Anne Mather - Toll és címer

Anne Mather

Toll és címer

Sandra, a fiatal újságírónö még soha életében nem készített riportot olyan izgalmasan vonzó férfival, mint amilyen Cesare di Malatesta gróf, az író. Mégis hevesen visszautasítja a gróf udvarlását, mert tudja: az elszegényedett férfi egy gazdag nöt akar feleségül venni, hogy düledezö palotáját megmentse a végsö pusztulástól. Miután összevesznek, a grófot súlyos baleset éri. Sandra azonban annyira a munkájába temetkezik, hogy csak jó néhány héttel késöbb értesül a szerencsétlenségröl. Akkor azonban fejvesztve rohan Cesaréhoz, és szerelmet válla férfinak, holott fogalma sincs, hogy érzelmei viszonzásra találnak-e...

1. FEJEZET

A Malatesta-palota megkopott, töredezett pompájában is magára vonta a látogatók figyelmét Velence egyik keskeny, csendes vízi útja mellett, nem messze a városba vezetö föcsatornától. Az épület mögött húzódtak a Canale Grandéhoz vezetö forgalmas csatornák, állandóan változó, színes forgatagukkal. A partot szegélyezö, hajdan pompás épületek romjai a város mozgalmas múltjáról meséltek.

Rogyadozó külseje ellenére a Malatesta-palota mit sem veszített fenséges megjelenéséböl, bár az elmúlt évtizedek könyörtelenül belevésték nyomukat a vastag köfalakba. Az épület azonban még így is tiszteletet parancsolt, az idö vasfoga nem kezdte ki tekintélyét. Az aranyozott loggiát éppúgy bevonta az enyészet zöld, üveges színe, mint a bejáratot örzö, bronzból öntött, mesebeli griffmadarat. A palotát a vízi úttal összekötö, köböl épült foghíjas híd mellett egy csónak himbálózott vidáman a napfényben.

Sandra Forrester a csónak oldalára hajolt, egyik kezét a hüvös vízbe mártotta. A szeme elé táruló látvány azt sugallta, mintha egy pillanatra megállt volna az idö. Hogyan élhet itt valaki a huszadik században? Hiszen az egész környezet egy olyan kort idéz, amikor a lovagiasság és az eröszak gyakran kéz a kézben jártak. Ugyanakkor a palotát szemlélve könnyü volt elképzelni, hogy egykor egy nemesi család, nevetéssel teli, vidám élete töltötte be a termeket.

Sandra halkan felsóhajtott. A csónak végében ülö fiatalember még erre az alig hallható hangra is felfigyelt, és a lány felé fordult. Meglepte, hogy milyen mély hatást gyakorol munkatársnöjére a látvány.

- Nos - kérdezte -, mi a véleményed? Sandra kivette kezét a vízböl, és megtörölte.

- Fenséges - felelte, miközben ismét alaposan szemügyre vette az épület homlokzatát. - Tényleg itt lakik Malatesta gróf?

Toni Braithwaite elvigyorodott.

- Mérget vehetsz rá!

- Hihetetlen! - rázta meg a fejét a lány. - Hatalmas ez a ház. Egy embernek túlságosan nagy!

Toni megvonta a vállát.

- Hát, ha majd megnösül, biztos a feleségével, a családjával akar itt élni. Persze addig...

Sandra a homlokát ráncolta.

- Nötlen?

- Igen.

- Hány éves tulajdonképpen?

- Nem tudom pontosan, jó harmincas lehet, esetleg negyven, fogalmam sincs.

- Értem - bólintott a lány, és a jegyzetfüzetét piszkálta. - Vagyis már nem olyan fiatal. És miért nem nösült meg eddig?

Toni felhúzta a szemöldökét.

- Sajnálom, Sandra, több kérdésre nem válaszolok, végtére is ez a te dolgod, neked kell mindezt megkérdezned a gróftól. Nekem az a feladatom, hogy felvételeket készítsek - jegyezte meg, és a nyomaték kedvéért elövette a fényképezögépét. Miután kikötöttek felállt, hogy megörökítse a palotát.

Sandrát valami megmagyarázhatatlan, különös félelem járta át, szinte beleremegett a szokatlan, furcsa érzésbe. Toni a fényméröt állította be. Sandra nem tudta, nem értette, mitöl gyengült el hirtelen. Arra gondolt, talán a palotával lehet összefüggésben, és érezte, hogy hirtelenjében minden önbizalma cserbenhagyja. Ez volt az elsö komoly megbízatása, és ezt is csak azért kapta meg, mert Eleanor Fabrioli váratlanul beteg lett.

Megbotlott, amikor a hídra lépett, de szerencsére Toni még idejében elkapta. Arca kipirult, a szíve hevesen vert. Toni szórakozottan figyelte.

- Az ég áldjon meg, Sandra! Ne légy már ennyire begyulladva! Végre itt a nagy lehetöség! Nehogy elpuskázd!

Sandra bólintott, megigazította a szoknyáját, és azon tünödött, vajon hogyan viselkedik a gróf egy felvilágosult, a combját alig takaró rövid szoknyát viselö lánnyal. Lekezelöen? Elutasítóan? Jobb lett volna, ha feltüzi a haját. Igaz, így néhány évvel fiatalabbnak látszik, de mit számít, hiszen amúgy is csak huszonkét éves. Vajon milyen a gróf külseje? Magas, jó megjelenésü? Vagy inkább alacsony, fénylö börü, olyan, mint az olaszok, akiket hat hónapos ittléte alatt megszokott?

Egy bizonyos, hogy már nem fiatal. De azért Sandra reménykedett, hogy nem szószátyár, áradozó, mint a legtöbb író. Végül is nem a gróf az elsö, aki történelmi regényt ír. Könyve a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik századi Itália életével foglalkozott.

Olaszországban siker lett a könyv, persze ez még nem jelenti azt, hogy másutt is az lenne. Sandra kissé vontatottnak találta, persze lehet, hogy azért, mert elözö nap kapta meg az ebédszünetben, és alig maradt ideje elolvasni.

Most sem volt biztos benne, hogy valóban felfogta, amit a szerzö Dante Isteni színjátékáról írt.

Toni megkérte a csónakost, várja meg öket, aztán megfogta a lány könyökét.

- Mehetünk? Felkészültél? Ceruza kihegyezve? És az agyad müködik? Sandra elbizonytalanodva nézett a fiúra.

- Jaj, hagyd már abban, Toni! Már úgyis éppen elég ideges vagyok. Felesleges, hogy tovább borzold az idegeimet!

- Csak azt nem értem, mitöl rettegsz ennyire. Nincs itt az égvilágon semmi, ami idegesíthetne - jegyezte meg a férfi. Közben a boltíves kapu alatt beléptek az udvarba. Mélységes, szinte elutasító csend fogadta öket. Moha és gyom nött be mindent, még a hajdan napfényben szikrázó mozaiklapokat is, és valami fura, különös szag terjengett, amitöl Sandra ismét összerázkódott.

- Hogy szokás megszólítani egy grófot? - kérdezte tanácstalanul. Toni megvonta a vállát.

- Nem hinném, hogy minden alkalommal föl kell sorolni az összes rangját és címét. Szerintem elegendö, ha grófnak, esetleg uramnak szólítod.

Sandra csodálkozva nézett rá.

- Mi bajod, Toni? Miért vagy ilyen undok? Ez az ember mégiscsak egy régi nemesi család utolsó sarja!

- Drága Sandra, ne képzelödj! - felelte megvetöen. - Nézz körül! Mit látsz? Ilyen egy igazi arisztokrata háza?! Hiszen szinte düledezik!

- Rendben. Igazad van, nagyon sok pénz kellene a felújításához. De szerintem ennek ellenére lenyügözö.

- Javíthatatlan álmodozó vagy! - felelte a férfi, majd kissé szánakozva hozzátette: - Szívemböl kívánom, hogy az élet kíméljen meg a kegyetlen valóságtól!

- Te viszont kiábrándult vagy, Toni. Toni felhúzta a szemöldökét.

- Miért is ne?! Régen én is pont úgy lelkesedtem mindenért, mint te. De annak már sok-sok éve.

- Azért annyival nem vagy idösebb - tiltakozott a lány.

- Vagy hat évvel - felelte Toni. - Bár ahhoz, hogy az ember elveszítse az álmait, elegendö néhány hónap.

Sandra nagyot sóhajtott. Sejtette, hogy a palota gyakorol rá ilyen rossz hatást. Talán maradt ebben a csendes udvarban valami a múltból, ami nem bírja elviselni a mai fiatalok felelötlen közönyét. Hirtelen összerázkódott.

Toni zökkentette ki álmodozásából, amikor egy határozott mozdulattal meghúzta a csengö acél zsinórját.

A vastag falakon át semmi zaj nem szürödött ki. Fogalmuk sem volt, vajon meghallották-e érkezésüket, vagy egyáltalán müködik-e a csengö. Vártak néhány másodpercet, de semmi sem történt.

Sandra a jegyzetfüzetében matatott.

- Gondolod, hogy van itthon valaki? - kérdezte elbizonytalanodva.

- Ugyan, Sandra! Csak nem gondolod, hogy valaki beleegyezik egy ilyen nyilatkozatba, aztán fogja magát és elmegy otthonról?! Várj egy kicsit. Talán a kopogtatót meghallják - mondta, majd megragadta az emberi kezet, formáló kopogtatót, és az ajtónak ütötte. A nehéz fém súlyosan koppant az ódon faajtón.

- Hátborzongató ez az egész - szólalt meg a lány csupán azért, hogy mondjon valamit, amivel eltereli a figyelmét, és talán kissé megnyugszik.

Toni rápillantott.

- Én a magam részéröl lassan kezdek türelmetlen lenni. Már legalább egy negyedórája várunk.

- Figyelj csak! Jön valaki! - figyelmeztette a lány.

Vártak, aztán meghallották, hogy kattan a zár, majd kinyílt az ajtó.

Középkorú, kopasz férfi állt az ajtóban. Bozontos szemöldöke szinte eltakarta a szemét. Sandra hitetlenkedve nézett rá, és nagyon remélte, hogy nem a gróffal áll szemben.

Toninak persze eszébe se jutott ilyen ostoba gondolat.

- A Parita folyóirattól jöttünk. A gróf vár bennünket - szólalt meg, és átnyújtotta a névjegykártyáját.

A férfi elvette, közönyösen rápillantott, majd félrelépett, utat engedve a vendégeknek.

- Signore, signorina, lépjenek beljebb!

Sandra rossz érzéssel lépte át a palota küszöbét. Az elöcsarnokban félhomály és enyhén párás levegö fogadta. Legszívesebben nyomban elszaladt volna. Aztán rájött, hogy nevetségesen viselkedik, és igyekezett összeszedni magát. Toni megfogta a karját, és ettöl kissé megnyugodott.

A terem hatalmas volt, és rendkívül hüvös, különösen a ragyogó kinti napsütés után. Szépen faragott boltívek, oszlopok díszítették, persze ezeken is meglátszott az enyészet nyoma, bútor azonban nem volt sehol. Lehetetlen, hogy valaki itt éljen! - döntötte el magában a kérdést Sandra. A magas, erös testalkatú férfi, aki beengedte öket, és vélhetöleg ö volt az inas, kinyitott egy ajtót, ahonnan márványlépcsö vezetett az épület két szárnyát összekötö, hosszú oszlopcsarnokba.

A lépcsöfokok is töredezettek voltak, és Sandra örült, hogy a korlátba kapaszkodhat. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és érdeklödve pillantott körbe. Az agya persze máshol járt. Már jó ideje csak a cikkel foglalkozott, a bevezetésen töprengett. A gróffal folytatandó beszélgetés ráér késöbb. Elöször be kell mutatni az olvasóknak a palotát. Nyilván sokan nem jártak még Olaszországban, ilyen palotában pedig különösen nem.

Az oszlopcsarnokot is mozaikpadló borította. A falakon arcképek sorakoztak, Sandra sejtette, hogy a gróf ösei ezek a komor tekintetü urak és hölgyek.

Az inas halvány kísérletet sem tett arra, hogy felvilágosítással szolgáljon, Sandra pedig úgy döntött, majd személyesen a grófot kérdezi.

Magas, kétszárnyú ajtó elött álltak meg. A férfi egy határozott mozdulattal kinyitotta, és ünnepélyesen belépett. Sandra és Toni kissé vonakodva követték az elöszobába, ahonnan több ajtó is nyílt. Kíséröjük szótlanul eltünt az egyik mögött. Toni gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

- Micsoda cirkusz! - jegyezte meg, Sandra pedig igyekezett elfojtani feltörö nevetését.

- Gondolod, hogy ö az inas? - kérdezte. Toni bólintott.

- Igen, ö Paolo. Már hallottam róla. Inas és testör egy személyben.

- Értem - felelte a lány. - És rajta kívül van még személyzet?

- Nem hinném - jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában Toni. - Ugyanis úgy hallottam, a gróf anyagi helyzete nem engedi meg, hogy személyzetet tartson.

- Kíváncsi lennék rá, honnan szerzi az értesüléseit, uram - szolalt meg egy halk, de meglehetösen ingerült hang a hátuk mögött.

Nem hallották, amikor a férfi belépett a szobába, és most csodálkozva fordultak hátra. A napbarnított arcú, sötétkék szemü férfi némi rosszallással nézte öket.

Nem volt magas, inkább közepes termetü. Gúnyos, lenézö tekintete mellett azonban bárki lényegesen kisebbnek hatott. Széles válla volt, a csípöje azonban keskeny. A nyitott gallérú, fekete selyeming alól kivillanó erös, barna nyaka, szük szabású fekete nadrágja kiemelte férfias vonásait. Sürü, sötét hajában néhány ösz hajszál fénylett. Sandra még soha nem látott ilyen vonzó férfit.

Elöször Toni szólalt meg, miután végre visszanyerte az önuralmát: - Elnézését kérem, uram. Azt hittem, egyedül vagyunk.

- Valóban?!

A férfi mögéjük lépett. Sandra oldalról Tonira pillantott, és észrevette a fiatalember zavarát.

- Paolo! Avanti! - szólalt meg a gróf, aztán folytatta olaszul, mire néhány másodperc múlva megjelent az inas.

- Si, signore? - szólalt meg udvariasan. A gróf a látogatókhoz fordult: - Tekintettel a vendégeinkre, beszéljünk angolul! - Szórakozottan folytatta: - Signorina! Signore! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, Cesare Alberto Venturo di Malatesta gróf vagyok.

A férfi szavait csend követte. Sandra lopva Tonira pillantott, látta, hogy az kissé elpirul. Tökéletesen átérezte zavarát, hiszen ö is hasonló cipöben járt. Toni nagy levegöt vett, aztán megszólalt: - Gróf úr, bocsánatát kérem! A kíváncsiság okozta, hogy olyan kijelentéseket engedtünk meg magunknak, amelyek...

Nem fejezhette be a mondatot, mert a gróf a szavába vágott:

- Van maguknál egy közmondás, valahogy úgy hangzik: "aki kíváncsi, hamar megöregszik". És tudják, az a különös, hogy ez tulajdonképpen rám vonatkozik, ugyanis én kíváncsiskodtam. Toni nagyot nyelt.

- Szép öntöl, hogy így fogalmaz, gróf úr.

- Paolo, hozz bort a vendégeinknek! - fordult az inashoz, majd kinyitott egy ajtót, és a szobába tessékelte öket. Paolo kiment, Toni pedig udvariasan maga elé engedte a lányt.

Sandra észrevette az olasz csodáló pillantását, amikor elment mellette, és a kellemes arcvíz illatára is felfigyelt.

Hatalmas, csodálatosan és rendkívül kényelmesen berendezett szobába mentek. A puha szönyeg színe - igaz nagyon öreg volt már, sok helyütt le is taposták - szinte semmit sem veszített fényéböl. A szoba berendezése egyébként csupa ellentmondás volt: antik bútorok keveredtek a legmodernebb darabokkal.

De a kényelmes börfotel és a velencei szobrok tökéletesen megfértek egymás mellett. Egy alacsony oszlopfön apró bronzszobrocska állt, egy angyalt ábrázolt, szárnyakkal. Hibátlan szépségü, piciny, szinte gyermeki figura volt. A falakon Tiziano és más, nagy itáliai mesterek festményei lógtak. A legújabb hifitorony és az elökelö bárpult viszont háttérbe szorított sok más, értékes darabot. A hosszúkás terem ablakai a föcsatornára néztek.

- Kérem, foglaljanak helyet! - szólította fel vendégeit a gróf. Sandra örült, hogy végre leülhet, mert az elmúlt néhány perc eseményei meglehetösen kifárasztották, pedig még bele sem kezdtek a beszélgetésbe.

Toni egy magas támlájú, faragott székre ült. A középkorban valószínüleg törékeny hölgy ült rajta feszes derékkal, és szorgalmasan hímzett. A gróf állva maradt. Sandra képtelen volt levenni róla a szemét, annyira vonzotta a férfi. Arra gondolt, talán nem is tud majd megszólalni.

Paolo lépett a szobába, töltött a borból, aztán ismét eltünt. A gróf cigarettával kínálta vendégeit. Sandra megköszönte, de mivel nem dohányzott, udvariasan visszautasította. Toni rágyújtott, a gróf tüzet adott, aztán nehéz, arany öngyújtójával egy Manila szivarra gyújtott. - Kezdhetjük, Mr...? - kérdezte.

- Braithwaite...Toni Braithwaite - sietett a segítségére a fiatalember. - A kolléganöm pedig, Miss Forrester.

- Igen - bólintott a gróf. - És ha jól tudom, ön, Mr. Braithwaite, ugye fotóriporter?

- Igen, uram. Miss Forrester készíti az interjút. Ugye megengedi, hogy néhány felvételt készítsek?

A gróf felhúzta a szemöldökét.

- Természetesen, egy bizonyos határig mindent lehet. De szeretném mindjárt az elején leszögezni, hogy rólam nem készülhet fénykép!

Toni összeráncolta a homlokát.

- Nem akarja, hogy lefényképezzem, gróf úr?

- Nem, köszönöm. Jobb szeretnék..,hogy is mondjam, rejtve maradni - felelte barátságosan a férfi, s közben kivillant csodálatos, hófehér fogsora. - Nos, hol kezdjük?

Toni kortyolt a borból.

- Ahogy kívánja, gróf úr.

- Kérem, szólítson egyszerüen uramnak, Mr. Braithwaite. Semmi szükség a formaságokra - jegyezte meg. A kandalló párkányának dölt, de most kihúzta magát. Díszesen faragott, rózsaszín márványkandalló volt, mesteri kéz alkothatta. - Óhajtja, hogy Paolo végigvezesse a házon?

- Nagyon hálás lennék érte - sietett a válasszal Toni. - Sok felvételt szeretnék készíteni, többet, mint amennyit valóban felhasználunk majd. Tudja, így könnyebb a legjobbakat kiválasztani. Természetesen amint elkészültek, bemutatom öket önnek, még a válogatás elött.

A gróf félrehajtotta fejét, aztán meghúzott egy selyemzsinórt. Ilyesmit Sandra eddig csak moziban látott. Aztán teljesen váratlanul, parancsra várva megjelent Paolo. Sandra rettenetesen izgatott lett, tudta, hogy amint Toni kimegy a szobából, neki is munkához kell látnia.

Kinyitotta a jegyzetfüzetét, a táskájából két kihegyezett ceruzát halászott elö, aztán a lábát összekulcsolta és várt. Toni fogta a fényképezögépét, és az inas kíséretében távozott.

A gróf kék szemét a lányra szegezte, és leült vele szemben.

- Nos, kisasszony, kissé idegesnek tünik. Nagyon sajnálom. Talán az lenne a legjobb, ha rögtön a tárgyra térnénk, és megbeszélnénk mindazt, amit tudni akar rólam.

Sandra hosszasan keresgélte a megfelelö szavakat, nagy sokára szólalt csak meg: - Elöször is néhány személyes dolgot szeretnénk kérdezni - kezdett bele, de hirtelen elpirult. - Félre ne értsen! Nem a magánélete érdekel, inkább a múltja.

A gróf egy ónix hamutartóba szórta a hamut.

- Helyes. Akkor talán a családom történetével kezdeném, ha egyetért - szólalt meg, és szórakozottan szemlélte a bal keze kisujját, díszítö ezüstgyürüt. - Én vagyok a tizenegyedik di Malatesta gróf. A címet a családom a tizennyolcadik században kapta, öseim javarészt politikusok voltak, de akadt közöttük olyan is, aki az egyház szolgálatában állt. Én vagyok a család utolsó sarja, és fájdalom, se bátyám, se növérem nincsen. Egyetlen közvetlen rokonom egy idösebb nagynéni - fejezte be, és kérdön a lányra pillantott. - Érre kíváncsi? Sandra elpirult.

- Igen...igen, uram - felelte, és megjátszott figyelemmel lapozgatott a jegyzetfüzetében. - Ön...még nem beszélt a palotáról. Talán ha erröl mondana valamit.

A férfi oldalra hajtotta a fejét.

- Igen, persze. A palotát a tizenhatodik században építették. Gazdag kereskedöcsaládé volt, akik késöbb, Napóleon idején minden vagyonukat elvesztették. A palotát, ezt ön is láthatja, fel kellene újítani. Igaz, az én lakosztályom viszonylag jó állapotban van.

- Nagyon köszönöm - felelte bizonytalan hangon Sandra.

- És most hogyan tovább? - pillantott a gróf, kérdön a lányra. - Mondja csak, nem túl fiatal maga ehhez a feladathoz, vagy netán a Parita fiatalkorú riporterekkel kísérletezik?

Sandra megbántódott.

- Higgye el, uram, el tudom készíteni az interjút - felelte élesen. Haragos volt, és ideges.

- Úgy tudtam, hogy Fabrioli kisasszonyt küldik - folytatta könnyedén a férfi. Sandra az ajkába harapott.

- Valóban így volt - felelte. - De sajnos ö az utolsó pillanatban megbetegedett, így aztán...

- Magát küldték helyette?

- Igen.

- Értem - felelte a férfi, és elnyomta a szivart. - Folytathatjuk? Esetleg beszélhetnénk a könyvemröl?

- Igen, igen - felelte a lány, és lapozott a jegyzetfüzetében. - Igen, persze - ismételte zavartan. - Nos, megmondaná, mi késztette arra, hogy megírja ezt a könyvet?

- Maga olvasta? - kérdezte a gróf átható tekintettel.

- Igen - felelte a lány, és állta a férfi tekintetét.

- Akkor azt javaslom, tegyen fel néhány kérdést a könyvvel kapcsolatban. Sandra mélyet sóhajtott. Fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele.

- Már régebben is foglalkozott az itáliai történelem e korszakával? A gróf összeráncolta a homlokát.

- Természetesen, kisasszony, mindig roppant érdekesnek találtam a Borgiák életét. De leginkább a kor müvészei érdekeltek: Dante, Michelangelo, Giotto. A reneszánsz nagyon sok müvészt megihletett, nem gondolja?

- De, valóban - nyelt nagyot a lány. - Mennyi ideig dolgozott a könyvén?

- Az írás gyorsan ment. Viszont a kutatás, az anyaggyüjtés elég sok idöt igénybe vett. Összességében jó két évig dolgoztam rajta. Tudja, ez számomra roppant izgalmas feladat volt.

Sandra elmosolyodott, egyetértöén bólintott. Lelki szemeivel átfutotta a feljegyzéseit, és közben lázasan töprengett, mit is mondhatna, hogy a beszélgetés ne akadjon el. Mert annál kellemetlenebb dolgot elképzelni sem tudott, mint hogy itt üljön ezzel az átható tekintetü férfival, és némán meredjenek egymásra. Nem sok tapasztalata volt a grófhoz hasonló 858e49i férfiakkal. Hiszen lényegesen idösebb is, mint ö. Nem tudta volna pontosan meghatározni, hány éves a férfi, de úgy vélte, harmincöt és negyven között lehet. Az életkorát nem akarta megkérdezni, nem is volt rá szükség, pontosan le tudja majd írni, hogy néz ki, és ez elegendö.

A gróf családjáról is pontos adatai vannak, nem is beszélve a palotáról. Amit még nem tud, annak utánanézhet a levéltárban. És ott a könyv is. A könyvröl kellene kérdezni, például a stílusáról, meg a mü létrejöttét elösegítö tényezökröl.

Ismét a férfira pillantott.

- Megkérdezhetem, mikor szokott írni, uram? Meghatározott órákban? Vagy amikor éppen kedve van hozzá?

A gróf hosszan elgondolkozott, csak azután felelt: - Változó. Volt úgy, hogy megszakítás nélkül dolgoztam egész álló nap, de az is elöfordult, hogy csak egyetlen sort írtam le. Egyébként az íráshoz a reggeli órák a legjobbak.

- Ez érdekes - jegyezte meg a lány, és örült, hogy a beszélgetés végre másra terelödött. - Megtudhatnám, miröl szól a második könyve?

- Ott folytatódik, ahol az elsö véget ér. Vagyis a tizenhatodik és tizenhetedik századdal foglalkozik. Egyébként egy harmadik könyvön is dolgozom - tette hozzá halkan a férfi. - Igaz, ez nem történelmi tárgyú, hanem egy verseskötet. Szereti a verseket, Forrester kisasszony?

Sandra elpirult, nem igazán tudott mit felelni.

- Igen, ha van idöm olvasni.

- Ilyesmire mindig kell idöt szakítani - mondta a férfi. - A szavak gyönyörüek. Nem lenne szabad prózai, hétköznapi dolgokra elfecsérelni öket, olyasmire például, mint ez a beszélgetés. A szavak áradjanak, akár egy dallam, ami megszabadít bennünket a múlandóságtól, és az örökkévalóságba juttat.

Sandra elragadtatva hallgatta a grófot. Amikor az befejezte, a lány látta, hogy riportalanya ismét kérdön bámulja. Sandra megnedvesítette az ajkát, és folytatta, de nem nézett a férfira:

- Ön tehát verseket is ír?

- Ritkán - vallotta be csendesen a férfi. - Inkább olyan költök verseit gyüjtöm, akik a tizenhatodik-tizenhetedik században éltek, és akik, fájdalom, szinte teljesen a feledés homályába merültek. Sokuknak még a müveit sem adták ki soha. Vannak olyan versek, amelyeknek még a szerzöjét sem ismerjük, de valamennyi csodálatos. - A hangja egészen ellágyult, amikor ezekröl a szenvedélyesen szeretett dolgokról beszélt. Lelkesedése a lányra is átragadt.

- Óhajt még egy kis bort, kisasszony? - kérdezte, aztán felállt és a tálcához lépett. - Rettenetes meleg van, gondolom, megszomjazott.

- Köszönöm, nem kérek - rázta meg határozottan a fejét Sandra. A teremben uralkodó elviselhetetlen höség és a nehéz bor elálmosította. Ennek ellenére itt békés, kellemes hangulat uralkodott, nem úgy, mint a szerkesztöségben, ahol állandó hajszában élt.

A gróf töltött magának, aztán a kandallóhoz lépett, a párkánynak dölt, egyik lábát a fényesre csiszolt, bronzrácsnak támasztotta. Sandra, nem mert kényelmesen hátradölni, a szék szélén kuporgott.

- Ez minden, amit tudni akart? - kérdezte kihívóan a férfi.

- Igen, azt hiszem - felelte a lány, becsukta jegyzetfüzetét, és azon töprengett, vajon hogyan üsse agyon az idöt, amíg Toni visszajön.

- Rendben - felelte a férfi, és ivott egy korty bort. Majd a fény felé tartotta a poharát, és látszólag figyelmesen szemlélte benne a sötét italt. - Most pedig meséljen valamit magáról!

Sandra segélykéröén az ajtóra pillantott, és rettenetesen örült volna, ha Toni végre visszajön.

- Nemigen tudok miröl mesélni, uram - felelte és remélte, hogy a hangja elég közönyösen cseng.

- Ezt nem gondolja komolyan, kisasszony! Miért dolgozik például egy angol lány Olaszországban?

- Honnan veszi, hogy angol vagyok? - kérdezte kíváncsian Sandra. A gróf elmosolyodott.

- A kíséröje említette, hogy olasz kolléganöjének kellett volna megcsinálnia az interjút, de sajnos megbetegedett. Magát Forresternek hívják, és azt azért el kell ismernie, hogy ez angol név. Meg aztán, vagy talán már elfelejtette...hallottam, amikor a galériában beszélgettek. Maga egész biztosan angol. És tudja, van még egy lényeges támpont. Olaszországban rendkívül ritka, hogy egy lánynak ennyire fehér a böre, és ilyen szöke a haja.

Sandra lehajtotta a fejét.

- Ebben igaza van.

- Még nem válaszolt a kérdésemre: miért dolgozik Olaszországban? Sandra megvonta keskeny vállát. Örült volna, ha a férfi békén hagyja.

