A VILÁGVÁLSÁG

A világválság

Előszó

Sorokin Pitirim háromkötetes szociológiájában, miután az emberiség művészi formáinak, filozófiai, jogi és tudományos rendszereinek és társadalmi alakulatainak történeti áttekintését nyújtotta, a XX. századhoz érve a következőket írja:

"... az utóbbi két évtized alatt végtelen sokasága [volt] szüntelen kisebb válságoknak, amelyek rajtunk keresztül ömlöttek, mint az óceán hullámai. Ma emilyen formában, holnap amolyanban. Most itt, máskor amott. Politikai, mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari válságok. A termelés és fogyasztás válsága. Morális, jogi, vallásos, tudományos és művészeti válság. A tulajdon, az állam, a család, az ipari vállalkozás, a köztársaság és monarchia, az autokrácia és demokrácia, a diktatúra és önkormányzat, a kapitalizmus és szocializmus, a fasizmus és kommunizmus, a nacionalizmus és internacionalizmus, a pacifizmus és militarizmus, a konzervativizmus és radikalizmus válsága. Az igaz, a szép, az igazság és az igazságosság válsága. Kultúránk egész értékrendszerének válsága. Mindegyik a formák gazdag változatosságában és az erő különböző fokain, de vég nélkül ömlik, dübörgése minden nap újságjában visszhangzik. E krízisek mindegyike megrázza kultúránk és társadalmunk legmélyebb alapjait, és mindegyike a legyőzöttek és a romok légióját hagyja maga mögött. És, jaj, a végét még senki sem látja. E válságok mindegyike olyan volt, mint egy felzendülő, nagy, borzasztó szimfónia, és oly mély és oly intenzív, hogy egyet sem lehet elfelejteni. E mozzanatok mindegyikét a legutóbbi három évtized alatt hallatlan emberi zenekar játszotta, milliókból álló karok, statiszták és szereplők... és a legyőzöttek és áldozatok hegye évről évre nagyobb és nagyobb".

Bár e kép szokatlan elevenséggel és teljességgel tárja fel a világválságot a maga általánosságában, távolról sem kell hinni, hogy ez az egyedüli hasonló leírás, sem azt, hogy álláspontjában szélsőséget képvisel. Filozófusok, irodalmárok, tudósok, szociológusok, nemzetgazdászok, politikusok műveiben lépten-nyomon található hasonló kép és hang, esetleg még erősebb és sötétebb. Éppen ezért a válság kérdése a világháború utáni idő középponti egzisztenciális problémája, más szóval: e válság az, ami egy későbbi kornak a mai időről azt fogja elmondani, ami benne a leglényegesebb.

A tárgyat magát természetesen a bibliográfia mondja el. E bevezetésnek feladata csak az lehet, hogy az alapvető útbaigazításokat megadja. Ezt a rövid mondanivalót a témában levő magától értetődő részek spontán szabják meg. Mindenekelőtt magáról a válságról mint jelenségről kell beszélni. E pont vázlatosan a vál 424f54e ságot mint világjelenséget kívánja leírni. Másodsorban a válságról szóló tan, a krizeológia történetéről kell szólani: megjelölni a válság irodalmának kiindulópontját, fejlődési vonalát s az egyes irodalmi ágak szerepét és jelentőségét. A harmadik pont útbaigazítást ad e bibliográfia használatára vonatkozólag. Megjelöli a válogatás szempontjait, a csoportosítás szerkezetét, az értékszempontot, amely szerint az egyes művek elbíráltattak.

A krízis mint jelenség

A krízis az ember társadalmi, szellemi életének zavarossá, illetve problematikussá vált struktúrája, illetve egész struktúrarendje. Tárgyi oldalról a megoldhatatlansági jelleg, alanyi oldalról a krízis-tudat jellemzik lényegesen. Krízistudat: a válság jelenségének megoldhatatlansága egzisztenciális, a totális emberi létet érintő súlyának élménye, amelyet a bizonytalanság - és a végzetesség érzése kísér. A krízis-jelenség magában rejtheti a normális állapothoz való fordulat előfeltételét.

I. A megoldhatatlanság a világ sajátos, eddig figyelemre nem méltatott struktúrája. Figyelemre azért nem méltatták, mert nem ismerték. Nem ismerhették, mert a mi időnk vetette fel. E struktúra egyrészt a problémáknak olyan módon való összefűzöttsége, hogy azok szét nem szedhetők és meg nem oldhatók, másrészt a problémáknak végső határhelyzete.

