akkor is a többi tényezövel kölcsönhatásban. Ezért rendkívüli módon szemet szúró az a körülmény, hogy a legutolsó jégkorszak körül­belül 20 év alatt véget ért. Akkor sem akárhogy!

Ha ez a folyamat a maga törvényszerüségei szerint zajlott volna le, minden külsö hirtelen változás nélkül, akkor  jó párezer évig eltartott volna (mint korábban mindig) a jégtakarók elolvadása, és akkor is olyan módon, hogy a Föld északi féltekéjén lévö jég­páncél nem azonos idöben húzódik össze a délivel. Söt. Olyan eset is elöfordult szép számmal, hogy az egyik féltekén jégkorszak volt, addig a másikon mintha semmi sem változott volna. A most tárgyalt esetben az a különös, hogy a hatalmasra terpeszkedö jégtakarók mindkét  féltekén egyszerre olvadtak el! S most ennek igazolására nézzük a mérési eredményeket tartalmazó ábrákat!

Idöben egybeesett a jég visszahúzódása az északi félgömbön (balra) és a déli fél­gömbön (középen). A diagramok, amelyek a hegyvidéki gleccserek és a jégmezök ki­ter­jedését ábrázolják kilométerben, egy-egy központi térséghez viszonyítva, egyértel­müen azt mutatják, hogy 14000 évvel ezelött a jég mindenhol gyorsan zsugorodni kez­dett. Az évszakok jellegének megváltozása nem okozhatta közvetlenül a jég visszahúzó­dását, mert az északi félgömbön melegebbek lettek ugyan a nyarak, a délin viszont ugyanan­nyival mérsékeltebbekké váltak (jobbra).

Vizsgálták a jégtakaró által lerakott törmelékkupacokat, és révén ezek szerves anyagokat is tartalmaznak, lehetöség volt radiokarbonos kormeghatározásokat is vé­gezni. Ezek azt mutatták, hogy a gleccserek mintegy 19.5-14 ezer évvel ezelött érték el legnagyobb kiterjedésüket a déli félgömbön is, vagyis akkor, amikor az északi féltekén is a legnagyobb mértékü volt az eljegesedés. Késöbb, amikor a jégtakaró elkezdett visszahúzódni, a hegyi gleccserek délen is hirtelen összehúzódtak, s méretük 13500 év­vel ezelött már csak töredéke volt a korábbi csúcsértéknek.

De ha megváltozott a nyári napsugárzás mennyisége Izland földrajzi szélességén, hogyan válthatta ez ki Új-Zélandon vagy a déli Andokban a gleccserek növekedését vagy visszahúzódását? A tudósok két elméletet dolgoztak ki erre az összecsatolódásra, azon­ban a tüzetes próbák után egyik sem állta meg a helyét. Helyi jelenségek magyarázatát adják legfeljebb. Próbálták bizonyos mélytengeri óceáni áramlások megváltozásával is magyarázni a jelenséget. Még talán ez a próbálkozás bizonyult a legsikeresebbnek, ez  sem adott magyarázatot azonban az események rendkívül gyors lefolyására.

A már említett mérések mellett továbbiak és végezhetök. A jégnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy parányi légbuborékok, zárványok formájában képes megörizni az adott kor légkörének összetételét. A légköri széndioxid mennyisége csak mintegy két­harmada volt a jégkorszakok közötti szintnek, viszont igen nagy mennyiségü por lebe­gett atmoszféránkban - ez a jégkorszakok normális kíséröjelensége. Érdemes megnézni ezen tényezök alakulását!

Az utolsó jégkorszak végén az ábrán összefoglalt, világméretü változások követ­keztek be, melyek azonos idöben, mintegy 14 000 évvel ezelött kezdödtek, bár késöbb különbözö sebességgel folytatódtak. Az Atlanti-óceán cirkulációs rendszere a jégkor­szaki müködési módról hirtelen átváltott interglaciális müködési módra, amiben rövid vis­szaesést képvisel a Dryas-kori lehülés. Ezt a hirtelen lehülést, és különösen csak egy bi­zonyos területre való korlátozódását meglehetösen nehéz megmagyarázni. Pláne, ha fi­gyelembe vesszük a mértékét! Az Atlanti-óceán északi térsége ugyanis 20-30 fokkal hült környezete alá, aztán ez az állapot több ezer éven át fenn is maradt. Ezt a folyamatot sikerült számítógépes éghajlatkutatások során reprodukálni is.

A fiatalabb Dryas periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követö felmelegedés kezdete után, úgy 11000 évvel ezelött, hirtelen újabb lehülés kezdödött. A hö­mérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékein volt a legerösebb, és valószínüleg az Atlanti-óceán részén kialakuló nagykiterjedésü jégtakaró váltotta ki. A térképen az Or­szágos (USA) Légkörkutató Központ modellje által számított hömérsékletváltozások vannak feltüntetve. A szimuláció azt az eredményt adta, hogy az óceán a 45. szélességi körig befagyott. Talán ennek a jégsapkának a maradványait örzi mind a mai napig Grönland, a Zöld Föld mely ugye meglehetösen régen volt zöld. A hajósok mégis emlé­keznek rá, mint ahogy sok minden másra is.

A jégkorszak hirtelen véget érésével gyökeresen átrendezödött Földünk arculata is. Az is elképzelhetö, a legújabb feltételezések szerint, hogy a jég nagy tömegeinek elolva­dása miatt bekövetkezö tömegeloszlás-megváltozás még Földünk forgástengelyének helyzetét is megváltoztathatta. Erre, mármint hogy a jég milyen rettenetes nyomással ren­delkezik, jó példa Antarktisz, melyet 700 m-rel nyom le hatalmas súlyával, valamint a mai napig emelkedö Nyugat-Európa, mely ettöl a tehertöl már megszabadult, s a folya­matok ez­redévekkel késöbb is tartanak.

De ha hirtelen el is olvasztanánk bolygónk legnagyobb jégkészletét, az antarktiszi jégpajzsot, az sem járna olyan hatalmas változásokkal, melyek a Földön úgy 14000 év­vel ezelött végbementek. A tengerszint megemelkedne ugyan mintegy 70 méterrel, a tek­tonikai és egyéb változások, legalább is olyan mérték­ben, mint az említett korszak­ban, bizonyára nem következnének be. Nézzünk ezek közül is néhányat!

Megnyílt a szoros Gibraltárnál. Korábban a Földközi-tenger beltenger volt, s az egyébként is jóval alacsonyabb világóceáni szintnél további 100 méterrel hömpölyögtek mélyebben hullámai. Erre bizonyíték a jelenlegi partvonaltól sok-sok kilométeres távol­ságra benyúló folyóvölgyek nyomai, a tengerszint alatti városromok, valamint azok a barlangok, melyeknek bejárata messze a jelenlegi vízszint alatt van, viszont csodálato­san szép  bar­langrajzokat rejtenek. Ez idö tájt keletkezett a Niagara-vízesés. Vajon mi­lyen gigászi erök müködhettek, hogy egy félmagyarországnyi tó hirtelen lezuhant majd 50 m-rel? A Nia­gara korát könnyü megállapítani. A tudósok megmérték a peremközetek ko­pásának mértékét, majd megnézték az eredeti határvonalat, aztán egyszerüen elosz­tották a lekopta­tott távolságot a kopás mértékével. így azt is ki tudták számolni, hogy vajon hány ezred­évig csodálhatják még meg utódaink ezt a csodálatos természeti kép­zödményt.

A katasztrófa körüli idöszakban kezdett felgyürödni az Andok és a Cordillerák. Erre több bizonyíték is van, mindenekelött a 3-4000 méteres magasságban található inka ki­kötövárosok, melyek kifejezetten tengeri kikötök voltak, a környezetükben fellelhetö ré­gészeti leletek ezt alátámasztják. A Titicaca-tó is igazolást jelenthet, vize mind a mai na­pig sós, holott kilométerekkel a tengerszint felett fekszik és bö édesvizü folyók táplálják.

Hatalmas, tenger alá süllyedt erdök is találhatók a világon szinte mindenfele. A Bermuda-szigeteknél, méghozzá a Nagy Bermudánál, bukkantak egy egész cédruser­döre. A radiokarbon mérések azt az eredményt adják, hogy ez az erdö mintegy 11000 évvel ezelött hirtelen merült a víz alá. De találhatók még ugyanebben az idöszakban el­merült különbözö fajtákat tartalmazó erdök Írország, s Németország partjainál is.

Ilyen méretü változások nem hagyhatták érintetlenül az állatvilágot sem. A már ko­rábban emlegetett porszint is igen magas volt, a jégkorszakok közötti szintnek a hús­zszorosa, és már eleve ez a körülmény is nyilván érzékenyen érintette öket. Ezt az ér­téket az antarktiszi jégbe fagyott minták tanúsítják. Itt is a már jól megszokott szén 14-es izotópjára alapozott vizsgálatokat végezték. Ezen vizsgálati értékek adatait vélemé­nyem szerint majd korrigálni kell, ugyanis nagyarányú sugárzás is érte bolygónkat, ez a sugármennyiség pedig odavezetett, hogy a radiokarbonos mérések eredményei téve­sek. Eh­hez persze ismerni kellene a megnövekedett sugárzás mértékét és mennyisé­gét.

A megnövekedett sugárzásra szintén régészeti leletek adnak igazolást. Több olyan leletet találtak - különös módon ezek nagy részét a Földközi-tenger szigetein fellelhetö bar­langokban - melyek sugárterhelés miatt kialakult jellegzetes csontelváltozásokat mu­tat­nak. Az állatcsontok mellett embermaradvá­nyokat is napvilágra hoztak, föleg a szar­díniai sziget barlangjaiból. Ez emberi csontleletekben az is különös, hogy bár különbözö életkorú csontokat rejtett a barlang, értem ezalatt azt, hogy gyermek és  felnött csontok egyaránt elökerültek, mégis a sugárzás miatti csontelváltozások egyenlö mértékünek tüntek, vagyis valamilyen nagyjából egyenlö ideig lehettek kitéve e káros hatásnak halá­luk elött.

Igen sok állatfaj pusztult ki ebben a periódusban. 15000 évvel ezelött még nagy­testü emlösállatok, mamutok, kardfogú tigrisek, östevék, öslovak, óriáslajhárok, óriás­medvék, stb. - népiesítették be Észak-Amerikát. Mindössze ezer évvel késöbb már nyomuk sem volt ezeknek az óriásoknak. Az öslénytankutatók máig sem fejtették meg, hogy mi lehetett az oka e nagytestü állatok maradéktalan kipusztulásának. Egyesek az éghajlati viszonyok kedvezötlen megváltozásával, mások az életközösséget felborító katasztrófával, például kontinentális következményekkel járó vulkáni tevékenységgel, magyarázzák az ösállatok kihalá­sát.

Napjainkban egy új elméleten vitatkoznak a világ paleontológusai. Paul S. Martin professzor, az Arizona egyetem tanára, szerint az ember okozta Észak-Amerika ösfaunájának kipusztulását, mert - mint állítja - a legkevésbé sem lehet véletlen, hogy az amerikai kontinens északi részének nagytestü emlösei a történelem elötti kornak abban a szakaszában tüntek el, amikor az ember megjelent Észak-Amerikában. Természete­sen a professzor úr ezt évekkel ezelött gondolta így, s nem vette figyelembe - sajnálatos módon -, hogy az elsö amerikainak tartott (hosszú ideig annak tartott) folsomi lelet is ma­ximum 12 000 éves, tehát jó kétezer év hiányzik. De ez a körülmény itt és most nem is annyira lényeges.

Képes lehetett-e a primitív kopjákkal, lándzsákkal, íjjal és nyíllal vadászó ember arra, hogy viszonylag gyorsan kiirtsa a veszedelmes, nagytestü emlösök sokaságát? Elméletének kidolgozásához Martin professzor a számítógépes szakemberek, s a bio­lógiai statisztikával foglalkozó kollégái segítségét vette igénybe. A számítógépre olyan programot készítettek, amely matematikailag modellezte a 15 ezer évvel ezelötti Észak-Amerika emberi és állati populációját. Az általánosan elterjedt vélemény szerint ebben az idöben keltek át az elsö telepesek Ázsiából Észak-Amerikába azon a földnyel­ven, amely a mai Bering-szoros helyén még összekötötte a két kontinenst. Hogy men­nyien lehettek az elsö amerikaiak? Martin professzor szerint nem voltak többen száznál, ám miután megérkeztek a kellemes éghajlatú észak-amerikai élettérbe, e kedvezö élet­viszo­nyok közepette oly gyorsan kezdtek el szaporodni, hogy népességük viharos növe­ke­dése fe­lért egy korabeli demográfiai robbanással. Népességnövekedési rátájuk évi 2,4%-os le­hetett, ennek az ütemnek köszönhetöen 293 év alatt az elsö száz átkelö utódainak száma már elérhette a 300 ezret. (Természetesen ennek az elméletnek nagy­ban ellent­mond a vércsoporteloszlási világtérkép, melyen egyértelmüen látszik, hogy Ázsiából be­vándoroltak csak New York vonaláig jutot­tak, s akkor is csak a lakosság elenyészö ré­szét, 0-5%-át alkották. Ha pedig már voltak ott korábban emberek, márpe­dig voltak, miért éppen ezalatt  az ezer év alatt irtották volna ki az összes nagytestü álla­tot, ha ko­rábban olyan jól megfértek velük. Eszközeik minösége sem változott meg.)

Az állatpopuláció meghatározásánál a kutatók az analógia módszerét használták: a mai Kelet-Afrika faunájának létszámértékéböl indultak ki. A 15000 évvel ezelötti Észak-Amerika állatsürüségét a matematikai modellben azonosnak vették azzal a populációsü­rüséggel, amely ma Tanzánia nagy nemzeti parkjában, a Szerengeti Termé­szetvédelmi Terü­leten található. Eszerint az ösi Észak-Amerikában a nagytestü állatfajok együttes létszáma több mint 100 millió példány lehetett! Az óriási aránykülönbségre Martin pro­fes­szor azzal a magyarázattal állt elö, hogy a hatalmas és rettenetes amerikai raga­do­zók nem ismerték az embert, evolúciós alkalmazkodásuk pedig annyira lassú volt, hogy erre nem is maradt már idejük, hagyták magukat szép nyugodtan lemészá­rolni. Vala­mennyien. Az abszolút ártalmatlan óriáslajhár is.

Ez az elmélet ma is széleskörüen elfogadott, azért is ismertettem ennyire részletesen. A tudomány minden elképzelhetö magyarázattal elöáll olykor, csak az igazság nyomasztó súlyát ne kelljen elviselni. Természetesen nemcsak Amerika északi részén pusztultak ki állatok - ráadásul nem is csak a nagytestüek -, hanem az egész világon. Olyan szigete­ken is, ahol ember sohasem élt, és ma sem él! Az ilyesféle ellenvetéseket az elmélet védelmezöi természetesen figyelmen kívül hagyják. Hasonlóan azt is, hogy ha az ember irtotta volna ki ezen állatokat, akkor csontjaik bizonyára szétszórtan heverész­nének em­beri települések közelében, ennek azonban éppen az ellenkezöje tapasztalható. Szibériában, de a világ más részein is, hatalmas mamutcsordákat találtak jégbe fagyva, s a jég olyan jól megörizte testüket, hogy egy moszkvai kongresszuson mamutpecse­nyét szolgáltak fel, illetve a mamuttetemekböl kinyert és még feléleszthetö sejtekböl próbálnak újra élö mamutot teremteni elefántanya felhasználásával.

Ezen állattetemek arról tanúskodnak, hogy az állatok békésen legelésztek amikor hirtelen rájuk tört a halál. Né­melyikük szájában tökéletesen épségben megtalálható az a virág, amit éppen rágicsált életének utolsó pillanatában. Más helyeken olyan állattemetök vannak, ahol a legkülönbözöbb állatok lelhetök fel együtt, olyanok is, melyek egymásnak halálos el­lenségei voltak. Ezen állattemetök feltérképezése során egyértelmüvé vált, hogy az álla­tok menekültek valami elöl, és e menekülés közbenü érte öket a halál. A fu­tásukban egyáltalán nem érdekelte öket, hogy barát vagy  ellenség fut-e mellettük, egy­szerüen csak minél távolabb akartak kerülni valamitöl. Megint más helyeken, föleg az örökké fa­gyott vidékeken, az állatok teteme úgy, olyan módon maradt meg, ahogy ép­pen a katasztrófa pillana­tában voltak. Aki látta Pomeii gipsszel kiöntött alakjait, vagy ezek fényképét, annak na­gyon ismerös lehet ez a kép.

A másik gyors kipusztulási okként a klímaváltozást szokták emlegetni, melyhez aztán a különbözö állatfajok nem voltak képesek alkalmazkodni. Ennek az elméletnek ugyanaz a szépséghibája, mint az elözöeknek, ugyanis a hatalmas mamuttemetökben jó néhány állat tele gyomorral és friss füvel a szájában pusztult el. Nem volt idejük az éhen­halásra. Sem. Másik idevonatkozó érv a Kínában igen fejlett az elefáncsontmüvesség. Az elefántcsont csak friss állapotban jól megmunkálható. Kínába nem élnek elefántok, és korábban, amikor nem tudtak friss elefántagyarakat becsem­pészni, akkor is virágzott ezen müvészet. Nemrégen derült ki, hogy a kínaiak által megmunkált elefántcsontok tu­lajdonképpen mamut csontok, melyeket a Himalájából szereznek megfagyott állapotban lévö mamutcsordákból. Akkora mennyiségü állatte­tem van ott, hogy jó néhány ezer év óta kiszolgálja a kínai "elefántcsontfaragók" igényeit.

Természetesen Amerikában nagyon sokan nem értenek egyet Martin professzor elméletével, többek között az ismert mexikói tudós, Garcia Pioca sem, aki ásatásokat végzett a Kordillerák 3700 méteres magasságaiban, s a vastag jégtakaró alatt két kunyhó maradványát tárta fel. A kunyhókat körülvevö állatnyomok, föleg kis rákocskák, valamint a tengeri tevékenység egyéb nyomai azt beszélik el számunkra, hogy ezek a házak  valamikor a tengerpartján állottak. A radiokarbon mérések szerint ez nem lehe­tett 10 000 évnél sokkal régebben. A hegység tehát meglehetösen fiatal, s meglehetösen gyorsan tornászta fel magát ekkora magasságba.

A másik egyet nem értö a kiemelkedö amerikai tudós William Frank Libby, aki egyébként Nobel-díjas is. Ő nagy híve a radiokarbon vizsgálatoknak, s a mérések ered­ményeit úgy magyarázza, hogy körülbelül 11 400 évvel ezelött az ember nyomai hírtelen eltünnek Amerikában - a rendelkezésre álló leletek mintha arról tanúskodnának, hogy éppen ekkor történt valami szakadás az emberi élet folyamatosságában. Ezt a jelensé­get - Libby szerint- nehéz lenne megmagyarázni a jégkorszak puszta végetérésével. Az újabbkori ember nyomai a Skandináv-félszigeten és Angliában szintén  körülbelül 11400 évesek, ami természetesen Európa többi részéröl nem mondható el.

Például az ösember egyik legérdekesebb településének, a közép-franciaországi Lascaux-barlangnak a rajzai jóval korábban, mintegy 15000 évvel ezelött keletkez­tek. Meglepö, hogy az életnek ez a szünete mennyire általánosan fordul elö, és mennyire egyidejü. Megfigyelhetö az amerikai kontinensen éppúgy, mint Európában vagy Közép-Ázsiában. Az alábbi grafikont Libby készítette, s az észak-amerikai állapotokat tükrözi.

Híres a Kurdisztán hegyeiben fellelhetö Sander-barlang, ahol a kultúrrétegek szinte megszakítás nélkül tükrözik az emberi történelem 100 000 éves krónikáját. A rétegek egymásra épülnek, az egyik korszak a másikat váltja - míg a Kr.e.-i 10000-ik évben be nem következik az élet hírtelen megszakadása. Az ember nyomai hirtelen tünnek el. úgy tünik, mintha a barlang és környéke ekkor teljesen elnéptelenedett volna. A kultúrréte­gek helyett más fajta nyomok jelennek meg: például  víz porlasztotta üreges közet, ami arról tanúskodik, hogy a barlangot, mely most a tengerszint felett 750 méter­rel fekszik - akkoriban víz öntötte el. A barlangban olyan szikladarabok is találhatók, me­lyeket a kör­nyéket megrázó heves földrengés rázott ki a mennyezetböl. Csupán öt évez­red­del a megszakítás után kezd újból növekedni a kultúrréteg, elöször lassan, majd egyre inten­zívebben.

Az új-mexikói Sandia-barlangban is hasonló rétegzödés figyelhetö meg, s szintén aránylag nagy tengerszint feletti magasságban, bár ott a legalsó kultúrréteg, ahol embe­rek által készített eszközök is találhatók, csak mintegy 20 000 éves.

Eddig csak a szárazföldi élölényekkel foglalkoztunk, nézzünk kicsit szét a tengere­ken is! Cesare Emiliani (Harold C. Urey kutatócsoport, Chicagói Egyetem) a klímaválto­zásokat kutatta, és így fordult a figyelme a tengerfenéken élö, likacsoshéjúak rendjébe tartozó foraminiferák felé. Ezeknek az egysejtü állatoknak kalcium-karbonátból álló háza van. Amikor e lények elpusztulnak, lesüllyednek a tenger fenekére, s az ott képzödö üle­déket gyarapítják. A héjukat alkotó mész megörzi annak a tengervíznek bi­zonyos tulaj­donságait, amelyben éltek. Nevezetesen: az oxigén 18-as tömegszámú ne­héz és az oxi­gén 16-os tömegszámú közönséges izotópjának az arányát, mely ugyan akkora a mészhéjban, mint a tengervízben.

De azt is tudjuk, hogy az oxigénizotópok tengervízbeli aránya szorosan megfelel egy másik aránynak: azt jelzi, hogy a Föld vízkészletének hányadrésze van megkötve gleccserekben és a jégmezökben. A nehezebb izotópot tartalmazó vízmolekulák egy pi­civel könnyebben csapódnak ki és hullanak le a felszínre csapadék formájában, mint a könnyebb izotópot tartalmazók. Ezért a meleg óceánokból elpárolgó és a származási helyéröl eltávolodó vízpárából  18-as tömegszámú oxigén izotóp a könnyebb izotópnál nagyobb valószínüséggel tér vissza a tengerbe. Abban a vízben, ami végül hótakaró formá­jában a jégmezöre hull, vagy a hegyi gleccserekre jut, viszonylag  kevés oxigén-18 található. Az oxigén-18-ban szegény jég képzödése során az óceánokban feldúsul a ne­hezebb oxigén izotóp. Minél nagyobb kiterjedésü a jégmezö, annál nagyobb az oxigén-18 koncentrációja a tengervízben, következésképpen az üledékben is.

A tengerfenék üledékéböl vett fúrómagminták elemzése alapján Emiliani megállapí­totta, hogy a szóban forgó izotópok hányadosa nagyjából a Milenkovics által leirt ciklu­sokkal összhangban növekedett és csökkent. E mérések azt is igazolni  látszanak, hogy a legutóbbi jégkorszak nagyon gyorsan - ezen adatok szerint kevesebb, mint ötven év - ért véget. A tengeri üledék mennyisége - ezen belül is a foraminiferák váza - másra is enged következ­tetni, nevezetesen arra, hogy e mészvázas lények létszáma erösen le­csökkent a Dryas periódusban az Atlanti-óceán északi térségeiben. Ez a körülmény is igazolja a számítógépes modellkísérletekkel már kiderített atlanti-óceáni jégsapka megjelenését.

Eddig - kissé méltánytalanul - Afrikáról alig esett szó. Pedig ezen a kontinensen is hatalmas méretü változások zajlottak: ekkortájt született meg Földünk legnagyobb siva­tagja, a Szahara.

A földtörténészek és a régészek jó ideje tudják, hogy mintegy 9000 esztendövel ezelött a Szahara középsö területein még meglehetösen csapadékos volt az éghaj­lat. Azok a törzsek, melyek ezt a ma jóformán élettelen sivatagot lakják, halászatból él­tek, dúskáltak azoknak a folyóknak és tavaknak a gazdag állatvilágában, amelyek idöközben mind kiszáradtak, eltüntek. A monszunesözések, amelyek korunkban már csak nagy rit­kán - kivételes idöjárási jelenségként - érintik Afrika nyugati partvidékét, 9000 évvel ez­elött rendszeresen öntözték a fekete kontinens belsejé­nek buja növényzetü vidékeit is. Arra, hogy volt valaha is ilyen kedvezö éghajlat a Szaharában, ma már csak egyes tör­zsek szájhagyományaiban fennmaradt le­gendák vannak.

Az elmúlt években amerikai kutatók sokoldalú elemzéssel kísérelték meg felderí­teni azokat az okokat, amelyek a messzi múltban a Szahara éghajlatának gyökeres megvál­tozásához vezettek. Vizsgálataik annak a következtetésnek a megfontolására késztették öket, hogy a szaharai monszunok eltünését a Föld napkörüli keringésének a megválto­zása okozta, azoknak a pályaértékeknek a módosulása, amelyeknek bizonyí­tott függvé­nye a napsugárzás erösségének alaku­lása bolygónk atmoszférájában, illetve a Föld felszínén.

Korábban már volt szó a különbözö jégkorszak-okozó tényezökröl, így nem ismét­lem meg ezeket. Az amerikai tudósok szerint a Szahara kialakulása arra az okra vezet­hetö vissza, hogy míg jelenleg a Föld akkor jár napközelben amikor az északi fél­tekén tél van, addig 9000 évvel ezelött ez szinte pontosan fordítva volt. Ilyen módon hét száza­lékkal kevesebb napsugárzás érte a Földet a téli hónapokban, s ahogy ez az arány megváltozott, úgy vált a dúsan zöldellö öserdös-szavannás terület sivataggá. Ennek az elméletnek is van néhány szépséghibája, de mindenekelött a legfontosabb: a Szahara 23000 évvel ezelött, amikor szinte pontosan azonosak voltak a csillagászati körülmé­nyek, mint manapság, akkor nem vált sivataggá. Hát nem furcsa? Azt már csak mellé­kesen jegyzem meg, hogy a katasztrófa körüli idöszakban az egész Föld klímája meg­változott, és ennek csak egy kiragadott része a Szahara.

Az állatkipusztulásokkal kapcsolatban már esett szó hirtelen változásokról, s még esik eztán is. A Szaharát egykor ha­talmas folyóvölgyek hálózták be keresztül-kasul. Olyan óriási és bövizü folyók, melyek mellett a Nílus szinte csak patakocskává szelídül. A Columbia ürrepülögép rakodóterében felvitt SIR radartérképezö berendezés, mely radarsugarai révén mintegy "belátott" a siva­tag homokja alá, 60 km széles, s többezer kilométer hosszú folyóvölgyeket fedezett fel, alig 20-30 méterrel a sivatag homokja alatt. Sok-sok  város romjaira is bukkant, és talán ezek között szerepel több legendás, elve­szettnek hitt település is. Mindenesetre a kuta­tásokat feltétlenül folytatni kellene. Ezek a folyók, ha jócskán megszelídülve is, mint ta­lajvízáramlások a mai napig léteznek, és ép­pen e radarmérések következményeként, hamarosan kísérleteket tesznek majd arra vonatkozóan, hogy vízkészletüket hasznosít­sák.

A Szahara tehát elsivatagosodott. Szibéria viszont lehült - és lehetne még további pél­dákat sorolni. Nem szabad azonban minket, az emberiséget érintö változásokról sem megfeledkezni! A legutolsó jégkorszak végetérésével eltünt az élet színpadáról a Nean­dervölgyi ösember is. (Már amennyiben valóban eltünt, s nem maradt fenn jetiként a kü­lönbözö magashegységekben.) Ez az emberfaj noha nem közvetlen ösünk, szép kar­riert futott be, jó néhány tízezer évet átfogóan leleteik tucatjai kerültek elö. Koponyatérfo­gata noha jóval nagyobb volt mint a mienk, tagolt beszédre képtelen volt - legalábbis a jelen­legi ismereteink szerint -, s még valamire, a képi elvonatkoztatásra. Lehet, hogy a vég­zetét a hideghez való túlságos alkalmazkodása okozta, de lehet, hogy más. Ki tudja?

Észak-Amerika öslakosságának és ösállatvilágának eltünése után, valamint a Sza­hara születése körüli idöszak megvizsgálását követöen nézzük most meg, hogyan ala­kult magá­nak az emberiségnek a létszáma!

A kutatók az Antarktisz jégpajzsában megtalálták azt az idöszakot, mely a jégkor­szak végét jelezte. Szó esett már arról is, hogy en­nek a  pornak a mennyisége a szoká­sosnak húszszorosa volt. A kutatók azt is megpróbálták kideríteni, vajon ez a megnövekedett por a helyi vulkánok tevékenységének köszönhetö, vagy netán nagyobb távolsá­gokról hordta ide a szél. A kezdeti radiokarbon mérések 8-12 ezer évvel ezelötti keletke­zésre utaltak. Ekkora idötávlatban már ennyire bizonytalanná válik a szénizotópokra ala­pozott kormeghatározás. A tudósok megpróbálták leszükíteni különbözö módszerekkel az ilyen módon kapott  idötartamot, s megkísérelték pontosab­ban meghatározni egy esetleges katasztrófa idöpontját.

A Novoszibirszkben élö tudós, V.G. Kuklin a tanulási folyamat információs oldalának tanulmányozásakor szembetalálkozott az ismeretek felhalmozódásának törvényszerüségeivel. Ezeknek a törvényszerüségeknek a lényege abban áll, hogy a bo­nyolult önszabá­lyozó rendszerek a müvelet mind egyetemesebb programjának megvalósítása érdeké­ben az ismeretek felhalmozódásának mértékében átalakítják ma­gát a programot. Nem kaotikusan, hanem szigorúan meghatározott ritmusban változtat­ják az információ felhal­mozódásában az emelkedés és a csökkenés periódusát. Az emel­ke­dés periódusai jel­lemözek a kapott információkkal végzett müveletek pillanataira, a csökkenés periódusai pedig - a régi, kimerült programok felszámolásának, valamint az új, jóval egyetemeseb­bek felépítésének az idöszakára.

Ha feltételezzük, hogy ez a törvényszerüség általános érvényü, s bármely bonyolult önszabályozó rendszerre érvényes, akkor az elmúlt két évezred demográfiai adatait fi­gyelembe véve felrajzolható e törvényszerüségek alapján a  múlt demográfiai görbéje. Ezzel a módszerrel olyan eredményre jutunk, mely meglehetösen közel áll a demográfusok számításaihoz. (A Föld lakóinak a száma évezredekig 250 millióra tehetö, míg a demográfusok adatai szerint ugyanez a szám 150-200 millió között mozog.)

Továbbhaladva a múltba, a demográfiai görbe - némi ingadozással - a 8800-8600-as évek határáig csökken, s a Föld népességét körülbelül nyolcmillióra teszi. A görbe né­hány évszázadon át szinte párhuzamos a kiindulással, késöbb mind gyorsabb ütemben növekedni kezd, mígnem a Kr.e. 11800-11600 között kiemelkedö csúcsot ér el  (körülbe­lül 500 millió ember).

Ha megvizsgáljuk ezt a görbét - nem a napjainktól a múltba, hanem úgy, ahogy az a valóságban történt, azaz a múltból a jelen felé haladva -, akkor azt mutatja, hogy a la­kos­ság lélekszáma a fordulatot jelentö pillanatig növekedett, majd a Kr.e. 11800-11600-as évek közötti idöszakban hirtelen csökkenni kezdett, s ez a folyamat közel két évszá­zadig tartott.

Számítógépes szakember (is) révén annyit szeretnék hozzáfüzni ezen kutatáshoz, hogy mindenfajta ilyen szimuláció elkeni a változások ütemének valódi sebességét. Va­gyis, az a bizonyos kétszáz év, amikor a lakosság száma nagymértékben csökkenni kezdett, lehetett egészen rövid periódus is.

Maradjunk még a Föld népességénél egy idöre, és nézzük meg azon kiindulási adatokat, melyeket a novoszibirszki tudós is felhasznált. A lakosság eloszlásában hatalmas eltérés mutatkozik Ázsia és a többi kontinens viszonylatában - az elöbbi javára - je­len­leg is, ám ha kétezer évvel visszapörgetjük az idö kerekét ezek az eltérések és arányta­lanságok még jelentösebbekké válnak. Az akkori Amerikának mindössze tízmillió lakosa volt, 26 millió Afrikának, 30 millió Európának és 133 millió Ázsiának! (Ausztráliáról nem állnak rendelkezésemre adatok.) Ezeket a kiugró eltéréseket nem  lehet kedvezöbb vagy kedvezötlenebb éghajlattal magyarázni, s az Európán végigsöprö pestisjárványok­kal sem, hiszen ilyen járványok, vagy hasonlóak, a Föld más pontjain is a maguk tör­vényszerü rendje szerint fel-felütötték a fejüket. Valami iszonyatosan nagy dolognak kel­lett történnie a Föld másik részén, hogy még kétezer évvel ezelött is a Föld összla­kos­ságának háromnegyede Ázsiában éljen, feltételezve a korábbi egyenletes elterje­dést, amire a régészeti leletek utalnak. A nyomok tehát a népességeloszlási adatokat figyelembe véve is az Atlanti-óceán medencéjére terelik a figyelmet, ezért célszerü most már tüzetesebben körülnézni ott is.

Az óceán aljzatát több expedíció vizsgálta, ezek közül talán legismertebb a francia, melynek tudósai az óceán mélyéröl olyan lávaszerü bazaltos közeteket hoztak a felszínre melyek egyértelmüen a szabadlevegön szilárdultak meg, s korukat a jelenleg is tárgyalt 10-14000 évvel ezelötti periódusba teszik. A minták származási helye több, mint 3000 méterre volt a felszíntöl. Most azonban a Szovjet Tudományos Akadémia kutatásait sze­retném részletesebben ismertetni. A tudósok az Atlanti-óceán üledékrétegeit tanulmá­nyozták.

Ami az Atlanti-óceán medrének üledékrétegeit illeti, e lerakódások összetevöi közül a talajképzö, a szárazföldieket alkotó ásványok mennyiségének-arányának alakulása a legbeszédesebb adatszolgáltató, azoknak az ásványoknak a viszonylagos elöfordulása a tengermederben, amelyek a kontinensek folyóinak hordalékaként kerülnek az óceánba, illetve a partokról oldódnak a vízbe. Elemezve a különbözö ásványok lerakódási eloszlá­sának térképeit, a kutatás viszonylag eredményesen következtethet az óceán medencé­jé­nek geológiai fejlödésére is. Ez a munka persze korántsem egyszerü. A tengerfenék iszapjának anyaga rendkívül változatos összetételü, s különösen szórtan vannak benne a kutatás számára a legérdekesebb ásványok. Nem meglepö tehát, hogy az elsö tenger­kutató expedíció, a Challenger-út (1872-1876) lebonyolítása óta eltelt több mint száz esztendö alatt a tudományos beszámolókban váltig ritkák az említések a nehézásvá­nyokról. Az ismeretek ezen foghíjait csak úgy lehet beépíteni, ha a kutatás na­gyobb mennyiségü, néhány gramm helyett több kilog­rammnyi nehézásvány-mintasoro­zathoz jut. E célból végeztek a szovjet hajók mintegy másfél évtizedig tartó kutatássoro­zatot.

A mélytengeri üledékekböl származó talajképzö vegyületek szóródásmintáiból kide­rült, hogy azok az atlanti közetminták, amelyeket egyazon szélességi körön gyüjtöttek az expedíciók, hasonlóak egymás­hoz, lényegesen különböznek azonban azoktól a min­táktól, amelyeket ugyanilyen üledékböl gyüjtöttek az Atlanti-óceán más szélességein. Az óceánmélyi ásványi vegyületek képzödésének alapvetö "anyagellátói" a szárazföldi ké­regközetek. Ilyen tápláló tartományoknak kell tekinteni nemcsak az Atlanti-óceán partjá­nak vízmenti sávjait, hanem a kontinenseknek a part menti szakaszokkal érintkezö bel­söbb sávjait is, azokat a területeket, ahonnan a folyók óriási mennyiségü finomszem­csés anyagot mosnak a tengerbe. Az Atlanti-óceán középsö részén állandó a szárazföldröl érkezö ásványi oldatok keveredése és elegyedése.

Az Atlanti-óceán mai üledékeiben felhalmozódó ásványi vegyületek  arányának ugyanazon a széles­ségen tapasztalható hasonlósága arra vall, hogy kéregközeteinek átlagos összetételében Észak-Amerika  Eurázsiához hasonló, Dél-Amerika pedig Afriká­hoz. Ez a jellegze­tesség is azt a nézetet támasztja alá, hogy a messzi múltban Észak-Amerika és Eurázsia, illetve Dél-Amerika és Afrika egy-egy egészet alkotott. Megfej­tésre vár azonban továbbra is az a talány, hogy miként váltak szét e nagy egészek, s hová lett a közülük hiányzó földdarab?

Erre a kérdésre a kisebb óceáni mélysé­gekben képzödött üledékrétegek tüzetes vizsgálata adhat választ. Azoknak az üledékeknek az összetétele, amelyek föként a partközeli hordalékokból képzödtek. A sekély tengerszakaszokon végzett vizsgálatok eredményei azt bizonyítják, hogy az Atlanti-óceán szemközti partjai mentén a kontinentá­lis padozaton létrejött ásványi üledékek összetétele sokkal inkább hasonló, mint a mély­tengeri lerakódásoké. Az Atlanti-óceán nyugati és keleti partjai mentén tapasztalható rendkívüli ásványtani hasonlóság beszédesen vall arról, hogy ezek az óriási kontinensek a messzi múltban milyen vonalak mentén szakadtak el egymástól.

Ezek az ásványok nem csak a földkéreg vízszintes, a kontinensek elszakadását eredményezö mozgásaitól, hanem a mélybeli zónákban végbement folyamatairól is felvi­lágosítást adnak, az Atlanti-óceán térségében. Egyes szovjet kutatóhajók a nyugat-eu­rópaival határos óceáni medencében, közel a nagy Faraday-töréshez, szárazföldi kavi­csokat hoztak fel  négyezer méteres mélységböl. Ebböl a geológusok arra következtet­nek, hogy ezek a szárazföldi kavicsok a jégkorszak idején, a jégtáblákkal kerültek az Atlanti-óceánnak ebbe a távoli körzetébe. (Itt jegyzem meg aggályomat erre az elképze­lésre, miszerint a sodródó jégtáblák az óceán más részeibe mért nem szállítottak szá­raz­földi  kavicskészleteket?) A jégkorszak utáni idöben - mintegy tízezer esztendeje - az At­lanti-óceán mélyének ebben a körzetében 30-50 centiméter vastag üledékréteg kép­zödött. Nagyon érdekes, hogy a Faraday-törés közeléböl származó üledékmintákban a kutatók gránitgreisz darabokat is találtak. Afanaszjev akadémikus véleménye szerint ezek a gránitgreisz darabok a közép-atlanti hátságból származnak. Az ö feltevésének is - amint a jégkorszakkal kapcsolatos elképzelésének is - gyengéje azonban, hogy a kö­zép-atlanti hátság nagyon messze van attól a helytöl, ahol a kutatófúrások a kavicsokat 1977-ben a felszínre hozták.

A rejtélyt - úgy tünik - hosszú idö elteltével végre sikerült megoldani. Miután végez­tek a tengermélyi üledékek legfelsö rétegeiböl származó minták vizsgálatával, a kutató­hajók mélyebb fúrásokat is végeztek ugyanazon a területen. A tengerfenék mélyebb ré­tegeiböl kiemelt - 270 centiméter hosszú - fúrómag rétegzödése elárulta, hogy az Atlanti-óceán e tartományában az üledék felsö rétegeire a szarufény túlsúlya (40%), illetve az augit (20%) és a fémércek azonos aránya a jellemzö. A fúrómag utolsó szakaszán azonban feltünöen megnött a fémércek hányada (19 százalékról 62 százalékra) és a cir­kónium (egy százalékról kilenc százalékra) aránya is. Márpedig ez az üledékösszetétel jellegze­tesen self-szerkezet, amely a kontinentális talapzatok perdöntö sajátossága! Ilyen üledék csak valamely földrész sekélytenger-övezetében alakulhat ki!

A vizsgált Atlanti-óceáni mederkörzetben közel, s távol sincs egyetlen számottevö tengermélyi kiemelkedés  sem. A meder fölött az egész területen több mint háromezer méteres a víztömeg vastagsága. Akinek van bátorsága hozzá - fejtette ki elképzelését I.I.Surko a geológiai-ásványtudományi kandidátus, a fúrásokat végzö expedició vezetöje -, megkockáztathatja a feltevést, hogy ebben a körzetben süllyedt el a hajdani Atlantisz, és ennek a legendás kontinensnek a selfjéböl származnak a fúrómagban felszínre hozott üledékrétegek.

Ha egy szovjet tudós ilyen bátran mer nyilatkozni, nincs más hátra, vegyük elö az Atlanti-óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, mely a Világatlaszban is megtalál­ható, és nézegessük végig az óceán mélyének földrajzi neveit. A kutatni vágyó olvasó jobb eredménnyel jár, ha sikerül megszereznie a National Geographicban megjelent ha­sonló térképet, de végül is nem létszükséglet.

Mindjárt két olyan elnevezést is találunk, melyek enyhén szólva is: gyanúsak.  Egyik a kettö közül a Nagy Meteor táblahegy. A Kanári-szigetektöl mintegy 1000 km-re nyu­gatra található, s mindjárt akad egy másik érdekesség is - a Világatlasz és a National Geographicban megjelölt mélységadat eltérö, az utóbbi, az újabb térkép negyven méter­rel a felszínhez közelebb adja meg a Nagy Meteor táblahegy legmagasabb pontját.  (Újra kiemelkedne az elsül­lyedt szárazföld?) A másik földrajzi név sokkal egyértelmübb: Atlantisz fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnek ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha Atlantiszt nem meteor pusztította el, akkor miféle ötlet sugallhatta a névadást,  mindjárt "nagy" meteorról beszélve? Szerettem volna e két földrajzi név eredetére, és névadójára bukkanni, de teljesen kudarcba fulladtak ilye­tén próbálkozásaim.

No de nézzük tovább a térképet, van rajta még érdekesség böven!

A Nagy Meteor táblahegytöl északra található  az Atlantisz fenékhegy, most fordul­junk el keletre, majd vegyük az irányzékot Portugália felé. Közvetlen az ibériai ország part­vonala mellett egy szabályos, kör alakú alakzat ötlik a szemünkbe. Hatalmas sáncfa­lakkal körülvett, 5179 méteres mélység. Aki már valaha is látott holdtérképet, s netán távcsövel is megszemlélte kísérönket, annak a számára ezen alakzat értelmezése nem lehet két­séges, bizony itt egy kráterrel állunk szemben. Igen ám, csakhogy a holdat vizsgáló tudósok a mai napig nem tudnak egyértelmü álláspontra helyezkedni az ügyben, hogy egy holdbeli krátert egy meteor becsapódása okozta-e vagy vulkáni tevékenység, a vulkánnak a felrobbanása. Furcsa mód ezen kráterröl sem lehet ezt egyértelmüen el­dön­teni, én egyfajta hibrid megoldást választottam: egy kis bolygóbecsapódás által kivál­tott fokozott vulkáni tevékenység miatti robbanást.

Több ilyen katasztrófát ismerünk a földtörténetböl amikor egy vulkán robbanása ve­zetett kultúrák megsemmisüléséhez, szököárakhoz, hamuesökhöz, hogy csak a legjel­lemzöbb tulajdonságokat ismertessem. Idöben legközelebb hozzánk a Krakatau vulkán múlt századi pusztulása áll, ennél jóval nagyobb katasztrófa volt mind méreteire, mind ki­hatásaira való tekintettel a Szantorin vulkán felrobbanása. Ez a tüzhányókatasztrófa gyö­keresen megváltoztatta a Földközi-tenger népeinek az eröviszonyát, és ezzel magát a történelmet is, gondoljunk csak a krétai-mükénéi civilizáció elbukására, vagy a zsidók egyiptomi fogságukból való megmenekülé­sükre! Még ennél is hatalmasabb pusztítást okozott egy malaysiai vulkánnak a felrobba­nása, de ez már az írott történelem elötti idökben történt, s inkább csak régészeti leletek vallanak a katasztrófa méreteire.

Furcsa mód a felsorolt katasztrófák tényét manapság nemigen vitatja senki. Akkor vajon miért az a hatalmas érzelmi töltés sokakban, hogy Atlantisznak még a létét is ta­gadják, holott pusztulása maga jóval nagyobb volt, az egész Föld bolygóra kiterjedt, és ennek megfelelöen erröl van a legtöbb régészeti, valamint írásos emlékünk, illetve fenn­maradt kulturális hagyományunk. Mért akarták és akarják valakik elfeledtetni velünk e büszke és nagyravágyó civilizáció puszta létezését is. Megannyi kérdés. Talán egyszer ezekre is választ kapunk.

5. A Katasztrófa

Most már elérkeztünk oda, hogy megkísérelhessük az események rekonstruálá­sát. A könyv elején  irodalmi eszközökkel próbáltam ezt megtenni, és ilyen módszerrel nyilván nem lehet annyira kihangsúlyozni a többesélyes lehetöségeket és a bizonytalan­ságokat, melyek persze azért maradnak böven. Természetesen lehetséges az eddig tár­gyalt dol­gokat véletlen egybeesésekkel is magyarázni, de azt hiszem a felsorolt külön­bözö tudo­mányterületek közel egybehangzó állításait nehéz lenne olyan globális véletlen­rendszerrel értelmezni, ami elmosná a tényeket. Ugyanis, az a kráter márpedig ott van.

A Portugália partjai mentén található, víz alatti, több mint ötezer méterbe nyúló krá­tert, két dolog is létrehozhatta. Egy tíz kilométeres átméröt is meghaladó kisbolygó be­csapódása, vagy pedig egy mére­te­iben minden elözöt és utóbbit meghaladó vulkáni rob­banás. A kisbolygóbecsapódás mellett több érv szól, figyelembe véve a fennmaradt kü­lönbözö nyelvi és kulturális emlékeket, de a vulkáni müködés felerösödése is ugyanezen a forrásokban említésre kerül. Lehet, hogy mindkét tényezö müködött.

A kráter déli részén keresztülhalad az Európát Afrikától elválasztó törésvonal. Ezen törésvonal mentén közeledik jelenleg egymáshoz a két kontinens, s a közeledés ered­ménye­ként gyürödik fel az Eurázsiai-hegységrendszer Európai része, Afrikában pedig az Atlasz hegység. Ezen a törésvonalon találhatók Olaszország híres-hirhedt vulkánjai, az Etna a Vezúv és a Stromboli. Ez a törésvonal a kráter térségében nem látszik. Ez arra vall, hogy a kráter még nagyon fiatal lehet geológiai értelemben, hiszen ha sokkal idö­sebb lenne, akkor a kontinensek közötti elválasztóvonalként jelentkezö törésvonal már magának a kráternek az alakját is eltorzította volna. Vagy - s ez egy másik dolog - a belseje feltöltödött volna üledékkel. Ennek sincs különösebb nyoma. Rendkívül különle­gesnek tartom, hogy akik a dinoszauruszok pusztulásához vezetö kisbolygóbecsapódás kráterét keresték, hogyan nem buk­kantak erre? - de ez egy más téma.

A becsapódást kisebb méretü égitest is végrehajt­hatta, de mivel éppen a már emlí­tett törésvonalat érhette az ütközés - s az ilyen  törésvonalak mentén jelentös höfeláram­lások, illetve vulkánikus tevékenység zajlik - a becsapódás erejét megsokszorozhatták az azt követö vulkáni müködések. Én végülis ezen az állásponton vagyok.

Az ütközés olyan rettenetesen nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta! Erre úgy nyílt mód, hogy valószínüleg retrográd pályán (az óramutató járásával megegyezö irányban) keringett a Nap körül, és ilyenkor a Föld keringési sebessége, amely közel harminc kilométer másodpercenként, hozzáadó­dott a kisbolygó keringési sebességéhez, a két sebesség pedig együttesen akár a 70 km/s-ot is meghaladhatta! A becsapódás éjféli idöpontjára abból gondoltam, hogy a szi­bériai mamutok vígan táplálkoztak abban az idöben, és hasonlóan tettek az Észak-Ame­rika nyugati részén élö ösállattársaik is. A mamutok és az említett többi állat föleg nap­pal táp­lálkozott, így született ez a becslés a becsapódásra vonatkozóan. Az augusztusi dátum is hasonló módon adódott. Az öslénytankutatók meghatározták azokat a növé­nyeket, melyeket a hirtelen elpusztult állatok éppen fogyasztottak. Ismerve a növények  virág­zási-termési ciklusait, jó közelítéssel ki lehetett jelölni azt az idöpontot, amikor a be­csa­pódás történhetett. Augusztusban egyébként több meteorraj pályáját is keresztezi a Föld, ezek közül a legismertebb a Perseidák. A meteorrajokhoz általában nagyobb égi­testek is tartoznak vagy tartoztak, és elképzelhetö az, hogy egy ilyen nagyobb, valame­lyik meteorrajból kivált égitest okozhatta a pusztítást.