- A nagybátyámnak van egy kiadója - mesélte. - A londoni irodájában dolgozom, illetve dolgoztam, aztán egyszer váratlanul felvetette, hogy jöjjek el Velencébe egy évre.

- Eduardo Tessile a nagybátyja?

- Igen, uram. A felesége anyám növére.

- Értem már - bólintott a gróf. - És hogy tetszik itt nálunk?

- Nagyon - felelte mosolyogva a lány. - Velence csodálatos város.

- Valóban? Még a csatornák olykor elviselhetetlen büze sem zavarja?

- Nem, uram, egyáltalán nem. Miért, magát talán igen?

- Engem? - kérdezett vissza a férfi a szemöldökét összehúzva. Eltünödött. - Nem. De tudja, Velence hozzám tartozik, az életem egy része, mint ahogy én is része vagyok ennek a városnak. Ez a hazám. A templomok, a terek, a hidak, ezek nekem nem csupán építészeti szépséget jelentenek, annál sokkal többet.

Sandra a jegyzetfüzetével babrált.

- A Szent Márk tér különösen szép - mondta halkan. A gróf kiitta maradék borát.

- Igen, valóban. Így tervezték, azt akarták, hogy szép legyen. De én jobban szeretem a csendes helyeket, ahol kevesebb a turista. Tudja, a város rejtett zugainak van valami sajátos, különös varázsa.

A lány erre nem tudott mit felelni, ezért inkább meg sem szólalt. Igaz, már hat hónapja lakott Velencében, mégsem ismerte ezeket a világtól elzárt helyeket. Nem is igen ért rá felderíteni öket, hiszen napközben dolgozott, a hétvégét pedig a nagybátyja családjával töltötte. Nem volt gyerekük, és felelösnek érezték magukat a lányért, mindent elkövettek, hogy jól érezze magát. Így aztán Sandrának alig maradt ideje, hogy megismerje a varost.

- Mondja, kisasszony, mióta van Velencében?-A gróf ismét töltött magának közben várakozón figyelte.

- Hat hónapja - vágta rá a lány, és azon tünödött, vajon a férfi a gondolataiban is tud-e olvasni. Mindenesetre a nyugalmából képes tökéletesen kizökkenteni!

- Gondolom, a rokonainál lakik.

- Tulajdonképpen nem - felelte a lány. - A nagybátyámék háza nem a városban van, ezért azt javasolta, hogy két másik munkatársnömmel, Teresával és Mariával vegyünk ki együtt egy lakást - magyarázta, és a füle mögé simított egy rakoncátlan hajtincset. - De minden hétvégét velük töltök.

A gróf lehajtotta a fejét.

- Kérem, bocsássa meg a kíváncsiságomat, de tudja, itt Olaszországban általában nem engednek ennyi szabadságot egy lánynak.

Sandra megvonta a vállát.

- Nálunk a nök egyenjogúak - vetette oda. Látta, hogy a férfi szeme gúnyosan megvillan. Sandra gyorsan felállt, az ablakhoz sietett, és érdeklödve pillantott le a csatornára. A délutáni napsütés bearanyozta a város tornyait. Az árnyak már megnyúltak, s a látvány elbüvölte a lányt.

Az öngyújtó kattanására megfordult. A gróf újabb szivarra gyújtott, a fény egy pillanatra megvilágította napbarnította kezét. Kemény tekintetét azonban csupán hosszú szempillái tették kissé lágyabbá. Felnézett, egyenesen a lány szemébe. Sandra zavartan elfordult. Nem értette, miért nézi öt a házigazda ilyen fürkészö tekintettel.

2. FEJEZET

Kinyílt az ajtó, és Sandra végre fellélegezhetett. Megmenekült ebböl a kellemetlen helyzetböl. Örült, hogy végre itt van Toni. A férfi Paolo kíséretében lépett a szobába.

- Megcsinálta a felvételeket, Mr. Braithwaite? - érdeklödött udvariasan a gróf.

Toni elmosolyodott.

- Örülnék, ha megengedné, hogy itt bent is készítsek néhány képet.

- Parancsoljon - mutatott körbe a gróf. - Máris kezdheti! Van valami esetleg, ami különösen felkeltette az érdeklödését?

- Igen. Szeretnék önröl néhány felvételt készíteni, talán a megjelent könyv egyik példányával a kezében - bökte ki Toni.

A gróf ingerülten szívta a füstöt.

- Kedves Mr. Braithwaite, tökéletesen megértem az óhaját, de kérem, értse meg ön is, hogy engem ez a cikk egyáltalán nem érdekel. Gondolom, ezt már mondták önnek a szerkesztöségben is. A kiadóm az, aki... - kezdett bele, de nem fejezte be, hanyag kézmozdulattal legyintett. - A palota a rendelkezésére áll, bármit lefényképezhet, amit csak akar. De engem... - Megrázta a fejét. - Ebben a bolond világban szeretnék ismeretlen maradni, Mr. Braithwaite.

Toni elmosolyodott, bár nem örült a visszautasításnak.

- Ahogy óhajtja, uram - felelte mégis udvariasan. Készített néhány felvételt, aztán alig tíz perc múlva elköszöntek a gróftól.

- Örülök, hogy megismerhettem önöket - mosolyodott el titokzatosan a házi-úr. - Remélem önök is élvezték a munkát - tette még hozzá, aztán elbocsátotta öket.

Toni kinyögött valami hasonlóan udvarias választ, Sandra pedig köszönetfélét motyogott. Paolo lekísérte öket a lépcsön, és kitárta elöttük az ajtót.

A csónakban Toni kilazította az izmait, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hála istennek! Ezzel megvolnánk! - mondta ingerülten, ami meglepte a lányt, hiszen Tonit higgadt embernek ismerte. Csodálkozva pillantott rá.

- Mi történt? Nem sikerült minden felvétel, vagy nem készítettél eleget?

- Még rengeteg képet csinálhattam volna, de Paolo nem nagyon akarta - felelte Toni, és enyhén remegö kézzel rágyújtott. - Iszonyú volt lent, a börtönben.

- A börtönben?! - döbbent meg a lány.

- Igen. Hiszen tudod, hogy a legtöbb palotának saját börtöne volt!

- Igen, persze. De valahogy nem is gondoltam erre. És volt valami gond?

- Nem, semmi - felelte a férfi, és mélyen beszívta a levegöt. - Tulajdonképpen semmi, legfeljebb az, hogy az inas nem akarta, hogy megnézzem.

- Ezt így meg is mondta?

- Nem, nem így történt. Nem ilyen egyszerüen. Csak éppen úgy viselkedett. Sandra, én rájöttem, hogy ezek a szolgák olyan hüségesek az urukhoz, hogy akár még ölni is képesek értük. Az öreg Paolo simán végzett volna velem, ha úgy véli, ezzel szolgálatot tehet az urának.

- De miért? Toni felsóhajtott.

- Már mondtam neked, hogy a grófot egyáltalán nem érdekli a hírverés. A kiadója ragaszkodott a nyilatkozathoz, gyakorlatilag kényszerítette, és Paolo tökéletesen tisztában van ezzel. Ezek a régi velencei családok nagyon nehézkes emberek, és egyáltalában nem szeretik, ha rájuk eröszakolnak valamit.

- Ugyan, Toni! Ne túlozd el a dolgokat!

- Lehet, hogy valóban kissé eltúlzom - vigyorgott a fiatalember, és a hajába túrt. - Mindegy. A magam részéröl nagyon örülök, hogy végre kiszabadultunk onnan. És neked hogy sikerült az interjú?

A lány felcsapta a jegyzettömböt, és megmutatta a gyorsírással jegyzetelt oldalakat.

- Különös alak ez a gróf, nem? - pillantott vizsgálódva a lányra Toni.

- Ezt hogy érted?

- Lásd be, hogy az! - csattant fel dühösen a fényképész. - Engem nem tudsz megtéveszteni, tudom, hogy te is annak tartod!

- Én inkább nagyképünek tartom - felelte óvatosan a lány. Toni a csónak oldalának dölt.

- Nem bánom, így is mondhatjuk - egyezett bele, aztán mosolyogva a munkatársnöjére pillantott. - Nem ilyen kislányoknak való, mint te, igaz?

- Ne bomolj! - pirult el Sandra.

Toni csendben mosolygott magában. Ahogy távolodtak a Malatesta-palota sötét falaitól, egyre jobb kedve lett.

A Parita szerkesztösége szük utcácskában állt, szemben a Fondaco di Tedeschi irodaépületével. A lap hetente megjelenö, nemzetközi folyóirat volt, és bár a világ szinte valamennyi fövárosában megjelent, csupán három helyen nyomtatták, New Yorkban, Londonban és Velencében. Föként müvészeti kérdésekkel foglalkozott, de a hírrovata is kitünö volt. Ha valakinek megjelent a neve a folyóiratban, azt gyakorlatilag elismerte a világ. A szerkesztöség tagjai tisztában voltak azzal, hogy elismert lapnál dolgoznak.

Sandra tizennyolc éves korában kezdett dolgozni a londoni irodában, mint gyakornok. Sok mindennel foglalkozott, aztán a társasági rovat vezetöjének munkatársa lett.

Akkor történt, hogy nagybátyja javasolta, töltsön egy évet Olaszországban, így legalább a nyelvet is gyakorolhatja, és megismerheti az ottani munkamódszereket. Eleanor Fabrioli mellé került. Eleanor színes riportokat írt, és bár csupán hat évvel volt idösebb Sandránál, nagyon tapasztalt lány volt. Türelmesen, de kicsit lekezelöen bánt Sandrával, aki nem rajongott érte, de elismerte, csodálta a tudását.

Az interjút követö nap reggelén Eleanor ismét munkába állt. Amikor meglátta Sandrát, dühösen kifakadt.

- Felfoghatatlan! Honnan vette Eduardo azt az ötletet, hogy magával csináltassa meg az interjút?! - csattant fel, amint Sandra a szobába lépett. Kivételesen késett néhány percet, ami ebben a helyzetben nem vált elönyére. - Tudhatta volna, hogy ma már itt leszek! - Erösen kifestett szemével dühösen nézte a lányt. - Nem hiszem, hogy más fönök így viselkedett volna. Persze ez is csak azért történhetett, mert maga az unokahúga! - vetette oda sértön.

Sandra az íróasztalához lépett, és a fiókból elövette a kéziratot, amit már elözö este legépelt.

- Tessék Eleanor. Parancsoljon, írja meg maga!

Eleanor bizalmatlanul vette át az iratköteget, átfutotta, aztán ismét felcsattant.

- Ez minden?! Hiszen ebben egyetlen személyes dolog sincs! Mondja csak, tulajdonképpen hogy képzeli ezt?! Magának pontosan tudnia kell, hogy az olvasóinkat szinte kizárólag a személyes részletek érdeklik!

Sandra felsóhajtott.

- Sajnálom, a grófot pedig éppen ez nem érdekli. A könyvét akarja ismertetni az olvasókkal, nem önmagát népszerüsíteni!

Eleanor szája elkeskenyedett.

- Drága jó Sandra, mondja csak, mióta foglalkozik egy riporter azzal, amit a riportalany akar? A maga dolga lett volna, hogy kiszedjen belöle olyan részleteket, amelyek érdeklik az olvasókat. Ha sikerült volna felkeltenie az érdeklödését, a gróf nyilván észre sem veszi, és egy rakás személyes dolgot elmesél!

Sandra mérgében elpirult. Elképzelni sem tudta, hogyan kelthetné fel éppen ö a gróf érdeklödését. Egy-egy futó pillanatra még talán, de egyébként?! Eleanor szúrós szemmel nézte.

- Mi baj? Mitöl jött ilyen zavarba? Csak nem akarta bekapni a gróf?!

- Ez nevetséges - fordult el a lány. - Minden tölem telhetöt megtettem. Végtelenül sajnálom, ha ez nem elegendö magának, de nem tudok rajta változtatni.

- Azt még meglátjuk! - dühöngött Eleanor, aztán felállt, átvonult a titkárságon, egyenesen Eduardo Tessile irodájába.

Sandra csodálattal nézett utána, irigyelte az önbizalmát. Belöle ez hiányzott. Nem mintha Eleanor olyan roppant csinos lett volna, nem volt elég magas, sovány se, söt, inkább alacsony termetü és zömök. Mégis bízott saját magában. Ezt irigyelte Sandra.

Eleanor néhány perc múlva meglehetösen lesújtva jött vissza.

- Írja meg! - hajította Sandra íróasztalára a kéziratot. - A maga cikke! A nagybátyja azt akarja, hogy maga írja meg! - vetette oda, és kirobogott.

Sandra ideges lett, felemelte a kéziratot, és hátrapillantott. Eleanor már eltünt a szobájában, és teljes erejéböl bevágta maga mögött az ajtót. Sandra vakon meredt a papírra. Úgy látszik, Eduardo bácsit nem tudta levenni a lábáról.

De mi legyen most? Eleanor tanácsa, segítsége nélkül hogyan írja meg a cikket? És ha mégis megteszi, Eleanor biztos széttépi! Nagyot sóhajtott. Persze Eduardo bácsihoz is fordulhat, töle bármikor kérhet segítséget. Ismét felsóhajtott. Olyan béke és nyugalom uralkodott az irodában, amíg Eleanor beteg volt! Most, hogy visszajött, megint kezdödik elölröl minden, az idegeskedés, a rossz hangulat.

Sandra fájó szívvel gondolt Londonra és Helen Barclayra. Helen lényegesen idösebb volt nála, és úgy kezelte, mintha a saját lánya lenne. Nagyon sokat segített neki, bátorította. Egyébként is sokban hasonlított Sandra édesanyjához, aki közel tíz éve halt meg. Az apja újra nösült, és bár Sandra jól kijött a mostohaanyjával, valahogy az élet mégsem volt ugyanaz.

Ezért döntött úgy, hogy egy évre elutazik Olaszországba. Akkor legalább az apja egyedül lehet új feleségével. Meg aztán, az igazat megvallva, szívesen körülnézett volna a világban.

Toni lépett hozzá, nyakában most is felvevögépek, fénymérök lógtak.

- Üdvözöllek, drágám! - köszöntötte a lányt. - Ismét a taposómalomban?

- Hát, igen - felelte a lány, és a könyökével megtámasztotta az állat. - Már indulsz?

Toni bólintott.

- Délután lesz egy kis munkám. Egy új autót mutatnak be, állítólag lenyügözö. Készítek néhány felvételt. Jó lenne, ha eljönnél!

Sandra elfintorodott.

- Mennék én boldogan! - sóhajtott fel.

- Mi történt? Csak nem Eleanor tért vissza, teljes harci kedvvel?

- De bizony! - felelte a lány, és a kéziratot babrálta. - Egyedül kell megírnom a cikket.

- Hiszen ez nagyszerü! Biztos vagyok benne, hogy remekül sikerül majd!

A lány elhúzta a száját.

- Bár én is ilyen biztos lennék magamban!

- Ugyan, ne butáskodj! Meg tudod te azt írni! Nincs ebben semmi különös. Akarsz még tájékozódni a palota történetéröl? Tudod, minél véresebb a cikk, annál jobb! Kedves, öreg nénik boldogan olvasnak rémmeséket.

Sandra végre elnevette magát.

- Kösz, Toni! Most tényleg szükségem van egy kis biztatásra! Toni is vigyorgott.

- Akkor erröl ennyit! Indulnom kell. Késöbb találkozunk!

A lány bólintott. Mikor Toni elment, arcát a kezébe temette. Arra gondolt, talán még egyszer át kellene néznie a könyvet, hátha támad valami ötlete.

Sandra egész délelött a könyvet olvasta. Eleanor persze minden lehetséges alkalommal megzavarta. Nyilván szándékosan tette, hogy kizökkentse a munkából.

Egy idö után megunta kolléganöje rosszindulatú viselkedését, táskáját a hóna alá szorította, és kiviharzott a szerkesztöségböl. Az utcán észre se vette a neki szóló, elismerö pillantásokat.

Magas, vékony, csinos lány volt. Arcát hosszú, vállra omló selymes haj keretezte. Kék-fehér csíkos ruhát, hozzá rövid, kék börmellényt viselt.

Sandra épp azon tanakodott, melyik étteremben ebédeljen, hogy ne menjen rá a havi fizetése. Általában együtt evett valamelyik bérlötársával egy pizzériában, de most egyikük sem ért rá, ezért ment egyedül. Tulajdonképpen nem is bánta.

Már megszokta a férfiak sóvár tekintetét, azt is tudta, hogyan rázhatja le öket, ha netán tolakodóak lennének. Tisztában volt vele, hogy Olaszországban a férfiak szinte kötelességszerüen kikezdenek a csinos, egyedül sétálgató hölgyekkel. Egy-egy odavetett, hüvös pillantás azonban nyomban jobb belátásra térítette ezeket a botcsinálta Casanovákat.

- Jó napot, kisasszony! - szólította meg egy ismerös hang. Amikor megfordult, megpillantotta azt a férfit, akinek a könyvén szenvedett egész délelött.

- Malatesta gróf! - motyogta hitetlenkedve. - Jó napot, uram! - üdvözölte. - A nagybátyámhoz készül?

A férfi szórakozottan nevetett.

- Miböl gondolja, hogy a nagybátyjához készülök?

Sandra megrázta a fejét. A férfi váratlan megjelenése megzavarta. Azt mondta, ami éppen az eszébe jutott. A gróf remekül festett a krémszínü selyemöltönyben.

- Ha megengedi... - szólalt meg Sandra, és lépett volna tovább, de hirtelen a karján érezte a férfi kezét.

- Nem, ne menjen el, kisasszony! - kérlelte. - Azért jöttem, mert látni akartam!

Sandra érezte, hogy megremeg a lába.

- Engem?

- Igen, önt. Eljönne velem ebédelni? Sandra döbbenten állt.

- Hogy...ebédelni?

- Mondja csak, az angolokra általában jellemzö, hogy minden kérdést megismételnek? - kérdezte szórakozottan a férfi.

- Igen...nem...dehogy - dadogott a lány. Örült volna, ha a férfi végre elengedi a karját. Megnedvesítette az ajkát.

- Félek, nem megy, uram. Csak egy órám van, ennyi az ebédszünet, és...

- Sebaj. Nem vagyok nagyétkü. Egy óra tökéletesen elegendö.

- Nem is úgy gondoltam, csak... - Sandra tanácstalanul az ajkába harapott. - Én...nos, nem lehet. Nem mehetek magával ebédelni. Ha néhány perccel késöbb jön, nem is találkozunk.

A férfi megrázta a fejét.

- Dehogynem!

- Hogyhogy? - ráncolta össze értetlenül a homlokát a lány.

- Akkor is találkoztunk volna. Már jó ideje várok magára.

- Vár rám?! - csodálkozott a lány. Aztán eszébe jutott, hogy már megint a férfi szavait ismétli. - Rám? De miért?

A férfi szeme összeszükült.

- Azért, hogy elkísérjem ebédelni.

Sandra érezte, hogy vesztett. Már attól teljesen zavarba jött, hogy - mint hitte - váratlanul összetalálkoztak. Erre kiderül, hogy a gróf szándékosan jött ide, azért, hogy vele ebédeljen. Hát ez már tényleg túl sok! Úgy látszik, ebben az országban valóban mások a szokások! Angliában elképzelhetetlen, hogy egy arisztokrata ebédelni hívjon egy fiatal riportert, hacsak nem akar valami mást is.

A lány csodálkozva nézte a férfit, és azon töprengett, vajon mi más oka lehet. De hiába nézte, a gróf arckifejezése kifürkészhetetlen maradt, nem árult el semmit.

Aztán hirtelen megszólalt a lelke mélyén egy belsö hang, és azt mondta, fogadja el a meghívást, ha másért nem, hát azért, hogy Eleanor Fabriolinak elmesélhesse, kivel ebédelt.

De aztán ezt az ötletet is elvetette.

- Végtelenül sajnálom, uram, de lehetetlen.

A férfi gyengéden megsimogatta a karját. Az érintésétöl a lány megborzongott.

- És miért? Gondolom éhes, és magam is enni szeretnék. Akkor miért ne mehetnénk együtt?!

A férfi, látva a lány elutasító arcát, levette kezét a karjáról.

- Hát jó. Rendben, legyen, ahogy óhajtja. - A gróf fagyos tekintettel nézett rá. - Viszontlátásra! - vetette oda, és elindult a város felé.

Sandra nem mozdult, továbbra is ott állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem értette, mi történt, mit jelentsen ez az egész. Tényleg csak ebédelni akart vele a férfi?

Nagyot nyelt. Bármi volt is a szándéka, ezt már soha nem tudja meg, gondolta.

A következö napokban állandóan összerezzent, amikor a szerkesztöségben megszólalt a telefon, mert attól tartott, a gróf nem engedélyezi a cikk megjelenését, márpedig a nagybátyja akkor leharapná a fejét. De szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

Azóta, hogy Sandra a gróffal találkozott, mindig úgy érezte, elgyöngül a lába, amikor délben ebédelni indult. Egyrészt félt attól, hogy viszontlátja, másrészt viszont csalódott volt, hogy nem találkoztak.

Az élet ment a maga megszokott útján, Eleanornak semmi sem volt elég jó. Bár amikor Toni behozta a palotáról készült felvételeket, hogy Sandrának megmutassa, Eleanor is érdeklödéssel nézegette.

- Milyen kár! - kiáltott fel, amikor a fényképen felfedezte a reménytelenül pusztulásra ítélt, értékes festményeket. - Nem lehet megakadályozni ezt a rombolást?

- Nem hinném, hacsak a gróf nem vesz feleségül egy gazdag nöt - jegyezte meg gúnyosan Toni.

Eleanor csodálkozva pillantott fel rá.

- Ez valóban kézenfekvö lenne, nem? Toni felhúzta a szemöldökét.

- De ehhez még nem elég öreg. Meg aztán, úgy hírlik, gyakran mutatkozik egy francia milliomos és a lánya társaságában. Hogy is hívják öket? Rumon Román?

- Rumién - javította ki Eleanor az elhangzottakon tünödve. - A parfümgyárosról beszél, ugye?

- Pontosan - bólintott a férfi. - Persze még az is lehet, hogy sikeres lesz a könyv, nem gondolod, Sandra? Sandra megvonta a vállát.

- De, lehet.

- Nagyon nehezen olvasható - jegyezte meg Eleanor.

- Történelmi könyv - szólalt meg Sandra, és elpirult, mert látta, hogy mindketten csodálkozva felkapják a fejüket. - Igen - folytatta. - Én kétszer is elolvastam.

- Vagy úgy! Lám, a szerzö egyik rajongója! - kiáltott fel vidáman Toni, és Sandra asztalára könyökölt.

- Csupán azt akartam mondani, hogy szerintem jó a könyv. Arról szól, ami a célja: tájékoztat.

Eleanor sötét szeme megvetöen villant.

- Toni, hogy néz ki a gróf? Úgy látom ugyanis, hogy Forrester kisasszonyra mély hatást gyakorolt.

Toni elvigyorodott.

- Lehet, hogy igaza van, Eleanor. El kell ismernem, nagyon jóképü férfi.

- Hagyjátok már abba! - kiáltott fel dühösen Sandra.

- Szerintem Miss Forrester beleszeretett a grófba. - Eleanor gúnyosan felkacagott.

Toni Sandrára pillantott.

- Gondolja, Eleanor, hogy Sandra valamit eltitkol? Talán ö a gróf titkos szerelme? Gondolja, hogy viszonyuk van?

Sandra arca egyre vörösebb lett.

- Elegem van ebböl a buta beszédböl! - csattant fel élesen.

- Egek, Toni! Én tényleg azt hiszem, hogy Miss Forrester reménytelenül szerelmes a grófba. Talán segítenünk kellene, esetleg szólhatnánk a grófnak...

Sandra dühében teljesen megfeledkezett magáról.

- Jó lenne, Eleanor, ha nem mindig önmagából indulna ki! - kiáltott fel. Olyan hangosan ordított, hogy a szoba túlsó sarkában is meghallották, és kíváncsian pillantottak feléjük. - Nem mindenki férfifaló!

Szavait bénító csend követte. Még Toni is savanyú képet vágott. Aztán Eleanor magához tért, és csak úgy fröcsköltek belöle a szavak:

- Maga, maga...egy ostoba kis liba! Ne merészeljen így beszélni velem! Nem érdekel a nagybátyja! Ki fogom rúgatni!

- Mi a csoda történik itt?! - szólalt meg Eduardo Tessile.

Sandra kimerültén támaszkodott az íróasztalra. Eleanor megvetö pillantást lövellt felé, aztán Eduardóhoz fordult.

- Ó, Eduardo! Jó, hogy jön - jegyezte meg kedveskedve. - Sandrával volt egy kis nézeteltérésünk. Csúnya dolgokat mondott nekem - jegyezte meg szomorúan, aztán megrázta a fejét. - Nem tudom, mi lesz ezek után! Tényleg nem tudom!

Sandra összeszorította az ajkát. Hogy képes ez a nö így hazudni?! Tonira nézett. Hiszen ö is tudja, hogy Eleanor alakoskodik. De akkor miért nem mond valamit?

Eduardo a lányra pillantott.

- Nos, Sandra? Nem szólsz semmit? Sandra megvonta a vállát.

- Eleanornak igaza van. Tényleg nem jövünk ki egymással. De ez nem csak az én hibám.

- Nem, valóban nem. A vitához legalább két fél kell - szólalt meg a férfi. - De én azt hiszem, elsösorban a folyóiratra kell gondolnunk, és arra, hogy kiegyensúlyozott körülmények között dolgozzunk együtt. Nem szeretném, ha a nézeteltérések a jövöben is itt, az irodában kerülnének napirendre.

Sandra tehetetlenül vonta meg a vállát.

- Sajnálom, Eduardo - szólalt meg megvetö hangon Eleanor -, az unokahúgod nem érti a viccet - mondta, majd jelentöségteljes hangsúllyal hozzátette. - Toni meg én csak tréfáltunk vele.

Eduardo zavartan rázta a fejét. Sandra tudta, hogy a nagybátyja nagyon szereti öt, de Eleanort sem akarja bosszantani. Remek szakembernek, pótolhatatlannak tartotta. Ráadásul Eleanor könnyen találna magának más munkahelyet.

De a lány kételkedett benne, hogy tényleg pótolhatatlan lenne. Érezte, hogy itt valami másról van szó. Hiszen olyan nyilvánvaló. Eleanor nyugodtan támadhatott, Eduardo pedig legfeljebb szerényen kérhetett.

Sandra végre világosan látta a helyzetet. Csoda, hogy eddig nem vette észre! Most végre megértette, miért engedhet meg magának annyi mindent ez a nö. Mindössze kétszer fordult elö, hogy nem tudta érvényesíteni az akaratát, méghozzá éppen ezzel a cikkel kapcsolatban.

Sandra lassan, szomorúan lehajtotta a fejét. Eduardo még mindig öt figyelte. Vajon rájött, hogy Sandra felismerte az összefüggéseket?

- Sandra? - szólalt meg. A lány ránézett.

- Igen, bácsikám. Gondolod, kellene még mondanom valamit?

- Felejtsük el ezt a kis vitát - javasolta a férfi. - Eleanor, magától is elvárom, hogy együttmüködjön a munkatársaival!

Eleanor közönyös mozdulattal hátrasimította a haját.

- Majd meglátjuk-felelte hüvösen. Övé volt az utolsó szó, és most büszkén, felszegett fejjel vonult az irodájába.

Eleanor távozása után Eduardo súgott valamit Toninak, aztán ö is kiment. Toni viccelödve kopogtatott a lány íróasztalán.

- Bejöhetek? - kérdezte. - Sajnálom, kicsikém, de nem segíthettem. Sandra szeme összeszükült.

- Sebaj, tudom, hogy miért nem segítettél.

- Borzasztó - szólalt meg a fiatalember, és tehetetlen mozdulattal tárta szét a karját. - De ilyen az élet! Ne töprengj rajta! A nagynénéd egyébként nem is sejti. Eleanor pedig biztos nem büszkélkedik majd el ezzel a kalanddal.

- De miért, Toni?

- Mit miért? Miért tartják titokban?

- Dehogy! Nagyon is jól tudod, mire gondolok. Miért?

Toni körülnézett, nem akarta, hogy mások is hallják a beszélgetést.

- Ugyan, ki tudná ezt megmondani? Szerintem Eduardónak megtetszett a lány, Eleanornak meg hízelgett a dolog. Most persze azt hiszi, neki itt már mindent szabad.

- Miért, nem így van?

- Egy bizonyos határig igen - felelte elgondolkozva a férfi. - De azért a cikket mégis te írod, nem? És nem hiszem, hogy Eleanor akarta így!

Sandra nagyot sóhajtott.

- Olyan undorító ez az egész! Hiszen a nagybátyám nös ember. Egy asszony talán csak elég, nem?!

