|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
A Nevada szelleme
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
A Nyugat vasútján
MÁSODIK FEJEZET
A hetedik
HARMADIK FEJEZET
Körvadászat emberre
NEGYEDIK FEJEZET
Farkas a veremben
ÖTÖDIK FEJEZET
A Nevada Szelleme
HATODIK FEJEZET
A halott Shiwán kincse
HETEDIK FEJEZET
A szellem nyomában
NYOLCADIK FEJEZET
Dráma a hegyek között
KILENCEDIK FEJEZET
Életre-halálra
A Nyugat vasútján
Kansas Cityn túl, magas töltésen, napégette tarlók, tikkadt sík legelök között rohant tovább a vonat. Vidám, zöld rétek, barátságos farmok és a régimódi községekkel, kis városokkal lomhán fejlödö Nebraska állam napfénytöl sziporkázó tájai mosolyognak az utasra. Innen San Franciscóig, most már olyan ez a Nyugat, mint valami álom. Domboldalakban elszórt mezövárosaival, legelö csordáival, gödrös utain zötyögö használt autókkal, farmjaival, alig változott a vidék letünt idök óta.
James Holborn, egy jól öltözött utas, körülbelül ilyesféle tünödésekkel könyökölt a kupé ablakában. Mintha a gondolataira felelne, váratlanul egy borízü hang szólalt meg a háta mögött:
- Talál még itt farmot, ahol kötélen szárítják a húst, és zacskóban hordják porrá törve.
Holborn csodálkozva fordult hátra. Alacsony, nagyon kövér, kopasz ember volt, aki megszólította, rettenetesen izzadt, csizmája fölött bö trappernadrág fityegett, és a két széles nadrágszár nem hagyott kétséget aziránt, hogy viselöje táborozások alkalmával mibe törli a kezét étkezés után. Csodálatosan rongyos kalapja ott függött az ülés felett. A kalap mellöl lógott le revolveröve, tartóiban egy-egy igen régi 45-ös Colt pisztollyal. Holborn most már emlékezett, hogy a kis, kövér utas körül bámészkodó csödületet látott Kansas Cityben a pályaudvaron.
- Honnan tudja, hogy ilyesmire gondoltam?
- Mindenki ilyesmire gondol, ha Kansas City után erre a tájra jön.
A kis kövér nagyot szuszogott, majd elövett egy rövid fapipát, amely zsúfolt söntések illúzióját keltette fel, és rágyújtott. A jól öltözött utas illönek tartotta, hogy bemutatkozzék:
- Holborn vagyok, Bostonból.
- Jobban tette volna, ha ott marad - felelte a másik minden rosszindulat vagy gorombaság nélkül. Holborn nem bírt szólni a megrökönyödéstöl.
- Én Trickley vagyok - folytatta a köpcös -, Jeff Trickley. Errefelé egypár államban elönyösen ismernek. Csak érdeklödjék utánam. Ismerem a nyugatot is, meg a keletet is, mert nyugaton lenyúzom az állat börét, és keleten eladom. Ott az én börömet nyúzzák le.
Erröl eszébe jutott valami, és köpött egyet a pipája mellöl.
- Az élet nagyon furcsa. Engem a nagyvárosokban csodálnak meg, pedig akkor jártam még ott, amikor Kansas Cityben csak faépületek voltak, és aki nyugatról jött, az nem hozott pénzt magával, hanem aranyrögöket vett ki a löportüszöjéböl, és mérlegen állapították meg, hogy mi jár vissza. És ma engem ott a jött-mentek kinevetnek, mert ha padlón járok, csörög a szöges cipöm, és nem vagyok bolond minden tíz évben új ruhát csináltatni. Errefelé meg magát fogják kiröhögni, éppen az ellenkezö oknál fogva.
Holborn végignézett magán. Vadonatúj lovaglóbetétes börnadrágja volt, fényes, sárga sarkantyús csizmája, gyönyörü, fehér szalagos, széles karimájú, szürke nemezkalapja. Piros vadászinge fölé fehér csillagos kék selyemkendöt kötött, de legcsodálatosabb volt fényes börövén függö, két Maxime márkájú automata revolvere, úgy kifényesítve, mintha szabadnapos közlegény lenne, akit visszazavar az örség, hacsak hajszálnyira is rendetlen. Ugyanilyen pedantériáról tanúskodott 7.65-ös Mauser fegyvere, amely az ülés felett függött. Nem értette hát, hogy ilyen gondosan megválogatott vadnyugati külsövel miért lenne nevetséges?
- Nem magyarázná meg a szavait, Trickley úr?
- A ruháján meglátszik, hogy sohasem ült még tábortüz mellett. A fegyverei olyan újak, hogy csikorog az ember szeme, ha rájuk néz. Azt hiszem, nem tévedek, ha felteszem, hogy mind a két revolverével hadakozva, tíz lépésröl könnyen elhibázna egy felhökarcolót. Errefelé az embereknek nincs idejük rá, hogy ennyit törödjenek a külsejükkel. Aki órákig olajozza a revolverét, megnézi a helyet, ahová leül, az vegyeskereskedö vagy porszívóügynök.
Holborn felszisszent. Honnan tudja ez az alak, hogy ö éppen porszívók miatt jött le ide a nyugatra? Eddig azt hitte, hogy stílszerüen alkalmazkodni fog a környezethez, és szinte észrevétlenül elvegyül a távoli nyugat farmerei között. Elöbb csak barátkozik majd velük, azután megpróbál piacot teremteni a "Sátán" porszívónak. Erre kapott pénzt és megbízást a cégtöl. Sacramentóban az egyik igazgatónak birtoka van. Ez lenne a kiindulási pont. Útközben elöbb megáll Balting Cityben. Az ember természetesen nem mehet a vadnyugatra keménykalapban ügynökölni. Ezért öltözött hamisítatlan nyugati embernek, egy Kansas City-beli kereskedö útmutatásai szerint. És most ez a kis gömböc egyszerüen kineveti.
- Hallgasson rám, uram - mondta Trickley -, öltözzön inkább zsakettbe, kevésbé lesz feltünö. Színtársulatok sürün járnak errefelé. A farmerek szeretik a hazafias darabokat. Futóbolondok ritkábbak. Azokat nem is szeretik.
- Azt akarja ezzel állítani - mondta kissé epésen -, hogy errefelé nincs rendes és tisztán öltözött ember?
- Van. Azokkal nyugodtan összeülhet, éppen olyan kezdök, mint maga. Erröl ismerheti fel öket. Most majd alszom egyet.
A kövér végignyúlt a padon, és nagy szusszanásokkal elaludt. Annyit mindenesetre megjegyzett Holborn, hogy ha gondozott külsejü egyént lát, megértésre számíthat. Nem árt, ha az ember tudja, hogy kik a hozzá hasonló kezdök.
Sajnos, a kövér trapper szavai igaznak bizonyultak. Omahánál néhány elhanyagolt ruházatú nyugati ember szállt be. Hangos, vidám kiáltások röpködtek, letámasztott puskák agya döngött, és ezek a sáros csizmájú, zsír 818b15i os sombrerójú, nyers alakok egy cseppet sem titkolták, hogy Holbornt meglehetösen mulatságos figurának tartják. Egy roppant magas ember, hosszú, ösz, piszkos szakállal, aki érthetetlen módon fekete szalonkabátot hordott, odajött és hüvelykujja körmével a fogát piszkálva, olyan leplezetlen érdeklödéssel nézte Holbornt, mint egy Barnum cirkuszból megszökött csoda állatot.
- Ugyan ne bántsátok - mondta jóindulatúan egy másik -, biztos valami népdalénekes. Énekeljen valamit, fiam; majd gyüjtünk pénzt egy kalapba.
- Azt énekelje - pártolta lelkesen az ügyet egy duzzadt szájú, vörös hajú egyén -, hogy "Csillagos lobogó, teérted meghalok!"
- Kérem, én nem vagyok énekes!
- Mindegy, azért csak énekeljen. Még mindig jobb, mint ha megverjük - ajánlotta jóindulatúan egy elképesztöen hosszú, sovány ember, akinek könyökben végzödött a kabátujja. - Gyerünk! Énekeljen!
- Úgy van! Maga biztosan filmszínész!
Mit részletezzem? Holborn énekelt. Dühtöl remegö vékony hangon, egy-két sort. Az utasok gurultak a nevetéstöl, de ettöl fogva békén hagyták. A kupé nemsokára fullasztó pipafüsttel telt meg.
A vonat zöld mezök és beláthatatlan távolságon sodronykerítéssel ellátott, dús gyümölcsösök mentén vágtatott. Közben felébredt Trickley.
- A poggyásza hol van? - kérdezte Holbornt.
- Csak ezt a kis táskát hoztam magammal. A többi holmimat feladtam Elkig.
- Nem fér el ebben a kis táskában takaró?
- Minek errefelé takaró a vonaton? Hiszen a guta kerülgeti az embert a forróságtól. - Trickley vállat vont és a pipáját tömködte.
A legközelebbi megállónál ismét kínos jelenet játszódott le Holbornnal. Egy csapat jókedvü, napbarnított legény szállt be. Denverbe igyekeztek, hogy részt vegyenek a hagyományos lovas versenyen. Csak épp hogy nem voltak rongyosak. Ezeknek is nyomban feltünt Holborn eleganciája. Ha cilinderben és frakkban van, nem törödnek vele. De ki állhatja meg nevetés nélkül az ilyen csúfos utánzatát egy cowboynak? Több kérges, izzadt, poros tenyér tapogatta az ingét, valamelyik megszagolta a puskáját, úgy bántak vele, mintha ö személyesen ott sem lenne. Végül az egyik egyszerüen félretolta, hogy odaülhessen helyére az ablakhoz. Holborn a portól, a melegtöl és a megaláztatásoktól végsökig gyötörve, legszívesebben visszafordult volna. Közben elérték Denvert.
Vagy félórát állt a vonat, amíg tovább ment.
Denver utolsó házai is eltüntek, kékes pasztellszínü alkonyba nyúlt a nap, ritkás erdöségek, köves, terméketlen vidék következett, és estére Holbornnak be kellett látnia, hogy a kövér trapper érdeklödése a takarók után nem volt ostobaság. A vonat lassú döcögéssel egyre feljebb kapaszkodott a Rocky Mountains barna sziklái között. Nyolcszáz méter magasságban az ablaküvegre kiült a pára, és rövidesen elökerültek a takarók. Utah felé ugyanis át kellett haladni a vonatnak a Sziklás-hegységen és itt igen hideg van. Holborn dideregve bújt a sarokba, és elkeseredetten gondolt arra, hogy milyen beteg lesz reggelre. Egy kétméteres lótenyésztö elövette a tartalék pokrócot és odadobta:
- Itt van, maga pojáca! Hisz megfagy így!
Mohón burkolózott be a pokrócba, és rövidesen elaludt. Elsö napja itt az "igazi" vadnyugaton nem volt éppen kellemes.
Reggel, mikor még mindenki nagyban aludt, összeszedte a holmiját és kiosont a szakaszból. Talán akad megfelelöbb? Mert ezt nem lehet kibírni. Egy távoli vagonban csakugyan talált megfelelö fülkét. Nyolcszemélyes szakasz volt. Az egyik ülésen sovány, beteges külsejü férfi feküdt pokrócokba takarva, szemben kíséröje ült, csinos, kissé lányos arcú fiatalember, hosszú, szépen ívelt szemöldökkel. Ez a fiatalember nem lehetett több tizenkilenc-húsz évesnél, de hüvös kék szemén szokatlan szomorúság ült, valami kifejezéstelen hüvös komorság. Holborn elhatározta, hogy ideül. Ezen az emberen minden tiszta, rendes, szinte vadonatúj volt. Tehát éppolyan kezdö, mint ö. Sorstárs! Kettöjüket talán mégsem gúnyolják majd. Leült a pad szélére, amelynek ablak felöli oldalát a fiatalember foglalta el. A gyerek külsejü útitárs úgy látszott, észre sem veszi. A távolba nézett, amerröl hajnali párákon keresztül a Nagy Sóstó csillogott át. A beteg aludt.
- Holborn vagyok.
A fiatalember csodálkozva nézett fel rá, fehér gyerekarcán néhány összehúzódó ránc az orrtönél jelezte, hogy bizalmatlan természetü. Nem valami barátkozóan, de kellemes, csengö hangon mondta:
- Patkins.
Udvarias volt, és mégis jelezte, hogy nem kíván beszélgetni. Ismét kinézett az ablakon. Késöbb a beteg felnyitotta szemét, és Patkins azonnal hozzáhajolt.
- Hogy vagy?
- Köszönöm... Adj innom.
A fiú gyorsan, készségesen töltött teát egy termoszból, és odanyújtotta a betegnek. Holborn megfigyelte a mozdulatait. Ez a fiú sovány volt, szabályosan karcsú, de minden mozdulata olyan furcsán hatott, olyan puhán, gyorsan, zajtalanul vette fel és kezelte a tárgyakat, mintha valami büvészmutatványt végezne. Holborn a betegnek is bemutatkozott.
- Dr. Patkins - felelte a fekvö férfi, nyájasan.
- Rokonok? - kérdezte a fiúhoz fordulva.
- A fivérem. - Ugyanaz a hüvös, de dallamos csengö hang, szinte átlátszóan kék idegen tekintet.
- A denveri tüdögondozóban ápoltak, és az öcsém most hazavisz Balting Citybe... - Nem fejezte be. Talán azt akarta mondani, hogy "meghalni".
- Odavalósiak?
- Igen - mondta a doktor, aki úgy látszik, beszédesebb volt. - Ott születtünk. Én Bostonban végeztem az iskoláimat, orvos voltam, és csak most, hogy megbetegedtem, vágyakozom haza.
- Ön is Bostonban él? - kérdezte a fiút, mert szerette volna beszédre bírni.
- Nem - felelte az ifjabb Patkins, és cigarettát kezdett sodorni. Egyáltalában nem volt elutasító. De közlékeny sem.
- Még gyermekkorunkban elszakadtunk Balting Cityböl - szólt az orvos. - Amíg egészséges voltam eszembe se jutott ez az ócska fészek. Most sem a városba vágyom. Csak Nevadába. Volt már ott?
- Még nem.
- Nevada csodálatos hely. Hófödte, nyomasztó hegyóriások, dús völgyek felett, ahol megterem a kaktusz is, és mindig tavasz van. Örökké kopár, terméketlen sziklák, és ha hátat fordít nekik, mindenfelé, virágos rétek... Itt akarok... ide szeretnék most menni. Él ott egy öreg indián, még az apámnál volt cseléd, kis háza van, nem messze Balting Citytöl. Mert Balting Citybe nem akarok menni... Csak a környékére...
- Árt a sok beszéd, Dick - szólalt most meg a fiatalabbik, és a beteg gyorsan elhallgatott. Talán valami okuk van rá, hogy ne legyenek közlékenyek? - gondolta Holborn. Mert a dallamos hang nagyon határozottan szólalt meg. Mintha nemcsak az egészségét féltené a fivérének.
- Én is Balting Citybe igyekszem. Úgy gondolom, Elknél eltér a vasútvonal.
- Ott kell leszállni - mondta a fiú -, azután, ha nem tud lovagolni, kocsin vagy autón folytathatja az útját. Kocsit ajánlok, mert az utak rosszak arrafelé.
- Kellemesebb jármü is, mint a ló - jegyezte meg Holborn, és összeborzadt. Nagyon félt a lovaktól és irtózott a lovaglástól.
Zuhogott az esö, mikor Elkbe értek. Istenverte kis megálló volt. Mindössze egy rosszul világított bódészerü ütött-kopott állomásépület és egy kerekeskút jelezték, hogy emberlakta hely. A kis község félórányira feküdt a megállótól. A fiatalember olyan könnyen ragadta meg a hatalmas böröndöt, mintha üres lenne. Hogy mennyire teli volt, azt Holborn csak akkor tapasztalta, midön a beteg iránti elözékenységböl segíteni akart, és megkísérelte a fiatal Patkinsnak lenyújtani a koffert a vonat lépcsöjéröl. Olyan nehéz volt, hogy kis híján lerántotta magával. Holborn ijedten felkiáltott. A fiú csak egyik kezével érte el a börönd fogóját, és egy másodpercig úgy látszott, menthetetlenül hanyatt zuhan a súlyos teher alatt, de a keskeny, szép formájú kéz csodálatos erökifejtésre volt képes, és mint valami szarvánál megragadott bikát, rövid ingadozás után keményen fogta nehéz terhét, azután szép lassan a földre helyezte.
Egy kézzel!
Holborn eltátotta a száját. Félig még gyereknek látszott. Jól nevelt és elkényeztetett gyermeknek. Ki hitte volna, hogy ilyen mutatványra képes? Most vette csak észre, hogy a fiúnak vérzik a keze. Úgy látszik, egy kiálló fémcsat sebezte meg.
- Bocsánat... - mentegetözött Holborn.
- Semmiség - felelte közömbösen Patkins.
Pedig elég mély volt a seb. A csat alaposan beleszakított a húsba, "S" betüre emlékeztetö sebet hasítva, amelyböl dölt a vér. A fiú egykedvüen csavarta rá zsebkendöjét, azután ügyet sem vetve Holbornra, fivére után nézett, hogy segítsen a betegnek a leszállásnál.
Sürü, apró szemü esö hullott, egyhangúan neszelve. Úgy látszik, az indián nem jött meg értük, mert az elhagyatott váróterembe mentek.
Holborn éjszakai szállást keresett, de ebben az istenverte ázott ócska épületben nem talált megfelelö helyet. Dühösen ült be a nedves ruhák párolgásától, pálinka- és pipabüztöl súlyos légkörü söntésbe.
Egy sarokasztalnál ült a két Patkins fiú. A fiatalabbik pokrócot terített a bátyja vállára, és általában olyan gyengéden bánt vele, mint valami gyermekkel. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a fivérét.
Éjfél után kerékzörgés hallatszott kintröl. Kétkerekü, homokfutó kocsi állt meg az állomás épülete elött. Egy cowboy módra öltözött indián lépett be a vendéglöbe, de csak éppen hogy odapillantott a Patkins testvérek felé, azután nyomban kiment újra. A fiatal Patkins szemrebbenéssel sem jelezte, hogy ismeri az indiánt. Általában, csinos, fiatal arcára szinte ráfagyott ez a semmibe nézö közöny.
Fizettek, és az ifjabb gyengéden felsegítette a bátyját, aztán gyengéden támogatva kivezette a helyiségböl.
Holborn vacsora után rosszkedvüen várta, hogy végre virradjon. Mikor a vendéglös odajött, hogy elvigye az edényeket, megkérdezte:
- Lesz itt valaki hajnalban, akivel Balting Citybe mehetek?
- Könnyen lehet. Bár mostanában a farmerek az utolsó taligáig lefoglalnak minden jármüvet.
- Hogyan jutnak az utasok akkor Balting Citybe?
- Lovon uram, ha nem tudná. Errefelé ugyanis csak az öregasszonyok, meg a gyerekek kedvelik a szekeret - felelte a vendéglös. De azután úgy látszik, mégiscsak megszánta a tehetetlen alakot, mert tovább dörmögött: - az állomásfönök fia beviszi a kordélyukon, de az is csak reggel.
- Miért csak reggel?
- Egy idö óta nem járnak éjszaka Balting City felé. A Véres Tom miatt.
- Ki az az úr?
- Tessék?...
A kocsmáros úgy nézett rá, mint valami ötlábú borjúra, azután szelíden megkérdezte:
- Uraságod Ausztráliából jött?
- Nem vagyok ismerös errefelé.
- De olvasni talán csak tud? Hiszen minden második fán, minden benzintöltö állomáson ott a neve! Pillanatnyilag 8000 dollárt ígérnek érte élve vagy halva. De ez nem egyforma. Havonta többre taksálják, attól függ, hogy bankot rabol-e ki Balting City környékén, vagy csak egy átutazó pasast lö le. Hát ezért éjszaka nemigen közlekednek arra, csak nappal, ha már megindul a forgalom.
Miután a kocsmáros egy rövid fordulással otthagyta, Holborn kiment az állomás elé, hogy utánanézzen a kordélynak.
Doktor Patkins éppen akkor szállt fel egy homokfutóra. Jól elhelyezték a beteg orvost, pokrócokba csavarva, az indián a lovak közé csapott, és a szekér zörögve döckölödött ki a sorból. Azután befelé kanyarodott az országútra.
"Hol van a fiatalabb?" - gondolta Holborn.
Jobb felöl lódobogást hallott. Valaki most elvágtatott a hegyek felé, ellenkezö irányba, mint amerre az indián, a kétkereküvel hajtatott...
Holborn, a lovas szokatlan karcsú sziluettjében az ifjabb Patkinst vélte felismerni. Miért nem megy a fivérével, ha annyira szereti? És miért igyekszik lovon Nevada kietlen, zord sziklái felé? A szél undok, hideg, apró esöszemeket csapott az arcába. Nem ácsorgott itt tovább, a ránézve lényegtelen kérdésen tünödve, hanem benyitott az állomásfönökhöz, hogy valamiféle jármüvet béreljen.
A hetedik
|
RENDELET! NEVADA ÁLLAM KORMÁNYZÓJA ELRENDELTE, HOGY A MAI NAPTÓL TOVÁBBI INTÉZKEDÉSIG BALTING CITYTŐL A COUNUL RIVERIG, ILLETVE AZ ELK VASÚTÁLLOMÁSTÓL A NORMANN-VÖLGYIG TERJEDŐ TERÜLETEN, EGÉSZEN OREGON ÁLLAM HATÁRÁIG, MINDEN ORSZÁGUTAT ÉS ÖSVÉNYT, AMELY A SIERRA NEVADA HEGYSÉGBE VEZET, A HATÓSÁGOK KÖTELESEK NYOMBAN TORLASZOKKAL ELZÁRNI. AZ EMLÍTETT UTAKON ÉS ÖSVÉNYEKEN KÖZLEKEDNI EGY ÉVIG TERJEDŐ FOGHÁZBÜNTETÉS TERHE MELLETT TILOS! |
Ez a különös intézkedés, amely ott függött Nevada állam területének minden forgalmasabb pontján, senkit sem lepett meg. Egyesek szerint már régen ez lett volna az egyetlen célravezetö eszköz a Véres Tom ellen. A rendelet minden utat elzárt a Sierra Nevada zord hegyvidékétöl, ahol Véres Tom tanyája volt. Lehetetlenné vált, hogy ismerös pásztorok, hegylakók és más cinkosok élelemmel lássák el, továbbá a Nevadán keresztül lovagló utasokat sem rabolhatta ki.
Holborn csodálkozva olvasta Balting City vendégfogadója elött ezt a számára különleges intézkedést. Mi az ördögöt zárják el a hegyekbe vezetö utat?
- Mit tátja itt a száját? Jöjjön inkább egy pohár sörre a hüvös vendéglöbe. - Holborn meglepetten fordult meg. Az a kis, kövér trapper állt mellette, aki elöször figyelmeztette a feltünö jól öltözöttség hátrányára.
- Van szerencsém - felelte városi módon az ügynök. - Ezt a csodálatos hirdetményt olvasom, de nem értem...
Beléptek a kocsmába. Az egyik sarokasztalnál néhány bányász iddogált, különben csak a vendéglös tartózkodott a söntéspolc mögött, az unalmas kora délutáni órákban.
- Sört adjál, Fred! De hideg legyen...
- Amilyen van... - felelte a kocsmáros. Álmos szemü, kövér ember volt ez a Fred. Amellett úgy bánt a vendégeivel, mintha kissé az idegeire mennének.
Morogva hozta a sört, és szó nélkül eléjük tette.
- Szóval maga még nem hallott a Véres Tomról? - kérdezte Trickley, betöltve a sörét.
- Elkben a vasúti vendéglös beszélt róla. De nem adott bövebb magyarázatot. Talán rabló?
- Hm... az is, és mégsem az. Kétségtelen, hogy olykor rabol, de a hegyek között nem élhet füböl és levegöböl. Azért mégsem rabló végeredményben...
- Hanem micsoda?
- Gyújtogató.
Holborn már nem merte mutatni, hogy csodálkozik. Mióta nyugatra jött, már néhányszor keményen gorombáskodtak vele, ha azt mutatta, hogy meglepödik valamin.
- Igen, gyújtogató. Egy esztendö alatt a város legnagyobb farmját négyszer égette porrá. Azonkívül néhány embert is a másvilágra küldött.
- De hát miért?
- Eh, hagyjon békét!... Gyerünk, Fred! Még egy sört! - Úgy látszott, mintha kellemetlenül érintené ez a beszédtárgy.
Új vendég jött. Kissé öszülö, komoly, napbarnított arcú ember volt Gibson, a seriff. Viseltes, de tiszta, fekete ruhája, szigorú polgári jellemre vallott. Hófehér inge, rendes, sima csokornyakkendöje, tükörfényes csizmái, határozott, lassú mozgású járása bizonyos méltóságot adtak a helyiségnek, ahova belépett.
Kissé szomorú arckifejezésében volt valami, amitöl az ügynök megborzadt. Egy pillanatra nagyon örül annak, hogy nincs oka a törvény emberétöl tartani...
- Idehallgasson, Fred - kezdte minden átmenet nélkül, a köszönést is csak azzal jelezve, hogy levette a kalapját. - Még egyszer és utoljára figyelmeztettem, hogy vegye ki a kezét abból a bandából, amelyik a whiskyt viszi át innen Mexikóba. Ezt izenem Cressnek is!
- Most igazán nem csinálok semmit... - mondta a tulajdonos megszelídülve. - Nem tudom, Gibson, mit akar tölem...
- Csak ne alakoskodjék! Jól tudom, hogy maga áll a társaság mögött, és az indián Chickwoock a közvetítö.
- Nem tudom, honnan veszi ezeket...
A seriff szó nélkül elindult a söntéspolc mögötti függönnyel eltakart helyiség felé. Belépett a fülkébe, és néhány másodperc múlva megjelent Chickwoockkal, akit a karjánál fogva elörelódított.
Holborn csodálkozva ismerte fel azt az öreg indiánt, aki dr. Patkinst elvitte Elkböl.
- Azt hiszi, Fred, hogy be tud csapni engem? - kérdezte a seriff. - Másképp is jöhettem volna ide ma, ha nem nézném, hogy a csempészéstöl eltekintve sohasem volt bajom magával. - Egyet lódított az indiánon az ajtó felé. - Te pedig vigyázz magadra, tudom, hogy kik a cimboráid, és a legközelebbi szállítmánynál leszámolok mindnyájatokkal.
Fredet elöntötte a pulykaméreg.
- Azt hiszi, nem tudom, honnan fúj a szél? Hogy miért keres mindenfelé bünügyeket, amivel kitüntetheti magát?!
A seriff egészen feléje fordult. Hüvelykujjait lazán függö revolverövébe akasztotta.
- Mit mond? Talán valami kifogása van ellenem?
- Ó, semmi! Legfeljebb az, hogy ennyi buzgósággal esetleg a Véres Tomtól is meg tudna szabadítani bennünket.
A seriff arca hirtelen bíborpiros lett és a keze az egyik revolvere felé rándult. Azután nagyot lélegzett, leeresztette a kezét és elment. Utána kisurrant az indián is.
- Mások jelentéktelen dolgaival akarja elterelni a figyelmet arról, hogy ez a Tom szabadon garázdálkodik - kiáltotta Fred.
Trickley felállt.
- Megyek innen a Sacramentóhoz csapdát állítani. Nyugalmasabb vidék az én érzékeny idegeim számára. Kaliforniában nincsenek ilyen banditák, ilyen seriffek és ilyen vendéglösök. A vendégekröl nem is beszélve... Good bye...
És otthagyta öket.
Holborn is követte a példáját. Jó ötlete támadt. Feltünt neki, hogy milyen tisztelettel nézték a seriffet mindazok, akik az ivóban voltak. Hm... ezt az embert kellene felhasználni a porszívó propagálására. Úgy látszik, hatással van itt a lakosságra. Nem is fontolgatta az ügyet, hanem égyenesen a seriffhez ment.
- Jó napot - köszönt tiszteletteljesen.
A seriff felnézett rá, bólintott és hátradölt a karosszékében. Ingujjban ült az íróasztal elött.
- Egy kéréssel jövök önhöz, mint a törvény köztiszteletben álló és nagyra becsült...
- Nem veszek semmit, uram...
- Kérem, a hatóságnak alapjában véve pártolni kell engem, mert a közegészség ügyét szolgálom...
- Mondja el röviden, hogy mit akar?
- Szeretnék önnek egy porszívót kölcsönadni, hogy propagandát csináljon...
A seriff meglepetten körülnézett.
- Minek ide porszívó?
- Ezzel a gépezettel elérhetjük, hogy az irodákban a hivatalos írásokat ne lepje be a por.
- De hát miért ne lepje be öket? Mi a jó abban, ha ezek a régi vackok nem porosak? Ezenfelül bútorok, padló... Ugyan, hagyjon békében!
- Biztosíthatom...
- Most már menjen el, kérem!
Ez a kijelentés olyan határozott volt, hogy szó nélkül sarkon fordult és távozott. Nem éppen ideális környék üzletszerzök részére, az biztos. Ebéd után türelmesen üldögélt magában a vendégfogadó sarkában. Kora délután volt, rajta kívül csak egy igen részeg fuvaros tartózkodott a helyiségben, ez is aludt a karjára dölve.
Négy óra felé egy negyvenöt év körüli köpcös, kopasz ember lépett az ivóba. Durva, érdes hangon köszönt, poros kalapját az asztalra dobta, és kissé szuszogott. Ruháját belepte a por, látszott, hogy messziröl jött lovon.
- Halló, Fred! Elöször is egy whiskyt. Azután foglalkozz valamit a lovammal is. Odaállt a söntéspolchoz, verejtékes homlokát törölgette, és türelmesen várta, amíg a vendéglös betölti az italt.
- A seriff járt itt délelött - mondta Fred. - Neked is üzent.
Ahá!... Ez az a bizonyos "Cress", gondolta Holborn.
- Miféle üzennivalója van számomra a seriffnek?! - kérdezte összevont szemöldökkel, a büntudatukat leplezö emberek kihívó hangján.
Ez a férfi csakúgy sugározta magából a durva, nyugati ember kegyetlen erejét és vadságát. Bár folyt a víz róla, és inge izzadtan tapadt a testéhez, vasegészségében bízva egyetlen hajtásra itta ki a jeges whiskyt. A kocsmáros kiment, hogy a lóról gondoskodjék.
Ami ezután történt, az ijesztöen, gyors és teljesen valószínütlen volt.
Cress megfordult, és a söntéspolcnak dölve körülnézett az ivóban. A felsö zsebéböl cigarettát dugott a szájába, majd groteszken gyors mozdulattal elökerült az öngyújtó is, és rágyújtott.
A helyiségben csak Holborn tartózkodott és a teljesen részeg fuvaros, aki aludt.
Az udvar felé nézö ablak egyszer csak kinyílt, és belépett rajta egy ember. Az arcát végig kendö takarta el, amelyet hátul a kalapja alatt kötött meg. Mint valami csodálatos balett-táncos, olyan nesztelenül ért a szobába, egyetlen hosszú lépéssel, a nyitott ablakon át. Elörejött. A kendön két nyílás volt lyukasztva, a szemei számára.
- Jó napot, Cress!
A köpcös, nyers, vad alak megfordult, azután döbbenten lépett hátra. A másiknak nyugodtan lógott le a két keze. Cressnek legalább tíz centiméterrel közelebb esett tenyeréhez a revolvere.
Holbornnak sarkáig bizsergett a rémület.
- Hármat számolok, Cress. Azután elörántom a revolvert és lelölek. Nálad is van fegyver. Védekezz.
Cress eddig még egy szót sem szólt. Most hirtelen rekedten, érdesen felkacagott.
- Hattal könnyen végeztél, de nem azért, mert ügyes vagy, hanem megzavartad öket ezzel a gyerekes blöffel.
- Egy...
- Csak számolj! Most már elbánok veled! Mindössze ebben rejlett a hatalmad. A bekötött arc, a váratlan megjelenés zavarba hozta Pattot, Cornert és...
- Kettö...
- Még csak azt akarom mondani neked, jól figyelj ide...
Aljas és okos csellel próbálkozott meg. Mondat közben, mialatt a másik kiszámolta volna a harmadikat, mialatt bizonyára várta a mondat befejezését, Cress a revolveréhez kapott, és...
Hogy történt? Az esemény gyorsasága ellenörizhetetlen volt. A bekötött arcú kezében szinte egyetlen mozdulattal felcsillant a revolver, és mielött még Cress a magáét kihúzta volna a tokjából, átlött fejjel bukott hanyatt.
Az ismeretlen még állt egy másodpercig, revolverrel a kezében, és körülnézett lassan. A kendö mélyéröl elövillanó szemek Holborn arcán pihentek meg.
Az ügynöknek elállt a szívverése. A fuvaros csak a lövésre ébredt fel, és bambán nézett. Holborn tudta, hogy meg kell halnia, mert e pillanatban a revolvertartó kézen megpillantott egy friss sebet, amelynek "S" alakja volt. Ezt a sebet a vonatról lehulló poggyász hasította a fiatal Patkins kezén!
A bekötözött arc saját keze felé fordult, és újra Holbornra nézett. Most! Most jön a lövés! A gyilkos rájött, hogy Holborn felismerte!
Irtózatos három másodperc. Mintha habozna...
Azután sarkon fordult, és szinte jelenésszerüen eltünt két hosszú, nesztelen ugrással az ablakon át.
Holborn úgy érezte, hogy még sohasem állt ilyen közel a halálhoz. És ez a hite száz százalékig fedte a valóságot.
Tíz percen belül az ivó tömve volt emberekkel. Mindenki összevissza beszélt. Holbornt faggatták, mert a fuvaros csak makogni tudott. Holborn nyolcszor, tízszer, húszszor mesélte el a párbaj történetét.
- A Véres Tom!... A Véres Tom!... - mondta mindenki. Az "S" alakú sebröl nem beszélt az ügynök. Úgy érezte, hogy ezt még át kell elöbb gondolnia.
- A Hetedik... - mondta egy hórihorgas bányász, és végigfutott a többieken is; fejcsóválva, csodálkozva mormolták: "A hetedik..."
Holborn váratlanul népszerü ember lett, mindenki körülötte tolongott.
- És hogy történt a lövés? Ki nyúlt elöször a revolverhez?
...Csend lett, az emberek utat nyitottak. A seriff érkezett meg. Elöször a halotthoz ment, letérdelt, figyelmesen megnézte, azután felállt.
- Ki volt jelen a gyilkosságnál?
Holborn büszkén lépett elöre.
