Abraham Merritt A délibab harcosai

Abraham Merritt

A délibáb harcosai

Dwellers in the Mirage

1932 by Abraham Merritt

Fordította: Erdö Orsolya

A címlapfestményt Bera Károly készítette

Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART

KHALK'RU KÖNYVE

I. Zajok az éjszakában

Felemeltem a fejem, és hallgatóztam, nem csupán a fülemmel, hanem minden testrészemmel, várva, hogy megismétlödjön a zaj, amely felébresztett. Csend volt, síri csend. A kis tábort körülvevö fenyöfákon gally sem rezdült. Egyetlen állatka neszezése sem hallatszott a füben. A sudár fenyöfák csúcsán átsejlettek az alaszkai kora nyár rövid éjszakáján világító, távoli csillagok.

Egy hirtelen támadt fuvallat meghajlította a fenyöfák csúcsát, és újra felhangzott a zaj... egy üllö csengése.

Kibújtam a takaróm alól, megkerültem a halványan parázsló tüz maradványait, és megindultam Jim félé. Társam hangja állított meg.

- Minden rendben van, Leif. Én is hallom.

A szél még egy utolsót sóhajtott, majd elcsendesedett, és vele együtt elült az üllö csengésének utóhangja is. Mielött azonban bármelyikünk megszólalhatott volna, a szél ismét feltámadt, magával hozva a halk, távoli visszhangot. És ismét elült a szél és vele együtt a hang is.

- Egy üllö, Leif!

- Hallgasd!

Egy erösebb szélroham rázta meg a fákat. Távoli hangokat hozott; különös, éles nöi- és férfihangok énekét. Az ének egy panaszos, ódon, disszonáns akkorddal ért véget.

Dobok dübörgése hangzott fel egyre gyorsuló ütemben, majd elhallgatott; Ezt valami távoli, meghatározhatatlan zaj követte. Ennek mély, hosszantartó dübörgés vetett véget, amely a távolság által eltompított mennydörgésre emlékeztetett. Szinte sugárzott belöle a dac és a kihívás.

Vártunk és hallgatóztunk. A fenyöfák nem mozdultak. A szél nem támadt fel.

- Különös zajok, Jim. - Próbáltam nyugodtan beszélni.

Jim felült. Egy lángnyelv csapott fel a hamvadó parázsból. Fénye megvilágította az arcát... sovány volt, sötét és sólyomszerü. Nem nézett rám.

- A legutóbbi húsz évszázadban élt valamennyi tolldíszes ösöm felébredt és rikoltozik! Jobb lesz, ha Tsantawunak nevezel, Leif. Tsi' Tsa'lagi... cherokee vagyok! Pillanatnyilag tetötöl talpig indián.

Elmosolyodott, de továbbra sem nézett rám, és én örültem ennek.

- Egy üllö volt - mondtam. - Egy hatalmas üllö. És több száz ember énekelt... hogy lehet ez itt, a vadonban?... Nem úgy hangzottak, mint az indiánok...

- A dobok nem indián dobok voltak. - Odaguggolt a tüz mellé és belebámult. - Amikor elszabadultak, a hangjuktól a hideg futkározott a hátamon.

- Én is ugyanezt éreztem... azok a dobok! - Azt hittem, a hangom határozottan cseng, ö azonban hirtelen éles pillantást vetett rám; s most én voltam az, aki elkaptam a tekintetem és a tüzbe meredtem. - Olyasvalamire emlékeztetett, amit korábban már hallottam valahol... vagy talán láttam is... Mongóliában. És ugyanígy voltam az énekkel is. A fenébe is, Jim, miért nézel rám így?

Egy fadarabot dobtam a tüzbe. Képtelen voltam megállni, hogy a fellobbanó fénynél kutató pillantást ne vessek a körülöttünk imbolygó árnyakra, majd elszántan belenéztem Jim szemébe.

- Meglehetösen kellemetlen hely, igaz, Leif? - kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Jim felállt, és odasétált a csomagjainkhoz. Amikor visszatért, kezében egy palackot hozott, és némi vizet öntött a tüzre, majd földdel takarta be a sziszegö parazsat. Ha észre is vette, amint a ránk boruló árnyak miatt összerezzentem, nem adta jelét.

- A szél észak felöl fujt - közölte. - Tehát a hangok is arról érkeztek. Vagyis, bármi okozta is, tölünk északra van. Szóval merre folytatjuk holnap az utunkat?

- Észak felé - válaszoltam.

A torkom kiszáradt, amikor ezt mondtam.

Jim felnevetett. Lehuppant a földre, és maga köré tekerte a takaróját. Én a hátamat az egyik fenyö törzsének támasztottam, és pillantásom észak felé révedt.

- Az ösök szerelnek lármázni, Leif. Ha jól értettem, kellemetlen utat ígértek... már persze ha észak felé megyünk... "Rossz Orvosság!" mondják az ösök... Rossz Orvosság neked, Tsantawu! Usunhi'yi, a Sötétség Vidéke télé tartasz, Tsantawu!... Tsugina'iba, Szellemországba! Vigyázz! Fordíts hátat északnak, Tsantawu!

- Aludj már, te lidércektöl üzött rézbörü!

- Jól van na, csak elmondtam neked. - Majd egy kicsit késöbb hozzátette: - Az ösök hangja háborút jósol... ám a háborúnál is sokkal rosszabb, amit az öseim jósolnak, Leif

- A fene egyen meg, befognád végre a szádat?

Halk nevetés volt a válasz, majd csend lett.

Nekidöltem a fatörzsnek. A hangok, vagyis inkább a borzalmas emlékek, amelyeket ezek a hangok felébresztettek bennem, sokkal jobban megráztak, mint amennyire magamnak be mertem vallani. A tárgy, amelyet két éve egy szarvasbör erszényben, láncon a nyakamban hordtam, mintha megmozdult volna; jéghideggé változott. Azon tünödtem, vajon Jim mennyit sejthet abból, amit leplezni próbálok...

Miért oltotta el a tüzet? Talán mert tudta, hogy félek? Talán így próbál kényszeríteni, hogy szembenézzek a félelmemmel és legyözzem azt?... Vagy csupán indián ösztön, és a sötétség leple alatt próbál menedéket keresni?... Bevallása szerint az ének és a dobok hangja ugyanolyan kísérteties hatást gyakorolt rá is, mint rám...

Félelem! Hát persze, a félelem volt, amelynek hatására síkossá vált a tenyerem, összeszorult a torkom, és a szívem a fülemben dobolt.

A fülemben dobolt... igen!

De... nem úgy, mint azok a dobok, amelyeknek a hangját az északi szél sodorta felénk. Az a hang olyan volt, mint férfiak, nök, ifjak, lányok és gyermekek lábainak dobogása, akik egyre gyorsabban rohannak felfelé az üres világ oldalain, hogy belevessék magukat az ürességbe... beleolvadjanak a semmibe... zuhanás közben elhalványuljanak... feloldódjanak... felfalassanak a semmi által...

Mint az az átkozott dobolás, amelyet két évvel ezelött a Góbi-oázis titkos templomában hallottam!

Sem akkor, sem most nem csupán a félelem volt, amely megbénított. Igaz, félelem is volt, de a félelembe dac keveredett... az élet daca, annak tagadásával szemben... az üvöltve feltörö eleven düh... a fuldokló kétségbeesett lázadása a fojtogató vízzel szemben, a gyertyaláng dühe az öt elfújó ellen...

Krisztusom! Vajon tényleg ennyire reménytelen? Ha az, amit igaznak vélek, tényleg igaz, az egyenlö a kezdetben elszenvedett vereséggel!

De itt van Jim! Hogyan tartsam öt távol mindettöl?

Szívem mélyén soha nem nevettem ki azokat a tudatalatti megérzéseit, bármik voltak is, amelyeket az ösei hangjának nevezett. Amikor Usunhi'yiröl, a Sötétség Vidékéröl beszélt, mintha jeges ujjak szántottak volna végig a hátamon. Hiszen nem regélt-e az öreg uighur pap is Homályországról? Mintha még most is hallanám a szavai visszhangját.

A közelben heverö alak felé pillantottam. Jim közelebb állt hozzám, mint bármelyik testvérem. Ezen mosolyognom kellett, mert testvéreim soha nem álltak közel hozzám. Lágy hangú, nagy mellü norvég anyámat kivéve, én mindenki számára idegen voltam abban a komor hagyományokkal bíró, régi házban, ahol születtem. A legfiatalabb fiú és egy nem szívesen látott betolakodó; egy kakukkfióka. Nem az én hibám volt, hogy visszaütöttem anyám szöke, kék szemü, izmos viking öseire. Nem is hasonlítottam a Langdonokra. A Langdon férfiak fekete hajúak és karcsúak, ajkuk keskeny, arcuk komor, s hosszú generációk óta szinte teljesen egyforma vonásokkal születtek. Enyhén csodálkozó, gögös ellenségességgel meredtek rám, a kakukkfiókára a családi portrékról. Ugyanúgy, ahogyan az apám és négy bátyám... igazi Langdonok mindahányan... néztek rám, amikor teljes terjedelmemben félénken elfoglaltam helyemet az asztaluknál.

Számomra mindez megkeserítette az életet, anyám azonban annál jobban, egész szívével szeretett. Eltünödtem rajta, ahogy korábban már számtalanszor, hogyan adhatta magát annak a sötét, önzö embernek, az apámnak... amikor ereiben az északi tengerek hajósainak vére énekelt. Ő volt, aki Leifnek nevezett... e név ugyanolyan összeférhetetlen volt a Langdon névvel, mint én magam.

Jim és én ugyanazon a napon érkeztünk Dartmouth-ba. Ugyanolyan volt akkor is, mint ma... magas, barna, szúrós, fekete szemü, sólyomarcú fickó, tiszta, cherokee vér. A híres Sequioiah törzshöz tartozott, amely törzs hosszú évszázadokon keresztül a legbölcsebb tanácsadókat és legvakmeröbb harcosokat nevelte sorai között.

A föiskolai névsorban neve James T. Sasként szerepelt, a cherokee nemzet névsorában azonban Két Sasként volt feljegyezve, az anyja pedig Tsantawunak nevezte. Szinte az elsö pillanatban megéreztük egymásban a szellemi rokonlelket. Népe ösi szertartása segítségével vértestvérekké lettünk, és akkor kaptam töle titkos nevemet, amelyet csak ketten ismertünk: Degataga... aki oly közel áll a másikhoz, hogy a kettö egy.

Hatalmas testi eröm mellett másik adottságom a nyelvérzék. Hamarosan úgy beszéltem a cherokee nyelvet, mintha az indiánok között születtem volna. Azok a föiskolán eltöltött évek voltak életem legboldogabb évei. Az utolsó évben történt, hogy Amerika belépett a világháborúba Együtt hagytuk el Dartmouth-t, együtt vonultunk be a kiképzötáborba, és ugyanazzal a szállítmánnyal hajóztunk Franciaországba.

Most itt ülve, ezen a lassan pirkadó alaszkai hajnalon, gondolataim átugrottak a közbülsö éveket... anyám halála a Fegyverszünet Napján, amely egyben a világháború befejezését is jelentette... visszatérésem New Yorkba, ellenséges családomhoz... Jimet visszahívja a törzse... bányamérnöki tanulmányaim befejezése... utazgatásom Ázsiában... visszatérésem Amerikába és kutatásom Jim után... s végül mostani, alaszkai expedíciónk, amelynek célja sokkal inkább az együttlét és a vadon nyugalma, mint az arany, amelyet állítólag keresünk.

Hosszú volt az út a háború óta... számomra ez utóbbi két hónap volt a legboldogabb szakasza ennek az útnak. Bejártuk Nome rezgö tundráit, végigjöttünk a Koyukuk partján, s végül itt vertünk tábort, a hatalmas fenyöfák között, valahol a Koyukuk folyó forrásvidéke és a felderítetlen Endicott tartomány dombjai között.

Hosszú volt az út... hirtelen olyan érzésem támadt, hogy életem valódi utazása csak most vette kezdetét.

A felkelö nap fénye átsejlett a fák ágain. Jim felült, rám nézett és elvigyorodott.

- Nem sokat aludtál a koncert után, igaz?

- Mit csináltál az öseiddel? Nem kellett sokáig virrasztanod miattuk.

Jim túl gyorsan vágta rá a választ.

- Ó, hamar lecsendesedtek. - Tekintete és arca kifejezéstelen maradt. Gondolatait igyekezett leplezni elöttem. Valójában az ösök nem csendesedtek le. Mindvégig ébren feküdt, még akkor is, amikor én azt hittem, alszik. Gyorsan döntöttem. Folytatjuk utunkat dél felé, ahogyan terveztük. A Körig elmegyek vele. Ott pedig majd kitalálok valami kifogást, hogy hátrahagyhassam.

- Nem megyünk észak felé - közöltem vele. - Meggondoltam magam.

- Igen, és miért?

- Reggeli után majd elmondom. - A hazugságok soha nem voltak az erösségeim. - Gyújtsd meg a tüzet, Jim! Én addig lemegyek a folyóhoz, és hozok vizet.

- Degataga!

Megdermedtem. Csupán a legmeghittebb pillanatokban és veszély esetén szólított titkos nevemen.

- Degataga, igenis észak felé mégy! Akkor is észak felé mégy, ha elötted kell masíroznom, hogy kövess... - Hirtelen cherokee nyelvre váltott. - Meg kell mentened a szellemedet, Degataga. Együtt menetelünk, ahogy vértestvérekhez illik, vagy mögöttem osonsz, mint egy reszketö kutya a vadász sarkában?

A vér, hangosan dobolt a halántékomban, és a kezem feléje lendült. Ő hátralépett, és nevetett.

- Ez már jobb, Leif.

Haragom egy szempillantás alatt elpárolgott, és leeresztettem a kezem.

- Rendben van, Tsantawu. Észak... felé megyünk. Viszont azt tudnod kell, hogy nem magam... nem magam miatt mondtam, hogy meggondoltam a dolgot.

- Nagyon jól tudom!

Visszafordult a tüzhöz, és a fadarabokkal kezdett foglalatoskodni. Én vízért indultam. Majd megittuk erös, fekete teáinkat és megettük azt a keveset, ami a tegnap elejtett, alaszkai pulykának nevezett, kis, barna gólyából maradt. Amikor befejeztük a reggelit, beszélni kezdtem.

II. A Kraken gyürüje

Három évvel ezelött, fogtam bele a történetembe, Mongóliába utaztam a Fairchild expedícióval. Az expedíció feladata részben bizonyos brit érdekeltségek megbízásából történö bányászati feltérképezés, részben pedig a British Múzeum és a Pennsylvaniai Egyetem által kért néprajzi és régészeti kutatás volt.

Nem nyílt alkalmam arra, hogy tanúbizonyságát tegyem bányamérnöki képességeimnek. Azonnal jóindulatú képviselö, tábori mókamester és kapcsolattartó ügynök lettem közöttünk és a törzsek között. Magasságom, szöke hajam, kék szemem, hatalmas testi eröm és különös képességem a nyelvek gyors elsajátítására nem szünö érdeklödést eredményezett irányomban. Tatárok, mongolok, kirgizek és buriatok... álmélkodva figyelték, amint lópatkókat egyenesítek ki, vasrudakat hajlítok meg a térdemen és különbözö hasonló dolgokat viszek véghez, amelyeket apám megvetöen csak cirkuszi mutatványoknak nevezett.

Én az ö számukra valóban az voltam... egyszemélyes cirkusz. Ugyanakkor többen kedveltek engem. Az öreg Fairchild csak nevetett, amikor arra panaszkodtam, hogy nem érek rá technikai munkát végezni. Azzal nyugtatgatott, hogy többet érek, mint egy tucat bányamérnök, meg hogy én vagyok az expedíció biztosítéka és amíg képes vagyok mutatványaimmal lekötni a közönségemet, öket egyetlen bajkeverö sem háborgatja munkájukban. És ez tényleg így történt. Ez volt az egyetlen olyan expedíció, amelyröl hallottam, ahol nyugodtan otthagyhatta az ember a holmiját örizetlenül, és ha visszatért, ugyanott találta.

Rövid idö alatt csaknem egy tucat nyelvjárást sikerült elsajátítanom, és így képes voltam a törzstagokkal saját nyelvükön elbeszélgetni. Óriási sikerem volt náluk. Idönként még egy-egy mongol küldöttség is érkezett a táborba, magukkal hozva néhányat a birkózóik közül, akiknek hordónyi mellkasuk volt, hogy megküzdjenek velem. Kitanultam a trükkjeiket és megtanítottam nekik a mieinket. Rendeztünk póni-emelö versenyt és manchu barátaim megtanítottak, hogyan kell két szablyával küzdeni... mindkét kézben egy-egy.

Fairchild eleinte egy évre tervezte itt tartózkodásunkat, ám a napok oly gyorsan teltek, hogy úgy döntött, tovább maradunk. Népszerüségem, mondta enyhén gúnyos stílusában, úgy tünik, örök érvényü; a tudománynak soha többé nem lesz ilyen lehetösége a tanulmányozásra... hacsak úgy nem döntök, hogy itt maradok és uralkodok hódolóim fölött. Fogalma sem volt, gúnyos megjegyzése milyen közeljárt egy jóslathoz.

A következö év nyár elején táborhelyünket áttettük száz mérfölddel északabbra. Ez az uighurok országa volt. Ők különös emberek. Azt állítják magukról, hogy egy nagy nép leszármazottai, akik egykor az egész Góbit uralták, amikor az még nem sivatag volt, hanem maga a földi paradicsom, széles folyókkal, gazdag tavakkal és virágzó városokkal. Tény, hogy egyáltalán nem hasonlítanak a többi törzsre, és bár ezek örömmel legyilkolják öket, ha alkalmuk nyílik rá, mindazonáltal félnek tölük. Vagy inkább a papjaik hatalmától.

Az uighurok nagyon ritkán látogatták elözö táborhelyünket. És ha megjelentek is, bizonyos távolságból szemléltek minket. Alig egy hete voltunk az új helyünkön, amikor egy húsz fös csapat lovagolt be a táborba. Én éppen sátram árnyékában üldögéltem. Leszálltak lovaikról és egyenesen odajöttek hozzám. Senki mással nem foglalkoztak. Úgy tíz lépés távolságra megálltak tölem. Hárman egészen közel jöttek és tanulmányozni kezdtek. Ennek a háromnak furcsa, szürkéskék színü szeme volt; annak pedig, aki a vezérüknek tünt, különösen hideg volt a pillantása. Magasabbak, erösebbek voltak, mint a többiek.

Nem ismertem az uighur nyelvet, így kirgizül köszöntöttem öket, meglehetösen udvariasan. Nem válaszoltak, hanem továbbra is meredten néztek engem. Végül beszélni kezdtek egymás között, bólogatva, mintha valamiféle döntésre jutottak volna. A vezérük ekkor megszólított. Amikor felálltam, láttam, hogy nem sokkal marad el hat láb, négy inches magasságomtól. Közöltem vele, továbbra is kirgizül, hogy nem ismerem az uighur nyelvet. Ekkor parancsot adott az embereinek. Azok körülvették a sátramat, egyik kezükben dárda, másikban egy-egy irdatlan hosszú kard.

Ennél a pontnál kissé felment bennem a pumpa, de mielött tiltakozhattam volna, a vezér kirgizül kezdett beszélni hozzám. Udvariasan biztosított afelöl, hogy szándékaik békések, csupán nem szeretnék, ha a velem való beszélgetésüket társaim bármelyike megzavarná. Megkérdezte, megmutatnám-e neki a kezeimet. Válaszul kinyújtottam felé mindkét kezemet. Ő és két társa a tenyerem fölé hajoltak, s tanulmányozni kezdték, idönként egy-egy jelre vagy a vonalak keresztezésére mutatva. A vizsgálat véget ért, a vezér a jobb kezemet a homlokához érintette.

És ekkor legnagyobb meglepetésemre, minden magyarázat nélkül belekezdett egy igen magas szintü leckébe uighur nyelven. A kirgizt használta összehasonlító nyelvként. Egyáltalán nem lepödött meg a könnyedségen, amellyel befogadtam a tudást; söt, az a különös benyomásom támadt, hogy ezt el is várta tölem. Úgy értem, sokkal inkább olyan jellege volt a dolognak, mintha emlékezetembe próbálná idézi az elfelejtett tudást, mintsem most akarna megtanítani rá. A lecke egy egész órán keresztül tartott. Ekkor ismét megérintette a homlokát a kezemmel, majd parancsot adott a sátram körül örködö embereinek. A csapat tagjai odaléptek a lovaikhoz, felültek és ellovagoltak.

Volt valami nyugtalanító ebben a kalandban. A legnyugtalanítóbbnak mégis a lelkem mélyén támadt különös érzés tünt, miszerint a tanáromnak, ha jól értelmeztem a viselkedését, igaza volt... nem egy új, hanem egy elfelejtett nyelvet tanultam. Tény, hogy egyetlen nyelvet sem sikerült olyan könnyedén és gyorsan elsajátítanom, mint az uighurt.

Az expedíció többi tagja érthetö módon megdöbbenéssel és értetlenkedve fogadta a történteket. Azonnal odamentem hozzájuk és megbeszéltük a dolgot. Csapatunk néprajzkutatója a híres oxfordi David Barr professzor volt. Fairchild próbálta viccesen elütni az ügyet, Barrt azonban rendkívül nyugtalanították a történtek. Elmondta, az uighurok úgy tartják, hogy az öseik fehér börü, szöke hajú, kék szemü, nagydarab, erös emberek voltak. Vagyis pontosan olyanok, mint én. Napvilágra került néhány ösi uighur falfestmény, amelyeken pontosan ilyen típusú szereplök láthatók, és amelyek így alátámasztják e hagyományt. Azonban ha a most élö uighurok valóban ennek a fajnak a leszármazottai, akkor az ösi vér keveredés folytán csaknem a megsemmisülés határán áll.

Megkérdeztem, hogy ennek az egésznek vajon mi köze lehet hozzám, mire ö azt válaszolta, nyilvánvaló, hogy látogatóim az ösi faj tiszta vérének képviselöjét látják bennem. Más magyarázatot nem talált az általuk tanúsított különös viselkedésre. Véleménye szerint, mondta, tenyereim tanulmányozása, és az ott látottak egyöntetü nyugtázása is ezt támasztja alá.

Az öreg Fairchild gúnyosan megkérdezte, hogy ezzel csak nem a tenyérjóslás tudományát akarja elöttünk reklámozni? Barr hüvösen azt válaszolta, hogy ö tudós. És tudósként tisztában van azzal, hogy bizonyos fizikai hasonlóságok öröklési tényezök révén több generáción keresztül fennmaradhatnak. A tenyér vonalainak bizonyos sajátosságai évszázadokon keresztül szállhatnak egyik nemzedékröl a másikra. Feltünhetnek ösökre való visszaütés esetében, amelynek én jó példája vagyok.

Ekkor már úgy zúgott a fejem, mint egy méhkaptár. Barr azonban tartogatott még néhány dolgot, amelyek tovább fokozták ezt az érzést. Mostanra teljesen belemelegedett a fejtegetésekbe, és azzal folytatta, hogy az uighuroknak talán igazuk van abban, amit felölem tartanak. Visszaütöttem norvég öseimre. Rendben van. Teljesen biztos, hogy az Ázok, az ösi norvég istenek és istennök... Odin és Thor, Frigga és Freya, Frey és Tüzes Loki, valamint az összes többi... egykor valódi emberek voltak. Kétségtelenül vezérek voltak valami hosszú és veszedelmes vándorúton. Haláluk után megtették öket isteneknek, ahogyan számtalan más hössel és hösnövel is történt, akik különbözö törzsek és fajok soraiból származtak. A néprajzkutatók megegyeznek abban, hogy az ösi norvégok Ázsiából érkeztek Északkelet-Európába, hasonlóan a többi indoeurópai népcsoporthoz. Bevándorlásuk bármikor történhetett Kr.e. 5000 és 1000 között. És semmiféle tudományos ellenvetés nem hozható fel azzal szemben, hogy miért ne élhettek volna azon a területen, amelyet ma Góbinak neveznek, vagy miért ne lehettek volna egy szöke faj, amelyet a mai uighurok az öseiknek tartanak.

Senki nem tudja,' folytatta, hogy a Góbi mikor változott sivataggá... vagy ennek pontosan mi volt az oka. A Góbi egy része és a Kis Góbi teljes egésze kétezer évvel ezelöttig termékeny területnek számított. Bármi okozta is, akár lassan következett be, akár hirtelen, a változás kitünö okot szolgáltatott az Odin és más Ázok által vezetett elvándorlásra, amely aztán a Skandináv félsziget gyarmatosításával ért véget. Az általános felfogás szerint én az anyám ezer évvel ezelötti öseire ütöttem vissza. Ugyanígy azonban az sem zárható ki, hogy az ösi uighurokra ütöttem vissza... már persze ha ök a norvégok ösei.

A professzor gyakorlati véleménye azonban az volt, hogy ebböl rám nézve csak baj származhat. Expedíciónk minden más tagja is így gondolta. Javasolta, hogy minél hamarabb térjünk vissza régi táborhelyünkre, ahol csupa barátságos törzs vett minket körül. Végül rámutatott, hogy amióta itt vagyunk, egyetlen mongol, tatár vagy más törzsbéli - akikkel oly jó kapcsolatot sikerült kiépítenem - sem jött a közelünkbe. Fairchildra nézett és megjegyezte, ez nem egy tenyérjós, hanem egy elismert tudós tanácsa.

Fairchild természetesen elnézést kért korábbi megjegyzéséért, Barr visszatérési javaslatát azonban elutasította; várunk még néhány napot, mondta, addig biztosan nem lesz semmi baj, és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Barr komoran megegyezte: lehet, hogy Fairchild prófétaként egy nagy nulla, de az is lehet, hogy állandó megfigyelés alatt állunk. Amúgy sem hagynának elmenni, tehát úgyis mindegy.

Aznap éjszaka dobok hangját hallottuk a távolból. Idönként elhallgattak, majd újra kezdték egészen hajnalig, válaszolva a még távolabbról érkezö dobok hangjára.

Másnap ugyanabban az órában megérkezett ugyanaz, a csapat. Vezérük egyenesen felém tartott, senki mással nem törödve a táborban. Köszöntése csaknem alázatos volt. Együtt tettük meg az utat a sátramig. Az örök körülkerítettek bennünket, és kezdetét vette a második nyelvlecke. Két órán keresztül tartott, vagy talán még tovább. Ezután három héten keresztül, nap mint nap megismétlödött a már ismert jelenet. Nem volt felületes társalgás, nem voltak oda nem illö kérdések, sem magyarázat. Ezek az emberek egyetlen határozott céllal érkeztek: hogy megtanítsák nekem a nyelvüket. Ehhez következetesen ragaszkodtak. Mivel engem emésztett a kíváncsiság, alig vártam, hogy véget érjenek az órák, s megtudjam, miért ez az egész, ezért semmiben nem akadályoztam öket és teljes szívvel átadtam magam a feladatnak. Úgy tünt, hozzáállásomat is úgy fogadják, mint olyasvalamit, amit elvárnak tölem. A harmadik hét végén ugyanolyan jól beszéltem az uighur nyelvet, mint az angolt.

Barr eközben egyre nyugtalanabb lett.

- Valami céljuk van veled! - mondogatta. - Öt évet adnék az életemböl, ha a helyedben lehetnék. De nekem akkor sem tetszik ez az egész. Féltelek. Átkozottul féltelek!

Ennek a harmadik hétnek a végén, egyik éjszaka a jelzödobok egészen hajnalig szóltak. Tanítóim a következö napon nem jelentek meg, sem a második, sem a harmadik napon. Embereink azonban jelentették, miszerint a tábor körül szinte nyüzsögnek az uighurok, állandóan szemmel tartva bennünket. Az emberek nagyon féltek, és egyáltalán nem voltak hajlandók dolgozni.

A negyedik nap délutánján észak felöl egy gyorsan közeledö, hatalmas porfelhöt pillantottunk meg. Hamarosan az uighur dobok is felhangzottak. Majd a porfelhöböl egy lovascsapat bontakozott ki. Két- vagy háromszázan lehettek, kezükben lándzsák csillogtak, sokuk puskát tartott. A tábor elött megálltak, és széles félkört alkottak. Jéghideg tekintetü vezérük, aki a tanárom volt, leszállt a lováról, és megindult felém, egy csodálatos csödört vezetve kantárszáron. A ló nagy volt és erös, ellentétben azokkal a karcsú állatokkal, amelyeket ök ültek meg; egy ló, amely könnyedén elbírja a súlyomat

Az uighur fél térdre ereszkedett elöttem, és átnyújtotta a kantárt. Én automatikusan átvettem töle. A ló végignézett, megszaglászott, majd a vállamra tette a fejét. A körben álló harcosok felemelték lándzsáikat, és egy emberként egy szót üvöltöttek, amelyet nem értettem, majd leugráltak a lovaik hátáról, és állva várakoztak tovább.

A vezér felemelkedett. Tunikája zsebéböl egy apró, ösi jádéból faragott kockát húzott elö. Ismét térdre ereszkedett, és átnyújtotta nekem a kockát. Az elöször tömörnek tünt, de amikor megnyomtam, hirtelen kinyílt. Belsejében egy gyürü hevert. Súlyos aranygyürü volt, széles és vastag. Foglalatában egy sárga, átlátszó kö csillogott. És ebben a köben egy fekete polip alakja látszott.

Csápjai legyezöként terültek szét a teste körül. Olyan hatást keltettek, mintha megpróbálnának kinyúlni a sárga köböl. A legközelebbi csápok végén még a tapadókorongokat is tisztán ki lehetett venni. Maga a test nem volt ennyire éles. Homályos foltnak tünt, amely a messzi távolba nyúlik. A fekete polipot nem utólag vésték a drágaköbe. Benne volt.

Különös, vegyes érzések kerítettek hatalmukba... undor, ugyanakkor szíven ütött a látvány ismerös volta, mint a déja vu, az agynak az a játéka, amelyet dupla memóriának nevezünk, azt az érzést keltve bennünk, hogy ezt a dolgot már átéltük egyszer. A gyürüt, amely tökéletesen illett, gondolkodás nélkül felhúztam az ujjamra, majd felemeltem a kezem, hogy a napfény megcsillanjon a drágakövön. A félkörben álló harcosok azonnal hasra vetették magukat, így hódolva a gyürü elött.

Az uighur vezér beszélni kezdett hozzám. Éreztem, hogy attól a pillanattól kezdve, amint átadta nekem a jade kockát, figyelmesen fürkészi az arcomat. Hideg tekintetébe mintha áhítat költözött volna.

- A lovad készen áll... - Ismét azt az ismeretlen szót használta, amellyel a csapat is köszöntött. - Mutasd még, hogy mit kívánsz magaddal hozni, és az embereid utánad viszik.

- Hová megyünk... és mennyi idöre? - kérdeztem,

- Néped egyik szent emberéhez - válaszolta. - Hogy mennyi idöre... ezt csak ö tudja megmondani.

Pillanatnyi bosszúságot éreztem e bánásmód miatt, és az is szöget ütött a fejembe, vajon miért beszél úgy az embereiröl, mint az én népemröl.

- Miért nem ö jön hozzám? - kérdeztem.

- Nagyon öreg - válaszolta. - Képtelen lenne megtenni az utat.

A csapat tagjaira néztem, akik ismét a lovaik mellett álltak. Ha nem tartok velük, egész biztosan legyilkolják az, egész tábort ugyanúgy, mintha társaim bármelyike megpróbálja megakadályozni, hogy magukkal vigyenek. Ráadásul csaknem elemésztett a kíváncsiság.

- Beszélnem kell a társaimmal, mielött elmegyek - mondtam.

- Ha Dwayanu - ...ez alkalommal sikerült elcsípnem a szót... - búcsút akar venni ezektöl a kutyáktól, hát tegye. - Szemében megvetés villant, amint az öreg Fairchildra és a többiekre pillantott

Nem tetszett, amit mondott és az sem, ahogyan mondta.

- Várj meg itt - szóltam kurtán, és odamentem Fairchildhoz. Behúztam a sátrába; Barr és az expedíció többi tagja ott tolongtak a sarkunkban. Elmondtam nekik, mi történik. Barr megfogta a kezem, és alaposan szemügyre vette a gyürüt. Halkan füttyentett.

- Nem tudod, mi ez? - kérdezte. - Ez a Kraken... az ösi norvégok bölcs és rosszindulatú mitológiai tengeri szörnye. Látod, nem nyolc csápja van, hanem tizenkettö. Soha nem ábrázolták tíz csápnál kevesebbel. Az életre ártalmas dolgok elvének jelképe... nem is pontosan a halálé, inkább a megsemmisülésé. A Kraken... és itt, Mongóliában!

- Figyeljen ide, fönök! - Szavaimat Fairchildhoz intéztem. - Egyetlen dologgal segíthet csak nekem... ha egyáltalán segítségre lenne szükségem. Mégpedig azzal, ha most minél gyorsabban visszamennek a régi táborba. Keresse meg a mongolokat, és üzenjen annak a fönöknek, aki a birkózókat hordta hozzám... Ők majd tudni fogják, kiröl van szó. Kérje meg, vagy ha kell, fizessen neki, hogy szedjen össze annyi harcost, amennyit csak tud, oda a táborba. Visszajövök, de lehet, hogy menekülni fogok A táboron kívül mindnyájan veszélyben vannak. Pillanatnyilag talán még nem, de alakulhatnak úgy a dolgok, hogy azok arra a döntésre jutnak, jobb lesz magukat megölni. Tudom, mit beszélek, fönök. Ha értem nem is, de a maguk biztonságáért tegye meg, amit kérek.

- De egyfolytában figyelik a tábort... - kezdte Fairchild a tiltakozást.

- Ha én elmegyek, tovább nem fogják figyelni. Legalábbis egy kis ideig biztosan nem. Mindnyájan velem jönnek. - Határozottan beszéltem, és Barr egyetértöen bólogatott.

- A Király visszatér a Birodalmába! - mondta. - Minden alattvalója vele tart. Ő nincs veszélyben... amíg velük van. De... jaj, bárcsak veled mehetnék, Leif. A Kraken! A Déli Tengerek és a Fekete Polip legendája, mely szerint a szörny alszik és arra vár, hogy eljöjjön az idö, amikor elpusztíthatja a világot, benne minden élölénnyel. És három mérföld magasságban, a Fekete Polip belevésve az Andok szikláiba! Norvégok... és a Déli tenger szigetlakói... és az Andok lakói! És ugyanez a szimbólum... itt!

- Kérem... megígéri? - kérdeztem Fairchildtól. - Az életem múlhat rajta.

- Olyan ez az egész, mintha cserben hagynánk. Egyáltalán nem tetszik nekem!

- Fönök, ez a tömeg egy szempillantás alatt képes lenne elsöpörni a tábort a föld színéröl Menjen vissza, és szedje össze a mongolokat! A tatárok is segíteni fognak. Gyülölik az uighurokat Visszajövök, ne féljen. De bármiben mernék fogadni, hogy ez az egész banda, söt, még többen is a sarkamban lesznek. Amikor visszatérek, szeretnék egy falat, amely mögé le lehet bukni.

- Indulunk - jelentette ki az öreg.

Kiléptem a sátorból, és odamentem a sajátomhoz. A hideg tekintetü uighur követett. Fogtam a puskámat és egy automatát, zsebembe dugtam a fogkefémet és egy borotvát, s már készen is álltam az indulásra.

- Van még valami? - Hangjában meglepetés csengett.

- Ha majd lesz, visszajövök érte - válaszoltam.

- Nem, azután már nem, ha... emlékeztél - mondta titokzatosan.

Együtt odasétáltunk a fekete csödörhöz, és én felszálltam rá. A csapat beállt mögénk. Lándzsáik halálos kerítésként választottak el a tábortól. Megindultunk dél felé.

III. Khalk'ru szertartása

A fekete csödör hosszú, egyforma léptekkel haladt. Könnyedén vitte a súlyomat. Naplemente után egy órával elértük a sivatag szélét. Jobb kéz felöl alacsony, vörös színü homokkö dombok emelkedtek. Közvetlenül elöttünk egy hosszú hegyszoros kanyargott. Belovagoltunk, és itt folytattuk utunkat. Körülbelül fél óra múlva egy kövekkel borított területre érkeztünk, amely egykor egy széles út lehetett. Az út északkelet felé vezetett, egy másik és magasabb, vörös homokkö vonulat felé, talán öt mérföldnyire tölünk. Mire ezt elértük, teljesen besötétedett. Vezetöm itt megállt, és bejelentette, tábort verünk, s hajnalban folytatjuk utunkat. A csapatból mintegy húszan leszálltak a lovaikról, a többiek továbblovagoltak.

Azok, akik velünk maradtak, várakozó pillantásokat vetettek rám. Azon tünödtem, vajon mit kellene csinálnom; majd észrevettem, hogy a lovam izzadt, így kértem valamit, amivel lecsutakolhatnám, valamint enni- és innivalót a számára. Úgy tünt, pontosan ez volt az amit vártak tölem. Maga a vezér hozott nekem rongyot, zabot és vizet, közben az, emberek sugdolóztak. Miután a ló lehült, megetettem. Ezután takarót kértem, amivel betakarhatnám, mivel az éjszakák nagyon hidegek voltak. Amikor elkészültem, észrevettem, hogy a vacsora is megfött. A vezérrel együtt odaültem a tüz mellé. Éhes voltam, és mint mindig, ha alkalom nyílt rá, farkasétvággyal táplálkoztam. Teltettem néhány kérdést, de a legtöbbre olyan kelletlen és kurta választ kaptam, hogy hamarosan felhagytam a kérdezösködéssel. Mire befejeztem a vacsorát, elálmosodtam. Ezt meg is mondtam. Kaptam néhány takarót, amellyel együtt odasétáltam a lovamhoz. Leterítettem az egyik takarót, ráfeküdtem, egy másikat pedig magamra tekertem.

A csödör lehajtotta a fejét, gyengéden megbökdösött az orrával, meleg párát szusszantott a nyakamba, majd óvatosan mellém feküdt. Úgy fordultam, hogy a fejemet a nyakán pihentethessem. Izgatott suttogást hallottam az uighurok felöl, de nem törödtem vele, és hamarosan mély álomba merültem.

Hajnalban ébredtem fel. A reggeli már elkészült. Miután mindenki jóllakott, ismét nekivágtunk az ösrégi útnak. Az a dombok lábánál haladt, egy mély völgy mellett, amely egykor egy széles folyó medre lehetett. A kelet felöl elterülö dombok egy ideig megóvtak bennünket a napsütéstöl. Amikor a nap ezek fölé emelkedett és kíméletlenül tüzött le ránk, megpihentünk néhány hatalmas szikla árnyékában. A délután ismét az úton talált minket. Nem sokkal naplemente elött átkeltünk a kiszáradt folyómeder fölött egykor átívelö erös híd maradványain. Egy újabb szorosban folytattuk utunkat, amelyben egykor a rég kiszáradt folyó hömpölyöghetett. Lassan ismét besötétedett.

A keskeny szurdok végének mindkét oldala hatalmas sziklákkal megerösített erödhöz volt hasonló, amelyen uighurok örködtek. Ahogy közeledtünk, éles kiáltások harsantak, és ismét meghallottam a szót: Dwayanu.

A jobb kéz felölieröd kapuja kitárult. Beléptünk rajta, és egy, a vastag falak alatt kanyargó járatba jutottunk. Az elsöhöz hasonló kapun áthaladva értünk ki a járatból.

A csupasz sziklafalak által körülvett oázis tárult a szemem elé. Itt egykor meglehetösen nagy város állhatott, ugyanis mindenfelé ösi épületmaradványok és romok emelkedtek. Ami egykor a folyó forrása lehetett, mostanra egy patakká apadt, és ez a patak ott kanyargott, nem messze attól a helytöl, ahol álltam. A patak jobb partján fák és mindenféle növények nöttek; bal partja kopasz és sivár volt. Az út keresztülhaladt az oázison, majd ezen a terméketlen területen. Az egy mérföldnyi távolságban emelkedö sziklafalba vágott hatalmas, négyszög alakú nyílásnál ért véget, vagyis inkább abban folytatódott. Ez a nyílás olyan volt, mint egy, a hegy gyomrába vezetö ajtó, vagy mint valami gigantikus egyiptomi sírkamra bejárata.

Egyenesen a termékeny terület felé tartottunk. Itt több száz, ösi köépület magasodott, és az itt élök nyilvánvaló eröfeszítései eredményeképpen néhány egészen jó állapotban volt, ösi mivoltuk azonban még így is megdöbbentönek tünt. A fák alatt sátrak is álltak. És az épületekböl és sátrakból egyre özönlöttek az uighur férfiak, asszonyok és gyermekek. Csupán harcosból volt legalább ezer. Az örökkel ellentétben ezek áhítatos némasággal bámultak rám, amint elhaladtunk elöttük.

Egy idöette köépület elött álltunk meg, amely egykor palota vagy templom lehetett... korát ugyanúgy mondhatnánk öt, mint tízezer évesnek. Zömök, négyszögletes oszlopok egész sora emelkedett elöttem. A két legnagyobb a bejáratot örizte. Itt mindnyájan leszálltunk a lovainkról. Az én csödörömet és a vezetöm lovát elvezették. Vezetöm mélyén meghajolt a küszöbnél, majd intett nekem, hogy kövessem.

Egy széles folyosóra jutottunk, amelyen végig lándzsás örök álltak, és valami gyantás fából készült fáklyák szórták fényüket. Az uighur vezér ott lépkedett mellettem. A folyosó egy hatalmas terembe vezetett... olyan magas volt és széles, hogy a falai mentén felállított fáklyák fénye szinte elveszett benne. A terem távolabbi végében egy emelvény állt, rajta egy köasztal. Az asztal körül több csuklyás férfi ült.

Amint egyre közelebb értem, éreztem magamon a csuklyások kutató pillantását, és észrevettem, hogy tizenhármán vannak... hatan-hatan mindkét oldalon és egy, egy hatalmas karosszékben ülve, az asztal végén. Magas, fémböl készült fáklyatartók álltak körülöttük, amelyek erös, fehér fényt szórtak az asztal köré. Közelebb léptem az emelvényhez, majd megálltam. Vezetöm egyetlen szót sem szólt. Ugyanígy a tizenhárom csuklyás sem.

A fény hirtelen megcsillant az ujjamon viselt gyürün. Az asztal végén ülö csuklyás felállt, reszketö kezeivel, amelyek olyanok voltak, mint a karmok, erösen szorította az asztal szélét. Hallottam, amint azt suttogja: - Dwayanu!

A csuklya hátracsúszott a fejéröl. Egy öreg, nagyon öreg arcot láttam, amelyben a szemek csaknem ugyanolyan kékek voltak, mint az enyém, s szinte sütött belölük a csodálat és a sóvár remény. Ez a pillantás mélyen megérintett, mert egy olyan ember pillantása volt, aki régen feladta a reményt, ám most hirtelen esélyt lát a megmenekülésre.

Most a többiek is felálltak és hátratolták a fejükön a csuklyát. Mindnyájan öregek voltak, de annyira nem, mint az, aki suttogott. Hüvös, kékesszürke szemeik kutató pillantással fürkészték az arcomat. A föpap, mert minden bizonnyal az volt, ismét megszólalt:

- Mondták nekem... de képtelen voltam elhinni! Idejönnél hozzám?

Felugrottam az emelvényre, és odaléptem hozzá. Öreg arcát egészen közel tolta az enyémhez, és mélyen belenézett a szemembe. Megérintette a hajamat. Kezét bedugta az ingem alá és a szívem fölé simította.

- Add ide a kezed! - kérte.

Mindkét kezemet, tenyérrel fölfelé, az asztalra tettem. Az öreg ugyanolyan sokáig nézegette a kezemet, mint korábban az uighur vezér. A 919i88j másik tizenkettö mind ott tolongott körülötte, pillantásukkal követve az öreg ujját, amint a különbözö vonalakra és jelekre mutatott. Az öreg most leakasztott a nyakából egy aranyláncot és vele együtt a köpenye alól elöhúzott egy nagy, kocka alakú jádét. Kinyitotta. A ködobozban egy sárga kö hevert, sokkal nagyobb, mint amilyen az én gyürümön volt, máskülönben azonban teljesen ugyanolyan. A fekete polip... vagy a Kraken... ott tekergett a mélyén. Mellette egy apró jádefiola és egy piciny jádetör hevertek. Megfogta a jobb kezemet, és a csuklómat a sárga kö fölé húzta. Rám nézett, majd a többiekre, és szeméböl szinte sütött az aggodalom.

- Az utolsó próba - suttogta. - A vér!

Az apró törrel felhasította a csuklómat. Vérem cseppenként hullott a sárga köre. Most vettem csak észre, hogy a kö közepén kis üreg van. A vér lassan teljesen beterítette a követ, vékony réteget képezve rajta a tetejétöl az aljáig. Az öreg pap felemelte az apró jádefiolát, kihúzta belöle a dugót, majd, ami minden bizonnyal kemény megpróbáltatás volt számára, mozdulatlanul a sárga kö fölé tartotta. Egy csepp színtelen folyadék hullott a köre és összekeveredett a véremmel.

A teremben síri csend honolt; a föpap és miniszterei még a lélegzetüket is visszafojtották, miközben a köre meredtek. Gyors pillantást vetettem az uighur vezérre, aki engem nézett, szemében fanatikus tüz lobogott.

A föpap hirtelen felkiáltott, és kiáltását a többiek visszhangként ismételték. Lenéztem a köre. A rózsaszínes réteg kezdett színt változtatni. Különös szikra lobbant a köben, és a vékony réteg tiszta, áttetszö zöldre változott.

- Dwayanu! - nyögte a föpap, beleroskadt a székébe, és reszketö kezeivel eltakarta az arcát. A többiek rám néztek, majd vissza a köre, aztán ismét rám, mintha valamiféle csodát látnának. Én ismét az uighur vezérre pillantottam. A vezér az emelvény lábánál, hason feküdt.

A föpap elvette reszketö kezét az arca elöl. Mintha megfiatalodott volna, teljesen átalakult; szemeiböl eltünt a kétségbeesés, az aggodalom, és helyükbe lelkesedés költözött. Felállt a székéböl és engem ültetett a helyébe.

- Dwayanu - mondta -, mennyire emlékszel?

Tétován megráztam a fejem; ez annak a kérdésnek a visszhangja volt, amelyet az uighur vezér tett fel nekem a táborban.

- Mire kellene emlékeznem? - kérdeztem.

Tekintetét elfordította rólam, és kérdö pillantást vetett a többiekre; azok összenéztek, majd egy emberként bólintottak. Az öreg bezárta a jádedobozkát, és visszadugta a köpenye alá. Megfogta a kezem, a gyürü kövét befelé fordította, és rázárta az ujjaimat.

- Emlékszel? - Hangja ismét suttogássá halkult. - Khalk'ru?

A hatalmas teremben ismét síri csend támadt... ezúttal szinte tapintható. Én pedig ültem és gondolkoztam. Volt valami ismerös ebben a névben. Az a zavaró érzésem támadt, hogy ismernem kellene; ha elég erösen gondolkodom, talán eszembe jut; az emléke valahol a tudatom határán lebegett. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy valami borzalmast jelent Olyasvalamit, amit jobb, ha elfelejt az ember. Hirtelen heves undorral keveredö sajnálatot éreztem.

- Nem - válaszoltam.

A teremben mély sóhajok hangja hallatszott. Az öreg pap mögém lépett, és kezével eltakarta a szememet.

- Emlékszel... erre?

Az agyam mintha megfordult volna a helyén, és hirtelen egy kép vetült a szemeim elé, olyan tisztán, mintha nyitott szemmel nézném. Lóháton keresztülvágtam az oázison és a hegy gyomrába vezetö hatalmas bejárat felé tartottam. Csak éppen most a település nem oázis volt. Egy várost láttam gyönyörü kertekkel és a közelben egy tiszta vizü folyóval. A várost körülvevö sziklákat mindenfelé zöldellö fák borították. Mások is voltak velem, ott lovagoltak mögöttem... férfiak és asszonyok, olyanok, mint én, szökék és erösek. Már csaknem elértem a bejáratot. Hatalmas négyszögletes köoszlopok emelkedtek elöttem... és ekkor leszálltam a lovamról... egy hatalmas fekete csödörröl... és már éppen be akartam lépni...

Nem! Ha belépek, eszembe jut Khalk'ru! Hátraléptem... kezeket éreztem a szememen... felnyúltam és félrelöktem öket... az öreg pap kezeit. Felugrottam a székböl, és egész testemet rázta a harag. Szembefordultam az öreggel. Arca jóságos volt, hangja gyengéd.

- Hamarosan - mondta - többre is fogsz emlékezni!

Nem válaszoltam, próbáltam legyözni magamban a borzalmas haragot. Hát persze, az öreg pap megpróbált hipnotizálni engem; azt láttam, amit láttatni akart velem. Nem hiába állnak az uighur papok boszorkánymesterek hírében. De nem ez volt, amely olyan haragra ingerelt, hogy alig bírtam uralkodni magamon. Nem, valami a Khalk'ru névvel kapcsolatban. Valami, ami ott volt a hegy gyomrába vezetö ajtó mögött, amelyen csaknem átkényszerítettek.

- Nem vagy éhes? - Az idös pap gyakorlatias kérdése kissé lelohasztotta a haragomat. Hangosan felnevettem, majd azt válaszoltam, hogy igen, éhes vagyok és kezdek álmosodni is. Attól tartottam, hogy egy ilyen fontos személyiségnek, amilyen én lettem, együtt kell vacsoráznia a föpappal. Így aztán igencsak megkönnyebbültem, amikor az öreg ismét az uighur kapitány gondjaira bízott. Az uighur követett, mint kutya a gazdáját, és türelmesen várakozott, mint egy szolga, amíg ettem. Közöltem vele, hogy sokkal szívesebben aludnék sátorban, mint valamelyik köépületben. Ezt hallva felcsillant a szeme, és most elöször a tiszteletteljes egyszavas válaszoknál többet is mondott.

- Még mindig harcos! - dörmögte helyeslöen. Felállíttatott számomra egy sátrat. Mielött lefeküdtem volna aludni, kilestem. Az uighur vezér ott guggolt a bejárat elött, és a sátrat szorosan egymás mellett álló lándzsás harcosok gyürüje fogta körül.

Másnap korán reggel egy csapat alacsonyabb rangú pap érkezett, hogy magával vigyen. Ugyanabba az épületbe mentünk, csak egy sokkal kisebb terembe, amelyben egyetlen bútordarab sem volt. A föpap és többi pap már vártak rám. Arra számítottam, hogy számtalan kérdést fognak feltenni, de nem így történt. Semmit nem kérdeztek; származásom, honnan érkeztem és hogyan kerültem Mongóliába, látszólag egyáltalán nem érdekelték öket. Úgy tünt, teljesen megelégedtek a ténnyel, hogy annak bizonyultam, akinek reméltek... bárki legyen is az. Söt, mi több, az a benyomásom támadt, alig várják, hogy rátérhessenek tervük megvalósítására, amely az általam korábban vett leckékkel kezdödött. A föpap azonnal rátért mondanivalója lényegére.

- Dwayanu - kezdte -, egy bizonyos szertartást fogunk az emlékezetedbe idézni. Hallgass figyelmesen, ismételj el mindent hüségesen, minden hangot, minden mozdulatot.

- Milyen célból? - kérdeztem.

- Hogy tanulj belöle... - vágta rá, de vadul félbehagyta a mondatot. - Nem! Megmondom neked! Azért, hogy a sivatag visszanyerje a termékenységét. Hogy az uighur nép ismét hatalmas lehessen. Hogy a Khalk'ru... akinek gyümölcse volt a sivatag. ellen elkövetett szentségtörés jóvátétessék!

- És mi közöm van nekem, egy idegennek, mindehhez? - kérdeztem.

- Bennünk akikhez eljöttél - felelte -, már nincsen annyi az ösi vérböl, hogy ezt véghezvihessük. De te nem vagy idegen. Dwayanu vagy... a Szabadító. Te a tiszta vérböl származol. És éppen ezért, csak te... Dwayanu... másíthatod meg az ítéletet.

Arra gondoltam, milyen boldog lenne Barr, ha hallaná ezt a magyarázatot; milyen diadalmas képpel nézne Fairchildra. Meghajoltam a föpap felé, és közöltem vele, hogy készen állok. Ujjamról lehúzta a gyürüt, kivette a nyakából a láncon függö jádekockát, és megkért, hogy vetközzem le. Miközben vetköztem, ö is kezdte lehámozni magáról a ruháit, és a többiek követték a példáját. Az egyik pap elvitte a földön felhalmozódott holmikat, majd hamarosan visszatért. Ahogy végignéztem a körülöttem álló, anyaszült meztelen, összeaszalódott öregembereken, azonnal elmúlt a nevethetnékem. Az események fenyegetö jelleget kezdtek ölteni. A lecke elkezdödött.

Valójában nem is szertartás volt, sokkal inkább könyörgés... vagyis inkább egy Khalk'ru nevü Lény, Hatalom, Erö megidézése. Szerfelett különös volt, ahogyan a mozdulatok is, amelyek kísérték. Az elhangzott szöveg kétségkívül az uighur archaikus formájában szólalt meg. Nagyon sok szó hangzott el, amelyet egyáltalán nem értettem. Ez a szöveg nyilvánvalóan egyik föpapról a másikra szállt egészen az ösidöktöl fogva. Még egy középszerü egyházi ember is olyan istenkáromlásnak tartotta volna, amelynek büntetése a kárhozat. Engem azonban túlságosan érdekelt ez az egész, mintsem hogy a dolognak az ilyen vonatkozásait is szem elött tartsam. Ugyanazt a különös, ismerös érzést éreztem, mint amikor elöször meghallottam Khalk'ru nevét Az undor azonban ez alkalommal elmaradt, és csak a lelkesedés tombolt bennem. Hogy ehhez mennyiben volt köze a tizenkét pap egyesített akaratának, akik egyetlen pillanatra sem vették le rólam a tekintetüket, sejtelmem sincs.

Nem ismétlem el az egészet részletesen, csupán áttekintést szeretnék adni róla Khalk'ru volt a Kezdet - Kezdet-nélkül; ahogyan ö lesz a Vég - Vég-nélkül is. Ő a Fénytelen Idötlen Űr. A Pusztító. Az Élet Felzabálója. A Megsemmisítö. Az Elnyelö. Nem ö a Halál... a Halál csupán egy része. Ő maga élö, nagyon is élö, élete azonban minden, amely ellenkezik az Élettel. Az Élet egy betolakodó volt, amely megzavarta Khalk'ru kortalan nyugalmát. Istenek és emberek, állatok és madarak, s minden élölény, növényzet, víz, levegö és tüz, a Nap, a Hold és minden csillagok... mindent Magába, az Élö Semmibe olvaszthat, ha ö úgy akarja. Ő azonban még hagyja öket élni egy kicsit. Miért foglalkozna Khalk'ru velük, amikor végül úgysem lesz semmi más, csak... Khalk'ru! Visszavonul a terméketlen földekröl, hadd hatoljon be ezekre ismét az élet és hadd boruljanak virágba; csak azokat érinti meg, akik ellenségei az ö híveinek, hogy ezáltal a hívei erösek legyenek és hatalmasok, hirdetve, hogy Khalk'ru a Minden az Egészben. Ez csupán egy szempillantásnyi idö az ö örökkévalóságában. Khalk'ru testet ölt jelképének alakjában, és elveszi, amit felajánlanak neki, annak jeléül, hogy meghallgatta és jóváhagyja hívei létét.

Több, sokkal több minden hangzott el, ez csak a lényege. Egy félelmetes imádság, én azonban nem éreztem félelmet... akkor még nem. A föpap háromszor ismételte el az imádságot, és harmadjára már betüröl betüre tudtam. A föpap még negyedjére is elismételtette velem, majd intett a papnak, aki kivitte a teremböl a ruháinkat. A pap kisietett, és nemsokára visszatért, karján a papok köntöseivel... az én ruháimat azonban nem hozta. Helyettük kaptam egy hosszú, fehér köntöst és egy pár szandált. Megkérdeztem, miért nem a régi ruháimat kapom vissza, mire a föpap azt válaszolta, többé már nem lesz rájuk szükségem, mert ettöl kezdve olyan öltözéket fogok viselni, amilyen megillet. Azzal egyetértettem, hogy az új köntös nagyon szép, de ha lehet, mondtam, mégis szeretném visszakapni a régi ruhámat, hogy idönként megnézhessem, ha úgy tartja kedvem. Ebbe beleegyezett.

Átkísértek egy másik terembe, amelynek falain megfakult, rongyos faliszönyegek lógtak, rajtuk vadászjelenetek. Különös formájú, fémböl készült székek álltak a fal mellett, amelyek ugyanúgy lehettek aranyból, mint rézböl, aztán egy széles, alacsony dívány, az egyik sarokban lándzsák, egy íj és két kard, egy pajzs és egy kalap formájú bronzsisak hevertek még ott. A köpadlóra terített szönyegektöl eltekintve minden nagyon réginek tünt. És itt álltam én, megmosdatva, gondosan megborotválva és megnyírva... ezek mind a megtisztulás szertartásának részei voltak, amely idönként igen megdöbbentö részletekkel szolgált.

Amikor ennek vége volt, kaptam egy pamut alsóruhát, amely a lábujjamtól a nyakamig az egész testemet beborította. Ezután egy hosszú, bö nadrágot, amelyet mintha selyemmé puhított aranyfonalból szöttek volna. Megdöbbenve vettem észre, hogy egyes helyeken gondos javítások és foltok látszanak. Egy pillanatra eltünödtem, vajon hány évszázada halott az az ember, aki elöször viselte. Ezután egy hosszú, ingszerü kabát következett, amely ugyanabból az anyagból készült, végül egy pár rövid, feszes csizma, amelynek díszes hímzése egy kicsit kopott volt.

Az öreg föpap visszahúzta az ujjamra a gyürüt, majd hátralépett, és hosszan szemügyre vett. Az apró hibákból, amelyeket az idö vasfoga rágott az öltözékemen, nyilvánvalóan semmit sem látott. Én számára az a csodálatos alak voltam a múltból, akinek látni akart.

- Ilyen voltál akkor is, amikor a népünk még hatalmas volt - jegyezte meg halkan. - És hamarosan, ha a nép valamennyit visszanyer hatalmasságából, visszahívjuk azokat, akik Homályországban élnek.

- Homályországban? - kérdeztem.

- Ez az ország messze keletre fekszik, a Nagy Vízen túl - válaszolta. - De mi tudjuk, hogy ott élnek Khalk'ru népei, akik a nagy szentségtörés idején, amely Uighurföldet sivataggá változtatta, elmenekültek. Az ö ereikben tiszta vér folyik, mint a tiédben, Dwayanu, és az asszonyok között majd te is társakra találsz. És idövel mi, az elsatnyult vérüek kihalunk, és Uighurföldet ismét az ösi faj fogja benépesíteni.

Megfordult, és gyors léptekkel távozott, nyomában tizenkét papjával. Az ajtónál még megállt és visszafordult.

- Várj itt - mondta - amíg nem üzenek érted.

IV. Khalk'ru csápja

Körülbelül egy óra hosszat várakoztam, közben azzal szórakoztam, hogy részletesen szemügyre vettem a szoba különleges berendezési tárgyait, és árnyékharcot vívtam a két karddal. Hírtelen megfordultam, és láttam, hogy az uighur vezér ott áll az ajtóban. Szürke szemei szinte világítottak a félhomályban.

- Zardára! - kiáltott fel. - Lehet, hogy sok mindent elfelejtettél, de a vívást azt nem! Harcosként hagytál el bennünket, és harcosként tértél vissza!

Hirtelen fél térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét.

- Bocsánat, Dwayanu! Érted jöttem. Ideje indulnod.

A dicsöség lassan kezdett a fejembe szállni. Leejtettem a két kardot és megveregettem a vezér vállát, amelyet az természetesen fogadott. Végigmentünk a folyosón az örök hosszú sora között, és kiléptünk a széles kapun. Mennydörgésszerü kiáltás harsant.

- Dwayanu!

És ekkor megszólaltak a trombiták, feldübörögtek a dobok és felharsant a cimbalmok hangja.

A palota elötti téren négyszög alakban mintegy ötszáz uighur harcos állt. Lándzsáik hegye fényesen csillogott, és a lándzsák nyelén hosszú zászlók lobogtak. A négyszög közepén újabb harcosok feszítettek, több, egyforma sort alkotva. Most vettem csak észre, hogy ezek nem mind férfiak, hanem nök is vannak közöttük, ugyanolyan ösi öltözékben, mint amilyet én viseltem. A napfény vadul szikrázott az aranyfonalból szött ruhákon. Kezükben kifakult zászlókat tartottak, amelyeken különbözö szimbólumok díszelegtek. A tér túlsó oldalán észrevettem a föpapot, tetötöl talpig sárga ruhába öltözve, akit a papjai támogattak a lova hátán. Fölöttük egy sárga zászló lobogott a szélben, és amikor egy pillanatra úgy fordult, megláttam rajta a Kraken alakját. A harcosok mögött száz és száz uighur tolongott, csak hogy egyetlen pillantást vethessen rám. Amint ott álltam, pislogva az erös napsütésben, egy másik kiáltás harsant fel az uighur dobok hangja mellett.

"A Király visszatér a népéhez!", mondta Barr. Tényleg ilyen volt.

Egy puha orr dörgölözött a nyakamhoz. A fekete csödör volt. Felültem a hátára. Az uighur vezérrel a nyomomban végigléptettünk a szabályos sorok között. Jól megnéztem az embereket, miközben elhaladtam mellettük. Mindnyájuknak, nöknek és férfiaknak egyforma, szürkéskék szeme volt; valamivel erösebb testalkatúak voltak, mint az átlag uighurok. Feltételeztem, ök talán a nemesek, az ösi családok közvetlen leszármazottai, akikben a legerösebb az ösi vér. Kopott zászlóikon ott díszelgett családjuk jelvénye. A férfiak szeméböl öröm sugárzott. Mielött azonban odaértem volna a papokhoz, rádöbbentem, hogy amit a nök szemében látok, az rémület.

Odaértem az öreg föpaphoz. Az elöttünk álló lovasok sora most kettévált, és mi egymás mellett végiglovagoltunk közöttük. Az alacsonyabb rendü papok követtek minket, öket, pedig a nemesek. A menet mindkét oldalán uighur lovasok léptettek... szóltak az uighur trombiták, dübörögtek az uighur dobok és harsogtak az uighur cimbalmok - mind vad, diadalmas ritmusban. - A Király visszatért...

Bárcsak már akkor egyenesen belerohantam volna az uighur lándzsákba!

Keresztülvágtunk a zöld oázison. Átkeltünk egy széles hídon, amely egykor a folyó, most a patak fölött ívelt át. Lovaink patája ekkor már azt az ösi utat tapodta, amely a hegy gyomrába vezetö, körülbelül egy mérföldnyire ásító sziklakapuhoz vezetett. Kezdtem egyre jobban élvezni hirtelen támadt dicsöségemet Végignéztem a kíséretemen. És ekkor hirtelen eszembe jutott megfoltozgatott és kijavítgatott nadrágom és ingem. Követöimre is ugyanez a kopottság volt jellemzö. Ettöl valamiképp kevésbé éreztem magam királynak, ugyanakkor szánalmat éreztem irántuk. Úgy láttam öket, mint férfiakat és nöket, akiknek elkorcsosult vérében éhes szellemek kísértenek, hatalmas ösök szellemei, amelyek a vérrel együtt egyre gyengülnek és éheznek, amelyek azonban ahhoz még elég erösek, hogy harcoljanak a kihalás ellen, elég erösek, hogy parancsoljanak az agyuknak és akaratuknak, s üzzék öket valami felé, amelyröl a szellemek azt hiszik, hogy jóllakhatnak vele és ismét erössé teheti öket.

Igen, szántam öket. Értelmetlen volt azt hinni, hogy csillapíthatom szellemeik éhségét, azonban egy valamit tehettem értük. Rendezhettem nekik egy jó kis elöadást! Gondolatban végigfutottam a szertartáson, amelyet az öreg föpaptól tanultam, felidéztem minden szót, minden mozdulatot.

Amikor felnéztem, láttam, hogy már meg is érkeztünk a hegy belsejébe vezetö bejárathoz. Olyan széles volt, hogy húsz lovas kényelmesen besétálhatott rajta egymás mellett. A négyszögletes oszlopok, amelyeket az öreg föpap érintése nyomán láttam, romokban hevertek a bejárat mellett. Nem éreztem semmiféle tiltakozási kényszert a belépéssel szemben, mint akkor. Alig vártam, hogy bent lehessek, és túl legyek végre az egészen.