Toni elnevette magát.

- Jaj, Sandra, hogy lehetsz ennyire gyerekes? Az ember szinte megrémül ennyi tudatlanságtól! A férfiak ezer és egy különbözö okból létesítenek kapcsolatot nökkel. Szükségtelen ezeket, a dolgokat elemezni, hiszen nem is értesz belöle semmit. Békén kell hagyni az ilyen ügyeket. Ez mindig így volt a világon, és nem is fog változni. Meg tulajdonképpen senkinek sem okoz fájdalmat, így jobb, ha elfelejted.

Toni elment, de Sandra még hosszasan tünödött a szavain. Bebeszélte magának, hogy neki mindehhez semmi köze, ami öt illeti, nem változott semmi. És mégis, minden más lett. Teljesen más fényben látta a nagybátyját.

Hétvégén együtt mentek ki Eduardoék házába, a Betulla-tó partjára, néhány kilométerre a várostól. Régebben mindig nagyon örült, várta a hétvégét, hogy a családjával, a nagynénjével legyen. Napoztak, heverésztek a tóparton, úsztak a tiszta, hideg vízben.

Most azonban nagyon izgatott volt. Útközben figyelte a nagybátyját, és látta, hogy az is meglehetösen ideges. Nem mondott ugyan semmit, söt nagyon igyekezett, hogy szóval tartsa a lányt. De Sandra csak röviden válaszolgatott, és örült, amikor végre megérkeztek.

A vakítóan piros cseréppel borított, nyeregtetös ház a kert közepén állt, körülötte virágok pompáztak. A ház elött terasz nyújtózkodott. Általában itt étkeztek, mert gyönyörü kilátás nyílt a tóra és a környezö dombokra.

Kezdetben Sandra azt hitte, a nagynénje szenved attól, hogy egész nap egyedül van, de aztán rájött, hogy Elizabeth Tessile nagyon elfoglalt asszony, soha, egyetlen percre sem érzi magát elhagyatottnak. Imádott például kertészkedni, ö maga varrta a ruháit, méghozzá igen jó ízléssel, és bár volt segítsége, ö fözött. Barátnöi sokszor felkeresték, hogy együtt kávézzanak, vagy délután megigyák a hagyományos angol teát. Már a szombat estét is betáblázta, a barátaikhoz készültek vacsorára.

Sandra köszönettel elutasította a meghívást, mert úgy érezte, képtelen az egész estét nagybátyja társaságában tölteni és végighallgatni, amit a nagynénjének mesél az irodai dolgokról. Elizabeth néni nagyon kedvelte az ilyen beszámolókat.

Sandra inkább otthon maradt, hajat mosott, aztán levelet írt az apjának, mostohaanyjának és londoni barátainak.

Hétfö reggel nagybátyjával visszamentek a városba.

- Sandra, történt valami? - kérdezte Eduardo. - Olyan furán viselkedtél. A nagynénéd aggódik miattad.

Sandra a férfira pillantott.

- Nem, nincs semmi baj! - nyugtatta meg gyorsan. - Fájt a fejem szombat este, azért nem mentem veletek.

- Tényleg csak ennyi? Sandra megvonta a vállát.

- Mi más lenne?

- Hát, nem is tudom - felelte tünödve a férfi. - Lehet, hogy azt hiszed, elhanyagolom a feleségemet...

Sandra éppen tiltakozni akart, de Eduardo folytatta.

- Elizabeth világa tökéletes, senkire és semmire nincs szüksége. Még rám sem!

- Ó ne! Nem!

- De bizony! - felelte a férfi, miközben gyakorlottan sebességet váltott. - Vannak barátai, kártyázik, bridzsel, golfozik. Az biztos, hogy én csak arra kellek neki, hogy megkeressem a pénzt - felelte keserüen. - Lehet, persze, hogy mindez másként alakult volna, ha gyerekeink lennének. De nem volt szerencsénk. Nem tudom, érted-e, amit mondok.

Sandra az ajkába harapott.

- Igen, azt hiszem, értem.

- Jó, ennek örülök, és annak is, hogy beszéltünk ezekröl a dolgokról - zárta le a témát a férfi, majd a tó napfényben csillogó, arany színü vizére mutatott. - Nézd csak, mennyi szépség van a világon, amiért hálásak lehetünk!

Sandra lehajtotta a fejét, nem szólt semmit. Eduardo ugyan felvetette az imént azt a bizonyos témát, de nem nevezte nevén, a lényeget nem mondta ki. Annyit azonban elért, hogy Sandra rájött, a dolgok és az emberek gyakran nem azok, nem olyanok, amilyennek látjuk öket.

3. FEJEZET

Kedd este Sandra Mária Peronival lépett ki az épületböl. Mária titkárnöként dolgozott, vele lakott Sandra egy lakásban.

Az árnyak egyre hosszabbak lettek, hamarosan leszállt a bársonyos sötétség. Az utcák csillogtak a neonreklámok fényében. Sandra már az elöcsarnokból megpillantotta a grófot.

Azóta, hogy váratlanul összefutottak, a lány önkéntelenül is körülnézett, mielött kilépett az utcára. Sandra gyors pillantást vetett Máriára, hogy lássa, észrevette-e pillanatnyi habozását.

A gróf a kút kávájának dölt a tér végében, ahonnan a szerkesztöséghez vezetö szük utcácska nyílt. Remekül festett sötét öltönyében. De a lány számára idegen volt, bár kétségtelenül rendkívül vonzó idegen.

Persze lehet, hogy másra vár, valakire, akinek semmi köze a folyóirathoz.

Mária felfigyelt rá, hogy Sandra lelassította a lépteit.

- Mi van? Elfelejtettél valamit?

- Igen...igen - kapott az ötleten a lány. - Az irodában hagytam azt a kis táskát, tudod, amiben a szépítöszereimet tartom.

- Szükséged van rá? Sandra elpirult.

- Igen - felelte büntudattal, mert a kérdéses holmi ott dudorodott a táskájában.

- Este el akarok menni, sietnem kell - szólalt meg kelletlenül Mária.

- Persze, hogyne! Menj nyugodtan elöre! Majd jövök én is, legfeljebb otthon találkozunk.

- Nem haragszol?

- Ugyan, dehogy - mosolygott a lányra Sandra. - Viszlát!

Mária bólintott, aztán sietösen elindult a kijárat felé. Sandra lopva a kút felé pillantott. A gróf még mindig ott állt. Sandra sarkon fordult, és visszarobogott az irodába.

Lifttel ment fel. A nagyterem szinte már teljesen besötétedett, csak Eduardo ajtaja alól szürödött ki némi fény.

Sandra az ajtóhoz sietett, aztán hirtelen megtorpant, mert felismerte az ajtó mögül kiszürödö éles hangot: Eleanor Fabrioli hangját. Tudott kettöjük viszonyáról, most mégis megdöbbent, hogy a lány ott van. Kezét a torkára szorította, megfordult, és a lifthez sietett.

Aztán rájött, hogy nagyon bután viselkedett. Úgy rohant vissza az irodába, mintha az élete lenne veszélyben. De minek? Mi történt? Miért nem mert odamenni a grófhoz? Feltéve persze, hogy egyáltalán rá vár.

Az elöcsarnok már kiürült. Sandra összeszorította a száját, és kilépett a házból. Idöközben teljesen besötétedett, az éles fények most bántották a szemét. Nem akart a kút felé nézni, inkább lehajtotta a fejét. De amikor odaért, mégis felpillantott, és látta, hogy néhány gyerek játszadozik ott, vidáman fröcskölik egymást. Csalódott volt, pedig tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy a gróf elment.

Néhányan elismeröen füttyentettek, amikor átsietett a bevásárló utcán. Végre a csatorna kikötöjéhez ért. Mária már eltünt. Sebaj, majd hazamegy egy vaporettóval.

Beállt a várakozók közé. Tudta, hogy otthon Mária már idegesen rohangál a lakásban. Ha találkozója volt valakivel, mindig roppant izgatott volt elötte. Teresa - a másik lány, akivel együtt lakott - általában késön jött haza, mert túlóra után a fönöke gyakran elhívta vacsorázni.

Sandrának is többen udvaroltak már, de egyiküket sem vette komolyan. Eddig még soha nem érezte magányosnak magát.

Végre befutott a vaporetto. Beszálltak, Sandra a sarokban talált egy helyet, és leült egy ápolatlan külsejü fiatalember és egy idösebb hölgy közé. A fiú szemtelenül bámulta, a hölgy pedig, bevásárlószatyraival körülbástyázva, valami iszonyatos büzt árasztott.

Sandra kétségbeesetten várta, hogy végre elinduljon a jármü. Ekkor megérezte, hogy valaki figyeli. A lépcsö felé nézett, és tágra meredt szemmel pillantotta meg Malatesta grófot. Látta, hogy a férfinak vidáman felcsillan a szeme. Aztán a csónak elindult.

Mit keres itt ez az ember? - tette fel magában a kérdést a lány. Biztos nem ilyen jármüvekkel szokott közlekedni!

Idáig követte volna? És miért? Aztán belátta, jobb, ha másra tereli a gondolatait. Tagadhatatlan, hogy felkavarta a dolog. Végtére is nö volt, a gróf pedig egy roppant vonzó férfi.

A következö megállóban sokan kiszálltak, a Sandra mellett ülö testes asszonyság is. Sandra, mivel senki sem foglalta el a mellette megürült helyet, távolabb húzódott a fiatalembertöl. A fiú azonban közelebb csúszott hozzá, és kezét természetes mozdulattal a lány csupasz térdére tette.

Sandra felháborodott. Sokszor kikezdték már vele Olaszországban, de ilyen messzire még senki sem merészkedett. Lelökte a fiú kezét, mire az gúnyosan elmosolyodott, majd Sandra háta mögött megfogta az ülés támláját.

A lány majd szétrobbant dühében. Mit merészel ez a taknyos kis kölyök?! Micsoda szemtelenség! Vajon mit szólna, ha felpofozná?!

Még át sem gondolta a helyzetet, amikor a következö pillanatban valaki megragadta, és talpra rántotta a fiút. Néhány pergö, kemény olasz szó hallatszott, amitöl úgy látszik, kissé megszeppent a fiatalember, mert szemmel láthatóan igyekezett szabadulni fogvatatójától.

Sandra megkönnyebbült, de zavarba is jött, ugyanis a következö pillanatban a gróf ült le a fiú helyére. Viselkedése alátámasztotta Sandra félelmét, hogy az elökelö külsö, a lovagias, udvarias viselkedés mögött egy fékezhetetlen vadember lakozik, egy tökéletesen ismeretlen lény.

- Nos, kisasszony - szólalt meg halkan -, így már képes elviselni a jelenlétemet?

Sandra a táskájával játszadozott, nem akart a grófra nézni. - Igen, persze - felelte vonakodva.

- Nagyon köszönöm - felelte a férfi, és hanyagul hátradölt. - Mondja csak, kisasszony, mi az, amit ennyire visszataszítónak talál bennem? - kérdezte a homlokát ráncolva.

Sandra kénytelen-kelletlen rápillantott.

- Szó sincs róla...én nem tartom magát visszataszítónak, gróf úr.

- Nem? Pedig a viselkedése ezt sugallja, igaz roppant tapintatosan csinálja.

- Nem...én - sóhajtott a lány, és mereven bámulta a táskáját. - Miért követ engem, gróf úr?

- Követném? Miböl gondolja? Elképzelhetetlennek tartja, hogy csupán valami személyes ügyemet intézem?

- Igen, ezt valóban nem tudhatom. De azt tudom, hogy még soha nem láttam vaporettóban... - de nem fejezte be a mondatot.

- Azt akarta mondani, hogy ha látott volna, emlékezett volna rám?

- Igen...nem! Vagyis valószínüleg - felelte a lány, és hátrasimított egy tincset a homlokából. - De maga követ engem! Ne is tagadja! - szólalt meg aztán kihívóan.

A férfi gúnyosan elmosolyodott.

- Nos, rendben. Bevallom, valóban a nyomában vagyok azóta, hogy kilépett az irodából.

- És miért?

- Nem szoktam hozzá, hogy ifjú hölgyek visszarohannak oda, ahonnan jöttek, ha észreveszik, hogy várok rájuk.

- Tehát ön engem várt?

A férfi összehúzta a szemét, hideg, unott pillantást vetett a lányra.

- Igen, sajnálatos módon.

- Sajnálatos módon?!

A gróf változatlanul közönyös pillantással nézte a lányt.

- Igen, kisasszony, sajnálatos módon. Engedje meg, hogy tájékoztassam: valóban nem állt szándékomban várni magára.

- Ebböl egy árva szót sem értek! - kiáltott fel meglepetten a lány. - Hiszen ott volt!

A férfi tünödve pillantott rá, Sandra pedig arra gondolt, hogy túlságosan rövid a szoknyája, söt a höség miatt a kelleténél jobban kigombolta a blúzát.

- Kíváncsivá tett. Az ártatlanság és a szabad gondolkozás ilyen keverékével nem mindennap találkozik az ember. Lehet, hogy éppen ezért akartam viszontlátni.

Sandra néhányszor mély levegöt vett, mert úgy érezte a szíve a torkában dobog.

- Nos, most látott - nyögte lei nagy nehezen. - Csalódott?

A férfi szeme elsötétült, Sandra pedig elfordult, mert rájött, hogy ez a megjegyzés felér egy kihívással.

- Mit vár, mit válaszoljak erre a kérdésre? - A férfi hangja rekedt volt. - Tulajdonképpen mindegy, azt hiszem nem ez a megfelelö hely, hogy ezt megvitassuk. Jöjjön! - szólt, majd felállt, megfogta a lány kezét, és húzta maga után.

Sandra nem ellenkezett, meg sem próbálta, tudta, reménytelen kísérlet lenne. Amikor a következö kikötönél megállt a csónak, könnyedén a partra ugrott. Körülnézett, és megállapította, hogy nem itt szokott kiszállni. Minél jobban távolodott a vaporetto, annál inkább tudatosult benne, hogy megtette élete elsö veszélyes lépését.

A gróf látta aggódó tekintetét, és megkérdezte:

- Valami baj van?

Sandra erösen szorította a táskáját.

- Nem tudom - vallotta be.

- Adja ide a kezét! - mosolyodott el a férfi. - Megígérem, nem vonszolom be, és nem támadom le az elsö sötét sarokban.

Sandra tudta, hogy a férfi remekül szórakozik rajta, de azért megfogta a kezét. A gróf érintésétöl megborzongott. Ijedten állapította meg magában, hogy többre vágyik. Kis utcácskákon, hidakon mentek át. A gróf jól ismerte a város minden szegletét, pontosan tudta, merre járnak. Sötét volt, és kellemesen hüvös. Sandra érezte, hogy a rátörö heves érzelmektöl gyorsabban ver a szíve, még a vér is sebesebben áramlott az ereiben.

Ha ma reggel azt mondja valaki, hogy este a gróffal sétálgat majd a városban, nemigen hitt volna neki, pedig most éppen ezt tette. És nagyon jó volt.

A férfi felhívta a figyelmét az érdekesebb épületekre, amelyeket még sosem látott azelött. A gróf csapongó gondolatai magukkal ragadták. Aztán váratlanul megálltak egy pincebárba vezetö lépcsö elött. Sandra felébredt álmodozásából, és elrántotta a kezét.

- Most meg mi történt?! - kérdezte a férfi türelmetlenül. Sandra nagyot nyelt.

- Hová megyünk?

A gróf megdörzsölte a nyakszirtjét.

- A mulató az egyik barátomé, és nagyon elökelö hely - magyarázta. - Nincsenek benne sem könnyüvérü lányok, sem kábítószeresek. Egyszerüen egy esti mulatóhely. Csak nem gondolja, ha más jellegü vágyaimat óhajtom kiélni, nöi kíséröt keresek hozzá?!

Sandra megijedt, de tudta, hogy a gróf pontosan ezt akarja. A férfi nem szólt többet, megfogta a kezét, és levezette a lépcsön.

A színes lámpák kellemes fénybe vonták a barátságos, de kissé füstös helyiséget. A fal mellett fényezett asztalok sorakoztak, melyeket zöld növényekkel befuttatott rácsok választottak el egymástól. A terem közepén apró, tükörfényes táncparkett csillogott. A zenét egy három föböl álló zenekar szolgáltatta.

A gróf elengedte Sandra kezét, és a hozzájuk lépö alacsony, kedves, göndörödö szakállú férfihoz fordult.

- Cesare! - kiáltott öszinte örömmel tulajdonos. - Cesare! E meraviglioso, comé sta?

A gróf is olaszul válaszolt, és olyan gyorsan beszélt, hogy Sandra alig értette. Az azonban látszott, hogy a két férfi jó barátságban van egymással, hiszen a tulajdonos a keresztnevén szólította meg a grófot. A lány néhány percig tökéletesen feleslegesnek érezte magát, arra gondolt, talán észre se vennék, ha most csendben elosonna. Aztán rájött, hogy tévedett. Megfordult, körülnézett, és a következö pillanatban a gróf már ismét megragadta a csuklóját.

- Guilio, szeretném neked bemutatni egy kedves barátnömet. Forrester kisasszony angol.

Guilio meghajolt, és most ö is angolul kezdett beszélni.

- Rendkívüli öröm számomra, kisasszony, hogy megismerhetem - mondta udvariasan, majd két kezébe fogta a lány kezét.

- Guilio a tulajdonos - magyarázta a gróf. - És a város köztiszteletnek örvendö polgára, igaz, Guilio?

Az alacsony férfi sugárzott a boldogságtól.

- Ha te mondod, Cesare! - felelte széles kézmozdulattal. - Most pedig keresünk egy asztalt, helyes?

- Helyes.

Sandra követte Guiliót az asztalhoz, és leült a pad szélére. Guilio személyesen szolgálta ki öket.

A gróf meg sem kérdezte, milyen italt szeretne a lány, feltételezte, hogy a Campari megfelel, és azt rendelt. Utána hosszan tanulmányozta az étlapot, meghallgatta ugyan az olasz véleményét egy-egy étellel kapcsolatban, de a fogásokat ö állította össze. Sandra némán figyelte a beszélgetést. Megint úgy érezte, hogy a gróf megfeledkezett róla.

Guilio visszavonult, hogy teljesítse a rendelést. A gróf ivott egy korty Camparit, jobb kezével az asztalra könyökölt, és a szeme sarkából a lány arcát fürkészte.

- Minden rendben? Vagy itt is nyugtalanítja valami? - kérdezte gyengéden.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nyugtalanít valami, uram.

A hangja kissé sértödötten csengett, gyorsan ivott egy kortyot, de közben azért észrevette, hogy férfi még mindig figyeli.

- Nem gondoltam, hogy étteremben fogok vacsorázni. Nem is vagyok illendöen felöltözve...

- Én roppant vonzónak találom így, ahogy van - felelte a férfi, és annyira összehúzta a szemét, hogy hosszú szempillái szinte teljesen eltakarták.

Sandra mély lélegzetet vett.

- Számomra még most is érthetetlen, hogy Cesare Alberto Venturo di Malatesta grófnak nincs jobb szórakozása, mint egy teljesen hétköznapi, fiatal újságíróval vacsorázni - szólalt meg bátran, de közben elpirult.

A férfi elmosolyodott.

- Nekem ön nem egy hétköznapi, fiatal újságíró - jegyezte meg a férfi. - És hozzá kell tennem, örülök, hogy ilyen pontosan emlékszik a nevemre.

- Hát igen! - felelte a lány, majd a kezébe fogta a poharat, és tünödve húzta végig az ujját a pohár szélén.

- Ez az egyetlen dolog izgatja, Miss Forrester? Sandra érezte, hogy megint összeszorul a torka.

- Mi más idegesíthetne még?

A férfi a lány száját figyelte, miközben beszélt:

- Hát, esetleg megbánta, hogy a múlt héten nem fogadta el a meghívásomat - mondta, aztán gyengéden hozzátette: - Lehet, hogy gondolt rám, persze csak tudat alatt?

A lány megkönnyebbült, amikor Guilio megjelent az asztalnál, hogy felszolgálja a hallevest. A gróf remekül válogatta össze a fogásokat. A leves olyan különlegesen finom volt, hogy az utolsó cseppig megette, pedig a gyomra görcsben állt. Olyan izgatott volt, hogy attól félt, egyetlen falatot sem bír majd lenyelni. Örült, hogy a férfit lekötötték a saját gondolatai, és végre nem bámulta öt olyan kitartóan.

A leves után zöldséggel és sonkával tüzdelt fácánt ettek. Sandra még soha nem kóstolt fácánt, és rendkívül ízletesnek találta a puha sültet. Végezetül Guilio egy tál gyümölcsöt szolgált fel. A lány csak néhány szem szölöt szemezgetett, azt is alig bírta lenyelni, annyira jóllakott. Az asztalra könyökölt, állat megtámasztotta a kezével, és a zenészeket figyelte.

- Úgy látom, van egy vetélytársam - csipkelödött a gróf, és a lány háta mögött, a pad támlájára tette kezét. Guilio kihozta a kávét, és a grófnak egy likört. Sandra nem kért. A férfi az ajkához emelte a krémszínü folyadékkal teli poharat, aztán folytatta: - Ha továbbra is így bámulja azt a fiatalembert a zenekarban, a végén még azt fogja hinni, hogy érdekli magát!

A lány büntudatosan lehajtotta a fejét, és üres poharára meredt. Bosszantotta, hogy a férfi mellett úgy érezte magát, mint egy buta kislány.

A gróf halkan felsóhajtott, és Sandra arra gondolt, talán unja már a társaságát. Sejtette, hogy nem tartozik azok közé a nök közé, akikkel a gróf általában találkozgat, és félénk viselkedése egy idö után valószínüleg unalmas. Lopva a férfira pillantott, aki éppen szivarra gyújtott. Az arckifejezése semmit sem árult el.

Sandra kisimított egy hajszálat az arcából. A gróf felfigyelt a hirtelen mozdulatra.

- Ha fel akarja frissíteni magát, ott, hátul lehet - mondta, és Sandra örült, hogy legalább néhány percre elszabadulhat innen. Érezte, hogy a férfi figyeli.

A mosdóban végre egyedül volt, megmosta a kezét, csillogó halványszínü rúzzsal kikente a száját. Szerette ezt az árnyalatot, mert jól kiemelte szája lágy vonásait. Aztán alaposan megnézte magát a tükörben. A szemében félelem bujkált, és szeretett volna eltünni egy hátsó kijáraton keresztül.

Persze hátsó ajtó nem volt, így kénytelen-kelletlen visszament. Á helyiség közepén hirtelen megtorpant. Az asztaluk mellett a grófnak csak hült helyét találta.

Érezte, hogy megáll a szívverése a döbbenettöl. Elöször elpirult, aztán elfehéredett, nem akarta elhinni, hogy a férfi így se szó, se beszéd elment.

Egy darabig tétován álldogált, aztán körülnézett. Vajon a többi vendég tényleg sajnálja, vagy csak ö érzi úgy? A bárpultnál két fiú kalandra elszántan figyelte. Rémes volt. Görcsösen a táskájába kapaszkodott, és a kijárathoz indult. Azt sem tudta, vajon a gróf kiegyenlítette-e a számlát, vagy neki kell rendeznie.

- Sandra! Az ég szerelmére, hová megy?!

A lány annyira megkönnyebbült az ismerös hangtól, hogy megroggyant a lába. Belekapaszkodott a férfiba.

- Én...azt hittem, elment - motyogta alig érthetöen.

- De Sandra! - hallatszott a sértödött hang. Nem szólt semmit, megfogta a lány kezét, és kivezette a teremböl, de nem kísérte fel a lépcsön, hanem megállt, a falhoz szorította Sandrát, és a falnak támaszkodott.

- Itt akart hagyni?! - vigyorgott.

Sandra megrázta a fejét. Megszólalni nem bírt, a férfi olyan közel volt hozzá, hogy attól félt, agyonnyomja. Levegöt is alig kapott már. Mindketten tisztában voltak a bennük dúló heves érzelmekkel, a perzselö vággyal. Sandra végre meg akarta ismerni a szenvedélyt, azt, amit csak sejtett, amire titkon annyira vágyott.

- Hova akart menni? - kérdezte a férfi, és közelebb lépett, hogy utat engedjen másoknak.

- Haza.

- Sandra - szólalt meg rekedt hangon a férfi -, csak nem gondolta komolyan, hogy egyszerüen fogom magam, és itt hagyom?! Hátul voltam a konyhában Guiliónál.

Sandra egyre nehezebben szedte a levegöt.

- Félreértés történt - mondta halkan.

- És ha elmentem volna - kérdezte a férfi fátyolos hangon -, akkor mi lett volna?

A lány nem tudott mit válaszolni. Félt, hogy olyan helyzetbe kerül, amire még nem készült fel. Tehetetlenül rázta a fejét.

A férfi a vállára tette a kezét, lehajolt hozzá, és forrón megcsókolta a nyakát majd a vállát. Sandra egész testében remegett, érezte, hogy teljesen elgyengül, de meg is ijedt. Eszébe jutott, hogy ez az ember akár az apja is lehetne.

Aztán elhessegette a gondolatot, mert kellemesebb volt átadni magát a férfi csókjainak, becézésének. Kezét a gróf mellének támasztotta, s mikor kinyílt egy gomb, becsúsztatta az ujját, és megérintette a férfi börét.

Az érintéstöl olyan erövel rohanták meg az érzések, hogy megijedt önmagától. Nagy nehezen kibontakozott az ölelésböl, és állig begombolta a blúzát.

- Kérem - szólalt meg égö arccal. - Kérem, szeretnék hazamenni!

A férfi hátralépett, felkísérte a lányt a lépcsön, egyetlen pillantásra sem méltatta. Kint a lámpa fényénél Sandra meglátta a férfi szemében és szája szögletében bujkáló feszültséget. Egymástól illö távolságot tartva mentek a csatornához. A vízen motorcsónak várakozott, benne Paolo, a gróf inasa és testöre.

Amikor hallótávolságra kerültek, a gróf ráparancsolt a férfira:

- Vidd el a kisasszonyt, ahová óhajtja! Én nem a csónakkal megyek haza. Paolo összeráncolta a homlokát.

- Nem a palotába jön, signore? - kérdezte. A gróf arca elkomorult.

- Mondtam már, vidd haza a kisasszonyt! - zárta le a témát. - Buona sera, signorina! - köszönt el a lánytól, és személyes biztonságával mit sem törödve eltünt egy sötét, keskeny utcában.

4. FEJEZET

A következö néhány napon Sandrának rengeteg ideje volt, hogy átgondolja az este eseményeit. Önmagában kereste a hibát, hiszen elment a férfival, még csak nem is kellett nagyon rábeszélni. Söt, néhány töredezett kép megmaradt benne, és nagyon szerette volna feleleveníteni, újból átélni a jelenetet.

Nem volt buta, tudta, hogy a gróf számára ö csupán egy a sok csinos lány közül, akik legfeljebb futó kalandot jelentenek számára.

Paolót nyilván meglepte, hogy így váltak el, hiszen meg is kérdezte, visszavigye-e a grófot a palotába. Érezte, hogy eredetileg a gróf öt is oda akarta vinni.

Ideje elfelejteni az egészet, gondolta Sandra, mindegy, mit akart a gróf aznap este. Ő nem volt hajlandó belemenni a kalandba. Ám most is, mint minden alkalommal, hevesen megdobbant a szíve, amikor kilépett az irodából. Lopva körülnézett, de a férfit nem látta.

Örült, hogy végre elérkezett a hétvége. Még Eduardóval kapcsolatos sötét gondolatait is elüzte. Jót tett a múltkor az a beszélgetés. Hozzájárult, hogy ne legyen olyan rossz véleménnyel a nagybátyjáról, így aztán egész kellemesen telt az út.

Elizabeth ragyogó mosollyal üdvözölte öket. A kertben volt, kedvenc virágainál.

- Nem fogjátok elhinni, mi történt! - kiáltott titokzatosan. - Bernardinóék meghívtak bennünket vacsorára!

Eduardo meglazította inggombját, levette a nyakkendöjét.

- Bernardinóék? Hogyhogy? Nem is ismerjük öket! Elizabeth bement a hallba.

- Én elég jól ismerem a grófnöt, gyakran bridzselünk együtt. Igaz, a férjét még nem láttam soha. Te találkoztál már vele?

- Bernardino gróffal? Nem, csak látásból ismerem, más társadalmi körökben mozgunk.

Sandra lehuppant a puha, kék börfotelbe, és az arcát legyezte. A ciprusfák ágait lengetö fuvallatból semmit sem lehetett érezni a meleg szobában. Most elsösorban a cikk foglalkoztatta, nem pedig a férfi, akiröl a cikket írja.

Elizabeth kedvesen az unokahúgához fordult.

