Aalish D'Mohlen

FEKETE VÉR

1.

Szánalmas kis fogadó volt, a legrosszabbak közül való. Nem dicsekedhetett a színvonalával, a vendé­geivel, s ínég azzal sem, hogy a hitványság álcája mögött bünös üzletek köttetnek, aranyak csilingelnek - ez a fogadó igazán szegény volt. Kopott cégér himbálódzott füstöt okádó bejárata elött, rajta a ne­hezen kibetüzhetö név: Khah'katum, az öreg. Hogy ki volt Khah'katum, arra a fogadós sem emlékezett, aki maga is olyan volt, akár a fogadó: elhanyagolt és mocskos: Csak az állandó (vagy némi méltósággal bíró) vendégeknek töltött tiszta italt, a többi csak ócskára kevert lörét vedelhetett. Nem egyszer meg­fordultak nála koldusok, hogy elköltsék a nap folya­mán összekönyörgött rézdukátokat. A Khah'katum savanyú képü fogadósa öket is kiszolgálta, feltéve, ha elöre fizettek, és nem jártatták a szájukat.

A földszint egy szükös ivóból állt, mely nyikorgó székekkel, toldozott-foldozott asztalokkal és pórul járt halandókkal telt zsúfolásig. Az emeleten - ahová életveszélyesen korhadt falépcsö vezetett - dohos szobák sorakoztak, padlatuk százados veríték és vér szagát árasztotta. Sötétek voltak és nagyrészt ablak­talanok - ha mégis nyílt egy-egy ablak a penészes falból, az csak a negyed zaját és a sikátorok büzét engedte be.

Kilteh-t mégis itt lehetett a leggyakrabban megta­lálni. Nem mintha szerette volna ezt a helyet, de itt legalább nyugalma volt. Csendesen üldögélt a sarok­ban, görnyedt, fekete árny a füstbodrok mögött. Hosszú ujjai között csorba agyagpoharat pörgetett, melynek alján tiszta, szúrós szagú pálinka lötyögött. O mindig a legjobb italt kapta, mit Khah'katumnál kapni lehetett. Egyetlen alkalommal kísérelte meg a fogadós, hogy hamisítványt itasson vele, soha többé: a dolgot négy foga és két legénye bánta.

Pedig Kilteh egyáltalán nem tünt erösnek: sovány volt, arca szürke és beesett, szeme mindig félig huny­va, akárha álmos lenne. Keskeny ajkán mosoly, mely állandóságával nem egy ismerösét kergette örületbe az esztendök során. Most felvetette fejét: láthatóan várt valakit: Felsóhajtott, szájához emelte a csorba poharat, és egyszerre borította le a torkán az erös italt. Végigperzselte a garatját, majd lüktetö tüzbe borítot­ta a mellkasát. A nö arcát halvány pír futotta be, s mintha könnytöl csillant volna szeme sürü pilláinak árnyékában. Megköszörülte a torkát, és ráérösen újra töltött. Jól bírta az italt, a részegségig sosem vitte.

A szomszédos asztalra borulva öntudatlan, álmá­ban fájdalmasan nyögdécselö udvari ork hevert. Va­lóságos óriás volt, súlya alatt panaszosan nyögdécselt az asztal is. Viszonylag ápolt kezei ügyében szétrop­pantott korsó, felborult kancsó ázott a rossz borban. A lény szöre összecsomósodott a kiömlött lörétöl, a legutolsó toroni divat szerint szabott köntösét soha többé ki nem tisztítható foltok csúfították. Váratlanul megrándult, felzokogott: mély hangja most olyan gyengeséget és kiszolgáltatottságot sugallt, akár egy utcára vetett árváé. Kilteh arcán szánalom suhant át. Lám, ide jut az, aki botor módon menekülni próbál önnön sorsa elöl.

- Nekem sem sikerült - suttogta, és aprót kortyolt a pálinkából.

Imbolygó alak sétált el az asztala mellett, Kiltehre meresztette üveges szemeit, majd elvigyorodott. Sár­ga fogai között pipaszárat harapdált, édeskés mákonyillat lengte körül. Kilteh megvetöen elfordult töle. Ebben a pillanatban felsírtak a bejárati ajtó zsanérjai, s bár az ivó zajában ez szinte kivehetetlen volt, a nö mégis felkapta a fejét. Elmosódó körvonalú árny sötétlett a bejárat négyszögében. Bár köpönyeg­gel és csuklyával takarta magát, Kilteh azonnal felis­merte a tartásáról. Nézte, ahogy a jövevény beljebb nyomul, s eközben mosolya mintha meglágyult vol­na.

- Ülj le, Mirmon - szólt, mikor a köpönyeges az asztalhoz ért.

- Örülök, hogy eljöttél, Kilteh - felelte az, majd megragadott egy széket, kiperdítette az asztal alól. Az ócska ülöalkalmatosság megroggyant,- ahogy rá­ereszkedett. A kámzsa fellebbent, és az asztal fölött pislákoló mécses fényében széles vigyorú száj buk­kant elö. Kilteh örökös mosolya megelevenedett. A szemközt ülöre emelte poharát.

- Egészségedre - mondta a köpönyeges. Vásott képü volt, szinte még gyerek. Nincstelenként szüle­tett és cseperedett fel, de egy szemfüles áfiumkeres­kedö - bizonyos Leorme Kozo - kiemelte a szegény­sorból, s szolgálatai fejében a város egyik legsikere­sebb felhajtójává tette. Kozo vagyona pár esztendö alatt a duplájára növekedett. Szerencséje volt a fiú­val: Mirmon páratlan szimattal rendelkezett. Mint jó kopó a prédát, ördögi pontossággal találta meg azt az embert, aki a soron következö megbízást teljesíteni tudta. Emellett szinte sosem vallott kudarcot, ha meg kellett gyöznie az illetöt a vállalkozás szükségessé­géröl. Talán ezért, talán a vakszerencsének hála, az általa toborzottak kitünöen végezték a dolgukat, s többnyire beérték az elöre kialkudott bérrel.

A lágy vonású, álmodozó szemü Mirmonról elsö látásra kevesen feltételezték, hogy elvetemült, holott eszköztárából ne 252e48c m hiányzott sem a hazugság, söt, az eröszak sem. Közmondásos keménysége csak akkor enyhült, ha - mint ezúttal is - Kiltehröl volt szó.

- Vágj bele - suttogta a nö.

Mirmon már nem vigyorgott: Az asztalra tette mindkét kezét, ujjai lassú táncot jártak, akárha látha­tatlan mintákat vésnének a tölgyfába. Kilteh türelmesen várt. Tisztában volt vele, hogy a felhajtó kivéte­lezettként bánik vele, hogy érthetetlen módon már-már gyermeki érzelmeket táplál iránta. Mirmon té­pelödéséböl és a homlokán megjelenö ráncokból azt a következtetést vonta le, hogy a megbízás veszélyes - söt, talán több is annál.

- Nyögd már ki, fiú!

Mirmon ráemelte szemeit, melyek ez alkalommal még a szokásosnál is álmatagabbnak tüntek.

- Mondj nemet, Kilteh. Ne vállald el újra.