A lándzsások elöreléptek és felsorakoztak a bejárat két oldalán. Leszálltam a lóról, és egyiküknek odanyújtottam a kantárt. Mellettem az öreg föpappal, mögöttünk a többi pappal beléptünk a hegy gyomrába. A folyosót, vagy inkább elöcsarnokot számtalan fáklya világította meg, amelyekben tiszta, fehér lángok lobogtak. A bejárattól úgy száz lépésnyire egy új folyosó nyílt, körülbelül tizenöt fokos szöget zárva be a szélesebbikkel. Az öreg föpap befordult ebbe a folyosóba. Hátranéztem. A nemesek még nem léptek be a fökapun; láttam, amint éppen leszállnak a lovaikról. Körülbelül ezer lépést tettünk ezen a folyosón, mindvégig némán. Ebböl egy kis, négyzet alakú terem nyílt, egyik oldalán egy ajtóval, amelyet nehéz falikárpitok borítottak. Ebben a kis teremben a fal mellett sorakozó, különbözö méretü ládákon kívül semmi más nem volt.

Az öreg föpap odalépett az egyik ládához, és kinyitotta. Egy megszürkült fadoboz volt benne. Felemelté a tetejét, és két, sárga ruhát vett ki belöle. Az egyiket gyors mozdulatokkal rám adta. Egy bö ujjashoz hasonlított, leért egészen a térdemig. Lenéztem; beleszöve, csápjaival átölelve a testemet, ott terpeszkedett a fekete polip.

A másikat a föpap öltötte magára. Ebbe is beleszöttek a polipot, ám csak a mellkasi részen, csápjai nem fonták körül a testet. A föpap lehajolt, és a dobozból elöhúzott egy aranypálcát, amelynek a végén rudak álltak keresztbe. Ezeken a rudakon apró aranycsengök lógtak.

Eközben a papok a többi ládából dobokat és különös, ovális alakú, három láb hosszú, fém oldalú hangszereket vettek elö. Majd leültek, és kezdték megfeszíteni a dobok börét, az öreg föpap pedig gyengéden megrázta a pálcát, kipróbálva a csengök hangját. Teljesen olyanok voltak, mint egy koncertre hangoló zenekar. Heves vágyat éreztem, hogy hangosan felnevessek; akkor még nem tudtam, hogy a közönséges dolgok képesek a borzalmast még iszonyatosabbá tenni.

A falikárpittal letakart ajtó felöl reszelös neszek hallatszottak, majd három csattanás, mint amikor kalapács csendül az üllön. Aztán csend. A tizenkét pap, kezükben a dobokkal belépett az ajtón. A föpap intett, hogy kövessem, és mi is bementünk utánuk.

Hirtelen egy hatalmas, az élö sziklába vájt barlangban találtam magam, amely több ezer éve elporladt emberek kezének munkáját hirdette. Olyan tisztán egyértelmü volt ösrégi volta, mintha a sziklának szája volna, és az mesélne róla. Még annál is régebbi lehetett; az idök kezdetén készült. A gyenge megvilágításban szinte nem is láttam az uighur nemeseket. Ott álltak körülbelül száz yardnyira tölem, családjuk zászlajával a kezükben, arcukat felém fordítva, úgy tíz láb mélységben alattam. A barlang túlsó fala mögöttük a sötétségbe veszett. Láttam, hogy elöttük egy kanyargó mélyedés van, széles... mint egy völgy... és hogy a szikla, egy hullámhoz hasonlóan a mélyedés mindkét oldalán felemelkedik, tekergözve, kitárva a száját, mintha a szikla egy hatalmas hullám lenne, amely feléjük robog. Ez a száj alkotta az emelvény szélét, amelyen álltam.

A föpap megérintette a karomat. Ránéztem, és követtem a tekintete irányát.

Száz lábnyira tölem egy lány állt. Meztelen volt. Nemrég érhetett növé, de teste egyértelmüen mutatta, hogy hamarosan anya lesz.

Szeme ugyanolyan kék volt, mint a föpapé, haja vörösesbarna, némi arany árnyalattal, böre pedig világosbarna. Az ösi faj vére erösen élt benne. Bár bátran tartotta magát, szemeiben rémület ült, s kerek melleinek gyors emelkedése és süllyedése is félelméröl árulkodott.

Egy apró mélyedésben állt. Derekán egy aranypánt csillogott, amelyröl három, a sziklapadhoz erösített lánc lógott. Rájöttem a láncok rendeltetésére. Nem tudott elfutni, és ha a földre zuhant is, nem kúszhatott ki a mélyedésböl. Elfutni, elkúszni, de mi elöl? Elölem biztosan nem! Ránéztem és mosolyogtam. A lány pillantása találkozott az enyémmel. A rémület hirtelen eltünt belöle. Bizakodóan visszamosolygott rám.

Isten bocsássa meg... rá mosolyogtam, és ö megbízott bennem!

Most a lány mögénéztem, ahol valami sárgán megcsillant, és egy hatalmas topáz szórta a sugarait. Úgy száz yardnyira a lány mögött egy hatalmas szikladarab emelkedett, ugyanaz a sárga, áttetszö kö, mint amely a gyürümben volt. Egy gigantikus, megrepedezett üvegtömbhöz hasonlított. Alakja valamiképp egy háromszögre emlékeztetett.

A közepén feketén ott tekergett a Kraken csápja. A csáp a sziklával együtt letört a szörnyeteg testéröl. Csaknem ötven láb hosszú volt. A belsö oldalával fordult felém, és egész hosszában tisztán kivehetök voltak a rejtélyes tapadókorongok.

Meglehetösen undorító... félni azonban nem kell töle, gondoltam. Ismét rá mosolyogtam a leláncolt lányra. A szeméböl szinte sugárzott felém a bizalom.

Az öreg föpap mindvégig figyelt. Most megindultunk, s félúton a lány és a szájhoz hasonlító, felgyürödött sziklaperem között álltunk meg újra. A száj szélén ott kuporgott a tizenkét pap, ölükben a dobjaikkal.

Az öreg föpap és én szembefordultunk a lánnyal, s a letört csáppal. Az öreg most felemelte aranycsengettyüs pálcáját, és megrázta, A barlang sötétjéböl mélyhangú kántálás hangzott fel, amely egyre ismétlödött, majd a hangok hamarosan összekeveredtek.

Ugyanolyan ösinek tünt, mint a barlang; ez maga a barlang hangja volt.

A lány egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

A kántálás elhallgatott. Felemeltem a kezem, és elvégeztem a tiszteletadás különös mozdulatait, amelyet tanultam. Elkezdtem Khalk'ru szertartását...

Az elsö szavak kimondása után a felismerés érzése söpört át rajtam... valami mással együtt. A szavak, a gesztusok automatikusan törtek fel belölem. Egyáltalán nem kellett használnom a memóriámat; ösztönösen jöttek elö. Már nem láttam a megláncolt lányt. Semmi mást nem láttam, csak a fekete csápot a megrepedezett köben.

És a rituálé csak sodort, egyre sodort magával... a sárga kö mintha elolvadt volna a csáp körül... talán megmozdult a csáp?

Kétségbeesetten megpróbáltam abbahagyni a szavakat és mozdulatokat, de képtelen voltam rá!

Egy nálam erösebb valami kerített hatalmába, az mozgatta az izmaimat és beszélt a torkomból. Emberfeletti hatalom jelenlétét éreztem. A gonosz megidézési szertartása... és most már tudtam, mennyire iszonyúan gonosz... csak folyt, és én tehetetlen kívülállónak éreztem magam, aki semmit sem tehet, aki képtelen ellenörzése alatt tartani a folyamatot

Hirtelen véget ért.

A csáp megremegett... tekergözni kezdett... kinyúlt a megláncolt lány felé. Megszólaltak a gonosz dobok, egyre gyorsuló ritmusban, valóságos mennydörgéssé fokozódva...

A lány még mindig engem nézett... a bizalom azonban eltünt a tekintetéböl... arca az enyémre fagyott, rémületet látszott tükrözni.

A fekete csáp megvonaglott, és egy hatalmasat csapott.

Mintha egy óriási, homályos testet láttám volna, amelyböl újabb elmosódó csápok nyúltak ki. Lehelete a világür hidegét sodorta felém.

A fekete csáp a lány köré fonódott...

A lány vérfagyasztó hangon felsikoltott... majd lassan eltünt... felszívódott... sikolya egyre halkult... elöször hátborzongató nyögéssé, majd egy sóhajjal elhalt.

Fémcsörgést hallottam onnan, ahol a lány állt. A sziklához rögzítö aranyláncok csörgését, amint üresen visszahullottak a köre.

A lány eltünt!

Én csak álltam; legrosszabb rémálmaim rémülete mozdulatlanná dermesztett...

Az a gyermek megbízott bennem... én rámosolyogtam, ö pedig bízott bennem... és én megidéztem a Krakent, hogy elpusztítsa!

A perzselö lelkiismeret-furdalás, a fehéren izzó harag, eltépte láncaimat, amelyek fogva tartottak. Láttam a sárga kö darabját, benne a fekete csáppal. Lábaimnál ott hevert az öreg föpap, aszott teste vadul vonaglott, sovány kezei a sziklát markolászták. Dobjaik mellett ott fetrengett a többi pap és valamivel lejjebb, az összes nemes... hason csúszva, vakon és süketen az alázattól és imádattól a borzalmas Lény elött, amelyet megidéztem.

Odarohantam az ajtóhoz. Egyetlen vágyam volt: kijutni Khalk'ru templomából. A Kraken nyugvóhelyéröl. Minél messzebb szerettem volna kerülni töle. Visszatérni... visszatérni a táborba... haza. Keresztülrohantam a kis helyiségen, végig a folyosókon, és továbbra is futva, elérkeztem a templom bejáratához. Egy pillanatra megtorpantam, teljesen elvakított az éles napsütés.

Több száz torokból harsant fel a kiáltás... majd csend lett. Látásom kitisztult. Ott feküdtek a porban, hason csúszva elöttem... az uighur harcosok.

Körülnéztem, a fekete csödört keresve. Ott állt mellettem. Felpattantam a hátára, és megeresztettem a kantárszárat. A ló úgy lött ki, mint egy fekete nyílvesszö, átvágtatva a hason csúszók sorai között, majd végig az oázishoz vezetö úton. Keresztülvágtattunk az oázison. Szemem sarkából mintha kiabáló, rohangáló embereket láttam volna. Senki nem próbált megállítani. Senki nem lett volna képes megállítani a hatalmas állat vágtáját. És most már közel jártam a köeröd belsö kapuihoz, amelyeken keresztül tegnap áthaladtunk. Nyitva voltak. Az örök döbbenten meredtek rám. A templomból ellentmondást nem türö dobszó hangzott fel. Hátrapillantottam. Bejáratánál nagy kavarodás támadt, kaotikus zürzavar. Az uighur lándzsások folyamként özönlöttek a nyomomba.

A kapuk csukódni kezdtek. Megrugdostam a fekete csödör oldalát, mire az valósággal eltaposta az útjába kerülö öröket, és már bent is voltunk az erödben. Odaértünk a külsö kapukhoz. Zárva voltak. Egyre hangosabban, fenyegetöbben lüktettek a dobok.

A csukott kapuk láttán egy kicsit magamhoz tértem. Megparancsoltam az öröknek, hogy nyissák ki. Azok csak álltak remegve, és bámultak rám, de nem engedelmeskedtek. Leugrottam a csödör hátáról, és odarohantam hozzájuk. Felemeltem a kezem. Khalk'ru gyürüje megcsillant a napfényben. Az örök egy szempillantás alatt hasra vetették magukat elöttem... a kapukat azonban nem nyitották ki.

A falakon vízzel teli kecskebör tömlöket láttam. Lekaptam egyet közülük, majd felragadtam egy zaboszsákot. A kapu mellett, a földön egy jókora szikladarab hevert. Felkaptam, mintha csak egy kavics lett volna, és nekivágtam a kapu tolózárjának. A zár nagy reccsenéssel eltört. A vizestömlöt és a zaboszsákot felhajítottam a nyeregbe, s kilovagoltam a kapun.

A hatalmas csödör szinte madárként szárnyalt a kiszáradt folyómederben. Átkeltünk a roskadozó hídon, és máris az ösi úton vágtattunk.

Elértük a folyómeder végét. Hátranéztem. Üldözöknek nyomát sem láttam. A dobok tompa lüktetését azonban még most is hallottam.

Késö délutánra járt az idö. A folyómederböl kiérve homokkö sziklák között folytattuk utunkat. Mindeddig kegyetlenül hajszoltam a csödört, de még most sem engedhettem pihenni. A leszálló sötétség egy félsivatagos vidéken talált minket. A csödörröl dölt az izzadtság, és a lábai remegtek a fáradtságtól. Menekülésünk alatt egyetlen egyszer sem lassított és soha nem ellenkezett velem. Nagyon rendes ló volt. Úgy döntöttem, bármi legyen is, az állatnak pihennie kell.

Egy hatalmas szikla mögött találtam egy viszonylag védett helyet. Hirtelen rádöbbentem, hogy még mindig a sárga szertartási öltözéket viselem. Méla undorral téptem le magamról, és lecsutakoltam vele a lovat. Megitattam, és adtam neki egy keveset a zabból. Rádöbbentem, hogy magam is farkaséhes vagyok; reggel óta egy falatot sem ettem. Elrágcsáltam egy maréknyi zabot, majd leöblítettem néhány korty állott vízzel. Mivel továbbra sem volt nyoma üldözöknek és a dobok is elhallgattak, nyugtalanul azon tünödtem, vajon nem ismernek-e az uighurok egy rövidebb utat, amelyen elém kerülhetnek. A sárga köntöst rádobtam a csödör hátára, és végignyúltam a földön. Nem akartam aludni. Mégis elnyomott az álom.

Amikor kinyitottam a szemem, már hajnalodott. Ott állt fölöttem az öreg föpap és a hideg tekintetü uighur vezér. Búvóhelyemet lándzsás harcosok vették körül. Az öreg föpap megszólalt. Hangja lágyan szólt:

- Nem akarunk bántani, Dwayanu. Ha el akarsz hagyni minket, nem tartóztathatunk. Annak, akinek hívására Khalk'ru válaszolt, nincs félnivalója tölünk. Az ö akarata, a mi akaratunk.

Nem válaszoltam. Ahogy ránéztem, ismét láttam... bárcsak ne láttam volna!... a barlangban lejátszódott jelenetet Az öreg felsóhajtott.

- Tehát el akarsz hagyni minket. Legyen, ahogy akarod!

Az uighur vezér nem szólt egy szót sem.

- Elhoztuk a ruhádat, Dwayanu, arra gondolva, hogy úgy akarsz elmenni tölünk, ahogyan érkeztél - mondta az öreg föpap.

Meztelenre vetköztem, és felvettem a régi ruháimat. Az öreg föpap átvette tölem az eddig viselt megfakult öltözékemet. A csödör hátáról is leemelte a polip mintázatú köntöst. Most a vezér is megszólalt.

- Miért hagysz el minket Dwayanu? Te voltál, aki Khalk'rut megbékéltetted velünk. Kinyitottad a kapukat. A sivatag hamarosan ismét virágba borul, úgy mint régen. Miért nem maradsz velünk, és vezetsz minket a hatalmasság felé vezetö úton?

Megráztam a fejem. Az öreg föpap ismét felsóhajtott.

- Ez az akarata! Ám legyen! De ne felejtsd el, Dwayanu... annak, akinek a hívásara Khalk'ru válaszolt válaszolnia kell, amikor Khalk'ru hívja öt. És elöbb vagy utóbb... Khalk'ru hívni fogja.

Reszketö kezével megérintette a hajamat, a szívemet majd elfordult. A lándzsások egy része körülvette, és ellovagoltak.

- Mi itt maradunk, hogy vigyázzunk Dwayanura az útja során - jelentette ki az uighur vezér.

Felültem a csödör hátára. Elérve az expedíció utóbbi táborhelyét, azt üresen találtuk. Tovább folytattuk utunkat a régi tábor felé. Késö délután egy karavánt pillantottunk meg a távolban.. Ahogy közelebb értünk hozzájuk, megálltak, és gyors elökészületeket tettek a védekezésre. Az expedíció volt... még mindig úton. Mindkét kezemmel integetni kezdtem nekik és kiabáltam.

Leszálltam a fekete csödör hátáról, és a kantárt átnyújtottam az uighur vezérnek.

- Vidd magaddal - kértem. Komor arca egy pillanatra felderült.

- Várni fog téged, amikor visszatérsz hozzánk, Dwayanu. Ő vagy a fiai - mondta. Kezemet a homlokához érintette, és letérdelt. - Ahogyan mi is, Dwayanu... várni fogunk, mi vagy a fiaink. Amikor visszatérsz.

Felszállt a lovára A harcosok szembefordultak velem, és magasra emelték a lándzsáikat. Torkukból kiáltás tört fel.

- Dwayanu!

Aztán elvágtattak.

Lassan odasétáltam, ahol Fairchild és a többiek vártak rám.

Amilyen hamar csak lehetett, útban voltam Amerika felé. Egyetlen dolgot akartam... minél nagyobbra növelni a távolságot magam és Khalk'ru temploma között.

Elhallgattam. Kezem akaratlanul is a nyakamban lógó szarvasbör erszényhez tévedt.

- Most már azonban tudom - jegyeztem meg Jimnek -, hogy nem olyan könnyü elmenekülni töle. Üllöcsengéssel, kántálással és dobokkal... Khalk'ru hív engem!

A DÉLIBÁB KÖNYVE

V. A délibáb

Jim némán ült, tekintetét rajtam nyugtatva, de láttam, hogy indián sztoicizmusa eltünt az arcáról. Elörehajolt, és egyik kezét a vállamra tette.

- Leif - szolt halkan -, honnan tudhattam volna? Amikor elöször láttam, hogy félsz... rendkívül bántott. Nem tudtam...

Tsantawutól, a cherokee-tól ez nagy dolognak számított.

- Jól van, indián. Állítsd le magad - szóltam rá durván.

Egy darabig némán ült, apró fadarabokat dobálva a tüzbe.

- A barátod, Barr, mit mondott erröl az egészröl? - kérdezte hirtelen.

- Borzalmas, mit müvelt velem. Szörnyü volt, ahogy a könnyek folytak a szeméböl. Azt mondta, soha senki nem árulta el így a tudományt, mint én, amióta Júdás megcsókolta Krisztust. Egyre záporoztak rám a szájából a vegyes metaforák, amelyek szinte beették magukat a böröm alá. Annál is szörnyübb volt, mivel pontosan ezeket gondoltam magamról... mármint nem a tudományra, hanem a lányra nézve. Tényleg Júdás csókját kapta tölem. Barr azt mondta, kezemben volt a legfantasztikusabb lehetöség, amely valaha is megadatott az emberiség számára. Megoldhattam volna az egész Góbi és a valaha ott élt, azóta letünt civilizáció rejtélyét. És én erre mit csináltam? Elszaladtam, mint egy gyermek a mumus elöl. Nemcsak testileg ütöttem vissza a kezdetlegesebb fejlettségi fokon álló öseimre, hanem szellemileg is. Egy szöke vadember vagyok, aki halálra rémült néhány rémképtöl. Azt mondta, ha ö ilyen lehetöséget kaphatott volna, inkább hagyja magát feláldozni, csak hogy megtudhassa az igazságot. És tényleg komolyan gondolta. Nem hazudott.

- Imádnivalóan tudományos - jegyezte meg Jim. - És arról mit mondott, amit láttál?

- Hogy nem volt más, mint hipnotikus szuggesztió, amelyet az öreg föpap idézett elö. Azt láttam, amit ö láttatni akart velem... ugyanúgy, mint korábban, amikor láttam magam a templom felé lovagolni. A lány nem foszlott köddé. Lehet, hogy valahol oldalt állt, és rajtam nevetett Azonban, ha mindaz, amit az én müveletlen agyam igaznak vélt, valóban igaz volt, akkor a viselkedésem annál inkább megbocsáthatatlan. Maradnom kellett volna, tanulmányozni a jelenséget, és az eredményekkel visszatérni, hogy a tudomány kielemezhesse azokat. Amit elmondtam neki Khalk'ru szertartásáról, nem volt más, mint a termodinamika második törvénye, az antropomorfizmus szakszavaival kifejezve. A Káosz szempontjából az Élet valóban betolakodó, ha a Káosz szót a világmindenség kialakulatlan, ösi állapotára használjuk. Megszálló. Véletlen. Idövel minden energia statikus hövé változik, és nem lesz képes az életnek semmilyen formáját a világra hozni. A halott világmindenségek élettelenül fognak lebegni a határtalan ürben. Az ür örök, az élet nem. Ezért aztán az ür el fogja nyelni az életet. Napok, világok, istenek és emberek, minden élölény visszatér az ürbe. Felszívódik a Káoszban, a Semmiben, Khalk'ruban. Vagy ha az én visszamaradott agyam jobban szereti ezt a formát... a Krakenben. Barr szavaiból szinte sütött a keserüség.

- De azt mondtad, a többiek is látták, amikor a csáp elragadta a lányt. Ezt hogyan magyarázta?

- Ó, egyszerüen. Tömeghipnózisként... mint a Monban megjelenö angyalok, a rejtélyes Crecy-i íjászok és a háborúban elöfordult többi, kollektív hallucináció. Én amolyan... katalizátor voltam. Hasonlóságom a tradicionális ösi fajhoz, a tény, hogy villámgyorsan sikerült elsajátítanom Khalk'ru rituáléjának a szövegét, a hit, amellyel az uighurok csüggtek rajtam... mindezek szükséges alkotóelemei voltak a csáp kollektív hallucinációját elöidézö képzetnek. A papok nyilvánvalóan régen próbáltak elöállítani egy kábítószert, amelyböl hiányzott az egyik lényeges alkotóelem. Ez az alkotóelem, valamilyen ismeretlen okból, én voltam... a katalizátor. Ennyi az egész.

Jim egy darabig némán ült, apró darabokat törve le egy gallyból.

- Ésszerü magyarázat. Téged azonban nem gyözött meg, igaz?

- Nem, tényleg nem gyözött meg... láttam a lány arcát, amikor a csáp megérintette.

Jim felállt, és észak felé nézett.

- Leif - szólalt meg hirtelen -, mit csináltál a gyürüvel?

Elöhúztam a kis szarvasbör erszényt a ruhám alól, kinyitottam és odanyújtottam neki a gyürüt. Jim figyelmesen megnézte, majd visszaadta

- Miért tartottad meg, Leif?

- Nem tudom. - Hirtelen mozdulattal a hüvelykujjamra csúsztattam a gyürüt - Nem adtam vissza a föpapnak, ö pedig nem kérte. Ó, a pokolba... megmondom, miért tartottam meg... ugyanazért, amiért a Coleridge-i ösi Tengerész egy sirályt viselt a nyakába kötve. Hogy el ne felejtsem, gyilkos vagyok.

Visszatettem a gyürüt, a dobozkába, majd az erszénybe, és bedugtam a ruhám alá. Észak felöl ismét felhangzott a dobok hangja, ez alkalommal azonban nem a szél szárnyán érkezett. Mintha a föld alatt jött volna, és mélyen alattunk elhalt.

- Khalk'ru - suttogtam.

- Ne hagyjuk az öreget sokáig várakozni - mondta Jim jókedvüen.

Fütyörészve csomagolni kezdett. Hirtelen odafordult hozzám.

- Hallgass ide, Leif! Barr teóriái jól hangzanak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én a te helyedben elfogadtam volna öket. Talán neked van igazad. Én Barr mellett vagyok, amíg az események meg nem cáfolják.

- Rendben! - feleltem, és hangomban nyoma sem volt a gúnynak. - Azt kívánom, hogy optimizmusod tartson ki, amíg visszaérünk New Yorkba, bármikor legyen is az.

Vállunkra vettük a csomagjainkat, kezünkbe fogtuk a puskáinkat, és megindultunk észak felé.

A terep nem volt nehéz, de egyfolytában emelkedett. Az egész vidék emelkedett, idönként lélegzetelállító szögben. Az erdöség, amely ehhez a földrajzi szélességhez képest meglehetösen sürü volt, lassan ritkulni kezdett. A hömérséklet is folyamatosan csökkent. Tizenöt mérföld után satnya fákkal, gyéren benött területre értünk. Öt mérföldnyire tölünk egy ezer láb magas, kopár hegyvonulat emelkedett. Mögötte, a távolban négyötezer láb magas, kopasz hegyek emelkedtek; csúcsaik, amelyeket számtalan fehéren csillogó törés bordázott, fehérek voltak a hótól és jégtöl. Közöttünk és a legközelebbi hegy lába között egy fennsík terült el, benöve törpe vadrózsabokrokkal, sommal, áfonyával, vagyis a rövid, alaszkai nyár vörös, kék és zöld színeiben pompázó növényeivel.

- Ha a hegy lábánál verünk tábort, némileg védve leszünk a széltöl - mutatott rá Jim. - Öt óra van. Jó lenne, ha egy óra alatt odaérnénk.

Elindultunk. Hófajdok röppentek fel elöttünk a bokrokból, mint barna rakéták; aranyszínü lilék és pólingok fütyültek mindenfelé; lötávolon belül egy csapat karibu legelészett, és számtalan kistestü, barna daru álldogált a bokrok között. Ezen a vidéken még senki nem halt éhen, és miután tábort vertünk, jól be is vacsoráztunk.

Aznap éjszaka nem voltak hangok... vagy ha voltak is, túl mélyen aludtunk és nem hallottuk öket.

Másnap reggel továbbindultunk. Az alacsony hegyvonulat éppen keresztezte az utunkat. Ameddig a szem ellátott, egyre emelkedve kanyargott mind kelet, mind nyugat felé. Úgy láttuk, nem fog nehézséget okozni. Megmászása azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk; több mint két óránkba telt, mire végre ott álltunk a csúcsán.

Elkezdtünk leereszkedni egy sor hatalmas szikla felé, amelyek falként nyújtóztak elöttünk. Odaérve két szikla között átpréseltük magunkat, és mindketten visszahököltünk. Egy meredély szélén álltunk, amely több száz láb mélységben egy völgy alján ért véget. A hó- és jégborította hegyek teljesen körülzárták ezt a völgyet, amelynek végében, úgy húsz mérföldnyire, egy piramis alakú hegy meredezett.

A közepén, a csúcsától a völgy aljáig egy csillogó fehér vonal húzódott, kétségtelenül egy gleccser, megtöltve egy repedést, amely olyan szabályosan szelte ketté a hegyet, mintha valami óriás egyetlen kardcsapása nyomán támadt volna. A völgy keskeny volt, szélességében alig több, mint öt mérföld, Egy hosszú, keskeny völgy, amelynek oldalait a többi hegy meredek fala alkotta, végében a gleccser által kettészelt óriással.

Azonban a mi figyelmünket leginkább a völgy alja kötötte le. Úgy tünt, az egész hatalmas, sík területet valamiféle egyenletes köréteg borítja. A túlsó végében csillogó gleccser beért egészen a völgy közepéig. A kövekké morzsolódott sziklák között nyoma sem volt növényzetnek. Egyetlen zöld folt sem látszott a völgyet körülfogó hegyeken; csak a hóborította kopár, fekete sziklák mindenfelé. Ez maga volt a sivárság völgye.

- Hideg van itt, Leif - jegyezte meg Jim, és megborzongott.

Tényleg hideg volt... különös, mozdulatlan és élettelen hideg. Mégis mintha erövel támadt volna ránk a völgyböl; próbálna elzavarni bennünket

- Nem lesz könnyü leereszkedni innen - mondtam.

- És lent sem lesz könnyü gyalogolni - tette hozzá Jim. - Honnan a pokolból került ide ez a rengeteg kö, és mi terítette szét ilyen egyenletesen?

- Talán a gleccser hagyta itt, amikor visszahúzódott - válaszoltam. - Olyan, mint egy végmoréna. Ami azt illeti, ez az egész völgy úgy néz ki, mintha a jég vájta volna.

- Fogd meg a lábam, Leif, megpróbálok lenézni. - Hasra feküdt, és odacsúszott egészen a meredély széléhez. Egy vagy két perc múlva hallottam, hogy szól, és visszahúztam.

- Úgy egy negyed mérföldnyire innen van egy sziklaomlás - tudatta velem. - Azt nem tudom, hogy felér-e egészen a csúcsig. Menjünk és nézzük meg! Leif, szerinted milyen mélyen van a völgy?

- Néhány száz lábnyira.

- Szerintem legalább ezer. Iszonyú magas a sziklafal. Nem értem, a völgy alja innen miért látszik sokkal közelebbnek. Furcsa egy hely.

Felvettük a csomagjainkat, és a falszerü sziklák innensö oldalán megindultunk az omlás felé. Hamarosan egy nagy mélyedéshez értünk, amely úgy keletkezett, hogy a fagy és a jég egy vetödés mentén szétmorzsolta a sziklát. A letöredezett szikladarabok hatalmas lépcsökövekként meredeztek a völgy aljáig levezetö vágat közepén.

- Le kell vennünk a csomagjainkat ahhoz, hogy itt leereszkedhessünk - mondta Jim. - Mit csináljunk? Hagyjuk itt öket, amíg felfedezöúton vagyunk, vagy vigyük magunkkal?

- Magunkkal visszük. Lennie kell valami kivezetö útnak a nagy hegy lábánál.

Megkezdtük a leereszkedést. Éppen egy hatalmas sziklát próbáltam megkerülni az út harmadánál, amikor meghallottam Jim kiáltását.

Eltünt a gleccser, amely benyújtotta fehér nyelvét a völgybe. Eltüntek a völgy alját borító kövek. A távolban számtalan, piramis alakú fekete követ láttunk, mindegyiknek a közepén egy fehéren szikrázó csíkkal. Szabályos sorokban álltak, egyenlö távolságra egymástól, mint a druidák dolmenjei, és teljesen beterítették a völgy túlsó felét. Itt-ott fehér göz csapott fel soraik között, hasonló az áldozati tüz füstjéhez.

Közöttünk és közöttük, a fekete sziklákat nyaldosva hullámaival egy kék tó terült el! Az egész alsó völgyet megtöltötte vizével, körülölelve a töredezett sziklákat.

Hirtelen egy felismerés hasított belém a szabályos sorban álló, fekete kövekkel kapcsolatban.

- Jim! Azok a piramis alakú kövek! Mindegyikük pontos mása a mögöttük álló hegynek! Még a fehér csík is ott van rajtuk!

Miközben beszéltem, a kék tó felszínén borzongás futott végig. Lassan megindult, és befolyt a fekete piramisok közé, félig elnyelve öket és elfojtva a feltörö, áldozati füstöt. A víz tovább emelkedett, és most már teljesen belepte öket. Újra megborzongott. Majd hirtelen eltünt. Ahol az elöbb még a tó hullámzott, most nem látszott más, csak a völgy kövekkel borított alja.

Ennek az egész, hirtelen átalakulásnak valamiféle szemfényvesztés jellege volt, mintha egy varázslómester mutatványának lettünk volna szemtanúi. És varázslat is volt., egy bizonyos fokig. De korábban néhányszor már alkalmam nyílt szemügyre venni a természet hasonló varázslatait.

- A pokolba - morogtam. - Egy délibábot láttunk!

Jim nem válaszolt Arcán különös kifejezéssel meredt a völgy mélyére.

- Mi van veled, Tsantawu? Már megint az ösöket hallod? Ez csak egy délibáb volt

- Tényleg? - kérdezte. - De melyik? A tó vagy a kövek? Újra megnéztem a völgy alját. Meglehetösen valóságosnak tünt. A gleccser moréna teóriája magyarázat lehet különös, látszólagos egyenletességére. Fogadni mertem volna rá, hogy ha egyszer lent leszünk, kényelmetlenül egyenetlennek foguk találni.

- Természetesen a tó.

- Nem - mondta. - Szerintem a kövek a délibáb.

- Hülyeség. A völgy alján megszorul egy réteg melegebb levegö. A kövek visszaverik a nap melegét Ez a hideg levegö pedig innen fentröl nyomást gyakorol rá. Pontosan ilyen feltételek mellett szokott délibáb megjelenni. Mi most éppen szemtanúja voltunk egynek. Ennyi az egész.

- Nem, nem ennyi.

Hátát nekivetette az egyik sziklának.

- Leif, az ösöknek valamivel több közölnivalójuk volt tegnap éjszaka, mint amennyit neked elmondtam.

- Én ezt nagyon jól tudom.

- Beszéltek Ataga'hiröl. Jelent számodra valamit ez a név?

- Nem, semmit.

- Tegnap még nekem sem jelentett. Most már azonban igen. Ataga'hi egy elvarázsolt tó volt a Nagy Smokies legvadabb területén, az Ocanaluftee forrásvidékétöl nyugatra. Az állatok és madarak gyógytavának mondták. Minden cherokee tudta, hogy ott van, annak ellenére, hogy csak kevesen látták. Ha egy eltévedt vadász megközelítette, nem látott mást, csak egy köves síkságot, amelyen egyetlen füszál sem nött. Imádság és böjtölés, valamint egy egész éjszakás virrasztás segítségével azonban kiélesíthette szellemi látását. Másnap délben aztán egy hatalmas lila vízfelületet pillantott meg, amelyet a környezö hegyekböl lezúduló számtalan patak táplált. És a vízben mindenféle halat, hüllöt, kacsákat, libákat és más madarakat, s a partján számtalan más állat nyomát látta. Azért mentek az Ataga'hihoz, hogy meggyógyuljanak betegségeikböl és sérüléseikböl. A Nagy Szellem egy szigetet helyezett a tó közepére. A sebesült, beteg állatok beúsztak erre a szigetre. Mire elérték... az Ataga'hi vize meggyógyította öket. Épen és egészségesen távoztak a tótól. Ataga'hi fölött Isten békéje uralkodott. Minden állat barátja volt a másiknak.

- Hé, indián, azt próbálod nekem bemesélni, hogy a te gyógyító tavadat láttuk?

- Ezt egy szóval sem mondtam. Csak éppen eszembe jutott Ataga'hi. Az is egy olyan hely volt, amely köves síkságnak .tünt, egyetlen füszál nélkül. Pontosan, mint ez. Az illúzió alatt azonban... egy tó rejtözött. Mi is láttunk egy tavat. Különös egybeesés, ennyi az egész. Talán Ataga'hi köves síksága csupán délibáb... - Egy pillanatig tétovázott, majd folytatta: - Hát, ha még valami feltünik, amit az ösök is említettek, azonnal megváltoztatom a véleményemet, és a te változatodat fogadom el a Góbiban történtekröl.

- A tó volt a délibáb, hidd el nekem!

Makacsul megrázta a fejét.

- Lehet De az is lehet, hogy az a délibáb, amit most látunk. Vagy talán mindkettö délibáb. És ha így van, vajon milyen mélyen lehet a völgy valódi alja, és vajon át tudunk-e kelni rajta?

Egy hosszú percig némán állt, a völgy aljára meredve. Hirtelen megborzongott, és a következö pillanatban én is megéreztem a völgyböl felénk áradó dermesztö hideget. Lehajoltam, és felvettem a csomagomat. Kezeim teljesen elgémberedtek.

- Hát, bárhogy legyen is... járjunk utána.

A völgy alja megremegett, és hirtelen csillogó, kék tóvá változott. Majd ugyanilyen hirtelen ismét köves síksággá.

De még mielött visszaváltozhatott volna, az illúzió tó mélyén... ha egyáltalán illúzió volt... egy hatalmas, homályos alakot pillantottam meg, amelynek gigantikus testéböl fekete csápok nyúltak ki... egy testet, amely mintha mérhetetlen távolságra lebegett volna tölem... beleolvadva az ürbe... ahogyan a Góbi barlang Krakenje olvadt bele az ürbe... az ürbe, amely maga Khalk'ru volt!

Lassan ereszkedtünk, csúsztunk, gurultunk és araszoltunk lefelé a töredezett szikladarabok között: Minél lejjebb értünk, annál elviselhetetlenebb lett a hideg. Mozdulatlan, kísértetiesen dermesztö, amely az ember csontjáig hatolt. Néha magunk elött görgettük, máskor magunk mögött húztuk csomagjainkat. És a hideg egyre szörnyübb lett.

A völgy aljára vetett gyakori pillantások egyre inkább meggyöztek annak valódi voltáról. Minden délibáb, amelyet láttam... és Mongóliában sokat láttam... alakot változtatott, vagy eltünt, amikor a közelébe értem. A völgy alja egyiket sem tette. Igaz, a kövek mintha néha megmozdultak volna, amint közeledtünk hozzájuk, de ezt annak tulajdonítottam, hogy mindig más és más szögböl esett rájuk a fény.

Úgy száz lábnyira járhattunk az omlás végétöl, amikor kezdtem egyre kevésbé biztos lenni a dolgomban. Az ereszkedés egyre nehezebb lett. Az omlás elkeskenyedett. Bal kéz felöl a szikla olyan sima volt, mintha valami hatalmas seprü seperte volna tisztára. Talán egy óriási szikladarab hasadt le róla, gondoltam, az, amelyik szétrepedezve, ott tornyosul a völgyben, a lábánál. Jobb felé tartottunk, ahol még találtunk némi törmeléket, és itt ereszkedtünk tovább.

Mivel én sokkal erösebb voltam, egy szíjon a bal vállamon vittem mindkettönk puskáját. A nehezebb csomag szállítása is rám hárult. Hirtelen nagyon furcsa helyhez értünk. A kö, amelyen álltam, egyszer csak megmozdult a súlyom alatt és levetett magáról. A csomag kicsúszott a kezemböl, és a bal kéz felöl húzódó, sima sziklacsúszdára esett. Automatikusan elörevetettem magam, hogy megfogjam. A két puska szíja elszakadt, és a fegyverek csúszva megindultak a csomag után.

Ez a körülmények olyan összjátéka volt, amelyek nyomán az ember hajlamos lesz hinni a Pech istenében. Ugyanez bárhol megtörténhetett volna az út során, minden következmény nélkül. És ekkor még engem sem nyugtalanított különösebben.

- Legalább nem kell cipelnem öket - mondtam jókedvüen. - Majd felszedjük, ha leértünk.

- Persze - hagyta rám Jim -, már ha egyáltalán van alja. Lenéztem a hatalmas köcsúszdára. A két puska utolérte a csomagot, és egyre gyorsuló iramban száguldottak lefelé.

- Mindjárt megállnak - mondtam. Már csaknem lent jártak a völgy alján.

- Dehogy állnak-vetette ellen Jim. - Nézd csak!

Megdörzsöltem a szememet, és ismét odanéztem. A csomagnak és a két puskának rég meg kellett volna állnia az omlás alján. Ott azonban nyomuk sem volt. Eltüntek.

VI. Homályország

Amikor a két puska és a csomag leértek a sziklacsúszda aljában felhalmozódott kövekhez, különös rezgés támadt. Mintha beleolvadtak volna.

- Megmondtam, hogy bele fognak esni a tóba - jegyezte meg Jim.

- Ott nincs semmiféle tó. Becsúsztak valami sziklarepedésbe. Gyere, menjünk...

Jim megragadta a vállamat.

- Várj, Leif! Csak lassan. Abba az irányba néztem, amerre mutatott. A kötorlasz eltünt, és a helyén a sziklacsúszda, mint egy sima könyelv, tovább folytatódott a völgy alján.

- Gyere! - mondtam.

Lassan haladtunk lefelé, megfontolva minden lépést. Ahogy közeledtünk, a völgy alja egyre laposabb lett, a torlasz pedig egyre távolodott. Egy felhö úszott a nap elé. A torlasz teljes eltünt. A völgy alja palaszürke tükörként terült el alattunk.

A csúszda a tükör szélén, úgy ötven lábnyira hirtelen véget ért és vele együtt a sziklák is eltüntek. A maradék úgy állt a helyén, mintha ragadós masszába süllyedne. Maga a tükörsima síkság is valamiképp egy hatalmas ragadós masszának tünt; felületén idöröl idöre halvány rezgés futott végig, hasonló egy napfényben fürdö, út fölött remegö höhullámhoz... ahogy azonban közeledtünk, a maró hideg szinte elviselhetetlenné vált.

Jobb kéz felöl találtunk egy keskeny nyílást a megrepedezett sziklák között, amelyen nagy kínnal átpréseltük magunkat. Ott álltunk egy hatalmas, lapos kövön a különös síkság szélén. Ami elöttünk elterült az se víz, se szikla nem volt Leginkább halványan áttetszö folyékony üveghez hasonlított, vagy valami gázhoz, amely félig cseppfolyóssá vált.

Lehasaltam a lapos köre, és lenyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Sikerült megérintenem... semmiféle ellenállást, söt mi több semmit nem éreztem. Lassan beleengedtem a kezem. Egy pillanatig úgy láttam a kezem, mint valami torz tükörben, aztán egyáltalán nem láttam. Viszont kellemesen meleg volt ott, ahol a kezem belemerült. Elgémberedett ujjaimba kezdett visszatérni a vér. Elörébb csúsztam a lapos kövön, és amennyire tudtam, mindkét karomat belemártottam. Átkozottul jó érzés volt

Jim is lefeküdt mellém, és beledugta a kezét.

- Ez levegö - közölte.

- Igen, olyan, mintha levegö lenne,.. - kezdtem, de hirtelen eszembe jutott valami... - A puskák és a csomag! Ha nem találjuk meg, végünk van!

- Ha Khalk'ru... szóval a puskák úgysem használnak ellene - jegyezte meg Jim.

- Gondolod, hogy ez... - hirtelen elhallgattam, mert eszembe jutott az illúzió-tó mélyén vonagló homályos alak.

- Usunhi'yi, a Sötétség országa. A te föpapod Homályországnak nevezte, igaz? Én azt mondom, erre illik mindkét elnevezés.

Némán hasaltam; a lelke mélyén bármennyire is bizonyos az ember a rá váró megpróbáltatás felöl, amikor a lábát a küszöbére teszi, képtelen uralkodni a félelmén. És most pontosan ezt éreztem én is. Khalk'ru temploma és ez a délibábos hely közötti hosszú út, mintha kitörlödött volna az agyamból. Khalk'ru hatalmának ottani hatósugarából átléptem ebbe... ahol véget kell érjen, ami elkezdödött a Góbiban. Az ismerös rémület kezdte átjárni az egész testemet. Próbáltam küzdeni ellene.

Elfogadom a kihívást. A világon semmi sem állíthat meg. És most, hogy elszántam magam, a rémület mintha vonakodva visszahúzódót! volna, elhagyta a testemet. Évek óta elöször, teljesen megszabadultam töle.

- Lemegyek és megnézem, mi van lent - mondta Jim, miközben visszahúzta a karjait - Fogd meg a lábaimat, Leif. Végigtapogattam a szélét, és mintha lenne lejjebb egy párkány.

- Én megyek elsönek - jelentettem ki. - Végül is ez az én bulim.

- Igen, és szerinted hogyan húználak vissza, te elefántember,, ha netán csúszni kezdenél? Na, kapd el a lábam!

Épphogy csak sikerült megfognom a bokáját amint lecsúszott a köröl, s a feje és a vállai eltüntek a szemem elöl. Lassan kúszott a lejtös sziklán, amíg mindkét karom vállig bele nem merült a masszába Egy pillanatra megállt... és ekkor a rejtélyes, áttetszö anyagból, amelyben eltünt, örült nevetés hangzott fel.

Éreztem, amint megrándul és megpróbálja kirántani a lábait a szorításomból. Elkezdtem húzni, ö azonban keményen küzdött ellenem. Centiméterröl centiméterre kellett visszarángatnom a lapos köre. Amikor felmerült, tovább folytatta az örült nevetést. Arca vörös volt, és szemei részegen csillogtak, teljes egészében úgy nézett ki, mint egy röhögö részeg ember. Gyors lélegzetvétele azonban mindent elárult

- Lélegezz lassabban! - ordítottam bele a fülébe. - Hallod? Lélegezz lassabban!

Amikor azonban tovább folytatta az örült nevetést és szabadulás kísérletei sem maradtak abba, egyik karommal leszorítottam, másik kezemmel pedig befogtam az orrát és a száját. Egy perc múlva izmai ellazultak. Elengedtem; enyhén imbolyogva felült.

- A legmulatságosabb dolog... - nyögte rekedten. - A legmulatságosabb arcokat láttam...

Megrázta a fejét, mély levegöt vett, és hanyatt feküdt a kövön.

- Mi a fene történt velem, Leif?

- Oxigénmérgezés, indián - válaszoltam. - Beszívtál egy jó nagy adag levegöt, benne egy csomó karbon-dioxiddal. És ez sok mindent megmagyaráz ezzel a hellyel kapcsolatban. Amikor feljöttél, másodpercenként háromszor vettél levegöt. Ezt teszi a karbon-dioxid. Az agy légzöközpontjára hat, és felgyorsítja a légzést. Több oxigént lélegeztél be, mint amennyit fel tudtál használni, s valósággal megrészegedtél töle. Mit láttál, mielött a világ ilyen mulatságossá vált volna?

- Téged láttalak - felelte. - És az eget. Olyan volt, mintha víz alól nézném. Lefelé néztem, aztán körbe. Nem sokkal alattam mintha egy zöld, ködszerü alj lett volna. Nem láttam át rajta. Meleg van ott lent, finom meleg, s mintha fák és virágok illatát éreztem volna. Ennyit sikerült megjegyeznem, mielött elkábultam volna. Ó, igen, ez a sziklacsúszda lent is folytatódik. Talán ezen lejuthatnánk az aljára... már persze ha nem röhögnénk magunkat halálra. Lemegyek, és nyakig belemerülök ebbe a délibábba... úristen, Leif, mindjárt megfagyok!

Aggódó pillantást vetettem rá. Az ajka kék volt, a fogai vacogtak. A melegböl erre a maró hidegre való hirtelen kikerülés megtette a hatását.

- Rendben van - mondtam felállva. - De én megyek elsönek. Lassan lélegezz, minden alkalommal vegyél nagy, mély levegöt, amilyen lassan csak tudsz, és ugyanilyen lassan lélegezd ki! Hamarosan hozzászoksz. Gyere!

A megmaradt csomagot felvettem a vállamra, oldalazva odaaraszoltam a szikla széléhez, majd lassan belemerültem a délibábba.

Tényleg meleg volt; majdnem olyan meleg, mint egy török fürdö gözszobájában. Felnéztem, és az eget úgy láttam magam fölött, mint egy, a szélein homályos kék kört. Ekkor megláttam Jim lábait, amelyek felém tartottak; teste lehetetlen szögben hajlott meg a lábaihoz képest. Pontosan úgy láttam most a társamat, ahogyan egy hal láthat egy horgászt, aki a tóban áll. Teste mintha egy harmonika lett volna, de az indián már ott, is volt mellettem.

- Hü, de jólesik!

- Ne beszélj - szóltam rá. - Csak ülj szépen, csendben, és gyakorold a lassú légzést! Figyelj engem!

Csaknem félóráig ültünk némán egymás mellett. Egyetlen hang sem törte meg a csendet körülöttünk. A különös közegnek dzsungel, friss fü és rothadás illata volt, s még valami, ami számunkra megfoghatatlannak, idegennek tünt. Nem láttam mást, csak az ég kék tányérját a fejünk fölött és úgy száz lábnyira alattunk azt a halványzöld, ködös réteget, amelyröl Jim beszélt. Úgy nézett ki, mint egy felhö, ám a tekintet számára áthatolhatatlan. A szikla-csúszda behatolt ebbe a rétegbe, és a folytatása eltünt szem elöl. Nem éreztem rosszul magam, de mindkettönkröl csöpögött az izzadság. Elégedetten figyeltem Jim lassú lélegzését.

- Valami baj van? - szólaltam meg végül.

- Semmi különös. Néha vissza kell fognom magam, de azt hiszem, kezdek rájönni a trükkjére.

- Rendben - mondtam. - Nemsokára elindulunk. Lejjebb szerintem semmivel sem lesz rosszabb.

- Úgy beszélsz, mint egy szakértö. Neked mi a véleményed erröl a helyröl, Leif?

- Semmi különös. Bár igen kicsi a valószínüsége, hogy az elkövetkezö egymillió évben egy másik ilyen létrejöjjön. Ez itt egy széles, mély völgy, meredek sziklákkal körülvéve. Valójában olyan, mint egy verem. Az ezt körülfogó hegyek hóval, jéggel és gleccserekkel vannak borítva, és ezek felöl állandóan áramlik lefelé a hideg levegö, még nyáron is. A völgy talapzata alatt közvetlenül valószínüleg vulkanikus folyamatok zajlanak, gejzírek és hasonlók törnek fel. Lehet, hogy ez az innen nyugatra fekvö Tízezer Füst Völgyének kicsinyített mása. Ezek a tevékenységek mind karbon-dioxidot termelnek. Lejjebb valószínüleg dús vegetáció burjánzik, amely még csak hozzáad ehhez. Ahová megyünk, az olyan lehet, mint a karbon-kor egy kis maradványa, egy tízmillió évvel ezelötti kor töredéke. A meleg, párás levegö megtölti a völgyet egészen addig, amíg el nem éri a hideg levegö rétegét, amelyen átjöttünk. A délibáb a kettö találkozásánál képzödik, nagyjából ugyanolyan okból, mint a többi délibáb. Mióta lehet így, csak az Isten tudja. Alaszka egyes részein soha nem volt jégkorszak... ezeket valamilyen okból soha nem lepte el a jég. Tehát amikor New York egy ezer láb magas jégtakaró alatt fagyoskodott, a Yukon-síkság valóságos oázis volt, tele mindenféle állattal és növénnyel. Ha ez a völgy már akkor is létezett, meglehet, hogy találkozunk néhány különös túlélövel. Ha viszonylag új keletü, akkor is legalább ennyire érdekes adaptációkat lesz alkalmunk szemügyre venni. Hát, nagyjából ennyi, kivéve, hogy valahol ezen a szinten lennie kell egy amolyan szelepszerünek, máskülönben a meleg levegö megtöltené az egész völgyet, ahogyan a gáz egy tartályt. Induljunk!

- Kezdek reménykedni benne, hogy megtaláljuk a puskáinkat - jegyezte meg Jim elgondolkodva.

- Ahogy már rámutattál, semmire sem mennénk velük Khalk'ruval szemben... bárki, bármi, bárhol legyen is - mondtam. - Az öt kísérö ördögök ellen azonban hasznos lenne. Tartsd nyitva a szemed, hátha meglátod öket... mármint a puskákat.

Megindultunk lefelé a sziklacsúszdán a zöld ködréteg felé. A haladás könnyen ment. Amikor elértük a ködöt, még nyomát sem láttuk a puskáknak vagy a csomagnak. A zöld réteg pontosan az volt, aminek látszott. Ahogy belehatoltunk, súlyosan, melegen fonódott körénk. A szikla nedves volt és csúszós, s nagyon óvatosan kellett továbbhaladnunk. Kétszer éreztem úgy, hogy végünk. Fogalmam sincs milyen vastag lehetett ez a ködréteg, talán két- vagy háromszáz lábnyi... lecsapódás, amelyet a délibábot létrehozó légköri viszonyok idéztek elö.

A köd lassan ritkulni kezdett. Különös, zöld színe továbbra is megmaradt, de ezt az alulról jövö visszatükrözödésnek tulajdonítottam. Aztán hirtelen semmivé foszlott. Egy mellvédszerüségen találtuk magunkat, ahol a sziklák valamilyen okból három embernyi magasságban felhalmozódtak. Óvatosan megmásztuk ezt a torlaszt.

Alattunk, a délibáb felszíne alatt nyújtózkodó völgy terült el. Az egész halványzöld fényben fürdött. Ez a fény egyszerre volt áttetszö és párás, áttetszö azon a helyen, ahol álltunk, a távolabbi részeket azonban smaragdzöld függöny mögé rejtette. Északi irányban és mindkét oldalon, ameddig elláttam, beleolvadva a párás smaragdzöld függönybe fák lombjainak hatalmas szönyegét láttam. Éreztem dzsungel illatú lélegzetük lüktetését, amelybe ismeretlen szagok is keveredtek. Jobb és bal oldalon a fekete sziklák meredeken zuhantak az erdö lombjáig.

- Hallgasd csak! - kapta el Jim a karomat.

Elöször csak halvány lüktetést, majd egyre hangosabb, különös ritmusú dobolást hallottunk a távolból. Éles volt, gúnyos és csúfolódó. Ezek azonban nem Khalk'ru dobjai voltak! Lüktetésükben semmi nem emlékeztetett az üres világból felrohanó lábak borzalmas dübörgésére.

A dobolás abbamaradt. Majd mintegy válaszképpen, és egy teljesen más irányból trombiták fenyegetö, harcias harsogása csendült fel. Ha hangszerrel lehet átkozódni, hát ezek azt tették.

Ismét a dobok következtek, továbbra is csúfolódva, gúnyosan.

- Kis dobok - suttogta Jim. - Ezek a...

Leugrott a sziklatorlaszról, én pedig követtem.

A torlasz kelet felé kanyargott, folyamatosan lejtve. Mellette haladva ereszkedtünk lefelé. Úgy emelkedett mellettünk, mint egy magas fal, köztünk és a völgy között, elzárva a kilátást. Legalább ötszáz lábnyit ereszkedtünk, mire elértük a torlasz végét. Itt olyan sziklacsúszda kezdödött, mint amilyenen a puskáink és a csomagunk leszánkáztak.

Megálltunk és tanulmányozni kezdtük. Körülbelül negyvenöt fokos szögben lejtett, és mivel nem volt annyira sima, mint a másik, úgy véltük, talán sikerül megvetnünk rajta a lábunkat.

A levegö egyre melegebb lett. Nem volt kellemetlen; mintha maga az élet bizsergett volna benne, a hatalmas erdö vagy a völgy lehelete, gondoltam. Izgatottnak, frissnek, élettöl duzzadónak éreztem magam. Elegem lett a csomag cipeléséböl. Ha a csúszdán kell folytatnunk az utunkat, márpedig más választásunk nincs, úgysem tudom vinni. Egy gyors mozdulattal lekaptam a vállamról.

- Bemutatkozó levél - mondtam, és rádobtam a csúszdára. - Lélegezz nagyokat és lassan, te szerencsétlen - nevetett Jim.

Szemei csillogtak; boldognak látszott, mint egy olyan ember, aki végre megszabadult az öt hosszú ideje nyomasztó félelemtöl vagy tehertöl. Olyan volt, mint én, amikor nem sokkal korábban elfogadtam az ismeretlen kihívását.

A lefelé csúszó csomag zöttyent egyet, és eltünt a szemünk elöl. A csúszda nyilvánvalóan nem ért le teljesen a völgy aljáig, vagy ha igen, akkor onnan, ahol a csomag eltünt, élesebb szögben, folytatódott.

Óvatosan hasra feküdtem, és kúszva megindultam lefelé a csúszdán Jimmel a nyomomban. Körülbelül a háromnegyedénél járhattunk, amikor meghallottam a kiáltását. A következö pillanatban Jim nekem vágódott. Egyik kezemmel sikerült elkapnom, de kettönket már képtelen voltam megtartani. Gurultunk lefelé a csúszdán, majd lezuhantunk a semmibe. Hirtelen nagy ütést éreztem, és minden elsötétedett elöttem.

VII. Az apró emberek

Arra tértem magamhoz, hogy Jim lélegeztetni próbál. Valami puhán feküdtem. Óvatosan megmozdítottam a lábaimat és felültem. Körülnéztem. Egy mohaágyon voltunk... vagyis inkább benne, ugyanis a moha teteje jóval a fejem fölé ért. Csak ültem és ostobán bámultam körbe. Még soha nem láttam ekkora mohát. Összementem, vagy ez a moha tényleg ilyen hatalmas? Fölöttem csaknem száz lábnyi csupasz sziklafal meredezett.

- Hát itt vagyunk - mondta Jim.

- Hogy kerültünk ide? - kérdeztem kábán.

Jim a sziklára mutatott.

- Onnan zuhantunk le. Ráestünk egy párkányra. Vagyis inkább te. Én voltam felül. A párkányról pedig erre a szép, puha mohaágyra. Megint én voltam felül. Ezért próbálok körülbelül öt perce életet lehelni beléd. Sajnálom, Leif, de ha fordítva történik, valószínüleg egyedül kellett volna folytatnod zarándokutadat. Én nem bírtalak volna él téged.

Hangosan nevetett. Felálltam és körülnéztem. A hatalmas mohaágy, amelyre zuhantunk, nagy dombként emelkedett az erdö szélén. A sziklafal aljában ott volt az a kisebb hegynyi törmelék, amely a csúszdát kialakította. Ránéztem ezekre az éles szikladarabokra, és megborzongtam. Ha ezekre zuhanunk, nem lennénk más, mint egy halom törött csont és péppé zúzott hús. Gyorsan végigtapogattam magam. Sértetlen voltam.

- Minden rosszban van valami jó, indián - jegyeztem meg.

- Úristen, Leif! Már nagyon aggódtam érted! - Gyorsan elfordult. - Nézd ezt az erdöt!

A mohadomb hatalmás volt, enyhén ovális és csaknem benyúlt a gigantikus fák aljáig. Valamiképp hasonlítottak a kaliforniai óriásfenyökre, és csaknem ugyanolyan hatalmasak voltak. Csúcsuk az égbe nyúlt; óriási törzsüket mintha titánok faragták volna. Alattuk kecses örökzöldek és különös tülevelüek nöttek, amelyeknek törzse vékony volt, mint a bambusznád, vörös és sárga csíkokkal tarkított. Fölöttük a magasban, a nagy fák ágairól indák, óriási virágfürtök és liliomok csüngtek; különös, szimmetrikus fák, amelyek levéltelen ágaik végén csészeszerü virágokat neveltek, törzsekre tekeredett futók, a trópusi tengerek színében pompázó csillagszerü virágokkal. Méhek zümmögtek körülöttük. Számtalan szitakötö repkedett mindenfelé, bíborvörös és zöld szárnyaik fényesen csillogtak a napfényben. Rejtélyes árnyékok suhantak a fák között, mint megannyi láthatatlan ör szárnyának árnyéka.

Ez nem egy karbon-kori erdö volt, legalábbis nem olyan, amilyennek a tudomány elképzelte azt. Inkább egy elvarázsolt erdönek mondhatnánk. Nehéz illatok szálltak felénk a mélyéröl. Azonban minden furcsasága ellenére egy cseppet sem tünt félelmetesnek vagy fenyegetönek. Egyszerüen csodálatos volt.

- Az istenek erdeje! - mondta Jim. - Bármi élhet egy ilyen helyen. Bármi, ami gyönyörü...

Ó, Tsantawu, testvérem... bárcsak így lenne!

De csak ennyit mondtam;

- Átkozottul nehéz lesz átkelni rajta.

- Igen, szerintem is - felelte. - A legjobb lenne talán megkerülni a sziklák mentén. Merre induljunk... jobbra vagy balra?

Feldobtunk egy pénzérmét. Az érme jobb felé pördült A közelben megláttam a csomagot, és elindultam, hogy felvegyem. A mohán olyan nehéz volt lépkedni, mint egy dupla rugós matracon. Azon tünödtem, vajon hogyan kerülhetett ide; talán a hatalmas fák valamelyike kidölt a sziklaomláskor, és a moha abból táplálkozik. Vállamra dobtam a csomagot, és derékig a szivacsos mohában gázolva megindultunk a sziklafal felé.

A sziklafal mellett haladtunk körülbelül egy mérföldön keresztül. Helyenként az erdö olyan közel nyomult, hogy szinte fel kellett tapadnunk a sziklára. Majd lassan kezdett megváltozni a terep. A hatalmas fák visszahúzódtak, és helyüket óriási páfrányok vették át. A méheken és a csillogó szárnyú szitakötökön kívül nyoma sem látszott az életnek ebben a dúsan burjánzó vadonban. Kiérve a páfrányok közül, egy különös, kis tisztáson találtuk magunkat. Kétoldalt páfrányok nöttek; az erdö magas torlaszt alkotott az egyik végén, a másik végében pedig egy csupasz szikla állt, amelynek fekete arcát hatalmas csésze alakú, fehér virágok tarkították, rövid, kígyószerü indáikkal és gyökereikkel a szikla hasadékaiba kapaszkodva.

A tisztáson nem nött sem fa, sem bokor. Alját vastag szönyegként elterülö, apró, kék virágokkal tarkított pázsit borította. A szikla tövéböl keskeny gözcsík szivárgott, lágy párába burkolva a csésze alakú, fehér virágokat.

Egy kis gejzír, döntöttük el. Közelebb mentünk, hogy megvizsgáljuk.

Egy sikolyt hallottunk... kétségbeesett, rémült sikolyt. Olyan volt, mint egy megkínzott gyermek panasza, ugyanakkor sem embertöl, sem állattól nem származhatott. A szikla felöl érkezett, az áttetszö párafüggöny mögül. Megálltunk és hallgatóztunk. A panaszos, szánalmat keltö sikoly újra felhangzott. Futva megindultunk a szikla felé. A párafüggöny alja sürü volt, homályos. Gyorsan megkerültük.

A szikla tövében egy hosszú, keskeny, elzárt patakhoz hasonló tavacska csillogott. Fekete vize hevesen bugyborékolt, és ezekböl a buborékokból szállt fel a göz. A fortyogó tó egyik végétöl a másikig, a fekete szikla felületén, egy yardnyi széles párkány futott végig. Fölötte, szabályos távolságban egymástól, a sziklába vájva apró, bölcsönagyságú fülkék sorakoztak.

Két fülkében, félig benne, félig a párkányon feküdt valami, ami elsö pillantásra két gyermeknek tünt. A hátukon feküdtek, apró kezeiket és lábaikat bronzkapcsok erösítették a sziklához. Hajuk félig beborította a testüket, és teljesen meztelenek voltak. És most már láttam, hogy ezek nem gyermekek, hanem felnöttek. Egy apró férfi és egy apró nö. A nö elfordította a fejét, és a másik pigmeusra meredt. Az ö torkából hangzottak a sikolyok. Nem látott minket, mert a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a másikról. A férfi mozdulatlanul feküdt, szemei csukva voltak. Mellkasán, a szíve fölött egy fekete folt éktelenkedett, mintha valamiféle sav folyt volna rá.

Valami most megmozdult fölötte a sziklán. Egy csésze alakú, fehér virág volt ott. Vajon a virág lett volna, ami mozdult? Egy lábnyi magasságban lógott az apró ember mellkasa fölött, és vörös bibéjén egy lassan duzzadó csepp gyült, amelyet én nektárnak hittem.

A virág volt, amelynek mozdulata megragadta a tekintetemet! Most, ahogy jobban figyeltem, a vöröses inda megrezdült. Tekergözni kezdett, mint egy nagy féreg, és lassan lefelé araszolt a sziklán. A virág megrázta a csészéjét, mintha egy száj lenne, próbálva kirázni belöle az összegyült cseppet. És a virág szája pontosan az apró ember szíve és a mellkasán látható fekete folt fölött volt.

Gyorsan felléptem a keskeny párkányra, kinyújtottam a kezem, elkaptam az indát, és kitéptem a sziklarepedésböl Úgy vonaglott a kezemben, mint egy kígyó. Gyökerei belekapaszkodtak a kezembe, és a virág hirtelen felemelte a fejét, mintha meg akarna harapni. Pereme vastag volt és húsos, mint egy kerek, fehér száj. Egy csepp nektár a kezemre hullott. A következö pillanatban égetö fájdalom mart a húsomba, és végigszaladt az egész karomon, fel a vállamig. Fogtam a tekergö lényt, és belehajítottam a fortyogó tóba

Az apró asszony fölött egy újabb virág jelent meg. Ezt is kitéptem, mint a másikat. Ez is megpróbált a virágfejével megharapni, de vagy nem volt benne a borzalmas nektárból, vagy nem talált el. A másik után hajítottam.

Az apró férfi fölé hajoltam. Nyitva voltak a szemei; meredten bámult rám. Ugyanúgy, mint a böre, a szemei is sárgák voltak, vágottak, mint a mongoloknak. Úgy tünt, ezeknek a szemeknek nincsen pupillája, ahogy teljesen emberiek sem voltak, ugyanúgy, mint asszonyának sikolya. Szinte sütött belölük a rémület és a keserü gyülölet. Pillantása a hajamra tévedt, és láttam, amint a gyülöletet csodálkozás váltja fel.

A karomban érzett égö fájdalom csaknem elviselhetetlenné vált, így tudtam, hogy az apró férfi is szenvedhet. Gyorsan eltéptem a kapcsokat, amelyek fogva tartották. A karomba vettem, és lenyújtottam Jimnek. Súlya alig volt több, mint egy kisgyermeké.

Az apró asszony kapcsait is eltéptem. Az ö szemében nyomát sem láttam félelemnek vagy gyülöletnek, helyettük csodálat és hála sütött belölük. A karomba vettem, lemásztam vele, és letettem a férfi mellé.

Megfordultam, és visszanéztem a fekete sziklafalra. Mintha az egész megelevenedett volna; vörös indák tekergöztek mindenfelé, a fehér virágok vadul ringatóztak és emelgették a fejüket.