- Milyen volt a hét? Kellemes? Kissé sápadnak, fáradtnak látszol. Eduardo agyonhajszol!

- Nem, nem, dehogy! Biztos csak a höségtöl van, az készít ki ennyire. Gyorsan lezuhanyozom vacsora elött.

- Hallottad, miröl beszéltünk az imént? - szólt utána a nagynénje.

- Nem. Miröl?

- Bernardinóék meghívtak bennünket holnap estére. Sandra a homlokát ráncolta.

- Azok kik?

Eduardo ragadta magához a szót.

- Bernardino grófék ott laknak, abban a nagy házban, amit mutattam neked útközben. Tudod, a tóparton, kissé távolabb.

Sandra az emlékeiben keresgélt.

- Ahol az a magánkikötö van, és a vízisíelöket láttuk?

- Pontosan. Nagyon jómódú, befolyásos család. Úgy tudom, két fiuk van és egy lányuk, aki tizenhat éves lehet. Szerintem jól ereznéd magad.

Sandra felhúzta a szemöldökét.

- Nem hangzik rosszul. Jól ismered öket? Elizabeth tagadólag rázta a fejét.

- Nem, csak a grófnöt. Biztos hallotta, hogy nálunk töltöd a hétvégét, és talán arra gondolt, ez a látogatás egy kis változatosságot jelentene neked. Szerintem remek este lesz!

Eduardo is hasonlóan vélekedett. Sandra azonban nem volt annyira elragadtatva az ötlettöl. Elizabeth állandóan felesleges, költséges összejöveteleket szervezett a kedvéért. Pedig a nyaraló, a tó, a környezet tökéletesen kielégítették, szeretett úszni a kellemesen hüvös vízben, napozás után pedig szívesen üldögélt a teraszon.

Másnap este azért mégis különös gonddal öltözködött, bár meglepö módon viszonylag rövid idö alatt elkészült. Nagynénje egész nap másról sem beszélt, csak az esti összejövetelröl. Sandrára is átragadt az asszony lelkesedése, és átnézte a ruhatárát.

A választás egy bokáig érö, padlizsánszínü selyemruhára esett, amit még az elsö fizetéséböl vett magának. A ruhának mély, V alakú nyakkivágása volt, és szorosan feszült a mellére. A hosszú ujjakat csipkével díszített mandzsetta zárta le, ellensúlyozva a merész kivágást. Az egyenes szabású szoknya kiemelte fiatalosan vékony testét. A haját ezúttal nem tüzte föl.

A hallban Eduardo már várta. Amikor megpillantotta a lányt, a szeme elkerekedett a csodálattól.

- Bene, bene! - kiáltott fel elismeröen. - Tényleg te lennél az a fiatal újságíró az irodából?!

Sandra elnevette magát. Eduardo elismerö szavainak köszönhetöen csinosnak és vonzónak érezte magát, és ez hallatlanul jó volt.

- Gondolod, hogy megfelelö a megjelenésem? - kérdezte, és még egyszer végigmérte magát.

Eduardo felhajtotta az italt, felállt, és alaposan szemügyre vette a lányt.

- Biztos vagyok benne, és ezt a nagynénéd is meg fogja erösíteni.

- Sokan lesznek?

- Bernardinóéknál? Úgy huszonötén talán, de pontosan nem tudom.

- Olyan sokan?! - csodálkozott el a lány. Nagybátyja elmosolyodott.

- Drága kislányom, nem kell megijedni! Bármekkora társaságban lehetsz, ha egyetlen embert ismersz, már nem vagy egyedül.

Elizabeth néni is elökerült. Ezüstlamé kosztümjében rendkívül jól festett.

- Sandra, elragadó vagy! - jegyezte meg, és megcsodálta a lány ruháját. -Nagyon izgatott vagyok. Te nem? Eduardo, indulhatunk?!

Eduardo lovagiasan összeütötte a bokáját, meghajolt.

- Mély tisztelettel állok szolgálatukra, hölgyeim! - mondta, és Sandra nagyon irigyelte, hogy ennyire kiegyensúlyozott, mintha semmi gondja nem lenne.

Kocsival tették meg a rövid utat a grófékhoz. Amikor megérkeztek, már állt néhány drága autó a ház elött.

Eduardo felfedezett egy üres helyet, leállította a kocsit, aztán együtt mentek a murvával felszórt úton a ház felé.

A háromemeletes épület sokkal nagyobb volt, mint az utcáról gondolta volna az ember. Az emeleteken erkélyek húzódtak, az ablakokat pedig az országra annyira jellemzö zsalugáterek takarták el az erös napfénytöl. A ház háta mögött volt a tó, a kikötö és a csónakház. Jobbra díszkert pompázott, balra pedig veteményes és egy nagy, gyümölcsfákkal teli kert terült el.

Egyenruhás lány nyitott ajtót, a ruhatárhoz vezette öket, közben a hölgyeknek megmondta, hol frissíthetik fel magukat. A mosdóban Elizabeth üdvözölte egyik játékostársát, és nyomban élénk beszélgetésbe bonyolódtak. Sandra körülnézett, és megállapította, hogy a hölgyek mind finom, drága ékszereket viselnek.

Kint Eduardo várt rájuk. Áthaladtak a tágas elöcsarnokon, majd a márványlépcsön feljutottak az emeletre. Vendéglátóik egy hatalmas terem ajtajában fogadták öket. Udvarias érdeklödéssel köszöntötték a vendégeket. Sandra ezt kissé merevnek, mesterkéltnek tartotta, nem is nagyon figyelt oda, inkább kíváncsian belesett a terembe. A többi vendég kis csoportokban beszélgetett, nevetgélt, és vagy fél tucat pincér kínálta öket pezsgövel.

Befelé menet idösebb házaspár jött feléjük, akiket Eduardo signore és signora Rossininek mutatott be. Még szinte körül sem néztek, máris megismerkedtek néhány vendéggel, és hamarosan ök is egy kis csoportban álldogáltak, beszélgettek.

Sandra a szájához emelte a pezsgöspoharat, de a keze félúton megállt a levegöben, mert érezte, hogy figyelik. Körbepillantott, és egyenesen Malatesta gróf szemébe nézett.

Szíve hevesebb ütemet vert. Nagy nehezen szájához emelte a poharat, és sikerült leeröszakolnia néhány korty pezsgöt.

A gróf mellett egy feltünöen csinos, vonzó külsejü, barna hajú hölgy állt, aki a birtokos jogos büszkeségével kapaszkodott a férfi karjába. A gróf fehér zakót, sötét nadrágot és szilvakék selyeminget viselt. Az egész teremben ö volt a legcsinosabb.

Sandra hallotta, hogy a fiatalember, akit Antonio Fucchi néven mutattak be, mond valamit, de alig értette, mert képtelen volt levenni a szemét a grófról.

Szinte megbénította a férfi jelenléte, hogy meg sem hallotta, mit mond Antonio Fucchi. Hogyhogy a gróf itt van? Vajon elmondja a jobbján álló, kétségtelenül gyönyörü lánynak is, hogy ismerik egymást?

- Miss Forrester, megkérdezhetem, minek köszönhetjük a megtiszteltetést, hogy itt idözik nálunk Olaszországban? - Antonio angol szavai ragadták ki töprengéséböl.

- Én...a Parita szerkesztöségében dolgozom - felelte kedvesen. - Nagybátyám, signore Tessile a lap velencei kiadója.

- Értem - felelte a fiú. Antonio egyébként rendkívül csinos fiatalember volt, és más körülmények között Sandra nyilván büszke lett volna, hogy a fiú érdeklödik iránta. Most azonban egyetlen egy dologra figyelt csupán, arra, hogy Cesare Alberto Venturo di Malatesta gróf átható tekintettel lesi minden mozdulatát.

- És szereti a munkáját? - érdeklödött kedves mosollyal a fiatalember.

- Az attól függ, milyen az ember viszonya a munkához - okította ki a fiút, majd ismét a grófra pillantott, hogy lássa, nézi-e még, de a férfi és a gyönyörü lány is eltünt a szeme elöl.

Sandra összeszorította a száját. Legalább ne erezné, hogy megcsalták! Ez iszonyú! Ráadásul teljesen érthetetlen, mitöl érez így, hiszen semmi oka rá! Tudomásul kell venni, hogy egy ilyen vonzó férfi körül nyüzsögnek a nök. Az agyával fel is fogta, de hiába, a nyomasztó érzéstöl nem tudott szabadulni.

A vendégek a tágas étkezöbe vonultak. A hosszú, keskeny, ünnepélyesen megterített asztalon csillogtak az ezüst evöeszközök és a metszett kristálypoharak. Az asztalt velencei csipketerítö borította, vörös rózsa és krémszínü magnólia díszítéssel.

Eduardo engedélyével Antonio az asztalhoz vezette Sandrát. Az asztal végén ültek, a vendéglátók az asztalfönél. Malatesta gróf a háziasszony jobb oldalán, a csinos barna lány pedig mellette foglalt helyet. A férfi lehajtotta a fejét, hogy jobban hallja, miröl beszél a társnöje. Sandra egyre reménytelenebbnek tartotta a helyzetét. Igyekezett csupán a közvetlen környezetére figyelni, de nem mindig sikerült.

A felszolgált ételek kitünöek voltak. Antonio bizalmasan elárulta, hogy Bernardinóék francia szakácsot tartanak. A jó ízléssel összeválogatott elöételek sorát tökehal követte salátával, majd rántott borjúszeletet kínáltak rizságyon, ez után következett a könnyü málnahab, amely szinte elolvadt az ember szájában. Lombardiai sajttál zárta a sort, majd erös feketekávét hoztak.

A vendégek vacsora után lassan elszállingóztak az asztaltól. Poharaikat magukkal vitték, és kötetlenül beszélgettek.

Antonio hátrahúzta Sandra széléét, a lány felállt, és még egy pillantást vetett a grófra, aki most társnöje élénk kézmozdulatokkal kísért történetét hallgatta. Annyira figyelt, hogy teljesen megfeledkezett a környezetéröl.

Késöbb a lány ismét ránézett, és a tekintetük találkozott. Sandra gyorsan elfordult, és magában nagyon hálás volt Antoniónak, hogy itt van mellette. Nagynénje lépett hozzájuk, és megkérte a lányt, kísérje el a mosdóba, hogy felfrissítse az arcát. Sandra boldogan követte. Örült, hogy legalább néhány percre megszabadul a kínos látványtól.

Lementek a lépcsön. Sandra hamarabb végzett, és mivel nagynénje ismét egy ismerössel találkozott, elnézést kért, és nélküle távozott.

Kilépett az ajtón, és beleütközött egy férfiba, aki útját állta. Nem látta, hogy ki az, de a tudatalattijában valami azt súgta, hogy csakis a gróf lehet.

- Maga az?! - szaladt ki a száján. A gróf megfogta a csuklóját.

- Ma este szebb, mint valaha, Sandra! - mondta a férfi izgalomtól rekedt hangon, és közben nem is figyelt a mellettük elhaladó hölgyek csodáló tekintetére.

Sandra elhatározta, hogy nem hagyja magát. Ne higgye a gróf, hogy azt csinálhat vele, amit akar!

- Hol hagyta a barátnöjét? - kérdezte mintegy mellékesen, és körülnézett.

- Janine-t? - A férfi megvonta a vállát. - Gondolom, fent van - vetette oda. - Nagyon örülök, hogy eljött, Sandra!

A lány megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, de ezzel csak azt érte el, hogy a férfi hosszú, vékony ujjai még szorosabban tartották.

- Kérem, engedje el a kezemet!

A gróf gyanakodva megrázta a fejét.

- Mit akar, Sandra?! Talán azt kívánja, hogy bocsánatot kérjek?!

- Nem tudom, miért kellene bocsánatot kérnie, uram. De mivel a nagynéném bármelyik pillanatban megjelenhet, örülnék, ha magamra hagyna!

- Sandra! - sóhajtott a férfi, és a lány érezte a hangjában bujkáló kérést. Tudom, hogy aznap este sértön viselkedtem. Nagyon sajnálom. De hát ezért még nem kell úgy tennünk, mintha idegenek lennénk! Sandra megigazította a haját.

- Uram, higgye el, nincs jelentösége. Én...azt hiszem, én is hibáztam akkor.

Az a legjobb, ha elfelejtjük.

- De képtelen vagyok másra gondolni - felelte a férfi mély, rekedt hangon. - És kérlek, ne szólíts állandóan uramnak! Tudod jól, hogy Cesare a nevem.

- Nem tudom - felelte zavartan a lány.

- Miért nem?! Annyira öreg lennék, vagy olyan keveset jelentek neked, hogy nem tudsz másként beszélni velem?

- Talán igen. Talán valóban olyan keveset jelent nekem - felelte a lány. Most már minden oldalról érdeklödve figyelték öket. - Uram...gondolom, a...a kíséröje már hiányolja, és lehet, hogy rám is várnak.

A gróf összeráncolta a szemöldökét.

- Nem egyedül jöttél?! - kérdezte pimaszul.

- Nem, tulajdonképpen nem. A rokonaimmal. Signore Fucchit itt ismertem meg. Nagyon kedves, állandóan törödik velem...

- Antonio Fucchi?

- Igen, uram - felelte a lány, és igyekezett közömbös hangon beszélni. A szorítás egyre erösebb lett, szinte már fájt, mégsem volt kellemetlen.

- Kissé unalmas fiatalember, nem? Nem is tünt fel, hogy ismered - állapította meg a gróf, majd a pillantása megakadt Sandra finom börén, a mély kivágáson. Ezzel a tekintettel játszva elért mindent, amit csak akart, a lány ellenállása ugyanis úgy tört meg, mint jég az olasz napsütésben: gyorsan és tökéletesen. Soha senki nem nézett még így rá, soha senki nem hozta még ennyire zavarba.

- Sandra, nem csodálkoztak a rokonaid, hogy Bernardinóék meghívták öket? - kíváncsiskodott a férfi.

- Nem értem, mire akar kilyukadni - csodálkozott a lány. A gróf megfogta a kezét, és megszorította.

- Úgy tudom, nem járnak össze, nem barátok. Csak a hölgyek ismerik egymást a bridzs révén.

Sandra szíve heveset dobbant.

- És?!

- Raffaelo Bernardino az unokabátyám - felelte halkan a férfi. - Érted már?!

- Csak nem azt akarja mondani, hogy...hogy maga kérte meg, hívjon meg bennünket?!

A gróf lehajtotta a fejét, a szája alig néhány centiméterre volt a lány ajkától.

- Újra látnom kellett téged - felelte csendesen. Sandra úgy érezte, nyomban megfullad.

- Kérem - motyogta halkan -, engedjen el!

A következö pillanatban a gróf elengedte a kezét. Az arca elsötétült, annyira felháborította a lány magatartása.

- Jön a nagynénéd! - vetette oda.

Sandra a nénje felé fordult, és mivel elkerülhetetlen volt, bemutatta a férfit. Elizabeth érdeklödve méregette, a gróf pedig udvariasan a keze fölé hajolt.

- Tehát ön az az ember, akiröl Sandra az elsö nagy cikkét írja - jegyezte meg. Rokonszenvesnek találta a grófot. - Mindig is úgy véltem, az írók rendkívül okos emberek, ugye, Sandra?

Mit volt mit tenni, Sandra rábólintott, bár pontosan tudta, hogy ez merö udvariasság, hiszen legjobb tudomása szerint a nagynénje azóta, hogy férjhez ment - és ennek már legalább húsz esztendeje -, nem vett könyvet a kezébe.

Látszott, hogy a gróf egyáltalán nem kedveli az efféle megjegyzéseket, lenézi, és felületesnek tartja Elizabeth nénit. Felkísérte a hölgyeket, ahol Eduardo és Antonio már várt rájuk. Eduardo örömmel üdvözölte a grófot, néhány percig beszélgettek a cikkröl, ami hamarosan megjelenik a folyóiratban. Antonio közben a két hölggyel társalgott.

Miközben beszélgettek, Sandra érezte, hogy a gróf a karja alá nyúl, és megfogja a kezét. Így álltak egy darabig. Sandra zavarában nem tudta, mit tegyen, és persze azt sem akarta, hogy valaki észrevegye a jelenetet. A terem zsúfolásig megtelt, és senki se figyelt föl meghitt összetartozásukra.

Csodálatos, bizsergö érzés töltötte el, és amikor a férfi futólag rápillantott, érezte, ö is tudja, ez kettöjük titka, amiröl senki más nem tud.

Épp a titkolódzás zavarta kissé, mert ismét eszébe jutott, hogy a gróf csupán futó kalandra vágyik.

Nem akart titokban találkozni vele, nem akart másodhegedüs lenni a férfi életében. Azt akarta, hogy a nyilvánosság elött is vállalja föl, hogy bátran mutatkozhasson vele bárhol!

Egy határozott mozdulattal elhúzta a kezét. Ebben a pillanatban, mintegy jeladásra várva, a zenekar játszani kezdett.

- Ismeri ezt a táncot, Antonio? Jöjjön, én annyira szeretek táncolni! - szólalt meg Sandra.

Antonio elvigyorodott.

- Megpróbálhatom - felelte vidáman, és elvegyültek a többiek között. Sandra nagyon szerette a modern zenét. Régebben sokat járt ifjúsági klubokba táncos mulatókba. A tánc teljesen feloldotta. Antonio igyekezett követni a lány könnyed mozdulatait, de persze megközelítöleg sem táncolt olyan jól.

Sandra a sok rámeredö szempár között felfedezte a gróf jeges tekintetét. Tudta, hogy haragszik rá, és nem is leplezi.

Úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy mit gondol, vagy mit érez a férfi, pedig nagyon is izgatta, és bántotta, hogy az egy idö múlva kiment a teremböl. Késöbb lassú számot játszottak, és Antonio javasolta, igyanak valamit.

- Nagyszerü - felelte a lány, és lehajtott egy pohár pezsgöt, aztán kért egy újabbat.

- Szava számomra parancs, kisasszony! - viccelödött a fiú, és odaintette a pincért, de az már eltünt a táncoló tömegben. Antonio idegesen csettintett a nyelvével, és elindult, hogy pezsgöt hozzon a lánynak.

Sandra alig várta, hogy visszajöjjön, nem akart egyedül lenni. Tulajdonképpen nem is csodálkozott, amikor a nyakán érezte a forró leheletet, és meghallotta a szigorú hangot.

- Vége a fellépésnek?

- Ugye, nem tévedek, uram, ha megkockáztatom a kijelentést, hogy ön egyáltalán nem érzi jól magát? - kérdezte kihívóan, és változatlanul a táncoló párokat figyelte. Szándékosan nem nézett a férfira.

- Az ördögbe! - átkozódott halkan a gróf. - Hát tényleg nem veszed észre, mit csinálsz, mit teszel velem?! - Könnyedén Sandra csípöjére tette a kezét, és magához húzta. A zakója nyitva volt, és a lány érezte a teste melegét. A férfi lehajtotta a fejét, hogy szájával megérinthesse Sandra nyakát.

- Ilyet soha többé ne tegyél velem! - suttogta a férfi. - Ha mégis megteszed, én nem állok jót magamért!

Ez a mondat visszahozta a lányt a valóságba. Kiszabadította magát a gróf öleléséböl.

- Nekem nem parancsolhat, uram! - sziszegte halkan, aztán megfordult, és ránézett. - Nem gondolja, hogy túl sokat enged meg magának?! És egyáltalán, mit gondol, mit szól majd a barátnöje, ha itt meglát bennünket?!

- Ha beképzelt lennék, most arra gondolnék, hogy féltékeny vagy - szögezte le a férfi. - De nem erröl van szó. Izgatott vagy és sértödött, és sajnos bizonyos mértékig ezért én vagyok a felelös.

Sandra ellenkezni akart, de nem bírt, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy itt áll, és egy férfi szerelmi vallomásait hallgatja, miközben az illetöre egy másik asszony vár. Egy nö, aki vele jött, vele van, és nyilván hozzá tartozik.

Átvillant az agyán, hogy gyülölnie kellene ezt az embert, ezt a csinos, kegyetlenül jóképü férfit. Azért valóban haragudott, mert hatalma volt felette, meg nyilván minden nö felett, és utálta a szemtelenségéért. De gyülölni nem tudta, inkább önmagára haragudott, mert nem képes ellenállni neki.

- Legyen szíves, hagyjon végre magamra! Foglalkozzék inkább Janine-nal, vagy hogy hívják a hölgyet! Nem vágyom rá, hogy egy legyek a szeretöi közül!

Még ki sem mondta a szavakat, máris megbánta. Buta, gyermekded kijelentés volt, ráadásul teljesen indokolatlan. Hiszen a gróf sosem kérte, hogy legyen a szeretöje. Ezek a szavak a saját gondolatait tükrözték, amitöl szégyenében rettenetesen elpirult.

A férfit viszont sikerült megbántania. Olyan hideg, elutasító tekintettel nézett rá, hogy Sandra a legszívesebben nyomban a föld alá süllyedt volna.

A gróf egy szót sem szólt, egyetlen árva szót sem. Szigorúan ránézett, aztán hirtelen megfordult és elment...

5. FEJEZET

Sandrának fogalma sem volt, hogy élte túl az este, illetve a hétvége hátralévö részét. Annak viszont nagyon örült, hogy röviddel a kellemetlen eset után a rokonai is szedelözködni kezdtek. Antonio kikísérte öket a kocsihoz. Szeretett volna egy légyottot megbeszélni a lánnyal, de sehogy sem találta a megfelelö szavakat.

A Tessile házaspár szerint remekül sikerült az este, és nem is törödtek a hátul csendben ücsörgö lánnyal. Arra gondoltak, biztosan elfáradt. Amint hazaértek, Sandra a szobájába sietett, és bebújt az ágyba.

A vasárnap csendesen telt. Sandra napozott, úszott, tette szorgalmasan mindazt, amit elvártak töle, aztán hétfö reggel végre megkönnyebbült, hogy visszamehet a városba. Teljesen beletemetkezett a munkába, hogy amennyire lehet, elfelejtse a történteket.

Két hét volt mindössze a cikk megjelenéséig, de már kedden délután elkészült az elsö változattal, és át is adta Eduárdónak.

A nagybácsinak nagyon tetszett az anyag, és két aprócska változtatástól eltekintve úgy hagyta, ahogy Sandra megírta. A felelös szerkesztövel és Tonival közösen válogatták ki a legjobb képeket. Megbeszélték a címet és alcímeket, aztán Sandra ismét munkához látott. Késö estig dolgozott.

Szerdán, amikor már a harmadik éjszakát töltötte álmatlanul, elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább, valamit tennie kell.

Elöször azt hitte, a sok munka meríti ki ennyire, ezért nem bír aludni, de hiába próbálta erröl meggyözni magát, tudta, hogy valami egészen más az álmatlansága oka. Teltek-múltak a napok, de hiába dolgozott megfeszített erövel, állapota nem javult.

Szörnyen viselkedett a gróffal, ezt már rég beismerte. Tudta, hogy megbocsáthatatlan, amit csinált, mégis érezte, hogy tennie kell valamit. Még akkor is, ha ez azzal a veszéllyel jár, hogy életében elöször meg kell alázkodnia. Beszélnie kell a gróffal!

Szerda délben bérelt egy motorcsónakot, és a vezetönek bemondta a Malatesta-palota címét. A férfi szemtelenül bámulta. Sandra szük, citromsárga nadrágot, hozzá rövid blúzt viselt, ami szabadon hagyta a derekát. A férfi sejtette, hogy a lány nem hivatalos céllal látogat a palotába. Nem szólt semmit, csak jóindulatúan mosolygott. Sandra hatalmas napszemüveg mögé rejtette fáradt szemét.

A palotánál megkérte a férfit, várja meg. Az belegyezöen bólintott, kényelmesen elhelyezkedett, sapkáját a szemére húzta, és pihent.

Sandra átvágott a kerten, és meghúzta a csengözsinórt. Hang most sem szürödött ki bentröl, és mivel nem volt biztos benne, hogy meghallották, bekopogtatott.

Végre Paolo ajtót nyitott. Nagyot ásított, és szórakozottan figyelte, vajon ki zavarja déli szunyókálásában.

- Si, signorina? - szólalt meg csodálkozva, amikor végre felismerte a váratlan látogatót.

Sandra nagyot nyelt.

- A gróf úr...itthon van? Paolo a homlokát ráncolta.

- Várja a kisasszonyt? Sandra nem válaszolt azonnal.

- Nem...nem vár.

Paolo tanácstalanul nézett rá.

- Talán kérnie kellene egy idöpontot, amikor fogadni tudja. Sandra türelmetlen kézmozdulatot tett.

- Itthon van a gróf úr vagy sem?

- Si, signorina. A gróf úr itthon van, és dolgozik. A lány az ajkába harapott.

- Értem - felelte, és szigorú szemmel nézte az inast. - Kérdezze meg, kérem, hogy tud-e fogadni.

Paolo felhúzta a vállát. A feje kugligolyóra emlékeztetett.

- Ahogy óhajtja, signorina. Kérem, várjon egy pillanatot - mondta, aztán eltünt, az ajtót azonban résnyire nyitva hagyta. Sandra türelmetlenül várt, ám néhány perc múlva arra gondolt, talán Paolo megfeledkezett róla. De aztán az emeleten kinyílt egy ajtó, és az inas visszajött. Sajnálkozva nézett a lányra.

Sandra érezte, hogy nyomban elájul, mert Paolo pontosan azt mondta, amitöl egész idö alatt rettegett:

- Sajnálom, signorina, di Malatesta gróf úr megkért, mondjam meg önnek, hogy rendkívül elfoglalt. Amennyiben látogatása a cikkel áll kapcsolatban, kéri, hogy írásban rendezzék az ügyet.

Sandra teljesen elbizonytalanodott, tanácstalanul nézte az inas merev, rezzenéstelen arcát. Hát persze, mit is várhatott volna? Mégsem akarta ilyen könnyen feladni a dolgot.

- Nem a könyv miatt jöttem. Magántermészetü dologról van szó. Megmondaná ezt neki?

- Sajnálom, signorina, de a gróf úr nagyon elfoglalt. Nem zavarhatom annyiszor.

- De ez fontos! - kiáltott fel a lány. - Kérem, mondja meg neki!

Paolo vonakodva bár, de elindult felfelé. Sandra megvárta, amíg a férfi eltünik, aztán belépett a haliba. Már a lépcsö közepén járt, amikor Paolo ismét megjelent, és megpillantotta a lépcsön felfelé haladó lányt.

- Signorina! - kiáltott rá szigorúan. - Mit csinál?!

Sandra összeszorította az ajkát, lélekben már felkészült a harcra.

- Beszélnem kell a gróffal! - jelentette ki ellentmondást nem türö hangon.

- Az lehetetlen, signorina. Nem óhajtja fogadni! - felelte az inas, majd közelebb lépett, kezét a lány vállára tette, hogy akár eröszakkal is visszatartsa.

- Azonnal engedjen el! - kiáltott rá Sandra, és megpróbált valahogy elosonni mellette, de a férfi vasmarokkal tartotta. Végül Paolo elunta a huzavonát, egyszerüen felkapta a lányt, hogy levigye.

- Engedjen el! Engedjen el! Maga szörnyeteg! - kiáltozott Sandra, és a dühtöl könnyek szöktek a szemébe. - Azonnal tegyen le!

Éles, tiszta hangja áthatolt a vastag falakon. Fent kinyílt egy ajtó, és a gróf jelent meg.

- Paolo! Mi történik ott? - csattant fel.

Sandra végre kiszabadította magát Paolo szorításából, és felnézett a grófra. Egész testében remegett, haja akár egy dús sörény omlott a vállára.

- Mit jelentsen ez, Miss Forrester? - kérdezte élesen.

Sandra rendbe hozta a blúzát. Örült volna, ha valamivel hosszabb, és eltakarja a derekát.

- Én...beszélnem kell önnel, uram - mondta kissé bizonytalan hangon. - Paolo azt állítja, hogy nem tud fogadni.

- Paolo azt tette, amire utasítottam - szögezte le a férfi, majd az inashoz fordult.

- Nos, Paolo, mit óhajt Miss Forrester itt a lépcsön?

Paolo elbizonytalanodott, és talán életében elöször ingerültebb hangon szólt vissza:

- Megkértem a kisasszonyt, várakozzék kint. Amikor öntöl visszajöttem, hogy átadjam a választ, már itt volt a lépcsön.

- Így történt? - fordult a gróf Sandrához.

- Igen...De kérem...- Sandra ajka már remegett -, kérem, uram, beszélnem kell önnel.

A gróf hosszasan nézte a lányt, aztán megszólalt.

- Rendben, Paolo, engedd fel! Jöjjön, Miss Forrester! De hadd mondjam meg, mindössze öt percem van a számára.

Sandra mély levegöt vett, aztán felment a lépcsön, követte a férfit abba a terembe, ahol Tonival jártak.