- Tehát a Démon Üdvéröl van szó. - A nö nem mozdult, mosolya azonban egyik pillanatról a másik­ra alattomossá változott. - És ugyan miért ne vállal­nám el? Egyszer már sikerült. Másodszorra kön­nyebb lesz, hisz ismerem a járást.

- Gonosz dolog az - motyogta Mirmon, s egy percre hétköznapi kölyökké szelídült, aki rémmeséktöl bor­zongva húzza össze magát.

- Gonosz? Nézz körül, itt minden az. Az a fü pedig egy vagyont hoz a konyhátokra, csakis a tietekre és... - Kilteh elrévedt, arca elé árnyék úszott. - . . . és csakis rajtam keresztül:

- Belepusztulsz.

- Elöbb-utóbb - bólintott a nö. - Ez jutott nekem.

- Ezer aranyért is örültség lenne. - morogta a fiú kamaszos daccal. Nem csinált titkot abból, hogy ag­gódik. A Démon Üdvéröl csak annyit tudott, hogy áfium, melyet egy torz szekta használ, és valamely démon romlott mágiája segítségével állít elö. Tudta, hogy páratlan a maga nemében, hogy közel-távol egyetlen helyen lehet beszerezni - s hogy ezt a helyet jelenleg csak Kilteh ismeri. Mivel a Démon Üdve rendkívül ritka, roppant hatékony, természetesen drága is. Mind áruba bocsátása, mind használata ki­vételes óvatosságot igényel: Leorme Kozo alaposan.. megfontolja, hova és hogyan adja el. Nem siet el semmit. Az elsö eladott morzsa után a biztonság kedvéért megduplázta testörségét, pedig akkortájt sem ö, sem a felhajtó nem gyanította, mibe kevered­tek voltaképpen.

Az áfiumkereskedöt egy esztendeje kereste fel ajánlatával a fekete ruhás, kiábrándult arcú nö. Amit elmondott, örültségnek hangzott, holott ö maga a legkevésbé sem tünt örültnek. Megkötötték az üzle­tet. Kilteh leszállította a Démon Üdvét, alig maroknyi port, fekete selyembe csomagolva. A fü hatása túltett minden elképzelésen, felülmúlt minden eddigi bor­zalmat - maga volt az iszonyat, a korlátok nélküli, világon túli idegenség. Erionban az efféle játéksze­reknek is akad vevököre, de mert vagyonos, rossz­indulatú és kényes, éppúgy óvatosságot igényel, mint a titokzatos matéria. Leorme Kozo körültekintöen üzletelt, egy esztendö múltán azonban egy csipetnyi sem maradt Kilteh portékájából.

- Emlékezz - suttogta Mirmon böszen. - Úgy jöttél vissza, mint akin a Káosz söpört át! - Pillantása a nö pohárral játszadozó ujjaira tévedt. A nemrég elrág­csált áfium hatására furcsán élesnek, furcsán fenye­getönek tünt minden - körös-körül mintha még az árnyékok is elmélyültek volna.

- Visszajövök megint.

- Ki a fene vagy te? - A felhajtó haragra gerjedt, s észre sem vette, hogy a nö mosolya megdermed a száj a szögletében. Kilteh nem titkolhatta déli szárma­zását:, hosszúkás arca, sötét szemének metszése, bö­rének olajszín árnyalata elárulta. Egyenes szálú, fe­kete haját szorosan a fejére fésülve viselte, és egy egyszerü börszalaggal rögzítette a tarkóján: Most kinyújtotta a kezét, hüvös ujjai a fiú állát érintették, és gyengéden húzták feléje. Közeledtek egymáshoz az asztal felett. Mirmont már épp kezdte átjárni a nem remélt izgalom; mikor a nö váratlanul megütötte. Hátrazökkent a széken, csapkodó karjával meglökte a fejük felett lógó mécsest: a türelmes homályban új, vadul imbolygó árnyak születtek.

- Mi a...?

- A leheleted - mondta Kilteh. - Füvet rágtál megint: Kozo, hogy a poklok pokla nyelné el, még. mindig ezzel fizet neked. Ha megint próbálkozik, aranyat kérj: a démon azokat sem kíméli, akik meggyözödés helyett ostobaságból... vagy merö unalomból szol­gálják öt.

- Az én ügyem. - Mirmon vonásait megkeményí­tette a dac. - Csakis az enyém.

- Van pénzed. Keress magadnak jobb szórakozást: egyél-igyál, vásárolj lányokat, szépeket, ügyeseket, vegyél elegáns ruhákat, mulatozz! Szándd a nyomo­rultakat, de te ne válj azzá! - Kilteh mereven nézte a fiút félig hunyt pillái alól. Az egyre kisebb ívben himbálózó mécses tovasuhanó majd visszatérö fénnyel világította meg öket. Mirmon nyelt egyet, Kilteh poharáért nyúlt, és vadul az asztal közepére csapta. Arcukra illatos permet hullt.

- A te démonod sem különb! Nézz magadra, Kilteh: vizet prédikálsz, és kék pálinkatüzben égsz el.

A nö talpra ugrott, oly hirtelen és gyorsan, hogy a fiú hátrahökölt. Kilteh egyetlen karmozdulattal lesöpörte az asztalról a kancsót és a poharat: a padlón robbant szilánkokra mindkettö.

- Rajtam nem fog az efféle tüz. - A nö kihúzott vállakkal, felszegett állal nézett a fiúra. Sötét szeme­iben a harag szikrái pattogtak. - Üzenem Leorme Kozonak, hogy ne aggódjon: idejében itt leszek a következö szállítmánnyal.

2.

A koldus úgy aludt, ahogy a nyulak szoktak: nyom­ban felriadt a közeledö léptek neszére, és rongyai közül kukucskálva még látta azt a valakit befordulni a sarkon. Már épp készült visszaásni magát a vackára, mikor megpillantotta az árnyékot a holdfény áztatta kövezetre kúszni. Meghökkenve pislogott, bódulattól lomhán kereste a magyarázatot. Aztán észrevette: az árnyék gazdája hangtalanul lépett melléje, és megállt felette: A koldus riadtan hunyorgott fel rá:

- Éhes vagy? - kérdezte egy nöi hang. Az arca takarásban volt, testének körvonala élesen rajzoló­dott ki a hold fényében. A koldus nyöszörgött valami olyasfélét, hogy igen, köszöni. A nö kibontotta a kezében tartott csomagot, és tartalmát a koldusnak nyújtotta.

- Egyél! - parancsolta. A koldus félénken kijjebb bontakozott a rongyai közül. Csomós szörzet fedte arcáról képtelenség lett volna megbecsülni a korát, de a szeme ezer évnyi szenvedésröl regélt.

- Mi ez?

- Kenyér. Vedd el!

A koldus reszketö kézzel nyúlt érte. Megváltás lesz neked, gondolta a nö. Valóban kenyér volt: Kilteh a Démon Üdvéböl készült oldatba áztatta az este, utána kiszárította. A tészta állaga nem változott, tán csak az illata lett valamivel kesernyésebb. A koldus az elsö falatokat rágás nélkül, egyben nyelte le, a különös, füszeres aromát csak akkor fedezte fel, mikor már majdnem az egészet megette. Gyanakodva forgatta szájában a falatot. A kenyérvégre, majd a fölötte álló nöre bámult.