Nagyon különös volt...

Az apró ember némán feküdt, sárga szemeit rólam Jimre, majd ismét rám emelte. Az asszony valami különös, csicsergö nyelven beszélni kezdett. Hirtelen felpattant, keresztülfutott a tisztáson, és eltünt az erdöben.

Jim úgy meredt a földön fekvö, aranybörü pigmeusra, mintha nem hinne a szemének. Hallottam, amint azt suttogja:

- A "Yunwi Tsundi"! Az Apró Emberek! Tehát igaz! Minden igaz!

A pici asszony futva érkezett, áttörve a páfrányok sürüjén. Kezet tele voltak nehéz, vastagon erezett levelekkel. Bocsánatkérö pillantást vetett rám, majd gyorsan a férfi mellkasa fölé hajolt. Marékra fogta a leveleket, és csavarni kezdte. Fehéres, tejszerü nedv csurgott az ujjai közül, és filmszerü réteggel vonta be a sebet. Az apró ember felnyögött, és teste megmerevedett, majd hirtelen ellazult.

Az apró asszony megfogta a kezem. Ott, ahol a virág nektárja rácseppent, böröm teljesen megfeketedett. Az asszony az én kezemre is facsart egy keveset a levél nedvéböl. Olyan iszonyatos fájdalom hasított bele a karomba, amelyhez képest az eddigi csupán simogatásnak tünt. Majd, csaknem azonnal, minden fájdalom elmúlt.

Ránéztem az apró férfi mellkasára. A fekete folt eltünt. A seb egy sav okozta égésfolthoz hasonlított, vörös színünek, normálisnak látszott. A saját kezemre néztem. Vörös volt, de a feketeség elmúlt róla.

Az apró asszony most mélyen meghajolt elöttem. A férfi is felállt. Belenézett a szemembe, majd tetötöl talpig végigmért. Láttam, amint a tekintete egyre gyanakvóbbá válik, végül ismét visszatér bele a keserü gyülölet. Valamit mondott az asszonyának, aki erre hosszan válaszolt, a sziklára, a gyulladt kezemre, majd a saját csuklójára és bokájára mutatva. Az apró férfi visszafordult hozzám; kézjelekkel megkért, hogy hajoljak le hozzá. Amikor megtettem, megérintette szöke hajamat, és apró ujjaival beletúrt. Kezét a szívemre tette... majd a fejét a mellkasomra fektette, hallgatva szívem dobbanásait.

Pici kezével a számra csapott. Gyengéd ütés volt, simogatásnak is beillett.

Az apró férfi rám mosolygott, és trillázó nyelvén mondott valamit. Egy hangot sem értettem belöle, így tehetetlenül megráztam a fejem. Most Jimre nézett, és újabb kérdést tett fel. Jim megpróbált cherokee nyelven szólni hozzá. Ez alkalommal az apró férfi volt, aki megrázta a fejét. Újra az asszonyához fordult, és mondott valamit. A madárszerü hangon elcsicsergett szavak közül egyet tisztán ki tudtam venni: ev-ah-lee. Az asszony bólintott.

Intettek, hogy kövessük öket, és futva megindultak keresztül a tisztáson, a páfrányrengeteg felé. Nagyon kicsik voltak... a combomig sem értek. Alakjuk azonban csodálatos volt. Hosszú, selymes, mogyoróbarna hajuk pókhálóként repült utánuk.

Úgy futottak, mint két, apró szarvas. Alig bírtunk lépést tartani velük. Behatoltak a páfrányrengetegbe, abban az irányban, amerre korábban mi is tartottunk, itt lassítottak egy kicsit. Hatalmas páfrányok között és alatt haladtunk; ösvénynek nyomát sem láttuk, az apró emberek azonban ismerték az utat.

Hirtelen kiértünk a páfrányosból. Elöttünk hatalmas, kék virágokkal tarkított rét terült el, amely közepén egy széles, igen különös folyó hömpölygött. Az egész tejfehér volt, és fölötte opálos köd lebegett. A ködfoszlányokon keresztül sikerült megpillantanom a túloldalon emelkedö zöld dombokat.

Az apró férfi most megállt Lehasalt, és fülét a földre tapasztotta. Majd villámgyorsan felugrott, és intett, hogy kövessük. Néhány perc múlva egy félig leomlott örtoronyhoz értünk. Bejárata sötéten ásított felénk. Az apró emberkék becsusszantak rajta, és intettek nekünk.

A torony belsejében egy omladozó lépcsösor vezetett a magasba. Az apró férfi és nö táncos léptekkel felsiettek rajta, és mi követtük öket. A torony tetején egy apró szoba volt, amelynek hézagos kövei között beszürödött a zöld fény. Kilestem az egyik nyíláson, s a szemem elé tárult a kék virágos rét és a fehér folyó. Lovak patáinak dobogását és asszonyok énekét hallottam. A hangok egyre közeledtek.

Egy nö lovagolt keresztül a kék réten, egy hatalmas, fekete csödör hátán. Csuklyaként egy fehér farkas fejét viselte, A farkas böre betakarta a vállait és a hátát. Lángoló vörös haja két vastag fonatban hintázott az ezüstös bundán. Kemény, kerek mellei meztelenek voltak és alattuk a fehér farkas két lába kapocsként fonódott össze. A nönek búzavirág kék színü szemei voltak, melyek egymástól távol ültek a széles, alacsony homlok alatt. Tejfehér börén halvány rózsaszín pír látszott. Bíborvörös, telt ajka egyszerre volt csábító és kegyetlen.

Erös asszonynak tünt, és csaknem olyan magasnak, mint én. Olyan volt, mint egy Valkür, és Odin futáraihoz hasonlóan, maga elött a nyeregben, fél karral fogva, egy testet tartott. Ez azonban nem egy meggyilkolt harcos lelke volt, akit azért ragadott fel, hogy a Valhallába küldje. Egy lány volt. Egy lány, akinek karjai erösen össze voltak kötözve és a feje reménytelenül a mellére csuklott. Nem láthattam az arcát; hajának fátyola eltakarta. Ez a haj azonban rozsdavörös volt, és a böre ugyanolyan fehér, mint az asszonyé, aki fogta.

A lovas feje fölött egy hófehér sólyom körözött.

Mögötte fél tucat nö lovagolt, fiatalok és erösek, rózsaszín börüek és kék szemüek, hajuk, amelyet hosszú fonatban viseltek, a rézvöröstöl a rozsdavörösön keresztül a bronzvörösig váltakozott. Mindnyájan csizmát és nyitott köpenykét viseltek, amely szabadon hagyta a mellüket. Kezükben hosszú, karcsú lándzsát és kis, kerek pajzsot tartottak. Ők is olyanok voltak, mint a Valkürök, az Ázok pajzsos amazonjai. Ahogy közeledtek, különös hangon énekeltek.

A lovas és foglya odaértek a rét szélére, és eltüntek a fák között. Az éneklö nök követték.

A fehér sólyom szárnya ezüstösen megvillant a napsütésben, körözött néhányat a rét fölött. Aztán ö is eltünt

VIII. Evalie

Az aranybörü pigmeusok felszisszentek; sárga szemüket szinte megolvasztotta a gyülölet.

Az apró férfi megérintette a kezemet, gyors, szótagokból álló nyelvén mondott valamit és a fehér folyó felé mutatott. Nyilvánvalóan azt akarta közölni, hogy át kell kelnünk rajta. Hirtelen elhallgatott, és hegyezni kezdte a fülét Az apró asszony leszaladt az omladozó lépcsön. A férfi mérgesen megfordult, odaugrott Jimhez, és pici ökleivel ütni kezdte a lábát, mintha sürgetni akarná, majd az asszonya után eredt

- Gyerünk, térj magadhoz, indián! - szóltam rá türelmetlenül. - Azt akarják, hogy siessünk.

Jim megrázta a fejét, mintha valamiféle álomból ébredne.

Lesiettünk az omladozó lépcsösoron. Az apró férfi lent várt bennünket, vagy legalábbis nem szaladt el. Nagyon különös dolgot csinált. Karjait lengetve körben táncolt, és egy furcsa, négy hangból álló dallamot énekelt, amelyet újra és újra elismételt, váltakozó gyorsasággal. Az asszonynak nyomát sem láttuk.

Egy farkas vonyított valahol, amelyre nemsokára megérkezett a többi farkas válasza. Mint egy falka, amelynek vezére szagot fogott és jelzi a többieknek.

Az apró asszony futva jelent meg a páfrányerdö felöl, mire a férfi is abbahagyta a táncot. Az asszonynak mindkét keze tele volt pici, lilás gyümölccsel, ami leginkább a szölöre hasonlított. A férfi a folyó felé mutatott, és mindketten megindultak arra. Követtük öket. Keresztülvágtunk a kék réten, és ott álltunk a folyópartján.

Ismét felhangzott a farkas üvöltése, majd a többi farkas válasza is, ezúttal közelebbröl.

Az apró férfi hirtelen rám ugrott, vadul magyarázva valamit; lábait a derekam köré fonta, és megpróbálta letépni rólam az inget. Az asszony Jimnek csicsergett, fürgén lóbálva a kezében egy fürt lilás gyümölcsöt

- Azt akarják, hogy vegyük le a ruhánkat - mondtam Jimnek. - És minél gyorsabban.

Villámgyorsan vetközni kezdtünk. Találtam egy repedést a folyó partján, és ebbe belepréseltem a csomagunkat. Gyorsan összetekertük a ruháinkat és csizmáinkat, egy szíjjal átkötöttük, és a vállunkra vettük.

Az apró asszony odadobott egy maréknyi gyümölcsöt az emberének. Intett Jimnek, hogy hajoljon le, és amikor Jim megtette, elkezdte a bogyókkal bedörzsölni az arcát, a karjait, a mellkasát és a lábait Az apró férfi ugyanezt tette velem. A gyümölcs átható szaga könnyeket csalt a szemembe.

Felegyenesedtem, és a nagy folyó felé pillantottam.

Egy kígyó feje bukkant fel a tejfehér habokból, majd újabb és újabb. Fejük akkora volt, mint egy anakondáé, és élénkzöld pikkelyek borították. Csillogó, zöld tüskék meredeztek rajta, amelyek a hátukon is folytatódtak. Különösebben nem tetszett az ötlet, hogy belemerüljek ebbe a vízbe, de ekkor már sejtettem álcázásunk okát, és tudtam, az apró emberek nem akarnak nekünk rosszat. És abban is biztos voltam, hogy tudják, mit tesznek.

Ismét felhangzott a farkasüvöltés, abból az irányból, amerre a csapat nö eltünt.

Az apró férfi becsobbant a vízbe, és intett, hogy kövessem. Engedelmeskedtem, és néhány pillanat múlva hallottam az asszony halk és Jim hangosabb csobbanását. Az apró férfi hátrafordult, bólintott, és úszni kezdett, mint egy angolna, olyan sebességgel, hogy alig bírtam követni.

A tüskés kígyók nem bántottak minket. Egyszer éreztem, amint egy átcsusszan a lábaim között, máskor, ahogy kitöröltem a szememböl a vizet, észrevettem, hogy egy másik ott úszik mellettem, mintha versenyezni akarna.

A víz meleg volt, mint a tej, amelyhez hasonlított, és furcsamód nagyon könnyen lehetett úszni benne. A folyó ezen a ponton körülbelül ezer láb széles lehetett. A felénél járhattunk, amikor éles rikoltást és szárnyak csapkodását hallottam a fejem fölött. Gyorsan a hátamra fordultam, és nagyokat csaptam a karommal, próbálva elhajtani, bármi támadott is meg.

A Farkasasszony sólyma volt, amely ott körözött a fejem fölött, és idönként lecsapott rám a csörével.

Egy hangot hallottam a partról, rezgö, élesen parancsoló kiáltást... Ősi uighur nyelven.

- Gyere vissza! Gyere vissza, Sárgahaj!

Gyorsan megfordultam. A sólyom abbahagyta az ostromot.

A távolabbi parton ott ült a Farkasasszony a hatalmas, fekete csödör hátán, továbbra is a karjában tartva a lányt. A Farkasasszony szemei olyanok voltak, mint két zafír csillag, és szabad kezével egyre integetett felém.

Körülötte pedig lehajtott fejjel, zöld szemükkel bámulva rám egy csapat hófehér farkas állt!

- Gyere vissza! - kiáltotta ismét.

Gyönyörü volt a Farkasasszony. Nehéz volt nem engedelmeskedni. De nem... Ő nem a Farkasasszony! De hát akkor ki? Az eszembe ötlött egy uighur szó, egy ösi szó, amelyröl nem is tudtam, hogy ismerem. Ez Salur'da... a Boszorkányasszony! Hirtelen dühös ellenállás támadt bennem. Ki ö... ez a Salur'da... hogy parancsoljon nekem? Nekem, Dwayanunak, aki a régmúlt idökben egy ilyen arcátlanságért skorpiókkal korbácsoltattam volna meg!

Amennyire csak tudtam, kiemelkedtem a fehér vízböl.

- Bújj vissza a barlangodba, Salur'da! - kiáltottam. - Talán azt hiszed, hogy Dwayanu engedelmeskedik a te hívásodnak? Majd amikor én hívlak téged, akkor légy ilyen határozott!

Az asszony rám meredt, tekintetében sötét döbbenettel; az erös kar, amely eddig a foglyát szorította, lehullott, és a lány csaknem lefordult a hatalmas ló hátáról. Megfordultam, és tovább úsztam.

Hallottam, hogy a Boszorkányasszony füttyent egyet. A fejem fölött körözö sólyom rikoltott, és elrepült. A fehér farkasok morogni kezdtek. Hallottam a fekete csödör patáinak dobogását, amint keresztülvágott a kék virágos réten. Aztán elértem a partot, és kimásztam. Csak egyszer néztem hátra. A Boszorkányasszony, a sólyom és a fehér farkasok... mind eltüntek. Az aranybörü pigmeusok is kimásztak a vízböl.

- Mit mondtál neki? - kérdezte Jim.

- A Boszorkányasszony jön az én hívásomra, nem pedig én az övére - válaszoltam, és azon tünödtem, vajon mi késztetett ennek mondására.

- Ezt Dwayanu mondta, igaz, Leif? Ez alkalommal mi indított be?

- Fogalmam sincs. - A nö iránt érzett harag még mindig erösen élt bennem, és mivel nem értettem, bizonyos fokig zavart. - Megparancsolta, hogy menjek vissza, és erre mintha valami apró petárda robbant volna az agyamban. Hirtelen tudtam ki ö, és hogy a parancsa égbekiáltó arcátlanság. Ezt meg is mondtam neki. Úgy tünt, öt sokkal jobban meglepte a dolog, mint engem. Mintha valaki más beszélt volna belölem. Olyan volt, mint... - egy pillanatig tétováztam... - szóval mint amikor belekezdtem abba az átkozott szertartásba, és nem bírtam abbahagyni.

Jim bólintott, és öltözni kezdett. Én is ezt tettem. Ruháink csuromvizesek voltak. A pigmeusok mosolyogva figyelték, amint kínlódva magunkra öltjük a ruháinkat. Észrevettem, hogy a mérges, vörös folt az apró férfi mellkasán elhalványult és bár maga a seb friss volt, a környéke gyógyulni kezdett. A saját kezemre pillantottam; a folt csaknem teljesen eltünt, és csak egy halvány pötty látszott ott, ahol a virág nektárja rácseppent.

Amikor a csizmáinkkal is végeztünk, a pigmeusok hátat fordították a folyónak, és megindultak egy sziklavonulat felé, amely egy mérföldnyire magasodott a távolban. A párás, zöld fény félig elrejtette a szemünk elöl ugyanúgy, mint amikor elöször lepillantottunk a völgybe. Félútig a terep sík volt, és apró kék virágokkal tarkított gyepszönyeg borította. Távolabb ismét sürü páfrányrengeteg kezdödött. Amikor ezt elértük, egy vadcsapáshoz hasonló ösvényen folytattuk utunkat.

Kora reggel óta semmit sem ettünk, és sajnálkozva gondoltam a csomagra, amelyet a folyó túlsó partján hagytam. Filozófiám azonban a következö: egyelj böségesen, amikor lehet, de ha nincs mit, bírd ki evés nélkül. Így aztán meghúztam a nadrágszíjamat, és hátrapillantottam a mögöttem kutyagoló Jimre.

- Nem vagy éhes? - kérdeztem.

- Nem. Túlságosan lefoglalnak a gondolataim.

- Indián... szerinted mi hozta vissza a vörös hajú szépséget?

- A farkasok. Nem hallottad, hogyan üvöltenek utána? Megtalálták a nyomainkat, és jelentették neki.

- Én is erre gondoltam... de ez lehetetlen! A pokolba... ez tényleg a Boszorkányasszony.

- Ebböl még nem következik semmi. Gondolj Mauglira! A farkasokat nem nehéz idomítani. Ettöl függetlenül a vörös hajú tényleg boszorkány. Ne nyomd el magadban Dwayanut, ha vele akad dolgod, Leif.

A kis dobok ismét megszólaltak. Elöször csak néhány, majd egyre több, amíg végül legalább egy tucat dübörgött. Hangjuk ezúttal könnyeden, vidáman, táncos ritmusban szóltak, amely elkergette a fáradtságot. Valahonnan a közelböl hangzottak fel. Azonban ahol most haladtunk, a páfrányok olyan magasak voltak, hogy ki sem láttunk közülük, az ösvény pedig szeszélyesen kanyargott alattunk.

A pigmeusok meggyorsították a lépteiket. Az ösvény hirtelen kibukkant a sürüböl, és a pár megtorpant. Elöttünk a terep éles szögben emelkedett három- vagy négyszáz lábon keresztül. Az emelkedöt, az ösvény keskeny csíkját kivéve, az aljától a tetejéig tekergözö indaszövevény borította, amely indákon végig gonosz, három inch hosszú tüskék meredeztek; valóságos chevaux-de-frise, amelyen élölény át nem hatolhatott. Az ösvény végén egy zömök kötorony állt.

A toronyban megszólalt egy éles hangú dob, és riadót vert. A vidám dobok azonnal elhallgattak. A riadó hangját újabb és újabb dobok vették át a távolban; most vettem észre, hogy az emelkedö olyan, mint egy hatalmas kör alakú eröd, amely leér egészen a páfrányerdöig, jobb kéz felöl pedig a fekete sziklafalig. Ameddig a szem ellátott, tüskés bozót borította.

Az apró férfi valamit mondott az asszonyának, majd megindult az ösvényen a torony felé, amelyböl most számtalan, kíséröinkhez hasonló pigmeus özönlött ki. Az apró asszony velünk maradt, bólogatva, mosolyogva és bátorítóan veregetve a térdünket.

Egy újabb dob vagy egy dobtrió szólalt meg a toronyban. Abból gondoltam, hogy három, mert dallamuk három különbözö hangon szólt, lágyan, simogatón és mégis messzehangzóan. Egy szót énekeltek, egy nevet, mintha szájuk lenne, egy nevet, amelyet már kihallottam a pigmeusok csicsergéséböl...

Ev-ah-lee... Ev-ah-lee... Ev-ah-lee... Újra és újra és újra. A többi torony dobjai hallgattak.

Az apró férfi intett, hogy menjünk oda hozzá. Lassan megindultunk, óvatosan kerülgetve az ösvényre benyúló tüskés indákat. Odaértünk az apró toronyhoz. Egy tucat pigmeus lépett elénk, és elálltak az utat. Egyik sem volt magasabb, mint az, akit megmentettem a fehér virágoktól. Mindnyájuk böre aranyszínü volt, félig állati szemük sárga, hosszú, selymes hajuk pedig, amely csaknem leért apró lábukig, egyforma barna. Csavart ágyékkötöt viseltek, amelynek anyaga a gyapjúhoz hasonlított; derekuk körül különös mintára lyuggatott, széles ezüstpántot hordtak. Lándzsáik törékenységük ellenére veszélyes fegyvereknek látszottak; hosszú nyelük valamiféle fekete fából volt kifaragva, a hegyük pedig különös, vörös színü fémböl készült. Hátukon hosszú fekete íjat viseltek és a derekukon csillogó ezüstpánt mellöl, vörös fémböl készült, a gnómok handzsárjaihoz hasonló török meredtek elö.

Úgy álltak ott, bámulva minket, mint a gyermekek. Úgy éreztem magam, mint Gulliver érezhette a liliputiak között. Mindezek ellenére nem szerettem volna, ha használni kezdik a fegyvereiket Kíváncsian és érdeklödve meredtek Jimre, de szemükben nyoma sem volt ellenségességnek. Amikor azonban rám pillantottak, apró arcuk mintha megkeményedett volna. Csak amikor a hajamra tévedt a tekintetük, váltotta fel csodálat és kétség a gyanakvást... lándzsáik hegyét egy pillanatra sem fordították el rólam.

Ev-ah-lee... Ev-ah-lee... Ev-ah-lee... énekelték a dobok.

A távolból rövid válasz érkezett, majd csend lett.

A torony másik oldala felöl egy mély, lágy hang hangzott fel. Az apró emberek nyelvén beszélt...

És ekkor... megláttam Evalie-t.

Láttál már füzfát hajladozni tavasszal egy tisztavizü forrás fölött, vagy egy karcsú nyírfát, amint a lágy szellöben táncol, vagy sötét erdö mélyén rezgö zöld árnyékot, amely egy magát felfedni kívánó driád árnyéka? Mindezek egyszerre ötlöttek az eszembe, ahogy a tünemény közelebb jött.

Sötét börü, magas lány állt elöttem. Hosszú, fekete szempillái alatt barna szemek csillogtak, haja koromfekete volt, olyan fekete, hogy ha egy bizonyos szögben esett rá a fény, szinte már kéknek látszott Arca kicsi volt, vonásai sem klasszikusnak, sem szabályosnak nem voltak nevezhetök... két szemöldöke csaknem találkozott apró, egyenes orra fölött; szája nagy volt, de finom vonalú és érzéki. Kékesfekete haja koronaszerü fonatban ült alacsony, széles homloka fölött. Böre áttetszö borostyánhoz hasonlított. Mint tiszta, csiszolt borostyán világított teste a térdig érö, ezüstösen áttetszö, pókháló vékonyságú, bö ruha alatt. Csípöje körül az apró emberek fehér ágyékkötöjét viselte. Velük ellentétben azonban lábát szandál fedte.

Azonban mindent összevetve a lány kecsessége volt az, ami az embernek összeszorította a torkát, amikor ránézett. A hosszú, lebegö ív a bokától a válláig, törékeny és mégis mozgékony, mint egy sima szikláról a mélybe folyó patak vize, folyékony kecsesség, amely minden mozdulatával elvarázsol.

Ez volt... és az élet, amely úgy égett benne, mint a szüz erdök lángja, amikor a tavasz csókjait felváltja a nyár forró simogatása. Most már megértettem az ösi görögöket, amiért hittek a driádokban, najádokban és nereidákban... a fák, források, vízesések és hullámok nöi alakot öltött lelkében.

Fogalmam sem volt, hány éves lehet... szépsége örökéletünek tünt, amely nem ismer kort.

Figyelmesen végignézett rajtam; megnézte a ruhámat, csizmámat, majd Jimre pillantott, és bólintott, mintha azt mondaná, öbenne nincs semmi, amiért aggódni kellene, aztán visszafordult hozzám, és tovább tanulmányozott. Az apró katonák készenlétben tartott lándzsákkal gyürüt alkottak körülötte.

Az apró férfi és asszonya elöreléptek. Mindketten egyszerre kezdtek beszélni, a mellükre, a kezemre és szöke hajamra mutogatva. A lány felnevetett, odahúzta magához a piciny nöt, és kezét a szájára tapasztotta. Az apró férfi egyedül folytatta a beszédet, csicseregve és trillázva, mint egy madár.

Jim feszülten figyelte a lányt, amikor csak megszólalt. Hirtelen megragadta a karomat.

- Ezek cherokee nyelven beszélnek! Vagy legalábbis valami hasonlón... Figyelj csak... volt egy szó... úgy hangzott, mint a "Yun'wini'gski"... ez azt jelenti "emberevök". Vagy inkább "embereket evök"... ha jól értettem... és nézd... azt mutogatja, hogyan kúszott le a virág a sziklán...

Ismét a lány kezdett beszélni. Figyelmesen hallgattam. A gyors kiejtés és a trillázó hangok megnehezítették a megértést, de sikerült elfognom néhány hangot, amely ismerösnek tünt... majd egy egész kombinációt, amelyet kétségtelenül ismertem.

- Ez valamiféle mongol nyelv, Jim. Mondott egy szót, amely "kígyó-vizet" jelent legalább egy tucat különbözö nyelvjárásban.

- Tudom... a kígyót "aha'nadá"'-nak nevezte, és a cherokee-k "inadu"-t mondanak... de ez akkor is indián, nem mongol.

- Lehet, hogy mindkettö. Az indián nyelvjárások is mongolok. Talán ez valamiféle ösi közös nyelv. Bárcsak lassabban beszélne!

- Lehet. Viszont a. cherokee-k a "legrégebbi nép"-nek nevezik magukat, nyelvüket pedig az "elsö nyelv"-nek... Várj csak...

Elörelépett, és felemelte a kezét; mondott egy szót, amely cherokee nyelven barátot jelent, vagy még inkább olyasvalakit, aki jó szándékkal érkezett. Többször elismételte. A lány tekintetébe felismerés és csodálkozás költözött. Jim után elismételte a szót, majd odafordult a pigmeusokhoz, és nekik is elismételte... ez alkalommal tisztán meg tudtam különböztetni a trillázó hangoktól. A pigmeusok közelebb jöttek, és felnéztek Jimre.

- Kintröl jövünk - kezdte Jim lassan. - Semmit sem tudunk erröl a helyröl. Senkit nem ismerünk itt.

Többször meg kellett ismételnie, mielött a lány megértette volna. Szomorúan nézett Jimre, rám pedig kételkedön... de mintha szeretett volna hinni nekünk. Darabosan, meg-megállva válaszolt:

- De Sri... - és az apró férfira mutatott... - azt mondja, a vízben a gonosz nyelvén beszélt.

- Ő nagyon sok nyelven beszél - felelte Jim, majd odafordult hozzám. - Mondj neki valamit. Ne állj ott, mint egy mamlasz, csodálva a szépségét. Ez a lány képes gondolkodni... mi pedig bajban vagyunk. A külsöd különösebben nem nyerte meg a törpék tetszését, Leif, bármit tettél is értük.

- Valamiért furcsább, hogy azon a nyelven beszéltem, mint az, hogy most a tiéden beszélek, Evalie? - kérdeztem. Majd ugyanezt a kérdést elismételtem a két legrégebbi mongol nyelvjárásban, amit csak ismertem. A lány elgondolkodva nézett rám.

- Nem - szólalt meg végül. - Nem, mivel én is beszélem egy kicsit, mégsem vagyok gonosz.

Hirtelen elmosolyodott, és trillázó hangon valamit odaszólt az öröknek. Azok leengedték a lándzsáikat, és most már rám is ugyanazzal a barátságos érdeklödéssel tekintettek, mint Jimre. A toronybeli dobok vidám lüktetésbe kezdtek. Mintegy jelre, a többi láthatatlan dob is, amelyeket a riadójel elhallgattatott, átvette a ritmust.

A lány intett, hogy kövessük. Mögötte haladtunk, apró katonáinak gyürüjében, a torony és a tüskés bozót között kanyargó ösvényen.

Átléptük az apró emberek és Evalie országának a határát.

EVALIE KÖNYVE

XI. A délibáb lakói

A zöld fény, amely bevilágította egész Homályországot, lassan sötétedni kezdett, ahogyan a zöld erdö is sötétedik naplementekor. A nap már régen a csúcsok alá bukhatott, amelyek körülfogták azt az illuzórikus völgyaljat, amely Homályország ege volt. Ennek ellenére a fény itt nagyon lassan halványult, mintha teljességgel nem is függene a naptól és mintha a helynek saját fényforrása lenne.

Evalie sátra mellett üldögéltünk. A sátor egy kerek dombocskán állt, nem messze a sziklába vájt barlangjának bejáratától. A szikla aljában sorakoztak az apró emberek barlangjai, pici nyílások, amelyeken senki nem fért be, aki náluk nagyobb volt. Ezek a barlangok voltak az otthonaik, a laboratóriumaik, a mühelyeik, a raktáraik, a magtáraik és az áthatolhatatlan erödjeik.

Már több óra telt el azóta, hogy követtük a lányt az örtorony és a sátra között elterülö síkságon. Számtalan aranybörü, apró ember szaladgált körülöttünk kíváncsian, mint a gyerekek, csicseregve és trillázva, kérdésekkel ostromolva Evalie-t, továbbadva válaszait azoknak, akik nem hallhatták. Most is legalább egy tucat tolongott a dombocska körül, apró férfiak és nök, bámulva minket sárga szemeikkel, csicseregve és nevetgélve. Az asszonyok karjukban piciny csecsemöket tartottak, lábaik körül pedig apró gyermekek szaladgáltak.

Kíváncsiságuk hamar kielégült, visszaszállingóztak a munkájukhoz és játékaikhoz. Helyükbe újabbak érkeztek.

Figyeltem öket, amint a selymes füvön körben állva táncoltak a dobjaik hangjára. Más dombok is emelkedtek a réten, kisebbek és nagyobbak is, mint az, amelyen mi ültünk, de mind egyformán szimmetrikus. Az aranybörü pigmeusok ezeket táncolták körbe apró dobjaik lüktetésére.

Piciny kenyereket hoztak nekünk, és furcsán édes, de finom tejet meg sajtot, valamint ismeretlen ízü gyümölcsöket és dinnyét. A vége felé már kezdtem szégyellni magam az iszonyatos mennyiség miatt, amit elpusztítottam. Az apró emberek csak nevettek, és sürgették az asszonyokat, hogy hozzanak még.

- Ez a Yunwi Tsundi ennivalója - jegyezte meg nevetve Jim -, amit eszel, Leif. Tündér eledel! Soha több nem ehetsz halandó ételt.

Ránéztem Evalie-ra, ismét megcsodálva borostyánszínü szépségét. Biztosan nem csupán halandó ételen nött fel ez a lány, gondoltam.

Ismét végignéztem a környéken, immár századjára. Az emelkedö, amelyen az örtornyok álltak, egy hatalmas félkör alakú domb volt, hátával a fekete sziklafalnak támaszkodva. Úgy saccoltam, legalább húsz négyzetmérföldnyi területet foglalt magába. A tüskés bozótoson túl a páfrányerdö következett, emögött a folyó túlsó partján magasodtak a hatalmas fák. Ha nött is erdö ezen az oldalon, nem láttam, ugyanúgy, ahogy más élölényt sem. Valaminek azonban lennie kell, amely ellen védekeznek, máskülönben miért a tornyok, a védelem?

Bármi ellen is védekeztek, az aranybörü pigmeusoknak ez a kis elkerített vidéke, a búzatábláival, a gyümölcsöseivel és a zöld rétjeivel maga volt a paradicsom.

Ismét végiggondoltam, amit Evalie elmondott nekünk magáról, gondosan lehalkítva az apró emberek nyelvének éneklö hangjait, hogy mi is megérthessük a szavait. Egy ösi nyelvet használt... gyökerei sokkal mélyebbre nyúltak le az Idö talajába, mint bármelyik, amellyel eddig találkoztam, hacsak nem ez volt maga az archaikus uighur. Percröl percre könnyebben értettem, de közel sem olyannyira, mint Jim. Ő még néhány trillát is beiktatott a szavai közé, az apró emberek nagy örömére. Úgy tünt, megértik Jim beszédét. Mi könnyebben megértettük Evalie-t, mint ö minket.

Mikor jöttek az apró emberek Homályországba? És hol tanulták ezt az ösi nyelvet? Magamnak tettem fel ezeket a kérdéseket, és meg is válaszoltam azzal, hogy ugyanígy kérdezhetném azt is, hogyan lehet, hogy a sumerok, akiknek városát a Biblia a kaldeusok Urának nevezi, egy mongol nyelvet beszéltek. Ők is kis nép voltak, különös varázslások tudói, a csillagok ismeröi. És nincs ember, aki tudná mikor érkeztek Mezopotámiába, magukkal hozva a tudományukat. Ázsia az ösanya, és hogy hány népet hozott a világra és hányat temetett be a homok, senki sem tudja.

Úgy gondoltam, értem, miért változott az apró emberek nyelve ilyen csipogásszerüvé. Nyilvánvalóan minél kisebb a torok, annál vékonyabb a hang. Egyetlen gyermeknek sincs basszushangja, hacsak nem valami torzszülött. Az apró emberek közt a legmagasabb sem volt nagyobb egy hatéves gyermeknél. Valószínüleg képtelenek voltak kiejteni a torok- és mélyebb hangokat, ezért ezeket más hangokkal kellett helyettesíteniük. Természetes dolog, hogy amikor az ember képtelen kiénekelni egy hangot egy mélyebb oktávon, automatikusan magasabb oktávra vált. Velük is ez történt, s idövel kialakultak ezek a trillák és csicsergö hangok, amelyek alatt azonban fennmaradt a nyelv eredeti szerkezete.

Még emlékszik, mondta Evalie, egy nagy köházra, és homályosan mintha egy hatalmas víz is rémlene. Emlékszik egy nagy, erdös vidékre, amelyik "fehér és hideg" lett. Volt ott egy férfi és egy nö... majd már csak a férfi... majd mintha minden a ködbe veszne. Akikre igazán emlékszik, azok az apró emberek... már elfelejtette, hogy elötte más is volt. egészen addig, amíg mi meg nem jelentünk. Emlékszik még, amikor akkora volt, mint az apró emberek... és mennyire félt, amikor kezdett nagyobb lenni náluk. Az apró emberek, a Rrrllyák... ennél jobban nem tudtam kiejteni... szerették öt; mindent úgy csináltak, ahogy ö mondta. Etették, ruházták és tanították, különösen Sri, akinek az életét megmentettem a fehér virágoktól és Sri anyja. Hogy mit tanítottak neki? A lány csodálkozva nézett ránk, és megismételte, "tanítottak". Néha együtt táncolt az apró emberekkel, máskor ö táncolt nekik... ismét a furcsán, titokzatos, csodálkozó pillantás. Ennyi az egész. Hogy mikor volt olyan kicsi, mint az apró emberek? Fogalma sincs, mondta., nagyon, nagyon régen. Ki nevezte el Evalie-nak? Ezt sem tudta.

Hosszan tanulmányoztam a lány arcát, azonban semmi olyan jellegzetességet nem láttam rajta, amelyböl meg tudtam volna állapítani, melyik fajhoz tartozik. Talált gyermek lehet, a férfi és a nö, akikre homályosan emlékszik pedig az apja és az anyja. De melyik országból származhattak? Erre a haja, szeme és böre színén kívül semmi sem adhatott közelebbi választ.

Ő még nálam is különösebb kakukkfióka volt. A délibáb kakukkfiókája, aki a goblin piac ételén nött fel!

Azon tünödtem, vajon visszaváltozna-e mindennapi növé, ha elvinném magammal Homályországból...

Mellemen megéreztem a gyürü jéghideg érintését.

Elvinni innen! Elöször Khalk'ruval kell találkoznom... és a Boszorkányasszonnyal!

A zöld homály egyre nött; nagy tüzlegyek villogtak a virágzó fák ágai között, mint megannyi halvány, topáz színü lámpás; könnyü szellö támadt, távoli erdök illatát sodorva magával. Evalie felsóhajtott.

- Ugye, nem hagysz el Tsantawu?

Jim ha hallotta is, nem válaszolt. A lány felém fordult.

- Ugye, nem hagysz el... Leif?

- Nem! - válaszoltam... és az apró emberek dobjainak hangjában mintha Khalk'ru dobjai szólaltak volna meg megannyi gúnyos, távoli kacajként.

A zöld homály sötétséggé bágyadt, fényes sötétséggé, mintha telihold világítana a felhök fölött. Az aranybörü pigmeusok dobjai elhallgattak; az apró emberek egymás után visszavonultak barlangjaikba, A távoli tornyokból még hallatszott az örök halk dobolása, mintha suttognának egymásnak a tüskés bozót fölött. A tüzlegyek fénye mint megannyi goblin örszem lámpása világított, és nagy, éjjeli lepkék lebegtek ezüstös szárnyaikon mindenfelé.

- Evalie - szólalt meg Jim -, a Yunwi Tsundi... az Apró Emberek... mióta élnek itt?

- Örök idöktöl fogva, Tsantawu... legalábbis ök ezt mondják.

- És a többiek... a vörös hajú nök?

Már korábban is kérdeztük róluk, de akkor, mintha nem hallotta volna, nem válaszolt, most azonban tétovázás nélkül megtette.

- Ők ayjirok... aki a farkasbört viselte, Lur, a varázslónö. Ő uralkodik az ayjirokon Yodinnal, a Föpappal és Tiburral... Tibur, a Nevetö, Tibur, a Kovács. Annyira nem magas, mint te, Leif, a válla és a dereka azonban szélesebbek, s erös... nagyon erös! Mesélek nektek az ayjirokról. Korábban mintha egy kéz tapadt volna a számra... vagy talán a szívemre? De már eltünt a kéz.

- Az apró emberek azt mondják - kezdte -, az ayjirok lóháton érkeztek nagyon, nagyon régen. Akkoriban még a Rrrllyák uralták a folyó mindkét partját. Az ayjirok nagyon sokan voltak. Sokkal többen, mint most. Rengeteg férfi és nö, míg mostanra alig maradt néhány férfi. Úgy érkeztek, mintha menekülnének egy távoli helyröl, legalábbis az apró emberek apái így mesélték nekik. Egy... egy... nincs rá szó, hogy mi vezette öket. Van neve, de azt a szót nem ejtem ki... nem; még magamban sem! Az alakja... az alakját láttam a Karak tornyain lebegö zászlókon... és ott van Lur és Tibur mellén is, amikor...

A lány megborzongott és elhallgatott. Egy ezüstszárnyú éjjeli lepke esett a kezére, gyorsan emelgetve csillogó szárnyait. Evalie a szájához emelte a kezét, és gyengéden elfújta a lepkét.

- A Rrrllyák... akiket ti apró embereknek neveztek... akkor mindezt még nem tudták. Az ayjirok pihentek. Elkezdték felépíteni Karakot és a sziklába belevésni a templomukat, annak... annak, ami idevezette öket. Eleinte gyorsan építkeztek, mintha üldözöktöl tartanának, mivel azonban üldözöknek nyoma sem volt, egyre lassultak a munkálatok. Az én apró népemet a rabszolgájukká akarták tenni, a Rrrllyák azonban nem hagyták magukat. Kitört a háború. Az apró emberek meglapultak Karak körül, és amikor az ayjirok elöjöttek, megölték öket. Az én népem jól ismeri a növényeket, és tudják, hogyan kell olyan lándzsákat és nyílvesszöket készíteni, amely azonnal öl, akár érintésre is. Így aztán az ayjirok közül nagyon sokan meghaltak... Végül fegyverszünetet kötöttek egymással, ám nem azért, mintha a Rrrllyák megadták volna magukat. Más okból. Az ayjirok ravaszok voltak; csapdákat állítottak a kicsiknek, sokat elfogtak közülük, és a templomukban feláldozták öket annak, ami idevezette az ayjirokat. Hetesével hurcolták öket a templomba, és hétböl egynek mindig végig kellett néznie az áldozatot. Ezt az egyet aztán szabadon engedték, hogy elmesélje a Rrrllyáknak, mit látott... A többiek eleinte nem hitték el, annyira borzalmas volt az áldozat... de aztán jött a második, a harmadik és a negyedik, ugyanazzal a történettel. Rémület és iszonyat szállta meg az apró embereket. Megállapodást kötöttek az ayjirokkal: ök a folyónak ezen a partján fognak élni, az ayjirok pedig a másikon. Cserébe az ayjirok megesküdtek annak a nevére, ami idevezette öket, hogy soha többé nem áldoznak fel egyetlen apró embert sem... neki. Ha egyet is elfognak az ö földjükön, azt megölik, de nem áldozatként. És ha egy ayjir elmenekül Karaktól, és a Rrrllyák között keres menedéket, azt az apróknak meg kell ölniük. Az apró emberek beleegyeztek. Nansurt lerombolták, hogy senki ne kelhessen át... Nansur a híd volt, amely Nanbu, a fehér folyó fölött ívelt át. Mindkét oldalon összetörtek minden csónakot, és megegyeztek, hogy senki sem épít újakat. Az apró emberek további óvintézkedésként betelepítették a dalan'usákat a Nanbuba, hogy úszva se kelhessen át rajta senki. És így éltek... hosszú, hosszú idön keresztül.

- A dalan'usa a folyóban élö kígyó, Evalie? - kérdeztem.

- Tlanu'si... pióca - jegyezte meg Jim.

- A kígyók ártalmatlanok. Azt hiszem, nem álltál volna meg beszélgetni Lurral, ha egyet is meglátsz a dalan'usák közül, Leif - mondta Evalie félig gúnyosan.

Ennek a rejtélynek a kiderítését késöbbre halasztottam.

- Az a két apró ember, akiket a gyilkos virágok alatt találtunk... Ők talán megszegték a megállapodást? - tudakoltam.

- Nem. Tudták, mi vár rájuk, ha elfogják öket, de vállalták. Vannak bizonyos növények, amelyek csak a Nanbu másik partján nönek... és az apróknak szükségük van rájuk. Így ök ketten átúsztak Nanbut, hogy hozzanak belöle... a dalan'usák a barátaik... nagyon ritkán fogják csak el öket. Ezen a napon Lur azonban hajtóvadászatot tartott egy szökevény után, aki megpróbált eljutni Sirkbe. A nö meglátta az apró embereket, elfogta öket, és a halálvirágok alá fektette.

- Mit csinált az a lány... Ő is közéjük tartozott?

- Az Áldozatra tartogatták. Nem láttad, hogy taluli volt. gyermekkel... várta...

Evalie elhallgatott. Mintha jeges ujjak simítottak volna végig a hátamon.

- De hiszen te nem tudhatsz erröl semmit - mondta. - És nem is beszélek róla... most még nem. Ha Sri és Sra ráakadtak volna a lányra, mielött ök maguk fogságba esnek, átvezették volna a dalan'usák között... ahogyan titeket is; és itt lakott volna, amíg el nem jön az idö, hogy elmúljon... kiszálljon magából. Álmában múlt volna el, békében, fájdalom nélkül... és amikor felébred, már messze járt volna... talán emléke sem marad... és akkor ismét szabad lett volna. Ezért van, hogy az apró emberek, akik szeretik az életet, elöreküldik azokat, akiket... elöre kell küldeni.

Mindezt rezzenéstelen arccal, nyugodtan mondta.

- És sokan vannak, akiket... Így elöreküldenek?

- Nem sokan, mivel keveseknek sikerül átjutni a dalan'usák között... bár sokan megpróbálják.

- Férfiak is és nök is, Evalie?

- Miért, a férfi is hordhat gyermeket?

- Mit értesz ezalatt? - kérdeztem, meglehetösen durván, mert ez a kérdés valamiképp mintha az elevenemre tapintott volna.

- Majd máskor elmondom - válaszolta. - Kevés férfi van Karakban, ahogy azt már mondtam. Minden húsz, új gyermekböl egy lesz csak fiú. Ne kérdezd miért, nem tudom.

Felállt, és álmodó pillantással nézett végig rajtunk.

- Ma estére ennyi elég. Az én sátramban fogtok aludni. Holnap majd kaptok saját sátrat, és az apró, emberek vájnak nektek egy-egy barlangot az enyém mellett. És megláthatjátok Karakot, a Nansur romjain állva... és meglátjátok Tiburt, a Nevetöt, mivel mindig megjelenik a Nansur másik oldalán, amikor én ott vagyok. Meglátjátok ... holnap... vagy holnapután... vagy valamikor. Mit számít, amikor most már minden elkövetkezö napon együtt leszünk? Ugye, így van?

Jim most sem válaszolt.

- Igen, így van, Evalie - feleltem.

Álmosan ránk mosolygott. Megfordult, és ellebegett a szikla sötét foltja felé, amely a barlangjának a bejárata volt. Lassan beleolvadt a homályba, majd eltünt.

X. Ha az ember a teljes eszét használhatná!

A domb különbözö pontjain örséget álló törpék dobjai halkan beszélgettek egymással. És hirtelen kétségbeesett vágyakozás támadt bennem a Góbi után. Nem tudom miért, de a terméketlen, kiégett pusztasága, a széljárta, homok-perzselte teste sokkal kívánatosabb volt számomra, mint bármelyik asszonyé. Ez az érzés az erös honvágyhoz hasonlított, és egyszerüen képtelen voltam lerázni magamról. Végül kétségbeesésemben beszélni kezdtem.

- Átkozottul furcsán viselkedtél, indián.

- Tsi' Tsa'lagi... megmondtam... cherokee vagyok.

- Tsantawu... én, Degataga beszélek hozzád.

Cherokee-ra váltottam, és ö is így válaszolt:

- Testvérem, mit kíván tudni?

- Mit suttogtak a halottak lelkei azon az éjszakán, amikor a fenyvesben aludtunk? Mi volt az a három jel, amelyet neked adtak? Én nem hallottam a hangokat, testvér... de a vérszerzödés alapján ugyanúgy az én öseim is, és jogom van ismerni a szavaikat.

- Nem jobb hagyni a jövöt magától kibontakozni anélkül, hogy odafigyelnénk a halottak vékony hangjaira? - kérdezte felelet helyett Jim. - Ki tudhatja, hogy a szellemek az igazat beszélik-e?

- Tsantawu egy irányba szegezi nyílvesszöjét, míg szeme egy másik irányba néz. Nemrég kutyának nevezett, aki lekushad a vadász mögött. Mivel nyilvánvaló, hogy még mindig azt gondolja rólam, hogy...

- Nem, nem, Leif - szakított félbe Jim; ismét angolra váltva. - Csak azt mondtam, fogalmam sincs, hogy igazat beszéltek vagy sem. Tudom, Barr minek nevezné ezt... természetes félelem öntudatlan kifejezödése népi babonákon keresztül. A hangok... nevezzük öket továbbra is így... azt mondták, északon nagy veszedelem fenyeget. Az északon élö Szellem elpusztítja öket örökre, ha a kezébe kerülök. Ők és én, olyanok leszünk, mintha "soha nem léteztünk volna". Óriási különbség van a közönséges halál és e között a bizonyos halál között, amit akkor még nem értettem. A hangok azonban igen. Azt mondták, három jelböl fogom tudni, hogy igazat beszéltek, és ez a három jel: Ataga'hi, Usunhi'yi és Yunwi Tsundi. Az elsö kettö után még visszafordulhatok. De ha a harmadik jelet is megkapom... már túl késö lesz. Könyörögtek nekem, hogy ne hagyjam öket... és ez különösen érdekes, Leif... feloldódni.

- Feloldódni! - kiáltottam fel. - De hiszen:., ez ugyanaz a szó, amit én használtam. És ez órákkal késöbb volt!

- Igen, ezért támadt kísérteties érzésem, amikor meghallottalak téged. Most már megértheted, miért voltam kissé szórakozott, amikor rábukkantunk a köves síkságra, ami olyan volt, mint Ataga'hi és még inkább, amikor megérkeztünk ide, Homályországba, ami nagyon emlékeztet Usunhi'yire, a Sötét Országra. Ezért mondtam, hogy ha a harmadik, Yunwi Tsundi is feltünik, gondolkodás nélkül elfogadom a te magyarázatodat Barréval szemben. Nos, a harmadik jelet is megkaptam. És ha szerinted mindez nem elég ok ahhoz, hogy átkozottul furcsán viselkedjem, ahogy te mondtad, akkor szerinted mi az elég?

Jim arany láncokban... Jim a Sötét Erö csápjával, amely egyre kúszik, tekergözik felé... a szám kiszáradt, és megmerevedett...

Miért nem szóltál nekem erröl az egészröl? Soha nem hagytam volna, hogy tovább folytasd az utat!

- Tudom. Te viszont folytattad volna, igaz, régi idök maradványa?

Nem válaszoltam; Jim felnevetett.

- Hogyan lehettem volna biztos benne, amíg nem láttam az összes jelet?

- De azt nem mondták, hogy te is... feloldódsz - kapaszkodtam bele az utolsó szalmaszálba. - Csak azt mondták, hogy veszély leselkedik rád.

- A kettö ugyanaz.

- És én mit csináljak? Jim... elöbb ölnélek meg a saját két kezemmel, mintsem hagyjam, hogy az történjen veled, aminek a Góbiban szemtanúja voltam.

- Már persze ha meg tudnál ölni - jegyezte meg, de láttam az arcán, már sajnálja, hogy kimondta.

- Ha meg tudnálak ölni? Mit mondtak rólam... azok az átkozott ösök?

- Semmit a világon - válaszolta eröltetett vidámsággal. - Egyetlen szóval sem mondtam, hogy említettek téged. Csak éppen úgy okoskodtam, hogy ha együtt folytatjuk az utat, és én veszélybe kerülök, téged is magammal rántalak. Ennyi az egész.

- Jim... ez nem igaz. Mi az, amit elhallgatsz elölem?

Felállt és fölém hajolt.

- Rendben van. Azt mondták, még ha a Szellemnek nem is sikerül megkaparintania, soha nem fogok kijutni. Na, most már mindent tudsz.

- Miért? - kérdeztem, és úgy éreztem mázsányi súlyok hullanak le a lelkemröl -, ez nem is olyan rossz. Ami pedig a kijutást illeti... majd meglátjuk. Egy dolog biztos... ha te maradsz, én is maradok.

Bólintott, én pedig valami mással folytattam, ami erösen foglalkoztatott.

- A Yunwi Tsundik, Jim... kik ök? Soha nem beszéltél róluk, legalábbis nem emlékszem. Hogy szól a legenda?

- Ó... az Apró Emberek - kuporodott le mellém kuncogva - Amikor a cherokee-k letelepedtek Cherokee-földön, ök már ott éltek. Egy pigmeus faj voltak, olyanok, mint amilyenek ma Afrikában és Ausztráliában élnek, csak éppen nem feketék. Erre az itt élö, apró népre pontosan ráillik a leírás. A törzsek persze egy kissé kicifrázták a dolgot. A legenda szerint rézbörüek voltak és csupán két láb magasak. Ezeknek viszont a böre aranyszínü és az átlag magasság náluk három láb. Persze, az is lehet, hogy az idök folyamán kissé kifakultak és megnöttek. Minden másban azonban tökéletesen illik rájuk a leírás... hosszú haj, tökéletes alak, dobok, stb.

Tovább beszélt az Apró Emberekröl. Barlangokban éltek, föleg a mostani Tennessee és Kentucky területén. Földmüvelö nép voltak, az életet istenítették, és mint ilyenek, idönként böszen Rabelaisiak. A cherokee-kkal barátságosan viselkedtek, de zárkózott nép voltak, és ritkán lehetett látni öket. Gyakran segítettek azoknak, akik eltévedtek a hegyek között, különösen a gyermekeknek. Ilyenkor magukkal vitték öket a barlangjaikba, de a lelkükre kötötték, senkinek ne mondják el a barlangok helyét, mert különbén meghalnak. És, azt tartja a legenda, ha valaki elárulta a helyet, tényleg meghalt. Ha valaki evett az ételükböl, majd visszatért a saját törzséhez, nagyon óvatosnak kellett lennie és fokozatosan visszaszoktatni magát a régi ételekhez, mert ha nem, szintén meghalt.

Az Apró Emberek nagyon érzékenyek voltak. Ha valaki követte öket az erdöben, bübájt bocsátották rá, hogy napokig képtelen volt tájékozódni. Kitünö fa- és fémmunkások voltak, és ha egy vadász talált az erdöben egy tört vagy egy nyílhegyet mielött felvette volna, azt kellett mondania: "Apró Emberek, ezt szeretném elvinni". Ha nem kérte, soha többé nem sikerült vadat ejtenie, vagy más szerencsétlenség sújtotta, olyan, ami nagy bánatot okozott a feleségének.

Vidám nép voltak, idejük felét tánccal és dobolással töltötték. Sokféle dobjuk volt... dobok, amelyek ledöntötték a fákat, dobok, amelyek álmot hoztak, dobok, amelyek képesek voltak örületbe kergetni, dobok, amelyek beszéltek és dobok, amelyek mennydörögtek. A mennydörgö dobok hangja pontosan úgy szólt, mint a mennydörgés, és amikor az Apró Emberek verni kezdték, hamarosan valódi vihar támadt, mivel annyira valóságosak voltak, hogy felébresztették a viharokat, és azok odasiettek, hogy elbeszélgessenek a család kósza tagjával...

Eszembe jutott a mennydörgés, amely a kántáló éneklés hangjait követte, és eltünödtem, vajon az Apró Emberek dacoltak volna Khalk'ruval?...

- Van egy-két kérdésem hozzád, Leif.

- Halljuk, indián.

- Mennyire emlékszel... Dwayanuból?

Nem válaszoltam azonnal; ez volt az a kérdés, amelytöl azóta rettegtem, hogy a fehér folyó vizéböl odakiabáltam a Boszorkányasszonynak.

- Ha most gondolod át, rendben. De ha megpróbálsz ködösíteni... Egyenes választ várok töled - szólt rám Jim.

- Mi az, talán neked is meggyözödésed, hogy én az az ösi uighur vagyok, új testben? Ha igen, akkor biztosan van rá valami magyarázatod, hogy hol voltam azalatt a néhány ezer év alatt.

- Ó, szóval téged ez foglalkoztat, igaz? Nem, én nem a reinkarnációra gondoltam, Bár mivel olyan átkozottul keveset tudunk az egészröl, ezt sem merném teljességgel kizárni. Azonban lehet egy sokkal ésszerübb a megoldás. Ezért kérdezem... mennyire emlékszel Dwayanuból?

Elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba,

- Rendben van, Jim - mondtam. - Khalk'ru után ez a második kérdés, amely három éve egyfolytában foglalkoztat. És ha itt nem sikerül megtalálnom rá a választ, akkor visszamegyek a Góbiba... már persze, ha sikerül kijutnom innen. Amikor abban a kis teremben voltam - emlékeztem vissza -, az oázisban, és a föpap hívását vártam, emlékeim Dwayanu emlékei voltak. Ismertem az ágyat, ismertem a páncélt és a fegyvereket. Ahogy ott álltam, ránéztem az egyik sisakra, és emlékeztem rá, hogy Dwayanu... vagy én... egy hatalmas buzogányütést kapott a fejére, amikor azt a sisakot viselte. Felemeltem a sisakot, és valóban volt rajta egy nagy horpadás pontosan ott, ahol emlékezetem szerint az ütést kaptam. Emlékeztem a kardokra, és arra, hogy Dwayanunak... vagy nekem... volt egy olyan szokásom, hogy a nehezebbet fogtam a bal kezembe a könnyebb helyett. Amikor felvettem a kardokat, az egyik sokkal nehezebb volt. A bal kezem harcban most is sokkal erösebb, mint a jobb. Ezek az emlékek, vagy minek nevezzem öket, képekként villantak fel elöttem. Egyik pillanatban Dwayanu voltam, plusz én magam, csodálkozó érdeklödéssel szemlélve az ismerös tárgyakat... a következöben pedig csak én magam, azon tünödve, vajon mi ez az egész.

- Értem, mondd tovább - kért az indián.

- Azzal a szertartás dologgal kapcsolatban nem voltam teljesen öszinte - vallottam be gyászos képpel. - Tudod, azt mondtam neked, hogy mintha egy másik személy irányított volna. Részben igaz... de Isten bocsássa meg, egész idö alatt tudtam, hogy az a másik személy... én vagyok! Úgy tünt, mintha egyszerre két ember lennék. Nehéz ezt elmagyarázni... van, hogy az ember mond valamit, de teljesen mást gondol, esetleg két dolgot is egyszerre. Na, pontosan ez történt velem. Egyik részem döbbent és rémült volt, a másik viszont egyáltalán nem; tudta, hogy hatalma van és élvezte ennek a hatalomnak a gyakorlását... amely egyszerre az akaratomat is uralta. Azonban mindkettö... én voltam. Egyértelmüen én voltam. A pokolba is, ember... gondolod, ha tényleg azt hinném, hogy valaki... valami más is volt bennem rajtam kívül, éreznék ilyen büntudatot? Nem. De tudtam, hogy én vagyok... ugyanaz a részem, amelyik ismerte a sisakot és a kardokat, s ez ezóta is lidércnyomásként üldöz.

- Van még valami?

- Igen. Álmok.

Elörehajolt, a hangja élesen szólt.

- Milyen álmok?

- Csaták... lakomák képei... sárga emberek ellen vívott háború, és egy csatamezö a folyó partján, amely fölött felhökben szállnak a nyílvesszök... közelharcok, amelyekben valami hatalmas, kalapácsszerü fegyverrel küzdök nagydarab, szöke, hozzám hasonló férfiak ellen... tornyos városok, amelyeken keresztüllovagolok és fehérbörü, kék szemü nök virágfüzéreket szórnak a lovam patája alá... Amikor felébredek, az álmok homályosak és hamarosan köddé foszlanak. De tudom, hogy amíg álmodtam öket, élesek voltak... valóságosak, mint maga az élet.

- Ezekböl az álmokból tudod, hogy a Farkasasszony a Boszorkányasszony?

- Ha így is van, nem emlékszem rá. Csak annyit tudok, hogy hirtelen felismertem... vagyis inkább a másik énem.

Egy darabig némán ültünk.

- Leif - szólalt meg Jim -, ezekben az álmokban részt vettél valaha Khalk'ru szolgálatában? Van valami közöd az imádatához?

- Biztos vagyok benne, hogy nem. Erre emlékeznék. Soha nem is álmodtam a templommal.

Bólintott, mintha válaszommal megerösítettem volna valamit, majd olyan sokáig hallgatott, hogy ideges lettem.

- Na, öreg tsalagi sámán, mi a diagnózis? Reinkarnáció, ördögi megszállottság vagy csak egyszerüen örült vagyok?

- Leif, a Góbi elött soha nem voltak ilyen álmaid?

- Nem, soha.

- Megpróbáltam úgy gondolkodni, ahogyan Barr tenné, igyekezve összeegyeztetni az én saját szürke ügyemmel. Az eredmény a következö. Szerintem minden, amit elmondtál nekem, az öreg föpapod müve. Az irányítása alatt tartott, amikor láttad magad Khalk'ru temploma felé lovagolni... és nem akartál bemenni. Nem tudhatod, mi mindent szuggerált még neked, megparancsolva, hogy felejtsd el, ha magadhoz térsz. Ez egyszerü hipnózis. És volt még egy lehetösége. Aznap éjszaka, amikor aludtál. Honnan tudod, hogy nem surrant be hozzád, újabb dolgokat szuggerálva neked? Nyilvánvalóan azt akarta, hogy elhidd, te vagy Dwayanu. Azt akarta, hogy "emlékezz"... viszont mivel egyszer már kudarcot vallott, azt nem akarta, hogy a Khalk'ruval kapcsolatos dolgokra emlékezz. Ez megmagyarázná, miért álmodtál pompáról, dicsöségröl és kellemes dolgokról. Bölcs öregember volt... magad is ezt mondtad. Eleget tudott rólad, hogy elöre lássa, a. szertartás egy bizonyos pontjánál megmakacsolod magad. És így is történt... Ő azonban bebiztosította magát. A tudatalattinak kiadott utó-hipnotikus parancs azonnal müködésbe lépett. Folytatnod kellett a szertartást. És bár teljesen tudatodnál voltál, érzékeltél mindent, de az akaratodnak nem parancsoltál. Azt hiszem, Barr ezt mondaná. És én egyetértek vele. A pokolba is, vannak olyan kábítószerek, amelyek ugyanezt teszik az emberrel. Nem kell olyan messzire menni, mint lélekvándorlás vagy démonok, hogy magyarázatot találj a kérdéseidre.

- Igen - mondtam reménykedve, ugyanakkor kételkedve. - És mi a helyzet a Boszorkányasszonnyal?

- Valamikor szerepelt egy hozzá hasonló alak az álmaidban, amelyröl régen megfeledkeztél. A magyarázat szerintem az, amit már mondtam. De ha tényleg így van, Leif, akkor aggódom.

- Ezen a ponton képtelen vagyok követni téged. - feleltem.

- Tényleg? Na, akkor gondoljuk át még egyszer. Ha mindezek a dolgok, amelyek rejtélyesek elötted, az öreg föpap szuggesztióiból származnak... mi mást szuggerálhatott neked? Teljesen világos, hogy tudott valamit erröl a helyröl. Tegyük fel, esélyét látta, hogy egyszer rátalálsz. Mit akarhatott, mit tegyél, ha megtaláltad? Bármi volt is az, biztos lehetsz benne, hogy mélyen beültette a tudatalattidba magát a kijutási lehetöséget. Jó... ez egy meglehetösen ésszerü következtetés, de mit kellene tenned, ha közelebbi kapcsolatba kerülsz azokkal a vörös hajú hölgyekkel, akiket láttunk és a néhány boldog fiatalemberrel, akikkel megosztják ezt a Paradicsomot? Halvány fogalmam sincs... ugyanúgy, ahogy neked sem. És ha emiatt nincs okunk aggódni, akkor mondd meg miért van. Gyere, menjünk aludni!

Bemásztunk a sátorba. Korábban már jártunk bent Evalie-val együtt. Akkor teljesen üres volt, egy halom, puha szörmén és néhány selymes takarón kívül. Most két ilyen kupacot láttunk a sátorban. Levetköztünk a halványzöld sötétségben, majd végignyúltunk a vackainkon. Az órámra pillantottam.

- Tíz óra - mondtam. - Hány hónap tett már el reggel óta?

- Legalább hat. Megöllek, ha nem hagysz aludni. Fáradt vagyok.

Én is fáradt voltam, de még sokáig ébren feküdtem, gondolkodva. Jim okfejtése nem gyözött meg teljesen, bármennyire valószínünek tünt is. Nem mintha azt hittem volna, hogy valami téren kívüli raktárban aludtam évszázadokon keresztül. Abban sem hittem, hogy egykor én voltam az a bizonyos Dwayanu. Volt azonban egy harmadik magyarázat, amely semmivel sem tetszett jobban, mint a reinkarnáció, és legalább ugyanannyi kellemetlen lehetöséget hordozott magában, mint a Jimé.

Nemrégen égy kitünö amerikai orvospszichológus azt állította, hogy egy átlagember az agyának csupán egytizedét használja, és a tudósok ebben csaknem mind egyetértettek vele. A nagy gondolkodók és zsenik, mint például Leonardo da Vinci és Michelangelo talán egy tizeddel többet használtak. Egy ember, aki képes lenne a teljes agyát használni... uralhatná a világot, bár nem biztos, hogy akarná. Az emberi koponya világának csupán egyötöde ismert az ember elött.

Vajon mi lakozhat a terra incognitában, az agy ismeretlen nyolctized részében?

Egyrészt biztosan az ösi emlékek raktárháza lehet, emlékeké, amelyek visszanyúlnak a szörös, majomszerü ösökig, akik megelözték az embert, vagy talán messzebb, azokig a pikkelyes lényekig, amelyek kimásztak az ösi óceánokból, hogy megkezdjék az emberré válást... vagy még messzebb, azokig az ösökig, amelyek a gözölgö óceánokban harcoltak és éltek, amikor a kontinensek kialakulóban voltak.

Több millió évnyi emlék! Micsoda elraktározott tudás!

Valahol az emberi agyban lehet egy rész, apró barázdákkal, mindegyikben egy adag emlékkel, amely csak arra vár, hogy a tudat tüje végigfusson rajta, és életre keltse ezeket az emlékeket.

Talán a tudat idönként tényleg végigfut rajtuk, és leolvassa öket. Talán van néhány ember, akiknek megvan a képessége, még ha korlátozott is, hogy letapogassa a tartalmukat.

Ha ez igaz, nagyon sok rejtélyre magyarázatot ad. Például Jim szellemeire, vagy az én különleges nyelvtanuló képességemre.

Tegyük fel,, hogy egyenes leszármazottja vagyok ennek a Dwayanunak. És az agyamnak, ebben az ismeretlen világában a tudatom, amely most már én vagyok, elérte azokat az emlékeket, amelyek egykor Dwayanuéi voltak. Vagy az emlékek érték el a tudatomat? Amikor ez történik... Dwayanu felébred és él. És ilyenkor én egyszerre vagyok Dwayanu és Leif Langdon!

Nem lehet, hogy az öreg föpap tudott erröl valamit? Szavakkal, rítusokkal és szuggesztiókkal, ahogyan Jim is mondta, benyúlt ebbe a terra incognitába, és felébresztette Dwayanu emlékeit?

Erösek voltak... az emlékek. Nem aludtak teljesen, máskülönben nem lettem volna képes olyan gyorsan megtanulni az uighur nyelvet... és azokat a felismerés különös, vonakodó szikráit sem tapasztalhattam volna meg, mielött találkoztam az öreg föpappal...