- Nos, kisasszony? - szólalt meg a gróf, és közben arany öngyújtójával rágyújtott egy Manila szivarra. - Mit óhajt mondani?

Sandra úgy szorította a táskáját, mintha eröt meríthetne a mozdulatból.

- Nehezen találom a megfelelö szavakat - kezdett bele bizonytalanul.

- Ugyan, Miss Forrester! Én azt hittem, hogy maga a szavak mestere! - mondta a gróf, és az ablakhoz lépett.

Sandra felsóhajtott.

- Én...Maga nagyon megnehezíti dolgomat.

- Mit nehezítek meg, signorina? - kérdezte a férfi, és hanyagul a párkánynak dölt.

Sandra zavartan hátrasimította a haját.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

- Hogy mit csináljon?! - A férfi hitetlenkedve meredt rá.

- Igen. Azért, hogy bocsánatot kérjek - ismételte a lány, és lehajtotta a fejét. - A hétvégén lehetetlenül viselkedtem. Úgy érzem, ezért elnézést kell kérnem.

- Ugyan! - legyintett a férfi. - Azon már rég túl vagyunk. Az lenne a legjobb, ha maga is elfelejtené az egészet. További kellemes délutánt kívánok, Miss Forrester.

- De...Istenem! Hát nem hisz nekem?! - kiáltott fel a lány, és könyörgö szemmel nézett a férfira. De az meg sem mozdult, rezzenéstelen arccal állt. A tekintete szigorú és barátságtalan volt. Hideg méltósága, elutasító viselkedése szinte megbénította a lányt.

- Nem tudom, mit higgyek - szólalt meg egy kis idö múlva. - Talán azt, hogy sajnálja, amit mondott? Hát, ha óhajtja, ám legyen!

- Sajnos nem úgy látom, hogy hinne nekem!

- Igazán?! Mondja, mit képzel, Miss Forrester, ön szerint, hogyan kellene viselkednem?! Maga mindért további nélkül besétál ide, teljesen lehetetlen idöpontban, beletenyerel a magánéletembe, és ezek után azt várja, hogy tegyek úgy, mintha ettöl a bocsánatkéréstöl függene az életem, ez lenne az utolsó szalmaszál? Kérem, higgye el, nekem nem olyan fontos ez az egész ügy!

Erre Sandra nem számított. Kegyetlen befejezés volt. Már a beszélgetés elött sem érezte magát valami fényesen, de most gyakorlatilag megsemmisült a férfi szavaitól.

Nem tudta, mit tegyen, lelkileg teljesen összetört, és mintha fizikailag is megbénult volna. Fogalma sem volt, hogyan tudná áttörni azt a korlátot, amit a férfi emelt közéjük. Úgy érezte, egérfogóba került, ahonnan nincs menekvés, csak a hosszú szenvedés, mielött végleg megszünik létezni.

Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, ezt meg is tette, mégsem ment vele semmire! Ilyenkor az egyetlen megoldás, ha gyorsan eltünik az ember. Sandra tudta, hogy ezt kell tennie, de nem volt ereje hozzá.

- Nos, signorina? - kérdezte türelmetlenül a férfi. - Netán van még valami? Sandra most már tényleg nem tudott mit mondani. Mit nem adott volna azért ha tapasztaltabb, ha tudja, hogyan kell bánni a férfiakkal! Persze akkor valószínüleg sosem találkozott volna a gróffal.

- Paolo mondta, hogy nagyon elfoglalt, éppen dolgozik - szólalt meg végre, hogy mondjon valamit. - Új könyvet ír?

A grófot szemmel láthatólag zavarta a kérdés, ingerülten nyomta el a szivart.

- Kisasszony, sem idöm, sem kedvem ahhoz, hogy tovább folytassam a társalgást. Hálás lennék, ha elmenne!

Sandra lehajtotta a fejét.

- Nagyon kemény ember maga, gróf úr. Az együttérzést, a szánalmat, látom nem ismeri.

- Szánalmat?! - csattant fel a férfi. - Ön talán ismeri, signorina?! Ugyan ki vagy mi kényszerítette arra, hogy idejöjjön, és megmagyarázza, bocsánatot kérjen azért, amiért olyan lehetetlenül viselkedett Bernardinóéknál?! Úgy tudom, önszántából jött. Vagy netán azért, mert attól félt, hogy letiltom a cikket?

A lány teljesen összetört.

- Istenem, tényleg azt hiszi, azért jöttem, mert féltem az állásomat?!

- Egyáltalában nem érdekel, miért jött ide - legyintett a férfi. - De most nagyon kérem, hagyjon magamra!

Sandra az ajtóhoz ment. A szíve összeszorult. Hallotta, hogy a gróf ajtót nyit, de annyira elmerült a saját gondolataiban, hogy nem is érzékelte, mi történik körülötte. Azt sem tudta, hol van, úgy ment, mint egy alvajáró, csak akkor kapott észbe, amikor a kilincsröl Cesare visszarántotta a kezét. A lány ránézett, és a világon bármit odaadott volna azért, hogy végre megtörjön a jég, ne nézze a gróf ilyen fenyegetö közönnyel. De a helyzet teljesen kilátástalan volt.

A gróf tekintete szándékosan hosszan idözött a lány meztelen derekán. Sandra azon tünödött, vajon mi járhat most a fejében. Az is eszébe jutott, vajon tudja-e, hogy mennyire vonzó. Legszívesebben a gróf karjába omlott volna.

- Ne nézzen így rám! - szólalt meg egy kis idö múlva di Malatesta rekedt hangon, mert a lány szeme elhomályosult a heves érzésektöl.

- Nem értem, miröl beszél - szólalt meg halkan Sandra.

A férfi elfordult, kezét a zsebébe süllyesztette, aztán fagyos hangon válaszolt:

- Dolgoznom kell...Sandra, az ég szerelmére...Sandra leengedte a táskáját.

- Cesare - szólalt meg lágy hangon. - Cesare, nem küldhetsz el így...

A férfi átölelte, és olyan erövel szorította magához, mintha ezzel saját önuralma korlátait akarná áthágni. Sandra keze a férfi mellére simult, érezte, milyen izmos. Cesare szája lány ajkára tapadt, és megszünt körülöttük létezni a világ.

Soha ennyi szenvedéllyel nem csókolták még, és Sandra érezte, hogy egész lényét elönti a szenvedély. Kigombolta a férfi ingét, és megérintette csupasz mellét. Cesare egyre szorosabban ölelte. Abban a pillanatban, amikor úgy érezte, hogy csak a teljes odaadás csillapíthatja le, a férfi eltolta magától.

A szenvedélytöl Cesare szeme sötétebben csillogott, az arca fiatalabb, vonásai lágyabbak lettek. Higgadt viselkedése végre a lányt is észhez térítette, visszahozta a valóságba.

- Sandra - szólalt meg a gróf, -  tudod te egyáltalán, mit teszel? A lány elpirult.

- Mit? - kérdezte kihívóan.

A gróf újabb szivarra gyújtott. Sandra látta, hogy remeg a keze.

- Nem lehetsz ennyire tapasztalatlan - fújta ki a füstöt. A lány nyakát, karját simogatta. - Kívánlak, Sandra, azt akarom, hogy az enyém légy! És tudom, hogy te is kívánsz engem!

Sandra nagy levegöt vett, a szenvedélye már lelohadt. És feltette magának a kérdést, hogyan volt bátorsága hozzá, hogy a férfi karjába vesse magát?! Most mit gondolhat róla?! Valóban azt képzeli a gróf, hogy sokkal tapasztaltabb?

A férfi látta az arcán az aggodalmat. Kedvesen, megnyugtatóan nézett rá.

- Ne félj, Sandra! Semmi baj, úgy viselkedtél, ahogy kellett. Nem akarok mást töled, úgyhogy ne zárkózz be megint a csigaházadba.

Aztán közelebb lépett, felemelte a lány állat.

- Szeretnélek megismerni, és nem csak a tested titkait, téged, az egész lényedet, azt, amilyen vagy. Olyan szép napok várnak ránk! Kérlek, ne aggódj! Hidd el, csodálatos lesz!

Sandra végre kissé megnyugodott. Égett a böre, ahol a férfi megérintette, alig kapott levegöt. Gyorsan az órájára pillantott. Teljesen megfeledkezett az idöröl, és most szörnyülködve állapította meg, milyen késöre jár.

- Istenem! - kiáltott fel. - Mindjárt három óra, és kettökor az irodában kellett volna lennem!

A gróf elengedte a kezét, a bárpulthoz lépett, és töltött magának egy pohár bort, aztán pohárral a kezében szórakozottan ismét a lányhoz fordult.

- Drágám, ne aggódj! - mondta halkan, majd megemelte a poharát, és ivott egy kortyot. - Visszakísérlek, és megmagyarázom a nagybátyádnak, miért késtél el.

- Megmagyarázod?! Mit akarsz neki mondani? - nyugtalankodott a lány. A férfi lassan begombolta az ingét.

- Majd azt mondom, a cikk miatt jöttél, hogy megkérdezz még egyet s mást. Gondolom, ez elfogadható érv, nem?

A lány megnedvesítette kiszáradt ajkát.

- Megtennéd? Én...félek, hogy nem hiszi el mindenki...

- Valószínüleg nem - felelte szárazon a férfi. - És ez téged zavar? Van esetleg az irodában egy fiatalember, akinek a véleménye fontos a számodra?

Sandra összehúzta a szemöldökét, és határozottan megrázta a fejét.

- Hogy mondhatsz ilyet?! Azok után, hogy...

A gróf begyürte az ingét a nadrágjába, hátrasimította a haját.

- Ne nézz már ilyen szerencsétlenül a világba! - szólalt meg gúnyosan. - Csak ugrattalak! Gyere, induljunk, különben még meggondolom magam!

Sandrának nem tetszett, hogy a férfi állandóan úgy viselkedik vele, mint egy tapasztalatlan kiskorúval. Abban biztos volt, hogy gróf kívánja, és könnyedén játszhat az érzelmeivel, anélkül hogy a férfi észrevenné, vagy akarná ezt a játékot. Az persze már más kérdés, hogyan lehet úrrá egy ilyen helyzeten.

A gróf kiment, hogy beszéljen az inassal. Sandra érezte, hogy rettenetes hibát követ el, ha megengedi, hogy a férfi visszakísérje az irodába. De most már nem gondolhatta meg magát.

Lementek a lagúnához, ám a bérelt csónak már nem volt ott. Paolo küldte el, és ö várt rájuk a gróf minden elképzelhetö kényelmi berendezéssel ellátott motorcsónakjában. Sandra elgondolkodva üldögélt.

A gróf rövid, sötétzöld börkabátot vett. Látszott rajta, hogy gazdag ember, tele önbizalommal, elégedett önmagával és a világgal. Semmi sem emlékeztetett már arra a férfira, aki néhány perccel ezelött érzelmektöl remegve a karjában tartotta Sandrát. Nehezen tudta elképzelni, hogy egyazon emberben lakozik az a nemrég tapasztalt érzéki vadság, és ez a tökéletes könnyedség.

De a lányt, nem téveszthette meg a férfi viselkedése, tudta, hogy a könnyed felszín alatt mi rejlik. Ezt érezte akkor is, amikor a férfi megérintette a nyakát. Kérdön pillantott fel rá.

- Ne gyötörd magad! - javasolta a férfi. - Nem érdemes elemezni a helyzetet - tette hozzá, és megérintette a lány arcát. Sandra látta, hogy a szemében ismét felcsillan a vágy. - Együtt vacsorázunk?

Sandra elfordította a fejét, táskája zárjával babrált.

- Nem lehet. Nem érek rá. Találkozom valakivel.

- Kivel? Csak nem azzal a kedves Antonióval? - kérdezte kissé dühösen a gróf.

- Nem, nem Antonióval - rázta meg a fejét a lány.

- Akkor kivel?

Sandra lázasan kereste a megfelelö kifogást.

- Moziba megyek az egyik munkatársnömmel.

A férfi, kérdön nézett rá, mintha azt akarta volna megállapítani, igazat mond-e. Aztán megvonta a vállát.

- Rendben. Akkor majd máskor!

Sandra nem tudta, mit válaszoljon. Legszívesebben két kézzel kapott volna az alkalmon, de tudta, ez megváltoztatna mindent. És bármi történjék is, utána már soha nem lesz olyan az élete, mint addig volt. Ez a gondolat megijesztette, de attól még jobban félt, hogy elszalasztja a lehetöséget.

Beértek az üzleti negyedbe, Paolo kikötötte a csónakot. A téren emberek nyüzsögtek, a háttérböl kiemelkedett a Parita épülete.

- Az a meghívás az imént...- szólalt meg Sandra tétován.

- Igen? - A gróf nem nézett rá.

- Szóval...érvényes még? - kérdezte, és érezte, hogy elpirul.

- Természetesen - felelte kedvesen a férfi. - Miért, mit gondoltál? - kezével lágyan megsimogatta Sandra haját.

- Hát...nem is tudom - mondta bizonytalanul.

- Sandra, ne terheld feleslegesen a kapcsolatunkat! Elégedj meg annyival, hogy mindkettönknek tetszik, jól érezzük magunkat. Rendben?

- Megígérem.

A férfi elengedte.

- Gyere, beszéljünk a bácsikáddal.

Sandra annyira zavarban volt, hogy nem is tiltakozott a férfi jelenléte ellen. Tudta, hogy minden szempár rámered, amikor beléptek a kiadó épületébe.

Fent a nagyteremben, ahol dolgozott, mindenki öket figyelte, amint áthaladtak a szobán Eduardo Tessile irodája felé. A gróf bekopogott, aztán a választ meg sem várva benyitott. A parányi elöszobában a titkárnö úgy meglepödött ekkora arcátlanságon, hogy szólni sem bírt.

- Avanti! - kiáltott ki Eduardo, mire a gróf kinyitotta az ajtót, Sandrát maga elé engedve, és beléptek a nagybácsi szobájába.

Sandra látta, hogy a bácsikája semmilyen érvet nem hajlandó elfogadni, amivel a gróf megmagyarázhatná a késés okát. Ellenkezöleg, miután alaposan szemügyre vette a lányt, már nem is érdekelte semmi. A gróf könyvének irodalmi értékéröl beszélt, és javasolta, írjon még egyet. Mellékes volt, hogy unokahúga elkésett.

Sandra szeretett volna eltünni. Már sajnálta, hogy elfogadta a vacsorameghívást. Idöre lett volna szüksége, hogy átgondolja a dolgokat, mert azt pontosan tudta, hogy Toni és Eleanor Fabrioli nem hagyják megjegyzés nélkül ezt a mai esetet. Tanácstalanul állt az ajtóban, reménykedett, hogy nagybátyja végre észreveszi és elküldi.

De Eduardo csak a grófra figyelt. Pár perc múlva a gróf angolul szólalt meg, bár eddig olaszul beszélgetett Eduardóval:

- Mennem kell! - mondta, amitöl Sandra még feleslegesebbnek érezte magát. - Signorina, signore! Viszontlátásra!

- Arrivederci, signore! - Eduardo felállt, és az ajtóhoz kísérte a váratlan látogatót.

- A könyvért, amit megígért, majd jelentkezik Paolo. Nyolckor megfelelne? - kérdezte, amikor elhaladt a lány mellett.

A lány értetlenül bámult rá, azt se tudta, miröl beszél.

- Igen...igen, persze, uram! - hebegte.

Sandra csak most jött rá, mit tett, illetve mit tett vele a férfi. Pedig tömören és érthetöen elmondta neki, hogy nem hajlandó titkos szerelmi kapcsolatot kezdeni.

És most, lám, mégis ez történik! A nagybátyja füle hallatára beszéli meg a légyottot, ami felér egy összeesküvéssel! Úgy érezte magát, mint egy cselédlány, akit az ura magához szólít egy kis szórakozásra.

6. FEJEZET

Sandra összeszedte minden bátorságát, és kiment a nagybátyja szobájából. Eleanor Fabrioli az íróasztal sarkán trónolt, a kéziratot olvasta, amin Sandra délelött dolgozott.

- Nocsak, már vissza is jött? - vetette oda maró gúnnyal. - Ráadásul a jóképü grófot is magával hozta. Most végre tudom, miért, akarta mindenáron megírni a cikket!

Sandra eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és leült az íróasztalához. Eduardo most ért vissza, mert egészen a liftig kísérte vendégét. Megállt Sandra mellett, és megszólalt:

- Mondd csak, hogy jutott eszedbe ez a marhaság?! Egy árva szót sem szólsz, fogod magad, elmész, mert beszélni akarsz a gróffal valami jelentéktelen apróságról?! Ilyesmit nem csinál az ember!

Sandra elpirult.

- Sajnálom! - mondta mereven.

- Úgy látszik, a gróf elvarázsolta a kisasszonyt - jegyezte meg Eleanor, és ezüst színüre lakkozott körmét nézegette. - Ezt még a vak is láthatja!

- Nem igaz!

Sandra felugrott, és elkínzott tekintettel nézte a nöt. Eleanor gonoszul felnevetett.

- Ne légy hozzá túl szigorú, Eduardo! - kérlelte gúnyosan. - Fiatal még, könnyü elcsábítani! Malatesta gróf pedig már megszokta, hogy a fiatal lányok egyenesen istenítik. Sandra olyan elkeseredetten néz, hogy arra kell következtetnem, a gróf ejtette!

Sandra forrt a dühtöl. Eduardo szigorúan pillantott rá.

- Igaz ez, Sandra?

- Természetesen nem! Eleanor féltékeny, mert nem vele írattad meg a cikket, ez minden!

- Féltékeny?! Még hogy én?! Magára?! - Eleanor szinte tüzet okádott. - Hogy merészel így beszélni velem, maga gyenge kis kezdö?!

Sandra ökölbe szorította a kezét, de aztán ismét leült.

- Bácsikám, kérlek, ne haragudj, hogy elkéstem! Most pedig hagyj magamra, mert dolgoznom kell!

- Eduardo, beszélj vele! Most azonnal! - csattant fel dühösen Eleanor, mert érezte, hogy a vitában ö vesztett. Szerette volna annyira felbosszantani a lányt, hogy valami olyat mondjon vagy tegyen, ami egyértelmüen az azonnali felmondást vonja maga után.

Sandra azonban okosan viselkedett, higgadt maradt, pedig legszívesebben tombolt volna dühében.

- Mit mondhatnék? - vonta meg a vállát Eduardo. - Annyi minden elhangzott, mégsem mondtunk semmit - felelte a férfi, és visszament az irodájába.

Eleanor megvárta, hogy becsukódjék mögötte az ajtó, csak azután szólalt meg:

- Látom, roppant okosnak tartja magát, signorina. Sandra felsóhajtott.

- Nem, egyáltalán nem. Eleanor, nem gondolja, hogy nevetséges volt ez a jelenet? Felejtsük el, jó?

- Miért? Talán kellemetlen magának? Netán az állását félti?

- Ezt hogy érti?

- Miért járt ma a palotában? Az igazat akarom hallani!

Sandra megvonta a vállát, és közben a papírokat rendezgette az íróasztalán.

- Ez csak rám tartozik!

- Igazán? Ugye, kizárólag munkaügyben járt ott? De ha így van, nekem miért nem szólt?

- Mert nem akartam! - felelte dühösen a lány. Eleanor hosszú, olasz cigarettára gyújtott.

- Szegény Sandra! - mondta maró gúnnyal. - Milyen fiatal és milyen ártatlan! A szegény bolond persze találóbb kifejezés lenne. Csak nem hiszi, hogy épp maga kell a grófnak? Jobb, ha kiveri a fejéböl! Nem olyan ember az, aki ilyen kislányok után vágyakozik!

- Eleanor, kérem, hagyjon végre békén! - szólt Sandra, aztán az ajkába harapott.

Eleanor mélyen leszívta a füstöt, oda se figyelt a lányra.

- Cesare Alberto Venturo di Malatesta gróf állandó pénzhiányban szenved. Igaz, úgy él, akár egy herceg, de nincs jövedelme, amiböl ezt a fényüzést megengedhetné magának. És mit gondol, hogyan lehet egy ilyen súlyos gondot megoldani?

Sandra nem szólt semmit, igyekezett arra összpontosítani, hogy rendet rakjon az íróasztalán, de nem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen Eleanor olyasmiröl beszélt, ami pillanatnyilag a lehetö legjobban érdekelte.

Eleanornak nem kerülte el a figyelmét, hogy Sandra milyen izgatottan lesi a szavait.

- Rendben. Mondok én magának valamit!

- Semmi szükség rá! Nem érdekel! - nézett rá dühösen a lány. Eleanor gonoszul mosolygott, tudta, hogy ez nem igaz.

- Dehogynem érdekli! Természetes is, hogy többet akar tudni. Az ön vonzó gróf barátja egy gazdag özvegyet, talán egy nagy vagyon várományosát veszi feleségül, olyasvalakit, mint Janine Rumién, például...

- Janine! - szaladt ki a lány száján.

- Si. Janine Rumién. Talán ismeri?

- Nem - sietett Sandra a válasszal.

- De azért hallott már róla. Nem említette a gróf, hogy Janine a szeretöje? Sandra nem akart többet hallani. Elsápadt, a szeme szikrát szórt.

- Legyen szíves, hagyjon végre dolgozni! - követelte. - Vagy talán menjek panaszra a bácsikámhoz? És tartsa meg magának az ízléstelen történeteit, vagy mondja el másnak, hátha valakit érdekel!

Eleanor lecsusszant Sandra íróasztaláról, dühösen ránézett, de még most sem állta meg, hogy végszó nélkül távozzon:

- A világ tele van olyan emberekkel, mint maga. A gróf tucatszám fogyasztja az ilyeneket.

Magától értetödö, hogy most is Eleanoré volt az utolsó szó, az a szó, amitöl Sandra is rettegett.

Teljesen magába roskadva ült a székén. Ez így nem mehet tovább! Be kell fejezni ezt az ügyet, mégpedig minél elöbb!

Mária és Teresa nem értették, mi baja Sandrának. Ingerülten járkált a lakásban, akár egy böszült fenevad. Idönként az órájára pillantott, többször megismételte utasításait.

- De hát miért nem adod oda neki te a könyvet? - kérdezte türelmetlenül Mária. - Hiszen csak az inasa, nem?

Sandra bólintott.

- Paolo? Igen. De kérlek, ne kérdezz többet! Tedd, amit mondtam!

Mária megvonta a vállát, elgondolkozva nézegette a könyvet, amit Sandra a kezébe nyomott.

- Nem értem, mi szüksége a grófnak éppen erre a példányra. Hiszen amúgy is az ö könyve.

Sandra felsóhajtott.

- Már mondtam. Én vettem kölcsön a könyvet, ez az ö példánya. Mária gyanakodva nézett rá.

- Tudod, Sandra, az az érzésem, valamit eltitkolsz.

A lány elkínzottan nézett rá, szeretett volna keserüen felnevetni. Vajon Mária tudja, milyen közel jár az igazsághoz?

- Ugyan, dehogy! - felelte remegö hangon. - Túlságosan ismert személyiség ö ahhoz, hogy magamfajta lányok iránt érdeklödjék.

Teresa a körmét lakkozta, eltartotta magától a kezét, és vizsgáló szemmel nézte a müvét.

- Elég sok butaságot hordtok itt össze! - jegyezte meg lassan. - Ami pedig a grófot és az irántad való állítólagos érdektelenségét illeti, nos, én mást hallottam.

Mária sötét szeme elkerekedett a csodálkozástól.

- Mit?

Teresa higgadt, fölényes tekintettel nézett a lányokra.

- Tényleg hallani akarjátok?

- Jaj, Teresa, kérlek! - szólalt meg most Sandra. - Mit hallottál?!

- Azt, hogy a gróf visszakísért délután az irodába, és hogy te meglehetösen sok idöt töltöttél nála elötte a palotában.

Mária gyanakodva nézte barátnöjét.

- Ez igaz?! Találkoztál a gróffal?

Sandra tehetetlenül széttárta a karját, Teresa pedig kuncogott.

- Hát persze hogy találkozott! - mondta mély meggyözödéssel. - Eleanor Fabrioli közismert arról, hogy csak igaz tényeket közöl.

- Eleanor?! - kiáltott fel izgatottan Sandra, és mindkét kezét zsebre vágta. - Tudhattam volna, hogy elsö dolga lesz szétkürtölni a hírt!

- Szerintem ez természetes. Az ilyesmi mindenkit érdekel! - jegyezte meg higgadtan Teresa. - Igazán nem várhatod el, hogy az ilyen dolgok titokban maradjanak!

- Milyen dolgok? - kérdezte Sandra, és összeszorította az ajkát. - Persze egyformák vagytok ti mind! Csak a pletyka érdekel benneteket. Mária nagyot sóhajtott, zavartan nézett Teresára.

- Ne bántsd már, Teresa! - kérlelte kedvesen. - Szóval ezért kell nekem átadnom a könyvet Paolónak?

- Igen.

- Talán jön a gróf is?

- Egek, dehogy! Bizonyos ügyeket Paolo is el tud intézni! - vetette oda Sandra meglepöen gúnyosan.

- Ez úgy hangzik, mintha csalódott lennél - jegyezte meg együtt érzöen Mária. - Sokszor jót tesz, ha az ember kiöntheti a szívét. Akarsz beszélgetni?

Sandra megrázta a fejét:

- Nem tudok! Talán majd máskor. Csengettek. Sandra elsápadt.

- Biztosan Paolo az. Kérlek, Mária, nyiss ajtót, add oda a könyvet, és mondd, hogy elmentem valahová, vagy akármit!

Mária felhúzta a szemöldökét, Teresa pedig gúnyosan megjegyezte:

- Jobb lenne, ha eltünnél a hálószobában. Nem tudom, Mária hogyan hitesse el valakivel, hogy nem vagy itthon, ha a háta mögött állsz.

Sandra belegyezöen bólintott, behúzta maga mögött az ajtót, de nem csukta be. Hangokat hallott, aztán kikukucskált a résen és látta, hogy Mária átnyújtja a könyvet. Fáradtan a falnak dölt, hegyezte a fülét, hogy meghalljon valamit a beszélgetésböl.

- Sajnálom - szólalt meg Mária olaszul -, de Sandra nincs itthon. Mielött elment, megkért, hogy adjam át önnek a könyvet.

- Ja igen, a könyv! - felelte gúnyosan a férfi. - Nagyon köszönöm, kisasszony! - mondta, és elment.

- Hát ezzel meglennénk - jegyezte meg Mária. - Mellesleg ez a Paolo rendkívül jóképü férfi. Akár bele is tudnék szeretni!

Sandra közben elöbújt a hálószobából, és most megrázta a fejét.

- Mária - mondta alig hallhatóan -, ez nem Paolo volt, hanem a gróf.

Két nappal késöbb, mikor Sandra az ebédszünetböl visszatért, az íróasztalán egy nyitott folyóiratot fedezett fel. Az újság föleg társasági pletykákkal foglalkozott. Egész oldalas képet látott arról a férfiról, akire egyfolytában gondolt, amióta megismerte, mellette az a nö, akivel Bernardinóéknál látta. A lány belekarolt a grófba.

A kép alatt nagybetüs aláírás hirdette: "Conte Cesare di Malatesta e signorina Janine Rumién a La Scala." A cikkböl kiderült, hogy a Rumien-birodalom csinos örököse mindenütt a gróf kíséretében mutatkozik. Mindenki a várható eljegyzésröl beszélt.

Késöbb arról számolt be a cikk, hogy a gróf könyve nemcsak Olaszországban aratott átütö sikert, de Angliában, söt az Egyesült Államokban is kedvezö visszhangra talált.

Sandra eröt vett magán, és az egész cikket elolvasta. Amikor végzett, úgy érezte, felfordul a gyomra az undortól. Miért is nem hitte el Eleanor gonosz megjegyzéseit?! Dühösen összecsavarta az újságot, és behajította a papírkosárba.

A következö hét elején az egyik szerkesztö magához hívatta. Sandra abbahagyta a munkát, és csodálkozva sietett a férfihoz.

- Telefonon keresik, kisasszony! - mutatott a készülékre. A szerkesztöségben csak a szerkesztöknek volt ugyanis telefonjuk.

- Engem, itt? - lepödött meg a lány.

A férfi elmosolyodott. Negyvenes évei derekán járt, alacsony volt, és meglehetösen kövér. Arcát szakáll és szemüveg keretezte. Kedvesen mosolygott.

- Talán a telefonáló nem akarja, hogy Eleanor is hallja, amit beszélnek - jegyezte meg mintegy mellékesen.

- Halló? - szólt a lány a kagylóba.

- Te vagy az, Sandra? - Ezt a mély, kellemes hangot a lány ezer közül is felismerte volna. Érezte, hogy elgyöngül, gyorsan kiegyenesedett, felvértezte magát az esetleges támadásra.