1. Friedrich Nietzsche a meg nem oldható problémastruktúra jelzésére a "kérdésszerű" (fragwürdig) kifejezését használta. Trentin az egyedüli modern szerző, aki a krízisjelenségnek ezt a meg nem oldhatóságát észreveszi, és a jog kérdéseire vonatkozóan ineluctabilitének (elkerülhetetlenség) nevezi. E megjelölések azt kívánják mondani, hogyha a válság valamely területen feltűnik, bizonyos idő múlva látszólag szem elől elvész, de tulajdonképpen csak vagy más területre csap át, vagy mint rejtett potencia, jobban mondva, mint burkolt depotenciáló erő működik tovább. Ezt a tünetet az imént idézett Sorokin-hely egészen pontosan megjelöli, amikor azt mondja, hogy: hol itt, hol ott mutatkozik, ma ilyen; holnap olyan formában. Az egyik évben Amerikában mint a dollár válsága tűnik fel, de ez kiterjed Angliára, sőt egyéb államokra, és azokat magával sodorja. A pénzválság azonban megoldhatatlan, mert közben kitűnik, hogy a válság tulajdonképpen az aranyat fenyegeti. Az aranyválság is megoldhatatlan, mert ezalatt felismerik, hogy csak részlet, és a mezőgazdaság, illetve az ipar, esetleg a kereskedelem a válság által fenyegetett problémakomplexus. Így már az egész gazdaság exponálódik. Nincsenek többé részjelenségek. De a gazdaság sokszorosan összefűzött a szociális és politikai helyzettel. Ha az ember a krízis-problémát vizsgálja, úgy látja, hogy a megoldhatóságot az emberiség mindenáron ki akarja erőszakolni, a kérdés azonban kezéből kiugrik és minduntalan valósággal megszökik. Ha meg akarják fogni a pénzkérdésben, átugrik a mezőgazdaságba, onnan a kereskedelembe, onnan a társadalmi kérdésbe és így tovább. Íme: a válság sokfejűsége. Feltűnik, és anélkül, hogy megoldható lenne, újra elmerül, de a mélységben nem veszti el erejét, hanem tovább hat, most már úgy, hogy nem is látható. Közben mindig fenyegetőbb, kihívóbb és elkerülhetetlenebb, "kérdésszerűbb" helyzetek egész tömegét idézi fel.
Ennek az ineluctabilitének fogalom-meghatározása rendkívül nehéz. Ha az ember a tárgyat csak vázlatosan kívánja is érinteni, két szempontot kell figyelembe vennie. Az egyik szempont az, hogy a meg nem oldhatóság ilyen módon, mint ma, a történet folyamán még egyáltalában nem jelentkezett. Minden időben, ahogy ezt a válságművek szerzői csaknem mind kiemelik, csak részleges válságról volt szó. Ilyen részválságok a különböző háborúk, forradalmak és az utánuk következő politikai vagy társadalmi nehézségek voltak, amelyeknek morális és egyéb kihatásai is lehettek. Gyakrabban volt és jelentkezett pénzügyi, agrár- és kereskedelmi vagy ipari válság, s ez ritkán járt szellemi vagy vallásos megrázkódtatás nélkül. Éppen ezért helytelenül jár el az, aki egy XVIII. vagy XIX. századbeli vagy más korabeli szellemi, tudományos, művészeti, társadalmi nehézséget válságnak nevez el. Ezek mindegyike vagy izolált volt, vagy csak kicsiny körben terjedt el. Éppen ezért megoldható volt, s mindössze csak zavar. Kritikus csak az olyan idő, amelyben a válság egyetemlegesen, az emberi élet egész területén mint az összes dolgok, viszonyok, szándékok megoldhatatlansága, mint a megrázkódtatások elkerülhetetlensége jelentkezik.
A jelenségek összefűzöttségét a leginkább az ismeretszociológiának ama megállapítása tárja fel, amely az emberi közösségben levő elemek között az úgynevezett paralelkoordináció törvényét kifejti. Az államforma, művészeti irány, filozófia, tudományos szellem, gazdaság, osztálytagozódás, jogi, erkölcsi és egyéb értékrendszer egyetlen organizmusban él: bizonyos osztályrendszernek bizonyos határozott ízlés, termelési rend, értékhierarchia felel meg. Scheler, Sorokin, Mannheim és mások, e diszciplína alapvetői és kifejtői rámutattak arra, hogy a mai válságnak a paralelkoordináció törvénye alapján szükségképpen az egyetemes emberélet minden területén kell jelentkeznie. Így tehát, amíg más történetig társadalmi, gazdasági zavarok és megrázkódtatások (nem válságok) csak egyes szervi megbetegedésekhez hasonlíthatók, a mai krízis (ténylegesen: a válság) az egész emberiség szervezetének generális megbetegedése.