A meteorrajok többnyire úgy keletkez­nek, hogy az öreg üstökösök darabjaikra hullanak, és ezen darabok sokáig együtt kerin­genek a Nap körül, miközben az így kelet­kezö felhö mindinkább elnyúlik. Megfigyelték néhány évvel ezelött, hogy a földközelben járt Halley -üstökös is két darabra vált, ez a két darab össze-össze fog ütközni, ezáltal még apróbb darabokra kopik. Valószínüleg a Halley-üstökös néhány keringés múlva csak már mint meteorraj fog visszatérni. Szinte minden üstökösnek ez a sorsa.

Az üstökösök a Naptól körülbelül egy fényévre található üstökösfelhöböl, az Oort-féle felhöböl származnak. Ebben a felhöben milliárd számra keringhetnek, hogy aztán egymásra ható gravitációs terük, vagy a hivatalosan még fel nem fedezett Nemezis, vö­rös törpe kíséröcsillagunk gravitációs hatása a Naprendszer belsö tere felé lendíti öket. Itt azután különbözö elnyúltságú ellipszis pályára állnak, melyeknek egyik gyújtópontjá­ban a Nap áll.

Nagyon érdekes megfigyelést tettek csillagászok jó néhány évvel ezelött, misze­rint minden nagybolygónak meg van a maga üstököscsaládja. Ez azt jelenti, hogy a Nap kö­rül keringö üstökös az adott nagybolygó naptávolságában fordul újra pályája során a Nap felé. A legnagyobb üstököscsaládja a Jupiternek van, Naprendszerünk legnagyobb bolygójának, de például a Halley üstökös, melyröl korábban szó volt, a Neptunusz üstököscsaládjához tartozik. Ilyen üstököscsaláddal - ha jóval szerényebb méretekben, s szerényebb méretüekkel - természetesen a Föld is rendelkezik.

A becsapódó  kisbolygó tehát átszakíthatta a szilárd földkérget is, ez pedig azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas hömérsékletü földköpeny, köz­vetlenül érintkezhetett a  tengervízzel. De magától a becsapódástól is, a katasztrófa helyén, több száz,  de az is lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a  másodperc parányi töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a  környezö törésvonalak mentén szinte azonnal eröteljes vul­kani­kus tevékenység kezdödött.

A becsapódás térségében egyszerüen megszünt a légkör. Ennek a jelenségnek a magyarázata a következö. Amikor egy kisbolygó vagy üstökös beleütközik valamely légkörrel rendelkezö bolygóba, akkor a robbanáskor keletkezö forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környezö légkört, és vele együtt akár a bolygóról is megszökhetnek. Két egyesült álla­mok-beli csillagásznak e gondolatsor alapján elvégzett számításai azt valószínüsítik, hogy a Marsnak korábban hasonló légköre volt, mint a Földünknek, ám azt, a belécsa­pódó ob­jektumok miatt miatt - elveszítette. A Mars bolygó sokkal közelebb fekszik a kisbolygóövezethez, mint a Föld, így rendszere­sen csapódhattak felszínébe nagyobb égitestek, ami aztán légkörének szinte teljes elvesztéséhez vezethetett. A Földet ritkáb­ban érik ekkora kozmikus csapások (szerencsére), így van idö a légkör újratermelödé­sére.

Az átmenetileg megszünt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai szinte akadály­talanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott élölények megjele­néséhez, amire a csontleletek egyébként egyértelmüen utalnak. Hasonló, habár jóval ki­sebb mértékü, sugárkárosodás jelentkezett a Tunguszkai-katasztrófa idején, amit aztán sokan földönkívüli ürhajó atomreaktora felrobbanásának tulajdonítottak.

Az ütközéskor felszabadult energia nem kis részben járult hozzá a jégtakarók rend­kívül gyors elolvadásához. Atlantisz megszüntével a Golf-áramlás elött szabaddá nyílt az út az északi területek felé, persze csak a Dryas periódus után, amikor kialakult az At­lanti-óceán északi térségében a jégsapka. A Szahara éghajlata is ekkor változott meg, és nem a katasztrófát követöen azonnal. A geológiát és az élövilágot érintö hatásokról már hosszadalmasan beszélgettünk, tulajdonképpen egyvalami maradt ki, éspedig a Ví­zözön.

A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére a környékröl rögtön új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hómérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és tulajdonképpen elkezdtek az ég vizei egy helyre feltornyo­sulni, már amikor a hömérsékleti egyensúly végre helyreállt. A víznek elég nagy a tehe­tetlen­sége, tehát minden bizonnyal még hosszú-hosszú napokig akkor is Atlantisz helye felé áramlott, amikor a hökiegyenlítödés már végbement. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, egymás után robbanhattak fel Atlantisz vulkánjai a magmakamráikba beszivárgó víz miatt, míg a fö magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, mely a mai napig megfigyelhetö Portugália partjainál. A víz tehát félelme­tes magasságokba tornyosult fel, egy hosszú pillanatig - amíg a szívóhatás és a kifelé ható nyomóerö kiegyenlítette egy­mást - megállt, majd teljes erejéböl nekilendült.

 A becsapódást rögtön is követhette egy kisebb szököár, de az csak szelíd ciróga­tásnak minösülhetett e második mögött. Több kilométer magas vízfal söpörhetett végig bolygónkon! A pusztítás erejére mi sem jellemzö jobban, hogy több kilométeres tenger­szint feletti magasságban fellelhetö barlangok mélyén egy métert is meghaladó vastag­ságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle öslény maradványait nem rejtik, csak egy­szerüen ott vannak! Észak-Amerikában is van­nak ilyen barlangok, ezek pedig szintén Amerika kétszeri benépesülését igazolják, de maga az a tény is, hogy a hopi indiánok élénken emlékeznek az arizóniai meteorkráter keletke­zésére, az ezt kiváltó becsapódás pedig akkor történt, amikor sokak szerint az Amerikai földrészen még emberek sem él­tek. Ők már csak tudják.

A becsapódás helye felett állandó páraréteg alakult ki, ez felnyúlt egészen a magaslégkörig - állandó utánpótlása révén, valamint a nagy feláramlási sebesség miatt. A nap­fény jelentös részét visszaverte, azáltal az éltetö meleg nem tudott lehatolni a fel­színig, kialakult a már emlegetett jégsapka (a Golf-áramlás melegítö hatásának ellenére is!). Atlantiszból eleinte nem maradt más csak egy fortyogó, mocsaras terület, majd a na­gyobb szigetek egymás után merültek el a hullámsírba, manapság pedig a büszke szigetbirodalomból csak néhány kisebb szigetcsoport maradt, mégpedig a következök: az Azori-szige­tek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegy­csúcs. A fö szárazulat maga is hatalmas robbanások közepette az óceánba merült, bár még a mai napig is vannak a felszínhez közelebbi vidékei is, ezekröl a területekröl majd késöbb esik szó, földjének nagy része felett azonban 3 km mély óceán hullámzik. Hogy ezek a mélyen fekvö területek valaha valóban szárazföldek voltak, illetve sekélytengerek aljzatát képviselték, erre vonatkozóan a szovjet tudósok végeztek méréséket, melyeket részletesen ismertettem, de találtak olyan vulkanikus közeteket is, melyek egyértelmüen légkör jelenlétében szilárdultak meg.

Van azonban még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy ki­sebb kontinensnyi szárazföld terült el - persze apróbb méretü kontinensnyi - ez pedig a következö: a kontinensek "gyökerekkel" rendel­keznek. Ez azt jelenti, hogy belsöbb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok felöl esö széleiken. Míg a szárazföldi földkéreg nagyjából 30 km  vastag, ez a belsöbb területeken meghaladhatja a 60-70 km-t is. Ilyen képzödmény - a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint - egyértelmüen létezik Atlantisz helyén! A kontinensek gyökerei magára a Föld belsö magjára is hatást gyakorol­nak, és az Atlanti-óceán középsö térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el! Ezeket az adatokat viszont már nagyon nehéz lenne véletlenek különös egybeesésével magyarázni.

A pusztítás nagyságára vonatkozóan: az élölények (nem fajok!) legalább 80 száza­léka kipusztult. Ehhez hasonló katasztrófa a dinoszauruszok kipusztulásának idején volt, valamint a perm-triász átmenetben, melynek szintén nem ismerjük a kiváltó okát. Az em­beriségre vonatkozóan még szomorúbb a statisztika, a becsapódást megelözö mint­egy félmil­liárdos létszámuk mindössze néhány milliósra apadt, a túlélök nagy része pedig egymástól elszigetelten, jobbára éhezve-fázva tengette életét. A büszke civilizációk  megsemmisültek, ám néhány túlélöjük azért minden bizonnyal megmaradt és pró­bálta menteni a menthetöt.

Fejlett csillagászati eszközeik révén a kisbolygó közeledését észlelték, hogy a be­csapódásra magára gondoltak-e vagy csak egy erös földmegközelítésre, ezt ma még nagyon nehéz lenne eldönteni. Talán csak egy szokatlanul erös dagályra számoltak és ezért figyelmeztették a Föld népeit a közelgö veszélyre? Ki tudja? Azonban már maga a figyelmeztetés ténye azt jelenti, tudták, hogy történni fog valami - ha ennyire rosszra nem is számítottak.

Mindenesetre az tény, hogy egy égitest tömegét nem lehet meghatározni addig, amíg el nem halad egy másik, ismert tömegü égitest mellett. Talán ez a körülmény okozhatta azt, hogy tévedtek, a kisbolygó esetleg még a Hold mellett is  elhaladt, és ez a körülmény csak növelhette a hibalehetöséget. A Nap melletti elhaladásnál pedig nem lehetett tudni mennyi a pályaváltozásból magának a Nap­nak a hatása, mennyi az égitest felszínéböl kitörö gázsugaraknak a reaktív erejéböl származó pályaváltoztatás, mennyi a tömegcsökkenés, valamint a naplégkör fékezö hatása. Az összes paraméter így kü­lön-külön - de együtt meg pláne - szinte lehetetlenné tette a pontos tömegszámításokat.

Az Atlantisziak közül csak kevesen maradhattak meg, annyira kevesen, hogy itt a Földön már nem tudtak ismét egy virágzó civilizációt megteremteni. Persze nem lehet ki­zárni azt, hogy ezt más égitesten megtették, például a már említett Nemezis valamelyik bolygóján. Bázisaik korábban behálózhatták - és esetleg ma is behálózhatják - akár az egész Naprendszert is, és a Földre is visszaláto­gathattak-visszalátogathatnak. Bizonyára  köztük is vannak kisebb termetüek - nem mindannyian óriások - akkor pedig akár közöt­tünk is élhetnek, teljesen észrevétlenül. Különbözö titkos társaságok tagjai között is elö­fordulhatnak. Vannak ilyenek jócskán, és szinte min­den nép írásos hagyományában szó is esik ilyen csoportokról, kasztokról.

A veszély azonban, hogy egy újabb kisbolygóbecsapódás várható, napjainkban is fennáll. Legalább 150 kisbolygó kering olyan pályán, mely erösen megközelíti, alkalma­sint keresztezi a Földét. Mostanában már a hírek is beszámolnak ilyen találkozásokról. Néhány évvel ezelött az USA felett egy 1,5 km átméröjü kisbolygó szinte súrolta égites­tünket, mindössze 35-40 km közötti magasságban húzott el a felszín fölött, igen nagy se­bességgel. Az amerikaiakban nem is tudatosult a veszély, aznap is nyugodtan bementek a tözsdére, még az árfolyamok sem nagyon változtak. 1992 március 13-án egy kis­bolygó súrolópályán érintette a Földet, mintegy 1000 km-es magasságban száguldott el Hazánk, valamint Törökország felett. Ez utóbbiban komoly földrengéseket váltott ki, 800 em­ber halt meg. 2000-ig még legalább négy ilyen "találkozásra" számíthatunk. Szomorú látni azt, hogy azok az országok, melyek végül is tehetnének valamit, mégsem tesz­nek...

Még elgondolni is szörnyü, mi lett volna ha... Ha egy tized fokkal arrébb száguld el az említett két  kisbolygó..., ha a Tunguszka folyó vidékén történt eset lakott területeket érint..., ha a szihot-alini meteoresö Európa felett következik be... Mindnyájunkon áll, egyenként is, hogy úgy 13000 év múlva ne azon filozofálgasson a Földön valahol egy va­lamilyen intelligens lény, amikor fejlödése során eljut égi kísérönk, a Hold felszínére, hogy vajon miféle alakzat lehet az az ovális forma - vékony ba­rázdákkal keresztbe - a Hold porában, és vajon mit jelenthetnek a közelében lévö fémtáb­lán azok a különös je­lek...?

6. Nyelvi és kulturális emlékek

Míg a korábbi fejezetek tudományos eszközökkel vizsgálható, úgynevezett "kemény" bizonyítékokat tartalmaztak, a most ismertetendö dolgokkal kapcsolatban ez korántsem mondható el ilyen határozottan. A történelmet attól a pillanattól kezdve tekint­jük "hivatalos"-nak, ahonnan az elsö írásos emlékek származnak. Ezek pedig legfeljebb hatezer évesek. Atlantisz mintegy 13500 évvel ezelött pusztult el, ilyenformán tetemes idökülönbség van a két idöpont között. A hatezer évnél régebbi események sokszor csak legendáknak minösülnek. Akkor mit lehessen mondani egy 13500 éves eseményröl? A helyzet azonban ennyire nem reménytelen. Az Atlantiszi birodalom olyan módon pusztult el, hogy az az egész világ írott történelmére, s mondavilágára egyaránt kihatott. Az egyes szövegek elemzése közben nagyon sok átfedéssel is találkozhatunk, ezek lehet­nek valós átvételek különbözö népek között, de lehet természetesen ugyanannak a tör­ténet­nek az adott nép sajátosságainak megfelelö változata is.

A történelem az írott történelem korában is "változik". Egyre több ország írja át teljes mértékben saját történelmét, vagy legalábbis sok ponton igyekszik másként érté­kelni bizonyos eseményeket. Ezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a történelemírásban meglehetösen nehéz objektivizmusra törekedni, a történelemírást végzö személy több­nyire nem tud elrugaszkodni az események kapcsán a saját véleményétöl, illetve nemzeti hovatartozásától. Ezeket a jelenségeket az ismertetésre kerülö emlékek kapcsán is ta­pasztalhatjuk. De ez így is van rendjén.

Mit kezdjük viszont azokkal a problémákkal, miszerint egyes kultúrák idöszámításának kezdeti pontja akár több tízezer évvel is megelözi az adott kultúra írott történel­mének kezdeti idöpontját - már ha egyáltalán rendelkeztek írásbeliséggel. A kérdésre valamelyest magyarázatot adhat a történelem folyamán szinte periodikusan ismétlödö könyvégetések eseménysorozata. Ha egy új hatalom, vagy eszme kerül uralomra, akkor többnyire igyekszik valamilyen módon megsemmisíteni elödje eszmeiségét. Ez a fajta ténykedés is - sajnos - kitünöen végigkövethetö az emberiség történelme folyamán. A legnagyobb ilyen pusztítá­sokat - az alexandriai könyvtár többszöri megsemmisítését - bi­zonyára mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát hallomásból. Az egymással rivalizáló szellemi irányzatok is kíméletlenül pusztították a más véleményüek írott emlékeit. De nem csak az írásos emlékeket pusztították, az esztelen gyülölet és rombolási vágy ki tudja  hány település földig rombolásához és a lakosság teljes lemészárlásához vezetett. Én hiszem azt, hogy ezek a pusztítások sohasem lehettek teljesen "sikeresek", s jócs­kán vannak még olyan ösi, írásos dokumentumok, melyek csak felfedezésre várnak. Na­gyon sok a még megfejtésre váró írásos emlék is, tehát nem érde­mes csüggednünk!

A tudományos világ nagyobbik része még nem fogadja el Atlantisz létezését, holott az elsüllyedt földrészre vonatkozó emlékek az átfogó pusztítások ellenére is fennmarad­tak, és mondanivalójuk is komoly hasonlóságokat mutatnak, különösen az elözö fejeze­tekben felvázoltakkal összhangban. Természetesen lehet tagadni a Platón által leírtakat, különbözö mesterkedésekkel - rosszul írta a görög bölcs az évszámot, 900-at akart, de  9000-re sikerült, vagy hogy a "Herkules-oszlopai" kifejezés nem a Gibraltári szorosra  utal, hanem a Szicíliát az Itáliai-félszigettöl elválasztó Messinai-szorosra, és így tovább - cáfolni próbálják a beszámolót - ezt az egyet természetesen, a többit pedig megpróbál­ják más idöbe helyezni, mondván, minden népnek meg van a saját vízözön-legendája, s szó sincs ugyanarról az eseményröl, pusztán az Atlantisz  létezését igazolni vágyók kap­csolják össze ezeket a teljesen különbözö körülmények között keletkezett "legendákat". Konkrétan akkori idökböl származó írásos dokumentumokkal tehát még nem rendelke­zünk, emiatt ezen "legendákból" kell leválasztani a ténylegesen legendának mi­nösülö ré­szeket, és így jó esélyünk van arra, hogy a valós történelemhez közelálló ese­ménysort kapjunk. Az elözö fejezetekben tárgyalt ismeretekkel összhangban nagyon jó esélyünk van arra, hogy az így kapott történet közel álljon az igazsághoz.

Platón meglehetösen részletesen írta le Atlantiszt ahhoz, hogy ez az egész kitaláci­ónak minösülhessen. Beszámol a nagy kikötökröl, a hatalmas flottákról, az óriási temp­lomokról, a különbözö ismert és ismeretlen fémekböl készült díszítésekröl, leírja a fövá­ros katonai védelmét, a hadsereg felépítésének rendszerét, a civilizáció mezögazdasá­gát, öntözörendszerét, szót ejt katonai parádékról, harci eszközökröl, kormányzatról és ke­reskedelemröl. Rá is fogták azonnal erre az iratra, hogy Platón nem tett mást, mint jó filozófus révén elképzelt egy ideális társadalmat, aztán ezt írásba is fektette. (A 250 km át­méröjü kráterrel együtt!) Holott ö valójában csupán a rendelkezésére álló adatokat gyüjtötte össze, s foglalta egy csokorba.

A híres görög filozófus két munkájában a Timaioszban és a Kritiászban foglalkozik Atlantisszal. Az utóbbi sajnos csak töredékesen ismert, míg az elöbbi, ha rövidebb is, de befejezettnek látszik. Platón a kedvelt stílust használja, párbeszédben írja le az esemé­nyeket, valamint a hozzájuk kapcsolódó filozófiai gondolatait. Ez a módszer annyira ked­velt volt, hogy még Galilei is alkalmazta híressé és hirhedtté vált munkájában közel két­ezer évvel késöbb. A Timaioszban Szokratesz mesterrel három tanítvány beszélget, a a vitatéma pedig a tökéletes társadalmi berendezkedés, ehhez a témához mesél el Kritiász egy történetet, amit a nagyapjától hallott, az pedig a saját apjától, és így tovább. Ez a fajta visszahivat­kozás is nagyon gyakori az ókori iratokban, gondoljunk akárcsak a Bibli­ára. A módszer a "biztos forrás" alátámasztására hivatott. Elképzelhetö, hogy Platón több müvet írt még Atlantiszról, de ezek elpusztulhattak a különbözö égetések és tüzvé­szek során. Ha az egész mü az ideális társadalom Platón által elképzelt utópiája lett volna csak, akkor miért választotta helyszínül azt az egyiptomi várost, Szaiszt, ahol pa­pok fordítottak gö­rögre ösi egyiptomi szövegeket, s egyben kommentálták is. Szolón, ebben a tartományi fövárosban ahol ösi királyi paloták is vannak, hallotta Atlantisz törté­netét az egyiptomi papoktól. Túl sok a véletlen egybeesés, ami ugye nem lehet véletlen!

Atlantisz bevezetését a régi görögök höstetteinek felemlítésével kezdi, ez a kis írói fogás pedig arra volt jó, hogy az olvasót kíváncsivá tegye a folytatásra, s nem utolsó sor­ban, hogy felébressze benne a nemzeti büszkeséget az athéni városállam életének egyik mélypontján, amikor balsikerü háborúkat folytattak. Az alábbi idézet mély, és na­gyon tá­voli múltba visszavezethetö ismereteket sejtet:

"Egyszer szóra akarván bírni öket a régi dolgok felöl (mármint Szolón az egyiptomi papokat) Hellász legrégibb történeteit kezdte elbeszélni nekik. Erre megszólalt a papok közül egy nagyon öreg: 'Ej, Szolón, Szolón, ti hellének, mind gyermekek vagytok, öreg hellén pedig nincs is.' Hallván ezt Szolón így szólt: 'Hogy érted ezt?' Erre ö: 'Mindnyájan ifjak vagytok szellemileg, mert nincs a fejetekben ösi hagyományokon alapuló régi kép­zet, sem az idök folyamán megérett ismeret. Ennek oka pedig a következö. Sok és sok­féle pusztulása volt már az embereknek és még lesz is: tüztöl és víztöl a legsúlyosab­bak, de ezer más okból enyhébbek is.' "

Az öreg pap "ismétlödö" katasztrófákról beszélt, és hangsúlyozták is gyakran, hogy nekik birtokukban is vannak ezen események feljegyzései, habár Szolón szaiszi látoga­tása elött sok ezer évvel korábban történtek. Idézzük öket!

"...mindez felírva és megörizve itt van templomainkban. Ellenben nálatok és a többi népeknél az írás és minden egyéb, amit a városi élet megkövetel, csak most fog kifej­lödni, hacsak a szokásos idö leteltével, mint valami betegség, rátok nem zúdul újra az égi özön és csupán az írástudatlanokat és a müveletleneket hagyja meg közületek, úgy­hogy ismét újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az ottani dolgok­ról, mi minden történt a régi idökben."

Milyen hatalmas és mélyértékü bölcsesség van ezen szavakba sürítve! Az egyip­tomi pap ki is fejti bövebben, hogy az áradások idején csak a pásztorok és a csordások menekültek meg, s ök azok akiknek elölröl kezdve meg kell teremteni az új civilizá­ciót. Nem kevés az egybecsengés az elözö fejezetekkel! Felvilágosítja Szolónt mennyire fiatal a görög kultúra, hiszen csak egyetlen vízözönre emlékszik, holott a valóságban sokkal több volt, és olyan korszakok is ismétlödtek, melyek nem tudták írásban kifejezni magu­kat, így a velük történt események látszólag örökre elvesztek.

Platón korában nem volt ismeretlen jelenség egyes városok elsüllyedése, hiszen éppen a görög Heliké jutott erre a sorsra minden lakosával, valamint a kikötöiben tartóz­kodó hajóival együtt. Atlantisz szóba hozását mégis a görög nemzeti öntudat felszításá­val kezdi:

"Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt nálunk feljegyezve, de nagyságá­val és hösiességével egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmond­ják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a ti városotok, mikor az fennhéjázva vonult egész Európa és Kis-Ázsia ellen, kívülröl, az Atlanti-tengerböl kelve útra. Akkor még be­lehetett járni az ottani tengerbe, azzal a szorossal szemben, amelyet ti Héraklész-oszlo­pa­inak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt mint Líbia és Kis-Ázsia együtt­véve. In­nen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekröl pedig az egész szembe­lévö szárazföldre, amely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindaz, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tünik fel, azt ellenben tényleg ten­gernek lehet nevezni, amint az öt körülvevö földet is joggal igazi szárazföldnek. Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nem csak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, söt ama külsö szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé esö földek közül Líbián is uralkodott egészen Egyiptomig, és Európán is Tyrrhéniáig."

Kicsit arrébb:

"Idövel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, és eljött egy sú­lyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderötöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szi­gete is a tengerbe merülve eltünt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedö sziget halmozott fel."

Még a középkorban is tiltott övezetnek számított Atlantisz helye. Egyes területe­ken szinte fortyogott a tenger, s különös viharok tomboltak a térségben. Most már is­mert ennek a jelenségnek a magyarázata, de a középkorban mindezt persze a gonosz szel­lemek müvének tartották. Az Azori-szigetek pontosan szemben vannak Spanyolor­szág és Portugália nyugati részével. Alattuk halad el a Nagy Központi Gázövezet északi ága. A gázövezet hatására bukkantak a felszínre, a tenger szintje fölé emelkedö tenger alatti hegyvonulat csúcsai. A Furna de Furnao Forge barlang egyértelmüen arra vall, hogy ez a gázövezet-rendszer összefüggött Atlantisszal, hiszen ez a barlang tulajdon­képpen egy vízszintes állapotba került vulkáni kürtö, és már a léte is a geológiai mozgá­sok arányára, s nem utolsósorban irányára, utal.

Platón céloz a kisbolygóbecsapódásra is:

"Mert az, amiröl nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaeton, Heliosz fia, atyja ko­csiját befogva - minthogy képtelen volt atyja után hajtani - a földön is felperzselt mindent és maga is villámsújtottan pusztult el, meseszerüen hangzik, de igaz benne a Föld körül ke­ringö égitestek pályáról való eltérése, és a földi dolgok nagy idöközönként bekövet­kezö pusztulása a túl sok tüz miatt."

Atlantisz isteni eredetére utal a Kritiász, ennek legutolsó sorait idézem:

"Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsí­tottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésük­ben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törödtek a múló kincsekkel, könnyen vették, söt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak a tö­megét, és minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való dözsöléstöl és nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külsö javak a kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodtak, ha el­lenben igyekezetük és megbecsülésük a külsö javakra irányul, azok is elpusztulnak, és az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradá­sá­nak következtében gyarapodott is minden, amit az elöbb felsoroltunk. De midön az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok hasonló elemmel keveredett, és túl­súlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelenlegi javaikat elviselni, elkorcsosultak, és éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb érté­keiket el­vesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezetö életet meglátni, épp ekkor tüntek a legszebbnek és legboldogabbnak, amikor már tele voltak igazságtalan kapzsisággal, és hatalomvággyal. Az istenek istene Zeusz, ki törvé­nyek szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy egy derék nemzedék milyen nyomorúságos állapotba jutott, és büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfen­sége­sebb székhelyükre, amely, a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak ré­szes a keletkezésben, és összehívván öket, így szólt hozzájuk..."

És itt szakad meg a Kritiász. Bosszantó. Talán éppen a legérdekesebb résznél, mint egy folytatásos krimi. Vajon mikor tudjuk meg a folytatást? Megtudjuk-e egyálta­lán?

Platónnak ezen történeteit akarták ráruházni a Szantorin vulkánra?! Nézzük meg hogy hogyan! R.Graves és R. Patai szerzöpáros "Héber mítoszok" címü könyvükben kísérle­tet tesznek arra, hogy a "leviatán" nevet viselö összörnyet azonosítsák. Idézem a legen­dát:

"Leviatán szörnyüséges agyarai rémü­letet keltettek, torkából tüzet és lángot oká­dott, orrlyukaiból füst gomolygott elö, szeméböl vad fény lövellt, és szíve nem ismerte a könyörületet. Szeszélyes kedve szerint kószált a tenger felszínén, fénylö nyomdokvonalat hagyva maga mögött, vagy pedig sekély részeken járt, és ott felforrt a tenger, mint egy fazék víz... Amikor Isten fényböl és vízböl halakat meg tengeri állatokat teremtett, meg­engedte Leviatánnak, aki nagyobb volt mint összes társa együttvéve, hogy egy óriási víz alatti sziklán emelt trónusról kormányozza azokat... Amikor (Leviatán) éhes volt, füstölgö gözt eregetett, amely hatalmas területeken zavarossá teszi a vizeket: amikor szom­jas, akkora hullámzást okoz, hogy hetven évnek kell eltelnie, mire megnyugszik a mély­ség..."

Itt egy vulkán szimbólumokba rejtett megjelenítéséröl van szó. Kevés vulkán van Palesztina partjai közelében, kizárásos alapon pedig a Szantorin tüzhányót fogadták el, mint Leviatánról alkotott kép ihletöjét. Kr.e. 1500 körül produkálta azt a hatalmas kitö­rést, mely a krétai civilizáció végét jelentette, és aminek következtében hatalmas szökö­árak pusztították a Földközi-tenger egész medencéjét. Ez a vulkánkitörés vezetett bizo­nyára a zsidók egyiptomi fog­ságának befejezödéséhez is, ahogy azt érzékletesen leírja Hédervári Péter "Évezredek, vulkánok, emberek" címü könyvében. Több tudós valamint - nem utolsósorban görög idegenfor­galmi szakember is - kapott az ötleten, és elkezdték Szantorin-szigetét mint Atlantisz ma­radványát turistaszenzációként emlegetni, s hirdetni. A Szantorin-Atlantisz elméletet Angelos Galanopoulos professzor dolgozta ki teljes rész­letességgel, aki akkor az athéni földrengéskutató intézetnek volt igazgatója. Ő ötlötte ki a már említett "cáfolatokat" is. Nem kevesebbet állít, minthogy a platóni leírás pontosan ráillik a Szantorinra, és az is igaz, hogy a hegy egy nap alatt pusztult el. Kiegészíti a döntö érvvel, az Atlantiszra vo­natkoztatott ünnepek és szokások a Krétából ismertekre hasonlítanak, tehát - öszerinte - Krétáról szól a leírás. Még az ösállatok példáját is fel­hozza, ehhez bonyolult magyará­zatokat is füz.

Hosszas cáfolat helyett, egyetlen apró ellenvetés. A nagy görög filozófus ismerte a Leviatánról szóló legendát. Valószínüleg azt is, hogy a Szantorin vulkánt szimbolizálja. Azt hiszem hiba lenne akkora hanyagsággal és a dolgok rosszul tudásával vádolni, hogy két ennyire különbözö dolgot összekevert volna. Ezenkívül, nem tünt volna fel tanítványá­nak, Arisztotelésznek, sem a tévedés?...

"Abban a korban óriások éltek a Földön." Valóban vannak olyan méretü ösemberle­letek, melyekböl akár egy intelligensebb példány is kifejlödhetett, ha ugyan valóban így történt. Feltételezhetö azonban, hogy ez tényleg megtörtént, és akár még királyságot is alapíthattak, akik emlékét örzik az egyiptomiak. Amikor a zsidók elözönlötték palesztinát, ott embermé­retü, de óriások által irányított harcosokkal találták magukat szembe. A gö­rög-mezopotámiai hagyomány egyaránt óriáskirályokról beszél, olyan csatákról, melye­ket egy ember - nyilván óriás - döntött el. A legismertebb jóságos óriá­sok Prométheusz és Heraklész voltak, ök hozták el az emberiségnek a civilizációt, de többségük gonosz volt, és vagy egymást irtották ki, vagy az ember áldozatául estek. A Kabbalában is történik emlí­tés óriásokról. Találtak régészeti leleteket is, föleg Algéria és Marokkó területén, föleg szerszámokat, melyekhez valóban óriások kellettek, hogy használhassák öket - nem úgy néznek ki, mintha csak dísz céljából készültek volna -, il­letve hatalmas méretü bútordara­bokat és sírhelyeket. A hatalmast egy átlag ember testmagasságához értem, ami nagyjából 175 cm, ezen eszközök használói két és fél méteres magasság körül lehettek.

Kicsit elemezgessük a Biblia "nephilim" szavát. Ez az a szó, melyet az angol nyelvü Bibliák le sem fordítanak angolra, a magyar nyelvüek pedig az "óriások" szóval adják vissza a jelentését. A szó maga többes számú, egyes számú alakja a "nephilé", ami fel­höt je­lent, de jelenthet felhölakót, vagy felhö nagyságút is. Egyszóval kifejezhet "felhöböl érke­zettet", amit alátámaszt az "istenek fiai"-nak az emlegetése ugyanebben a szöveg­részlet­ben. Aki felülröl jön, vagyis képes re­pülni, az csakis valamiféle isten lehet, pláne ha még a termete is elég tekintélyes. Ilyenféleképp kapcsolódhatott össze a két fogalom jelen­tése egyetlen szóban kifejezve, és lehetett vonatkoztatva a Föld legfejlettebb civili­zációját alkotó Atlantisziakra. Az emberiség elpusztításának oka a Biblia szerint szinte ugyanaz, mint amiért Zeusz összehívta az istenek tanácsát. Kézenfekvö a feltételezés: ugyanarról az eseményröl volt szó.

De maradjunk még néhány gondolat erejéig a Bibliánál! Noé - sokáig legendának tartott története - beszéli el ezt a rendkívüli eseményt. A Bibliában elöforduló változat szinte szóról-szóra megegyezik a Gilgames-eposzban leírt vízözön-történettel, és ráadá­sul a Gilgames-eposz az ösibb. Mózes tehát pusztán átvette a történetet. Fel is merül azon­nal a kérdés, ha a vízözön történetet Mózes más szerzötöl vette át, vajon hogyan is áll a helyzet például a világ teremtésével? Ki valójában a szerzöje a mózesi könyveknek? A világ teremtésének lépései megegyeznek a Világegyetem keletkezéséröl szóló legkor­szerübb elmélettel az Új Felfúvódó Modellel. Mózes, révén az egyiptomi udvarban nevel­kedett, hozzájuthatott az ösi tudáshoz. Még az is lehetséges, hogy a Gilgames-eposz ví­zözön-története, valamint Noé történetének, egyetlen, még régebbi, de közös forrása volt. Igen ám, de akkor mit mondjunk a világ teremtéséröl? Csak a legkorszerübb, ha­talmas költ­ségeken elöállított gyorsítóberendezések vizsgálati eredményein alapuló el­méletek ve­zettek bennünket oda, hogy megállapítsuk a Bibliában foglaltak igazát. Má­sok ugyanerre jó néhány ezer évvel ezelött egyszer már rájöttek. vajon milyen eszkö­zökkel?

Nézzük a két történet azonos vonásait pontokba szedve, ahogy azt F. Unger, "Az ásatások és az Ószövetség"- címü könyvében tette:

1. Mindkét történet megállapítja, hogy az özönvíz isteni eredetü volt.

2. Mindkettö megegyezik abban, hogy az özönvíz hösének Isten jelentette ki a kü­szöbön álló veszélyt.

3. Mindkettö az emberi faj gonoszságával indokolja az özönvizet.

4. Mindkettö megállapítja, hogy Isten utasította az özönvíz föalakját, hogy építsen hatalmas hajót a megmeneküléshez.

5. Mindkettö leírja a föalak, valamint a családja megmenekülését.

6. Mindkettö jelzi az özönvíz természetes okait.

7. Mindkettö megemlíti az özönvíz idötartamát, bár az említett idötartam külön­bözö.

8. Mindkettö megnevezi a hajó kikötésének a helyét.

9. Mindkettö leírja, hogy bizonyos idöközönként madarakat bocsátottak ki a víz apadásának megállapítására.

10. Mindkettö megemlíti a megmenekülés után tartott istentiszteletet.

11. Mindkettö említi a különleges áldásokat, melyeket a szereplök kaptak a meg­menekülésük után.

Most pedig vessük be magunkat egy hatalmas kalandba, nézzünk meg néhányat a fennmaradt ismert, és kevésbé ismert iratok közül!

Az európai nyelvektöl nagymértékben eltérö nyelvet használó baszk nép egyik le­gendája arról számol be, hogy egykoron egy olyan rettenetes katasztrófa következett be, mely során tüz harcolt a vízzel. Őseik barlangokba menekülve élték túl ezt az ese­ményt. A baszk nép az atlantiszi katasztrófa jelenlegi töszomszédságában él. Elképzel­hetö, hogy a hegyek nyújtotta menedékben ekkora közelségben is túlélhettek egy ilyen hatalmas méretü katasztrófát. Bár ha a kisbolygóbecsapódás hatóerejét túlhaladta a vulkanikus robbanássorozat, akkor már annyira nem is nehéz elképzelni a helyzetet. Tö­rökországban van olyan föld alá épített "városrendszer" melynek sok-sok kilométeres hosszúsá­gában elnyúló rendkívül bonyolult alagútrendszere még egy atomtámadást is túlélne - vélik az amerikai tudósok. Bár az atlantiszi katasztrófa jócskán meghaladta léptékeiben egy atomtámadást, a hegyek gyomrában mégis lehetséges volt a túlélés. Az is elképzelhetö, hogy csak hetekkel a becsapódást követöen mászták meg a legma­gasabb hegyeket, s a szemük elé táruló látványt örökítették meg elbeszélésükben, azt a mozzanatot, amikor az áttépett földkéreg gigászi kemencéjét hüteni próbálja a nagy tö­megekben érkezö tengerár, elbeszélésükben ezt a fajta elemek "harcát" említik. A baszk nyelv egyébként sok megma­gyarázhatatlan hasonlóságot mutat dialektikai szem­pontokból az amerikai indiánok nyelvjárásaival. Egy baszk misszionárius minden nehéz­ség nélkül képes volt megértetni magát Guatemala indiánjai között.

Egyre több számítógépekkel elvégzett nyelvelemzés­hez lehet hozzájutni különbözö szaksajtótermékek révén, ezek mindegyike elkülönítve kezeli a baszk nyelvet (mosta­ná­ban már a magyart is!). A számítógépes progra­mok képesek olyan nyelvi rokonságo­kat, illetve különbségeket felderíteni rövid idö alatt, melyek emberek számára akár év­századokig is eltartanának. Rendkívül hasznosak az ilyen  jellegü kutatásokban.

A baszk nép világképe is hasonló némely amerikai indián törzséhez. Ezek közül legjelentösebb a kígyónak, mint szimbólumnak a használata, ami az aztékoknál volt rendkívüli módon elterjedt. Más kérdés, hogy Kínában is használták-használják ezt a je­let, ez pedig eredetének felkutatását jócskán megnehezíti.

Egy baszk labdajáték a maják pok-a-tok játékával szinte teljesen megegyezik. Nem csak ezek a nyelvi és kulturális hagyományok különböztetik meg azonban kizáróla­gosan a baszk nép tagjait Eu­rópa más népeitöl, vércsoportjuk is jelentösen eltér általá­nostól. E nép lakosainak túlnyomó többsége a 0-ás vércsoporthoz tartozik, míg más vér­csoportok csak néhány százalékos arányban jelennek meg közöttük. Hasonló a hely­zet az Rh-faktorral is. Európában sehol sem fordul elö akkora arányban az Rh-negatív vér­csoport, mint a baszkoknál, arányuk eléri az afrikai berber törzs tagjai között elöfor­duló szintet, mely a világon a legmagasabb. Nehéz erre a jelenségre magyarázatot ta­lálni, akármerre indulunk is el, elöbb-utóbb ellentmondásokba ütközünk.

A baszk nép tehát nincs rokonságban legközelebbi földrajzi szomszédai­val a spa­nyolokkal és a franciákkal. Ráadásul olyan - Európában már kihalt - szokások léteznek kulturális hagyományaik között mint a totem- és állattáncok járása. Más szokásaik az egyiptomiakéval mutatnak azonosságot. Temetkezési rítusaik vi­szont nyugati eredetet sejtetnek. Egyszóval sok minden nincs velük kapcsolatban "rendben".

Folytassuk utazásunk Európában, és keressük fel Ovidiust, a történetírót, aki tulaj­donképpen befejezte Platón krónikáját a nagy áradásról. Idézzük öt:

"Akkora gonoszság terjedt el a Földön, hogy az igazság az égbe menekült, és az istenek királya elhatározta, hogy véget vet az emberi fajnak. Jupiter haragja nem volt már többé bezárva az ö égi tartományába. Neptunusz, az ö tengerkék fivére a hullámo­kat küldte a megsegítésére. Neptunusz lesújtott a Földre a háromágú szigonyával, és a Föld megborzongott és reszketett. Hamarosan minden víz alá került, és a pusztítást a nereidák tették teljessé, lerombolva az erdöket, a házakat és a városokat. Majdnem minden el­pusztult a víz csapása által, akiknek azonban mégis sikerült megmenekülniük, azok - ré­vén nem volt élelmiszer - éhen haltak."

Már így elsö ránézésre is sok érdekességek találhatunk a szövegben. Elterjedt az emberi gonoszság, az istenek királya dönt a sorsunk felöl - csupa azonosság a Bibliával és a Gilgames-eposszal. Itt azonban olvashatunk a Földet megremegtetö "szigonycsapás"-ról, ami a kisbolygóbecsapódás is lehetett, az emberi javak pusztulásá­ról, aztán a mindezeket követö éhínségröl is.

Természetesen az ösi egyiptomi iratok is foglalkoznak a témával. Ezekböl megtud­hatjuk, hogy Nu, a vizek istene azt tanácsolta fiának, Rának, hogy pusztítsa ki az egész emberisé­get a Földröl, mert minden nép az istenek ellen lázad. E két történet között is szembeszökö az azonosság. A szentpétervári Hermitage-ban örzött, 3000 éves, a 12. dinasztiából származó papiruszon is szó esik a történetröl.

Az egyiptomi szövegek magáról a kisbolygóbecsapódásról is tudnak, ami termé­szetesen egy üstökösmag is lehetett. Nézzük a következö idézetet:

"Egyszer egy csillag lehullott az égröl, és a hullámok elnyeltek mindent. Minden égett, és egyedül csak én menekültem meg. Amikor megláttam a hullahegyeket, majd meghaltam a szomorúságtól."

Ennél az elbeszélésnél az a figyelemreméltó, hogy beszél a becsapódást követö rettenetes tüzvészröl. Ha ezek a legendák csak legendák lennének, akkor nehezen tud­nának megfelelni annak a természettudományos követelményrendszernek, melyet egy ilyen katasztrófa-leírás esetén elvárhatnánk. Ezek a beszámolók pedig a legapróbb részletekig eleget tesznek ennek.

A négyezer éves, már többször említett, Gilgames eposz is egy egész részben szól az emberek pusztulásáról, melyet a vízözön okozott, a legérdekesebb pedig az, hogy az éhínség is szóba kerül, ráadásul nem is akármilyen megvilágításban:

"Nagyobb pusztítást okozott, mint maga az ár."

1800 évvel ezelött Lucian feljegyzett egy érdekes történetet azzal kapcsolatban, hogy milyen mély nyomokat hagyva örzödött meg a Nagy Áradás az ókori népek kultu­rális szokásvilágában. A hagyományt Baalbek papja örizte, ö hajtotta végre a szertar­tást. A Földközi-tenger vizéböl merített, és ezt a templom melletti sziklahasadékba töl­tötte. Az út legalább négy napig tartott, ilyképpen emlékezve meg az áradás északi ha­táráról, melyet az a bizonyos szikla jelképezett, a déli határ pedig valahol a Zambézi fo­lyó környékén lehe­tett.

A busmanok is beszélnek egy Afrikán túli elveszett szigetröl, mely a tenger alá süllyedt. Ők is csak egyek azonban a hosszú sorban a népek között, melyek a pusztu­lást megörizték emlékezetükben.

Most nézzünk szét egy kicsit az amerikai kontinensen!

Az egyik maja kódexben a következö áll:

"Az ég egy napon megközelítette a Földet, és minden elpusztult. Még a hegyek is víz alá merültek."

A drezdai maja kódex pedig képekben beszéli el a történetet.

A Popol Vuh, a guatemalai maják szent könyve is leírást ad a katasztrófáról. Szavai szerint:

"Felülröl tüz robaja hallatszott, a Föld megremegett, és a dolgok az ember ellen tá­madtak. Az égböl kátrányos esö esett, a fák himbálóztak, a házak összeomlottak, a barlangok falai leroskadtak. Aztán a nappal fekete éjszakává vált."

Rendkívül pontos megfigyelés a légkörbe jutott nagymennyiségü por és korom ki­mosódására, és magára a kisbolygóbecsapódásra is, hiszen elöször hallották az égböl a tüz robaját, a mindent elpusztító földrengések csak ezután következtek be. Ha vulkán kitörésröl szólna a leírás, akkor ez a két esemény felcserélve kellett volna, hogy rögzí­tésre kerüljön, vagy a legrosszabb esetben is - párhuzamosan. A Popol Vuh még azt is megemlíti, hogy a katasztrófát követöen a Nap nem volt látható az égen, és nagy hideg is támadt. E jelenség magyarázatáról is volt már szó,a légkörbe jutott nagymennyiségü szennyezöanyag egyszerüen elnyelte vagy visszaverte a Nap sugarait, a Föld pedig glo­báli­san lehült. Ugyanilyen átmeneti lehülés következne be egy esetleges atomháború után - legalábbis a számítógépes szimulációk szerint. A sötétségben és a hidegben a növények elpusztulnak, s velük a táplálék is megszünik. Ezzel a momentummal más szö­vegekben már talál­koztunk. Egyik nép ezt, a másik azt tartotta inkább kiemelésre mél­tónak.

A légkör ismert kutatója, W.John Humphrey A levegö fizikája címü monográfiájá­ban a sztratoszféra szennyezödésének kérdését érintve különösen fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a vulkanikus por óriási hatást képes gyakorolni a Föld höcseréjére. Meghatározott mennyiségü porrészecskék 30-szor nagyobb intenzitással verik vissza a napsugarakat, mint amennyire a Föld hökisugárzását megörizni képesek. Ahhoz, hogy a napenergia-átadás intenzitása 20%-kal csökkenjen, elégséges, ha a légtérben mindös­sze 1/174 köbkilométer port szórunk szét. Atlantisz korában ennél nagyságrendekkel több került. Meg is látszott a hatása.

Egy fehérbörü indián törzs, a  Pária, Venezuelában él, falujuk neve pedig nagyon hason­lít Atlantisz nevéhez, "Atlan"-nak hívják. Emlékeik között szerepel egy hatalmas baleset, mely elpusztította eredeti otthonukat, egy hatalmas szigetet az óceánban. Ér­demes megjegyezni azt is, hogy mintegy 130 indián törzs rendelkezik világméretü pusz­tulásról, katasztrófáról szóló beszámolóval.

A Chilam Balam, a maják anyaföldjéröl, Yucatánból származó elbeszélés leírja, hogy a területet elárasztotta a tengerár, de szót ejt borzalmas földrengésekröl, tüzes vul­kánkitörésekröl is - a régi korokra vonatkozóan.

De egyáltalán elfogadhatjuk-e amit a mitológiák és a legendák állítanak? Erre a kérdésre hagy feleljen Jefremov professzor:

"A történetíróknak jóval nagyobb figyelmet kellene szentelni az ösi tradícióknak és népszokásoknak."

Pláne, ha azok természettudományosan is megalapozottak! - De ezt már én jegy­zem meg.

Egy eszkimó legenda meséli  el a következöket:

"...Azután egy hatalmas ár jött. Sok férfi megfertözödött és lázasak lettek."

Az eszkimóknak, hasonlóan a kínaiakhoz, igen különös mitológiai elbeszéléseik vannak arra vonatkozóan, hogy a Föld megbillent a Nagy Áradás érkezése elötti idö­szakban.

A tudósok egy része nem fogadja el azt az álláspontot, hogy a Föld forgástengelye egy ekkora méretü kisbolygóbecsapódás következtében megvál­tozhat. De úgy vélem, hogy ez az álláspont a ködösítést szolgálja inkább, és megpróbálják elkendözni az igaz­ságot, valamint elbagatellizálni a jelenleg is fennálló veszélyt. Ebben a században is szá­mos, igen nagy kárt okozó meteorbecsapódás történt, szerencsére aránylag lakatlan te­rülete­ken, a tengeri becsapódások pontos szá­mát pedig egyáltalán nem ismerjük. A csilla­gászok úgy vélik, hogy a Földet körülbelül 10 millió évenként találja el egy nagyobb me­teor. Álláspontjuknak ellentmond, hogy a sajtó szinte néhány hetenként beszámol egy közeli "találkozásról", s éppen magyar csillagászok fényképfelvételéböl tudunk arról, hogy a Hold túlsó felét egy óriási meteorTalálat érte 1991 tavaszán. Ha a Hold pályájá­nak más részén tartózkodott volna,...

Ha csak azt a 150 kisbolygót vesszük, mely a Földhöz igen közel záródó ellipszis­pályán kering, akkor is könnyen belátható, hogy egy becsapódás elöbb-utóbb elkerülhe­tetlen. Ideje lenne felkészülni rá, ellenlépéseket ugyanis lehet tenni. Minimum már réges-régen ki kellett volna dolgozni és rendszerbe állítani egy figyelöszolgálatot ebböl a célból is, nem csak a katonai tevékenységek követésére.