- Malatesta gróf? - suttogta és remélte, hogy nem hallja senki.

- Mi van veled? Hol a hangod? - kérdezte vidáman a férfi.

- Semmi gond - felelte a lány, és óvatosan körülkémlelt, de szerencsére senki sem figyelt rá.

- Mit...mit akarsz?

- Látni szeretnélek. Ma!

- De hisz ez lehetetlen, uram.

Sandra számára teljesen érthetetlen, türelmetlen szavak hallatszottak, majd a gróf megkérdezte: - Miért?

- Azt hiszem, amikor Mária átadta a könyvet, elég nyilvánvaló választ adtam.

- Ez igaz. Valóban egyértelmü volt. Úgy látszik, az én módszereim, hogy kicsikarjak töled egy találkozót, nem felelnek meg az illemröl alkotott kispolgári elképzeléseidnek. De mondd csak, mit csinálhattam volna a nagybátyád elött?

- Ez ma már teljesen mindegy, uram!

- Hát éppen ez az! Amikor aznap délután itt jártál a palotában, azt hittem, végre értjük egymást. Most pedig azt mondod, nem fontos! Nem, Sandra, ezt nem hiszem el!

A lány kezében már remegett a kagyló.

- Le kell tennem. Dolgoznom kell!

- Gondolod, hogy nekem semmi dolgom?!

- Uram, kereng!

- Délben lent várlak az iroda elött! - jelentette ki ellentmondást nem türö hangon, és mielött a lány tiltakozhatott volna, letette a kagylót.

Az iroda megszokott zaja visszahozta a valóságba. A szerkesztö, aki a telefonhoz hívta, már nem volt a helyén, Sandrának így legalább nem kellett magyarázkodnia.

Visszament a helyére. Lazacszínü szoknyájában és a világos blúzában üdének, megközelíthetetlennek hatott. Az irodába megfelelt ez az öltözet, de nem igazán illett egy találkához. Leült, és arcát tanácstalanul a kezébe temette.

Mi lenne, ha le se menne délben? Megkérheti valamelyik lányt, hogy hozzon neki egy szendvicset. De ez fölösleges felhajtás, már így is elég bután viselkedett. És a grófot ismerve tudta, hogy a férfi nem fogja sokáig elfogadni az üres kifogásokat.

Toni Braithwaite állt meg az asztala mellett.

- Szia, Sandra! - vigyorgott rá. - Min tünödsz? Csak nem megint Eleanorral kaptatok hajba?

Sandra elmosolyodott.

- Nem - felelte -, rosszabb a helyzet. Gondolkozom.

- Látszik rajtad az erölködés - ugratta a fiú. - Mivel úgy látom, mostanában a munkában nem kerülünk össze, mit szólnál, ha együtt ebédelnénk?

- Ma délben?

- Például.

Sandra nem válaszolt azonnal.

- Örömmel, Toni.

- Rendben - felelte a fiú, és átment Eduardo irodájába.

Sandra képtelen volt a munkájára figyelni. Félt, hogy milyen következményei lesznek e döntésnek, ugyanakkor bosszantotta, hogy a gróf meg se kérdezte, ráér-e. Végtére is miért ne fogadhatná el Toni meghívását? De akárhogy nyugtatgatta is magát, csak nem tudott szabadulni a büntudattól.

Toni fél egyre jött érte. Sandra nagyon izgatott volt, szerencsére azonban a fiatalember nem vette észre, és kedvesen átölelte a vállát.

Odakint forró napsütés fogadta öket. Sandra gyorsan feltette a
napszemüvegét, aztán óvatosan körülkémlelt. Toni, aki még mindig nem figyelt fel rá, milyen izgatott a lány, egy fényképezögépröl tartott elöadást.

Átmentek az elökerten, és Sandra már majdnem fellélegzett, amikor megpillantotta a grófot.

Most is a kút közelében állt. Sötét nadrágot, rövid fehér zakót és skarlátvörös inget viselt. Rendkívül vonzó volt, mint mindig.

Sandra érezte, hogy a szíve hevesen megdobban. Istenem, gondolta, miért nem fogom fel végre, hogy én is csak arra kellek neki, hogy szórakozzon?! Ennek ellenére izgatta, mit tesz majd a férfi.

Természetesen a gróf most sem úgy viselkedett, ahogy azt Sandra várta volna. Persze, ha figyelembe veszi a férfi származását, neveltetését, akkor nem is tünödött volna ezen, hiszen úgysem tudta volna kitalálni, mire készül.

- Jó napot, Mr. Braithwaite - üdvözölte a gróf Tonit. A fiatalember elbizonytalanodva nézett a lányra.

- Jó napot, uram - viszonozta udvariasan a köszöntést. - Gyönyörü idönk van ma.

- Igen, nálunk általában gyönyörü az idö - viszonozta a gróf, és a lányra nézett. - A kisasszonyra vártam - jelentette ki.

Sandra igyekezett közömbösen viselkedni.

- Valóban? És miért?

- Talán már elfelejtette, de megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk - mondta, amin Toni annyira elcsodálkozott, hogy önkéntelenül is levette a karját Sandra válláról.

A lány elpirult. Rettenetes zavarba jött.

- Sajnálom, uram - szólalt meg végül -, de én, még mielött ön felhívott volna, megbeszéltem Tonival, hogy együtt ebédelünk.

A grófot nem zavarta a megjegyzés.

- Mr. Braithwaite bizonyára megérti, hogy e miatt a találkozó miatt az utolsó pillanatban le kellett mondanom egy rendkívül fontos megbeszélést.

Sandra kérlelve nézett a fiatalemberre, de az tanácstalanul vonta meg a vállát.

- Tulajdonképpen holnap is ebédelhetünk együtt - egyezett bele.

- Nem! - kiáltott fel Sandra. - Toni, ne menj el! Én...végtelenül sajnálom, uram, de kérem, bocsásson meg!

A gróf összehúzta a szemöldökét, és mérgesen nézett a lányra.

- Kisasszony, maga velem jön!

Toni a hajába túrt. Igencsak kényelmetlen helyzetbe került.

- De Sandra, Malatesta gróf nagyon elfoglalt ember. Igazán fontos dologról lehet szó, ha miattad lemondta a megbeszélését.

Sandra keze ökölbe szorult, képtelen volt megértetni a fiúval, miért nem akar a gróffal menni. Toni pedig nem is akarta megérteni, önkéntelen tisztelet ébredt benne a gróf iránt.

- Késöbb találkozunk, kicsim! - mondta, és a lányra kacsintott.

Sandra pedig ott állt tehetetlenül, nézte, hogy a fiú elköszön, aztán elmegy.

A gróf megfogta a karját, és átvágtak a téren. Egy cseppet sem törödött azzal, hogy a lány ellenkezik, és morcosán néz rá.

A gróf Velence egyik legdrágább étterme elött állt meg. Gyönyörü, márványburkolatú étterem volt. Tartozott hozzá egy terasz is, amit szintén színes márvánnyal borítottak. Miközben fölfelé haladtak, a gróf köszöngetett az ismerösöknek. Az étteremben maga a föpincér üdvözölte öket.

A teraszon foglaltak helyet. A gróf mindkettöjüknek Martinit rendelt, bár a lányt most sem kérdezte meg, mit inna. Miután a pincér elment, elgondolkozva nézett maga elé.

Sandra érezte, hogy pillanatokon belül elveszíti az önuralmát. Már az is sok volt, hogy mindenki öket figyelte, de az az elutasító közöny, ahogy a férfi viselkedett, teljesen kihozta a sodrából.

Miért cipelt ide?! És miért olyan dühös? Azért, mert ellenkezni próbáltam? - töprengett. Legalább mondana valamit, mindegy mit, csak szólaljon már meg!

De a gróf egyre csak hallgatott, az italt kortyolgatta, és unott ábrázattal bámészkodott.

Végre felszolgálták az ételt, de Sandra szinte egy falatot sem bírt lenyelni. Az idegei pattanásig feszültek, soha életében nem érezte magát ilyen kellemetlenül.

A kávéhoz likört szolgáltak fel, de a lány nem kért. Végre a gróf felállt, és a föpincér a kijárathoz kísérte öket.

Kiléptek az utcára. Sandra egy pillanatra megállt, hogy megnézze az óráját. Ideje volt visszamenni az irodába. Amúgy is elviselhetetlen, fárasztó höség uralkodott. Remélte, hogy a férfi mond valamit, mert neki nem volt bátorsága megszólalni, azt meg végképp nem merte megemlíteni, hogy sietnie kell.

- Gondolom, most igyekszel a munkahelyedre - szólalt meg végre Cesare.

- Igen...igen, persze - dadogta Sandra, és nagyon haragudott magára, hogy ennyire sem képes uralkodni magán. - Köszönöm a meghívást, nagyon finom volt az ebéd...

- Cesare! Cesare! Comé sta?

Sandra megfordult a váratlan hangra, és egy harminc év körüli asszonyt pillantott meg, aki egyenesen feléjük tartott.

A gróf arca kifürkészhetetlen maradt, Sandra nem tudta eldönteni, örül-e a találkozásnak, vagy inkább bosszantja. De mint mindig, most is roppant udvariasan, kedvesen üdvözölte a hölgyet.

- Marisa, engedd meg, hogy bemutassam neked Miss Forrestert. Miss Forrester, signora Annigoni, egy kedves ismerösöm - mondta, és a hölgyek kezet fogtak. Az ismeretlen nö csodálkozva méregette a fiatal lányt.

De a kíváncsiskodás nem sokáig tartott, a hölgy elfordult, és a gróffal folytatta a beszélgetést olaszul. Sandrát ezzel gyakorlatilag kizárták a társalgásból, aki szeretett volna elmenekülni innen, amilyen gyorsan csak lehet.

- Marisa, bocsáss meg, de Miss Forresternek vissza kell mennie az irodába! Marisa szája keskeny csíkba húzódott.

- De Cesare, igazán nem hinném, hogy ilyen korai órán is védelemre szorulna a hölgy. Olyan rég...

A gróf elnézöen mosolygott, és Sandra látta az arcán az érdektelenséget, amit már ö is annyiszor tapasztalt. Mindegy, hogy Marisa mit mond vagy tesz, a gróf döntött, és ez a döntés megmásíthatatlan.

- Majd felhívlak! - vetette oda, aztán megfogta Sandra karját. - Addio, Marisa!

Elindultak, de Sandra érezte, hogy a lábai nem engedelmeskednek. Egész testében remegett, mert a hátában érezte Marisa pillantását. Felnézett a férfira, mire az fagyos hangon megszólalt:

- Most már igazán nem vetheted a szememre, hogy csak titokban akarok találkozni veled, és csupán alkalmi szerelmi kalandot keresek. Hiszen a velencei társasági élet pletykára legkiéhezettebb hiénáinak vetettem oda magunkat! Ugye, ezt akartad?

Sandra remegö hangon szólalt meg:

- Ezért vittél a Scarletti étterembe?

- Igen, ezért!

Sandra nagyot nyelt. A férfi öszintesége letaglózta, de nem akarta elárulni érzelmeit.

- Nem emlékszem, hogy valaha is kértelek volna erre!

A gróf arca ismét megkeményedett.

- Ezt én is tudom - vágta oda, majd dühöngve hozzátette: - Mégsem tagadhatod, hogy igazam van!

- Nagy dolog! Igazad van, de nekem is! Te már attól is magadon kívül vagy, ha...ha... - de nem fejezte be a mondatot, mert a férfi megállt, és magához rántotta.

- Nem érted, hogy nekem tökéletesen mindegy, ki lát meg bennünket?! - kiáltott ingerülten a gróf. - Vagy azt hiszed, nekem olyan sokat számít, hogy pletykáinak rólam? Nem és nem! Nem rólam van szó, téged akartalak ettöl megkímélni! Hát még mindig nem érted, te akaratos kölyök?!

- Csak nem gondolod, hogy ezt el is hiszem?! - csattant fel a lány. A férfi összehúzta a szemöldökét, az ajka megvetöen legörbült:

- Signorina, én ilyen helyzetekben nem szoktam hazudni! Sandra elbizonytalanodva fordult el.

- Mennem kell - mondta dermedten. - Már megint elkéstem. A gróf hátrébb lépett.

- Nem szeretnélek feltartani! - vetette oda.

Sandra nem tudta, mit tegyen, segélykérö mozdulattal kérdezte:

- De hát mit akarsz tölem?

A férfi megvakarta a füle tövét.

- Ennél sokkal fontosabb kérdés is van: te mit gondolsz, mit akarok én töled?

Sandra megrázta a fejét.

- Nem tudom. Tényleg nem tudom!

- Akkor miért vonsz le lehetetlen következtetéseket?! - kérdezte, majd kihúzta magát. - Együtt vacsorázunk?

Sandra érezte, hogy nyirkos lesz a tenyere, és gyorsan beletörölte a szoknyájába.

- Hol? - kérdezte óvatosan.

- Danielinél?

- Egek! Nem!

- Rendben, akkor, javasolj te valamit!

A Danieli a város egyik legdrágább étterme volt, és Sandra félt, hogy ismét rengeteg ismerössel találkoznak.

- Van egy étterem, nem messze attól, ahol most voltunk, csak sokkal kisebb és... - A Giovanni? - Igen. Egyszer jártam ott, Teresa egyik barátjával. - Ki az a Teresa? - Az egyik lány, akivel együtt lakom.

- Vagy úgy. Rendben, akkor érted megyek - zárta le a beszélgetést a férfi, és Sandra bólintott. A gróf hosszan, vizsgálódva nézte.

Sandra már éppen indulni készült, de a gróf megfogta a karját, és visszahúzta. A hangja most lágyan csengett:

- Megkérhetlek, hogy ma este ne bújj el a hálószobába? Nem szeretnék ráijeszteni a barátnöidre, és eröszakkal behatolni a lakásba, hogy kiráncigáljalak!

Sandra attól félt, a vacsora lesz a tüzpróba, de nem így történt. Indulás elött legalább egy tucat ruhát felpróbált, végül a padlizsánszínü selyemruha mellett döntött, amit már Bernardinóéknál is viselt. Mária figyelmeztette az esetleges veszélyekre, mert úgy vélte, ha a barátnöje elfogadja a meghívást, annak következményei lehetnek, és bármi megtörténhet.   "

Sandra felkészült a legrosszabbra, és amikor megszólalt a csengö, azt hitte, a végítéletre harangoznak.

Pedig nem így volt, csak a gróf érkezett meg, hogy vacsorázni vigye. Az este remekül sikerült. Talán a férfi valóban be akarta bizonyítani, hogy Sandrának nincs mitöl tartania?

A vacsora rendkívül ízletes volt, a kiszolgálás elözékeny, a bor pedig, amit Giovanni ajánlott, egyszerüen utolérhetetlen.

Vacsora közben és utána a gróf nagyon érdekes, de teljesen személytelen dolgokról beszélt. Elsösorban Velencéröl, arról a városról, amit annyira szeretett, és Sandra elragadtatva hallgatta. Megismerte a város másfél évezredes történetét, a keletkezését. Itália, s különösképpen Velence történelmében a gróf kiváló szakembernek bizonyult.

Mesélt azokról az idökröl, amikor a város nagy kereskedelmi központ volt, és uralta a Földközi-tenger valamennyi keletre irányuló tengeri útját. Olyan képszerüén, olyan jól fogalmazott, hogy Sandra szinte maga elött látta a kikötöt, a sok idegen hajót, megrakodva a kelet kincseivel, füszerekkel, selyemmel, nemes drágakövekkel és más hívságokkal.

Késöbb a gróf visszakísérte a lányt a lakásához. Ismeretlen utcákon, hidakon mentek át.

A kapuban Sandra tanácstalanul állt, nem tudta, mitévö legyen. Végül úgy döntött, nem hívja föl, mert Mária és Teresa valószínüleg otthon vannak, és nem akart semmi kellemetlenséget. Inkább kedves mosollyal megköszönte az estét, és kíváncsian várta, kér-e újabb találkát a férfi.

- Jó éjt! - szólt a gróf egy udvarias kézcsók kíséretében. Úgy látszik, sietös volt a dolga, mert elköszönt, és nyomban távozott.

Sandra valami megmagyarázhatatlan ürességet érzett, amikor belépett a házba. A lakásban a két lány nyomban lerohanta a kérdéseivel. Sandra udvariasan kitért a válaszok elöl.

Az ágyban megint rátört a félelem. Uramfia, nyögött fel, ha nem betegedett volna meg akkor Eleanor Fabrioli! Akkor soha nem találkozott volna a gróffal, és az élet haladt volna a maga medrében, ahogy kell...

A következö napok a várakozás jegyében teltek. Rossz volt, de mit tehetett egyebet. Tudomásul vette. Teljesen kizökkent a megszokott kerékvágásból, a külvilág elött azonban igyekezett leplezni zaklatottságát. Néhány napig sikerült is, de aztán eröt vett rajta a csalódottság.

Mint mindig, hétvégére most is a Betulla-tóhoz utazott nagybátyjával, akinek feltünt a lány sápadtsága, szomorú tekintete.

- Mi a baj, kedves? - kérdezte aggódva. - Honvágyad van talán? Vagy megint Eleanorral gyült meg a bajod?

- Nem, nem! Minden rendben! - vonta meg keskeny vállát Sandra. - Talán kicsit fáradt vagyok, sokat dolgozom. Eduardo felhúzta sötét szemöldökét.

- Pedig azt hittem, ez a cikk örömet szerez neked - szólalt meg, amikor végre túljutottak a forgalmi dugón. - Vagy tévedtem?

Sandra elözö nap látta a kefelevonatot és a fényképeket.

- Dehogy! - sietett a válasszal, és örült, hogy végre nem személyes jellegü a beszélgetés. - Toni remek felvételeket készített.

- Ami azt illeti, a szÖveg se rossz - felelte a fÉrfi. - SŐt szerintem kiFEJEZETten jÓ! Remek munkÁt vÉgeztÉl! Azt hiszem, Eleanor sem tudta volna jobban megÍrni a cikket. ElragadtatÁs cseng ki minden sorÁbÓl. Nem is tudtam, hogy Velence tÖrtÉnete ennyire Érdekel! FeltÉtlen Össze kell ismertesselek Gulchari professzorral, a muzeolÓgussal.

Sandra elpirult.

- Köszönöm - motyogta.

Eduardo a lányra nézett, látta, hogy zavarban van, ezért megkérdezte:

- Ez az igen jóképü gróf...talán neki is köze van ehhez? Sandra tágra nyílt, csodálkozó szemmel meredt rá.

- Mármint a szöveghez?

- Nem - szólt közbe homlokát ráncolva a nagybátyja. - Tudod te, mire gondolok.

Sandra lehajtotta a fejét.

- Hát igen, valóban kissé magával ragadott a lelkesedése - vallotta be.

- Ez minden? Nézd, kislányom, én nem szeretnék ebbe beleavatkozni. Semmi jogom hozzá. De egyre inkább az az érzésem, hogy itt már rég nem az interjúról van szó! Nem hiszem, hogy téged csupán a gróf írói képességei érdekelnének. - Eduardo tehetetlenül felsóhajtott. - Hadd adjak legalább egy tanácsot! Kérlek, ne feledd el, hogy Malatesta gróf nem olyan, mint a te angol barátaid, ö egész életében csak az élvezeteket hajszolta. És hidd el nekem, ha érdeklödik irántad, az csak azért van, mert te jelented a változatosságot az életében. Te más vagy, mint azok a hölgyek, akiket a saját társadalmi köreiböl ismer. Sandra ökölbe szorította a kezét.

- Minden velencei férfi ilyen? - kérdezte dühösen. - Mind csak az élvezeteket hajszolja?!

Eduardo tanácstalanul pislogott.

- Ha most az én viszonyomra gondolsz Eleanorral, meg kell mondjam, tévedsz. Itt valami egészen másról van szó. - A férfi a hajába túrt. - Eleanor tudja, mit várhat, így aztán nem is csalódhat. Tenálad más a helyzet. Neked elvárásaid vannak, de csalódni fogsz.

Sandra nagyot sóhajtott, és kibámult az ablakon. Tudta, hogy bácsikája megjegyzése jóindulatú volt, ennek ellenére nem akarta elfogadni.

- Honnan tudod? Hiszen nem is ismered!

- Valóban nem ismerem eléggé, de már sok mindent hallottam róla. És úgy hírlik, meglehetösen felelötlen a hölgyekkel szemben.

- És ha most azt mondom neked, hogy én mindezt tudom, és más erröl a véleményem?

- Tehát bevallód, hogy van valami közöd hozzá?

Sandra lehajtotta a fejét, a körmét szemlélte feltünö figyelemmel.

- Semmi közöm hozzá! Igaz, elöfordult, hogy elmentem vele ebédelni vagy vacsorázni, de ez minden.

- Rendben, nem vagy már gyerek, nem tilthatom meg, hogy találkozz vele.

- Nem - felelte a lány, és megigazította a haját. - Meg aztán lehet, hogy soha többé nem is látom viszont.

Eduardo szeme összeszükült.

- Miért? Mi történt?

A lány türelmetlenül fészkelödött az ülésen.

- Semmi sem történt. De nem hiszem, hogy még egyszer meghív. Kérlek, ne vedd tragikusan a dolgot. Csupán arról van szó, hogy már nem fontos.

- Ez nekem felfoghatatlan. Teljesen tönkrementél, sápadt vagy és fáradt - kiáltott a bácsi ingerülten. - Még nem szenvedek aggkori elbutulásban! Megpróbálod nekem itt úgy beállítani a dolgot, mintha nem érdekelne a gróf, pedig tudom, hogy nem így van!

Sandra nem válaszolt, nem volt mit válaszolnia, hiszen a nagybátyja majdnem kimondta a teljes igazságot. A lány örült, hogy végre áthajtottak a kapun. A teraszon a nagynénje várta öket.

7. FEJEZET

Sandra hétfön a lóversenyen látta viszont Janine-t. Nem egyedül volt. Skarlátvörös, szük nadrágot és sárga bikinifelsöt viselt. Sugárzó arccal karolt a grófba.

A férfi krémszínü nadrágot, hozzá sötétkék pamutinget viselt. A versenyre, amiben ö is részt vett, átöltözött: a testhez simuló ruhában és a bukósisakban úgy nézett ki, mint egy igazi hivatásos versenyzö. Sandra egész délután figyelte, és úgy érezte, gyülöli, mert tökéletesen a feje tetejére állította nyugodt, rendezett életét.

Igyekezett eltünni a tömegben, csak attól félt, hogy Toni hamarosan keresni fogja, és ha nem találja, esetleg bemondatja a nevét.

Jól sikerült a délután, és Sandra nem szerette volna elrontani. Toni megismerkedett néhány résztvevövel, így Sandrának is alkalma nyílt egy-két kérdést feltenni nekik. De amint a grófot megpillantotta, sietösen távozott. Végeztek a munkával, és a lány örült, hogy végre kiszabadul a tömegböl, egyébként is nagyon meleg volt már.

Egy pillanatra még látta a grófot, Janine-nal a férfi kocsijához igyekeztek, de aztán elnyelte öket a tömeg. Sandra a falnak dölve várta Tonit, aki még néhány felvételt készített.

- Mehetünk? - érdeklödött a fényképész.

- Igen. De várjunk még egy kicsit, hadd menjen el a tömeg.

- És a gróf, nemde? Sandra felsóhajtott.

- Igen. Láttad?

- A vak is észrevette volna! - felelte a fiatalember, és a nyakában lógó fénymérövel játszadozott. - Ez a lány, ez a Janine azért megér egy misét!

Hétfö este már sötét volt, amikor Sandra kilépett az irodából. Körülnézett és a térre sietett. Még mindig esett. Senki sem volt a téren, csupán egy férfi álldogált a szomszédos ház kapujában, és újságot olvasott. Magasabb és kövérebb volt, mint a gróf. Sandra nem is figyelt rá.

ó volt az utolsó a vaporettóra várakozók hosszú sorában. Végre megérkezett a jármü, s az utasok bezsúfolódtak. Sandra lassan lépdelt a tömegben. Valaki hátulról megfogta a karját. Tiltakozni akart, de az illetö meglehetösen durván hátrarántotta, kezét a szájára tette, nehogy kiabálni kezdjen.

A vaporetto elindult, és minél inkább távolodott a parttól, úgy nött a lány félelme. Igyekezett szabadulni az idegen szorításából, mire az illetö levette kezét a szájáról. Sandra megfordult, és támadójára nézett. Döbbenten látta, hogy Paolo az. Esökabátban volt, kalapját mélyen a szemébe húzta. Ó állt az imént a kapu alatt.

- Mit akar? - kérdezte Sandra levegö után kapkodva. - Meggyözödésem, hogy még ebben az országban is elítélik az emberrablókat!

- Elnézését kérem, kisasszony - felelte közönyösen. - Megkérhetem, hogy jöjjön velem?

- Hová? - kérdezte döbbenten, de azért várakozásteljesen a lány.

- A Malatesta-palotába. Az uram beszélni óhajt önnel. Sandra határozottan megrázta a fejét.

- Sajnálom, de haza kell mennem. A barátnöim aggódnának értem.

- Jöjjön, kisasszony! - szólította fel a férfi, és maga elé tolta. Sandra a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen szívesen megy a palotába. Csak akkor jutott eszébe, milyen veszélynek teszi ki magát, mikor a következö híd után megpillantotta a gróf motorcsónakját.

De akkor már késö volt. Paolo biztosan nem engedi el, és ha segítségért kiáltana, a férfi pillanatok alatt elmagyarázná a megmentönek, hogy tévedésröl van szól. Eszébe jutottak Toni szavai, amikor azt mondta, hogy vannak olyan szolgák, akik az urukért akár ölni is képesek. Amikor Paolo kinyitotta elötte a nehéz ajtót, legszívesebben elfutott volna.

- Remélem tudja, hogy ezért feljelenthetem? - szólalt meg remegö hangon.

- Ahogy parancsolja, signorina - felelte közönyös hangon az inas.

Az elöszobában voltak, ott, ahol Tonival is járt. Az emeleti nagyszobában égett a lámpa, selymes fénye kellemes hangulatot árasztott.

Kint az esötöl minden nyirkos és sáros lett. A márványkandallóban égett a tüz, vibráló fénye otthonossá tette a szobát.

Amikor beléptek, a gróf felült a kandalló elött álló alacsony kanapén, ahol eddig pihent. A lányra nézett, majd felállt, és egy kézmozdulattal elbocsátotta Paolót. Az ajtó becsukódott, és ök kettesben maradtak.

Sandra nagyon kínosan érezte magát. A kendöje teljesen átázott, haja csapzottan lógott a vállára. A kabátja is csuromvizes volt.

- Vedd le a kabátodat! - parancsolt rá a férfi.

A lány nem mozdult, csak nézte a grófot higgadtan, közönyösen. Azaz bízott benne, hogy valóban úgy látszott.

A férfi várt néhány percet, aztán odalépett hozzá, kigombolta a kabátot, majd ledobta Sandra válláról. Aztán ujjával beletúrt a lány nedves hajába.

Sandra meg sem mozdult, még lélegezni sem mert, nehogy a férfi észrevegye, mennyire kívánja. Pedig másra se vágyott, mint szorosan hozzábújni, érezni kezének finom érintését...

Semmi sem utalt arra, hogy a férfi tegnap az egész napot Janine Rumiennel töltötte volna, és arra sem, hogy a francia nö a szeretöje lett volna, mint ahogy azt Eleanor állította.

A gróf Sandra nyakát simogatta. A lány felnézett rá, és megpillantotta a szemében égö vágyat. Cesare lehajtotta a fejét, szája csupán érintette a száját, játszott az ajkával, aztán elveszítette az önuralmát, és ajkát keményen a lány szájára szorította. Sandra képtelen volt ellenállni ennek a kitörö szenvedélynek.

- Istenem, Sandra! - suttogta a férfi elfúló hangon. Ujjával ismét a lány hajába túrt, megsimogatta a vállát, aztán ismét megcsókolta. - Kívánlak, nem is tudod, hogy mennyire!

Lehet, hogy ezek a szavak térítették vissza a lányt a valóságba? A gróf kívánta, és ö az övé akart lenni. Ezt biztosan tudta. De egy árva szóval sem mondta a férfi, hogy szereti. Miért nem? Hát nem tudja, hogy erre vár?! Nem érzi?!

Felkiáltott, kiszabadította magát az ölelésböl. A keze remegett, amikor begombolta a blúzát. Gyorsan a kandallóhoz ment, hogy kissé távolabb legyen töle, mert tudta, ha a közelében marad, nem tud ellenállni.

A gróf igyekezett felfogni, mi is történt, majd néhány másodperc múlva a kis dohányzóasztalhoz lépett, és rágyújtott egy szivarra.

Amikor ismét a lányhoz fordult, már semmi sem látszott az arcán az iménti érzéki vágyból.