Igen, Dwayanu erös volt. És valamiképp kíméletlen is. Féltem Dwayanutól... azoktól az emlékektöl, amelyek egykor Dwayanu voltak. Nem állt hatalmamban felkelteni öket és nem állt hatalmamban irányítani sem. Eddig már kétszer ragadták kezükbe az akaratomat, engem félrelökve.

Mi lesz, ha még erösebbekké válnak?

Mi lesz... ha teljesen felfalnak?

XI. Az apró emberek dobjai

Homályország zöld fénye hatszor halványodott azzá az áttetszö homállyá, amely itt az éjszakát jelentette, és én még semmit nem hallottam, semmit nem láttam a Boszorkányasszonyból és azokból, akik a fehér folyó túlsó partján éltek. Hat nappal és hat éjjel telt el kíváncsi érdeklödéssel. Evalie-val bejártuk az aranybörü pigmeusok egész, gondosan örzött országát, de egyedül is kószálhattunk, ha úgy tartotta kedvünk.

Figyeltük öket munka és játék közben, hallgattuk dobolásukat és csodáltuk táncukat... amely oly különös volt és oly rendhagyó, hogy sokkal jobban hasonlított összetett, együttes harmóniákra, mint lépésekre és mozdulatokra. Idönként az apró emberek tizenkettes csoportokban táncoltak és ez olyan volt, mint egy egyszerü ének. Máskor azonban több százan táncoltak összekapaszkodva a virágos réten, s ilyenkor mintha szimfóniák elevenedtek volna meg, gondosan koreografált mozdulatokban.

Dobjaik zenéjére táncoltak; más zenét nem használtak, de nem is volt rá szükségük. Az apró emberek dobjai különbözö méretüek és formájúak voltak, hangban fedve mind a tíz oktávot, és nemcsak a mi számunkra ismerös félhangokat voltak képesek kiadni, de a negyedeket és nyolcadokat is, söt a még finomabb árnyalatokat is, amelyek különös hatással voltak a hallgatóra... legalábbis rám. Hangjuk az orgona legmélyebb basszusától a legmagasabb staccato szopránig terjedt. Némelyiken az emberkék hüvelykujjal és ujjaikkal játszottak, másokat tenyérrel vertek, megint másokat pedig pálcákkal. Voltak dobok, amelyek suttogtak, amelyek zümmögtek, amelyek nevettek és olyan dobok is, amelyek énekeltek.

A tánc és a dobok, de leginkább a dobok hangja különös gondolatok, furcsa képek keltöi voltak; a dobok egy másik világ ajtaján dörömböltek... és ezek az ajtók idönként annyira kinyíltak, hogy az ember megpillanthassa a mögöttük lebegö, kísértetiesen csodálatos árnyképeket.

Négy és ötezer között lehetett a fallal körülhatárolt, körülbelül húsz mérföldnyi, megmüvelt, termékeny síkságon élö apró emberek száma. Hogy a falon kívül hányan élhettek, fogalmam sem volt. Néhány kisebb kolónia, mondta Evalie. Ezek egyfajta bányász- és vadászcsapatok, tölük érkeznek a prémek, a fémek, az ásványok és más dolgok, amelyekre a többieknek szüksége lehet A Nansur hídnál egy erös harcoskülönítmény él. A természet különös egyensúlya folytán, magyarázta Evalie, nagyjából mindig egyforma számban vannak; hamar felnötté érnek, de életük meglehetösen rövid.

Mesélt nekünk Sirkröl, azoknak a városáról, akik elmenekültek az Áldozat elöl. Elmondása szerint bevehetetlen hely, a sziklák elé épült, magas fal veszi körül, amelynek tövében fortyogó gejzírek törnek fel, áthatolhatatlan vizesárkot képezve körülötte. Sirk népe és Lur fehér farkasai állandó háborúban állnak egymással. A farkasok ott leselkednek a közeli erdö fái között, hogy elfogják a Karakból ide menekülöket. Olyan érzésem támadt, hogy Sirk lakói és az aranybörü pigmeusok között titkos kapcsolat áll fenn, amelyben a mindkét fél által átélt Áldozat borzalma és a Khalk'ru imádói ellen érzett gyülölet a közös kapocs, így amikor lehetett, az apró emberek segítették öket, söt, még szövetségre is léptek volna velük, ha nem él bennük oly erösen a félelem az ösi megállapodás megszegésének következményeitöl.

Evalie mondott valamit, amiböl erre következtettem.

- Ha érkezésedkor a másik irányba indulsz, Leif... és sikerül áttörnöd Lur farkasainak gyürüjén... Sirkbe érkeztél volna. És akkor lehet, hogy nagy változások jöttek volna, mert Sirk lakói biztosan szívesen fogadnak, és akkor ki tudja, mi történik... te, mint a vezérük... És akkor az én kis népemnek sem kellene...

Itt elhallgatott, és nem fejezte be a mondatot, bármennyire is kértem. Ekkor megjegyeztem, túl sok "ha" van a dologban, és én elégedett vagyok a dolgok ily módon való alakulásával. Láttam, hogy ez tetszett neki.

Volt egy kalandom, vagy inkább tapasztalatom, amelyböl Jim kimaradt. Jelentöségét akkor még nem tudtam felmérni. Az apró emberek, ahogy már korábban is említettem... az élet imádói voltak. Hitvallásukat és hitüket is az élet jelentette. A síkságon imitt-amott kis köhalmok, egyfajta oltárok álltak, amelyeken fából, köböl vagy megkövesedett elefántcsontból faragott, ösi termékenység szimbólumok álltak; néha egymagukban, néha . párosan és néha olyan formában, amely furcsamód nagyon hasonlított az ösi egyiptomiak jelképére... crux ansata, a hurkolt keresztre, amelyet Ozirisz, a Feltámadás Istene fogott a kezébe, és a Halottak Csarnokában megérintette vele azokat a lelkeket, amelyek átmentek a próbán, s elnyerték a halhatatlanságot.

A harmadik napon történt. Evalie megkért, hogy menjek vele, de egyedül. Kettesben végigsétáltunk a gondosan rendben, tartott ösvényen, amely a pigmeusok barlangjai alatt húzódott. Apró, aranyszemü asszonyok lestek ki a nyílásokon, és trillázva mondtak valamit a gyermekeiknek, ahogy elhaladtunk alattuk. Egy csapat táncoló férfi és nö közeledett szemböl, majd beálltak mögénk, s folytatva a szökellést, követtek minket. Mindegyiköjüknél volt egy dob, de ezt a fajtát még sosem láttam korábban. Nem verték ezeket a dobokat és nem is beszéltek; újabb csoportok érkeztek, és ezek is némán beálltak mögénk.

Egy idö után észrevettem, hogy elfogytak a barlangok. Félórányi gyaloglás után egy sziklabástyához érkeztünk. Elöttünk egy kis tisztás terült el, amelyet vastag, bársonyos mohatakaró borított. A tisztás körülbelül ötszáz láb széles és ugyanilyen hosszú lehetett. Velem szemben egy másik sziklabástya állt. Olyan volt, mintha egy hatalmas vésö zuhant volna le a magasból, félkör alakú darabot vágva ki a talajból. A tisztás túlsó végében elsö pillantásra egy hatalmas kupolás épületnek tünö valami emelkedett, de aztán láttam, hogy ez is a sziklafal része.

Ezen a kerek sziklán egy ovális nyílás tátongott, nem sokkal nagyobb, mint egy átlagos méretü ajtó. Ahogy ott álltam tünödve, Evalie megfogta a kezem, és húzni kezdett felé. Beléptünk a nyíláson.

A gömbölyü szikla belül üreges volt.

Az apró emberek temploma... azonnal tudtam, amikor betettem a lábam a belsejébe. Falai hüvös tapintásúak, zöldes színüek és simák voltak. Nem volt sötét a templom belsejében. A mennyezetet mintha egy csipkeverö tüje lyuggatta volna ki; ezernyi, apró nyíláson keresztül fény szürödött be. Ez a fény ráhullott a köfalakra, és visszaverödött a belsejükben csillogó kristályok millióiról. A köterem alját vastag mohatakaró borította, amely szintén halványan világított, tovább fokozva a különös áttetszö fényt.

Evalie maga után húzott. A barlang közepén egy hatalmas, tányérszerü mélyedés húzódott. A mélyedés és énközöttem három ember magasságú hurkolt kereszt állt. Úgy szikrázott és csillogott, mintha egyetlen hatalmas ametiszt kristályból vésték volna ki. Hátrapillantottam. A pigmeusok, akik követtek bennünket idáig, most egymás után sorjáztak be az ovális bejáraton.

Ott tolongtak mögöttünk, amint Evalie ismét megfogta a kezem, és a kereszt felé vezetett. Elöremutatott, és én lenéztem a mélyedésbe.

Azon loptam magam, hogy a Krakent bámulom!

Ott feküdt, kiterítve a mélyedésben, fekete csápjai legyezöszerüen tekeregtek duzzadt teste körül, és fekete szemei kifürkészhetetlen pillantással meredtek rám!

A jól ismert rémület egy szempillantás alatt átjárta egész testemet. Szitkozódva hátraugrottam.

Az apró emberek ott nyüzsögtek a térdem körül, fürkészö pillantásokkal ostromolva arcomat. Tudtam, hogy a rémület rá van írva az arcomra. Izgatott trillázásba kezdtek, bólogatva, mutogatva egymásnak. Evalie szomorú pillantással nézett rájuk, majd láttam, amint arca megkönnyebbülten felragyog.

Rám mosolygott és a mélyedésbe mutatott. Kényszerítettem magam, hogy ismét lenézzek. És ekkor láttam, hogy a lent sötétlö alak csupán faragvány. A borzalmas, kifürkészhetetlen szemek koromfekete drágaköböl voltak. Az ötven láb hosszú csápok mindegyikének végébe egy crux ansatas volt döfve, amely lándzsaként szögezte a csápokat a sziklához, a hatalmas testböl pedig egy nagyobb kereszt állt ki.

Megértettem a jelentését: az élet megbéklyózza az élet ellenségét; tehetetlenségre kárhoztatja; börtönbe zárja annak a titokzatos, ösi és szent jelképével, amelyet el akart pusztítani. És a hatalmas hurkolt kereszt úgy magasodott fölötte, örizve az ellenséget mint az élet istene.

Most felhangzottak a dobok gyürüzö, suhogó, zizegö hangjai egyre gyorsuló tempóban. Hangjukban diadal harsant... a sziklát elborító hullámok, a szabadon száguldó szél diadala... és béke, a béke biztonsága... hasonló az apró vízesések kacagó dalához, a folyóparton csobogó kis hullámok hangjához és az esö susogásához, amely életet hoz minden zöld növénynek.

Evalie táncolni kezdett az ametiszt kereszt körül, lassan mozogva a dobok gyürüzö susogására és zizegésére. És ö volt a lelke a dalnak, amelyet énekeltek és mindennek, amiröl énekeltek.

Háromszor kerülte meg a keresztet, majd odatáncolt hozzám, megfogta a kezem, és kivezetett az ovális kapun. Ahogy kiléptünk, az apró dobok zizegö hangja magabiztossá, diadalmassá változott.

Evalie azonban ezután vagy a szertartás, vagy annak okai, vagy maga a templom miatt egyetlen szót sem szólt, bármit kérdeztem is töle.

És még mindig nem mentünk el a Nansur hídhoz, hogy megnézzük Karakot.

- Majd holnap - mondogatta, és amikor eljött a másnap, ismét ugyanezt mondta. Miközben válaszolt a kérdéseimre, hosszú szempilláit lesütötte, és csupán tiszta, barna szeme sarkából lesett rám; vagy megérintette a hajamat, s azt mondta, nagyon sok holnap van még, és teljesen mindegy melyiken megyünk, Nansur nem szalad el. Volt benne valami vonakodás, amit nem értettem. Kedvessége és szépsége napról napra erösebb hálót szött a szívem köré, amíg azon nem kezdtem tünödni, vajon nem lehet-e, hogy egy idö után valóságos pajzzsá válik azzal szemben, amit a nyakamban viselek.

Az apró embereknek azonban továbbra is voltak fenntartásaik velem szemben, templomi szertartás ide vagy oda. Jimet szinte azonnal a szívükbe fogadták; úgy játszottak, trilláztak, csicseregtek, nevetgéltek vele, mintha közülük való lenne. Igaz, velem szemben is udvariasak és barátságosak voltak, de állandóan figyeltek. Jim karjába vehette a piciny gyermekeket és játszhatott velük. Az anyák azonban nem szerették, ha én is ugyanezt tettem. Aznap reggel aztán nyíltan kimutatták, hogyan éreznek velem kapcsolatban.

- Két vagy három napra magadra hagylak, Leif - közölte Jim, miután megreggeliztünk. Evalie épp az imént suhant el néhány, apró ember hívására.

- Magamra hagysz? - képedtem el. - Ezt hogy érted? Hová mégy?

Jim felnevetett.

- Elmegyek megnézni a tlanu'sikat... Evalie így nevezi a dalanu'sákat:.. a nagy piócákat. Tudod, a folyó öreit, amelyeket akkor telepítettek bele a pigmeusok, amikor lebontották a hidat.

Evalie az elsö alkalom után többször nem beszélt erröl, és én meg is feledkeztem róla.

- Mik azok, indián?

- Ezt akarom kideríteni. Elmondás alapján, olyanok lehetnek, mint a Tlanusi'yi nagy piócái. A törzsi legendák szerint vörösek, fehér csíkokkal és akkorák,, mint egy ház. Az apró emberek nem mennek ilyen messzire. Ők azt mondják, akkorák, mint te.

- Figyelj, indián! Én is megyek.

- Nem, te nem jössz.

- És miért nem?

- Mert az apró emberek nem engedik. Hallgass ide, nagyokos... az az igazság, hogy nincsenek teljesen megelégedve veled. Udvariasak és a világért sem akarnák megbántani Evalie érzéseit... de jobban szeretik, ha nem vagy velük.

- Ezzel semmi újat nem mondtál - morogtam.

- Ha valami újat akarsz, hát tessék. Tegnap visszatért egy csapat, amely vadászni volt a völgy másik végében. Egyiküknek eszébe jutott, amit a nagyapjától hallott, miszerint amikor az ayjirok megérkeztek ide, mindegyiköjüknek olyan szöke haja volt, mint neked. Nem vörös, mint most. Ez nagyon felkavarta öket.

- Hát, ami azt illeti, az elmúlt huszonnégy órában állandóan figyeltek - mondtam. - Tehát ez az oka.

- Igen, ez az oka, Leif. Nagyon felkavarta öket. És a mai expedíciónak is ez az oka. Megnövelik a folyó öreinek számát. Azt hiszem, ez valamiféle szertartással is együtt jár. Azt akarják, hogy velük menjek, és azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megteszem.

- Evalie tud erröl az egészröl?

- Persze. És ö akkor sem engedne téged, ha a pigmeusok vinni akarnának.

Jim körülbelül száz pigmeus társaságában délben kelt útra. Vidáman integettem utána. Ha meg is lepte Evalie-t, hogy ilyen nyugodtan fogadtam Jim távozását és nem kérdeztem ezzel kapcsolatban semmit, nem mutatta. Aznap azonban nagyon csendesen viselkedett, alig beszélt néhány szót. Egyszer vagy kétszer észrevettem, hogy csodálattal teli tekintettel néz rám. Amikor egyszer megfogtam a kezét, megremegett és felém hajolt, de aztán hirtelen, enyhe dühvel elrántotta tölem a kezét. Máskor pedig, amikor a fejét a vállamon pihentette, heves vágyat éreztem, hogy átöleljem.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy nem láttam okát, miért ne tehetném meg. Egy hang azt suttogta a fejemben, ha ez az, amit szeretnék, tegyem meg. És ezen a hangon kívül szerepelt még néhány más dolog is, amely kikezdte az ellenállásomat. Különös napnak számított ez a mai, még ehhez a különös helyhez képest is. A levegö súlyos volt, mintha vihar készülödne. A távoli erdök illata is erösebben érzödött, szerelmesen, zavarón telepedve rá a környékre. A párás fátyol, amely elrejtette a távolságot, megvastagodott; északi irányban csaknem füstszínü volt és lassan, de biztosan egyre közeledett.

Evalie és én a lány sátra mellett üldögéltünk. A hosszú csendet Evalie törte meg.

- Szomorú vagy, Leif. Miért?

- Nem vagyok szomorú, Evalie, csak tünödöm.

- Én is tünödöm... te is ugyanazon tünödsz, amin én?

- Honnan tudhatnám... amikor semmit nem tudok rólad?

A lány gyorsan felállt.

- Szereted nézni a kovácsokat. Gyere, menjünk, nézzük meg öket!

Ránéztem, és nagyon meglepett a hangjából kicsendülö harag. Komoran nézett le rám, szemöldökei egyetlen vonallá húzódtak sötét, kissé megvetö pillantású szemei fölött.

- Miért vagy mérges, Evalie? Mit csináltam?

- Nem vagyok mérges. És te nem csináltál semmit. - Toppantott egyet a lábával. - Mondom, nem csináltál... semmit! Gyere, menjünk a kovácsokhoz.

Ezzel hátat fordított nekem, és elindult. Felugrottam és követtem. Vajon mi baja lehet? Csináltam valamit, ami bosszantja, ez nyilvánvaló. De mit? Elöbb vagy utóbb majd kiderül. És tényleg szerettem nézni a kovácsokat, ahogy ott álltak apró üllöik mellett, szorgalmasan alakítgatva a késpengéket, lándzsa- és nyílhegyeket, formálgatva az arany fülbevalókat és karkötöket az asszonyaik számára

Tink-a-tank, tink-a-klink, kling-klang, klink-a-tink kopogtak apró kalapácsaik.

Úgy álltak az üllöik mellett, mint a törpék, azzal a különbséggel, hogy bennük nem volt semmi deformitás. Mini emberek voltak, ám tökéletes alakúak; börük aranysárgán csillogott a fényben, hosszú hajuk selymesen tekergözött a hátukon és sárga szemeikkel figyelmesen nézték a munkadarabot, amelyen dolgoztak. Még Evalie-ról és haragjáról is megfeledkeztem, miközben lenyügözve néztem öket.

Tink-a-tink! Kling-klang! Klink...

Az apró kalapácsok megálltak a levegöben, a kovácsok mintha megdermedtek volna. Észak felöl zúgó gongütés hallatszott, rezes döndülés, amely mintha valahol a fejünk felett csattant volna. Az elsöt egy újabb, majd újabb és újabb követte. Szél süvített végig a vidéken; hirtelen sötétebb lett, és a párás, füstös fátylak remegve közelebb gomolyogtak.

A gongütéseket hangos kántálás, sok ember éneke követte; a hangok közelebb jöttek, majd eltávolodtak, felhangosodtak, majd elhalkultak, ahogy a szél fújt, ritmikus lüktetéssel. A falakon az örök dobjai dübörögtek figyelmeztetöen.

Az apró kovácsok eldobták a kalapácsaikat, és futva megindultak barlangjaik felé. Hirtelen az egész környék megelevenedett; az apró emberek hanyatt-homlok rohantak a sziklák irányába.

A hangos kántálás mellett újabb dobok is felhangzottak. Felismertem öket... az uighur üstdobok, harci dobok lüktetése volt. A dalt is ismertem... az uighurok harci dala...

Nem is az uighuroké, nem... nem azoké a silány, hitvány embereké, akiket kivezettem az oázisból!

Az ösi nép harci dala! A hatalmas népé. az ayjiroké!

Az ösi nép! Az én népem!

Ismertem a dalt... hogyne ismertem volna! Számtalanszor hallottam a régi idökben... amikor csatába indultam... Zarda, Harcosok Istene... Zarda, Szomjas Lándzsák Istene... és mégis, olyan volt, mint ital a kiszáradt toroknak, ismét hallani!

A vér a füleimben dobolt... kinyitottam a számat, hogy én is velük üvöltsem a dalt...

- Leif! Leif! Mi a baj?

Evalie keze a vállamon volt, és rázott. Egy pillanatig értetlenül meredtem rá. Különös, dühös csalódást éreztem. Ki ez a sötét hajú lány, hogy meg mer állítani, amikor harcba indulok? Majd egy szempillantás alatt elpárolgott belölem a harag. Reszketve, megtörtem álltam ott, mintha valamiféle vad vihar sepert volna végig az agyamon. Kezeimet a vállamon nyugvó kézre tettem, az érintés segítségével próbálva visszatérni a valóságba. Evalie csodálkozással vegyes félelemmel nézett rám. És körülöttünk az apró emberek egész gyürüje állt, engem bámulva.

Megráztam a fejem, és levegö után kapkodtam.

- Leif! Mi a baj?

Mielött válaszolhattam volna, a kántálás és a dobok hangját elnyelte egy mennydörgés. Újabb és újabb remegtette meg a levegöt, lépésröl lépésre verve vissza az északról érkezö hangok támadását.

Kábultan néztem körül. A szikla tövében legalább egy tucat aranybörü pigmeus állt, akkora dobokat verve, amelyek csaknem a derekukig értek. Ezek a dobok adták ki a mennydörgésszerü hangokat, a villámcsapás sistergö zaját és a hosszú visszhangokat, amelyek követték öket.

Az Apró Emberek Mennydörgés Dobjai!

A dobok egyre dübörögtek, bár lüktetésükön keresztül átszürödött a harci dal és a többi dob hangja... a lándzsa csattogás... a lovak patáinak és a menetelö katonák lábainak dobogása... Zardára, az ösinép még mindig hatalmas...

Az apró emberek körülfogtak, és táncolni kezdtek körülöttem. Hamarosan a táncosok újabb gyürüje csatlakozott hozzájuk. Mögöttük láttam Evalie-t, aki tágra nyílt, döbbent szemekkel mered rám. És körülötte a pigmeusok másik gyürüje táncolt, kezükben készenlétben tartott törökkel és lándzsákkal.

Miért néz így rám... miért szegezik rám az apró emberek a fegyvereiket... és miért táncolnak? Különös tánc volt... a látványától is elálmosodott az ember... mi ez a furcsa fáradtság, amely hirtelen a hatalmába kerített... Úristen, de álmos vagyok! Olyan álmos, hogy szinte már nem is hallom a mennydörgés dobok hangját... olyan álmos, hogy nem hallok semmit... olyan álmos...

Azt még éreztem, hogy térdre esek, majd elnyúlok a puha mohán... aztán elaludtam.

Hirtelen riadtam fel álmomból. A dobok továbbra is szóltak körülöttem. Nem a mennydörgés dobok, hanem olyanok, amelyek énekeltek, különös, vidám ritmusban énekeltek, amelynek hallatán az ember vére felpezsdül és azonnal vidám lesz. Az éneklö, lüktetö hangok olyanok voltak, mint megannyi apró, meleg, életerös ütés, amely felkorbácsolta a véremet az élet j eksztázisába.

Gyorsan felugrottam. Egy magas dombon álltam, amely kerek volt, mint egy asszony melle. Amerre a szem ellátott, mindenfelé apró tüzek égtek, megvilágítva a pigmeusok oltárait. A tüzek és az oltárok körül ott táncoltak az apró emberek, mint megannyi arany láng, amelyet az élet keltett életre.

A dombot, amelyen álltam, az apró emberek hármas gyürüje fogta körül; ingadoztak, hajlongtak és pörögtek.

A dobok hangja és az apró emberek egyek voltak.

Lágy, illatos szellö lengedezett a domb fölött. És amint tovalebbent, halkan dúdolt... dúdolása hasonlított a tánchoz és a dobok hangjához.

Az arany pigmeusok csak táncoltak, keringtek, hajladoztak a domb körül. És ugyanígy hajladoztak, keringtek az oltárok körül is.

Hirtelen egy lágy, mély énekhang csendült fel valahonnan... a ritmust, a dobokat és az apró emberek táncát énekelve.

A közelben ugyanolyan domb emelkedett, mint amilyenen én álltam... mint egy asszony mellei. Ezt is táncoló emberkék fogták körül.

És a domb tetején Evalie táncolt és énekelt.

Éneke a dobdal és a tánc lelke volt... tánca a kettö keveréke. Táncolt a dombon... a pókháló vékonyságú fátylak eltüntek, és minden öltözékét csupán selymes, kékesfekete hajának zuhataga alkotta.

Intett, és odaszólt nekem... hangja élesen, ugyanakkor fájdalmasan édesen csengett.

Az illatos, száguldó szél mintha taszított volna a lány felé, miközben lerohantam a domb oldalán.

A táncoló pigmeusok szétnyíltak elöttem, utat engedve a másik dombhoz. Dobjaik lüktetése egyre gyorsult; énekük egy magasabb oktávra váltott.

Evalie letáncolt hozzám... ott állt elöttem, karjait a nyakam köré fonta, ajka az enyémre simult...

A dobok egyre gyorsabban dübörögtek. Pulzusom igazodott ritmusukhoz.

A két domb körül táncoló, sárga lángok élö gyürüje összekapcsolódott. Egyetlen gyürüvé olvadtak, amely hajtott minket elöre. Pörögtek, forogtak a dobok lüktetésére, egyre elörébb sodorva kettönket. Képtelen voltam gondolkodni... én magam voltam a dobok dala, a dobok lüktetése.

Azt azonban éreztem, hogy az illatos szél simogatva, dünnyögve, nevetve magával sodor minket.

Odaértünk az ovális ajtóhoz. Evalie selymes, illatos hajfürtjei lágyan lebegtek a szélben és egymás után megcsókoltak. Körülöttünk és mögöttünk egyre énekeltek a dobok. És a szél tovább sodort bennünket...

A dobok és a szél szárnyán belibegtünk a kupolás sziklabarlang bejáratán.

Bent voltunk az apró emberek templomában...

A bársonyos moha csillogott... az ametiszt kereszt szikrázott...

Evalie karjai a nyakam köré fonódtak... szorosan magamhoz öleltem... ajkainak érintése az enyémen édes volt, mint az élet titkos tüze...

Csend honolt az apró emberek templomában. A dobok elhallgattak. A Kraken mélyedésében álló kereszt fénye elhomályosult.

Evalie megmozdult, és álmában felkiáltott. Megérintettem az ajkát, mire felébredt.

- Mi a baj, Evalie?

- Leif, kedves... azt álmodtam, hogy egy fehér sólyom a csörével megpróbálta kivájni a szívemet!

- Csak álom volt, Evalie. A lány megborzongott; felemelte a fejét, és fölém hajolt. Haja mindkettönk arcát eltakarta.

- Te elkergetted a sólymot... de akkor jött egy fehér farkas, és rám ugrott.

- Csak álom volt, Evalie... szívem fényes lángja.

Közelebb hajolt hozzám hajának sátra alatt, ajka csaknem hozzáért az enyémhez.

- Te elkergetted a farkast. Már éppen meg akartalak csókolni... de egy arc közénk állt...

- Egy arc, Evalie?

- Lur arca - suttogta a lány. - Rám nevetett... és akkor te eltüntél... vele... és én egyedül maradtam...

- Ez egy hazug álom volt! Aludj, kedves!

Evalie felsóhajtott. Sokáig csend volt.

- Mi az, amit a nyakadban viselsz, Leif? - kérdezte késöbb. - Valami másik asszonytól származó emlék?

- Nem asszonytól van, Evalie.

Megcsókolt, és álomba merült. Ostoba voltam, hogy nem mondtam el neki akkor, ott, az ösi jelkép árnyékában... Ostoba voltam!

XII. A Nansur hídon

Amikor reggel kiléptünk a templomból, láttam, hogy legalább félszáz idösebb pigmeus, férfiak és nök vegyesen, álldogálnak a bejárat elött, türelmesen várva megjelenésünkre. Feltételeztem, hogy ugyanazok, akik akkor voltak velünk, amikor elöször beléptem a kupolás barlangba.

Az apró nök körülfogták Evalie-t. Keskeny pólyákat hoztak magukkal, amelyekkel tetötöl talpig becsavartak a lányt. Evalie megfordult, és úgy ment el velük, hogy egy szót sem szólt hozzám, s rám sem nézett. Az egésznek egyfajta szertartási jellege volt; mint amikor a menyasszonyt elvezetik a koszorúslányok.

Az apró férfiak körülöttem gyülekeztek. Sri is közöttük volt. Ennek örültem, ismerve a többiek velem kapcsolatos érzéseit, mert tudtam, hogy öbenne ebböl semmi sincs. Megkértek, hogy kövessem öket, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem.

Esett az esö. A levegö forró volt és párás. A szél szabályos, ritmikus lökésekkel fújt, ugyanúgy, mint elözö este. Az esöcseppek mintha nem is az égböl estek volna, kicsapódtak a párás levegöböl; a széllökések alkalmával pedig vízszintesen suhantak az arcom elött. A levegönek édes óbor illata volt. Legszívesebben dalra fakadtam és táncra perdültem volna. Idönként mennydörgés remegtette meg a levegöt. Ez nem a dobok hangja volt. valóságos mennydörgés.

Nem viseltem mást, csak egy inget és nadrágot. Térdig érö csizmámat szandálra cseréltem. Ahogy elindultunk, egyetlen perc alatt börig áztam. Most egy gözölgö tavacskához érkeztünk és itt megálltunk. Sri megkért, hogy vetközzem le, és merüljek meg a tóban.

A víz meleg volt és frissítö hatású. Ahogy ott lubickoltam benne, egyre jobban és jobban éreztem magam. Éreztem, bármi volt is a célja az apró embereknek, amikor Evalie-t és engem bevittek a templomukba, a tölem való félelmük elszállt... legalábbis egy idöre. Azt hiszem, azt is tudtam, mi volt a céljuk. Feltételezték, hogy Khalk'ru valamiféle hatalommal bír fölöttem, ahogyan a nép fölött is, amelyre hasonlítok. Nem túl nagy hatalommal... azonban azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Mivel anélkül nem ölhettek meg, hogy össze ne törjék Evalie szívét, a megoldás: leszögezni engem is, ahogyan a Krakennel, Khalk'ru jelképével tették. Így aztán Evalie-val szögeztek le.

Gondolatokba merülve másztam ki a tavacskából. Egy furcsán meghajtogatott és megkötött ágyékkötöt csavartak körém. Aztán trillázva beszélgetni, nevetgélni és táncolni kezdtek.

Ruháimat és övemet Sri kezében láttam. Nem akartam elveszíteni öket, ezért amikor elindultunk, igyekeztem Sri mögött maradni. Hamarosan megálltunk... Evalie sátra elött.

Egy idö után éneklés hangja csendült fel, és megszólaltak a dobok. Hamarosan megjelent Evalie... nyomában nagy csapat táncoló, apró asszonnyal. Evalie-t odavezették hozzám, aztán eltüntek.

Ennyi volt. A szertartás, ha ez szertartásnak számított, véget ért. Ennek ellenére, nagyon is házasembernek éreztem magam.

Lenéztem Evalie-ra, ö pedig komolyan visszanézett rám. Haja többé már nem lobogott szabadon; gyönyörü fonatokban díszítette a fejét és homlokát. A pólyák eltüntek. Evalie a pigmeus asszonyok kis kötényét viselte és az ezüstös pókháló fátylat. Nevetett, megfogta a kezem, és behúzott maga után a sátorba.

Másnap, késö délután trombiták hangját hallottuk. Hosszan és hangosan harsogtak, mintha hívnának valakit. Kiléptünk a sátorból az esöbe, és hallgatóztunk. Észrevettem, hogy a szél iránya északiról nyugatira változott és megerösödött. Mostanra már tudtam, hogy ennek a délibáb alatt rejtözö világnak teljesen más az akusztikája, így lehetetlenség megmondani, milyen távol vannak a trombiták. Természetesen a folyó túlsó partján szóltak, azt azonban, hogy a pigmeusok gondosan örzött síksága milyen távol van a folyótól, nem tudtam. Némi mozgolódás támadt a tornyokban, izgalomnak azonban nyomát sem véltem felfedezni.

Majd felhangzott az utolsó trombitahang, érdesen és gúnyosan. Ezt egy rekedt kacagás követte, amely sokkal bosszantóbban szólt, mivel embertöl származott. Hirtelen elborult az agyam, és nagyon dühös lettem.

- Ez - magyarázta Evalie - Tibur volt. Biztosan együtt vadászik Lurral. Azt hiszem... rajtad nevetett, Leif.

Evalie megvetöen felhúzta az orrát, de haragomat látva a következö pillanatban halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Evalie, ki a fene ez a Tibur? - kérdeztem.

- Már elmondtam. Ő Tibur, a Kovács és ö uralkodik az ayjirok fölött Lurral együtt. Amikor a Nansuron állok, mindig megjelenik. Szoktunk beszélgetni... elég gyakran. Nagyon erös... ó, nagyon, nagyon erös.

- Igen? - Dühöm tovább fokozódott. - És miért jelenik meg ez a Tibur, ha te ott vagy?

- Hát azért, mert kíván engem, természetesen - válaszolta a lány nyugodtan.

Egyre jobban utáltam Tiburt, a Nevetöt.

- Majd nem nevetne, ha egyszer a markomba kapnám a torkát - morogtam/

- Mit mondtál? - kérdezte Evalie. Amennyire tudtam, elmagyaráztam neki. Bólintott, majd beszélni kezdett... hirtelen észrevettem, hogy szemei tagra nyílnak, és döbbent rémület költözik beléjük. Susogást hallottam a fejem fölött.

A ködböl egy hatalmas madár bontakozott ki. Ötven lábnyi magasságban lebegett fölöttünk, sárga szemeit ránk meresztve. Egy nagy madár... egy fehér madár...

A Boszorkányasszony fehér sólyma!

Evalie-t belöktem a sátorba, és tovább figyeltem a madarat. Három kört írt le a fejem fölött, majd rikoltott egyet, és beleolvadt a ködbe.

Bementem Evalie-hoz. A lány az állatbörökböl vetett ágyon feküdt összekuporodva. Kibontotta a haját, amely most köpenyként beborította az egész testét. Fölé hajoltam, és széthúztam a haját. Evalie sírt. Átölelte a nyakamat, és erösen magához szorított. Szíve szinte dörömbölt a mellkasában.

- Evalie, kedves... nincs mitöl félned.

- A... fehér sólyom, Leif!

- Az csak egy madár.

- Nem... Lur küldte.

- Butaság, édesem. Egy madár oda repül, ahová akar. Vadászott... vagy eltévedt a ködben.

A lány megrázta a fejét.

- Nem, Leif... én egy fehér sólyomról álmodtam...

Szorosan átölelve tartottam, de egy idö után eltolt magától és rám mosolygott. A nap hátralévö része azonban mindennek volt nevezhetö, csak éppen vidámnak nem. És aznap éjjel Evalie rosszul aludt, szorosan átölelve tartott és idönként álmában felkiáltott.

Másnap visszaérkezett Jim. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, tartva töle, hogy mit fog gondolni rólam. Azonban nem kellett volna aggódnom. Egyáltalán nem mutatott meglepetést, amikor kiteregettem elötte a kártyáimat. És akkor rájöttem, hogy a pigmeusok valószínüleg mindent megbeszéltek a dobjaik segítségével, és Jimnek is elmondták az újságot

- Értem - mondta Jim, amikor befejeztem. - Ha nem akarsz elmenni, akkor így a legjobb mindkettötöknek. Ha pedig elmégy, magaddal viszed Evalie-t is... vagy nem?

Kérdése megdöbbentett.

- Hallgass ide, indián... nem tetszik nekem ez a beszéd! Szeretem öt.

- Rendben, akkor másképp fogalmazok. Dwayanu is szereti öt?

A kérdés úgy ért, mintha szájon vágtak volna. Miközben a válaszon gondolkodtam, megjelent Evalie. Odaszaladt Jimhez, és megcsókolta. Az indián megveregette a vállát, majd átölelte, mintha a húga lenne. A lány rám pillantott, odajött hozzám, és engem is megcsókolt, csak egy kicsit másképpen, mint Jimet.

Evalie feje fölött Jimre néztem. Hirtelen észrevettem, hogy arca fáradt és elgyötört.

- Jól érzed magad, Jim?

- Persze Csak egy kicsit elfáradtam. Láttam... bizonyos dolgokat.

- Mit értesz ezalatt?

- Hát... - tétovázott - például a tlanu'sikat... a hatalmas piócákat. Soha nem hittem volna el, ha a saját szemeimmel nem látom, és ha azelött látom öket, hogy a folyóba merülünk, inkább a farkasokat választom. A farkasok turbékoló galambok a piócákhoz képest.

Elmondta, hogy a fennsík túlsó végében táboroztak le aznap este.

- Ez a hely sokkal nagyobb, mint gondoltuk, Leif. Mindenképpen nagyobb, mert több mérföldet gyalogoltam, mint amennyi lehetséges lenne, ha akkora volna, mint amekkorának a délibábon keresztül láttuk. Talán a délibáb valamiképp lerövidítette, megtévesztve bennünket.

Másnap erdön, dzsungelen, nádason és lápon keresztül vágtak át. Végül egy gözölgö mocsárhoz értek, amelyen viszonylag száraz ösvény haladt keresztül. Egy idö után ebbe az ösvénybe egy újabb csatlakozott bele. Ott, ahol a két ösvény találkozott, egy kerek domb emelkedett a mocsárban. A pigmeusok ennél a dombnál megálltak. Levelekböl és ágakból tüzet raktak. A tüz sürü, illatos füstje lassan az egész környéket beterítette. A pigmeusok ekkor dobolni kezdtek. Néhány perc múlva Jim mozgást vett észre a mocsárban, nem messze a dombtól.

- Köztem és a mocsár széle között több pigmeus állt - mesélte -, s amikor megláttam azt a valamit, ami kimászott, nagyon örültem ennek. Elöször megemelkedett az iszap, majd feltünt a valaminek a háta, amit elöször egy hatalmas féregnek gondoltam. A féreg lassan kicsúszott a partra. Egy pióca volt... de a méretétöl csaknem rosszul lettem. Körülbelül hét láb hosszú lehetett, és csak feküdt ott, vakon és remegve, szája némán tátogott, hallgatta a dobokat és élvezte az illatos füstöt. Majd egy újabb és újabb tekergözött ki az iszapból. Hamarosan legalább százan voltak, félkör alakban fekve elöttünk, szem nélküli fejüket felénk fordítva... beszívva a füstöt és remegve, gyürüzve a dobok hangjára... A pigmeusok közül néhányan felálltak, égö fadarabokat kaptak ki a tüzböl, és megindultak a keskenyebb, becsatlakozó ösvényen, menet közben dobolva. A többiek eltaposták a tüzet. A piócák tekergözve megindultak a fáklyások után, a hátramaradt emberkék pedig beálltak mögéjük, és hajtották öket. Én is beálltam a sor végére. Addig mentünk, amíg el nem értük a folyó partját. Az elöl haladók abbahagyták a dobolást. Füstölgö, parázsló fáklyáikat bedobták a vízbe, egy-egy marék összetört bogyóval együtt... ez nem ugyanaz a fajta volt, amellyel Sri és Sra bekent minket. Ezek vörös bogyók voltak. A hatalmas piócák egymás után bevetették magukat a folyóba, követve, gondolom, a füstöt és a bogyók illatát... Mi kigyalogoltunk a mocsárból, és letáboroztunk a partján. Az apró emberek egész éjszaka beszélgettek a dobokkal. Elözö éjszaka is ezt tették, és láttam rajtuk, hogy nyugtalanok, de azt hittem, ugyanaz aggasztja öket, ami elindulás elött. Tudták, mi történik, de akkor még nem mondták el nekem. Tegnap reggel azonban már mindnyájan jókedvüek és boldogok voltak. Tudtam, hogy történt valami... jó hírt kaptak az éjszaka folyamán. Rendesek voltak, és elmondták nekem. Nem pontosan ugyanúgy, ahogy te... de a lényeg ugyanaz volt.

Felnevetett.

- Aznap reggel még néhány százat összetereltünk a tlanu'sikból, és elhajtottuk oda, ahol az apró emberek szerint a legnagyobb szükség van rájuk. Azután elindultunk visszafelé... és most itt vagyok.

- Tényleg? - kérdeztem gyanakodva. - Ennyi az egész?

- Ennyi... legalábbis ma éjszakára - felelte. - Álmos vagyok. Megyek és lefekszem. Te menj szépen Evalie-val, és holnapig hagyjál békén.

Magára hagytam, elhatározva, hogy másnap reggel mindenképpen kiderítem, mi az, amit nem mondott el, mert biztos voltam benne, hogy nem csupán a kirándulás és a piócák az oka elgyötörtségének.

Reggel azonban teljesen megfeledkeztem róla.

Elöször is, amikor felébredtem, Evalie nem volt sehol és Jimet sem találtam a sátrában. Az apró emberek már régen elöbújtak a barlangjaikból, és hozzákezdtek dolgozni; mindig délelött dolgoztak... a délutánokat és az estéket játékkal, tánccal és dobolással töltötték. Azt mondták, Evalie és Tsantawu az öregekkel együtt elmentek a tanácsba. Visszatértem a sátorhoz.

Hamarosan megjelent Evalie és Jim. Evalie arca sápadt volt, szemei karikásak és könnyesek. Hiába kérdeztem, nem válaszolt. Jim igyekezett jókedvünek mutatkozni.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Kirándulni megyünk - tért ki a válasz elöl Jim. - Látni akartad a Nansur hidat, igaz?

- Igen - válaszoltam.

- Mert most oda megyünk. Jobb lesz, ha csizmát és utazóruhát veszel fel. Ha ez az út is olyan lesz, mint amin én jártam, szükséged lesz rá. Az apró emberek át tudnak surranni a bokrok alatt és kövek között, de mi egy kicsit nagyobbak vagyunk.

Tünödve néztem rájuk. Persze, hogy látni akartam a Nansur hidat... de a tény, hogy odamegyünk, miért kavarta fel öket ennyire? Odaléptem Evalie-hoz, és ujjaimmal az álla alá nyúlva, kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Evalie, te sírtál. Mi a baj?

Megrázta a fejét, kicsusszant a kezeim közül, és belépett a sátorba. Követtem. Egy láda fölé hajolt, és egy nagyon hosszú fátylat húzott elö a mélyéröl. Megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam.

- Mi a baj, Evalie?

Hirtelen egy gondolat villant az eszembe.

- Ki találta ki, hogy a Nansur hídhoz menjünk?

- Az apró emberek... az öregek... tiltakoztam ellene... nem akartam, hogy odamenj... azt mondják, muszáj menned...

- Muszáj mennem? - A gondolat tovább erösödött bennem. - Akkor sem neked, sem Tsantawunak nem muszáj jönnötök. Hacsak nem akartok jönni.

- Csak próbáljon valaki visszatartani! - Lábával dühösen dobbantott.

A gondolat mostanra kristálytiszta volt. Bosszúsággal vegyes haragot éreztem az apró emberek iránt. Tökéletesen értettem, miért kell a Nansur hídhoz mennem. A pigmeusok nem voltak biztosak benne, hogy a mágiájuk... beleértve Evalie-t... elérte célját. Ezért aztán azt akarták, hogy meglássam az ellenség országát, miközben ök figyelnek engem, hogyan reagálok a látványra. Hát jó, ha ezt akarják... Talán ott lesz a Boszorkányasszony és Tibur... Tibur, aki kívánja Evalie-t... Tibur, aki kinevetett engem...

Hirtelen heves vágyat éreztem, hogy meglátogassam a Nansur hidat.

Gyorsan kezdtem magamra ölteni régi ruhadarabjaimat Miközben a csizmámat füztem, Evalie-ra pillantottam. Haját szoros fonatban a feje köré csavarta, és sapkát húzott rá, testét térdétöl a nyakáig betekerte a hosszú fátyollal, lábára pedig magas szárú szandált húzott, amely ugyanúgy befedte lábait, mint a csizma az enyémet. Látva csodálkozó pillantásomat, halványan elmosolyodott.

- Nem akarom, hogy Tibur rám nézzen... most nem! - mondta.

Fölé hajoltam, és szorosan magamhoz öleltem. Ajkát forró, perzselö csókban tapasztotta az enyémre.

Amikor kiléptünk a sátorból, Jim és ötven pigmeus már indulásra készen vártak.

Megindultunk keresztül a síkságon északi irányban, a folyó felé. Elhaladtunk egy örtorony mellett, majd olyan keskeny ösvényen folytattuk utunkat, mint amilyenen az apró emberek földjére érkeztünk. Ugyanolyan páfrányerdön haladtunk keresztül, mint amilyen az volt. Egyesével, libasorban, némán gyalogoltunk. A páfrányerdöböl kiérve a szeszélyesen kanyargó ösvény egy sürü fenyvesben folytatódott. Több, mint egy órába tellett, mire ezen keresztülvágtunk, közben egyszer megpihenve. Az apró embereken nyoma sem látszott a fáradtságnak. Az órámra pillantottam. Négy órája voltunk úton, és körülbelül tizenkét mérföldet tehettünk meg. Madaraknak és állatoknak nyoma sem volt.

Evalie elgondolkodva lépkedett, és Jim is indián szótlanságba merült. Nekem sem volt kedvem beszélni. Néma menet voltunk, még a pigmeusok sem csicseregtek, ami igen különös volt, ismerve öket. Odaértünk egy tisztavizü forráshoz, és mindnyájan nagyot ittunk belöle. Az egyik emberke maga elé tett egy apró dobot, és valami üzenetet kezdett dobolni rajta. Hamarosan megérkezett rá a válasz a távolból.

Folytattuk utunkat. A fenyves ritkulni kezdett. Bal kéz felöl, messze alattunk, megpillantottam a fehér folyó és a túlsó parton magasodó homályos erdö részleteit. A fenyves véget ért, és mi egy kopár fennsíkon folytattuk utunkat. Nem messze elöttünk egy sziklacsúcs magasodott, amelynek lábánál a fehér folyó örvénylett. Ez a sziklacsúcs igen magasan húzódott, így nem láthattuk, mi van mögötte. A pigmeusok itt megálltak, és újabb üzenetet küldtek a dobjaikkal. A válasz meglepöen közelröl hallatszott. Majd a sziklacsúcs oldalában, félúton lándzsahegyek csillantak. Egy csapat apró harcos állt ott, figyelve minket. Jeleztek nekünk, mire folytattuk utunkat a kopár fennsíkon keresztül.

A szikla oldalában egy széles, hat lónak is elegendö szélességü út vezetett fel. Ezen indultunk felfelé. Amikor felértünk a sziklára, a szemem elé tárult a Nansur híd és Karak tornyos városa.

Egykor, több ezer vagy több százezer évvel ezelött, a völgy alján egy hegy állt. Nanbu, a fehér folyó azonban elmosta ezt a hegyet... kivéve a fekete, gyémántkeménységü sziklaívet.

Nanbu egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, kitartóan rágva, morzsolva a puhább sziklákat, míg végül egy híd ívelt át fölötte, amely fekete volt, mint az éjszaka. A hatalmas, fekete szikla íve lágyan és szabályosan ívelt, mint egy nyílvesszö röpte.

Alapja mindkét oldalon egy-egy sziklaplató volt... amelyet Nansurhoz hasonlóan a folyó koptatott simára.

Az a kölap, amelynek szélén én álltam, lapos volt. Azonban a folyó másik oldalán lévö platón egy hatalmas négyszög alakú halom emelkedett, ugyanabból a fekete sziklából, mint amely Nansur ívét is alkotta. Alapjának területe fél négyzetmérföldnyi lehetett. Hátán számtalan nagyobb és kisebb torony emelkedett, mind négyzet alakú. Fal vette körül.

Volt valami ebben a hatalmas ébencitadellában, amely ugyanazt az ismerös érzést ébresztette bennem, amit akkor éreztem, amikor belovagoltam a Góbi-oázis romjai közé. Dis városához hasonlított, amelyet Dante látott Hádészban. Ősi mivolta fekete lepelként borult rá.

És ekkor észrevettem, hogy a Nansur híd törött. Az ív között, amely a mi oldalunkról indult és a fekete citadella oldaláról kiinduló ív között egy szakadék tátongott. Mintha egy hatalmas kalapács sújtott volna le a magasban lebegö, kecses hídra, összezúzva annak közepét. A Bifrost híd jutott eszembe, amelyen a Valkürök közlekedtek, azon keresztül szállítva Valhallába a halott harcosok lelkét; arra gondoltam, hogy legalább annyira gyalázatos tett volt összezúzni a Bifrost hidat, mint ezt.

A citadella körül más épületek is álltak, a falakon kívül pedig több száz... szürke és barna köböl készült ház emelkedett, körülöttük hatalmas, zöld kertekkel. És a várost minden oldalról termékeny mezök és virágzó rétek ölelték körül. Egy széles út nyújtózott rajtuk keresztül a távolban emelkedö sziklák felé, amelyeket homályossá szelídített a távolság zöld fátyla. Azonban egy pillanatra mintha egy barlang feketén ásító száját láttam volna az út végén.

- Karak! - suttogta Evalie. - És a Nansur híd! És ó, Leif, kedvesem... olyan nehéz a szívem... annyira nehéz!

Alig hallottam szavait, annyira elmerültem Karak csodálatában. Eddig gondosan titkolt emlékek mozdultak meg lelkem mélyén. Gyorsan rájuk tapostam, és karomat Evalie vállára tettem. Továbbmentünk, és most már értettem, miért épült Karak oda, ahol volt. A túlsó oldalon a fekete citadella uralta a völgy mindkét végét, és amíg Nansur ép volt, csak rajta keresztül lehetett megközelíteni a túlsó partot.

Hirtelen forró vágyat éreztem, hogy végigrohanjak a Nansuron és a törés széléröl nézzek le Karakra. Képtelen voltam kivárni, amíg odaérünk. Türelmetlenül a sor elejére vágtam, és . megindultam elöre. Az apró emberek követtek. Körém csoportosultak, sugdolóztak egymás között, és sárga szemüket egyetlen pillanatra sem vették le az arcomról. Megszólaltak a dobok.

A dobokra trombiták válaszoltak a citadellából.

Egyre gyorsabban szedtem a lábam. Siettem Nansur felé. A sürgetö vágy egyre hevesebb lett bennem. Futni szerettem volna. Türelmetlenül félretoltam magam elött az aranybörü pigmeusokat Jim hangja figyelmeztetön csattant.

- Óvatosan, Leif! Óvatosan!

Nem foglalkoztam vele. Siettem Nansur felé. A híd széles volt, és alacsony korlát húzódott végig a szélén, teljes hosszában. Kettéosztották: lovasok és gyalogosok oldalára. A fehér folyó alakította ki, de az ember keze fejezte be a munkát.

Odaértem a híd törött végéhez. Száz láb mélységben alattam a fehér folyó vize örvénylett. Kígyókat nem láttam. Hirtelen egy hatalmas, féregszerü test emelkedett ki a fehér áramlatból; majd újabb és újabb, kerek szájuk tágra nyitva tátongott... az apró embereik örködö piócái.

A híd vége és a fekete citadella falai között egy hatalmas tér terült el. Teljesen üres volt. A falba ágyazva egy hatalmas bronzkapu csillogott. Különös remegést éreztem a bensömben, torkom elszorult. Elfelejtettem Evalie-t és elfelejtettem Jimet; mindent elfelejtettem, ahogy ezt a kaput bámultam.

Ismét felharsantak a trombiták, kitárult a hatalmas bronzkapu, és egy kisebb csoport lovagolt ki rajta, az élén két lovassal. Az egyik egy hatalmas fekete, a másik fehér lovon ült. Keresztülvágtattak a téren, leugrottak a lovaikról, és gyalogosan megindultak a hídon felém. A következö percben ott álltak velem szemben, az ötven láb széles törés másik oldalán.

Az, aki a fekete lovon érkezett, a Boszorkányasszony volt, a másik pedig Tibur, a Kovács... Tibur, a Nevetö. Senki másra nem néztem, csak Tiburt bámultam.

Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de hatalmas vállai és törzse iszonyatos eröröl árulkodtak. Vörös haja a válláig ért és szakálla is vörös színben pompázott. Szemei kéken világítottak, és sarkukban a nevetés ráncai húzódtak. Szája hatalmas volt és nevetö. Azonban a nevetés, amely ezeket a ráncokat Tibur arcára véste, nem az a fajta volt, amelytöl jókedvre derül, aki hallgatja.

Páncélinget viselt, és bal oldalán hatalmas, harci kalapács lógott. Keskeny, gúnyos szemeivel tetötöl talpig végigmért. Ha a találkozás elött gyülöltem Tiburt, az semmihez sem fogható a most érzett gyülöletemhez képest.

A Boszorkányasszonyra pillantottam. Búzavirágkék szemei szinte magukba szívtak, elnyeltek. Ő is páncélinget viselt, amelyet szinte teljesen beborított vörös haja. Azok, akik Tibur és a Boszorkányasszony mögött álltak, nem érdekeltek.

Tibur elörehajolt

- Isten hozott... Dwayanu! - recsegte. - Mi csalt elö a búvóhelyedröl? Csak nem az én hívásom?

- Téged hallottalak tegnap vonyítani? - kérdeztem. - Hát persze, így nem nehéz bátornak lenni, te ugató vörös kutya!

A Boszorkányasszony körül álló csapat tagjai felnevettek, és most láttam csak, hogy mindnyájan nök, fehérbörüek és vörös hajúak, mint ö maga. Tibur mögött két magas férfi állt. A Boszorkányasszony azonban nem szólt egy szót sem, csak nézett, szemeiben különös, számító pillantással.

Tibur arca elsötétült. Az egyik férfi odahajolt hozzá, és valamit súgott a fülébe. Tibur átszólt nekem:

- Biztosan elpuhultál a vándorlásaid során, Dwayanu. Az ösi szokás szerint próbára kell tennünk, mielött elismerünk téged, mint a... nagy Dwayanut.

Keze lehullott az oldalán lógó harci kalapácsra, és egy villámgyors mozdulattal hozzám vágta.

A kalapács egy puskagolyó sebességével száguldott felém... és mégis, mintha lassan jött volna. Még azt is láttam, hogy a börszíj, amely Tibur kezéhez volt rögzítve, repülés közben lassan kiegyenesedik...

Apró ajtók nyíltak ki az agyamban... az ösi próba... Hai! Hiszen én ismerem ezt a játékot... mozdulatlanul vártam, amint az elöírt ösi szokás... adhattak volna egy pajzsot... de nem számít... milyen lassan jön ez a hatalmas kalapács... és mintha a kezem, amelyet kinyújtottam, hogy elkapjam, ugyanilyen lassan mozgott volna...

Elkaptam. Súlya legalább húsz font volt, én azonban könnyedén, minden erölködés nélkül kaptam el, fémnyelénél fogva. Hai! Hiszen ismerem a trükkjét... Az apró ajtók egyre gyorsabban nyíltak... És ismerek egy másik trükköt is. Másik kezemmel megragadtam a szíjat, amely Tibur kezéhez rögzítette a kalapácsot, és magam felé rántottam.

A nevetés Tibur arcára fagyott. Rémülten egyensúlyozott Nansur töredezett szélén. A hátam mögül az apró emberek sípoló kiabálása hallatszott...

A Boszorkányasszony elökapott egy tört, és elvágta vele a szíjat, majd visszarántotta Tiburt a mélység széléröl. Hirtelen dühös lettem... ez nem volt benne a játékban... az ösi próba szerint ez csak a kihívó és kihívott harca..

Meglóbáltam a hatalmas kalapácsot a fejem körül, és visszahajítottam Tiburnak; hangosan fütyült röptében, és az elvágott szíj ott úszott utána a levegöben. Tibur oldalt vetette magát, de nem elég gyorsan. A kalapács vállon találta, és hanyatt lökte.

Most én voltam, aki nevetett.

A Boszorkányasszony elörehajolt; tekintetében most több volt a hitetlenkedés, mint a számítás. Nem mosolygott, egyáltalán nem. Tibur közben nagy nehezen feltérdelt, és szemeit rám meresztette. Arcának nevetö ráncain most nyoma sem volt jókedvnek.

Agyamban újabb és újabb ajtók nyíltak... Nem hiszik el, hogy én vagyok Dwayanu! Hai! Majd én megmutatom nekik! Benyúltam az ingem alá, elörántottam a szarvasbör erszényt, kikaptam belöle Khalk'ru gyürüjét, és a magasba tartottam. A zöld fény megcsillant a gyürün. A sárga kö mintha nöni kezdett volna, a fekete polippal együtt...

- Na, Dwayanu vagyok? Ezt nézzétek! Dwayanu vagyok!

Nöi sikolyt hallottam... ismertem ezt a hangot. Majd egy férfi hangját... szólongatott... és ezt is ismertem. Az apró ajtók becsukódtak, de az elötüremkedett emlékek még visszacsusszantak a helyükre, mielött becsukódtak volna...

De hiszen Evalie volt, aki sikoltott! És Jim, aki szólongatott! Mi történt velük? Evalie kinyújtott karokkal állt elöttem. Arcomra szegezett barna tekintetében hitetlenkedés, rémület. és megvetés ült. Az apró emberek körülfogták kettöjüket... engem távol tartva tölük. Lándzsáik és nyílvesszöik hegye rám szegezödött. Sziszegtek, mint egy csapat aranyszínü kígyó; arcukat eltorzította a gyülölet, tekintetüket Khalk'ru gyürüjére szegezték, amelyet még mindig a magasban tartottam.

És most már láttam, hogy Evalie szemeiben is ugyanez a gyülölet tükrözödik... és a megvetés egyre mélyül bennük.

- Evalie! - kiáltottam, és oda akartam ugrani hozzá... Az apró emberek lándzsát tartó keze azonban hátralendült; a nyílvesszök remegtek az íjak húrjain.

- Ne mozdulj, Leif! Jövök! - Jim felém ugrott. A pigmeusok abban a pillanatban rávetették magukat, és a földre döntötték.

- Evalie! - kiáltottam újra.

Láttam, amint a megvetés eltünik a szemeiböl, és helyén nem marad más, mint szívszaggató fájdalom. Egy parancsszót mondott.

Egy tucat pigmeus lött ki mellöle, és futva megindultak felém. Döbbenten meredtem rájuk; Sri is közöttük volt.

Úgy vágódtak nekem, mint megannyi apró rakéta. Megtántorodtam... a lábam alól kicsúszott a talaj...

A lábamba apró kutyákként kapaszkodó pigmeusokkal együtt átfordultam a törés szélén, és zuhanni kezdtem a Nansur hídról.

A BOSZORKÁNYASSZONY KÖNYVE

XIII. Karak

Volt annyi lélekjelenlétem, hogy kezemet a fejem fölé kapjam, így lábbal lefelé zuhantam. Ebben, a lábamba kapaszkodó pigmeusok is sokat segítettek. Belecsapódtam a vízbe, s egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. Azt mondják, amikor valaki vízbe fullad, néhány másodperc alatt az egész élete lepereg a szemei elött, mint valami visszafelé forgatott mozifilm. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de az biztos, hogy miközben egyre mélyebbre merültem alá Nanbu vizébe, olyan gyorsan járt az eszem, mint azelött még soha.

Legelöször is rádöbbentem, hogy az apró emberek Evalie parancsára taszítottak le a hídról. Ettöl nagyon mérges lettem. Miért nem várt még néhány percet, és hagyta, hogy elmagyarázzam az egészet? Aztán arra gondoltam, hogy milyen sok alkalmam lett volna elmagyarázni mindent... én azonban mindet elszalasztottam. A pigmeusok nem voltak olyan hangulatban, hogy hajlandók lettek volna várni, s ha még Evalie vissza is tartja öket és lehetöséget ad nekem, hogy mentsem az életem, az valószínüleg igen rövid élet lett volna. Aztán eszembe jutott, milyen ostoba voltam amikor abban a bizonyos pillanatban a magasba tartottam a gyürüt, és egyáltalán nem hibáztattam az apró embereket, amiért Khalk'ru küldöttének gondoltak. Majd ismét láttam a szívszaggató szomorúságot Evalie szemeiben, és a harag egy szempillantás alatt elpárolgott, az én keserü szomorúságomnak adva át a helyét.

Ezután az a gondolatom támadt, hogy Tibur kalapácsjátéka megmagyarázza a norvégok öreg Thor istenének és Thor Mjolnir, a Zúzó nevü kalapácsának a rejtélyét, amely kalapács mindig visszatért a kezébe, ahányszor eldobta... hogy még titokzatosabbá tegyék a dolgot, a skandináv költök elfelejtették megemlíteni a börszíj létezését; egy újabb láncszem az uighurok vagy ayjirok és az aesarok között... szerettem volna Jimmel megbeszélni a dolgot. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy nem mehetek vissza Jimhez, mivel a pigmeusok minden bizonnyal várnának rám, és visszalöknének a piócák közé, ha egyáltalán sikerülne elérnem a partjukat. Erre a gondolatra... ha egy embert a víz alatt kiverhet a hideg verejték... egy szempillantás alatt leizzadtam. Inkább haljak meg az apró emberek lándzsáitól és nyílvesszöitöl, vagy Tibur kalapácsától, mintsem azok a hatalmas szájak kiszívjanak belölem minden csepp életet.

Felbukkantam Nanbu felszínére, kitöröltem szememböl a vizet, és ekkor megpillantottam az egyik felém tartó, hatalmas féreg piros hátát. Kétségbeesett pillantással körülnéztem. Az áramlat gyors volt, és több száz yardnyira sodort a hídtól. A túlsó part felé vitt, amely úgy ötszáz lábnyira lehetett tölem. Szembefordultam a piócával. Lassan közeledett, biztos volt a dolgában. Úgy terveztem, hogy lebukok, és a hasa alatt átúszva megpróbálok a part felé menekülni... hacsak addig újabbak fel nem tünnek...

Csicsergö kiáltást hallottam. Sri úszott el mellettem. Felemelte a karját, és Karak felé mutatott. Nyilvánvalóan azt akarta az értésemre adni, hogy próbáljam meg minél hamarabb elérni a túlsó partot. Amikor megláttam, egy pillanatra még felvillant bennem a harag, amiért csatlakozott a támadóimhoz, de aztán már tudtam, igazságtalanul ítéltem el. Egyenesen odaúszott a nagy piócához, és rácsapott a szájára. A lény hozzáhajolt, és megszaglászta. Nem nézelödtem tovább, hanem amilyen gyorsan csak a csizmáim engedték, úszni kezdtem.

Hát nem volt egy kellemes fürdözés, az biztos! A víz szinte hemzsegett a hatalmas, piros hátaktól. Kétségtelenül Sri volt, aki megmentett tölük. Követett, ahogy úsztam, villámgyors csapásokkal körözött körülöttem, és elzavarta a piócákat.

Lábam talajt érintett, és gyorsan kivonszoltam magam a sziklákon keresztül a biztonságos partra. Az aranybörü pigmeus még egyszer utánam kiáltott, én azonban egy szót sem értettem belöle. Csak álltam ott, levegö után kapkodva, és néztem, amint az apró emberke sárga halként hasítja a vizet, és távolodik tölem, nyomában egy tucat piros hátú féreggel.

Felnéztem a Nansur hídra. Az apró emberek oldala és a plató tele volt pigmeusokkal, akik mind engem figyeltek. Körülnéztem. A fekete citadella falának árnyékában álltam, amely megmászhatatlanul, tükörsimán meredt az ég felé. A fal és énközöttem egy tér nyújtózott, hasonló ahhoz, amelyen Tibur és a Boszorkányasszony vágtak keresztül, amikor kilovagoltak a hatalmas bronzkapun. A tér szélén körben négyszög alakú, egyemeletes köházak emelkedtek, körülöttük kis, virágzó fákkal. Az egyemeletes házsor mögött egy másik állt; ezek az épületek már nagyobbak, díszesebbek voltak. Nem messze, a tér egyik védett sarkában egy mindennapi, nyitott piacot láttam.

A teret szegélyezö házakból és a piacról rengeteg ember özönlött ki, és megindultak felém. Gyorsan, de némán közeledtek, nem beszéltek egymással, nem kiabáltak és nem integettek... csak rám összpontosítottak. Automata fegyverem után kaptam, de aztán szitkozódva döbbentem rá, hogy napok óta nem viseltem. Valami megvillant a kezemen...

Khalk'ru gyürüje! Valószínüleg akkor csúsztattam a hüvelykujjamra, amikor a pigmeusok megrohantak. Igen, engem a gyürü juttatott ide. Minden bizonnyal ezekre sem lesz kisebb hatással, mint azokra, akik a lerombolt híd túlsó, oldaláról néztek velem farkasszemet. Rajta kívül semmi másom nem volt. Úgy fordítottam, hogy a kö a tenyerem felé nézzen.