Atlantisz kapcsán is többen és  többször megfogalmazták a meteor általi elpusztu­lásnak a lehetöségét, a XX. században a nagy orosz tudós, N.S. Vecsinkin vetette fel ismét. Az ö teóriája is szót ejt állatok és növények totális pusztulásáról, de a hegyek le­rombolódásáról is.

A legendáknak még természetesen nincs vége. A guatemalai kicse indiánok emlé­keznek arra az idöre, amikor fekete esö hullott az égböl, s ugyanezen idöszak alatt föld­rengések pusztították el házaikat és barlangjaikat. Eme erös tektonikai mozgások ös­szefüggésben lehetnek Atlantisz pusztulásával. Füst, hamu és pára emelkedett fel a magaslégkörbe, melyek ezután a Föld  tengelyforgásának következtében  mindenhova eljutott mint feketére szennyezett csapadék. A kicse törzs története igen közeli rokon­ságban áll az amazóniai indiánok mondavilágával, ök egy hatalmas  robbanásról beszél­nek, mielött minden elsötétült volna. A perui indiánok ezt azzal egészítik ki, hogy a vizek elérték a hegyek magasságát.

A Zend-Aveszta is beszámol a "sötétség királyáról", a rettenetes lehülésröl, söt el­beszéli azt is, hogy az árjákat elöre figyelmeztették a pusztító hóviharokra, s a kegyet­len fagyok beköszöntére.

Az özönvízröl és következményeiröl jóval több könyv jelent meg mint Atlantiszról, számuk megközelíti a százezret, nem kevesebb, mint 100 nyelven. Nyilvánvalóan olya­nok is kiadásra kerültek, melyek nem kerültek fel a tárgymutatókra. E könyvek több­sége az ásatásokkal, s a földrajzi jelenségekkel foglalkozik, nem pedig azokkal a száj­hagyományokkal, valamint népköltészettel, melyek az ösi társadal­mak történetét mesé­lik el. Ennek ellenére a hagyományok roppant fontosak, mert ha az özönvíz valóban min­dent elsöprö volt, akkor joggal várhatjuk el, hogy a Föld különbözö részein élö népek kö­zött fennmaradtak ilyen hagyományok.

Dr. Johannes Rien,a híres német kutató jelentette ki az özönvíz szájhagyományairól szóló könyvének bevezetöjében (Die Sinflut in Sage und Wissensehaft):

"Az összes hagyományok között egyik sem általánosan elterjedtebb, egyetlen sem olyan széleskörü a Földön, és egyik sem mutatja oly szemléltetöen, hogy mivé fejlödhet ugyanaz az anyag az emberek más-más lelki beállítottsága mellett".

Elmondja még, hogy az özönvíz tényét megalapozottnak tekinthetjük, mivel az ös­szes hagyomány mélyén ott a tény, a valóságos tény.

Az elkövetkezö korokban azonban az emberek az adott anyagra ráépítették a je­lenlegi mondajelleget, és formát.

Miller Hugh, a neves XIX. századi skót földrajztudós, a világ leggyakrabban vissza­térö regéjének lelkes adatgyüjtöje írja:

"Akad egy különleges hagyomány, mely a jelek szerint mélyebben bevésödött az emberek gondolatvilágába és elterjedtebb, mint bármilyen más hagyomány. Az emberi­ség történelmének korai szakaszán történt, csaknem az egész emberi fajt elpusztító hatalmas vízözön, mély benyomást tett a néhány megmenekültre, s ezért tovább adták azt gyermekeiknek. Méghozzá olyan  rémület-szülte megrázó módon, hogy még a ma élö kései utódok sem feledték el teljesen. Ott találhatjuk ezt  minden regevilágban, a legtávolabb esö országokban, a legmüveletlenebb törzsek között..."

Még az emberi faj legelfeledettebb tagjai között is (orinocói indiánok) még mindig friss és felismerhetö hagyományára bukkant az özönvíznek, s ez nemcsak egy törzsre korlátozódik, hanem óriási területre, számos indián törzsre.

Dr. Rien könyve további fontos adalékkal rendelkezik.Egy világtérképen feltünteti azokat a területeket, ahol özönvízhagyományra bukkantak. Ázsiában és Észak-Ameriká­ban találták a legtöb­bet, de a  Föld szinte minden pontján élöknek meg van a saját ma­guk által továbbadott változata. A következö kérdés merül fel: vajon elegendö-e a ha­gyományoknak ennyi közös vonása ahhoz, hogy ugyanazon esemény különféle változata­inak tekinthessük öket?

Ázsia, különösen Kína a legmegrázóbb özönvízhagyományok otthona. Azt mondják például, hogy Kr.e. 2300-ban hallatlan méretü özönvíz pusztított. E beszámolók szerint a folyók áradása okozta az árvizet, amit azután a tenger fejezett be, mikor végül az is túl­áradt. A rege höse azonban feleségével, három fiával és három leányával, elkerülte a pusztulást. De ez még nem minden. Más kínai hagyományok azt állítják, hogy az összes kínai egyetlen, Nu-Wah nevü ös közvetlen leszármazottja. Ez a Nu-Wah arról volt híres, hogy egy hatalmas árvizet élt túl.

A kínai vízözön történet egyik lenyügözö vonása az, hogy ösi kínai írás olyan sza­vakat tartalmaz, melyek visszanyúlnak Nu-Wah-ig és az özönvízig. Például a kínai "igazság" szót az "önmagamért" szó fölé rajzolt fektetett bárány képjele alkotja. A hittu­dósok ezt úgy magyarázták meg, hogy  minden valószínüség szerint ez onnan van, hogy Nu-Wah a bárkából való kiköltözése után égö áldozat bemutatásával igyekezett igaznak bizonyítani magát az Isten színe elött.

Dr.E.W. Thiwing kutató, aki a Noéról szóló beszámolók utáni nyomozás során hosszú évekig élt Kínában, megjegyzi:

"A kínaiaknak vannak a Nagy Áradásról szóló hagyományaik, s ide vonatkozó  fel­jegyzéseik. Érdekes tény, hogy a mai kínai "hajó" szó nagyon régi képszó, s a "csónak", valamint a "nyolc száj" jelekböl tevödik össze, ami arra utalhat, hogy az elsö hajón nyol­can utaztak.

Amikor az ösi történetekröl és hagyományokról szóló könyveket olvastam, feljegy­zéseket találtam az öselödröl, Nu-Wah-ról. Érdekes, hogy a "Nu" asszonyt jelent, a "Wah" pedig virágost. Ebböl az tetszhetne ki, hogy nönek tartották ezt a bizonyos öst. Igen ám, de a képírás alaposabb vizsgálata után kiderül, hogy két kis jegyet tettek a szó mellé, ami azt jelenti, hogy a szó hangzása, nem pedig a jelentése a fontos, ami vi­szont férfi ösre mutat, aki hajón menekült meg az istenek haragjától."

Az ösi kínai történetírás is támogatja a kínai, illetve Kína létrejöttének Noéval való kapcsolatát. Megemlíti, hogy Jung-Hu volt az oka annak, hogy a világ vízözön által pusztult el. De Nu-Wah volt az, aki az újjáépítést végezte. Három rege-alak, három férfi követte Nu-Wah-t, és bár a különbözö feljegyzések vagy hösöknek vagy uralkodóknak írják le öket, mégis kitöltik azt az ürt, mely az ös és a legelsö kínai uralkodó családok - Hsia, Shang és a Chon ház - között tátong. Feltételezhetjük-e hát, hogy a kínaiak Nu-Wah-ja és a bibliai Noé egy és ugyanaz a férfi?

A történetek sokaságá­ban a Noé név túlélte az évezredeket, és bár a betüjelektöl függöen gyakran kissé eltorzult a kiejtése. Ez a helyzet a hawaii legendával, mely Nu-u-ról szól. aki igaz ember volt. A szigetlakók hite szerint jóval a világ teremtése után az emberek annyira elvetemültekké váltak, hogy Káne, az istenük elhatározta, hogy elpusz­títja öket. De mert belefáradt a teremtésbe úgy döntött, hogy megengedi egyetlen igaz embernek, Nu-u-nak és családjának, hogy megmeneküljenek a harag­jától, egy olyan hatalmas csónak építésével, amelyen ház áll.

Aztán megparancsolta Nu-u-nak, hogy fogja feleségét és gyermekeit, valamint a  tetszésének  megfelelö összes állatot, vigye be a hajóba, és ott várják meg a nagy árvi­zet.

Amikor megjött az esö és a víz színe emelkedni kezdett, az óceánok pedig mind egybefolytak, a Waa-Halau napokig hánykolódott a vízen, miközben az emberiség ki­pusztult. Végül is Káne, miután örök bocsánata jeléül szivárványt varázsolt az égre, le­apasztotta a vizet és utasította Nu-u-t és három fiát, hogy népesítsék be újra a Földet.

A távol-keleten több mint harminc özönvíz-legendát találtak, az indonézeké a legér­dekesebb közül valók.

A szummátrai battakok azt  tartják, hogy amikor a Föld megöregedett és beszen­nyezödött, akkor a teremtö, akit ök Debatának neveznek, árvizet küldött minden élölény megsemmisítésére. Debata nagyon haragudott. Az utolsó emberpár nem bárkába, ha­nem a legmaga­sabb hegyre menekült. Az özönvíz már a térdüket mosta, amikor Debata, a mindenek ura, megbánta döntését, hogy elpusztítja az egész emberiséget.

Nagyszerü képes legendák születtek a Szummátrától nyugatra fekvö Engano szi­get bennszülöttei között, valamint a borneói Saravak tengeri Dayák népei között is. A Celebesz középtáján élö bugi nyelvü toradjasok olyan áradásról beszélnek, mely befödte a legma­gasabb hegyeket is, kivéve a Wawom Pebato csúcsát. Ezúttal nem volt szeren­csés em­berpár, aki megmenekült volna. Ehelyett egyetlen terhes asszony és egy terhes egér élte túl az özönvizet.

Folytassuk most keleti irányban megkezdett utunkat és nézzünk szét ismét az ame­rikai kontinensen! Az észak-amerikai vízözön legendák közül 46 szól az egész világra kiterjedö pusztulásról. Az arapago törzsböl származó Sherman Coolidge mondta el a kö­vetkezö történetet, melyet egész törzse tiszteletben tart:

"Réges-régen, még mielött állatok éltek volna a Földön víz borította el bolygónk egész felületét, kivéve egyetlen magas csúcsot. Ezen a csúcson ült egy magányos arapago elárvultan, sírva és elkeseredetten. A Nagy Szellemnek megesett rajta a szíve, három kacsát küldött a szegény rézbörünek. Az arapago megparancsolta a kacsáknak, hogy hozzanak fel a csürükben földet. Az elsö kettö próbát tett, de bár sokáig a víz alatt maradtak, mégis üres csörrel jöttek vissza. Amikor a harmadik is lebukott, nagyon so­káig nem történt semmi, a víz elcsitult mögötte, és a hullámfodrok is elcsitultak. Az arapago már kezdte azt hinni, hogy vízbe fúlt a kacsája, amikor az hirtelen és váratlanul felbukkant, s földet hozott a csörében. Amikor odaadta a földet az arapagonak,a víz apadni kezdett. Rövidesen annyira leapadt, hogy már nem is látszott többé a hegytetö­röl. De ez az arapago, akinek természetfeletti volt az ereje és a bölcsessége, tudta, hogy a víz körülöleli még a szárazföldet. Az az arapago akit a kacsák mentettek meg, a Föld egyedüli ura lett, ö alkotta a  folyókat, növesztette a fákat, majd bölényeket és szarvaso­kat tenyésztett, és az összes fát és bokrot, meg ami csak magról nö."

Az Egyesült Államok nyugati részén az atapaszka indiánok egyik ösi mondája arról szól, hogy az istenek ki akarták javítani az eget, mert leszakadt. A dolog vége az lett, hogy felhöszakadások zúdultak a Földre:

"Esett minden nap, és éjjel is zuhogott az esö. Mindenki aludt. Az ég lehullt, a föld eltünt. Nagyon-nagyon messzire, sehol sem lehetett látni szárazföldet. Az óceánok vize egybeolvadt. Valamennyi állat belefulladt a vízbe. Amerre a víz járt, nem volt többé erdö. Szárazföld sem maradt. Jött az árvíz - így mondják. Teljesen beborított mindent. Nem voltak állatok, sem halak, sem madarak. A víz elsodorta az embereket meg az állatokat is. Nem fújt szél a föld tájairól, nem volt se hó, se fagy, se esö. Nem dörgött és nem is villámlott, mivel nem volt fa, amibe belevágjon. Nem volt felhö, se köd, és a Nap se sü­tött.

Akkor történt, hogy ez a hosszúszarvú fölkelt és északról lejött. Amikor mélyebb helyekre ért, a válláig ért a víz. Mikor sekélyes területre érkezett, fölpillantott. Hullámtörö sziklasort látott fönn északon. Mikor e föld közepéhez ért keleten, a kelö nap alatt újra felnézett, és ahol felnézett, nagy földrész keletkezett, a parthoz közel. Messze délre foly­tatta útját, és még mindig fölfelé nézett. A föld alatt haladt tovább. Mivel északról jött, messze délre utazott, és ott lefeküdt. Nagaitse, mivel a Föld a fején állt, messze délre ke­rült, ahol az lefeküdt. Nagaitse lefektette a fejét, ahogy kell, szürke agyagot helyezett szeme közé mindkét szarvnál. Az agyagra helyezett egy nádréteget, majd megint egy réteg agyagot.

Ebbe helyezte állva a kék füvet, bokrot és a fákat. Befejezem - mondta- legyenek hegycsúcsok itt a fején, had csapdossák azokat a tenger hullámai.

És a Föld újjá lett."

A McKenzie folyó alacsonyabb partjain élö indiánok még élénken emlékeznek rá, hogy a kellemesen meleg terület hirtelen arktikusan hideggé vált, s a meleget kemény fagyok váltották fel. A területi áthelyezödések hozhatták a változásokat, amelyekröl az indiánok beszélnek. Minden bizonnyal Atlantisz pusztulása gyors volt és borzalmas.

"A korszakok folyamán a hagyományok változásokon esnek át - jegyzi meg Alfred Rehwinkel az áradásokról szóló egyik müvében. - Hatottak rájuk a különféle népek szo­kásai, a népek környezete, valamint egyéb kulturális emlékeik. Helyi színezeteket öl­töt­tek, olykor meg rendkívüli és képzeletbeli méretekkel lettek felruházva. Olyannyira, hogy csaknem eltakarják a bennük levö igazság magját. De mégis, ha ezeket letiszto­gatjuk, lekaparjuk róluk a lerakódásokat, amelyek akkor gyültek rájuk, amikor apáról-fi­úra szálltak, könnyen felismerhetjük a nagy szerencsétlenség lényeges tényeit. Három fon­tos ponton csaknem teljesen egyetértenek, ezek pedig a következök:

1. Világméretü pusztulás érte vízözön képében az emberi fajt, s az összes élölényt.

2. Bárkát, vagy hajót szerepeltetnek menekülés céljára.

3. Az emberiség magja megmarad, hogy a faj fönnmaradjon.

Ezekhez adhatunk még egy negyediket is, amely bár nagyon gyakran szerepel, mégsem fordul elö az összes hagyományban, ez pedig az, hogy a pusztulás oka az em­berek gonoszsága volt."

Érdemes összevetést készíteni az egyes mondákban szereplö vízmagasságokról. Természetesen rendkívül nehéz itt is a dolgunk, hiszen le kell választanunk a történetek­röl  a színezö elemeket. Ez valamennyire lehetséges is, az eredmény pedig nagyon ta­nulsá­gos. Az ösi görög mitológiákban az ár magassága a nagyobb helyeken élö fák csúcsaiig ért. A Zend Aveszta, melyet a perzsák alkottak, embermagasságú árról be­szél. Ahogy keletebbre utazunk, az ár egyre alacsonyabb szintet ért csak el, s a Kínából származó történetek azt is elmondják, hogy érkezése elött a tenger messze visszahúzó­dott a partjaitól. Ezek a történetek nyilván a belsöbb területekröl származnak, hiszen a part mentén nem maradtak olyanok, akik tovább adhatták volna az események leírását.

Mexikóban egy ösi szokás alapján a mai napig megemlékeznek arról az idöszakról, amikor országuk felett más csillagok ragyogtak, mint manapság. Régen ezt a  napot ünnepként jegyezték.

Hasonló eseményekröl ír Martinus Martini, egy 17. századbéli jezsuita misszioná­rius, aki összeállította Kína történetét régi szövegek alapján. Ezek a leírások beszámol­nak arról, hogy észak felöl az ég hirtelen leszakadt. A Nap, a Hold és a bolygók megvál­toztatták pályájukat, azután a Föld hirtelen megremegett. Ez a leírás úgy is értelmez­hetö, hogy a Földet hatalmas ütés érte, mely  megváltoztatta Kína egét (is).

Egyiptomban is vannak hasonló feljegyzések, méghozzá Hatsepsut királyné sír­kamrájában. Az egyik pontosan megfelel az Egyiptomból manapság megfigyelhetö csil­lagzatnak, hozzászámítva természetesen a Föld forgástengely-irányítottságában bekö­vetkezö periodikus változásokat (precessziót), a másik csillagtérkép ettöl jelentösen el­tér, úgy ábrázolja a Földet, mintha azt valaki egyszerüen felborította volna. Harris papi­rusza is említi a Föld forgástengelyének a keringési síkra történt megváltozását, ezen kívül a már említett szentpétervári Hermitage is öriz ilyen  feljegyzéseket, méghozzá az Ipuwer papi­ruszon.

Európából is rendelkezünk hasonló írásbeli emlékekkel.Terentius Varro történész, aki ösi szövegeket is használt, ezt írja:

"A Vénusz csillaga megváltoztatta a fényét, méreteit, formáját, útirányát és külse­jét olyanra, amilyenre se eddig, se azelött nem volt."

Júdeában is hasonló verzió élt, ott úgy tudták, hogy az árvíz azért következett be, mert az Úristen megváltoztatta két csillag helyét a csillagképben.

Az özönvíz mellett - mint látható- a Föld forgástengelyének a Föld pályasíkjára be­zárt szögének megváltozásáról is a világ teljesen különbözö részeiröl származó iratok is említést tesznek. Újabb közös vonásként talán ezt is fel lehet venni a katasztrófa általá­nos jegyei közé. Érdemes megfigyelni a sorrendet is! Elöször beszélnek az iratok a csil­lagképek megváltozásáról, és csak aztán a nagy áradás érkezéséröl. Ez a momentum is alátámasztja a kettös katasztrófa elméletét, mely szerint elöször volt kisbolygó becsa­pódása, és csak utána az általa közvetett módon kiváltott vízözön.

Jó néhány szövegben az szerepel, hogy maguk az istenek figyelmeztették az em­bereket a közelgö katasztrófa veszélyeire. Az atlantisziak (is) ismerték a repülés tudo­mányát, s azon népek számára akik nem, a felülröl érkezök, a felhökön át érkezök, a Nap vagy a Hold felöl érkezök, egyenlöek voltak az istenekkel. Az "istenek" között azon­ban elöfordulhattak földönkívüliek is, ahogy erre több jel utal.

Hiba lenne azt feltételezni, hogy az atlantisziak kultúrája, és föleg a szellemi síkon kimüvelt, nem annyira technikai, civilizációja, szigorúan a szigetbirodalmukra korlátozó­dott volna csak.Telepeket kellett, hogy létrehozzanak a környezö kontinenseken is, min­denek elött Európában, Afrikában, valamint Észak-Amerikában. Bizonyára élénk keres­kedelmi tevékenységet is folytattak, s valószínüleg gyarmatosíthattak is bizonyos terüle­teket. A jelek arra vallanak, hogy több tízezer évvel ezelött különbözö fémbányák mü­ködtek a Föld egymástól távoli pontjain, olyan helyeken, ahonnan különösebben maga­san fejlett emberösünk leletanyaga nem került elö. Nem feltétlen kell a földönkívüliekre gondolni ezekben az esetekben, s az atlantisziak kizárólagossága sem feltétlenül biztos. Említet­tem korábban is, hogy a Földön több olyan terület volt, mely a jégkorszak miatt hosszú idön át szárazra került, ezeken a földeken további fejlett civilizációk létezhettek, ahogy az em­lékek utalnak is erre. Legfeljebb méretükben és fejlettségükben maradtak alul az atlantisziakkal szemben.

Rokonságukat igazolja még a közös mondavilág, a nyelvi rokonság, a vércsopor­tok világméretü eloszlása, de mindeze­ken túl más szálak is összekötik e távoli földré­szek lakóit. Igen szoros egyezést mutatnak az építészeti stílusok. Az egyiptomi pirami­sok, a babailóniai zikkuratok, s az amerikai indiánok - elsösorban a maják, aztékok és toltékok - templomai mintha csak egymás másolatai lennének. Hasonló jellegü piramisok lelhetök fel Kínában és Dél-Amerikában. Ezek a jelek mind az emberiség hajdan közös kultúrá­járól árulkodnak, és nem különben a valaha egyetlen, létezö közös nyelv - amint ezt a  legújabb számítógéppel segített nyelvészeti kutatások igazolni látszanak.

A maják képi megjelenítése rendkívüli módon hasonlít az egyiptomiakéhoz,  ugyanazt a frontális-ábrázolásos technikát használják, erre pedig nemigen van példa  más pontján a világnak. Talán még az asszíroknál, ám birodalmuk nem esett távol Egyiptom­tól, így kézenfekvö a közös eredetet feltételezni. Nem lehet tudni azt, hogy az Egyiptom­ban élökön kívül a többi piramis-építö nép is ismerte-e vajon a piramis-effektust vagy sem. Néhány piramisról bebizonyítható, hogy csak egyszerü másolásról volt szó.No de mi a helyzet a többivel? A másolás gondolata onnan fakad, hogy az egyiptomi pirami­sok, a nagy piramisok, sokkal ösibbek a Föld bármely más pontján felállított piramisok­nál. Egyes tudósok Khufu és Khepfren piramisának korát 100 ezer évre taksálják! Va­lamint úgy tartják, hogy egyáltalán nem az egyiptomiak müve.

Azt már sikerült igazolni, hogy Khufu nevét csak utólag vésték a Nagy Piramisra, és ettöl a húzástól a legtöbben magát az épí­tést is neki tulajdonítják. Pedig az írás olyan stílust használt, mely Khufu halála után csak mintegy ezer évvel vált használttá. Vagyis - közönséges hamisításról van szó. Emellett - ha a hamisítás tényétöl egy kicsit eltekin­tünk -  Egyiptomban bevett gyakorlat volt, hogy ha új fáraó került a trónra, s netán utálta elödjét, akkor minden lehetséges helyröl leka­partatta a nevét, majd a sajátját íratta fel helyette. Ha egy ellenséges területet szálltak meg, akkor is hasonlóképpen cselekedtek. Minden jel szerint így tett Khufu fáraó is, és mivel ö volt a Nagy Fáraó, az ö nevét már senki sem merte levakartatni.

Látható, még közel sem járunk a megismerés rendkívül hosszú és kacskaringós ösvényének a végén, itt-ott dereng már valami, de rengeteg kutatásra van még szükség.

Ahogy nem szabad minden legenda eredetét Atlantiszra és a vízözönre visszave­zetni, ugyanúgy nem szabad minden talányt, vagy megmagyarázhatatlan eredetü alko­tást a "számlájukra írni" csak azért, mert nem ismerjük az adott dolog pontos eredetét vagy rendeltetését, vagy a piramisok, valamint más különbözö kö-megalitok esetén, még mükö­désröl is lehet beszélni. A marsi, a holdi, s a távolabbi óriásbolygók holdjain fellelhetö pi­ramisok megalkotásáért bizonyára ösibb, emberi civilizációk tehetök fele­lössé, köztük az atlantisziak is. Bár nem valószínü, de jelenlegi ismereteink szintjén, nem is kizárható, hogy más, kívülröl érkezö kultúrák is besegítettek. A piramisoknak rendkí­vül fontos sze­repe lehet bizonyos kozmikus energia-feldolgozásoknak, de nem kizárt, hogy a végtelen sebességgel zajló kommunikáció eszközei is. A piramisokról azonban késöbb még lesz szó.

A kögúlák rejtélyei tehát manapság egyáltalán nem feltártak, s különös módon, bár sok ezer évesek, egyre újabb és újabb megdöbbentö felfedezéssel rukkolnak elö velük kapcsolatban a kutatók. Sajnos ezek közül az információk közül sok ki sem jut a nagy­közönség elé, a tudósok nem szívesen tesznek közzé olyan, különbözö módszerekkel megszerzett eredményeket, melyekkel kapcsolatban legfeljebb csak a karjukat tudják széttárni. Emellett természetesen a piramisokkal összefüggö jelenségek nagy része sem fér bele a jelenlegi "tudományos" világképbe.

Érdemes az ösi írásos emlékek és hagyományok vizsgálatát tovább folytatni és ki­deríteni, hogy egyes népek mit tartanak a saját eredetükröl! Ehhez segítséget ad a kö­vetkezö ábra is.

Ha nem létezne más bizonyíték Atlantiszra vonatkozóan, csak a neve, az ember még akkor is majdnem bizonyosra vehetné, hogy van valami igazság  ebben a legendá­ban. Az elözö oldalon látható az a térkép, mely a legtöbb ösi nép legrégibb hagyományai szerint mutatja egy olyan földi, vagy égi paradicsomként szolgáló sziget helyét az Atlanti-óceánban, melyen felsöbbrendü lények, netán maguk az istenek laktak. Figyelemre méltó, hogy az euro-afrikaiak szerint nyugatra fekszik, míg az amerikai indián fajok tölük keletre fekvönek tartják. A legtöbbjük ma is azt vallja, hogy fajuk, vagy törzsük egyene­sen ebböl az elbüvölö paradicsomból érkezett, mielött az elpusztult a tengerbe süllyedve. Szinte mindegyikük egy hatalmas tengeri birodalomra emlékezik, amelyet az "atlantisz" szó valamilyen variánsával jelöl, amelyben megtalálhatók az A,T( vagy D), L és N han­gok. Az tény, hogy ezek a nevek különböznek olykor egymástól, de nyelvészetileg közel állnak egymáshoz, s ez a körülmény azt mutatja, hogy a nyelvi és területi különbségek ellenére a közös ös léte több, mint valószínü.

Platón az "atlantisz" szónak az "Atlasz lánya" jelentést tulajdonította (Atlasz a neve annak a mitológiai óriásnak, aki a Földet tartotta a hátán). De Atlasz a neve annak az észak-afrikai hegyvonulatnak is, amelynek láncai folytatódnak az óceánban, s csúcsai néha szigetekként bukkannak a felszínre. Az egyik ilyen csúcs a Kanári-szigetek. Ha a Kanári-szigetek lakói kapcsolatban lettek volna a Római Birodalommal, akkor elmesél­hették volna, hogy ök az elveszett világ lakói. Bizonyos észak-afrikai törzsek magukat ataranteseknek és atlantioiknak nevezték, s klasszikus írók is gyakran utaltak a spanyo­lokra, mint atlantiaiakra.

A karthagóiak és elödeik, a föníciaiak kétségtelenül látogattak egy Antilla nevezetü nagy szigetet az Atlanti-óceán közepén, amely gyakran szerepel a középkori térképe­ken, s lehetsé­ges, hogy Atlantiszt ábrázolja. Nagyon valószínü, hogy Kolumbusz elsö utazása során magával vitte Benicasa térképének másolatát, ami az Atlanti-óceán köze­pén mutatott egy olyan Antilla vagy Antilha nevü szigetet, melyet már jóval azelött felfe­deztek.

Az óceán túlsó oldaláról is vannak példák. Az aztékok például azt állították a spa­nyol hódítóknak, hogy öseik egy keleten elsüllyedt földröl, Atzlánról származnak. Híres tanítómesterük Quetzalcoatl, szintén egy szigetröl jött közéjük, melynek neve Tollán-Tlallapan. Egy másik nyelvtani hasonlóságot is felfedezhetünk: az azték "atl" szó, amely egyébként vizet jelent, ugyanazzal a jelentéssel bír berber nyelven, pedig ök észak-afri­kai Atlasz-hegységben laknak.

A maják akik szintén Dél- és Közép-Amerikában laknak, ezt a legendát egy Kukulkán nevü fehér istenhez kapcsolják, aki a civilizációt hozta. Ugyanúgy  emlékeznek Atzlánra mint a venezuelai "fehér" indiánok, akik egy települést neveztek el az eltünt szi­getröl. Az inkáknál a civilizációt hozó személy Virakocsa volt, s ö szintén keletröl érke­zett.

A sort Európában is folytathatjuk, a walesiek megemlékeznek Avallon nevü titokza­tos öshazájukról, a germánok Walhallának emlegetik ezt a földet, mely a harcosok para­dicsoma volt. Utunkat folytatva megvizsgálhatjuk az egyiptomi papiruszokat, s ezek külö­nös névvel illetnek egy Atlanti-óceánban elhelyezkedö birodalmat. A "Halál királyságá"-nak nevezik. A szövegek szerint 500 évvel a végsö katasztrófa elött lakosai áttelepültek Egyiptomba és megalakították a "Halál dinasztiáját". Az egyiptomi holtak völgye megta­lálható Amerikában is, csakhogy ott Aalunak, vagy Amentinek nevezik. Ezekhez a sza­vakhoz hasonló a babiloniak paradicsoma az Arallu.

Az ösi görög dal, az "Elyseumi mezök", távoli, nyugatra fekvö eltünt szigetröl szól. Tartarus, a halál otthona, szintén nyugatra esett tölük. A föld, amely az egyiptomiaktól, s a hozzájuk közel esö népektöl nyugatra, míg az amerikai népektöl keletre terült el, nem lehetett más, csak Atlantisz!

Habár sok ösi nép a lélek halhatatlanságában hitt, mégis a peruiak és az egyip­to­miak úgy vélték, hogy a lélek ugyan halhatatlan, de a test mellöl nem távozik el, ott le­beg a közelében. Az említettek miatt halottaik testét balzsamozással tartósították. En­nyire távoli népek közel azonos hitvilága nyilvánvalóan nem lehet a véletlen müve.

A Nyugat-Indiai szigetek lakói Kolumbuszban az istenek követét tisztelték, s hallani sem akartak arról, hogy ö valójában nem az. Karjaikon hordozták és összevissza csókol­ták, valamint elhalmozták mindennel, amijük csak volt.

Montezuma Közölte Cortessel, hogy az ö ösei nem azon a földön születtek, hanem Aztlanból érkeztek, ö  tulajdonképpen csak egy helytartójuk, aki a törvények betartá­sára ügyel, és régen, az ösi idökben, rendszeresen felkeresték a keleti  birodalmat eliga­zítá­sokért. Erröl a Popol Vuh is beszél. A konkvisztádorok könnyü gyözelmének ez is egyik oka volt. Mind az aztékok, mind a maják és az inkák magas, fehérbörü, szakállas iste­nek érkezését várták keletröl, ráadásul pontosan abban az évben, melyben Cortes Ame­rika földjére lépett. Más kérdés: mért nem jöttek az igazi istenek? Ez persze csak egyik oka az amerikai civilizációk összeomlásának, habár egyáltalán nem jelentéktelen oka.

A tudomány legújabb álláspontja szerint valaha csupán egyetlenegy közös nyelv létezett az egész bolygón. A kis-ázsiai és a közép-amerikai szent szövegek szintén erröl tesznek említést. A bibliai történet Bábel-tornyáról egy emberi fajt és egy  nyelvet említ úgyszintén. A toltékoknak szinte pontosan ugyanez az esemény él az emlékezetükben, csak a helyszín más. Ugyanilyen érdekesség az is, hogy a "szfinx" nem csak egyiptomi jelenség, a Yucatán-félszigeten is találhatunk belöle néhányat.

Atlantisz a jelek szerint valószínüleg sokkal inkább szellemi, mintsem technikai civi­lizáció volt,a beszédet kiegészíthette a telepátia, a különbözö anyagok mozgatását daru helyett pedig telekinézissel, teleportációval, de a földsugárzási vonalak koncentrációjával is megoldhatták, amint erröl késöbb szó lesz. Az atlantisziak eltünésével ezen képessé­gek is nagyrészt eltüntek, vagy feledésbe merültek, bár vissza-visszatérnek egyes szent szövegek­ben, de immár "csoda"-ként. A szervezettség foka akár a világállam szintjét is elérhette.

Szintén érdemes megemlíteni, hogy az inka és a pre-inka korokban a krumplinak 240 féle változata létezett, a kukoricának is több mint 20. Ez a fajta típusgazdagság jel­lemzö volt a zöldségekre és a gyümölcsökre egyaránt, mér­téke messze meghaladta a világ más részein tapasztaltakat. Ebböl a tényböl egyesek arra következtetnek, hogy Mexikó középsö részére menekítették az atlantisziak a fejlett mezögazdaságukat. Sok-sok termény a világ más részein teljesen ismeretlen volt Amerika "felfedezése" elött. Mi­ért pont arra a vidékre vitték ilyen jellegü termékeiket, ha valóban ök tették ezt? Nehéz kér­dés.

Érdemes talán kicsit foglalkozni Atlantisz állami berendezkedésére is. Vegyünk né­hány részletet Platón müvéböl.

"Az elözöekben már szóltunk az istenek közötti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, és szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak.Így  nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét és itt telepítette le egy halandó nötöl származó ivadékait..."

"...Fiúgyermekböl öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidösebb párból az elsöszülöttnek adta anyja, Kleito lakhelyét és a kö­rülötte fekvö tájékot - ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiter­jedésü földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legidösebbnek, a királynak azt, amelyröl az egész sziget és a tenger elneveztetett - tudniillik az Atlanti-tenger-, mert At­lasz volt az elsö király neve. Utána született ikerfivérének, aki a sziget szélét nyerte osz­tályrészül Heraklész oszlopaitól addig a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla nevezték el a vidéket is. a második párból az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak ne­vezte el: a harmadikból az elsöbb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhthón nevet adta: a negyedik párból az idösebbet Elaszpposznak, az ifjabbikat Nesztórnak ne­vezte el: végül az  ötödik párban az idösebbiknek Azaész, a fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és Türrhéniáig."

Itt részletes leírás következik arról, hogyan alakult ki a gazdasági élet, a bányá­szat, a növény-és állatgazdálkodás, milyen állatok éltek Atlantiszon, s milyen tájai voltak. Hogyan hódították meg az atlantisziak szárazföldjüket, milyen épületeket, hidakat emel­tek. Megismerkedhetünk Atlantisz földrajzával, lakosságával, valamint lakosságának had­sereg-állítási kötelezettségével is.

"A hatóságokat és a méltóságokat eleve a következöképpen szervezték meg. A maga osztályré­szében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az emberek­nek és nagyrészt a törvénynek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A kirá­lyok egymás közti hatalmi viszonyát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, amelyeket a hagyomány és egy, az ösöktöl  orekhalkosz oszlopra vésetett felirat örzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide minden ötödik,  illetve hatodik évben összegyültek, hogy mind a páros mind a páratlan számnak megadják a magáét, és tanácskoztak közügyekröl, és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyiköjük a hatáskö­rét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek..."

A bika-kultusz is fontos szerepet töltött be Atlantisz életében, minden  valószínü­ség szerint innen terjedt el a világ különbözö pontjaira, nem pedig máshonnan. A tíz királyról szóló történet nemcsak jelen van az ösi iratokban, hanem az atlanti-óceánon lévö szige­tek öslakossága a mai napig használja is ezt az államformát. Most azonban azt nézzük meg, hogy más írásbeli feljegyzésekben milyen nyomai maradtak ennek a berendezke­désnek.

Fontos - az özönvíz szájhagyományaival és legendáival fölérö - értesülések rejlenek Mózes elsö könyvének az özönvíz elötti pátriárkák családfájának a fölsorolásába rejtve. Gyakran kigúnyolják e névsort, mert a Biblia nagyon hosszú életkort tulajdonít ne­kik, akik mellesleg óriásnövésüek is voltak. Matuzsálem, a leghosszabb élettartammal ren­delkezö, állítólag 969 évig élt. A többi pátriárka is sokkal öregebb korában halt meg, mint a ma élö nemzedékek.

A bírálók készek kétségbe vonni a Teremtés könyvének ezt az egész szakaszát, mert szerintük e hosszú élettartam nem tartozik a valóság birodalmához. Egyelöre azon­ban a pátriárkák hosszú életénél fontosabb, a nevük és a számuk. Ésszerü feltételezni, hogy ha a Biblia története pontos, akkor Noé és fiai magukkal hozták az özönvíz elötti történelem és müszaki tudás alapvetö ismeretét, s ez a történelem kétségkívül magába foglalja az özönvíz elötti királyok számát - azokét a vezérekét, akik az idö kezdetétöl a pusztulás percéig uralkodtak. Az is magától értetödö, hogy a nevek, akár az özönvíz története, nyelvi változásokon esett át, amikor szétágaztak a világ más-más részein élö, már esetleg kialakult különféle nyelvekbe. További szempontot is figyelembe kell venni: attól függöen, hogy e fejlödö nemzetek mennyire tartották becsben a vallásos, a politikai és a társadalmi rangokat, e korai pátriárkákra még az istenek rangját is ráru­házták.

Ha elfogadható feltételezésnek tekintjük ezt, akkor rá kell bukkannunk a tíz összülö felsorolására - talán más címzetek alatt. Nem kell azonban sokáig  kutatnunk e névsorok után, mert mind az egyiptomiaknál, mind a babilóniaiaknál ott találhatjuk a tíz özönvíz elötti vezér névsorát.

Bibliai pátriárkák: Ádám, Sét, Énos, Kainan, Mahalaelleel, Jared, Énok, Matuzsá­lem, Lámek, Noé

Egyiptomi istenek: Ptah, Ra, Su, Seb, Osirus, Set, Hor, Tut, Ma, Hor.

Kaldeus királyok: Alorus, Aloparus, Almelon, Ammenon, Amegalarus, Daonus, Anemosinus, Otiartes, Xisuthros.

Amíg a Bibliában Noé az özönvíz höse, a kaldeus történetben Xisuthros a neveze­tes menekült. Ha összevetjük a történelem elötti kaldeus királyok névsorát az özönvíz elötti pátriárkákéval, akkor roppant érdekes párhuzamra bukkanunk, mely ugyancsak alátámasztja az eredeti feltételezést.

A harmadik király neve Almelon embert jelent, a harmadik pátriárka neve Enos, pe­dig emberiséget. A kaldeus névsor negyedik neve, Ammenon, mesterembert jelent, s ugyancsak mesterember a negyedik pátriárka nevének jelentése is: Kainan. A hetedik kaldeus király neve az isteni kijelentések hordozóját jelenti, azt, akinek tudatára adták, a menny és a Föld titkait. Énok a bibliai megfelelöjének a neve, csaknem pontosan ugyan­ezzel a jelentéssel bír. A nyolcadik király esetében, akit az eredeti névsor Sukarlamnak nevez, részben maga a név azonos a kilencedik pátriárka nevével, Lámekkel. Végül a ti­zedik név Xisuthros, a babilóniai Bel-Marduk templom föpapja, Berosus szerint annak az embernek a neve, aki megmentette az emberiséget a borzalmas pusztulástól. A sumér királyok névsorában Xisuthrost Utnapistimnek nevezik, és azt írták a neve mellé, hogy ö utána özönvíz öntötte el a Földet. Az egyiptomi istenek neve, s szerepe sajnos nincs ek­kora részletességgel tisztázva, vagy ha van is, nem áll rendelkezésemre.

Van azért annyi különbség az Atlantiszra vonatkozó, valamint az egyéb szövegek között, hogy míg az elsüllyedt földrészen a tíz király egyszerre uralkodott, a többi  szö­vegekben egymást követték. Ezen eltérés ellenére, ami persze jelentös, nagyon sok azonosság is van, és inkább az azonosságokból kiindulva kell folytatni a kutatást, hiszen elég nehézkes lenne már azt is megmagyarázni önmagában, hogy több ezer éves kü­lönbséggel kelet­kezett szövegek hogyan hordozhatnak ennyi rokon vonást, amikor még ráadásul eléggé távol is íródtak egymástól.

A teljesség igénye nélkül végigjártuk a legfontosabb írásos emlékeket, melyek fennmaradtak. A Föld mélye, és a különbözö távoli, európai ember számára megközelít­hetetlen könyvtárak, még elrejthetnek elölünk további forrásokat, és bizonyára el is rejte­nek. Azonban ahhoz, hogy civilizációnk jelenlegi helyzetén elgondolkozzunk, már a jelen­leg elérhetö forrásmunkák is böségesen elegendöek. Talán nincsenek már tiltott köny­vek, mint korábban. Éppen ellenkezöleg, egy kicsit mintha a böség zavarával is küzde­nénk, és így becsúszhatnak olyan értekezések, melyeknek nem kellene. De a hiteles for­rásokból is belátható, hogy mennyi-mennyi tisztázatlan dologgal van tele az östörténel­münk. Az iratok ilyen mérvü egyezése már kezelhetö tárgyi bizonyítékként, hasonlóan azokhoz a kultikus szokásokhoz, melyeknek még az eredetét sem ismerjük.

Nincs még egy eseménye - nem is volt, és reméljük nem is lesz - a világtörténe­lemnek, ahol ennyire megrázó és összecsengö leírásokkal találkozhatunk. Valakiknek még ez is kevés, és to­vábbi "tárgyi" bizonyítékokat akarnak. Jellemzöen technikai beállí­tottságú megközelí­tés. Egy túlnyomóan szellemi energiát használó kultúra nyomán ne­migen maradhattak fenn a szó mai értelmében vett tárgyak, pláne ekkora katasztrófát követöen. Hogy mégis vannak ilyenek, az az emberi kapzsiságnak, és nagyravágyá­sá­nak is köszönhetö. De er­röl majd a következö fejezetben.

7. Tárgyi emlékek

Sok-sok tárgyi lelet maradt fenn az írásos történelmet megelözö idökböl, így ko­ruk nehezen meghatározható, vagy egyenesen lehetetlen, és csak becslésekre lehet szorít­kozni. A hibalehetöség az ilyen esetben pedig szinte korlátlan. Az ismert korokban is szép számmal elöfordulnak olyan leírások, melyek oda nem illö eszközökröl szólnak, feltételezve, hogy az adott korra vonatkozó ismereteink legalább föbb  vonalaikban megfelelnek a valóságnak, bár a leletek tükrében erre a feltételezésre semmi alapunk sincs. Súlyos hiba lenne azonban minden különös leletet az atlantisziak keze munkájaként besorolni, arra azonban kiválóan alkalmasak ezek a tárgyi emlékek, hogy a miénk elött létezö, magasan fejlett civilizáció nyomairól tanúskodjanak. Hogy Atlantisz mellett, vagy azt megelözöen, Mu-n és Lemurián kívül még hány igen fejlett kultúrát sikerül majd elkü­löníteni - azt a jövö dönti el. Amit ma el lehet mondani, az a következö: nem mi vagyunk az elsök, s elödeink sorsából tanulva az intö jeleket fel kell ismerni, nehogy az utolsók legyünk...

Nehéz kiválasztani a legjellemzöbb, és a legbizonyítóbb erövel rendelkezö leleteket, hiszen annyi van. A széles közvélemény elött alig, vagy egyáltalán nem is ismert nagy részük. Egyiptomban ma is gyakorlat, hogy a megmagyarázhatatlan dolgokat besu­vasztják egy raktárba, ott pedig várhatja a szerencsétlen lelet a sorsának jobbra fordu­lását. Ez a fajta tevékenység felér egy modern kori könyvégetéssel. Mégis alkalmazzák, csak azért, hogy az illúzióink megmaradjanak, miszerint mi vagyunk az elsök. Ehhez a maga­tartáshoz, mármint a leletek titkolásához, egy nagy adag hiúság is  járulhat, sokan ily módon próbálják igazolni az emberi faj töretlen fejlödését a köbaltától az ürhajóig. Csalóka és súlyos következményeket magában hordozó ábránd! E leletek egyben fi­gyel­meztetésül is szolgálhatnak: túlzott magabiztosságunk, a tudomány "hivatalos" képviselö­i­nek a véleménye, biztonságérzetünk, mennyire megalapozatlan. A földi élövilágot - benne foglalva az embert is -, körülbelül egy tucat tényezö fenyegeti teljes kipusztulással. Ezek közül néhány: szennyezödés, erdöirtás, sugárzásnövekedés,   a sugárzás­növeke­dés miatt  bekövetkezett immunrendszer gyöngülés, járványok, energiavál­ság, éhínsé­gek, hábo­rúk, szociális válság, stb. Van mit tennünk!

A minket megelözö magasan fejlett civilizációk elbuktak. A róluk fennmaradt szö­veges emlékek segítségével levonhatunk különbözö tanulságokat, mely hibákba es­tek. Megtalált tárgyi emlékeikböl, vagy leszármazottaik tárgyi emlékeiböl, viszont arra a tu­dásra következtethetünk, amellyel rendelkeztek. A rejtélyes eredetü leletek az egész Földön fellelhetök, kezdjük hát  újabb utazásunkat! Sajnos ebböl az utazásból ki kell hagynunk a déli sarkvidék környékét, mert talán ha máshol ennyire nem is, de itt aztán mély hallgatásba burkolózik a tudomány. Egyes állati leletek még be-bekerülnek a saj­tóba, így például az a legfeljebb 30 ezer éves, melegvérü delfincsontváz, amit 2300 mé­ter magasságban találtak, emberi településekröl azonban, nem esik szó, pedig azok is vannak. Kicsit hasonló ez a helyzet a "Majmok bolygójában" leírtakkal, ahol a fejlett em­berszabásúak minden eszközzel titkolják, hogy az ösük emberek voltak...

De vannak további gondok is a leletekkel, méghozzá az eredetükkel kapcsolatban, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi közülük a Földön készült. De ez már más téma, és további vizsgálatokat igényel. Ahol nem szükséges  feltételezni földönkívüli eredetet ott természetesen nem is érdemes. A kérdés jóval összetettebb annál, mintsem minden esetben kategorikusan állást lehetne foglalni.

Rendkívül nehéz lenne bármiféle  csoportosítást, rendszerezést alkalmazni, hiszen maguk is a leletek annyira különbözöek, valamint annyira különbözö helyekröl, s külön­bözö kö­rülmények közepette kerültek elö. Ezért már elöre is elnézést kérek ezért a "fejetlenségért", de szeretnék minél több dolgot bemutatni, melyek között aztán késöbb esetleg lehet összefüggést találni. Még valamit szeretnék újra megemlíteni, ez pedig az idötényezö. A forrásokban rendkívül tág idöhatárokra bukkantam, ezek pontosságáról nem vagyok meggyözödve. Néhány tévedési, illetve hibaforrást az adott leletnél említeni fogok. Ilyen mindjárt az elsö is. 1959-ben a Góbi-sivatagban több millió éves cipötalple­nyomatot találtak. A felfedezést egy közös szovjet-kínai kutatócsoport tette, Dr.Chow Ming Chen vezetésével. A következö, hasonló cipötalplenyomatra a Fisher-kanyonban, Nevada államban bukkantak, ha pedig a kormeghatározás helyes, keletkezése a dino­szauruszok korába, azaz a triászba tehetö. Dél-Amerikában, Peruban, több tízezret, át­lagosan 40 cm átméröjü követ ástak ki a sivatagból, ezeken a mesterségesen elké­szí­tett, ismeretlen eredetü tárgyakon, többek között dinoszauruszokkal harcoló vadá­szok, illetve az ösállatot háziállatként tartó emberek láthatók. Az egyik képen éppen egy ilyen Itza kö látható. Ezeken a köveken még sok minden más is látható az anatómiai részle­tességü képektöl kezdve a vadászatokon át az egyszerü díszítésekig. Minket azonban most legföképpen a dinoszauruszok érdekelnek ezekröl a tárgyakról. Vajon ho­gyan áb­rázolhatták öket, ha 60 millió évvel ezelött kihaltak? A kövek kora legalább 1800 év, de nem egyszerre keletkeztek, és grafológusok elemzése szerint ráadásul ahány kö, annyi­féle kézjegyet mutatnak fel. Az elsö dinoszauruszcsontvázat csak a múlt század­ban talál­ták. A kövek mesterséges eredetéhez nem férhet kétség, mert több rétegböl állnak, s csak nagyon bonyolult "gyártástechnológiával" lehet öket létrehozni, viszont ép­pen ebböl kifolyólag hamisítványok sem lehetnek, mert ki az a hamisító, aki több tízezer embert be tud fogni az üzletbe (ennyi ugyanis a kövek száma, s valószínüleg az alkotóik száma is), elkészítik a köveket, aztán beássák a sivatag homokjába ki tudja hány évig, aztán pedig a több tízezer ember közül egy sem vallja be, hogy részt vett volna ilyen vállalkozásban. Több, mint lehetetlen. A magyarázatot tehát máshol kell keresni, de hol is?