- Méreg....?

A nö megragadta, és felrántotta a fal tövéböl. A csípös szagú rongyok leperegtek a szánalmas alakról, aki riadtan szorongatta a kenyér maradékát. Kiguvadt szemekkel meredt a nö arcába, melyet még kegyetle­nebbé tette a szája sarkában reszketö mosoly.

- Nyeld le!

- Nem! - tiltakozott erötlenül a koldus.

- Nyeld le, s akkor nem öllek meg!

A koldus nyelt, aztán csak kapkodott levegö után. A nö a falhoz lökte és ott tartotta: várta, hogy a szer hatni kezdjen. Nem kellett sokáig várnia. A koldus verejtékezve meredt rá, elmerült Kilteh szemeinek feketéjében.

Ezekböl a szemekböl léptek ki a Démon Üdvének elsö fattyai.

Kilteh, amint felfedezte a félelem és döbbenet gri­maszát a koldus arcán, szívós kötelet akasztott le a derekáról, és módszeresen összekötözte a szerencsét­lent: tapasztalatból tudta, hogy hamarosan vergödni fog. Felpeckelte a száját is, hogy ne kiálthasson. A koldus kifordult szemei elött hamarosan legretteget­tebb rémálmai elevenednek meg, elárasztják, körbe­veszik és harcra kényszerítik. Töle függ, felveszi-e a harcot saját múltjával, a hordába gyült lidércekkel, csak rajta múlik, hogy sosem látott küzdelemben hössé, vagy gyalázatos öldöklésben szükölö áldozat­tá válik-e... de mindenképp ordítani fog.

Kilteh magával vonszolta a szerencsétlent. A kol­dus szemei forogtak, arca rángatózott és patakokban szakadt róla a verejték. Megroggyanó térdekkel, ön­tudatlanul botladozott alá a nö után.

A várost ölelö roppant falat ezen a helyen árnyékokkal szabdalt derengéssel futotta be az éjszakai fény. Egy ritkás lombozatú fa levelei vetettek rá remegö foltokat. Kilteh emellett a fa mellet taszította földre a koldust, aki addigra zsákká kötözött, gör­csökben rángatózó bábbá vált. A testéböl gözlö ve­rejték kiáztatta belöle a mocsok büzét, de még ezen keresztül is érezhetö volt a Démon Üdvének jelleg­zetes szaga.

A strázsa pedig mérföldekröl is megszimatolja ezt a keserédes illatot. Kilteh biztos lehetett benne, hogy a Fal útvesztöjében már el is indult a keresésükre. Ez a lény biztosította a szekta tagjai számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. A Homály Gyermekeinek birodalma a Fal útvesztöjében rejtözött, s ott kóbo­rolt a strázsa is. Ő volt a kizárólagos lehetöség a szentélybe - a Démon Üdvének fészkébe - jutásra, hisz a Falnak ezen a szakaszán, nem hogy kapu, de lörés sem akadt. A strázsa a falon keresztül közleke­dett, és saját testén át másokat is képes volt keresztüljuttatni a vastag köveken. Ha a vakmerö kalando­zók némelyike ismert is egy-egy mérföldekkel távo­labbi átjárót, azon vagy a csatornarendszeren bejutva a hatalmas várost körbefonó labirintusba, a kárhoza­tig bolyonghatott volna a szentélyt keresve.

Kilteh letelepedett a csenevész lombozatú fa és a roppant fal közé, alig karnyújtásnyira a simára kopott kövektöl. A hézagokban és repedésekben fü és gaz vetette meg a gyökereit, viaszos élük megannyi kráni penge.

Csendes, tiszta éjszaka borult a világra. A horizon­ton; valahol az ég és a tenger találkozásánál még látható volt az elsö hold röt fényudvara, a fal torlasza mögött azonban máris felfelé kúszott a második, és kékezüst árnyakkal hintette meg Ynev leghatalma­sabb városának. körengetegét. Tücskök zenéltek, Erion szívéböl táncmuzsikát hozott a szellö. Kilteh felhúzta a lábait, karjait a térdein nyugtatta. Békés volt az arca, mintha csakis a tücskök ciripelését hal­laná, a mellette rémlátomásokkal küzdö koldus nyö­szörgését nem.

- Öngyilkosság - suttogta. - Igen, Mirmon, ponto­san az.

Egyenletesen emelkedö és süllyedö mellei között mintha felforrósodott volna a medál: érezni vélte, ahogy a rúnák a börébe égnek róla. Ez az amulett gondoskodik majd arról, hogy a lelke ne távozhasson el azonnal, ez a régi, ismeretlen eredetü varázstárgy fogja a porhüvelyhez kötni pontosan ötvenöt szív­dobbanásnyi ideig. Annak letelte után, ha a lélek nem tér vissza a testbe, elszakad a pókfonál. Rövid idö, de egy esztendövel ezelött elég volt. Elég lesz most is. A koldus fojtottan felkiáltott.

- Türelem - suttogta a nö - Már nem tart soká, ígérem.

A koldus arca párálló izzadságtól ragyogott, szeme fehérje izzani látszott a sötétben. Kilteh arcán, akár a falon, árnyfoltok remegtek. Orra megtelt a koldus izzadságának szagával.

Hamarosan... Elhallgattak a tücskök. Nélkülük furán csendes lett az éjszaka. A második hold a Fal pereme fölé emel­kedett, az árnyak elmélyültek és összezsugorodtak, mintha a tengervíz után a levegö is színültig telt volna a tündöklö kékezüsttel.

Kilteh tekintete megrebbent; mikor a fej ével egy­vonalban mozgást fedezett fel a Falon. A mohos kövek puhatestü lényként vonaglottak, örvénykari­kák futottak szét rajta, ahogy a vízbe dobott kavics körül: A strázsa megérkezett. Az örvénylés egyre eröteljesebbé és gyorsabbá vált, mind nagyobb terü­leten lágyítva meg a sziklát. A fókuszpontból kiemel­kedett egy ököl. Úgy rémlett, a képlékennyé olvadt kövekböl építi fel magát, csuklót, majd vaskos kart növesztett. Az ökölböl karmos ujjak bontakoztak ki.

Kilteh még mindig kifejezéstelen arccal, felhúzott térdekkel ült.

Újabb és újabb örvénygócok formálódtak a kövek­ben, míg egylábnyi magasságban kavarogni nem kezdett a fal. Furcsa, simán fénylö arc emelkedett ki belöle, majd a démoni teremtmény egész feje és széles vállai.

Kilteh felállt, maga elé vonta a bódult koldust, s lassan, sietség nélkül hátrálni kezdett.

A Falból újabb tagok türemlettek ki, s mintha csak holdfénnyel festett vízfelszínröl válna le, teljes való­jában láthatóvá vált a strázsa. Kurta lábain és pöröly­forma öklein támaszkodva kúszott-örvénylett elörébb, és farkasként szimatolt a levegöbe. Mögötte lassan elsimultak a mágia vetette hullámgyürük, fo­kozatosan megszilárdultak a százados esö- és szél­koptatta kövek. A strázsa még mindig szimatolt. Nem volt nagy, de szemeiben, söt, húsában is démoni energiák feszültek. Vakon nyújtotta ki hosszú karját, ujjának vége már-már a koldus rongyait érintette. Kilteh hátrált még egy lépést. Szíve minden egyes dobbanása visszhangot vert a fülében.