2. Ugyanekkor azonban még egy másik körülményre kell felfigyelni. A válság egyrészt: megoldhatatlan problémastruktúra, de mint az előbb is volt róla szó: végső határhelyzet is, hogy pontos és egzakt kifejezéssel jelölődjék meg, a mai krízis: eschaton. Ezen a helyen és ezzel a kérdéssel kapcsolatban igen fontos megállapítást kell tenni. A válságba jutott emberi világ végső határhelyzetre eszmélt fel. Ez a helyzet azonban úgy tűnik, egyáltalában nem kivételes és nem a mai történeti idő jellege. Más szóval: az, ahogy az emberi világ határhelyzetbe ért el, és eschaton-szituációban találja magát, nem e kor kiváltsága. A gondolkozóknak az a része, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik, úgy veszi észre, hogy az ember ma tulajdonképpen csak feleszmél arra a mindenkori eschatológiai helyzetre, amiben mindig volt. A válság végül is nem egyéb, mint az a világmegrendülés, amely az embert végső és határhelyzetének felismerésére kényszeríti. A válságban levő világ számára tehát az ember örök és eredendő "emberi" szituációja nyilatkozik meg. Ez nagyobbára az egzisztenciafilozófia, a protestáns dialektikus teológia és a vallásfilozófiailag orientált katolikus teológia álláspontja.
Ebben az esetben természetesen arról van szó, hogy a mai eschaton nem következik a krízisből. A humánum világa mindig is ebben a helyzetben volt. Mindig válság volt, csak az emberiség elrejtőzött előle, és nem vett róla tudomást. Ma ezt a helyzetet csak felismerjük. E felfogással szemben azonban a következőket nem lehet elhallgatni. A magyarázatban két elem húzódik meg. Az egyik: a válság határvonalát elmossa, s így a válság jelenségét az emberiség egész élettörténetére ki akarja terjeszteni. E mögött azonban a másik: azáltal, hogy a válságot nem speciálisan a ma történeti jelenségének, hanem egyetemes emberi történetre kiterjedettnek fogja fel, burkolt módon a válságot úgy akarja megoldani, hogy előle kitér, más szóval úgy, hogy annak valóságos élét a mindenkori emberiségre hárítja át.
A disztinkció, amit meg kell tenni, a következő: feltéve, hogy az előbb említett gondolkozóknak igazuk van, és az emberiség helyzete ma nem lényegesen más, mint minden időben volt, csak az ember ma örök helyzetét kezdi megérteni, akkor is szükségképpen kell, hogy legyen valamely körülmény, amely erre a megértésre és felismerésre kényszeríti. Mi ez a körülmény? Kétségkívül maga a válság. Ebben az esetben azonban az ember már megjelölte azt is, hogy e felismerésnek rendkívüli körülmények között kellett megtörténnie. A felismerés bármely tetszés szerinti időben nem következhetett volna el. Ha pedig a felismerés körülményei és feltételei rendkívüliek, ebből önként következik, hogy a helyzet, amelyből a felismerés történik, maga is rendkívüli: legalábbis alapvető módon különbözik attól a helyzettől, amit a múlt században, vagy a felvilágosodás idején, vagy egyébkor vett fel.
Az a megállapítás tehát, hogy a krízis nem egyéb, mint az örök emberi eschaton megnyilatkozása (apokalipszis, reveláció, Enthüllung, Offenbarung, kinyilatkoztatás), természetszerűen visszautal ama felfogásra, hogy eme örök helyzet felismerését valamely körülménynek ma, mikor ez a felismerés megtörtént, fel kellett idéznie. Mi az, ami felidézte? Az egyetemes emberiség helyzetének radikális válsága.
Így jut az ember vissza a megoldhatatlansági jelleghez, amely nem egyéb, mint az eschaton másik oldala. Ez a két ismertetővonás egymást kiegészíti, és a kettő együtt a válság objektív fő jellemvonását mondja ki.