Az Itza kövek között jó nagy méretüek is vannak, mint például az az 1,41 méter átméröjü, mely csillagképeket ábrázol. Vannak olyanok is szép számmal, melyek a dino­szauruszokon kívül, más, kihalt állatokat ábrázolnak. Nemcsak a perui sivatagból kerül­tek elö olyan leletek, amiken dinoszaurusz-ábrázolások láthatók. Crespi atya az indiánok­tól kapott egy vésetet, ezen dinoszaurusszal játszadozó gyermekek láthatók. Ennek a kölapnak egy részletét mutatja a másik kép. De térjünk még vissza egy kicsit a lábnyo­mokhoz!

Manapság már ötszázat is meghaladó ilyen lelettel rendelkezünk, s nézzük meg  ezek közül az egyik különösen érdekeset! A helyszín Dél-Amerika, közelebbröl a Paluxy folyó vidéke, El Boqueron szomszédságában, Tolina államban, Kolumbiá­ban. Amikor a régészek elkezdtek ásni 1971 áprilisában, Henero Henao Marin professzor vezetésé­vel, hamarosan egy húsz méter hosszú dinoszaurusz csontvázat találtak, az iguanodon csa­ládból. Ebben önmagában még nem volna semmi külö­nös, viszont közvetlenül az öshüllö csontjai mellöl emberi csontleletek is a felszínre kerültek. A csontok korát több millió évre taksálták, és mégis kitünö állapotban maradtak fenn. De ez még nem minden. A két csontváz olyan helyzet­ben feküdt, mintha egy temetési szertartás keretében kerül­tek volna a földbe, s a dinoszaurusz az ember hátas állata volt, ahogy azt például az ava­rok temetkezési szokásainál is látható. A csontleletektöl nem messze, a vízmosásban, láb­nyomokat is találtak, ezek a lábnyomok láthatók a következö két képen. A korukat itt is több millió évre becsülik, szerintem abból a téves feltevésböl kiindulva, hogy a dino­szau­ruszok  már több millió éve kihaltak. Az Amerikában talált leletek egyáltalán nem erre vallanak!

A régészek a leletek korát különbözö kémiai elemek bomlásidejéböl határozzák meg, különbözö elemeket felhasználva erre a célra. A kedvenc a szén 14-es izotópja, de más elemeket is használnak már. A módszer azon alapszik, hogy az élölény az élete so­rán az elemeket beépíti a szervezetébe. Miután elpusztul, több elem már nem épülhet testébe, így a vizsgálandó izotópok  elkezdenek bomlani. Ismerve az izotópok elöfordu­lási gyakoriságát, valamint a kémiai elemek felezési idejét, a fellelhetö elemmennyiség, az adott elpusztult szervezet testében, jó közelítéssel megadja azt a kort, amikor véget ért élete. Ez a módszer úgy nagyjából ötvenezer évre visszamenöen használható. Minél távo­labbi múltba megyünk vissza, természetesen annál pontatlanabb. A rádióizotópos el­járás­ban nagy hibalehetöségek rejlenek, ugyanis a lelet környezete (savas, lúgos stb.) erösen befolyásolja azoknak az izotópoknak a mennyiségét, melyeket mérni kívánunk. Az emlí­tettnél régebbi idöpontokat csak becsléssel lehet meghatározni, abból, hogy a lelet mely üledékrétegböl kerül elö, és ismerve az üledék-képzödés jelenlegi se­bességét, ilymódon lehet kort is meghatározni. Ez eddig tetszetösnek tünik, csak a do­lognak van egy szép­séghibája. Nem számol azzal a hatalmas mennyiségü üledékkel, mely a vízözön "jóvoltából" rakódott le. Ezáltal aránylag fiatal leletek nagyon mélyre ke­rülhettek, ez pe­dig aztán megtéveszti a hivatásos korbecslöket. Az én álláspontom a következö, s tudom, ez nagy vitákat válthat ki, a dinoszauruszok nem 60 millió éve pusztultak ki, hanem csak legfeljebb 13500!

Most már szinte bizonyosnak látszik, hogy a dinoszauruszokat kisbolygóbecsapódás irtotta ki, a tudósok meg is találták azt az irídium-réteget, mely kisbolygókra jellemzö, a Földön azonban nem fordul elö akkora koncentrációban. A ré­teg alatt még nagy számban fellelhetök az öshüllök csontjai, felette azonban nem, ha­nem egész más állatok, például emlösök maradványai vannak csak. Az irídium-réteg na­gyon mélyen fekszik, ezért is becsülték korát 60 millió évre. Azóta a tudomány már fej­lödött, csakhogy ezeket az új eredményeket még senki sem merte hangosan kimondani, pláne összefüggéseikben. Találtak ugyanis Kalifornia partjainál 1800 éves köolajat. A köolaj keletkezési idejét korábban évtízmilliókban adták meg. Szintén nem olyan régen, találtak Skóciában 3000 éves szénmezöket. A szén képzödésére is jó néhány millió évet szoktak adni. A hegységek is kialakulhatnak néhány ezer év alatt, így az egész, eddig használt idöskála összeomlott. Ráadásul itt vannak ezek a leletek, meg egy csomó olyan beszámoló is, miszerint utazók Dél-Amerikában, de Afrikában is, élö öshüllöket láttak! Akkor most mitévök legyünk? Azt hiszem nincs sok értelme tovább fenntartani azt az ál­láspontot, hogy azok az irídium-rétegek annyira régiek, amennyire nem, s Atlantisz csu­pán a fantázia terméke lenne...

Az ösi emberek a jelek szerint nem csak dinoszauruszhátról vadásztak, aztán nem is olyan dárdával, lándzsával és nyíllal, s nem is csak állatokra. Ezt látszik alátámasztani az a Londoni Természettudományi Múzeumban örzött koponya, me­lyet 1921-ben találtak Rhodésiában a Broken Hill mellett. A koponya bal felén tökéletesen kör alakú lyuk talál­ható, a lyuk körül nem látszanak repedések, aminek feltétlenül lennie kellene, ha nyíl vagy dárda ütötte volna. Csak afféle nagysebességü lövedék, mint például a puskago­lyó, üthet ilyen lyukat. A lyukkal  szemben a koponyacsont zúzott a belülröl kifelé repülö lövedéktöl - ugyanez a jelenség figyelhetö meg a mai áldozatokon, akiket nagyerejü ló­fegyverrel lönek fejbe. Lassúbb fegyver semmi esetre sem ütött volna ilyen pontosan kör alakú lyukat és nem zúzta volna szét a csontot a koponya átellenes oldalán. Nagyte­kinté­lyü berlini német törvényszéki orvosszakértö jelentette ki a leghatározottab­ban, hogy a rhodésiai férfi fejsérülését nem okozhatta más, csak puskagolyó.

Korábban említettem, hogy a rádióizotópos kormeghatározással bajok vannak, va­gyis a koponya lehet egészen fiatal is, s csak a kémiai környezet tette olyanná, hogy sok ezer évesnek tünik. Ennek azonban jelen esetben ellentmond az, hogy 20 méteres mélységben találták, üledékes közetben, és az az üledékes közet feltétlen idösebb há­romszáz évesnél, amióta egyáltalán löfegyvert használnak. Tehát elmondható az, hogy a rhodésiai férfit puskagolyó ölte meg, de ez a fegyver az emberi történelem igen korai szakaszán lett elsütve. A rhodésiai koponya vizsgálatából levont következtetések azon­ban nem  egyedül­álló bizonyítékai annak,hogy a távoli múltban valaki (söt esetleg né­hány nemzet) löfegyverekkel, vagy ahhoz hasonló harceszközökkel rendelkezett. A Moszkvai Őslénytani Múzeumban ugyanis olyan kiállítási tárgy látható, amely erösen alá­támasztja ezt a feltevést. Ez a tárgy egy ma már kihalt ösbölény koponyája. E koponyát a Léna folyótól nyugatra találták, néhány ezer évesnek becsülik a korát.

Az vonta magára a moszkvai múzeum igazgatójának, Konsztantyin Flerov egyetemi tanárnak, valamint tudóstársainak a figyelmét, hogy a bölénykoponya homlokán kör alakú kis lyuk van. A lyuk csaknem csiszoltnak látszik, és nincsenek körülötte repedé­sek, jelezve, hogy a lövedék ebben az esetben is nagy sebességgel hatolt be a bölény koponyájába, csaknem vízszintes vonalú pályán. Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a bölény még élt, amikor a találat élte, ezt bizonyítja az, hogy a lyuk szélein csontoso­dási folyamatok kez­dödtek, vagyis túl élte a lövést. A lövész és a bölény közötti távolság túl nagy lehetett ahhoz, hogy a lövés halálos legyen, az állat tehát túlélte a sebet, és csak évekkel késöbb pusztult el - más okok miatt. Csontjai azonban megmaradtak a hosszú korokon át, velük együtt a valamikor élt nép pusztító hatalmának bizonyítékai is.

Az ilyen és hasonló koponyalyukakra a kedvenc ellenérv egy bizonyos kagylóféle felhozása, mely a csontokon ilyen lyukat  hagyva fúrja keresztül magát. A másik kedvenc érv a szándékos koponyalékelés, a halott vagy az elpusztult állat agyvelöjének kinye­rése. A ma élö törzsek ezt az orrlyukon keresztül érik el, csak a lehetö legritkábban fúr­ják meg a koponyát. Nincs is hozzá olyan eszközük, mellyel ilyen éles szélü lyukakat produkálhatnának. A legsúlyosabb ellenérv azonban e magyarázatokra, hogy az ösbö­lény koponyán az újracsontosodás jelei láthatók, s nemigen akad állat, amelyik agy nél­kül évekig még szaladgál. Az említett ösállat koponya szerencsére nem egyedi eset, az Uránia Csillagvizsgálóban egy Szovjetúnióból érkezett tudós elöadásán tucatnyi diát állt módomban átvizsgálni, közöttük olyanokat is, melyek mikroszkopikus felvételeket mutat­tak. Meggyözöek voltak mind a képek, mind az elöadó személye.

1960-ban - szintén a Szovjetúnióban - egy ogyesszai barlangból kerültek elö ösi struccok, tevék és hiénák csontjai. A leletek korát egymillió évesre becsülték, a cson­tok maguk pedig fémszerszámok nyomát viselik.

Ha már a barlangoknál tartunk, kicsit nézzünk körül a barlangok, s a barlangok­ban talált rajzok világában!

Mikor az átlagember maga elé képzeli a kökorszakban élt embert, rendszerint tor­zonborz alakot lát, aki csak állatbör ruhát visel a derekán és a fél vállán. Az embertan tu­dósai évezredeken át így festették le a történelem elötti népeket. 1937-ben azonban Leon Pericard és Stephane Lwoff az egyik Lussac-les-Chateaux melletti barlangban né­hány, a magdalén korból származó vésett követ talált, melyek gyökeresen megváltoztat­ták ezt az elfogadott képet. A lapos köveken hanyag tartású férfiak és nök rajza látható, köpenyben, cipöben, övvel, kabátban és - kalappal a fejükön. Az egyik karc fiatal nöt áb­rá­zol oldalnézetben, aki ülve figyel valamit. Kertésznadrágot visel rövid ujjú kabátkával, apró cipö a lábán, s díszes kalap a fején. A kalap a jobb fülénél a válláig nyúlik egészen. Ölé­ben négyszög alakú lapos tárgy, amelynek eleje visszahajlik a tárgyra, nagyon ha­sonlóan a mai pénztárcákhoz. Más köveken férfiak látszanak jól szabott nadrágban, széles és csatos övvel, nyírt szakállal és bajusszal.

A Lussac-féle karcolatok ellentmondanak mindannak, amit a történelem elötti tudo­mányokról eddig tanítottak. Az embertan tudósai azonnal hamisítványoknak is kiáltották ki a rajzokat. Azonban elsietett véleménynyilvánításuk ellenére 1938-ban hivatalosan is a valódiság mellett tették le a voksukat. Breiul abbé is azok között volt, akik kimutatták, hogy ezek  a valóban jólöltözött emberek minden bizonnyal a felsö csiszolatlan kökorszak magdalén korszakának idején éltek. Ma a kökarcok java része Lussac-les-Chateauxban van a történelem elötti idök könyvtárában. Néhányat pedig a Párizsi Embertani Múzeum állít ki a közszemlére, melyek nem túl sokat árulnak el, s nem ütköznek túl élesen a ha­gyományos álláspontokkal. A többi a raktárakban van, és csak különleges engedéllyel le­het megtekinteni, akkor is csak azoknak, akiknek "megfelelö megbízóleveleik" vannak. Úgy gondolják, hogy a rajzok túlságosan nyugtalanítóak ahhoz, hogy közszemlére te­gyék ki öket

A Lussac-féle karcok azonban egyáltalán nem az egyedüli bizonyítékok arra, hogy a kökorszakban választékosan ruházkodtak. A délnyugat-afrikai Kalahári sivatag történe­lem elötti barlangfestményei, melyek keletkezési idejét a kökorszak idejére rögzítették, világos börü embereket ábrázolnak, szöke szakállal, divatosan nyírt hajjal. Lábukon magasszárú cipö, ruházatuk többi része pedig feszes nadrág, többszínü ing és kabát, söt kesztyü.

Az északi területeken, Moszkva közelében, Vlagyimir városa mellett találtak a csi­szolatlan kökorszakból származó sírt, mégpedig Otto Bader egyetemi tanár, a Szovjet Tudományos Aka­démia Néprajzi Intézetének a kutatója. "Vlagyimir ember"-nek nevezték el a leletét. Tárgya a történelem elötti idökben élt férfi, rénszarvasokra és mamutokra va­dá­szott. Ruháinak maradványaiból kiderült, hogy jól öltözött lehetett. Jókora szörme­nadrágot, hímzett inget és nagyon célszerü kabátot viselt. Magukból a ruhadara­bokból alig maradt meg valami, de az épségben maradt elefántcsont csatok és gombok segít­ségével sikerült megállapítani, hogy mit viselt.

Rengeteget lehetne még a barlangrajzokkal foglalkozni, többek között azokkal a különös "szkafandert" viselö alakokkal, akiknek ábrái a világ szinte minden pontján fel­bukkannak. Lehetne még beszélni a "szárnyas emberek"-röl, akikkel szintén találkozha­tunk eme rajzokon, vagy a több tízezer éves csillagtérképekröl, melyek minden vonatko­zásban rendkívül érdekesek. Néhány orvosi vonatkozású rajzról azonban feltétlenül érde­mes szót ejteni.

Dél-Amerikában - állítólag tudatlan indiánok - véstek olyan jeleneteket a sziklákba, melyek többek közt szívátültetést ábrázolnak, és mai mértékkel is korszerünek tünnek. Ábrázolnak továbbá császármetszést, szülést, agyátültetést, valamint a sebészet más vívmá­nyait, melyek a mi korunkban csak a legutóbbi nemzedékek alatt fejlödtek ki. To­vábbi köbevésések szívmütéteket ábrázolnak, annyira részletesen, hogy még az erek is lát­szanak, orvosokat, amint müszereikkel dolgoznak, és betegeket, akiket bonyolult csö­rendszer köt az életfenntartó berendezésekhez.

A legkomolyabb gyüjtömunkát a  perui Limában Dr.Jose Gabrena végezte, aki a Perui Egyetem embertan és történelem tanára volt. A tudósok, akik megvizsgálták a vé­seteket - vagy azok fényképeit - szemlátomást zavarban voltak a felfedezések miatt. Za­varba ejtette öket, hogy a "primitív"-nek nevezett öslakosok hogyan voltak képesek ilyesmire. A válasz egyébként nagyon egyszerü: nem voltak primitívek!

De maradjunk még egy kicsit a barlangoknál, annál is inkább, mert az "ösemberek" nemcsak szimpla víz-és szélvájta üregekben laktak, hanem hatalmas bar­langrendszere­ket építettek ki mesterségesen, ily módon egész föld alatti metropoliso­kat alkottak! A leghíresebb ilyen földalatti város a törökországi Derinkuyu, amely jelen­leg is feltárás alatt áll.

Egyszer egy egész nagyváros terült el itt a föld alatt, húszezer ember élt a mélybe nyúló szinteken. Elmondható az, hogy amikor ez a település lakott volt, nem al­kalmi me­nedékhelyül szolgált. A városnak igen bonyolult infrastruktúrája volt. Hatalmas közösségi termeket találunk itt, különálló lakásokat háló- és nappali szobával, istállókat, söt még kitünö borospincéket is, nem is említve az üzleteket és más kényelmet- és szórakozást nyújtó létesítményeket. A különbözö helyiségek más-más szinteken helyezked­tek el, je­lenleg 13 szintet tártak fel a mélységbe haladva. Az egyes szinteket szük lejárók kötöt­ték össze, az átjárókat hatalmas kerek kövekkel lehetett zárni - mindig csak belül­röl. Derinkuyuba kívülröl bejutni abban az idöben szinte lehetetlen volt. A legmélyebb szinte­ken kutakat, sírokat, fegyverraktárakat, valamint menekülöjáratokat lehet találni. A rend­kívül zseniális tervezöknek valami ismeretük volt a légkondicionálásról is. 52 kürtöt vájtak a sziklába ebböl a célból. Így a friss levegö a város minden egyes sarkába eljutott egy rendkívül bonyolult cirkulációs úton. Derinkuyu, s a hozzá nagyon hasonló Kaymakli, csak kettö a tizennégy föld alatti városból, melyekröl a török archeológusok tudnak. A kutatók mára már azt is felderítették, hogy egy olyan alagútrendszer is létezik, mely az összes föld alatti várost összekapcsolja. A kalkulációk azt igazolják, hogy nem kevesebb, mint 1.2 millió ember élt ezekben a katakombákban hosszú idön át.1.2 millió ember! Ez azt je­lenti, hogy megfelelö mennyiségü élelmiszerröl is kellett gondoskodni. De hogyan? És honnan?

A régészek úgy gondolják, hogy ezeket a városokat az idöszámításunk szerinti elsö században építették azok a keresztények, akik ilyen módon menekültek el üldözöik elöl. Van egy kis gond ezzel a feltételezéssel, ugyanis a lentieknek élniük kellett valami­lyen módon. A föld alatt nem lehetett gabonát nevelni, egyszerüen ehhez nem volt elég fény. De ha nekik szántani kellett volna a föld alatt, és állatokat tenyészteni, akkor ez nem lehe­tett egy egyszerü alkalmi menedékhely, márpedig kellett, a nyomok erre vallanak. Tény, hogy itt hosszú idön át éltek embe­rek, és ráadásul folyamatosan. Az ül­dözöknek csak le kellett volna ülni nyugodtan a bejára­tok elé, megvárni, amíg az éhes, elcsigázott üldözöttek elö nem bukkannak. Semmi szükség sem lett volna semmiféle harcra, a blokád kikényszerítette volna ellenfeleiket a föld alól.

Eltekintve ettöl a kritikától van más elgondolkodtató körülmény is e gigantikus föld alatti létesítménnyel kapcsolatban, ez pedig a törmelék. Hegyekben kellene állnia a ho­moknak és a kitermelt kötörmeléknek, ilyeneknek azonban nyomuk sincs. Az emberek tervszerüen építkeztek évtizedeken át, de az sincs kizárva, hogy évszázadokon át. A la­kosok valóban menekülhettek valami elöl. Szerintem inkább a külsö természeti körülmé­nyek lehettek ilyen kiváltó okok. Ők tudják mi volt az. Remélem egyszer mi is megtud­juk.

Szintén barlangokkal kapcsolatos a következö lelet is.1965-ben egy kínai régész, Tsum-Um-nui cikket jelentetett meg Pekingben "12000 évvel ezelötti ürhajósok" címmel. Akkoriban a Tibetet Kínától elválasztó hegyes vidéken, a Bajankara barlangjaiban a ré­gészek írásos táblákat találtak: tányér alakú kerek korongokat, amelyeket ismeretlen módszerrel vágtak ki a  gránittömbökböl.

A barlangok közelében nyílegyenes vonalban sorakozó sírkövekre is bukkantak, bennük csontvázakkal. A csontvázakból az östörténészek megállapí­tották, hogy ezek az emberek a dropa és kham fajtához tartoztak, ezek képviselöi pedig - mivel testmagas­ságuk nem haladta meg a 130 cm-t - semmiféle ma élö fajtához sem sorolhatók. Ez a fajta nem azonosítható a mongol és a tibeti fajtával sem.

Az ösi kínai legendák említést tesznek apró, vékony, sárga emberekröl, "akik  a felhöböl jöttek", s akiket különleges rútságuk miatt - törékeny testükön rettenetesen nagy fej ült - elöször elkülönítettek, majd "gyors lovakon ülö emberek" (kétségtelenül a mon­golok) lemészárolták öket.

A csontvázak analízise 12000 éves kort állapított meg.

Az elsö régészeti jelentések egy "kihalt majomfajról" beszéltek. Ez az állítás, ha arra gondolunk, hogy ezek a lények sírokat ástak maguknak és köböl készült fontos le­le­teket hagytak hátra, olyan valószínütlennek tünik, hogy a jelentés egyik szerzöjét, Tchi-Pou-tei régészt a sajtóban szenvedélyesen meg is támadták érte. Tchi Pou-tei azzal vágta ki magát, hogy szerinte az írásos lemezeket a dropáknál régebbi civilizált lények hagyhatták a barlangokban.

1965-ben Tsum-Um-nui professzor tanulmányozta bövebben a problémát és elké­pesztö felfedezéseket tett. A Bajankara barlangjaiban 716 kötányért találtak, mind­egyik közepén egy lyuk volt, mint a mi mikrobarázdás lemezeinken. Csak növeli a hang­lemeze­inkkel való hasonlóságukat az, hogy ebböl a lyukból kiindulva, egészen a tá­nyér széléig egy spirál alakú kettös barázda halad.

A Pekingi Őstörténeti Akadémia türelmes munkával tisztázta a tányérok titkát, de felfedezéseiket olyan fontosnak találták, hogy nem hatalmazták fel Tsum Um-Nui pro­fes­szort arra, hogy a közeljövöben nyilvánosan is beszámoljon  róla. Ez a vonalas írás ürhajósok odüsszeáját meséli el, egy olyan korból, amikor régi adatok szerint nem létez­hettek csillagközi ürhajók.Íme a Tsum Um-nui professzor által közölt fordítás egy része:

"A dropák légi csúszdájukon jöttek le az égböl. Napkeltéig tízszer menekültek a barlangokba a férfiak, asszonyok és gyerekek. Végül jelzésekböl megértették, hogy az égböl jött látogatóknak békések a szándékaik, s megengedték, hogy a dropák megkö­zelítsék öket"  

A khamoknak tulajdonított más vonalas írásokból egy siratót is rekonstruáltak:

"Leszállás közben tönkre ment egy ürhajó az ellenséges hegyekben, s a kozmo­nauták meg sem tudták javítani, mivel ehhez sem nyersanyagaik, sem megfelelö utjaik sem voltak."

A kötányérok leleplezése azonban nem állt meg ezen a ponton. A kínai tudósok óvatosan lekapargatták a becses tárgyakat, majd az összegyüjtött részecskéket anali­zál­ták. Nagy százalékban találtak kobaltot, valamint más fémeket. A sértetlen lemezek vizsgálatá­nál az oszcillátor olyan nagymértékü vibrációt jelzett, mintha a szerkezetet je­lentös elekt­romágneses sugárzással terhelték volna meg. Úgy vélik, ha sikerülne ezeket átalakí­tani, - még ismeretlen - hullámlenyomatokra, a vonalas írásénál még fontosabb üzenetet fejthetnének meg.

A bajankarai barlangok falain karcolt sziklarajzokat is találtak. Ezek a felkelö Na­pot, a Holdat és a csillagokat ábrázolják, köztük a Földet is, ahogyan az kívülröl, a vi­lágür felöl lett volna nagyjából 12000 évvel ezelött.

És még mennyi mindent nem árultak el erröl az izgalmas titokról.

A változatosság kedvéért most nézzünk valami mást! 1885-ben egy különleges fémkockát találtak Ausztriában egy szénbányában, Wolfseggben, közel Schwanenstadthoz. A leletröl beszámolt a Nature 1886-os novemberi száma is, valamint a L'Astronomie is. A súlya 785 gramm volt és kemény nikkel-karbon ötvözetböl ké­szült. Egyesek ösi meteoritra gyanakodtak, az élei azonban túl szabályosak ahhoz, hogy a légkörön áthaladt volna, s felmelegedett volna többezer foknyira. A szénrétegek kora, ahonnan elökerült, több tíz millió év. Itt megint ugyanazzal a problémával találkozunk - az idötényezövel. A szén nagy nyomáson, ideális körülmények között, néhány ezer év alatt kialakulhat a növényzetböl, tehát a szénrétegek becsült kora a jelen esetben sem mond semmit.

Ugyancsak bányából került elö a 17. században az a közel 20 cm-es szög, melyre a spanyolok bukkantak Peruban. Valószínüsíthetö kora több tízezer év. A fémmegmun­kálást a mai ismereteink szerint az amerikai kontinensen nem alkalmazták, a lelet pedig an­nyira különös volt, hogy a spanyol alkirály, Francisko de Toledo is megemlíti a jelenté­sé­ben.

Ha nem ismerték és használták a fémeket, vajon hogyan formázták tökéletes gömbbé a Costa Rica délnyugati részén, Guatemalában, valamint Mexikóban talált több száz kögolyót. Méretük a tízcentiméterestöl a két és fél méterig terjed, a súlyuk is ennek megfelelöen néhány kilogrammtól több tonnáig. Némelyikük a dzsungelben található, míg társaik a hegytetökön. A geológusok egy része természetes eredetünek tartja a kögömböket, de elképzelésüket meglehetösen nehéz lenne igazolni. A kögömbök több rétegböl állnak, s ráadásul még nem ismerünk olyan  folyamatot, mely ekkora méretek­ben ilyen szabályos alakzatokat produkál. Azóta már a világ sok pontján találtak ilyen kö­gömböket, az anyaguk is a legkülönfélébb. Némelyikükre barázdákat véstek valamilyen módon, míg mási­kukra csillagtérkép szerü hálózatos alakzatot. Nehéz lenne most ma­gyarázatot találni rendeltetésükre, valamint elöállításuk körülményeire.

Máltán is különleges leletekre bukkantak. A régi idökben a sziget szinte teljes terü­letét  behálózták a különös vágánynyomok, melyek eredete szintén több, mint különös. Ezek a vágá­nyok elágaznak jobbra-balra, keresztezödéseket, váltókat alkotnak, aztán ismét egyenesen futnak tova a mészköben. A vágányok nyomtávolsága általában 1.23 méter, de akad néhány szélesebb is, illetve keskenyebb nyomtávú szakasz is. A változó mélységben a mészköbe vájt barázdák hegyen-völgyön át futva, gyakran egy-egy öböl­nél végzödnek, majd belesüllyednek a Földközi-tenger vizébe. Néhol a vágány hírtelen meg­szakad egy szakadék elött, hogy aztán a mély völgyben  folytatódjék megint, mintha képzeletbeli jármü nem riadt volna vissza a mélységtöl. A völgyekben termékeny talaj fedi be a vágányokat, a völgyek keletke­zési dátumát 600 ezer évre becsülik.

Felettébb valószínütlen, hogy ezek a vágányok természetes eredetüek lennének. Ez ellen szól a vágányok nagy száma és szabályossága, de az általuk leírt különbözö alak­zatok, váltók, keresztezödések, stb. A vágányok belsö felülete is precíz megmunká­lási nyomokat mutat. Sajnos a vágányok nagyrészét beépítették, de még elég jelentös terü­let áll rendelkezésre, ahol vizsgálhatók. Különbözö magyarázatok születtek a vágá­nyok elkészítési módjára, céljára, valamint arra vonatkozóan, hogy miféle közlekedési eszközök utazhattak rajtuk. Ezek többsége szerintem csak próbálkozás, de ilyesmire is szükség van, a próbálkozásokból alakul ki végül a megértés.

A vágányok ösibbek, mint a Máltán is található köépítmények, azokat el is kerü­lik. Kellemetlen probléma, hogy Máltát körülvevö területeken sehol sem lehet hasonló alak­zatokra bukkanni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is voltak ilyenek. Mindenesetre annyira régen lehettek - ha voltak -, hogy az írásos történelem, de a szájhagyományok sem, tartották érdemesnek megemlíteni öket.

Felüdülésképpen tekintsünk ismét egy tárgyi leletet, egy olyat, melynek tudomá­nyos forrásokban is nyoma van. Scientific American 1851-es júniusi száma beszámol ar­ról a leletröl, melyet Dorchesternél hoztak napvilágra egy bányarobbantás során. A tárgy maga egy ha­rang alakú edény volt, ismeretlen fémötvözetböl készült, és ezüstböl kiala­kí­tott virágok díszítik. Szinte egy remekmü, a probléma pedig ugyanaz vele, mint a ha­sonló le­le­tekkel: meghatározhatatlan a kora.

Nehéz meghúzni azt a határvonalat - ha egyáltalán lehetséges és szükséges -, mely a miénket megelözö civilizációk tudásanyagát és müvészeti képességeit, alkotásait elvá­lasztja a mienktöl, hiszen a saját kultúránk is folyamatosan fejlödik (vagy csak mi hisszük azt), nem mindent örököltünk elödeinktöl, bár jelenleg az újrafelfedezések korát éljük. A középkor sok olyan tudás ismeretét törölte az emberek tudatából, mely korábban hét­köznapinak számított. Kezdve az elektromosságtól, folytatva az  agymütéteken át, akár az ürrepülésig. Mindenesetre ma könnyebb a helyzetünk ilyen emlékek megértésében, mint teszem azt 50 évvel korábban. Könnyebben felismerhetünk ürrepülések leírá­sát, asztronometriai adatokat, melyeknek nyilván létezniük kellett, ezen kívül a hozzájuk tar­tozó müszerezettségnek is, ahhoz, hogy egyáltalán leírásra kerülhessenek.

Idevágó téma, hogy a maják naptára a mai napig pontosabb, mint a mienk, ez pe­dig  csak az atomórák világába derült ki egyáltalán. Igencsak feladták a kérdést a ma tudo­mányának azzal, hogy egy ilyen idömérési rendszert megalkottak. Állítólag minden­féle müszerezettség nélkül. Mindenesetre elgondolkodtató. Ugyancsak elgondolkodtató az építészeti technikájuk is, vajon hogyan voltak képesek megalkotni egy 60 km hosszú nyílegyenes utat a dzsungelen át, amikor ez a huszadik századi tudósoknak a lézeres irányítástechnika korában sem sikerülne, ugyanis 40 cm-rel elvétették az Angliát Fran­ciaországgal összekötö Euro-alagút tájolását?

Arra sincs magyarázat, hogy hogyan, s föleg milyen eszközzel, tudtak az ösi peru­iak olyan finom textíliát elöállítani, amit csak csodálni lehet, jó néhány mai gyár talán képtelen is lenne rá.

Megdöbbentök azok a leletek is, melyeket Ekvádor tengerpartjánál találtak. Ezek nem voltak mások, mint kicsiny, platinából készült szobrok. Egészen jelentékteleneknek tüntek mindaddig, míg az anyagukat meg nem határozták. Amikor ez megtörtént, rögtön adódott a probléma: a platina olvadási hömérséklete 1770 Celsius fok. Ilyen magas hó­mérsékletnek az elöállítása különös technikát és technológiát igényel, és nem is sikerült csak az 1700-as évek legvégén. Akkor vajon hogyan voltak képesek megoldani a meg­felelö olvasztókemence elöállításának nehézségeit az ösi peruiak? Vagy ha nem ök, ak­kor kik?

Braghine az "Atlantisz árnyékában" címü könyvében egy Ekvádor északi partja közelében fekvö kisvárosban, Esmeraldában talált leletekröl számol be. A jelenleg Ernesto Franco gyüjteményében található tárgy nem más, mint kis obszidián tü­kör, mint­egy 5 cm az átméröje, s konvex-lencsealakúra van csiszolva. A megmunkálása olyan tö­kéletes, hogy a legapróbb hajszálakat is láthatóvá teszi. A maják (vagy kik?) rendkívül fejlett optikai és matematikai ismereteiröl tanúskodik ez a lelet, de a pálmát minden bi­zonnyal a kristálykoponyák viszik el.

Az egyik kristálykoponyára 1927-ben bukkantak rá Yucatántól délre. Egy brit ré­gész vezette az ásatást, Frederick A. Mitchell-Hedges. A települést ahol dolgoztak, ké­söbb Lubaantunnak nevezték el. Egy maja templom romjait próbálták kiszabadítani a dzsun­gelböl. A vezetö régésszel dolgozott annak nevelt lánya, Anna is. Ő találta meg vé­gül is az oltár körül turkálva az 5.3 kilogrammos kristálykoponyát. A hozzátartozó álka­pocs csak három hónappal késöbb került elö, 10 m-re az eredeti helyszíntöl. A legelsö ilyen koponyára 1889-ben bukkantak, azt most a British múzeumban örzik. A két említett koponya között van hasonlóság de eltérés is. A Lubaantunban talált minden bizonnyal nöi fejet ábrázol, az arcél  jobb és bal fele már-már tükörszerüen egyforma. Az arc középsö része szokatlanul egyenes, semmi sem utal az élö modell bármiféle szabálytalansá­gára. Említésre méltó végül a kiugró orrtüske, valamint az álkapcsok függöleges állása. Ez a kristálykoponya látható az alábbi képen. A lubaantuni koponya kimunkáltabb, alsó álkap­csa különálló, mozgatható.

Mitchell-Hedges-féle koponya kitünöen ábrázolja a szemgödröket, a járomcsont íveit és a szemölcsnyúlványokat, míg a mexikói koponya csak sejteti e fontos részlete­ket, a szemgödröket pedig egyszerüen kereknek mutatja. A lubaantuni kristálykoponya igazi szenzációja azonban az anyaga.

A kvarc ásvány - hasonlóan más drágakövekhez. Sajátos tulaj­donságai következté­ben a kvarcot kifinomult technikai módszerekkel lehet csak megmun­kálni. Az átlátszó kvarckristály, vagy hegyikristály, tiszta formájában a szilícium-oxid, vagy a kovasav kép­letét mutatja: SiO'2. Az úgynevezett Mohs keménységi foka: 7. (A skála legmagasabb értéke a 10, s csak a gyémántok érik el.) A hegyi kristály kagylósan, szilánkosan tö­rik, ezért nem hasítható. Csak fluorsavban oldódik.

Az indiánoknak, akik ebben a korszakban, mai ismereteink szerint semmilyen fém­szerszámot nem ismertek, ezzel a kemény, ellenálló anyaggal kellett megbir­kózniuk.

A lelet elkészítésének titkát Frank Dorland restaurátor és müemlékgondozó pró­bálta megfejteni, miután Anna Mitchell-Hedgestöl kutatási célokra hat teljes évre meg­kapta a tárgyat. Dorland különös tulajdonságokat észlelt a kristálykoponyán. Vizsgálatá­nak eredményeit a Hewlett-Packard elektronikai kon­szern kutatási osztálya teljes mér­tékben megerösítette.

Jim Pruett, az amerikai vállalat kristály-laboratóriumának vezetöje az úgy nevezett x-y tengely és a polarizált fényben fellépö fáziseltolódás alapján megállapította, hogy a ko­ponya és az alsó álkapocs eredetileg egyetlen darab kristályhoz tartozott. Amilyen kön­nyü volt ezt kimondani, annyira nehéz lehetett megcsinálni. A hegyi kristály nem hasít­ható, ugyanis szilánkosan törik. Hacsak nem azzal a büvészmutatvánnyal van dolgunk, hogy egy eredetileg hatalmas kristálydarabot egészen finoman szétfürészelnek. Azonban gépi megmunkálásra utaló nyomot még mikroszkóppal sem találtak. Mivel azonban két­ségte­len, hogy valamiképpen mégiscsak elkészítették a koponyát, a furcsa talány to­vábbra is megoldatlan. Ha a természetfeletti eröket és más kultúrákból  érkezett, külön­le­ges mü­szaki fejlettségü látogatókat nem veszünk számításba, akkor a majáknak bi­zony kézi csiszolással kellett elkészíteniük a kristálykoponyájaikat. Szinte hihetetlen munka ez, amely a politikai és vallási körülményektöl függetlenül, akár évszázadokig is eltartha­tott! Nehezen képzelhetö el, hogy hogyan tudták olyan mereven tartani magukat generá­ciókon át egy ilyen terv megvalósításához.

Mitchell-Hedges emlékezett olyan régi indián mondákra, amelyekben a köveket meglágyító és könnyedén formázhatóvá tevö növényi nedvekröl esett szó. Sajnos ezek csak olyan elbeszélések, mint amilyeneket Dél-Amerikában különösen gyak­ran emleget­nek monumentális épületekkel összefüggésben. A hegyi kristály is ásvány, tehát ugyan­úgy kezelhetö lett volna ezekkel a nedvekkel. De vajon el tudunk-e képzelni olyan növényi nedvet, vagy akár fözetet, amely a fluorsavnál is hatékonyabb?

A szakembereket, így a New Yorki Amerikai Indián Múzeum igazga­tóját, Frederick J. is teljesen meglepte egy másik felfedezés. Mivel a kvarckristály spirál­alakban növek­szik, belsejében meghatározott tengelyek keletkeznek, amelyeket minden drágaköcsi­szoló ismer. Már a tengelyekkel ellentétes megmunkálás is elég ahhoz, hogy a kristály javíthatatlan károsodást szenvedjen. Az átlátszó hegyi kristályban azonban ezt a tengelyt csak erös nagyítóval, vagy polarizált fénnyel történö megvilágítással lehet felis­merni. A tudósok nagy meglepetésére a Lubaantunban talált kristályt a tengellyel ellenté­tes irány­ban munkálták meg, ami még megmagyarázhatatlanabbá teszi a titokzatos lele­tet. A tengely vonalának milliméternyi pontosságú felismeréséhez olyan elemzések szük­sége­sek, amelyek jelenlegi tudásunk szerint a majáknak nem állt rendelkezé­sükre. Nem ma­rad más, minthogy a maják kézi csiszolással készítették el a koponyát. Kiszámítot­ták, hogy ez hozzávetölegesen hétmillió munkaórát igényelt volna. Ez 800 éven át, éjjel-nap­pal, megállás nélkül végzett szakadatlan csiszolást és fényezést jelent. Ha csak nap­pal dolgoztak volna, a dologhoz 1600 év lett volna szükséges, s ekkora idötartamot állí­tólag a maja birodalom meg sem élt...

Frank Dorland, aki alaposan megvizsgálta a kristálykoponyát, úgy találta,hogy a kora 1000 és 12 ezer év között bármi lehet.

E részletes elemzés után nézzünk további tárgyi leleteket!

1891 júniusában, Illinois államban, Morrisonville-ben Mrs Culp szenet lapátolt a konyha tüzhelyébe. Az egyik széndarab magára vonta a figyelmét, mert ketté esett, majd egy finoman megmunkált aranylánc pottyant ki belöle. A Morrisonville Times június 11-én jelentette, hogy Mrs Culp elöször arra gondolt, hogy valaki véletlenül beejtette a szén közé a láncát, de amikor felemelte, rögtön látta, hogy nem ez történt, mert amikor a kérdéses széndarab kettétört, csaknem közé­pen hasadt el, s a lánc köre közrefogta egymáshoz a két féldarabot. Amikor a szén kettéhasadt, a lánc közepe ugyan kiszaba­dult, vége azonban beágyazva maradt a szénbe. Említenem sem kell, hogy  szénréteg korát több tízmillió évre becsülték...

A morrisoville-i lánc nem egyedül álló, mert 1844-ben Rutheford Mills (Anglia) közelében az egyik köbányában másik, ismeretlen eredetü aranytárgyat fedeztek fel. 1844 június 22-én gránitot robbantó munkások váratlanul, 2.5 méter mélyen, a sziklába ágyazottan, egy aranyláncra bukkantak. A geológu­sok 60 millió évre becsülték a szikla korát...

A sziklák belsejéböl nemcsak ilyen nemes tárgyak kerültek elö. Illionis állambeli Springfield Republican 1851-ben közölte, hogy Witt de Hiram nevü üzletember kaliforniai utazásából ököl nagyságú, aranytartalmú kvarcot hozott magával. Amikor de Witt meg­mu­tatta egyik barátjának a követ, kicsúszott a kezéböl, a földre zuhant és kettéhasadt. A kvarc közepén kissé rozsdás, de teljesen egyenes, s tökéletes fejü szöget talál­tak.Tehát ismét egy szög, nem is az utolsó. A korát ugye meg sem szükséges említeni az alap­közetnek, melyböl elökerült, több millió éves...

Hat évvel azelött Sir David Brewster nagy feltünést keltö jelentést adott be a Brit Tudományfejlesztési Társasághoz. Emberi kéz által készített szöget találtak félig be­ágyazva az észak-Britanniai  Kidgoodie bányából kivájt gránittömbben. Nagyon rozsdás­volt, de mégis felismerhetö. A gránit kora...

Találtak oda nem illö képzödményt földpátban is, Treasure Cityben az Abbey bá­nyában. A csavar rég oxidálódott, de meneteit még jól fellehetett ismerni, különösen azért, mert tökéletesen épen maradt lenyomata megörzödött a földpátban. A nagysága körül­be­lül egy centiméter volt.

Mondanom sem kell, a régészek nem igazán örülnek az ilyenfajta leleteknek, per­sze hiba lenne általánosítani. Fémkockáról bár már volt szó, nézzünk meg egy másikat is, szintén Ausztriából, csak  egy kicsit részletesebben!

A különbözö sziklarétegekben talált, nem igazán odaillö tárgyak nemcsak egysze­rüen fémgyártásról tanúskodnak, hanem azt is jelzik, hogy vízözön elötti embe­reknek igencsak bonyolult gépek megépítésére is képesnek kellett lennie, hogy ezeket a mun­kákat elvégezhessék. Bár az is lehet, hogy általunk még ismeretlen technológiát alkal­maztak.

1855-ben az osztrák Isidor Braun vocklabrucki kohójánál jókora harmadkori széndarabot törtek szét. Kicsiny fémhasábot találtak benne. A váratlan lelet megragadta Braun fiának képzeletét. Ezért elvitték a hasábot a salzburgi múzeumba, ahol Karl Gurlsz fizikus vette alapos vizsgálat alá. Ebböl kiderült, hogy a kocka acél és nikkel ötvözete volt. Mé­rete 7x4x4 cm, súlya 85 dkg, fajsúlya pedig 7.59. E szokatlan kocka élei tökéle­tesen egyenesek és élesek voltak. Négy oldala lapos, másik két, szembefekvö oldalán pedig domború volt. Körülbelül a fele magasságában mély vágatot lehetett találni. Elkép­zel­hetö, hogy valamely nagyobb szerkezet szerves része lehetett. Sajnos a fémha­sáb eltünt a Salzburgi Múzeumból, s a második világháború idején a fémha­sáb kiállítá­sára vonat­kozó dokumentumok is megsemmisültek a bombázások során. A tudományos fo­lyóiratok azonban közzétették a leletre vonatkozó beszámolókat, így mindenfélekép­pen nyoma van (Nature 1866, London, valamint L'Astronomie 1887, Párizs).

Közelebbi múltból származik az a lelet, mely három közetgyüjtö - Mike McCassel, Wallance Lane és Virginia Maxey - talált 1961-ben. Közetekbe ágyazott zárványok után kutattak a kaliforniai Olancha-tótól mintegy 10  km-re északkeletre. Miközben a Caso hegységben keresgéltek, az egyik csúcshoz közel, mintegy 1300 méteres tengerszint feletti magasságban, 110 m-re az Owen-tó kiszáradt aljzata fölött, találtak egy igen ér­dekes követ. A gyüjtök tévesen ért-tartalmazó közetnek nézték, mely­nek belsejét kristá­lyok övezik, bár megkövesedett kagylók nyomait viselte magán. Más­nap, amikor McCassel kettévágta a követ - tönkretéve 25 cm-es gyémántfürészét - látta, hogy nem kristály van a közet belsejében, hanem teljesen ismeretlen valami, mégpedig valamiféle müszaki szerkezet maradványai. A megkeményedett anyag, közet, s zárvá­nyokon belül egy hatszögletü tárgy rejtözött, puhább, mint az achát vagy a jáspis. Ez a réteg egy 2 cm vastag porcelán hengert vett körül, melynek közepén két milliméter vas­tag fémten­gelyt találtak. Ez a tengely mágneses volt, nyoma sem látszott rajta rozsdá­nak. A porce­lán hengert rézgyürük fogták közre, ezek sem rozsdásodtak.

Nem tudták mit is kezdjenek szokatlan leletükkel, ezért elküldték a Fort Charles társulatnak, mely a rendkívüli leletek vizsgálatával foglalkozik. Miután megröntgenezték a megkövesedett maradványokkal körülvett követ kiderült, hogy valóban valamilyen gépi szerkezet része volt. A fényképeken meglátszott, hogy a fémrúd egyik vége szabadon áll, azt ki is kezdte a korrózió, a másik vége azonban egy fémrugóhoz van rögzítve. A Caso-lelet - ahogy manapság emlegetik - bonyolultabb annál, mintsem hogy egyszerü gépalkatrész lenne. A jól formált porcelán, a fémrúd, valamint a rézalkatrészek arra mutatnak, hogy valamiféle villamos berendezés része volt. Gyújtógyertyára hasonlít, de némely része, különösen a rugó, vagyis a csavaros betét, egyetlen ma ismert gyújtó­gyertyafajtával sem  azonos. A furcsa kis müszert körülvevö titokzatosságokat csak még bonyolultabbá teszi a tény, miszerint a közet, melyben találták, legalább félmillió éves...

A tudomány sajnos nem mer még kimondani egyértelmü, de beláthatatlan követ­kezményekkel járó dolgokat. Talán nem tartják rá alkalmasnak az emberisé­get, hogy megtudja igazi múltját? Pedig baljós jövöjét csak úgy lenne képes kivédeni,  egyáltalán esélyt is csak úgy kaphatna, ha megismerhetné végre elödei igazi történetét. De folytas­suk a sort egy kicsit más fajta leletekkel!

Peruban, a Prisco-öbölben bukkantak a spanyol hódítók a 16.században az inkák hatalmas alkotására. Ez nem más, mint egy hatalmas, 250 m magas sziklavéset, s  Neptun szigonyához hasonló formációt mutat föbb vonalaiban, noha annál azért valamivel bonyolultabb. Különlegessége, hogy 20 km-es távolságból is látható. Nagy fejtörést oko­zott a tudósoknak rendeltetése, annyit azért tudtak róla, hogy kötelekkel és csigákkal volt felszerelve a véset - nem többet. Különbözö megoldási tippeket adtak, a darutól kezdve a földrengésjelzö készülékig. Nekem ez utóbbi a legszimpatikusabb, már csak azért is, mert talán ez a legrégebbi feltételezés a rendeltetésre vonatkozóan. Beltran Gracia spa­nyol tudós dolgozta ki ezt az elméletet, szerinte úgy voltak a kötelek, ingák, csigák fel­rögzítve, hogy a világ bármely pontján kipattant földrengést is képesek voltak je­lezni. Rendkívül tetszetös az elképzelés, csak azonnal felmerül a miért kérdése. Mi szük­sége lehetett egy olyan népnek erre a tudásra, mely az írásbeliséget nem ismerte, az információtároló-eszközük a kipu (csomóírás) mai szemmel nem is volt alkalmas ilyen fe­ladatokra. A kipu segítségével mnemonikokat jegyeztek le ily módon, ez a technika pedig rendkívül hasonlatos elektronikus számítógépeink logikájához. Bár elvi lehetöség fennáll - a többféle színböl, több szálból, szinte végtelen mennyiségü csomóvariáció köt­hetö -, az inka csomóírás, jelenlegi ismereteink szerint, csak nyilvántartásra, s egysze­rübb üzene­tek küldésére szolgált.

Most folytassuk utunkat Kínába, bár természetesen rengeteg, érdekesebbnél érde­kesebb leletröl nem esett szó. Vajon ismerték-e az ösi Kínában a röntgensugarat? A kér­dés teljesen abszurdnak tünhet, de a régi szövegek szerint Tsin Shi (kr.e.259-210) nevü  uralkodó rendelkezett olyan tükörrel, mely "képes volt megmutatni a test csontjait". Ez a tükör 110x130 cm-es volt, mindkét oldalán különleges fényt bocsátott ki magából. A test szerveinek a képét, melyet a tükör mutatott, semmivel sem tudták elhomályosítani - ami a röntgensugarak áthatoló erejére jellemzö. A tükör a Hien-Jang palotában volt felállítva. Ha valaki a tükör elé állt, azért, hogy megnézze magát benne, akkor azt tapasztalta, hogy testének képe elöször lassan átfordul negatívba, aztán ezután fokozatosan látha­tóvá válnak belsö szervei, s a csontjai.