Öngyilkosság. S nem épp az elsö.

A teremtmény felhördült, meghatározhatatlan for­mába tagolt arcán apró, vörösen parázsló üregek nyíl­tak: a szemek. Kilteh szellemének védfalát valami hátborzongató súrolta. A strázsa orrlikai kitágultak, parázsló szeme a koldust méregette. A szag épp olyan volt, akár a szektatagoké, akik igék vagy litániák helyett ezzel az egyszerü módszerrel édesgették magukhoz a túlvilági fajzatot. De ez még nem volt elég a bejutáshoz. A szekta ura, egy ötödrangú démon jelét minden híve - vagy áldozata? - a lelkén hordozta. A strázsa ezt a billogot kereste... s persze nem találta.

Felhördült megint, majd váratlan fürgeséggel le­csapott. Kilteh ezt azonban már nem várta meg: vércsesikolyt hallatva félreszökkent, és elpenderítette a koldust a kapuör csapásának ..útjából: A súlyosan zuhanó, önkívületben vergödö test, öt is magával rántotta. Kilteh ráesett a koldusra, s épp csak sikerült legördülnie róla, mielött a strázsa ráugrott. A-görbe lábak megkapaszkodtak a szerencsétlen mellkasá­ban, a hosszú kar viszont Kilteh után kapott, karmai megszaggatták a nö fekete ujjasát. Kilteh áthempere­dett a vállán, majd talpra szökkent. A strázsa egy szemhunyásnyi idö alatt szétmarcangolta a koldust. Leszökkent róla, belemarkolt a rongyaiba, és a fal felé vonszolta. Termetéhez képest hihetetlen erövel bírt, kurta lábai nemvárt fürgeséggel, szökdécselve vitték otromba testét.

Kilteh tudta, mi következik: a strázsa eltakarítja a hullát, testén keresztül átrántja a falba, és koloncnak veti a járatok dögevöi elé. A démon billogja nélkül így juthatsz a túloldalra, a szekta határaira.

Öngyilkosság. Kilteh nem tétovázott.

Két hosszú lépéssel a kapuör és a fal között termett. A démoni teremtmény kinyitotta vöröslö szemét, és felemelte ocsmány fejét. Kilteh szálfaegyenesen állt elötte, kezei világos derengéssel nyugodtak az oldala mellett. Nem volt nála fegyver, nem kívánt védekezni - sötét szemei azonban vad elszántsággal izzottak.

- Gyerünk, fattyú - sziszegte. - Ölj meg!

A strázsa karja meglendült. Egyetlen csapással szétzúzta a nö koponyáját. A medálba vésett rúnák sisteregve égtek Kilteh börébe az esztendövel ezelötti hegek mellé. A vérbe boruló test egyetlen hang nélkül zuhant el. A strázsa átgázolt rajta, majd komótosan megfordult, és behátrált a falba. Az örvénylés új eröre kapott meghatározhatatlan anyagból gyúrt testén, meglágyította, megnyitotta elötte a köveket. A lény félig a kavargásba olvadtan vonszolta tovább a kol­dust, saját húsán át nyitott számára utat a homály világa felé. A rongyokba öltözött halott elmerült a torzalakban, lába felbukkant a túloldalon, ahol tüstént patkányok vetették rá magukat, hogy éhüket csilla­pítsák.

Közben egymásra hullottak a pillanatok, mind egy-egy szívdobbanás az ötvenötböl. A testet a lélekkel összekötö fonál megfeszült.

A strázsa egy utolsó mozdulattal átlökte magán a koldust, majd kinyúlt a fal tövében heverö nö utána Hosszú hajába akasztotta. a karmait, annál fogva von­ta közelebb. Megragadta, és átrántotta a túloldalra.

Az örvénylés pillanatok alatt elsimult, ott, ahol az imént három alak hatolt át ~ falon, már csak rideg és kemény kövek sorakoztak.

Leírhatatlan kín volt visszatérni, de Kilteh nagyon akarta.

Leírhatatlan volt a rettenet, hogy talán egyetlen isten sem fogadja magához, még a Kosfejes úr sem, de Kilteh emlékezett.

Zuhant; zuhant visszafelé, élölény számára elvisel­hetetlen sebességre gyorsulva. S mikor úgy érezte nem bírja tovább, megállt.

Félájultan lebegett.

Visszatért. A pókfonál vezette, segített visszatalálni. Az elsö, ami eljutott a tudatáig, a fájdalom volt. A fejében lüktetett, forrón, gyötrelmesen, majd az éles fogak harapásait érezte meg a húsában. Kaparászás az érdes sziklákon, visítozás: Patkányok.

A falak csapdájában panaszosan neszezö hang té­velygett. Valaki sír.

Kilteh agya egy csapásra kitisztult. Rádöbbent, hogy ö sírdogál, arcán könnyek patakzottak. Össze­harapta a fogait, hogy ne sikoltson, mikor ráébredt, hogy testét patkányok kóstolgatják. Már a szagukat is érezte. Le akarta rázni öket, de képtelen volt moz­dulni. Görcs és ólmos fáradtság verte bilincsbe tagjait. Eszébe ötlöttek mestere szavai: az akarat még a halál fölött is képes gyözelmet aratni. Kilteh hitt benne. Felnevetett, tébolyultan, csengön. A patká­nyok mozdulatlanná dermedtek, s mikor a nö fel­emelte a kezét, szaporán iszkoltak félre.

Kilteh a ruhaujjába törölte a véres verejtéket, majd feltérdelt. Óvatosan megtapogatta a fejét, ahonnan a fájdalom java sugárzott. Érzékeny volt, vértöl raga­csos, de tulajdonképpen ép. A medál még mindig perzselte a börét. Mágia. Micsoda tudomány! Még a halálból is játékot üz. .

Megtámaszkodott és felállt. Szemére vörös köd borult a fájdalomtól. Szédelegve megtántorodott, be­lebotlott a koldus holttestébe, és elzuhant. Egy me­rész patkány visítozva szaladt át a hátán, apró, éles karmai még a ruha anyagán keresztül is felsértették a nö börét. Kilteh a falnak támaszkodva talpra vergö­dött, és nekiindult.

3.

A Fal labirintusa mit sem változott egy esztendö alatt; ahogyan nem változott az azt megelözö évben vagy évezredben sem. Dohos sötétség, nyálkás faiak, dögletes szagok és azonosíthatatlan motozások min­denfelöl. Kilteh nem gyújtott világot, sötétben is ki­tünöen boldogult. Ha emlékei nem csalják meg, ha­marosan úgyis gyertyákba botlik... ámbár azokban a gyertyákban nem lesz köszönet. Gondolatban felvér­tezte magát a Démon Üdvének támadása ellen, de tisztában volt vele, hogy nem menekülhet: kénytelen lesz újra szembenézni múltjának szörnyeivel.