Már egészen közel voltak hozzám, föleg asszonyok, lányok és lánygyermekek. Mindnyájan hasonló ruhát viseltek, bö, ingszerü tunikát, amely leért egészen a térdükig és jobb mellüket szabadon hagyta. Kivétel nélkül mindegyiknek vörös haja, kék szeme és rózsás, fehér böre volt; magasak voltak, erösek és az alakjuk tökéletes. Könnyen lehettek volna viking mátkák és anyák, akik a tengeri útról hazatérö sárkányhajót jöttek köszönteni. A gyermekek apró, kék szemü angyalkáknak tüntek. Néhány, talán egy tucatnyi férfi is volt közöttük. Ők is vörösek voltok és kék szemüek. Az idösebbek rövid szakállt viseltek, a fiatalabbak arca simára borotvált. Alacsonyabbak voltak, mint a nök. Sem a férfiak, sem a nök között nem akadt, aki az én magasságomat megközelítette volna. Fegyvert nem viseltek.

Néhány yardnyira megálltak tölem, és némán bámultak rám. Pillantásuk végigmért, majd a szöke hajamon megállapodott.

A tömeg szélén mozgolódás támadt. Egy tucat nö lökdöste félre az embereket, és megindult felém. Rövid tunikát viseltek, övük mellett rövid kard himbálózott, kezükben dárdát szorongattak és a többiekkel ellentétben, mellük fedett volt. Körülfogtak olyan szorosan, hogy a dárdáik hegye csaknem megérintett.

Vezetöjük kék szeme merészen szegezödött rám; sokkal inkább hasonlított egy harcosra, mint asszonyra.

- A szöke hajú idegen! Luka ránk mosolygott a mai napon!

A mellette álló asszony odahajolt hozzá, és valamit a fülébe suttogott, én azonban meghallottam.

- Tibur többet adna érte, mint Lur.

A vezér megrázta a fejét.

- Túl veszélyes. Lur ajándékát tovább élvezhetjük.

Végignézett rajtam, meglehetösen nyíltan.

- Kár elvesztegetni - mondta.

- Lur nem fogja elvesztegetni - jegyezte meg a másik gúnyosan.

A vezér megbökött a dárdája hegyével, és a citadella fekete fala felé intett.

- Indulás, Sárgahaj - utasított. - Kár, hogy nem értesz, mert mondanék neked valamit, aminek jó hasznát vennéd... persze, nem ingyen.

Rám mosolygott, és ismét megbökött. Legszívesebben visszavigyorogtam volna rá; olyan volt, mint egy örmester. Ehelyett komoly arccal szóltam hozzá:

- Hívasd ide Lurt, megfelelö kísérettel, Ó asszony, akinek nyelve megcsúfolja a dobveröket.

A nö rám meredj a dárda kiesett a kezéböl. Nyilvánvaló volt, hogy bár kihirdették érkezésemet, azt nem közölték, hogy beszélek uighurul.

- Hívasd ide Lurt azonnal - ismételtem meg. - Vagy Khalk'rura mondom...

Nem fejeztem be a mondatot, helyette megfordítottam a gyürüt, és feltartottam a kezem.

A tömeg rémülten felnyögött. Letérdeltek, és fejüket mélyen meghajtották. A vezér arca elsápadt, és a többiekkel együtt ö is térdre esett elöttem. És ekkor rácsok csikordultak. Egy hatalmas rész félrecsúszott a citadella falában, nem messze tölünk.

A nyíláson keresztül, mintha a hívásomra érkeznének, kilovagolt a Boszorkányasszony, oldalán Tiburral, mögöttük pedig a kis csoport vonult, akiket már a Nansur hídon is láttam.

Megálltak, és csodálkozva nézték a térdelö tömeget. Tibur ekkor megsarkantyúzta a lovát, a Boszorkányasszony azonban gyors mozdulattal megfogta a lova kantárját, és valamit beszéltek egymással. A harcos eközben megérintette a lábamat.

- Engedd, hogy felálljunk, uram - kérte. Bólintottam, ö pedig felugrott, és egy szót vetett oda az asszonyainak. Azok ismét körülfogtak. Láttam a félelmet a vezérük szemében. Rá mosolyogtam.

- Ne félj, nem hallottam semmit - suttogtam.

- Akkor van egy Dara nevü barátod - motyogta. - Lukára... ezek elevenen megföznek, ha megtudják, mit beszéltünk.

- Nem hallottam semmit - ismételtem meg.

- Ajándékért ajándék - lehelte. - Figyeld Tibur bal kezét, ha harcra kerülne a sor.

A kis csapat ismét megindult; lassan felém lovagoltak. Amint közelebb értek, láttam, hogy Tibur elvörösödik, és csak nagyon nehezen tud magán uralkodni. Amikor odaért a tömeg széléhez, megállította a lovát. Rajtuk töltötte ki a dühét. Egy pillanatig azt hittem, hogy rájuk rohan és széttapossa öket.

- Talpra, csürhe! - üvöltötte. - Mióta térdel le Karak az uralkodóin kívül más elött?

Az emberek gyorsan felálltak, és reszketve összebújtak, a kis csapat pedig átlovagolt közöttük. Felnéztem a Boszorkányasszonyra és a Nevetöre.

Tibur a lova hátáról rám meredt; keze a kalapácsának nyelével matatott; a két nagydarab férfi, akik a hídon is ott voltak vele, hosszú kardjukat készenlétben tartva közelebb léptek hozzám. A Boszorkányasszony egyetlen szót sem szólt, továbbra is cinikus személytelenséggel tanulmányozta az arcomat, amelyet felettébb zavarónak találtam; nyilvánvalóan még nem döntött velem kapcsolatban, és egy szóra, egy mozdulatra várt tölem, amely segít neki ebben. Nem nagyon tetszett ez a helyzet. Ha harcra kerülne a sor, nem sok esélyem lenne három lovas férfival szemben, a nökröl nem is beszélve. Olyan érzésem támadt, hogy a Boszorkányasszony nem szeretné, ha itt és most megölnének, viszont nem biztos, hogy tudna nekem segíteni... egyetlen porcikám sem kívánta, hogy összetörve, megkötözve, fogolyként hurcoljanak Karakba.

Mindemellett ok nélküli, forró düh kezdett éledni bennem ezekkel az emberekkel szemben, akik el merészelték állni az én utamat, vissza mertek tartani engem attól, hogy arra menjek, amerre akarok... megmozdultak bennem a rejtélyes emlékek, amelyek a hatalmukban tartottak azóta, hogy magamnál hordtam Khalk'ru gyürüjét...

Ezek az emlékek jó szolgálatot tettek a Nansur hídon, amikor Tibur hozzám vágta a kalapácsát... és mit is mondott Jim?... engedjem szabadon Dwayanut, amikor szemben állok a Boszorkányasszonnyal... igen, szabadon engedem... ez az egyetlen út... a régi út...

Mintha a fülemben hallottam volna a szavakat!

Agyamat kitártam az emlékek... vagyis inkább Dwayanu elött.

Enyhe bizsergést éreztem az agyamban, majd egy feltámadó hullámhoz hasonlót, amely megindult a tudatom, Leif Langdon tudata felé. Még sikerült visszaszorítanom, mielött teljesen elnyelte volna ezt a tudatot Visszavonult, de kelletlenül... és nem is ment messzire. Nem számít, amíg maga alá nem temet... félretoltam a katonákat, és odamentem Tiburhoz. A felmerült emlékekböl valami rányomta bélyegét az arcomra, megváltoztatott. A Boszorkányasszony szemeibe kétség lopózott; Tibur keze lehanyatlott a kalapácsáról, és néhány lépést hátrált a lovával. Beszélni kezdtem, és dühödt hangom még a saját füleimnek is furcsán csengett.

- Hol van a lovam? Hol vannak a katonáim? Hol vannak a zászlóvivöim és az íjászaim? Miért hallgatnak a dobok és a trombiták? Így fogadjátok Dwayanut, amikor az ayjirok városába látogat? Zardára, ez nagyon nem tetszik nekem!

Most megszólalt a Boszorkányasszony, mély, tiszta hangja mintha gúnyosan csengett volna, és éreztem, ha az elöbb valamiféle hatással voltam is rá, azt könnyedén lerázta magáról.

- Várj, Tibur! Beszélni akarok... Dwayanuval. Te pedig... ha Dwayanu vagy... nem hibáztathatsz minket. Réges-régen volt, amikor legutóbb emberi szemek pihentek rajtad... és az sem ezen a vidéken. Tehát honnan tudhattuk volna? Amikor elöször megpillantottunk téged, az apró, sárga kutyák elmenekítettek elölünk. És amikor másodszor láttunk, az apró, sárga kutyák hozzánk hoztak. Ha tehát nem úgy fogadtunk, ahogyan azt Dwayanu az ayjirok városától elvárhatja, annak az az oka, hogy Dwayanu ezelött még soha nem látogatott az ayjirok városába.

Ez tényleg igaz, érthetö és világos magyarázat volt. Az egyik részem, Leif Langdoné, aki egyfolytában küzdött, hogy visszanyerje az irányítást, felismerte ezt. Ennek ellenére a forró harag egyre nött bensömben. Feltartottam Khalk'ru gyürüjét.

- Lehet, hogy Dwayanut nem ismeritek... ezt azonban igen.

- Tudom, hogy a birtokodban van - felelte nyugodtan. - Arról azonban fogalmam sincs, hogyan került hozzád. A gyürü egymagában semmit sem bizonyít.

Tibur vigyorogva elörehajolt.

- Mondd meg nekünk, honnan jöttél. Talán egy fattyú vagy Sirkböl?

A tömegböl mormogás hallatszott. A Boszorkányasszony elörehajolt, és elkomorodott. Hallottam, amint az orra alatt odasúgja Tiburnak.

- Soha nem az eszed volt az erösséged, Tibur!

Ennek ellenére válaszoltam neki.

- Az ayjirok anyaországából jöttem. Abból az országból, amely kidobott benneteket, reszketö ösöket, vörös gyíkokat magából!

Gyors pillantást vetettem a Boszorkányasszonyra. A válasz szemmel láthatóan érzékenyen érintette. Teste megmerevedett, búzavirágkék szemei elsötétültek, piros ajkai szétnyíltak. A mögötte álló nök suttogni kezdtek egymás között, és a tömeg zúgása is erösödött.

- Hazudsz! - ordította Tibur. - Az anyaországban nincs élet! Ezen az országon kívül sehol sincs élet! Khalk'ru kiszívott minden életet a földböl. Csak itt van élet! Hazudsz!

Keze ismét a kalapácsára hullott.

Hirtelen vörös karikák jelentek meg a szemem elött; az egész világra vörös köd ereszkedett. A hozzám legközelebb álló férfi lova nemes állat volt. Már régen figyeltem... egy deres csödör, erös és gyönyörü, mint az, amelynek hátán elmenekültem a Góbi-oázisból. Felnyúltam, megragadtam a ló állkapcsát, és térdre kényszerítettem. Lovasa, akit váratlanul ért a dolog, megingott a nyeregben, átbucskázott a ló fején, és elterült a lábaim elött. A következö pillanatban azonban már talpon is termett, mint egy macska, kardját szúrásra emelte. Elkaptam a karját, mielött megmozdulhatott volna, bal öklömet pedig meglendítettem. Öklöm az állán csattant, a férfi feje hátrahanyatlott, és a földre zuhant. Felkaptam a kardot, és a feltápászkodó ló hátára pattantam. Mielött Tibur megmozdulhatott volna, kardom hegyét a torkának szegeztem.

- Állj! Elismerlek, Dwayanu!

Ezt a Boszorkányasszony mondta, csaknem suttogva. Felnevettem. A kard hegyét mélyebbre nyomtam Tibur torkába

- Na, Dwayanu vagyok, vagy egy fattyú Sirkböl?

- Dwayanu... vagy! - nyögte.

Ismét nevettem.

- Igen, Dwayanu vagyok! Vezessetek be Karakba, hogy elégtételt vehessek az arcátlanságodért, Tibur!

Elvettem a kardot a torkától.

Igen, elvettem... pedig zavart agyam zavaros isteneire, bárcsak akkor beledöftem volna!

De nem tettem... és a lehetöség elmúlt. Odafordultam a Boszorkányasszonyhoz.

- Te a jobbomon lovagolsz, Tibur pedig elöttünk.

A férfi, akit leütöttem közben magához tért, és bizonytalanul imbolyogva felállt. Lur odaszólt asszonyai egyikének. Az leugrott a lováról, és Tibur egy másik kíséröjének segítségével felültették rá a férfit.

Keresztüllovagoltunk a téren, majd áthaladtunk a fekete citadella kapuján.

XIV. A fekete citadellában

A fal egy darabja hangos csattanással a helyére csúszott mögöttünk. A falon átvezetö folyosó széles volt és hosszú, s teljes hosszában katonák álltak, föleg nök. Csodálkozva meredtek rám, ahogy elhaladtunk elöttük, azonban jó kiképzésben részesülhettek, mert némán, felemelt karddal tisztelegtek elöttünk.

Kilépve a folyosóból egy hatalmas térre érkeztünk, amelyet a citadella koromfekete falai határoltak. Csupasz volt és kölapokkal borított. Legalább félszáz katona gyülekezett itt, föleg nök, egytöl egyig az erös, kék szemü, vörös hajú fajtából. A tér oldalai körülbelül negyed mérföld hosszúságúak lehettek. Szemben a hellyel, ahol beléptünk, egy csapat lovas állt, ugyanabból az osztályból, mint kíséröink, legalábbis úgy ítéltem meg. A szembelévö falon nyíló kapu mellett gyülekeztek, és mi is afelé tartottunk.

Az út harmadánál egy kör alakú, száz láb széles gödör mellett haladtunk el, amelyben víz bugyborékolt. Fölötte nagy gözfelhö gomolygott. Forró vizü forrásnak gondoltam; éreztem a leheletét. Körülötte karcsú köoszlopok álltak, és mindegyiknek a tetejéröl egy kar nyúlt ki, amelyeken vékony láncok lógtak. Olyanok voltak, mint megannyi akasztófa. Kellemetlen és vészjósló hely volt, egyáltalán nem tetszett. Nemtetszésem az arcomra is kiülhetett, mert Tibur udvariasan így szólt:

- Ez a fözöedényünk.

- Nem lehet könnyü levest merni belöle - jegyeztem meg. Azt hittem, tréfál.

- Ó, de hiszen a húst, amit ebben fözünk, nem esszük meg - felelte továbbra is nagyon udvariasan, és harsogóan felnevetett.

Kissé felkavarodott a gyomrom, amikor megértettem szavai jelentését. A láncokat arra használták, hogy az ezeken függö, megkínzott embereket szép lassan, centiröl centire beleeresszék ebbe az ördögi katlanba. Kifejezéstelen arccal bólintottam, és továbblovagoltunk.

A Boszorkányasszony nem foglalkozott velünk; fejét lehajtva, mélyen a gondolataiba merült, bár néha a szeme sarkából rám pillantott. Megközelítettük a kaput. A Boszorkányasszony intett az ott várakozó vörös hajú nöknek és fél tucat férfinak, mire azok leszálltak a lovaikról. Majd odahajolt hozzám, és azt suttogta:

- Fordítsd befelé a gyürüt!

Szó nélkül engedelmeskedtem.

Odaértünk a kapuhoz. Ránéztem a csoportra. A nök a jobb mellet szabadon hagyó tunikát viselték, lábukat buggyos, bokában megkötött nadrág fedte, derekukon pedig széles övet hordtak, amely mellett két kard, egy hosszú és egy rövid csillogott. A férfiakon bö ing és a nökéhez hasonló buggyos nadrág volt, övükröl, a kardok mellett, a Kovácséhoz hasonló, kisebb kalapács lógott. A nök, akik körém gyültek, amikor kimásztam a folyóból, szépek voltak, ezek azonban egyenesen gyönyörüek. Ugyanolyan nyíltan, elismeröen néztek rám, ahogyan a harcos nök és hadnagyuk; pillantásuk végül a szöke hajamon pihent meg. Mindegyikük arcán volt valami a Lur szája sarkában bujkáló kegyetlenségböl.

- Itt leszállunk a lovainkról - közölte a Boszorkányasszony -, és gyalog megyünk oda, ahol... közelebbröl megismerkedhetünk egymással.

Mint korábban, most is közömbös arccal bólintottam. Azon gondolkodtam, milyen hatalmas ostobaság volt egyedül ezekre az emberekre bízni magam; de aztán arra gondoltam, hogy nem tehettem volna mást, hacsak nem próbálok meg eljutni Sirkbe, amelyröl azt sem tudom, merre van, ez esetben azonban a folyó mindkét partján élök törvényen kívüliként üldöztek volna. Az a részem, amely Leif Langdon volt, gondolta ezt... a másik részem, Dwayanu azonban egyáltalán nem így gondolkodott. Egyre magasabbra szította a nyugtalanság és gög lángjait, amely ilyen messzire hozott biztonságban; azt suttogva a fülembe, hogy az ayjirok között senkinek sincs joga megkérdöjelezni a kilétemet, vagy elállni az utamat, egyre hangosabban sziszegte a fülembe, hogy dobpergéssel, fanfárokkal és zászlókkal kellett volna fogadniuk engem. Részem, amely Leif Langdon volt, azt válaszolta erre, hogy nincs más lehetöségem, mint folytatni, amit elkezdtem, végigjátszani a játékot. És az a másik rész, Dwayanu ösi emlékei, az öreg föpap hipnotikus szuggesztiói türelmetlenül kérdezgették, miért kellene megkérdöjeleznem még saját magam is, azt állítva, hogy ez nem játék... hanem maga a valóság!

Így aztán leugrottam a lóról, és dölyfösen lenéztem a felém fordított arcokra, szó szerint lenéztem, mivel legalább négy inch-csel magasabb voltam, mint közülük a legmagasabb. Lur megérintette a karomat. Oldalamon Tiburral és a boszorkányasszonnyal, hosszú léptekkel áthaladtam a kapun, be a fekete citadella belsejébe.

Most egy hatalmas elöcsarnokban lépkedtünk, amelyet a sima sziklamennyezet nyílásain beszürödö halvány fény világított meg. Némán tisztelgö harcosnök csoportjai elött vonultunk, és több kanyargó folyosón végighaladtunk. Végül egy örzött ajtóhoz érkeztünk; Lur és Tibur innen visszaküldték a kíséröiket. Az ajtó lassan kinyílt, majd amikor beléptünk, becsukódott mögöttünk.

Az elsö dolog, amit megpillantottam, a Kraken volt

Annak a kamrának a falán tekergözött, amelybe beléptünk. A szívem majdnem kiugrott a helyéröl, amikor megláttam, s egy pillanatig szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megforduljak és elfussak, de akkor észrevettem, hogy a Kraken alakja mozaikból van kirakva a fekete falon. Vagyis inkább a sárga mezö, amelyben a mozaik magából a fekete falból lett kivésve. Kifürkészhetetlen, fekete szemei kutatóan meredtek rám, bennük ugyanazzal a tömény rosszindulattal, amellyel a sárga , pigmeusok is ábrázolták az üreges sziklabarlangjuk mélyén álló jelképükön.

Valami megmozdult a Kraken alatt. Egy arc nézett rám egy fekete csuklya alól. Elöször azt hittem, hogy az öreg oázisbeli föpap, de akkor észrevettem, hogy ez nincsen olyan öreg, szemei tiszta kéken világítottak, arcán, amely hideg volt és fehér, mintha márványból lenne kifaragva, nyomát sem lehetett látni a ráncoknak. Ekkor eszembe jutott, amit Evalie mondott, és tudtam, hogy ez minden bizonnyal Yodin, a föpap. Egy trónszerü széken ült, egy hosszú, alacsony asztal mögött, amely tele volt az egyiptomi papirusztekercsekhez hasonló göngyölegekkel és vörös fémhengerekkel, amelyek a tekercsek tartói lehettek. A föpap mindkét oldalán egy-egy üres trónszék állt.

Most felemelte vékony, fehér kezét, és intett nekem.

- Gyere ide hozzám... te, aki Dwayanunak nevezed magad.

Hangja ugyanolyan hideg és kifejezéstelen volt, mint az arca, de ugyanakkor udvarias. Mintha ismét hallottam volna az öreg föpapot, amint magához szólít. Úgy léptem oda hozzá, mint aki eltüri egy másik szeszélyeit, aki nem egészen egyenrangú vele, és nem mint, aki parancsnak engedelmeskedik. És pontosan így is éreztem. Valószínüleg olvasott a gondolataimban, mert arcán sötét harag árnyéka suhant át. Szemei kutatóan meredtek rám.

- Úgy hallom, van egy bizonyos gyürü a birtokodban.

Ugyanazzal az enyhén lenézö pillantással, kifelé fordítottam a Kraken gyürü kövét, és odatartottam neki a kezemet. Ránézett a gyürüre, és fehér arcáról eltünt a mozdulatlanság. Gyorsan benyúlt az öve mellett lógó erszénybe, elöhúzott belöle egy dobozkát, kivett belöle egy gyürüt, és az enyém mellé tette. Láttam, hogy az övé kisebb és a kö sem tökéletesen ugyanolyan. Néhány pillanatig figyelmesen tanulmányozta a két gyürüt, majd sípolva nagy levegöt vett, megragadta a kezem, megfordította, és a tenyeremet kezdte nézni. Egy idö után elengedte, és hátradölt a székén.

- Miért jöttél hozzánk? - kérdezte.

Vad haragot éreztem.

- Dwayanut talán úgy lehet faggatni, mint egy egyszerü vándort? - kérdeztem élesen. Megkerültem az asztalt, és belehuppantam az egyik trónszékbe. - Hozass innivalót, mert szomjas vagyok. Amíg szomjamat nem oltom, nem beszélek.

A fehér arcon haragos pír jelent meg; Tibur felmordult. Arca kivörösödött; a Boszorkányasszony csak állt, továbbra is engem nézve, gúnynak nyoma sem látszott az arcán, a számító érdeklödés azonban mintha fokozódott volna. Rájöttem, hogy a trón, amelyet elfoglaltam, Tiburé. Felnevettem.

- Vigyázz, Tibur! - mondtam. - Lehet, hogy ez valamiféle elöjel!

A föpap gyorsan közbeszólt.

- Ha valóban ö Dwayanu, Tibur, akkor nincs hódolat, amely túl nagy lenne. Intézkedj, hogy hozzanak bort.

A pillantás, melyet a Kovács vetett Yodinra, mintha valamiféle kérdést rejtett volna. Talán a Boszorkányasszony is így gondolta.

- Majd én gondoskodom róla - szólt közbe.

Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és parancsot adott az örnek. Amíg várt, a szobában néma csend honolt. Sok minden járt a fejemben. Például az, hogy egyáltalán nem tetszett a pillantás, amelyet Yodin és Tibur váltottak, majd pedig arra gondoltam, hogy bár pillanatnyilag talán megbízhatom Lurban... Ő fog elöször inni a borból. Azt is eltökéltem, hogy nagyon keveset fogok elmondani nekik abból, hogyan kerültem Homályországba, Jimre is gondoltam... és Evalie-ra. Szívembe éles fájdalom hasított, és egy pillanatra iszonyúan egyedül éreztem magam; s éreztem a másik részem vad megvetését. Ekkor megérkezett a bor.

A Boszorkányasszony egy kancsót és kupát hozott az asztalhoz, letette elém. Sárga bort töltött a kupába, és átnyújtotta nekem. Rámosolyogtam.

- Az iszik elöször, aki tölt - mondtam. - Régen is így volt, Lur. És a régi szokások nagyon kedvesek számomra.

Tibur az ajkába harapott, és a szakállát kezdte húzgálni, Lur azonban fogta a kupát, és kiürítette. Újratöltöttem, és Tiburra emeltem. Legyözhetetlen vágyat éreztem, hogy zaklassam a Kovácsot.

- Te megtetted volna, ha te vagy a töltö, Tibur? - kérdeztem, majd nagyot kortyoltam a kupából.

Nagyon jó bor volt! Végigbizsergette az egész testemet, és az öntelt nyughatatlanság ismét feltámadt bennem, ha lehet, még erösebben. Újratöltöttem a kupát, és egy hajtásra kiittam.

- Gyere Lur, ülj ide mellénk - kértem. - Tibur, gyere te is!

A Boszorkányasszony csendesen elfoglalta a harmadik trónt, Tibur engem figyelt, és a tekintetébe mintha valami új kifejezés költözött volna, hasonló azokhoz a sunyi, számító pillantásokhoz, amelyeket Lur vetett rám. A fehér arcú pap szeme a távolba révedt. Észrevettem, hogy mindhárman saját gondolataikkal vannak elfoglalva, de egy idö után Tibur mintha kezdte volna kényelmetlenül érezni magát. Amikor megszólalt, hangjában nyoma sem volt a korábbi vadságnak.

- Igen... Dwayanu - mondta, megfogott egy padot, s odahozta az asztal mellé. Úgy helyezte, hogy mindhármunk arcát lássa.

- Válaszolok a kérdésedre - fordultam Yodinhoz. - Khalk'ru hívására jöttem.

- Különös - felelte - hogy én, Khalk'ru föpapja, semmit sem tudok erröl a hívásról.

- Az okát nem ismerem - mondtam. - Kérdezd attól, akit szolgálsz!

Úgy tett, mintha utóbbi megjegyzésemet nem hallotta volna.

- Dwayanu nagyon-nagyon régen élt - jegyezte meg.

- A Szentségtörés elött. Igaz. - Ismét kortyoltam a borból. - Ennek ellenére... itt vagyok.

Hangja mintha most elöször megremegett volna.

- Te... te tudsz a Szentségtörésröl!? - Ujjai a csuklómra fonódtak. - Ember... bárki legyél is... honnan jössz?

- Az Anyaországból - válaszoltam.

Ujjai megfeszültek a csuklómon. Ugyanazt mondta, amit korábban Tibur.

- Az Anyaország halott. Khalk'ru haragjában elpusztította. Nincs máshol élet, csak itt, ahol Khalk'ru hallja a szolgáit, és meghagyta az életet.

Nem hitte el, amit mondtam; láttam önkéntelen pillantásaiból, amelyeket Tiburra és a Boszorkányasszonyra vetett. Ők sem hitték.

- Az Anyaország - kezdtem - lerágott csont. Városai hatalmas homokdombok alá vannak eltemetve. Folyói kiszáradtak, és nem folyik bennük más, mint szélhajtotta homok. Azonban mégis van élet az Anyaországban, és bár az ösi vér felhígult... még megvan. És Khalk'rut tisztelik és félik ott, ahonnan jövök... más vidékeken ugyanúgy virágzik az élet, ahogyan mindig is.

Színültig töltöttem a kupát. Finom bor volt. Alatta éreztem az egyre növekvö nyughatatlanságot.. Dwayanu egyre erösebb lett...

- Mutasd meg a helyet, ahonnan jöttél - szólt a föpap gyorsan. Egy viasztáblát és egy írópálcát nyomott a kezembe. Felvázoltam Észak-Ázsia és Alaszka körvonalait. Megmutattam a Góbit, hozzávetölegesen az oázis helyét és Homályországot is.

Tibur felállt, hogy közelebbröl megnézze; három fej hajolt a viasztábla fölé. A pap kutatni kezdett a papírtekercsek között, elövett egyet, és összehasonlították a rajzommal. Egy térképnek tünt, de az északi partvonal hibásan volt felrajzolva. Egy vonal húzódott rajta keresztül, amely valamiféle útvonalnak látszott. Jelképek álltak mellette. Feltételeztem, hogy erre vándorolhatott az ösi nép, amikor a Góbiból elmenekült.

Végül felnéztek; a föpap szemeiben nyugtalanság, Tiburéban dühös aggodalom ült, a Boszorkányasszony pillantása azonban tisztának és nyugodtnak látszott... mintha döntött volna valamiben, és most már pontosan tudná, mit fog tenni.

- Tényleg az Anyaország! - szögezte le a föpap. - Mondd... a fekete hajú idegen, aki átúszta veled a folyót és aki végignézte, amint ledobnak a Nansurról... ö is onnan jött?

A kérdésböl szinte sütött a rosszindulat. Kezdtem nem kedvelni Yodint.

- Nem - válaszoltam. - Ő a Rrrllyák ösi földjéröl származik.

A föpap felpattant; Tibur vadul szitkozódni kezdett és még a Boszorkányasszony is kizökkent nyugalmából.

- Egy másik föld. a Rrrllyák másik földje! Ez lehetetlen! - suttogta Yodin.

- Pedig így van - feleltem.

Lassan ismét leült és egy ideig gondolkodott.

- Ő a barátod?

- A testvérem, népe ösi vérszerzödése szerint

- Csatlakozna hozzád itt?

- Ha üzennék neki, igen. De nem fogok üzenni. Még nem. Jó helyen van ott, ahol van.

Abban a pillanatban megbántam, ahogy kimondtam. Hogy miért... nem tudom, de legszívesebben visszaszívtam volna a szavakat.

A pap ismét a gondolataiba merült.

- Különös dolgokat mondasz nekünk - szólalt meg végül. - És az is különös, ahogyan érkeztél... Dwayanu. Ugye, nem bánod, ha rövid tanácsot tartunk?

Belenéztem a kancsóba. Félig volt. Ízlett a bor... legföképpen azért, mert enyhítette Evalie elvesztése fölött érzett szomorúságomat.

- Annyit tanácskoztok, amennyit akartok - jelentettem ki kegyesen. Elvonultak a szoba sarkába. Töltöttem magamnak egy kupa bort, majd még egyet. Elfeledkeztem Evalie-ról. Kezdtem jól érezni magam. Azt kívántam, bárcsak Jim itt lenne ; velem, de azt is, bárcsak ne mondtam volna, hogy eljönne, ha üzennék érte. Aztán ismét ittam, és elfeledkeztem Jimröl. Igen, átkozottul jól éreztem magam. na, majd nemsokára még jobban szabadjára engedem Dwayanut... akkor még jobban fogom érezni magam... álmos lettem... vajon mit mondana az öreg Barr, ha most itt lenne velem...

Hirtelen magamhoz tértem. A föpap ott állt mellettem, és beszélt. Úgy rémlett, már egy jó ideje beszél hozzám, de fogalmam sem volt, hogy miröl. És mintha valaki a hüvelykujjamon is matatott volna. Kezem erösen ökölbe volt szorítva olyan erösen, hogy a kö felsértette a tenyeremet. A bor hatása mostanra teljesen elmúlt. Körülnéztem a szobában. Tibur és a Boszorkányasszony eltüntek. Miért nem láttam, amikor kimentek? Talán aludtam? Yodin arcára néztem. A föpap igyekezett közönyös képet vágni, de láttam, hogy valami miatt nagyon elégedett. Ez nem tetszett.

- A többiek elmentek intézkedni, hogy megfelelö fogadásban részesülhess - közölte. - Szállást készítenek neked, amilyen megillet.

Felálltam, és mellé léptem.

- Mint Dwayanut? - kérdeztem.

- Még nem - válaszolta udvariasan. - Mint egy tiszteletben álló vendéget. Ami a kérdésedet illeti... nos, túl nagy horderejü dolog, hogy további bizonyítékok nélkül dönthessünk.

- És mi lenne ez a bizonyíték?

Mielött válaszolt volna, egy hosszú percig tanulmányozta az arcomat.

- Hogy Khalk'ru megjelenik-e az imádságodra!

Ennek hallatán megborzongtam. Olyan figyelmesen nézett, hogy biztosan észrevette.

- Fékezd türelmetlenségedet! - Hangja mint a hideg méz szólt. - Nem kell sokáig várnod. Addig már lehet, nem is találkozunk. Szeretnék kérni töled valamit.

- Mi az? - kérdeztem.

- Ne viseld Khalk'ru gyürüjét nyíltan... kivéve persze, ha úgy érzed szükségét.

Lur kérése is ez volt. Azonban eddig már többen láttak a gyürüvel... és még többen tudhatják, hogy a birtokomban van. A pap mintha megérezte volna bizonytalanságomat.

- Ez egy szent tárgy - magyarázta. - Fogalmam sem volt, hogy létezik egy másik is, amíg hírét nem hozták, hogy a Nansur hídon felmutattad. Nem jó dolog elcsépelni a szent dolgokat. Én sem viselem az enyémet, csak amikor... szükséges.

Eltünödtem, vajon milyen körülmények között ítéli szükségesnek a gyürü viselését. És nagyon szerettem volna, ha tudom, számomra milyen körülmények között lehet hasznos. Kutató pillantással figyelt, és reméltem, ez alkalommal nem olvasott a gondolataimban.

- Nem látom okát, amiért ne teljesíthetném a kérésedet - mondtam. Lehúztam a gyürüt az ujjamról, és az erszényembe csúsztattam.

- Biztos voltam, hogy megteszed - motyogta.

Gongütés hallatszott. A pap megnyomta az asztal oldalát, mire kinyílt az ajtó. Három fiatalember lépett be, és alázatosan megálltak az ajtóban.

- Ők a szolgáid. Elvezetnek a szállásodra - intett Yodin. Lehajtotta a fejét. Követtem a három fiatal ayjirt. Kint egy tucat nö állt, élükön egy merész pillantású fiatal kapitánnyal. Mindnyájan tisztelegtek elöttem. Végigmentünk a folyosón, majd befordultunk egy másikba. Hátranéztem.

Éppen idöben, hogy lássam, amint a Boszorkányasszony besurran a föpap szobájába.

Egy újabb örzött ajtóhoz érkeztünk. Kitárták elöttem, és bekísértek.

- Mi is a szolgáid vagyunk, uram - mondta a merész tekintetü kapitány. - Ha bármilyen kívánságod van, ezzel hívhatsz. Kint leszünk az ajtód elött.

Átadott egy apró, jade gongot, ismét tisztelgett, majd kimasírozott.

A szoba furcsán ismerösnek tünt. Nemsokára rájöttem, azért, mert sokban hasonlít arra, amelyben az oázisban várakoztam. Itt is ugyanazok a különös formájú fa- és fémszékek voltak, alacsony ágy és szönyegek a padlón. Csak éppen ezeken nyoma sem látszott a kopottságnak. Igaz, a faliszönyegek közül néhány kissé fakó volt, folt és javítás azonban nem csúfította el öket. A többi gyönyörü volt, mintha most hozták volna a szövöszékröl. A kifakultakon vadász- és csatajelenetek látszottak, mint az oázisbelieken, az újabbakon pedig képek a délibáb alatti vidék életéböl. Az egyiken a Nansur híd látszott még épen, egy másikon harc a pigmeusokkal, megint egy másikon egy gyönyörü erdö... a fák között Lur a fehér farkasaival. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy valami nincs rendben. Többször körülnéztem a szobában, mire rájöttem. Az oázisbeli szobában ott voltak a régi tulajdonos kardjai és lándzsái, sisakja és pajzsa; ebben egyetlen egy fegyvert sem találtam. Eszembe jutott, hogy amikor beléptem a föpap szobájába, nálam volt Tibur emberének a kardja. A kardot most viszont hiába kerestem.

Nyugtalan lettem. Odafordultam a három fiatal ayjirhoz, és kezdtem kigombolni az ingemet. Némán odajöttek hozzám, és hozzáfogtak vetköztetni. Hirtelen emésztö szomjúságot éreztem.

- Hozz vizet! - szóltam az egyik fiúhoz. Egyáltalán nem figyelt rám.

- Hozz vizet! - ismételtem meg, azt gondolva, hogy nem hallotta. - Szomjas vagyok.

A fiú éppen a csizmámat füzte ki. Megérintettem a vállát.

- Hozz nekem vizet, szomjas vagyok! - mondtam.

Rám mosolygott, kinyitotta a száját, és belemutatott. Hiányzott a nyelve. A fülére mutatott. Megértettem, azt akarja közölni velem, hogy egyszerre süket és néma. Társaira mutattam. A fiú bólintott.

Nyugtalanságom tovább fokozódott. Vajon ez általános szokás Karak uralkodóinál; vajon ezt a három fiút nem csak néma, hanem süket kiszolgálásra vették fel, különleges vendégek részére? Vendégek... vagy foglyok részére?

Ujjammal megkondítottam a kis gongot. Az ajtó azonnal kinyílt, és ott állt a fiatal kapitány, tisztelegve.

- Szomjas vagyok, hozz vizet! - parancsoltam.

Válaszképpen keresztülment a szobán, és elhúzta az egyik függönyt. Mögötte nagy, széles falifülke húzódott, amelynek padlójában sekély medence csillogott, közvetlenül mellette pedig egy porcelán tál, fölötte apró szökökútszerü vízköpövel. A kapitány fogott egy kupát, és megtöltötte. A víz hideg volt és kristálytiszta.

- Kívánsz még valamit, uram? - kérdezte. Megráztam a fejem, mire elhagyta a szobát.

Visszamentem a három süketnéma fiúhoz. A maradék ruhát is lehúzták rólam, és masszírozni kezdtek valami finom, illatos olajjal. Miközben átengedtem magam a masszázsnak, agyam villámgyorsan dolgozott. Elöször is, a tenyeremen keletkezett seb egyfolytában arra emlékeztetett, hogy valaki megpróbálta elvenni tölem a gyürüt, amíg aludtam. Másodszor, minél erösebben gondolkodtam, annál biztosabb voltam benne, hogy mielött felébredtem, magamhoz tértem vagy kijózanodtam volna, a fehér arcú pap beszélt, beszélt és beszélt hozzám, kérdezgetett, behatolt kába agyamba. Harmadszor pedig csaknem teljesen elvesztettem azt a kellemes nemtörödömséget, amely idáig oly sikeresen eljuttatott... mindent egybevetve, túl sok volt bennem Leif Langdon és túl kevés Dwayanu. Vajon mi célja volt a papnak azzal a sok beszéddel, kérdezgetéssel... és én mit mondhattam?

Kiugrottam a masszörök kezei alól, odarohantam a ruháimhoz, felkaptam az övemet, és belenyúltam a kis zsebébe. A gyürü megvolt. A régi erszényem azonban eltünt. Kongattam. A kapitány belépett. Anyaszült meztelenül álltam, de a leghalványabb olyan érzésem sem volt, hogy növel állok szemben.

- Figyelj ide! - kezdtem. - Hozzál bort! És hozzál egy biztonságos, erös dobozkát, amely elég nagy ahhoz, hogy egy gyürü beleférjen. És hozzál egy erös láncot, amellyel azokat a nyakamba akaszthatom. Érted?

- Értem uram. Sietek. - Nemsokára visszatért. Letette a boroskancsót, majd benyúlt az ingje alá, és elöhúzott egy fémláncon lógó, zárható dobozkát. Halk kattanással kinyitotta.

- Ez jó lesz, uram?

Elfordultam töle, és beletettem Khalk'ru gyürüjét. Tökéletesen illett bele.

- Kitünö - feleltem -, de nincs semmim, amit cserébe adhatnék neked.

A nö felnevetett.

- Örülök, hogy szolgálhatlak, uram - mondta, és kiment a szobából. A láncot beakasztottam a nyakamba. Töltöttem magamnak egy kupa bort, majd még egyet. Visszamentem a masszörökhöz, és kezdtem magam jobban érezni. Ittam, miközben megfürdettek, és ittam, amíg a hajamat fésülték. És minél többet ittam, annál inkább elöjött Dwayanu, hideg dühvel, nyughatatlanul.

A Yodin ellen érzett utálatom egyre erösebb lett. Akkor sem , csökkent, amikor a három fiú öltöztetni kezdett. Selyem alsónemüt adtak rám, efölé gyönyörü, sárga tunikát, amelyben kékes színü fémszálak csillogtak; ugyanilyen anyagból készült buggyos nadrágot húztak rám, derekamra széles, drágakövekkel kirakott övet kötöttek, lábamra pedig puha börszandált adtak. Megborotváltak és levágták a hajamat, amely mostanra már a tarkómat verte.

Mire elkészültek, a bor is elfogyott. Kissé részeg voltam és olyan hangulatban, hogy nagyon megbánta volna, aki belém köt. Kongattam a kapitányért. Még több bort kívántam, és meg akartam tudni, mikor, hol és hogyan ehetek. Az ajtó kinyílt, de nem a kapitány lépett be.

A nyílásban a Boszorkányasszony állt.

XV. A Kísértetek tava

Lur megállt az ajtóban, vörös ajkai szétnyíltak, és lassan végigmért. Láthatóan megdöbbentette a változás, amely az ayjir ruháknak és a süketnémák ténykedésének volt köszönhetö. Kissé másképp nézhettem ki, mint amikor nem sokkal korábban koszosan, vizesen kimásztam a folyóból. Szemei csillogtak, és arcát rózsaszínü pír öntötte el. Közelebb lépett hozzám.

- Dwayanu... velem jössz?

Ránéztem és nevettem.

- Miért ne mennék, Lur... de ugyanakkor miért mennék?

Hangját suttogóra halkította.

- Veszélyben vagy... akár Dwayanu vagy, akár nem. Rávettem Yodint, hogy velem lehess, amíg nem kell a templomba menned. Velem biztonságban leszel... legalábbis addig.

- És miért teszed ezt értem, Lur?

Nem válaszolt... egyik kezét a vállamra tette, és rám nézett kék szemeivel, amelyek mintha ellágyultak volna; a józan eszem azt súgta, részéröl ez több, mint irántam érzett pillanatnyi fellángolás, ennek ellenére érintése és pillantása nyomán a vér dübörögni kezdett az ereimben, s alig tudtam megszólalni.

- Veled megyek, Lur.

Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta.

- Ouarda, a köpenyt és a sapkát! - Amikor visszajött hozzám, kezében egy fekete köpenyt tartott, amelyet a vállamra terített és a nyakamnál megkötött; szöke hajamra egy szük sapkát húzott, olyan frígiai formájút, és tincseimet gondosan aládugdosta. Magasságomat kivéve, teljesen úgy néztem ki, mint bármelyik ayjir Karakban.

- Nem kell sietni, Dwayanu.

- Készen vagyok. Várj...

Odamentem, ahol a régi ruháim hevertek, és a csizmáimra tekertem öket. Lehet, hogy késöbb szükségem lesz rájuk. A Boszorkányasszony nem tett megjegyzést; kinyitotta az ajtót, és kiléptünk. A kapitány és az örök ott álltak a folyosón, valamint fél tucat Lur gyönyörü kíséröi közül. Ekkor vettem észre, hogy mindnyájan könnyü páncélinget viselnek, két kard és egy dobókalapács is van náluk. Lurnál úgyszintén. Nem tetszett a dolog.

- Add ide a kardodat! - szóltam oda a kapitánynak. A nö tétovázott.

- Add oda neki - bólintott Lur.

Méricskélni kezdtem a fegyvert a kezemben; könnyebb volt, mint szerettem volna, de mindenképpen kard. Övem mellé tüztem, majd összetekert ruháimat a hónom alá fogtam, elrejtve a köpeny alá. Nekiindultunk a folyosónak, az öröket az ajtónál hagyva.

Csupán száz yardnyit mehettünk, majd beléptünk egy apró, üres helyiségbe. Útközben senkivel sem találkoztunk. Lur megkönnyebbülten felsóhajtott, odalépett az egyik falhoz, mire az félrecsúszott, egy sötét járatot tárva fel. Beléptünk a járatba, az ajtó bezáródott mögöttünk, és mi ott álltunk a koromsötétben. Szikra villant, hogyan, nem tudom, és a járat éles fénybe borult a fáklyáktól, amelyeket két nö tartott a kezében. Tiszta, éles, ezüstös fényt szórtak maguk körül. A két fáklyavivö megindult elöttünk. Egy idö után elértük a járat végét, a fáklyák kialudtak, egy újabb fal csúszott el, és mi kiléptünk. Suttogást hallottam, és miután a szemem alkalmazkodott a homályhoz, megláttam, hogy a fekete citadella falának a tövében állunk. A közelben Lur újabb fél tucat kíséröje várakozott, lovakkal együtt.

- Ülj fel a lóra, és mellettem gyere! - kérte Lur.

Ruháimat felkötöztem a nyeregre, és felpattantam egy szürke ló hátára. Halkan elindultunk. A délibáb alatti világban soha nem volt teljesen sötét; mindig valami különös zöld homály uralkodott, ezen az éjszakán azonban fényesebben világított, mint bármikor korábban. Azon tünödtem, vajon ezt a völgyet körülvevö csúcsokat megvilágító telihold teszi-e és vajon messzire megyünk-e. Annyira már nem voltam részeg, mint amikor Lur belépett a szobámba, de más tekintetben részegebb voltam. Gondtalannak éreztem magam, és a fejemet könnyünek éreztem. Szerettem volna, ha az érzés nagyon sokáig tart. Reméltem, hogy Lurnak is van bora, bárhová visz is. Abban a pillanatban is szerettem volna egy nagyot inni.

Keresztülvágtunk a citadella mögött elterülö városon. Gyorsan haladtunk. Széles, kövezett utcán lovagoltunk. A házak ablakaiban és a kertekben fények égtek; az emberek énekeltek, dobok és sípok hangja szólt. Bármilyen fenyegetö volt is a fekete citadella, úgy tünt, Karak lakóira nem vet árnyékot. Vagy legalábbis akkor még így hittem.

Kiértünk a városból, és az út dúsan burjánzó növényzet között futott tovább. A világító éjjeli lepkék apró tündérekként vitorláztak a fejünk körül, és lelki szemeim elött Evalie arca jelent meg. Egy másodpercig sem tartott. Agyamat ismét elöntötte az édes bódulat, és egy régi, kirgiz nótát kezdtem énekelni egy szerelmes ifjúról, aki a mátkájához lovagol a hold lényben és arról, hogy amikor odaér, mit talál. Lur nevetett, és kezét a számra tapasztotta.

- Csendesen, Dwayanu! Még mindig veszélyben vagyunk.

Ekkor döbbentem rá, hogy nem is kirgizül, hanem uighurul énekeltem, amely a kirgiz öse lehet. Az is eszembe jutott, hogy ezt a nótát soha nem hallottam uighurul. Ez ismét felvetette a régi problémát... de ezzel sem foglalkoztam tovább, mint Evalie-val.

Idönként megpillantottam a fehér folyót. Nemsokára egy keskeny sziklaszoroshoz értünk, amelyen csak egyesével lovagolva fértünk át. A szorosból kibukkanva az út kettéágazott. Egyik ág futott tovább egyenesen, a másik azonban élesen balra kanyarodott. Ezen lovagoltunk úgy három, négy mérföldnyit keresztül egy különös erdön. Az ágak hatalmas sátorként terültek szét a fejünk fölött; a rügyek szirmai és szárai úgy ragyogtak a halvány fényben, mint megannyi virágkísértet; az öreg fák mintha ört álltak volna. Nehéz, kábító illatok lüktettek a levegöben, mintha az erdö élettöl ittasult szívének dobbanásai lennének.

Odaértünk az út végére, és a mélyben ott csillogott a Kísértetek Tava.

Azt hiszem, a világon nincs még egy olyan lélegzetelállító, szívfájdító, földöntúli szépségü hely, mint az a délibáb alatti tó, amely mellett Lur élt. Ha korábban nem lett volna Boszorkányasszony, ez biztosan azzá teszi.

A tónak nyílhegy formája volt de két hosszabbik partja nem nyúlt tovább egy mérföldnél. Alacsony dombok ölelték körül, amelyeken fa nagyságú páfrányok nöttek; cakkos leveleikkel úgy néztek ki, mint valami hatalmas paradicsomi madarak; szökökutakként szökkentek ki a földböl és a szélben millió szárnyként libegtek a dombok fölött. A víz halvány smaragdzöld színü volt, és úgy is csillogott, mint egy smaragd, fényesen, mozdulatlanul. A rezzenéstelen felszín alatt azonban mozgás észlelhetö... ezüstös, zöld karikák, amelyek gyorsan nöttek, majd eltüntek, sugarak, amelyek fantasztikus, ugyanakkor rendezett geometriai formákban kapcsolódtak össze és váltak szét; csillogó spirálok, amely soha nem jöttek olyan közel a felszínhez, hogy megzavarják annak mozdulatlanságát. Imitt-amott lágy fénycsóvák világítottak, mint párás rubinok, ködös zafírok, opálok és tompán csillogó igazgyöngyök... lidércfények. A Kísértetek Tavának fénylö liliomai.

Ahol a nyílvesszö hegye összeért, nem nöttek páfrányok. Egy vízesés terült fátyolként a sziklára, halkan susogva. Ködfoltok keveredtek az aláhulló vízzel, lassan táncolva, úszva felé, és szellemkezükkel felnyúlva a magasba, mintha köszönteni akarnák a vízcseppeket. És a tó partján újabb ködszellemek emelkedtek, végigsuhantak a smaragd felszín fölött, és csatlakoztak a táncolókhoz, a vízesést köszöntö szellemekhez. És bár a Kísértetek Tavát elöször a délibáb alatti éjszakán pillantottam meg, a délibáb alatti nappalon sem volt kevésbé gyönyörü.

Az út egyenesen belevezetett a tóba, mint a nyílhegyhez tartozó nyílvesszö. A végénél egykor egy sziget terülhetett el. A tó hosszának kétharmadánál járhattunk, amikor a fák ágai fölött egy kis kastély tornyai látszottak.

Lovainkkal lassan végigmentünk az egyre keskenyedö úton. Itt nem voltak páfrányok, hogy eltakarják a közeledöket; mindent apró, kék virágok borítottak. Ahogy elértük a keskeny részt láttam, hogy az köböl épült töltés. A hely, ahová mentünk, még mindig a szigethez tartozott. Elértük a töltés végét, azonban közötte és a túlsó part között negyven láb széles csatorna húzódott. Lur egy kis kürtöt vett elö az öve mellöl, és megfújta. Egy felvonóhíd kezdett lassan leereszkedni a csatorna fölé. Átlovagoltunk rajta. Kanyargó úton haladtunk tovább, és hallottam, amint mögöttünk a híd nyikorogva ismét felemelkedik. Megérkeztünk a Boszorkányasszony háza elé.

Kíváncsian szemléltem az épületet, nem mintha ismeretlen lett volna, nem, nem volt az. Inkább árra gondoltam, hogy még soha nem láttam, hogy ez a fajta kastély ilyen különös, zöld köböl épült volna és ennyi toronnyal. Igen, ismertem öket jól. "Nöi kastély"-nak neveztük öket; lana'rada, kedvenc nök tanyája, egy hely, ahol megpihenhetnek, szerethetnek egy-egy háború után, vagy ha elfáradtak a kormányzásban.

Nök jöttek, és elvezették a lovakat. Fényes faajtók tárultak ki. Lur bevezetett a kastélyba.

Lányok léptek oda hozzánk borral a kezükben. Szomjasan ittam. A különös kábaság és a kettéválás érzése ismét erösödni kezdett. Úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú álomból ébred, de még nincs teljesen ébren, és az álmok emléke kísérti. Abban azonban biztos voltam, hogy ami történt, nem volt mind álom. Az öreg föpap, aki a sivatagban ébresztett, amelyet egykor a termékeny Ayjirföldnek neveztek... nem volt álom. Azonban az emberek, akik között ébredtem, nem ayjirok voltak. Ez nem Ayjirföld, ezek az emberek azonban az ösi vérböl származtak! Hogy kerültem ide? Biztosan elaludtam a templomban, miután... miután... Zardára, magamhoz kell térnem! Légy óvatos! Ezt a nyugtalanság érzése követte, amely eltiport minden óvatosságot; a lüktetö élet zamata, a vad szabadság érzése, amit az érezhet, aki hosszú ideje börtönben van, s hirtelen látja, hogy a rácsok lehullanak, öt pedig az élet terített asztala várja, rajta mindennel, ami eddig tiltottnak számított. Ezt egy villanásszerü felismerés követte, miszerint én, Leif Langdon vagyok, és nagyon is jól tudom, hogyan kerültem ide, s valahogy, valamiképp meg kell találnom a módját, hogy visszajussak Evalie-hoz és Jimhez. Ez utóbbi felismerés gyors volt, mint a villámcsapás, és ugyanilyen rövid.

Hirtelen azt vettem észre, hogy már nem a kastély elöcsarnokában vagyok, hanem egy nyolcszögletü, ablakos, falikárpitos kis szobában. A szobában egy széles, alacsony ágy állt és egy asztal, amelyén aranytárgyak csillogtak, valamint kristály gyertyatartók, bennük hosszú, égö gyertyákkal. A köpenyem eltünt, helyette könnyü, vékony tunikát viseltem. Az ablakok nyitva voltak, és az illatos levegö szabadon áramlott be rajtuk. Odamentem, és kihajoltam az egyiken. Számtalan tornyot és a kastély tetejét láttam, messzebb pedig a tavat. A vízesés, a maga integetö ködszellemeivel körülbelül ezer lábnyira susogott.

Egy kéz érintését éreztem a fejemen, amely most lecsúszott a vállamra. Megpördültem. A Boszorkányasszony állt mögöttem.

Mintha most láttam volna elöször tisztán; szépsége megdöbbentett. Vörös haja vastag koronaként övezte a fejét; úgy csillogott, mint a legvörösebb arany. Homlokán zafírokkal díszített aranypántot viselt. Kék szemei azonban a zafírokon is túltettek. Pókháló vékonyságú, bö köntöse testének minden érzéki, finom vonalát látni engedte. Hófehér vállai és egyik csodálatos melle meztelenek voltok. Telt, vörös ajkai ígértek... mindent és most még a sarkukban megbújó kegyetlenség is csábítóan hatott.

Volt egy fekete hajú lány... ki is volt... Ev-Eval... nem jutott eszembe a neve... nem számít... úgyis csak árnykép lenne emellett a nö mellett... mint a ködszellemek egyike, amelyek a vízesés lábainál integetnek...

A Boszorkányasszony olvasott a tekintetemben. Keze lecsúszott a vállamról, és a szívemen állapodott meg. Közelebb hajolt, kék szemeinek pillantása sóvárgó volt, ugyanakkor furcsán átható.

- És te tényleg Dwayanu vagy?

- Ő vagyok... senki más, Lur.

- Ki volt Dwayanu... réges-régen?

- Ezt nem tudom megmondani neked, Lur... a hosszú álom alatt sokat felejtettem. De most... itt vagyok.

- Akkor figyelj... és emlékezz!

Keze elhagyta a szívemet, és a fejemen pihent meg; a vízesésre mutatott. A vízesés suttogása lassan megváltozott. Dobok lüktetése, lovak patáinak dobogása és menetelö emberek lábainak dübörgése szállt felöle. A hangok egyre erösödtek. A vízesés megremegett, és hatalmas függönyként beterítette az egész fekete sziklát. A ködszellemek minden irányból siettek beleolvadni. A dobok hangja egyre közelebbröl és egyre tisztábban hallatszott. És hirtelen eltünt a vízesés. Helyén hatalmas, fallal körülkerített város látszott. Két hadsereg harcolt egymással, és én tudtam, hogy a támadó sereg vesztésre áll. Több száz ló patáinak mennydörgését hallottam. A védök nyakába hatalmas lovascsapat zúdult. Vezérük csillogó páncélt viselt. Sisakot nem hordott a fején, és szöke haja a vágta közben vadul lobogott a szélben. Most félrefordította a fejét. És az arca az én arcom volt! Vad üvöltést hallottam: "Dwayanu!"! A támadók megállíthatatlan áradatként zúdultak a védökre, és valósággal elsöpörték öket.

Menekülö katonákat láttam, akiket dobókalapácsok zúztak halálra.

A szöke hajú vezérrel együtt belovagoltam a meghódított városba. És ott ültem vele a meghódított trónon, miközben kegyetlenül és kíméletlenül halálba küldte az elé cipelt férfiakat és nöket, s mosolygott a kintröl behallatszó fosztogatás és gyilkolás zaján. Mondom, vele lovagoltam és vele ültem, mert mintha már nem a Boszorkányasszony szobájában lettem volna, hanem ezzel a szöke hajú férfival, aki az ikertestvérem volt; azt hallottam és azt láttam, amit ö... és igen, úgy is gondolkodtam, ahogyan ö.

Csata hátán csata, lovagi tornák, lakomák és diadalok, vadászatok sólymokkal és hatalmas kutyákkal a gyönyörü ayjir vidékeken, kalapács- és üllöjátékok... láttam mindet, mert ott álltam Dwayanu mellett, mint egy láthatatlan árnyék. Vele tartottam a templomba, amikor szolgálni ment az isteneknek. Vele voltam, amikor a Fekete Khalk'ru, az Elnyelö, a "Hatalmasabb-az-Isteneknél" templomába ment... és azt a gyürüt viselte, amely most a nyakamban lógott. Amikor azonban belépett Khalk'ru templomába, lemaradtam. Ugyanazt a mély, makacs ellenállást éreztem, amely az oázis templomának bejáratánál is visszatartott. Két hangot hallottam. Az egyik sürgetett, hogy lépjek be Dwayanuval. A másik visszatartott. És ezzel a hanggal képtelen volt szembeszállni.

És akkor hirtelen Ayjirföld eltünt! Ismét a vízesést és a ködszellemeket láttam. Azonban most már... Dwayanu voltam!

Teljesen Dwayanu voltam! Leif Langdon megszünt létezni!

Az emlékei azonban megmaradtak... emlékek, amelyek olyanok voltak, mint a félig elfelejtett álmok; emlékek, amelyek eredetéröl fogalmam sem volt, de tudtam, még ha csupán álmok is, valódiak. Arról meséltek, hogy Ayjirföld, amelynek uralkodója voltam, eltünt, ahogyan a vízesés fantom-Ayjirföldje is; poros évszázadok teltek el azóta; számtalan más birodalom emelkedett fel. és bukott el, s ez egy idegen föld, ahol az ösi dicsöségnek csupán egy töredéke él.

Harcos király és harcos pap voltam, kezemben egy birodalom, egy nép életét és sorsát tartottam.

És mindez... nem volt többé!

XVI. Lur csókjai

Fekete gyászt és keserü fájdalmat éreztem a szívemben, amikor elfordultam az ablaktól. Lurra néztem. Hosszú, karcsú lábaitól csillogó fejéig alaposan megnéztem; a fekete gyász elszállt, és a keserü fájdalom elmúlt a szívemböl.

Kezemet a vállára tettem, és felnevettem. Luka megforgatta a kerekét, és a birodalmam elrepült a széléröl, mint egy porszem. Valamit azonban meghagyott nekem. Egész Ayjirföldön nem volt ilyen asszony, mint aki elöttem állt.

Hála Lukának! Holnap reggel áldozatot mutatok be neki, ha ez az asszony beváltja az elvárásaimat!

Letünt a birodalmam? Na és! Majd építek másikat. Elég, hogy élek!

Ismét felnevettem. Megfogtam Lur állát, felemeltem, és ajkamat az ajkára nyomtam. Ellökött magától. Szemében harag tombolt... a harag alatt azonban kétség lappangott.

- Segítettél, hogy emlékezzek. Nos, emlékszem. De miért nyitottad ki az emlékezet kapuit, Boszorkányasszony, ha nem akarod vállalni a következményeket? Vagy talán kevesebbet tudtál Dwayanuról, mint ahogyan mutattad?

Egy lépést hátrált tölem; hangja haragosan csengett.

- A csókjaimat én magam adom. Senki nem veheti el.

Elkaptam, magamhoz szorítottam, megcsókoltam, majd elengedtem.

- Én elveszem.

Villámgyorsan elkaptam a jobb csuklóját. Egy tör csillant a kezében. Csodálkozva tünödtem, vajon eddig hol rejtegethette. Kicsavartam a kezéböl, és az övem mellé dugtam.

- És letöröm a töviseit annak, akit megcsókolok. Így tett Dwayanu a régi idökben, és így tesz ma is.

A nö tágra nyílt szemekkel egyre hátrált elölem. Ai! Eddig egy kótyagos csalónak, szélhámosnak tartott. Megpróbált átverni, akarata alá hajtani. Elcsábítani. Engem... Dwayanut, aki úgy ismerte a nöket, mint a háborút! És mégis...

Gyönyörü volt... és ö az egyetlen ezen az idegen földön, akivel elkezdhettem az új birodalmam felépítését Végignéztem rajta, ahogy ott állt és bámult rám. Beszélni kezdtem, és szavaim hidegek voltak, mint a gondolataim.

- Többé ne játssz törökkel... és velem se! Szólj a szolgáidnak! Éhes vagyok és szomjas. Ha majd ettem és ittam, beszélünk.

Egy pillanatig tétovázott, majd összeütötte a tenyerét. Nök léptek be, kezükben gözölgö tálakkal, boroskancsókkal és gyümölcskosarakkal. Rávetettem magam az ételre, majd szomjasan ittam. Ettem és ittam, alig gondolva Lurra... azon töprengve, hogy varázsereje mi mindent láttatott velem, összegezve mindazt, amire a sivatagi oázistól mostanáig emlékszem. Nem volt sok. Némán ettem és ittam. Éreztem magamon a pillantását. Ránéztem, és elmosolyodtam.

- Akaratod rabszolgájává akartál tenni, Lur. Soha ne gondolj többé ilyesmire!

Állát a kezére támasztotta, és csak nézett rám az asztal fölött.

- Dwayanu réges-régen meghalt. Kizöldülhet-e a levél, amely elsárgult?

- Én ö vagyok, Lur.

Nem válaszolt.

- Mi járt a fejedben, amikor idehoztál, Lur?

- Elegem van Tiburból, a nevetéséböl és az ostobaságából - felelte.

- És még?

- Elegem van Yodinból. Te és én... mi ketten... uralkodhatnánk Karak fölött, ha...

- Ez a "ha" az egész lényege, Boszorkányasszony. Mi az?

Felállt, és felém hajolt.

- Ha meg tudod idézni Khalk'rut!

- És ha nem tudom?

Megvonta hófehér vállait, és visszaült a helyére. Felnevettem.

- Amely esetben Tibur nem is lenne olyan fárasztó és Yodint is el lehetne viselni. Hallgass ide, Lur! A te hangod volt, amely sürgetett, hogy lépjek be Khalk'ru templomába? Te is láttad azt, amit én? Nem kell válaszolnod. Értelek, Lur. Megszabadulsz Tiburtól. Talán meg tudom ölni. Megszabadulsz Yodintól. Mindegy, ki vagyok, ha képes vagyok megidézni a "Hatalmasabb-az-Isteneknél"-t, Yodinra sem lesz, szükség. Ha pedig Tibur és Yodin nincsenek többé, csak ketten leszünk. Azt hiszed, hogy uralkodhatsz fölöttem? Nem, Lur.

Eddig némán hallgatott, most pedig halkan válaszolt.

- Ez mind igaz... Egy pillanatra elhallgatott; szemei csillogtak, arcát és melleit rózsaszínü pír öntötte el.

- Azonban más oka is van... amiért magammal hoztalak...

Nem kérdeztem, mi ez a másik ok; más nök is próbálkoztak már ezzel a trükkel. Tekintetét elfordította rólam, szájának kegyetlen vonala egy pillanatra tisztán, meztelenül felvillant.

- Yodinnak mit ígértél, Boszorkányasszony?

Felállt, karjait kitárta felém, hangja remegett...

- Te talán nem vagy férfi... hogy képes vagy így beszélni velem? Nem ajánlottam neked hatalmat, amelyet megoszthatsz velem? Nem vagyok gyönyörü... nem vagyok kívánatos?

- Gyönyörü vagy és nagyon kívánatos. Elöször azonban mindig igyekszem megismerni a csapdát, mielött belelépek.

Szemei ennek hallatán kék szikrákat szórtak. Gyors lépést tett az ajtó felé. Én azonban gyorsabb voltam. Elkaptam, és megszorítottam a kezét, amelyet ütésre emelt.

- Mit ígértél a föpapnak, Lur?

A tör hegyét a torkához nyomtam. Tekintetében azonban nyoma sem volt félelemnek. Luka, fordítsd el a kerekedet, hogy ne kelljen megölnöm ezt a nöt!

Teste ellazult, és felnevetett.

- Tedd el a tört! Megmondom.

Elengedtem, és visszasétáltam a székhez. Kutató pillantással tanulmányozta az arcom az asztal másik oldaláról, majd hitetlenkedö hangon mondta:

- Hiszen te megöltél volna!

- Igen - válaszoltam.

- Hiszek neked. Bárki vagy is, Sárgahaj. nincs még egy ilyen férfi, mint te.

- Bárki vagyok is, Boszorkány?

Türelmetlenül összerándult.

- A továbbiakban nincs szükség hazugságokra közöttünk. - Hangjában harag csendült. - Elegem van a hazugságokból... és mindkettönknek jobb lenne, ha te is így gondolnád. Bárki vagy is... nem vagy Dwayanu. Ismét mondom, a megsárgult levél nem hajthat ki újra, és a halottak nem térhetnek vissza

- Ha én nem ö vagyok, akkor honnan jöttek azok az emlékek, amelyeket nem sokkal ezelött velem együtt néztél végig? A te agyadból szálltak át az enyémbe... vagy az enyémböl a tiedbe?

Megrázta a fejét, és a szemeibe ismét kétség költözött.

- Nem láttam semmit. Azt akartam, hogy te láss... valamit. Kivontad magad az akaratom alól. Bármit láttál is... nekem nem volt benne részem. Nem tudtalak az akaratom alá hajtani. Nem láttam semmit.

- Az ösi földet láttam, Lur.

- Én ennél a kapunál messzebbre nem látok. - jelentette ki morcosan.