250 évvel Tsin Shi elött élt indiai tudós, Jivaka, akire ráruházták a "doktorok királya" címet, is rendelkezhetett valami hasonló elven müködö készülékkel. A feljegyzések sze­rint olyan "ékköve" volt, amelyet a betegségek megállapítására használt, ugyanis amikor valamelyik betegét az ékkö elé állította, az úgy bevilágította a testét, mint ahogy egy lámpa bevilágít egy házba, s ezáltal ismertté váltak Jivaka számára a páciens ba­jai. Jivaka ékkövének is sajnos nyoma veszett. Erröl a készülékröl Sactaya Granthamban esik szó, mely mü a védikus irodalomhoz tartozik, azon a részen, ahol egyébként a vé­döoltásokról is szólnak. Mindezt, Krisztust megelözöen 2000 évvel.

Már többször is szó esett  az elektromosság használatá­ról, most ezt a témát járjuk körül kicsit bövebben!

A Bibliában is többször történik utalás világító berendezésekre, elöször mindjárt Noé történetében. Ott a "tsohar" szóval jelölik, melyet többnyire "ablaknak" fordítanak, de jelent "ragyogást", "veröfényt", "égi ragyogást", stb. Rokon fogalmaik: olyasmi ami csil­log. A héber hagyomány évszázadokig ékkönek tartotta ezt a dolgot, amit Noé a mes­tergerendára függesztett, segítségével bevilágítva az egész bárkát az özönvíz teljes idötartama alatt.

A jelek szerint századokon át megörizték ezt a fényforrást, talán még bölcs Sala­mon is használta. A róla szóló történetben olvashatjuk, hogy palotájában nappali világos­ság uralkodott.

A századok folyamán a villamosság így vagy úgy, de többször is  a felszínre buk­kan. Josephus történetíró szerint, Nagy Sándor jelentette tanítómesterének perzsai hadjárata közben, hogy az egyik indiai partmenti szigeten görögül beszélö, nyers hússal táplálkozó emberekre akadt. A hitük szerint, Ádám déduno­kája, Cainan, az ö szigetükön volt eltemetve. Az özönvíz elötti monda szerint a síremlék fölött magas torony állt, mely figyelemre méltó módon védte a síremléket. Ha valaki a sírhoz közeledett, a torony tete­jéröl villámlás vágta agyon. Az özönvíz persze mindent elpusztított, de a történet fennma­radt.

1938-ban Dr. Wilhelm König, a Bagdadi Állami Múzeum alkalmazásában lévö német régész egyik alkalommal céltalanul pakolászott a múzeum alagsorában. Hirtelen olyan leletre bukkant, mely gyökeresen megváltoztatta a felfogást az ösi idök tudománya felöl. Olyan ládát nyitott ki, melyben néhány kétezer éves cserépedény volt, melye­ket Kujut Rabuában, az egyik Bagdadtól délkeletre esö faluban ástak ki.

A cserépedények már elsö pillanatra eléggé szokatlanok voltak. Mindegyikük  ma­gassága 18 cm, a legnagyobb átméröjük pedig 12 cm, s körülbelül egy 4 cm átméröjü rézhengert tartalmaztak. A henger szélét mintha 60/40 arányú ólom-cink ötvözettel for­rasztották volna le, ami a ma használatos forrasztó ötvözetekkel rokon. E titokzatos hen­gerek alján forrasztott rézfenék volt, belül pedig bitumennel, vagy aszfalttal szigetelték öket. Másik szigetelöréteg zárta le az edények tetejét, s rögzítette a rézhengere­ket, melyekbe vascsövek nyúltak le. E rudak félreérthetetlenül magukon viselték vala­mely anyag savas marásának a nyomait, bár a sav maga már réges-régen elpárolgott belö­lük.

Dr. König jártas volt a villamosságtanban, így azonnal felismerte, hogy a réz, a vas, valamint a savnak a csoportosítása nem lehet véletlen müve. Az edények nem mások, mint ösi szárazelemek. E felfedezést a második világháború után erösítették meg, ami­kor Pittsfieldben (Massachusetts állam) a tudománytörténész William Ley, Willard Grey-jel együttdolgozva a General Electric Kutatóintézetben másolatot készítettek az ösrégi agyagedény-elemröl. Rájöttek, hogy amikor rézgálicot, ecet-, vagy citromsavat töltöttek bele - mindhárom vegyületet ismerték kétezer éve -, akkor az elemek másfél-két Volt fe­szültséget állítottak elö. Jelenlegi világunkban ugyanez csak az 1800-as években vált le­hetövé.

Többfelé találtak ezekhez hasonló elektromos telepeket. Négy hasonló agyag­edényt ástak ki egy kuruzsló otthonában Tel Omárban(Seleucia), szintén Bagdadhoz kö­zel. Vékony vas- és rézhuzalokat találtak mellettük, melyeket az elemek soros-, vagy párhuzamos kapcsolására használhatták, hogy erösebb áramot nyerjenek.

Az elemeket galvanizálásra is használták. Találtak ezüstözött tárgyakat Irakban, a babilóniai romok között is, ezek kora körülbelül 2000 évre nyúlik vissza. A jelek szerint a perzsa, és késöbb a bagdadi aranymüvesek az egyik legkorábbi civilizációtól örökölhet­ték az elemkészítés fortélyait. Egyiptomban is találtak ezüstözött tárgyakat, mégpedig a híres 19. századi régész, Fr. Mariette Augusta. A gizehi szfinx közelében végzett ása­tást, s 20 méteres mélységben  megmunkált tárgyakra lel­tek. Aranyékszerekre, melyek vé­konyságából és könnyüségéböl galvanizálási eljárásra következtettek.

Az évek múlásával a világ különbözö részeiböl számos és meghökkentö történet került nyilvánosságra, ezek közül több is lehet, melyek villamosság alkalmazásáról be­szélnek.

Nyugat Iránban - azelött Holland Új-Guinea - Wilhelmina hegység közelében van egy falu, ahol a mesterséges világítás olyan rendszere müködik, ami felér a nyugati vi­lág­ban használatos közvilágítással. 1963-ban Harold Guard, az egyik, a United Press-hez eljuttatott jelentésében idézi, hogy mit mondtak azok, akik már jártak e falucská­ban: "megdöbbenve látták, hogy jó néhány hold függ a levegöben és nagy fényességgel ra­gyog". Más látogatók arról számoltak be, hogy amint a Nap eltünt a dzsungel szövevé­nyes növényzete mögött, ezek a "holdak" mint óriási kölabdák, titokzatos ragyogásba kezdtek. Magas oszlopokon álltak, s bevilágították az egész falucskát. Ez talán ugyanaz a jelenség, mint amelyröl Barco Generara számolt be 1601-ben. Azt írta, hogy amikor a spanyol hódítók felfedezték a Paraguay folyó forrásvidékét, a Palo-alto de Mato Grosso területén a városban, 8 méter magas oszlopokon jókora hold volt, mely beragyogta az egész tavat és eloszlatta a sötétséget.

A történelmi feljegyzésekböl tudjuk, hogy néhány titkos héber társaság egészen a középkorig megörizte a villamosság ismeretét. Eliphas Levi jegyezte le a Historia de la Magia ( a varázslás története)-ben a Jechielle nevü titokzatos francia rabbi történetét, aki IX. Lajos 13. századi udvarának volt a tanácsadója. Kortársainak jelentése szerint gyak­ran képesztette el a királyt ragyogó lámpásával, mely magától kigyúlt. A lámpában nem volt se olaj, se kanóc, s Jachielle közszemlére helyezte a háza elé. De hogy mi volt a lámpa  titkos eröforrása, azt a rabbi senkinek sem árulta el. Egy másféle szerkezettel önmagát védte.

Ellenségei erös villamos ütést kaptak, ha ajtajának kopogtatójához nyúltak. A 13. századi krónikás elmondja, hogy aki hozzáért dolgozószobájában egy falba vert szög­höz, melyböl kékes szikra ugrott ki, azonnal megbánta cselekedetét. Pláne akkor, ha ezután az incidens után még a kopogtatóhoz is hozzá akart nyúlni. Jaj volt neki. Kétrét görnyedt és ordított, mint aki megégette magát. Aztán oly sebesen kereket oldott, ami­lyen gyorsan csak vitte a lába. Úgy látszik Jechielle áramot vezetett a kopogtatóvasba.

Lehet, hogy az ösi embereknek több fényforrás állt rendelkezé­sére, mint képzeljük, nagyon sok jel erre is mutat. Amikor a 15. század elején Róma közelében kinyitották Pallos síremlékét, égö lámpást találtak benne, amely több mint kétezer éve bevilágította a sírbolt belsejét. Pausainas írja, aki Krisztus után a második században élt, hogy Minerva templomában olyan lámpa volt, ami legalább egy évig égett. Szent Augustin ál­lítja (354-430), hogy Isis egyiptomi templomában olyan lámpa égett, amelyet se a szél, se a víz el nem oltott.

A villanyvilágítás feltalálása elött (1890) csak gyertyáink, fáklyáink és olajlámpása­ink voltak, melyek füstöltek, s kormos lerakódást képeztek a mennyezeten. Mégsem buk­kantak soha füst nyomára, sem az egyiptomi piramisokban, sem a Királyok Völgyé­nek földalatti sírjaiban. Eleinte azt gondolták, hogy az egyiptomiak talán valamiféle bo­nyolult lencse- és tükörrendszer segítségével juttattak nappali világosságot a krip­tákba, ám sehol sem bukkantak efféle rendszerek nyomára, s különben is, néhány régi sírnak annyira bo­nyolult alagút- és folyosórendszere volt, hogy a legbonyolultabb tükör­rendszer­rel sem lehetett volna elegendö fényt közvetíteni a belsö termekhez. Az egyetlen lehetö­ség az, hogy az egyiptomiak füst nélküli fényforrásokat használtak, ez a füst nél­küli fényfor­rás pedig az elektromosságon alapulhatott. Ha képesek voltak az elektromossá­got galvanizá­lási technikához befogni, akkor szükségképpen rá kellett jönniük az elektro­mosság be­fogásával történö világításra is.

Az egyiptomiak meglehetösen választékos tudással rendelkezhettek az elekt­romosság ismeretében és felhasználásában. Erre jó példa a Ptolemaioszok korában épült, Hathor  istennönek szentelt Dendera templom 17-es szobájában található kép, melyet a falba véstek.

Az egyiptomi tudósok nem tudják vallásos, vagy regetörténeti eredettel magyarázni a kép értelmét. Néhány elektromérnök szerint azonban egészen másról van szó. A kép jobb szélén egy doboz látszik, amelyen Hórus, egyiptomi isten ül. Fején a jelképe, amely egyben az isteni erö jelképe is, a napkorong. Ez azt mutatja, hogy a doboz az erö forrása.

Fonott vezeték kapcsoló­dik a dobozhoz, melyet John Harris egyetemi tanár, elekt­romérnök, a ma használat­ban lévö elektromos vezeték kötegeknek a szakrajzokon áb­rázoltaknak megfelelönek vél. A dobozból kiinduló vezetékek végighúzódnak a kép aljá­nak teljes hosszán, aztán két különös tárgynál érnek véget. Mindkét tárgy oszlopokon nyug­szik. Harris professzor magasfeszültségü szigetelöknek tartja az oszlopokat. Mind­két tárgyat egy-egy "pap" müködteti.

A templomi kép két tárgya nagyon hasonlít a televízió képcsövére, s ez a benyomás nem járhat nagyon az igazságtól, mert N.Zecharius villamos-szakértö Crookes-féle csö­veknek ismerte fel e tárgyakat, a korszerü "távolbalátó készülékek" elöfutárának.

A Crookes-csö légritkított üvegedény, melyben elektromos töltéssel rendelkezö, fényt kibocsátó részecskék sugarát lehet elöállítani. Amikor a csö müködik, a sugár on­nan indul ki, ahol a katódvezeték belép a csöbe, onnét terjed a csö másik végéig. A templomban lévö képen a kinyújtózkodott kígyó jelezheti a töltött részecskék sugarát. A kígyó farka ott végzödik, ahol az eröforrásból érkezö vezeték belép a csöbe. Az egyip­tomiaknál a kígyó az isteni erö jelképe volt.

A kép jobboldalán lévö, az eröforráshoz közelálló második üvegládával azonban érdekes kísérletet végeztek. Michael R. Freedman elektromérnök szerint, a Hórus fején lévö napkorong nem más, mint egy Van de Graaf fejlesztö, ami viszont a nyugvó elekt­romosság gyüjtöje - töltésmegosztó. A képen galléros páviánt láthatunk, amint késeket tart a töltésmegosztó és a második csö közé. Ha végrehajtjuk a kísérletet, a töltésmeg­osztóból kiáradó  feszültség a Crookes-csöben elhajlítja az elektromosan töltött részecs­kék pályáját, mert a negatív töltésü kések, s a negatív töltésü sugár taszítják  egymást.

A késeket tartó páviánnak más jelentése is van, mégpedig az, hogy az egyipto­miak tisztában voltak az elektromosság veszélyeivel.

A Crookes-csö nemcsak a távolbalátás, hanem a belsö sérülések vizsgálatához használt röntgengép elöfutára is volt. Még nem rendelkezünk bizonyítékokkal arranézve, hogy az egyiptomiak használtak volna röntgenkészülékeket, de az elözöekben már szö esett arról, hogy a hinduk és a kínaiak viszont nagy valószínüséggel igen.

A tudósok müködö modelleket is készítettek a rajz alapján, ez pedig arra ösztö­nözheti a kutatókat, hogy további rejtélyes rajzokat fejtsenek meg. A zárt üveghengerböl azonban még nem tudjuk, hogy hogyan tudták a levegöt eltávolítani.

"Tárgyi" bizonyítéknak nemcsak a szoros értelemben vett tárgyak számíthatnak, hanem mindazok az ismeretek is, melyekhez komoly müszerek "tárgyak" szükségeltet­nek. Tallózzunk most el kicsit eme rejtelmes ismeretek birodalmában! 

A babilóniaiak tudtak a Vénusz "szarvairól". Ehhez annyit érdemes füzni, hogy a Vé­nusz bolygó, vagy másik nevén az Esthajnal csillag, hasonló fényváltozásokat mutat, mint a Holdunk. Látszik korong alakúnak is, de elkeskenyedett sarló formát is ölt. Mindezek a változások csak viszonylag nagy távcsövel érzékelhetök. (Egy komoly amatörcsillagász­nak már lehet ilyen.) A kérdés az, hogy a babilóniaiak hogyan tehettek szert erre az is­meretre, ha - tudomásunk szerint- nem rendelkez­tek távcsövel? Feljegyzéseik tudósíta­nak a Jupiter négy nagy holdjáról, ám Galilei elött, hiva­talosan, ezekröl senki nem tudott. De akkor honnan származott a tudás?

Két elméletet szoktak felhozni magyarázatul. Az egyik szerint a babilóniaiak maguk rendelkeztek volna teleszkóppal - kicsit eröltetettnek tünik, ámbátor nem lehetetlen. Ta­lál­tak ugyanis egy lencseszerü kristályt Indiában, s manapság a British Múzeumban ör­zik, ami arra utal, esetleg lehettek távcsöveik is. Mégis a kutatók többsége egy másféle megoldást prefelál, miszerint az indiaiak, a sumérok, s a többi, igen magas fejlettséget elért nép, az ismereteit egy közös forrásból merítette. Ez a közös forrás azonban sok-sok generációval megelözhette az övékét. A babilóniaiak egyébként meg is említenek bi­zonyos hatalmas könyvtárakat, ahonnan ismereteik származnak.

Bizonyára mindenki ismeri a "már a régi görögök is tudták" - mondást. Pillantsuk át röviden, a teljesség igénye nélkül, mi mindent is tudtak a régi görögök!

Anaximenész két és félezer évvel ezelött nemcsak állócsillagokról beszélt, hanem sötét kíséröiröl is. Ilyen kíséröket közvetlenül (megfigyelés útján) a mai napig sem sike­rült észlelni, csupán közvetett módszereink vannak, ezek közül a legismertebb az, hogy maga a csillag is elmozdul sötét kíséröjének (bolygójának) gravitációs hatása miatt, s ebböl a parányi elmozdulásból próbálnak aztán bolygók jelenlétére következtetni a csilla­gászok. Bár müszereink meglehetösen fejletteknek tekinthetök, alig tucatnyi olyan csilla­got találtak, mely körül szóbajöhetnek bolygók - megfigyelésekböl levont követ­kezmé­nyek szerint - noha valójában minden egyes csillagnak lehet bolygórendszere. A csillagok a legerösebb távcsövekben is pontszerünek látszanak, ebböl azt a következte­tést le­vonni, hogy azok is napok, meglehetösen elrugaszkodottnak tünhet. Anaximenésznek azonban bizonyára jó okai lehettek, hogy megkockáztatta a feltevését, már ha egyálta­lán feltevésröl volt szó, s nem egy tényként megtapasztalt ismeretröl, vagy általa, vagy azok részéröl, akik a forrásanyagot nyújtották tudásához.

Anaxagórász olyan "Föld"-ekröl beszélt, ahol szükségszerüen megjelent az élet. A mai napig nem ismerünk olyan égitestet a Földön kívül, ahol jelenleg is élet van. Termé­szetesen az élet kialakulásáról vallott tudományos elképzelések erösen inognak, s az a tartomány is többszörösére tágult, amelyben az életet egyáltalán lehetségesnek tartot­tuk. Miután megtalálták a tenger alatti hévforrásokban, 400 Celsius  fokon élö és szapo­rodó élölényeket, valamint elökerültek a Holdat megjárt baktériumok, az élet hömérsék­leti tar­tománya - a víz olvadás és forráspontját átfogó tartományról - nyolcszorosára nött. Ez pedig azt jelenti, hogy Naprendszerünk bármely égitestjén, kivéve talán a Napot, je­lenleg is lehet élet. Igen ám, csak nem mindegy, hogy a kutatási szempontokat, mely az élet megkeresésére irányul, hogyan választjuk meg. A téves választáson megbukhat bárme­lyik kísérlet, ha még oly jól is volt megtervezve.

Demokritosz magyarázatot adott az égbolton látható Tejút mibenlétére vonatko­zóan, hogy tudniillik az nem más, mint sok-sok távoli csillag együttese. Körülbelül kétszáz éve fedezték fel csillagászaink ezt a tényt ismét. Kortársai szerint Demokritosz a föníciai mágusoktól szerezte tudását, mind az asztronómiai, mind az atomelméleti ismereteit. Ő adta az atomnak az "atom" nevet. De vajon a föníciaiak honnan vették ezt a tu­dást? Ha­jós nép révén vajon mért foglalkoztatta öket, hogy azok a fényes pontok valójá­ban mi­csodák az égen, s mik keringenek körülöttük? Demokritosz leírja azt is, hogy a Nap ténylegesen óriási, a Hold felületén a sötét és világos foltok nem mások, mint a fény és árnyék kölcsönhatásának eredménye. Tudta, hogy a csilla­gok napok, s méretük­ben je­lentösen eltérhetnek a mienktöl, és azt is tudta, hogy hatalmas távolságokra esnek tö­lünk.

Ptagórász kijelentette, hogy a Föld gömb alakú és a Nap körül ke­ring. Erasztotenész be is bizonyította a Föld gömb alakját,  s egyben meg is mérte boly­gónk átméröjét, mindössze 350 km-t tévedett.

A görögök rendelkeztek ismeretekkel a Nap-Föld távolságra vonatkozóan is, me­lyet 804 millió stadionnak írtak le. Ha helyesen ismerjük a stadion átváltási arányát, ez az ér­ték is igen pontosnak bizonyul. Ha ök maguk nem rendelkeztek precíziós müszerek­kel, akkor vajon hogyan kaphattak ennyire pontos eredményt?

Ptolemaiosz akkora pontossággal mérte meg a csillagok pozícióját az égen,  hogy térképeit a mai napig használják a hajózásban.

Empedoklész arról is tudott, hogy a fénynek idöre van szüksége a haladás­hoz. Koncepciót dolgozott ki a fajok mutációjával kapcsolatban.

Lukréciusz arra dolgozott ki elméletet, hogy a testek légüres térben egyforma se­bességgel esnek.

Anaximander posztulátuma az összes állat közös törzsböl való származásáról szól.

Archimédesz planetáriumot épített.  A bolygók, a Hold és a Nap mozgását tudta vele megmutatni, s valószínüleg víz müködtette. De nem csak a görögök rendelkeztek mély ismeretekkel.

A Földre, a Napra és a Holdra vonatkozóan a Brahminoknak is igen pontos ismere­teik voltak. Mindössze néhány százaléknyit tévedtek. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a pályák nem állandóak, lehet, hogy nem is tévedtek, egyszerüen csak az akkori állapotokat mérték, vagy továbbadták azt a tudást, melyet öseiktöl kaptak. A hin­duk kozmogóniája igen nagy egyezést mutat a mai ismeretekkel a Naprendszer és a Föld kialakulásának idejére vonatkozóan, valamint az élet megjelenésének idöpontjára.

India egyik népe különös idöszámításról tanúskodik.  Egykoron a napot hatvan, 24 perces idöszakra osztották, s ezt további 60, 24 másodperces egységre, és így tovább. A legrövidebb idöegység 0,00000003 másodpercet jelentett. Ilyen rövid idötartam mé­rése, abszolút pontos eszközök nélkül - lehetetlen. A különös benne az, hogy ez a rendkí­vüli rövid idö  nagyon közel esik bizonyos atomi részecskék - mezonok és hiperonok - át­lagos élettartamához.Csak nagy pontosságú, precíziós atomórákkal mérhetö egyáltalán.

Az ösi embereknek globális ismereteik voltak a szárazföldek és óceánok pontos el­helyezkedéséröl, számos forrás vall arra, hogy a vízözön után újra feltérképezték az egész Földet. Nézzük meg az erre vonatkozó forrásokat! Hindu szent könyvek említik, hogy közvetlen érintkezés állt fenn India, valamint a Föld távoli helyei között. Az indusok jól is­merték Nyugat-Európát, amit "Waraha-Dwipá-"nak hívtak. "Sweta Sailá"-nak, azaz "fehér sziklák szigeté"-nek nevezték Nagy-Britanniát. Hyraniát, vagyis Írországot, amint azt az ír mondák említik, dravidánok látogatták meg Indiából. Az írek szerint csak rövid ideig ma­radtak, s nem hódítók, hanem földmérök voltak. Az indus könyvek feljegyzései azonban messze túl haladnak Nyugat-Európán. Leírják Észak-Amerikát, a Jeges-tengert, Dél- és Közép Amerikát és más területeket.

Ha az Ősi sumérok tudása mögé né­zünk, akkor is nagy felfedezésekre tehetünk szert. A sumérok összefüggésbe hozták a 12 állatövi csillagképet, valamint az irányuk­ban fekvö területeket. Sumériától északnyugatra látszik a Bak csillagkép, s ez a Kauká­zus vidéké­nek felel meg, mely az ösi idökben vad hegyi kecskéiröl, különösen pedig a sumériába szállított házi kecskéiröl volt nevezetes. Északnyugatra látszik a Vízöntö is, erre fekszik Kis-Ázsia, a Tigris és az Eufrátesz forrásvidéke. A legendákban a folyók külön istenét mindig is úgy ábrázolják , hogy vizet önt a folyókba. A Hal csillagkép nyu­gat-északnyu­gatra látszik, a kánaáni és a föníciai partok irányába, mely a halászairól volt híres, aztán így tovább, a többi csillagkép is. A csillagképek vándorolnak az égen, s nyil­ván egy neveze­tes dátumhoz kötötték ezt a megfeleltetést. Mindig is összefüggésbe hozták a csillagké­peket, az irányukba esö területekkel. Ha ezt végiggondoljuk, akkor belátható lesz, hogy ez a nép többet tudott földrajzi környezetéröl, mint amennyit nekik tulajdonítunk.

Egyiptomban is fejlett térképészeti ismeretekkel és technikákkal rendelkeztek. Az özönvíz után Mizraim részt vett a világ feltérképezésében. Az egyiptomi történelemböl megtudható, hogy öt tartják az egyiptomiak ösatyjának, s igen figyelemreméltó, hogy a nem vallásos följegyzések tanúsága szerint, az egyipto­miak már történelmük hajnalán jártasak voltak a földmérésekben, fejlett volt a térképészetük is. Catullo Stechini, az ösi mértékek ismeröi közül az egyik legna­gyobb tekintély, a negyedik uralkodóháztól kezdve furcsa jeleket fedezett fel az összes fáraó trónján. E jelek csomózott kötélböl áll­tak, ami Alsó- és Felsö-Egyiptom egységét jelképezi. A jeleken  három pár, más-más méretü vo­nal lát­ható, melyek azt a három különbözö értéket jelképezik, amelyeket az egyiptomiak a Ráktérítönek adtak. A középsö jelzi a szokásos ráktérítö értékét 24 fok­nál, az alsó a valóságos földrajzi szélességet, a 23 fok 51 percet, a felsö vonal  pedig a 24 fok 6 per­cet. Ez az utóbbi földrajzi szélesség, mely 15 percnyire fekszik a valódi ér­téktöl, igen fontos, mert a 15 perc tulajdonképpen a Nap látszólagos átméröjének a fele, ami azt jelzi,hogy az egyiptomiak tudták, hogy a földméréstan méréseihez nem a Nap közepét, hanem a külsö peremét kell figyelembe venni. Pontosan ott, ahol a 24 fok 6 perc átszeli a Nílust, Asszuánnal szemben,  az Elefánt-szigeten, az egyiptomiaknak fon­tos csillag­vizsgálójuk volt. A jelek szerint Egyiptomban számos fontos város az egyiptomi  nulla fokhoz és a ráktérítöhöz tájolva épült.

Az öskínaiaknál is fellelhetjük a fejlett földrajzi ismereteket. Ők is kivették részüket a vízözön utáni földfelmérésekben. Az egyik legrégibb kínai írásmü tartalmazza ezen mé­rések eredményeit. San Hai King-nek, azaz a hegyek és tengerek remekmüvének neve­zik. Szerzöségét pedig a nagy Yunak tulajdonítják. Az írást késöbb lerövidítették, s regénynek minösítették. Sokkal késöbb - nem kis meglepetésre -  derült csak ki, hogy a regényesnek ítélt tájak tulajdonképpen Észak-Amerika tájai. A történet nemcsak a föld­rajzi adatokat tartalmazza, hanem beszámol a földmérök megfigyeléseiröl és kalandjai­ról is, arról, hogy Nevadában fekete opált és aranyrögöket szedtek, hogy  San Francisko szikláin a fókák játékában gyönyörködtek. Megnevettette öket az a furcsa állat, mely úgy igyekszik megszabadulni az ellenségétöl, hogy halottnak teteti magát - az opusszum. Érzékletesen írják le a Grand Canyon vidékét, s más pontjait is a Földnek, melyeket még elemeznek, mert nem sikerült öket egyértelmüen beazonosítani.

A vízözön után tehát az egész világra kiterjedöen szorgos térképezési, kárfelbecslési munkák folytak. Utána nagy üresség követke­zik, majd a középkorban - látszó­lag minden elözmény nélkül - újra felbukkannak ezek a térképek. A legismertebb ilyen homályos eredettel rendelkezö térkép a Piri Reis -féle. A török admirális egy nyilván még régebbi térképröl másolta, sokan az eredetit egészen Nagy Sándor korába teszik. A térképen több olyan nagyobb sziget is fel van tüntetve, melyek ma már nem láthatók, vagy nem úgy. Meglehetösen pontos a déli sarkvidék partvonalának ábrázolása is, ez a rajz pedig több száz évvel korábban készült, mint ahogy az elsö utazók elérték a Déli-sark környékét.

A mai napig megvan még Orontius Phinaus térképe, melyet 1532-ben készített az Antarktiszról, s ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni két olyan fontos körülményt, melyek nem illenek bele az általánosan elfogadott magyarázatok listájába.

Az elsö: Antarktisz partvonalai meglepöen pontosan tükrözik a mai állapotokat. Erre nincs magyarázat, hiszen közismert, hogy az Antarktisz  partjaihoz a hajózás, s a konti­nens rajzának a térképre vitele csak jóval késöbb, a 19. században ismétlödött meg.

A második: A maival összevetve a tér­képet mély fjordokat, valamint azokba tor­kolló folyók rajzolatát látjuk. A mai Antarktiszon azonban sem folyók, sem fjordok nin­csenek. Viszont éppen azokon a helyeken, ahol a térkép folyókat mutat, ma gleccsere­ket találunk, me­lyek lassan kúsznak az óceán felé. Ez a tény a térkép megszerkeszté­sének idöpont­ját még korábbi idöszakra helyezi, akkorra, amikor a gleccserek helyén még folyók vol­tak. Mindenesetre Kr.e. 4000-nél nem késöbb, mert Antarktisz jégpán­célja - a tudo­mány nem igazán osztja ezt a nézetet -, ekkortól fogva borítja be a konti­nenst.

Van további bizonyíték is arra, hogy a jégkorszak idején térképek készültek. Ilyen Ptolemaiosz térképe is, mely Észak-Európát valamilyen fehér zónákkal borítottan ábrá­zolja. A legutolsó jégkorszak lefolyásának rekonstrukciója szerint ezeknek a zónáknak a kontúrjai fedik a jegesedés elterjedésének a területét. S ha ez így van, akkor Ptolemaiosz térképe több mint  tízezer évvel ezelötti állapotokat mutat. Ez a körülmény pedig több mint elgondolkoztató.

Nézzünk még néhány további térké­pet! A Földközi tengert és az Égei tengert ábrá­zoló Ibn ben Zara térkép láthatóan pontosan mutatja a partvonalakat, de - az ismert szi­getekkel együtt - olyan szigeteket is mutat, amelyek vagy nem léteznek, vagy tengervíz borítja öket. A víz alatti szigetek feltehetöen léteztek még az eljegesedés idején, amikor a világtengerek szintje sokkal alacsonyabban volt.

Egy másik utazást tehetünk a múltba az 1559-böl származó török Hadzsi Ahmed-térképén. Ez nemcsak Amerika nyugati partjait mutatja, de egy Szibéria és Alaszka kö­zött húzódó föld-hidat is ábrázol - elképzelhetö, hogy Hadzsi Ahmed forrásai a legutolsó jégkorszak végéröl származnak, amikor  az amerikai indiánok és kiválasztott állataik át­gyalogoltak a mai Bering - szoros helyén fekvö föld-hídon. Ezt az elképzelést  vallják az antropológusok, s ennek a neve az "ázsiai eredet". Makacsul inog ez az elmélet, de a tu­dósok többsége kitart mellette... Vajon miért?

A King Jaime világtérkép a Szaharát még nem sivatagként mutatja, hanem termé­keny földként ábrázolja egykor létezett folyókkal, és tavakkal, melyek az írott történelem kezdete elött léteztek.

Legvégére hagytam a Buache-féle térképet, ezzel ismerkedjük meg egy kicsit részletesebben. A térképet, mely a déli sarkvidéket ábrázolja, Philippe Buache készítette Párizsban, 1737-ben. Nyilvánvalóan másolnia kellett valahonnan, erröl a forrásaim nem tesznek említést, de bevett gyakorlat volt ez a módszer. A térkép tehát jóval azelött készült, hogy valaki egyáltalán elérte volna a déli sarkvidék környékét, amire egyébként csak 1818-ban került sor. A térképet az 1958-as Nemzetközi Geofizikai Év alkalmával hozták nyilvánosságra, vagyis több, mint kétszáz évvel keletkezése után. Adódik  a kér­dés: kik és miért tagadták meg e térkép nyilvánosságra hozatalát? És föleg: milyen jo­gon? Honnan veszi a bátorságot magának bármelyik tudományos intéz­mény, mely olyan ismeretek birtokában van, amelyek egyetemes fontosságúak, megta­gadni a nyilvános­ságra hozatalt? Vagy egy párhuzam, bár ez kicsit távolinak tünhet. A fatimai jelenségek idején a megjelent hölgy három üzenetet bízott a jelentés látnokaira, a három gyer­mekre. Az elsö kettöt nyilvánosságra is hozta a Római Katolikus Egyház. A harmadik nyil­vánosságra hozatalát 1961-töl (ekkor kellett volna),folyamatosan megtagadja. Az említett egyház elismerte, hogy az üzenetek Istentöl származnak, akkor hogyan helyez­heti magát az Istentöl származó kérésben foglaltak fölé, azaz hogyan bírál­hatja felül az Isten kérését? Ha ez a fatimai üzenetek kapcsán megtörténhet, akkor ho­gyan is várhat­nánk, hogy az ösi tudás dokumentumai végre napvilágra kerülnek, a ma­guk teljes való­ságában?..

De térjünk vissza magára a Buache-féle térképre e kis kerülö után. Látható, hogy mennyire pontosan vannak megrajzolva az egyes szárazföldek körvonalai, kivéve Auszt­ráliát és Tasmániát, e két földrész, illetve sziget egy-egy darabja hiányzik. Láthatók a ten­gerek alatt húzódó törésvonalak(!), valamint az, hogy Antarktisz két nagyobb szárazu­latból áll. A földtengely már a jelenlegi helyzetben van, tehát a térkép röviddel a vízözön után készülhetett. Nos, ha a térkép eredeti rajzolói meg tudták húzni mondjuk Dél-Ame­rika partvonalát nagy pontossággal, akkor hogyan lehet, hogy Ausztrália és Tasmánia vonat­kozásá­ban erre képtelenek voltak? Én erre csak egy magyarázatot látok, mégpe­dig azt, hogy abban az idöben, amikor még a kisbolygóbecsapódás nem következett be a Föl­dön, ez a rész volt a Déli-sark! Ha képzeletben elbillentjük a földgolyót, és felidéz­zük a könyv elején tárgyalt éghajlati megoszlásokat, akkor azonnal világos lesz a dolog, hogy ennek így kellett lennie. A térkép szerint Antarktisz két nagyobb szigetre oszlott - ennek a ténynek a valódiságát csak azóta ismerjük, mióta radarhullámokkal átvilágítot­ták tudó­saink a sarki övezet jégpáncélját. A térkép tehát nem készülhetett ilyen techni­kával, mert annál azért régebbi, s továbbra sem magyarázná meg Ausztrália és Tasmánia part­vona­lának hiányát, Új-Zealandról már nem is beszélve, az ugyanis egyálta­lán nincs a térké­pen feltüntetve. A tenger alatti törésvonalak feltérképezéséhez ha ten­geralattjáró nem is, de egy visszhangos mélységmérö legalább szükséges, azzal viszont rettenetes hosszú ideig tart ez a munka, hacsak jó néhány hajó  részt nem vett benne. Az én véleményem sze­rint, s ez nem csak erre a térképre érvényes, hanem jó néhány másikra is, ezek a müvek valószínüleg ürtechnikai segédlettel készülhettek, esetleg mü­holdfelvételek alap­ján. A térképek gömbi torzításának mértéke ugyanis ezt sejteti. A tengerek alatti törés­vonalak is felderíthetök mesterséges égitestekkel, ha azok megfe­lelö hullámhosszon dolgoznak. Jó lenne még azt is tudni, hogy ezek a térképek hogyan kerültek azokhoz, akikhez kerül­tek, s miért csak nagy évfordulókon csepegtetnek va­lamit a nyilvánosság számára, an­nak a nyilvánosságnak mely fantasztikus tudásszomjjal szívja magába az információkat, ezt persze sokan fel is ismerik, s elkezdenek a saját pénztárcájukra dol­gozva tetszetös elméleteket kifabrikálni, de vajon a "hivatalos" tudo­mány miért hagyja ezt, amikor birto­kában van a hiteles forrásoknak (is)? Nagyon nehéz kérdés, talán megválaszolhatatlan is az egyszerü kutató számára.

A kívülállók egy része úgy véli, hogy a piramisokban rejtettek el valamiféle üzenetet (persze nemcsak kívülállók hiszik ezt) A tudást. A kopt szövegekben találhatunk  is erre vonatkozó állításokat. Maguk a koptok is meglehetösen különlegesek, de erröl most ne beszéljünk, inkább nézzük magát a szöveget:

"Surid... egyike Egyiptom ár elötti királyainak... építtetett két piramist... Azt is el­rendelte, hogy rejtsék el beléjük az összes bölcsességet és ismeretet a különbözö mü­vészetek, tudományok, a mate­matika, és a geometria területéröl, hogy bízvást re­mél­hessék, hogy egykor hasznára válik az utánuk következöknek, s képesek lesznek meg­érteni..."

A piramisok környékén különös sugárzások észlelhetök. Lehet, hogy mégis igazat írnak a feljegyzések, s az "idökapszula" mégis létezik, netán maga a Nagy Piramis az?

A világ legnagyobb rejtélye a Kheopsz piramis, mely Kairó közelében áll,  Gizehnél, a Nílus nyugati partján. Állítólag a fáraó sírhelye lenne, erre azonban  semmiféle bizonyí­tékot nem találtak. A piramisoknak ez a síremlék szerepe sohasem elégítette ki teljes mértékben a kutatókat, sem a történetírókat. Gyakran állították már, hogy a 2.3 millió köböl összerakott mesterséges hegynek más célokkal is kellett rendelkeznie, mint egy­szerüen csak valamely uralkodó földi síremlékének. A negyedik században élt Marcellinus Ammianus történetírótól kezdve a kilencedik században élt arab Ibn Abd Hokemig arról szólnak az írók, hogy a piramis belsejében titkos termekben van elrejtve az ösi müvelt társadalmak tudásanyaga. Azóta már nagyrészüket felfedezték a piramis termeinek, de semmi ilyen jellegüt nem találtak benne, még egy árva múmiát sem, melynek kedvéért állítólag az egész piramist felépítették. Ma már úgy gondolják a gon­dolkozni merök, hogy az igazság benne van az ösi hagyományokban, mert a tudás nem va­lami titkos termekben rejlik, hanem a piramis maga a tudás.

Az idök folyamán számos tudós látogatta meg a piramisokat, s néhányan szokatlan jelenségeket fedeztek fel a Nagy Piramissal kapcsolatban. Néhány évvel a századforduló után Siemens, brit feltaláló utazott el megtekinteni a Kheopsz piramist. Arab idegenve­zetö kíséretében a csúcsára is felmászott. Mikor felértek, a vezetö arra a szo­katlan je­len­ségre hívta fel a figyelmét, hogy ha felemeli a karját, s kinyújtja az ujjait, ak­kor elkez­de­nek csöngeni a fülei. Siemens követte az arab példáját, de fülcsengés he­lyett, határo­zott szúrást-bizsergést érzett. Sejtette, hogy ez valamiféle elektromágneses jelenség, ezért gyorsan elövette az újságját, megnedvesítette a nála levö borosüveg tar­talmával, majd a megnedvesített újságot az üres üveg köré csavarta Ilyenformán Leyden-palackot készí­tett - ami összegyüjti az elektromosságot. Mikor a feje fölé tartotta, érezte, hogy a palack egyre telítettebb lesz, olyannyira, hogy már szikrák is kezdtek ki­pattogni belöle. Az arab idegenvezetö - aki mit sem tudott a villamosságról-boszorkány­sággal vádolta Siemenst és meg akarta ragadni a karját. Siemens hirtelen mozdulattal az arab felé tar­totta az üve­get, s ezzel olyan elektromos ütést adott neki, hogy az  arab elte­rült a köve­ken. Mikor a halálra rémült idegenvezetö kicsit összeszedte magát, vissza sem pillantva, nagysebesen leugrált a roppant köépítményen, aztán elmenekült. Siemens azt a követ­keztetést vonta le ebböl, hogy a piramis valamely oknál fogva eröteljes sugárzást bocsát ki magából, de hogy mi okból, arra nem tudott megfelelni.

A Khephren piramissal is végeztek kísérleteket, ez a piramis a Nagy Piramis tö­szomszédságában áll. 1968-ban az Ein Shams egyetem végzett millió dolláros kutatáso­kat az amerikai Smithonian Institute-tal együtt. Arra készültek, hogy lemérjék a pirami­sokon áthatoló sugarakat. Azt szerették volna megtudni, hogy rejt-e magában a piramis még fel nem fedezett termeket. A világürböl érkezö sugarak mindenfelöl egyen­letesen érik a piramist, s az észlelö berendezéseknek egyenletesen kellene a szalagra venni a sugárzást abban az esetben, ha nincs a piramis belsejében üreg. Ha viszont van, akkor az azokon a területeken szalagra vett jelek erösségében eltérésnek kell mutat­kozni.

A mágneses szalagok több mint egy éven át, éjjel-nappal hüségesen jegyezték az észlelöberendezések által érzékelt kozmikus sugarakat. Végül a kísérlet befejezésekor elvitték a szalagokat az Ein Shams egyetemre, s egy IBM 1130-as számítógéppel ele­mezték az adatokat. Az eredmény teljes zürzavar volt. Ahelyett, hogy az észlelések az összes szalagon meglehetösen egyenletesek lettek volna, a számítógép kimutatásai azt jelezték, hogy a kozmikus sugarak  napról-napra változtak.

Dr Amr Gohed, a kísérlet vezetöje a következöket jelentette ki-amint azt az 1969 július 14-i Timesból megtudhatjuk:

"Tudományos szempontból lehetetlenség. Olyan titkokkal állunk itt szemben, ame­lyekre nincs magyarázat... Nevezzük aminek tetszik, okkultizmusnak, vagy boszorkány­ságnak, olyan erö okozza ezt, amely a piramison belül fittyet hány a természet törvényei­nek."

A piramis képességeire vonatkozó talán legjelentöségteljesebb kísérleteket, az öt­venes évek elején, M.Bovis francia kutató végezte. Fojtó höségben érkezett meg a Nagy Piramishoz, s igyekezvén menekülni a tikkasztó forróságtól, bemerészkedett a "királykamrának" nevezett legbelsö terembe. miközben a felhalmozódott szemét és tör­melék között kutatott, talált egy döglött macskát. Bovis meglepetten vette észre, hogy a terem páradús levegöje ellenére a macska nem indult oszlásnak, hanem múmiává asza­lódott, tehát teljesen kiszáradt. Erre a szokatlan jelenségre nem talált magyaráza­tot. Késöbb, amikor hazaérkezett Franciaországba, még mindig ezen törte a fejét. Ott aztán kisméretü, de részarányos piramist szerkesztett, körülbelül egyméteres oldalakkal. Azt sem feledte, hogy a Nagy Piramis a világ egyik legjobban tájolt épülete - az alapja alig három szögmásodperccel, vagyis a foknak 1/720 részével tért  el a tényleges északi iránytól, ezért ö is északra állította be piramisát, s néhány döglött állatot helyezett bele. Az elpusztult állatok ahelyett,hogy oszlásnak indultak volna, kiszáradtak. Bármiféle szer­ves anyagot is helyezett a piramisba, ugyanaz a jelenség ismétlödött meg. Az agyszö­vet, amikor egy  közönséges dobozba helyezte, már néhány órán belül oszlásnak indult, a piramisban azonban még két nap múltán sem. Egyszerüen múmiává aszalódott, 75%-os vízveszteséggel.

Késöbb, az ötvenes években Karel Drbal prágai rádiómérnök figyelme ráterelödött Bovisnak, a piramisokkal végzett kísérleteire. Megismételte Bovis kísérletét, s ugyanazt az eredményt kapta. Ám Drbal nem állt meg itt, hanem tovább ment, és kísérleteinek eredményei a mai napig zavarba ejtik a szakértöket.

Drbal kitompult borotvapengét tett ki a piramis titokzatos képességének, s öröm­mel vette észre, hogy a életlen pengéje - miután 14 napig a piramisban tartotta -, újra éles lett.Ismerte a tudományos kutatás módszerét, ezért többször megismételte a kí­sér­letet, ám mindig ugyanazt az eredményt kapta, a piramisban müködö erö helyrehozta a penge élét.

Tudta, hogy ennek kereskedelmi értéke is lehet, ezért szabadalmaztatni akarta a felfedezését, s "Kheopsz piramis pengeélezö"-nek nevezte. A Prágai Szabadalmi Hivatal azonban nem osztozott a kutató lelkesedésében, kereken megtagadta még azt is, hogy figye­lembe vegye a találmány értékeit. Az egyik fö tanácsadó azonban maga is épített egy piramist, abban próbálta ki a hatását a saját pengéjére. Csodálkozva tapasztalta, hogy az életlen eszköz újra éles lett. Így aztán a piramis-élesítö 1959-ben 91304-es sor­számon szabadalom lett az akkori Csehszlovákiában. Kis üzem épült, hogy 15 cm-es keménypapír piramisokat gyártson. Rövidesen kiderült, hogy bármilyen anyag megfelel, ezért Drbal pi­ramisai manapság sztirolhabból készülnek.

Mióta 1960-ban Drbal piramisai forgalomba kerültek, számos kutatást végeztek mind nyugaton, mind a keleti államokban, hogy megfejtsék a piramis erejének a titkát. A legtöbb ilyen kísérlet tudományos módszerekkel történt. Az utóbbi idöben azon­ban a természetfeletti tudományok elébe vágtak a természettudománynak. Az Egyesült Álla­mokban, Kanadában, Európában és Ausztráliában nem pengék élesítésére  használ­ják a piramisokat, hanem azok gyors ütemben válnak az okkult tudományok eszközeivé és visszacsatolásos-titokzatos piramisoknak nevezik öket.

Az okkultisták szerint a javasolt módszer, hogy leírják kívánságaikat, majd belehe­lyezik a pontosan betájolt piramisba, aztán imádkoznak a piramisban lakó eröhöz, hogy telje­sítse kívánságukat. Akik így használják a piramis erejét, azok azt állítják, hogy az való­ban megfelel az imájukra, ráadásul ezt olyan mértékben teszi, ami már nem lehet véletlen.

De más híreket is lehetett hallani Csehszlovákiából. Robert Pavlita még egy lépés­sel haladt túl Drbal kezdeti piramis-kísérletein. Ő különbözö mértani testek összekapcso­lá­sával kísérletezett. Kikísérletezte azt, amit az okkult tudományokkal foglalkozó körök­ben okkult gépnek neveznek. Ez olyan gép, mely állítólag képes tárolni az emberi gon­do­latok erejét, s ezáltal is müködik - állítja Pavlita. Amikor a "gép" müködtetöje a gép va­lamely pontjára összpontosítja a figyelmét, a gép magához tud vonzani nem mágne­sez­hetö anyagokat, mozgásba tud hozni légritkított térbe helyezett kis motorokat, meg­tisz­títja a szennyezett vizet, serkenti a növények növekedését, gyógyítja a betegsége­ket. Mind­ezen kívül az a hír járja róluk, hogy végre tudnak hajtani néhány okkult, érzék­fe­letti müveletet is. A feltaláló határozottan állítja, hogy gépe képes a gondolatok­ban ol­vasni, megjósolja a jövendöt, és földönkívüli, valamint más síkokon élö lényekkel képes érint­kezni általa.

Ezeket a gépeket az teszi a legelgondolkodtatóbbá, hogy Pavlita - bár kissé vona­kodva - elismeri, hogy tulajdonképpen nem ö találta fel öket. Azt mondja, hogy a hihetet­len gépek müködési elvét néhány, a prágai könyvtárban található hallatlanul régi kézira­tokból szedte, ahol százával akadnak még a megfejtésre és fordításra váró, ösi nyelven írt iratok.

A Nagy Piramis kapcsán nemcsak ilyen elvont dolgok derültek ki, hanem olyanok is, amelyek pontosan mérhetök. Ezekböl is válogassunk!

Az alapkerület és a magasság kétszeresének hányadosa a pí egészen közeli érté­két adja. A Föld sarki tengelyének egymillomod része öt piramishüvelykkel egyenlö. Az alapkerület egyenlö 365,24 piramishüvelykkel, ami az év napjainak a száma. A magas­ság egymilliárdszorosa hozzávetölegesen egyenlö a Föld naptávolságával. (A piramis építése idején a Föld szükebb ellipszispályán is keringhetett!) Súlyának trilliószorosa, jó kerekítéssel, a földbolygó súlya. Az alapkerület kétszerese egyenlö az Egyenlítö egy foka egy percének ívhosszával.

Mivel még mindig fedeznek fel tudományos információkat a Nagy Piramissal kap­csolatban, az elméleti tudósok körében az a nézet alakult ki, hogy a belsö folyosók pi­ramishüvelykekben mért adatai profetikus üzenetet hordoznak. A mérések feltártak szá­mos, a kanyargó járatokba beépített hasadékot, változtatást, kitüremkedö galériát, amelynek a múlt, a jelen, s a jövö fontos eseményeire utalnak. Az ezen elképzelésekben hívök közé tartozik a neves skót csillagász, Charles Piazzi Smith is. Jó pár piramidológus úgy véli, hogy ezen köbe vésett jóslatok Kr.e. 4000 szeptember 22-én kezdödnek, s a hatodik évezred végéig, 2001 szeptember 17-ig tartanak, akkor hirtelen megszakadnak.