Enyhén meggörnyedve haladt elöre: Szeme már hozzászokott a sötétséghez, kivehette a szögletek vonalait. Ahol bizonytalan volt, ott rebbenö ujjakkal tapogatta ki az utat. Úgy számolta, most már bármi­kor átlépheti a szekta területének határmezsgyéjét. A patkányok elkotródtak az útjából, saját légzésén kívül más zaj ~ nem háborgatta a kriptai csendet.

A következö lépésnél testének körvonalát kék­lunírszín fénysáv rajzolta ki. A pillanat tört részéig tartott csupán, aki nem számított rá valószínüleg ész­re sem vette... Kilteh azonban épp erre várt.

- Remek - suttogta. Áthatolt a szekta birodalmát övezö mágikus burkon, mely a megszokottól eltéröen nem arra szolgált, hogy kirekessze az erre vetödöket; hanem arra, hogy benn tartsa a füstöt. . . a füstöt, mely majd az erre vetödött lelkeket riasztja el: A levegö megváltozott, keserédes aromától lett nehéz: Kilteh illatosított kendöt vett elö, és a szája elé kötözte.

A következö fordulóban már ott derengett a Démon Üdvével kevert viaszból gyúrt gyertya világa. Langy­meleg fénye csábítón táncolt a köveken. Megbillent a gyertyaláng, amint Kilteh elsuhant mellette, mag­jából lilás szikrák pattantak elö, és sercenve elenyész­tek. Utánuk jellegzetes ízzel gazdagodott a levegö.

Kilteh sietett, ahogy csak tudott. Melege volt, ki­gombolta magasan záródó, fekete ingének nyakát, börén verejték csillogott. A medál fájdalmasan dör­gölte a mellkasára égetett jelet. Ügyelt arra, hogy légzése egyenletes maradjon, módszeresen zabolázta meg el-elkalandozó gondolatait, fojtotta el feltörni készülö érzelmeit. Tudta, hogy a mind sürübb levegö öt is megfertözi: a kendö csak késlelteti vagy enyhíti a tüneteket. Felkészült az agyának legmélyebb zugá­ba üzött érzelmek, hangok, emlékek, szorongások fogadására. A Démon Üdve menthetetlenül rászaba­dítja ezeket a lidérceket. Egy-két órája van csupán, amíg még nem hatalmasodik el rajta a hatás, amíg még képes megörizni akaratát, irányítani önmagát. Ha nem hagyja el idöben a Homály Gyermekeinek területét, ha nem öblíti át tüdejét tiszta levegövel, menthetetlenül rabjává válik a Démon Üdvének, és maga is az örült, önsanyargató szekta tagjává lesz. Semmi kedve nem volt hozzá. Nem akarta, hogy egy istenként tisztelt, ötödrangú démon lakmározzon a kínjaiból - így hát sietett.

Hamarosan megjelentek az elsö hallucinációk. Elö­ször csak tétova hangok a múltból: könnyü szárnyú pillangók gyanánt lebegtek körülötte, hol távolabb, hol egészen közel a füléhez. Ügyet sem vetett rájuk.

Életre kelt önön árnyéka, mely a gyertyák elhelye­zésétöl függöen szüntelenül formálódott, hol itt buk­kant fel, hol ott, nött és zsugorodott, Kilteh fölé hatalmasodott, a plafonra kúszott és beszélt, be­szélt... Kilteh azonban csak mosolygott rajta.

A folyosó torkában lila szikraesö pattant, karcsú nöalak tünt fel mögötte. Kilteh elsö ízben rezzent össze. Tudatát valami fekete és hideg simította meg, anyagi testén jeges verejték gyöngyözött. A nöalak és ö gyorsan közeledtek egymáshoz, bizonytalan fé­nyek és képlékeny árnyak siklottak rajtuk. A nöalak rongyos öltözékben, alázatos testtartásban, lehajtott fejjel lépkedett, tépett szoknyájának szegélye alatt elö-elövillant csupasz lábfeje. Vonalait elmaszatol­ták a rötes lobbanások nyomán felgomolygó pára. Senki volt, nincstelen paraszt, goradon a goradonok közt. Kilteh még csak vissza sem fogta lépteit. Tudta, hogy amit lát, káprázat csupán: az alázatosan köze­ledö parasztlány egykoron épp így sietett vele szembe egy falu sáros utcáján. Mikor elhaladtak egymás mel­lett, felemelte a fejét. Kilteh - hiába is próbálta ­képtelen volt kitörölni emlékezetéböl azt a sok évvel ezelötti emléket, mikor meglátta az arcát. Kifürkész­hetetlen tekintetét a közeledö nöalakra függesztve várta a találkozást. Mikor megtörtént, a parasztlány éppen úgy, azzal az elesett mozdulattal emelte fel a fejét, mint akkor. Kilteh felszisszent. A saját arcába nézett. Gondolkodás nélkül átgázolt a jelenésen Bár­csak így gázolhatna át az emlékeken is! A goradon a fejében lakozó gyötrelmek vetülete volt, a háta mö­gött hagyhatta, de az eredetiét magával hordozta, menthetetlenül.

Egész nyomasztó múltja kezdett megelevenedni. elötte. Az illatosított kendöátforrósodott a szája elött. Émelygett. Mentális védelmét lassan morzsolgatta a Démon Üdve. Már nincs sok ideje, hamarosan véd­telenné válik. Még jobban megszaporázta , lépteit. Csak egy tovatünö árnyék volt a többi között, egyedül a gyertyalángok tánca árulkodott jelenlétéröl.

Fekete test hevert elötte egy iramodásnyira. óvato­san közelítette meg, nem tudhatta miféle teremtmény, de mire felismerhette volna, a test eltünt, be­leszivárgott a halványlila ködbe, s Kilteh akadályta­lanul haladt tovább:

Remélte, hogy jó úton jár, hogy nem téved el ebben a csupa füst, csupa sóhaj földi pokolban. Egyre erö­sebben émelygett, szája megtelt keserü ízzel. Bár mozgása könnyed volt, rendkívüli eröfeszítésébe ke­rült oldani a feszültséget, amit az elszabadult lidércek keltettek életre benne. Mentális védelme düledezett, az eltemetettnek hitt szenvedélyek keselyük módjára kerülgették.

Az akarat még a halál felett is képes gyözelmet aratni.

Vad mozdulattal letépte szája elöl a kendöt.

- Takarodjatok! - sziszegte az emlék-lidérceknek. A folyosók megteltek tétova alakokkal, ;a levegö kavargó illatokkal, a csend ismerösebbnél ismerö­sebb hangokkal. Kilteh nem tudta eldönteni, hogy a kanyarban megvillanó hegyes fogak valóságosak-e, vagy csak a képzelet szüleményei. Hiába küzdött ellene, torkára lassan feltekeredett az a jeges, szívós testü valami, amit rettegésnek neveznek, és szorítot­ta, csak szorította... Azok az élesen villanó, hegyesre csiszolt fogak! Melyik alak és hang rejt igazi ve­szélyt, és melyik a képzelet szüleménye? A kiszolgáltatottság érzése a dac erejét szabadította fel benne. Egycsapásra kitisztult az agya, és ezzel együtt a fo­lyosó is. Kiüresedett a tér. A kövekböl rakott járat döglött kígyóként hevert Kilteh lába alatt. A foghí­jasan elhelyezett gyertyák lángját övezö halványlila glóriák moccanatlanul szivárogtatták mérgezö aro­májukat:

Zavarbaejtö csend, hamis nyugalom. Fojtott zihálás a homályban.