II. A krízis-jelenség alanyi ismertetőjele: a válságtudat. E válságtudaton az emberi tudatnak azt a sajátos helyzetét kell érteni, amely a jelenségeket válságosnak látja, fogja fel és tudja, és nem képes azokat másképpen felfogni. A megoldhatatlansági jelleg minden esetben a tárgyi világban jelentkezik, a válságtudat szellemi-pszichológiai jelleg. Így az embernek az a beállítottsága jelölődik meg, amely tulajdonképpen nem egyéb, mint a megoldhatatlansági jelleg vetülete a szellemi-lelki szférában. E tudatnak magától érzetődően szintén két oldala van, s ez megfelel a megoldhatatlanság két oldalának. Az egyik: a bizonytalanság, a második: a végzetesség.

1. A válságtudat első ismertetőjele az, hogy az ember, aki válságtudattal él, alapvető módon bizonytalanságban tudja magát. A világ körülményeit, tényeit, valóságát, eseményeit nem képes többé meg nem ingathatóan biztosnak, abszolút szilárdnak felfogni. A valóság valamiképpen feloldódik, meghígul, megfoghatatlan, bizonytalan lesz. Már nem alap és támasz többé. Az ember nem áll megbízható talajon. A földet alóla elrántották, és kiszolgáltatva, ismeretlen erőknek elárulva e bizonytalanság mellett mindig megjelennek a válságtudat jellegzetes kísérőérzelmei: a félelem, az ijedtség, az aggodalom és a veszély.
Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlansági problémastruktúrából következik és annak az emberi tudatban való jelentkezése. Két formája van: az egyiket először Sören Kierkegaard fedte fel döntő jelentőségű könyvében, amelyet az aggodalomról írt. A másikat Friedrich Nietzsche hirdette, s ennek végső eredménye abban foglalható össze, hogy fensőbbrendű emberi követelménnyé tette a "veszélyesen élni" elvét. A Kierkegaard-féle aggodalomból fejlődött a jelen század keresztény apokaliptikus magatartása; Nietzsche követelménye alapja lett egy új pogány heroisztikus magatartásnak. A két gondolat ott találkozik, hogy az emberi tudat bizonytalanságát részben fölfedi, részben követeli. Mind a kettőnek megvan az a válságvonatkozása is, hogy e tudatot jellegzetesen a történeti jelen produktumának tartja. Kierkegaard és Nietzsche szerint is az aggodalomra, illetve a veszélyek között való életre meg kell érni, s ez az érettség ma következett el.
A bizonytalanság a mai élet minden területén jelentkezik. A filozófiában fölfedik azokat az elveket, leleplezik azokat a tételeket, amelyek, mint mondják, eddig a biztosság illúzióját keltették. Most e biztosság eltűnt, s az ember kivetne, "elvetéltségben" él. A pszichológiában sorra tárják fel azokat az "áltatásokat", amelyek eddig az ember elől alapvető bizonytalanságát elrejtették. Egyik tünete az, hogy a tudomány eddig bizonyosnak látszó törvényei és axiómái feloldódnak, relativizálódnak. Más tünete, hogy a politikában felmerül az úgynevezett biztossági kérdés. A bel- és külpolitikában új szövetségek, új alkotmányok, új rendelkezések és törekvések valamilyen új és szilárd alapot kívánnak teremteni, mivel a régebbi feloszlott és eltűnt. A gazdaságban helyre akarják állítani az úgynevezett bizalmat, amelynek megsemmisüléséről panaszkodnak. Egyik fontos ága e gazdasági biztosság helyreállításának: a fedezetprobléma. A fedezet ugyanis az a titkos erőtartalék, amely a gazdasági életnek a biztosságot megadja. De a fedezet mindenütt megingott, vagy teljesen el is tűnt. A kulturális területen éppen úgy, mint a társadalomban a bizonytalanság ezer arcával minden kérdésből előtűnik.
A bizonytalanság nem tárgyi tünet, hanem az alkotó, cselekvő, működő embernek le nem vethető sajátsága. A tárgyi tünet: a megoldhatatlanság, a kérdésszerűség. A realitás ma éppen olyan bizonyos, mint minden időben volt. Csak a tudat az, amely a realitást maga alól elrántva érzi s úgy tapasztalja, hogy legyőzhetetlen erőknek kiszolgáltatva él.
A válság irodalmában e bizonytalansággal szemben kétféle álláspont lehetséges, és mind a kettő megtalálható. Az egyik álláspont azt vallja, hogy e bizonytalanság az elsődleges mozzanat, s ebből keletkezett a válság. A második azt tartja, hogy a primer momentum a válság, s ennek eredménye az, hogy az emberi tudatnak fel kellett vennie a bizonytalansági magatartást. E két álláspont a gazdasági, társadalmi, kulturális, történeti, tudományos művekben ritkán jelentkezik együtt. Holott valószínűnek látszik, hogy sem válság bizonytalanságtudat nélkül, sem pedig bizonytalanságtudat válság nélkül nincs. Annak a kérdésnek felvetése, hogy melyik az elsődleges, és melyik keletkezett a másikból, nem korrekt. A válság realitásának alanyi és tárgyi oldala van, s egyik a másikat nem előzi és nem előzheti meg. A bizonytalanság és a krízis úgy függ össze, mint alany és tárgy: egymás nélkül nincs.