- Jöjjön velem. - Azután hátrafordult a segédjéhez, aki vele együtt lépett a vendéglöbe. Maga intézkedjék itt, Jenkins. Azután a vendéglössel együtt jöjjön vissza az irodámba. Ki akarom hallgatni, Fred!
A kocsmáros, aki eddig hamuszínü arccal állt a sarokban, valamit dünnyögött. A seriff ment, de különös módon, lehajtott fejjel, mintha szégyellne az emberek szemébe nézni. És jól hallotta a suttogást:
"A hetedik."
Körvadászat emberre
Arthur Wheeler a nyolcvanas évek végén néhány kétes alak társaságában, akikkel közben ismerkedett meg, az arany felé özönlö emberáradattal együtt érkezett Kaliforniába, hogy ö is szerencsét próbáljon a diggerek között. Eleinte nem sok eredménnyel müködtek, késöbb azonban gazdag aranylelöhelyre bukkantak, és mint vagyonos emberek indultak útnak, hogy elbúcsúzva Kaliforniától, valahol letelepedjenek.
Wheeleren kívül tízen voltak: Patt, Corner, Cress, Lindsay, Bronson, Ashley, Cresby, Fowler és Harrington. Wheeler lassan kiismerte öket, és nem sokat tartott róluk. De hát errefelé nincs bö választék társakban.
Mikor visszafelé indultak, csatlakoztak egy másik társasághoz, ezek nyolcan voltak, közöttük egy asszony is gyermekkel és egy fiatal mesztic. Akkoriban majdnem olyan nehéz volt az aranyat elvinni Sacramento környékéröl, mint megtalálni. Szerencsés diggerek a kibányászott arannyal csoportosan indultak útnak visszafelé, mert a környéken hemzsegö rablók az aranyszerzésnek azt az egyszerübb módját választották, hogy leöljék a hazaigyekvö bányászokat.
A hegyvidék legrettegettebb rablója Shiwán volt, egy indiánbandita. Erejéröl, ügyességéröl legendákat meséltek, és bandája a nyugat válogatott rablóiból állt.
Arthur Wheeler és tíz társa együtt lovagolt Hawkins karavánjával. A két csoport, néhány uncia különbséggel egyforma mennyiségü arannyal indult útnak. Wheeler már ekkor nös ember volt, de feleségét és két kisfiát San Franciscóban hagyta James Butler "Aranytanya" nevü bányászotthonában. A kisebb fiú, Tom talán ötéves volt, Dick, az idösebbik, tizenkettö múlt, ezért Wheeler okosabbnak látta, ha az asszonyt a két kis gyermekkel nem viszi el a veszélyes bányavidékre. A Sacramento környékén ezidötájt négy világrész rablói és kalandorai adtak találkát egymásnak, ezért csak helyeselni lehetett Wheelernek azt az elhatározását, hogy családját San Franciscóban helyezze el, James Butler fogadójában, míg ö maga elmegy szerencsét próbálni.
A másik nyolc bányász vezetöje, Hawkins nem így gondolkozott. Elhozta magával Kaliforniába feleségét és Kittyt, kétéves kislányát. Ezek ott voltak a bungalowban, míg ö olykor naphosszat szitálta, derékig vízben a folyó iszapját. Ez is lehet szempont: az asszony föz, mos és megakadályozza, hogy a környéken gomba módra elszaporodó rulett- és kártyalebujokban is szerencsét próbáljon a bányász, ahol egy nap alatt elveszítheti esetleg több hónapos, keserves fáradságának eredményét.
A két társaság együtt indult útnak San Francisco felé. Semmiféle óvatossági rendszabályt sem mulasztottak el, hogy egy esetleges rablótámadás készen találja csapatukat. Azonban úgy látszott, Shiwán hordái ez alkalommal vagy másfelé jártak, vagy nem tartották ajánlatosnak, hogy megtámadják öket, mert baj nélkül érték el a dombvidéken túl azt a forgalmasabb, biztonságos vidéket, amely már kívül esett Shiwán körzetén. Hawkinsék csoportja nem San Franciscóba készült, hanem Dél-Kaliforniába igyekezett, a gyümölcstermö vidékre, ahol már régebben elöre kiszemeltek egy szép darab földet. Itt, ahol biztonságban érezték magukat, elvált egymástól a két csoport. Wheeler tizenegy tagú csoportja San Francisco felé indult, a másik karaván délnek igyekezett aranyával.
Hawkins mellett Fernandez lovagolt, egy fiatal mesztic. Csinos, vidám gyerek volt. Eleinte, a bányászás keserves munkája közben, naphosszat énekelt. Késöbb elnémultak a nótái: Fernandez beleszeretett a szép Hawkinsnébe. Természetesen badarság lett volna megmondani az asszonynak, szerelmet vallani, vagy csak közeledni is hozzá, hiszen Fernandez mesztic volt! Indián apától és holland anyától származott. Remélhetett egy mesztic többet, mint hogy a bányászok eltürjék maguk között, esetleg barátságosak legyenek hozzá?
Ezért egyre kevesebbet dalolt. Ha csak tehette, pihenéskor karjába fogta Hawkinsné kétéves kislányát, odaült a szekér felhágójára, csitítgatta a gyereket, mosolygott rá, és órák hosszat játszott vele. Ennyit egy meszticnek is szabad.
Ki hitte volna a szelíd, értelmes fiatalemberröl, hogy az Egyesült Államok rablói között származása és müködése alapján a második hely illette meg? Fernandez ugyanis Shiwán fia volt. Az anyját úgy rabolta el a rettenetes indián, és a finom hollandi asszony elég hamar belepusztult a nomád rablóéletbe a hegyek közötti barlangok mélyén, ahová Shiwánt követnie kellett. Elöbb azonban a világra hozta Fernandezt. A fiú hatéves korában már ismerte a kacskaringós titkos ösvények minden kanyarát, tízéves korában száz lépésröl kapásból lötte le a magasban kóválygó keselyüt. Rablók között nött fel, szabadon, kitéve a perzselö nyári forróság, a dermesztö téli fagy minden viszontagságának, és tizenöt éves volt mikor részt vett az elsö rablásban.
Késöbb az apja valahonnan egy iszákos, elcsapott orvost szedett fel, ez tanította a fiút írni-olvasni, és még sok mindenre, ami Fernandezt megkülönböztette az eldurvult agyú rablóktól. Így azután tizennyolc éves korában neki jutott a legnehezebb feladat: ott élni a bányászok között, megbarátkozni velük, úgy tenni, mintha ö is keletröl jött szerencsevadász lenne. Azután visszalovagolt a hegyek közé, és pontos értesülések alapján irányította apja mellett az éjszakai támadásokat, miután tudta, hogy mennyi arannyal, ki, merre indul.
Ezért mehetett nyugodtan a két karaván, Shiwán hordáitól békében maradtak. Elözö éjszaka ugyanis Fernandez titokban meglátogatta az apját a hegyek között.
- Holnap indulunk - mondta Fernandez. - Tizenkilencen leszünk, meg egy asszony a gyerekével.
- Sok aranyat visznek?
- Nagyon sokat.
A hatalmas ösz indián szájába tette nyakáról lefüggö cseréppipáját és megtömködte dohánnyal.
- Merre mennek? - kérdezte, miután rágyújtott.
- A déli úton. A dombokig együtt leszünk, ott a társaság fele különválik.
- Akkor éjfél után...
- Azért írom le ilyen pontosan az utat, mert nem akarom, hogy megtámadjátok öket.
Az öreg indián módra nyelte a füstöt, és gondolkozott.
- Nem akarod?
- Nem. És azt is megmondom most, hogy nem jövök többé vissza. Elmegyek délre a fehérekkel. A bányász részemböl betársulok hozzájuk.
Az öreg összehúzott szemmel nézett a füstbe.
- Átkozott asszony... - mondta aztán.
- Ezt ne mondd. Mert nem türhetem.
Az öreg felugrott:
- Hát menj! De aranyat nem kapsz egy unciát sem! Érted?! Ha akarsz, pusztulj innen, de ha elárulod a rejtekhelyet...
- Elég. Nem kell rész a gyalázatos aranyatokból. Megcsömörlöttem a vértöl. De ha ennek a csapatnak valami baja történik útközben, akkor halld az eskümet: Istenemre kiirtlak mindannyiótokat, hogy nyomotok sem marad.
Ezzel sarkon fordult és ment.
Az öreg Shiwán elöször a revolveréhez kapott. Azután mégis meggondolta magát.
- Mit mondott Fernandez? - kérdezte késöbb az egyik alvezére.
- Fernandez megmondta, hogy merre mennek a bányászok. Ezeket a bányászokat nem fogjuk megtámadni. Fernandez így akarja, mert szeret egy asszonyt.
Mike, egy kétméteres rabló szitkozódni kezdett.
- Talán be akar csapni a kölyök? Egyedül akarja megszerezni a zsákmányt?...
- Nem hiszem - felelte Shiwán. - Figyeljetek - folytatta aztán -, ha a domboknál elváltak és Fernandez dél felé ment az asszonnyal, akit szeret, azt a másik tizenegyet megtámadjuk, mielött elérik az országutat.
Wheelert és tíz társát, miután elbúcsúztak Hawkinséktöl és az utolsó éjszakai pihenöt tartották, túl a dombokon, váratlanul fegyveres rablók fogták körül, lövésre kész puskával.
- Aki mozdul, golyót kap! Én Shiwán vagyok!
Jól tudta, hogy nevének milyen ijesztö hatása van, ezért váratlan támadásoknál ezt, mint valami csatakiáltást hallatta, hogy még jobban megrémítse az áldozatokat.
Lindsay revolvert rántott. A következö pillanatban hanyatt bukott lövéstöl találva. Cress a kocsi belsejéböl tüzelt, és Shiwán a melléhez kapott.
A lövöldözés nem tartott soká. Ezen a vidéken már könnyen érkezhetett segítség. A banditák siettek. Inkább puskaaggyal dolgoztak. A megtámadottak egy része amúgy sem moccanhatott a fegyvercsövek elött. Percek alatt a rablóknál volt az aranypor, és elvágtattak a kis társaság egyévi nehéz munkájának eredményével.
A hegyi ösvény elsö kanyarodójánál Shiwán lebukott a lováról. A seb súlyos volt, Cress golyója a tüdöt érte. A rablók két ló közé erösített pokrócon vitték a rejtekükig.
A retteget rabló hajnalra meghalt. Társai nem sajnálták túlságosan. Jó mélyén elásták, és néhány követ helyeztek a sírja fölé, nehogy éjjel a hiénák kikaparják. Ez volt Shiwán végtisztessége.
- Lindsay...
Wheeler, akit puskatussal vágtak fejbe, magához tért s a sebesülthöz kúszott.
- Azt hiszem... nem veszélyes... - mondta Lindsay.
Miután megnézték a sebet, látták, hogy mindössze egy apró lött seb a vállban, amely közben összezárult. Zsebkéssel eltávolították a golyót, és Lindsay máris jól érezte magát. Errefelé nem túlságosan érzékenyek az emberek.
- Átkozottak! - mondta Patt. - Most úgy állunk itt, mint mikor megérkeztünk...
Csüggedten ültek. Lindsay úgy látszott, töpreng valamin.
- Kötelességünk lenne - mondta végül -, utána menni ennek a másik karavánnak. Hátha öket is megtámadják a rablók. Vagy talán már meg is támadták.
- Igazad van - mondta Burns. - Megyünk Hawkinsék után.
Csendben lovagoltak dél felé. Elöl Lindsay suttogott Cress-szel. Késöbb bevonták Cornert is, majd Ashley és Fowler dugták össze a fejüket.
- Miröl tanácskoztok? - kérdezte Wheeler.
- Idehallgass, Wheeler! - mondta Lindsay -, tudjuk, hogy te nem vagy magunkfajta ember. De most hiába mondsz ellent. Nincs kedvünk visszamenni a Sacramentóhoz és elölröl kezdeni ezt az átkozott bányászéletet.
- Nincs, nincs... - mondták többen.
- De hát mit akartok? - kérdezte elhülten Wheeler.
- Megtámadjuk ezt a nyolc embert, és elvesszük az aranyukat - felelte keményen az óriás Lindsay.
Mielött felelhetett volna, valamennyien vágtatásba kezdtek. Wheeler tehetetlen dühvel nyargalt utánuk. Legszívesebben agyonlötte volna öket. De hogy akadályozhatja meg a gyalázatosságot? Mit tehet egyedül tíz fegyveres ellen?
...Utánuk sietett, de úgy látszik az ö lova silányabb volt. Fél óra múlva eltüntek elöle. Kétségbeesetten sarkantyúzta az állatot.
...Hawkins karavánja még nem járhatott messze. Wheeler egyszer csak sortüzet hallott, azután egyes lövéseket.
Mit tehet? Istenem!
Öklével verte a ló fejét, hogy gyorsabban vágtasson. Hiába...
A tábor helyén szörnyü kép fogadta. Lindsay és a többiek lelöttek mindenkit. A felborított szekér körül halottak hevertek. Világos volt. Ha kirabolták ezeket, meg is kellett ölni valamennyit, hiszen a megtámadottak név szerint ismerték a támadókat.
Corner és Harrington már elosztották a rablott arannyal telt kis zsákokat, arányosan terhelve meg egy-egy lovat. Valamelyik felgyújtotta a szekeret, amely nagy lánggal égett, megvilágítva a szörnyü öldöklés színhelyét.
Hawkins hanyatt feküdt, szétcsapott karral, fénytelen szemével az ég felé bámulva, holtan. Wheeler döbbenten, megkövülten állt. Képtelen volt rá, hogy mozduljon vagy szóljon. Egy hatalmas árny lépett eléje. Lindsay volt, valamennyiük között a legerösebb és legbrutálisabb:
- Ha tetszik, ha nem, megtörtént! Mit akarsz tenni?
- Gyalázatos rablógyilkosok vagytok!
Lindsay kurtán felnevetett:
- Egyszerüen végezhetnék veled is. De nem szükséges. Tizenegyen indultunk el Sacramentóból. Ha nem Shiwán számlájára írják a rablást, hanem bennünket fognak el, akkor velünk együtt téged is felkötnek.
- Azt mondom - szólt közbe Cress, aki odajött - fogadd el a zsákmány rád esö részét, ez a legokosabb, amit tehetsz.
- Soha! - kiáltotta Wheeler -, aljas rablókkal nem osztozom.
- Elöre! - kiáltotta Cresby -, virrad!
A tíz ember már elvágtatott.
Wheeler körülnézett. Sorra járta az elhullottakat. Egy sem élt. Hirtelen gyereksírást hallott. A táborhely szélén, a bokrok között, valami fehéret pillantott meg. Mielött odaérhetett volna, egy férfi kúszott elö, kisgyerekkel a karján. Fernandez volt. Egyik kezével magához szorította a gyereket, másik kezével a csípöjét fogta.
- Segítsen... - lihegte... - Mindent hallottam... Tudom, hogy... tisztességes ember.
Wheeler elsösorban a gyereket vette fel. Miután a kislányt egy pokrócra tette, utánanézett a sebesültnek. A golyó a mesztic csípöjébe fúródott, és a csontot is súrolta. Bekötözte Fernandezt, aki nagyon legyöngült a vérveszteségtöl. Ismerték egymást, hiszen együtt jöttek az útkeresztezödésig.
- Wheeler... - suttogta a félvér. - Nemsokára fellép a sebláz... elveszítem az eszméletem... Tegye, amit mondok, és nem fog rosszul járni... Több aranyat adok magának, mint amennyit elvesztett... Hinnie kell nekem...
- Bízhat bennem, Fernandez. Ami az aranyat illeti, én anélkül is...
- Sok aranyat fog kapni... amennyit akar... Nem vagyok lázas... Csak annyit kérek magától, hogy vigye ezt a gyereket San Franciscóba... viselje gondját, érte jövök.
- Elsösorban azt mondja meg, hogy mit csináljak magával?
A beteg arca piros lett, csillogott a szeme, és cserepes száján szaporán járt ki és be a levegö.
- Menjen vissza... A dombokon túl... ahol tegnap megálltunk, az utolsó elötti táborhelynél, lakik... Tonga, a pásztor... egy pawnie indián... Mondjon el neki mindent... azután... menjen el nyugodtan a gyerekkel... Tonga... majd... gondomat viseli...
Wheeler nyeregbe szállt a gyerekkel, és elvágtatott Tongához.
A vén indián pásztor nem volt rabló, nem is cimborált velük. Egyszer a hegyek között Fernandez az élete kockáztatásával mentette meg Tongát, azóta tudta, hogy a vén pawnie-ra mindig számíthat. És nem is tévedett.
Wheeler mindent elmondott, az indiánnak. Tonga nyugodt, barna arcán egy vonás sem rezdült.
- Lovagolj el nyugodtan, uram, a gyerekkel. Fernandezröl gondoskodni fogok. Elhozom ide a kunyhómba.
- Tonga. Mond meg Fernandeznek nem szabad feljelenteni Lindsayt és a társait. Én is bajba kerülnék.
- Biztos lehetsz, uram, hogy Fernandez senkit sem fog feljelenteni. És Tonga is tud hallgatni.
- Isten veled.
- Jó utat.
Ellovagolt a gyerekkel. Még a fordulónál sem volt mikor lódobogást hallott maga mögött. Tonga vágtatott el mellette, mint a szélvész. Ment Fernandezért.
A tíz rabló készen arra az eshetöségre, hogy gyanúsak lehetnek, miután együtt indultak el Hawkinsékkal, Fort-Rowerben jelentették a hatóságoknak, hogy kirabolták öket.
Ezután folytatták útjukat, és miután nem San Franciscóba igyekeztek, elkerülték Wheelert. Wheeler szomorúan érkezett meg az "Aranytanyára", ahol feleségét és két fiát hagyta. A leveleiben jelzett arany helyett mindössze egy kétéves kislányt hozott, akit Kittynek hívtak.
Keserves napok következtek a kis családra. Az "Aranytanya" tulajdonosa, Butler jóvoltából tengödtek valahogy. Dick iskolába járt, az ötéves Tom a kis Hawkins Kittyvel játszadozott naphosszat. Az asszony mosást vállalt, Wheeler napszámos munkát végzett.
Egy év múlva jelentkezett Fernandez.
Wheeler nem tudta még, hogy Fernandez törvényen kívül áll, és vérdíj van kitüzve a fejére. Ugyanis Shiwán egyik embere megsebesült egy újabb támadás alkalmával. A rablót elfogták. Shiwán emberei a szerencsétlen eset óta, mikor fönökük elpusztult Cress lövésétöl, babonásan gyülölték Fernandezt. Úgy érezték, hogy a fiú oktalansága döntötte bajba öket, és a vén indián halálával letünt a szerencsecsillaguk. Ezért a rabló, mert tudta, hogy úgyis felkötik, elmondta a titkot.
- Tudjátok meg, hogy Fernandez, a mesztic Shiwán fia volt. Ő kémkedett közöttetek, azután velünk együtt rabolta ki azokat, akik elég bolondok voltak és bíztak benne.
A rablót felkötötték, és Fernandez fejére vérdíjat tüztek ki.
De a meszticet nem sikerült elfogni. Azután váratlanul Fort-Rowerböl egy csapat lovas katona érkezett a hegyek közé. Sacramentót nem is érintették. Tonga az öreg indián mesélte, hogy egy hónapig járta az aránylag kis csapat katona a hegyi ösvényeket. Úgy látszik, Fort-Rowerben megelégelték Shiwán hordájának müködését, mert a katonák csak akkor jöttek le a hegyek közül, mikor az utolsó rablót is felhajszolták és lelötték a rejtekhelyén.
Több rabló a hegyek között nem volt. Azután még nyolcszor, tízszer kellett kijönni a csapatnak Fort-Rowerböl, mert újabb bandák alakultak, de senki sem bújhatott el többé a Nevada-hegység szirtjei között.
A Sacramento völgye éppolyan biztonságos hely volt, mint San Francisco. A diggerek rablóvilágának höskora hirtelen letünt. Azontúl már csak szerencsevadászok keresték fel a Sierra Nevada kaliforniai lejtöit. Kutattak Shiwán mesebeli kincsei után. Azt a sok mázsa aranyat szerették volna elvinni, ami valahol bizonyára ma is megvan.
Wheeler mindezt nem tudta, mikor egy év múlva Fernandez eljött San Franciscóba Hawkins Kittyért, és sok-sok aranyport hozott. Többet, mint amennyiröl Wheeler valaha is álmodott.
A kis család ámultan nézte a kincset. Butler, az Aranytanya tulajdonosa éppen akkor lépett be, mikor ott feküdt kirakva az asztalon az aranyporral telt kis zsákok csoportja.
- Mr. Butler! Fernandez barátom, akivel együtt dolgoztam Kaliforniában, elhozta a részemet. Mi most elmegyünk innen. Maga sokszor volt hozzánk jó, legyen meg a jutalma érte - mondta Wheeler.
Az álmélkodó tulajdonost busásan megajándékozták.
- Mit fog csinálni ezzel a sok arannyal, Mr. Wheeler? - kérdezte.
- Farmot veszek. Gazdálkodni fogok Nevadában. Ott olcsó a föld és jó.
Mikor Butler kiment, Wheeler Fernandezhoz fordult, aki a kis Hawkins leánnyal játszott.
- Remélem, nem vitte túlzásba a hálát, és megtartott magának annyi aranyat, amennyi elegendö ahhoz, hogy letelepedjék valahol.
Fernandez kreol arca néhány másodpercig kifejezéstelen tekintettel nézett valamerre a semmibe. Azután azt mondta:
- Nekem annyi aranyam lehetne, amennyi senkinek sincs a földön. De nem kell. Most már meg fogok élni, szerényen, a magam erejéböl. Fel akarom nevelni ezt a kislányt. Maga többet tett értem, Mr. Wheeler, mint amennyit valaha is meghálálhatok, mindig tudni fogja, hogy hol vagyok és mindig számíthat rám, ha szüksége lesz a segítségemre.
Mielött még Wheeler magához térhetett volna meglepetéséböl, a mesztic, a karján a kis Hawkins lánnyal nesztelenül kiosont a szobából.
Wheeler Balting Cityben telepedett le. Az aranyon hatalmas birtokot vásárolt. Néhány év múlva az egyre fejlödö Balting City leggazdagabb földesura Arthur Wheeler volt. A hatalmas legelö, amíg a szem ellátott, nyájakkal telt meg, lovaiért messzi földröl jöttek a vásárlók.
Múltak az évek, Tom már tizenöt esztendös, erös, nagy fiú volt. Dick letette az orvosi vizsgát, és visszatért Balting Citybe, hogy ott telepedjék le mint orvos. És egy nap Shiwán átkozott aranya meghozta a gyümölcsét: kísértetek jöttek elö a sírból, hogy végezzenek a Wheeler családdal.
Lindsay és társai annak idején hajókat béreltek, szállítmányozással foglalkoztak, de különbözö szabálytalanságok, piszkos ügyek nyakát szegték a vállalatnak, és a tíz ember néhány év alatt ismét elszegényedett.
Elhatározták, hogy vagyonuk roncsán San Franciscóban játékkaszinót nyitnak. Kikerülhetetlen volt, hogy ne vetödjenek el az Aranytanyára Butlerhez. Hiszen itt a diggerek szálltak meg, akiket ügyesen elcsaltak este a kártyabarlangba. Sok szó esett itt szerencsés és balsors által üldözött bányászokról. Ez volt a fötéma. Így történt, hogy az egyik aranyásó azt mondotta Lindsaynek:
- A legszerencsésebb fickó mégis Butler, a tulajdonos. Hiába járt egy évig azon az átkozott helyen, és mégis talált annyi aranyat, amennyi egy bányász része.
A vendéglös, aki ott mellettük, rábólintott.
- Úgy van, ahogy mondod. Mikor túrtam a földet, üres kézzel jöttem vissza. Mikor nem számítottam rá, az az áldott Wheeler tisztességes osztaléknak megfelelö aranyat adott.
Cress, aki szintén ott ült, gyorsan összenézett Lindsayvel.
- Wheeler? Mintha hallottam volna ezt a nevet... - jegyezte meg közömbösen Lindsay. - és honnan volt annyi aranya?
- Egy mesztic barátja hozta, bizonyos Fernandez nevü, akivel régebben együtt dolgoztak.
- Érdekes történet - bólogatott.
- Ez a Fernandez valami kislányt bízott rá - folytatta a vendéglös. - Hawkins Kittynek hívták.
Lindsay alig tudott visszafojtani egy felkiáltást. Mikor egyedül maradt Cress-szel és a cimboráival, gyorsan tanácskozni kezdtek.
- Te érted?
- Világos! Fernandezröl már kiderült, hogy Shiwán fia volt. Összejátszott Wheelerrel, hogy bennünket fosszanak ki, és nem számítottak arra, hogy mi azután megtámadjuk Hawkinsékat. A napnál világosabb minden, hiszen Hawkins leányát elhozták ide, és Wheeler késöbb megkapta Fernandeztöl az osztalékát. Úgy látszik, Fernandez súlyos sebet kapott valamelyikünktöl, és azt nyögte egy évig.
- Akkor lehet, hogy Wheeler most gazdag ember - mondta Corner.
- Azt mondta, hogy Nevadában akar letelepedni - szólt közbe Bronson.
- Mi bejelentettük annak idején a kárunkat - füzte tovább Patt. - Erröl jegyzökönyv van Fort-Rowerben.
Lindsay hatalmas öklével az asztalra csapott és határozottan mondotta:
- Ha van valamije Wheelernek, akkor esküszöm, hogy mi is gond nélkül élünk ezután.
Egy este lovas érkezett Wheeler háza elé. Lindsay volt. Wheelerrel a tornácon találkozott.
- Jó estét.
Az öszülö farmer egy pillanatig meghökkent.
- Lindsay! Hogy mertél idejönni?!
- Beszélnem kell veled...
- Nincs veled semmi beszélnivalóm.
- Gondold meg, Wheeler. Nem a seriffhez mentem elöbb, hanem ide jöttem. A közelben várnak rám a többiek is.
- Takaródj innen, a többiekkel együtt!
- Kezemben van a jegyzökönyv Fort-Rowerböl, hogy Shiwán emberei kiraboltak minket. Kezemben van a körözvény, hogy Fernandez Shiwán fia volt. Be tudom bizonyítani, Butlerrel, hogy a megölt Hawkins leánya nálad volt. Be tudom bizonyítani, hogy Fernandezzel Butler jelenlétében osztoztál. Hogy jutott hozzád Shiwán áldozatának a lánya? Milyen viszonyban voltál Fernandezzel és ha nem igaz, hogy töle kaptad az aranyat, miböl vettél birtokot?...
Wheelerre mindez úgy hatott, mint a villámcsapás.
Lindsay minden szava igaz és mégis hazugság. Minden tárgyi bizonyíték ellene szól. Csak Tonga, Fernandez és az Isten tudják, hogy ártatlan.
Fernandez! Hiszen tudja, hogy hol van most a mesztic! Fernandez megmenti!
- Mit kívántok? - kérdezte most már nyugodtan.
- A vagyonunkat.
- Nem raboltatok eleget?...
- Nem fogod magad ártatlan emberek rágalmazásával megmenteni. Fernandez cinkosa hiába vall ellenünk. Ha tisztességesen osztozni akarsz, hagyunk annyit a birtokból, amennyiböl te és a családod megéltek. Ha nem, akkor bizonyítékaimmal a seriffhez megyek.
- Menj, ahová akarsz Lindsay. Rablógyilkosokkal nem osztozom!
Lindsay egy pillanatig habozott, aztán ment. Egyenesen a seriffhez, akit a hivatalában talált.
- Mr. Gibson! Megérkeztünk Balting Citybe tízen - mondta határozottan -, akiket tizenegy év elött Wheeler és cinkosai kiraboltak.
A seriff csendesen felnézett.
- Ez ostoba hazugság - mondta nyugodtan.
- Bizonyítékokat hoztam.
Írásokat vett elö, és hosszan magyarázott.
Egy óra múlva a seriff kissé sápadtan lovagolt a tíz ember élén Wheeler farmjához.
Miután Lindsay elsietett, Wheeler felnyergeltette a lovát, azután bement az ebédlöbe, ahol együtt volt a család. A tizenöt éves Tom, Dick az orvos és Wheelerné.
- Most én ellovagolok - mondta csendesen Wheeler -, és lehet, hogy két hétig is eltart, amíg visszaérek. Azalatt sok kellemetlenségben lesz részetek. Meggyanúsítanak majd azzal, hogy rablókkal cimboráltam. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy Fernandez, akitöl az aranyat kaptuk, Shiwán fia. Késöbb olvastam a lapokban. Ha jelentkezem a törvény elött, nem büntettek volna meg. Fernandez miatt nem tehettem ezt. Most sok bizonyíték szól ellenem, de mire visszatérek, elsöpröm ezeket a gazembereket és akasztófára juttatom öket. Addig nektek nagyon rossz lesz. Viseljétek el türelemmel.
- De hát... ki vádol? - kérdezte rémülten az asszony.
- Közönséges rablógyilkosok vádolnak, akiket felköttetek. De ehhez elöbb Tanassoba kell mennem. Csak Fernandez menthet meg engem, és ö juttathatja kötélre Lindsayt és a többi gazembert.
- Nem mondhatod meg egyszerüen a seriffnek, hogy hol találja meg Fernandezt? - kérdezte Dick.
- Nem. Én nem árulhatom el a meszticet.
A seriff lépett a szobába.
- Jó estét, Mr. Wheeler, néhány ember feljelentette önt, és megdöbbentö adatokkal bizonyította a vádat. El kell most jönnie a hivatalomba, hogy tisztázza magát, ha tudja.
- Megyek, Gibson. Ha nincs kifogása ellene, elöbb néhány utasítást adok az intézömnek.
- Tessék...
Wheeler távozott.
A hátsó kapun csendben kivezette a lovát, azután felpattant rá és elvágtatott. El kell jutnia mindenáron Tanassoba. Még akkor is, ha a szökését beismerésnek veszik. Utólag mindent tisztázni fog.
A seriff nyugodtan ült. Türelmesen várakozott Wheelerre. Kínos, lassú percek múltak.
Egyszerre Lindsay lépett be kopogtatás nélkül.
- Seriff! Wheeler megszökött! Ez elég bizonyíték!
- Ha igaz, akkor elég!
- Az apám egy koronatanúért ment! - kiáltotta Dick.
- Magát teszem felelössé a szökésért - kiáltotta Lindsay a seriffre. Ez nyomban felugrott és kiment vele.
Tom utánuk indult.
- Itt maradsz! - kiáltotta Dick.
- Eressz... - Kiszakította magát a bátyja kezéböl, és mielött megakadályozhatták volna, elfutott. Dick utána sietett a sötét udvarra. A kapu felöl lódobogást hallott és a tizenöt éves Tom elvágtatott.
- Merre mehetett? - kérdezte a seriff Lindsayt lovaglás közben.
- A hegyek felé menekült. Arra látta egy bányász, akivel az imént találkoztunk. Bizonyára a hátsó kapun szökött meg.
- Akkor az északi országútra akar kijutni... Hárman jöjjenek velem, az úton alkossanak két külön csoportot, nagy ívben kerüljék meg a dombot, kelet és nyugat felé. Nem menekülhet! - mondta a seriff, aki úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.
Megkezdödött a körvadászat. Emberre! Szép holdvilágos éjszaka volt, ami nem kedvezett a menekülönek.
Azt nem tudta a seriff, hogy a tíz vádló sejtette Wheeler menekülésének az okát. Érezték, hogy valami meglepetést tartogat. Megbeszélték tehát, hogy ha lehet, üldözés közben végeznek Wheelerrel. Akkor nyert ügyük van. A halott nem beszél, és a bizonyítékok tökéletesen megtévesztöek.
Wheeler sebesen vágtatott. Tisztában volt azzal, hogy üldözni fogják. Ha eléri a dombokon túl az erdöt, akkor megmenekült, és eljut Tanassoba.
De nem érte el. Lindsay csoportja, amelyhez Cress, Corner és Ashley is tartoztak, kitünö lovaikkal vad iramban törtek elöre kelet felé, és egy óra múlva nyomában voltak a menekülönek. Most el kell végezni a dolgukat, mielött a seriff jön...
Mikor Wheeler látta, hogy utolérik, szembefordult az üldözöivel, és megállt. Ekkor Lindsay lelötte.
...Közelröl, gyorsan, anélkül, hogy Wheeler elözöleg csak egy mozdulatot is tett volna a revolvere felé. Tehát voltaképpen aljas orrgyilkosság volt, ami történt.
Wheeler holtan bukott le a lováról. A bandita ezután kivette az áldozat revolverét, elsütötte, és melléje dobta a földre.
Azután bevárták a többieket.
A seriffnek azt mondták, hogy Wheeler adta le az elsö lövést, csak azután terítették le. A kis csapat visszafordult. Gibson egész idö alatt nem szólt. Balting Cityben intézkedett, hogy hozzák el kocsin a halott Wheelert.
Közben a becserkészett áldozathoz megérkezett a fia...
Tom ott állt az északi országúton apja holtteste mellett. A gazdátlan ló, valamivel távolabb legelt. A tizenöt éves gyerek nem sírt. Csak állt egy helyben és nézte az apját. Magában bizonyára valami szörnyü fogadalmat tett, de az arca nyugodt volt, inkább elgondolkozó, mint szomorú.
Felvette apja fegyverét, magához vette a revolverét és minden holmiját, nyeregbe szállt és a ló orrát a hófödte hegycsúcsok felé fordítva elvágtatott.
Tom Wheeler eltünt. Hiába kutattak utána, hiába kerestették: nem került elö. A tíz károsultnak elrabolt aranyukért odaítélték Wheeler vagyonát: a birtokot, a farmot, mindent. A bíróság bizonyítva látta, hogy Wheeler Fernandezzel összejátszva kirabolta a tíz embert.
Dick keletre utazott édesanyjával, de Wheelernét, férje halála és Tom elvesztése teljesen összetörték. A szerencsétlen asszony nemsokára meghalt...
A tizenöt éves fiú lassan léptetett fel a hegyi ösvényen. Egyre feljebb, feljebb, míg hajnalra egész közelinek látta a hófödte csúcsokat. Tom Wheeler itt maradt a hegyek között. Elfelejtette a könyveit, a rajzait, elfelejtett mindent, ami egy szebb és jobb világhoz kötötte, csak egyetlen érzés maradt szívében: a bosszú!
Elsö éjszaka még borzadva húzódott meg egy barlangban. A kietlen hegyvidék gutaütött fái között vonított a szél és vérfagyasztó ordítással felelgettek egymásnak a hegység farkasai.