- Mit kellett volna Ayjirföldön megtalálnom Yodin számára? - kérdeztem.

- Khalk'rut - válaszolta nyugodtan.

- És miért?

- Mert akkor többé nem lettek volna kétségeim afelöl, hogy képes vagy megidézni. Ez az, amit megígértem Yodinnak, hogy kiderítek.

- És ha képes lennék megidézni?

- Akkor legyilkolnának, mielött lehetöséged lenne rá.

- És ha nem lennék képes?

- Akkor áldozatként felajánlanánk neki a templomában.

- Zardára! - szitkozódtam. - Dwayanut nem úgy fogadják, ahogyan a régi idökben, amikor látogatóba ment... vagy ha így jobban tetszik, az idegenekkel szemben tanúsított vendégszeretetek nem éppen bátorító jellegü a többi utazó számára. Most már teljesen tisztán látok Tibur és a föpap kirekesztésével kapcsolatban. De miért ne kezdhetném az egészet veled, Boszorkány?

- Elöször is, mert nem tenne neked jót, Sárgahaj. Figyelj!

Odaintett az egyik ablakhoz. Innen jól lehetett látni a töltést és a sima dombot, amelyre az erdöböl kibukkanva jutottunk. Mindenfelé katonák álltak. Most már igazat adtam neki... még én sem juthatnék át rajtuk sértetlenül. A régi, ismerös, hideg harag kezdett feltámadni bennem. Lur a szemében enyhe gúnnyal figyelt.

- Másodjára pedig... - folytatta. - Másodjára... no, hallj engem Sárgahaj.

Bort töltöttem magamnak, ráemeltem a kupát, és ittam.

- Az élet kellemes ezen a vidéken - magyarázta. - Kellemes, legalábbis azoknak, akik uralják. Nem áll szándékomban ezt megváltoztatni... kivéve ami Tiburt és Yodint illeti. De erröl majd késöbb beszélünk. Tudom, hogy a világ nagyon megváltozott, amióta az öseink elmenekültek Ayjirföldröl. Tudom, hogy létezik élet ezen a védett vidéken kívül is, ahová Khalk'ru ezeket az ösöket vezette. Yodin és Tibur is tudják ezt, s még néhányan. Mások csak sejtik. De egyikünk sem akarja elhagyni ezt a kellemes helyet... és azt sem akarjuk, hogy megszálljanak bennünket. Azt különösen nem akarjuk, hogy népünk elvándoroljon innen. Mert sokan megtennék, ha tudnák, hogy zöld mezök, erdök, csillogó folyók és hatalmas városok vannak ezen a völgyön túl. Hosszú idön keresztül azt tanították nekik, hogy ezen a helyen kívül máshol nincs élet. Hogy Khalk'ru, akit feldühített a Nagy Szentségtörés, amikor egész Ayjirföld fellázadt és lerombolta a templomait, minden életet elpusztított, csak ezt a helyet hagyta meg. Khalk'ru egyedül itt türi meg az életet... amíg rendszeresen bemutatjuk neki az ösi Áldozatot Tudsz követni, Sárgahaj?

Bólintottam.

- Dwayanu próféciája nagyon régi. A leghatalmasabb ayjir király volt. Több száz évvel azelött történt, hogy az ayjirok elfordultak Khalk'rutól, és megtagadták az Áldozatot... s a sivatag büntetésképpen elkezdte bekebelezni az országot És ahogy nött a nyugtalanság és készülödött a nagy háború, amely arra volt hivatott, hogy elpusztítsa az ayjirokat, megszületett ez a prófécia, amely arról szólt, hogy Dwayanu visszatér és visszaállítja az ösi dicsöséget. Ez nem új történet, Sárgahaj. Másoknak is megvan a saját Dwayanujuk... a Megváltó, a Szabadító, a Feloldozó... legalábbis ezt olvastam azokban a tekercsekben, amelyeket öseink hoztak magukkal, amikor elmenekültek. Én nem hiszek ezekben a történetekben; új Dwayanuk támadhatnak, a régiek azonban nem térhetnek vissza. Viszont a nép is ismeri ezeket a próféciákat, és a nép elhisz mindent, ami szabadulást ígér neki egy zsarnok uralom alól. És a Khalk'runak szánt áldozatok a nép köréböl származnak... Így az Áldozat nem tetszik nekik. Mivel viszont attól félnek, hogy mi történhet, ha nincs több áldozat... eltürik... És most, Sárgahaj, elérkeztünk hozzád. Amikor elöször megláttalak és meghallottam, mint azt kiabálod, hogy Dwayanu vagy, összeültem megtanácskozni a dolgot Yodinnal és Tiburral. Akkor azt hittem, hogy Sirkböl jöttél, de hamarosan tudtam, ez lehetetlen. Volt veled valaki...

- Volt velem valaki? - kérdeztem öszinte csodálkozással.

Gyanakvó pillantást vetett rám.

- Nem emlékszel rá?

- Nem. Arra emlékszem, hogy téged láttalak. Egy fehér sólyom és néhány nö volt veled. Láttalak a folyóból.

Lur elörehajolt, tekintete az enyémbe fúródott.

- Emlékszel a Rrrllyákra... az apró emberekre? Egy fekete hajú lányra, aki Evalie-nak nevezi magát?

Apró emberek... egy fekete hajú lány... Evalie? Igen, valamire emlékeztem... de nagyon halványan. Talán ök is annak az álomnak a szereplöi, amelyet elfelejtettem. Nem... Ők valódiak voltak... vagy mégsem?

- Halványan emlékszem rájuk, Lur. Nagyon halványan.

Lur rám meredt, szemében különös öröm csillogott.

- Nem számít - mondta. - Próbálj nem gondolni rájuk. Nem voltál... ébren. Késöbb majd beszélünk róluk. Ők az ellenségeink. Nem számít... most rám figyelj. Tudtuk, ha Sirkböl jössz, Dwayanunak adva ki magad, köréd gyülhetnek az elégedetlenek. Akár vezérüknek is megválaszthatnak. Ha pedig kintröl jöttél, még veszélyesebb vagy... mivel bebizonyíthatod, hogy mindvégig hazudtunk a népnek. Ekkor aztán nem csak a nép, de a katonák is mögéd állhattak volna És valószínüleg így is történt volna. Mi más lehetöségünk maradt, mint megölni téged?

- Semmi - válaszoltam. - És miért nem tettétek meg, amikor lehetöségetek adódott?

- Ez nagyon bonyolult. Felmutattad a gyürüt. Sokan látták és sokan hallották, hogy Dwayanunak nevezted magad.

- Hát persze! Most már emlékszem... kimásztam a folyóból. Hogy kerültem a folyóba? A híd... Nansur... valami történt ott... minden homályos, ködös... az apró emberek... igen, valami rémlik... féltek tölem... pedig nem volt semmi, amivel árthattam volna nekik... - megpróbáltam csoportosítani az emlékfoszlányokat. Lur hangja térített magamhoz.

- Így aztán - folytatta -, meggyöztem Yodint, hogy nem szabad azonnal lemészárolnunk téged. Mindenki megtudta volna, és akkor nyugtalanság támad... például Sirk tovább erösödik. A katonák között is felzúdulás támadt volna. "Dwayanu visszajött, az uralkodók pedig meggyilkolták!", mondogatták volna... "Magammal viszem," ajánlottam Yodinnak. "Nem bízom, Tiburban, aki ostobaságával és eröszakosságával mindnyájunk vesztét okozhatja. Van egy másik, jobb út. Hagyjuk, hogy Khalk'ru megegye, és akkor bebizonyosodik, hogy szélhámos volt. Mert ha nem hagyjuk, hamarosan jön egy újabb csaló, és majd azt állítja magáról, hogy ö Dwayanu!"

- Tehát akkor a föpap sem hiszi el, hogy Dwayanu vagyok?

- Még nálam is kevésbé hiszi, Sárgahaj -- válaszolta mosolyogva - És Tibur sem. De hogy ki vagy, honnan jöttél és miért... ugyanúgy foglalkoztatja öket, mint engem. Úgy nézel ki, mint egy ayjir... ez azonban nem jelent semmit. Az ösi jeleket viseled a tenyereden... csak annyit bizonyít, hogy az ösi vérböl származol. Tibur is viseli öket... mégsem ö a Megváltó. - Az asszony felnevetett, és hangja apró harangokként csilingelt. - Birtokodban van a gyürü. Hol találtad, Sárgahaj? Ugyanis a használatáról semmit sem tudsz. Yodin rájött erre, amikor aludtál. És Yodin azt is látta, hogy egészen elsápadtál, és csaknem elszaladtál, amikor elöször megpillantottad Khalk'rut a szobájában. Én magam is láttam. Ó nem, Yodin nem tart riválistól az Elnyelö mellett teljesített tisztében. Téged illetöen azonban vannak kétségei. Ezt használtam én ki. És így... kerültél ide.

Nyílt csodálattal néztem rá, ismét felemeltem a kupát, és ittam az egészségére. Tapsoltam egyet, mire megjelent néhány szolgálólány.

- Takarítsátok le az asztalt és hozzatok bort.

Hamarosan megérkezett a friss bor. Amikor a lányok elhagyták a szobát, odamentem az ajtóhoz. Egy vastag pánttal lehetett bezárni. Ezt most a helyére illesztettem. Felkaptam az egyik kancsót és félig kiürítettem.

- Képes vagyok megidézni az Elnyelöt, Boszorkány.

Nagy levegöt vett, teste remegni kezdett; a kék fények a szemeiben szinte szikráztak.

- Megmutassam?

Elövettem a gyürüt, hüvelykujjamra csúsztattam, és a tisztelgés elsö lépéseként felemeltem a kezem...

Jeges lehelet söpört végig a szobán. A Boszorkányasszony odaugrott hozzám, és lerántotta a kezem. Arca sápadt volt.

- Ne! Ne! Elhiszem, hogy... Dwayanu vagy!

Felnevettem. A különös hideg lopva visszahúzódott.

- És most, Boszorkány, mit fogsz mondani a föpapnak?

Arca lassan kezdte visszanyerni eredeti színét. Felkapta a kancsót, és fenékig ürítette. Keze egyáltalán nem remegett. Micsoda csodálatos nö ez a Lur!

- Azt fogom mondani neki, hogy nincs semmiféle hatalmad - felelte.

- Megidézem az Elnyelöt. Megölöm Tiburt. Megölöm Yodint... mi van még? - kérdeztem.

- Pusztítsd el Sirket. Söpörd el az apró embereket Akkor aztán te és én... ketten fogunk uralkodni.

Ismét ittam.

- Megidézem Khalk'rut, megölöm Tiburt és a papot, eltaposom Sirket és háborút kezdek az apró emberek ellen, ha...

Hosszan, nagyon hosszan nézett a szemembe; karja a vállamra csúszott...

Kinyújtottam a kezem, és lesöpörtem a gyertyákat az asztalról. A délibáb éjszakájának zöld félhomálya belopózott az ablakokon. A vízesés halk mormolása lágy nevetéssé vált.

- Elöre kérem a fizetségem - mondtam. - Dwayanu is így csinálta régen... és én talán nem Dwayanu vagyok?

- De igen! - suttogta a Boszorkányasszony.

Homlokáról levette a zafírokkal kirakott pántot, kibontotta a haját, majd megrázta a vörös zuhatagot. Karja a nyakam köré fonódott. Ajkai a számat keresték, és rátapadtak.

Lovak patájának dobogása hallatszott a töltésröl. Távoli kihívás. Kopogtattak az ajtón. A Boszorkányasszony felébredt, és álmosan pislogott hajának sátra alól.

- Te vagy az, Ouarda?

- Igen, úrnöm. Üzenet Tiburtól.

Felnevettem.

- Mondd meg neki, hogy az isteneiddel vagy elfoglalva, Lur.

Fejét az arcom fölé hajtotta, és hajának selyemsátra mindkettönket betakart.

- Mondd meg neki, hogy az isteneimmel vagyok elfoglalva, Ouarda... vagy térj vissza Tiburhoz az üzenettel.

Visszafeküdt mellém, és ajkát az enyémre tapasztotta...

Zardára! Mintha ismét a múltban lennék... ellenségek meggyilkolása, városok elpusztítása, háború egy másik néppel és egy asszony puha karjai a nyakam körül.

Nagyon elégedett voltam!

DWAYANU KÖNYVE

XVII. Khalk'ru próbája

A zöld éjszaka kétszer töltötte meg a délibáb alatti völgyet, miközben én Lurral és kíséröivel szórakoztam, ettem és ittam. Volt kardvívás, kalapácsdobálás és birkózás. Micsoda harcosok voltak ezek a nök! Edzett acélizmok puha bör alatt... kemény perceket szereztek nekem. Erösek voltak, mint én és gyorsak, amilyen csak lehettem volna. Ha Sirket is ilyen katonák védik, nem lesz könnyü dolgom a város elfoglalásával.

A pillantásokból, amelyeket rám vetettek és a lágyan elsuttogott szavakból tudtam, akkor sem lennék magányos, ha Lur visszatérne Karakba; ám állandóan mellettem volt, és nem érkezett több hírhozó Tiburtól, vagy ha igen, nem tudtam róla. Lur titkos üzenetet küldött a föpapnak, mondván, igaza volt... nem áll hatalmamban megidézni a "Hatalmasabb-az-Isteneknél"-t... és vagy csaló vagyok, vagy örült. Legalábbis nekem ezt mondta. Neki hazudott, vagy nekem, fogalmam sem volt, de nem is érdekelt különösebben. Túlságosan lefoglalt... az élet.

A Boszorkány többé nem nevezett Sárgahajnak, helyette a nevem Dwayanu lett. Szerelmi müvészetével... márpedig nem volt kezdö... egyre jobban magához láncolt.

A harmadik nap hajnalán történt; az ablakban könyököltem, a fénylö liliomok rejtélyes kristálytüzeit és a vízesés rabszolgáit, a lassan integetö ködszellemeket figyeltem. Azt hittem, Lur alszik. Hallottam, hogy megmozdul, és hátranéztem. Az ágyban ült, és vörös hajának függönyén keresztül engem figyelt. Ebben a pillanatban minden ízében boszorkány volt...

- Tegnap éjjel üzenet érkezett Yodintól. Ma imádkoznod kell Khalk'ruhoz - közölte.

Megborzongtam, a vér dobolni kezdett a füleimben. Mindig ugyanezt éreztem, amikor meg kellett idéznem az Elnyelöt... a hatalom érzését, amely a dicsöségét is felülmúlta; földöntúli hatalmat és büszkeséget. Vele együtt ugyanakkor mély haragot, dühöt a Lénnyel szemben, amely az Élet ellensége. Ez a démon Ayjirföld testéböl, véréböl... és lelkéböl táplálkozik.

A nö áthatóan figyelt.

- Félsz, Dwayanu?

Leültem mellé, és félrehúztam a haját.

- Ezért csókoltál kétszer annyit a múlt éjjel, Lur? Ezért voltak a csókjaid... oly gyengédek? A gyengédség, Boszorkányasszony... szokatlan dolog töled. Féltél? Miattam? Meghatódom töled, Lur!

Szeme szikrákat szórt, arca elpirult nevetésem hallatán.

- Nem hiszed, hogy szeretlek, Dwayanu?

- Lehet, de nem annyira, amennyire a hatalmat szereted, Boszorkányasszony - válaszoltam, és ismét nevettem.

Összehúzott szemekkel tanulmányozta az arcomat.

- Sok szóbeszéd járja rólad Karakban. Egyre veszélyesebbek. Yodin már nagyon bánja, hogy nem ölt meg, amikor lehetösége volt rá... de azt is tudja, hogy akkor talán még rosszabb lenne a helyzet. Tibur is bánja, hogy nem ölt meg, amikor kimásztál a folyóból... és erösen bizonygatja, nem szabad tovább halogatni ennek a végrehajtását. Yodin álprófétának kiáltott ki, és megígérte, a "Hatalmasabb-az-Isteneknél" be is fogja ezt bizonyítani. Elhitte, amit üzentem neki... legalábbis úgy tett. Te azonban... - hangjában enyhe gúny bujkált - ...aki képes vagy olvasni a gondolataimban, biztosan az övében is tudsz olvasni. Az emberek morgolódnak; néhány nemes követeli, hogy mutassunk be a nyilvánosság elött; és a katonák lelkesen követnék Dwayanut... ha tényleg tudnák, hogy te ö vagy. Nyugtalanok. Sok szóbeszéd járja Nagyon híres lettél... akaratlanul is. Ezért ma szembenézel Khalk'ruval.

- Ha mind igaz, amit mondasz - jegyeztem meg -, felmerül bennem annak a gondolata, hogy talán meg sem kellene idéznem az Elnyelöt, hogy megszerezhessem a hatalmat.

Lur elmosolyodott.

- Ehhez az ötlethez nem volt szükséged a régi ravaszságodra. Gondosan örizni fognak. Az örök még jóval azelött legyilkolnának, hogy egy tucat embert magad köré tudnál gyüjteni. Miért ne... hiszen a haláloddal semmit sem vesztenénk. Söt, csak nyerhetnénk. És mi van a nekem tett ígéreteiddel?

Karomat a vállára csúsztattam, felemeltem és megcsókoltam.

- Ami a legyilkolást illeti... ahhoz nekem is lenne néhány szavam. Csak vicceltem, Lur. Betartom, amit ígértem.

Lovak patáinak dobogása, páncélok csörgése és dobok hangja hallatszott a töltés felöl. Odaléptem az ablakhoz. Lur felugrott az ágyról, és mellém állt. A töltésen száz vagy még annál is több lovas közeledett. Lándzsáik nyelén sárga zászlók lobogtak, rajtuk Khalk'ru fekete képével. Megálltak a felvont híd elött. A csapat élén felismertem Tiburt; hatalmas vállait sárga köpeny fedte, mellén pedig a Kraken látszott.

- Azért jöttek, hogy elvigyenek téged a templomba. Át kell engednem öket.

- Miért ne? - kérdeztem közömbös arccal. - Addig azonban nem megyek semmiféle templomba, amíg nem reggeliztem.

Ismét Tibur felé pillantottam.

- És ha a Kovács mellett kell lovagolnom, jó lenne, ha szereznél egy rám illö páncélinget.

- Mellettem fogsz lovagolni - mondta. - Ami pedig a fegyvereket illeti, nálad lesz a kardod. Azonban a templom felé vezetö úton nincs mitöl félned... a veszély a templomban leselkedik rád.

- Túl sokat beszélsz a félelemröl, Boszorkány - jegyeztem meg komoran. - Fújasd meg a kürtöket. Még a végén Tibur azt hiszi, hogy nem akarok találkozni vele. Ezt pedig nem szeretném.

Lur jelt adott a híd mellett állomásozó helyörségnek. Hallottam a híd nyikorgását, miközben fürödtem. És a lovak hamarosan már ott dobogtak a kastély kapuja elött. A szobába belépett Lur komornája, és ö vele együtt távozott.

Nyugodtan öltözködtem. Miközben a csarnok felé mentem, beléptem a fegyvertárba. Láttam ott egy kardot, ami megtetszett. Pontosan akkora volt a súlya, amilyet megszoktam; hosszú, hajlított pengéje a legkiválóbb ayjir fémböl készült. Bal kezembe fogtam, a jobbomba pedig kerestem egy könnyebbet. Eszembe jutott, hogy valaki figyelmeztetett, óvakodjak Tibur bal kezétöl... ja igen, az a nöi katona. Felnevettem... inkább Tibur óvakodjon az én bal kezemtöl. Kerestem egy kalapácsot, amely valamivel könnyebb volt, mint a Kovácsé... az csak hivalkodás a részéröl... a könnyebbeket sokkal jobban lehet kezelni... szíját az alkaromra erösítettem. Aztán lementem, hogy találkozzam Tiburral.

Egy tucat ayjir nemes várakozott a csarnokban, föleg férfiak. Lur is velük volt. Észrevettem, hogy katonáit különbözö elönyös helyekre állította, és hogy mindnyájan talpig fel vannak fegyverkezve. Ezt hozzám való hüsége jeleként értelmeztem, bár valamiképp meghazudtolta azt az állítását, hogy nem kell félnem, amíg a templomba nem érek. Tibur köszöntésében semmi kivetnivalót nem találtam és a többiekében sem. Kivéve egyet. A Kovács mellett állt egy férfi, csaknem olyan magas, mint én. Szemei kékek voltak, bennük azzal a kifejezéstelen hidegséggel, amely messziröl elárulja az embergyilkosokat. Bal halántékától az álláig hatalmas sebhely húzódott, és törött volt az orra. Olyan embernek tünt, akit a régi idökben egy különösen makacs, lázadó törzs megzabolázására küldtem volna el. Volt benne valami pimaszság, ami bosszantott, de visszafogtam magam. Pillanatnyilag nem lett volna okos dolog összetüzést provokálni. Nem akartam gyanakvást ébreszteni a Kovácsban. A mód, ahogyan üdvözöltem öt és a többieket, még udvariasnak is nevezhetö.

A békés magatartást reggelizés és ivás közben is próbáltam megörizni. Egy alkalommal nagyon nehéznek bizonyult. Tibur nevetve odahajolt a sebhelyes arcúhoz.

- Megmondtam, hogy magasabb nálad, Rascha. A szürke deres az enyém!

A kék szemek végigpásztáztak, mire felfordult a gyomrom.

- A csödör a tied.

Tibur felém hajolt.

- Ő Rascha, a Gerinctörö. Utánam ö a legerösebb Karakban. Kár, hogy ilyen hamar találkoznod kell a "Hatalmasabb-az-Isteneknél"-lel. Szívesen megnéznélek kettötöket, amint összeméritek az erötöket.

Ekkor már vörös karikákat láttam a haragtól, és a kezem a kardom markolatára tévedt, de sikerült visszafognom magam.

- Esetleg elhalaszthatnánk a találkozást... - válaszoltam.

Lur elkomorult és rám nézett, Tibur azonban bekapta a horgot, és szemei kárörvendöen csillogtak.

- Nem... ha valakit, hát öt nem lehet várakoztatni. De utána... talán...

Nevetése megremegtette az asztalt. A többiek is csatlakoztak hozzá. A sebhelyes képü vigyorgott. Zardára! Óvatosan, Dwayanu, így csaptad be öket a régi idökben is... és most is így fogod becsapni!

Kétszer egymás után fenékig ürítettem a boroskupámat. Csatlakoztam a nevetésükhöz... mintha azon tünödnék, miért nevetnek. Arcukat azonban jól az emlékezetembe véstem.

Végiglovagoltunk a töltésen. Lur a jobbomon haladt, hátulról válogatott harcosai félkörben fedeztek minket. Elöttünk léptetett Tibur a Gerinctörövel, valamint Tibur tizenkét legjobb katonája. Mögöttünk a sárga zászlós csapat, leghátul pedig a Boszorkányasszony testörei jöttek.

Menet közben arcomon pontosan az ilyen helyzetben elvárt levertség tükrözödött. A Kovács és kegyeltjei idönként hátrapillantottak, s hallottam a nevetésüket. A Boszorkányasszony ugyanolyan néma volt, mint én. Néha kérdö pillantást vetett rám, és ilyenkor én még lejjebb horgasztottam a fejem.

A fekete citadella ott magasodott elöttünk. Belovagoltunk a városba. Mostanára Lur tünödö pillantása csaknem megvetövé változott, a Kovács nevetése pedig gúnyossá.

Az utcákon ott tolongott Karak népe. Felsóhajtottam, mintha próbálnám lerázni magamról a csüggedést, de továbbra sem szóltam egy szót sem. Lur az ajkába harapott, és komoran nézett rám.

- Becsaptál engem, Sárgahaj? Összehúzod magad, mint egy megvert kutya!

Elfordultam töle, hogy ne láthassa az arcomat. Lukára, nagyon nehéz volt visszafogni magam, hogy ki ne törjön belölem a hangos nevetés!

A tömegböl suttogás, halk mormolás hallatszott. Senki nem kiabált, nem üdvözölt hangosan. Mindenfelé kardokkal, kalapácsokkal és lándzsákkal felfegyverzett katonák álltak. Íjászokat is láttam. A föpap nem kockáztatott.

De én sem.

Nem állt szándékomban részt venni a vérengzésen. De az sem, hogy Tiburnak a legkisebb okot szolgáltassam, hogy elbánjon velem, rám uszítsa a lándzsásait és íjászait. Lur azt hitte, a veszély nem az úton, hanem a templomban fenyeget. Én azonban tudtam, hogy pontosan fordítva van.

Így aztán az, aki aznap keresztüllovagolt Karakon, nem hódító hös, megváltó vagy csodálatos harcos volt a múltból, hanem egy ember, aki nem biztos magában... vagy inkább abban, mi fog történni vele. Az emberek, akik Dwayanut várták, ezt érezték... és suttogtak, vagy csendben figyeltek. Mindez láthatóan nagyon tetszett a Kovácsnak. És nekem is tetszett; alig vártam, hogy találkozhassam Khalk'ruval. És nem kockáztathattam, hogy megállítsanak kard, kalapács, lándzsa vagy nyílvesszö által, mielött végre szembenézhetnék vele.

A Boszorkányasszony arca egyre jobban elsötétült; szeméböl szinte sütött a harag és megvetés.

Megkerültük a citadellát, és egy széles úton haladtunk tovább, amely a sziklák felé vezetett. Dübörögtek a dobok és lobogtak a zászlók. Egy hatalmas nyíláshoz értünk a sziklában... hányszor haladtam már keresztül ilyen ajtókon! Tétován leszálltam a lovamról. Némileg vonakodva hagytam magam bevezetni Lur és Tibur által, akik egy apró kamrába vittek.

Egyetlen szó nélkül magamra hagytak. Körülnéztem. Itt álltak a ládák, amelyekben a szertartáshoz szükséges öltözék volt, valamint az illatos olajokat tartalmazó tégelyek Khalk'ru megidézöjének megkenetéséhez.

Az ajtó kinyílt. Yodin arcába néztem.

Szemében diadal csillogott, s tudtam, hogy találkozott a Kováccsal és a Boszorkányasszonnyal, akik elmondták neki, milyen hangulatban tettem meg az utat. Mint az Áldozat áldozata! Lur most legalább öszintén mondhatta, hogy amit Yodin remélt, az az igazság. Ha árulásra készült ellenem... vagy már elárult, akkor most ugyanolyan jó okkal hisz hazugnak és csalónak, mint Tibur és a többiek. Ha nem árult el, akkor megerösítettem a Yodinnak mondott hazugságát.

Tizenkét, szent köntösbe öltözött alacsonyabb rangú pap sorakozott Yodin mögött. A föpap a sárga köntöst viselte, amelyen fekete csápok tekergöztek. Khalk'ru gyürüje ott csillogott a hüvelykujján.

- A "Hatalmasabb-az-Isteneknél" várja az imádságodat, Dwayanu - szólt. - Elötte azonban keresztül kell menned a megtisztulás rítusán.

Bólintottam. A papok nekiláttak a szertartásnak. Félénken átengedtem magam nekik, mint aki nincs teljesen tisztában a dolgokkal, de szeretné, ha az ellenkezöje látszana. Yodin szeméböl sugárzott a káröröm.

A rítus véget ért. Yodin az egyik ládából elöhúzott egy ugyanolyan köntöst, mint amilyet ö viselt, és rám adta. Vártam.

- A gyürü - emlékeztetett gúnyosan. - Elfelejtetted, hogy viselned kell a gyürüt?

Zavartan matattam a nyakamban lévö lánccal, majd elövettem a gyürüt, és az ujjamra csúsztattam. A többi pap dobolva kivonult a szobából. A föpappal az oldalamon követtük öket. Egy hatalmas kalapács csattant egy üllön. És tudtam, hogy ez Tubalka, a legöregebb isten hanga, aki megtanította az embernek, hogyan házasítsa össze a tüzet a fémmel. Tubalka ezzel a hanggal tisztelgett és fejezte ki alázatát... Khalk'ru elött!

A régi lelkesedés, a sötét hatalom extázisa ismét végighullámzott rajtam. Nehéz volt nem kimutatni. Kiértünk a folyosóból, és beléptünk a templomba.

Hai! Szép munkát végeztek ezen a távoli szenthelyen! Hatalmasabb templomot még Ayjirföldön sem láttam. Hasonlóan Khalk'ru többi templomához, ezt is a hegy szívéböl vágták ki. Az amfiteátrumot körülvevö és a mennyezetet tartó hatalmas, négyzet alakú oszlopok teteje beleveszett a sötétségbe. A fémböl készült, csavart fáklyatartókban sápadt, sárga láng világított. Mozdulatlanul és hangtalanul égtek; sápadt fényüknél úgy láttam, mintha az oszlopok menetelnének, egyenesen bele a semmibe!

Arcok meredtek rám az amfiteátrumból... több száz arc. Nöi arcok a lobogók és a zászlók alatt, a vásznakon hímzett családi címerükkel, amely családok férfitagjai számos, véres csatában harcoltak az oldalamon. Istenem... milyen kevés férfi maradt! Csak bámultak rám ezek a nöi arcok... nöi nemesek, nöi harcosok, nöi lovagok... Több százan bámultak rám... kék szemükben kegyetlenség... sem szánalmat, sem nöi gyengédséget nem láttam bennük... harcosok voltak... Hát jó! Akkor nem mint nöket, hanem mint harcosokat fogom kezelni öket!

Íjászokat láttam a terem szélén körben, íjuk készenlétben és az íjhúrok mind felém mutattak.

Tibur intézkedése? Vagy a föpapé... arra az esetre, ha megpróbálnék elmenekülni? Nem tetszett a dolog, de nem tehettem ellene semmit. Luka, gyönyörü istennö... fordítsd el a kerekedet, hogy ne repkedjenek nyílvesszök, amíg meg nem kezdem a szertartást!

Megfordultam, és a misztikus kölapra néztem, amely Khalk'ru ajtaja volt a Semmiböl. Száz lépésnyire álltam töle, ilyen szélesen és mélyen húzódott a sziklaemelvény. A barlang itt tölcsér alakú, a misztikus lap pedig egy gigantikus korong volt. Nem négyzet alakú, mint amilyenen keresztül Khalk'ru az Anyaország templomában megjelent. Most elöször támadt bennem kétség... vajon ugyanarról a Lényröl van szó? Vagy azon kívül, hogy nem hisz bennem, más oka is van a föpapnak erre a magabiztos kárörömre?

Azonban a sárga mezöben ott lebegett a "Hatalmasabb-az-Isteneknél" jelképe; hatalmas fekete teste úgy feküdt ott, mintha be lenne zárva a sárga ür buborék-óceánjába; csápjai egy fekete csillag óriási sugaraiként terültek szét, iszonyatos szemei pedig, mint mindig, úgy pásztázták a templom belsejét, mintha mindent látnának, ugyanakkor semmit. A szimbólum semmit sem változott. Az agyamban lappangó tudatos, sötét erö terjeszkedni kezdett.

És most vettem észre, hogy közöttem és a korong között félkörben nök állnak. Fiatalok voltak, alig nöttek ki a gyermekkorból... Tizenketten voltak, mindegyik egy-egy áldozati mélyedésben állt, derekukon ott volt az áldozati aranyöv. Vörös hajuk fátyla szétterült hófehér vállukon, fiatal mellükön és ezen a vörös fátyolon keresztül néztek rám kék szemükkel, amelyben rémület bujkált. És bár elölem, aki ilyen közel állt hozzájuk, nem rejthették el a rémületet, a hátul állók ezt nem láthatták. Mindnyájan egyenesen, büszkén, magabiztosan álltak a mélyedéseikben. Ai! Milyen bátrak ezek a karaki nök! A régi szánalmat éreztem irántuk; megmozdult bennem a régi lázadás.

A nök félkörének közepén hintázott a tizenharmadik pánt, erös aranyláncon lógva a templom mennyezetéröl. Üres volt, a vastag öv csatjai nyitva álltak...

A tizenharmadik gyürü! A harcos áldozatának gyürüje! És rám vár...

A föpapra néztem. A dobjaikat verö papok mellett állt. Tekintete rajtam pihent. Tiburt az emelvény szélén vettem észre Tubalka üllöje mellett, kezében hatalmas kalapácsával, arcán ugyanazzal a kárörömmel, amely a föpapén tükrözödött. A Boszorkányasszonyt nem láttam sehol.

A föpap elörelépett. A hatalmas, sötét templomban tompán visszhangzottak a szavai.

- Itt áll az, aki Dwayanunak nevezi magát. Ha tényleg ö Dwayanu, akkor a "Hatalmasabb-az-Isteneknél", hatalmas Khalk'ru meg fogja hallgatni az imádságát és elfogadja az Áldozatot. Ha azonban Khalk'runál süket fülekre talál... bebizonyosodik róla, hogy hazug csaló. És Khalk'ru nem lesz süket nekem, aki hüségesen szolgáltam. Akkor ez a hazug csaló ott fog lógni a harcos gyürüjében, hogy elnyerje Khalk'rutól méltó büntetését. Halljátok szavam! Igazságos ez így? Válaszoljatok!

- Halljuk szavad! Igazságos!

A föpap hozzám fordult, mintha mondani akarna valamit. De ha így is volt, közben meggondolta magát. Felemelte aranycsengettyüs pálcáját, és háromszor megrázta. Tibur felemelte a kalapácsát, és háromszor sújtott le az üllöre.

A templom mélyéröl felhangzott az ismerös kántálás, az ösi könyörgés, amelyre Khalk'ru tanította ösapáinkat, amikor a föld minden népe közül kiválasztott minket számtalan elfeledett korral ezelött. Úgy hallgattam, mint egy bölcsödalt. Tibur egyetlen pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, keze a kalapácsa nyelén pihent, készen bármelyik másodpercben agyonütni vele, ha megpróbálnék elmenekülni. Yodin is engem figyelt.

A kántálásnak vége szakadt.

Gyorsan felemeltem a kezem, az ösi jelet rajzolva a levegöbe, és a gyürüvel azt tettem, amit az ösi szertartás elöírt... a templomon átsüvített az elsö fagyos lehelet, amely Khalk'ru érkezését jelezte!

Hai! Yodin és Tibur arca milyen lehetett, amikor megérezték a leheletet! Bárcsak rájuk nézhettem volna! Most nevess, Tibur! Hai! Most már nem állíthatnak meg! Még a Kovács sem merné hozzám vágni a kalapácsát, vagy nyílzáport zúdítani rám! Yodin sem merne megállítani...

Mindenröl elfeledkeztem. Elfelejtettem Yodint és Tiburt. A szertartás sötét imádságában elfeledkeztem az Áldozatról.

A sárga kövön hullámok futottak végig, majd megremegett. Vékony lett, mint a levegö. Aztán eltünt.

A helyén fekete csápok tekergöztek, fekete test lüktetett, és félig a mérhetetlen ürben lebegve, ott volt Khalk'ru!

A dobok egyre gyorsabban és hangosabban szóltak.

A fekete csápok kinyúltak. A nök nem látták öket. Tekintetük rajtam függtek... mintha... mintha kétségbeesésükben valamiféle reményt láttak volna bennem! Bennem... aki megidéztem az öket elpusztítót...

A csápok megérintették a nöket. Láttam, amint a remény halványul, majd elhal a tekintetükben. A csápok a vállaikra tekeredtek, a mellükre fonódtak. Átölelték öket. Végigcsúsztak a combjukon, és megérintették a lábukat. A dobok megkezdték az Áldozat csúcspontját jelzö örült lüktetésüket.

A nök sikolya a dobok hangját is elnyomta. Fehér testük szürke köddé változott. Árnyékok lettek, és eltüntek... még mielött sikolyuk hangja elhalt volna. Az arany övek éles csattanással hullottak a sziklára...

Mi történt? A szertartás véget ért. Az Áldozat elfogadtatott. Khalk'ru teste azonban továbbra is ott vonaglott!

És az élettelen hideg felém lopózott, emelkedni kezdett körülöttem...

Egy csáp nyúlt ki. Lassan, nagyon lassan végigvonaglott a harcos gyürüje alatt... közeledett... egyre közeledett...

Felém közelített!

Egy hangot hallottam. Egy hangot, amely ösi szavakat szavalt. Szavak? Nem is szavak! Hangok voltak, amelyeknek gyökere olyan idökbe nyúlt vissza, amikor az ember még nem is létezett.

Yodin volt... Yodin beszélt olyan nyelven, amely Khalk'rué is lehetett volna, az Élet kezdete elött!

Rám uszítva Khalk'rut ezekkel a hangokkal! Végigküldve az úton, amelyen az áldozatok jártak!

Yodinra vetettem magam. A karomba kaptam, és felemeltem, mintha egy bábu volna, majd nekivágtam Khalk'runak. Úgy zuhant keresztül a csápon, mintha az egy felhö lenne. Nekivágódott a láncnak, amely a harcos gyürüjét tartotta, és kétségbeesetten kalimpálva belegabalyodott.

Felemeltem a kezem, és hallottam magam, amint ugyanazokat az embertelen hangokat, szótagokat kiáltom Khalk'runak. Nem ismertem a jelentésüket, és még most sem ismerem... ugyanúgy, ahogy azt sem, honnan jöttek az ajkamra.

Tudom, hogy olyan szavak voltak, amelyet emberi toroknak és szájnak soha nem lett volna szabad kiejtenie!

Khalk'ru azonban meghallotta... és odafigyelt. Tétovázott. Szemei rám meredtek... ugyanakkor átnéztek rajtam.

És ekkor a csáp elkezdett visszahúzódni. Ráfonódott Yodinra, Egy halk sikoly hallatszott... és Yodin eltünt!

Az élö Khalk'ru eltünt. Helyén sárga, áttetszö buborék-óceán csillogott... és a fekete alak ott lebegett benne.

Csörrenést hallottam... Yodin gyürüje gurult végig a mélyedés oldalán. Odaugrottam és felvettem.

Tibur a kezében félig felemelt kalapáccsal ott állt az üllö mellett, és döbbenten meredt rám. Kikaptam a kalapácsot a kezéböl, és hatalmasat sújtottam vele a fejére.

Ismét felemeltem a kalapácsot, és szétzúztam az üllön Yodin gyürüjét.

A templomot mennydörgésszerü kiáltás remegtette meg.

- Dwayanu!

XVIII. Lur farkasai

Az erdöben lovagoltam a Boszorkányasszonnyal. A fehér sólyom ott ült börkesztyüs csuklóján, és rezzenéstelen arany szemeivel engem bámult. Nem tetszettem Lur sólymának. Nagy csapat nö lovagolt mögöttünk. Korábban kiválasztottam közülük egy tucatot, akik közvetlenül mögöttem jöttek, és az én hátamat fedezték. Ugyanígy volt a régi idökben is. Szerettem, ha védelmezik a hátam. Ez volt az érzékeny pontom, akár barátokkal, akár ellenségekkel voltam.

A fegyverkovácsok készítettek számomra egy könnyü páncélinget Ezt most is viseltem; Lur és kíséröink is hordtak a sajátjukat, s mindnyájan ugyanúgy fel voltak fegyverezve, mint én: két karddal, hosszú törrel és harci kalapáccsal. Úton voltunk felderíteni Sirk városát.

Öt napig ültem a föpap trónján, a Boszorkányasszonnyal és Tiburral együtt kormányozva Karak városát. Lur a szertartás után bocsánatot kért tölem a maga vad módján. Tibur, akinek pimaszsága és pökhendisége egyszerüen elpárolgott, letérdelt elöttem, és szövetséget ajánlott arra hivatkozva, hogy kétségei teljesen természetesek és érthetöek voltak. Némi fenntartással elfogadtam szövetségét. Elöbb vagy utóbb meg kell ölnöm Tiburt... még akkor is, ha nem ígértem volna meg Lurnak a halálát. De miért öljem meg, amíg hasznát vehetem? Borotvaéles szerszám? Ha megvág használat közben, az csak az én hibám lesz. Még mindig jobb egy görbe, éles kés, mint egy kicsorbult egyenes.

Ami Lurt illeti... gyönyörü, finom nöi test volt. De számított valamit? Nem sokat... csak olyankor. Kimerültség és letargia vett eröt rajtam, ahogy ott lovagoltam mellette az illatos erdöben.

Karaktól annyi hódolatot és tiszteletet kaptam, amely a büszkeségen esett legmélyebb sebet is begyógyította. A katonák bálványa voltam. Amikor a város utcáin lovagoltam, az emberek kiabáltak és az anyák a magasba tartották a gyermekeiket, hogy azok egy pillantást vethessenek rám. Azonban sokan némák voltak, amikor elhaladtam elöttük, elfordították a fejüket, és csak oldalról lestek rám. Tekintetükben gyülölet és félelem lappangott.

Darát, a merész tekintetü kapitányt, aki óvott Tiburtól és Naralt, a kötelességtudó lányt, aki nekem adta saját láncos dobozkáját, magám mellé vettem, és személyi testöreim tisztjévé tettem. Hüségesek voltak és kedvesek. Aznap réggel, amikor oly sok keserü arcot láttam a tömegben, megkérdeztem Darától ennek okát.

- Egyenes választ kívánsz, uram?

- Mindig, Dara.

- Ők azok, akik a Szabadítót várták. Azt, aki letépi a láncokat. Kinyitja az ajtókat. Szabadságot hoz. Azt mondják, Dwayanu csupán Khalk'ru egy újabb etetöje. A hentese. Mint Yodin. Talán nem rosszabb. De jobb sem.

Az áldozatok szemében csillogó különös reményre gondoltam. Ők is azt remélték, hogy a Szabadító vagyok, nem pedig...

- Te mit gondolsz, Dara?

- Én azt gondolom, amit te, uram - válaszolta a lány. - Csak éppen... nem szakadna meg a szívem, ha az áldozati aranyöveket összetörve látnám.

És most, ahogy ott lovagoltam Lur mellett, ez járt az eszemben. A sólyom egyre nézett, gyülölködö, rezzenéstelen szemével. Mi az a... Khalk'ru? Réges-régen, sokat, nagyon sokat gondolkodtam ezen. Létezik az, hogy a korlátozhatatlan képes olyan testet ölteni, amilyenben a gyürü viselöjének megjelenik? Birodalmam nagy volt... a nap, a hold és a csillagok alatt terült el. Azonban a Űr Szellemének birodalmához képest csupán egy porszem. Egy ilyen hatalmas lény megelégedne azzal, hogy egy porszembe zsugorítsa bele magát?

Ai! Afelöl azonban nem támadt kétségem, hogy az Élet Ellensége létezik! De vajon ö volt, aki a gyürü hívására megjelent... az Élet Ellensége? És ha nem... vajon megéri ez a sötét imádat?

Egy farkas üvöltött. A Boszorkányasszony hátrahajtotta a fejét, és válaszolt neki. A sólyom éles rikoltással kitárta szárnyait. Az erdöböl most egy nyílt, mohával borított mezöre értünk. Lur megállt, és torkából ismét farkasüvöltés tört fel.

Hirtelen farkasok gyürüje fogott körül minket. Fehér farkasok, amelyek csillogó, zöld szemüket Lurra függesztették. Bekerítettek bennünket; vörös nyelvük kilógott a szájukból, éles fogaik fehéren villogtak. Párnás lábak dobogása hallatszott, és a farkasok gyürüje hirtelen megkétszerezödött. Újabbak és újabbak érkeztek a fák közül; a gyürü háromszoros, négyszeres lett... míg végül egy fehéren hullámzó, élö tenger vett körül minket; itt-ott kivillanó vörös nyelvek és smaragdként csillogó szemek tarkították.

Lovam remegni kezdett; éreztem izzadság szagát.

Lur a térdeivel nógatni kezdte a lovát, és megindult elöre. Lassan körüljárta a gyürü belsejét. Felemelte a kezét, és mondott valamit. Egy hatalmas hímfarkas lépett elö, és megindult felé. Két lábra emelkedett, és mint egy kutya, mancsát a nö nyergére támasztotta. Lur lehajolt hozzá, és valamit súgott a fülébe. A farkas figyelmesen hallgatta. Visszalépett a gyürübe, és vakkantott néhányat, szemét továbbra is a Boszorkányon tartva. Felnevettem.

- Te nö vagy, vagy farkas, Lur?

- Nekem is megvannak a magam követöi, Dwayanu. Ezeket nem hiszem, hogy sikerülne elnyerned tölem - válaszolta.

A hangjában volt valami, amiért éles pillantást vetettem rá. Most elöször történt, hogy haragot, vagy legalábbis bosszúságot tanúsított a népszerüségem miatt. Nem nézett a szemembe.

A hatalmas hímfarkas felemelte a fejét, és vonyított. A gyürü oszlani kezdett. A farkasok szétszóródtak, és beálltak elénk, mint megannyi felderítö. Beolvadtak a zöld árnyak közé.

Az erdö ritkulni kezdett. Hatalmas páfrányok váltották fel a magas fákat. Különös sziszegés ütötte meg a fülemet. A levegö egyre melegebb és párásabb lett; ködfoltok úsztak a páfrányok között. Ösvénynek nyomát sem láttam, Lur ennek ellenére olyan biztosan vezetett minket, mintha kövezett úton haladna.

Egy hatalmas páfránycsoporthoz értünk. Lur leszállt a lováról.

- Innentöl gyalogosan megyünk tovább, Dwayanu. Már nincs messze.

Csatlakoztam hozzá. A csapat többi tagja is utolért bennünket, de ök nem szálltak le a lovaikról. A Boszorkányasszony és én halkan surrantunk a páfrányok alatt. A hímfarkas elöttünk haladt. Lur széthajtott két páfrány ágat, és Sirk tárult a szemem elé.

Jobb kéz felöl egy függöleges, nedvességtöl csöpögö sziklabástya emelkedett, amelyen a résekbe kapaszkodó apró páfrányoktól eltekintve semmiféle növény nem nött. Bal kéz felöl talán négy nyíllövésnyire, egy hasonló, ködfátyolba öltözött bástya állt. E két csúcs között egy vízszintes fekete sziklafennsík nyújtózkodott. Sima, csillogó alapzata széles, két gerelydobás szélességü vizesárkot alkotott. A fennsík széle kifelé hajlott, és sziklától szikláig egyetlen, töretlen vonalat alkotott.

Hai! Ez aztán a vizesárok! A jobb kéz felöli szikla alól egy folyó ömlött ki. Bugyborékolva, sziszegve rohant útján; a habjaiból felszálló pára hatalmas fátyolként borította be a szikla arcát, minket pedig langyos vízpermettel szórt be. Fortyogva örvénylett az eröd aljában; hatalmas buborékok emelkedtek a felszínére és pattantak szét, apró vízcseppeket szórva maguk köré.

Maga az eröd nem volt magas. Zömök, masszív építménynek épült, mellsö falának síkját csupán a lörések törték meg. A tetején mellvéd emelkedett. Láttam az örök fejét és a lándzsáik csillogását. Csak egyik részén látszottak tornyok. Ezek közel voltak a közepéhez, ott, ahol a vizesárok elkeskenyedett; Szemben velük, a túlsó oldalon egy oszlop látszott, a felvonóhíd oszlopa. Láttam a hidat is... meglehetösen keskeny volt... amely felhúzva, hatalmas nyelvként ott nyújtózott a két torony között.

Az eröd mögött a sziklák befelé hajolták, de nem érintkeztek. Közöttük egy akkora nyílás tátongott, mint a fennsík egyharmada, amelyen az eröd állt. Elöttünk, a fortyogó folyó felénk esö oldalát minden fától és páfránytól megtisztították. Semmiféle fedezéket nem véltem felfedezni rajta,

Sirk törvényen kívüli lakói jól megválasztották városuk helyét. Egyszerüen képtelenség volt átúszni az örvénylö folyón, amelynek alján gejzírek törtek fel, forráspontig hevítve habjait. Sirk erröl az oldalról bevehetetlen volt.

Lur követte a tekintetem irányát, és mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Sirk maga azok mögött a kapuk mögött terül el - mutatott a sziklák közötti résre. - Az egy völgy. Ott húzódik meg a város, a mezöivel, a nyájaival együtt. És csak azokon a kapukon keresztül lehet bejutni.

Elgondolkozva bólintottam. Az eröd mögötti sziklákat tanulmányoztam. Ezek, ellentétben a két bástyával, amelyek a fennsíkot örizték, egyenetlenek voltak. Helyenként köomlások látszottak, amelyek kisebb, durva teraszokat alkottak. Ha valakinek sikerülne elérni ezeket a teraszokat... észrevétlenül...

- Lehetséges jobban megközelíteni azt a sziklát, amely alól a folyó ömlik ki, Lur?

Elkapta a csuklómat, és csillogó szemmel nézett rám.

- Mit látsz, Dwayanu?

- Még nem tudom, Boszorkányasszony. Lehet, hogy semmit. Közelebb mehetünk a folyóhoz?

- Gyere.

Kisurrantunk a páfrányok közül, és megkerültük öket. A hímfarkas haladt elöttünk, éberen hallgatózva és figyelve minden irányba. A levegö egyre forróbb és párásabb lett, végül már alig tudtunk lélegezni. A sziszegés erösödött. Halkan, börig ázva osontunk a páfrányok között. Még egy lépés, és lábaim alatt ott hömpölygött a fortyogó folyó. Észrevettem, hogy nem közvetlenül a sziklából ömlik ki. Alóla buzogott; olyan forró és párás volt, hogy a következö lélegzetvételnél csaknem rosszul lettem. Letéptem egy csíkot a tunikám aljából, s bekötöttem vele a számat és az orromat. Tanulmányozni kezdtem a fölötte magasodó sziklát. Hosszasan méregettem, majd megfordultam.

- Visszamehetünk, Lur.

- Mit láttál, Dwayanu? - kérdezte Lur mohón.

Amit láttam, az Sirk végét jelenthette... ezt azonban nem mondtam el neki. A gondolat még nem született meg teljesen. Nem volt szokásom másokat beavatni félig kész terveimbe. Túl veszélyes lett volna. A bimbó sokkal érzékenyebb, mint a virág, és hagyni kell, hogy kifejlödjön anélkül, hogy bárki is hozzápiszkálna. Dolgozd ki a részletes tervet, aztán ha készen vagy vele, mérlegelheted, milyen változtatásokat kell alkalmazni rajta. A tanácsokat sem szerettem soha; a tóba dobott túl sok kavics felkavarja az iszapot. Ez is az egyik oka volt, hogy... Dwayanu voltam.

- Nem tudom - feleltem Lurnak. - Van egy ötletem, de azt még mérlegelnem kell.

- Nem vagyok hülye - szólt Lur haragosan. - Ismerem a háborút... ahogy a szerelmet is. A segítségedre lehetnék.

- Még nem - intettem türelmetlenül. - Amikor kész vagyok a tervemmel, majd elmondom neked.

Egyetlen szót sem szólt, amíg vissza nem értünk az erdö szélén várakozó kíséröinkhez, akkor odafordult hozzám. Hangja halk volt és mézesmázos.

- Szóval nem mondod el nekem? Hát nem vagyunk egyenlök, Dwayanu?

- Nem - válaszoltam, és hagytam, hogy ö döntse el, az elsö vagy a második kérdésére kapott választ.

Lur felszállt a lovára, és megindultunk visszafelé keresztül az erdön.

Útközben gondolkodtam, újra és újra végigfutva azon, amit láttam, s hogy ez mit jelenthet, amikor ismét meghallottam a farkasok vonyítását. Kitartó, sürgetö vonyításként hangzott. Figyelmeztetés. A Boszorkányasszony felemelte a fejét, hallgatózott, majd megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni kezdett. Követtem. A fehér sólyom meglebegtette a szárnyait, és éles rikoltással a levegöbe emelkedett.

Kiértünk az erdöböl, és már egy virágos réten vágtattunk. A réten egy apró emberke állt. A farkasok bekerítették, újabb és újabb boszorkánygyürüt alkotva körülötte. Abban a pillanatban, ahogy megpillantották Lurt, abbahagyták a vonyítást... és leültek. Lur visszafogta a lovát, és lassan feléjük léptetett. Arcán vadság és keménység tükrözödött.

Az apró emberre néztem. Nagyon kicsi volt, alig ért a térdemig, alakja azonban tökéletes. Egy apró, aranybörü emberke, akinek a haja csaknem a lábát verte. Egy Rrrllya... korábban már tanulmányoztam a képeiket a faliszönyegeken, de ez volt az elsö élö példány, amit láttam... vagy mégsem? Hirtelen az a különös érzésem támadt, hogy valamikor közelebbi kapcsolatban álltam velük.

A fehér sólyom az apró emberke feje fölött körözött, idönként lecsapott rá, csörével és karmával belemarva. Az apró ember az egyik karjával eltakarta a szemét, míg a másikkal próbálta távol tartani a madarat. A Boszorkányasszony éles rikoltást hallatva visszahívta a sólymot, mire az apró ember leengedte a karját. Ekkor meglátott engem. Felkiáltott, és kinyújtotta felém a kezét, mint egy gyermek.

A mozdulatban és a kiáltásban könyörgés vegyült. Reménység és bizalom. Mint amikor egy rémült gyermek meglát valakit, akit ismer és akiben bízik. Tekintetében ugyanazt a reményt láttam, mint az áldozatokéban. Nem fogom hagyni, hogy a kis ember szemében is elhaljon a remény!

Ellovagoltam Lur mellett, és odaérve a farkasok gyürüjéhez, átugrattam fölöttük. Kihajoltam a nyeregböl, és felkaptam az emberkét. Erösen belém kapaszkodott, és különös, trillázó nyelven suttogni kezdett a fülembe.

Visszanéztem Lurra. A farkasok gyürüjén kívül állt a lovával.

- Hozd ide nekem! - kiáltotta.

Az emberke még erösebben kapaszkodott belém, és izgatott beszédbe fogott, a maga furcsa nyelvén. Nyilvánvalóan megértette, és nyilvánvalóan azt próbálta közölni velem, hogy csináljak vele bármit, csak a Boszorkányasszonynak ne adjam át.

Nevettem, és nemet intettem Lurnak. Láttam, amint a szemeiben féktelen, vad harag lobban. Csak dühöngjön! Az apró embert nem fogja bántani! Megsarkantyúztam a lovam oldalát, és ismét átugrattam a farkasok gyürüje fölött. Nem messze csillogott a folyó, és arra vettem az irányt.

A Boszorkányasszony egy éles, dühös rikoltást hallatott. A következö pillanatban szárnyak kavarogtak a fejem fölött, és verdesték a fülemet. Egyik kezemmel a levegöbe csaptam. Éreztem, hogy sikerült eltalálnom a sólymot, és hallottam, amint fájdalmasan felrikolt. Az apró ember még közelebb húzódott hozzám.

Egy fehér test rugaszkodott el a földröl, és egy másodpercig ott lógott a lovam nyergén. Zöld szemei az enyémbe fúródtak, vörös nyelve kilógott nyitott szájából. Gyors pillantást vetettem hátra. A farkascsorda ott loholt a nyomomban, Lur mögöttük. Egy újabb farkas ugrott rám. Mostanra azonban már a kezemben tartottam a kardot, és tövig beledöltem a farkas torkába. Nyomban egy másik vetette rám magát, egy darabot lehasítva a tunikám aljából. Egyik kezemmel a magasba emeltem az emberkét, a másikkal pedig ismét döftem.

A folyó közel volt. És már ott is voltam a partján. Két kézzel felemeltem az emberkét, és teljes eröböl meglódítva beledobtam a vízbe.

Megfordultam, hogy szembenézzek a támadó farkas csordával.

Lur ismét felrikoltott. A farkasok abban a pillanatban megálltak, olyan hirtelen, hogy többen közülük még hosszan csúsztak a parti sárban. A folyóra néztem. Az apró emberke már a közepén járt, haja hosszan úszott mögötte, amint hosszú karcsapásokkal igyekezett a szemközti part felé.

Lur odaért hozzám. Arca sápadt volt, szemei kék drágakövekként világítottak benne. Hangja fojtottan, rekedten hangzott, amikor megszólalt:

- Miért mentetted meg?

Mérlegeltem a kérdést, utána válaszoltam:

- Mert nem akartam ismét azt látni, hogy elhal a remény valakinek a szemében, aki bízik bennem.

Hosszú, kutató pillantást vetett rám; a harag továbbra is ott lángolt a szemében.

- Eltörted a sólymom szárnyát, Dwayanu.

- Mit szeretsz jobban, Boszorkányasszony... az ö szárnyát, vagy az én szemem világát?

- Megöltél kettöt a farkasaim közül.

- Két farkas... vagy az én torkom, Lur? - tettem fel a kérdést.

Nem válaszolt. Megfordult, és lassan visszaléptetett a kíséröihez. Szemeiben azonban könnyeket láttam. Lehet, hogy a harag könnyei voltak... az is lehet, hogy nem. Mindenesetre ez volt az elsö alkalom, hogy Lurt sírni láttam.

Egyetlen szó nélkül lovagoltunk vissza Karakba... Lur a beteg sólymot dédelgette, az én eszem pedig azon járt, amit Sirk szikláin láttam.

Nem álltunk meg Karakban. Már régen vágytam a Kísértetek Tavának csendjére és szépségére. Ezt most közöltem Lurral. Közönyösen fogadta a kívánságomat, így aztán folytattuk utunkat, és mire leereszkedett az este, megérkeztünk. A nagyteremben vacsoráztunk a kíséröinkkel együtt. Lur rosszkedve elmúlt. Ha érzett is haragot velem szemben, jól leplezte. Az egész társaságnak jó kedve volt. Sok bort ittam. Minél többet ittam, annál világosabban kezdett kirajzolódni agyamban Sirk bevételének terve. Jó tervnek tünt. Vacsora, után felmentem Lurral a tornyába, s onnan néztük a vízesést és az integetö ködszellemeket. Tervem részleteinek körvonalai tovább élesedtek.

Majd a gondolataim hirtelen visszakanyarodtak Khalk'ruhoz, és sokáig nála idöztek. Amikor felnéztem, láttam, hogy Lur engem figyel.

- Mire gondolsz, Dwayanu?

- Arra, hogy soha többé nem fogom megidézni Khalk'rut.

Szemei hitetlenkedve elkerekedtek.

- Ugye, ezt nem mondod komolyan?

- De igen, nagyon is komolyan mondom.

Lur elsápadt.

- Ha Khalk'ru nem kapja meg az áldozatait, eltörli az életet ezen a földön is. Sivataggá lesz, ahogyan az Anyaország is, amikor abbahagyták az áldozást - rémüldözött.

- Tényleg? Ez az, amiben már nem hiszek, És szerintem te sem, Lur. A régi idökben számtalan olyan ország volt, amely nem ismerte el Khalk'rut és nem áldozott neki... mégsem váltak sivataggá. És tudom, bár fogalmam sincs honnan, hogy ma is számtalan ország van, ahol nem istenítik Khalk'rut... mégis virágzik bennük az élet. Söt még itt is... itt vannak a Rrrllyák, az apró emberek. Ők nemhogy nem istenítenék, de gyülölik Khalk'rut... vagy legalábbis így mesélted nekem... a Nanbu túlsó partján elterülö országuk ennek ellenére ugyanolyan termékeny, mint ez.

- Ugyanez a suttogás támadt az Anyaországban réges-régen - mutatott rá Lur. - Egyre hangosabb és hangosabb lett, és az Anyaország sivataggá változott.

- Ennek lehettek más okai is, mint Khalk'ru bosszúja, Lur.

- Például?

- Nem tudom - válaszoltam. - Te azonban soha nem láttad a Napot, a Holdat és a Csillagokat. Én láttam öket. És egy bölcs öregtöl egyszer azt hallottam, hogy a Napon és a Holdon túl vannak más Napok, amelyek körül Földek keringenek... rajtuk élettel. Az Űr Szelleme, amelyben ezek a napok világítanak, túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen apró valamibe, mint a földnek ebben az eldugott sarkában álló kis templom, számüzze magát - magyaráztam.

- Khalk'ru létezik! Khalk'ru mindenütt ott van. Benne van a fában, amely elszárad és a forrásban, amely elapad. Minden szív nyitva áll elötte. Megérint... és nyomában jön az élettöl való megfáradás, az élet gyülölete és a vágy az örök halál után. Megérinti a földet, s nyomában, ahol addig virágos rét volt, terméketlen homok támad. Khalk'ru létezik.

Végiggondoltam, amit mondott, és úgy éreztem, ez mind igaz. De érvelésének akadt egy gyenge pontja.

- Mindezt nem tagadhatom, Lur - feleltem. - Az Élet Ellensége létezik. De ö az, aki a gyürü szertartásán megjelenik... Khalk'ruként?

- Mi más? Ezt tanítják az ösi idöktöl fogva.

- Nem tudom, mi más lehet. És nagyon sok mindent tanítanak ösi idöktöl fogva, amelyek nem állják meg a helyüket. Én azonban nem hiszem, hogy ami a hívásra megjelenik, az Khalk'ru. Inkább az Űr Szelleme, Ő-Akihez-Minden-Élet-Visszatér, vagy bárhogyan nevezzük is. És azt sem hiszem, hogy ha abbahagyjuk az Áldozatot, itt megszünik az élet.

- Hallgass ide, Dwayanu - mondta Lur nagyon halkan. - Hogy ami megjelenik az Áldozaton, az Khalk'ru, vagy valami más, engem egyáltalán nem érdekel. Számomra egyetlen dolog számít: nem akarom elhagyni ezt a vidéket, és nem akarom, hogy megváltozzon. Boldog voltam itt. Láttam a Napot a Holdat és a Csillagokat. Láttam a külsö világot a vízesésben! Nem vágyom oda. Hol találnék egy ilyen csodálatos helyet, mint a Kísértetek Tava? Ha az áldozatok abbamaradnak, azok, akiket csupán a félelem tart itt, elmennek. És egyre többen és többen követnék öket. A régi élet, amelyet szeretek, az Áldozattal együtt véget érne... ez biztos. Mert ha sivataggá válik a vidék, nekünk is mennünk kell. Ha pedig nem, az emberek tudni fogják, hogy hazugságokat tanítottunk nekik, és elmennek megnézni, hátha ott kint egy boldogabb, öszintébb világot találnak. Én mondom neked, Dwayanu, ennek nem szabad megtörténnie!

Elhallgatott és várt. Nem válaszoltam.

- Ha te nem akarod többé megidézni Khalk'rut, miért nem állítasz valakit a helyedre?

Éles pillantást vetettem rá. Erre még nem voltam felkészülve. Adjam fel a gyürüt és minden hatalmat, ami vele jár?

- Valami más ok is van azon kívül, amit elmondtál nekem, Dwayanu. Mi az? - kérdezett rá a Boszorkányasszony.

- Sokan vannak, akik Khalk'ru etetöjének neveznek engem - feleltem. - Az ö hentesének. Nekem ez nem tetszik. És az sem tetszik, amit azoknak a nöknek a szemében látok, akiket megetetek vele.

- Szóval erröl van szó - jegyezte meg, majd megvetöen hozzátette: - A hosszú alvás elpuhított, Dwayanu! Jobb lesz, ha elmondod nekem Sirk bevételére vonatkozó tervedet, és hagyod, hogy én vigyem véghez. Az a véleményem, hogy túl lágyszívü lettél a háborúzáshoz!

Megjegyzése úgy ért, mint egy tördöfés, és egy szempillantás alatt kitörölte belölem még a nyomát is a lelkiismeret-furdalásnak. Felugrottam, félrelöktem a széket, és már emeltem a kezem, hogy megüssem. Bátran szembenézett velem, arcán nyoma sem látszott a félelemnek. Lassan leengedtem a kezem.

- Annyira azonban nem puhultam el, hogy alávethess az akaratodnak, Boszorkány - mondtam. - Az adott szavamat sem szegem meg. Megöltem Yodint. A kezedbe adom Sirket. Addig pedig... hagyjuk az Áldozat ügyét nyugodni. Tiburt mikor kéred?

Kezét a vállamra tette, és belemosolygott haragos arcomba. Magához húzott, és vörös ajkát az enyémre tapasztotta.

- Látod, most - suttogta - Dwayanu vagy! Most az vagy, akit szeretek... ó, Dwayanu, bárcsak úgy szeretnél engem, ahogyan én téged!

Szerettem, amennyire nöt egyáltalán képes voltam szeretni.. Végül is, ilyen nö nem volt több. Felkaptam és magamhoz szorítottam. Véremben feltámadt a régi nyughatatlanság, az élet szeretete.

- Megkapod Sirket! És Tiburt is, amikor csak akarod!

Úgy tünt, mérlegeli a hallottakat.

- Még nem - mondta. - Tibur erös és sok követöje van. Hasznunkra lehet Sirknél, Dwayanu.

- Én is pontosan így gondoltam - jegyeztem meg. - Legalább van valami, amiben egyetértünk.

- De hiszen van még valami, amiben egyetértünk. - Különös pillantással nézett rám.

- És mi az? - kérdeztem.

- Te magad mondtad - válaszolta, és ennél többet nem tudtam kihúzni belöle. Nagy sokára jöttem csak rá, és akkor már késö volt...