Kilteh kitörölte szeméböl a verejtéket. Zihálás? Tehát a hegyesre csiszolt fogak és a hozzá tartozó, ráncosra aszalódott arc nem vízió volt. Kilteh a falhoz húzódott, és óvatosan haladt tovább. Éppen ideje volt, hogy találkozzon valakivel, már-már kezdte azt hinni, hogy eltévedt. A hang valahonnan elölröl jö­hetett. Egy szektatag, netán egy idetévedt nyomorult, akit a Démon Üdve magához láncolt. Bizonyára ö maga is rémlátomásokkal küszködik, de ennek elle­nére felfedezte Kilteh jelenlétét, ha elrejtözött elöle.

A nö birokra kelt a rosszulléttel, és megpróbált ügyet sem vetni a látómezeje peremén képlékenyen formálódó árnyakra. Tenyere alatt rideg követ érzett, s ez egyenlöre elég volt ahhoz, hogy a valósághoz kösse: Halálos nyugalommal elöhúzta fegyverét, a ramiera pengéjén fehér-lila lobot vetett a gyertya­láng. Váratlanul hátrahökölt, mintha falba ütközött volna. Egy test feküdt ott - egy test, mely az imént még nem volt sehol. Kilteh át akart lépni a látómáson, de képtelen volt rá. Halántékába forró vér szökött. A földön, a lábai elött ö maga hevert, az ö arca derengett ott hülten, hideg fehérséggel. Testhezálló, fekete ru­hája a gorviki Gilssomo saggia fejvadászainak tradi­cionális öltözéke, nyakán friss vérrel futott klánte­toválás. Kilteh önkéntelenül is a saját nyakához ka­pott, ahol a régi tetoválásra pusztán a hegek emlé­keztették. Ujjai hegyével kitapintotta verejtéktöl sí­kos börén a vonalakat. Megremegett.

Háta mögött csosszanó léptek zaja és rekedt zihá­lás. Megperdült. Ázott varkocsa ostorként csapódott a vállára. Tekintete egy tébolyult szempárra akadt. Ebben a pillanatban a járat túlsó oldaláról fejhangú vihogás gurgulázott elö. Két kísérteties alak közelí­tett két irányból, s a gorviki nö megborzongott a láttukra. Valaha emberek lehettek, de úgy rémlett, századokon át aludtak álomtalan álmot holmi sír­üregben, mielött a területet védö mágia parancsára támadásra indultak. Eszelösen vicsorgó arcukban fo­gak sárgállottak, szemükben állatias ragyogás. Még a rajtuk vibráló árnyak sötétje sem csillapíthatta az arcukon terpeszkedö téboly látványát.

Kilteh felkészült a fogadásukra, és mit sem törö­dött a szemei elött hullámzó falakkal, az áttetszö látomásokkal. Az egyik kísérteties alak arca is válto­zásnak indult, ismerös vonásokat öltött, amely egyenlöre még megfejthetetlen érzelem-patakot fa­kasztott a nöben. Kilteh megszorította a ramiera mar­kolatát. Kitisztult a látása. Velötrázó sikoly harsant, s az egyik kísértetté nyomorodott alak elörevetödött, karmos kezeit maga elé tartva rohant Kilteh felé. A nö védekezö állásba lépett, térdeit megroggyantotta, vállával kicsit befordult - de a gahul ahelyett, hogy megtámadta volna, ködös tekintettel elszaladt mellet­te. A folyosó sötét torkában hörgésbe fulladt a hangja. Kilteh döbbenten fordult utána. Ebben a pillanatban hálás volt, amiért nem a két tébolyodott szemével kell látnia.

A másik fürgén sántikálva ugrott rá, barnára száradt kezében valamiféle éles tárgyat tartott. Besüppedt szemgödrében lilás árnyalatban játszott a fehérje, aszott arcán halotti maszk a mocsok. Kilteh gyors mozdulattal a falhoz penderítette. Száraz reccsenés­sel bicsaklott ki a nyomorult egyik karja. Kilteh této­vázás nélkül átszúrta a torkát. A test aszott végtagok halmazává roskadt. Kilteh undorodva rúgta félre.

A járat torka szürkés alakokat köpött, egyet, ötöt, tucatnyit. Formájuk bizonytalan, elmosódott. Kilteh az árnyékba szákkent, a falhoz lapult. Az alakok ismerösek voltak, és mégsem; mint minden ezen az átokverte pokolban. Körülöttük olvadni, folyni kezdett a világ. Kilteh megrázta a fejét, a rosszullét hullámokban rohamozta. A leengedett ramiera pen­géjéröl vér csepegett egyenesen a lába elött heverö fejvadásznö halott arcába, hol akadálytalanul hullott át, és fekete tócsába gyült a kövezeten. Az alakok közeledtek, lábaik között egy szemhunyásnyi idöre mintha szürke állatok - kutyák? - osontak volna. Kilteh újra megrázta a fejét. A valóság egy szívdob­banás erejére ismét összeállt. A közeledö alakok em­berszabású, csontsóvánnyá sorvadt lények voltak, fanatikus tekintetü szektatagok. Messzebbröl csak­nem fegyelmezettnek tüntek, közelebbröl annál ször­nyübb volt látni önpusztító örületüket. Elhaladtak Kilteh mellett, büz áradt belölük és az a mindennél elviselhetetlenebb édes-kesernyés szag. Kilteh kény­telen volt megkapaszkodni; nehogy ledöntse lábáról a rosszullét, amely hullámként csapott össze a feje felett. Szürke bundás kutyák serege árasztotta el a folyosót. Akár a férgek. Kilteh lehunyta a szemét, és homlokát a hideg köhöz verte.

- Isle Carremon - suttogta valaki az ö hangján. Feltekintett. A képzeletéböl fakadt nö szorosan mel­lette állt, nyakán a véres tetoválás épp csak annyira elcsúfítva, hogy ne legyenek felismerhetöek rajta az idegen tetoválómester finom stílusjegyei. Bár kitünö hamisítvány volt. Kilteh alapos munkát végzett, igazi mestert keresett, és a feladat végeztével örökre elhall­gattatta. Nem hagyhatott nyomot maga után. Rég történt. Egy másik életben.

- Isle Carremon gon-corga. - suttogta a fejvadász ruhába öltözött nö, aki Kilteh vonásait viselte az arcán. Hangja betöltötte az elcsendesedett folyosót. Ketten voltak, csak a szektatagok lépteinek távolodó nesze visszhangzott bizonytalanul. A szürke ebek is eltüntek, falkájuk illúzió volt csupán. Kilteh ellépett a fejvadász mellöl, de a nö követte, anélkül, hogy mozdult volna. Nem tágult közöttük a távolság, bár­milyen messze lépett is töle Kilteh. A halott arcú nö szemeiben hátborzongatóan élö kifejezés ült, a pa­rasztlány rettegése. Hófehér nyakán megvonaglott a klántetoválás, egy vérpatakocska uradalmi címért rajzolt fölé.

- Isle Carremon, a gon-corga halott. - sziszegte Kilteh.

- Csak a parasztlány halott.