De hajnalban továbbment. El akarta kerülni az emberlakta vidéket. Tudta, hogy keresni fogják. Végül olyan magasságba ért, amerre már nem vetödik fel sem pásztor, sem favágó. Itt húzta meg magát. Úgy élt, mint a magányos, szürke farkas. Egyedül járt a kristálytiszta, hüvös levegöben az elhagyott ösvényeken, vadászott, csapdát állított és föleg a bosszúra készült! Gyakorolta napokon át a céllövést, próbálgatta a pisztolyát elörántani és emelgette a nehéz köveket.
Hosszú idöt töltött el így, de gyültek a prémek. A hegyi pataknál hódcsapdát állított fel, amit egy öreg indián cselédjüktöl Chickwoocktól tanult gyermekkorában. De lött rókát, farkast és a hónap végén, utolsó töltényeivel már eltalálta a fán kúszó mókust, követte a mosómedve nyomát és a barlangjában fogta el.
Egy hónapot keserves kínnal élt itt, sokszor naphosszat étlen-szomjan bolyongott lován, a hegység magas fennsíkjain. Miután elfogyott a tölténye, nekivágott a Nyugat felé vezetö szerpentinnek, hogy messze elkerülve Balting Cityt, Denverbe jusson.
Denverben eladta a prémeket. A pénzen ellátta magát a legszükségesebbekkel és ment vissza a hegyek közé. Föleg sok-sok töltényt vásárolt. Ebben a magányos ösi állapotban fülei, szemei, szaglása csodálatosan kifinomodtak. Meghallotta a távolban vadászatra osonó hiúz könnyü járását. Egyre nehezebb célt választott ki gyakorlásul, egyre könnyebben rántotta elö a pisztolyát és tizenhat éves sem volt, mikor egy váratlanul támadó farkast, fegyver nélkül, ösi harcban puszta kézzel fojtott meg.
Azután Denverben, mikor hónapok múlva ismét lement, hogy prémét adjon el, megtudta, hogy anyja meghalt, a birtokukat átvették Lindsay és társai, fivére Kansas Cityben orvos.
A fivérét meglátogatta.
Dick csodálkozva nézte a furcsa, dallamos hangú hüvös tekintetü embert, nézte az öccsét, amint nesztelen léptekkel jár a szobájában. Rövid, tömör mondatokban beszélt és egy karcsú, okos hiúzra emlékeztetett.
- Mit akarsz csinálni?
- Most leszámolok Dick. Megölöm öket.
- Legyen eszed Tom. Én felvettem a Patkins nevet. Te is tedd azt. Az arcod sokat változott, meg sem ismertelek volna elsö pillantásra. Kezdj új életet, új néven...
Tom válasz helyett eltünt. Gyorsan, nesztelenül, ahogy szokta. Mire Dick körülnézett, már nem volt a szobában.
Ment vissza a hegyekbe. Hónapokig élt itt egyedül. Megmászta a legmeredekebb csúcsokat is és nem volt már lövése, amely célt tévesztett.
Miután teljes másfél évet egyedül töltött fent a hegyek között és úgy érezte, hogy legyözhetetlen, megkezdte a bosszúját. Tizenhat és fél éves volt, mikor egy viharos éjjelen nyolc különbözö helyen gyújtotta fel a Wheeler-tanyát. Hajnalra porrá égett a farm, odaveszett a jószág nagy része, gépek, raktárak, minden, minden hamuvá lett. Ebben az évben még háromszor gyújtotta fel a gazdaságot. Azután, a nyári höségben egyszerre több helyen tüzet fogott a préri. A legszebb marhák odavesztek és fekete tarló maradt a legelö helyén. Ekkor már tudták, hogy bosszúról van szó, söt néhány öreg pásztor révén értesültek arról is, hogy csak a hegyek közé menekült Wheeler lehet a tettes.
Az üldözöexpedíciók eredménytelenül tértek vissza. Hány ember kellene ahhoz, hogy kézre kerítsenek valakit, aki háromezer méter magasságig minden zugát ismeri a Sierra Nevada csúcs rengetegének?
Így született meg a Véres Tom! Tizenhét éves volt, mikor elöször rúgtatott bekötözött arccal Fowler elé, aki két legényével lovagolt arrafelé.
- Arthur Wheeler fia vagyok! Védd magad, Fowler! Ha hármat számoltam, agyonlölek. - A fiú keze oldalt lógott, közel sem volt a revolveréhez. És mégis: Fowler ki sem húzta jóformán a pisztolyát, mikor a támadónak egy varázslatosan gyors mozdulata után átlött fejjel zuhant a földre. Mire a két legény felocsúdott az elsö meglepetésböl, Tom már eltünt az útmenti sürüben. Fowler után következett Patt, azután Burns, Ashley, sorban Cressig, aki a hetedik volt.
Egész Nevada államot mozgósították ellene, Gibson egyre szélesebb körü hajtóvadászatot rendezett. Sokszor hetekig járták a hegyeket: hiába. Közben, ahogy ez már szokás, minden gaztettet és rablógyilkosságot a Véres Tom számlájára írtak. Valamennyiért öt körözték. Végül megszületett a kormányzó rendelete, amellyel véget akartak vetni a Véres Tom uralmának, úgy, hogy kiéheztessék, elvágják a világtól. Mintegy válaszul erre, végzett Cress-szel.
Gibson rosszkedvüen vette jegyzökönyvbe Holborn vallomását. A hetedik jegyzökönyv, amelyhez ezt a jelentést csatolja: "A gyilkosnak sikerült elmenekülni, kézre kerítésére minden intézkedést nyomban megtettem." Vajon milyen arccal olvassa majd a kormányzó?
- Elmehet - mondta Holbornnak.
De ez csak állt.
- Nem hallotta?
- Mr. Gibson - mondta elgondolkozva -, nem járna rosszul, ha venne egy porszívó gépet tölem.
A seriff elzöldült, mély lélegzetet vett, azután felállt.
- Uram én hatósági közeg vagyok, nem üthetek meg embert. De maga miatt lemondok a hivatalomról, csak azért, hogy laposra verjem.
- Ezeket már megszoktam - legyintett Holborn. - Nézze Mr. Gibson, ha vesz tölem egy porszívó gépet... Hallgasson végig az istenért, csak nem akar lelöni?... Ha vesz tölem egy porszívó gépet és propagálja, akkor nyomra vezetem ezt a Véres urat illetöleg.
- Magyarázza meg a szavait.
- Nincs mit magyarázni. Vegyen egy porszívót és ha nem vezetem Véres izé nyomára, visszafizetem az árát.
A seriff hosszan nézte. Sóhajtott.
- Én veszek magától két porszívót, ha csak a legkisebb nyomot szolgáltatja.
- Kezet rá.
Egy óra múlva a seriff a gyilkossági esettel kapcsolatban két Sátán gyártmányú porszívó tulajdonosa volt.
Estefelé porosan ugrott le a lováról, a fövárosban, a kormányzósági palota elött. A kormányzó, akivel elözöleg telefonon beszélt, nyomban fogadta.
- Évek óta az elsö nyom, uram - mondta, miután befejezte jelentését. - Az ügynök együtt utazott vele. Ez kétségtelen. Tudjuk, ki a cinkosa. Nagyon valószínü, amit ez a Holborn mondott, hiszen Chickwoock az indián, hüséges szolgája volt Arthur Wheelernek. Tudjuk továbbá, hogy a fivérét milyen nagyon szereti ez a fenevad, tudjuk, hogy kezén egy S-alakú forradás van és tudjuk végre a személyleírását is. Tizenöt éves kora óta nem látta senki és azóta bekötött arccal jár.
A kormányzó nyugodtan hallgatta.
- Köröztessük a személyleírás alapján?
- Engedelmével nem. Az a célunk, hogy megszabadítsuk a vidéket töle, mert mire végére ér a bosszújának, tönkreteszi Balting Cityt. Nekem határozott tervem van.
A kormányzó végighallgatta, azután bólintott.
- Rendben van Gibson, tegyen úgy, ahogy jónak látja. Írott felhatalmazást kap tölem.
Gibson elvágtatott.
Mikor visszatért a hivatalába, segédje Jenkins nem volt ott. Dühösen mormogott valamit, azután hazament, nyeregbe ültette négy legényét és kilovagoltak a várostól messze fekvö kunyhóhoz, ahol Chickwoock lakott. A tornác mellett ott találta kikötve Jenkins lovát.
- Tudtam... - motyogta magában. Benézett az ablakon. Az indián szobája tele volt frissen kicsomagolt pálinkás üvegekkel.
Mikor belépett, Jenkins meglepetten ugrott fel. Az indián összehúzott szemmel hátrált.
- Le a kezet Chickwoock! - dörögte Gibson. - Ha nem lenne kint négy legény, akkor is végeznék veled, mielött kihúznád a pisztolyodat. Jó napot Mr. Jenkins... Ne hápogjon fiatalember. Régen tudom, hogy a csempészekkel tart. Azért türtem magam mellett, mert így észrevétlenül megfigyelhettem öket és minden lépésükröl tudtam.
A szoba sarka felé nézett. Beteges külsejü ember ült egy fotelben, pokrócokba bugyolálva. Dick volt.
- Ön? - kérdezte a seriff.
- Dr. Patkins vagyok.
- Hagyjuk ezt. Ön csempész, miután itt állnak az asztalon a Mexikóból hozott vámolatlan tequilás üvegek, ezen kívül Chickwoockal együtt büntársa a Véres Tomnak. Elöre! Velünk jön! - azután az indiánhoz indult. - Chickwoock menj ki, négy emberem vigyázz majd rád, amíg befogod a kocsit, hogy elszállítsuk dr. Wheelert.
A beteg nevének említésére összerezzent...
Az indián szó nélkül engedelmeskedett, kiment a legényekhez és nemsokára hallatszott a kocsi zörgése, amint kitolta a fészerböl.
- Honnan tudja a nevemet? - kérdezte Dick.
- Ha nincs kifogása ellene dr. Wheeler, majd én intézzék kérdéseket. De nem itt... Ami magát illeti Jenkins, régen tisztában vagyok azzal, hogy részt kap a csempészektöl, hírt visz Frednek és Lindsay bandájának. Talán bizonyítani is tudnám, ha akarnám...
- Nem értem Mr. Gibson. Én önt megelözve jártam itt és éppen jegyzökönyvet akartam felvenni arról, hogy csempészárut találtam az indiánnál - felelte a fiatalember.
- Elég jó válasz. Elfogadom. Ne higgye, hogy megúszta volna ezzel, ha komolyabb bünügyröl lenne szó. Ilyesmiért nem akarom kitörni egy huszonkét éves ember nyakát. Holnap szépen mondjon búcsút a hivatalának, és egy héten belül tünjön el innen. Kívánom, hogy észbe kapjon ettöl a leckétöl.
- Készen vagyon Mr. Gibson - lépett be az indián, aki mellöl a négy legény egy pillanatra sem tágított.
- Csak azt nem értem Chickwoock, hogy fogod megúszni kötél nélkül? - mondta a seriff.
- Te Wheeler leghüségesebb szolgálja voltál. Elknél a vasútállomáson beszéltél a Véres Tommal, befogadtad ide dr. Wheelert, tehát kétségtelen, hogy összeköttetést tartottál fent a gyilkosokkal - itt egy éles pillantást vetett Dickre, de ez csak mosolygott. - Viszont mint csempész, Lindsayvel és társaival dolgoztál. Nyilvánvaló tehát, hogy a Véres Tom ellenségeit kiszolgáltattad a gyilkosnak.
Az indián elkékült ajakkal kiáltotta:
- Nem igaz!
- Hiába tagadod! Délelött Jenkinstöl hallottad, hogy Cress bejön a vendéglöshöz. Délután a Véres Tom lelötte. Csak töled értesülhetett, hogy az áldozat belovagol Fredhez. Vagy elmondtad a fivérének, akivel együtt tervezték ki a gyilkosságokat, söt némelyikben talán részt vett dr. Wheeler is!
A beteg csak mosolygott. De az indián úgy látszott ráveti magát a seriffre.
- Mr. Gibson - mondta egész testében remegve -, esküszöm önnek, hogy Master Dick semmiröl sem tudott, csak nagy beteg és idejött, hogy ezen a földön gyógyuljon, vagy...
- Hallgass! Majd a törvény eldönti, hogy ki a bünös. A csempészéseidröl mindenesetre tudott, ez be van bizonyítva. És a többiért is felelni fog, ha rábizonyul. Most mindkettötöket letartóztatlak.
Dick váratlanul megszólalt:
- Jó nyomon jár seriff. Nagy fogást csinált. Bevallom, hogy én végeztem ma Cress-szel és én löttem le...
- Majd ha kihallgatom Mr. Wheeler - szakította félbe csendesen a seriff, és csodálkozva nézett a beteg orvosra.
- Ketten kísérjétek a kocsin dr. Wheelert a városba. A hivatalomban örizzétek. Ti ketten kísérjétek be az indiánt és dugjátok rács mögé. Jenkins, maga velem marad.
A foglyok és a legények elmentek. A seriff tüzetesen átvizsgálta a házikót, de nem talált semmit, ami értékes lenne.
- Mi is bemegyünk a városba. Jó lesz Jenkins, ha nem próbál Lindsayékhez rohanni a hírrel. Úgysem szándékozom felfújni ezt a csempészügyet. Ezt mondja meg Lindsaynek és két barátjának. De majd csak holnap.
Közbe a két legény, akire az indiánt bízta, megérkezett Balting Citybe. Az egyik bevezette Chickwoockot az épületbe, ahol át kellett adnia foglyát Jeffersonnak, a börtön vezérigazgatójának. A másik legény ment a dolgára.
- Idehallgass, Chickwoock - mondta gyorsan a tehenész, mielött még Jefferson hivatalához értek -, Mr. Lindsaytól már jó néhány dollárt kerestem. Azután nem vagyok én spicli, se rendör, hanem cowboy. Nem kötöttem meg a lovamat, itt áll a bejáratnál, ha most hirtelen kiszakítod magad a kezemböl, hát nem foglak utolérni, de ha kézre kerülsz és rám vallasz, istenemre, hogy szétverem a fejedet...
A mondatot még be sem fejezte, mikor az indián már ugrott is, mint a villám, két pillanat múlva kint volt a kapun, nyeregben ült és elvágtatott...
A legény szép komótosan kiült egy padra, hátratolta a kalapját, a nap felé fordította az arcát és cigarettát sodort. Mikor a seriff megérkezett, kérdöen nézett rá. A cowboy bólintott. A seriff megelégedetten intett vissza.
Farkas a veremben
Este volt. Gibson tessék-lássékból néhány embert küldött az indián üldözésére. Ezek természetesen üres kézzel jöttek vissza. Dr. Wheelert lakásának egy szobájában helyezte el, ott öriztette. Azután elment és kihallgatta Fredet, a vendéglöst, majd visszatért a hivatalába, és leült az íróasztala elé.
Néhány perce dolgozott csak, mikor egy hüvös karikát érzett a tarkójára szorulni. Revolvercsö volt.
Nem hallotta a legfinomabb neszt sem. Pedig az illetönek be kellett jönni a szobába. Anélkül, hogy megfordult volna, magasba emelte a két kezét és csendesen így szólt:
- Vártalak, Tom Wheeler. Szándékosan hagytam futni az indiánt, hogy megtudjad töle azt, ami ma történt.
Csend volt. A hüvös karika mozdulatlanul pihent a tarkóján. Gibson pillantása az övére esett. Az imént még ott volt mindkét pisztolya. Most üresek voltak a tartók. Végigfutott rajta a hideg. Mintha kísértet állna mögötte. Egy kézzel elvette a két revolverét olyan könnyedén, hogy Gibson nem is érezte.
Most egy szomorú, finom zengésü, félig suttogó hang szólalt meg mögötte:
- Eloltom a lámpát Gibson. Ne mozduljon meg. Sötétben is százszázalékos biztonsággal látok.
A karika már nem volt a tarkóján. Most sem hallott lépést, csak egyszerre sötét lett.
- Ha valaki jön, gondoskodjék róla, hogy ne lépjen be.
Nem füzött hozzá semmi fenyegetést. A seriff mégis tisztában volt azzal, hogy szót kell fogadnia. Mikor késöbb Jenkins kopogott, kiszólt, hogy ne zavarja, ledöl a kerevetre, mert fáj a feje. Jenkins léptei eltávolodtak.
A sötét szobában egy karcsú árny kóválygott nyugtalan járással és bántó volt, hogy lépései nyomán nem hallatszik hang.
- Mit akar a bátyámtól Gibson?
- Felköttetem. - A keskeny árny hirtelen megfordult és két nesztelen lépés után ott állt közvetlenül a seriff elött. A sötét szobában, mint valami éjszakai ragadozó tekintete, zöldesen fénylett két hüvös tekintetü szem. A seriff elöször életében érzett némi szorongást a szíve körül.
- Meg fogsz halni seriff.
- Ezzel körülbelül tisztában voltam Tom Wheeler.
- A bátyám ártatlan...
- Nehezen fogja bebizonyítani.
- Beteg ember... meghalni jött ide.
- Meg is fog halni.
- Akkor Balting City az elsö viharos éjszakán porig ég és porig fog égni, ahányszor felépítik.
- Könnyen lehet. Rólad mindent elhiszek.
- Seriff! Sokszor üldöztél, sokszor kellett miattad sziklarepedésekben szorongani napokig, étlen-szomjan. Százszor is megölhettelek volna. Nem tettem.
- Ezt mind tudom. És a bátyádat mégis felköttetem... Hiába jössz egészen közel. A haláltól én nem félek. Jobban aggaszt, hogy az emberek már kinevetik errefelé a hatóságot. Miattad az egész countyban megrendült az igazságba vetett hit. Az emberek nem félnek a törvénytöl. Nos, ha a Véres Tom fivére kötélre kerül, kissé helyre áll a tekintély.
Tom nem felelt.
- Be kell tömni valamivel az emberek fülét és száját - folytatta a seriff. - Ezért fog a fivéred felett ítélkezni a törvény. A vád biztos alapra épül fel: Chickwoockkal, a másik cinkosoddal együtt kiszolgáltatta neked az adatokat, amelyek lehetövé tették, hogy meglessél és lelöjél hét embert. Együtt jöttetek a vasúton, tehát kétségtelen, hogy érintkeztetek. De ha ez mind megdöl, akkor ott a pálinka. Fivéredet a csempészett itallal tetten értük.
Csend volt.
- Seriff - suttogta azután a fantom -, meg akarom menteni a fivéremet. Van rá mód?
- Van.
Az árny megállt.
- Beszélj - sziszegte.
- A kormányzóval tárgyaltam rólad, Tom Wheeler. Kiválasztasz tetszésed szerint egy helyet. Ott letelepedsz. Szavamra mondom és a kormányzó is megígérte, hogy senki sem fog letartóztatni, amíg békességben élsz. És a fivéred is megmenekül. De ha valaha revolvert fogsz, ha valaha kezet emelsz emberre, akkor a fivéred kötélre jut, erre esküszöm neked.
Az árny mozdulatlanul állt. Egy átlátszóan kék szempár foszforeszkált a seriff elé, aki rendületlen nyugalommal folytatta a mondókáját.
- A fivéred örizetben marad nálam. A lakásomban, mint vendégem, dr. Patkins néven. Túsznak tekintjük. Neked pedig legyen a büntetésed, hogy utolsó gyávának tartsanak. Hogy kénytelen légy minden sértést eltürni, mert ha kezet emelsz valakire, ha revolvert rántsz, az a fivéred életébe kerül. Tizenöt éves voltál, mikor a hegyekbe kerültél. Sok csapás ért. Lehet, hogy lelked mélyén nem vagy romlott. Menj hát, és próbálj megjavulni. De elöbb tanuld meg, hogy jogodat csak a törvény elött keresheted. Ha gazembernek neveznek, az becsületsértés, ha beléd rúgnak, az testi sértés.
Hosszú szünet következett.
- Elfogadom az ajánlatodat, seriff - mondta az árny.
- Akkor gyújtsd meg a villanyt... Ne habozz Tom Wheeler, ezentúl engedelmeskedned kell, mert nem parancsolsz többé senkinek, és nem fél töled senki.
- Mi biztosít arról, hogy nem fogsz el?
- Adott szavamat még sohasem szegtem meg. Különben is ott van a revolvered. Gyújtsd meg a villanyt, Tom.
A szobában világosság lett. Tom elhúzta a függönyöket, hogy ne lássanak be az ablakon. A seriff tudta, hogy mindaddig fogoly, amíg ennek az embernek keze ügyében van a revolvere.
Jól megnézte a Véres Tomot. Meglepte, hogy milyen lágy, fiatalos vonásai vannak. Csak a tekintete és mozdulatai emlékeztettek ijesztöen egy kecses, hatalmas macskaszerü ragadozóra.
- És mi lesz a három gazemberrel, Lindsayvel és társaival? Az apám ártatlan volt, és ök gyilkosok.
- Bizonyítsd be és akkor felkötik öket, apádnak pedig visszaadják a becsületét.
- Hogy bizonyítsam be?
- Annyi fáradsággal, erövel és leleményességgel, amennyit gyilkosságokra használtál...
- Várjon! Én hét emberrel párbajoztam. Senki mást nem bántottam soha.
- Lehet! A többit nem is tudjuk rád bizonyítani. Amint látod a törvény igazságos. Annyi erövel, energiával és ügyességgel, amivel hét bünöst megöltél, mind a tízet kötélre juttathattad volna.
Tom ezen elgondolkozott.
- Az apám azt mondta, hogy Fernandez tudja az igazságot.
- Kerested volna meg apád halála után Fernandezt, aki tisztázhatja Arthur Wheeler becsületét, és rávallott volna az állítólagos gyilkosokra!
A néma léptek ismét fel és alá jártak.
- Sokban igaza van Gibson - hirtelen megállt -, Tanassoba megyek.
- Rendben van. Bár lehet, hogy ez a Fernandez már régen meghalt. Én szívesen segítségedre leszek a nyomozásban, ha hozzám fordulsz.
- Elfogadom - mondta Tom -, de mi biztosít arról, hogy Tanassoban nem fogat el?
Gibson egy írást vett elö, amelyen ez állt:
"Tom Wheeler ellen minden további eljárást, vizsgálatot és körözést felfüggesztek, amíg Tanassoban, vagy más, általa megjelölt helyen tartózkodik fegyvertelenül, a közrend ellen nem vét és kezét senkire fel nem emeli.
JOEL CLIFFORD
Nevada állam kormányzója."
Tom átfutotta az írást és zsebre tette.
- Egyetlen kikötésem, hogy fivéremmel rendesen bánjanak...
- Efelöl nyugodt lehetsz. Úgy lesz itt, mint a vendégem. És most...
...A seriff meglepetten nézett az asztalra. Tom Wheeler mindkét revolverét letette eléje. Most csak fel kellene emelnie az egyiket és a sok gúny és megaláztatás, amit eltürt ezért a fiúért...
Sötét lett. Enyhe légvonatot érzett, de sem a lépés, sem az ajtó nyílását nem hallotta, csak furcsa szemek zöldes villanását látta távolodni egy másodperc töredékéig, és tudta jól, hogy most már hiába van nála Véres Tom revolvere, mert a hosszú macskaléptekkel, ez a csodálatosan fürge test, pillanatok alatt úgy tünik el, mintha felszívódna a sötétben.
A Nevada Szelleme
Jenkins másnap kis híján a nyakát törte egy hosszú, hajlékony acélcsövön, amely nemrégen még porszívásra szolgált. Az eset elözménye elözö nap délutánján történt. Holborn délelött bemutatta a két szolgalegénynek, hogy miképpen használják a porszívót. Egy áramelosztó segítségével a villanykörte foglalatához kapcsolta a zsinórt és a legények legnagyobb álmélkodására szétszórta a szobában a hamut, kiöntötte a szemétkosár tartalmát, azután megcsavart egy gombot és a csodálatos kis masina percek alatt eltüntette a hamut, a port és a szemetet. Fél órán belül a két legény tökéletesen elsajátította Holborntól a porszívó használatát. Miután megígérték az ügynöknek, hogy reklámot csinálnak a gépnek, átmentek a szomszéd Farlane-hoz, egy mogorva öreg gyümölcstermesztöhöz. Ez ugyan nem volt kíváncsi a gépre, de mert a két legény arra hivatkozott, hogy a seriff is vett ilyet éspedig kettöt, némi gyanakvással beleegyezett, hogy müködésbe hozzák.
- Gibson nem buta ember. Hát lássuk csak. Zenéljenek vele.
- Ez nem zene. Ez légseprü! Elvarázsolja a szemetet. Tessék csak megfigyelni. - Az egyik legény, a gazda legnagyobb megrökönyödésére kiöntötte és szétszórta a szobában a hamut, a másik a szemetet hintette el a padlón, söt még az udvarról is behoztak vagy tíz marék port és gondosan elhintették, hogy mindenhová jusson. A szoba már inkább hasonlított istállóhoz, mint emberi lakhelyhez. Farlane növekvö nyugtalansággal figyelte a fejleményeket. Az egyik legény biztatóan intett feléje. Azután bekapcsolták az áramot és elindították a gépet. Egy sercenés hallatszott, aztán csend...
A két legény kissé zavarba jött. Összenéztek. Farlane idegesen tapogatta a revolverét. Lassan bealkonyodott, de a gép csak nem akarta felszívni a szemetet. Sercent és nem mozdult.
- Az ördög bújt bele... - jegyezte meg az egyik legény elvörösödve. Szuszogtak, kínlódtak. Az öreg gyümölcsfarmer a szemétdomb közepéröl, egyre gyilkosabb pillantásokat vetett rájuk. Végül is a két legény, a gépekkel együtt, gyorsan eliszkolt. A szoba siralmasan nézett ki...
Farlane ingerülten ordítozott a szolgája után. A néger legény ijedten állt meg a küszöbön...
- Majd adok én nekik tréfálni! - dühöngött a farmer. - Nézd mit csináltak! Azonnal takaríts itt ki!
- Most nem lehet gazda. Megyek a szerelöért. Az egész házban kialudt a villany.
Farlane levegö után kapkodott...
Másnap, mikor Holborn megjelent a seriffnél, csak Gibson jelenléte mentette meg attól, hogy a két legény elpáholja. Hiába magyarázott nekik valamit egyenáramról és váltóáramról, ök tisztában voltak vele, hogy valami jenki gazsággal állnak szemben.
Gibson egyedül maradt Holbornnal és a két cowboy minden dühét a porszívón töltötte ki. Így történt, hogy Jenkins, kis híján a nyakát törte, az egyik kitépett acélkígyón.
- Hát ez mi a csoda? - kérdezte meglepetten a porszívóra mutatva.
- Mr. Gibson bedölt itt egy csirkefogónak. Hozott valami szemétvetö gépet és a seriff nyakára sózta. Mert itt Nevadában mindent lehet. Még csak megverni sem hagyta ezt az urat. Tiszta középkor ez Mr. Jenkins.
Jenkins azért jött be, hogy búcsút mondjon a hivatalának. A seriff szobája felé tartott, de feltünt neki, hogy odabenn halkan beszélnek. Hallgatózni kezdett.
- Most csak annyit mondok önnek Mr. Holborn - mondta a seriff -, hogy arról, amit tegnap nekem jelentett, senkinek se szóljon. Rajtam kívül maga az egyetlen ember az államban, aki személyesen is ismeri a Véres Tomot.
- De hiszen inkább szét kellene küldeni a személyleírását és mindenkit felvilágosítani... - Jenkins az ajtóhoz tapadva, ámultan hallotta a meglepö fordulatot. Hohó!... Itt úgy látszik fontos dolgok történtek, mialatt távol volt!
Nem jelentkezett a seriffnél, ahogy tervezte. Elbújt egy kamrában, amit irattárnak használtak és várt... Tudta, hogy Gibson délelött elmegy a vegyeskereskedöhöz, akinél verekedés közben súlyosan megsebesítettek egy bányászt. A seriff csakugyan rövidesen elment és lezárta a szobáját. Erre várt Jenkins.
Egy alkalmas pillanatban, amint üres volt az udvar, az ablakon át bemászott az irodába. Ilyesmire fényes nappal még egy olyan óvatos ember sem számított, mint amilyen Gibson volt.
A seriff íróasztalán azután megtalálta a kormányzónak írt jelentést, amelyet fönöke csak délután akart beküldeni a fövárosba, miután még nem fejezte be. Jenkins nagy érdeklödéssel olvasta végig, azután visszatette az írást a helyére és kimászott az ablakon.
Az egykor ragyogó, tiszta Wheeler-tanya, most inkább útszéli csárdára emlékeztetett. A közelben még látható volt a hajdan nagyszámú személyzet leégett blokkházának romja. Az üszkös szeméthalmot nem takarította el senki. Személyzet már úgysem kellett ide. A leromlott, csekély számú állatállomány elszórtan legelészett a gazzal és dudvával benött sovány réteken. Egy szál cowboy ögyelgett köröttük. Nem volt itt mit gondozni, nem volt mire vigyázni, sivár, értéktelen pusztulásnak indult kisbirtok lett Nevada állam legszebb mintagazdasága.
A ház három lakója mindössze két szobát használt, a többit lepte a por, a moly és a pókháló. A padló deszkája recsegett és hajladozott, a lépcsök nyikorogtak.
Az egyik szobában meglehetösen elhanyagolt külsövel ültek együtt a letört tulajdonosok, Jenkins társaságában. Csak Lindsay, ez a hatalmas elbizakodott ember fordított némi gondot a külsejére. Viszont két társán meglátszott az elmúlt évek minden megpróbáltatása, hiábavaló küzdelme, és amit gondosan titkoltak egymás elött: halálfélelmük a Véres Tomtól, aki hét cimborájukat küldte a másvilágra. Arcukon, szemükön, bizonytalan idegesség ült. Borotválatlanok, rongyosak és piszkosak voltak.
- Ez nagyon érdekes - mondta Lindsay -, szóval a Véres Tom békét kötött Nevada állammal?
- Ahelyett hogy elfognák és felkötnék! - kiáltotta dühösen Corner.
- Csak hidegvér uraim. Nevada állam megkegyelmezhet neki, de mi nem írtuk alá a megállapodást - mondta Lindsay.
Egy pillanatra értelmetlenül néztek rá.
- Ha jól értettem a fivérét nem tartóztatják le és ö ezért kénytelen lesz fegyvertelenül járni. Tehát ha szembetalálkozunk vele, minden kockázat nélkül lepuffanthatjuk.
- Kitünö!... Le kell puffantani a gazembert - lelkesedtek nyomban Corner és Bronson. - Ezenfelül nagyon ránk fér, hogy végre legyen tízezer dollárunk, amivel kezdhetünk valamit.
Jenkins meghökkent.
- Hogy érti ezt?
- Magának jobban kellene tudni, mint nekem. A Véres Tom fejére tízezer dollár van kitüzve. Egyszerüen nem vesszük tudomásul azt, amit nem is mondtak meg senkinek, hogy Véres Tom ellen az eljárást felfüggesztették. Megkeressük azt a kölyköt, kap egypár darab ólmot, azután beszolgáltatjuk a hatóságoknak és kérjük a jutalmat.
- Nagyon jó gondolat - helyeselte Corner -, hiszen sohasem láttuk még az arcát.
- Magunkkal visszük a porszívóügynököt - mondta Lindsay. - Útközben Tanasso felé beérjük a Véres Tomot és ezt az ügynököt valahogy rábírjuk, hogy leleplezze elöttünk. Elég, hogy megmutatja nekünk, a többi gyerekjáték, miután Véres Tomnak nincs fegyvere.
A szóban forgó ügynöknek ez idö tájt a helybeli patikus preparált vattával igyekezett az orrvérzését elállítani. Az arc többi zúzódását már ellátta flastrommal. Mr. Holborn abból az alkalomból szerezte sérüléseit, hogy a délelötti órákban felkereste Mr. Farlane-t, mint a helyiség legtekintélyesebb polgárát és megkérte hogy bemutathassa a "Sátán" gyártmányú porszívót. Hivatkozott arra is, hogy a seriffnek kettö van belöle, és udvariasan felajánlotta szolgálatait minden vételkényszer nélkül.
Lehet, hogy a kapu elött nem szórták fel homokkal a síkos követ, vagy lehet, hogy az ügynök (mint ö állítja) megbotlott valamiben, annyi mindenesetre bizonyos hogy Holborn meglehetösen nagyívü lendülettel hagyta el Farlane házát, és csúnyán orra esett. A gyógyszerész azonban ismét rendbe hozta az arcát, és az ügynök aránylag vidáman távozott, miután megszokta, hogy jelentéktelen incidensek ne hátráltassák müködésében.
Valaki megszólította az utcán:
- Egy szóra, Mr. Holborn... Azt hiszem megismer?
- Hogyne! A vendéglöben a szerencsétlenségnél volt szerencsénk. Ön a seriff segédje, Jenkins.
- Velem kell jönnie. Mr. Gibson azt mondta önnek ma délelött, hogy a Véres Tom ügyében senkivel se érintkezzék...
- Igen - ment bele gyanútlanul Holborn a csapdába. Részint tudta, hogy Jenkins a seriff segédje, részint egy olyan beszélgetésböl idézett, amiröl Holborn szerint csak a serifftöl tudhatott. - Biztosíthatom, hogy én eddig is a legszigorúbban betartottam az ígéretemet.
- Ez iránt nem merült fel kétség. Azonban Mr. Gibson egy szívességet szeretne öntöl kérni. Nekem figyelnem kell, hogy Véres Tom valóban megtartja-e, amit ígért. De én nem ismerem ezt a rablót személyesen. Úgy beszéltük meg Gibsonnal, hogy elviszem magát is Tanassoba. Ugyanis ott fog letelepedni a Véres Tom. Ha maga felismeri, majd megmutatja nekem, és akkor én észrevétlenül figyelhetem ezt az embert, néhány barátommal. Cserébe Mr. Gibson elsörangú ajánlásokkal látja el a porszívóit illetöleg, Kaliforniában éppen olyan eredménnyel dolgozhat majd, mint itt.
- Ettöl még nem riadnék vissza - mondotta Holborn, és óvatosan az arcához nyúlt -, de tudja, a lovaglásban nem érzem magam elég erösnek. Életemben talán tízszer lovagoltam, és állítólag nem vagyok rátermett erre a nemes sportra.
- Egy nyugati ügynöknek bele kell jönnie ilyesmibe.
- Igaza van.
- Örülök, hogy megértjük egymást. A férfi legyen edzett. A Nyugaton nem jó, ha valaki nagyon érzékeny a testére.
- Ezt tapasztaltam...
- Mi lelte az arcát?
- Megütöttem. Üzemi baleset. Nem vagyok még tisztában, hogy mi az egyenáram és váltóáram.
- És megütötte?
- Nem. Csak kidobott... Szóval rendben van. Ha lesz olyan kedves mérsékelten heves természetü paripát szerezni, akkor önnel tartok.