Nem kisebb talány maguknak a piramisoknak az építése sem. Ezzel kapcsolatban is született már sok elképzelés, de nekem lenne egy-két ellenveté­sem a kialakult tudo­mányos véleményekkel szemben. Ez pedig a "hogyan" kérdésével függ össze. A pira­mis, a Nagy Piramis, mint arról szó volt, körülbelül 2.3 millió ködarabból áll. Állítólag 30 év alatt épült fel. Ez napi 230 kö beépítését jelentette durván. Csakhogy nem dolgoztak minden nap, legfeljebb egy fél évet, a Nílus ismétlödö áradásai miatt. így azonnal meg­duplázódik a szám. A tudósok különbözö rámparendszereket találtak ki, hogy ez a napi teljesítmény elérhetö lehessen. A probléma nem is itt van. A köveket nem a helyszínen bányászták, hanem nagy távolságra, s a Níluson szállították az építkezéshez. A szállí­tással kapcsolatban is merülnek fel kétségek, ugyanis az építkezés ilyen üteme elég erölte­tett tempót diktált volna. A gondom a köfejtéssel van. Tegyük fel, a köfejtöben egész év­ben dolgoztak és fejtették a napi körülbelül 230 követ. Csakhogy ez lehetetlen. Nem ren­delkeztek fémszerszámokkal (állítólag!), csupán faékek és kötelek álltak ren­delkezé­sükre. Ilyen eszközökkel naponta ennyi követ egyszerüen lehetetlen volt kiter­melni, rá­adásul semmi selejt nem maradt utánuk. Éppen ezért, a tudósok próbálták a kérdést megkerülni, révén ezt a problémát ök is észrevették, nemigen lehet nem észre­venni, s azt ötlötték ki, hogy a köveket a helyszínen öntötték. Csakhogy, a kövek termé­szetes ere­detüek, ezt igazolják az anyagelemzési kísérletek, ezek során a vizsgálatok során de­rült ki az is, hogy a kövek honnan származnak. Ismét egy olyan kérdés tehát, amire a tu­domány még adós a válasszal. Netán fél megválaszolni.

Másik probléma. Ha százezer ember dolgozott az építkezésen, tüzö napon, óhatat­lan, hogy nagyará­nyú emberveszteség be ne következzen. Akár rabszolgák voltak a munkások, akár nem. Viszont semmi jel sem mutat arra, hogy az építési idö alatt nagy­számú ember pusztult volna el, ugyanis hiányzanak a temetök. A kínai Nagy Fal építése rengeteg emberáldozatot igényelt, ennek nyoma is van. Egyiptomban a két nagy pira­mis mellett nincs ilyen nyom, s a feljegyzésekben sincs.

A Nagy Piramisban több, 30-40 tonnás tartógerenda is van. Azt meg sem érdemes emlí­teni, hogy tökéletesen illeszkednek. Az ókori építményeknél ez alapkövetelmény volt. Az "ókort" meg kellett volna kérdöjelezni, de nem biztos, hogy a többsége ezen  építmé­nyeknek valójában régibb. El lehet képzelni tetszetös megoldásokat, de azt hi­szem nincs az a locsolgatott agyagrámpa (fagörgöket nem alkalmazhat­tak, mert egy­részt nem volt fa, ami meg volt, az teljesen alkalmatlan volt görgönek), az a kötélrend­szer, ami ekkora tömeget elbír, s azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs az az em­bersereg, amelyik ezt milliméternél is pontosabban képes illeszteni. De persze könnyü így az írógép mellöl állítani dolgokat, amelyik tudóscsoport úgy gondolja, hogy ezt köte­lekkel, csigákkal, agyagrámpákkal és tetszöleges számú ember bevonásával meg lehet oldani, kérem te­gye meg a bizonyítást, s ak­kor belátom tévedésem. Más kérdés ami itt felmerül, vajon hogyan hasítot­tak ki 30-40 tonnás szabályos kötömböket a falból? Ha ugyanis a hasítás nem sikerült elég pontosra, akkor csiszolni kellett jócskán. Képes volt tetszöleges számú ember napi 230 követ méretre csiszolni? Erröl is azt hiszem, hogy nem. Ha viszont az építési idö volt jelentösen hosszabb, akkor ugyanazzal a problémával kerülünk szembe, mint a maja kristálykoponya során. Mi lehetett az a vezérelv, ami több generációt képes volt azonos célért dolgoztatni? S ha ez netán így is volt, akkor ez is egy újabb érv amellett, hogy a pi­ramisok abszolút nem temetkezési célokkal készültek.

A másik alaposan tanulmányozott építészeti emlék a stonehenge-i építmény. Korát 4800 évben állapították meg, tehát nagyjából egyezik a két nagy piramis korával. 25-30 tonnás kövekböl épült, s ha nem is olyan tökéletesen csiszoltak, mint a piramisok építö­elemei, a problémák egy része itt is hasonló. Megtalálták a köbányát, ahol kifejtet­ték a nyersanyagnak valót. Körülbelül 300 km-re van az építési helyszíntöl. Nagyjából két le­hetöségük volt az építöknek a kövek szállítására: a vízi és a szárazföldi út. A vízi úttal az a baj, hogy a partvonal 50 méter magas sziklafal. Valahogy  le kellett volna eze­ket a kö­veket engedni, aztán az út végén felemelni a másik oldalon. Szintén a megfelelö kötél­rendszer léte a probléma. A másik lehetöség a szárazföldi szállítás lett volna, viszont többezer méteres hegyeken kellett volna keresztülcipelni a köveket. így ezt a megoldást sem vá­laszthatták. De akkor mit tettek?

Még mielött erre a kérdésre próbálnánk feleletet keresni, szükséges néhány további, kiegészítö információ. Csak Nagy-Britanniában 900 további köépítmény van, szintén nagyjából hasonló korúak lehetnek. Európában már több ezret találtak, s végle­ges számuk a tízezret is meghaladhatja! Az akkori népsürüséget körülbelül két fö per négyzetkilométerben határozták meg, ez az adat nagyjából igaz lehetett az ösi Egyip­tomra is. Ebböl következik, hogy a világon nem élt annyi ember, amennyi képes lett volna ezeket az épületeket felállítani, ha csak a tudomány álláspontját néznénk az építés technikáját illetöen. Természetesen az egész Föld tele van  hatalmasabbnál-hatalmasabb kö-dolmenekkel  és monolitokkal, és nem csak a föld, de a tengerek mélye is. Ha helyes a becslés a Föld vízözön-elötti népességére, akkor is a férfi lakosság  generációkon ke­resztül csak köépítményeket emelhetett... De emellett persze még voltak vízvezeték-rendszerek, mezögazdasági termelés is folyt, kereskedelmi tevékenység, stb. Sok min­den nem stimmel. Bevált módszert érdemes követni, meg kell nézni a hagyomá­nyokat, valamint a feljegyzéseket, hogy az adott népek maguk hogyan emlékeznek az építke­zé­sekre.

A 12. századi angol történetíró, a monmouthi Geoffrey, jegyzi fel a Historia de Gestis Regum Britaniae-ben, hogy hogyan kerültek oda a Stonehenge hatalmas sziklái. Elmondja, hogy Arthur király apjának, Uther Pendragonnak a vezetése alatt 15000 brit foglalta el a területet, azt, ahol az óriási köépítményt tervezték. Miután biztosították ma­guknak a földet, hozzáláttak a kövek elszállításához - de sikertelenül. Még vastag hajó­láncokat, köteleket, s ostromlétrákat is próbáltak bevetni, ám a 15000 férfi akkor sem tudta megmozdítani a köveket, egy tapodtat sem.

Egyszerre hangos kacagás ütötte meg a fülüket. Merlin, a varázsló lépett elö és el­kezdte összeszerelni a maga gépeit, melyek könnyedén fektették le a köveket, olyan könnyen, ahogyan senki sem képzelte lehetségesnek. E különleges gépekkel szállítot­ták, s építették fel a stonehenge-i építményt. Ez a történet persze csak legenda - mond­hat­nánk -, de ha valóban gépek voltak, jobbaknak kellett lennie azoknál, melyekkel a 20. század vége rendelkezik. A kö-dolmeneket még úgy-ahogy bírnánk technikával, de a nagy piramisokat nem tudná építöiparunk felépíteni! Talán még 30 év alatt sem, ahogy a tudomány ezt feltételezi. A feljegyzések mást mondanak, mégpedig azt, hogy a pirami­sok egész rövid idö alatt készültek el. Nincs arra írásos emlék - tudomásom szerint -, hogy komolyabb gépi berendezésekkel segítették volna az építkezést, legalábbis ettöl az egy legendától eltekintve. Rajzok sem örökítettek meg gépeket, ha pedig  Egyipto­mot vesszük, ahol a hieroglifák sürüjében elektromos eszközök rajzát is megtalálhatjuk, ak­kor bizonyára a piramisépítö gépeiket is belevésték volna a kövekbe. Az azonban ta­gad­ha­tatlan, hogy egyes kövekben lyukakat találhatunk, ezekbe a lyukakba különbözö ru­dakat illesztve, magát a követ meg lehetett emelni. Persze adódnak az újabb kérdé­sek, milyen anyagból készülhettek ezek a rudak (a fa semmiképpen sem bírhatott el több tucat tonnás alkatrészeket, a fémmegmunkálást pedig állítólag nem ismerték), va­lamint mek­kora daruik lehettek, ha voltak. Nincs tudomásom olyan daruról, mely 80 ton­nát ké­pes megemelni. Vannak ugyan ekkora tömegek manapság, melyeket mozgatni kell, pl. az ürrepülögépek, de ott is emelörendszerek vannak és speciális anyagok, va­lamint maga a szerelöcsarnok is különleges, ahol ezt a müveletet végzik. Nem is be­szélve ar­ról, hogy ismerünk több ezer tonnás kölapokat is, ezeket aztán végképp lehetet­len volt darukkal megmozgatni, ha a kisebbeket netán úgy is emelgették.

A hatalmas köépítmények mellett különös vonalak is behálózzák a Földet, az ókori(?) munkások kövek tízezreit rakosgatták egymás mellé nyílegyenesen. Ezeket a vonalakat, melyeket "ugarvonalaknak" is neveznek, nyilván a köépítményekkel együtt kell megvizsgálni. Ez a gondolat elöször az 1920-as években merült fel. Egy meleg nyári délutánon Alfred Watkins kereskedö, akinek a kedvenc idötöltése a történelem elötti kor kutatása volt, a Bredwardine dombok között lovagolt, az angliai  Hereford közelében. Mikor felért az egyik buckára, kis pihenöt tartott, s megpihentette a szemét a békés an­gol tájon. Hirtelen felfigyelt valamire, amit eddig még sosem vett észre. Néhány temp­lomtorony pontosan egy vonalba esett. Tudta, hogy ezek a templomok a történelem elötti szent helyeken épültek, és az a gondolat jutott az eszébe, hogy valamikor talán a vonalak láthatatlan hálózata kapcsolta össze a helyeket. Amíg ezen töprengett, azt is megfigyelte, hogy nem csak az ösi templomok, hanem sírhantok, régi menhírek soro­zata, keresztek, útkeresztezödések, valamint szent kutak, mind ugyanazon az egyene­sen he­lyezkednek el. Hazasietett, s a környék térképére gondosan berajzolta az ösi építkezé­sek helyeit, emlékmüveket, melyeket a tanulmányaiból megismert. Tudta, hogy már öt vagy hat egy vonalba esö épület sem lehet a véletlen müve, ezért megdöbbenve tapasz­talta, hogy kilenc, söt még több ilyen pont helyezkedik nyílegyenesen egyvonalban. To­vább folytatta kutatásait a többi helyi térképen, aztán rájött, hogy ezzel jókora távolságra tudja megnyújtani ezeket a vonalakat, amelyek rendszerint hegycsú­csokon, vagy magas sziklákon érnek véget. Egyik barátjának segítségével nekifogott egész Anglia és Skócia részletes átfésüléséhez, s mindenhol további nyomokat találtak a történelem elötti vonal­hálózatnak a létezésére, mely valamikor a teljes szigetet behá­lózta.

Újabb kutatásokat is végeztek e rejtélyes vonalak ügyében, és ma már elmond­ható, hogy az egész európai láncolat föbb vonalakban felderített. Watkins, eredményei­böl kiin­dulva, segítséget keresett maga mellé, hogy kutatásait folytathassa, H. Taylor örnagy személyében, aki egyben földmérö is volt. Taylor további, ezidáig ismeretlen, vagy a mai térképekröl hiányzó, tájékozódási pontokat talált. Majd végül könyvben is megjelentek a felfedezések "Az ösi építmények mértani elrendezése" címmel. Ez a könyv csak rész­ben volt az elsö, ugyanis egy  konferencián Dr. Heinish, német térképész hasonlóról szá­mol be a saját hazája vonatkozásában. Kifejtette, hogy létezett a régmúlt­ban a varázs­vona­lak hálózata, ezek alapján jelölték ki a szent helyeket. Olyan vonalakon építették eze­ket, amelyek összefüggtek a Nap, a Hold és a bolygók állásával. Azonkívül azt állí­totta, hogy olyan bizonyítékokra talált, mely szerint a Föld különbözö adatait is fi­gyelembe vették a vonalak megépítésénél. Hozzáfüzte még elöadása végéhez, hogy a Közel-Kelet­röl is vannak ilyen adatai. Ez pedig azt jelenti, hogy a vonalak hatalmas terüle­teket ölel­nek fel. Ahogy a tudományos érdeklödés központjába kerültek ezek a varázs­vonalak, azt találták, hogy az egész világot behálózzák. Ilyen mértékü munkát pedig egy elszigetelt civilizáció nem tud végrehajtani.

Az ösi emlékekben találtunk utalásokat a vonalak müködésére, valamint építésük céljaira is. Írországban például jó néhány legenda él, melyek tündérösvényekröl szólnak. Az ösvé­nyeken az év bizonyos szakaszain tündérek és más szellemi lények utaztak. Ezek a régi "vasutak" mára már jól kitaposott ösvényekké, s forgalmas utakká váltak. Dr. Evans-Wentz a "Kelta országok tündérregéi" címü könyvükben megemlítik, hogy ezeken az ös­vényeken titokzatos áramlatok folytak, illetve folynak, de ezen áramlatok minemüsége feledésbe merült. Guichard Xavier folytatott hasonló kutatásokat, az ö fel­fedezései is messze alátámasztják a brit és német szerzöpáros következtetéseit. Szülöföldjének, Franciaországnak, néhány ösi városáról írja: "Ezeket a városokat az ösi idök­ben alapították, elmozdíthatatlan csillagászati vonalak mentén, melyeket elöször az égen jelöltek ki, majd szabályos közönként  rávetítették a Földre".

Kínában megfigyelték, hogy az erövonalak mentén jobban nönek a növé­nyek, míg az ausztráliai bennszülöttek arról számolnak be, hogy isteneik bizonyos  energiaelrendezödésnél érkeznek a Földre, s hozzák helyre a földet, hogy a következö évben is jó le­gyen a termés. A hivatkozásokat még sokáig lehetne foly­tatni, de nagyjából már ennyi is elég ahhoz, hogy a magyarázat nyomára próbáljunk bukkanni. Nincs is más dolgunk, mint megkeresni ezt a rejtélyes energiasugárzást, vajon miféle dolog lehet ez.

Az elsö számú esélyes a Föld mágneses tere. Ezzel az a gondom, hogy a mágne­ses tér erövonalai nemigen érik el a felszínt, eltekintve a mágneses pólusok környékétöl. Ha elektromágneses jellegü lenne a vonalakban folyó energiaáramlás, akkor azokon a he­lyeken, ahol a hálózatok a mai napig  különösen jól fennmaradtak, vagyis müködhet­nek is, zavarniuk kellene a rádiózást és a televíziózást. Persze az is lehetséges, hogy ezek a vonalak az Atlantiszt elpusztító kisbolygóbecsapódás elötti földmágneses hely­zetre vol­tak tájolva, s az ütközés következtében a Föld  mágneses tengelyének irányí­tottsága is megváltozhatott, ezért az egész rendszer összeomolhatott, mint energia­kon­cent­ráló rendszer. Ez is elképzelhetö, de nekem más az álláspontom, éspedig az, hogy ez a fajta energiahálózat a földsugárzásokkal függött, s függ össze.

Többféle földsugárzás van, ezek egy része hálózatos elrendezést mutat, mint pél­dául a Hartmann-háló, a Curie-háló vagy a fantom-háló, míg a vízereknél nem figyelhetö meg ilyen mérvü szabályosság. Ha az ember bizonyos földsugárzási csomópontok­ban tartózkodik huzamosabb ideig, komoly betegségeket is összeszedhet, tehát ezek a föld­sugárzások károsak, emiatt elöjelüket is negatívnak választották. Ezen sugárzások ereje függ bizonyos kozmikus helyzetektöl, de az idöjárási viszonyoktól is. Frontbetörés idején,

vagy zivatar elött, a földsugárzási vonalak kiszélesedhetnek, az érzékenyebb embereken, vagy a fizikailag kimerültebbeken, ez azonnal meglátszik, s ezért beszélünk "fronthatásról". Az idöjárási front ilyen módon hat, megnövekednek azok a területek, ahol a negatív sugárzás jelen van, illetve olykor maga a negatív sugárzás is erösödik.

A kutatók azt is észrevették, a szövegek ezt tartalmazzák is, hogy bizonyos égi vo­nalakat vetítettek le a felszínre. Ezek a bizonyos "égi vonalak" lehettek különleges bolygóegyüttállások, de mások is. Érdekes, hogy ufómegfigyelések elött körülbelül fél perc­cel megfigyelhetö az égen egy szabályos energiahálózat, s amikor a repülö csé­szealj távozik, maguk az energiavonalak is eltünnek. Hosszú ideje már, hogy ezek a felvil­lanó hálózatok segítenek az ufóészlelésben. Látszólag az "égböl" csöppentek a témába a földönkívüliek, pedig ez korántsem így van. Az ausztrál törzsek számolnak be bizonyos együttálláskor bekövetkezö isteni látogatásokról. A régiek számára aki felülröl jött, az csakis isten lehetett, tehát ezen nem is lehet csodálkozni. Az a feltételezés is minden bi­zonnyal megállja a helyét, hogy az asztrológia gyökerei valahova ide vezetnek vissza. Kiépült a Földön ez az energiahálózat, hatott rá a kozmosz energiahálózata, a bolygók el­rendezése. Ez régen komoly tudomány lehetett, hiszen függött a bolygók helyzetétöl az energiahálózat energiával való telítettsége. Különleges együttállásokkor lehetöség nyílt ezen energiák felhasználásával az ürrepülésre is, illetve az ürböl való visszaérkezésre. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy több regényíró valamiféle energiahálózatokat ír le regényében, s ezen hálózatok, bizonyos energiaviszonyok mellett, ké­pessé teszik az utazót a térugrásra, vagy eljutását egy párhuzamos világba. De ezen utóbbi gondolatok már eléggé elkanyarodnak az energiavonalak témájától. Túlságosan messze nem, mert a jelek szerint ez az energiavonal-hálózat ismét kezd kiépülni. Ennek a jelei lehetnek a titokzatos eltünések - Bermuda-háromszög, Sárkány-háromszög,  Afar-há­romszög, stb. -, létrejöhetnek azok az energiaegybeesések, melyek térug­rást produ­kál­nak. A mai emberek nem ismerik ezen energiarendszerek müködését, tehát nagy valószí­nüséggel irányítani sem tudják, így csak szenvedö alanyai lehetünk ezen eltüné­seknek. Ha ezek szerint a szempontok szerint is megvizsgálnánk Földünk veszé­lyes pontjait, talán az energiavonalakról is többet tudnánk meg, netán megismernénk a pon­tos müködésü­ket, fizikájukat. Energiaínséges világunk­nak nem kis gyógyír lenne gondja­ira.

Szó esik a leírásokban arról, hogy ezeket a "tündérösvényeket" közlekedésre is használták. Érdekes módon, valószínüleg nem folyamatosan voltak képesek akkora energiát termelni, hogy egy jármü lebegve haladhasson felettük. Ha  jármüvek megte­het­ték ezt, márpedig megtették, mert rengeteg tárgyi lelet van arra vonatkozóan, hogy az ösi civilizációk is ismerték a repülést, akkor meg tudták oldani a kövek szállítását is ezen az elven. Csak meg kellett várniuk az alkalmas rezgéskép összeállását. Tudjuk, különbözö rezgésekkel épületeket lehet felrobbantani, egyszerre lépö katonák ké­pesek hidat leszakítani, vagy a gyógyászatban rezgésekkel vesekövet zúzni. Egy nemrégiben a világürben lezajlott kísérlet során hanghullámokkal irányítottak vízcseppeket. Ha a rez­géseket tehát megfelelöen hangolni tudták, vagy ki tudták az alkalmas pillanatot várni, akkor lehetöségük nyílt arra, hogy ezeket a vonalakat tömegek továbbítására is felhasz­nálják. Ha pedig ilyen "csomagküldö" szolgálatra ismerték ezen energiák müködését, akkor ugyanezen rezgések felhasználása nem jelenthetett akkor sem gondot, ha a több tíz, több száz, netán több ezer tonnás köveket ki kellett bányászni a sziklafalból. Ha a köveket nem ilyen módon, tehát nem lebegtetve szállították, akkor meg kellene magya­rázni azt, hogyan épülhettek az Indonéz-szigetvilág mocsarain oly hatalmas kövárosok, s hogyan kerülhettek oda a hatalmas kögerendák olykor ezer  kilométerekröl? De ugyan­ezt a kérdést fel lehet tenni bizonyos kolostorokra is, melyek egyszerüen megközelíthe­tetlenek, a feljutás "kosárliftben" történik.

A tibetiekröl még ebböl a századból való leírások elmesélik, hogy képesek voltak dobszóval, a dobszó rezgésével természetesen, hatalmas köveket felemelni. Ha még élö példa is rendelkezésünkre áll, a tudománynak nem kellene szemet lehunyva elmenni a kérdés mellett. Értem ezalatt a "hivatalos" tudományt természetesen.

Az energiavonalakon végzett közlekedés is a repülés egyik kategóriáját képezte, de nemcsak ez a mód volt ismeretes, s mint eddig többször is, nézzük meg elöször ezzel kapcsolatban a fennmaradt hagyományokat.

A repülés egyik legösibb említését a babilóniai Halkatha nevü törvénykönyvben ta­láljuk, melyben eze a néhány sor olvasható:

"A repülögép müködtetése nagy kiváltság. A repülés ismerete a legösibb idökböl származik. A régi istenek ajándéka ez, az életmentés céljaira."

A babilóniai Etena hösköltemény történelem elötti repülést ír le, de csak töredékben maradt ránk, a Kr.e. 3000-2400-ig terjedö korból. A hösköltemény elmondja, hogy Etena, a pásztorfiú, sérült szárnyú sast talált. Gyógyulásig ápolta a madarat, amely hálá­ból megígérte, hogy felviszi öt a hátán az egekbe. Etena felült a sas hátára, s ezután együtt szárnyaltak fel a magasba. Idöröl-idöre visszatekintettek a Földre.

Az elsö visszatekintéskor a sas felkiáltott: "Nézd barátom, milyen innen a Föld! Nézd meg a tengert is.Íme olyan lett a Föld mint valami domb, a tenger pedig akár a folyó." Ezt a megjegyzést kétórányi emelkedés után tette, ami 10-12 km-t jelenthetett. Egyre magasabbra emelkedtek Mezopotámia fölött, s Etena megpillan­totta északon Örményor­szág hegyeit, délkeleten a Perzsa-öblöt, mely folyóként nyúlt el a láthatárig.

A történet szerint háromszor kettö menetelésnyit emelkedtek tovább, mielött a sas újra a Földre irányította Etena figyelmét. "Innét - mondja - olyan a világ, akár az ültet­vény, a Föld, akár a kunyhó a tenger udvara mellett." Etena olyan magasra ért, ahonnét már lát­hatta az Indiai-óceánt, a Vörös-, a Fekete- és a Földközi tengert.

Amikor még magasabbról tekintettek alá, a Föld köszörükönek, a tenger öntözö­csatornának látszott. A hegyek már nem is voltak  kivehetök. A Föld felülete simá­nak és íveltnek látszott, akár a köszörükö. A széleken Etena észreveszi az Ázsiát, Euró­pát és Afrikát körülvevö óceánokat. Még magasabbra szárnyaltak, s a sas megje­gyezte, hogy a Föld kertre hasonlít, a tenger pedig fonott kosárra. Kivehetö volt a szá­razföldek jelleg­zetes alakja, a narancsszínü sivatagok, a sötétzöld erdöségek, a szürke völgyek és a barnássárga hegyek, melyek, akár valamely kert, a különbözö virágágyá­sok színei. Ezúttal Etena látta a világóceánokat is, nemcsak mint a kép szegélyét, ha­nem mint külön medencéket, vízzel teli kosarakat.

Végül olyan magasra értek, ahonnan már Etena nem tudta megkülönböztetni a föl­det a tengerektöl, ahol a felhök és a levegö páratartalma kékesfehér fátyolba rejtette a Föld részleteit. Innét már nem szálltak magasabbra, hanem visszatértek a Földre.

A hösköltemény egyetlen legendaszerü eleme a sas, amely valamilyen repülögépet jelképezhetett, s az idö múltával madárrá alakították át az emberek, akik nem ismerték a repülés titkait. Bármi is volt a repülö jármü, az Etena hösköltemény kétségtelenül írja le a Föld különbözö magasságokból megfigyelhetö távlati képét.

A másik nagyon régi forrás, a kaldeus Sirf'ala, több, mint ötezer éves, s bár töredé­kes, fordítása csaknem száz oldalt tesz ki. Al'Haaron Iban régész és összehasonlító-néprajz tudós, aki a szöveg megfejtésén dolgozott, csodálkozva jött rá, hogy a mü részletesen leírja, hogy hogyan kell  repülögépet készíteni és müködtetni. Rezgö göm­bö­ket, grafitrudakat, réztekercseket emleget az alkatrészek közt, a repülésröl szólva pedig légellenállásról, siklórepülésröl és vezérsíkokról beszél. Sajnos a szöveg számos kulcs­sora hiányzik, lehetetlenné téve a jármü újbóli megépítését.

A régi kínai évkönyvek is gyakran hivatkoznak a repülés müvészetére. Shun csá­szár, aki Kr.e. 2258-2208 között uralkodott, a jelentések szerint nem csak repülögépet épített, hanem még ejtöernyöt is kipróbált, több mint 36 évszázaddal Leonardo da Vinci elött.

Kr.e. 1766-ban másik kínai császár, Cseng Tang, megparancsolta udvari mester­emberének, Ki-Kung-Si-nek, hogy építsen repülögépet. A mesterember el is készítette a szerkezetet, s próbarepüléseket is végrehajtott Honan tartományban. A császár azonban  elrendelte a gép megsemmisítését, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a titka.

A repülés tudománya úgy látszik, hogy legalább a Kr.e.-i hatodik évszázadig fenn­maradt, mivel Csu-Yan kínai költö zsád-zöld repülögépen utazva írta le élményeit. Látta délnyugaton a Kunlun hegységet, megfigyelte a vidéket a levegöböl, s a tényeknek megfelelöen lejegyezte. I.sz. a 4.században Ko-Hung kínai író beszámol egy fából ké­szült kocsiról, melyen forgó légcsavar volt,s az égbe röpítette a kocsit. Ugyanebben a század­ban Ceylon szigete felett is jelent meg repülögép, Gunarvarman buddhista szerze­tes szállt rendszeresen innen a távoli Jáva szigetére.

Szó van még repülésröl a nepáli Budhasvamin Brihat Katha Shlokasamgraha-ban is, az ismeretlen korból eredö szájhagyományban, melyet a 12. században örökítettek meg írásban. A történet Katha Rumanvit esetét beszéli el, annak a királynak a szolgájáét, aki repülögépen kívánta bejárni a Földet. Rumanvit, hogy eleget tegyen ura óhajának, meg­parancsolta négy udvari tervezönek, hogy építsék meg az óhajtott gépet. Ők azon­ban azt válaszolták, hogy nem tudják. Sok gép müködését ismerik ugyan, de a repülés titká­val csak a yavanák rendelkeznek.

Yavana a Földközi-tenger keleti medencéjében lakó, világosabb börü nép szanszkrit neve volt. Közelebbröl a "Yavan"-ból származik , Noé egyik unokájától, akinek leszármazottai az özönvizet követöen Görögországot, valamint a Földközi-tenger szige­teit népe­sítették be.

Rumavit története azzal végzödik, hogy egy yavana elmegy urának udvarába, s teljesíti az uralkodó kívánságát, hogy az a levegöböl lássa a világot, a repülés müszaki titkait azonban nem fedte fel elötte. Úgy látszik, azok a központok, melyekben valamed­dig megmaradt a magas müveltség, igyekeztek megakadályozni a felejtett müszaki tu­dás szétterjedését, azok között a társadal­mak között, melyek ezzel nem rendelkeztek.

A nepáliakéhoz hasonló hagyományokat találtak a polinéziaiak között is. A Csen­des-óceán déli részén, Penape szigetén, a bennszülöttek világosbörü, tanult emberekre emlékeznek, akik nyugatról érkeztek hozzájuk, de sokkal korábban, mint az európai fel­fedezök. E réges-régi világosbörü emberek "fényes csónakokon" érkeztek a szigetre, melyek a tenger felett repültek. Nagyon rövid ideig maradtak csak, de a bennszülöttek még mindig emle­getik a nyugati emberek "csodás dolgait".

A Gambier szigetcsoport legnagyobb szigetén, Mangareván, élö bennszülötteknek is vannak a régmúltból fennmaradt hagyomá­nyai a repülésröl. Elmondják, hogy "repülö hajó" jelent meg elöttük, s a "repülö papok" nagy távolságra tudtak szállni velük, egé­szen a Hawaii-szigetekig. Robert Lee Eskridge, a polinéziai népmeséknek a gyüjtöje, találkozott olyan bennszülöttekkel, akik részletesen le tudták írni, söt még meg is tudtak neki mutatni az ösi repülöhajóról készült kis másolatot. Eskridge szerint ez valóban repü­lögép lehetett, s különösen a szárnya volt számára érdekes, mely az egyiptomi müvé­szetben olyan gyakran szereplö Horus isten szárnyas napkorongjára emlékeztette.

1898-ban kis repülögépmodellt találtak Egyiptomban az egyik sírban, Saqqara közelében. A sír körülbelül Kr.e. 200-ból származik. A lelet megtalálása idején a repülés még csak a feltalálók agyának mélyén szunnyadt, így elküldték a tárgyat a Kairói Ősi Leletek Múzeumába, majd ott 6347-es sorszámmal leltárba vették, s a 22-es számú szobá­ban helyezték el. Attól kezdve a polcon porosodott a többi vegyes lelettel együtt, senki sem ismerte fel, hogy mi is lehet valójában.

1969-ben Dr. Kail Messiha, az egyiptomi ösrégiségek tudósa, régész, észrevette tisztogatás közben a raktárhelyiségében a kis modellrepülöt. A dobozban elraktározott többi tárgy nyilvánvalóan madár volt, de ez sehogy sem illett közéjük. Olyan jellegzetes­ségei voltak, melyek nem lelhetök fel madarakon, hanem a korszerü repülögépekre jel­lemzök. Dr. Messiha, aki fiatal korában repülö-gépmodellezö volt, rögtön felismerte a re­pülögép vonásait. Rábeszélte az egyiptomi müvelödési miniszter helyettesét, Dr. Moukhtart, hogy alakítson bizottsá­got a modell megvizsgálására. 1971 december 23-án meg is alakult a történészekböl és repülési szakemberekböl összeállított bizottság. Az elözetes kivizsgálás olyan mély hatást tett rájuk, hogy a mintának a Kairói Múzeum nagytermének a föhelyére való kiállítását javasolták.

A modell szárnya egyenes, s a légmozgástan szabályai szerint képezett. A szárny hossza körülbelül 18 cm. A gép orra hegyes, 3 cm hosszú, a törzse pedig 13. Hosszú keskenyedö és függöleges vezérsíkban végzödik. A külön darabból faragott beillesztett farok-felület pontosan olyan, mint a mai repülögépek vezérlö-szárnya. A kis gép nagyon könnyü jávorfából készült és 30 grammot nyomott.

Amikor megkérdeztek néhány repülöszakértöt és pilótát, mindegyikük talált rajta valami figyelemreméltó vonást, s minden ilyen jellegzetesség azt bizonyította, hogy a modellrepülögép építöi jártasak voltak a repülés elveinek az ismeretében, ami az európai és amerikai tervezöknek 100 évig tartó kísérletezés eredményeként lett csak elérhetö. A repülögép az aerodinamikailag megfelelö alakján, s a szárnyszerkezet bogárhátú terve­zésén kívül, a szárny alul vályús kiképzése, mely jelentös felhajtóeröt fejthetett ki, mu­tatta, hogy ezen ösi eszköz feladata inkább nagy rakományok szállítása volt, mintsem hogy sebesen közlekedjék. A repülésszakértök egyetértettek abban, hogy a modell ere­detije nagy terheket tudott szállítani, de igen lassan, 100 km/h sebességen is alul. Az egyik repülési szakértö megjegyezte, hogy feltünö a hasonlóság az  egyiptomi repülö­gépmo­dell lehajló orra, hegyes szárnya, valamint az új amerikai ferdeszárnyú gép kö­zött, melyet éppen akkoriban terveztek. Ez utóbbit is nagy tömegü terhek viszonylag kis mo­torokkal történö továbbítására szántak. Azt azonban, hogy mi hajthatta ezt az ösrégi gé­pet, sajnos nem tudjuk. A farok alsó része egyenetlen, nyilvánvalóan letörhettek róla va­lamit, s ez a valami a motor lehetett.

A repülömérnökök észrevették, hogy a kis modell még ebben az állapot­ban is töké­letes vitorlázógép.Tény, hogy kicsiny motorok is elegendöek lettek volna arra, hogy az eredetit a levegöbe emeljék. Még most is, bár a kis repülögép jó 2000 éves, igen kis lö­késsel jókora távolságot tud megtenni.

A repüléstan egyik szakértöje tervrajzokat készített a modellrepülöröl, és eközben észrevette, hogy igen pontos arányokat használtak a modell készítöi. Ez pedig csak úgy lehet, ha a kis szerkezet nem a véletlen müveként jött létre, s nem is gyerekjátéknak készült, hanem sok-sok számítás és kísérletezés végsö eredménye.

Azóta több modellrepülöt is találtak az egyiptomi sírboltokban, összesen tizenné­gyet. Ivan Sanderson, élet- és állattan tudós, a Megmagyarázhatatlan Dolgok Kutatása Társaságának a vezetöje jegyezte meg: "Alig néhány éve, hogy a leletek azt a kétség­be­vonhatatlan tényt kényszerítették ránk, hogy az ösi emberek ismerték  repü­lést. Most valahogyan ezt meg kell magyaráznunk, s akkor át kell majd rendeznünk szá­mos, az östörténelemröl kialakult felfogásunkat."

1954-ben a kolumbiai kormány az Egyesült Államokba küldte egy kiállítás-körútra  birtokában lévö ösi, megmunkált tárgyaknak egy részét. A kiállítás idején megbízták Emanuel Saubs-t, Amerika egyik legnevezetesebb ékszerészét, hogy készítsen öntvény­mintát hat darab aranytárgyról. 15 évvel késöbb átadták elemzésre Ivan Sandersonnak az egyik ilyen öntvényt. Miután alaposan megvizs­gálta  tárgyat, s kikérte több repülés­ügyi szakértönek a véleményét is, arra a megdöbbentö következtetésre jutott, hogy a repü­lögépmodell egy lökhajtásos gép kicsinyített mása.

A tárgy 5 cm hosszú és láncon hordták nyakék gyanánt. Észak Kolumbiában talál­ták, a csimu korszakból valónak nyilvánították. A csimu kultúra idöben megelözte az in­kák korát, s körülbelül i.sz. 500 és 800 közé eszik fénykorukat. A kolumbiai kormány jobb híján "zoomorficá-"nak nevezte, vagyis állat-alakú tárgynak. Az állattan szemszögé­böl azonban, mind az élettan tudósa Sanderson, mind Arthur Pyslec, a New Yorki Repü­lés­tani Intézet tagja, arra a következtetésre jutottak, hogy a tárgy nem ábrázolhat egyetlen szár­nyas állatot, se madarat, se denevért, se rovart, se repülöhalat. A kis ko­lumbiai tárgy voná­sai inkább repülögép, mintsem állati jellegüek.

A fontos vonások között találjuk a kettös delta-alakú szárnyat, tökéletesen egyenes szélekkel, mely egyáltalán nem állatra jellemzö. Arthur Young repülö-géptervezö arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a tárgy valamiféle repülö állatot ábrázol, akkor rossz he­lyen vannak a szárnyai, túl messze hátul helyezkednek el ahhoz, hogy egybeeshessenek az állat súly­pontjával. A szárnyak azonban rögtön a megfelelö helyre kerülnek, ha mint lök­hajtásos repülögépet szemléljük a modellt.

Ezt a nézetet támasztja alá Jack A. Ullrich repüléstani szakértö, aki rámutatott arra, hogy a fö szárnyak delta alakja, valamint a törzs repüléstanilag tökéletes elkeskenye­dése arra mutat, hogy a gép eredetije lökhajtásos volt, s a hangsebességnél gyorsab­ban közleke­dett.

Másik repülömérnök, Adolph Heuer, miután megvizsgálta az aranymodellröl felvett fényképeket, felfigyelt egy olyan tényezöre, mely jelzi a repülögép lehetséges sebessé­gét. Bár a legtöbb korunkbeli gép szárnya felfelé hajlik, csak az aránylag nagy motorok­kal ellátott gépeké hajlik lefelé, ahogy ezt a jellegzetességet a hangsebességnél gyor­sabban száguldó Concorde utas­szál­lító gépen, de a kolumbiai aranytárgyon is megtalál­hatjuk.

Tehát a gép farka a legkevésbé állati, de leginkább repülögépi jellegü. Egyenlö­szárú háromszög alakú, sima a felülete, s pontos derékszöget képez a törzzsel valamint a delta szárnnyal. Nincs olyan madár, vagy rovar, melynek ilyen lenne a szárnya. Csak a halak­nak van függölegesen álló farokuszonyuk, de egyiküknek sincs álló uszonya ellen­sú­lyozó alsó uszony nélkül. Az aranymodell háromszög-elrendezése azonban szab­vány  alakzat a korszerü repülögépeken. A farok másik érdekes vonása a jelzése, mely a kormányfe­lület bal oldali síkján látható, pontosan ott, ahol a mai repülögépeken a fel­ség­jelzés. A jelzés legalább annyira oda nem illö, mint a kis modell létezése, ugyanis az arám, vagy kora héber B vagy "bet" betü áll rajta. Ez talán azt is megmutatja, hogy az eredeti repü­lögép a Közel-Keletröl érkezhetett.

Az amerikai kontinensen is szép számban kerültek elö további repülögépmodellek, s az a különös közös tulajdonságuk van, hogy mintha valamennyi példány egy eszköznek lenne kicsit módosított változata. Korukat 1000 évre taksálják, de fémeszközök révén le­hetetlen pontos adatot mondani.

A történelem elötti repülögépek legérdekesebb leírásai Indiából származnak. Az ösi hindu szent könyvek között található a Samaranga, mely a 14. században összegyüj­tött, de meghatározhatatlan korú szövegeket tartalmaz. A Samarangában 230 bekezdést ta­lálhatunk, melyek részletesen leírják a repülés minden lehetséges oldalát, attól kezdve, hogy mivel hajtották, egészen a repülösök ruházatáig és étrend­jéig. Tudósok elemezték ezt, valamint más szanszkrit szövegeket, s erröl értekezést adtak ki. Idézzünk az ösi szövegek­böl!

"Vimanának hívják azt a repülögépet, mely a maga erejéböl közle­kedik akár a ma­dár, földön, vízen, vagy a levegöben. Ami az égen tud utazni helyröl-helyre azt nevezik a régi mondák Vimanának."

"A törzset könnyü erösnek és tartósnak kell építeni, olyan alakúra, mint a repülés közben kinyújtott szárnyú madár. Ebbe kell helyezni a higanymotort, alá pedig a vasból készült fütöberendezést."

"A nagyobb gépekbe, mivel nehezebbek, négy erös higany-tartályt kell beépíteni. Mikor ezeket a fütöberendezés segítségével irányítottan gerjesztjük, a higanytól a vimanának mennydörgés-ereje lesz. Jól hegesztett varratainak kell lennie, amit azután hi­gannyal töltenek meg, és amikor átvezetik a tüzet a felsö részbe, az eröt fejleszt olyan zúgással, mint az oroszlánordítás. A higanyban rejlö erö által a ható forgószél mozgásba jön, s a vimana belsejében az utas olyan messzire utazhat a levegöben, amilyenre csak akar."

Feltünö módon hiányzik a szövegböl az, hogy hogyan is kell felépíteni egy repülö­gépet. Az ösi hösköltemény szerint: "Bajt okozhat bárki, aki nincs beavatva a repülögé­pek építésébe. "Más szóval, a repülögép-építés és a repülés bonyolult tudását néhány kiváltságos tartotta ellenörzése alatt.

Különös a higany szerepe a motorokban. A pontos  müködési mechanizmusa ennek a hajtómünek még ismeretlen.

A repülésröl még rengeteg leírást találhatunk az ösi szövegekben, bármelyik tájra is megyünk el, s bármelyik szent könyvet vesszük is a kezünkbe. Ezek közül talán a leg­híresebb Ezekiel próféta leírása, mert szavai nyomán a NASA volt mérnöke, Blumrich, megalkotta a különleges szerkezetet, így sokkal látványosabb lett a próféta beszámo­lója. De nemcsak ilyen direkt módon esik szó repülésröl, hanem jóval burkoltabb formá­ban is. Egyes uralkodók, híres emberek utazásairól szóló történeteket ha térképre raj­zol­juk, s bekalkuláljuk az akkori korban lehetséges közlekedési eszközöket, akkor belát­ható, hogy annyi idö alatt az adott személy egyszerüen nem kereshette fel a leírt helyszí­neket, az ugyanis fizikai képtelenség. Ezt a fajta kísérletet Salamon király utazása­ival kapcsolatban végezték el, ilymódon kiderült, hogy Salamon királynak minden­képpen rendelkeznie kellett valamiféle repülö eszközzel. Amekkora gazdasággal rendel­kezett, ez nem is jelenthetett gondot számára.

A repülésekröl gyakran szimbólumok formájába írnak, elképzelhetö, hogy a titkosí­tásnak ez is egy formája volt, s ha levesszük ezt a szimbolikus köntöst, gyakran látvá­nyos légiütközetekröl is olvashatunk.

A számítástechnika sem maradt ki azokból a területekböl, melyekröl a régieknek alapos ismereteik voltak. Görögország partjai mentén került elö az alábbi különös lelet, pontosabban Antikythera közelében. Eleinte közönséges óraszerkezetnek találták, s egyáltalán nem zavarta a tudósokat, hogy a mechanikus órát csak mintegy 1600 évvel késöbb fedezték fel (ismét). Még mielött egyáltalán óraszerkezetnek  titulálták volna, közönséges hajókormánynak vélték, és az sem zavarta a besorolás megalkotóit, hogy a szerke­ze tele volt fogaskerekekkel. Akkor már inkább az óraszerkezet, bár ezzel is vol­tak gondok, éppen az elöbb említett újrafelfedezés. Végre egyik kutatónak, Derek de  Solla Price-nak, eszébe jutott, hogy át kellene világítani röntgensugarakkal a megköve­sedett leletet. Ez a vizsgálat meg is történt, s megállapították, hogy a szerkezet össze­sen mintegy negyven fogaskerék alkotja, s egyes fogaskerekekhez valószínüleg muta­tók is tartoztak, szám szerint körülbelül kilenc. További apró alkatrészek is feltüntek a fotóle­mezen, de ezek rendeltetésére csak ötletek vannak. Végül a hosszas elemzések után úgy találták, hogy a szerkezet egyfajta planetárium, mely mutatja a bolygók állását, de elöre is lehet vele haladni a jövöben, vagyis elkövetkezö bolygóegyüttállások idöpont­ját is meg lehet segítségével határozni. Mi itt Európában pedig máglyára küldtük 1600-ban Giordano Brunót, mert azt találta mondani, hogy nem a Föld a Világegyetem köz­pontja, de még csak nem is a Nap...

De azt hiszem nem ez a legkülönösebb lelet, mely összefügg a számítástechnikával, habár feltétlen ez a legismertebb. Még tulajdonképpen szerencsének is nevezhetö, hogy óraszerkezet vagy számítógép helyett közönséges kormánykeréknek nézték, így leg­alább nem tünt el  a tudományos süllyesztöben, s habár a "hivatalos" tudomány semmi magyarázattal nem tud eredetére vonatkozóan, de alkotóira vonatkozóan sem szolgálni, legalább a kutatóknak módjuk van tanulmányozni. Bizonyára vannak még nagy számban ilyen fél­reértelmezett leletek, volt is szó korábban a "madárformákról", érde­mes lenne alaposan körülnézni a világ múzeumaiban, a mai, korszerünek nevezett isme­reteink fényében.

Új-Guinea északnyugati partjai közelében, Apraphul szigetén, leleményesen elren­dezett kötelek és csigák porladó maradványára bukkantak a régészek. Úgy vélik, ez volt a legeslegelsö, müködö digitális számítógép. Robert L. Ripley (Charles Fort Collage, New York), az ásatás vezetöje szerint, körülbelül i.sz. 850 körül készülhetett.

Az apraphuliak kiváló tengerészek voltak, csodálatos hajókat építettek, melyeket az elképzelhetö legkidolgozottabb kötélrendszerekkel szereltek fel. Vajon ezirányú jár­tasságuk vezette volna az apraphuliakat a digitális számítógéphez, avagy fordítva történt a dolog? A szakértök hevesen vitatkoznak a kérdésröl.

Az ösi köteles-csigás számítógépet Ripley és csoportja részben rekonstruálta a közeli Szumátrán, a Tengeri Régiségek Múzeumában. A rekonstrukció alapján jól be le­het mutatni azt az elvet is, ahogyan ez a rendszer müködött.

A köteles-csigás számítógépre a Traepha-hegységtól keletre, egy sürü, dzsungellel borított területet átfésülve, bukkantak. A csoport eltemetett jutaszálakat fedezett fel, va­lamint erösen korrodált rézcsigákat, s az eszközök egykori pontos helyét is meglelte.

Az apraphuliak, hozzánk hasonlóan, bináris számrendszert használtak, de a nullás és egyes számjegyeket nem különbözö feszültségek kódolták, hanem a kötelek hely­zete képviselte. Képzeljünk el egy fekete dobozt, oldalán egy lyukkal. Ha valaki meg­tartja ebben a helyzetben a kötelet, az jelentheti a nullás számot, míg ha meghúzza, s a kötél különbözö nyikorgások közepette kijjebb jön, akkor ez az új helyzet pedig az egyes szám­jegynek felel meg.

Ilyen dobozokkal számok is ábrázolhatók, a nulla és a hét közötti számsor például három doboz segítségével jeleníthetö meg. Több dobozzal a nagyobb számok is felírha­tók, tíz doboz például elegendö a 0 és 1023 közötti valamennyi szám ábrázolásához.

Az apraphuliak fekete doboz helyett kisebb házakat használtak. Egyik alapeszkö­zük a 0-t 1-sé, s fordítva, az 1-est nullává alakította. Ez az érdekes, s a mai számítógé­pes mérnökök elöjelváltójával rokon szerkezet egy kis házacska volt, melynek elsö és hátsó falába egy-egy lyukat fúrtak. Ha valaki, vagy valami meghúzta a bemenö kötelet az elsö falon, akkor ugyanilyen hosszúságú kötél jelent meg a hátsó falon. A kötélnek nem csak a kint és bent helyzete kódolta a számjegyeket, hanem a kötelek mozgási irá­nya is. A számítógépben megtalálhatunk minden fontos térele­met, valamint a különbözö logikai müvele­tek végzésére alkalmas kis házikókat is. A kérdés ott merül fel, hogy va­jon ho­gyan kap­csolták össze ezeket a tárelemeket az apraphuliak számítógéppé?

Ripley és csoportja meglepödve fedezett fel a hatalmas apraphuli számítógépes-együttes közepén egy nagy, majdnem egy kilométer szé­les gazzal benött mezöt. Itt több ezer billenöelem-épületecskét találtak, nyolcas sorokba rendezve.