- Nem!

- Akkor hát - mosolyodott el a tetovált nö Kilteh módján - te ki vagy?

- Kilteh.

- Ilyen nevü halandó nem létezik -felelte a Gilssomo saggia tradicionális útiruhájába öltöztetett, halott parasztlány.

Kilteh körül ismét szétfutott a valóság, a kísértet­alak is eltünt. Ellökte magát a faltól, és rohanni kez­dett. Már nincs sok ideje. El kell érnie a szentélyt, méghozzá gyorsan. Futás közben nadrágjába törölte a ramierát. Annak idején, mikor megrendezte a halá­lát, a személyes fegyvereit is a hasonmás mellett kellét hagynia. De azóta megtalálta a módját, hogyan tegyen szert egy másikra.

Zihált. Tudatát minden lélegzetvétellel tovább fer­tözte a lila fátyolként lebegö füst. Új alakot öltöttek a fények és az árnyak, azzal a gyötrö kényszerrel ostromolták, hogy fel kellene ismernie öket. A gyer­tyaláng a Taba el Ibara fölött vakító napként tüzött le rá, a köfal ~ aranyló végtelenbe szaladt. A homokból alakok léptek elö, egy régi, csaknem végzetessé vált küldetés emlékei. És mind hozzá beszéltek, mind azt akarták, hogy ismerje fel öket. De Kilteh csak az utat akarta felismerni, csak a sötét folyosók, kopott for­dulók és tétova gyertyafények útvesztöjében akart eligazodni. Meg akarta különböztetni a látomást a valóságtól.

Visszajövök megint - ötlöttek fel benne saját szavai és a pillanat, amint az ivóban Mirmon aggódó szeme­ibe néz.

Majd a Démon Üdvének bódulata kitörölte ezt is. Szédült. Nekitántorodott a falnak. Rég legyözött ellenségei és becsapott barátai rontottak rá meztelen fegyverekkel, nem létezö csatabárd szelte ketté a koponyáját. Sikoltani szeretett volna, talán sikoltott is. Két lábon járó oroszlán ugrott nekibömbölve. Fél szemére vak bestia volt, mint az az oroszlán, amelyik ifjúkorában hajszál híján széttépte. Kilteh legyürte a réges-régi élmény rettenetét, s meg sem próbált vé­dekezni az illúzió ellen. Az oroszlán nekizuhant. Kilteh nekiverödött a falnak, karmok vájtak a vállai­ba. Szemei elkerekedtek, mikor a bestia pofája egy­szeriben átlényegült egy szenvedésben megvénült emberi arccá. Édes-kesernyés szag terjengett körü­lötte, átható ereje kábító volt. Kilteh megragadta a szektatagot, és letépte magáról. Az elsorvadt test könnyü volt és törékeny. Kilteh a szeme sarkából fegyver villanását látta, már csak arra volt ideje, hogy félrehajoljon elöle. Fém csendült a kövezeten. Kilteh egyetlen kígyózó mozdulatba épített szúrással vég­zett a támadóval. Ugyanezzel a lendülettel balfelé vágott, ahol légörvény hüvöse érintette a halántékát. Villanásnyi idöre látta a hörögve elhanyatló testet, egy- régi bajtárs vádló tekintetét vélte felfedezni a lefordult szemekben. Erös ütés érte az oldalán, ugyanekkor éles villanás jobbfelöl. Elvetödött, nem nézte hová. Nyaktörö sebességgel gurult le egy lép­csön, a ramiera szikrázva verödött a könek. Sikerült elrugaszkodnia esés közben. Keresztülbukott egy bi­zonytalan arcvonású látomáson, átgördült a vállán és talpra szökkent. A fal mentén egy kámzsás alak állt karba font kezekkel, fekete felleghajtóját nem létezö szél cibálta a háta mögött. Kilteh önkéntelenül meg­torpant a láttára.

- Mester! - zihálta. A látomás testén önkívületben ordító támadó robbant keresztül, Kilteh puszta kézzel törte el a nyakát. Akárha jeges vízzel forrázták volna le, borzongás járta át. A fekete kámzsás látomás helyébe újabbak szökkentek, de a körülötte hemzse­gö alakok nagyobbrészt mégis húsból és vérböl vol­tak, kincsüket fanatikus elszántsággal védelmezö szektatagok, elsorvadt testü, áfium hipnózisban té­velygö szerencsétlenek. Alakjuk, vonásaik olvatagok voltak Kilteh szemei elött, képzelete pillanatról pil­lanatra átformálta öket. Kilteh arcára ragadozómo­soly simult. Hát, megtalálta a szentélyt!

A szökött gorviki fejvadásznö elöhúzta keresztvas nélküli kardját. Tág pupillával figyelte a körülötte összekavarodott formákat, halkan sziszegve, a fogai között szedte a levegöt. Alámerült a Démon Üdvének gyilkos mámorába. És harcolt. Már lehetetlenség volt megfejteni, hogy ki ellen, de harcolt. Teste lassan eltávolodott a tudatától, asztrálján onixfekete orkán prédált. Halálosan kimerült volt, kínkeservesen emelte fegyverét, mégis követhetetlen ívet húzott maga köré, és ezzel a mesteri mozdulattal két táma­dóját vágta le. Elöreszökkent, s egy félfordulattal elmetszette a harmadik torkát is.

- Ölj meg - suttogta egy rekedt hang, a többi közül tisztán kivehetöen - Ölj meg, Isle!

- Egyszer már megtettem - sziszegte Kilteh a láto­másnak, és faltörö kosként rontott elöre. Akadályta­lanul zuhant át az alakon, közben magával sodort egy tébolyodottat.

Ekkor tudata elvált a testétöl, s csak az elszántságot hagyta benne, az eröt, amely tovább üldözte, amely felszabadította a test által hordozott képességeket, a kiképzés során ezerszer és ezerszer elismételt moz­dulatokat. A kard ezüsten fénylö íveket táncoltatott a fekete ruhás nö körül, aki kibomlott hajjal, sápadt arccal harcolt a szentélyüket védelmezö, csontváz­testü szektatagok gyürüjében. Tág szembogaraiban sötét tüz izzott, vékony ajkain a kíméletlen mosoly halált ígért.

Isle Carrerrion számot vetett a múltjával, végleg. Egy pillanatra sem torpant meg, hajladozott, macs­kamód siklott az útjában állók között, hol puszta keze, hol zizzenö pengéje söpörte el azokat, akiket nem volt érkezése kikerülni. Asztrálján üvöltött, tom­bolt az orkán.

A szentély egy, vasállványra helyezett szelence volt. Apró, lila lángocskák nyaldosták beteg fényük­kel, körülötte valósággal hemzsegtek a szekta tagjai, a démon áldozatai. Nem tudták feltartóztatni a fekete ruhás nöt, aki karjának egyetlen lendületes mozdula­tával kioltotta a lila lángokat. Az utolsó láng tükör­képe még fellobbant a nö íriszén, majd az is kihunyt. Kilteh megragadta a szelencét, melyben egy marok­nyi fekete por sötétlett, a Démon Üdve. Nevetett. Hangja friss volt és gyözedelmes, mint az abbitacél fegyverek hangja, mikor összecsendülnek.