2. A válságtudat második ismertetőjele, hogy az ember, aki válságtudattal él, sajátságos végzetességben tudja magát. Pontosan kifejezve: az ember úgy él, mintha állandóan a végzet fenyegetné. Ez a végzetességérzet nem egyéb, mint az eschaton-szituáció szubjektív oldala. A végzetesség mint az emberi tudat állandó nyugtalansága, felajzottsága, feszültsége észlelhető. Ez a nyugtalanság, kapkodás és "idegesség" az egyetemes emberi élet minden területén tapasztalható. Érthetővé azonban csak akkor lesz, ha az ember tudja, hogy alapjában a végzetében megfenyegetett emberi lét van. A válságtudat e sajátsága kivétel nélkül minden válságműben, mint abszolút konkrét tény és érzékelhető valóság azonnal tapasztalható, és ez a tünet az, amiről a modern válságművet legelsősorban fel lehet ismerni. Már maga az a tény, ahogy egy szerző tárgyát megérinti, megnézi, felbontja, megszerkeszti, az a hang, amelyen megszólal, mondanivalóját kifejti, utal erre a végzetében megfenyegetett egzisztenciára. Legyen a mű államjogi vagy ismeretelméleti, szociálpolitikai vagy pénzügyi, társadalomtudományi vagy történeti, a nyugtalanság, a feszültség azonnal érezhető. Egészen természetes, hiszen az ember ezekben a kérdésekben ténylegesen és mélyen meg van fenyegetve. Kockán forog egy nagy és bonyolult, finom és magasrendű kultúra; megingott egy világtörténetben eddig páratlanul álló gazdasági prosperitás; meg van fenyegetve az eddigi gazdálkodás minden elve és egész szerkezete; felfordulással fenyeget a társadalmi rend, az állam mint életforma, morál, szokás, törvény, igazság. Valamilyen hatalom súlya alatt az egész emberi lét oly határra kényszerült, amelyen, ha még egyet lép, úgy látszik, elkerülhetetlenül elveszett. Megszakadnak biztosnak látszó és bevált kereskedelmi kapcsolatok; csődöt mondanak meg nem ingathatónak látszó termelési rendszerek. A biztosság eltűnt, s eleinte ezt a biztosságot az átmenetiség helyettesítette. De az átmenetiségről kitűnt, hogy ez átmenetiség; még nagyobb zavarba és felbomlásba. Ezért az emberi tudat megrendülve, érzi, hogy nem részleteiben: talán csak gazdaságában, egyedül társadalmában, izolálva tudásában van megfenyegetve, hanem egész létének teljes egészében, éspedig: végzetesen.
A végzetességet két tényező határozza meg: az emberi egzisztencia mélysége és a leküzdhetetlen kényszer. Más szóval, az a magatartás, amit a végzetében megfenyegetett ember tudatának a válságban okvetlenül fel kell vennie először: tisztában van azzal, hogy egzisztenciájának legmélyére irányul, másodszor: elháríthatatlanul szükségszerű. Ha csak felület, részlet, járulék, csak tulajdonság volna megfenyegetve, a kapkodás és feszültség és idegesség teljességgel érthetetlen lenne, vagy beteges hisztériának kellene tartani. És ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a válságban élő ember tulajdonképpen kultúrájában, államában, politikájában, gazdaságában, tudományában nem e szellemi síkon jelentkező alkotásokat és életformákat félti, hanem az azokon belül levő elrejtett vitális és egzisztenciális létért aggódik. De ez az aggodalom nem volt komoly, ha nem volna elkerülhetetlen, vagyis nem volna leküzdhetetlen szükségszerűség és lebírhatatlan kényszer, amit semmiféle módon és intézkedéssel nem lehet elhárítani.
Végül még egyetlen olyan körülményre kell rámutatni, amely nélkül a kép még vázlatosságban sem lehet teljes. A válságtudattal mint a bizonytalanság és végzetesség együttes komplexusával az ember egészen ritkán azonosítja magát egészen. Azt az esetet, amikor a válságtudat az emberen egyeduralkodóvá lesz, és a valóság megítélésében centrális helyet foglal el, csak nagyon levés mű fejezi ki. Ezeket a műveket bátran végítélet-hangulatú műveknek lehet hívni. Ez a válságtudattal való teljes azonosulás az úgynevezett abszolút pozitív krízis-tudat. Ez a végítélet-hangulat amilyen gyakran jelentkezik részletekben vagy színekben, éppen olyan ritka, mint az egész mű elgondolásán következetesen keresztülvitt szempont. Abban, hogy a mai idő nem egyéb, mint az utolsó ítélet kezdete, senki sem tud egzisztenciális komolysággal hinni.
A válságtudattal szemben tehát a legtöbben bizonyos távlatban vannak. Az előbbi pozitív válságtudattal szemben ezt negatívnak lehet nevezni. A negatív válságtudat a distancia következtében, amelyet fölvett, annyira enyhül, hogy néha már csak mint elégedetlenség jelentkezik. Az elégedetlenség szintén lehet pozitív és negatív. A pozitív elégedetlenségben jelentkezik: a lázadás szelleme. Ez a lázadás a válság irodalmában a legáltalánosabb jelenség, s még a leghiggadtabb mű sem ment tőle teljesen. Amikor az elégedetlenséggel szemben az ember negatív helyzetet vesz fel, azt át akarja hidalni, ki akarja küszöbölni, és rendszabályokhoz nyúl, hogy elégedetlenségének okát megszüntesse, fellép: az utópizmus. A lázadás nagyrészt a szellemtudományilag tájékozott szerzők művében jelentkezik. Az utópizmus főként a politikai, társadalmi és gazdasági művekben. Mind a hét álláspont primer és konkrét, csak az előbbiben az ember magatartását az alanyi megrendülés, az utóbbiban a kibontakozás ösztöne határozza meg.