Ripley az összámítógépesek segítségével végül arra következ­tetett, hogy ez a mezö volt az apraphuli számítógép központi tárolója. Minden nyolc épületecskéböl álló sor egy-egy nyolc bites szót alkotott, éppen úgy, ahogy a korábbi példa három eleme egy hárombites szót.

A számítógép központi logikai egysége kétségkívül nemcsak a tárból a regiszte­rekbe történö információáramlást vezérelhette, hanem a regiszterek közöttit is. Ponto­sabban a multiplexerek és a demultiplexerek segítségével a számítógép bináris mintákat küldhetett az egyik regiszterböl a másikba. Egy bizonyos regiszternél, melyet mi aritme­tikainak nevezünk, a gép a bináris mintákat valószínüleg az összeadás és a szorzás sza­bályai szerint kombinálhatta.

A kutatók úgy hiszik, hogy a számítógép programozható volt. Ha ez igaz, akkor hatalmas tárának egy része a program tárolására szolgált. A program utasításai ugyan­csak nullákból és egyesekböl álló bitminták voltak, melyeket egy algoritmus keresett elö. Ez után a minták egy utasításregiszterbe kerültek, hogy a számítógép logikai egy­sége értelmezhesse öket.

Megdöbbentö dolog lehetett ezt a számítógépet müködés közben látni. A felhasz­nált kötelek rendkívüli hossza következtében egyetlen emberi lény sem lehetett elég erös ahhoz, hogy a bemeneti karokat megfelelö helyzetbe állítsa. Az apraphuli építmény területén talált elefántcsontok azonban elárulják a bemeneti energia forrását.

A kimeneti oldalon nagy rugók biztosították a kötélrendszer megfelelö feszessé­gét. Talán a végsö kimeneteken elhelyezett jelzözászlók tették lehetövé a müszaki pap­ság számára, hogy leolvassa az eredményt a folyamatban lévö számításról, vagy a vég­ered­ményt.

Az apraphuli számítógép meglehetösen nagy, több ezer hektáron terül el. A döbbe­netes a dologban az, hogy bármely modern számítógépnek meg lehet alkotni a köteles-csigás változatát, vagyis, ha valaha megszületik a mesterséges értelem, amiben egyéb­ként személy szerint nem hiszek, az létrehozható kötelekböl és csigákból is! Az apraphuli számítógéppel még van egy másik probléma is. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy digitális számítógépet, mint amilyen az apraphuli is volt, mindig megelöz a fejlödés során egy analóg. Namármost el lehet képzelni, hogyan nézhetett ki egy analóg számítógép kötelekböl és csigákból! De vannak itt más gondolatébresztö kérdések is. Vajon kiknek és miért volt szükségük erre a köteles-csigás számítógépre, mely sok mindennek volt mondható, csak éppen gyorsnak nem. Fejben sokkal hamarabb ki lehetett számolni min­den bizonnyal az eredményt, mint mire az elefántokat megfelelö mozgásra lehetett késztetni. A köteles-csigás rendszer kettes számrendszerben dolgozott. Vajon az alko­tók is ezt használták, vagy a számítások elött és után bonyolult  átszámításokat vé­gez­tek? Ki tudja. Bár ez a lelet aránylag fiatal, mégsem lehet az eredetére vonatkozóan szinte semmit sem mondani. Talán ha találnánk esetleg egy hasonlót. De ha találnak is a régészek, vajon ki ismeri fel benne  az igazi rendeltetést, s nem minösítik korabeli kárto­lóüzemnek, vagy tudom én minek.

A fejezet végén beszéljünk magának Atlantisznak a közvetlen maradványairól. Ér­demes magán a néven is elgondolkodni, mely késöbb egy óceán nevében is to­vább élt. Az "atl" szó vizet jelentett, az "is" pedig várost. Ilyenformán Atlantisz neve "Vizivárosnak" fordítható. Ennek a fordításnak késöbbiek  során fontos szerepe lesz majd.

A bretonok között él egy legenda az elsüllyedt Is városról, vagy helyesebben Keris-ról, ami elsö várost jelent. A legenda, mely erröl a városról szól, középkorinak tünik, a történetben szereplö személyek valóban éltek, méghozzá az 5. század környékén. A különös viszont az, hogy maga a legendagyüjtemény csak közel ezer évvel késöbb, a 15. században bukkan fel, innentöl kezdve fejlödik, s végleges alakját a 19. században éri el. Ez a jelenség nem lehet ismeretlen a néprajzkutatók számára, amikor egy ösi tör­ténetet melynek szereplöi elfeledettekké válnak, úgy alakítanak át, hogy ismert szemé­lyek nevét helyezik bele. Nézzük meg a legendagyüjtemény néhány tagját, s nem lesz ismeretlen a dolog, kísértetiesen hasonlítanak a jóval korábbi elbeszélésekhez.

1. Le Baud verziója.

" Grallon bizalmas barátságban volt a kegyes Corentinnel, neki is ajándékozta a palotáját. Röviddel ezután Corentins Corisopitenses püspökévé szentelték... és az ö nagy Ys városa, amely a hatalmas tenger közepén feküdt, ekkoriban a lakosai büne miatt el­merült a tengerböl kilépö vízben, lakosai pedig meghaltak. Ettöl az elmerüléstöl Grallon király, aki éppen a városban tartózkodott, csodálatos módon menekült meg: ez Szent Guinhalois érdeme. És azt beszélik, hogy a tenger partján láthatók e város maradványai, a romok a város régi neve alapján máig Ysnek nevezik."

Eddig az elsö változat, s azt nagyon fontos megjegyezni, hogy bár a történet kelet­kezési ideje nem tünik túl távolinak, mégis, ha a város a mai Franciaországban, vagy ah­hoz közel terült volna el, mint sokan hiszik, akkor az ókori térképeken szerepelnie kel­lene, márpedig nem szerepel, s ezért is sorolták az Is-sel kapcsolatos történeteket  a legendák sorába.

A legrészletesebben talán Albert le Grand számol be az eseményekröl a Bretagne-i szentek élete címü müvében. Legyen ez a következö idézendö mü.

2. Albert le Grand változata.

"Szent Guelloné gyakran meglátogatta Grallon királyt Is büszke városában, és na­gyon bátran prédikált azon szörnyüségek ellen, amelyeket ebben a fényüzésben, kicsa­pongásban és földi hívságokban elmerült városban követtek el. A lakosok azonban megmakacsolták magukat büneikben. Isten kinyilatkoztatta Szent Guellonének, milyen igazságos büntetéssel akarja öket sújtani. Amikor Szent Guelloné szokása szerint meg­lá­togatta a királyt, beszélgetésük közben Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a városlakók példás megbüntetésének az órája elérkezett. A szent, elragadtatásából és eksztázisá­ból magához térve, így szólt a királyhoz: 'Ah, Uram, távozzunk nyomban e helyröl, mert Isten haragja rövidesen lesújt rá. Felséged ismeri a nép feslettségét: hiába prédikáltam nekik, a mérték betelt, el kell nyerniük büntetésüket: sebesen távozzunk, máskülönben minket is ugyanaz a  balszerencse ér.' A király azonnal felmálháztatta legdrágább ja­vait, tisztjei­vel és szolgahadával nyeregbe szállt, s lovát megsarkantyúzva elmenekült a városból. Alig vágtatott ki a kapun, amikor heves vihar keletkezett, és olyan vad szél tá­madt, hogy a tenger kilépett a medréböl, és fúriaként vetette rá magát a szerencsétlen városra, szempillantás alatt elöntötte, úgyhogy sok ezren a vízbe fúltak."

3. változat Kardanet részéröl.

"A hagyomány szerint Is városát a tengertöl csupán fal védi, amelynek a közepén elmés szerkezetü zsilip enged át akkora mennyiségü vizet, amennyi a nagy számú csa­torna táplálásához szükséges. Grallon király nagyon gondosan öriztette a zsilipek kul­csait, minden hónapban ö maga felügyelt a víznek a városba való bebocsátásá­nál. Ahez intrikái és vétkei megfosztották a királyt a hatalmától, s a hercegnö megkaparintotta a kulcsokat: de a szörnyü tumultusban, a féktelen indulatok közepette, melyeket ö maga szabadított fel, képtelen volt megtartani értékes talizmánját: a kulcsok tudatlan és barbár emberek kezébe kerültek, azok a zsilipeket pedig megnyitották. Az óceán vize azonnal el­öntötte a bünös várost, amely néhány pillanat alatt elmerült a habokban..."

A harmadik változat egy új lehetöséget is felvet, illetve magyarázni látszik vala­mit, ez pedig Atlantiszt körülvevö hatalmas falak rendszere. A jégkorszak kezdett véget érni, az óceánok vize lassan emelkedni kezdett. Mint ahogy ma is teszi. A vízszintemelke­dés lassú volt (amíg a kisbolygóbecsapódás fel nem gyorsította, de akkor már Atlantiszból nem sok maradt). Atlantisz lakóinak módjuk volt védekezni az elöntés ellen, éspedig úgy, hogy minden fontosabb területet hatalmas falakkal vettek körül. Saj­nos ez a fajta véde­kezési mód éveken belül napirendre kerülhet az emberiség számára, hacsak nem akar búvárruhában járni a szupermarketba. A Föld melege­dése közben egyre gyor­sabban olvadnak a jégsapkák, föleg a déli sark-vidék területén. A tudomá­nyos lapok óri­ási jég­hegyek leszakadásáról tudósítanak, ezek között akkorák is vannak, mint egy-egy nagy megyénk területe. Számítások szerint, az elkövetkezendö 20 évben a világóceánok szintjének 1.5 méteres emelkedése vár­ható, 50 évre elöretekintve pedig hat méter! Ez utóbbi érték már hatalmas területek elárasztását jelentené, ha nem véde­keznénk. A védekezésnek pedig csak az lenne az egyetlen módja, ha óriási falakat emel­nének a ten­gerpartokon. Ez is természete­sen csak ideiglenes megoldás lenne, hiszen ha a Föld szennyezését és pusztítását az egyik pillanatról a másikra megszüntetnénk, még akkor is jó ötszáz év beletelne, mire visszaállna az ipari forradalom elötti állapot. Szép kilátá­sok!

Ha ezek a gigászi falak léteztek, nyilván nem tünhettek el nyomtalanul, s  természe­tesen nem is tüntek. 1958-ban egy bizonyos Marc Valentin halra vadá­szott, s több mér­földön keresztül követte az ígéretesnek tünö zsákmányt. Így fedezte fel Gibraltár marok­kói területéhez tartozó vizeiben azt a falat, mely nyolc méter hosszú és hat méter magas kövekböl lett összerakva, s mely legkeskenyebb részén is legalább 14 méter széles volt. A fal fö vonala mentén kis kövek helyezkedtek el, hasonlóan az Atlanti-óceán partjai mentén található, a felszínen álló régi köfaragásokhoz. A köfalat elkezdték alaposabban is tanulmányozni, s kilenc mérföldes távolságig sikerült követni a tenger felszíne alatt.

A sok tekintetben különös és rejtélyes Bermuda-háromszög a vízalatti leletek szempontjából is egyedülálló. Mióta rendszeresen repülöjáratok húznak át e térség fe­lett, illetve a második világháború idöszakában, sok pilóta beszámolt arról, hogy falakat és utakat látott a víz alatt. Más, alacsonyabban repülö pilóták pedig úgy vélik, hogy az ál­taluk észlelt alakzatok különbözö épületek tetejére emlékeztetnek.

A Bermudákon, illetve a víz alatti sziklákon elhelyezkedö épületeket századokon át mellözték, noha, mind a halászok, mind a könnyübúvárok rendszeresen felkeresték öket. Hogy mégsem tudtak többet róluk, annak több oka is van. Akkoriban a szállítóhajókat és a kalózokat, akik rendszeresen üldözték a szállítóhajókat, semmi más nem érdekelte, csak a szállítás lebonyolítása. Amit az elkövetkezendö években a halászok, vagy az óceánográfusok köszerkezetnek véltek, ök természetesen alakzatoknak, vagy hajóron­csokból származó ballasztnak tartották. Az ilyen struktúrák nyilvánvaló mesterséges volta nem látható a tenger felszínéröl, de gyakran egészen tisztán kivehetök a levegöböl, ahonnan nézve, az egyenes vonalak és a geometriai alakzatok jól megkülönböztethetök. Végül azért sem volt jelentös érdeklödés az ember által alkotott épületek iránt  Nyugat-Atlanti-óceánban, mert semmi ok sem volt arra, hogy ott ilyesmit egyáltalán feltételezze­nek. De még ha ezek az épületek nem is tulajdoníthatók  esetleg száz százalékosan az atlantisziaknak, nagy valószínüséggel lehetett hozzájuk közük, hiszen ezek a szigetek ré­gebben, a jégkorszak idején, nagyobb szárazfölddé álltak össze, s ráadásul ez a terület nem esett messze Atlantisztól, tehát a kulturális befolyás ebböl egyértelmüen igazolható. Célszerü ezt a  területet is vizsgálni, mert Atlantisz eredeti helyén akkora lehetett a pusztulás, hogy csak kevés maradt emberkéz alkotta létesítménnyel találkozhatunk. Szerencsére, ez a kicsit távoli régiókra nem feltétlenül így van.

Alig negyedmérföldnyire Bimini partjaitól, hosszú falak egész sora látható, melyeket jelenleg könnyedén fel tudnak keresni a búvárok, s ezt rendszeresen meg is teszik, a ko­rábbi fejlett civilizáció alátámasztása, vagy cáfolása végett. Folyamatos kutatás során keletkezett felismerések mind nehezebbé teszik a "hivatalos" tudomány álláspontját, melynek azt kellene valahogy érvekkel alátámasztani, hogy ezek a falak a véletlen hatá­sára, a parti sziklákból letöredezett ködarabokból álltak össze így. Még ezt a hajánál fogva elörángatott elképzelést is képesek komolyan venni, csak ne kelljen kimondani a valót: Atlantisz létezett!

De próbálkoztak más elképzelésekkel is szembeszállni a nyilvánvalóval.  Törésvo­na­laknak nézték, lávafolyásoknak, s ki tudja minek még, e jellemzöen falszerke­zeteket. Ritka az a törésvonal, mely derékszögben elfordul, mert egyik törési irány meg­semmisíti a rá meröleges töréseket, lávafolyásból ugyanezt elképzelni pedig dicséretes fantáziára vall, legalább annyi kellene hozzá, mint egy gombolyaggal játszadozó kiscica a hancúro­zás közben köt egy kardigánt.

Más példák is vannak, föleg a Bahamák környékén. A maradványok némelyike kö­röket formál, mint az angliai Stonehenge. Más maradványok víz alatti utakon kapcso­lat­ban állnak egymással, vagy más szigetekkel, míg ismét mások a friss vizü források kö­rül emelkednek kör alakú falakat formálva, s messze a  felszín alatt. Messze a felszín alatt gyakran látni egyenesek, s egymást különbözö módon metszö vonalrendszerek egész sorát, hasonlóakat, mint a perui Nasca-fennsíkon.

Ezeket a nagyon meggyözö formációkat tanulmányozta Dr. Manson Valentine, aki foglalkozására nézve paleontológus, geológus és víz alatti régész, s Miamiból való. 25 évig kutatta a Bahamák körüli területeket, ebben segítségére volt, hogy aktív pilóta­ként sokat repült, valamint nehézbúvár-képesítése. Mindenekelött olyan barlangokat ta­nulmá­nyozott a Yucatani- félszigeten, melyek bizonyíthatóan hosszabb idöt tartózkodtak a víz felszíne alatt, majd   ismét felemelkedtek. Ezekben a barlangokban vésetek találha­tók.

Ezután a vizsgálatait folytatta Orange Key és Bimini között, ahol egész sora talál­ható az egyenes vonalakkal összekapcsolt hatalmas négyszögeknek. A Riding-sziklánál azt találta, hogy az egész tengerfenék négyszögekre van osztva. Minden Biminihez ve­zetö út és kö, valamint a terek és négyszögek építészeti munkái, annak méretei és nagysága azt sugallta, hogy ösi népek alkotásait rejti a mély.

A kutatásai nyomán derült ki, hogy a falak anyaga egyáltalán nem hasonlít a parti sziklákéhoz, tehát nem töredezhettek le onnan. A fal alkotóelemei kovakö keménysé­güek, szorosan egymás mellé helyezésük által képzett vonalak egyene­sek, mindkét ol­daluk párhuzamos, és sarokkövek határolják öket. A köfalak nem követik a parti sziklák vonalvezetésének görbületeit, hanem egyenesek.

A hosszú fal hatalmas sima kövekböl van kirakva, melyeket a sarkoknál oszlopkö­vek támasztanak meg, hasonlóan a nyugat-európai dolmenek­hez. Tökéletes négyszö­gek, derékszögek és egyenesek által határolt formációk, s rendszerek  fekszenek lent számlálhatatlan mennyiségben, egy természetes  víz alatti alakzatban. A teljes épület­rendszer még nincs kiásva, ki tudja mekkora részét még a tenger finom üledéke fedi.

Vannak akik ezekben az alakzatokban nem falakat, hanem utakat vélnek felfedezni, s erre alapos okuk van, hiszen a maja útvonalhálózathoz mutat némi hasonlóságot. Vi­szont akkor feleletet kellene arra adni, hogy miért szelik át olyan sürün keresztül-kasul a terepet? 

Dr. Zink is vezetett Bimini partjaira két kutatóexpedíciót. Ő történész, búvár és író, s a vizsgálódásai során hónapokra lehorgonyzott a Bimini fal mellett, hogy részletesen megvizsgálja a köveket, valamint azok környezetét.

Az expedíció  kutatóideje alatt elökerült egy stilizált jaguárfej-véset, melyet 100-150 kg tömegüre becsültek. Alátámasztotta a kövek eredetéröl vallott felfogását Dr Valentine-nak, aki bebizonyította, hogy nem lehetnek parti eredetüek.

A Bermuda-háromszög északi régiójába is indult expedíció, ezt Herbert Sawinski vezette. Ezen a területen is vannak köfalak. Az egyikük 25 láb mélységben kezdödik a víz színe alatt, s elég romos állapotban van. Mintegy negyed mérföld hosszan tudták kö­vetni, aztán eltünt a mély vízben. Az expedíció búvárai felfedeztek egy köfejtöt is a víz alatt, még a kialakított köblokkokra is ráleltek. Hasonló "kutakat" is találtak, mint Chichen Itzában. A floridai félszigettöl nem messze hatalmas piramist találtak, még 1977-ben, de azóta ezt a piramist nem sikerült még egyszer megtalálni.

Több kutatóexpedíció is vélt még piramisokat látni, de ezek vagy mélyben voltak, vagy a leküldött kamerák az óceán víz zavarossága miatt nem tudtak kiértékelhetö fel­vé­teleket küldeni. Az alacsonyan repülö pilóták is észleltek piramisszerü alakzatokat bizo­nyos napállásnál, különleges törésviszonyok között, illetve erös apály idején. Szintén ne­héz ezeknek a feltételezéseknek utánajárni, miszerint ténylegesen piramist láttak, mert nehéz pontosan ugyanazt a területet még egyszer megtalálni, s még ha sikerül is, kön­nyen megtéveszthetö lehet a tengerfenék szeszélyes alakzatainak tréfája.

Mindenesetre a konkrétan felderített falak adnak annyi kérdést a tudomány szá­mára, melyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

 Elképzelhetö, s az eddigi tapasztalat ezt mélyen igazolja is, hogy vannak olyan kö­rök, melyek teljesen biztosan tudják mi van lenn az óceán mélyén, mivel megvannak azok az eszközök a birtokukban, melyekkel olyan méréseket lehet végezni - akár nagy mélységekben is - amik teljesen megbízhatóak. Nem kell túl messzire visszamenni az idö­ben, elég a Titanic megtalálásának körülményeire visszagondolni. Miután a kutatók több éves számítgatások és keresés után végre ráleltek a roncsra, az amerikai haditen­geré­szet közölte, hogy a Titanic elsüllyedt maradványa már hosszú évek óta tájékozó­dási pont a tengerfenéken az amerikai ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók szá­mára... Azért nyugodt szívvel elnézték, hogy a kutatók mit görcsölnek össze, mire  végre nagykeservesen rábukkantak a roncsra. Mi mindent rejthet még a különbözö or­szágok haditengerészeteinek archívuma? Borzasztó jó lenne azokat a felvétele­ket is látni, me­lyeket egy szovjet expedíció készített az Ampere víz alatti hely környékén, s ugyancsak falakat ábrázol, valamint különbözö romokat. A leírások még egy amfiteát­rum-szerü épületet is megemlítenek.

A felsorolt, az összesnek alig szánalmas töredékét kitevö alkotások és felfedezé­sek nyilvánvalóan nem egy  idöben születtek, legalábbis így tudjuk. Abban azonban va­lamennyien közösek, hogy a kutatók még nem akadtak balul sikerült találmányra, vagy komolyabb tudományos zsákutcára. Kisebb tévedések persze elöfordultak. Nehéz elkép­zelni azt, hogy az állítólag vadászó-halászó-gyüjtögetö ösember egyik napról a másikra csodálatos sziklarajzokat alkot, piramisokat épít, agymütéteket végez, padlófütéses für­döszobákkal felszerelt házakra cseréli a vályogviskókat, löfegyverekkel öl, hirtelen ké­pessé válik arra, hogy semlegesítse a gravitációt, elektromos energia felhasználásával világít, s többezer tonnás köveket rakosgat egymás mellé vagy egymás tetejére. Ez is csak a felsorolás töredéke, hiszen a "legendákban" elbeszélt dolgok egy részét még nem is értjük, hasonlóan az indiai szövegekben leírt atomháborút csak néhány évtizede sikerült beazonosítani, vagy a "madárszerü tárgyat" a századforduló környékén repülö­gépnek, s így tovább. Az ösi írások jó ha egy százaléka meg van fejtve, s azt gon­dolom, hogy az ösi írásoknak jó ha hasonló arányú része érhetö el a kutató számára, a többi részt va­lakik és valahol nagyon jól rejtegetik.

Aztán ez az óriási tudás fokozatosan kihalt, manapság az újrafelfedezések korát éljük. Hiúságunkban gyakran érezzük magunkat elsönek, mert szeretünk elsök lenni, job­ban mondva:szerettünk volna... Nehéz lenyelni azt a pirulát, hogy mindezt valakik egyszer már használták, söt még olyan dolgokat is, amiröl még mi csak álmodunk (higany-haj­tómü, lebegtetés stb.). A szóbeli és írásbeli hagyományokban rengeteg olyan informá­ció van továbbadva, melyekre érdemes lenne odafigyelnünk. Ehhez persze elöször meg kellene értenünk ezeket az üzeneteket, s ahhoz, hogy felfogjuk jelentöségüket, félre kell tennünk minden elöítéletünket, s az eredményre vonatkozó elözetes  várakozásun­kat. Csak így kaphatunk valamennyire objektív képet.

 Az emberiség ismét nagyon messze jutott a fejlödésben, és egyáltalán nem úgy látszik, hogy erre pszichológiailag is megfelelne. Vannak csodálatos találmányaink, de az általuk kel­tette rombolás gyakran még erösebb, mint a haszon. A technika egyfelöl ál­dás, más felöl átok. Jó, hogy vannak repülögépeink, hogy különbözö szerekkel kényel­mesen tudunk dolgozni, jó,hogy autózhatunk, stb. Viszont ezekkel együtt jön az üvegház­hatás miatti fel­melegedés, az ózonpajzs megritkulása, a szárazság, az éhínségek, a jár­ványveszély, stb. Az elödeinknek - révén csak egy kicsivel voltak fejlettebbek nálunk, legalábbis így his­szük - szintén szembe kellett nézniük ugyanezen problémákkal. A jelek arra vallanak, hogy nem sikerült számukra elhárítani a totális katasztrófát. A végered­mény szempontjából most teljesen közömbös, hogy ezt végül egy kisbolygóbecsapódás hajtotta végre. Ha valami pusztulásra van ítélve, akkor az elpusztul. A Földön a Föld és saját magunk szá­mára mi vagyunk a legveszélyesebb és legagresszívabb faj. A Föld  élni akar, s ha mi is, jó lenne ezen elgondolkodni.

AZ atlantisziak bizonyára matematikából is fejlettebb ismeretekkel rendelkezhet­tek, mint mi most, mégsem tudták megakadályozni a totális pusztulást. Talán nem is akar­ták? Talán jobbnak látták azt, hogyha valami újrakezdödik? Az idökapszula bármikor feltárulhat - meg lett ígérve.

Nem hiszem, hogy az atlantiszi civilizációból csak a víz alatti maradványok, és semmi egyéb semmi, maradt ránk. Ha csak az idökapszulát választották volna, mint a tudás át­mentésének egyedüli lehetséges forrását, súlyosan hibáztak volna, hiszen bármi megtör­ténhet. Kis létszámú csoportjaiknak itt kellett maradniuk a Földön, s szüntelen fel­ügyelve irányítani a fejlödést. Néhány titkos társaságnak nyilvánvalóan szoros  kapcso­lata lehet velük. Egy részük el is vándorolhatott a Földröl, s távolról is segíthették az itt maradt tár­saikat a feladat megoldásában, miközben újra megpróbáltak egy fejlett civili­zációt felépí­teni, ami valószínüleg sikerült is nekik. Különben mért tagadná még mindig a hivatalos tudomány a Nemezis létezését, holott Napunk kíséröcsillaga nagyszerüen lát­szik az IRAS mesterséges hold felvételén. Az infravörös tartományban dolgozó üreszköz a Kígyótartó és a Skorpió csillagkép környékén bukkant rá.

A Nemezis számunkra menedéket nyújtó bolygóján kevesebb a fény, mint nálunk, s elszoktak a földi körülményektöl is. Ezért tehát ne lepödjünk meg, ha az utcán szembeta­lálkozunk két méter körüli, átlátszatlan szemüveget viselö, különös járásmódú és furcsa börszínü emberekkel. Itt vannak közöttünk, vigyáznak ránk. De hogy ezt sikeresen meg­tehessék, nekünk is kell saját magunkra, ebben az esetben valamennyien jól járunk és hamarosan megismerhetjük teljes múltunk is.

 Ellenkezö esetben mi is hozzáláthatunk, hogy elkészítsük az idökapszulánkat...

8. A Mars üzenete

Ha egyszer közvéleménykutatást rendeznénk, s a kérdés az lenne, hogy vajon a Holdon kívül melyik az az égitest, mellyel az emberek  legtöbbet foglalkoznak, bizonyára a Mars bolygó kerülne az elsö helyre.1877 óta, amikor Schiaparelli itáliai csillagász elsö ízben számolt be a Mars felszínén mutatkozó különös, vonalas képzödményekröl, az úgynevezett Mars-csatornákról, valóban jó néhány tudomá­nyos könyv és fantasztikus re­gény foglalkozott a témával. Schiaparelli úgy vélte, a csatornákat a marsbeli élölények építették avégett, hogy a pólusok vidékéröl vizet szállítsanak a vízben szegény egyenlí­töi területekre.Így kapcsolódott a Mars-csatornák problémájához a marsbeli élet kér­dése.

A Viking ürszonda leszállóegysége által készített fénykép-pár. A bal oldali képen a sziklán tisztán láthatók vésetek, mindenekelött egy "A" betü. A jobb oldali képen mások a fényviszonyok, a véset eltünik.

Ma már tudjuk - révén sokkal jobb felbontású távcsöveink vannak, mint az itáliai csillagásznak -, hogy az általa csatornának vélt képzödmények hatalmas kanyonok, s természetes eredetüek. Ehhez a megállapításhoz nagyban hozzásegítettek az amerikai mars-szondák fényképei és mérési eredményei. Két ilyen szonda az élet nyomai után is kutatott, de a pozitív kísérleti eredmények ellenére a tudomány nem merte kijelenteni, hogy a Marson élet van, inkább óvatosak maradtak a kérdésben, ami persze érthetö is, de az ürszondák élet-keresö kísérleteinek eredményeit földi laboratóriumokban nem tudták megismételni, így az élet volta jelen pillanatban sokkal valószínübb, mint ennek az ellenkezöje.

A nem elég jó felbontású müszerek megtréfálták a régi korok tudósait, akik egymás után fedezték fel a különféle mesterséges dolgokat bolygótársunk felszínén, s ahogy a felvételek javultak, és ürszondáink felkeresték a Marsot, ezekröl a megfigyelé­sekröl a legtöbb esetben kiderült a tévedés mivoltuk. Ilyen tévedésektöl nem mentes mai világunk sem, erre jó példa az, hogy egyik hazai szerzönk értelmes lények üzenetét vélte felfedezni néhány marsi vulkán helyzete alapján. Rendkívül tetszetös matematikai fogá­sokkal a legkülönbözöbb dolgokat vezette le egy olyan alakzatból, mely tulajdon­képpen nem úgy létezik, ahogy a szerzö arról beszámolt. A térképek felbontóképessége javult, a korábban szabályosnak vélt alakzatok már nem látszanak annyira szabályos­nak, még ke­vésbé mesterségesnek. A szerzöt nem zavarta, hogy a vulkánok keletke­zési ideje kö­zött millió évek, olykor  több tízmillió is van, mindenképpen értelmes hír­adást vélt mö­götte elrejtve felfedezni. Eközben elkerülte a figyelmét, hogy a nagy három­szög nem egyenlöszárú, az alapél hossza 130 km-rel tér el az általa mért adattól. A nagy három­szög alapéle közelében elhelyezkedö vulkán pozícióját 30 km-rel vétette el, s ez a bizo­nyos vulkáni csúcs egyáltalán nem az egyenlítön fekszik. A nagy háromszög két be­fogó­ját 200 km-es hibával adta meg a szerzö, s a kis három­szögnél is legalább ekkorák a hibák. Balról-jobbra haladva az eltérések nagyjából a következök, az egyes oldalakra vetítve: 55, 80, valamint 95 km. Az alakzat tehát nemhogy nem szabályos, hanem a ke­letkezése is oly hosszú idöt ölelt át, így bármiféle üzenet ilyen formában nehezen elkép­zel­hetö.

A Naptól 228 millió km-re keringö vörös bolygó azonban böven tartogat még  meglepetéseket. Több olyan alakzat van a felszínén, mely mindenféle trükközésnek el­lenáll, melyek természetes eredetet igyekeznek bizonyítani, s minél komolyabb számító­gépes elemzéseket és képjavításokat végeznek, annál különösebb és rejtélyesebb dol­gok kerülnek elö. A végsö választ bizonyára csak az emberes marsexpedició fogja megadni eme képzödmények valóságos kinézetére vonatko­zóan, de addig még sokat kell várnunk. Hamarosan ürszondák indulnak bolygószomszédunk felé, és egyméteres fel­bontással végeznek majd térképészeti munkálatokat. A kérdés az, hogy a széles köz­vé­lemény tudomást szerezhet-e a szenzációsabb felismerésekröl, vagy úgy járnak az ezután elkészítendö fotók, mint holdbéli társaik, ezek közül ugyanis 10000 van a mai na­pig zá­rolva. Ki tudja miért. Aki tudja, az nem mondja meg.

A fentebb látható alakzatok azok, melyek dacolnak a természetesnek bemutató megállapítással. Az alábbiakban ezekröl ismertetném röviden a kutatások jelenlegi hely­ze­tét.

Sokévi kutatás után egyre több tudós ismeri fel ezekben a képzödményekben a stonehenge-ihez hasonló monolitrendszert, mert a Marson látható elrendezések igen ha­sonlóak - csillagászati szempontok szerint is - az angliai építményhez. Abból a célból, hogy ez belátható legyen, Maurice Chatelain mérési eredményeiböl idézek, aki a NASA repü­lömérnöke volt, nyugdíjba meneteléig. A jelenlegi mérések szerint a marsi poláris átmérö 21.333.312 méter, a Földnek a hasonló adata pedig 39.999.960 méter. Az arány  ponto­san nyolc a tizenöthöz. Ha megnézzük az ösi babilóniai mértékegységet, a kubitot, ami 533,333 mm,vagy másként 8/15 méter, nagyon különös egyezést találunk. Másként nézve, ha a  bolygó adottságához képest meghatározzuk a földi méter hosszát, ez szám­szerüleg ugyanakkora lesz, mintha a Marson az ösi babilóniai mértéket, a kubitot hasz­nálnánk!

Példának okáért, a földi poláris átmérö 39.999.960 méter, ami pontosan a Mars bolygó kubitokban kifejezett átméröjével egyenlö szám. A sarki tengely a Földnél mérve 12.727.260 méter, a Marson ugyanennyi kubitban, amennyiben az ösi pi faktort használ­juk a számításhoz, ami 22/7. Az átlagos hossza egy szélességi foknak 111.111 méter a Földön, s persze ugyanennyi kubit a Marson. A szélességi perc 1851,850 méter, ami tu­lajdonképpen a tengeri mérföld a Földön és kubitban a Marson. Chatelain úgy gondolja, hogy a babilóniaiak mértékrendszere, melyet hatezer évvel ezelött alkalmaztak, egy álta­lános mértékrendszer, a Marson is használatban lehetett, sok-sok ezer évvel ezelött. Különös, hogy a babilóniaiak alkalmazták ezt a mértékrendszert, holott, a Föld - és pláne a Mars - átméröjét csak közel hatezer évvel késöbb sikerült ennyire pontosan megmérni. 

Az alábbi vázlat azt a hat érdekes pontot tartalmazza, melyekkel érdemes jobban is foglalkozni. A számok jelentése a következö: 1 - városközpont, 2 - az ötszögletü piramis központja, 3 - a kis arc középpontja, 4 - a jobb oldali sarka a háromszögnek, 5 - a nagy arc középpontja, 6 - a szikla középpontja. Ha a térkép helyes, a pontok között a mérték a következö, Kubitokban megadva, Chatelain szerint:

Az 1-3-5-ös és az 1-4-6-os irányok valószínüleg napfordulók irányát jelenthetik, leg­alábbis így látszik.

A forgástengely elferdülése következtében, a jelenlegi helyzet nyilván nem azonos azzal, amikor ezt a rendszert létre hozták. Ha pontos adatokkal rendelkez­nénk a Mars forgástengelyének billegéséröl, akkor meg lehetne határozni azokat az idöpontokat, amikor az elöbb említett két egyenes éppen napkelte, vagy napnyugta pontokra muta­tott, a különbözö napfordulók idején. Jelenleg jó néhány fokos eltérések vannak, ami persze természetes is.

Ha megnézzük az ötszögletü piramis adatait, akkor is különös hasonlóságokat ta­lál­hatunk. Az alapéle 4800 kubit, a felfutó éle pedig 3000. A kettö aránya 1,6 ami nagyon hasonló az 1,618-hoz, vagy  másként a 89/55-höz, amit az egyiptomiak alkalmaztak a Nagy Piramisnál. A marsi piramis magassága 1800 kubit, ami hat és félszer több, mint a Kheopsz piramis, ezt szintén nehéz lenne a véletlennek tulajdonítani, kiváltképp, ha hoz­záves­szük az Olympos Mons-t, mely pontosan 28-szor magasabb a maga 27000 méte­rével, vagy 50600 kubitjával.

A Mars és a Föld csillagászati adatai között is különös rezonanciák léteznek. 149 marsi nap egyenlö 153 földivel, ezenkívül 193 marsi év egyenlö 363 földi évvel. A Mars és a Föld között a legkisebb távolságok, rendre: 15, 17, 32, 47 és 79 földi évenként áll­nak fel, marsi években nézve ez: 7, 8, 15, 22 és 37.

Ha valaha ösi lakosok éltek a Mars felszínén, minden bizonnyal rendelkeztek va­lamiféle naptárrendszerrel, követték a Nap heliákus keléseit, valamint az évszakok váltá­sánál bekövetkezö napfordulókat. Elképzelhetö az is, hogy a marsiak a Mars holdjait használ­ták idöszámítási alapul, mint ahogy azt mi is tettük a Holddal. A Phobos keringési ideje 7 óra 39 perc, a Deimosé 30 óra 21 perc. Minden 1670 órában együtt állnak, ami 68 marsi nap.

Régen víz volt a Marson, s ennek nyomait a Viking ürszondák felvételei mutatták  meg a legtisztábban. Hatalmas (például 1 km mély, 200 km széles és 2000 km hosszú) folyóvölgyeket fényképeztek le, de a jelenlegi alacsony hömérséklet nem teszi  lehetövé, hogy a Mars felszínén folyékony víz lehessen jelen. Azonban a sarki hösapkákban to­vábbra is nagy mennyiségben jelen van, s az ozonoszféra, mely a Mars körül szintén megtalálható, ha sokszorosan ritkábban is mint a Föld körül, egyértelmüen egykori, vagy jelenleg is létezö, életre vall.

A marsi gravitáció 2.63-szor kisebb, a földinél. Ez azt jelentheti, hogy a marsiak 2.63-szor lehettek nehezebbek, mint mi, valamint 1.38-szor magasabbak, ami körülbelül 2.8 m, és 200 kg-t nyomhattak. Ha ök valóban léteztek, ök lehettek a Bibliában említett óriások, másként a "Nephilim" szóval jelzett lények, akikröl a sumér táblák is említést tesz­nek, mint az öseikröl.

Nagyon fontos felfedezést tettek az amerikai Viking ürszondák leszállóegységei is, amikor a talajt elemezték Marsot érésük közelében. Az anyagösszetételben jellemzö volt a fémek magas aránya, különösen az alumínium, a magnézium és a klór. Ez az összeté­tel pontosan egyezik azzal, amit a Földön az óceánok mélyén találhatunk, vagy az USA terü­letén Georgia és Carolina államok egyes területein, melyek egykor az óceán aljzatát al­kották. Ezek az adatok azt jelzik, hogy  a Viking ürszondák egyike olyan területen szállt le, mely egykor a marsi óceán alját képezte.

A legalaposabb vizsgálatnak a Marson látható emberfejet vetették alá. Az amerikai kormány a saját hatáskörébe vette át azon fotók sorát, melyek ezt az alakzatot ábrázol­ják. Az elsö idöben még a magyar tv is bemutatta a Delta címü müsorban, azonban a másnapi ismétlésböl már hiányzott, s a fotó eltünt a nyilvánosság elöl jó 12 évre. De nyil­ván akkor is voltak már akik a tv-képernyöröl (hozzám hasonlóan) csináltak egy fotót, netán videóra vették - bár ez igen régen volt. A képnek nekiláttak a legkülönbözöbb szá­mítógépes elemzésekkel, az azonban továbbra is örizte titkát, s mindinkább mestersé­gesnek tünt rajta az alakzat. Amikor már a fotó létét végképp nem lehetett tovább tit­kolni, nyilvános­ságra hozták azokat az elemzéseket, melyek ugyanolyan módszerekkel készültek, amiket az Öböl-háború idején is használtak. Itt olyan fraktálgeometriai össze­függésekröl van szó, melyek segítségével egy fotóval tetszölegesen lehet "játszani". Elö lehet állítani háromdimenziós változatát, meg lehet forgatni, különbözö szögekböl láttatni. Minden ilyen trükknek alávetették az emberfejet ábrázoló fotót, az azonban csak nem akart természe­tes eredetüvé válni. Vajon kik lehetnek az alkotók? Vajon az emberiség Atlantiszon megtelepült része a Marsról érkezett, mert a vörös bolygót valami kataszt­rófa érte és el kellett onnan menekülniük? Vagy a Mars ökoszféráját csak mestersége­sen tudták fenn­tartani, amikor pedig megismerték az ürutazást, tudtak csak életteret változtatni? Az ösi szö­vegekböl ilyen változatot is kiolvashatunk, ha az istenek fiai óriá­sait, vagy a napfiakat azonosítjuk a Marsról érkezettek népével. Érdekes, hogy vala­mennyien különös félelmet érzünk a marslakókkal szemben. Már azelött meg volt ez a félelem mielött megjelent a Világok harca címü könyv. Vajon ennek a félelemnek meg­volt az alapja? A Mars miért a hadisten bolygólya?

A képen egy maja arc látható, s tudjuk azt, hogy a maják (is) elöszeretettel hasz­náltak különbözö módszereket arcuk és testük deformálására. Vajon az "istenekhez" akartak hasonlítani?

Vajon lehetséges, hogy az emberi civilizáció egy része a Marson alakult ki? Ré­gebben a Nap intenzívebben sütött, a Mars volt az ideális bolygó az élet hordozására a Naprendszerben. Lehet, hogy amikor a marsutazást fontolgatjuk csak öseink földjére akarunk visszatérni?

Akkor hát irány haza! A Mars Nagy Piramisa is rejteget még számunkra titkot. Az idökapszula ott is lehet...

9. Magyar öshaza

A legutolsó fejezet elé nem füznék különösebb kommentárt és magyarázatot sem a végére. Egyfajta gondolatébresztönek szánom, s az eddig a könyvben szerepeltetett in­formációk alapján az olvasó végkövetkeztetése nem lehet nagyon más, mint az enyém. Legfeljebb csak részletekben térhet el.

Az elkövetkezendö töredékek a magyar östörténet legendagyüjteményéböl valók, s rendkívül érdekes már az a mód is, ahogy eljutottak hozzám. Egyszer talán arra is alkalom nyílik, hogy a teljes gyüjtemény a nagyközönség elé kerülhessen, most azonban csak a témához szorosan kapcsolódó részekböl gyüjtöttem.

Az Arvisurák Paál Zoltán ózdi  kohász révén kerültek be az országba. A második világháború alatt munkaszolgálatosként került el ózdi otthonából Szlovákiába, ahol a helyi lakosság irányítása mellett küzdött a német megszállók ellen. Itt került kapcsolatba a partizán mozgalommal, pontosabban egy szovjet felderítö csoporttal.

Hozzájuk csatlakozva, velük maradt a háború végéig. Tölük kapta a történeteket, hogy honfitársait megismertesse régi regevilágukkal.

A felderítö csoport eszmei vezetöje Szalaváré Tura, a rokon manysi nép szülötte volt. Nagyapja - mint a manysik sámánja - örizte e történetek eredeti írásait, és ezek másola­tával indult el Szalaváré Tura a háború forgatagában, hogy hozzánk eljuttassa azokat.

Az eredeti ösi iratokat - más szóval Arvisurákat - a hun népek szellemi vezetöi, sá­mánjai íratták régi rovásírással, s adták nemzedékröl-nemzedékre azokat. így jutottak-nagyapja révén - Szalaváré Tura birtokába.Tura ismertette meg a régi írások másolatá­val Szönyi Mártont, akivel a szovjet kiképzötáborban ismerke­dett meg.

Szönyi, aki Tura csoportjának volt a tagja, segített a másolatokat eljuttatni ha­zánkba, és szerette volna közkinccsé tenni tartalmukat. Hösi halála azonban megakadá­lyozta ebben. Akkor a felderítöcsoport tagjai rábízták Paál Zoltán ózdi kohászra, amit ö híven megörzött a szintén hösi halált halt Szalaváré Tura örökségeként.

Arvisurák

Elötörténet

Sok ezer évvel ezelött egy hatalmas sziget létezett valahol a Csendes-óceánban - mesélik az ösi regék. Ataisznak, Ata-Isisnek nevezték boldog lakói. Mediterrán éghajlata alatt böven termett a föld és az ott élö - magas kultúrájú - népek az írás tudományát is ki­müvelték. Idövel bejárták hajóikon a tengereket, és a Föld különbözö helyein különbözö kolóniákat hoztak létre.

A Mezopotámiában megtelepedettek, akik magukat úr népének, a velük rokon né­pek némelyike szumirnak nevezett, létrehozták Anina istenasszony tiszteletére Anina-óm városát.

Az Egyiptom földjén kolóniát létesítök - Hikszosz-óm nevü központjukkal - tovább fejlesztették az öshaza kultúráját.Isteni származású uralkodóikat kúpalakú hegyek alá temették.

Harmadik telepüket Dél-Ázsiában alapították Párszi-óm fövárossal. Egy kalandozó csoportjuk - Indijó-óm centrummal - Peruban állapodott meg.

Az Agaba-népek a mai Kína partjaira hajóztak Ataiszból és felépítették Agaba-ómot. A széttelepülök Ataisszal és egymással fenntartották kapcsolataikat.

Történt, hogy a mezopotámiai úr-népe elhatározta, hogy Anina-óm mellett felépíti áldozati templomát. Az öshazából 24 hajón segítségük érkezett, nemes építöanyagot, kézmüveseket és hun lovasokat szállítva, akik a fuvarozásban segítettek és a felavatási szertartás lovas-versenyét bonyolították volna le. A hasonló nyelvet beszélö rokon hun törzsek (uzok, kabarok, avarok, széki- és kazahunok,stb.) jó lovasok és egyéb törzseik ne­ves kézmüvesek voltak.

Ez idöben - néhány év híján 7000 évvel ezelött -, következett be a nagy kataklizma. Megrendült a Föld, felháborodott a tenger, a vulkánok pirosra festették az esti égbol­tot. Késöbb érkezett hajósok hozták a hírt úr-népének: elsüllyedt Ataisz legnagyobb ré­sze, lakosainak csak elenyészö töredéke tudta puszta életét megmenteni.

Úr-népe - az öshazával elpusztult Uruk városa emlékére - fövárosát Anina-ómot Uruk névre változtatta. Az ott rekedt lovas hunok - mivel hazájukba nem mehettek vissza és élelmük fogytán volt -, a termékeny síkságra húzódtak, majd legelöik fogytával északra indultak.

A széki-hun (késöbb székely) törzsböl származó Magya fejedelem fiaival és 576 lovaslegénységével - 60 holdévig (60holdhónap) vándorolt, amíg olyan vidékre érkezett, amelyik az elsüllyedt ataiszi lakóhelyükre emlékeztette öket.

Itt Magya fejedelem egy böséges legelön megalapította Paripa és Dabósa váro­sát. A két város között felállították az egyisten-hívö úr-népe kegyhelyét, ahol fejedelmi ifjakkal együtt 480 fiatal kötött házasságot Uruk városának leányaival.

Az idönként fellépö szárazságok és betegségek elöl a hunok többsége a legközelebbi hegyeken ( Kaukázus) át - egy termékeny síkságra telepedett. Ott várost alapítottak, és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Másik fia, Kurd, Dabósa és Paripa városában maradt, majd-mivel egy hegyi törzsböl nösült - fele­ségének családjával együtt a hegyek közé költözött.

Magya legnagyobb fia, Hunor és a lovasok többsége kelet felé ment tovább, s egy nagy lovaspusztán felépítették Hunnor városát az Ataisz pusztulását követö 250. holdév­ben (kb. 19 év múlva). (Hunor város Mongólia déli részén a Hun-nor, Hun-tó mellett fe­küdt. Késöbb ez a terület sivataggá változott.)

Múlt az idö, évszázadok teltek el. Ezalatt a hunok folytatták vándorlásukat.

A gazdagabbak  letelepedtek Dabosa-Magyarka-Hunnor vonalának térségében, a szegényebbjeik a rokon agaba-népek felé keletre vonultak, ahol jó legelö területek ígér­keztek.

A Hangun (Sárga) folyó mellett élö, öshonos két népcsoport: a jürcsinek és az  ajnók háborús viszonyba kerültek egymással. A hunok a jürcsinek mellé álltak és az ös­haza pusztulása után a 12000. holdévben (körülbelül 930 naptári év?) legyözték az ajnókat. Hálából Jümmön jürcsin vezér a hunok ifjúságának adomá­nyozta Ordosz térsé­gét. A hunok emberségesen bántak a fogságba jutott ajnókkal. Nem  vetették béklyós rabságba, hanem 3 hónap múlva - hun nökkel való házasságköté­sük után - felszabadítot­ták öket.

Az ajnó törzsek - látva a jóindulatú bánásmódot - szövetségre léptek a hunokkal. Ké­söbb a jürcsinektöl is követelték a béklyós-rabságba hurcoltak szabadon bocsátását. Amikor Jümmön vezér ezt megtagadta, a hunok segítségével elüzték a jürcsineket Hangun térségéböl. A szövetségböl tartós barátság lett, és 130 holdév (10 esztendö) el­teltével 24000 ifjú hun harcos - Hunnor birodalmi központ jóváhagyásával - az ajnókkal összeházasodott.

A hun törzsek egy része a Hanguntól északra telepedett meg. Az uzok a folyó-ka­nyartól nem messze állították fel székhelyüket, Ordoszt. A tengeröböl síkságán élö, Ataiszból származó rokonokkal felvették a kapcsolatot, s velük cserekereskedelmet folytattak. Az agabák az itt töltött ezer esztendö alatt megsokasodtak. Az észak felé terjeszkedö kinajokkal gyakorivá váltak háborúzásaik, végül a kinajok elfoglalták az agabák által lakott tengerpartot. Az agabák egy része behódolt, többségük a hunokhoz menekült. Vezetöjük Agaba nevü bölcs sámán volt, akinek leányát az összes uz törzs ve­zére, Uzon vette feleségül.