Rohant. Hármasával szökkente át a meredek lépcsöfokokat, sarkában örültek vinnyogtak. Már nem számított semmi. Nem számított, hogy melyik látomás és me­lyik valóság az árnyak közül, hogy merre kanyarod­nak a dohos szagú járatok, hol bukkan fel újabb forduló. Nem érzett sem fáradságot; sem félelmet. Hosszan elnyújtott léptekkel szaladt, és lassan-lassan ébredezni kezdett a tudata.

Az akarat még a halál felett is képes gyözelmet aratni.

4.

Hogy az ifjú, leányarcú bárdot mi szél hozta ebbe a löreszagú ivóba, nem kérdezte senki. Leginkább mert senkit sem érdekelt. Ha már egyszer idevetö­dött; hadd regéljen hösökröl, Ynev kalandozóinak legendás harcairól. Édes-bús hangja; fennkölt balla­dái illettek is meg nem is a hangulathoz. Sem a duhajkodás, sem az olcsó kurtizánok kacagása nem tudta megtörni a bárd ujjai alól felszökö dallam hul­lámait. Khah'katum ivójában nem egy olyan vendég megfordult, aki többre becsülte a részeges dáridót Alborne müvészeténél, ezen az estén egy hajszálnyi­val mégis csendesebb volt a ricsaj, mint általában. Az ifjú bárdnak sikerült valami melankóliát csempésznie a fullasztó levegöbe.

A nö egyedül ült az asztalnál, szemközt a bejárattal, a sarokban mint mindig. Ködös tekintettel játszado­zott a poharával a zsíros asztallapon. Alig-alig figyelt a bárd énekére, tekintete nem Alborne tiszteletétöl volt ködös. A Démon Üdve nehezen tisztult a szerve­zetéböl. Homlokára tapadó, nyirkos hajfürtjei, kicse­repesedett ajkai elárulták, hogy magas láz kínozza, szemei alatt a kéklö árnyékok súlyos kimerültségröl tanúskodtak. Arcán emberi kéz karmolta sebek.

Az ajtó nyikordulására felpillantott. Ezúttal nem Mirmon érkezett, hanem Leorme Kozo személyesen. Fennhéjázó nyugalommal közelített a nö felé, de mikor megtorpant az asztalnál, és Khilteh-re pillan­tott, már nem leplezhette izgalmát. Bár mosolya a szokásos volt, a hosszú évek alatt begyakorolt nyájas, de távolságtartó mosoly, rángatózó szemhéja elárul­ta, hogy ideges. Volt annyi esze, hogy nem hivalko­dott vagyonával, egyszerü, kék köntöst viselt, egyet­len dísze egy rubin köves kitüzö volt.

Görcsösen biccentett. Kilteh nem állt fel a fogadá­sára. Biccentett ö is, majd kurta mozdulattal hellyel kínálta. A kereskedö leült.. Három testöre összehan­golt gyakorlottsággal vette öket körbe. Egyikük Kilteh mögé állt, pimaszul kifejezéstelen arcában ragadozószemek villantak. Kilteh tudta, hogy a férfi merev testtartása megtévesztö, hisz mögötte hallatlan mozgékonyság rejlik, fegyvertelensége pedig látszat csupán. Feszélyezte a testör figyelmeztetö közelsége, holott nem volt mitöl tartania. Pótolhatatlan kincses­bánya volt ö Leorme Kozo számára. Ahogy elnézte az asztal felett billegö mécses kásás fényében a kereskedö tulajdonképpen vonzó, élesen metszett voná­sait, émelyítöen hamis mosolyát, ismét feltette magá­ban a kérdést, melyre eddig sem volt képes választ találni. Vajon miért gyarapítja ö Leorme Kozo va­gyonát, miért vállalja a legkockázatosabb megbízásokat, mikor még csak meg sem fizetik rendesen? Leorme Kozo igencsak szükmarkúan méri a fizetséget. Kilteh gondolatban megrántotta a vállát. Szája szögletében dacos mosoly született.

- Pálinkát? - kérdezte, és poharát szórakozottan a kereskedö felé pöckölte. A pohár saját tengelye körül pörögve siklott az asztallapon, de mielött átszelhette volna, villámgyors kéz csapott le rá. A kereskedö testöre elengedte a poharat, és felegyenesedett. Köz­ben figyelmeztetö pillantást lövellt Kilteh felé.

- Ha nem, hát nem. - mondta a nö, és az asztalra könyökölve a kereskedöre bámult. Volt valami a tekintetében, amitöl Leorme Kozot kiverte a víz. Talán azok a sötét árkok a szeme alatt, mintha a sírból kelt volna ki egy örült nekromanta játékszereként. És a szaga! Furcsa valahogy! Az erös szesz illata mellet még valami; valami megfoghatatlan aroma.

Ideje lebonyolítani az üzletet.

- Itt a pénz - mondta finomkodva, s a pohár mellé ejtett egy zacskót. Kilteh nem mozdult, még csak oda sem pillantott. A kereskedö arcára fokozatosan ráfa­gyott a nyájas kifejezés.

- Hol a fü? - kérdezte türelmetlenül; és megdöbbent attól; amit a nö arcán látott. Mintha megvetés suhant volna .át rajta. Kilteh végre megmozdult, a fegyver­övéhez nyúlt - az istenekre, jó hogy nem a kirakatba teszi azt a füvet! - , és ö is az asztalra ejtette saját csomagját a zacskó és a pohár közé. A kereskedö megpróbálta fegyelmezni magát, mikor érte nyúlt, de reszketett a keze. Kibontotta a fekete selymet, és beleszagolt. A jellegzetes, keserédes illat aranyak csengését idézte. Szélesen elvigyorodott

- Jól van. - mondta. Gondosan visszakötözte a csomagot, és elrejtette kék köntöse alá. - Benned sosem csalódom, Kilteh. - A nöre emelte a tekintetét, és örömteli vigyora nyomban lehervadt az arcáról. Kilteh sötét, rezzenéstelen tekintettel bámult rá. A puma büvöli így áldozatát az arénában. A kereskedö­nek az a kellemetlen érzése támadt, hogy nincs biz­tonságban. A testörök jelenléte sem nyugtatta meg. Ráébredt, hogy az a furcsa, nyugtalanító szag, ami a pálinka szagával elegyedve körüllengi a nöt, nem más mint a Démon Üdvének aromája. Kilteh szeme végre megrebbent.

- Tedd el a pénzt - mondta a kereskedö, s már készült felállni.

Kilteh mosolygott, vérfagyasztóbban, mint eddig bármikor.

- Az élményeimre nem tartasz igényt, Leorme Kozo? - suttogta. - Te, aki borzalommal kufárkodsz, mióta az eszedet tudod, nyilván tudsz vevöt efféle ritkaságokra is.

- Nem rossz ötlet - felelte Kozo. Testörei aggodal­masan köré zárkóztak. - De vajon biztonságos-e?

- Ezt magadnak kell eldöntened - somolygott a gorviki nö. Remélte, hogy a kalmár mohóságában megízleli majd az árumintát, hogy izzadni, vergödni és kínlódni fog... s hátralévö napjaiban sem felejti el, miféle kincsesbánya várja a Fátyol túloldalán.