- Rám bízhatja...
...Két óra múlva egymás mellett ügettek a dombok között, és az ügynök úgy rázkódott lovaglás közben a nyeregben, mint akinek hideglelése van.
Az északi országúton három lovassal találkoztak... Milyen csodálatos véletlen, Mr. Jenkisnek régi ismerösei: bizonyos Lindsay, Bronson és Corner farmerek. Miután a három ismerös is Tanassoba lovagolt, együtt folytatták az útjukat.
Ahol a Sierra Nevada hosszú lánca Arizona és Kalifornia határa között véget ér, elszórt jukka fákkal benött, szép füves, dombos tereppel búcsúzik el Nevada állam a Kaliforniába igyekvö utastól. Nyugat felé kezdödik a terméketlen Mohave-sivatag, amely Dél-Kalifornia és Mexikó között terült el. Halottá égett kaktuszcserjék, por, forróság és váratlanul alázúduló homoktölcsérek teszik félelmetessé a vidéket.
De még mielött a lovas nekivágna a pusztaságnak, Nevada határán egy szép, friss patak partján tarthat búcsútáborozást.
A pataknál egy férfi állt éppen és nyugodtan várt, amíg a lova lassú, hosszú kortyokban nyelte a kristálytiszta vizet. Mikor az állat felemelte a fejét, hogy hátracsússzon szájában a zabla, és fogai közül nagy cseppekben lehullott a víz, a lovas megveregette a nyakát. Azután néhány marok száraz füvel végigdörzsölte a paripa testét és anélkül, hogy megkötötte volna szabadon hagyta legelni. Az ilyen keleti fajtájú csödör errefelé ritkán fordul elö. Keskeny orrú, boltozatos homlokú, okos szemü állat volt, nem a szokásos széles mellkasú, túl izmos amerikai trapper. Inkább soványnak tünt és keskeny, magas ágyéka járás közben nem vált külön a lapocka izmaitól, hanem egyenletes, szabályos vonalakkal húzódott szét. Az állaton minden dekányi hús arányosan oszlott el. Karcsúsága dacára ezen a nemes, finom ménen meglátszott, hogy különb teljesítményekre képes a leghatalmasabb, betört musztángnál és bármelyik magas hátú, izmos nyugati lónál.
Maga a lovas sem emlékeztetett a nyugati emberre. Külsején nyomban látszott, hogy mexikói, Ruhája hasonlatos volt a cowboyokéhoz, de mégis mindenben más volt: rikító, csodálatosan tiszta, festöi és elökelö. Színes hímzéssel szegett szarvasbör mellényt viselt, bör csuklóvédöin aranyszínü gombok fénylettek, selyeminge felett kötött spanyol kendöt csavart a nyakára és puha, világosszürke kalapja, a hosszú út dacára olyan töretlenül sima és tiszta volt, mintha most hozta volna az üzletböl. A lovas külsejének legrikítóbb jellegét a bronzvörös színü, elválasztott haj adta meg. Izmos magas alakja, széles válla, jókedvü, szemtelenül szép spanyol vágású arca csak érdekesebben hatott a különös hajszínnel. Ezüstcsatos revolverövében, két gondosan tisztított, de a sok használattól fényesre kopott pisztoly látszott.
Hogy mexikói, azt elsösorban mégis a csontfejü korbácsa árulta el, amivel nadrágszárát csapkodta. Igazi nyugati ember sohasem üti meg a lovát, tehát ostort, vesszöt, korbácsot sem hord magával. Viszont a heves vérü mexikói akkor is veri az állatot, ha utána hal bánatában, ezért a csuklójára szíjazott korbács éppúgy hozzátartozik a lovagláshoz, mint a sarkantyú vagy a nyereg.
A lovas csak akkor törödött magával, miután az állatot ellátta. Mindenekelött kihúzott a zsákjából egy kefét és gondosan letisztogatta a ruháját. Közben fütyörészett. Azután konzervbabot fözött. Belevágott egy darab szalonnát és jókora szelet szárított húst, közben egy pillanatra sem szünetelt a füttyszó. A vörös hajú lovas olyan otthonosan érezte magát a szavannán, mintha a lakásában lenne.
- Bocsánat - mondta valaki mögötte halkan.
A vörös úgy ugrott fel a tüz mellöl, mintha kígyó marta volna meg. Ebben a pillanatban már pisztolya is a kezében volt. Kissé csalódottan eresztette le a fegyvert. Lányos képü fiatalember állt mögötte, revolveröv nélkül.
Tetötöl talpig figyelmesen végignézte a jövevényt.
- Hogy került mögém?
- Idejöttem.
- Lopódzkodott! Nem valami okos dolog. Könnyen golyót kaphat, mielött még kinyitja a száját. Errefelé senki se szereti, ha észrevétlenül a hátába kerülnek.
A fiú hüvös tekintete elkalandozott az ég felé, onnan a legelészö lóra, közben ezt mondta:
- Igen, azt hiszem ez lehetséges... Rosszul tettem.
A vörös hajú hátralépett. Ez az üres csengésü, dallamos hang kissé megdöbbentette.
- Még most sem értem, hogy lopódzhatott mögém. Eddig azt hittem, hogy a fülem és a szaglásom a legóvatosabb indiánt is messziröl jelzi.
A másik mentegetözve vonta fel a vállát:
- Csendben jöttem.
- Honnan?...
- Balting Cityböl.
- Mióta van úton?
- Egy napja.
- Ember! Hülyének néz? Balting Cityböl egy nap alatt az ördög sem érhet ide!
A fiú füttyentett. Lassan egy ló poroszkált elö a bozótból. Az az alacsony, kócos, hitvány külsejü, indián fajta volt, amelyik a pónira és az öszvérre emlékeztet. Hozzá nem értö ember kevésre becsüli, de az igazi lovas elsö pillantásra látja, hogy az állat mit ér. Okos, szívós és némelyiket a legszebb telivér lóért sem adná oda a gazdája. Hegyek között a lassú, alattomos és csökönyös öszvér helyett valóságos áldás. Ez az állat azonban halálosan kimerültnek látszott. Mélyen lehorgasztotta a fejét, hasán felül vastagon lepte a por, szemhéjai fáradtan hunyódtak és úgy bólogatott, alig harapva a friss füvet, mint aki a legeléshez is fáradt. Hihetö volt róla, hogy rendkívüli teljesítmény után van. De a lovasa nem úgy fest, mint aki húsz órát örületes vágtatásban töltött el.
- Balting City óta a nyeregben ül?
- Igen.
- Szóval nem is evett útközben?
- Nem.
- Jöjjön...
Leültek a tüz mellé. A mexikói odakínálta a fött ételt. A fiú egyáltalán nem evett mohón. Ha valóban húsz órát étlen-szomjan nyeregben töltött el, akkor bámulatos az önuralma.
- Hogy hívják?
- Patkins. Tom Patkins.
- Hol hagyta a revolverét?
- Nincs revolverem. Szektárius vagyok. Sohasem foghatok revolvert.
A vörös hajú ismét figyelmesen végigmérte, közben halkan fütyörészett. De nem szólt semmit. Elmosta a pataknál az edényt, azután vizet tett fel és jó sok kávét szórt bele.
- Az én nevem Fox Cullen. Az anyám mexikói volt, az apám jenki. Én azonban inkább mexikói vagyok. Mit gondol rólam? Miféle embernek tart?
- Azt hiszem rabló...
A mexikói arca elsötétedett.
- Úgy?... Miböl veszi ezt a badarságot?
A fiatalember a tüzbe bámult, közben változatlanul színtelen hangon felelt:
- Szokatlanul rövidre húzott kengyel van a lován, hogy gyorsan tudjon vágtatni, egészen elöre dölve a paripa nyaka felett. Aki állandóan így meghúzza a kengyelt, és pihenés közben sem nyergeli le a lovát, az minden pillanatban készen akar lenni arra, hogy nyeregbe vesse magát és elvágtasson. Kinek kell ezen a békés és biztonságos vidéken minden pillanatban menekülésre készen állni? Csak a rablónak.
A mexikói fütyörészett, de közben mereven nézett a vendégére. Hirtelen elnevette magát.
- Eltalálta. Rabló vagyok. Ugyanahhoz a szektához tartozunk. Tessék?... Vagy azt hiszi, hogy csak maga nem esett a fejére?
Tom változatlan nyugalommal kérdezte:
- Miért tart rablónak?
- Például: hajlandó vagyok elhinni, hogy szektáriusok nem hordanak revolvert, sem revolverövet. De hogy a szekta tagjai a nadrágjukon egy nem létezö revolver fokának a kopását hordják, ez valószínütlen. A combján világosan látni az elszíntelenedett szöveten, hogy sokszor verödött oda az a börtok, amit nem visel. Miért kell valakinek, ha nincs fegyvere, veszettül lovagolni húsz órán keresztül? Mert ki akar kerülni abból a körzetböl, ahol az elsö ember, aki revolver nélkül látja, nyugodtan lelövi. Ki az, akit a vadnyugat erkölcsi törvényeinek ellenére, akkor is lelöhet bárki, ha nincs fegyver a kezében? Rabló, aki törvényen kívül áll.
- Új nadrágot kell szereznem - mondta nyugodtan Tom -, csakugyan hibát követtem el.
- Hová készül?
- Kaliforniába.
- Van egy tartalék revolverem, ha akarja, magának adom. Errefelé igazán furcsa látvány valaki fegyver nélkül.
- Köszönöm, nem veszek fegyvert magamhoz.
- Mit komédiázik?! Maga tetszik nekem, ha akarja együtt maradhatunk. Van három emberem odaát, a hegyek között és...
- Én munkát keresek.
- Mit ostobáskodik?! - kiáltotta dühösen a vörös -, azt hiszi rendör vagyok?! Nem hallotta még soha Gringo Fox nevét?
A fiú figyelmesen nézett rá. A név meglepte. Gringo Foxot egyik tengertöl a másikig ismerték az Egyesült Államokban. Amerikai apja miatt maradt rajta a "Gringo" csúfnév. Legendás hírü rabló volt, akinek erejéröl, ügyességéröl és bátorságáról csodálatos történeteket meséltek.
- Nos?
- Nem mondhatok mást: munkát keresek, fegyvert nem veszek a kezembe, és nem harcolok senki ellen...
A mexikói ki akarta ugratni a nyulat a bokorból.
- És mit csinál, ha valaki gyávának nevezi, arcul üti...
- Feljelentem.
Gringo Fox felkacagott.
- Szóval eltürné mondjuk, hogy leköpjék? Ha megütné valaki, maga meg sem mozdulna?
- Meg sem mozdulnék.
A mexikói hirtelen a fiú arcába csapott a korbáccsal. Hosszú, vörös csík maradt az ütés helyén, és néhány sürü vércsepp serkedt ki a bör alól. Tomot most ütötték meg elöször életében. Csendesen ülve maradt a helyén, ugyanazzal a viasszerü nyugalommal az arcvonásain. De a szeme, mintha két apró villanykörte gyúlna ki, különös, lázas, sárga fénnyel kezdett ragyogni.
Furcsa, bágyadt mosollyal elöhúzott egy cigarettát, és nyelve hegyévet megnyalta a szája szélét.
Gringo Fox úgy érezte, mintha megremegne a levegö körülötte attól a néma, iszonyatos eröfeszítéstöl, amivel ez az ember fegyelmezi magát.
Csak éppen a szemében felfénylö, önnön vérétöl felizgult ragadozó pillantása nem állott az akarat befolyása alatt.
Tom maga sem értette, hogy miért kiált fel ijedten a mexikói, miért lép hátra, miközben remegö hangon mondja:
- Menjen innen... azonnal hordja el magát! Érti?!... Ha még egy pillanatig itt ül, keresztüllövöm! - Idegesen elörántotta a revolverét. Úgy látszott, mintha ezzel a fegyvertelenül ülö emberrel szemben védekezne. De mi ellen?
Tom lassan a lovához ment, lomha lábvetéssel nyeregbe emelte magát, és megindult a Kalifornia felé húzódó dombok irányába.
Gringo Fox úgy érezte, maga sem tudta miért, hogy ezt az embert most le kellene lönie!
Tom csak nehezen jutott elöre a sivatag felé egyre sivárabbá változó talajon, ahol a tábor állt. A Nagy Tábor amolyan karaván rendezöpályaudvar-féle volt. Akik Kaliforniából jöttek, azok itt pihentek meg a sivatag után, akik Kaliforniába igyekeztek, itt tartottak alapos táborozást a nehéz út elött.
Tom bement a vendéglöbe.
- Szeretnék valamit enni és néhány holmit vásárolni - mondta a kocsmárosnak, aki ebben mint vegyeskereskedö is rendelkezésére állt az utasoknak.
- Lesz minden - biztatta Tomot.
- De kérem nekem nincs pénzem.
- Hát, akkor hogy akar vásárolni?
- Tanassoba igyekszem. Dolgozni fogok és majd megadom. Elküldöm magának postán. - A kocsmáros jót nevetett. Azután feltünt neki a fiú arcán a korbácsütés véraláfutásos nyoma és elkomolyodott.
- Menjen innen, amíg jókedvem van, mert megeshet, hogy errefelé is ellátják a baját.
Tom önkéntelenül a korbácsütéshez nyúlt.
- Mit akar ez az ember? - kérdezte egy hórihorgas bányász a vendéglöst.
- Hitelt. Hogy majd megküldi. Megint sok gyanús alak kóvályog erre...
- Honnan jött és mit csinált eddig? - kérdezte a bányász.
- Csapdát állítottam a hegyekben.
- És hol kapta ezt a gyönyörü jelet az arcára, mi? Jobb lesz ha elhordja magát. - Többen álltak körülöttük a söntés polc elött. Valaki elöretolakodott.
- Ilyen alak volt az, aki tegnap a szekerem körül ólálkodott, és reggelre eltünt az egyik takaróm. - Az alak mellbe taszította...
- Mit keres erre? Mit sompolyog a kocsik körül?
Tom nagyon sápadtan, de nyugodtan állt, miközben ide-oda lökdösték.
- Én Tom Patkins vagyok. Ma érkeztem Nevadából.
- Hazudik!... Az arca sem áll jól... - kiabálták összevissza és valaki hátba vágta, hogy elörebotlott. Akinek nekisodorta a lökés, az mellbe taszította és leverte a kalapját.
- Az ilyen csirkefogók teszik bizonytalanná a környéket!
Egyszerre tágult a kör és egy magas, ösz ember lépett elöre.
- Mit csinált ez az ember? - Pillanatnyi csend támadt.
- Ellopta a takarómat! - mondta rövid habozás után a bányász, és torkon ragadta a fiút. Tom viasszerü mosolyával, az újonnan érkezett, ösz ember felé fordult:
- Csak az történt uram, hogy sok felfegyverzett ember rátámadt valakire, aki nem védekezhet.
Miután a bányász önkéntelenül elengedte a torkát, körülnézett és valami bántóan tiszta csengésü udvarias hangon még hozzáfüzte:
- Ezt Nyugaton csak errefelé láttam eddig.
Az ösz ember végignézte, figyelmesen. A korbácsütésen megakadt a tekintete.
- Hol kapta ezt az ütést?
- Egy gyáva ember az arcomba vágott. Két revolver volt nála.
- Miért ütötte meg.
- Mert kijelentettem, hogy nem hordok fegyvert, és nem tudok védekezni, ha bántanak.
Körülnézett. Szinte sorra, minden emberen végigfutott a tekintete.
- Ez úgy látszik a gyáva embereket felbiztatja.
A cowboy dühösen lépett elöre a sértésre, de az ösz ember kinyújtotta a karját és megállította.
- Megállj! A fiúnál tényleg nincs fegyver. Mit követett el ez az ember?
- Azt mondtam a vendéglösnek, hogy nincs pénzem, adjon enni és néhány szükséges holmit, majd megküldöm az árát, ha lesz.
- Ez errefelé nem szokás. De viszont arra sem ok, hogy meglincseljenek valakit.
- De a takaróm... - jegyezte meg a bányász.
- Mikor lopták el a maga takaróját?
- Tegnap éjjel, amíg aludtam.
- Ha aludt, akkor honnan tudja, hogy ez a fiú lopta el? Ugyanúgy rám is foghatja, ha nem hátráltatja ebben az a körülmény, hogy nyomban lelöném, mint egy veszett kutyát.
A nyugati ember hangulata nagyon változékony. Közben új vendégek jöttek, és ezek már a fiú pártjára álltak, de akik még az imént hangoskodtak, azok is nevetve vették tudomásul, hogy a bányász csak álmában látta a tolvajt.
- Miért nincs fegyvere? - kérdezte Tomot a pártfogója.
- Szektárius vagyok. Tiltja a hitem.
Többen vigyorogni kezdtek.
- Végeredményben ehhez senkinek semmi köze - mondta az ösz. - Mindenki azt csinál, amit akar, ha tisztességesen viselkedik. Menjen ki a szekértáborba, keresse Ingramm kocsiját, fogja ki a lovakat, itassa meg öket és ha elvégezte a munkát, akkor gondom lesz magára.
Tom szó nélkül kiment. Miután megitatta a lovakat, az ösz ember pénzt adott neki. A nyers, de alapjában véve jószívü nyugatiak követték Ingramm példáját; munkát adtak a fiúnak. Vizet hordattak vele, fát vágattak és így hozzájutott egy kevés pénzhez.
Véres Tom dolgozott. Megalázó cselédmunkát, odavetett kenyérdarabokért. Ki sejthette volna, hogy ez a serdületlen külsejü, szófukar fiatalember, ezzel a formás, szokatlanul kis kézzel megfojtotta már a hegység szürke farkasát.
Az egyik asszonynak segített kiteregetni a ruhát, azután himbálta a bölcsöt, amíg megfött az ebéd, hogy a gyerek ne sírjon az anyja után.
Egy szakállas ember megszólította:
- Trauer a nevem. Nem volna kedve beállni hozzám?
- Milyen munkát kellene végezni?
- Vendéglös vagyok Ramsayban. Már régen keresek egy pincért, aki a gorombaságot nem veszi túlságosan a lelkére, és nem kap mindjárt a revolveréhez, ha pofon üti egy részeg vendég.
Tom a földet nézte.
- Azt hiszem nem lennék alkalmas - mondta csendesen. - Már úgy értem, mint pincér... Mert különben...
Elhallgatott. Az asszony egy kávédarálót hozott és szó nélkül odaadta eléje. Tom, lábával a bölcsöt ringatta és közben darált...
Azzal a karavánnal indult el Észak felé, a sivatagon át, amelyiknél az asszonynak segített a munkában. Öt férfi lovagolt a szekér mellett, ezek között ügetett Tom is. Este indultak, hogy a sivatagi út fárasztóbb részét éjszaka tegyék meg.
Éjfél felé kiesett az egyik kerékagy. Megálltak és nagy idöveszteséggel folytatták az utat. Ez a késedelem csak másnap éreztette kellemetlen hatását, mert az iszonyúan forró, kiégett, szikes síkon hozták be a késést. A börtömlökben elraktározott, állott víz megóvta öket a szomjanhalástól, de nem üdített fel senkit.
Délig a lovasok alig tartották magukat a lovon.
- Átkozott egy kölyök! - mondta az egyik lovas.
Tom ugyanis épp olyan közömbösen ült a nyeregben, mintha csak a legelön sétáltatná a lovát. A fáradtság legkisebb jele sem látszott rajta, jóformán alig ivott, és az arcát sem mosta állandóan. Csak ügetett egyenletesen, néha elszívott egy cigarettát, és üres pillantásával a távoli ég alját nézte.
Így ment velük alkonyatig. A többiek néhányszor megszédültek a nyeregben, nedves ruhát raktak a kalapjuk alá, és olykor hörögve vettek levegöt.
Egyre sürübben pihentek meg, hogy ledöljenek a kocsi árnyékában. Tom ilyenkor sem pihent. Ledörzsölte és megitatta a lovakat. Estére elérték azt a füves részt, ahol a Sacramento völgye kezdödik. Innen már gyorsabb ütemben haladtak. A közeli víz tudata embert, állatot erösebbé tett. Éjfél után feltünt a folyó és a holdfényben, mint ezüst csík feküdt végig a prérin... A karaván Wickfieldbe készült. Újabban elterjedt a hír, hogy Wickfield környékén gazdag aranyerekre bukkantak, és ilyenkor mindig megindult egy kisebb népvándorlás. Tanasso néhány kilométerrel északabbra feküdt. A karaván egyik tagja már járt arra és felvilágosítással szolgált Tomnak.
- Mit akar csinálni Tanassoban?
- Munkát keresek. És szeretnék valaki után tudakozódni - felelte Tom.
- Kicsoda az illetö?
- Valamikor bányász volt.
- A régi világról, mikor még Shiwán hordái uralkodtak errefelé, megtudhat egyet-mást Tanassoban Gonzales ezredestöl.
- Miféle ezredes?
- Fort-Rower parancsnoka volt. Ez az eröd tartotta fenn akkoriban a rendet. Gonzales ezredes harcolt Shiwán ellen. Ő tisztította meg végül az aranyvidéket a rablóktól.
Ez mindenesetre értékes felvilágosítás. Az ezredes talán Fernandezröl is tud valamit. Tudnia kell hogy Shiwánnak fia is volt. Jobb nyom híján elöször Gonzales ezredeshez fordulhat.
- Hol találom meg az ezredest Tanassoban?
- Nem kell soká keresnie. Jobban ismerik arrafelé, mint a köztársaság elnökét. Nagy tekintélye van a városban, de meg is érdemli. Áldott jó ember. Ezt el kell ismerni. Pedig nem is amerikai. Bevándorolt spanyol nemesi családból származik. Torreno de Gonzales gróf. Mégse használja a címét... Arra büszke, hogy ezredes. És azt mondom magának, hogy igaza van. Nincs az a rang és cím, ami különbül hangzana, mint ha Tanassoban azt mondja, hogy: "az ezredes".
Közben elérték Wickfieldet. A lovakat alig lehetett visszatartani attól, hogy szekérrel együtt berohanjanak a folyóba. Itt még élénkebb volt a nyüzsgés, mint a Nagy Táborban. Ostorozás, ordítozás, szekérnyikorgás, zsivaj töltötte be az éjszakát és távolról, a holdfényben újabb meg újabb szekérkaravánok látszottak, amint Wickfield felé bandukolnak.
Fél óra múlva Tom odalépett útitársaihoz, akik a vendéglöben leragadó szempilláikkal ették a vacsorájukat.
- Jó éjszakát kívánok.
- Már vacsorázott?
- Igen. Sietek Tanassoba.
A bányászok rácsodálkoztak:
- Tovább akar lovagolni? Hiszen lefordul a nyergéböl.
A fiú udvarias mosollyal megrázta a fejét:
- Nem hiszem. Jó fél órát pihentem. Viszontlátásra.
Késöbb látták, amint kócos kis indián lován elvágtat.
Ahol a Sacramento kiszélesedik és ritkás erdöség köti össze völgyét a Sierra Nevadával, egy útelágazás vezet Tanasso felé.
Dél felöl nagyobb karaván közeledett az elágazáshoz. Több kocsi és vagy húsz lovas igyekezett a folyó menti lankás útról erre a keskenyebb, de kevésbé jó talajú elágazáshoz jutni.
A holdvilág lassan átsiklott a vízröl a part felé, és fényhatárán túl már kirajzolódott a homályból az óriási hegylánc néhány csúcsának gigantikus körvonala. Ahol a holdfény most áthaladt, a part mentén egy sötét folt látszott a földön. És mintha nem lenne mozdulatlan!...
- Hát az mi? - kérdezte az egyik lovas.
- Valami pocsolya lehet és visszaveri a holdfényt.
Az egyik elöbbre lovagolt és ellenzöt formált homloka elé a tenyeréböl. Azután felkiáltott:
- Ott valami dög van! Keselyük telepedtek az útra.
- Nézzük meg!
A lovasok egy része nekirúgatott. Közöttük Tom is, aki Wickfield után csatlakozott a karavánhoz. Mivel fegyvertelennek érezte magát, igyekezett társaságban utazni, hogy ne legyen minden jöttmentnek kiszolgáltatva.
Aki elörelovagolt, most elsütötte a puskáját, hogy elriassza a dögmadarakat. A keselyük lomha szárnyalással szétrebbentek, de továbbra is ott kóvályogtak körben, alacsonyan, megzavart lakomájuk színhelye felett.
- Halott ember - mondta az egyik lovas.
- Valakinek eloltották a gyertyáját... - állapította meg egy másik.
Leugráltak a lovakról. Azon a helyen, ahonnan a dögmadarak felszálltak egy halott feküdt. Itt-ott már belehasított néhány kampós csör, de az arcára még nem süppedt rá a halál megkövesedett kifejezése. Mindössze néhány órája fekhetett itt.
Kabátja bal oldalán sötét folt látszott!
Lelötték.
Az egyik lovas föléje hajolt, azután meglepetten nagyot kiáltott:
- Horner! Átkozott gazember! Utolérte a végzet!...
- Ismeri a halottat? - kérdezte Tom.
Többen is feleltek:
- Mindenki ismerte ezen a vidéken... Kegyetlen rabló volt!
Közben az egyik letérdelt és kigombolta Horner tetemén a kabátot.
Pontosan a bal mellkas közepén egy parányi piros lyuk látszott.
- A Nevada Szelleme... - mormolta az egyik lovas. Elfogódottan álltak. Tom elörejött, hogy megnézze, mi okozta a meglepetést. Ő is látta a mellkas bal oldalán a kis vörös nyílást, és hallotta, ahogy ketten suttogják:
- Pontosan a szívébe... pontosan a szívébe...
- Nézzünk szét - mondta Tom -, lehet, hogy aki lelötte, az maga is megsebesült, és itt fekszik valahol a közelben.
- Nyugodt lehet. Nem talál a közelben senkit és ez a legcsodálatosabb. Lefogadhatja velem, hogy százméternyi körzetben embernek, állatnak nyomát sem látja.
- Nem hiszem. Ez az ember néhány óra elött még élt, tehát éjszaka lötték le. Éspedig pont szíven találták. Ilyen lövést éjszaka száz méternél nagyobb távolságról senki sem képes leadni...
- Maga sohasem hallott a Nevada Szelleméröl? Úgy látszik messziröl jött - jegyezte meg az egyik.
A szellemhistóriákat nem szerette, tehát elindult megkeresni a nyomát annak, aki ezt a lövést leadta. A halott fekvéséböl megállapította körülbelül a golyó irányát.
Holdfény nélkül is jól látott az éjszakában. Fürgén hol kiegyenesedve, hol négykézláb, szinte szaglászva kutatta a terepet. Már százötven métert is megtett. Éppen elhatározta, hogy visszafordul, mikor a harmattól felázott földön patanyomokat vett észre!
Tovább keresett... Itt sokáig állt a ló. Mélyebben nyomódott be a patkója... Valami megcsillant a földön...
Üres töltényhüvely volt, amit egy fegyver ismétlö szerkezete dobott ki. Felismerte a rövid Mauser gyártmányú karabély tipikus töltényhüvelyét. Visszanézett abba az irányba, amerre a halott feküdt.
Több mint százötven méternyire lehetett innen. És pontosan szíven találta! Csodálatos lövés!
Gyönge súrolást érzett a vállán. A kis kócos ló jött utána. Épp olyan csendesen járt, mint a gazdája és mindenhova követte Tomot.
Mire visszament, az útitársai már hozzáláttak, hogy sírt ássanak a halott Hornernek, mert akármilyen nagy rabló volt, istenes ember nem hagyja itt az út szélén feküdni keselyük lakomájának.
Gyorsan befedték a sírt, néhány követ hengerítettek rá és folytatták az útjukat.
- Mit tudnak erröl a szellemröl? - kérdezte Tom a szomszédját.
- Semmit. A hatóságok szerint rabló. A bányászok azt mondják, hogy jó szellem. És a bányászoknak igazuk van. Ha a Nevada Szelleme átsuhan az éjszakán és elsüti a puskáját, akkor egy útonálló a másvilágra megy. És ha találtak a szellem áldozatai között olyant, aki nem volt útonálló, arról sem derült ki, hogy rendes ember lett volna. Az bizonyos, hogy kipusztította Mawlest, Todyt, Jeffet és még sok retteget rablót, ma éjszaka pedig Hornerrel végzett.
- És még senki sem látta?
- De mennyire látták! Csak nem sokáig. A Nevada Szelleme jön vágtatva, mint a szélvész: egy dörrenés... valaki lebukik a lóról és a szellem máris elnyargalt. Meg sem áll, csak fél kézzel kapásból odadurrant és úgy szíven találja, aki soron következik, mintha szeme volna a golyónak.
- Nem is élö ember az - mondta egy másik. - A hangját még senki sem hallotta. Felbukkan, amikor szükség van rá, de csak egy lövésnyi másodpercre...
- Nem is sejtik, hogy ki lehet? - kérdezte Tom.
- Hm... Állítólag a környék egy régen elhalt, híres rablójának a szelleme. Élt itt valamikor egy világhírü bandita, az öreg Shiwán...
Tom megrántotta a szárat, hogy a ló azon nyomban megállt.
A másik folytatta:
- Indián. Rojtos nadrágot, mokaszint és fönöki tolldíszt hord. Hatalmas sasorra van, mint Shiwánnak, akit bandájával együtt, vagy tizenöt év elött pusztult el a hegyekben. Öreg indiánok suttogják a legendát, hogy Shiwán szellemének most minden gaztettéért egy rablót kell lelöni cserébe.
Tom már nem kérdezett semmit.
Tudta, hogy hol keresse Fernandez nyomát...
A halott Shiwán kincse
l.
Tanassoban Tom elsö útja az ezredeshez vezetett. A szép ranch a Gonzales-birtokon épült. Derült idöben az ezredes végigtekinthetett ablakából a földjein és a távolban legelészö nyájakon.
A ház elötti kertben, messziröl hozatott, ritka virágfajták, kedves repkénnyel futtatott lugas barátságos látványa fogadta az érkezöt. Középtermetü, mosolygós arcú leány lépett ki éppen a kapun, mikor Tom megérkezett.
Levette a kalapját és félreállt. De a lány megszólította:
- Jó napot. Hozzánk készül?
- Az ezredes urat keresem.
- Tíz perce sincs, hogy kilovagolt. Vele személyesen akar valamit elintézni?
- Munkát keresek.
- Ebben az ügyben az intézöhöz is fordulhat. Apa nem szokott beleszólni abba, hogy Mr. Ingramm kit vegyen fel. Épp most jön ki a házból.
Tom az ösz embert pillantotta meg, aki a Nagy Tábor vendéglöjében védelmére kelt.
- Ez az idegen munkát keres - mondta a leány, mikor az intézö odajött.
- Hohó! Nézd csak!... Hiszen régi ismerösöm. Remélem, több kellemetlensége nem volt útközben? - Köszöntötte Ingramm a fiút.
- Nem.
A leány csodálkozott.
- Már találkozott... Mr... Mr...
- Patkins - segítette ki Tom.
- Mr. Patkinsszal?
- Kis híján meglincselték öt nap elött a Nagy Táborban - nevetett Ingramm. - Most vallja be öszintén barátom, hogy maga nem szektárius, hanem keletröl érkezett tapasztalatlan ifjú, aki nem sütött még el revolvert és megijed néhány ökölcsapástól...
A leány magasra húzott szemöldökkel nézett a fiúra. Most látta csak, hogy Tomnál nincs semmiféle fegyver.
- Csakugyan nem tud fegyverrel bánni? - kérdezte.
- Úgy van, ahogy az intézö úr mondta - felelte a fiatalember. - Nem hordok fegyvert és nem verekszem.
A leány csak most figyelt fel a dallamos és mégis hüvös csengésü hangra. Maga sem tudta, hogy miért, szorongás fogta el egy pillanatra.
- Végre is - mondta Ingramm -, nem született mindenki revolverhösnek. A kötekedö embert magam sem szeretem, de errefelé azért mégis csak férfiak kellenek. Remélem Patkins, hogy maga csak fiatal és tapasztalatlan, de nem gyáva...
- Tudok bánni az állatokkal - felelte mereven a fiú -, és szeretek dolgozni. Ha ez elegendö ahhoz, hogy alkalmazzon, szívesen állok be a legényei közé Mr. Ingramm. De ha itt idönként verekedni és lövöldözni is kell, akkor inkább nem vállalok munkát.
A lány lassan, lesütött szemmel elindult a város felé. Szégyellte magát Tom helyett, mert nem szerette a gyáva embereket.
- Felveszem, mert szükség van minden emberre - döntött végül Ingramm. - Ilyenkor nehezen kapni munkaeröt. De hát a fiúk nem nagyon szeretik a félénk embert...
- Majd elkerülöm a kötekedöket. Békés természetem van.
- Hm... Ez nem is olyan dicsöség, mint ahogy esetleg hiszi...
Az elsö két napon megbarátkozott a cowboyokkal. Csak annyit láttak, hogy udvarias, csendes ember, jól üli meg a lovat, ügyesen dobja a pányvát, kifogástalanul végzi mindazt, amit rábíznak. Hogy nincs revolvere az furcsa, de hát fiatal ember és senki sem jött a világra két Colt pisztollyal a kezében.
Egy unalmas, dologtalan félórában Hyckes az öreg legény elövette a revolverét és rálött egy vén széles fára, amely vagy ötven méterre töle magányosan állt a mezön.
- Most eltaláltam a fa törzsét - mondta Tomnak -, nem valami nagy müvészet, de kezdetnek jó célpont. Ne, itt a pisztoly, próbálj meg te is odalöni a fára.
Tom a pisztolyra nézett, aztán Hyckesre.
- Nem akarok.
- Hát mikor akarod megtanulni, hogy mire való a revolver?
- Soha.
- Az ördög hallott még ilyet! Életed végéig fegyvertelenül fogsz mászkálni, mint valami tacskó? Ne félj semmit. Vedd a revolvert és löj oda.
- Mondtam már Mr. Hyckes, hogy nem akarok.
- Csak nem félsz a pisztolytól? - kérdezte ámultan az öreg.
- De igen - mondta határozottan Tom. - Félek...
- Félek!
A körülötte ácsorgó legények csodálkozva kapták fel a fejüket. Hyckes olyan gyorsan tette el a revolverét, mint aki megégette a kezét. Az arcán minden vonás megdermedt.
- Az más - vetette oda kurtán.
Ettöl a naptól kezdve pokol lett a fiú élete. Célpontja volt a durva tréfáknak és rajta töltötte ki mérgét az utolsó pásztorfiú is.
Alantas munkát végeztettek vele, és az asztalnál utoljára jutott hozzá az étel. Hol a nyergét lazították meg annyira, hogy lovaglás közben váratlanul kikapcsolódjon a heveder, hol a lasszóját bogozták össze, és ha ennek következtében nem jól végezte el a rábízott munkát, akkor kiabáltak vele.