A többségükben hajón menekülö rokonok magukkal vitték legértékesebb áruikat.

Élelmük hamar elfogyott, és a tél közepére a helyzetük aggasztóvá vált, éhínség fenyegetett. Az egyetlen számbavehetö élelmet a medve jelentette, de ennek vadászatát a hunok törvénye tiltotta. Ők mint halász-vadász nép, hittek a medve égi eredetében. A medvék így igen elszaporodtak, az ínységes idökben az emberekre is veszélyessé vál­tak. Az agabák nem voltak medve-tisztelök és egy alkalommal egy túl harcias mackót leterítettek, megették. A hunok csodálkozva látták, hogy ezért nem sújtotta égi büntetés a medve-fogyasztókat.

Ez az eset új ötletet adott Agabának.

Ordoszba téli vásárra jöttek össze a hun törzsek sámánjai. Agaba felvilágosította öket: istenük azzal büntette meg a kegyetlenkedö medvéket, hogy medvetoron kell befe­jezni az életüket. Megindult a vadászat, amihez Agaba népe újfajta fegyvereket szolgál­tatott. Az elsö medvetor holdtöltétöl-holdtöltéig tartott. Ezen idö alatt - Agaba javaslatára - megalakult az Öregek Tanácsa, a 25. napon pedig létrehozták a hun törzsszövetséget, 24 törzs részvételével.

Egyeztették mitológiájukat és megszervezték a törzs-szövetség rendjét. Agaba ja­vaslatára újrakezdték idöszámításukat, mivel a holdévek számolása . a gyakori hibák miatt - nehézkes és eltéveszthetö volt.

Ekkor már az Ataisz pusztulása utáni 12968. holdévet írták (Kr.e.4040). Az új idö­számítás szerint egy esztendö egyik medvetortól a másikig tartott, tehát egyik téltöl a másikig. Az elsö törzs-szövetségi fösámán Agaba lett, aki írásukat is megreformálta és az általa alkotott rovásírást általánosan használttá tette a sámánok körében. Az ö javas­latára kezdték el írni a történelmüket is. A fösámánok mindenkori kötelessége lett, hogy a hun törzs-szövetség eseményeit a valódiságnak megfelelöen megörökítsék. Ezért  a történetírásunknak az Arvisura - Igazszólás - nevet adták és ezeket aranylemezekbe rót­ták, hogy az idö foga el ne pusztítsa öket.

Ennyiben foglalható össze röviden az elötörténet és innen szóljanak eredetiben az ösi írások regéi, melyeket az uzok Arvisuráiból lettek összeválogatva. Nyelvük az uz nyelv, mely évezredek alatt alig változott, s amit ma magyar nyelvnek nevezünk.

Batour - Uzapani

Batour halotti torán Uzapani elmondotta az elözö fösámánnak minden jócselekede­tét és a 22 medvetoros év alatt végzett munkáját, amelyet Batour az Úr városában vég­zett látogatásai alatt megtudott, majd Kanszu kinaj tartományban az Agaba-féle böl­csek­töl szerzett nagy tudását lerótta a vakulástól-látásig tartandó Arvisura-éj számára.

Ataisznak égi-fejedelme Armogur, felépítette Kosztroma városa feletti hegyen Napistennek, a bölcs Rátennek a kegyhelyét. Ugyanis Ráten, az egyedüli égi istenség nagyon megharagudott, hogy Ataisz mindentudást keresö népe megfeledkezett az égiek tiszteletéröl és még a Hold­anya kérésére sem szüntette meg gyakori lángolását. Hajós fejedelemnek  jelentették, hogy hatvan telehold után a jégmezök kezdete messze esik eddigi útjaiktól. Jégmezök alól kizöldült szárazföldek tünnek elö és Kosztroma bölcseinek Föld-Anya golyóján újabb földrészeket varázsolt elö a Vöröshasú Cethal. Ekkor  Armogur elrendelte, hogy tíz fejedelmi fia közül a hét idösebb maradjon vele Kosztromában, Kuszkó és Buda folytassa az Amu földrésznek felfedezése után, a kimelegedési földterü­letek ismeretét.

Bölcs Rátennek a Bálvány hegyén épített szenthelyének példája nyomán a 30. telehold után Buda fejedelme elérte a jégmezök kezdetén a legtermékenyebb síkságot és megalapította állatjaikkal egy telehold idö alatt az elsö lakott települést és az elme­nekült népeknek szálláshelyén megalapította Úr városát. Hajóikon mindenféle állatból hoztak öthegyröl valókat, amelyek a dús legelökön igen elszaporodtak.

Buda fejedelem ekkor a visszaküldött hajók parancsnokával, Eridóval azt üzente Armogur öreg fejedelemnek, hogy a Kosztroma feletti bálvány-hegyröl építö köveket küldjön kifaragva, hogyha Rátennek nem is, de legalább Anahyta istenasszonynak Ráten-köveiböl kegyhelyet emelhessen, mert ezen a vidéken csak termékeny termöföl­dek bújnak ki a jégmezök alól, a bölcs Ráten parancsára. Bálvány hegyének másik olda­lán az agabák köfaragó és állatbörök készítö törzsei, míg a Tigris folyam másik oldalán Góg hun fejedelem, Kosztromával szemközti síkság dombos oldalán Dorozsma város épült, akik értesülést szereztek Buda értékes felfedezéséröl Góg fejedelmi család az Anina istenasszonynak hívói voltak és vállalkozott növére férjének Armogurnak megsegí­tésére és  legidösebb fiának Magyának azt a parancsot adta, mesteremberei vezetésé­vel készüljön fel arra, hogy Anahyta-Anina közös istenségi kegyhelyük felavatására Ildu édesanyja tulajdonából hozzák el Magóg hun-törzsbeli lovas-seregét az ünnepség fényé­nek emelésére!

Buda fejedelem 30 holdtöltéig építtette Anahyta istenasszony kegyhelyét,amely az ataiszi Bálványhegy kifaragott köveinek fényével csillogott. Suhan, a felesége, azonban édesapjának, Suténak, névnapi ünnepén meghalt és Eridó hajósvezér leánya, Mari, vál­lalta két leányának, Arannak és Enéhnek nevelését.

A 208. holdévben érkezett meg Magya ifjúsági fejedelmi személyiség Magóg leá­nyának, Ildunak, 576 lovaslegényével és Góg furmányosaival, hogy két  holdtöltéig Anahyta-Anina istenasszony kegyhelyének építkezésén az utolsó simításokat elvégez­zék.

Felavatási ünnepség akkor lett kitüzve, amikor a jéghegyek aljáról megérkeztek a Nagyvizek. Buda hálaadással fordult az égiek felé. Fején egy kosárba vitte a kegyhely-építkezés befejezö kövét, Anahyta szobrocskájával, amikor megrendült a föld, felhábo­rodott a tenger, messzi vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot és Ráten Napis­tenböl óriási tüznyelvek csaptak ki és Élám köfaragói félelmükben elfutottak, sokan közülük nem tudtak megszólalni félelmükben. Közben megeredt az esö és a Nagyvíz el­borította a termöföldeket és a szennyes hullámok tajtékozva verték Anahyta-Anina isten­asszonyok közös kegyhelyének lépcsözetét. Buda ekkor fennhangon kérte az égiek se­gítségét és három napi fohászkodás után fokozatosan elállott az esö. Eridó a visszaér­kezö hajójával Úr városáig jutott, ahol engedélyezte, hogy az özvegy Buda nagyfejede­lem Mari nevü leányát feleségül vegye.

Lassan lehúzódott a Nagyvíz az istenasszonyok kegyhelyétöl és a Nagyvízböl  Anina-óm kereskedö város nevét, az elsüllyedt Uruk város nevére változtatták, míg az istenasszonyok kegyhelye alatti város felvette Úr városának a nevét. Mivel a családjával Úr városában lakó Magya fejedelem lovai részére nem talált közelben böséges legelöt, 576 lovaslegényével és három fiával az Ataisz öshaza Tigris folyójához hasonló folyó partján vándorolva, megalapította Dabósa és Paripa városokat. Hatvan holdtölte után ta­lálkoztak, a letelepedés ünnepségén az Élám törzsbeli öslakókkal, amikor is Kurd ifjú­sági kisfejedelem Aratu hegyi vezér leányát feleségül vette.  Ezen az ünnepen Kurddal és a fejedelemfiakkal együtt 480 huntörzs-béli lovas kötött házasságot Uruk városának leá­nyaival.

Mivel Ráten Napisten lángolásai folyton nöttek, a szárazságok és a betegségek elöl a hun lovagok nagy többsége a Nagyhegyen túli síkságra vándorolt. Ott újabb várost alapítottak, és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Hunor kelet felé egy nagy lovas-legelö végén megalapította Hunnor városát, míg Kurd család­já­val visszaköltözött Dabósa és Paripa városának vidékére. Amennyiben újabb száraz­ság állott elö, Kurd a népével gyakran a hegyi törzsek szállására költözött.

Hunor lovasainak elvándorlása Ataisz elsüllyedésétöl kezdve 250 holdtöltéig tartott, miközben gazdagabb hun lovasok sorban megalapították a hunszövetségi gyarmatokat.

Hunor városába már csak igen kevés lóval érkeztek, s a gyalog hun ifjúság igazi városlakó lett, közben a felnött nyugtalan ifjúság kalandozásokra indult déli irányba. A gazdagabb meglovasodott hun törzsek letelepedtek, míg a szegényebb gyalog ifjak a rokoni agabák törzseivel, továbbá a jürcsinekkel és az ajnókkal megismerkedtek.

Az agaba-féle bölcsektöl szereztek tudomást róla, hogy Ataisz mellett még Amu gyarmatbirodalmuk is elsüllyedt. Suva ellenben igen gazdag déli szigetvilágban a hajósai­val együtt fennmaradt. Parszi-óm, Hikszosz-óm és Kuszkó Indijó-óm gyarmatáról is ér­keztek már vissza, de Ataisz minden gazdagságával és müveltségével együtt elpusztult.

Az agabák az öshaza szerinti Hangun folyó torkolatának közelében megalapították  Agaba-óm városát, ahol hasonló beszéddel rendelkezö hun ifjúsággal megértették egy­mást és kereskedelmi kapcsolatokba léptek.

Bátrabb Agaba-féle hajósok már egy alkalommal a befagyott észak Nagyvizén ke­resztül ellátogattak a kutyás-szánok segítségével az Indijó-óm gyarmataikra, de a hajós és kutyaszános kalandozásban igen sokan elpusztultak. Ezen a minden irányból való Ataisz keresésében Agaba-óm fejedelmei az ösi tudományok birtokában a Napisten templomában köfalra faragták Ataisz körvonalainak a létezését és Amu gyarmatbiroda­lom egykorú elsüllyedését.

Igen érdekesek voltak, már megelözöleg, a Földanya kimelegedése miatti ataiszi belsö vándorlások. Dorozsma és a Tigris folyó kimelegedett lovasmezö síkságáról a hun törzsek felkapaszkodtak a soha nem használt jégmezök fennsíkjára, ahova csak a fénylö Gara-zúgókon át lehetett a szük völgyeken keresztül eljutni. Kékleny sziklái 500 öl magasak voltak és soha nem ette öket a fene. Ezen a fennsíkon legelészö lovakból hozta el Magya, székihun  származási fejedelmi személy a Góg és Magóg fejedelmektöl kapott lovakat és azok ifjú lovasait. Tehát a fennsíkon, és az 500 ölnyi szintkülönbséggel edzett lovakkal meghódították Hunnor városáig lévö füves pusztaságok vidékét.

Magóg furmányosai Élámból hordták a Nagyvíz miatt megrongálódott Uruk-óm és Úr város építéséhez szükséges köveket. A földrengések alatt fele-fele arányban Élámban és Úr városában tartózkodtak. A hatvanadik holdév kezdetén azonban befeje­zödött Magya fejedelmi személy Suté részére való küldetése, ezért Magya az 58. hold­évtöl lét­szám megállapítást tartott, amelyböl fokozatosan kiderült, hogy Saban ünnep al­kalmá­val, Suhan, Góg származású fejedelemasszony temeté­sén, Góg furmányosaiból is vé­geztek ki Anahyta szertartásként három díszkocsi,- azaz akkori nevén Szék-hordót. Mivel ezekre nem lehetett ráfogni, hogy elsodorta öket a Tigris hulláma, mivel portabeli test­örök voltak, Magya furmányosai Úr városát elhagyták.

Ekkor Magya fejedelem parancsára lassú vándorlással a 240 fös furmányos lovas közül 237-en a Nagyhegyen túli Magyarkára vándoroltak és Szavárd lovasparancsnok vezetése mellett köböl várost építettek Magya fejedelemnek, amelyben a legkisebb fe­jedelmi ifjú, Góg és Magóg tanítása alapján, a sámánképzést beindították.

Ezen a sámánképzésen mélyen elítélték az armogur-féle temetési véres áldozatot, amelynek alapján 3 Magóg székhordó szolgalegényt is kivégeztek a Suhan fejedelmi-asszony temetésén, s csupán sirató-ének szokásával emlékeztek meg róluk.

Megszüntették az Armogur képjeleket és csupán 24 hun törzs képjeleit alkalmazták egyszerüsített formában. Sámánképzéskor azonban az elsüllyedt ataiszi öshazát ismer­tették:

Ataisz a boldogság földje volt, ahol soha nem volt tél. A Nagyvíz partján a Hangun folyó jobbpartján élt Úr népe és az agabák kézmüves törzse, míg a folyó balpartján, a Hun-síkságon élt Góg és Magóg népe. Amikor a Ráten kimelegedése kezdödött, a nagy meleg elöl a Gara-zúgó fennsíkjaira terelték jószágállományukat és csak a szükséges állatállományt hozták vissza a Hun-síkságra és Dorozsmába, felhasználás végett. Úr népének Uruk nevü fövárosából széles lépcsösor vezetett fel a 800 öles Ráten-hegyén épült Napisten kegyhelyére. A hegy és a  Hangun folyó között épült Kosztroma, Úr-népe és az Agabák kikötö-városa. Vele szemben a fehér és fekete, azaz Góg és Magóg hun törzsek közös fövárosa Dorozsma. A Góg és Magóg két részre osztotta a termékeny Hun-síkságot Anina istenasszony 200 öl magas kegyhelyével, addig az enyhébb éghaj­latú Hun-fennsíkot 12-12, azaz összesen 24 részre osztották föl, és minden rész között még gyepüket is hagytak, nehogy az állatállomány gondozói összeverekedjenek.

Amíg Kosztroma minden szükségletét a Hangun jobboldalán lévö Öthegy vidékéröl szerezték, addig Dorozsma a kikötöt, valamint a Hun-székvárost, a hun-síkság termékei és a Hun-fennsík, vagyis a Felvidék állatállománya látta el. Az ötévenként megrendezett ifjúsági vetélkedöket, minden alkalommal az Il-du városrészben tartották, ahol az ifjú hös, akár legény, akár leány, megválasztotta élettársát és ifjúsági-fejedelem címén a ko­rabeli ifjúság vezére lett.

Amikor Góg nyerte az ifjúsági-fejedelem rangot, Magóg leányát vette el feleségül, és a házasságukból született Magya vitéz 260 holdév után nyerte el az  ifjúsági-fejedelmi rangot,és Kosztoma új fejedelmének, Budának a kérésére 576 lovassal és 240 igáslovat is gondozó kézmüvessel indultak Buda fejedelem város-kegyhelyének méltó felavató ün­nepére.Azonban az egyezer körüli lóállomány részére legelöterület kellett, és a há­rom,fejedelmi udvarban élö kézmüves ifjúnak eltünése legjobb alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mindig erösbödö ellentéteket elvándorlással rendezzék. Úr népének, és az Agabáknak az Ataiszban való létszáma azért is volt mindig kisebb, mert a fejedelmi személyek temetésén azoknak a szolgahadát minden esetben lemészárolták, hogy a fe­jedelmi személyt az Égi-Birodalomban is szolgálni tudják. Ez szöges ellentétben állott Góg és Magóg törzsének vallási szertartásaival, akik csak állatáldozat  címén mutattak be véráldozatot, de onnan a gyászolók nem mehettek el, amíg a feláldozott  állatokat meg nem ették és maradványaikat el nem égették. Ezért a hun törzsek állománya foly­ton nött, és a már 600 öl magasságban kezdödö Hun-felvidéket is benépesítették. A Gara-zúgó leömlö vizén át épületfát szállítottak a Hun-síkságra, amelyet a Hun-tó partja­ira irá­nyítottak, ahol azokat feldolgozták.

Itt készültek elöbb a 12 lapátos 1 vitorlás, majd késöbb a 24 lapátos 2 vitorlás ha­jók, melyekkel az akkor ismert Nagyvizet bejárták. A jégkéreg alól elöbukkant Amu-óm, Indijó-óm, Parszi-óm, Hikszosz-óm, Suma-óm és Uruk-óm.Igaz, hogy Amu-óm eltünt, de a többiek megmaradtak, s Buda fejedelem saját maga is nekilátott példamutatóan Uruk városának régi fényében és müveltségében való felépítéséhez.

Így született meg Uruk városának a tündöklése, amelyet azonban a 24 hun törzs a kegyetlen véráldozat miatt elhagyott, de Buda fejedelemmel vérszerzödést kötöttek, hogy egymást megsegítik.

Buda fejedelem, ugyanúgy mint Ataiszban, az Öthegyen kegyhelyeket akart épí­teni, amelyböl az Anahyta kegyhelyet a nagy katasztrófa idején készítették el. Mivel Magya a lovasokkal észak felé, Dabósa és Paripa nevü városuk felé vonult, vérszerzö­désük értelmében, 60 holdév után, az igaállatok szaporodásával, a megmaradt 237 kéz­müves hunt is köteles volt Dabósába indítani.

Mire eljött a 120. holdév, a föként mordvinokból, csuvaszokból, lettekböl, uzokból és kabarokból álló kézmüves csoport már megcsaládosodott, és lélek­számban 620-an vo­nultak be Dabósa városába, akik közül, föként a gazdagab­bak, Dabósában marad­tak, míg a többségben szegények, Magyarka felépítése végett, átgyalogol­tak a Nagy­he­gyen állataikkal és nyájörzö, házörzö, gyermekörzö kutyáikkal együtt. Lovaikért cse­rébe föként bárányokat kaptak, melyeket a hegyi utakon könnyen áthajtották nyájörzöik kísé­retében. Ekkor még csak háromféle kutyát ismertek: a komondor, a kuvasz és a puli fajtákat, amelyekhez a gyerekek nagyon ragaszkod­tak.

Házastársi kapcsolataik révén ezen kézmüves csoporttal: muromák, esklök és  maramik érkeztek, akik elbátorkodtak a jéghegyekig, hogy aztán a hóesés elöl nyájaik­kal Magyarka környékére visszatérjenek.

Magyarkán a 130. holdévben megbeszélés történt, hogy Uruk város és Paripa kö­zött Kurd utódai és vitézei tartják kezükben a legelöket, míg Hunor igen népes tábora Magyarka és Hunor városa között, majd Magyarka és Magya fejede­lem visszamaradó lovasai és kézmüvesei egészen a jéghegyekig keresik az új legelö területeket, figyelve az állandóan változékony idöjárás szerinti terjeszkedési lehetöségeket.

Minden településnek Ataiszból hozott neveket adtak, mivel Magya fejedelem magá­val hozott minden feljegyzést ékes rovásukkal, mert tanításuk szerint: 'Az élet harcaihoz nemcsak a testet kell táplálni, hanem a lelket is folyton erösíteni kell!' Amíg Úr népe kéz­ügyességben, rovások megörökítésében, zenélésben és isteni dicsöítésekben fejlödött, addig a velük rokon hunok, a gyermekek és lovaik nevelését tartották az istenek elött a legkedvesebb cselekedetnek. Ezért a fekete és fehér Hun-síkság már kicsinek bizonyult, és az idöjárás erös kimelegedésével már elfoglalta az ataiszi Felvidéket, melyet 24 részre osztottak,10-10 napi lovaglási területtel, míg közöttük 10 tyumen lóhosszal sza­bad területet kihagytak a veszekedések elkerülése  végett. Mielött elindultak Ataiszból, már 2 tyumen szálláshelyet tartottak nyilván a sámánok a rovásaikban, és azokat most három irányba, a szálláshely névadások­nál, az Égiek kívánságára örömmel felhasznál­ták.

Amíg a Tigris folyó jobboldalán épült Kosztromában Úr népe és az agabák keres­kedöi és iparosai éltek, addig a Tigris folyó másik oldalán Dorozsmában, Góg és Magóg kézmüvesei és kereskedöi építették ki székvárosukat, míg az  ifjúsági versenyeik a Hun-tó partján és a hun-síksági Pusztaszeren zajlottak le. Az Il-du városrészben minden törzs­nek szálláshelyei voltak. 

A 700 öl magasságú Kékleny hegygerinc a Gara-zúgóval ketté osztotta a Hun biro­dalmat, a nagy Hun-síkságra és a Hun-felvidékre. Itt kiváló legelöterületek voltak, ame­lyek csak kis mértékben emelkedtek a jéghegyekig, ahol a kimelege­dés mértékével az erdök folyton nöttek és mind nagyobbak lettek. A kivágott farönköket mind a Hangony folyóban úsztatták lefelé, majd a Gara-zúgó alján, a Hun-csatornán keresztül juttatták el a Hun-tóba, ahol a kézmüvesek szükség szerint felhasználták. Az elkészült 12 és 24 la­pá­tos hajó-egységeket csúsztatón engedték a Hangun, illetve a Tigris folyóba.

A legfontosabb mozzanatok azonban a Hun-felvidéken zajlottak le, mert amíg Góg 12 törzse a Hangony jobboldalán 120 napi lovaglással és köztük tíz tyumen lóhosszal, a fokozatos emelkedö mellett sokszor hüvösebb éghajlattal, lóedzö területnek számított, addig Magóg közel ugyanakkora területü mezösége állandó éghajlatú volt, és már köles termelésével is foglalkoztak. Erdöirtások megnagyobbodásával Góg fehérhun törzsei na­gyobb  területeket nyertek, amelye­ken a birkanyájak nagyon megszaporodtak, melyeket aztán úsztatás után Dorozsmába vittek, ahol a kézmüvesek megcsinálták ruházatnak.

Mindezek eredményeként történt meg az, hogy Buda fejedelem 237 hun kézmü­vesnek engedélyezte, hogy fölösleges lovaik helyett, nösülésük és családosulásuk foly­tán, 620 lélekszámra emelve, juhnyáj-ajándékban részesüljenek. Szavárd, kézmüves fe­jedelmi ifjú, lassan menetben, a Magyarka fölötti hegységben és alja síkságon, ezen nyájak váltó legeltetésével a juhállományukat igen megemelte.

Amíg az ataiszi Bálványhegyen holdévekben számolták az idöt Ilgara aranyasszony Örök-tüz szentéjében, addig a Hun-felvidék kubar nyílhegykészítöi a tüz megszerzésé­nek idöpontjától, a diadalmas aranyasszony ünnepétöl számolták az idöt, de ezt még Armogur felesége, Ilgara asszony sem fogadta el, pedig ez megkönnyítette volna a tyumen-számokban lévö holdévek számolását.

Szavárd törzsének fejedelme a Magyarkára érkezö Batour fösámánnak a kézmü­vesek idöszámítását, tilalom ellenére, ekként mesélte:

'A Gara-zúgón túli Kuszkó Birodalmában Artupi asszonynak Kecsó Kabar nyílko­vácstól négy fia származott: Ragyolc, Miskolc, Rohonc, s Tiszolc. Okossága miatt a Ka­bar törzs Rohoncot elküldte a Bálványhegyre sámánságot tanulni. Köles-sarlózásra azon­ban mindenkit hazaküldtek.

Ragyolc, Miskolc és Tiszolc a Hangony forrás-tavában fürdött, amikor egy játékos kis mackó, a folyóra hajló fáról, a sebes-folyású vízbe esett. Nyomban a fuldokló medve­bocs után úsztak, s a didergö mackót a habokból kimentették. Ekkor Kemi asszony, a medvék anyja, az erdöt villámmal sújtotta, és rögtön utána bundaszárító höség keletke­zett. Ragyolc és Tiszolc elszaladtak, de Miskolc, a kis bocsával, a tüz mellé ment. Mind­ketten azonnal megszáradtak, majd amikor látták Miskolc testvérei öccsük sértetlensé­gét, maguk is odamerészkedtek. Egy lángoló tuskóra száraz gallyakat raktak, s annak tüzénél tovább melegedtek. Megszáradásuk után Kemi asszony az erdök tüzét felszip­pantotta, és záporral verte.

Akkor a három testvér a bocsot pásztorkunyhóba rejtette, ahol hajnalban Kemi as­szony a szájából tüzet vett elö, és a bocsnak ételt melegített. Ezt öt napon át megismé­telte. Azonban az ötödik napon a kunyhóban elaludt, s a pajkos Miskolc tüzet lopott a medvék anyjának nyitvahagyott szájából, és azt egy tejescsuporba rejtette. Ekkor ért haza Rohonc, aki az ellopott tüzet Ruda-Tóremnek, a kabarok égiektöl megbízott aján­dékának tekintette. Amikor Kemi asszony a kunyhóból kisurrant, a nyílkovácsok éjjelig ta­nakodtak, majd Kecsó azt javasolta, hogy az égiek ajándékával mindhárom tüzszerzö ifjúnak a Bálványhegyre kell futnia, hogy a csillagokat és az idöket rovó sámánok ezen nevezetes eseményt megörökítsék. Napokig a tüzet száraz fával szaporították, és az öt csuporba szétosztották.

Három csuporral Ragyolc, Miskolc és Tiszolc futásban elindultak a Bálvány-hegy szentélye felé, míg a negyedik csupor tüzet Rohonc egy ladikon a Hangony folyón evezve vitte. Az ötödik csupor tüzet Artupi asszony a leányaival éjjel-nappal gondoztatta.

Rohonc hatalmas evezöcsapásokkal siklott a Hangony vizén, de még a Gara-zúgó elötti kiszálláskor a folyóba zuhant, és a tüzes csupor elveszett. Ragyolc a tizedik, Tiszolc a huszadik napon, a csuprot vízbe ejtette, de a huszonnegyedik napon Miskolc­nak sikerült a Gara-zúgó alatti Hun-síkságra érkeznie. Ekkor Artupi öccse, Garauz hegyivadász, a vállaira ültette a holtfáradt kisöccsét, és diadallal vitte fel az Isisek lép­csöin, a 800 öles hegy tetején épült szentélybe.

Ekkor Garauz, a tüzes csuprot tartó Miskolc ifjút óvatosan az Ataisz nagygömbje elé tette. Ezen a gömbön jelölték a bölcsek, hogy a Sis-Torem által felhök közé gurított Föld-golyón hol vannak Ataisz lakosainak telepei. Ata-Isis lányai örömmel jelöltek meg minden helyet, ahol szárazföld bukkant ki a jéghegyek alól.

Amikor Garauz (grúz) az 5600 lépcsö aljára ért, az ifjúság felhötrázó éljenzésben tört ki. Az Isisek lányai a legszebb ruháikat vették magukra, és ujjongva fogadták a bol­dog hírt: Miskolc vitéz Tüz-ajándékot hozott az Égiek haragos villámaiból! Tüzet, amelyik melegít! Tüzet, amely gyakran megolvasztja még a Kékleny-hegy szikláit is!

Araba, a bölcsek legvénebbje állt a szentély legmagasabb fokán, és a két leg­szebb csillagrovó leány aranytálcát eléje tette Miskolc élet-tüzét tartalmazó pásztorle­gény-csu­porját. Ekkor Araba olajüstbe öntötte a csupor tüzét, amelynek égigérö lángjai meleget adott. Elrendelte, hogy a csillagrovó lányoknak a legfontosabb az legyen, hogy az Égiek tüze soha ki ne aludjon. Meghagyta: minden aranyasszony ünnep után az Égiek tüzet adó jóságát megünnepeljék!

Kecsó és Artupi gyermekei abban a kegyben részesültek, hogy Garauz vezetésével megtekinthették az idö múlásának rovásait.

Már 11 tyumen (110000) és 110 alkalommal telt meg a Holdanya egészen kerekre, midön tengernyi idö után Magya ifjúsági hun fejedelem is elindult, hogy a Bálványhegy Ataisz-rovásai szerint, Buda fejedelem, város- és kegyhely alapító ünnepélyét lovasverse­nyekkel megünnepeljék. Szavárd viszont akkor szállt hajóra, amikor közel 8470 alka­lommal ünnepelték kézmüves Kabar és Uz nyílkovácsai a Tüz megszerzésének ünnepét. Ekkor következett be Ataisz elsüllyedése. Azóta 12968 alkalommal lett teleholdja a Hold­anyának és 998 esetben tartották meg a kézmüvesek Tüz-ünnepét, amikor megalakult a 24 törzs szövetsége Ordoszban.Igen sok vita folyt arról, hogy melyik csoport tévedett, és melyik az igaz, majd a legbölcsebb Agaba meggyözte a sámánokat, hogy az elsö med­vetor emlékére, a tévedések elkerülése végett, újból kezdjék az idöszámítást, mivel min­den törzs ellenörizni tudja a medvetorok vagy makkolási utáni disznótorok számát. Ezt a Magyarka fölötti Szavárd-törzs helyeselte.

A szavárd kézmüves törzs ekkor ünnepelte, Batour látogatásakor, az Ataisz pusztu­lása utáni 1018. disznótoros evések kezdetét. Tehát az égiek tüzét a kézmüvesek már a 9488. disznótor évben ünnepelték, a tüznek a használata óta, az Agaba-féle 20. medve-év­ben. (Kézmüves rovás szerint ma a 15500. éve használjuk a tüzet.)

Az idöszámítás valóban megbízhatóbbá vált, hiszen a téli medvetorokhoz már lehe­tett igazodni. Viszont az aranyasszony ünnepe után minden negyedik évben, a kézmüve­sek viaskodásán, mindig nevezetes események születtek, úgy lovaglásban, nyilazásban és szörlabdával való játékokban. Azonban a minden évben megrende­zett tüz-futás jelen­tette az ifjúság kézmüveseinek is a legnagyobb viaskodást. Minden ötödik évben a sá­mánok viaskodtak, és húszévenként rendezték meg együttesen az ügyességi viaskodá­sokat és ennek gyöztese lett az ifjúsági fejedelem.

Az ataiszi versengés a tüzfutás emlékére történt. Ekkor minden gyöztes a Bálvány­hegy lépcsöinek alján illatos bogyók nedvével lett bekenve, mert a kegyhelyre másként senki sem léphetett be. Ilyen különös illatosságú bogyók csak a Bálványhegyen terem­tek, azok a tüzö Napisten mérges tekintetére nem hólyagosodtak fel, mert börén nem lehetett fájdalmat érezni. Amikor a díszes kegyhelyre valaki belépett, akkor Araba az il­la­tos üstjébe mártotta az ujjait, s bekente Táten-Tórem tiszteletére érkezett vendégének a homl

okát, és saruját levéve a kegyhelyre beléphetett. Ezen edényt jósüstnek használ­ták.

Ezen ösi Bálványhegyet a mindenkori Nagyfejedelem testörsége örizte, és éberen vigyáztak, hogy a különleges cserjéböl senki se vehessen, mert az Isis-lakók azt az Égiek javaslatára megtiltották. Amikor Armogur fia feleségül vette Suhan kegyhelyörzö leányt, akkor Suhan édesapja, Suté volt a bölcsek legvé­nebbje, és apjától azt kérte, hogy nászajándékul kapott üstjében szent bogyót termelö cserjéket helyezhessen el, és azt az új telephelyükön fákká neveljék. Suté 25 cserjét helyezett nyalábba kötve a ned­ves földdel bélelt üst aljába, s leányára bízta azok titkos gondozását. Buda csak akkor értesült a szent bogyót termö fák elhozataláról, amikor az új telephelyen azokat Suhan elültette.

Ahogyan a Kosztroma feletti Bálványhegyen minden gyöztes egy díszcserje ágat kapott, ugyanúgy Uruk városában meghonosodott cserjékböl emlék-gallyakat adtak a lo­vasversenyek gyözteseinek. Suhan nagyobbik leánya még Ataiszban Magya ifjúsági gyöztes fejedelem felesége lett, míg Aran a Hikszosz telephelyi Ten vitéznek a neje lett. Mivel babonaságból azt gondoltok, hogy azért süllyedt el Ataisz, mert Suhan kilopta az Atais Bálványhegyi illatos cserjéket, Hunor és Magyor nem fogadták el azt ajándék­nak, de Kurd ifjú felesége, Enéh, Aratu leánya, azt továbbra is termesztette.

Aran utódai már nem voltak olyan babonásak, és Ten birodalmában ezen különle­ges nedvet adó bogyós gyümölcsöt nagy területen szaporítva termesztették. Hunor és Magyor azonban irtózott még ezen fék  látásától is, és a lovasversenyek vagy verseny-gyöztes vitézeknek díszes kovácsolású kardot ajándékoztak.

Szavárd kézmüves népe, akik Kurd földje és Magyarka között telepedtek le, meleg nyáridöben az üstökben fött ételek kozmásodásának megakadályozására használták ezen bogyós gyümölcsöket. Mivel annakidején ezen szokást még az Ataisz Bálvány-he­gyén Szavárd, Suhan asszonytól elleste az ételek készítésénél. Ellenben nagyon aggasz­totta Szavárdot, hogy Suté-bölcs nemcsak Suhannak, ha­nem a másik két leányának is adott útravalót ezen cserjékböl, akik Kuszkónak és Suvának lettek a feleségei.

Amikor megalakult a 24 törzs szövetsége, Agaba fösámán minden összejövetelen hangoztatta ezen ataiszi bünbeesést és az ifjúsági versenyek gyözteseinek azért java­solta a díszes kardok adását, mert ez sokkal férfiasabb volt, és célratöröbben szolgálta a 24 törzs szövetségének érdekeit. Ugyanis amikor Kuszkó elindult kelet felé, Buda nyu­gat felé, míg Suva dél felé, megesküdtek, hogy egymás útjait minden esetben keresni fog­ják. Legelöször Suva indult s egy holdtöltére Amur, a déliek kézmüves hajó-láncolata. Utána Buda, és több hajó látóvonala értelmében Szavárd, a kézmüveseivel, amit hajólán­colatnak neveztek. Végül nádcsónak kíséretében Kuszkó indult el napkeltének, de mire a következö holdtöltén az ös Agaba elindult Kuszkó után a kézmüvesekkel, megtörtént a minden idök legnagyobb földrengése, tüzokádata és mennyek szaka­dása, amelyben a kísérö Kuszkó-féle nádhajók mind eltüntek, és Agaba kézmüves két vitorlás hajója is csak nehezen tudott megmenekülni az Özönvízböl. Ekkor Agaba népe megesküdött, hogy örökké keresni fogja Buda, Suva és Kuszkó népének maradvá­nyait.

Ez a tudat minden utódban tovább élt, és a legifjabb bölcs Agaba öröme határtalan volt, amikor az Ordosz melletti bálványhegyi vásáron felismerte az elpusztult hun törzsek­böl megmenekült ataiszi népek maradványait. Föként arra törekedett, hogy az emberál­dozatot még az emlékéböl is kitörölje a szövetségbe tömörült új népnek! Viszont azt tör­vénybe iktatta, hogy minden emberöltöben legalább egy alkalommal kalandozni menje­nek békés, avagy háborús céllal, mert csak az újonnan látottak és tapasztaltak alapján lehet továbbfejlödni. Hisz Miskolc kíváncsisága révén jutottak a tüz birtokába, és azt sok ezer év alatt a bölcsek az emberek fejlödésére hasznosították!

Amíg a tüz megjelenéséig egy ember a nyershús táplálkozás miatt csak négyszáz alkalommal pillanthatta meg a teleholdat, addig Buda-Tórem üstjeiben minden rosszat kifözve a húsokból, ötszáz-hatszáz hold-évig is gyönyörködhetett a telehold szépségei­ben. Söt, az ataiszi Öthegyen szedett bogyók és gyógyító füvek felforralása után min­denki ihatott az Élet-vizéböl, és az Égiektöl kapott életét meghosszabbíthatta. Az öreg bölcsek rájöttek, hogy az állatok zsírja  helyett ha a Bálványhegy bogyóiból kisajtolt fo­lyadékkal készítik ételeiket, nem esnek olyan könnyen betegség áldozataivá. Ezért nem engedték ezen cser­jéknek a más helyen való szaporítását. Élám népe ezért azzal vá­dolta Ataisz bölcseit, hogy ezen önzö cselekedetei miatt kellett Ataisznak elpusztulnia. Mivel az Agabák elödei úgy látták, hogy az égi hatalmasságok a Kékleny-hegységet a Gara-zú­góval együtt az Égbe repítették, úgy vélték, az igazakat nem engedték az Égiek el­veszni.

Batour ezért Szavárd törzsének azt mondta a huszadik medvetoros évben, hogy az általa most vezetett, és az utána következö kalandozási hullámok egyik célja az Ataiszból megmaradt igazaknak a keresése! Kézmüves tárkányok szerint az Égiek a rosszakat büntetik negyedíziglen, míg a jókat megjutalmazzák ezeríziglen. Az igazak agya kitisztul és az Égiek gondolkodását elterjesztik az egész földön.

Úgy az ataiszi Öthegyen, mint az onnan elhozott gyógyfüveken, rajta van az Égiek tekintete. Tüz segítségével kiölik a rosszat mind az állatok húsából, mind a növényekböl. Ezért kalandozásaik alatt a magukkal vitt gyógyfüvek vizét ihatják, és a Tüz segítségé­vel elporlasztott húsok erejét vehetik magukhoz táplálékul, vagy pedig annak porával és ízesítöivel megáldva étkezhetnek. Szavard törzse is felállította az Öthegyet, hogy az égbe röpített Garauz törzse népét, vagy annak megmaradt kézmüveseit, örökké éltes­sék az Égiek. Az Ataiszból elhozott gyógynövények magvai nagyon elterjedtek, ezért hosszú életü lett Szavard törzsének kézmüves leszármazottja. Addig, amíg az ataiszi Bálványhegyen termett szölöt csak bogyó alakban fogyasztották, egészségére vált min­denkinek, de amikor bozasörként, mézzel édesített részegítö italként kezdték a szölö le­vét fogyasztani, megrövidült még a bölcsek élete is. Ezen szölövesszöt a megtévedt böl­csek ellopták a Bálványról, és sokan kezdték szaporítani, és a bozasör után ezzel is le­részegültek a bünösök, ezért az Égiek elpusztították Ataiszt. Egy bölcs rájött az ataiszi bornak a sürítésére, amiért az Égiek a tiltott tüzhasználatért halállal sújtották.

Batour innen Szavárd törzsének lovasaival, akik állandó  kapcsolatot tartottak fenn Gandi patiszukkal, Sirgula városába lovagoltak.

Gandi patiszuk örömmel fogadta Batourt, és az Úr szentélyében Ataisz bölcsessé­geiben elmélyedtek. Közös véleménnyel voltak az ataiszi  holdszámítások helytelenségé­röl, és Batour, vendéglátója iránti figyelemböl, elfogadta az Ataiszban forradalmat elö­idézö Agaba-féle Samasna törzse ifjúsági forradalmának gyümölcsét, amely szerint át­tértek e sok zavart okozó hold-évek számításától a Kabarok tüzszerzési jellegü idöszá­mítására.

Emiatt a bálványhegyi sámán fejedelmek a Samasna törzset Égi áldozattal ki akarták végezni, de azok a kivégzés elött éjjel az épülö legnagyobb bárkába menekül­tek, és kieveztek a Nagyvízre. Ezen Kos jegyében született ifjak, a bátrak ifjúsága, hosszas evezés után egy ingovánnyal határolt domb alján kötöttek ki, és Káldi vitéz kilé­pett a szárazföldre, és ezen dombocskát elnevezték Káldi-földnek.

A mocsarakat megcsapolva a szárazföldön megalapították Uruk városát, hogy az ataiszi gondolkodást meghonosítsák. Ez pedig történt a tüz megszerzésének 7758. évé­nek 11. holdtöltéjén. Ehhez azonban az is hozzásegítette, hogy a Szélasszony mozgató erejét kihasználva Úrnapi lepeljüket összevarrogatva az Égfájára kifeszítették.

Véráldozattól való megmenekülésüket az új idöszámításuk kezdetének vették és

Batour látogatásakor Uruk-óm  népének patiszukjai már az 1730-ik tömegszer­zésre emlékeztetö ünnepi evést számolták.Közös akarattal megállapították, hogy a min­dent elpusztító ataiszi Nagyvíz a 732. évben következett be. Magya ifjúsági fejedelem elvonulása után a 10. évben, vagyis 742-ben érkezett meg Indijó-ómból a városalapító Samasna törzs Pistije és feleségül vette Buda özveggyé vált leányát Arant, aki férjének feketék által való megölése után otthagyta a Hikszosz-ómot és boldogan ment feleségül a sokat szenvedett Samasna-Pistihez,  és Hikszosz-óm szokása szerint királlyá választot­ták.

Samasna-Pisti sírva menekült meg Ataiszból egy félig kész bárkán, és Samasna törzs  ifjú sámánjai közül sokan elpusztultak, mire az új Indus folyó torkolatában, Indijó-ómban kikötötték bárkájukat.

Az Agaba, Indijó és Hunan törzsbéli hunok magára hagyták Samasna-Pistit és a Hikszosz tutajosokkal, Indijó lovasokkal a Pamír szállás-felé vették útjukat, hogy újabb farönk-tutajt szállítsanak.

Ezen tutajosok aztán hírül hozták, hogy az Indijó törzsbéli ifjú sámánok az új Indus forrásvidékén telepedtek meg, míg a Hunan törzsbéli hunok kimentek a kellemesebb éghajlatú Pamír aljáig, és valamennyien indijó leányokat vettek feleségül.

Az agaba törzsbéli ifjú sámánok azonban megérkeztek tutajos rakományukkal Indijó-ómba. Ekkor futott be Buda fejedelem egyik hajója, és örömmel üdvözölték a vá­rosukat megalapító Samasna törzs Pistijét, aki a valóságnak megfelelöen mesélte el Ataisz pusztulását, s a csodálatosnak mondható megmenekülésüket.

Larsa hajósvezér felszólította Samasna-Pistit, hogy tartson velük, mert Buda feje­de­lem élöszóban szeretne tudni újabbat Ataisz végnapjairól. Ekkor a megmaradt Agaba if­jakkal bárkájukon Uruk-óm városába hajóztak. Mivel Larsa hajója 24 lapátos gyorsjá­ratú hajó volt, hamarabb érkezett meg Uruk-ómba, és Buda fejedelmi személy Samanta-Pisti bárkáját a kikötöben örömmel várta.

Többé el sem engedte a sírva-nevetö ifjút, és hogy Uruk-óm szellemi feszültségét feloldja, leányát, az özvegy Arant, örömmel adta feleségül Samasna-Pistihez, akit halála után az összes samasna patiszuk jelenlétében az Ataiszból hozott olajfák illatos levelével királlyá kentek.

így lett Samansa-Pisti Uruk-óm városának elsö királya. Ekkor állapították meg, hogy a 24 hun törzs szövetsége sámánjainak elnevezése ebböl a korból származik, hi­szen az agabák patiszukjait hívták már Ataiszban is sámánoknak.

Gandit gondolkodóba ejtette, hogy a hunok ölnyi mértékegysége talán jobb, mint az ö mértékük, a röf, hiszen három röf adott ki egy ölt, amely megfelelt egy átdobott ruha anyagának. Az ujjnyi mértéknél szintén jobb volt a hunoknál használt arasz, mivel há­rom arasz megfelelt hatvan ujjnyi mértéknek és egy röfnek. Viszont kilenc arasz adott egy ölt, és 10 arasznyi vászonból akármilyen nagy embernek lehetett  átdobott ruhát ké­szíteni. Gyors terület-hossznak is jobban megfelelt a hunok lépésszámítása, mint röfben mérni az út hosszát.

Batour mindent lerótt aranylemezeiröl - amelyek igen felkeltették Gandi érdeklödé­sét, mert a hun rovásokkal jobban ki lehetett a gondolatokat fejezni. A hunok egy aranya megfelel súlyban az 1 ezüst talantumnak, az 1 ár folyadék mennyiség pedig a köbláb­nak.

Gandi patiszuk 1 holdtöltéig látta vendégül  Batourt, majd a megbeszélésük értel­mében 25 fönyi kisérettel útbaindította Indijó-ómba, hogy közösen tudomást szerezzenek Samasna-Pistihez hütlenné lett sámánifjakról.

Idijó-ómban örömmel fogadták Batourt, és a legközelebbi tutaj-karavánnal útba in­dították  a hunok alapította Léh városába. Hosszú idö alatt a hunok leszármazottjai ös­szeütközésbe kerültek az indijó sámánok utódaival, ezért Léh városától az Indus forrás-vidékéig való szállásaikat átengedték az indijóknak, míg ök a parszi-szkítákkal keve­redve a Tárem-tó mellé vándoroltak. Ez napkelet felé volt, a Pamír hegyének a pamír és a parszi szkíták által lakott területtöl.

Batour feljegyzései szerint, szigorú törvények szerint éltek. Beszédjüket egy kissé megértette, és három holdtöltényi idö alatt azt tökéletesen elsajátította. Elmondták, hogy Léhtöl kezdve titkos útjaik vannak, és itt a Tárem-tó partján jól érzik magukat, de a tó vize mindig csökken, és megmüvelt területeiket a termékeny iszapos tó mellé kell lejjebb vinniük, míg a régi ültetvényeiket részben legelö-területnek tudják csak felhasználni. Apjaik, a hunan törzs vénei, szervezték át a harcosokat, és 400 családban állapítva meg a vadászó törzsek lélekszámát, amelyböl az elsö 100 a harmadik 100 családdal háza­sodhat, míg a második  a negyedik 100-zal. Ezt emberöltök, azaz húszévenként, válto­gatni fogják.

Panaszkodtak az idöjárás kilengéseire. A tó melletti ültetvényeik gyakran elpusztul­tak, és ilyenkor vadászattal és kismértékü állattenyésztéssel menekültek meg az éhen­halástól. Legnagyobb bajuk, hogy úgy az indijók, mind a kettös szkíták ellenségesen vi­selkedtek velük szemben. Isteneikben csalódtak, mert nem segítik öket. Rájöttek arra, hogy az istenek az emberek gondolkodásában rejlenek, tehát az összes felsöbb lények az emberek eszében születnek meg. Tehát mindenkiben isteni szellem lakozik. Pél­dául, most rajtuk csak a Tárem-tó, vagyis az istenek tava segít, mert ellátja öket hallal, és csak azon család erösödik, gazdagodik, ahol a család feje okosan tud gondol­kodni. Ezért minden családfönek kegyhelyet emeltek, s így a Tárem-tó mellé 400 szen­télyt emeltek, és megszervezték ennek katonai rendjét.

Léh vezér azzal búcsúzott el Batourtól, hogy kegyhelyeiken az ösök szellemében mindig meg fognak emlékezni ezen találkozásról, és örök idöre segítségük lesznek a Batour (azaz Bátor) által ismert törzsszövetségnek...

           Források:

Charles Berlitz: Mysteries of the Forgotten Worlds

Kolibri könyvek: Atlantisz

Andrew Thomas: Atlantis - from Legend to Discovery

Daniken: According to the Evidence

Charles Berlitz: Világvége 1999

Charles Berlitz: Atlantisz - az elsüllyedt kontinens titka

Daniken: Jelek a kozmoszból

Nemere István: Rejtélyes elödök

Norbergen: Az elveszett fajok titkai

Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák

Ceram: Az elsö amerikai

Csaba György: Orvosi biológia

GBK könyv: UFO-k és elsüllyedt világok

Dr Hédervári: Évezredek, vulkánok, emberek

Jean Marrien: A tenger legendáriuma

Reader's Digest: Into the Unknown

Arvisurák: (A magyarság östörténetére vonatkozó iratok Kr.e. 5038-tól i.az. 1765-ig - részletek)

Delta/Impulzus 1988/?

Tudomány 1987/7 Számítógépes éghajlati modellek

Tudomány 1990/3 Mi váltja ki a jégkorszakokat?

Tudomány 1988/6 Számítógépes észjáték (köteles-csigás számítógép)

Űr 1990/1 A Mars "arca"

Delta 1986/4 Belefúrtak Atlantiszba?

Delta 1982/? A Szahara születése

Mitológiai Enciklopédia

Ancient Skies 1992/2 A Martian Stonehenge?

Platón összes müvei 3. kötet