A krizeológia története

A fentebb tett éles megkülönböztetés nélkül az embernek a válság irodalmában okvetlenül el kellene tévednie. Minden általánosító, tágító meghatározásnak oda kellene vezetnie, hogy végül is a kutató ne tudja megállapítani, melyik válságmű, melyik nem, és a válság irodalma mikor és milyen műben jelentkezik először. Rendelkezünk művekkel, amelyek a múlt század harmincas, húszas, sőt az előbbi éveiből valók, és rendkívüli módon csábítanak arra, hogy az ember a mai válságszellem csíráit bennük meglássa. A XVIII. század tele van ilyen művekkel, és vannak periódusok a XVII, sőt a reformáció, a reneszánsz, sőt a középkor, a római császárság, sőt még az azelőtt való időkből, amelyekben a maihoz hasonló válságállapot jelentkezett. A válságjelenség azonban olyan értelemben, ahogy ez az imént körülhatárolódott, jellegzetesen mai és modern.

I. A modern világválság tényleges megjelenése előtt keletkezett műveket bibliográfiánk profetikus krizeológiáknak nevezte el. A művek fő jellemvonása, hogy bennük a válságtudat már megtalálható, a világban levő objektív vonások azonban még csak mint fenyegető lehetőségek lappanganak. A társadalmi, morális, gazdasági megítélések, leírások ezekben a művekben pontosan olyanok, mint azokban, amelyek ma íródtak. Mintha a szerző a múlt században vagy a háború előtt e viszonyokat előre meglátta volna. Ezért profetikusak. A külső körülmények azonban még nincsenek válságban. A válságtudat megelőzi a tényleges krízist. Ez a történetben egyáltalában nem ritkaság. Magas szellemiségű gondolkozó rendszerint jóval előbb látja az események elkövetkezését.
Az első profetikus szerzőként Sören Kierkegaard-t kellett felvenni, akinél a mai válságtudat legelőször jelentkezett minden jellemvonásával. A második szerző Friedrich Nietzsche, akinek főműve (Wille zur Macht), bár az 1880-as években íródott, máig is a legtökéletesebb krizeológia. E műben találhatók meg a válság alanyi és tárgyi ismertetőjelei a legtisztábban. A XX. század elején több profetikus mű jelzi a válságproblémák fokozatos kibontakozását.
A profetikus krizeológiák utolsója, egyszersmind a tényleges válságirodalom legelsőbbje Oswald Spengler műve: Der Untergang des Abendlandes. Spengler volt az első, akinél a történetben előre vetített válságtudattal a valóságos, tárgyi világban jelentkező krízis találkozott. Az előbbi szerzőknél a válság még csak lappangott, és csak mint látens lehetőség vagy mint részlet tűnt fel. Amikor Spengler műve megjelent, a világválság tényleges valóság lett. Ez az idő: 1918, a világháború vége.