Úgy látszott azonban, hogy ezt a fiút semmi sem teszi élénkebbé, semmi sem fáj neki, semmi sem hozza ki a sodrából. Pedig voltaképpen nem így volt. Hogy mi játszódott le a hegyek között, szabadon felnött, farkasölö, Véres Tom lelkében, azt senki sem tudta. Százszor is érezte, hogy keze megrándul a dereka felé, ahol revolverét hordta valamikor.
Az ezredest csak egy hét múlva látta, amikor a gazda kilovagolt a legények közé. Ideális spanyol férfitípus volt Gonzales. A vállas, erös, öszülö katona úgy ült a ménjén, annyi méltósággal és nyugalommal kreol, nemes vonású arcán, mint valami conquistador.
Az ezredes egy ideig nézte a munkát, azután magához intette Tomot.
- Te új ember vagy? - kérdezte a fiút.
- Új vagyok gazda.
- A legényeim Colonelnek szólítanak, vagy Senornak - felelte nyájasan. - Azt hallottam rólad, hogy gyáva vagy.
- Gyáva vagyok Colonel és nem értek a fegyverhez.
Az ezredes kutatóan nézett az arcába. Fél szemét kissé összehúzta:
- Különös. Aki gyáva, az ritkán ismeri be... Ehhez a kijelentéshez itt bátorság kell... Mindegy. A fö, hogy jól végezd a dolgodat.
Már odábblépett volna, ha Tom nem rúgtat hirtelen eléje.
- Bocsánat Senor, megenged egy kérdést?
- Tessék.
- Ezredes úr parancsnok volt Fort-Rowerben. Valaki azt mondta, hogy önnél érdeklödhetek egy ember felöl.
- Miféle ember felöl?
- Egy bizonyos Fernandez nevü meszticet keresek.
Az ezredes meglepetten nézett rá.
- A rabló Shiwán fiát gondolod?
- Igen.
Gonzales elgondolkozott.
- Erröl igazán nem mondhatok neked semmit. Mikor én az erödbe kerültem, Fernandez már nem volt ezen a vidéken. Csak hallomásból ismerem. De hiszen te sokkal fiatalabb vagy, semhogy valami ügyed lehessen Fernandezzel.
- Nekem nem volt vele dolgom. Más embernek az ügyéröl van szó.
Az ezredes lova lépésben ment és Tom kísérte.
- Tanassoban és a környéken - mondta tünödve az ezredes - sok mesztic él. Ha valamelyik csakugyan Shiwán fia, akkor sem lehet ezt ma már teljes bizonyossággal megállapítani.
Tom egy pillanatig habozott.
- Szerintem - vágta ki végül határozottan -, a Nevada Szelleme nem más, mint Fernandez!
- Hm... Nem is rossz feltevés - mondta mosolyogva Gonzales -, azonban én ezt a szellemhistóriát dajkamesének tartom.
- Dajkamesékben nem fordulnak elö ilyen rézhüvelyek. Ezt egy 7.65-ös Mauser ismétlöböl lötték ki - felelte Tom és elöhúzta zsebéböl a hüvelyt. - Egy nagyon pontosan szíven lött embertöl százötven méterre találtam. Ilyen lövést én is dajkamesének tartanék, ha nem láttam volna az áldozatot.
- Ahhoz képest, hogy mit sem értesz a fegyverekhez, egészen érdekes, amit mondasz - szólt hüvösen az ezredes.
Tom a haja tövéig elpirult.
Elfeledkezett magáról és ostoba hibát követett el!
- Te megállapítottad egy halott ember fekvéséböl, hogy milyen irányból érte a lövés, megállapítottad egy rézhüvelyröl, hogy 7.65-ös Mauserböl hullott ki. És közben itt megvetnek a társaid, mert nem értesz a fegyverhez. Mi okod van erre a komédiára?
Tom hallgatott.
- Nem akarlak faggatni. De figyelmeztetlek, hogy ha valami titkolni valód van, úgy máskor légy óvatosabb.
Ezzel az ezredes elrúgtatott mellöle.
Hogy Tom megalázó helyzetét elviselte, azt elsösorban Gibson levele okozta. Megállapodásuk szerint, miután beállt Gonzaleshez, írt a seriffnek és ez nyomban válaszolt. Hangsúlyozta, hogy fivére dr. Patkins jól van...
Dick! Ez adott eröt Tomnak. A bátyja iránti szeretet. Csakis Dickért viselte el, hogy mintegy véletlenül leöntsék ételmaradékkal és a kövér Johnson a lábára taposson, valahányszor elmegy mellette. Hyckes lehetöleg az istálló takarítását, beteg állatok kenegetését, vagy más piszkos munkát bízott rá.
Egy alkalommal ebéd után, miközben békésen dohányoztak, végigheverve a földön, Johnson sehol nem találta az öngyújtóját.
- Ide tettem az imént a takaróra!
Az öngyújtót néhány perccel elöbb Tom ledobott börmellényének a zsebébe csúsztatták.
- Csak nem hiszed, hogy valaki eltette? - szólt közbe Jeff.
- Hiszem vagy nem hiszem, itt volt a takarón! - és rászólt Tomra - Te az elöbb egyedül voltál itt! Nem tetted el?!
- Nem.
- Hazudsz!
A cowboyok felfigyeltek. Elhatározták, hogy ha a fiú megüti Johnsont, nem bántják. Söt. Akkor még nem is olyan reménytelen a feltevés, hogy valaha férfi váljék belöle.
- Téved Mr. Johnson. Én nem láttam az öngyújtóját - mondta Tom.
Hyckes elfordította a fejét. Nem bírt látni ilyesmit. A többiek arca is elkedvtelenedett. Johnson felkapta a fiú mellényét a takaróról.
- Majd meglátom! - A következö pillanatban magasra emelt kezében ott volt az öngyújtó.
- Tolvaj vagy! Elloptad az öngyújtómat!
Johnson boldog lett volna, ha ez a fiú megüti. Nem is páholta volna el. Ehelyett azonban valami egészen meglepö dolog történt.
Tom nyugodt, nagy szemei, közömbösen pihentek meg az öngyújtón, azután nyugodtan ezt mondta:
- Bevallom. Én tettem zsebre.
Elképedve néztek rá. Johnsonnak tátva maradt a szája.
Ő maga tette a fiú zsebébe az öngyújtót. Tom felállt és egész közel lépett hozzá.
- Akar megütni? - mondta szelíd udvariassággal. Még mosolygott is kissé. - Vagy szívesebben lép inkább a lábamra? Nyugodtan megteheti, miután nem ütöm vissza.
Johnson tüzvörös lett:
- Azt mondod gyáva vagyok?
- Igen. Azt mondom, hogy gyáva.
A kövér cowboy azzal az ütéssel, amely eddig még minden esetben leterítette az ellenfelét, hirtelen belecsapott a fiú arcába. Tom szemrebbenés nélkül állt egy helyben. A szája sarkából keskeny vércsík futott le az állán.
Azután ugyanazon a csengö, hüvös hangon mondta:
- Megismétlem: maga gyáva.
Johnson kilendülö öklét ketten is elkapták és Hyckes dühösen kiáltott rá:
- Ezt nem szeretjük Johnson! Érted?! Ha még egyszer megütöd a fiút, akkor különb ellenfelet is találsz majd itt... Te pedig takarodj!
Tom Wheeler elballagott. Nem haragudott ezekre az emberekre. Gibsont szerette volna megölni és széttépni, Gibsont, aki ezt a kötélnél ezerszer súlyosabb büntetést kitalálta: fegyver és ököl nélkül, gyáva ember módjára élni itt nyugaton. Ahol jaj annak, aki nem támaszkodhat a fegyverére és az öklére!
Gringo Fox átaludta a délutánt. Estére már elfelejtette a furcsa fiút. Vidáman fütyörészett és kávét fözött. Amíg a víz fött, a lova mellé állt és szeretettel veregette meg az állat nyakát.
- Megyünk vissza az aranybogarak bolond földjére, Rodrigó. Jó?
A mexikói hirtelen felfigyelt. Gyorsan a tüzhöz lépett és a kávét a lángokra öntötte. Sötét lett. Azután a lóval együtt a sürübe húzódott.
- Csendesen Rodrigó... - súgta az állatnak -, jönnek...
Néhány perc múlva nagyon távolról lódobogás hallatszott. Rodrigó elöször odadörzsölte homlokát a gazdájához, de mikor ez csitítóan megveregette, felemelt fejjel, tágult orrlyukkal, mozdulatlanul állt, mint egy szobor.
Óriás termetü lovas rúgtatott ki a tisztásra és dühösen kiáltott visszafelé:
- Hagyjátok a fenébe. Ha nem tud lépést tartani, maradjon ott, ahol van! Torkig vagyok vele...
Lindsay volt.
Leugrott a lováról. Újabb két lovas érkezett most és nagyot fújva szálltak le. Corner volt az egyik és Bronson a másik.
- Jenkins visszalovagolt azért a hülyéért - mondta Corner és száraz ágakat keresett, mert éhesek voltak és gyorsan akarták megfözni a vacsorát.
- Meg vagyunk verve ezzel az emberrel - dörmögte Bronson -, de mégis azt mondom, bánjunk óvatosan vele, mert nélküle nem ismerjük fel a Véres Tomot.
Tüzet raktak és hozzáláttak a fözéshez.
A vacsora már készen volt, mikor megérkezett Jenkins. És nyomában Holborn. De milyen siralmas állapotban!
Száron vezette a lovát, bicegett, nyögött, a ruhája szakadt volt és tetötöl talpig poros.
- Ha folyton elmarad, ott hagyjuk majd az úton és megeszik éjjel a vadállatok! - kiáltott rá Lindsay.
- Jaj... Uraim, lássák be, hogy nem születtem zsokénak. Nekem még bele kell jönni a lovaglásba...
- Üljön már le!
- Nem tudok... Az még csak hagyján, hogy olykor leestem a bestiáról... de a nyereg!... Hiába: meg kell szokni... Én eddig még csak pullmannkocsiban utaztam, és az nem töri fel az embert.
- Szóval állva akar enni, mint egy ló?
- Hm... a hasonlatai nem éppen hízelgöek Mr. Lindsay, ezt meg kell mondanom.
Végül is letérdelt, azután nyögve végigfeküdt a füvön és néhány falatot evett, majd mélyen elaludt. Hortyogása betöltötte a prérit.
- Nagy elönyt szerzett a kölyök. Átkozott ötlet volt ezt az ügynököt elhozni.
- Nem értelek Lindsay - mondta Bronson -, végre is tudjuk, hogy Tanassoba ment és ott is marad.
- Ostoba vagy! A Véres Tomot sem lehet egy város közepén csak úgy lepuffantani, ha fegyvertelen.
- Majd csak alkalmunk lesz rá, hogy valami elhagyott helyen találkozzunk vele - jegyezte meg Jenkins. - A fö, hogy az ügynök megmutassa nekünk. Nekem nem kell tudni azt, hogy a Véres Tomot feltételes kegyelemben részesítették, amíg nem hord fegyvert magánál. Tehát, mint volt rendörtisztviselö, egyszerüen lelövöm, mert törvényen kívül áll.
Egyik-másik ásítozni kezdett. A fel-fellobbanó lángok alacsonyan pislákoltak a rötszínü parázs felett.
- Csak azt szeretném tudni, hogy miért pont Tanassot választotta tartózkodási helyül ez a fiú? - kérdezte Corner.
- Nagyon egyszerü a megoldás - mondta Jenkins. - Az apja ügyére akar világosságot deríteni. Arthur Wheeler aznap éjjel, mikor maguk rajtaütöttek, az északi országút felé lovagolt. Oda igyekezett, ahonnan segítséget remélt. Szerintem Tanassoba akart jutni. Kire számíthatott Tom Wheeler maguk ellen, mint mentötanúra?
Lindsay a homlokára ütött:
- Fernandez!
Ismét csend lett, majd Bronson mély hangja dörmögött bele a sötétbe, amit alig zavart meg a hamvadó parázs rózsaszínü sugárzása:
- Ostobaság! Fernandezt rég elvitte az ördög.
- Tévednek!
Ijedten ugrottak fel valamennyien.
Egy idegen hang szólalt meg a közelükben. Négy revolver irányult Gringo Foxra, aki nyugodtan állt elöttük, és korbácsával ütögette a lábszárát.
- Csak tegyék el az ócskavasat, nekem elég lett volna az egyiket elöhúzni és már nem élnének. Sohase üljenek ilyen közel a vízparthoz, mert akkor a patak csobogása miatt nem hallják meg a közeledö lépteket. Ezt neked már tudni kellene Lindsay.
- Gringo Fox!
A meglepett csendet csak Holborn egyenletes hortyogása zavarta.
A vörös leült. Egy rözseággal belepiszkált a parázsba és rádobott néhány fácskát, hogy a tüz ismét fellobogott.
- Éppen kávéfözés közben zavartatok meg. Ha régi, nyugati emberek lennétek, meg kellett volna találnotok amott balra a friss táborhelyemet, ahol leöntöttem a tüzet kávéval. De úgy járkáltok itt a rétségen, mint a süketek és a vakok. Elismerem, hogy engem is meglepett valaki, ugyanezen a helyen, de most hallom, hogy az a kölyök a Véres Tom volt.
Ez az újabb bomba még meglepöbben hatott.
- A Véres Tom?...
- Úgy van. Itt ült vagy fél órát...
Lindsay valamikor Gringo Fox bandájához tartozott, mikor még a vörös rabló hordája a mexikói forradalmárok nyomában a felgyújtott falvakat fosztogatta. Késöbb, amikor Gonzales ezredes kegyetlenül hozzálátott a rendcsináláshoz, a banda szétfutott, és Lindsay átmenekült Kaliforniába.
- Találkoztál... a Véres Tommal?
- Együtt ebédeltem vele - felelte egykedvüen. Azután füttyentett, mire kilépett a sürüböl Rodrigó és harapdálni kezdte a füvet.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Lindsay Foxtól.
- Mexikóból térek vissza Kaliforniába. Emberekre van szükségem.
- Nincs bandád?
- Már csak hárman vannak, tizenötböl. - Mialatt vigyázott, hogy ne fusson ki a kávé, még hozzáfüzte: - A többit egyenként lötte ki közülünk a Nevada Szelleme.
- Hallottam róla - bólogatott Bronson -, csak az áldozatait találják meg, öt nem ismeri senki.
- Eddig én sem tudtam, hogy kicsoda - mondta a Gringo. - De most már tudom.
- Mit tudsz?
- Hogy a Nevada Szelleme senki más, mint Fernandez.
- Eleinte az volt a szándékom, hogy nem árulom el a jelenlétemet. De amit mondtatok, az összefüggésben áll az én ügyemmel. Hónapok óta csak egy dologgal foglalkozom, egy olyan "munkával", amiért érdemes volt húsz évig rablóéletet élni. Mesebeli kincsröl van szó. Annyi aranyról, amennyi talán a legnagyobb New York-i bank pincéjében sincs, és nem kell érte mást tenni, mint megtalálni és elvinni.
- Az öreg Shiwán kincséröl van szó - mondta Bronson és legyintett -, ezt már ezren is keresték.
- És a legtöbb kincskeresö eltünt - felelte Fox. - Egész karavánoknak nyomuk veszett. A Kereszt Tetöre indultak, mert állítólag ott van az öreg Shiwán aranya. Én tizenöt emberemmel láttam hozzá a kutatáshoz, de egyszer innen, egyszer onnan dörrent el egy lövés, ha éjszaka valami vállalkozásba kezdtünk. Minden lövés egy emberemet vitt el. Míg végül mindössze három maradt, rajtani kívül.
- A Nevada Szelleme...
- Úgy van - bólintott Fox dühtöl eltorzuló arccal. - Tizenhat emberemet terített le...
- És miért éppen téged kímélt meg?
- Mikor a negyedik embert lötte ki, már tudtam, mi a védekezés ellene: nem szabad éjjel lóra ülni. Az egyetlen pont, ahonnan indulhatok, ha a Nevada Szellemét keresem. Még soha, senkit sem lött le nappal. Csak éjjel jár.
- Mint a szellemek...
- Vagy mint az olyan ember, aki csak éjjel játszhatja a szellemet, mert nappal tisztes polgár. Ezen a nyomon indultam el. Éjszaka lehetöleg nem jártam együtt a fiúkkal, mindig találtam egy kifogást. Közben vadásztam a Nevada Szellemére. Nekem éjjel kellett félnem töle, ö nappal volt veszélyben. Ha lelött valahol egy rablót odamentem a tett színhelyére, megkerestem a nyomát és követtem. Egyszer a sarkában voltam. A Kereszt Tetö meredekén kanyargó ösvényeken, odáig követtem a nyomát, ahol ezer méter magasból az Alder-Spring a Sacramento völgyébe zuhan. Valahol arra kell lennie az öreg Shiwán kincsének is. Sokan tüntek el erre, de még a csontjukat sem találták meg. Itt van a titok valahol. Érzem! Az Alder-Springnél!
- Ezek szerint - mondta Lindsay -, Tom Wheeler elvezet bennünket Fernandezhez és így a szellemhez is.
- Úgy van. Az természetes, hogy Fernandez azonos a Nevada Szellemével.
- Szó sincs róla! Nemcsak azt kell megtudnom, hogy ki a Nevada Szelleme és nem elég, ha tudom, hogy egy mesztic és álnéven él Tanassoban, hanem vagy azt kell bebizonyítanom, hogy Fernandez rablógyilkos volt, vagy be kell bizonyítanom, hogy ö a Nevada Szelleme!
- Na és? - kérdezte érdeklödve Jenkins. Gringo Fox egy szúró pillantást vetett rá.
- Ha be tudom bizonyítani - felelte mosolyogva -, úgy minden fáradság vagy veszély nélkül megszerzem az öreg Shiwán aranyát, amiböl tisztességes osztalékot kaptok, ha segítségemre lesztek.
- Nem értem... - felelte Lindsay.
- Ha nem adja ide nekünk az aranyat, akkor felkötettem. A legokosabb tehát, ha csatlakoztok hozzám.
Rövid habozás után Lindsay azt mondta:
- Én bízom benned és csatlakozni fogunk hozzád. A Véres Tomot azonban el kell intézni. Amíg azzal a kölyökkel nem végeztünk, addig nincs nyugalmunk.
- Ez számomra is fontos. Az egyetlen dolog, ami zavart okozhat, ha ez a fiú beleszól a játékba, hiszen ö is Fernandezt keresi. Megállapodunk abban, hogy ti most nem lovagoltok be a városba, hanem valahol Tanasso közelében táboroztok. Gondoskodni fogok arról, hogy a Véres Tommal is végezhessetek. Ti csak akkor jöttök be a városba, ha szükségem lesz rá, hogy felismerjétek Fernandezt.
- Nem is sejted, hogy ki lehet Fernandez? - kérdezte Lindsay.
- Most már tudom.
- Honnan?
- Töletek. Itt találtam ki a fa mögött, abból, amit beszéltetek. És most aludjunk. Ezt a hülyét vigye be Jenkins a városba, lehet, hogy örá is szükség lesz.
- De hát miböl tudod...
- Abból, hogy Arthur Wheeler lovon akart elmenni hozzá Tanassoba. Jó éjszakát...
A szellem nyomában
l.
Az ebéd, ha az állatorvos ott maradt estére, komikusnak tünt a leány elött, mert nem sok érzékkel bírt a hagyományok tisztelete iránt, de azért engedelmesen lesietett gongütésre emeleti szobájából az ebédlöbe, ahol mindaddig állva maradt az asztalnál, amíg Gonzales ezredes nem ült le. Sokszor valósággal csiklandozta valami belülröl, hogy nevessen, mikor Miguel, az óriás néger, aranygombos libériában, fehér kesztyüben körülhordta a tálakat.
Ebéd után az inas bejelentette az intézöt. Az ezredeshez még saját alkalmazottai sem jöhettek be külön engedély nélkül.
- Kéretem Mr. Ingrammot.
Az intézö mélyen meghajolt az ajtóban. Sok év kellett hozzá, amíg ezek a nyugati emberek megtanulták a spanyol föúri szokásokat. Az intézö például tudta, hogy meg kell állnia az ajtóban és várni, amíg Gonzales megszólítja.
- Jöjjön csak, Mr. Ingramm. Már éppen hívatni akartam. Konyakot Miguel.
- Köszönöm, Senor colonel - mondta Ingramm, és miután a házigazda helyett mutatott, leült.
- Valami nincs rendben a gazdaságban?
- Minden jól megy. Csak arra akarom kérni ezredes úr, hogy ezt az új fiút küldje el, vagy ossza be más munkára.
- Miért mi a baj vele?
- Gyáva. És ezt a fiúk nem bírják. Ma egyenesen felszólítottak, hogy távolítsam el közülük Patkinst, különben itt hagyják a munkát.
- Mi törtérit?
- A Glower vendéglöben ültek a legények tegnap és bejött ez a Patkins kölyök cigarettát venni. Valamelyik szomszéd farmról, egy tejfölösszájú fráter, aki úgy látszik hallott már a mi csodabogarunkról, belékötött Patkinsba. Leöntötte a whiskyvel, pofon ütötte és kirugdalta a kocsmából. Ismerni kell azt, akiröl szó van. Nagy szájú, hencegö, de nem valami erös, vagy bátor ember. És egy ilyen alak felpofozta Patkinst, a mi cowboyunkat, anélkül hogy a fiú csak a kezét is felemelte volna. A legények nem akarják tovább türni a szégyent. Azt mondják, inkább nem dolgoznak itt, pedig tudják, hogy nincs rendesebb farm az Államokban...
A leány most visszaemlékezett a fiúra, a különös halványan izzó szemre, a szabályos, ridegen szomorú arcra, amelyen olykor nagy betegre emlékeztetö mosoly suhant át. Kedvetlenül döfködött egy kenyérgalacsint. Bántotta, hogy ez a nyílt homlokú ember gyáva.
- Jó. Majd intézkedem. Küldje ide azt a Patkinst - felelte elgondolkozva az ezredes.
- Magammal hoztam, kint vár a tornácon... Miguel, küldd be a cowboyt - szólt a négerhez. Miguel kiment és nyomban utána Tom lépett be. Tisztán, rendesen volt öltözve, mint mindig, kalapját a kezében tartotta és kissé meghajolt, de távolról sem olyan mélyen, mint ahogy ezen a ranchon szokásban volt...
- Parancsol velem, Senor.
- Ismét azt hallom, hogy gyáva voltál.
- Az voltam, Colonel.
- A legényeim szégyenlik, hogy gyáva ember van közöttük. Nem akarnak veled dolgozni.
- Igazuk van, Senor.
- Ülj le - mondta az ezredes.
A lány felkapta a fejét. Tom az ajtótól mindössze négy lépést tett, és Anna döbbenten vette észre, amitöl Gibson, a seriff is megijedt annak idején, hogy a fiú lépései nyomán nem hallatszott semmi nesz!
- Miért mondod, hogy gyáva vagy? - kérdezte nyájasan Gonzales.
- Mert az vagyok, Senor. Azt hiszem, legokosabb, ha elbocsát.
- Bízd rám, hogy mit teszek. Aki rendesen viselkedik, azt nem bocsátom el. Minden tisztességes embernek meg kell élni, akkor is, ha valaki állítólag gyáva.
- Mr. Patkins jó lovas, kihordhatná az orvosságot és az élelmiszert az én környékbeli szegényeimnek. Miguel úgysem gyözi a lovaglást meg az inasmunkát együtt. Nem is beszélve arról, hogy sérült a lába - szólalt meg Anna.
A kétméteres négernek egy kóbor kutya harapott a lábába és még mindig sántikálva járt. Az inasi teendökön kívül Miguel szokta Anna gyámolítottjainak elvinni a segélyt.
- Nem bánom - bólintott az ezredes. - Ezentúl reggel bekíséred a senoritát a városba, és Miguel helyett elviszed a szegényeknek való holmit. Rendben van?
- Ön rendelkezik velem, Colonel - felelte Tom.
Az ezredes felállt. Ezzel jelezte, hogy befejezte a kihallgatást. Ingramm és Tom elmentek. A leány ismét ideges lett a nesztelen, hosszú, vontatott lépésektöl. Nem értette!... Ez a vén deszkapadló, amely reggeltöl estig bántóan nyikorog, meg sem reccsen Patkins lába alatt.
Tanasso utolsó házától egy szép fasor választotta el Gonzales gróf ranchát. Rövid ösvény volt, mindössze pár száz méter, két oldalt tarka vadvirágokkal dúsan benött rét fogta körül, és az út végén látszott a templom, azzal a kis térséggel, ahol a vásárosok rakták ki áruikat.
A derüs, jószagú reggelben százféle madárhang töltötte be a mezöt. A lány ment elöl és Tom egy lépés távolságról követte, karján a kosárral. Mikor egy dús cédrus eltakarta öket és a lány tudta, hogy a házból már nem látják, vidáman hátraszólt:
- Jöjjön nyugodtan mellettem Mr. Patkins. Én csak apus elött szoktam betartani ezeket a gyülöletes szabályokat.
A fiú szolgálatkészen melléje lépett.
- Mondja Mr. Patkins, miért gyáva maga?
- Ilyennek születtem, senorita.
- Mondja nekem azt, hogy Miss. Jobban szeretem. Tudja, Mr. Patkins, én azt hiszem, hogy a gyávaság gyógyítható betegség. Próbáljon meg kissé eröt venni magán, ha bajban van.
- Nem akarok bátor lenni, Miss Gonzales.
- De hát miért? Ez igazán nem jó így...
- Nem hiszem, hogy Lincoln Ábrahám, vagy Franklin Benjamin megállták volna a helyüket egy kocsmai verekedésben. Mégis akármelyik van olyan kitünö ember, mint a szeplös Johnson vagy akár az öreg Hyckes, aki pedig alaposan oda tud sózni. Lehet Miss Gonzales, hogy Edison elszaladna egy pofon elöl, azért mégsem sajnálatra méltó. A bátorság csak háborúban erény.
A lány egy ideig szótlanul nézett kíséröjére. Hm... Így még nem fogta fel eddig a bátorság kérdését. Az bizonyos, hogy nagyobb dolog volt az izzólámpát feltalálni, mint betörni egy vadlovat.
Messziröl már látszott a templom barátságos, fehér fala. Apja halálának szörnyü emléke óta talán most elöször érezte Tom, hogy lelkében felengedett a vaskapcsok szorítása.
- De magának nincs találmánya és nem is államelnök, csak gyáva. Ez nem jó dolog.
- Így születtem.
- Várjon... Szedjünk virágot. Mert virágot is szoktam vinni a szegényeimnek... Apus ugyanis büszke arra, hogy Tanassoban nincs koldus, nincs nyomorult ember, mert mi mindenkin segítünk.
Jobbra-balra hajladozott és virágot szedett. Tom követte. Nézte a lányt, gyerekes nevetését, karcsú alakját és egyszerre úgy érezte, hogy nagyon-nagyon sötét az élete. De most még sötétebb lett, mint a börtöncella, ahol a betüzö napfény csak arra jó, hogy megmutassa, milyen hideg és homályos a bezárt odú.
Anna kifáradt és egy nagy fa árnyékában egyszerüen leült a földre terített kendöjére.
- Ha akarja, üljön le maga is...
Tom melléje telepedett.
- Nagyon bántották a cowboyok?
- Csúfoltak. És igazuk volt. A gyáva embert megvetik a nyugati férfiak... És azt hiszem, a nök is.
Anna a virágokat nézte.
- Hát ne legyen gyáva... és különben sem lehet általában a nökröl beszélni... Az mindig attól függ...
Hallgattak és maguk sem tudták miért: zavarban voltak. Anna hirtelen felugrott.
- No, menjünk...
A városig alig szóltak egy-egy szót. Anna itt is, ott is bement valamelyik házba. Tom táskájából mindenütt elökerült valami, ami szükséges.
Gonzales valósággal az atyja volt ennek a városnak. Mikor a rablók elleni hadjárat megszünt és az ezredes nyugdíjba vonult, Tanasso piszkos, elhanyagolt kis helység volt. Ma valósággal mintául szolgálhatna az egészséges, szép nyugati városnak. Anna volt az ezredes jótékony jobb keze. Sorra látogatta a város szegényeit és ezek százszor, ezerszer is elmondták, hogy:
- Mindennap imádkozunk a Colonelért és a Senoritáért...
Nagy iskola volt ez Véres Tomnak. Kosárral a karján, egy néger szolga helyett, betegeket és szegényeket látogatni! Érhet-e ennél megalázóbb sors valakit, aki a hegyek szabad fia volt?
- Szomorúnak látszik - mondta Anna, mikor visszafelé mentek. - Én mindennap ettöl vagyok jókedvü. Hát nem szép látvány ez: boldog szegényeket látni?
- De szép.
Anna megállt. Éppen a nagy cédrushoz közeledtek, amely eltakarta a ranchot.
- Azt hiszem - mondta Tom szemébe nézve - maga még senkihez sem volt öszinte. Pedig hiába néz ilyen hidegen, hiába zárkózik el. Én tudom, hogy mi a baja: maga boldogtalan. De még lehet boldog ember is...
Tom most a lányra nézett. Lelke visszatért a Sierra Nevada havas csúcsairól:
- Igazán azt hiszi?...
Anna elpirult és nem felelt. A cédruson túl felbukkant a farm.
Másnap reggel Tom megint csak ott állt karján a nagy börtáskával. Az idö borúsabb volt. Lomha, fekete fellegek futottak az ég kék alapján, árnyékuk ott látszott a mezön, és a madarak nyugtalanul, alacsonyan keringtek.
Az ezredes már kilovagolt, Anna épp most reggelizett és jött ki a házból.
- Jó reggelt, Mr. Lincoln! - köszöntötte vidáman a fiút. Kissé tettetett vidámság volt, mert rosszul aludt az éjjel. Szokatlanul sokat kellett foglalkoznia furcsa kíséröjével, aki olyan messzire tud nézni, miközben beszél.
- Jó reggelt, senorita Gonzales.
A lány lelépett a verandáról és elindult. Most a házfal mentén ment a fiú felé. Jobbra a lépcsö vaskorlátja zárta el az útját, mögötte a lépcsö karfája és a ház közötti beszögellés volt. Ebben a pillanatban irtózatos ordítás hallatszott.
Az óriás Miguel ugrott ki a konyhából, eltorzult arccal, vérben forgó szemekkel, habzó szájjal, kezében baltával. A szakácsnöt lerázta magáról egyetlen vállrándítással. Az istállófiú, aki szintén belekapaszkodott, tört vállal zuhant a földre. Csak véletlen, hogy a balta eltévesztette a fejét és vállon találta. Most rohant egyenesen Anna felé!
- Az óriás Miguel megveszett!
Senki sem gondolta, hogy a jelentéktelen kutyaharapás ilyen következményekkel járjon. Mikor Anna felnézett a sikító, hörgö ordításra, már késö volt ahhoz, hogy meneküljön. Szemberohant rá a veszett néger a baltával. A korlát és a ház elzárták a menekülés útját. Zsibbadtan lapult a falhoz, ahogy szinte zuhanva jött feléje, mint a biztos, szörnyü pusztulás: az óriás Miguel.
Csak Tom, a gyáva cowboy állt jobbra töle vagy ötlépésnyire. De most... mintha úszna a levegöben, könnyedén átsuhant a lány elött, egyetlen nagy ívü ugrással és elnyúlt testtel, mint valami leopárd. A magasra emelt baltát tartó óriási fekete kéz csuklóját ragadta meg és valószínütlenül könnyed mozdulattal megcsavarta. A néger átrepült a kiforduló karral ellenkezö irányba, de a fejével visszahajolt hörögve, hogy harapjon. Tomon a legkisebb eröfeszítés sem látszott. Minden mozdulata könnyed, gyors volt és egyszerü. Szabadon maradt ökle egész kis lendülettel csapott a néger állára, de mégis irtózatos lehetett ez az ütés, mert Anna csontok reccsenését hallotta. Azután mintha óriási felfújt gumi lenne, nem is látszott, hogy miképpen.
Egy csavarintással a levegöbe röpült Miguel és a ház megremegett, ahogy a lépcsö korlátjára zuhant. De még egyszer feltápászkodott és, mint valami faltörö kos vetette magát fejjel elöre Tomra. Egy tizedmásodpercre megmozdult a fiú lába és a néger ettöl a gyors rúgástól ismét a falnak vágódott, azután elájult.
Tom Annára nézett. Nem lihegett, a nyakkendöje sem mozdult el a helyéröl, valami olyan mesebeli egyszerüséggel tette harcképtelenné a veszett óriást, mint aki egy madzagot kötött meg és most eldobja. Egészen a lány elé lépett:
- Rosszul van, senorita Gonzales?
- Neeem... - felelte a lány és megint csak félve lapult a falhoz, mint az imént.
- Hallgasson ide, kérem. Senkinek sem szabad megtudni hogy én itt elbántam ezzel a szerencsétlen Miguellel. Érti? Csak akkor maradhatok itt, csak akkor élhetek nyugodtan, ha gyávának tartanak.
- Igen... - mondta a lány csodálkozva Patkins határozott hangján és a saját engedelmességén.
- Nem mondja el senkinek, ami történt.
- Nem mondom el... - suttogta.
- Miguel felrohant a lépcsön, megbotlott, átesett a korláton és lezuhant.
- Lezuhant... - ismételte szinte alázatosan, mert érezte, hogy engedelmeskednie kell.
Tom könnyedén felemelte a négert, a lépcsö aljára fektette, mintha legurult volna és megkötözte szorosan kezét-lábát.
Közben a magához tért szakácsnö rohant a cowboyokért és most nagy lármával siettek a házhoz.
A szerencsétlen négert azonnal kocsira tették és a városba szállították. Anna a tornácról nézte az izgatottan cigarettázó, beszélgetö cowboyokat.
- Szerencse, hogy lezuhant a lépcsön - mondta Hyckes. - Irtózatos ereje volt szegénynek. Nyolcan is csak nehezen tudtuk volna megfékezni.
- Még jó - mondta vigyorogva a szeplös Johnson -, hogy ez a cowboykisasszony elég bátor volt ahhoz és megkötözte, miután elájult.
A "cowboykisasszony" szóra jót röhögtek. Tom szelíden mosolygott.
- Adj egy kis tüzet - mondta Johnson, és mint aki rá akar gyújtani Tom cigarettájának a parazsánál, eléje lépett, de úgy, hogy csizmájával és egész testével ránehezedett a fiú jobb lábára. Jó sokáig szipákolt a cigarettával, mintha nem akarna meggyulladni és vigyorgott. A lány ezt jól látta. És most már azt is tudta, hogy ha Tom meglendítené kissé a kezét, ez az ember még nagyobbat bukna, mint a százhúsz kilós néger. Vadul dobogott a szíve...