A bor nagyon jó volt. Többet ittam, mint amennyit kellett volna. Azonban a tervem Sirk bevételére egyre tisztább és élesebb lett.

Másnap reggel késön ébredtem. Lur már nem volt mellettem. Úgy aludtam, mintha elkábítottak volna. Az elözö éjszakáról csupán halvány emlékeim voltak; arra emlékeztem, hogy Lur és én nevesen vitatkoztunk valamin. Khalk'rura nem is gondoltam. Megkérdeztem Ouardát, Lur hová ment. Azt válaszolta, hajnalban jelentés érkezett, miszerint két nö, akiket a következö áldozati szertartásra szántak, megszökött. Lur feltételezte, hogy Sirk felé veszik az útjukat. Utánuk eredt a farkasaival. Dühös voltam, amiért engem nem ébresztett fel, hogy vele tarthassak. Arra gondoltam, hogy szívesen megnézném azokat a fehér farkasokat akció közben. Hasonlítottak azokra a hatalmas kutyákra, amelyeket Ayjirföldön a szökevények felkutatására használtunk.

Nem mentem vissza Karakba. A napot vívással, birkózással és úszással töltöttem... miután elmúlt a fejfájásom.

Lur csak késö este tért vissza.

- Sikerült elfognod öket? - kérdeztem.

- Nem - válaszolta. - Biztonságban elérték Sirket. Még láttuk, amint felhúzták utánuk a hidat.

Arra gondoltam, hogy meglehetösen közönyösen beszél a kudarcáról, de a továbbiakban nem foglalkoztam vele. És aznap éjszaka Lur jókedvü volt és nagyon gyengéd velem szemben. Olyan gyengéd, hogy idönként mintha valami más érzelmet is felfedezni véltem volna a csókjaiban. Mintha... sajnálkozóak lettek volna. De ezzel sem foglalkoztam.

XIX. Sirk bevétele

Ismét Sirk felé lovagoltam az erdön keresztül, Lurral az egyik oldalamon, Tiburral a másikon. Mögöttem két kapitányom, Dara és Naral követtek. Közvetlenül a hátuk mögött lovagolt Ouarda, tizenkét karcsú, erös lánnyal, akiknek fehér börét furcsa zöld és fekete festékfoltok borították. A derekukon viselt keskeny övtöl eltekintve teljesen meztelenek voltak. Mögöttük léptetett négy tucat nemes, élükön Tibur barátjával, Raschával. A sort Karak ezer legjobb harcosnöje zárta, akik némán meneteltek utánunk.

Éjszaka volt. Nagyon számított, hogy jóval hajnal elött elérjük az erdö szélét A lovak patáját rongyokba csavartuk, a katonák pedig nyílt alakzatban meneteltek, hogy minél kisebb zajt üssenek. Öt nap telt el azóta, hogy elöször szemügyre vettem az erödöt.

Öt nap, amely titkos, gondos készülödéssel telt. Csupán a Boszorkányasszony és a Kovács tudták, mire készülök. Bár mint mondtam, igyekeztünk titokban tartani a dolgot, olyan hírek kezdték járni, hogy támadásra készülünk a Rrrllyák ellen. Ennek igencsak örültem. Amíg induláshoz nem gyülekeztünk, még Rascha sem tudta, vagy legalábbis azt hittem, nem tudja, hogy Sirk ellen vonulunk. Erre azért volt szükség, nehogy megtudják és külön örséget állítsanak. Mivel tudtam, azoknak, akiket megtámadni készülünk, sok barátjuk van Karakban... talán még a katonák sorai között is, akik ott meneteltek a hátunk mögött. Tervem lényege a meglepetésre épült. Ezért került rongy a lovak patáira. Ezért vonultunk éjszaka. Ezért osontunk keresztül az erdön a lehetö legnagyobb csendben. És ezért volt, hogy amikor meghallottuk Lur farkasainak üvöltését, a Boszorkányasszony leugrott a lováról, és eltünt a fák között.

Megálltunk és vártuk, hogy visszatérjen. Senki nem beszélt; az üvöltés abbamaradt; Lur megjelent, és felszállt a lovára. Mint jól idomított kutyák, a farkasok szétszóródtak elöttünk, orrukat a földre szorítva az ösvényen, amelyen haladtunk; kegyetlen felderítök, amelyek elöl sem kém, sem eltévedt vándor nem menekülhetett.

Hamarabb akartam támadni, mérges voltam a késlekedés miatt, és nem volt ínyemre, hogy a tervemet elöadjam Tiburnak. Lur azonban rámutatott, hogy ha a Kovácsnak hasznát akarjuk venni Sirk ostrománál, meg kell bíznunk benne, s kevésbé lesz veszélyes, ha mindenröl tájékoztatjuk, mintha nem tudja a részleteket és gyanakodik. Ebben tényleg volt igazság. És Tibur elsö osztályú harcosnak számított, erös barátokkal.

Így aztán bizalmamba fogadtam, és elmondtam neki, mit láttam, amikor Lurral ott álltunk Sirk fortyogó vizesárka fölött. Elmondtam a vadul burjánzó páfrányokat, amelyek az erdöböl kiindulva szabálytalan bár, de csaknem töretlen vízszintes vonalat alkottak keresztül a fekete sziklán, a gejzírforrás fölött. Meggyözödésem volt, hogy a páfrányok egy törést vagy csuszamlást rejtegetnek a szikla felszínén, amelynek takarásában néhány biztos lábú ember óvatosan végigosonhatna, és bejutva az erödbe, ott elvégezhetné, amit kiterveltem.

Tibur szemei csillogtak, és úgy nevetett, ahogyan azóta nem hallottam, hogy megidéztem Khalk'rut. Egyetlen megjegyzést tett csupán.

- Tervednek az elsö láncszeme a leggyengébb, Dwayanu.

- Igaz, azonban ott a legerösebb, ahol Sirk védelmi lánca a leggyengébb.

- Lehet... de nem szeretnék én lenni az elsö, aki próbára teszi ezt a láncszemet.

Az iránta érzett bizalmatlanságom ellenére, jólesett öszintesége.

- Adj hálát hatalmas súlyodért, Üllökovács - mondtam. - Nem hiszem, hogy a páfrányok gyökerei elbírnának, máskülönben téged választottalak volna.

Ránéztem a hevenyészett rajzra, amelyet azért készítettem, hogy világosabbá tegye a dolgokat.

- Gyorsan kell lecsapnunk. Mennyi idöbe telik, amíg elkészülünk, Lur?

Éppen idöben emeltem fel a fejem, hogy lássam gyors pillantást, amelyet Lur és Tibur váltottak. Ha gyanakodtam is, hamar elmúlt.

- A katonák véleménye szerint - válaszolt gyorsan Lur - már ma éjjel hozzákezdhetünk. Fogalmam sincs, mennyi idöbe fog telni, amíg kiválasztjuk a hegymászókat. Próbára kell tennem öket, az pedig idöt vesz igénybe.

- Mégis mennyit, Lur? Gyorsan kell cselekednünk.

- Három nap... Öt nap... sietek, amennyire csak lehet. Pontos idöpontot azonban nem mondhatok.

Tehát meg kellett elégednem ennyivel.

És most, öt nappal késöbb Sirk ellen vonulunk. Az erdöben nem volt sötét, de világos sem; különös félhomály uralkodott, amelyben csak árnyékok voltunk. A csillogó, éjjeli lepkék ott lebegtek a fejünk fölött; a világító virágok fénye szolgált lámpásként. A levegö nehéz illatoktól, az élet illataitól volt terhes. Mi azonban a halál követségében jártunk.

A katonák eltakartak a fegyvereiket, nehogy azok csillogása eláruljon bennünket; a lándzsák hegyeit feketére festették. egyikünkön sem volt csillogó felület. A katonák tunikáján Luka Kereke díszelgett, nehogy a barátot összetévesszék az ellenséggel, ha már egyszer belül leszünk Sirk falain. Lur Khalk'ru fekete jelképét akarta. Én azonban nem egyeztem bele.

Elérkeztünk arra a helyre, ahol a lovainkat szándékoztunk hagyni. És hadaink itt csendben kettéváltak. Az egyik csapat Rascha és Tibur vezetése alatt nekiindult a páfrányosnak, a felvonóhíddal ellentétes oldalon elterülö tisztás felé.

A Boszorkányasszony és jómagam néhány tucat nemessel, Ouardával és a meztelen lányokkal, valamint száz katonával alkottuk a másik csapatot. A katonák mindegyike jól záródó börtokot, benne íjat és tegezt viselt a hátán. Volt náluk még egy rövid csatabárd, egy hosszú kard, egy tör, valamint egy hosszú, széles kötélhágcsó, olyan, amilyet régen használtam, amikor a Sirkéhez hasonló problémával kerültem szembe... bár ennyire nehéznek egyik sem tünt. Hoztak még néhány hosszú, hajlékony, fából készült létrát is. Nálam csak csatabárd és egy hosszú kard volt, Lurnál és a nemeseknél pedig dobókalapács és kard.

A folyó felé osontunk, amelynek sziszegése minden lépéssel egyre hangosabbá vált.

Hirtelen megtorpantam, és magamhoz húztam Lurt.

- Boszorkányasszony, te tényleg tudsz beszélni a farkasaiddal?

- Tényleg, Dwayanu.

- Csak arra gondoltam, hogy nem lenne ostobaság elvonni a figyelmet a vizesárokról. Ha a farkasaid egy kis mutatványt... verekedést, vonyítást és táncot... rendeznének az örök számára a távolabbi bástya körül, az talán a segítségünkre lehetne.

Lur torkából egy nöstényfarkas halk vonyítása tört fel. A hatalmas hímfarkas, aki elsö utunk alkalmával köszöntötte, csaknem azonnal mellette termett. Gyülölködö pillantást vetett rám, de semmiféle hangot nem adott ki. A Boszorkányasszony letérdelt mellé, és a farkas fejét átölelve suttogni kezdett a fülébe. A farkas mintha suttogva válaszolt volna neki. Majd amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tünt. Lur felállt, szemében a farkaséhoz hasonló zöld tüz lobogott.

- Az örök nem fognak unatkozni.

Kissé megborzongtam, mert aminek szemtanúja voltam, valóságos boszorkányság volt. De nem szóltam semmit, így folytattuk utunkat. Odaértünk ahhoz a helyhez, ahonnan korábban a sziklákat fürkésztem. Széthajtottuk a páfrányokat, és a szemünk elé tárult az eröd.

Jobb kéz felöl, egy nyíllövésnyire emelkedett a csupasz szikla, amely folytatódva a fortyogó víz fölött a közelebbi bástyát alkotta. A fedezék, amelyben meghúzódtunk, zöld hullámként egészen az alapjáig futott, és ott megtorpant. A fedezékünk és az árok között egy, a forró pára által lecsupaszított, körülbelül tizenkét lépés széles kopár rész terült el. Az eröd fala itt nem volt messzebb egy gerelydobásnyinál. A fal és a mellvéd érintkezett a sziklával, a vastag párafüggönyön keresztül azonban alig lehetett látni öket. És erre értettem azt, hogy a mi leggyengébb láncszemünket Sirk védelmi vonalának leggyengébb pontja fogja megerösíteni. Ebben a sarokban ugyanis nem állt örszem. A gejzír okozta forróság és pára miatt nem volt rá szükség... legalábbis ök ezt hitték. Hogyan is lehetne átkelni a folyó legforróbb részén? Ki lenne képes megmászni a sima és csúszós sziklát? Ez a pont egyszerüen áthatolhatatlan, amelyet nem szükséges örizni... Ők legalábbis így gondolták. Ezért aztán pontosan itt kellett támadni... már persze, ha a tervem egyáltalán kivitelezhetö.

Tanulmányozni kezdtem a sziklát. A legközelebbi ör kétszáz lépésre állt. Az eröd falain belülröl tüz fénye látszott. Ugráló árnyékokat vetített a bástyákat alkotó sziklák teraszaira, és ez nekünk hasznos, mert ha sikerül odáig eljutnunk, mi is csupán árnyékoknak fogunk látszani. Odaintettem Ouardát, és a sziklákra mutattam, amelyhez a meztelen lányoknak menniük kellett. Közel álltak a sziklához, ahol az befelé hajlott a mellvéden túl, és körülbelül húsz embermagasságnyira voltak attól a helytöl, ahol pillanatnyilag rejtözködtünk. Ouarda odahívta magához a lányokat, és elmondta nekik az utasításaimat. Bólintottak, és pillantásuk azonnal a folyó katlanára esett, majd a nedvességtöl csillogó meredélyre. Láttam, hogy néhányan megborzonganak közülük, ezt azonban nem róhattam fel nekik, nem!

Visszasurrantunk, és megtaláltuk a szikla talapzatát. Szerencsére elegendö kiszögellés és törés volt rajta, amelyben a létra csáklyája megkapaszkodhatott. Széthajtogattuk a kötéllétrát. A falétrát nekitámasztottuk a sziklának. Megmutattam a törést, amely a Sirkbe való bejutás kulcsa lehetett, és legjobb tudásom szerint tanácsokkal láttam el a mászókat. Tudtam, hogy a törés nem lehet szélesebb egy tenyérnyinél. Alatta és fölötte azonban lennie kellett kisebb lyukaknak és nyílásoknak, amelyekben az ott növö páfrányok is megkapaszkodtak.

Hai! A karcsú lányok aztán bátrak voltak! A derekukra hosszú kötelet erösítettünk, amelyet mászás közben utánuk engedünk. Összenéztek, s nevetni kezdtek egymás foltos arca és teste láttán. Az elsö úgy szaladt fel a létrán, mint egy mókus. Ügyesen megvetette a kezét és a lábát, s lassan araszolni kezdett a törés mentén. A következö pillanatban már el is tünt; zöld és fekete foltos teste beleolvadt a félhomályba. Az elsö kötél lassan csúszni kezdett az ujjaim között.

Egy másik, majd még egy követte, míg végül hat kötelet tartottam a kezemben. És most a többiek is elindultak egymás után; az ö köteleiket a Boszorkányasszony tartotta erös kezében.

Hai! Ez volt aztán a különös horgászat! A kötelek lassan... de milyen lassan!... csúsztak az ujjaim és a Boszorkányasszony ujjai között. Lassan, de folyamatosan.

Mostanára az elsö karcsú lány már biztosan átért a katlan fölött... szemeim elött megjelent, amint ott csüng a nedves sziklán, testét vastag párafüggöny borítja...

Az elsö kötél egy pillanatra meglazult. Meglazult, majd olyan gyorsan kezdett csúszni, hogy égette a tenyeremet... ismét meglazult... óriási rántást éreztem, mintha a nagy hal szökni próbálna... s éreztem, amint a kötél elszakad. A lány leesett! Teste azóta elolvadt a katlanban.

A második kötél is meglazult, megfeszült, majd elpattant... aztán a harmadik...

Hárman közülük elpusztultak!

- Hárommal kevesebb - súgtam oda Lurnak.

- Öttel.

Láttam, hogy a szemeit szorosan behunyva tartja, keze azonban meg sem rezdült.

Öten a karcsú lányok közül! Már csak heten vannak! Luka, forgasd meg a kereked!

A megmaradt kötelek lassan araszoltak az ujjaim között. Mostanára a negyedik lány átérhetett a katlanon... a mellvéden... már a sziklák felé tarthat... a szívem a torkomban dobogott, csaknem megfojtva...

Istenek... a hatodik is lezuhant!

- Újabb! - morogtam oda Lurnak.

- Nálam is! - suttogta, és ledobta a kötéldarabot.

Öten maradtak... már csak öten... Luka, egy templomot építek neked Karakban... csak a tiéd lesz, édes istennöm!

Mi volt ez? Egy rántás az egyik kötélen, majd még égy! A jel! Egyikük átért! Dicsöség és gazdagság neked, karcsú lány!

- Mind lezuhant, egy kivételével, Dwayanu - suttogta a Boszorkányasszony.

Felmordultam és ránéztem...

Ismét két rántás... az ötödik kötelemen!

Még egy, aki átért!

- Az utolsónak sikerült! - suttogta Lur.

Hárman átértek! Hárman elbújtak a sziklák között. A horgászat véget ért. Sirk elrabolta tölem a csalik háromnegyedét.

Sirk azonban a horgomra akadt!

Korábban soha nem érzett gyengeség rogyasztotta meg a lábaimat. Lur arca fehér volt, mint a kréta, szemei alatt fekete karikák sötétlettek.

Most mi következtünk. Lehet, hogy a karcsú lányok, akik lezuhantak, hamarosan társaságot kapnak!

Elvettem a kötelet Lurtól. Elküldtem a jelet, és hamarosan éreztem rá a választ.

Elvágtuk a köteleket, és a végeiket egy vastagabbhoz csomóztuk. Majd amikor elfogytak, egy erösebb, vékonyabb kötélhez kötöztük.

A kötél csak fogyott az ujjaink között... egyre fogyott...

És most a létra... a híd, amelyen át kell kelnünk.

Könnyü, de erös létra volt. Régi, nagyon régi módszer szerint készült. Mindkét végén karmok voltak, amelyek ha megkapaszkodtak valamiben, nagyon nehezen lehetett kinyitni öket.

A létra végét a vékony kötélhez kötöztük. A létra megindult... végigcsúszott a páfrányok fölött... ki az árok forró párájába... majd át fölötte.

A vastag párafüggöny teljesen eltakarta... láthatatlanná vált a  szikla zöld homályában... és egyre csúszott, s csúszott...

A három lány jó munkát végzett! Rögzítették a végét. Éreztem, amint a létra kiegyenesedik és megfeszül. Mi is rögzítettük az innensö végét.

A Sirkbe vezetö út nyitva állt!

Odafordultam a Boszorkányasszonyhoz. Csak állt ott, és pillantása a távolba révedt. Szemében a farkasok szemének zöld tüze égett. És hirtelen, a folyó sziszegésén túlról farkasainak üvöltését hozta a szél.

Leengedte a fejét, és rám mosolygott...

- Igen... tényleg tudok beszélni a farkasaimmal, Dwayanu!

Odaléptem a létrához, és fél lábbal kipróbáltam. Erös volt és biztos.

- Én megyek elsönek, Lur. Ne hagyd, hogy bárki utánam induljon, amíg át nem értem. Aztán jöttök ti, Dara és Naral, hogy fedezzétek a hátamat.

Lur szemei lángoltak.

- Utánad én következem. A kapitányaid csak utánam jönnek.

Mérlegeltem a dolgot. Ám legyen.

- Ahogy gondolod, Lur. De addig ne indulj el, amíg át nem értem. Utánad Ouarda küldje a katonákat. Ouarda... egyszerre tíznél többen ne legyenek a létrán. Kössék be az orrukat és szájukat, mielött elindulnak. Mindegyik számoljon lassan harmincig, mielött követi az elötte átkelöt. Kötözd ide a bárdot és a kardot a vállamhoz, Lur. Legyen gondod rá, hogy a többiek is ugyanezt tegyék. És most figyeljétek, hogyan használom a kezeim és a lábaim.

Széttett lábbal felléptem a létrára, a karjaimat is széttártam, és megfogtam a létra szélét. Elkezdtem mászni, mint egy pók. Lassan, hogy mindenki láthassa, A létra inogott egy kicsit, dölési szöge azonban éppen megfelelö volt.

És most a páfrányos fölött haladtam. Most a meredély széle fölött. A folyó forró lehelete teljesen beburkolt és elrejtett. Nem láttam semmit a létrából, csak a következö fokot.

Hála Lukának! Ha én nem látom, ami elöttem van, akkor engem sem látnak!

Átértem a folyó fölött. Elhagytam a sziklát és már a mellvéd fölött jártam. Leugrottam a létráról... észrevétlenül. Megráztam a létrát. A válasz azonnal megérkezett. A ránehezedö súlytól a létra megfeszült...

Levettem vállamról a bárdot és a kardot...

- Dwayanu...

Megfordultam. A három lány állt a hátam mögött. Dicsérni kezdtem öket... alig bírva visszatartania a nevetést. A forró göz hatására a zöld és fekete festék összefolyt a testükön, különös, groteszk ábrákat alkotva.

- Nemesek vagytok, lányok! Ettöl a pillanattól kezdve! Színeitek a zöld és a fekete. Arról, amit ma éjjel tettetek, sokáig fognak mesélni Karakban.

A bástyák felé néztem. Búvóhelyünk és a bástyák között fél nyíllövésnyi sima, homokos, sziklás rész terült el. Katonák ácsorogtak a tüz mellett. A mellvéden, a híd tornyának közelében egy másik, nagyobb csoport állt. A mellvéd túlsó végén is álltak, mind a farkasokat figyelve.

A felvonóhíd tornyai a sziklás talajból emelkedtek ki. A bal oldali torony fala teljesen sima volt. A jobb oldalin egy széles kapu tátongott. A kapu nyitva állt, örizetlenül, hacsak nem a tüz mellett nézelödö katonák voltak az örei.

Valaki megérintette akarómat. Lur állt mellettem. És nemsokára megérkezett két kapitányom is. Utánuk egyesével jöttek a katonák. Megparancsoltam nekik, hogy vegyék elö az íjaikat és tartsák készenlétben. Egymás után váltak ki a zöld félhomályból, majd beleolvadtak a sziklák árnyékába.

Húsz... negyven alak, majd egy sikoly hasított bele nyílvesszöként a folyó sziszegésébe! A létra megremegett. Rázkódni kezdett és elfordult... Ismét a kétségbeesett sikoly... a létra megereszkedett!

- Dwayanu... mi történt, elszakadt volna a létra? Ai! Ouarda...

- Halkan, Lur! Lehet, hogy meghallották a sikolyt. A létra nem szakadhatott el...

- Húzd vissza, Dwayanu! Húzd vissza!

Együtt kezdtük el húzni. Nehéz volt, de gyorsan húztuk. És hirtelen a súly eltünt a végéröl, és a létra vége a kezünkbe szaladt...

Elvágták. Végein bárd élének nyomai látszottak.

- Árulás! - mondtam.

- De hogyan lehetne árulás... amikor Ouarda örködik a másik végén?

Meglapulva besurrantam a szikla mögé.

- Dara, szórd szét a katonáidat! Mondd meg Naralnak, hogy menjen át a másik oldalra. Ha jelet adok, zúdítsatok nyílzáport az örökre. Három menet lesz. Az elsövel a tüz körülieket célozzátok. A másodikat és a harmadikat a mellvéden, a torony közelében állók kapják. Utána kövessetek engem. Megértettél?

- Megértettelek, uram.

A parancs végigfutott a katonák között; hallottam az íjhúrok suttogását.

- Kevesebben vagyunk, mint szeretném volna, Lur... azonban nincs más választásunk, mint folytatni, amit elkezdtünk. Nincs más kiút Sirkböl, csak a kard útja.

- Tudom. Ouardán gondolkozom... - hangja megremegett.

- Biztonságban van. Ha komoly árulásról lenne szó, hallottuk volna a csata zaját. Most ne beszéljünk többet, Lur. Gyorsan kell cselekednünk. A harmadik nyílzápor után megrohamozzuk a toronykaput

Megadtam a jelet. Az íjászok felemelkedtek a sziklák mögött. Nyílvesszöik a tüz körül állókat célozták. Alig maradtak néhányan életben. Szinte ugyanebben a pillanatban már süvített is a második nyílzápor a híd tornya körül lebzselö katonákra.

Hai! Ez aztán a pontos célzás! Egymás után hullanak el! Na, még egyszer.

A tollas nyílvesszök sziszegése! Az íjhúrok éneke! Istenek... de jó ismét élni!

Kiugrottam a sziklák mögül. Lur követett. Nyomunkban özönlöttek a harcos nök. A toronykapu felé futottunk. Már félúton jártunk, amikor a hosszú mellvéden állók észrevettek.

Kiáltások harsantak. Trombiták rikoltottak, és a levegöt betöltötte a hatalmas rézgong csengése, amelynek az volt a feladata, hogy veszély esetén riassza a falak mögött alvó várost. Tovább rohantunk. Dárdák hullottak közénk és nyílvesszök fütyültek el mellettünk. A belsö falak örei is megjelentek, próbálva feltartóztatni bennünket.

Már ott is voltunk a hídtorony kapujánál... és villámgyorsan beugrottunk rajta!

De nem mindnyájan. Embereink egyharmada elhullott a ránk záporozó dárdáktól és nyílvesszöktöl. Ahogy beértünk, gyorsan bevágtuk magunk mögött a kaput, és ráhajtottuk a vastag keresztpántokat. És éppen az utolsó pillanatban. Egy másodperccel késöbb a kapu már remegett a kijátszott örök rohamától.

A terem köböl készült, s hatalmasan és üresen állt. A kaputól eltekintve, amelyen érkeztünk, nem láttam kijáratot. Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy Sirk nem számított belülröl jövö támadásra. Magasan fent felfedeztem néhány lörést, amely a vizesárokra nézett és emelvényt az íjászok számára. A terem egyik falán ott sorakoztak a karok és fogaskerekek, amelyek a híd leeresztésére és felhúzására szolgáltak.

Mindezt egyetlen pillantással felmértem. Odaugrottam a karokhoz, és meghúztam öket. A fogaskerekek forogni kezdtek.

A híd ereszkedett!

A Boszorkányasszony felszaladt az íjászok emelvényére, kilesett a résen, majd a kürtöt az ajkához illesztette, és hosszan megfújta... jelezve Tiburnak és csapatának.

A dörömbölés a kapun erösödött. Az ütések erösebbek lettek, rendszeresebbek... idözítettek. Egy faltörö kos ütései. A kapu kemény fája remegett, a vaspántok nyögtek.

- A híd lent van, Dwayanu! - szólt oda nekem Lur. - Tibur elindult keresztül rajta. Világosodik, közel a hajnal. A lovaikat is hozták!

Szitkozódni kezdtem.

- Luka, ültess bölcsességet a fejébe, hogy ne lóháton meneteljen keresztül a hídon!

- Pedig azt teszi... Ő és Rascha meg egy maroknyi embere... a többiek leszálltak a lovaikról... Hai!... lövik öket a nyílásokból... a dárdák sürün hullanak körülöttük... Sirk nagy vámot szed...

Mennydörgésszerü csattanás rázta meg a kaput. A fa kettéhasadt...

Ordítások és csatakiáltások hallatszottak. Kardpenge csengése kardpengén és nyílvesszök süvítése. És mindezek fölött Tibur nevetése.

A faltörö kos már nem ostromolta a kaput.

Felhajtottam a keresztpántokat, készenlétben tartva a harci bárdomat résnyire nyitottam a kaput, és kilestem a nyíláson.

Karak katonái vad áradatként özönlöttek le a hídról.

Szélesebbre nyitottam a kaput. Az eröd halottjai egymás hegyén hátán feküdtek a torony és a híd tövében.

Kiléptem a kapun. A katonák megláttak.

- Dwayanu! - üvöltötték.

Az erödböl ismét a gong hangja csendült fel... riasztva Sirket. Sirk azonban már régen nem aludt!

XX. Isten veled... Tsantawu!

Sirk városa olyan volt, mint egy hatalmas megbolygatott méhkaptár. Trombiták recsegtek és dobok dörömböltek. Rézgongok válasza szállt annak az egynek a riasztó szavára, amely valahol a megbecstelenített eröd szívében lakozott. Karak nöi harcosai azonban egyre csak özönlöttek lefelé a hídról, míg végül az eröd mögötti tér teljesen megtelt velük.

A Kovács megpördült, és rám nézett.

- Az istenekre, Tibur! Ez aztán szép munka volt!

- Te segítettél hozzá, Dwayanu! Te láttad, te tervelted ki... te hajtattad végre. A mi részünk csekély ebben.

Ami azt illeti, ez tényleg így volt. Akkor azonban egészen közel álltam hozzá, hogy megkedveljem Tiburt. Az én vérem! Nem volt könnyü dolog a híd innensö vége elleni rohamot vezetni. A Kovács igazi katona! Legyen csak félig hüséges hozzám. a Boszorkányasszonyt pedig vigye el Khalk'ru!

- Tisztítsd meg az erödöt, Üllökovács! Nem lenne jó, ha hátba támadnának minket.

- Már elkezdtük a tisztogatást, Dwayanu.

Karddal és lándzsával, dárdával és nyílvesszövel, az eröd tisztára lett seperve.

A rézgong hangja hirtelen elhalt.

Csödöröm a vállamon nyugtatta a fejét, és halkan szuszogott a fülembe.

- Nem feledkeztél meg a lovamról! Itt a kezem, Tibur!

- Te vezeted a támadást, Dwayanu!

Felpattantam a csödör hátára. Megfordultam, és a magasba tartott harci bárddal megindultam a város felé. Lovam hátán úgy repültem, mint egy nyílvesszö; Tibur a balomon, Lur a jobbomon, mögöttünk a nemesek, végül a harcosok áradata.

Keresztülvágtattunk Sirk sziklakapuján.

Egy élö áradat indult meg velünk szemben. Kalapácsok és bárdok repültek, lándzsák, dárdák és tollas végü nyílvesszök süvítettek. Lovam hirtelen fájdalmasan felnyerített, és hátsó lábai megroggyantak. Farát lándzsa járta át. Egy kezet éreztem a vállamon, majd talpra rángattak. A Boszorkányasszony mosolygott rám. Egy csapással levágta a katona karját, aki megpróbált lerántani a halottak közé. Bárddal és karddal tisztást vágtunk magunk köré. Hirtelen megláttam egy derest, amelynek hátáról a gazdája, egy nemes a földre zuhant. Felpattantam a lova hátára.

Megrohamoztuk az élö áradatot, utat, vágva magunk elött.

Tovább és tovább! Szúrtam, döftem és vágtam; egyre mélyebben jártam az áradatban.

A védöket levertük, Sirk ott feküdt elöttünk.

Lovamat megállítottam... Sirk ott feküdt elöttünk hívogatva bennünket.

A város egy csupasz, megmászhatatlan fekete sziklafallal körülvett mélyedésben fészkelt. A házak egy nyíllövésnyi távolságra kezdödtek. Szép város volt. Nem épült citadella, nem voltak tornyok; sem templom, sem paloták nem tornyosultak. Csak köböl épült házak, úgy ezer ha lehetett, tetejük lapos, körülöttük kertek és széles, fasorral szegélyezett utcák kanyarogtak közöttük. A városon túl termékeny földek és virágzó gyümölcsösök húzódtak.

És senki nem szállt velünk szembe. Az út nyitva állt.

Túlságosan is.

Fegyverek csillogása vonta magára a figyelmemet a házak tetején. Csatabárdok csattogását hallottam kicsengeni a trombiták recsegéséböl és a dobok lüktetéséböl.

Hai! Tehát kivágják a fákat, és elbarikádozzák széles utcáikat, száz csapdát állítva nekünk, azt gondolva, hogy minden erönkkel egyszerre zúdulunk a városra.

Dwayanu szeme láttára terítik ki a hálóikat!

A taktikájuk azonban jó volt. A legjobb mód a védekezésre. Sokszor találtam már szembe magam vele a barbárok ellen vívott csatákban. Azt jelentette hogy minden lépésnyi területért meg kell harcolnunk, minden ház egy eröd, amelyek ablakából és tetejéröl bármelyik pillanatban nyílvesszök és dárdák zúdulhatnak a nyakunkba. Lennie kell egy vezérnek itt Sirkben, aki mindezt ilyen rövid idö alatt megszervezte. Őszinte tiszteletet éreztem iránta, bárki legyen is az. Kiválasztotta a gyözelemhez vezetö egyetlen utat... hacsak azok, akik ellen védekezik, nem ismerik az ellenlépéseket.

Én pedig, nagy árat fizetve érte, ismertem ezeket.

És ez a vezér vajon meddig képes tartani Sirket a maga ezer erödjével? Ennek a védekezési módnak is megvolt a veszélye. A megtámadott város lakóiban erös, szinte mindent elsöprö vágy él, hogy kirontsanak a támadókra, mint a méhek a kaptárjukból vagy hangyák a fészkükböl. A vezérnek gyakran nincs elég ereje, hogy visszatartsa öket. Ha Sirk minden háza képes lenne a többihez kapcsolódva, az egész aktív részeként megmaradni... akkor Sirk talán bevehetetlen lenne. De hogyan, amikor egyenként leválasztják öket a többiröl?

Hai! Ekkor keríti hatalmába a kétségbeesés a láncszemeket. A harag és a kétségbeesés úgy hozza elö öket a házakból, mintha kötélen húznák. Elöbújnak, hogy öljenek... vagy megölessenek. A szikla omlani kezd; egyik kö a másik után. A támadók morzsánként felfalják a tortát.

Kisebb csapatokra osztottam a katonáimat, és az elsö csapatokat a város ellen küldtem azzal a paranccsal, hogy szóródjanak szét, és használjanak ki minden fellelhetö fedezéket. Minden áron be kell venniük a házak külsö szegélyeit, sarkait, beugróit, nyílvesszöket löve a tetöket védök ellen, míg a többiek megpróbálják betömi az ajtókat. A lelkükre kötöttem, hogy soha ne szakadjanak el a társaiktól, és ne térjenek le a városon keresztülfutó széles útról.

Hálót készültem vetni Sirkre, és nem akartam, hogy szakadások, rések támadjanak ezen a hálón.

Mostanra teljesen kivilágosodott.

Harcosaim elindultak. Láttam a repkedö nyílvesszöket... és hallottam a bárdok döngését az ajtókon...

Lukára! Az egyik tetön Karak zászlója lobog! Egy másikon is!

A város morgása egyre hangosabb lett, és némi tébolyult felhang is vegyült bele. Hai! Biztos voltam benne, hogy sokáig .nem bírhatják ezt a morzsolgatást. És ismertem ezt a hangot. Hamarosan örjöngésbe fog átcsapni. A kétségbeesettek örjöngésébe!

Hai! Nemsokára kirontanak a házaikból...

Tibur ott szitkozódott mellettem. Lurra néztem, és láttam, hogy remeg. A katonák morgolódtak, pórázuk megfeszült, alig várták, hogy csatlakozhassanak a harcolókhoz. Belenéztem kék szemeikbe, amelyek hidegen és keményen csillogtak; arcuk a sisak alatt nem nök, hanem fiatal harcosok arca volt... azt, aki gyengeséget és kegyelmet várt tölük, kemény csalódás várta!

- Zardára! A csatának vége lesz, mielött kettöt suhinthatnánk a kardunkkal! - morgolódott a Kovács.

Felnevettem.

- Türelem, Tibur! A türelem erös fegyverünk! Sirké ugyan erösebb lenne... de ök ezt nem tudják. Hagyjuk, hogy ök veszítsék el elsönek ezt a fegyvert.

A zaj egyre hangosabb lett. Az utca végén megjelent félszáz karaki katona, hasonló létszámú védövel küzdve. A védök egyre többen lettek, újabbak és újabbak ugráltak le a háztetökröl, s érkeztek a mellékutcákból.

Ez volt az a perc, amelyre vártam!

Kiadtam a parancsot, majd éles csatakiáltást hallattam. Rájuk rohantunk. Elöcsatáraink utat engedtek nekünk, mögöttünk beleolvadva a kiabáló védök tömegébe. Kemény volt a küzdelem Sirk védöivel. Egymás után hullottak el, de még elestükben is harcoltak. Sok nemes lovának üresen állt a nyerge, és sok katona elesett, mielött elértük volna az elsö barikádot.

Hai! De milyen hévvel harcoltak ellenünk a sebtében kidöntött fák mögül... nök, férfiak és gyermekek, akik épphogy képesek voltak meghajlítani az íjat és felemelni a kardot!

Karak katonái most oldalról kezdték ostromolni öket, és az elhagyott házak tetejéröl löttek rájuk; úgy harcoltunk Sirk ellen, ahogy az ellenünk akart harcolni. És akik ellenünk küzdöttek, hamar elestek vagy elmenekültek, s már túl is voltunk a barikádon. Egyfolytában csatázva elértük Sirk szívét, egy hatalmas és gyönyörü teret, ahol szökökutak szórták a vizüket és pompás virágok nyíltak. A szökökutak vize bíborvörössé vált a vértöl, és egyetlen virág sem maradt, amikor elhagytuk a teret.

Kemény árat fizettünk a térért. A nemesek fele odaveszett. Egy lándzsa fúródott a sisakomba, és csaknem leütött a lovamról. Véresen, sisak nélkül lovagoltam tovább, kardomról vér csöpögött, és egyfolytában kiabáltam? Naral és Dara mindketten megsebesültek, de továbbra is elszántan védelmezték a hátamat. A Boszorkányasszony, a Kovács és a sebhelyes arcú bizalmasa sértetlenül vagdalkoztak.

Lovak patáinak dobogása hallatszott, és egy lovascsapat zúdult a nyakunkba. Összecsaptunk, mint két hatalmas nullám. Kardok villantak. Kalapácsok sújtottak le. Bárdok csattogtak. Hai! Ez már valódi közelharc volt, olyan, amit a legjobban ismertem és legjobban szerettem!

Őrült örvényként kavarogtunk. Gyors pillantást vetettem a jobbomra, és láttam, hogy a Boszorkányasszony elsodródott mellölem. Tibur is eltünt. Reméltem, megállják a helyüket, bárhol legyenek is.

Jobbra, balra sújtottam a kardommal. Az elöttünk küzdök elött, a karaki sisakok fölött egy sötét arcot pillantottam meg... egy sötét arcot, amelyben a fekete szemek egyenesen az enyémbe fúródtak... kitartóan... rezzenéstelen pillantással... A férfi mellett egy karcsúbb alakot láttam, akinek tiszta, barna szemei engem néztek... kitartóan... rezzenéstelen pillantással... A fekete szemekben megértés és szomorúság csillogott, A barna szemekben gyülölet.

A fekete és a barna szemek valamit megérintettek bennem... valahol mélyen... Felkeltették azt a valamit... hívták... ami eddig aludt.

Hallottam a saját hangomat, amint parancsot adok a csata azonnali beszüntetésére, és erre a kiáltásra körülöttem elhalt minden csatazaj. Sirk és Karak némán álltak, döbbenten meredve rám. Lovammal átléptettem a hullákon, és mélyen belenéztem a fekete szemekbe.

Csodálkoztam, miért ejtettem el a kardomat... miért álltam ott így... és a szomorú, fekete szemek pillantása miért okozott ilyen fájdalmat...

A sötét arcú férfi megszólalt... két szót mondott...

- Leif!... Degataga!

...Degataga!...

Az a valami, ami eddig aludt, most felébredt, és végigszáguldott rajtam... megrázta az agyamat... belém mart... minden idegszálamon végigsöpört...

Egy kiáltást hallottam... a Boszorkányasszony kiáltását.

Egy ló robbant ki a harcosok gyürüjéböl. Nyergében Rascha ült, ajka vicsorogva visszahúzódott a fogaira, hideg szeme az enyémbe fúródott. Most felemelkedett a karja. Töre megcsillant, és a következö pillanatban belefúródott annak a férfinak a hátába, aki... Degatagának nevezett!

Degatagának nevezett...

Úristen!... hiszen én ismerem ezt az embert!

Tsantawu! Jim!

Az az alvó valami mostanra teljesen felébredt... hatalmába kerítette az agyamat... én magam voltam... Dwayanu elmúlt!

Sarkamat erösen belevágtam a lovam oldalába.

Rascha ismét felemelte a karját, hogy másodszor is lesújtson... a barna szemü lovas karddal támadt rá. Jim rádölt a lova nyakára.

Elkaptam Rascha karját, mielött lesújthatott volna. Elkaptam a karját, visszahajlítottam, és hallottam a csont reccsenését. Felüvöltött... üvöltése úgy hangzott, mint egy farkasé.

Egy kalapács zúgott el a fülem mellett, egy hajszálnyival tévesztve el a fejemet. Láttam, amint Tibur a börszíjnál fogva visszarántja.

Elörehajoltam, és kiemeltem Raschát a lova nyergéböl. Ép karjával elkapta a torkomat. Megfogtam a csuklóját, és hátracsavartam. Ismét hallottam a reccsenést.

Lovam megugrott. Egyik kezemmel Rascha torkát szorongatva, másikkal tartva hatalmas testét, lezuhantam a nyeregböl, öt is magammal rántva. Ő került alulra, én pedig ráestem. Megfordultam, és a térdemre rántottam. Kezem a torkáról a mellkasára csúszott. Jobb lábam az övére fonódott.

Egy gyors rántás lefelé... egy hang, mint egy rözsenyaláb reccsenése. A Gerinctörö nem fog több gerincet törni. A sajátja tört el.

Talpra ugrottam. Felnéztem a karcsú lovas szemébe...

...Evalie!...

Odakiáltottam neki... Evalie!

Hirtelen ismét kitört körütöttem a harc. Evalie megfordult, hogy szembeszálljon a támadójával. Tibur hatalmas vállait láttam felemelkedni mögötte... láttam, amint lekapja a lányt a lova nyergéböl... láttam, amint a bal kezében valami megvillan... felém száguld...

Oldalt vetettem magam... de nem elég hamar...

Óriási ütést éreztem a halántékomon. Négykézlábra zuhantam, vakon és kábultan. Hallottam Tibur nevetését; miközben megpróbáltam leküzdeni a vak kábultságot és a rám törö hányingert, éreztem, hogy vér folyik végig az arcomon.

Ahogy ott támolyogtam négykézláb, hallottam, amint a csatazaj elöbb körülöttem, majd egyre távolabbról hallatszik.

A fejem kezdett kitisztulni. A vakság is múlóban volt. Még mindig négykézláb álltam. Alattam egy ember teste volt... egy emberé, akinek fekete szemei megértéssel és... szeretettel néztek rám!

Egy kéz érintését éreztem a vállamon. Nagy nehezen felnéztem; Darát láttam.

- Az élet és halál közötti hajszálon ingadozol, uram. Idd ezt meg!

Egy fiolát illesztett a számhoz. A keserü, tüzes folyadék végigperzselte a nyelöcsövemet, de eröt adott, és egy szempillantás alatt kitisztult töle a fejem. Láttam, hogy a harcosnök egész gyürüje fog körül, vigyázva rám... mögöttük egy másik, lovas gyürü.

- Hallasz, Leif?... nincs sok idöm... - hallottam a fekete szemü férfi hangját.

Gyorsan letérdeltem.

- Jim! Jim! Ó, istenem... miért jöttél ide? Fogd ezt a kardot, és ölj meg!

Magához húzta a kezem, és megszorította.

- Ne legyél bolond, Leif! Nem tehetsz róla... de Evalie-t meg kell mentened!

- Téged kell megmentenem, Tsantawu... kiviszlek innen...

- Fogd be a szád, és figyelj! Nekem végem, Leif, és én ezt nagyon jól tudom. A penge átszakította a páncélinget és belefúródott a tüdömbe... vérzek... belül... A pokolba, Leif, ne fogd már fel ennyire tragikusan a dolgot... A háborúban is történhetett volna., vagy bármikor máskor... nem a te hibád...

Zokogás rázta meg testem, arcomon a könnyek összekeveredtek a vérrel.

- De én megöltem öt, Jim... megöltem!

- Tudom, Leif.., szép munka volt... láttalak... van azonban valami, amit el kell mondanom neked... - hangja elhalkult.

Egy keveset a szájába öntöttem a fiola tartalmából, amelytöl kissé magához tért.

- Tudnod kell, hogy Evalie... gyülöl téged! Ám meg kell mentened öt... Leif... akár gyülöl, akár nem. Hallgass ide! Üzenet érkezett Sirkböl az apró embereken keresztül, hogy találkozni akarsz velünk itt. Hogy csak úgy teszel, mintha Dwayanu lennél... úgy teszel, mintha nem emlékeznél semmire... hogy elaltasd a gyanakvásukat, és hatalmat szerezz magadnak. Meg fogsz szökni... Sirkbe jössz, és Karak ellen vezeted a várost. Szükséged van rám, hogy melletted álljak... szükséged van Evalie-ra, hogy meggyözze a pigmeusokat...

- Hiszen én semmiféle üzenetet nem küldtem neked, Jim! - nyögtem.

- Tudom, hogy nem... most már tudom... de akkor elhittük... Megmentetted Srit a farkasoktól, és szembeszálltál a Boszorkányasszonnyal...

- Jim... Sri megmenekülése után hány nappal volt, hogy ezt a hazug üzenetet kaptátok?

- Két nappal utána... De mit számít? Elmondtam Evalie-nak, hogy mi a bajod... újra és újra elmondtam neki a történetet. Nem értette... de bennem bízott... Adj még egy kicsit abból a szerböl, Leif...

A tüzes gyógyitaltól ismét eröre kapott.

- Elértük Sirket... két nappal ezelött... átkeltünk a folyón Srivel és húsz másik pigmeussal... könnyü volt... túl könnyü... egyetlen farkas sem üvöltött, bár éreztem, hogy egyfolytában figyelnek... követnek minket. Vártunk... és aztán jött a támadás... és tudtam, hogy csapdába estünk... hogyan tudtatok átkelni azokon a gejzíreken... mindegy... de Evalie azt hiszi, hogy te küldted azt az üzenetet... te árultál el minket...

Szemei lecsukódtak. Keze jéghideg volt.

- Tsantawu... testvérem... ugye te nem hiszed? Tsantawu... gyere vissza... beszélj hozzám!

Kinyitotta a szemét, de szavait már alig hallottam.

- Ugye, nem vagy Dwayanu... Leif? Sem most, sem soha többé?

- Nem, Tsantawu... ne hagyj el!

- Hajolj... közelebb... Leif... harcolj tovább... mentsd meg Evalie-t...

Hangja lassan elhalt.

- Isten veled... Degataga... nem a te hibád... - Régi gúnyos mosolyának árnyképe suhant át sápadt arcán. - Nem te választottad... az átkozott... Őseidet!... Nem volt szerencséd... velük... Szép idöket... töltöttünk... együtt... Mentsd... meg Evalie-t!...

Szája sarkán vér buggyant ki.

Jim meghalt... meghalt!

Tsantawu... nem volt többé!

LEIF KÖNYVE

XXI. Visszatérés Karakba

Jim fölé hajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Felálltam. Teljesen megbénított a gyász. A bénaság alatt azonban megkínzott düh, megkínzott irtózat lappangott. Halálos düh a Boszorkányasszony és a Kovács ellen... irtózat saját magamtól, attól, ami voltam... Dwayanutól!

Meg kell találnom Tiburt és a Boszorkányasszonyt... de elötte volt még valami, amit meg kellett tennem. Evalie és ök várhatnak.

- Dara... fogjátok meg! Vigyétek be az egyik házba.

Követtem öket, amint megindultak Jim testével. A csata még mindig folyt, de valahol a távolban. Körülöttünk már csak a halottak voltak. Valószínünek tünt, hogy Sirk az utolsó állását védi a völgy végén.

Dara, Naral és még fél tucat katonával együtt beléptünk az épület szilánkokra hasadt ajtaján. A ház tegnap még kellemes otthon lehetett. Közepén egy kis oszlopos helyiség állt. Minden ajtóhoz egy katona állt, örizve a bejáratot. Kiadtam a parancsot, hogy a házban minden ágyat, széket és minden más éghetö tárgyat hordjanak össze ebbe az oszlopos szobába, és emeljenek máglyát belöle.

- Uram, hagyd, hogy megmossam és bekötözzem a fejedet - szólt Dara.

Lerogytam egy székre, és hagytam, hogy csípös borral kimossa a fejemen a mély sebet. A különös kábultság ellenére az agyam nagyon is tiszta volt. Leif Langdon voltam. Dwayanu már nem uralta az agyamat, és tudtam, soha többé nem is fogja. Ennek ellenére élt. Bennem élt a részemként. Mintha a Jim felismerése okozta megrázkódtatás hatására Dwayanu beleolvadt volna Leif Langdonba. Mintha egymással két ellentétes áramlat keveredett volna össze; mintha két csepp olvadt volna egymásba; mintha két antagonisztikus fém keveredett volna össze.

Kristálytisztán láttam minden emléket; mindent, amit mondtam, amit tettem és amit hallottam, attól a perctöl kezdve, hogy a Nansur hídról a folyóba löktek. És tiszta volt az is, félelmetesen tiszta, ami elötte történt. Dwayanu nem halt meg, nem! Csak összezsugorodott egy részemmé, és kettönk közül én voltam az erösebb. Én felhasználhatom öt, az erejét, a bölcsességét... Ő azonban nem használhatja az enyémet. Én voltam az irányító. Én voltam a fönök.

És ahogy ott ültem, arra gondoltam, ha meg akarom menteni Evalie-t... ha véghez akarom vinni azt a másik dolgot, amit muszáj véghez vinnem, vagy inkább meghalok... kifelé továbbra is Dwayanunak kell lennem. Ebben rejlik az eröm. Az átváltozást, amin keresztülmentem, képtelenség lenne elmagyarázni a katonáimnak. Ők hisznek bennem, és Dwayanuként követnek. Ha Evalie, aki Leifként ismert, aki Leifként szeretett, aki meghallgatta Jimet, ám mégis képtelen volt megérteni... Ők hogyan érthetnék meg? Nem, nem láthatnak rajtam semmiféle változást.

Megérintettem a fejemet. A vágás hosszú volt és mély; koponyámat nyilvánvalóan csak keménysége mentette meg attól, hogy kettéhasadjon.

- Dara... láttad, hogy ki okozta ezt a sebet?

- Tibur volt, uram.

- Megpróbált megölni... Miért nem fejezte be?

- Tibur bal keze halált oszt. Látta, hogy elestél... és azt hitte, meghaltál.

- És csupán hajszálnyi választott el a haláltól. Mintha valaki félrelökött volna. Te voltál az, Dara?

- Igen, én voltam, Dwayanu. Láttam, hogy Tibur ujjai az öve mellé nyúlnak, és tudtam, mi következik. A lábadnak ugrottam neki... hogy ö ne láthasson.

- Miért, félsz Tiburtól?

- Nem... azt akartam, hogy azt higgye, eltalált.

- Miért?

- Mert így több esélyed van, hogy megöld Tiburt, uram. Az eröd együtt fogyott a barátod életével.

Éles pillantást vetettem bátor tekintetü kapitányomra. Vajon mennyit tudhat? Mindegy, majd késöbb kiderítem. A máglyára néztem. Már csaknem készen állt.

- Mivel sebesített meg Tibur, Dara?

A kapitány egy különös fegyvert húzott elö, amilyenhez hasonlót még sohasem láttam. Éles hegye volt, mint egy törnek, és az oldalain négy pengeéles borda meredezett. Nyolc inch hosszú fémnyélböl készült a nyele és kerek alakú volt, mint egy kis dárdáé. Körülbelül öt font súlyú lehetett. Különös, számomra ismeretlen fémböl készült... szilárdabb, keményebb volt, mint a legkiválóbb edzett acél. Hatását tekintve dobótör lehetne. De egyetlen páncéling sem lett volna képes feltartóztatni, vagy eltéríteni ezt a gyémántkeménységü pengét, föleg akkor nem, ha olyan iszonyatos erejü ember dobja, mint a Kovács. Dara elvette tölem a fegyvert, és meghúzta a rövid nyelet. Ebben a pillanatban az éles bordák kinyíltak, mint megannyi karom. Végeik egy-egy felfordított horoghoz hasonlítottak. Ez volt a legördögibb fegyver, amit valaha láttam. Ha egyszer belefúródik valakinek a testébe, lehetetlenség kivenni, hacsak ki nem vágják, s ha az illetö rángatni kezdi, kinyílnak a karmok, és még jobban belekapaszkodnak a húsba. Elvettem Darától a fegyvert, és saját övem mellé tüztem. Ha eddig bármiféle kétségem volt afelöl, hogy mit fogok Tiburral tenni... most elmúlt.

A máglya elkészült. Odaléptem Jim testéhez, felnyaláboltam, és a máglyára fektettem. Megcsókoltam a szemét, és egy kardot helyeztem a halott kezébe. A falakról letépkedtem a gazdagon hímzett faliszönyegeket, és ráterítettem. Meggyújtottam a máglyát. A fa száraz volt, gyantás és gyorsan égett. Figyeltem a lángokat és a füstöt, amint egyre feljebb és feljebb kúsznak, míg végül teljesen beborították a testet.

Ekkor száraz szemmel, de szívemben a halállal kilépem a házból. Katonáim követtek.

Sirk elesett, és folyt a fosztogatás. Füst szállt mindenfelé a kirabolt otthonokból. Egy csapat katona masírozott el elöttünk, negyven foglyot kísérve. mindnyájan nök voltak és gyermekek; némelyikük súlyos sebeket viselt a testén. És ekkor észrevettem, hogy azok, akiket én gyermekeknek véltem, aranybörü pigmeusok. Amikor a katonák megláttak, megtorpantak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, és hitetlenkedve bámultak rám.

- Dwayanu! Dwayanu él! - kiáltott fel egyikük, majd a kardjukat a magasba emelve tisztelegtek elöttem.

Odaintettem magamhoz a kapitányukat.

- Tehát Dwayanut halottnak hittétek?

- Ez a hír járta, uram.

- És arról nem szólt a hír, hogyan haltam meg?

A nö tétovázott.

- Volt, aki azt állította, Lord Tibur volt... véletlenül... Sirk vezérét célozta meg, aki megtámadott téged... de téged talált el... és hogy a testedet elvitték a városlakók... én nem tudom...

- Elég, katona. Folytasd utadat Karakba a foglyokkal. Ne mondd senkinek, hogy találkoztál velem! Ez parancs. Egy darabig még hagyom, hogy a többiek ebben a hitben éljenek.

Különös pillantást vetettek egymásra, majd tisztelegtek és továbbindultak.

A pigmeusok, amíg csak láttad egy pillanatra sem vették le rólam gyülölettöl lángoló sárga szemüket Vártam és gondolkoztam. Tehát erröl van szó! Hai! Viszont ha nem lenne okuk a félelemre, nem terjesztenék ezt a történetet. Döntöttem. Nincs értelme végigjárni Sirket Tibur után kutatva. Ostobaság lenne hagyni, hogy egy másik történet szülessen arról, hogy Dwayanu mégis él, s ez Tibur és Lur fülébe jusson. Nekik kell hozzám jönniük... de úgy, hogy nem is tudják. Sirkböl egyetlen úton lehetett kijutni, a hídon keresztül. Ott fogom várni öket. Darához fordultam.

- A hídhoz megyünk, de nem ezen az úton. A mellékutakat használjuk, amíg el nem érjük a sziklákat.

Megfordították a lovaikat, és most elöször döbbentem rá, hogy kis csapatom minden tagja lovon ül. És arra is most döbbentem rá, hogy ök mind a saját testöreim közül valók, és korábban gyalogos harcosok voltak, ezzel szemben mind lóháton ültek és a nyergeken azoknak a nemeseknek a színei díszelegtek, akik velem, Tiburral és a Boszorkányasszonnyal együtt elöször léptek be Sirkbe. Naral mintha olvasott volna a gondolataimban, halkan megjegyezte:

- Ők a te leghüségesebb embereid, Dwayanu! A lovak gazda nélkül kóboroltak a csatatéren... néhányat pedig megszabadítottunk a gazdájától. Azért tettük, hogy jobban tudjunk vigyázni rád, ha Tibur... megint elvétené a célt.

Nem feleltem semmit, amíg meg nem kerültünk egy égö házat és egy mellékutcába nem értünk.

- Naral! Dara! - fordultam hozzájuk. - Szeretnék beszélni veletek.

És amikor kissé félrehúzódtunk a többiektöl, így szóltam:

- Kettötöknek köszönhetem az életem... leginkább neked, Dara. Bármit kérhettek tölem, mindent megkaptok. Cserébe nem kérek mást, csak az igazságot

- Dwayanu... az igazat mondjuk neked.

- Tibur miért akart megölni engem?

- Nem a Kovács az egyetlen, aki a halálodat akarta, Dwayanu - válaszolta Naral szárazon.

Ezt én is tudtam, de töle akartam hallani.

- Ki még, Naral?

- Lur és a legtöbb nemes is.

- De miért? Talán nem nyitottam meg elöttük a Sirkbe vezetö utat?

- Túlságosan megerösödtél, Dwayanu. Lur és Tibur nem az a fajta, akik megelégszenek a második... vagy harmadik hellyel... vagy azzal, hogy egyáltalán nem jut nekik hely.

- Hiszen korábban számtalan alkalmuk lett volna rá...

- Igen, de akkor még nem volt a kezükben Sirk - mutatott rá Dara

- Dwayanu, te játszol velünk - mondta Naral komoran. - Te is ugyanolyan jól tudod, mint mi. söt, még jobban... hogy mi volt az okuk. Azzal a barátoddal érkeztél ide, akit otthagytunk a máglyán. Ezt mindenki tudta. Ha neked meg kell halnod... neki is halnia kellett. Nem maradhatott életben, nehogy elmeneküljön, és másokkal térjen vissza... tudom, ahogyan sokan mások is, hogy máshol is van élet nemcsak itt, és Khalk'ru nem uralkodik mindenek felett, ahogy azt a nemesek próbálják elhitetni velünk. Itt voltál te és a barátod. És nemcsak ti ketten, hanem a Rrrllyák fekete hajú lánya is, akinek halála vagy elfogatása talán megtörné az apró emberkéket, és végre Karak uralma alá lehetne hajtani öket. Ti hárman... együtt! Te sem tagadhatod, Dwayanu, hogy ez volt a legjobb hely és a legjobb idö a leszámolásra! És Lur és Tibur el is kezdte a leszámolást; megölték a barátodat, és azt hiszik, te is meghaltál, a fekete lányt pedig magukkal hurcolták.

- És ha megölném Tiburt, Naral?

- Akkor nagy harc lenne. És nagyon kellene magadra vigyáznod, mert a nemesek gyülölnek téged, Dwayanu. Azt mondták nekik, hogy te ellensége vagy a régi hagyományoknak, el akarod törölni a nemességet és felemelni a népet. Söt, az Áldozatnak is véget akarsz vetni...

Ravasz pillantást vetett rám.

- És ha mindez igaz lenne? - kérdeztem.

- A legtöbb katona most melletted áll, Dwayanu. Ha mindez igaz lenne, akkor a nép nagy része is mögéd állna. Tiburnak azonban megvannak a maga barátai... még a katonák között is. És Lur sem gyenge.

Dühösen megrántotta a lova kantárját.

- Jobb lenne, ha Lurt is megölnéd, Dwayanu, amíg olyan kedvedben vagy.

Erre nem válaszoltam. Sokáig némán léptettünk végig a mellékutcákon. Mindenfelé halottak hevertek és kifosztott házak füstölögtek. Kiértünk a városból, és a szélsö házak mentén folytattuk utunkat. Befordultunk az egyik utcába, és nemsokára elértük az eröd mögötti teret. Itt rengeteg katona és fogoly volt. Csapatom közepén lovagoltam, mélyen a lovam nyakára hajolva. Dara korábban hevenyészve bekötözte a fejsebemet. A kötés és a sisak, amit az utcán találtam, elrejtette szöke hajamat. A téren nagy volt a zürzavar, és így sikerült észrevétlenül áthaladnom rajta. Egyenesen a toronykapu felé tartottam, amely mögött akkor húzódtunk meg, amikor Karak a hidat ostromolta. Lovammal együtt, beléptem, és félig behajtottam magam mögött a kaput. Testöreim kint várakoztak. Leültem és vártam Tiburt.

Fájdalmas várakozás volt. Jim arcát láttam a tábortüz fölött. Jim arcát, amint rám vigyorog a lövészárok fölött. Jim arcát az enyém fölött, amikor ott feküdtem a délibáb szélén, a mohaágyon... Jim arcát az enyém alatt Sirk utcáján...

Tsantawu! Aie... Tsantawu! És te még azt hitted, hogy az erdöben csak gyönyörü lények élhetnek!

Evalie? Evalie-val akkor egyáltalán nem törödtem; szívem egy jégdarab volt, körülötte haragból vont páncéllal.

"Mentsd meg... Evalie-t!", kérte Jim. Hát jó, megmentem Evalie-t. Ezen túl nem jelentett többet a számomra, mint a Boszorkányasszony... söt, még talán annyit sem... a Boszorkányasszonnyal még volt egy rendeznivaló számlám... Evalie-val nem volt...

Jim arca... mindig csak Jim arca. egyfolytában ott lebegett elöttem...

Suttogást hallottam...

- Dwayanu... jön Tibur!

- Lur is vele van, Dara?

- Nem... csak egy csapat nemes. Nevet. A fekete hajú lányt tartja maga elött a nyeregben.

- Milyen messze van, Dara?

- Talán egy nyíllövésnyire. Lassan közeledik.

- Amikor kilovagolok, álljatok be a hátam mögé. A harc köztem és Tibur között fog folyni. Nem hiszem, hogy azok, akik vele vannak, meg mernének támadni. Ha mégis...

Naral felnevetett.

- Ha mégis, a torkuknak ugrunk, Dwayanu. Úgyis van Tibur barátai között egy-kettö, akivel van egy kis rendeznivalóm. Csak azt kérjük töled, hogy sem szót, sem idöt ne vesztegess Tiburra. Öld meg gyorsan! Mert az, istenekre mondom, ha ö öl meg téged, mi a fortyogó üstjébe kerülünk mindnyájan.

- Megölöm, Naral!

Lassan kinyitottam a hatalmas kaput. Most már láttam Tiburt, a lova hátán lassan léptetett a hídfö felé. Nyergében ott tartotta maga elött Evalie-t. A lány teste meggörnyedt; kékesfekete haja kibomlott és hosszú fátyolként takarta az arcát. Kezei a háta mögött össze voltak kötözve, a kötelet Tibur fogta. Követöi húszan lehettek; mellette és mögötte lovagoltak... nemesek és a legtöbbjük férfi. Már korábban észrevettem, hogy míg a Boszorkányasszony testörei között csupán néhány férfi akadt, addig a Kovács inkább velük vette körül magát. Férfiak voltak a kíséröi és a barátai is. Most feléjük fordította a fejét, valamit mondott, hangjából diadal csendült ki, aztán hangosan felnevetett. A hídfö környéke mostanra csaknem teljesen kiürült; eltüntek a katonák és a foglyok is. Azon tünödtem, a Boszorkányasszony vajon hol lehet.

Tibur egyre közelebb ért.

- Készen álltok Dara, Naral?

- Készen, uram.

Teljes erömböl kivágtam a kaput, és vágtában megindultam Tibur felé a kis csapatommal a nyomomban. Amikor odaértem, fejemet felemeltem a lovam nyakáról, és pillantásomat a Kovácséba fúrtam.

Tibur egész testében megmerevedett, és tátva maradt a szája. Tudtam, hogy követöit ugyanígy megbénította a döbbenet. Mielött a Kovács magához térhetett volna, kikaptam Evalie-t a nyergéböl, és gyorsan hátraadtam Darának.

Felemeltem a kardom, hogy átvágjam vele Tibur torkát. Nem figyelmeztettem elöre. Nem volt idö lovagiaskodni. Kétszer próbált sunyin, áruló módjára meggyilkolni. Gyorsan végezni akartam vele.

Bármilyen gyors volt is a mozdulatom, a Kovács nálam is gyorsabban mozdult. Elhajolt a kardom elöl, lecsúszott a lova hátáról, és könnyedén, mint egy macska, már lent is termett a földön. Mire azonban hatalmas kalapácsát félig a levegöbe emelhette volna, már én is lent voltam. Kardommal felé szúrtam, ismét a torkát célozva. Támadásomat a kalapácsával hárította. Ekkor vad düh öntötte el az agyát. A kalapács hangos csengéssel a sziklára zuhant, Ő pedig üvöltve rám vetette magát. Karjai élö acélpántokként fonódtak körém, az én karjaimat az oldalamhoz szorítva. Lábával megpróbált elgáncsolni. Szája vad vicsorgásra torzult, mint egy örült farkasé, fogai a nyakamat keresték, hogy átharapják.

Bordáim recsegtek Tibur iszonyatos erejü szorításában. Tüdöm levegöért kiáltott, látásom kezdett elhomályosulni. Minden erömet megfeszítve küzdöttem és vonaglottam, próbálva elkerülni a forró szájat és a csattogó agyarakat.

Kiabálást hallottam, és lovak patáinak dobogását. Bal kezem . görcsösen vonagló ujjai megérintették az övemet... ott ráfonódtak valamire... mintha egy dárda nyele lenne...

Tibur pokolban edzett szigonya!

Hirtelen hagytam a testem elernyedni Tibur karjaiban. Nevetése diadalmasan dübörgött. És a másodperc töredékéig lazított szorításán.

Ez a villanásnyi idö elegendö volt. Megfeszítettem minden erömet, és kitörtem a szorításából. Mielött újra elkaphatott volna, a kezem lecsúszott az övemre, és ujjaim ráfonódtak a dárda nyelére.

Felemeltem, és teljes erömböl belevágtam Tibur torkába, közvetlenül az álla alatt Megrántottam a nyelét. A borotvaéles bordák izmokat és ereket vágtak át. Tibur nevetése félelmetes hörgéssé változott. Kezei a dárda nyelét keresték, megragadta... és kitépte...