- Tegnap a lóversenyen voltál. Miért nem szóltál hozzám egyetlen szót sem? - kérdezte tökéletes nyugalommal.

Sandra döbbenten meredt rá.

- Hogy tehettem volna?! Hiszen Miss Rumién társaságában voltál.

- És?!

Sandra összeszorította a száját, s nem tudta, hogyan fogalmazza meg a mondanivalóját.

- Nyilván te is tudod, hogy mindenki a közelgö esküvötökröl beszél.

- Persze hogy tudom! De mi köze ennek a mi kettönk ügyéhez? Sandra egy darabig nem tudott megszólalni, a mennyezetet bámulta.

- Ezt nem mondod komolyan!

- Miért nem? Miröl beszélsz, Sandra? Gondolod, hogy azért, mert Janine azt hiszi, egy szép napon ö lesz Contessa di Malatesta, megszabhatja nekem, hogy mit csináljak? Meghatározhatja, hogy kik legyenek a barátaim? Hogy ölebet csináljon belölem, aki a parancsait lesi?!

Sandra hasító fájdalmat érzett a gyomrában.

- De hiszen a menyasszonyod, és gondolom, vannak bizonyos jogai...

- Mit jelent a jog? - kérdezte gúnyos hangon a gróf, és a tüzbe hajította a szivart. - Jogszerü az, hogy ö, mint Sebastian Rumién lánya, megörökli apja egész vagyonát? Jogos az, hogy én, csupán azért, hogy megmentsem a palotát a tökéletes pusztulástól, kénytelen vagyok elvenni egy olyan lányt, mint Janine? - A férfi szeme villámokat szórt. - És jogos az, hogy letagadjuk, amit szeretnénk, pedig mindketten csupán erre vágyunk?!

- Nem! Nem! - kiáltott fel Sandra, és néhány lépést hátrált, kezét védekezön tartotta maga elé. - Nem, Cesare, ne gyere közelebb! Kérlek, ne érints meg!

A férfi hirtelen megtorpant, az arca megkeményedett.

- Mitöl félsz? Nem foglak kényszeríteni, soha egyetlen nöt sem kellett kényszerítenem!

Sandra elfordult, kibámult az ablakon. Egyre erösebben esett, odakint sötét volt. A szobában kellemes meleg marasztalta, Sandra mégis el akart menni.

A férfi megérezhette, hogy elbizonytalanodott, mert szorosan a háta mögé lépett. Olyan közel, hogy érezte a férfi testéböl áradó meleget, de nem akart erre gondolni.

Mit képzel ez az ember?! Mit akar? Mire vár? Még mindig azt hiszi, hogy hajlandó belemenni egy kis szerelmi kalandba? És nem érdekli, ha Janine megtudja?

- Nagyon szép, asszony - jegyezte meg, mintegy magának. Cesare persze meghallotta.

- Igen. Nagyon szép - felelte, és a lány a nyakán érezte forró leheletét. Sandra megremegett.

- Szereted?

- Nem - hangzott az éles, határozott válasz.

- Miért nem?

A férfi félresimította a lány haját, és megcsókolta a nyakát.

- Olyan finom a böröd. Sajnálom, Sandra, tényleg sajnálom, de nem engedhetlek el. Nem tehetem... - Átölelte a lányt, és erösen magához szorította. - Nem szeretem Janine-t - folytatta elfúló hangon -, téged szeretlek! Imádlak! Isten a tanúm, olyan végtelen szükségem van rád, mint soha semmi másra egész életemben! - mondta, aztán vadul, követelözve megcsókolta a lányt.

Sandra ellenállása teljesen romba dölt. Nem tudott védekezni ez ellen a mohó vágy és a férfi könyörgö szavai ellen. Oda akarta adni magát, boldoggá akarta tenni, az övé akart lenni...

A gróf felkapta, és a kanapéhoz vitte. Ekkor kopogtak az ajtón.

Cesare hangosan káromkodott, a lányt gyengéden a párnára fektette, és az ajtóhoz lépett. Sandra arca kipirult, haja kuszán omlott a vállára.

Kinyílt az ajtó, és Paolo jelent meg, de a következö pillanatban egy törékeny, ápolt kéz félretolta, és Janine Rumién lépett a szobába.

Csillogó, atlaszselyem ruhája térdig nyitott volt. Feltüzött haját gyémántokkal kirakott hajpánt díszítette. Sandra soha nem látta még ilyen szépnek és ilyen harciasnak.

Kihívó tekintettel mérte végig a lányt. Látta, hogy Sandra rettenetesen zavarban van, duzzadt ajkát már nem fedte festék. Janine undorodva nézte a lány, csillogó, kócos haját.

Aztán a grófhoz fordult, aki közönyösen szemlélte a jelenetet, majd biztos kézzel, mint akinek semmi köze az egészhez, szivarra gyújtott. Sandra lopva figyelte, és magában megállapította, hogy van stílusa.

- Nos, Cesare? - szólalt meg Janine angolul. - Nincs valami mondanivalód számomra?

Cesare mélyen leszívta a füstöt.

- Nincs. Viszont szeretnék kérdezni valamit. Mit keresel itt, Janine? Azt hittem, a színházban vagy, de legalábbis úton odafelé.

- Így igaz, kedvesem. Ne aggódj, odaérek! - felelte, és ökölbe szorította a kezét. - Nem is értettem, hogy ez a lehetetlen alak, ez az inasféle, miért nem akart beengedni! - mondta, gonosz pillantást vetve Paolóra, aki még mindig az ajtóban állt, és várta ura parancsát.

- Nem vagyok bolond, Cesare! Tudtam, hogy valami komoly okod lehet rá, hogy nem akarsz elkísérni a színházba.

A férfi szeme összeszükült.

- Kizárólag az én dolgom, hogy mit csinálok - szögezte le nyugodtan. -Akkor megismétlem a kérdést: mit akarsz itt?

Az asszonyban forrt a méreg.

- Az egész város erröl a... - drámai mozdulattal a lányra mutatott -, erröl a viszonyról locsog! Nos, halljam, mit tudsz erröl mondani?!

A gróf kedvetlenül mosolygott.

- Semmit, Janine. Nem akarok semmit sem mondani. Nem parancsolhatsz nekem soha! - felelte elutasítóan.

Egy pillanatra úgy tünt, hogy Janine dühödt fúriaként kirohan a szobából, de meggondolta magát. Az ajka remegett, de uralkodott magán. Odalépett a grófhoz, lábujjhegyre állt, és megcsókolta az arcát.

- Mi spiace, Cesare - suttogta, és kesztyübe bújtatott kezével gyengéden megsimogatta a nyakát. - Nagyon sajnálom! De féltékeny vagyok, ha nem velem töltöd minden perced. Bocsáss meg, caro! Bocsáss meg a te Janine-odnak.

Sandra undorítónak találta a jelenetet. Úgy érezte megalázták, bemocskolták. Tehát erre számíthat?! Addig lehet a gróf szeretöje, amíg a férfi akarja?

Nagy nehezen összeszedte magát. Erezte, hogy nyomban el kell tünnie. Cesare amúgy sem figyelt rá, mert Janine-nal volt elfoglalva. De ha kettesben maradnak, akkor már késö, akkor nem tud ellenállni neki. Egy dologban azonban a férfinak tényleg igaza volt: Janine még a legnagyobb megaláztatást is hajlandó elviselni azért, hogy Contessa di Malatesta legyen.

Az pedig, amit Cesare a Sandra iránt érzett szerelméröl az imént mondott, nyilvánvalóan csak azért hangzott el, hogy valamivel elkábítsa a lányt. De a szerelemhez, ahhoz a szerelemhez, amire Sandra vágyott, semmi köze!

Végre felállt, megigazította a szoknyáját, amivel persze magára vonta a többiek figyelmét. A gróf ingerülten ellökte Janine kezét.

- Mit akarsz csinálni?! - kérdezte. Sandra éppen a haját próbálta rendbe hozni.

- Hálás lennék, ha Paolo elvinne a legközelebbi kikötöbe - mondta, de nem nézett a férfira. - Vagy bérelhetne nekem egy motorcsónakot.

- Sandra! - A gróf döbbent hangjára felkapta a fejét, látta a szája szögletében ülö mély, szomorú ráncokat. A szeme sötéten csillogott. - Ne menj el, Sandra! - kérlelte.

A lány megfordult, és kirohant a szobából, közben felkapta nyirkos kabátját a szoba közepéröl. Paolo odalépett, hogy segítsen.

A gróf dermedten nézte a jelenetet, a szájában még égett a szivar. Janine jelenlétéröl viszont mintha megfeledkezett volna.

- Nem gondolod meg magad - kérlelte Janine a férfit -, nem jönnél el velem mégis a színházba?

Sandra nem bírta tovább elviselni a látványt, soha nem hitte volna, hogy ez ilyen rettenetes. Ismét visszatért a gyomrába az az elviselhetetlen fájdalom.

- Ne fáradjon! Gyalog is mehetek - szólt oda halkan Paolónak.

- Paolo hazavisz - lépett végre hozzájuk a gróf.

A lány tiltakozni akart, aztán inkább nem szólt semmit, mert érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt. Ha most mond valamit, az tényleg olyan helyzetbe hozhatja, amit mindenáron szeretett volna elkerülni. Bólintott, aztán némán távozott Paolo kíséretében.

8. FEJEZET

Péntek reggel Sandra iszonyú fejfájással ébredt. Rosszul aludt, a torka is fájt. Köntösben ment ki a konyhába, hogy segítsen Mariának elkészíteni a reggelit.

- Csak nem akarsz így bemenni az irodába?! - kérdezte a barátnöje, mert látta, milyen rossz állapotban van. - Nyugtalanul aludtál az éjjel. Mi van? Beteg vagy?

Sandra a szék szélére kuporodott.

- Fáj a fejem meg a torkom - panaszolta.

- Légy öszinte, tudom, hogy nem ez az egyetlen ok - mondta Mária. - Egek, Sandra, hát nem vagyok vak! Ugye tegnap este találkoztál a gróffal?

Sandra lehajtotta a fejét.

- Igen.

- Mi történt? - lépett hozzá rémülten a lány. - Jaj, Sandra, csak nem...

- Nem - felelte szinte elutasítóan. - Nem várom ki az év végét, ahogy a szerzödésben áll, korábban visszautazom Angliába.

- De azt nem lehet! Mit tett veled?!

- Semmit. Eddig semmit. De félek, hogy esetleg megtörténne - bökte ki, aztán hirtelen elhallgatott. - Ne haragudj, Mária, tudom, nagyon nehéz ezt megérteni. Én magam sem értem. Soha nem találkoztam még ilyen férfival.

Mária keskeny csípöjére tette a kezét.

- Megmondhatod neki, hogy hagyjon békén, attól majd elmegy a kedve. Mégsem adhatod fel a hivatásodat egy férfi miatt! Hiszen olyan tehetséges vagy! A nagybátyád is lelkesedik a munkáidért.

- Nem tudom, mit tegyek.

Mária vizsgálódva méregette barátnöjét.

- Úgy látom, alaposan megfáztál. Lehet, hogy valami vírus, de lehet, hogy csak ez a pocsék idöjárás készített ki. Ami pedig a grófot illeti, szerintem túlságosan komolyan veszed az ügyet. Pihenésre van szükséged.

Sandra halványan elmosolyodott.

- Derülátó vagy!

- Szerintem maradj itthon! Feküdj le, vegyél be egy aszpirint, attól legalább aludni fogsz, és hidd el, mindent másképp látsz majd, ha kialszod magad!

Teresa lépett a konyhába.

- Mi történt? Miért vagytok ilyen levertek kora reggel?

- Sandra rosszul érzi magát - sietett a válasszal Mária. - Javasoltam, hogy maradjon itthon, és aludja ki magát.

Teresa felhúzta a szemöldökét.

- Bár nekem mondaná ezt egyszer valaki! Mária elmosolyodott.

- Sandra, menj vissza az ágyba! Meglásd, utána sokkal jobban érzed majd magad.

Sandra csendben tünödött, aztán úgy döntött, egy kiadós alvás talán tényleg megoldja a gondjait.

Mária, mivel látta, hogy a lány bizonytalankodik, bekísérte a hálószobába, és megvárta, amíg lefekszik.

- Mielött elmegyek, behozom neked a kávét. A bácsikádnak pedig megmondom, hogy nem érzed jól magad.

- Köszönöm, Mária - felelte Sandra, aztán bebújt a takaró alá. Jólesett neki munkatársnöje gondoskodása, és nagyon hálás volt érte.

A lányok elmentek, és a lakásra szokatlan csend borult. Sandra gyengének és elesettnek érezte magát, de nem tudott elaludni. Egy órán keresztül próbálkozott reménytelenül, aztán feladta, felvette a köpenyét, és a konyhába ment. Csengettek.

Sandra érezte, hogy a szíve hevesen megdobban, és a keze annyira remegett, hogy kilöttyintette a kávét.

Néni akarta meghallani a csengetést, idegesen várt, hátha elmegy a hívatlan látogató. De a csengö ismét megszólalt, és aztán meghallotta az ismerös hangot:

- Sandra! Sandra! Ébren vagy?

A lány összehúzta magán a köpenyt, és ajtót nyitott.

- Eduardo bácsi! Hát te hogy kerülsz ide?

Eduardo belépett a lakásba, és figyelmesen nézte az unokahúgát.

- Mária mondta, hogy nem érzed jól magad. Mi történt? Sandra kissé elpirult.

- Fáj a fejem, meg a torkom is begyulladt. Ez minden - nagyot sóhajtott. - Éppen most készült el a kávé. Kérsz?

Nagybátyja türelmetlenül bólintott, majd megragadta a lány vállát.

- Sandra, tudnom kell..., történt a gróf és közted valami? Sandra arca most már lángolt.

- Nem az, amire te gondolsz! - felelte, és kiszabadította magát. - Szeretném kitölteni a kávét.

Eduardo megkönnyebbült, leült, kigombolta a zakóját, Sandra pedig eltünt a konyhában. A férfi ismét felállt, és az ablakhoz lépett.

- Sandra, öltözz fel, hazaviszlek -jelentette ki, miután átvette a kávéscsészét a lánytól.

- Haza? Hová haza?

- Hozzánk - mondta a férfi. - A nagynénédhez. ö majd rendbe szed. Sandra újból töltött.

- Igazán nem szeretnék kényelmetlenséget okozni. Felesleges ennyire aggódni, végtére is nem idegösszeroppanásom van.

Eduardo letette a csészét.

- Az ég áldjon meg, Sandra! Engedd meg, hogy segítsek! Lehet, hogy a te szemedben nem én vagyok a mintaférj, de azért hidd el, a javadat akarom. Egyébként ez vonatkozik a nagynénédre is.

- Tudom, bácsikám. Hidd el, mindkettötöknek nagyon hálás vagyok - mondta Sandra halkan, aztán hozzátette: - Szeretnék visszamenni Londonba.

- Hová?! Rosszul hallottam talán? Angliába akarsz menni? Ezt nem gondolod komolyan!

- Miért ne?

- Azért, mert még terveim vannak veled - felelte a férfi, és idegesen a hajába túrt. - Fogadj el tölem egy tanácsot! Soha ne cselekedj meggondolatlanul az elsö rossz hangulat hatására! Van idöd. Az elhamarkodott döntések általában helytelenek.

Sandra csalódottan emelte rá tekintetét.

- De Eduardo bácsi, azt hittem, hogy te legalább megértesz majd.

- Nem - felelte határozott hangon a férfi. - Nagyon jól írsz, van hozzá tehetséged. És ha itt maradsz, amiben a nénéddel együtt reménykedünk, segíthetnék az elömeneteledben.

Sandra annyira megdöbbent, hogy majdnem ismét kiöntötte a kávét.

- Ez nagyon kedves töled - felelte elbizonytalanodva. - De nem hiszem, hogy...

- Eleanor elmegy a szerkesztöségböl - szaladt ki a férfi száján.

- Eleanor? Miért? - kérdezte Sandra, aki szinte fel sem fogta az elhangzott kijelentést.

Eduardo meglazította az inggallérját, és megvonta a vállát.

- Talált valaki mást, egy másik "támogatót", hogy pontos legyek. Sandra a döbbenettöl szólni sem bírt.

- Talán így már érthetöbb számodra, miért nem akarom, hogy elmenj. - A férfi idegesen járkált a szobában. - Lehet, hogy önzönek tünik az indíték, de hidd el, számodra ez remek lehetöség.

- Azt akarod mondani, hogy esetleg átvehetem Eleanor munkakörét? - kérdezte hitetlenkedve a lány.

Eduardo bólintott.

- Talán. Ne aggódj! Tudom, hogy idöre van szükséged, amíg beletanulsz.

Megígérem, hogy olyan munkatársakat osztok be hozzád, akik segítenek majd. És mint említettem, saját osztályod és saját beosztottad is lesz. Sandra lehuppant a fotelba.

- Még mindig nem hiszem el - mondta, és idegesen a füle mögé simította a haját. - Álmomban sem gondoltam, hogy Eleanor valaha elmegy.

Eduardo hangjából maró öngúny csengett ki, amikor megszólalt:

- Ugyan, miért nem? Talán, miattam? Erre gondoltál? - kérdezte, aztán szomorúan megrázta a fejét: - Már mondtam neked, hogy egyikünk sem várt a másiktól semmit. Ezért aztán nem is csalódhattunk.

- De én mégis...

- Semmi mégis! Menj, öltözz fel! És csomagolj össze néhány holmit, kiviszlek a házunkba! Tényleg rád fér egy kis pihenés! Mariának igaza volt. Siess!

Sandra elgondolkozott, aztán hátravetette a fejét, és eltünt a hálószobában. Gyorsan lezuhanyozott, felöltözött, és közben azon töprengett, vajon az ajánlat, hogy vegye át Eleanor munkáját, nem kápráztatta-e el túlságosan, amitöl nem látja a feladat valódi súlyát.

Ami pedig a grófot illeti, ebben a kapcsolatban tökéletesen mindegy, hogy milyen munkakört tölt be, mindenképpen ö a vesztes. Az egész olyan zavaros volt, egyelöre nem látott megoldást.

Viszont elhatározta, hogy most nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Eduardo nyilván a megfejthetetlen nöi logikának tudja be, hogy végleg el akart menni Olaszországból. Tehát semmi értelme, hogy tovább vitassák ezt a témát, annál is inkább, mert a jelen pillanatban neki sincs semmi elfogadható ötlete a megoldásra.

Elizabeth néni izgatottan üdvözölte öket, nem is értette, miért érkeztek ilyen korán. Igyekezett valami magyarázatfélét kiolvasni a szemükböl.

Eduardo lehajolt a feleségéhez, gyengéden arcon csókolta.

- Semmi ok az aggodalomra, Elizabeth! - mondta, hogy megnyugtassa. - Sandra nem érzi valami jól magát. Szerintem ez a nyirkos höség az oka, ugye, Sandra?

A lány mosolyogott, nem szólt a fejét hasogató fájdalomról.

- Kipiheni magát, aztán minden rendben lesz - szögezte le Eduardo.

Az asszony nyomban az ágyba parancsolta a lányt, és Sandra azonnal el is aludt, csak késö délután ébredt fel.

Szombaton már jobban érezte magát, a torka sem fájt. A hétvége ugyanúgy telt, mint eddig: napoztak a teraszon, aztán úsztak a hüvös vízben.

Szombat este nagybátyja és Elizabeth néni egy vacsorameghívásnak tettek eleget. Sandrát is örömmel vitték volna, de a lány úgy döntött, inkább otthon marad. Közvetlenül az indulás elött megérkezett Antonio, és azt javasolta, menjenek el vacsorázni aztán táncolni. Sandra örült, hogy a fiú meglátogatta, de nem akart kimozdulni otthonról.

- Együnk itthon - vetette fel, aztán a nénjére pillantott. - Megengeded?

- A hütöben van hideg csirke és saláta, ha megfelel. Utána ehettek még sajtot meg gyümölcsöt. Jó lesz?

Antoniót meghatották Elizabeth néni jóságos, természetes szavai.

- Ez rendkívül kedves öntöl, signora - köszönte meg udvariasan. Eduardo cinkos pillantást vetett a lányra, aztán feleségével elindult a kocsihoz.

A fiatalok a teraszon vacsoráztak. Fehérbort ittak, majd kávét, végezetül pedig likört.

Vacsora után a lány remek hangulatban volt, élvezte a hüvös esti csendet, amikor felbögött egy motor. Egy kocsi állt meg a ház elött. Valaki kiszállt, és olyan erövel vágta be a kocsi ajtaját, hogy még a ház is beleremegett. Aztán élesen felberregett a csengö.

- Hát ez meg ki a csuda lehet?! - csattant fel a lány, és felállt, hogy ajtót nyisson.

- Menjek én? - kérdezte Antonio, és ö is felállt.

- Nem, nem! Maradj csak! - intett neki a lány, és a bejárathoz sietett. Kinyitotta, és megpillantotta a grófot. Sötétszürke utcai öltönyt és fehér inget viselt. A megjelenése fenséges volt; vonzó, gyönyörü és fenyegetö. Sandra elsápadt, amikor meglátta.

Egy végtelennek tünö percig csak nézték egymást szótlanul, majd a férfi belépett, és Sandra önkéntelenül félreállt, hogy utat engedjen neki. Cesare határozott mozdulattal becsukta az ajtót. Sandra remegö lábbal állt a fal mellett. A férfi két kezével a falhoz szorította, és lehajolt hozzá.

- Miért nem mentél el a rokonaiddal Marcellóékhoz? - kérdezte üdvözlés helyett élesen. - Hidd el, elég nehezen tudtam kitalálni egy elfogadható indokot, hogy eljöhessek onnan!

Sandra oldalra hajtotta a fejét.

- Miért jöttél ide? Gondolom, tisztában vagy vele, hogy nincs mit mondanunk egymásnak!

- Semmivel sem vagyok tisztában... - kezdte gúnyosan a gróf, amikor a teraszról Antonio vidám hangja hallatszott:

- Sandra! Ki az?

A gróf hangosan káromkodott, és kiegyenesedett, mert Antonio lépett az elöszobába. Sandra látta a fiú arcán a döbbenetet, amikor felismerte a látogatót.

- Malatesta gróf! - kiáltott fel. - Buona sera, signore! A gróf tudomást sem vett róla.

- Beszélnem kell veled, Sandra! - jelentette ki.

Sandra nem szólt semmit, elindult a nappali felé. Antonio tanácstalanul állt de a következö pillanatban utána eredt. A gróf a bejárati ajtónál maradt, arcán idegesen megrándult egy izom.

- Szeretném még egyszer megismételni, amit mondtam: veled óhajtok beszélni, Sandra! Egyedül! - szólt a lány után.

Sandra Antonióra nézett.

- Félek, ez lehetetlen, uram. Amint látja, vendégem van.

- Az ördögbe is! Nem érdekel! Felölem akár egy tucat vendéged is lehet.

- Kérem! - vágott a szavába Sandra, és megnedvesítette az ajkát. - Meggyözödésem, hogy amit mondani akar, azt nyugodtan elmondhatja signore Fucchi jelenlétében is. - Beszéd közben jelentöségteljesen megérintette a fiú karját. A gróf kezdte elveszíteni az önuralmát.

- Sandra, figyelmeztetlek! - szólalt meg fenyegetöen, mire Antonio úgy érezte, meg kell védenie a lányt, és élesen a gróf szavába vágott:

- Signore, ön Forrester kisasszony nagybátyjának a házában van, ráadásul hívatlanul! Nem engedhetem meg, hogy fenyegesse a...

- Basta! Silenzio! - ordított rá a gróf. - Ha kíváncsi vagyok a véleményére, majd kikérem! Magántermészetü ügyröl van szó, ami csak rám és Sandrára tartozik.

- Téved, uram - vetette oda élesen a fiú. - Ameddig itt vagyok, és Forrester kisasszony megengedi, meg fogom védelmezni öt!

A gróf közelebb lépett, fenyegetön állt meg a fiú elött.

- Fogytán a türelmem, uram, nehezen tudok uralkodni magamon! -jelentette ki, aztán elfordult, mert erös köhögés kapta el. Amikor ismét szóhoz jutott, villámló tekintettel fordult a fiúhoz. - Hagyjon magunkra, és kérem, ne avatkozzék olyan ügybe, amihez semmi köze!

Antonio Sandrára nézett, a lány pedig beleegyezése jeléül bólintott. A gróf fellépése fenyegetö volt, és felesleges lett volna a fiút kellemetlenségnek kitenni.

- Talán valóban jobb lenne, ha elmennél, Antonio.

- Maradok, ha akarod!

- Tünjön már el! - kiáltott rá türelmetlenül a gróf, mire a fiú elment. Megvárták, amíg becsukódik mögötte az ajtó, aztán Sandra kirobbant:

- Hogy merészelsz így viselkedni?! Milyen jogon jössz ide, és tombolsz, mint egy vadember?!

A gróf elfordult, mert ismét rátört a köhögés. Sandra most végre megértette, miért olyan furán rekedt ma a hangja. Beteg volt, és Sandra megsajnálta. De amikor ismét felé fordult, megpillantotta azt a már annyiszor látott, kegyetlen vonást a szája szögletében, és minden együttérzése elpárolgott.

- Azért jöttem ide, mert beszélnem kell veled. Veled, nem pedig ezzel a gyengeelméjü barommal!

Sandra levegö után kapkodott.

- Antonio nem gyengeelméjü! - kiáltott a férfira. - Ő legalább civilizált ember...

- Nagyszerü! Én talán nem?!

- Nem! - ordított a lány, és remegö kézzel hátrasimította a haját. - Te úgy viselkedsz, mint egy...egy...

- Egy állat?!

- Nem, nem úgy. Az állatok ugyanis tudnak viselkedni. De te nem!

- Sandra, te nem tudod, mit beszélsz!

- Mit vársz tölem azok után, ami történt?!

- Mi történt?

- Semmi kedvem arról a kellemetlen estéröl beszélgetni. Szeretném végre elfelejteni! - kiáltotta Sandra dühösen. - Vagy talán azt hitted, további hasonlóan kellemes estékre vágyom?!

- Csak arra gondoltam, hogy képes vagy felnött módra viselkedni - vetette oda a férfi. - De nem, te úgy viselkedtél, mint egy gyerek, aki hirtelen ráébred, hogy valójában a Mikulás nem létezik.

Sandra ajka remegett a dühtöl.

- Mit jelentsen ez? Azt hiszed, az enyhítö körülményektöl megváltozik a véleményem?

- Sandra! - kiáltott rá a férfi. - Engedd meg, hogy megmagyarázzam...

- Megmagyarázd? - Sandra érezte, hogy elgyöngül, tudta, ha a férfi a karjába veszi, nem lesz képes ellenállni. Kezét a fülére szorította tehetetlen mérgében. - Mit akarsz megmagyarázni? Azt talán, miért viselkedtél olyan visszataszítóan Janine-nal? Vagy azt, hogy olyan érzéki vonzerövel rendelkezel, hogy az a szerencsétlen minden megaláztatást elvisel, mert meg szeretne tartani téged? Neki talán mindegy, hogy...

- Az ég szerelmére, Sandra! Fejezd végre be! - ordított rá a férfi, majd megragadta a lány vállát, és erösen megrázta. - Hallgass végre meg!

- Nem! - kiáltotta Sandra kifulladva. - Már éppen eleget hallottam! És mondhatom, nagyon szórakoztató volt! Talán írnod kellene egy könyvet, a címét is tudom: "Ágyjelenetek egy modern gróf életéböl". - Hisztérikus nevetésben tört ki, mire a férfi pofon vágta. Olyan erösen ütötte meg, hogy Sandra elesett.

Cesare nyomban letérdelt mellé, és gyengéden felemelte az állat.

- Sandra - suttogta lágyan -, hát nem érted... - nem fejezhette be a mondatot, mert a ház elött megállt egy autó. Csikorogtak a fékek, becsapódott az ajtó, és a következö pillanatban Eduardo és Elizabeth léptek be a házba.

- Mi folyik itt?! - kiáltott fel Eduardo dühösen. - Malatesta gróf, magyarázatot követelek!

A gróf felegyenesedett, kihúzta magát, az arca semmit sem árult el.

- Bocsánatát kell kérjem, uram! Ami viszont a magyarázatot illeti, félek, nem szolgálhatok vele.

Eduardo szinte megbénult ekkora pimaszság hallatán.

- Ezt nem ússza meg szárazon! - kiáltott, aztán Sandrára pillantott, aki már felegyenesedett, de meglehetösen bizonytalanul állt a lábán. - Mi történt? Hogy kerül maga egyáltalán ide, gróf úr? Fél órával ezelött még Marcellóéknál volt!

- Bácsikám, kérlek! Nem történt semmi. Semmi olyasmi, ami fontos lenne - szólalt meg halkan a lány, közben lopva a grófra pillantott, és szerette volna megbocsátani neki a történteket. - A gróf úr éppen menni készült.