- Köszönöm... - vigyorgott Johnson.
- Kérem - felelte különös mosolyával Tom.
A cowboyok nevettek, a szeplös kirántotta egy ujjal Tom nyakkendöjét, ugyanezzel az ujjal felütötte az orrát és a fiú kalapját elörehúzta az arcába, majd nevetve elmentek valamennyien.
Tom hidegvérrel visszatette a nyakkendöjét. Azután a kalapját végigsimította a kabátujjával és újra feltette.
- Mehetünk, Miss Gonzales - szólt fel gyerekesen tiszta, udvarias hangon a tornácra. És Anna megdermedt, úgy, ahogy egyszer Gringo Fox ott a patak partján.
...Tom mosolygott, mint valami viaszfigura és két tágra nyitott szeme lázas, sárgás fényben foszforeszkált.
Szótlanul mentek egymás mellett végig a fasoron. A lány lehajtott fejjel a földet nézte. A fiú szokása szerint a távoli ég alját. Tomot ismét szorították a vaskapcsok. Johnson szeplös arca befedte azt a kis tavaszi olvadást, ami már lassan felengedett benne, mert hiszen fiatal volt akkor, ha tizennégy éves kora óta csak revolverrel játszott és odafent a Sierra Nevada hideg csúcsán, a vadászatra induló leopárdot követte nyomon, mialatt a vele egykorúak meleg gyerekszobában ültek és tanultak.
Egy ilyen szobára ö is emlékezett. Nem arra ott Balting Cityben, hanem arra a másikra, ahonnan elindult a dráma. Homályos volt ez a kép... Egy másik gyerekkel volt együtt. A szoba bútorzatából nem sokat örzött meg. Látott egy gömbölyü faállványt, amelyen Grant tábornok mellszobra állt, fehér gipszböl és a szobor orra le volt törve. Azután látott egy alacsony fiókos szekrényt, faragott cirádákkal és a fiókos szekrény márványlapján néha vágyva nézett egy-egy almát, mert nem ért fel odáig.
- Maga miért... miért csinálja ezt? - kérdezte a leány.
- Muszáj.
- Nem igaz... Ez valami sötét... ez valami félelmetes dolog. Ki maga?
Tom megállt és a lányra nézett csodálkozva.
- Miért érdekli ennyire?
- Nekem tudni kell... - felelte a földet nézve és nagyon elpirult.
- Senorita...
- Szólítson a keresztnevemen!
- Anna... - maga sem tudta miért, a vaskapcsok szorítása engedett, ahogy kimondta a leány keresztnevét.
- Nem érzi, hogy jól tenné, ha öszintén beszélne valakivel? - mondta kedvesen, biztatóan a leány. - Bünt követett el?
- Igen...
- Nincs bün, amit ne lehetne jóvátenni.
- De van. Van, amit nem lehet jóvátenni és nem lehet elfelejteni.
- Mi az?
- Megölték az apámat.
A lány hallgatott. Maga sem tudta, miért rendült meg annyira ettöl.
- Most ne kérdezzen többet. Megölték az apámat. Az életemet a bosszúállásnak szenteltem. Nem tartozom senkihez és sehova. Nem értheti ezt meg.
A lány megállt és egész közel ment hozzá, úgy nézett fel rá:
- Nem hiszi, hogy van valami, amiért érdemes lenne másképpen folytatni... - Tom hallgatott. Elöször történt meg vele, hogy nem állta valakinek a tekintetét.
- Nem kérdezem, hogy mi a története - kezdte újra Anna. - Csak egyet kérdezek: nincs semmi, amiért lemondana a bosszúállásról?
Tom nem felelt.
- Értem... - szólt lehorgasztott fejjel a lány.
- Nem érti. Csak akkor érthetné, ha megölték volna az apját és ismerné a gyilkost. Tudna nyugodtan élni ezzel a tudattal... Eh!... Most már úgyis mindegy...
- Nem tudom, milyen érzés az, ha valakinek megölték az apját. Én csak azt tudom, hogy van érzés, ami különb a bosszúnál... De ez az érzés vérszomjas embereknél sohasem kerekedhet felül... Mehetünk Mr. Patkins...
Ahogy befordultak a templom elötti térre, Tom egy másodpercig megállt. A vendégfogadóba egy ember ment be kissé bicegve.
Holborn!
Az ügynök nem vette észre a fiút és belépett a helyiségbe. Anna nyugodtan ment az útján, és Tom máris követte a hatalmas táskával. Meglepetése csak egy mozdulatnyi visszahökölésben fejezödött ki. Mindenesetre szerencséje volt, hogy a porszívóügynök nem vette észre.
De azt már nem tudta, hogy valaki mégis észrevette.
A vendégfogadó emeleti ablakában egy ember nézett le a térre és látta Annát, nyomában a fiúval. Addig nézett utánuk, amíg befordultak a sarkon.
A Gringo Fox volt!
A rabló nyugodtan lakhatott bent a városban. Még igen kevesen látták szemtöl szembe olyanok, akik azután életben is maradtak.
De ha akad is valaki, aki látta már Gringo Foxot, az sem ismerte volna fel. A banditának ugyanis szénfekete haja és ugyanolyan színü szemöldöke volt. Tizennyolc éves korában tette fel elöször a szép vörös parókát, akkor sajátította el egy színésztöl, hogy mint kell a szemöldökét színpadi festékkel vörösre festeni. Így azután, ha letette a parókát és lefestette a szemét, az egész arckifejezését átváltoztatta a fekete haj és szemöldök.
Mikor Tom és a leány eltüntek a szeme elöl, halkan fütyörészett egy darabig, aztán megfordult. Fiatal, vézna külsejü suhanc ült az ágyán.
- Láttam - mondta Fox.
- Kit?
- A Véres Tomot. - A suhanc felugrott.
- Hol van? Miért állsz még mindig itt?
- Nyugalom, Narrow - intette le higgadtan a cinkosát, aki, megtévesztö soványsága dacára, Amerika bármelyik államában két-háromezer dollárt ért élve vagy halva. Az igazi nevét nem tudták, mert mindenfelé csak a gúnynevét ismerték: "a keskeny". The narrow.
- Átkozott legyek, ha megértlek Gringo! Ez a vadmacska majd beleszól a játékba...
- Az agymunkát csak bízd rám. Véres Tomot rövidesen elintézzük. Várj itt meg...
Lement az ivóba. Szembetalálkozott az ügynökkel, akit közben ö is megismert, mert Lindsayékkal együtt lovagolt Great Dephtig. Lindsayék ott maradtak Great Dephtben és az ügynök tovább jött Foxszal.
- Mi újság, Mr. Holborn? Nem ülne le egy pohár sörre?
- Megihatjuk azt állva is - mondta az ügynök elborult arccal.
Ha hellyel kínálták meg, nyomban szomorú lett. Naphosszat állt. Ez a fáradhatatlanság szoros összefüggésben állt a nyeregben eltöltött órákkal. Hiába bele kell jönni a lovaglásba... El is köszönt Foxtól és felment a szobájába. A mexikói sört rendelt, azután szóba ereszkedett a vendéglössel.
- Szép város. Nem is hittem volna, hogy erre Kalifornia belsejében ilyen tiszta, modern helység akadjon.
- Ezt sokan mondják senor - mondta a vendéglös öntelten. A vendég öltözködési módja kétségtelenné tette elötte, hogy egy mexikói senorral áll szemben. - És állandóan fejlödünk. Jó kezekben van a város vezetése.
- Hallottam róla - felelte Fox. - Az ezredes kitünö ember.
- No meg a leánya... Valóságos angyal. Szinte naponta sorra járja a szegényeket, és adományokat osztogat meg orvosságot.
- Nem öt láttam az elöbb az ablakból? Egy legény kísérte, hatalmas börtáskával.
- Az volt! A néger, aki azelött vitte a táskáját, meghülyült egy kutyaharapástól. - Gringo Fox fizetett és ment.
...Egy óra múlva Anna Gonzales egyedül jött visszafelé. A templom elött valaki megszólította.
- Bocsánat, Senorita... Dr. Joadez vagyok.
Az ismeretlen mélyen meghajolt és megemelte a kalapját.
- Mit kíván uram?
- Ne tartson tolakodónak, Senorita. Hallottam, hogy védöangyala és gyámolítója a város szegényeinek. Mint mexikói spanyol büszke vagyok arra, hogy kitünö atyjának honfitársa lehetek. Engedje meg, hogy adományához hozzájáruljak valamicskével.
Az elökelö megjelenésü, kitünö modorú úr mellett egy fiúcska hatalmas csomagot fogott. Anna barátságosan mosolygott.
- Köszönöm, Senor. Mi is gyözzük a szegényeket adománnyal, de azért semmi sem vész kárba.
- Most látom csak, Senorita, hogy nincs itt a kíséröje, aki a csomagot vihetné.
- Sürgösen ellovagolt Norwichba, egy halász megbetegedett és orvosságot küldtem neki.
- Óh, Dios! Hisz Norwich legalább tíz óra lovon!
- Téved senor. Norwich ötórányira sincs innen, a Sacramento halott ágánál. Azt hiszem, leghelyesebb lesz, ha a csomagot a fiú leteszi a vendéglöben, majd beküldök érte. Örülök, hogy megismertem Senor, egy jólelkü embert. - Kedvesen biccentett, és míg a mexikói mély meghajlással kalapot emelt, a leány elment...
...Gringo Fox felsietett a szobájába, ahol Narrow csizmástól feküdt az ágyán és cigarettázott.
- Ugorj nyeregbe! - kiáltotta a mexikói -, nyargalj, ahogy tudsz, Great Dephtbe és mondd meg Lindsaynak, hogy a Véres Tom ma este egy kis indián lovon, kockás ingben, sárga nyakvédövel útban lesz Norwichból, visszafelé Tanassoba. Norwich, a Sacramento halott ágánál van, ötórányira Tanassotól...
Tom kijött a beteg halásztól. A halászfalu néhány rongyos házikójának lakói hálásan búcsúztak töle. Kócos, kis indián lovát megabrakoltatták és ragyogóra csutakolva odavezették a "jó senorita" küldöncéhez.
Tom lassú ügetéssel lovagolt a folyóparton.
Ezt a hosszabb utat választott a víz mellett, ahol mindenfelé aranymosók dolgoztak. Miután nem volt fegyvere, ha csak lehetett, forgalmas helyeken járt éjjel, hogy ellensúlyozza védtelenségét.
- A törvény nevében! - Egy lovas állt mellette.
- Harold Jenkins vagyok, helyettes seriff. Feljelentették magát, hogy azonos a Véres Tom nevü rablóval. Kövessen Sacramentoba.
Néhány aranymosó közelebb jött. Tom végignézte a lovast és egy oldalpillantást vetett a közeledökre. Itt most könnyen meglincselhetik a kormányzó igazolása dacára, ha kiderül, hogy ö a Véres Tom.
- Követem - mondta gyorsan. És elindult. Jenkins mellette lovagolt. Két revolver volt az övében. Jobban szerette volna, ha Tom megpróbál elnyargalni és leterítheti egy golyóval, de így is jó. Nincs az a félelmetes bandita, aki lefegyverezve ne lenne ártalmatlan két töltött revolver közelében. Még jobb így.
A Sacramento felöl át kellett vágni a Nevada hegység lábánál elterülö hatalmas rétségen.
- Lovagoljon közvetlen mellettem - parancsolta Jenkins. Tom melléje rúgtatott a lovával.
- Úgy emlékszem, hogy ön Gibson helyettese volt. Miért visz Sacramentoba, Balting City helyett?
- Áthelyeztek...
A két ló olykor egymáshoz farolt, úgy, hogy az alacsonyabban ülö Tom szinte kifordult a nyeregböl.
- Igazolni tudom, hogy a kormányzó felfüggesztette ellenem az eljárást.
- Sacramentóban, a kapitányságon ez módjában lesz.
A hold olykor pillanatokra eltünt és újból elöbújt a felhök mögül. A kis kócos ló hirtelen nyugtalanul megrázta a fejét és harapni kezdte a zabláját. Tom megfordult és összehúzott szemmel meredt bele az éjszakába. Jenkins is megfordult, de nem látott semmit. Tudta jól, hogy Lindsay, Corner és Bronson, megerösítve Gringo Fox három banditájával, a nyomukban van. De amit az ö szeme nem látott, azt úgy látszik Véres Tom mégis kivehette valahogy a sötétben.
- Vágtassunk inkább uram, mert lovasok jönnek utánunk.
- Nincs mitöl tartani - felelte Jenkins. - Errefelé sok lovas jár éjjel.
Tom ismét megfordult. Most már Jenkins is látta, hogy nyargaló alakok közelednek és lódobogás hallatszott.
- Vágtassunk, uram.
- Söt. Bevárjuk a lovasokat - mondta a helyettes seriff.
- Sajnálom. Én elvágtatok.
Jenkins kirántotta a revolverét és belelött egyenesen Tom arca közepébe. A fegyver egyet kettyent és nem sült el.
- Ne vegye rossz néven - mondta Tom -, de út közben kivettem a revolverét. Okosabbnak láttam, ha magamhoz veszem a töltényeket, és úgy teszem újra vissza fegyvereit, good night...
Jenkins a töltényeihez nyúlt. Tom térdével oldalba rúgta ellenfele ménjét, amitöl az felágaskodott, azután nekieresztette az indián ló szárát és mint a nyíl iramodott el síkon. Már közelröl hallatszott az üldözö lovak dobogása. Jenkins villámgyorsan töltötte meg újra a revolvereit, megsarkantyúzta a lovát és Lindsayékat be sem várva nyargalt a menekülö után.
Két lövése ott sivított el Tom füle mellett. Jenkins lova jobb volt, mint a társaié, mert vagy ötven méterrel elöttük nyargalt. Több lövés dördült a menekülö után. Ha kibukkant a hold, nyomban célba vették. Narrow, Smith és Long, Gringo Fox három embere, nagy félkörben kelet felé nyargalt, hogy bekerítsék és a hegység lóval járhatatlan sziklái felé szorítsák a menekülöt. Jenkins mögötte volt, Lindsay, Bronson és Corner balra próbáltak elözni. Közben lövés lövés után dörrent.
Tom felemelkedve a nyeregben, elöredölt, hogy megkönnyítse a terhet, amely így eloszlik a ló hátán és vágtatott az életéért! Ugyanígy menekült valamikor az apja... Mint valami róka a körben vérszomjas embervadászok félkaréjában. Egy golyó súrolta a vállát... Az ö lova gyorsabb, de elvágták az útját a szabad mezök felé! Egyre közelebb szorul a hegyekhez... Csak a revolvere itt lenne! Gyáva gazemberek!...
A kis kócos állaton most látszott csak meg, mit ér. Szinte megnövekedett, ahogy elnyúlt a vágtatásban és egyenletesen, szélsebesen iramlott... Ahogy közelebb ért a hegyhez, csattogott alatta a sziklás föld és egyre több golyó süvített mögötte... Vége...! Nem messze elötte, a hegy lejtöje zárta el az utat. Balról Narrow és cinkosai egyenesen rálovagolnak, de a legveszélyesebb Jenkins, aki vagy kétszáz méternyire mögötte vágtatott...
Ebben a pillanatban kibújt a hold a felhök mögül és csodálatos látványt világított meg... Mintha az égböl hullott volna le, hatalmas fehér kancán, kelet felöl, messze, egy kísértetiesen vágtató indián tünt fel, szinte beleveszve az ezüstös fényben úszó látóhatárba!
A Nevada Szelleme!
Ragyogó fekete varkocsába egy fönöki sastoll volt tüzve, bal kezében a ló megeresztett kantárját tartotta lazán, jobb kézben a puskáját.
Tom látta a csodát!
Egy kézzel, kapásból, hihetetlen távolságból, a Nevada Szelleme vállhoz kapta a puskáját és anélkül, hogy baljával elengedné a szárat, odalött egyszer... odalött kétszer...
Ennyi elég is volt.
Jenkins kizuhant a nyeregböl, a sziklák közé csapódva, a hosszú Smith Találat után lógva maradt a kengyelben és a paripa még jó darabig vonszolta, miután lebukott. Narrow rémülten ugrott le a lováról és hasra vetette magát a földön, Long a legelsö kiugró szikla mögé ugratott, Lindsay és két társa valóságos sortüzet adott a szellemre... de a kísérteties indián már beleveszett lassan a halványan izzó látóhatár fehér ködébe, mint a Fata Morgana csalóka látomása...
Miután Smith lebukott és szabad lett az út a sík felé, Tom nekieresztette a lovát és most már tudta, hogy megmenekült. A kis ló mintha érezné, hogy az életükért versenyeznek, szédítö iramban vette a távot. Lindsay és társai meg sem kísérelték, hogy üldözzék a rohamosan távolodó lovast.
Jenkinshez siettek. A szikla szétroncsolta a fejét, de már elöbb meghalt: pontosan a szíve közepén találta el a golyó. A másik még élt. Ennek is a szíve közepén fúródott volna át a golyó, de elcsúszott egy fémlap mentén. Narrow káromkodott. Gringo Fox és mindhárom embere tudták jól, hogy a Nevada Szelleme erre a helyre lö és kissé késön bár, de rájöttek a kézenfekvö védekezésre, hogy egy fémlappal óvják a mellkas bal oldalát. Smithnek azonban nem volt szerencséje. A golyó elcsúszott a fémlapon és nem hatolt ugyan a szívbe, de belefúródott a tüdejébe...
Jenkinst eltemették és Smithet beszállították a tanassoi kórházba. A súlyos sebesült megint egy bizonyíték volt arra, hogy a Nevada Szelleme nemcsak rablókat, hanem az útjába kerülö szerencsétlen bányászokat is lelövöldözi. Valami fanatikus rézbörü lehet, aki gyülöli a fehér embereket. Bár a történet után ítélve, megint csak valószínü, hogy nem élölény, hanem szellem: az öreg Shiwán lelke! Éppolyan kiugró sasorra van, ahogy a leírásokból kiderült, mint a Sierra Nevada egykori haramiájának.
A seriff azonban hivatalos szemmel kénytelen nézni a dolgokat, tehát délután, mikor értesítették, hogy a súlyos állapotban lévö Smith magához tért, eljött, hogy kihallgassa...
Mikor Tom hátranézett és látta, hogy üldözöi elmaradtak, nem csökkentette a vágtatást. Abba az irányba lovagolt, amerröl a szellemet látta.
Fernandez!
Ragaszkodott ehhez a feltevéshez: a Nevada Szelleme senki más, mint Fernandez! A fehér holdfény, ami a legkipróbáltabb vadászt is akadályozza abban, hogy célozzon, még nagyszerübbé tette a Szellem két találatát. Nem lehetett messzebb százötven méternél, csak a vakító holdfényén keresztül tünt olyan ködösen távolinak.
Hamarosan megtalálta a lónyomot a nedves földön. A világos éjszakában le sem kellett szállnia a lóról, hogy kövesse, olyan mélyen és határozottan látszott a patkók helye.
A szellem nyomában nyargalt!
Vagy két mérföld után csodálkozva látta, hogy nagy ívben visszafelé kanyarodik a nyom. De az indián nem tünt fel többé. Látszott, hogy a lova sokkal jobb, mint Tomé. De még mindig tiszta és kivehetö volt a nyom. Semmi kétség... Egyenesen a hegységnek tartott. Világosan látszott, hogy a szerpentinen indult neki a hegységnek. Tom követte.
Eleinte, amíg a talaj homokos volt, jól látta a nyomot. Ahogy sziklásabb lett a talaj, Tomnak le kellett szállni és minden éleslátását összeszedni, hogy követhesse a Szellemet.
A Kereszt Tetö csúcsának lejtöjén volt.
Lépésröl lépésre haladt. Patkónyom már nem is látszott. Csak azt figyelte, hogy merre van frissen leütött szikladarab a földön. Mesteri munka volt. Meg kellett találnia, hogy a ló patkója hol csiszolt le egy-egy ködarabot az egyenetlen talajról.
Egyre feljebb és feljebb ment. Jobbra nagy harsogással, ezer méter magasról zuhogott alá egy vízesés a völgybe. Hajnalra elérte a tetöt és itt újra megtalálta a ló patkójának lenyomatát a szegényes, harmatos talajban.
A kis füszálak, amelyeket letaposott a ló, még nem emelkedtek fel. Ebböl Tom tudta, hogy egy órával sem elözhette meg itt a Szellem. Az élö fü hamar kiegyenesedik. Azután ismét sziklás részen tünt el a patkó nyoma és egyszerre...
Egy kis ház mellett ott látta kikötve a fehér hatalmas kancát!
Óvatosan az ablakhoz lépett. A szoba üres volt.
Belépett a kunyhóba. A tüzhelyen magasan lobogott a láng. Hús volt odakészítve és egy serpenyö. A sarokban egy fegyver állt a falhoz támasztva...
Egy 7.65 Mauser!
Tom felvette. Két golyó hiányzott belöle...
Csak most tudta igazán, hogy mennyire vasból vannak az idegei. Percek elött itt volt a kunyhóban a Nevada Szelleme!
És ö ugyanazt a jeges nyugalmat érezte belülröl, ugyanazt az acélos önbizalmat, mintha csak egy mosómedve nyomában lenne.
Kilépett a kunyhóból. A lehajlott füszálak mutatták az indián nyomát... Virradt. Rötszínü és sárgás sugárzással terült végig a nap elöhírnöke a Kereszt Tetön és a szomszédos hegyláncok beláthatatlan sorozatán. A szellem nyomán egy sziklaüreghez érkezett. Az üreg fenyegetöen, sötéten, némán tátongott elötte... Belépett. Kimeresztve a szemét, a falhoz lapulva haladt, nesztelenül, óvatosan. Egyik forduló a másik után... A barlang alapja lejtösen haladt, egyre meredekebben kanyargott lefelé, mintha a hegy belsejébe vezetne a barlang.
Ahogy a sziklafal mentén haladt, érezte, hogy nedves a folyosó oldala is... Egy újabb forduló után megállt. Mintha lépésék neszét hallaná... Igen, igen... valaki óvatosan jár elötte.
- Fernandez állj meg! - kiáltotta harsányan. A boltozatos sziklafalak között ijesztöen zengett a hangja. Senki sem felelt és távolról ismét halk léptek nesze hallatszott...
Sietett. Elmosódó zúgást hallott. Mintha nagyon messze egy dinamó müködne... Azután egyszerre elveszett lába alól a talaj és zuhant...
Egy átvillanó gondolat: Vége!
Vagy nyolc métert zuhanhatott, amíg leért. Az a tizedmásodpercnyi irtózatos érzés is átjárta, amit a magasból földet érö ember érez, mielött összetörné a tagjait.
De nem ez történt.
Rugalmas alapra esett, amely feldobta újra. Kifeszített ponyvára hullott... Négykézláb kúszott elöre... Hamarosan a szélére ért. Miután megpróbált óvatosan lelépni, földet ért a lába. A ponyvát körülbelül egy méter magasságban feszítették ki, a talaj felett.
Távoli zúgást hallott állandóan. Minden nedves volt körülötte: a szikla, a vastag ponyva és víz csepegett föntröl is a nyakába.
Ezt ügyesen csinálták! Itt van a hegy belsejében, ahonnan visszafelé nyolc-tíz méteres sima fal zárja el az utat. De hová tünt az indián? Ha innen nincs kijárás és Fernandez fent meghúzta magát egy sziklamélyedésben, akkor elég, ha a mesztic egyszerüen visszamegy a lovához és elnyargal. Tomnak itt nyomorultul el kell pusztulnia.
Vaktában ment elöre. A talpa alatt száraz, kemény valami töredezett, minden lépésnél, hangos reccsenéssel...
A fordulónál halvány világosság látszott és közelebbröl hallotta a tompa zúgást. Mintha az üreg kijárásához közeledne!
Tágas barlangba ért.
Most megpillantotta a távoli, halk zúgás és a beszüremlö fény okát... A folyosó nem vezet tovább. A fal félkörben elzárta mindenfelé az utat, csak balra volt egy hatalmas nyílás. De ez a kijárás éppen olyan áthághatatlan volt, mint a legvastagabb szikla. Az Alder-Spring vízfüggönye hullott le elötte. Az ezerméteres mélységböl felhallatszott a vízesés tompa, távoli zúgása. Ez a nyílás körülbelül a hegy közepén volt. Idáig jött le a csúcsról. Odalépett a nyílás széléhez. Félméternyire elötte ömlött a vízfüggöny, ez engedte át a halvány tejszínü fényt, amely árnyékokkal játszott most a fiú arcán a zuhanó víz ritmikája szerint cikázva. Ha csak elörehajtja a fejét, a vízesés összetörve dobja le mélységbe. Jobbra-balra sehol egy talpalatnyi kiugrás, a pattanó cseppektöl simára csiszolt bazalt falon...
Tom visszalépett a barlangba. A világosságtól kissé elvakultan tapogatódzott körbe de csak zárt, nedves falakat érintett a keze. A barlang hátsó boltozata alatt, nedves, nyirkos, furcsa tapintású felületet talált. Kemény volt és mégis érezte, hogy nem kö... Azután egyenletes mélyedések következtek... Ugyanilyen volt lent és fent, mindenfelé a keze alatt.
Mi ez?
Hirtelen rádöbbent. Sok-sok, rendbe rakott kis zsákokban, arany!
Az öreg Shiwán kincse!
Végig a fal mentén, olyan magasságban is, ahová a keze már nem ért el, kis vászonzsákok sorakoztak...
Már látta is a zsákokat, mert a szeme ismét hozzászokott a félhomályhoz. Némelyik elrohadt és a kifolyt aranypor, kis zöldes halomban rakódott le a földön. Levett néhány zsákot, befúrta kezét a hézagok között, talán valahol megérzi a falat és a zsákok mögött nyílás lesz... De ameddig a keze elért, pedig válláig nyomakodott be a zsákok közé, mindenütt újabb és újabb sorok közé tapintott.
Felbecsülhetetlenül sok aranypor van itt felrakva!...
Hihetetlen kincs!... Arany... mindenütt arany... Mennyi vér, mennyi hiábavaló keserves kínlódás, remény és boldogság füzödött ezekhez a zsákokhoz, amelyeket Shiwán évtizedeken át gyüjtött itt össze áldozataitól...
Újságpapírt vett elö a zsebéböl és meggyújtotta az öngyújtójával.
A fellobbanó papír lángja kivilágította a barlangot. Látszottak a félelmetes tömegben egymásra rakott kis zsákok, a sötét falak, amelyeken sehol egy nyílás és...
...És most azt is megértette, hogy mi reccsent olykor a lába alatt.
Csontok! Fehér, emberi csontok hevertek mindenfelé!...
Néhányan az elmúlt tizenhat esztendö alatt idáig már eljutottak a kincs nyomában. Megtalálták az aranyat, azután örökre az övék lett... Az ellobbanó papír világánál, lidércnyomásszerü mozdulatlan összhangban látszottak rövid idöre:
Az arany és a csontváz!...
Most már körülbelül sejtette, hogy mi vár rá. Leleményes emberek, akik idejutottak, lassú keserves éhhalállal múltak ki és nem találták a kijárást.
Nincs kijárás. Lezuhanni lehet a magasból, de felmenni, a tíz-tizenkét méteres sima falon lehetetlen...
Leült és cigarettára gyújtott.
Most hát meg fog bünhödni a sok vérért. Ha bünösek voltak is az áldozatai. A vér, a bosszú, mégis valahová idevezet, ez világos. Talán, ha elöbb megismeri ezt a lányt... Talán minden más lenne most...
A padmalyról egy kövér csepp pontosan a cigarettája parazsára esett. A piros folt egy sistergéssel elmúlt. Ült és nézte a zizegö víz homályos üvegekre emlékeztetö függönyét.
- Tom Wheeler...
Felugrott!
...Tisztán hallotta ezt, és mégis mintha a halkan zúgó víz mögül, meghatározhatatlan helyröl jönne a hang...
- Tom Wheeler, hallasz engem?...
Honnan ér ide a hang? Ő a víz zizegésén túlról hallja. Olyan fojtottan, mintha a földböl jönne, de az is lehet, hogy súgja valaki mellette. Tónustalanul elmosódó, irány nélkül érkezö hang volt...
- Megölhetnélek és megérdemelnéd. Üldöztél, miután megmentettem az életedet... Ez hálátlanság...
A félhalk, gazdátlan beszéd, visszhangosan zengett a nedves boltozatok között... Tom nem hitt a szellemekben, de ez földöntúlian megfoghatatlan hang volt.
- Arthur Wheeler jó volt hozzám. Ezért még egyszer meghálálom a fiának, amit tett. Az egyetlen ember leszel, rajtam kívül, aki élve kijött innen...
Most végre neki is megjött a szava:
- Az apámat ártatlanul megölték! Te megmenthetted volna.
Csend támadt.
- Csak akkor értesültem róla, mikor már meghalt.
- Hagytad, hogy becstelennek tartsák!
Egész halkan, mintha Tom fülébe suttogna, olyan szomorú, leheletszerü válasz érkezett a sötétböl:
- Nem tehettem mást... - A hang kissé megerösödött. - Tom Wheeler... végy magadhoz aranyat...
- Fernandez! Nem kell a mocskos, véres aranyad... - Ismét csend lett. Úgy látszott, az indián gondolkozik. Azután a víz zizegésén átszürve egy sóhaj hallatszott, gondterhelt, szomorú sóhaj, majd a hallott hang ismét megszólalt:
- Kiengedlek innen, ha megesküszöl apád emlékére, aki a barátom volt, hogy nem kutatsz tovább utánam.
- Nem lehettél apám barátja, mert rajtahagytad száradni a mocskot. Ne engedj ki innen Fernandez, mert nem nyugszom addig, amíg megkötözve a bíró elé nem vittelek, hogy számot adj az apám becsületéröl.
Visszaült a földre, és cigarettára gyújtott. Ó, ebben a bátorságában, amivel visszautasította az ajánlatot, volt némi életundor is. Lelke legmélyén talán nem bánta volna már a halált, utálta a settenkedést, a bosszút, az üldözést, a vért és az aranyat.
Csend volt. Szóval Fernandez elment. Itt hagyta öt. Igaza van... Bolond lenne, ha egy veszélyes ellenséget kiengedne a markából. Fernandez megmentette öt egyszer, ma éjjel. És egyszer megöli. Kiegyenlítette a számadást.
- Tom Wheeler... légy hát szabad. Nem félek töled.
- Add vissza az apám becsületét!
- Azt fogom tenni, amit az én helyemben te is tennél... Menj a barlangnyílás jobb oldalához, nyúlj fel a kezeddel, amíg egy kiálló sziklát találsz, húzódzkodj fel, amíg rá tudsz térdelni, feletted újabb kiugró lesz, a kinyújtott kezed magasságában... Ezen is húzódzkodj fel...
A hang elhalt. Mire Fernandez az utolsó szóhoz ért, Tom csodálatos fürgeséggel, szinte két mozdulatnak tetszett az egész: már ott térdelt a barlangnyílás jobb oldala felett kiálló, kis sziklán. Ez a kiugró csak éppen annyi helyet hagyott, hogy az egyik térdével elférjen rajta. Sok-sok hasonló szikladudor volt a barlangban. Senkinek sem juthatott eszébe, hogy egy ilyenre felkapaszkodva valahogy megszabaduljon. A Szellem utasítása szerint a feje fölé nyúlt, ahol újabb lapos kis szikladarab állt ki. Mikor fejével két kapaszkodó keze közé ért, tudott mindent. Ettöl a második kiugrótól jobbra halvány fényt pillantott meg. A fény innen látszott, a keskeny nyílás a barlang homlokzatából elöredölö bazalttömb oldalában volt. Csak kis hasadék volt, éppen annyi, hogy a homlokzat mögé lehessen siklani.
Bepréselte magát a hasadékba és szembekerült egy üreggel, amelyen át megpillantotta az eget. Csak annyi hely volt itt, hogy hason csúszva elörejusson a nyílásig. A nyílás elött is víz folyt le, vékony sugarakban. Kidugta a fejét. Közvetlen alatta és kétoldalt mellette zuhant le az Alder-Spring roppant víztömege, amely porrá törve harsogott lent a mélyben. De erre a kis részre csak néhány csepp hullott. Felnézett. A nyílás felett sziklapárkány meredt elöre, ezen megtört a lezuhanó víz, hogy sokkal lejjebb egyesüljön újra a két sugár, valószínüleg a barlang nagyobb nyílása elött. Ez a kis rész a párkány védelme alatt állott. Épp annyi hely volt hogy kicsúszhasson. Egy pillanatig szédülten állt ott a vízesés közepén, mindössze néhány méternyi szikla óvta a feje felett, ebben a szédítö magasságban. Most megértette azt a furcsa fátyolozott hangot, amellyel a Szellem beszélt. Ezen a kövön állt és hangja kívülröl tompítva ért a barlangba a mellette lehulló víz zajától.
Jobbra, ha egészen a sziklához lapult, áttehette a lábát egy másik köre, amely oldalt és hátrafelé elkanyarodott a lehulló víz mögött. Miután átlépett erre a kiugróra, keskeny ösvény nyílt meg elötte és néhány ugrással kiért az Alder-Spring zuhataga mögül.
Elgondolkozva ment fel ismét a tetöre. A fehér mén már nem volt ott. A kis indián ló békésen legelészett. Fáradtan ült a nyeregbe és elindult lefelé... Egész napját lovon töltötte, inge foszlányokban lógott és vállsebe, ahol a golyó súrolta, kissé gyulladásba jött. Elgondolkozott. Az bizonyos hogy Fernandez innen valahova Tanasso környékére tér haza, hiszen Arthur Wheeler itt akarta keresni. A tetön nem lakik, az látszott a kunyhón. Valahol lejjebb kell egy szállásnak lenni, ahol megbújhat, ahonnan váratlanul lecsaphat a síkságra. Igen, igen... Hova mehetett innen Fernandez, ahol nem kell félnie, hogy elfogják, ahol ehet, ihat, pihenhet és átöltözhet.
Azt képzelte, hogy ö a Szellem.
Ezen az ösvényen le kellett mennie, mert jobbra és balra nem vezet út. Miután leért a Kereszt Tetö aljára, körülnézett. Merre menne, ha ö lenne a mesztic? Szemben a síkság és a Sacramento folyó, ahol nyüzsögnek a bányászok. Arra nem mehet. Jobbra domb, a hullámos talajon Tanasso felé vezet az út. Itt az óvatos ember, dombtól dombig könnyen továbbjuthat anélkül, hogy észrevegyék.