A vér vastag sugárban ömlött Tibur szétroncsolt torkából; térdei megroggyantak, odazuhant a lábaimhoz, kezei azonban még mindig próbáltak megragadni engem...

Csak álltam ott lihegve, és a vér hangosan dobolt a füleimben.

- Idd meg ezt, uram!

Felnéztem Darára. Egy borostömlöt nyújtott felém. Reszketö kézzel elvettem töle, és nagyot húztam belöle. A jó bor végigsöpört a testemen. Hirtelen elkaptam a számtól.

- A Rrrllyák fekete lánya... Evalie. Nincs veled.

- Ott van. Lovat adtam alá. Közben itt harc volt, uram.

Evalie-ra néztem. Visszanézett rám, barna szemei hidegek, engesztelhetetlenek voltak.

- Jobb lesz, ha a maradék borral megmosod az arcod, uram. Nem vagy szép látvány egy hölgy számára.

Kezemet végighúztam az arcomon, merö vér volt.

- Tibur vére, Dwayanu, hála az isteneknek! - mondta Dara.

Odahozta a lovamat. A nyeregben ülve valamivel jobban éreztem magam. Lenéztem Tiburra. Ujjai még mindig rángatóztak. Körülnéztem. Karak íjászai gyülekeztek a hídfönél. Most tisztelegve emelték magasba az íjaikat.

- Dwayanu! Éljen Dwayanu!

Csapatom mintha megfogyatkozott volna.

- Naral! - kiáltottam.

- Halott, Dwayanu. Mondtam, hogy harc volt.

- Ki ölte meg?

- Nem számít. Megöltem a gyilkosát Tibur kíséretének tagjai pedig elmenekültek. És most hogyan tovább, uram?

- Megvárjuk Lurt.

- Akkor nem, sokáig kell várakoznunk, mert ott jön.

Kürtszó csendült. Megfordultam, és láttam, amint a Boszorkányasszony keresztüllovagol a téren. Vörös hajfürtjei a hátát verdesték, kardja vértöl vöröslött. Vele voltak á harcosai és a többi nemes.

Bevártam. Amikor odaért, megállt elöttem és végigmért vadul csillogó szemeivel.

Meg kellett volna ölnöm, mint Tiburt. Gyülölnöm kellett volna. De rájöttem, hogy egyáltalán nem gyülölöm. Úgy tünt, a bennem élö gyülöletet mind Tiburra árasztottam. Nem, nem gyülöltem öt.

Halványan elmosolyodott.

- Nem könnyü megölni téged, Sárgahaj!

- Dwayanu... Boszorkány!

Szemében gúny villant.

- Már nem vagy Dwayanu.

- Próbáld erröl meggyözni a katonákat, Lur.

- Igen, tudom... - sóhajtott, és lenézett Tiburra. - Tehát megölted a Kovácsot. Ha más nem, legalább még mindig férfi vagy.

- Neked öltem meg, Lur! - gúnyolódtam. - Megígértem, nem?

Nem válaszolt, ehelyett ugyanazt kérdezte, amit Dara korábban.

- És most hogyan tovább?

- Megvárjuk, amíg Sirk kiürül. Azután visszalovagolunk Karakba. Mellettem fogsz jönni. Nem szeretem, ha a hátam mögött vagy, Boszorkányasszony.

Halkan mondott valamit a harcosainak, majd lehajtotta a fejét, és többet egyetlen szót sem szólt hozzám.

- Az íjászokban megbízhatunk? - súgtam oda Darának.

A lány bólintott.

- Mondd meg nekik, hogy várjanak, és aztán majd velünk jönnek. Tibur testét húzzák be egy sarokba.

A következö félórában egyre érkeztek a katonák, foglyokat és nyájakat terelve maguk elött. A nemesek kis csoportjai ügettek oda hozzánk, megálltak, de az én szavamra és Lur bólintására nekivágtak a hídnak. A legtöbb nemes csalódott döbbenetet mutatott feltámadásom láttán; a katonák boldogan tisztelegtek.

Az utolsó fogolycsapat vonult el elöttünk. Végig figyeltem, Srit azonban nem láttam, így feltételeztem, hogy vagy az elsö Karakba induló csoportban lehetett, vagy meggyilkolták.

- Gyere - szóltam a Boszorkányasszonynak. - Mondd meg a katonáidnak, hogy elöttünk fognak menetelni.

Odalovagoltam Evalie-hoz, és átemeltem magam elé a nyeregbe. Nem tiltakozott, de éreztem, hogy elhúzódik tölem. Tudtam, arra gondol, nem történt más, csak Tiburt egy másik gazda váltotta fel, és számomra ö nem más, mint nyüg. Ha nem lettem volna annyira fáradt, ez fájt volna, most azonban nem törödtem vele.

Átlovagoltunk a hídon; a folyó kavargó párája teljesen beburkolt mindenkit. Félúton járhattunk az erdö felé, amikor a Boszorkányasszony felvetette a fejét, és torkából hosszú, éles üvöltés szakadt fel. A fehér farkasok szinte kirobbantak a bokrok közül. Megparancsoltam az íjászoknak, hogy készítsék elö az íjaikat. Lur megrázta a fejét.

- Nem szükséges bántani öket. Sirkbe mennek. Kiérdemelték a prédát.

A fehér farkasok átrohantak a hídon, majd eltüntek. Hallottam, amint ott vonyítanak a halottak között.

- Én is megtartom az ígéretem - mondta Lur.

Folytattuk utunkat Karak felé.

XXII. Khalk'ru kapuja

Már közel jártunk Karakhoz, amikor az apró emberek dobjai megszólaltak.

Az ólmos fáradtság egyre jobban hatalmába kerített. Küzdöttem az álmosság ellen. Ehhez Tibur ütésének is lehetett valami köze, de kaptam még néhány kisebb ütést is, és az elözö éjszaka óta nem ettem semmit. Képtelen voltam gondolkodni, még kevésbé tervezni, mi is lesz, ha visszaérünk Karakba.

Az apró emberek dobjai elüzték a letargiámat, és teljesen felébresztettek. A dobok hangjai eleinte mennydörgésszerü robajként szálltak a fehér folyó habjai fölött. Ezután áttértek egy lassúbb, kimértebb ritmusra, amelyböl csak úgy áradt a gúnyos fenyegetés. Mintha a halál dobogott volna üreges sírokon, mielött továbbmasírozik.

Evalie az elsö dobhang hallatán felegyenesedett, és a továbbiakban minden idegszálával feszülten figyelt. Megállítottam a lovamat, és láttam, hogy a Boszorkányasszony is mereven ül a lova nyergében, s ugyanolyan feszülten figyel, mint Evalie. Volt valami megmagyarázhatatlanul idegesítö ebben a monoton dobolásban. Valami, ami messze meghaladta az emberi ész határait... vagy inkább visszanyúlt annak kezdetéhez. Mintha ezer meztelen szív lüktetett volna egyszerre, egyetlen ritmusra, és nem is akarna elhallgatni, amíg maguk a szívek meg nem állnak... megállíthatatlanul... egyre nagyobb területen terjedve szét... terjedve, terjedve... amíg a fehér Nanbu túloldalán elterülö egész vidék lüktetett.

Odafordultam Lurhoz.

- Teljesítettem az utolsó ígéretemet is, Boszorkányasszony. Megöltem Yodint, a kezedbe adtam Sirket, legyilkoltam Tiburt... és most itt a háborúd a Rrrllyákkal.

Arra nem gondoltam, hogy ennek hallatán Evalie mit érezhet. Megfordult, hosszan, komoran a szemembe nézett, majd törve az uighur nyelvet odaszólt Boszorkányasszonynak:

- Igen, ez háború. Talán nem erre számítottál, amikor engem elfogtál? Háború van, és ez a háború addig fog tartani, amíg a népem vissza nem kap engem. Vigyázz, hogy mit teszel velem.

A Boszorkányasszonyból kitört az eddig elfojtott harag.

- Nagyon helyes! Legalább most egyszer és mindenkorra elsöpörjük a sárga kutyákat a föld színéröl. Téged pedig megnyúzunk, vagy megfürdetünk a tüzes katlanban... vagy odaadunk Khalk'runak. Akár gyözünk, akár veszítünk... nem sok marad belöled, amiért a kutyáid harcolhatnának. Azt teszek veled, amit akarok.

- Nem - mondtam. - Azt tesszük vele, amit én akarok, Lur.

A kék szemek rám villantak. A barna szemek pedig ugyanolyan gyülölettel néztek rám, mint eddig.

- Adj nekem egy lovat. Nem szeretem, hogy hozzád kell érnem... Dwayanu.

- Nem kapsz lovat, Evalie.

Megérkeztünk Karakba. A dobok egyszer hangosan szóltak, máskor halkan, de ugyanabban a változatlan, fenyegetö ritmusban. A hangok a magasba repültek, majd lezuhantak, aztán ismét felrepültek, majd lezuhantak. Mintha a halál továbbra is ott dobogna az üreges sírokon... most vadul... most lágyabban.

Rengeteg ember tolongott az utcákon. Mind Evalie-t bámulták és egymás között suttogtak. Nem volt éljenzés, nem voltak köszöntö kiáltások. Mind rémültek, komorak voltak. Aztán rájöttem, olyan figyelmesen hallgatták a dobok hangját, szinte észre sem vették, hogy elvonultunk elöttük. A dobok hangja közelebbröl szólt. Hallottam, amint egymásnak adják a szót a folyó túlsó partján. A beszélö dobok hangja elnyomta a többiét. És beszédükben egyetlen szó ismétlödött újra és újra.

- Ev-ah-lee! Ev-ah-lee!

Keresztüllovagoltunk a nagy téren a fekete citadella kapuja felé. Itt megálltam.

- Fegyverszünet, Lur - közöltem vele.

Lur gúnyos pillantást vetett Evalie-ra.

- Fegyverszünet? Mi szükség van fegyverszünetre közötted és közöttem, Dwayanu?

- Elegem van a vérontásból - válaszoltam halkan. - A foglyok között van néhány Rrrllya. Hozassuk ide öket, ahol beszélhetnek Evalie-val és kettönkkel. Azután egy részüket elengedjük, és átküldjük a folyón azzal az üzenettel, hogy Evalie-t semmiféle veszedelem nem fenyegeti, valamint megkérjük a Rrrllyákat, hogy holnap küldjenek át fegyveres követséget, akikkel megtárgyalhatjuk a békekötés feltételeit. És ha a béke megköttetett, velük hazaküldjük Evalie-t, sértetlenül.

- Szóval Dwayanu fél az apró emberektöl - jegyezte meg Lur mosolyogva.

- Nem, hanem elegem van a vérontásból - ismételtem meg.

- Ó, jaj - sóhajtotta. - Nem egyszer hallottam Dwayanut azzal dicsekedni, hogy ö mindig megtartja az ígéreteit... közben pedig elöre fizettek neki értük. Ó, jaj... Dwayanu megváltozott!

Megjegyzése hallatán erös haragra gerjedtem, de sikerült palástolnom.

- Ha nem értesz velem egyet, Lur - mondtam -, akkor egyedül adom ki a parancsokat. Akkor viszont ostromlott város leszünk, amely a saját torkának ugrik. Könnyü préda az ellenség számára.

Lur mérlegelte a hallottakat.

- Szóval nem akarsz háborút ezekkel a kis sárga kutyákkal? És azt hiszed, ha a lányt visszaadod nekik, nem lesz háború? Akkor miért várnál? Miért nem küldöd vissza most azonnal a; foglyokkal? Vidd el öket a Nansurhoz, és kezdj egyezkedésbe az apró emberkékkel! A beszélö dobok segítségével gyorsan el lehetne rendezni az egész ügyet... ha úgy van, ahogy gondolod. Akkor ma éjjel már nyugodtan aludhatnánk, és a dobok nem zavarnák az álmodat.

Amit mondott, igaz volt, de éreztem benne a rosszindulatot. Az igazság az, hogy még nem akartam visszaküldeni Evalie-t, mert ha megteszem, tudtam, soha többé nem lesz alkalmam tisztázni magam elötte, eloszlatni a gyanakvását és elfogadtatni magam Leifként, akit szeretett. Azonban ha nyerek egy kis idöt, talán sikerül. És ezt a Boszorkányasszony is tudta.

- Nem szabad elhamarkodni a dolgokat, Lur - feleltem nyájas hangon. - Még azt gondolhatnák, hogy félünk tölük... ahogyan a javaslatom hallatán te is azt gondoltad. Gyors dobbeszélgetéssel nem lehet egy ilyen nagy horderejü ügyet elintézni. Nem, a lány túsz lesz, amíg mindent el nem rendezünk.

Elgondolkodva lehajtotta a fejét, majd rám nézett, és mosolygott.

- Igazad van, Dwayanu. A foglyokért küldetek, mihelyt lemostam magamról Sirk mocskát. A szobádba fogják vezetni öket. Közben intézkedem. Üzenetet küldök a Rrrllyáknak, hogy fogságba esett társaik hamarosan hazatérnek egy üzenettel. Ha mást nem, idöt nyerünk vele. Idöre pedig nagy szükségünk van, Dwayanu... mindkettönknek.

Éles pillantást vetettem rá. Felnevetett, és megeresztette a lova kantárját. Tekintetemmel követtem keresztül a kapun és végig a hatalmas téren, amely tele volt katonákkal és foglyokkal. A dobok hangja itt felerösödött. Mintha a tér közepén szóltak volna láthatatlanul A katonák szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, a foglyok izgatottak voltak és furcsamód jókedvüek.

Amint beértem a citadellába, magamhoz hívattam néhány tisztet, akik nem vettek részt Sirk ostromában. Parancsot adtam nekik, hogy erösítsék meg az örséget a Nansur hídra nézö falakon, valamint állítsanak fel egy vészharangot, amelynek hangjára a falakon kívüli örök és a földeken dolgozó emberek vonuljanak vissza a városba. Megparancsoltam, hirdettessék ki a város lakóinak, hogy aki a citadellában kíván meghúzódni, jöhet, de sötétedés elött legyen a falakon belül. Alig egy óra volt hátra az éjszaka leszálltáig, és gondoltam, itt kevesebb gond lesz velük. Mindezen intézkedéseket arra az esetre tettem, ha az üzenet nem jut el a folyó túlsó oldalára, vagy a pigmeusok figyelmen kívül hagyják. Ebben az esetben nem szerettem volna végignézni a vérengzést Karakban, amelyet minden bizonnyal ostrom alá vennének, amíg nem sikerülne meggyöznöm a jó szándékomról az apró embereket... vagy Evalie-t, s rávenni, hogy segítsen a béketárgyalásokban.

Amikor ezzel megvoltam, Evalie-t bevittem a lakosztályomba, nem a föpapéba, ahol a Fekete Polip lebegett a három trón fölött. Egy kényelmes szobába mentünk, amely a citadella másik szárnyában helyezkedett el. A kis csapat, amely Sirk ostroma alatt végig mellettem tartózkodott, követett bennünket. Itt Evalie-t átadtam Darának. Megfürödtem, sebeimet bekötözték, és felöltöztettek. Az ablakok itt a folyóra néztek, és a dobolás csaknem elviselhetetlenül szólt. Ennivalót és bort rendeltem, s hívattam Evalie-t. Dara bekísérte. Őt is megfürdették és átöltöztették, enni azonban nem volt hajlandó velem.

- Attól tartok - mondta -, népem semmiféle üzenetnek nem fog hinni, amit te küldesz, Dwayanu.

- Késöbb majd beszélünk arról a másik üzenetröl, Evalie. Nem én küldtem. És Tsantawu, amikor ott haldoklott a karjaimban, hitt nekem.

- Hallottam, amint azt mondtad Lurnak, hogy neki ígérted Sirket. Nem hazudtál neki, Dwayanu... mivel Sirk elesett. Hogyan hihetnék neked?

- Be fogom bizonyítani neked, hogy igazat beszélek, Evalie. Most pedig, mivel nem vagy hajlandó velem enni, menj Darával.

Dara ellen nem volt semmi kifogása. Dara nem áruló volt, hanem katona, és azzal, hogy Sirkben vagy akárhol máshol harcolt, csupán a dolgát végezte. Evalie szó nélkül követte.

Jó étvággyal ettem és rengeteget ittam. A bor új életet lehelt belém, és elüzte a maradék fáradtságot is. A Jim miatt érzett gyászt pillanatnyilag félretettem, azon gondolkodva, hogy a jövöben mit és hogyan akarok tenni. Ekkor kopogás hallatszott az ajtón, és belépett a Boszorkányasszony.

Vörös fürtjei dús fonatokban koronázták a fejét, és zafírok csillogtak bennük. Fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Szemei fényesen, tisztán csillogtak, piros ajkain mosoly virult. Hanga mély volt és édes, érintése a karomon olyan emlékeket idézett fel, amelyekröl azt hittem, Dwayanuval együtt eltüntek.

Szavára néhány katona lépett be, húsz pigmeust kísérve. Az apró emberek nem voltak megkötözve; sárga szemeikben gyülölet lobogott, majd amikor engem megpillantottak, a gyülöletbe némi kíváncsiság is vegyült. Halkan beszélni kezdtem hozzájuk. Evalie-ért küldettem. Amikor belépett az ajtón, az aranybörü pigmeusok odarohantak hozzá, átölelték, simogatták, mint egy csapat gyermek.

Evalie nevetett, egyenként nevükön szólította öket, majd gyorsan beszélni kezdett. Nagyon keveset értettem belöle; a Lur arcán megjelenö árnyék pedig azt mutatta, ö egyetlen szót sem ért. Evalie-nak megismételtem ugyanazt, amit Lurnak mondtam... és amit legalábbis részben, már tudott, mert jobban ismerte az uighurt és az ayjirt, mint azt beismerte. Az apró emberek nyelvét lefordítottam Lurnak.

A megállapodás gyorsan megszületett. Úgy beszéltük meg, hogy a pigmeusok fele most azonnal átkel a Nanbun, és felkeresi a hídhoz legközelebbi helyörséget. A beszélö dobok segítségével az üzenetünket elküldik az apró emberek erödjébe. Ha elfogadják, a harci dobok elhallgatnak.

- A dobok azt is adják tovább, hogy semmit nem kérünk tölük, ami nincs benne a régi megállapodásban... és többé nem vár rájuk halál, ha átkelnek a folyón - mondtam Evalie-nak.

- Ez mit jelent,Dwayanu? - kérdezte Lur.

- Most, hogy Sirk elesett, többé már nincs szükség erre a büntetésre, Lur. Szabadon gyüjthetik a gyógyfüveiket és a fémeiket; ennyi az egész.

- Nem hiszem, hogy ennyi lenne az egész - szögezte le elkeskenyedö szemmel.

- Azt hiszem, megértettek engem, Evalie... - fordultam a lányhoz -, de mondd el nekik te is.

Az apró emberek néhány percig trillázva beszélgettek egymás között, majd tízen kiléptek a sorból. Rájuk esett a választás az üzenet továbbítására. Amint megindultak az ajtó felé, megállítottam öket.

- Ha Srinek sikerült megmenekülnie, ö is legyen benne a követségben. Söt... jöjjön elöttük. Üzenjétek meg a dobokkal, hogy Sri jöjjön olyan hamar, ahogy csak tud. Személyesen garantálom a biztonságát, és Evalie mellett lehet, amíg minden el nem rendezödik.

Csicseregve ezt is megbeszélték egymás között. A Boszorkányasszony egyetlen szót sem szólt. Most elöször lágyult meg Evalie pillantása, amikor rám nézett.

Amikor a pigmeusok elmentek, Lur odalépett az ajtóhoz, és kiszólt. Ouarda jelent meg.

- Ouarda!

Kedveltem Ouardát. Örültem, hogy életben van. A kezemet nyújtottam neki. Megszorította.

- Két katona volt, uram. Testvéreik voltak Sirkben. Elvágták a létra kötelét, mielött megállíthattuk volna öket. Azonnal halállal büntettük öket - jelentette.

Bárcsak azelött vágták volna el a létrát, mielött bárki követhetett volna!

Ám mielött bármit mondhattam volna, kopogás hallatszott, és egyik kapitányom lépett be.

- Besötétedett, és a kapukat bezártuk, uram. Mindenki, aki be akart jönni, a falakon belül van.

- Sokan voltak, katona?

- Nem, uram... alig százan. A többiek kint maradtak.

- És megmondták miért maradnak kint?

- Ez kérdés, vagy parancs, uram?

- Parancs.

- Azt mondták, nagyobb; biztonságban vannak a falakon kívül. Még azt is, nekik semmi bajuk a Rrrllyákkal. És bent nem lennének mások, mint hús Khalk'ru számára.

- Elég, katona! - A Boszorkányasszony hangja élesen csattant. - Menj! Vidd magaddal a Rrrllyákat is!

A kapitány tisztelgett, megfordult, és kikísérte az apró embereket. Felnevettem.

- Katonák vágták el a létránkat, azok iránti együttérzésböl, akik elmenekültek Khalk'ru elöl. A nép kevésbé fél Khalk'ru ellenségeitöl, mint a saját vezetöitöl, akik Khalk'ru hentesei! Jó úton haladunk a Rrrllyákkal való békekötés felé, Lur.

Láttam, amint elsápad az arca, majd kivörösödik, ujjai pedig elfehérednek, ahogy ökölbe szorította öket. Mosolygott, bort töltött magának, és biztos kézzel felemelte a kupát.

- A bölcsességedre... Dwayanu!

Ez aztán az erös nö. ez a Boszorkányasszony! Harcos szív dobog a mellkasában. Igaz, hiányzik belöle a nöi gyengédség, de nem csoda, hogy Dwayanu szerette öt... a maga módján, és amennyire egyáltalán képes volt szeretni.

Csend telepedett a szobára, amelyet a dobok hangja furcsamód tovább fokozott. Mennyi ideig ültünk ott némán, fogalmam sincs. A dobok hangja azonban lassan halkulni kezdett.

Majd hirtelen teljesen elhallgattak. A csendtöl különös, valószerütlen érzésem támadt. Éreztem, amint idegeim egyszerre megereszkednek, mint a sokáig feszesen tartott íjhúrok. A hirtelen csendtöl megfájdultak a fülek és lelassult a szívverés.

- Megkapták az üzenetet. Elfogadták - szólalt meg Evalie.

A Boszorkányasszony felállt.

- Ma éjjel magad mellett tartod a lányt, Dwayanu?

- A szobáim egyikében fog aludni, Lur. Őrizet alatt lesz. Senki nem juthat be hozzá, mert annak keresztül kell mennie ezen a szobán. - Jelentöségteljesen néztem rá. - Éberen alszom. Nem kell félned, hogy megszökik.

- Örülök, hogy a dobok nem fogják zavarni az álmodat... Dwayanu.

Gúnyosan tisztelgett, majd Ouardával együtt elhagyták a szobát.

És hirtelen ismét rám zuhant a fáradtság. Odafordultam Evalie-hoz, akinek a szemeiben mély kétség tükrözödött, amikor rám nézett. A gyülölet és megvetés azonban már eltüntek belölük. Most végre elértem azt, amiért mindez a sok intézkedés történt. Kettesben voltunk. És amint rá néztem, tudtam, hogy annak tükrében, amit rólam tud és amin miattam keresztülment... szavakra nincs szükség. Különben sem tudtam volna most úgy használni öket, ahogy szerettem volna. Nem, erre lesz még idö... talán reggel, amikor kialudtam magam... vagy miután elvégeztem, ami rám vár... akkor hinnie kell nekem...

- Aludj, Evalie! Aludj nyugodtan, nem kell félned semmitöl... és hidd el, ami eddig rossz volt most mind jóra fordul. Most menj Darával! Vigyázni fognak rád. Senki nem juthat be hozzád, csak ezen a szobán keresztül, én pedig itt leszek. Aludj, és ne félj semmitöl!

Behívtam Darát, utasításokat adtam neki, és Evalie követte. A másik szobát elválasztó függönynél megállt, félig visszafordult, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Dara nemsokára visszatért.

- Már alszik is, Dwayanu.

- Te is menj aludni, barátom - mondtam. - És a többiek is, akik mellettem álltak ezen a napon. Azt hiszem, ma éjjel nincs mitöl tartanunk. Válassz ki néhány katonát, akikben megbízol, és állítsd az ajtóm elé öket örködni. Hová vitted a lányt?

- A szomszéd szobában van, uram.

- Nyugodtabb lennék, ha te és a többiek is itt aludnátok, Dara. Van itt fél tucat szoba a részetekre. Hozassatok ennivalót és bort... jó sokat.

Dara felnevetett.

- Talán egy ostromtól tartasz, Dwayanu?

- Sosem lehet tudni.

- Nem nagyon bízol Lurban, igaz, uram?

- Egyáltalán nem bízom benne, Dara.

A nö bólintott, és megfordult, hogy elhagyja a szobát. Hirtelen indíttatástól vezérelve utána szóltam.

- Dara, te és az embereid jobban aludnátok, és segítene az örök kiválasztásában, ha azt mondanám neked: nem lesz több áldozat Khalk'runak, amíg én élek?

Megtorpant, és ahogy visszafordult, arca megenyhült, sugárzott az örömtöl. Karját felém nyújtotta.

- Dwayanu... volt egy növérem, akit odaadtak Khalk'runak. Tényleg komolyan gondolod?

- Az életemre mondom! Minden élö istenre!

- Aludj jól, uram! - Hangja elcsuklott. Félrehúzta a függönyt, és kilépett a szobából. Arcán könnyek csillogtak.

Egy nönek joga van sírni... még ha katona is az illetö. Én magam is sírtam a mai napon.

Bort töltöttem magamnak, és elgondolkodva kortyolgattam. Gondolataimat Khalk'ru rejtélye foglalkoztatta. És ennek jó oka volt.

Mi lehet Khalk'ru?

Levettem a láncot a nyakamból, kinyitottam a dobozkát, és tanulmányozni kezdtem a gyürüt. Kis idö múlva visszatettem a dobozba, és a lánccal együtt az asztalra hajítottam. Valamiképp úgy éreztem, jobb helyen van ott, mint a szívem fölött, amíg ezen az egészen gondolkodom.

Dwayanunak is voltak kétségei ezzel a rettegett Lénnyel, az Űr Szellemével kapcsolatban, s nekem, aki most már Leif Langdon voltam és egy passzív Dwayanu, nem voltak kétségeim arra vonatkozóan, hogy mi nem lehet. Ennek ellenére képtelen voltam elfogadni Barr tömeghipnózis teóriáját... a csalás pedig teljesen kizártnak tünt.

Bármi legyen is Khalk'ru... Khalk'ru ahogyan a Boszorkányasszony mondta... létezik. Vagy legalábbis az az Alak, amely a szertartáson és a gyürün keresztül testet ölt.

Arra gondoltam, hogy az oázisbeli kalandomat talán még képes lettem volna hipnózissal magyarázni, ha nem ismétlödik meg itt, Homályországban. Az általam vezetett szertartás valódiságát illetöen azonban semmiféle kétség nem merülhetett fel; ahogyan a tizenkét lány pusztulását illetöen sem. Yodinnak nem voltak kétségei, hogy a csáp képes engem megragadni, ahogyan nekem sem, hogy Yodin teljesen megsemmisült. Arra gondoltam, hogy ha Yodin és az áldozatok az oldalszárnyban álltak, és rajtam nevettek, ahogyan Barr állította... akkor az valami a másik világbeli terem oldalszárnya lehetett. És ott volt az apró emberek félelme, az ayjir nép rettegése... és ott volt az ösi Ayjirföld lázadása, amely ugyanebben a rettegésben gyökerezett, és amely egy polgárháborúban elpusztította Ayjirföldet.

Nem, bármi is ez a Lény, valóságként való elismerése bármilyen ellentmondásos is a tudomány számára... legyen atavizmus, babonaság... akárhogy nevezné is Barr... én tudtam, hogy ez a Lény valóságos! Nem ebböl a világból való... nem, minden bizonnyal nem ebböl a világból. De nem is természetfölötti. Vagy csupán annyiban természetfölötti, hogy egy olyan dimenzióból vagy világból jön, amely a mi számunkra nem érzékelhetö.

Most jöttem rá, hogy a tudomány és a vallás valójában vértestvérek, amely kapcsolat felelös az egymás iránt érzett gyülöletükért; a tudósok és a valláskutatók nagyon hasonlítanak egymásra dogmatizmusukban, türelmetlenségükben, s minden hitvallás vagy kultusz értelmezése fölött folytatott keserü vallási harcnak megvan a maga párhuzamos megfelelöje a tudományban, egy csont vagy egy ködarab fölött.

Sok ember van az egyházakban, akiknek az agya vallásilag nem kövesedéit meg, és ugyanígy a laboratóriumokban is sokan vannak, akiknek az agyán nem fogott a tudományos megkövesedés... Például Einstein, aki vette magának a bátorságot, s megkérdöjelezte az ürre és az idöre vonatkozó minden addigi koncepciót a maga négydimenziós ürelméletével, amelyben az idö maga is egy dimenzió, s a tudós ezután az ötdimenziós ürelmélet bizonyítékával állt elö a négy helyett. Ez a legtöbb, amit az ember érzékelni képes, és amelyek közül az egyiket helytelenül érzékeli... annak lehetösége, hogy egy tucat másik világ létezik, összefonódva ezzel... ugyanazon a helyen... az energia, amit mi anyagnak nevezünk, mind más-más rezgéssel bír, egymástól teljesen függetlenül... és amely teljesen fejre állítja a régi axiómát, miszerint két test nem lehet ugyanazon a helyen, ugyanazon idöben.

Arra gondoltam, hátha egyszer, a réges-régi korban élö tudós egyike, egy ayjir mindezt már felfedezte! Felfedezte a hosszúságon, szélességen, magasságon és idön túl az ötödik dimenziót. Vagy felfedezte a mienkkel összefonódott világok egyikét, amelynek anyagai a mi anyagainkon keresztül áramlanak. És felfedezve azt a dimenziót vagy világot, megtalálta a módját, hogy annak a dimenziónak vagy másik világnak a lakóit megidézze ebbe a világba. Hang, gesztus és gyürü segítségével kaput nyitott a számukra, amelyen keresztül átjöhettek... vagy legalábbis megjelenhettek! Micsoda fegyvert jelenthetett ez a felfedezö számára... micsoda fegyver lehetett a Lény papjainak a kezében! És ez a fegyver évszázadokon keresztül fennmaradt, ahogy itt Karakban is.

Ha ez így van, akkor egyetlen vagy akár több Lény ólálkodik ezekben a kapukban, várva az élet italát? A Dwayanu által rám hagyott emlékek azt sugallták, hogy az oázisbelin kívül több templom is létezett Ayjirföldön. Vajon ugyanaz a Lény jelent meg mindegyikben? Ugyanaz az Alak volt, amely az oázis repedezett kövéböl elöjött, amely a délibáb templomában lakmározott? Vagy talán többen vannak,., a másik világ vagy másik dimenzió lakói... mohón válaszolva a hívásokra? Az sem volt feltétlenül igaz, hogy a saját világukban ezek a Lények a Kraken alakját viselték. Talán ez az a forma, amelyet az egyszerü természeti törvények rájuk kényszerítenek, amikor átlépnek ebbe a világba.

Ezen hosszasan elgondolkodtam. Ez tünt számomra a legjobb magyarázatnak Khalk'rura. És ha tényleg így van, úgy lehet megszabadulni Khalk'rutól, ha elpusztítjuk a kapuját. Ekkor jutott eszembe, hogy az ösi ayjirok is pontosan így gondolkodtak.

Ez azonban nem magyarázta meg, miért csak azok képesek megidézni, akiknek ereiben az ösi vér folyik...

Hangot hallottam az ajtó felöl. Halkan odaléptem, és fülemet az ajtóra tapasztottam. Hirtelen felrántottam az ajtót, és ott állt Lur, az örökkel beszélgetve.

- Mi keresel te itt, Lur?

- Beszélni akartam veled. Nem tartalak fel sokáig, Dwayanu.

Figyelmesen megnéztem a Boszorkányasszony arcát. Mozdulatlanul állt, szemében nyoma sem látszott dacnak, haragnak vagy ravasz számításnak... csupán könyörgést láttam benne. Vörös fürtjei szabadon hullottak fehér vállára, sem fegyvert, sem ékszert nem viselt. Fiatalabbnak látszott, mint bármikor korábban és kissé elhagyatottnak. Semmiféle vágyat nem éreztem, hogy gúnyolódjak vele, és a kérését sem akartam megtagadni. Ehelyett mintha valami szánalomféle mozdult volna meg mélyen a szívemben.

- Gyere be, Lur... és mondd el, amit akarsz.

Amikor belépett, bezártam mögötte az ajtót. Odalépett az ablakhoz, és kinézett a zöldesen csillogó éjszakába Odasétáltam mellé.

- Halkan beszélj, Lur! A lány itt alszik a szomszéd szobában. Hagyjuk, hadd pihenjen!

- Bárcsak soha ne jöttél volna ide, Sárgahaj - jegyezte meg kifejezéstelen hangon.

Jim jutott az eszembe.

- Én is ezt kívánom, Boszorkányasszony - feleltem. - Mégis itt vagyok.

Odahajolt hozzám, és egyik kezét a szívemre tette.

- Miért gyülölsz ennyire?

- Nem gyülöllek, Lur. Nem maradt bennem gyülölet... csupán egyetlen dolog iránt.

- És az a.?

Akaratlanul is az asztalra pillantottam. Egyetlen gyertya égett, és a fénye a dobozkára esett, amelyben a gyürü volt. Lur tekintete követte az enyémet

- Mit akarsz tenni? - kérdezte. - Odadobod Karakot az apró embereknek? Megjavíttatod a Nansurt? Uralkodni akarsz Karakon és a Rrrllyákon a fekete hajú lánnyal az oldaladon? És ha így van... ha így van... mi lesz Lurral? Válaszolj nekem! Jogom van tudni. Kettönket kapocs füz össze... szerettelek, amíg Dwayanu voltál... tudod, mennyire szerettelek...

- És meg akartál ölni, amíg még Dwayanu voltam - füztem hozzá komoran.

- Mert láttam, hogy Dwayanu haldoklik, amint annak az idegennek a szemébe néz - válaszolta. - Te, akin Dwayanu uralkodott, megölted Dwayanut. Szerettem Dwayanut. Miért ne próbáltam volna meg bosszút állni érte?

- Ha elhiszed, hogy már nem vagyok Dwayanu, akkor azt is tudod, hogy az az ember vagyok, akinek a barátját csapdába csaltad és megöletted... az az ember, akinek a szerelmét csapdába csaltad és el akartad pusztítani. És ha ez így van... nem kérhetsz rajtam számon semmit, Lur.

Percekig hallgatott, majd megszólalt:

- Azért mellettem is szól néhány dolog. Mondom, szerettem Dwayanut. Láttam, amint Dwayanu felébred benned. És tudtam, hogy ez valóban ö! Azt is tudtam, hogy amíg a barátod és a fekete hajú lány életben vannak, veszély fenyegeti Dwayanut. Ezért szerveztem meg, hogy Sirkbe csalják öket. Úgy terveztem, megöletem öket, mielött találkozhatnál velük. Akkor minden rendben lesz, gondoltam. Senki nem marad, aki felébreszthetné benned azt, aki fölött Dwayanu uralkodott. Veszítettem. Amikor hárman összekerültetek, már tudtam, hogy veszítettem. És akkor a harag és bánat elöntötte az agyam, s azt tettem... amit tettem.

- Lur - szóltam -, válaszolj nekem öszintén. Azon a napon, amikor a két szökevény üldözése után visszatértél a Kísértetek Tavához... az a két nö nem a te kémed volt, akik a hazug üzenetet vitték Sirkbe? És nem addig vártál, amíg a barátom és Evalie be nem sétáltak a csapdába, s csak akkor mondtad nekem, hogy indulhatunk? És nem arra készültél, hogy ha megnyitottam elötted Sirk kapuját, a másik kettövel együtt Dwayanutól is megszabadulsz? Lehet, hogy szeretted Dwayanut, de ahogyan ö is megjegyezte, a hatalmat nála is jobban szereted. És Dwayanu fenyegetést jelentett a hatalmad számára. Őszintén válaszolj!

Most történt másodjára, hogy könnyeket láttam a Boszorkányasszony szemeiben.

- Igen, én küldtem a kémeket - felelte megtörten. - Megvártam, míg azok ketten bekerültek a csapdában. De Dwayanut soha nem akartam bántani!

Nem hittem neki. Azonban továbbra sem éreztem sem haragot, sem gyülöletet. A szánalom tovább erösödött.

- Lur, most elmondom neked az igazságot. Eszem ágában sincs Evalie-val Karakon és a Rrrllyák fölött uralkodni. Már nem vágyom hatalomra. Elmúlt Dwayanuval együtt. Ha sikerül békét kötnöm az apró emberekkel, uralkodhatsz Karak fölött. ha te erre vágysz. A fekete hajú lány visszamegy velük. Biztosan nem akar Karakban maradni. Ahogyan én sem...

- Te nem mehetsz vele - vágott a szavamba. - A sárga kutyák soha többé nem bíznának benned. Lándzsáik hegye mindig feléd mutatna.

Bólintottam... korábban az én fejemben is megfordult ez a gondolat.

- Majd kialakulnak a dolgok - feleltem. - Több áldozat azonban nem lesz. Khalk'ru kapuja örökre bezárul. És én leszek az, aki bezárja.

- Azt akarod mondani...

- Azt akarom mondani, hogy Khalk'rut örökre elzárom Karaktól... hacsak Khalk'ru erösebbnek nem bizonyul nálam.

Tehetetlenül széttárta a karjait

- Hogyan uralkodhatnék akkor Karakon... mivel tartanám kordában az embereket?

- Megismétlem, Khalk'ru kapuját megsemmisítem.

- Istenem - suttogta -, bárcsak nálam lenne Yodin gyürüje...

Elmosolyodtam.

- Boszorkányasszony, ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Khalk'ru nö hívására nem jelenik meg.

Zöld fények lobbantak a szemében.

- Van egy ösi prófécia, Sárgahaj, amelyet Dwayanu nem ismert... vagy elfelejtett. Azt mondja, ha Khalk'ru egy nö hívására jelenik meg, akkor... itt is marad! Ez volt az oka, hogy Ayjirföldön papnök nem lehettek jelen a szertartáson.

Felnevettem.

- Aranyos háziállat lenne, Lur... jól mutatna a farkasaid mellett.

Odament az ajtóhoz, de még visszafordult.

- És ha úgy szeretnélek ahogyan Dwayanut szerettem? Képes lennél úgy szeretni, ahogy Dwayanu szeretett? Küldd vissza a lányt a népéhez, és állítsd vissza a halálbüntetést arra az esetre, ha átjönnek a Nanbunak erre a partjára. Hagyd a dolgokat úgy, ahogy vannak, és uralkodj velem Karak fölött!

Kinyitottam elötte az ajtót.

- Megmondtam, többé nem érdekel a hatalom, Lur.

Megfordult, és elsietett.

Visszamentem az ablakhoz, odahúztam egy széket, leültem, és a gondolataimba merültem. Valahonnan a citadella közeléböl hirtelen farkasüvöltés hallatszott. Háromszor üvöltött, aztán csend lett, majd ismét háromszor.

- Leif!

Talpra ugrottam. Evalie állt mellettem. Hajának fátylán keresztül nézett rám; tiszta szemei ragyogtak... többé már nem volt bennük kétség, gyülölet, félelem. Olyanok voltak, mint régen.

- Evalie!

Átöleltem, magamhoz szorítottam, és megcsókoltam.

- Mindent hallottam, Leif!

- És elhiszed, Evalie?

Megcsókolt és átölelt.

- Egy dologban azonban igaza volt, Leif. Nem jöhetsz velem az apró emberek földjére. Soha, soha nem értenék meg. Én pedig képtelen lennék Karakban élni.

- Velem jössz, Evalie... az én országomba? Miután megtettem, amit meg kell tennem... és nem pusztulok el közben?

- Veled megyek, Leif!

Egy ideig sírdogált, majd újabb idö múlva elaludt a karjaimban. Óvatosan felemeltem, átvittem a szobájába, és gondosan betakargattam. Erre sem ébredt fel.

Visszatértem a saját szobámba. Felvettem az asztalról a dobozkát, és már majdnem a nyakamba akasztottam, de hirtelen visszadobtam az asztalra. Soha többé nem fogom viselni a láncot Karddal a kezemben lefeküdtem az ágyra, és mély álomba merültem.

XXIII. Khalk'ru templomában

Kétszer ébredtem fel. Elöször a farkasok üvöltésére. Úgy hangzott, mintha az ablakom alatt vonyítanának. Néhány percig álmosan hallgattam, majd ismét álomba merültem.

Másodszor egy zavaros álomból ébredtem. A szobámban történö zajra riadtam fel, ebben biztos voltam. Ujjaim azonnal a mellettem heverö kard markolatára fonódtak. Olyan érzésem támadt, hogy valaki van a szobában. Semmit nem láttam a zöld félhomályban.

- Evalie! Te vagy az? - kérdeztem halkan.

Válasz nem érkezett. Csend volt.

Felültem az ágyon, és az egyik lábamat már le is tettem a földre, de ekkor eszembe jutott Dara és a katonái a többi szobában. Meggyöztem magam, hogy nem lehetett más, mint zavaros álom, ami felébresztett. Egy ideig azért ébren feküdtem a kezemben a karddal. Majd a csend lassan ismét álomba ringatott.

Kopogtattak az ajtómon. Próbáltam magamhoz térni az álomból. Láttam, hogy kint már reggeledik. Halkan odamentem az ajtóhoz, vigyázva, nehogy felébresszem Evalie-t. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Sri az örökkel. Az apró emberke tetötöl talpig felfegyverkezve érkezett. A lándzsán és kardon kívül még egy apró beszélö dob is volt nála. Barátságosan nézett rám. Megveregettem a kezét, és a függönyre mutattam.

- Ott van Evalie, Sri. Menj, és ébreszd fel!

Az emberke ellépkedett mellettem. Köszöntöttem az öröket, és megfordultam, hogy Sri után menjek. Ott állt a függöny elött, és szemében nyoma sem volt a korábbi kedvességnek.

- Evalie nincs itt - mondta.

Hitetlenkedve meredtem rá, majd gyorsan beléptem a szobába. Üresen állt. Odaléptem az ágyhoz, amelyen Evalie aludt, és megérintettem a selyempárnákat. Testének melege már nem érzödött rajtuk. Srivel a nyomomban beléptem a következö szobába. Dara és fél tucat katona mélyen aludtak. Evalie nem volt közöttük. Megérintettem Dara vállát. Ásítva felült.

- Dara... a lány eltünt!

- Eltünt! - hitetlenkedve bámult rám, ahogyan korábban én az aranybörü pigmeusra. Talpra ugrott, berohant az üres szobába, majd velem együtt végigfutott az összes többin. Mindegyikben katonák aludtak, Evalie azonban nem volt velük.

Visszarohantam a saját szobámba, annak ajtajához. Keserü harag kerített a hatalmába. Gyorsan, durván kikérdeztem az öröket. Nem láttak senkit. Senki nem lépett be, senki nem haladt el a szoba elött. Az arany pigmeus figyelt, tekintete egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcomat.

Evalie szobája felé indultam, közben elhaladtam az asztal mellett, amelyre a láncon lógó dobozkát dobtam. Kezem ráesett, felemeltem, furcsán könnyünek éreztem... kinyitottam...

Khalk'ru gyürüje eltünt!

Döbbenten meredtem a kezemben tartott üres dobozra... a felismerés, hogy a gyürü és Evalie eltünése mit jelenthet a számomra, úgy égetett, mint a pokol tüze. Felnyögtem, és megtámaszkodtam az asztal szélében.

- Dobolj, Sri! Hívd a népedet! Parancsold meg nekik, hogy , azonnal jöjjenek! Talán még lesz elég idö...

Az aranybörü pigmeus felszisszent; szemei sárga tüzü tavacskákká változtak. Olvasott a gondolataimban. Odaugrott az ablakhoz, lábai közé fogta a dobot, és már verte is... vad, szilaj hangokat eresztve szélnek. Szinte azonnal megérkezett rá a válasz... a Nansur tövéböl, majd egymás után a többi helyröl is. Az apró emberek dobjai szinte üvöltöttek.

Vajon Lur hallja ezt? Biztosan hallja... de vajon figyel rá?... Fenyegetésük vajon megállítja?... A doboktól megtudja, hogy felébredtem, és az apró emberek tudnak az árulásukról... és Evalie-ról.

Istenem! Ha hallja... vajon sikerül még Evalie-t megmenteni?

- Gyorsan, uram! - szólt ki Dara a függöny mögül. Sri és én odafutottunk. Dara a falra mutatott.

Ott, ahol az egyik faragott kö a másikba illeszkedett, egy selyemdarabka lógott.

- Itt egy ajtó van, Dwayanu! Ezen keresztül vitték el a lányt. Nagyon siettek. Valakinek a ruhája odaszorult, amikor az ajtó bezáródott.

Körülnéztem, hátha találok valamit, amivel betörhetném az ajtót. Dara eközben a kö széleit nyomogatta. Az ajtó hirtelen kinyílt. Sri elcsusszant mellettem, és már bent is volt a sötét alagútban. Bukdácsolva követtem, Darával és a többiekkel a nyomomban. Keskeny, rövid folyosón haladtunk. A végét egy masszív köfal zárta el. Dara itt is addig nyomogatta a köveket, amíg az ajtó ki nem tárult.

A föpap szobájában voltunk. A Kraken szemei rám néztek, ugyanakkor átnéztek rajtam. Most azonban úgy tünt, nincs bennük kihívás.

Az eddig érzett vak düh, örjöngö harag hirtelen elmúlt. Helyét hideg elszántság, céltudatosság foglalta el, amelyben nyoma sem volt a sietségnek... Késö megmentem Evalie-t?... Ahhoz viszont nincs késö, hogy elpusztítsalak, gonosz ellenségem...

- Dara, szerezz lovakat! Gyorsan gyüjts össze annyi megbízható embert, ahányat csak tudsz, de csak a legerösebbeket válaszd! Állítsd öket készenlétbe a templomhoz vezetö útra... Azért megyünk, hogy végezzünk Khalk'ruval. Nekik is mondd meg ezt.

Az aranybörü pigmeushoz fordultam.

- Nem tudom, hogy tudok-e segíteni Evalie-n. De azért megyek, hogy végezzek Khalk'ruval. Megvárod a tieidet... vagy velem jössz?

- Veled megyek.

Tudtam, a Boszorkányasszony a fekete citadella melyik részén lakik, és ez nem esett messze. De tudtam, hogy nem találom a lakosztályában, de muszáj volt megbizonyosodnom felöle. Az is lehet, hogy elvitte Evalie-t a Kísértetek Tavához, gondoltam, amint az utolsó csapat feszengö, némán tisztelgö katona elött elhaladtam. A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy nem tette. A lelkem mélyén azt is tudtam, hogy Lur ébresztett fel az éjszaka közepén. Lur, aki keresztülosont a függönyön, hogy ellopja Khalk'ru gyürüjét. És ennek csupán egy oka lehet. Nem, biztos, hogy nincs a Kísértetek Tavánál.

Azonban ha bent járt a szobámban... miért nem ölt meg? Talán szándékában állt, csak amikor felébredtem és Evalie-t szólítottam, inkább letett róla? Vagy talán szándékosan hagyta meg az életem?

Odaértem a szobájához. Nem találtam ott. Testörei közül egy sem volt ott. Üresen állt minden, még örök sem álltak az ajtó elött.

Futni kezdtem. Az aranybörü pigmeus rikoltozva követett, egyik kezében a lándzsát, másikban a kardot rázta. A templomhoz vezetö út kapujához értünk.

Három- vagy négyszáz katona várt rám. Mindnyájan lóháton ültek, és mindnyájan nök voltak. Felugrottam a ló hátára, amelyet Dara számomra tartott készenlétben. Srit felkaptam, és magam elé ültettem a nyeregben. A templom felé vágtattunk.

Félúton járhattunk, amikor a templomot árnyékoló fák közül elörontottak a fehér farkasok. Fehér szélvészként vetették ránk magukat, hatalmas fogaik a lovak torkát keresték, vadul száguldva felugrottak a lovasokra. Feltartóztatták a vágtánkat, a lovaink megbotlottak azokban a társaikban, melyeknek a nyakát sikerült a farkasoknak átharapni; a lovasok velük együtt zuhantak a földre, és a farkasok széttépték öket, mielött még sikerült volna talpra állniuk. Egyetlen hatalmas véres örvényként kavarogtunk... lovak, emberek és farkasok.

A hatalmas hímfarkas, Lur falkájának vezére a torkomnak ugrott, zöld szeme lángolt. Arra sem volt idöm, hogy elöhúzzam a kardom. Bal kezemmel elkaptam a torkát, felemeltem, és a hátam mögé lódítottam. Hatalmas agyarai azonban még így is megsebesítettek.

Végeztünk a farkasokkal. Az a néhány, ami megmaradt, csaholva rohant a nyomunkban. Keményen megtizedelték az embereimet.

Egy üllö csengését hallottam,.. háromszor... Tubalka üllöjét!

Istenem! Hát igaz!... Lur a templomban van... és Evalie is... és Khalk'ru!

Odaértünk a templom ajtajához. Az ösi kántálás hangjait hallottam. A bejáratnál valóságos embertömeg tolongott. Szinte mindenkinél kard volt, nemesnél, nönél, férfinál.

- Vágj át rajtuk, Dara! Taposd el öket!

Úgy söpörtünk át a tömegen, mint a szélvész. Kard csattogott, kalapácsok és harci bárdok csengtek, lovak patája taposott rajtuk.

Sri rikoltozó éneke egy pillanatra sem maradt abba. Lándzsája döfött, rövid kardja szúrt.

Berobbantunk Khalk'ru templomába. A kántálás abbamaradt. Az énekesek nekünk rontottak karddal, bárddal, lándzsával a kezükben, a lovainkat szúrták, döfték, ahol érték, bennünket pedig megpróbáltak lerángatni a nyeregböl. Az amfiteátrum a halál forrongó katlanává vált...

Az emelvény széle ott magasodott elöttem. Megsarkantyúztam a lovamat, felálltam a hátán, és amikor odaért, felugrottam az emelvényre. Jobb kéz felöl, nem messze tölem ott volt Tubalka üllöje; mellette, ütésre emelt kalapáccsal Ouarda állt. Hallottam a dobok hangját, a Khalk'rut megidézö dobokét. A papok mélyen a dobok fölé hajoltak.

A papok elött, Khalk'ru magasba tartott gyürüjével ott állt Lur.

És közötte és a sárga, megkövesedett buborék-óceán között, amely Khalk'ru kapuja volt, megláncolt apró emberek lógtak kettesével az aranybilincsekben...

És a harcos gyürüjében... Evalie!

A Boszorkányasszony nem nézett rám; egyetlen pillantást sem vetett a háta mögött folyó vérengzésre.

Elkezdte a szertartást!

Kiabálva Ouardára rontottam. A hatalmas kalapácsot kicsavartam a kezéböl, majd meglódítottam, és teljes erömböl nekivágtam a sárga könek... egyenesen Khalk'ru fejének! Minden , erömet beleadtam a dobásba.

A kö megrepedt! A kalapács visszapattant róla, és leesett a földre.

A Boszorkányasszony egyre csak mondta... mondta a szertartás szavait, egyetlen pillanatra sem hagyta abba.

A megrepedt kö megremegett. A buborék-óceánban lebegö Kraken visszahúzódott... majd elörelendült...

A kalapács felé rohantam.

Egy pillanatra megálltam Evalie mellett. Két kézzel megfogtam az aranybilincset, és eltörtem, mintha csak fából lett volna. Kardomat a lábához dobtam.

- Védd magad, Evalie!

Felkaptam a kalapácsot. Felemeltem. Khalk'ru szeme megmozdult... rám nézett... csápjai megrezdültek. Bénító hideg fonta körül a lábaimat... minden idegszálammal próbáltam védekezni ellene.

Tubalka kalapácsával lesújtottam a sárga köre újra és újra és újra...

Khalk'ru csápjai elindultak felém!

Éles reccsenés hallatszott, mintha egy villám csapott volna be a közelben. A sárga kö szétrobbant. Darabjai jeges hurrikánként kavarogtak körülöttem. Megremegett a föld. A templom inogni kezdett. Karjaim bénán lehullottak. Tubalka kalapácsa kiesett a kezemböl. A jeges hideg örvényként kavargott körülöttem... feljebb... egyre feljebb... iszonyatos rikoltás remegtette meg a levegöt.

Néhány másodpercig a Kraken alakja ott lebegett, ahol korábban a sárga kö volt. Aztán egyre halványabb lett. Mintha valami mérhetetlen távolság magába szippantotta volna. Eltünt.

És az élet visszatért megdermedt tagjaimba!

Lábaimnál ott hevertek a sárga kö darabjai, bennük a Kraken fekete maradványaival... ráléptem, és porrá tapostam öket.

- Leif!

Evalie rémült hangja szólított. Megpördültem. Lur rohant felém a kezében magasba emelt karddal. Mielött megmozdulhattam volna, Evalie közénk ugrott, a Boszorkányasszony elé vetette magát, és a kardommal felé sújtott.

Lur pengéje hárította a döfést... és Evalie elesett.

Lur felém ugrott... láttam, hogy jön, de nem mozdultam, nem törödtem vele... kardja élén vér volt... Evalie vére...

Ekkor mintha egy fénysugár esett volna a Boszorkányasszony mellére. Megtorpant, mintha egy kéz visszalökte volna. Lassan térdre esett, majd eldölt.

Az emelvényen hirtelen ott termett a hatalmas hímfarkas, és vonyítva rohant felém. Egyenesen rám vetette magát. Újabb fénysugarat láttam. A hímfarkas szaltót vetett, és elzuhant... ugrás közben.

Sri a közelben guggolt. Dárdáinak egyike Lur melléböl állt ki, a másik a hímfarkas torkából. Láttam, hogy az aranybörü pigmeus odarohant Evalie-hoz... és azt is, hogy a lány feláll, kezét a vállához szorítja, amelyböl patakzik a vér...

Odalépkedtem Lurhoz, mereven, mint egy gép. A fehér farkas megpróbált felállni, majd hason odavonszolta magát a Boszorkányasszonyhoz. Hamarabb ért oda, mint én. Fejét Lur mellére ejtette. Elfordította a fejét, és engem nézett. Haldoklott.

A Boszorkányasszony felnézett rám. Szemeiben gyengédség ült, és a szája sarkából eltünt minden kegyetlenség. Rám mosolygott.

- Bárcsak soha ne jöttél volna ide, Sárgahaj! - Egy kis idö múlva hozzátette: - Ai!... Ai! A Kísértetek Tava! Az én tavam!

Keze felemelkedett, és a haldokló, fehér farkas fejére esett. Végigsimított rajta... sóhajtott...

És a Boszorkányasszony halott volt.

Evalie és Dara áhítatos arcára pillantottam.

- Evalie... a sebed...

- Nem mély, Leif... begyógyul... nem számít...

- Tisztelet neked, Dwayanu! - szólt Dara. - Nagy dolgot cselekedtél a mai napon!

Letérdelt, és megcsókolta a kezemet És most láttam csak, hogy az embereim, akik túlélték a templomi harcot, feljöttek az emelvényre, és mind ott térdelnek elöttem. Ouarda Tubalka üllöje mellett feküdt. Sri is térdelt, tekintete az enyémet kereste, szemei imádattal csüngtek rajtam.

Hirtelen meghallottam az apró emberek dobjait... már nem a Nanbu túlsó partján szóltak, hanem Karakban... és egyre közelebb jöttek...

- Menjünk vissza Karakba - javasolta Dara. - Most már a tiéd, uram.

Srihez fordultam.

- Szólaltasd meg a dobodat, Sri. Mondd él nekik, hogy Evalie él. Lur meghalt És Khalk'ru kapuja örökre bezárult. Ne legyen több öldöklés.

- Amit tettél - szólt Sri - eltörölt minden háborút a népem és Karak között. Mindnyájan engedelmeskedünk neked és Evalie-nak. Elmondom nekik, mit tettél.

Térdei közé kapta a kis dobot, és már emelte a kezét, hogy megszólaltassa. Megállítottam.

- Várj, Sri! Nem leszek itt, hogy engedelmeskedjetek nekem.

- Dwayanu... ugye nem hagysz el minket? - kiáltott fel Dara.

- De igen, Dara... Visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Nem térek vissza Karakba. És az apró emberekhez sem, Sri.

- És velem mi lesz... Leif? - kérdezte Evalie elhaló hangon.

Kezemet a vállára tettem, és mélyen a szemébe néztem.

- Tegnap este azt suttogtad, hogy velem jössz, Evalie. Feloldalak az ígéreted alól. Biztosan boldogabb lennél az apró néped között...

- Én tudom, hol vár rám boldogság - mondta határozott hangon. - Megtartom az ígéretemet... de ha már nem akarsz engem...

- Hogyne akarnálak... fekete hajú lány!

Evalie Srihez fordult. i

- Add át üdvözletem a népemnek, Sri. Nem fogom többé látni öket...

Az apró emberke belekapaszkodott a lányba, majd levetette magát a földre elötte, jajgatott és sírt, amíg Evalie beszélt hozzá. Végül leguggolt, és hosszasan nézte a Kraken kapujának maradványait. Láttam, amint a titkos tudás szele megérinti. Odajött hozzám, és kinyújtotta a karját, hogy emeljem fel. Felhúzta a szemhéjamat, és mélyen belenézett a szemembe. Majd lehajolt, fejét a mellkasomra hajtotta, és úgy hallgatta a szívverésemet. Leszállt az ölemböl, odament Evalie-hoz, és valamit suttogott a fülébe.

- Dwayanu akarata a mi akaratunk - szólt közbe Dara. - Mégis nehéz megérteni, miért nem marad velünk.

- Sri tudja... jobban, mint én. Nem maradhatok, Dara.

Evalie odajött hozzám. Szemei visszafojtott könnyektöl csillogtak.

- Sri azt mondja, mennünk kell, Leif... gyorsan. A népem nem láthat engem. Elmond nekik egy történetet a dobjával... nem lesz több harc... béke lesz.

Az aranybörü pigmeus verni kezdte a beszélö dobot. Az elsö hangoknál a többi dob hallgatott. Amikor Sri befejezte, a többiek elismételték az üzenetét... diadalmasan, Örvendezön... a végén azonban némi kérdö felhang is vegyült bele. Sri ismét eldobolta az üzenetet... megjött a válasz... mérges, határozott válasz... némiképp hitetlenkedö.

Sri hozzám fordult.

- Siessetek! Gyorsan!

- Mi a végsökig kitartunk melletted, Dwayanu - jegyezte meg Dara.

Bólintottam, és pillantásom Lurra esett. Ujján hirtelen megvillant Khalk'ru gyürüje. Odaléptem hozzá, felemeltem a halott kezet, és ujjáról lehúztam a gyürüt. Letettem Tubalka üllöjére, és porrá zúztam, mint Yodin gyürüjét.

- Sri ismer egy utat, amely kivezet a te világodba, Leif - mondta Evalie. - A Nanbu forrásánál van. Elvezet bennünket oda.

- Utunk a Kísértetek Tava mellett vezet el, Evalie? - kérdeztem rá.

- Megkérdezem... igen, mellette megyünk el.

- Ez jó. Olyan országba megyünk, ahol a ruha, amelyet viselek, feltünést keltene. És neked is találnunk kell valami öltözéket.

Kilovagoltunk a templomból. Sri elöttem ült a nyeregben, Evalie és Dara pedig a két oldalamon haladt. A dobok nagyon közel szóltak. Hangjuk tovább erösödött, amint az erdöböl kiértünk az útra. Siettünk. Késö délutánra értük el a Kísértetek Tavát. A híd le volt eresztve. A Boszorkányasszony kastélya üresen állt. Némi keresgélés után ráakadtam összecsavart ruháimra; Dwayanu öltözékét letéptem magamról. Fogtam egy csatabárdot, egy rövid kardot az övem mellé dugtam, Evalie-nak pedig adtam egy dárdát. Ezek a segítségünkre lehetnek, ha a késöbbiekben csak ezekre hagyatkozhatunk élelemszerzésben. Összecsomagoltunk némi élelmet Lur kastélyában és néhány szörmét, hogy Evalie magára teríthesse, ha kiértünk a Délibáb alól.

Nem mentem fel a Boszorkányasszony szobájába. Hallottam a vízesés suttogását... de nem törödtem vele.

A délután további részében a fehér folyó partján lovagoltunk. Az apró emberek dobjai követtek... kérdön... hívogatón... "Ev-ah-lee... Ev-ah-lee... Ev-ah-lee..."

Mire leszállt az este, elértük a völgy végének szikláit. A Nanbu széles folyóként hömpölygött elö a sziklák alól, valami földalatti forrásból. Átkeltünk rajta. Sri egy meredeken emelkedö szurdokba vezetett minket, és itt tábort vertünk.

És azon az éjjelen csak ültem, és azon gondolkodtam, mi mindennel kell Evalie-nak szembenéznie abban az új világban, amely a Délibábon túl vár rá... a nap és a csillagok, a hideg és a meleg világában. Hosszasan törtem a fejem, hogyan lehetne megóvni, amíg lassan hozzá nem szokik ahhoz a világhoz. És hallgattam az apró emberek dobjait, amelyek öt hívogatták, és néztem, ahogy alszik, és álmában mosolyog.

Meg kell tanulnia lélegezni. Tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy felmerül ebböl a légkörböl, amelyben csecsemökora óta él, azonnal le fog állni a légzése... a megszokott szén-dioxid szint hiánya fogja ezt okozni. Kényszerítenie kell magát, hogy lélegezzen, amíg a reflexek ismét automatikusak lesznek, és nem kell tudatosan müködtetnie öket. És éjszaka, amikor majd alszik, ez különösen nehéz lesz. Ébren kell vigyáznom álmát.

És bekötött szemmel kell kilépnie abba a világba, amíg a Délibáb zöldes, tompa fényéhez szokott idegei képesek lesznek elviselni az éles fényt. A meleg ruha kérdését megoldjuk a szörmékkel. Azonban az étel... mit is mondott Jim... hogy azok, akik az apró emberek ételét eszik, meghalnak, ha mást kényszerülnek enni. Ez részben igaz volt. De csak részben... volt rá megoldás.

Hajnalban hirtelen eszembe jutott valami... a csomag, amelyet a Nanbu partján elrejtettem, amikor belecsobbantunk a fehér folyóba, sarkunkban a farkasokkal. Ha azt sikerülne megtalálni, legalább Evalie ruhagondját megoldani. Elmondtam Darának. Sri és ö azonnal elindultak megkeresni. Amíg ök távol voltak, a katonák pedig elmentek élelmet szerezni, tanítani kezdtem Evalie-t, hogy mi mindenre kell vigyáznia, ha biztonságosan akar átkelni azon a veszedelmes hídon, amely az én országomat az övétöl elválasztja.

Két nap telt el... a csomagnak azonban nem akadtak nyomára. Közben megtudták, hogy az ayjirok és az apró emberek békét kötöttek.

Dwayanu, a Szabadító eljött, ahogy a prófécia ígérte... eljött és megszabadította öket az ösi végzettöl... majd visszatért arra a helyre, ahonnan beteljesítve a próféciát eljött. és elvitte magával Evalie-t, amihez joga volt. Sri terjesztette ezt a történetet.

És másnap reggel, amikor a fény mutatta, hogy a nap a Délibáb völgyét körülfogó csúcsok fölé emelkedett, elindultunk... Evalie olyan volt mellettem, mint egy karcsú fiú.

Addig másztunk, amíg el nem értük a zöld ködréteget. És itt elbúcsúztunk. Sri belekapaszkodott Evalie-ba, csókolgatta a kezét és a lábát, s sírt. Dara megszorította a vállam.

- Ugye visszajössz hozzánk, Dwayanu? Várni fogunk!

Mintha az uighur kapitány szavainak visszhangját hallottam volna réges-régröl...

Megfordultam, és mászni kezdtem. Evalie követett. Arra gondoltam, hogy talán így követhette Euridiké a szerelmét az Árnyékok Országából szintén réges-rég...

Sri és a mozdulatlanul álló nök körvonalai egyre halványabbak lettek. Lassan elnyelte öket a zöld köd...

Csípös hideg érintette meg az arcomat. Felkaptam Evalie-t a karomba, és csak másztam... másztam... egyre feljebb, míg végül tántorogva kiértem a völgy fölött meredezö csúcsok napsütötte lejtöjére.

Már hajnalodott, mire megnyertük az Evalie életéért vívott hosszú, kemény csatát. A Délibáb nem könnyen engedte ki a markából. Dél felé fordultunk, és megindultunk az ösvényen.

És mégis...

Ai! Lur... Boszorkányasszony! Látom, amint ott fekszel, ajkadon halvány mosollyal... melleden a fehér farkas feje! És Dwayanu tovább él bennem!