Cesare a lányra pillantott, hosszan nézte, mintha olvasni akarna a gondolataiban, aztán ismét rátört a köhögés.

Eduardo elindult a férfi felé, úgy vélte, kötelessége néhány atyai szóval rendre utasítani, de Elizabeth visszatartotta.

A gróf idöközben összeszedte magát.

- Valóban indulni készültem. Kérem, bocsássanak meg, hogy betörtem   - jelentette ki, aztán kiment a házból.

Sandra kövé dermedten állt. Elizabeth a konyhába sietett, hogy feltegyen egy kávét.

- Mi történt, Sandra?

- Semmi. Volt egy kis vitánk.

- Igazán? Kedvesem, elvárom, hogy tiszteld a házamat! Amikor észrevettem, hogy a gróf eltünt a társaságból, szóltam a nénédnek. Tudtam, hogy itt találom. Hogy hívhattad ide? Hogyan tehetted ezt?

- Hogy én?! - Sandra érezte, hogy nyomban elsírja magát. - Én...én nem tettem semmit. De...de szeretem!

- Szereted?! - döbbent meg a férfi.

- Igen, de ö nem tudja, és soha nem is fogja megtudni. Hamarosan úgyis megnösül, Janine Rumient veszi el.

- Akkor pedig végre békén hagyhatna - jelentette ki a férfi, és megtörölte a homlokát. - Hát nem érted, hová vezet egy ilyen kapcsolat?!

- De, tudom - felelte Sandra szomorúan, és lehajtotta a fejét. - Ezért akarok visszatérni Angliába. Képtelen vagyok úgy élni, mint Eleanor... - nem fejezhette be a mondatot, mert Elizabeth lépett be. - Köszönöm, én nem kérek kávét - eröszakolt ki magából egy mosolyt. - Fáradt vagyok, lefekszem.

Elizabeth csodálkozva nézte.

- Ahogy akarod, gyermekem.

A lány jó éjszakát kívánt, és felment a szobájába. Tudta, hogy nagybátyját nagyon felháborította a viselkedése. De mit tegyen? Ő már a kezdet kezdetén megsejtette, hogy Malatesta gróf gyökerestül megváltoztatja az életét.

9. FEJEZET

Eduardo azt tanácsolta az unokahúgának, hogy maradjon kint egész héten a házban, legalább lesz ideje gondolkozni, tisztázni a helyzetet. De a munka miatt mégsem maradhatott, ugyanis Eleanor és a lap néhány munkatársa megbetegedett.

Sandra remélte, hogy a munka majd feledteti vele a történteket. Keményen dolgozott, hogy felkészüljön az elötte álló feladatra, és minden remekül sikerült. Hajszolta magát azért is, hogy megmutassa a nagybátyjának, igenis képes ellátni a feladatot, amivel meg akarja bízni. A napok rohantak, és Sandra feltette magának a kérdést, vajon helyes-e, ha csak a munkájával törödik.

Kezdetben állandóan a gróf járt az eszében, de aztán telt-múlt az idö, és semmit sem hallott róla. Sokszor gondolt arra, vajon tényleg olyan fontos volt-e ez az ügy, mint amilyennek ö látta. Lehet, hogy a nagybácsi házában lezajlott jelenet végképp pontot tett a szinte még el sem kezdödött kapcsolatuk végére. Persze az is lehet, hogy Janine most rövidebb pórázon tartja a grófot.

Három hét telt el, és Sandra semmit sem hallott a férfiról. Joggal feltételezte, hogy örökre lemondhat a grófról. Most már nyugodt lélekkel elvállalhatta az új feladatot, legalábbis arra a három-négy hónapra, ami még a szerzödésben kikötött évböl hátra volt.

Eleanor is bejött a szerkesztöségbe, de csak azért, hogy elvigye személyes holmijait. Már nem dolgozott, a felmondási idejét betegállományban töltötte. Sandra örült, hogy nem ö tanítja be. Amikor Eleanor elment, egyszeriben megváltozott a légkör, mindenki felszabadult. Sandra rájött, hogy Eleanor alaposan kihasználta a nagybátyját.

Eduardo soha nem említette a grófot Sandra elött. Mindketten úgy tettek, mintha soha semmi sem történt volna, és ehhez Elizabeth is alkalmazkodott.

Csupán Mária látta, hogy tulajdonképpen mi sem változott. Sandra ugyanolyan sebezhetö maradt, mint elötte, ha a gróf került szóba.

És ott volt Antonio Fucchi. A jelenetet követö napokban kissé mereven viselkedett, és Sandra már reménykedett, hogy talán befejezödik ez a kapcsolat, ami valójában még el sem kezdödött igazán, de tévedett. Antonio mintha teljesen elfelejtette volna azt a kínos jelenetet. Hétvégén rendszeresen meglátogatta a lányt néha még a szerkesztöségben is felhívta. De a kapcsolat kötetlen maradt, így a fiúnak nem volt alkalma kérdésekkel zaklatni Sandrát.

Úgy öt héttel a történtek után a lány vásárolni ment. Ebédidö volt, és sietnie kellett. Akkor történt, hogy egy csomagokkal megrakodott férfiba ütközött, aki éppen az egyik csemegeboltból jött ki. Az ütközéstöl a zacskók a földre pottyantak.

- Elnézését kérem - szólalt meg Sandra, és nyomban lehajolt, hogy segítsen összeszedni a holmit. Amikor felnézett, szeme elkerekedett a csodálkozástól.

- Paolo! Nem ismertem meg...

A férfi összeszedte a csomagjait, majd mereven felállt. A lány meglepett arckifejezését nem is vette észre, és ha Sandra nem fogja meg a karját, szótlanul elment volna.

- Paolo, hiszen ismer!

A férfi közönyös tekintettel nézett rá. - Si, signorina, tudom, hogy ki maga. Bocsásson meg, kisasszony, de mennem kell. A gróf úr vár.

- Várja magát? - kérdezte a lány, és gyorsan körülnézett, hátha megpillantja.

- Igen, a palotában.

Sandra megkönnyebbülten felsóhajtott, megnedvesítette kiszáradt ajkát.

- Hogy...hogy van a gróf úr? Már meggyógyult? Paolo szája résnyire szükült, és megvetö hangon kérdezte:

- Ez tényleg érdekli magát, signorina?

- Mit jelentsen ez?! Persze hogy érdekel, különben nem kérdeztem volna - felelte, és idegesen hátrasimította a haját. - Nem értem, mi baja, nem tettem semmi rosszat, csupán udvariasan érdeklödtem az ura egészségi állapota felöl!

Paolo dühösen nézett rá.

- Kissé késön, kisasszony! Egyébként már jobban van, szinte teljesen felgyógyult.

Sandra tenyere nyirkos lett az izgalomtól.

- Felgyógyult? Miböl?!

- Bocsásson meg, kisasszony, de igazán nem érek rá. Arrivederci, signorina. Sandra visszatartotta.

- Kérem - nézett rá könyörgöen. - Kérem, mondja meg, mi történt! Beteg volt talán a gróf?

Paolo arca kissé megenyhült.

- Mondja, kisasszony, maga nem olvassa a helyi lapokat? Sandra megtörölte a homlokát.

- Olyan sok dolgom volt az utóbbi idöben, hogy nem jutottam hozzá. Paolo megrázta a fejét.

- Bocsásson meg, de mennem kell, kisasszony -jelentette ki, és lerázta magáról a lány kezét, majd elindult.

Sandra döbbenten, hitetlenkedve bámult utána. Aztán, mivel már több járókelö rácsodálkozott, gyorsan elindult az ellenkezö irányba, egyre sebesebben ment, a végén már futott. Az irodában egyenesen az irattárba sietett, ahol az olasz napilapokat gyüjtötték.

Kikérte az elmúlt néhány hét valamennyi fellelhetö példányát, és átfutotta a társasági rovatokat. Teljesen belefeledkezett az olvasásba, azt se tudta, mi történik körülötte. Mária hangjára kapta fel a fejét.

- Láttam, hogy berobogsz ide. Mi történt? Csak nem kísértetet láttál? - Sandra megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Nem, nem kísértetet, hanem Paolót. Mária az égre emelte tekintetét.

- Ó szent könyörületesség! - sóhajtott. - Már megint?!

- Mondta, hogy a gróf felgyógyult. Csak azt nem említette, hogy miböl. Mária a polc mellett állt, arcát a kezébe temette.

- Tudhattam volna, hogy elöbb-utóbb kiderül - mondta kedvetlenül.

- Mi? Mi derül ki? - nézett rá elkerekedett szemmel a barátnöje. Mária megvonta a vállát.

- Az, hogy balesete volt.

- Balesete? Miféle balesete? És miért nem mondtad? Miért nem mondta ezt nekem senki?!

- Nyugodj meg - csitította Mária, és átölelte a lány vállát -, nem volt súlyos. Igaz, a kocsiját a roncstelepre szállították. Na igen, és néhány bordája is eltört, az egyik megsebesítette a tüdejét. És mivel csúnyán köhögött, nem müthették meg azonnal.

- Hisz ez rettenetes! - sóhajtott a lány, és arcát a kezébe temette. Úgy érezte, nyomban elájul.

- Sandra, szedd össze magad! Úgysem tehettél volna semmit!

Sandra hitetlenkedve rázta a fejét. Képtelen volt felfogni a dolgot. És miért nem mondta senki? Eduardo és Elizabeth biztos tudták. Miért hallgatták el?

- Miért nem mondtad meg? - kérdezte ismét a lányt.

- Volt neked elég bajod - próbálta vigasztalni Mária. - Meg aztán úgysem tehettél volna semmit. És túlélte. Baleset ide vagy oda, ez mit sem változtat a helyzeteden.

- Van egy cigid?

- Mióta dohányzói? - lepödött meg Mária.

- Van? - ismételte mereven a kérdést Sandra. - Kérlek, Mária, szükségem van rá! Nem látod, hogy remegek, mint a nyárfalevél?

Mária odanyújtotta a cigarettát, és tüzet adott.

- Mit tegyek, Mária? - kérdezte Sandra kis idö múlva.

- Semmit. Az égvilágon semmit. Sandra elfordult.

- Mikor történt a baleset? És hol? Egyedül volt? Írtak róla az újságok? Mária elpirult. Sandra összeszükült szemmel nézte, aztán hirtelen megragadta a kezét.

- Mária, akkor történt a baleset, amikor Eduardo bácsiéknál járt? Aznap este, amikor... - Sandra hangja elfulladt.

- Úgy írták, Marcellóék vacsoráján vett részt. Onnan hívta fel Tessile urat, mondván, hogy a hazaúton beugrik hozzá, mert szeretne beszélni vele.

- Istenem!

Sandra gombócot érzett a torkában. Iszonyatos ez az egész! És ö semmit sem tudott róla, mert a nagybátyja nem akarta, hogy megtudja! Mária megérintette a karját.

- Vissza kell mennünk az irodába.

Mária végtelenül kedves, barátságos volt, de Sandra nem bírta tovább elviselni a szánalmat.

- El kell mennem hozzá! Meg kell mondanom, hogy nem tudtam a balesetröl - mondta határozott hangon.

Mária tanácstalanul nézett rá.

- Mire lenne az jó? Min változtatna? Gondolod, hogy a baleset következtében más ember lett?

- Ezt nem kell megérteni, Mária. A báleset akkor történt, amikor a bácsikám házából ment el. Aznap este, amikor...amikor...

- Tudom, melyik estéröl van szó. A nagybátyád elmesélte, mi történt - mondta a lány, aztán megvonta a vállát. - Bár te sosem mondtad, látom rajtad, hogy az érzéseid nem változtak iránta. Lehet, hogy kegyetlennek tartasz, de én mégis megmondom: Janine Rumiennel változatlanul tart a viszonya.

Janine! Róla Sandra tökéletesen megfeledkezett. Annyira elfoglalták a saját érzései, hogy nem is gondolt arra a nöre, akit Cesare feleségül akar venni.

Ő meg mire megy vele?! Hallgathatja, hogy beszél a szerelemröl, szépeket mond, és közben csak az jár az eszében, hogy az övé legyen. De Janine-t veszi feleségül.

A helyzet neki lenne megalázó, nem Janine-nak. Sajnálja és megveteti azt a másik nöt, mert nem elég büszke. De öt ki sajnálná?!

- Menjünk! - szólalt meg néhány perc múlva.

- Jól vagy? - érdeklödött Mária.

- Természetesen. - Majd határozott hangon hozzátette: - Igazad van, néha merö jóindulatból kegyetlennek kell lenni.

De hiába mutatkozott Mária elött olyan bátornak, képtelen volt a munkájára figyelni. Gondolatai állandóan a grófnál jártak. Ott hevert elötte egy halom kefelevonat, amit javítani kellett volna, de sehogy sem ment.

Eduardo szomorúan nézett rá.

- Mária említette, hogy hallottál a balesetröl.

- Igen - bólintott -, tudok róla.

- Haragszol rám, hogy nem szóltam róla?

- Az igazat megvallva, igen.

- Tulajdonképpen miért?

- Mert meg kellett volna mondanod. Mindenképpen!

- Nem akartam, hogy még jobban bánkódj, Sandra. Reméltem és hittem, hogy így hamarabb elfelejted a grófot. És ott volt Antonio is, az a férfi, aki szerintem a lehetö legjobb férj neked.

- De hát nem szeretem! Eduardo öklével az asztalra csapott.

- A grófot pedig még kevésbé szereted!

- Azt hiszem, tévedsz. Igenis, szeretem - mondta ki, és rájött, hogy tulajdonképpen egész délután egyetlen dolog foglalkoztatta, az, hogy még egyszer találkozzon a gróffal, hogy megmondhassa neki azt, amit az imént a bácsikájának mondott. Mindegy, hogy a férfit érdekli-e, vagy sem.

- Sandra, te nem tudod, mit beszélsz! - jegyezte meg élesen a férfi, és keze ismét ökölbe szorult.

- Te talán tudod?! - vágott vissza a lány. - Te talán tudod, mi a szerelem, Eduardo bácsi?!

Eduardo nem szólt semmit, hátat fordított, és elindult az irodája felé, de néhány másodperc múlva visszajött.

- Sandra, kérlek, ne tégy semmi olyat, amit késöbb megbánhatsz.

- Miért ne?! - kérdezte a lány, és felállt. - Annyi minden történik a világon, csak azért, mert meg van írva, hogy így kell történnie. Ilyen az élet!

Eduardo felsóhajtott.

- Hát semmivel sem lehet téged észhez téríteni?!

- Semmivel.

- Shakespeare egyszer azt mondta, az ember nem hal meg a szerelemért. - Sandra elgondolkozva bámulta az íróasztalát, nem válaszolt. - De te, te képes vagy feláldozni magad érte?

- Igen, mert megéri!

- Ezt komolyan mondod?!

- Igen.

- Te lány, vigyázz, most követed el életed legnagyobb hibáját. - Eduardo idegesen a hajába túrt. - Azt akarod, hogy olyan helyzetbe kerülj, mint Eleanor?

- Nem, egyáltalán nem. Egy biztos, én soha senkitöl nem várok semmit - szögezte le, aztán lehajolt, és a vállára akasztotta a táskáját.   .

- Mi van? Csak nem akarsz odamenni hozzá?!

- Elmegyek, és megteszem azt, amit már hetekkel ezelött meg kellett volna tennem!

- Ne légy bolond! - Eduardo tombolt dühében. - Ezt nem teheted!

- De bizony! - mondta a lány, és az ajtóhoz lépett. - Érts meg végre! Lehet, hogy már el is késtem, mert a büszkeségem mindig fontosabb volt.

Eduardo a fogát csikorgatta.

- Ha bármi történik, személyesen fogom felelösségre vonni a grófot!

- Ha bármi történik velem, az kizárólag az én hibám - jelentette ki túlzott önbizalommal a lány, nehogy Eduardo észrevegye, mennyire ideges, mert akkor vége, elveszett.

- Azt akarom, hogy hétfö reggel pontosan jelenj meg az irodában, Sandra. Mert ha nem, én...én...- de nem fejezhette be a mondatot, mert a lány már elment.

A Malatesta-palota most is ugyanolyan barátságtalan volt, mint amikor Toni-val járt itt. A késö délután hosszú árnyakat vetett, és az öreg falak most visszataszítóbbak voltak, mint valaha.

Sandra már tudta, hogy a csengö nem müködik, így nyomban a kopogtató után nyúlt, aztán várt. Hamarosan kinyílt az ajtó. Amikor Paolo felismerte a látogatót, a szeme résnyire szükült.

- Kisasszony?

- A grófot szeretném meglátogatni. Itthon van? Paolo a homlokát ráncolta.

- Igen de nem egyedül. Látogatója van.

- Értem. - Sandra bátorsága elszállt. - Tudhattam volna, hogy...- de nem fejezte be a mondatot. - Talán visszajövök máskor...- mondta letörten, és megfordult, hogy induljon.

- Várjon, kisasszony! - szólalt meg az inas néhány másodperc múlva.

- Tessék?

A férfi elörehajolt.

- Kérem, jöjjön be! Kérem...

- De az urának vendége van...Paolo megrázta a fejét.

- Tulajdonképpen nem vendég, az orvos van nála.

- Az orvos?

- Si, signorina. Gyakran eljön, hogy megvizsgálja.

Sandra belépett az elöcsarnokba, Paolo pedig bezárta a nehéz ajtót.

- Sokáig marad a doktor?

- Nem hiszem, kisasszony. Már jön is!

Az orvos elköszönt az inastól, alaposan végigmérte Sandrát, aztán kilépett a palotából.

- Jöjjön, kisasszony! - szólt Paolo, és felvezette a lányt a lépcsön.

- Talán meg kellene kérdezni, hogy akar-e fogadni - bizonytalanodott el a Sandra.

- Ahogy óhajtja, kisasszony - felelte, aztán kinyitotta a nagyszobába vezetö ajtót. Az ablakon beszürödö nap fényénél Sandra meglátta a grófot.

Az orvos nyilván tetötöl talpig megvizsgálta, mert csupán egy gesztenyebarna köntös volt rajta, amelynek az övét szorosabbra húzta, amikor megpillantotta a lányt.

- Mi folyik itt, Paolo?! - kérdezte a gróf, és idegesen csettintett az ujjával. -Mit keres itt Forrester kisasszony? Csak nem te kérted meg, hogy jöjjön ide, amikor délben találkoztatok?!

- Természetesen nem, uram!

A gróf fagyos tekintettel nézett a lányra.

- Amint látod, nem számítottam vendégekre. Talán jobb lenne, ha máskor jönnél, ha egyáltalán fontos, amiért idefáradtál.

Sandra beharapta az ajkát, és elindult a férfi felé.

- Kérlek, Cesare, hallgass meg!

A férfi a lány szandálba bújtatott lábát nézte, és egykedvüen legyintett.

- Rendben, ha nem zavar a kissé hiányos öltözetem - mondta barátságtalanul. Bementek a társalgóba.

A gróf észrevette, hogy a lány aggodalmas tekintettel nézi, de nem szólt semmit. Megkérdezte, inna-e valamit, de Sandra nem kért, az alkohol csak összezavarta volna amúgy sem tiszta gondolatait.

A férfi felhajtotta az italát, aztán ismét töltött, majd a lányhoz fordult. Látszott rajta, hogy beteg volt. A szája kissé legörbült, és szeme alatt sötét karikák húzódtak.

- Nos, kisasszony? Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Sandra a földre ejtette táskáját.

- Azért jöttem, mert meg akartam mondani neked, hogy nem tudtam, fogalmam sem volt a balesetröl.

A férfi gyanakvóan nézte.

- Remélem, nem várod el, hogy ezt el is higgyem.

- Ez az igazság! - felelte a lány, és néhány lépést tett a gróf felé, s a kezét összekulcsolta. - Isten a tanúm rá, hogy így van! Beteg voltam az után az este után, és néhány napig a nagybátyám házában maradtam, ö pedig mindent elkövetett, hogy ne értesüljek róla. Tudom, ez nehezen hihetö, de így volt. Aztán Eleanor felmondott, és át kellett vennem a helyét. Nagyon sokat dolgoztam, nagyon keményen, nem maradt se idöm, se eröm, hogy átolvassam a napilapokat. Különben pedig honnan tudtattam volna meg, mi történt?! Meg aztán el akartam felejteni az egészet. A végkimerülésig dolgoztam, azért, hogy ne gondolkozzam! A férfi kiitta az italt, és letette a poharat.

- Remekül tudsz mesélni!

- De ez nem mese! - mondta lány, és olyan erösen szorította az ujjait, hogy a keze elfehéredett. - Tényleg nem mese. Minden szó igaz. Hinned kell nekem! Tudod, hogy sosem hazudtam neked.

A férfi most ismét a pohárral játszott.

- Honnan tudhatnám?

- Mert mondom, hogy nem hazudtam, illetve szándékosan soha. Egyetlenegyszer mondtam, hogy találkám van, pedig nem volt. Egyszer pedig megkértem a szobatársnömet, mondja azt, hogy elmentem, pedig otthon voltam. De ezt te is tudod. Ez minden.

A férfi az asztalra tette a poharat.

- És miért mondod mindezt el nekem? Minek? - kérdezte hidegen.

- Azért, hogy végre elhidd, tényleg nem tudtam a betegségedröl. Csak nem gondolod, hogy nem jöttem volna, ha...

- Honnan tudhatnám, hogy mit tettél volna? - a férfi idegesen járkált. - Ami az irántam táplált érzéseidet illeti, nos, azt világosan értésemre adtad.

- Nem, nem, ez nem igaz! - Sandra összeszorította a száját. - Nem fogadhattam el, hogy...

- Mit nem fogadhattál el?! Talán engem, egy olyan férfit, aki annyira lealacsonyítja magát, hogy pénzért vesz feleségül valakit! Ezt akartad mondani?!

- Igen, körülbelül - hajtotta le Sandra a fejét. - És még azt, hogy a közeledben én...én már magamban sem bízom.

- De most azért bízol magadban, vagy nem?

- Nem. Dehogy - nyögte ki a lány, és felzokogott. Amikor összeszedte magát, folytatta. - Tudni akartam, mi van veled. Hogy mi történt. Aznap este olyan csúnyán köhögtél.

- Nem gondoltam volna, hogy észrevetted - jegyezte meg a férfi.

- Persze hogy észrevettem. Kérlek, mondd el, hogyan történt a baleset! A férfi megvonta a vállát.

- Nemigen van mit mondanom. Úgy vezettem, mint egy örült. Ennek be kellett következnie. Ezt a büntetést megérdemeltem.

- És hogyhogy ennyire megsérültél?

- Tulajdonképpen szerencsém volt, a kormány nem fúródott a mellembe. Néhány bordám tört csak el, meg persze néhány vágásból eredö sérülést és horzsolást is összeszedtem. Ez minden.

- Úgy hallottam, hogy az egyik borda megsértette a tüdödet. A férfi legyintett.

- Ó, milyen megható ez az aggodalom! Ne izgulj, Sandra! Túléltem. Nagyon köszönöm egyébként a figyelmességedet, bár teljesen szükségtelen.

- Cesare! Kérlek - Sandra közelebb ment -, ne beszélj így! Értsd meg, ide kellett jönnöm, hogy személyesen gyözödjek meg róla, egészséges vagy-e.

- Megható! Ha akkor jöttél volna, amikor gyengén és tehetetlenül feküdtem, biztos azt tettem volna, amit most vársz tölem. De most már késö!

- Cesare! - Sandra még közelebb ment, már csupán centiméterek választották el a férfitól. - Cesare, nem küldhetsz el!

A férfi nem érintette meg, a szeme most is hidegen villogott. De a lány érezte, hogy ugyanúgy kívánja, mint ö. Ő csak arra vágyott, hogy végre átölelje! Szerette, nem bírta volna elviselni, hogy elszakadjanak egymástól.

Ujjával megsimogatta Cesare arcát, az állat, a nyakát, a mellét. A férfi böre feszes volt, és Sandra érezte a gróf önuralmát, acélos akaraterejét. Lehajtotta a fejét, hosszú haja az arcába omlott. Látta, hogy a férfi két kézzel kapaszkodik az asztalba.

- Mit képzelsz, meddig bírom ezt elviselni?! Mit gondolsz, mi vagyok én?! Azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim, vágyaim?! - kérdezte elgyötört hangon a gróf.

Sandra a köpeny nyílásán át megcsókolta a férfi mellét. Cesare felnyögött, és a karjába vette a lányt.

- Te bolond vagy! - nyögte ki rekedt hangon. - Se szó, se beszéd idejössz, hogy még jobban felkorbácsold a vágyaimat. Hát nem érted, hogy az elmúlt néhány héten a poklok kínját álltam ki?! Nem láthattalak, nem beszélhettem veled, nem érinthettelek meg...

A férfi rátalált Sandra ajkára, megcsókolta, aztán az arcát, nyakának minden apró milliméterét csókokkal Borította, majd ismét magához szorította.

- Sandra - szólalt meg boldogan a férfi -, te nem tudod, mit jelentesz nekem! A lány felnézett rá, és most már tudta, hogy a gróf valóban az övé.

- Cesare - kezdte gyengéden -, egyszer azt mondtad, hogy szeretsz. Igaz ez? A férfi hosszan nézte, és Sandra már kezdte azt hinni, hogy valami borzasztó hibát követett el. Hiszen feltett egy kérdést, amire a gróf talán nem tud, vagy nem akar öszintén válaszolni, nehogy megbántsa. Aztán végre meglátta azt a kedves, vidám és gúnyos mosolyt a szája szögletében, amit annyira szeretett. Cesare ismét átölelte.

- Hát persze hogy igaz! Soha életemben senkit sem szerettem ennyire! És nem is tudom, hogy egyáltalán megérdemlem-e a szerelmedet azok után, amit én akartam...

- Ezt nem értem. - Sandra ismét összezavarodott.

- Sandra, negyvenéves vagyok, te pedig fiatal és ártatlan...

- Cesare...

- Ne, várj! Mondanom kell valamit. Szeretlek, Sandra, az elsö pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Itt ültél elöttem, és a könyvemröl kérdezösködtél. Elvarázsoltál, engem, akin soha nem fogott semmiféle varázserö. Az életemet, a jövömet nagyon is tisztán láttam. El akartam venni Janine-t, vagy valaki hozzá hasonlót, aztán mindenki élte volna a maga életét. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. - Ezen az elképzelésen kezdetben az sem változtatott, hogy megismertelek. Csak akkor kezdtem eltünödni, amikor kerültél, kitértél elölem. Akkor jöttem rá, hogy mi a tét. Aznap este, amikor a nagybátyádéknál jártam, nem azért mentem, hogy elcsábítsalak, hanem hogy megkérjelek, legyél a feleségem.

Sandra egész testében remegett.

- De Janine...

- Hiszen már mondtam, hogy semmit sem jelent nekem. Mindig is téged szerettelek, csak nem hitted el.

Sandra úgy érezte, mintha elkábították volt. Szerencsére a férfi magához szorította.

- De a döntés a te kezedben van. És ez nagyon fontos döntés, különösen azért, mert annyi áldozatot hoztál érte.

- Cesare, tényleg azt akarod, hogy a feleséged legyek? - suttogta, mert még mindig azt hitte, álmodik.

-Igen.

- És Janine? Tud róla?

A férfi megrázta a fejét, most megint pimasz volt a tekintete.

- Csak Paolo tud az érzéseimröl. Janine csupán annyit tud, hogy többé nem tartozik hozzám.

- De Mária azt mondta, hogy még nem került nyilvánosságra az eljegyzés felbontása.

- Janine akarta így. Meg aztán nem is volt mit hivatalosan felbontani.

- Paolo olyan különösen viselkedett, amikor a piacon találkoztunk. Simán elment volna mellettem, ha nem szólítom meg.

- Tudom, elmondta - mosolyodon el a gróf, ujjával megérintette a lány száját, aztán szenvedélyesen megcsókolta. - Akarsz a feleségem lenni? - kérdezte. - Nélküled üres az életem. Tudom, hogy nagyon fiatal vagy, jogod lenne elutasítani. De nem akarom, hogy így legyen!

- Cesare, drágám! - sóhajtott Sandra könnyes szemmel. - És mi lesz a palotával? Én nem vagyok milliomos, örökölni sem fogok. Én egyszerüen én vagyok.

- A palota ráér. A könyv, siker lesz, lehet, hogy tankönyvként is kiadják. De ez most nem is érdekel. Sandra, házasodjuk össze, amilyen gyorsan csak lehet, jó?

- Ez a legnagyszerübb ötlet, amit valaha is hallottam - suttogta a lány, és boldogan simult Cesare karjába.

Hirtelen megszünt körülöttük a világ, csak ök ketten léteztek. A boldog jövö ígéretét olvasták ki egymás szeméböl...

V É G E!