II. Amit a válságtudat előre látott, bekövetkezett, s amit a múlt század és a századelő látnokai, mint a rejtőző felbomlás és katasztrófa csíráit leírtak, aktuális valóság lett: a politikai szétesés, elszegényedés, gazdasági leromlás, társadalmi felbomlás, morális, értelmi, művészi, tudományos válság. Egyelőre azonban, sajátságosképpen, ezt a válságot még mindig nem ismerték fel valódi jelentőségében. És itt egy sajátságos ellentmondásnak látszó körülményre okvetlenül rá kell mutatni. Amíg a szellemileg tájékozott gondolkozók, történészek, tudósok már tíz, sőt húsz évvel ezelőtt beszéltek válságról, azt a realitások között élők még mindig nem voltak hajlandók észrevenni. Így támadt aztán az a groteszk helyzet, hogy akiket általában irreálisaknak és elvontnak szoktak nevezni, már régen látták betörni a válságot egész félelmetességével; azok pedig, akiket szeretnek a tények embereink nevezni, a krízist csak akkor vették észre, amikor az már a fejükre zuhant.
Ez a körülmény magyarázza meg azt, hogy amikor a gazdasági válság egész valóságában megjelent, a gyakorlati embert készületlenül találta és meghökkentette. A gondolkozó pedig csak annyit volt kénytelen tenni, hogy megállapította: íme, amit mondott, elkövetkezett. A húszas évek alatt igen sokféle válságművel lehet találkozni, de alig van közötte olyan, amelyik a társadalom vagy az állam vagy a gazdaság konkrét kérdésével foglalkozna. Csak amikor 1929-ben New Yorkban a gazdasági csőd első jele feltűnt, akkor vették észre, hogy a világ időközben hová jutott. Különös és a helyzetre abszolút jellemző, hogy még akkor is hajlandók voltak e jelenséget kizárólag vagy pénz-, vagy termelési, vagy fedezet-, vagy egyéb gazdasági természetű válságnak tartani, és nagyon kevesen vették észre a távolabbi vonatkozásokat. A legmesszebb az ment, aki a gazdaságon túl legfeljebb a politikai vagy szociális tényezőket vette észre. Innen származik aztán az, hogy a remediumok használata csaknem kivétel nélkül minden esetben kudarcot vallott. Lokális gyógyításokat alkalmaztak, holott akkor a betegség már az egész szervezetre kiterjedt.
Ezeket a tényeket figyelembe véve a következő megállapítást kell tenni: a válság kérdésében azok a művek, amelyek a legreálisabbaknak és legkonkrétabbaknak látszanak, tulajdonképpen irreálisan le vannak szűkítve, és a kérdést a maga egész terjedelmében nem is látják. Az igazi távlatot ezért a válságra nem ezek a részletművek, hanem az általánosak adják meg, s ezek közül is a legáltalánosobbak. Egy a szociális kérdéssel, a gazdasági bizalom megrendülésével, a kapitalizmussal foglalkozó mű kielégítetlenül kell hogy hagyjon, mert részt lát egésznek. A válság kérdésében a hiteles az, amely egységes összképet tud adni. Ezeknél azonban egyáltalán nem elég, hogy széles körben mozogjanak. Ez általánosság mellett a másik elengedhetetlen követelmény: a mélység.
Olyan mű, amely elég általános és elég mély ahhoz, hogy a világválságot a maga realitásában és hűségében fölfedje, a krízis-irodalom beláthatatlan nagyságához képest igen kevés van. Ezeket a műveket bibliográfiánk megjelölte azzal, hogy jelentőségüket kiemelte. S ezek a művek nagyon kevés kivétellel az 1920-as években íródtak. A világháború befejezésétől a New York-i tőzsde összeomlásáig (1929) tartott a válságirodalom klasszikus korszaka. Ami ezután jelent meg, nagyobbára csak részlet vagy egy-egy probléma kiszélesítése.
A krizeológia eddigi története így önként három részre tagolódik: az első a profetikus krízis-művek kora a világháború végéig; a második a világháború végétől, Spengler könyvétől, az amerikai pénzválság kitöréséig; a harmadik korszakot a szekularizálódás korának lehet elnevezni, mert ekkor a világsajtót elárasztották a legkülönbözőbb művek, amelyek a válság okát hol itt, hol ott keresték, nagyobbára tüneteiben írták le, és részleteit tárták fel. Az első korszakban a művek uralkodó hangja filozofikus; a második korszakban a válság kulturális és történeti szempontból íródik le; a harmadik kor válságműveinek magatartása főként politikai, társadalmi és gazdasági.