Átnyargalt a dombokon. Távolról már feltünt Tanasso. Két lejtö között hatalmas birkanyáj legelészett egy kunyhó közelében. Ez mindenesetre ideális átmeneti rejtekhely lehet a Nevada Szelleme számára.
Egy öreg indián pásztor lakott itt, Tonga, aki megfordult sokszor Gonzales farmján is, mert kitünö ismeröje volt az állatok betegségeinek. De hát az ösz, hajlott hátú, köhögös Tonga nem lehet a Nevada Szelleme.
Megsarkantyúzta a lovát és a szétiramló juhok között odarúgtatott a kunyhó küszöbén üldögélö indiánhoz.
- Halló, Nagy Fönök!
Tonga tiszteletteljesen felállt.
- Tonga nem Nagy Fönök, csak egyszerü, vén harcos. Úgy látom, rossz utad volt uram. - Az indián "rossz út" alatt veszélyes lovaglást ért.
- Igen, rossz utam volt, Tonga. Szeretném, ha megmosnád a vállsebemet és egy inget adnál kölcsön. Nem szívesen mennék így haza.
- Örülök, ha ezt a semmiséget megtehetem érted, uram.
Miután megmosdott, az indián egy kiváló sebész ügyességével megtisztogatta és bekötözte a horzsolást, Tom felfrissülve lépett ki a kunyhóból. Odabent alaposan körülnézett, de semmit sem látott, ami arra emlékeztette volna, hogy nemrégen itt járt a Nevada Szelleme.
- Nem látnád el a lovamat, mielött útnak indulok? - kérdezte Tongát. És mint aki biztos abban, hogy beleegyezö választ kap, elindult az istálló felé. De az indián gyorsan elállta az útját.
- Sajnos, az istállóba nem vezetheted be a lovat, az én két állatom köhögést kapott és tudod, uram, hogy az milyen ragályos.
- Igazad van, Tonga. Most már a ranchig csak kibírja valahogy, ha idáig elhozott. - Nyeregbe szállt és elügetett. Megtudta, amit akart: Fernandez fehér kancája az indián istállójában van. Ezért nem engedte be öt.
Dráma a hegyek között
l.
Anna nyugtalanul járkált az ebédlöben. Két óta elmúlt. Az ezredes nemrégen tért vissza délelötti sétalovaglásáról és a szobájába ment, hogy átöltözzék az étkezéshez. Mikor Jimmy, az új néger inas megütötte a gongot, Gonzales frissen vasalt egyenruhában jött le a lépcsön. A ház régi szokása ellenére Anna nem várta meg, hogy az apja kezdje a beszélgetést, hanem ö szólította meg nyomban.
- Aggódom ezért a Patkinsért. Tegnap Norwichba küldtem orvossággal és még nem tért vissza.
- Remélhetöleg nem esett semmi baja. Talán ott töltötte az éjszakát.
- Nem, nem... Azt mondta, hogy estére újra itt lesz - felelte Anna leplezetlen idegességgel. Az ezredes összehúzódó szemmel nézte.
- Mindenesetre hiba volt - szólt rövid habozás után -, hogy olyan messzire küldted. Tudod jól, hogy nem visel fegyvert, tehát védtelen mindenféle támadás ellen. Az ilyen fiút nem szabad este a prérire engedni.
Anna az ujjait morzsolgatta.
- Igazad van... Sohasem bocsátom meg magamnak, ha valami baja esett. Gondolnom kellett volna erre.
Szótlanul ettek. Anna alig nyúlt az ételhez.
- Jimmy - szólt késöbb az ezredes -, mondd meg Mr. Ingrammnak, hogy tegnap délután a senorita egy legényt küldött Norwichba, aki még nem tért vissza. Intézkedjék, hogy megtudjunk róla valamit.
Egy perc múlva a néger ismét visszatért.
- Az a legény már itthon van senor, az imént érkezett.
Az ezredes felemelkedett a helyéröl.
- Na látod, kár volt aggódnod. Nem eszik meg a cowboyt ezen a vidéken. Délután a városban van dolgom. Holnap ünnepeljük Tanasso újjáépülésének évfordulóját.
Miután az ezredes elment, hogy a városba lovagoljon, Anna mintha csak sétálna, körüljárta a házat. Távol, az istálló mellett, megpillantotta Tomot, aki az öreg tölgy árnyékában egy vastag deszkát faragott, amit a jászol középsö bakja és a tetö közé akart ékelni, mert meglazult kissé a fögerenda. A leány egyenesen hozzásietett:
- Örülök, hogy látom Mr. Patkins, nyugtalan voltam, hogy olyan sokáig elmaradt.
- Elszakadt a heveder útközben és vissza kellett térnem...
Anna kétkedöen nézett a szemébe.
- Azt hittem, más történt... Szeretném, ha öszinte lenne hozzám... - Egy barátságos mozdulattal a fiú vállára helyezte a kezét. Meglepetten látta, hogy Tom arca összerándul. Most vette csak észre, hogy az ing kissé magasabb a bal váll felett. Ott kötés van!
- Megsebesült!
- Kissé megütöttem... Ugyanis, amikor elszakadt a heveder...
- Miért hazudik?!
Tom elfordította a fejét. Nagyon nehezen jön ki hazugság a szájából.
- Üldözték!... Eltalálták a vállát! Miért nem mondja meg? Mi történt a vállával?
Tom hüvös tekintete lassan átmelegedett, és fényt kapott, de ez nem a lapulni kényszerülö, veszett fenevad izzó pillantása volt, ez a meleg, lelkes ragyogás azt fejezte ki, hogy örül, amiért a lány ennyire aggódik érte, örül, mert úgy érzi, hogy Anna szereti.
- Jelentéktelen horzsolás... - felelte halkan.
- De eltalálhatták volna halálosan is!
Két kézzel megfogta a fiú kezét.
- Tom... ne menjen többé a bosszúja után...
Tom maga sem tudta, hogy történt: átkarolta Annát.
- Ha tudnám... Ha nem állna közöttünk semmi... Magáért mindenre képes volnék...
- Akkor megmondom öszintén: köztünk nincs más akadály, csak az, hogy gyülölöm a bosszút, a hazugságot, az olyan embert, aki halálra üldöz valakit, amíg elpusztítja...
- Megígérem magának, hogy nem állok bosszút senkin. Utánajárok az apám becsületének, de még a gyilkosára sem emelek kezet... Nem most érlelödött meg bennem ez az elhatározás, hanem még éjjel, egy csendes félórában, mikor azt hittem, hogy mindennek vége és magára gondoltam.
Anna két kézzel szorította meg Tom kezét.
- Köszönöm... - mondta halkan.
...Az istálló elötti vén tölgyfa eltakarta öket és így senki sem látta, mikor megcsókolták egymást.
Claytont, a tanassoi seriffet komor gondolatok nyomasztották a hivatalában. Ez a Smith, aki meghalt, utolsó perceiben különös vallomást tett. A haldokló bányász, mert a seriff nem tudta, hogy Smith bandita, egész furcsa, látszólag összefüggéstelén históriát mesélt. A segédje, Morgan és az orvos éppolyan tanácstalanul állták körül a végét járó Smith ágyát, mint ö. Már az furcsa volt, hogy a Nevada Szellemének egy áldozata élve kerül a kórházba, mert valami fémlapon elsiklott a golyó.
Nézzük csak meg, hogy mi derült ki a szaggatott szavakból, amit Smith lázasan elnyögdécselt.
Elsösorban kiderült, hogy üldözték a Véres Tomot. Másodsorban a két ember, aki behozta Smith-t, eltünt. Harmadszor: Véres Tom állítólag Tanassoban tartózkodik. Negyedszer jön a fözagyvaság: a rabló szerint, nem Véres Tom lövöldözött rájuk, hanem a Nevada Szelleme. Ötödsorban: mikor megkérdezték, hogy miért nem lött rájuk Véres Tom, kiderült, hogy a haldokló biztos tudomása szerint a Véres Tom soha többé nem süti el a revolverét senkire. Éppen midön a seriffet legjobban érdekelte volna a beteg mondanivalója, ez ügyet sem vetve a hivatalos közeg kíváncsiságára, egyszerüen meghalt.
Most mihez kezdjen? Morgan, a seriff segédje, már egy órája kéri telefonon Balting Cityt. Ha ott sem tudnak semmit, akkor itt egy lázálomról van szó, ami haldoklónál a seriff biztos tudomása szerint nem ritka eset!
- Balting City?... - Morgan befedte a kagylót és átszólt: - Mr. Clayton!
...Clayton átvette a hallgatót és röviden elmondta az eseményeket kollégájának. Gibson ezután meglepö választ adott.
- A bányász vallomása helytálló. Véres Tom ügyében a kormányzó felfüggesztett minden további eljárást. Nem kell tartani töle, állandóan ellenörizzük és biztosítékunk van arra, hogy nem bánt többé senkit. Figyelmébe ajánlom, hogy az ügyet tartsa titokban, mert ez jót fog tenni az ön további pályafutásának, Mr. Clayton.
- Mindent meg fogok tenni, ami tölem telik... Csak kérem, hogy mondja el az ügy legapróbb részletét is.
- Rövidesen személyesen fog tölem mindent megtudni. Egy elcsapott rendörtisztviselö, bizonyos Jenkins, néhány gyanús emberrel Kaliforniába ment és egy ügyben nyomozok, amiért utánuk megyek.
- Valami közelebbit kérek a Véres Tomról, addig is, amíg idejön.
Gibson néhány szóban elmondta, hogy Véres Tom vagy két hónapja, a Kansas Cityböl jövö vonaton utazott Elkig, és jámbor ifjúnak mutatkozott be. Balting Cityben felismerte valaki egy kocsmai támadásnál. Mintegy két hete indult Tanassoba... Közelebbit majd személyesen.
- Mr. Morgan! - intette be Clayton a segédjét -, egy titkot bízok most önre. Megígértem, hogy senkinek sem fogom elmondani. Hasonló diszkréciót várok magától is.
Közölte az ügyet Morgannal. Morgan megörizte a titkot, csak a feleségének beszélt róla, ami viszont természetes, Morganné is csak legzárkózottabb barátnöjének, Winston gyógyszerész nejének mondta el az érdekes hírt, így azután valóságos csoda, hogy másnap mégis egész Tanasso tudta Véres Tom históriáját. Az emberek kis csoportokban tárgyalták az eseményt. Kombináltak, hogy ki lehet az illetö.
Végül a rejtélyt másnap egy kis kövér trapper oldotta meg. A furcsa zsíros ruhájú ember, aki a szörnyü höségben egy másodpercre sem vetette le hatalmas nemezkalapját, mintha félne, hogy valaki ellophatja a muzeális értékü holmit, egy csomó vidrabörrel megrakva érkezett a hegyek közül Barthoz, aki régi vásárlója volt. Itt azután a felhalmozott börökön üldögélö szomszéd kereskedök suttogásaiból kivehette, hogy Véres Tomról van sürün szó.
- Mi köze Kaliforniának a Véres Tomhoz? - kérdezte a trapper.
- Sok, Mr. Trickley. A Véres Tom itt van Tanassoban. A legnagyobb titoktartás terhe mellett elárulom magának.
- Mi az ördög? És maguk ilyen nyugodtak?
- Nyugodtak lehetünk. A Véres Tom polgári foglalkozásra adta magát. Nem nyúl a revolveréhez, nem emel kezet senkire. De mégsem lincselhetjük meg, mert a seriff szerint ebben az esetben a kormányzó nem ajándékozza Tanassonak azt a gyönyörü négy tenyészlovat, amit legutóbb ígért.
Trickley közben egy régi ismerösét vette észre, kint az utcán, amint bemegy a szemközti kocsmába. Nézd az ügynök! Hát ez mit kódorog erre?
Közben Bart folytatta a titok elöadását:
- Két hónap elött szelíd zöldfülünek öltözve utazott Kansas Cityböl Balting Citybe - mesélte a kereskedö. - Elkben felismerték. Azután megölt valakit Balting Cityben és valamilyen okból itt él Tanassoban. Felfüggesztették ellene az eljárást, de soha többé nem bánthat senkit.
Trickley álmélkodva figyelt... Kansas City... zöldfülü... Balting City... Gyilkosság! Hopp! Nagyot ütött a homlokára.
- Bart! Én egy ökör vagyok!
A kereskedö vállat vont.
- Mi köze ehhez az ügyhöz a maga intelligenciájának?
Mindenki tudja, hogy egy trapper nem lehet egyetemi tanár.
- Szavamra mondom, hogy együtt utaztam a Véres Tommal, Kansas Cityböl! Csakugyan úgy viselkedett, mint valami zöldfülü, söt én bolond, ott voltam abban a vendéglöben, vele együtt, ahol késöbb megölt valakit! Söröztünk! És bedöltem a komédiájának! Hogy röhöghetett rajtam!
Azután titokzatos arcot vágott:
- Ne kérdezzen többet tölem, Bart. Mi odaát Nevadában mindig tudtuk, hogy ez a Véres Tom voltaképpen egész rendes fickó. Én nem leplezem le... - Értékes nemezkalapját megigazgatta és távozott. Egyenesen a kocsmába ment. Éppen siralmas látványhoz érkezett. Wolfert, ez a garázda, részeges fuvaros, a porszívóügynököt a nyakánál fogta és rázta.
- Majd adok neked visszautasítani tisztességes emberek meghívását! - Nekivágta Holbornt egy asztalnak. - Ismerem az ilyen kifent úri csirkefogókat!
- Mr. izé... - hebegte Holborn -, ön téved... Én nem vagyok úri... Egyáltalán nem...
Wolfert revolverével hadonászott az ügynök orra alatt.
- Nekem nincs két revolverem, mint neked. Csak egy van! De elö merem venni.
- Én beismerem... Nem tudok revolvert rántani... - rebegte Holborn.
Wolfert ismét el akarta kapni az ügynök nyakát, de valaki a kezére ütött, hogy kiejtette a revolvert. A kis kövér Trickley állt elötte.
- Mi?! - ordította dühödten a garázda fuvaros. - Te törpe! Szétszedlek!
És nekiment a tömzsinek.
A helyiségben ülö vendégek közül senki sem szerette a verekedö Wolfertet, ezért tapssal honorálták a kis kövér trapper kellemes mutatványát, amely két részböl állt. Elsösorban a harcias fuvarost pofon ütötte és térden rúgta. Amíg ez egy pillanatig csodálkozott, azalatt nekivágta a söntéspolcnak, hasba rúgta és két fülénél fogva hosszan és türelmesen verte Wolfert fejét a márványlaphoz. A mutatvány második része akkor következett, midön Trickley, hogy ne bocsátkozzon állandó ismétlésekbe, abbahagyta a fej odaveregetését és remek célzással, nyolc lépés távolságból, pontosan az utcára rúgta ki a nyitott ajtón keresztül Wolfertet. Azután megigazította álla alatt a kalapja szíját és szuszogva odaszólt a vendéglösnek:
- Sört!
Egy pohár sör után egyenesen az ijedtségtöl sápadt Holborn asztalához ült. Az ügynök hálásan szorította meg a kezét:
- Köszönöm önnek Mr... Trottler.
- Trickley. Nincs mit köszöni. Inkább én csodálom az ön férfias fegyelmezettségét. Nem lennék erre képes.
Holborn bután nézte. Trickley szünetet tartott, azután jelentös pillantással mondta:
- Vallja be öszintén, hogy utóbbi találkozásunkkor néhányszor hülyének tartott...
- No, de Mr. ...Trickley... Miért akar belém kötni? - kérdezte siralmasan Holborn.
- Szó sincs ilyesmiröl. Biztosíthatom, hogy én csak védelmezöje és barátja leszek a jövöben, de öszintén és nyugodtan mondja ki: ugye hülyének tartott engem néhányszor?
- Hát... ha egészen öszinte akarok lenni... - hebegte az ügynök -, olykor bizony... gondoltam ilyesmit, de nem is sejtettem, hogy észreveszi.
Trickley bólogatott.
- Azóta rájöttem. Beismerem: én egy marha vagyok!
- Nem, Mr. Trickley. Igazán nem marha. Talán kissé korlátolt. De hát végtére is...
Elakadt. Csodálkozva nézett körül.
Mi ez? A helyiség megtelt emberekkel és vagy tízen, akik már nem fértek be, az ablakpárkányon könyököltek. És mintha valamennyien öt néznék!
- Nem is sejtettem, mikor együtt utaztunk nyolc hét elött Kansas Cityböl, hogy valaha büszke leszek erre - mondta Trickley.
"Mit akar ez?" - kérdezte önmagától szorongva Holborn és ijedten csodálta a sokadalmat. Mikor az emberek meghallották Kansas City említését, felzúgtak és összesúgtak. Minden megegyezik! Ez az alak utazott Kansas Cityböl, ez érkezett ide két hét elött.
Holborn baljós elöérzettel felemelkedett:
- Viszontlátásra... uram... - dadogta Trickley felé.
Egy hosszú bányász lépett oda:
- Idehallgasson! Nem bántjuk magát, de azután viselkedjen tisztességesen, mert itt nagyon hamar elbánunk az izgága emberrel. Érti? Itt nem lesz lövöldözés...
"Folyton belém kötnek..." állapította meg keservesen magában, és hebegve fordult a bányászhoz:
- Kérem, én... én... igazán... senkit sem bántok... sohasem lövöldözök... és ha akarják... - oda akarta adni a revolvereit és alázatosan kihúzta öket tartóikból...
A következö másodpercben üres volt a kocsma!
Az a két-három ember, aki a helyiségben tartózkodott, meg sem moccant az asztalok alatt. Viszont öt percen belül megjelent a seriff.
- Uram! - lépett oda Holbornhoz - hivatalosan nem veszek tudomást a jelenlétéröl, de figyelmeztetem, hogy ne járkáljon errefelé fegyverrel és még tréfából se húzza elö a revolverét! Itt csak addig élvezi a vendégszeretetünket, amíg nem öl meg valakit. Érti? Ilyesmiben nem ismerjük a tréfát!
- Kérem én Holborn... ügynök vagyok.
- Mindegy, hogy milyen nevet mond. Tudomásul veszem, hogy Holborn ügynök. Ön mindennap reggel tízkor jelentkezik nálam a hivatalban, és amelyik napon ezt elmulasztja, a legkönyörtelenebbül fogunk eljárni.
- De Mr. seriff... Én itt békében töltöttem el az idömet...
- Biztosíthatom, hogy ezután is így lesz. Minden egyes lépésröl tartozik nekem beszámolni. Ne felejtse el, hogy én védem meg a tömeg elöl, amely különben meglincselte volna magát.
Holborn szédült.
- Kérem, azonnal elhagyom a várost...
- Ezt további intézkedésig ne merészelje, mert száz kitünö lovas ered a nyomába és szitává lövik, még ha a világ legnagyobb banditája, akkor is!
Ezzel a seriff magához vette az ügynök két revolverét és döngö léptekkel távozott. Holborn elkékült, remegö ajakkal dölt a söntéspolcnak. Néhány sápadt ember mászott elö az asztal alól és a vendéglös, az eldugott legvénebb whiskyjéböl átnyújtott egy pohárral Holbornnak.
- Mr... Hogy is mondta?... Nem bánom, legyen Holborn! Engedje meg, hogy megkínáljam egy korty itallal és tekintse magát ezentúl a vendégemnek. Átkozott legyek, ha ezentúl egy centet is elfogadok öntöl valamiért.
Holborn ettöl a kijelentéstöl legalább úgy megijedt, mint a seriff fenyegetö szavaitól. Eszelösen tapogatta a homlokát, rávigyorgott a vendéglösre, és gyorsan felhajtotta a whiskyt. Levegöt... levegöt... mert rosszul lesz. Megörült egy egész város... Példátlan esemény... Kitámolygott az ajtón és bizonytalan léptekkel elindult, hogy helyreállítsa a lelki egyensúlyát egy rövid sétával. Nem gondolkozni... csak menni. És ment...
Tisztes távolból néhány száz föböl álló tömeg követte.
Ezt a csödületet látta messziröl Anna. Sohasem volt még ilyen nyüzsgö és izgatott a békés Tanasso. Igaz, hogy a földrengéstöl elpusztult város újjáépülésének évfordulóját ünneplik holnap, de ezért még nem hagynák el a boltosok üzleteiket, hogy csoportokba verödve, felhevülten hadonászva tárgyaljanak.
- Engedje meg, hogy üdvözöljem, senorita - szólalt meg egy hang mellette. Az a spanyol úr üdvözölte mély meghajlással, kalaplevéve, aki a múltkor a szegényeknek adakozott.
- Jó reggelt, senor. Nem tudja, mi okozza ezt a különös izgalmat a városban?
- Egy sajátos esemény, senorita. Nevada leghíresebb banditáját Tanassoba internálták és valahogy kipattant a dolog.
Közben elindult a leány mellett.
- Boldog leszek, ha megengedi, hogy együtt menjek önnel, senorita. Amint látom, kísérö nélkül van és tudom, hogy egy igazi spanyol hölgy...
- Csak hagyja, senor. Én már itt születtem a Nyugaton és nem érzem magam spanyol nönek. Amerikai lettem.
- Per Dios! Ebben igaza van! Mióta megismertem önt, csodálkozom azon, hogy spanyol. A böre hófehér és ez ritkaság a mi donnáinknál, azonfelül minden mozdulata, az egész lénye angolszász...
Közben a fasorhoz értek. Anna hazafelé ment.
- Még nem mondta el, hogy ki az a bandita, aki ilyen lázba hozta a várost.
- A Véres Tom. Egy hihetetlenül vakmerö, félelmetesen erös és ügyes rabló, aki az egész Nevada állam ellen harcolt. Sehogy sem tudták elfogni. Hogy ártalmatlanná tették, annak egész különös oka van, amit véletlenül tudok. Egy ismerösöm mesélte, aki befolyásos ember Balting Cityben. Véres Tomnak a fivérét felismerték és elfogták. Ezen az alapon fegyverszünetet kötöttek a rablóval. A bátyja ott maradt túsznak Balting Cityben és öt ide internálták Tanassoba azzal a kikötéssel, hogy ha bárkire kezet emel, akkor könyörtelenül elbánnak a fivérével.
Anna megállt és elfehéredett.
- Ki volt az... akit az emberek követtek a városban most...
A spanyol nevetett.
- Egy ártatlan porszívóügynök, akit néhány ostoba alak összetévesztett a rablóval.
- És mit követett el... ez a... Vé... res...
- Tizenöt éves volt, mikor megölték az apját, akkor a hegyek közé menekült, ahol úgy élt, mint valami farkas. Tíz embert gyanúsított azzal, hogy részesek az apja halálában. Hetet lelött ezek közül. Kétszer gyújtotta fel a várost és ha nem fogják el a fivérét, Nevada állam minden rendöre és katonája kevés lett volna ahhoz, hogy elbánjanak vele. Rosszul van, senorita?
Anna egy pillanatra megkapaszkodott Gringo Fox karjába, azután eröt vett magán.
- Nem... köszönöm... semmi... És miért éppen Tanassoba jött ez az ember?
- Állítólag egy Fernandez nevü meszticre vadászik, akiröl azt hiszi, hogy fö része volt az apja halálában.
- De ha nem vehet többé fegyvert a kezébe...
- Azért, ha nem látják, a Véres Tom mégis csak Véres Tom marad!
- Köszönöm, senor... Itthon vagyok.
Gringo Fox mélyen meghajolt és nagy ívben vette le a kalapját, de mikor a lány eltünt a szeme elöl, megelégedetten mosolygott és gyors léptekkel fütyörészve ment vissza a vendégfogadóba.
Tom azon a mozdulatlan módon, ahogy megszokta a hegyek között, törökülésben ült a földön. Holdfényes éjszaka volt. Egy domb árnyékában húzódott meg. A kis kócos ló mintha a gazdáját utánozná, olyan mereven, mozdulatlanul állt mellette. Mióta Tonga kunyhójában járt, minden éjszaka itt ült elbújva és várt. Beláthatta a prérit és a távoli dombokat anélkül, hogy öt észrevehették volna. A Kereszt Tetöröl vezetö ösvény felöl ez volt az elsö domb a sík terület után. Bármerröl is nyargal ki a síkságra Fernandez, ha a legrövidebb úton tér vissza Tonga kunyhójához, akkor erre kell lovagolnia.
Türelemmel ült. A hold már bevégezte útját az égen és fehér izzással eltünt a komor hegység egyik havas süvege mögött. Sötét lett. Tom cigarettára gyújtott. Miközben szívta, tenyerével elfedte a parazsát.
Kelet felöl rozsdaszínü csík húzódott elöre az égen. Tom a lányra gondolt. Az utóbbi idöben nem találkoztak. Anna került el minden alkalmat. Miért? Valami történt, az bizonyos. A piros csík ibolya és sárgás árnyalatokkal tágult, egyre élénkebben terült szét a mezö és az álmosan elfekvö Sacramento folyó felett.
Virradt.
Tom lóra ült és megindult a dombok között visszafelé. Ilyenkor már nem jár a Nevada Szelleme.
A nap felkelt, mire visszatért a tanyára. Ilyenkor nem a házba ment, hanem a pihenö ökrök közé, mintha korán ébredt volna és már a munkahelyén lenne. Nem kellett tartania semmitöl, mert napszállta után a cowboy ott tölti az idejét, ahol akarja és senki sem törödik azzal, ha a városba lovagol, vagy a prérin csatangol, csak a helyén legyen, mikor dolog van.
Levette lováról a nyerget és szabadon hagyta legelni. Hirtelen megfordult. Nyugtalanság fogta el, úgy érezte, hogy valaki figyeli.
Nem messze egy fa mellett Anna állt. Sohasem szokott ilyen korán kelni. Valószínüleg öt akarta meglesni. Azt is látta bizonyára, hogy Tom a dombok felöl jött. Minden büntudat nélkül jókedvüen sietett a lány felé:
- Jó reggelt!
- Hol volt? - kérdezte keményen Anna.
- A völgyben.
- Lesen?
A fiú arca elborult.
- Megmondtam, hogy keresek egy embert. Azt is megígértem, hogy nem bántom az illetöt.
- Fernandeznek hívják!
Tom egy lépést hátrált és hosszú idö óta most elöször ült ki az arcára ismét az a viasszerü mozdulatlanság.
- Honnan tudja?
- Maga a Véres Tom!
- Igen... Az vagyok... Illetve voltam. Megölték az apámat, a legjobb és legderekabb embert a világon. Ártatlanul. Az anyámat is ök ölték meg, mert belehalt ebbe a szörnyüségbe. Tizennégy éves koromban hét gyilkossal megverekedtem szemtöl szembe, tisztességes harcban... hét olyan gazemberrel, akiket orvul lelöni sem igazságtalanság. Ez igaz. Több vér, több bün nem tapad hozzám.
- Hét embert... Szörnyü...
- Így van. De ez a hét ember oka volt annak, hogy egy gyerek mindenkitöl elhagyatva, árván a hegyek közé került, miután látta, hogy az apját bekerítették és lelötték, mint valami kártékony vadat.
- Tom... én hiszek magának és mindig hinni akarok... Ugye soha, soha többé nem fog élö emberre löni? Ugye nem a bosszú melegíti belülröl?...
- Nem... most már tudom, hogy nem... mióta magát ismerem...
Közben leültek egy köpadra. Még senki sem volt ébren a házban.
- Egy magára hagyott gyerek, akinek a hegységben farkasüvöltés volt az altatódala, nem ismerhet más érzést, mint ami engem hajszolt. Sohasem voltam rossz gyerek. Nagyon szerettem a békés gyerekszobát. Szívesen emlékezem arra a kis nyomorúságos odúra is, ahol egész kis gyermek voltam...
- Ez hol volt?
- San Franciscóban. Dick már iskolába járt. Milyen szép emlék az a szegényes szoba. A cirádás fiókos szekrénnyel, amelyen egy-egy alma állt és én nem értem el a márványlapig...
Anna döbbent csodálkozással nézett maga elé.
- Cirádás fiókos szekrény?... Másra nem emlékszik, ami ebben a szobában volt? - kérdezte.
- De igen... egy kerek, barna faliórára is emlékszem, amelyik negyedóránként rekedten zörgött, mert elromlott az ütöszerkezete...
- És a sarokban - folytatta gyorsan, izgatottan a lány -, gömbölyü oszlopon egy fehér szobor áll...
- Grant tábornok...
- Törött volt az orra...
Elhallgattak. Nézték egymást. Tágra nyílt szemmel, nyitott szájjal. A vér sebesen kalapált az agyukban, kétségbeesetten préselve a múltból feltünö képeket, hogy kicsorduljon belölük még egy csepp emlékezés, ami megold valamit. És egyszerre Tom gondolatai közül egy név buggyant ki, egy szó és anélkül, hogy értené, ijedten kiáltott:
- Kitty!
A lányt a torkánál kapta el ez a név.
- Kitty!
Valahonnan a sötétböl ismerös és mégis sohasem hallott hangok ismételték: "Kitty!" Ő volt Kitty!... És egy fiú ágaskodik a fiókos szekrény elött, tehetetlen erölködéssel az almák felé...
- Tom...
Most már Tom is látja azt a tipegö kislányt, akivel együtt ültek a padlón és játszottak.
- Te Kitty voltál...
- Igen... tudom... de hát apus sohasem beszélt erröl...
Tom elgondolkozott.
- Bizonyára kellemetlen emlékei füzödnek ehhez az idöhöz. Azt hiszem, legokosabb, ha nem kérdezed egyelöre.
Tom agya lázasan dolgozott. Egy függöny lebbent fel elötte. Komoran nézte a lábai elött heverö apró kavicsokat. Szent Isten!...
A csorda felöl egy ostor pattanása hallatszott. Lassan megelevenedett a farm környéke, szomjas állatok bögtek és felvert por szállongott a napfényben. A lány nem maradhatott itt tovább.
- Viszontlátásra, Tom... - mondta ragyogó szemmel és megszorította a fiú kezét.
- Boldog vagyok, Kitty!...
De nem ez látszott az arcán. Ahogy a leány után nézett, mély, gondterhelt ráncok húzódtak a homlokán és a szája egy kemény, lapos vonássá szorult, ahogy összepréselte az ajkait.
A város minden ablakát kivilágították, zászlók, lampionok, fáklyásmenet és rezesbanda fokozták csodálatosan ünnepivé a hangulatot. A zenekarok és fáklyásmenetek mind a fötérre gyültek. A templomot zsúfolásig megtöltötték a város elökelöségei, akik az istentiszteleten vettek részt. A templom elé szónoki emelvényt ácsoltak, ahol a notabilitások ünnepi beszédeket intéznek majd a néphez. És a tömeg egyre gyült, a városból, a környékröl, tömött sorokban tolongtak a fötéren.
Lindsay, Bronson és Corner, Gringo Fox szobájának ablakából néztek le az áradatra. Látcsövel kutatták a kivilágított téren tolongó emberek arcát. Gringo Fox és Narrow az ágyon feküdtek ruhástól, Long egy sarokban ült.
- Épp elég mesztic van az emberek között - mondta Lindsay megfordulva. A Gringo fütyült.
- Azt hiszem, ez valami rögeszméd - mondta idegesen Narrow. - Miért pont itt kerülne a szemünk elé a mesztic. Tán el sem jön az ünnepségre.
- Lehet, barátom. Ha mindent úgy csináltok, ahogy én mondom, mégis miénk lesz az öreg Shiwán aranya. Most azt mondom, hogy Lindsay és a másik kettö keressék a fötéren Fernandezt.
Tovább fütyörészett. Közben a polgármester odalent gyönyörü beszédet tartott. Utána kilépett a templomból a város képviselöje. Felment az emelvényre és körülbelül ugyanazt mondta, amit a polgármester, majd átadta a helyét a következö szónoknak.
- Hát itt nincs közöttük a mesztic! Vagy ha igen, akkor hátul áll... - mormogta Lindsay a tömegét figyelve állandóan.
Dörgö éljen harsogott fel a téren és az emelvényre felment a város jótevöje, Gonzales ezredes.
Csend lett.
- Fernandez! - kiáltotta harsányan, megdöbbenve Lindsay.
Az ezredes meghallotta. Felnézett a vendéglö ablakára. Azután nyugodtan az emberek felé fordult:
- Barátaim! Keserves megpróbáltatások után ma egy boldog, békés, fejlödö város...
Lindsay, Bronson és Corner csodálkozva álltak.
- Szóval? Felismertétek az ezredesben Fernandezt? - kérdezte Fox.
- Hogy a fenébe ne! Hiszen csak öszebb lett, de különben olyan, mint mikor mellettem lovagolt, Hawkins karavánjában - kiáltotta Bronson.
- Te tudtad, hogy ö az! - mondta Lindsay a mexikóinak.
- Töletek. Ha lett volna eszetek, ti is rájöttetek volna. Elsösorban Fernandez magával vitte annak idején a meggyilkolt Hawkinsnak a leányát. Tehát olyan embert kellett keresni, akinek a környezetében egy tizenhét-tizennyolc éves lány is van. Egy mesztic egy fehér lánnyal. Másodsorban mért nem hivatkozott Arthur Wheeler Fernandezre, mikor nyakára szorult a hurok? Mert nem akarta kompromittálni a barátját. És kit lehet kompromittálni? Akinek tekintélye van. Keresni kellett tehát egy kreol börü embert, aki tekintélyes polgár és egy körülbelül tizenhét-tizennyolc éves fehér lány él a környezetében. Így jutottam el Gonzales grófhoz. Börének színére a spanyol eredet elég jó magyarázat. Shiwán hihetetlen vagyonával, Mexikó elszegényedett nemesei között nem egyet találhatott, aki örökbe fogadta.
- Gyöztél Gringo Fox! De hogy magyarázod meg a Nevada Szellemét?
- Ezt nem tudom... csak sejtem. Fernandez itt nött fel a hegyek között, itt harcolt évékig, valószínü, hogy az ösi vér éjszaka kihajtotta a hegyek közé, a rétségre és folytatta régi hadjáratait.
Narrow csípöre tett kézzel megállt a mexikói elött:
- És mi szükséged van arra, hogy ilyen lassan keverd a kártyát? Sohasem tudja senki, hogy mit forgatsz a fejedben. Hónapok óta járunk a titok és a kincs nyomában, és egyre kevesebben leszünk...
- Eddig még senkit sem kényszerítettem, hogy velem tartson. Én keverem a kártyát, azt is tudom, hogy csak én ismerem minden részletét az ügynek. Ez azért van, hogy ha egy emberem a saját szakállára akar dolgozni, kaparja ki egyedül a gesztenyét. - Mosolyogva, nyugodtan fújta a füstöt a sovány bandita arcába.
- Hagyjátok ezt az örökös marakodást! - kiáltotta Long. - Mondd meg Gringo, hogy mit csináljunk?