[Hamvas Béla tanulmányát egy rövid ismertetés zárja le, amely az írását követő bibliográfia szerkezetére vonatkozik. Szövegét a teljesség kedvéért közlöm. - Sz. G.]

A válság bibliográfiájának szerkezete

A válságjelenség leírásában és a krizeológia történetében megjelölt vonások a válogatás szempontjait természetszerűen szabták meg. Mielőtt azonban a szerkezet bemutatásra kerülne, röviden ki kell térni arra, hogy melyek azok a művek, amelyeknek látszólag a bibliográfiában volna a helyük, mégsem vétettek fel. A bibliográfia nem vette fel azokat a műveket:

amelyek a világválságot mint a világháború politikai következményét fogják fel. Ezek a művek ugyanis egyoldalúan történeti alapon látják a krízist, és a válságjelenség valódi lényegéről nem szereznek tudomást;

amelyek a XX. század természettudományának fordulatával foglalkoznak. A mai korban lejátszódó természettudományos forradalom okai és indító tényezői nem a válságban vannak, hanem magában a természettudományban. A fizika, csillagászati, élettani stb. új műveit krízis nélkül is eI lehet gondolni. Éppen ezért ezeknek a műveknek és azoknak, amelyek velük foglalkoznak, a válság irodalmában helyük nincs;

amelyek a társadalmi mozgalmakat:

a.    a történeti materializmus,

b.    a fasizmus,

c.     a nemzeti szocializmus

szemszögéből mutatják be és írják le. A kommunista, fasiszta és nemzeti szocialista társadalmi elméletek gyökere teljesen a válságon kívül fekszik, ezek az elméletek krizeológiai reflexiók nélkül is megérthetők;

amelyek a válság kérdésével a mai szellemiség síkján kívül fekvő (általában »okkult«) szemszögből foglalkoznak;

amelyek a krízis problémáit szépirodalmi formában jelenítik meg. E belletrisztikai művek felvétele bármilyen hálásnak mutatkozik is, bibliagráfiánkat rendkívüli mádon kiszélesítette volna.

A bibliográfia tehát a következő szakaszokra oszlik:

profetikus válságművek;

a szellemi válság körébe tartozó művek. E címszó alatt az általános szellemi, világnézeti és vallásos válság művei szerepelnek. Ide kellett felvenni általában a humánum-válsággal foglalkozó műveket is;

a történeti válság. E művek szerzői a krízist mint a világtörténet mozzanatát fogják fel;

a kulturális válság. E művek a krízist mint a régi kultúra összeomlását és egy új kultúra keletkezését magyarázzák;

a tudomány válsága. A fentebb említett művek kivételével itt azok a könyvek szerepelnek, amelyekben a megoldhatatlanság és a krízistudat ismertetőjelei megtalálhatók;

a művészet válsága. Szintén olyan művek, amelyekben a válságjelenség fellelhető;

a politikai válság. Mint az előbb előrebocsátottuk, itt olyan művek kerülnek felsorolásra, amelyek a politikai zavarok okát a válság tényében látják, nem pedig pl. a világháborúban;

a társadalmi válság. Kivéve azokat a műveket, amelyek az osztályharc, kommunizmus, fasizmus, nemzeti szocializmus ideológiájából indultak ki;

a gazdasági válság. A válogatás itt kizárólag a művek mondanivalójából, súlyából és jelentőségéből indulhatott ki, s csak olyan műveket hagyott el, amelyek vagy nem mondtak újat, vagy egyéb módon látszottak jelentéktelenebbnek.

Minden fejezet két részre oszlik. Az első rész a monográfiákat sorolja fel, a második rész a folyóiratcikkek repertóriumát tartalmazza. Természetesen válogatva.

A bibliográfia teljességre nem tarthat igényt: a teljes gyűjtemény ma még meg sem volna valósítható. Az a tény azonban valószínűnek látszik, hogy a világválságról szóló legfontosabb műveket megnevezte.