- Lindsay, Corner és Bronson - mondta Fox, újra végigdölve az ágyon, ügyet sem vetve Narrow-ra, aki meröen nézte az ágy lábánál állva - felkeresik Fernandezt, illetve Gonzalest és azt mondják, hogy amennyiben nem kapnak holnapig ötvenezer dollárt, abban az esetben leleplezik.
- Hohó! - kiáltotta Lindsay -, te az öreg Shiwán kincsére vadásztál. Hogy lett ebböl most ötvenezer dollár?
- Ostobák vagytok. Egyelöre semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy az ezredes valóban Fernandez. Ti hárman elég kínos vallomást tehettek ellene, az is lehet, hogy leleplezhetnétek. Ha ötvenezer dollárt ad nektek, hogy elhordjátok innen magatokat, akkor megvan. Ennyi pénzt senki sem tart a lakásában. Felmegy tehát a Kereszt Tetöre, ahol szerintem Shiwán aranya van elrejtve. Az ezredes bizonyára nem az uniformisában, hanem mint a Nevada Szelleme fog felmenni a hegyre, hogy elhozza az ötvenezer dollár ára aranyat. És ma éjjel kell neki felmenni, mert ti nem vártok tovább, holnap délelöttnél. Este elhelyezkedtek a Tanasso felé vivö ösvényen és elfogjátok az ezredest, mikor visszatér a Kereszt Tetöröl. Elfogjátok, mint Nevada Szellemét. Több bizonyíték nem kell. Ha a kezetekbe kerül az ezredes, mint indián, akkor az utolsó szem aranyát is elvehetjük.
- És ha kisiklik? - kérdezte Narrow gyanakodva.
- Ez esetre is bebiztosítom a társaságot. Corner és Bronson elhelyezkednek fent a tetön, ahol az ösvény a régi örházhoz ér és kilesik a rejtekhelyet. Lindsay, Narrow és Long elzárják a visszavonulást Tanasso felé.
- És te?! - kérdezte Narrow.
- Én itt maradok a vendégfogadóban.
- Tizenhatan voltunk Gringo és most rajtad kívül csak ketten maradtunk a bandából. Mindig a háttérböl irányítasz, hogy addig forgasd a dolgot, amíg csak egyedül te maradsz élve, az aranyhoz - mondta Narrow. - De ne hidd, hogy csak a Nevada Szellemétöl kaphatsz golyót - elörántotta revolverét és...
És Gringo Fox, ahogy hanyatt feküdt, az ágy lábánál álló Narrow-nak a csuklójába rúgott, hogy a revolver elrepült a szoba másik sarkába. Azután továbbra is nyugodtan fekve maradt. Lindsay és Long fogták le a dühöngö banditát.
- Ha még egyszer fegyvert próbálsz fogni rám, fejbe lölek, Narrow. Ezt jó lesz, ha megjegyzed magadnak - figyelmeztette mosolyogva Fox és fütyülni kezdett.
- Nem igazságos Gringo, hogy mi vigyük vásárra a börünket te helyetted is - mondta Lindsay.
- All right. Tudjátok mit. Elmondtam nektek az egész tervet. Ti viszitek vásárra a börötöket, tehát ha meg tudjátok szerezni nélkülem az aranyat, nem kérek részt belöle. Ugyanis a legfontosabbat, ami nélkül nem mehettek semmire, azt én fogom elvégezni.
- Szóval, ha elfogjuk a meszticet és megtudjuk, hol az arany, neked nem jár semmi? - kérdezte villogó szemmel Narrow.
- Úgy van. Most pedig takarodj. Menjetek és tegyétek meg, amit mondtam, különben magam intézem el az egészet és semmit sem kaptok. Annyi eszetek sem volt eddig, mint egy tyúknak. Nélkülem bejöttetek volna ide a városba és elárultátok volna Fernandeznek idö elött a jelenléteteket. Na, mehettek... Elég volt belöletek - mondotta unottan Gringo Fox és befordult a fal felé.
Valamennyien szó nélkül, engedelmesen elmentek...
Megkezdödött a tüzijáték. Reggelig fognak durrogni a rakéták Tanassoban. Az ezredes elgondolkozva lovagolt hazafelé a fasorban.
Három lovas jött galoppban utána. Gonzales hátranézett, azután megrántotta a kantárt és visszafordult az érkezök felé. Higgadtsága egy pillanatra sem hagyta cserben, pedig jól tudta: a végzet jön utána.
A három lovas körülfogta.
- Fernandez! - mondta Lindsay -, megismersz bennünket?
- Mit óhajtanak? - kérdezte nyugodtan az ezredes.
- Ide hallgass! Menekülünk. Holnap reggel tovább kell vinni a börünket innen. Üldöznek. Ötvenezer dollárt fogsz adni nekünk, hogy úgy tünjünk el, ahogy jöttünk. Ha nem kapjuk meg az ötvenezer dollárt, mindenki tudni fogja, hogy Fernandez vagy, mesztic, az öreg Shiwán indián fia.
Az ezredes nem felelt.
- Délelött tízig a vendégfogadóban várjuk a pénzt - folytatta Lindsay. - Ha elküldöd, élj boldogan. Nem áll érdekünkben hogy bántsunk. Ha nem küldöd el, legyen szégyene mindenkinek körülötted, hogy valaha kezet fogott veled, tépjék le a rangodat, amit az amerikai hadsereg fennállása óta még rabló mesztic sohasem viselt...
A három lovas választ sem várva elrúgtatott. Az ezredes lehajtott fejjel, eleresztett kantárral léptetett végig a fasoron. Felment a szobájába és Annát hívatta. Mikor elötte állt a lány, hosszan a szemébe nézett és megsimogatta.
- Ide hallgass, leányom - mondta csendesen, nyugodtan. - Ha valaha is szerettél, most nagyon erösnek kell lenned. Elmegyek ma este és lehet, hogy nem térek többé vissza... Az is lehet, hogy reggel ismét itt vagyok és nem lesz semmi baj. Ha nem jönnék vissza, meg kell tudnod az igazat. Én nem vagyok spanyol, hanem félvér indián. Te Hawkins Kitty vagy. Ereidben egy csepp indián vér sincs, egy Jack Hawkins nevü szerencsétlen véget ért bányász leánya vagy. Azért vigyáztam állandóan erre a spanyolos komédiára, hogy az emberek még csak ne is gyanítsák bennem a félvért. Tizenöt év elött örökbe fogadott egy szegény mexikói gróf. Így kerültem mesztic létemre a hadsereg tisztjei közé. Valamikor nagyon szerettem az anyádat. Az ö halála miatt irtottam ki a rablókat. Azután magamhoz vettelek. Lehet, hogy ezt mind nem kellett volna tennem...
Anna odament és a nyakába borult.
- Nem érdekel, hogy félvér vagy-e, vagy spanyol... csak ne menj el... tölem...
- Erre most nincs idö, Anna. Légy erös. Nekem sietni kell, hogy hajnalra elintézzek mindent. Valamikor azt hittem, sohasem fogod megtudni, hogy én csak egy félvér vagyok.
- Mit bánom én, hogy milyen a böröd színe! Az apám voltál és most is az vagy... - Az ezredes megkönnyebbülten ölelte magához a leányt.
- Köszönöm. Nagyon jó, hogy ezt mondtad. És most tudj meg röviden mindent. Az én apám rabló volt, engem is rablónak nevelt. Shiwánnak hívták és rettegett töle egész Kalifornia. Nekem Fernandez az igazi nevem, az anyám holland leány.
Fernandez! A lány elszédült. Az ezredest keresi Tom és talán éppen Tom miatt van ez az egész...
- Ne kutass utánam holnapig - folytatta az ezredes. - Lehet, hogy csak zsarolásról van szó, de lehet, hogy az a bandita áll az események mögött, akit már régen a nyomomban érzek... Én éjjel akartam vele találkozni, ö nappal kutatott utánam. Úgy látszik, ravaszabb mint én. De lehet, hogy tévedek, rémeket látok és nem ez az ember van a sarkamban...
...Tom! Mit csináljon? Talán Tom nem tudja, hogy az ezredes Fernandez? Vagy tudja, hogy az ö nevelöapja mégis?...
- Várj holnapig! - mondta a leány. - Én azt hiszem... ha beszélnél vele...
- Nem lehet. Mióta a sarkamban van, tudom, hogy egyszer felhajszol és az az ember ravasz, gonosz, erös és irgalmatlan...
- Nem!
- Most fogadj szót. Egy perc idöm sincs már. Reggelig ne tégy semmit, ne kutass utánam, maradj itthon.
Gyorsan megcsókolta és mielött a lány bármit szólhatott volna, ment. Anna kifutott a tornácra és még látta, amint az ezredes a puskáját a vállára veti és elvágtat...
Kora este volt. A városban most kezdödött a tüzijáték. Egy-egy rakéta szállt fel sisteregve és tüzvirágokat szórt szét az égen.
Tom miatt van ez? Talán nem mondott igazat neki?... A bosszú mégis elöbbre való mindennél?
Hirtelen elhatározással a fiú szobája felé indult. Mióta a házban teljesített szolgálatot, a föépület egyik kamrájában lakott. Kopogott az ajtón. Semmi válasz. Merészen benyitott.
A szoba üres volt!
Kétségtelennek látszott elötte, hogy Tom az, aki miatt az ezredes ilyen elökészületeket tesz. Nagyon homályos és zavaros volt most már elötte minden. Hogy került gyerekkorában San Franciscóba? Miért vitte el onnan a mesztic, akit most is éppúgy szeret, mintha az édesapja lenne. De ki volt az édesapja, a "szerencsétlenül járt bányász", Hawkins...?
Kisétált a fasorba és maga sem tudta, hogy megindul lassan az egyenes fasoron át a város felé. Még kevésbé látta azt az árnyat, amely fától fához lopakodva követte.
A Gringo Fox volt.
Távoli zürös zene és lárma hallatszott, rakéták, ropogtak, másodpercekre megvilágítva az égboltot.
A templom elött feltárult a sokadalom látványa. Megállt egy pillanatra.
- Üdvözlöm, senorita, illetve Miss Gonzales - szólította meg udvariasan Gringo Fox, miután elébe került.
Anna örömmel nyújtotta a kezét. Nagyon egyedül volt, annyi fájdalommal és félelemmel. Jólesett neki, hogy egy szolgálatkész, udvarias férfi van a közelében. Mit tudta ö, hogy éppen Gringo Fox az, akinek a kezét Fernandez indián ösztöne megérezte a játékban, mit tudta ö, hogy éppen Gringo Fox az, akivel az ezredes hónapok óta szívós élethalálharcot folytat, egymás nyomát kutatva.
- Igazán gyönyörü éjszaka és nagyszerü ünnepség - mondta lelkesen a férfi. - Milyen kár, hogy éppen ma hagyom itt ezt a mesés várost. Per Dios! Chicagóban sokkal unalmasabb lesz.
- Ma utazik, senor? Én azt hittem, hogy itt telepszik le.
- Boldogan telepednék le az ön közelében senorita, mert csodálatosabb leányt még sohasem láttam... - A spanyol szeme öszinte tüzzel villant fel, mikor ezt mondta.
Anna kissé összeráncolta a homlokát.
- Úgy látom, ön szeret szépeket mondani a hölgyeknek, senor.
- Ezer bocsánat! - Mentegetödzött a mexikói és ismét levette tiszteletteljesen a kalapját.
- Elragadtattam magam, de higgye el, Miss Gonzales, hogy nem szokásom szépeket mondani. A világ legboldogabb embere lennék, ha valaha méltónak tartana magához.
Anna sóhajtott. Nem volt abban sértö, ahogy a spanyol közeledett hozzá. De ö Tomot szerette és most jobban esett volna egy elfogulatlan jó barát.
- A legnagyobb bányavállalat biztosító társaságának vágyok a fötisztviselöje Chicagóban, elég gazdag ahhoz, hogy méltó életet biztosítsak...
- Ne folytassa, senor. Ön kedves gentleman, de nekem nincs szándékomban férjhez menni...
- Akkor hát feledje el, amit mondtam. Én sohasem fogom elfelejteni Tanassot. Amikor idejöttem, azt hittem, hogy csak néhány régi kirabolt bányász bünügyét kell átvizsgálnom, de most már tudom, hogy a végzetem hozott Tanassoba.
Elsörangú színészek is megirigyelhették volna Gringo Fox spanyolosan elökelö komédiáját. A leány felkapta a fejét.
- Ön bünügyekkel foglalkozik?
- Csak biztosítási üzletekkel kapcsolatban. Sok kirabolt bányásznak fizetünk kárösszeget és idönként átnézzük ezeket régi bünügyeket, mert nem ritka eset, hogy évek múlva elfognak egy rablót. Ha találnak a gazembernél elrejtve pénzt, vagy aranyat, akkor megtérülhet némi a biztosítási összegböl.
- Szóval ismeri a régi... rablóvilág gazságait?... Hallott... Shiwánról például?
- Arról a vén rézbörü szörnyetegröl mindenki hallott, de különben elég felületesen ismerem a rablóvilág históriáit, leszámítva néhány érdekes esetet. Tisztviselö vagyok, senorita és nem detektív.
- Talán hallott véletlenül egy szerencsétlen bányászról, akit Hawkinsnak hívtak?...
- Hawkins? Elég mindennapos név. Egy Hawkinst odaát New Sacramentóban kocsmai verekedésnél szúrtak le. Azután úgy emlékszem egyet az öreg Shiwán és az a sokat emlegetett mesztic pusztított el a karavánjával együtt. Ebben az ügyben volt büntárs Arthur Wheeler is. Az ö fia, az a bizonyos Véres Tom. Ez minden, amit tudok...
Anna zsibbadtan állt... Lehet, hogy akit az apjának hitt, megölte az apját? És az az ember, akit szeret, a másik gyilkosnak a fia? Amennyire tudott, eröt vett magán.
Idétlenül, rekedten jött ki a hang a torkából.
- És hol lehetne erröl többet... Valami biztosat...
- Nézze, éppen ott van szemben a seriff hivatala. Morgan, a helyettese, szolgálatban van ma éjjel. Szívesen elökeresi a nyilvántartóból ezt a régi ügyet, hiszen Tanasso környékén játszódott le minden...
- Ez engem nagyon érdekel... Várjon itt meg, senor... ha kedves akar lenni...
- Boldoggá tesz...
Miután a lány belépett a seriffhez, Gringo Fox elégedetten veregette korbácsával a csizmáját és fütyörészett.
Morgan szívesen állt rendelkezésére Annának. A régi körözvények és iratok hamar elökerültek. A lány úgy érezte, megörül... Az elsö jelentés szerint Jack Hawkins karavánját lemészárolták és kirabolták... A három éves Hawkins Kitty tetemét nem találták meg. Egy év múlva kiderül, hogy Fernandez, Shiwán fia csalta törbe az áldozatokat... Újabb kilenc év múlva váratlanul tíz vádló jelenik meg Balting Cityben, döntö bizonyítékokkal Arthur Wheeler gazdag farmer ellen, aki Hawkins gyermekét magával vitte San Franciscóba. Itt osztozott késöbb Fernandezzel. Fernandez elvitte Hawkinsék kislányát Wheelertöl... Arthur Wheelert szökés közben agyonlötték. Fernandeznek a gyermekkel együtt nyoma veszett...
Maga sem tudta, hogy támolygott ki újra a levegöre... Lehetséges, hogy ez a jó ember... Gonzales...? Még most sem tudja gyülölni, pedig olvasta róla, hogy megölte az apját.
Hogy is mondta Tom? "Maga nem tudhatja, hogy mit érez egy ember, akinek megölték az apját..."
Most már tudja...
- Nincs jól, senorita? - A spanyol lépett hozzá.
Anna felnézett az okos, behízelgö kifejezésü férfiarcra. Senkije sem volt a kerek világon, ezen a nyájas ismerösön kívül.
- Senor... Elfogadom az ajánlatát... Vigyen magával Chicagóba! - mondta hirtelen elhatározással.
- Ó, senorita! - Mélyen meghajolva hosszan kezet csókolt.
- Összeszedek néhány nélkülözhetetlen holmit az útra...
- Ha esetleg holnap nem akar még indulni...
- Nem holnap... Most... Azonnal... Hajnalban, ha világosodik, elindulhatunk Sacramentoba... Várjon a fasorban két órakor... Most kérem, ne kísérjen... Egyedül akarok maradni...
Szinte futva indult hazafelé...
Gringo Fox diadalmasan nézett a leány után és vidáman fütyörészve ment vissza a fogadóba. Per Dios! Az öreg Shiwán hagyatékát ez a leány jelenti!
A Nevada Szelleme messze északra vágtatott Tonga kunyhójától és nagy félkört írt le az éjszakai rétségen, úgy vágtatott neki déli iránynak. Tizenegy óra lehetett. Tanasso felett rakéták röppentek az ég felé és tompa ropogás kísérte a lehulló fényeket.
A sötétségböl egyetlen iramlással nekirúgtatott az ösvénynek. Ha lestek is rá, ez olyan hirtelen történt, hogy annyi idö sem telt el, amíg egy revolvert kihúzhattak volna és a Szellem már a hegyoldal szikláinak fedezékében folytatta útját.
Lassan, megfontoltan léptetett, a fenséges néma hegyóriások között kanyargó, kis szerpentinen. Úgy érezte, hogy utoljára jár a Szellem magányos éjszakai útján, a Nevada zord, barna sziklái között. Elnyújtotta hát ezt a kirándulást és bandukolva kapaszkodott egyre feljebb, feljebb. Mintha otthonától búcsúzna, olyan szeretetteljes szomorúsággal hallgatta a magasból leomló Alder-Spring harsogását.
Egyre magasabban hágott a kristálytiszta levegöben.
A fehér kanca fülei hirtelen megrezdültek és orrát a föld felé nyújtogatta.
- Mit látsz, öreg?...
Elörehajolt a ló nyaka fölött. Néhány falevél feküdt az ösvényen. Nem szárazak, hanem frissek. Felnézett. A levelek nemrégen hullhattak le a magnóliafáról. És nem is maguktól kerültek a földre, hiszen friss zöld levelek voltak és szél sem fújt. Valaki lesodorta öket valószínüleg a puskacsövel.
- Értem... Szóval jól sejtettem... - mormogta a mesztic.
Azután ügyet sem vetett a földre, pedig a ló állandóan elörehajtotta az orrát és mozgatta a füleit. Nyugodtan haladt az út feléig. Itt megkötötte a lovat. Most körülbelül ott volt, ahonnan a barlang titkos kijárásán keresztül, a vízesést kikerülve, elérhette az ösvényt. Egykedvüen anélkül, hogy jobbra vagy balra nézve, gyalog ment tovább a tetöre, azután nekivágott a sürünek és belépett a barlangba... Corner és Bronson óvatosan követték.
- Várj!... - súgta Corner -, hagyjunk egy kis elönyt, csak azután menjünk utána a barlangba.
- Ha megtaláljuk az aranyat, akár nyomban le is löhetjük - mondta a másik. - Azt hiszem, Gringo Fox nem sejtette, hogy ilyen pontosan beválik a terve.
Corner elörement, Bronson vagy tíz lépésröl követte. Óvatosan, lábujjhegyen haladtak a barlang lejtös folyosóján, pedig erre nem is volt szükség, mert a Nevada Szelleme olyan gondatlanul, hangosan csoszogva járt elöttük, mint aki tökéletes biztonságban érzi magát.
Bronson hirtelen fojtott kiáltást hallott a fordulóból, amerre Corner ment! Egy ugrással ott termett...
Azután ö is zuhant...
A hatalmas fehér ló türelmesen várt. Egyszer csak a vízesés mögül kilépett egy sziklára az indián. Elöbukkant a hold. Még az éles, fehér megvilágításban sem ismerhette fel az ezredest, aki így látja. Elöreugró sasorra volt most. Lágy viaszból formálta ezt a toldalékot az orrára. Ahogy a holdfényben lóra kapott, igazi rézbörünek látszott. A fénylö fekete sima, dús haj két hosszú indián fonattal és rajta a fönöki tolldísz, tökéletes illúziót adtak.
Gyors trappban sietett le a szerpentinen. Nem kellett félnie attól, hogy a ló megcsúszik. Az állat minden követ ismert errefelé.
Miután leért a Kereszt Tetö aljára, a legrövidebb úton sietett a távol sötétlö dombok felé. Két kis zsák aranyport vitt magával. A hold elbújt, vaksötét volt. Mikor befordult a Tanasso felé vezetö csapásra, vagy harminc lépésröl lovas alakok rúgtattak hirtelen feléje.
Éles harci kiáltást hallatott, a ló oldalába vágta a sarkantyúját és hirtelen eliramodott.
- Utána! - kiáltotta Lindsay.
Narrow lött... Long is...
A mesztic indián lovasbravúrral, fél lábát kiakasztva a kengyelböl, szinte a földig lógott és a vágtató ló oldalával fedezte magát a lövések elöl... A dombok még messze voltak... Ha odaér, megmenekült. A sok-sok elmélkedés között, a sötétben nem tudják követni... Már rohanva közeledett az elsö domb.
És akkor szerencsétlenségére kibukkant a hold...
Tiszta célpontot mutatott!
- A lovat! Csak a lóra célozzatok! - kiáltotta Narrow és lött.
Veszett patkócsattogással, fújtatva iramlott Fernandez lova a dombok felé... Puskaropogás... Már az elsö emelkedés árnyékába ért, amikor döngve bukott fel a ló!... Fernandez messzire repült a nyeregböl, az üldözök sebes ügetéssel közeledtek.
Éles fájdalom nyilallt a vállába: eltörte!
Ebben a pillanatban egy árny ugrott elö a domb mellöli bokrok közül és egy lovat fogott a kantárjánál. Felrántotta Fernandezt a földröl.
- Ugorjon fel a lóra és vágtasson...
- Tom Wheeler!
- Egy szót sem! Vágtasson, ahogy tud...
- De maga...
- Van itt még egy ló. Siessen!
Százméternyire sem voltak az üldözök. Azt látták, hogy felbukott a ló, de hogy mi történt késöbb, azt eltakarta a domb árnyéka.
Az ezredes már nyeregben volt. A jobb karja bénultan függött, a ballal fogta a kantárt és vágtatott.
Egy pillanatra visszafordult. Tom Wheeler felkapta a földröl a puskát, amely könnyen árulója lehetett volna az ezredesnek, ezután oldalt kúszott négykézláb.
Tehát nem igaz, hogy lova van. Mi lesz vele?
De ezt már vágtatás közben gondolta.
A kis indián ló száguldva vitte. Cikcakkban nyargalt a sötét dombok között és tudta, hogy megmenekült.
A banditák szitkozódva álltak a fehér ló teteme körül.
- Ördög és pokol! - kiáltotta Narrow. - Halljátok?! Lódobogás. Készenlétben tartott itt egy tartalék állatot!
- Utána! Hátha elérjük.
- Itt a dombok és fák között?! Lehetetlen...
- Mindegy! Elöre!
Összevissza vágtattak, de nem akadtak az ezredes nyomára.
Mikor csend lett a domb körül, ahol a ló kimúlt teteme hevert. Tom kibújt a dudvával benött, megkezdett aknából.
Életre-halálra
l.
Tonga kunyhója körül minden csendes volt. A kis ház ablaka sötéten meredt az éjszakába. Tanasso felett röppentyük siklottak fel az égre.
Az indián a küszöbön guggolt és szemét elöremeresztette az éjszakába. Puska feküdt keresztben az ölében. Hirtelen egy kéz szorította meg a csuklóját, egy másik a nyakát, úgy, hogy nem jött ki hang a torkán. Az indián kövé dermedten ült. Csak kísértet osonhat egy pawnie harcos közelébe anélkül, hogy észrevegye.
- Ne mozdulj, jó barát vagyok - súgta egy hang a fülébe. - Az én lovamon menekült meg az ezredes. Beszélnem kell vele.
A szorító kéz máris elengedte a torkát és mire Tonga körülnézett, az ismeretlen nem volt sehol sem. Azt a surranást, amellyel Tom Wheeler a szobába lépett és becsukta az ajtót, az indián nem látta és nem hallotta. Mozdulatlanul ülve maradt a helyén.
Olyan ember ellen, aki erre képes volt, úgysem lehet védekezni.
- Fernandez... - mondta Tom, miután belépett a sötét szobába -, nem kell semmit mondanod, mindent értek. Már régen tudom, hogy te vagy az ezredes. Mindennap vártalak a domb alján, hogy egyszer mint Fernandezzel beszéljek veled. Ma nem volt erre megfelelö alkalom és most sincs.
- Köszönöm, amit tettél, Tom Wheeler. De azt hiszem, mindennek vége - hallatszott egy fájdalomtól elgyötört hang.
- Ostobaság. Meg foglak menteni! Elsösorban gyújts világot. Esés közben kificamítottad vagy eltörted a válladat, ezt az indián kösse be, azután nyugodtan lovagolj haza és mondd, hogy leestél a lóról.
- A Sacramento partjáról sokan látták az üldözést, holnap a gazemberek mindent rám tudnak bizonyítani. Ki fog derülni, hogy én voltam a Nevada Szelleme, eltört vállam ellenem vall.
- Nem tudják bebizonyítani. Azt fogod mondani, hogy baleset ért.
- Ki hiszi ezt el? Ha nincs is tárgyi bizonyíték ellenem, meggyözöen nem tudom igazolni magam, rajtam marad a gyanú... csak Anna miatt fáj...
- Elsösorban adj ide mindent, ami a Nevada Szellemének a felszerelése volt, hogy eltüntessem. Azután tedd, amit mondok: lovagolj vissza városba, az indián ad lovat. A puskád már nálam van. Siessünk. Minden pillanatban ide jöhetnek.
Közben az asztalon tapogatva megtalálta a lámpát és világosságot gyújtott. Az ezredes eltorzult arccal feküdt egy pokrócon. Tom behívta az indiánt:
- Levetköztetjük az ezredes urat, aztán bekötözöd a vállát és ráadod az uniformist. Itt esett le a lováról, mikor éppen hozzád igyekezett.
...Tom késöbb elindult az ezredes puskájával és egy batyuval, kis kócos lován a ranch irányába.
Éjfél után egy óra volt. A földrengés, amely annak idején elpusztította a várost, ebben az idöpontban rázta meg szörnyü erövel a házakat. Most hatalmas tüzkerekek és rakéták kezdtek pufogni betöltve iszonyú ropogásukkal a környéket, mintha ezer gépfegyver müködne...
Három lovas ugrott le lihegve a fogadó elött és felrohantak Gringo Foxhoz.
- Nos? - kérdezte szokatlan izgalommal a bandita. Lindsay öklével az asztalra csapott.
- Kisiklott a kezünkböl!... Nyomában voltunk a dombokig...
A mexikói szitkozódva ugrott fel:
- Átkozott tökfilkók vagytok! A kezetekbe adtam mindent és mégis elrontottátok az egészet!
- Kilöttük a lovat alóla, de eltünt. Úgy látszik, tartalék lovat rejtett valahol el, vagy pedig csakugyan szellem - védekezett Long.
- Barmok vagytok! - dühöngött a mexikói.
- Te mit csináltál azalatt, hogy ennyire ránk förmedsz? - kérdezte Narrow gúnyosan.
Gringo Fox kissé összehúzta a bal szemét és oldalt hajtott fejjél nézett a legveszélyesebb cinkosára:
- Kivételesen közlöm veled, hogy mit végeztem. Ti semmire se mentetek volna, ha el is fogjátok Fernandezt. Az a kemény ember nem vallotta volna be, hogy hol a kincs. Tudjátok meg, hogy én egy óra múlva megszöktetem a leányt! Ha Fernandezt elfogjátok és a leány nálam van, akkor Shiwán minden kincsét kicsalhatjuk töle, mert rajongásig szereti Hawkins Kittyt. De miután elszalasztottátok, könnyen halomra dölhet minden, amit hetek óta építek...
- Talán Corner és Bronson kilesték a félvért! Várjuk meg, amíg visszajönnek - ajánlotta Lindsay.
A mexikói arcán furcsa cinikus vigyor villant át egy pillanatra.
- Nem érünk rá megvárni öket - felelte.
- De hát mit tehetünk mást? - kérdezte Long. - Ha egyszer kisiklott a kezünkböl, akkor úgyis...
- Még nem siklott ki! - vágott közbe a Gringo. - Van még egy esélyünk. Figyeljetek. A Nevada Szelleme mint Gonzales ezredes tér haza éjszakai útjáról. Valahol tehát át kell öltöznie. Talán meg is sérült, mikor leesett a lóról, szóval lehet, hogy még nem ért haza. Vágtassatok el Gonzales ranchtól a dombok felé vezetö úton elébe. Fogjátok el és hozzátok a Kereszt Tetöre.
- Ezt megpróbálhatjuk! - És Lindsay szemében felvillant a reménység. - Ketten könnyen elbánunk a meszticcel és nagyon tévednék, ha abban a hatalmas zuhanásban éppen maradt volna minden csontja.
- De ha soká álldogáltok, hazaér közben. Gyerünk! Gyerünk!
Elsiettek.
Gringo Fox egyedül maradt és cigarettára gyújtott. De váratlanul nyílt az ajtó. Narrow jött vissza. Néhány másodpercig farkasszemet néztek.
- Mit akarsz? - kérdezte a mexikói az arany öngyújtóját dobálta fel a tenyerében.
- Ide hallgass, Fox! Tisztán látom a játékodat. Egyetlen komoly ellenfeled van és az a Nevada Szelleme. Bennünket használsz fel arra, hogy eltedd az útból, amíg a leánnyal biztos helyre jutsz. Ördögi módon harcolsz Fernandez ellen, hogy ne tudjon éjszaka megfogni, és mégis könyörtelenül a sarkában érezzen téged. Azért voltál ilyen dühös, mert úgy akartál megszökni a leánnyal, aki az aranyat jelenti, hogy mi addig feltartóztassuk Fernandezt.
Gringo visszatette zsebébe az öngyújtóját és egykedvüen állt Narrow-val szemben. Még csak a revolveröve sem volt rajta. A másik egyszerüen lelöhette. A mexikói ezzel úgy látszik nem törödött. Szemébe nevetett a banditának:
- Így van minden, ahogy mondod, Narrow - felelte kacagva. - Gyülölsz engem, mert hiú ember vagy és azt hiszed, hogy te is lehetnél vezér. De ebben nincs igazad, mert alapjában véve ostoba vagy. Végtelenül ostoba...
Az utolsó szavakat hangosabban mondta, hogy túlharsogja a rakéták ropogását. Narrow elsápadt. A fegyvertelen, kiszolgáltatott Fox gúnykacaja hisztérikus dühbe hozta, villámgyors mozdulattal kapott a revolveréhez...
De Gringo Fox, a zsebéböl, ahova az öngyújtóját visszatette, kísértetiesen gyors mozdulattal rántott elö egy apró browningot és Narrow pisztolya még kint sem volt a tartójából, mikor a mexikói már tüzelt... Háromszor egymás után lött.
A szüntelenül ropogó tüzijáték elnyomta a három rövid pukkanást. Narrow egy pillanatig ámultan meredt maga elé, azután a földre zuhant.
- Adios amigos - suttogta gonosz mosollyal Gringo Fox, lehajolva a haldokló arcához, azután elment.
A fogadó elött nyeregbe ült és megindult a fasoron át a Gonzales-ranch felé.
Anna töprengve ült a szobájában. Kis lakktáskájába becsomagolt néhány holmit és lovaglóruhába öltözött. Az ünnepség zaja szünöben volt... Tom apja megölte az ö apját, Hawkinst. Akit az apjának hitt, az részt vett ebben a gyilkosságban. Miért ül hát itt még most is, az útra meredve, mintha aggódna az apja gyilkosáért?... Miért nem tudja gyülölni igazán?...
Bolyongott az elhagyatott éjszakai házban. Egyszer csak ott állt Tom ajtaja elött... Zajt hallott.
Itthon van!
Nem bírt ellenállni a vágynak, hogy megtudjon valamit... Kopogni is elfelejtett... Benyitott.
Sikoltva állt meg.
A szoba közepén megpillantotta Tomot, amint egy olajos ronggyal puskát tisztít. Azt a puskát, amit olyan jól ismert, amit Gonzales este a vállára dobott, amikor útnak indult.
- Megölte! Megölte! Az ö puskája!...
Tom meglepetten lépett a leányhoz.
- Nem igaz...
- Gyilkos! Gyilkos!... Maga is... ö is! Gyilkosok!
- Ha valaha szeretett...
- Nem szerettem soha!... Gyilkos!
Elrohant. Tom döbbenten állt. Mintha golyó találta volna el, úgy ütötte meg belülröl, amit a leány mondott. De most sürgösen cselekednie kellett. Visszament a szobába. A sastollat, az indián öltönyt, a fekete hajfonatos parókát, a sasorrnak használt, lágy viaszdarabot gyorsan a szekrény mélyére rejtette...
Közben a városban hirtelen vége szakadt az ünnepségnek. Az egyik szobából súlyos sebesült zuhant ki a folyósóra. Narrow volt, aki a gyülölet és a düh szörnyü erejével az ajtóig vonszolta magát és kinyitotta...
Súlyos sebesült örömünnep alkalmával nem ritkaság errefelé, de az a néhány szaggatott szó, amit a bandita mondott, mégis percek alatt valósággal pánikba hozta a várost. Néhányan Morgannel az élükön Clayton seriffet keresték, aki egy vendégével sétált az ünneplök között.
Gibson, Balting City seriffje volt ez a vendég. Este érkezett és nyomban a Véres Tom felöl érdeklödött.
- Semmi hiba - nyugtatta meg Clayton. - A bandita olyan jámboran viselkedik, mint aki díszpolgár akar lenni. Városunkat valósággal felvirágoztatta. Segédem indiszkréciója következtében híre ment, hogy itt tartózkodik és messze vidékröl csodájára járnak.
- Hm... Nem hittem, hogy amit magának mondok, az a segéd indiszkréciója révén kiszivárog... Mindegy. Most már majdnem bizonyos, hogy ez az Arthur Wheeler ártatlan volt és a vádlói érdemelték volna meg a golyót. A kormányzó széles körü nyomozást indított az ügyben. Ez a tíz ember azt vallotta, hogy kirabolták öket, viszont kétségtelenül megállapította a kutatás, hogy igen tekintélyes mennyiségü aranyat adtak el rövidesen az állítólagos rablás után és valami vállalatot alapítottak. Shiwán fiának igazán könnyen lehetett aranya, amit Arthur Wheelernek adjon. Ha most hozzáveszi ezt ahhoz, amit maga megtudott az indián Tongától, hogy Fernandezt sebesülten szedte fel a halottak közül, akkor igen valószínü, hogy nagy igazságtalanság történt itt Clayton, egy egész családot döntött a látszat, ártatlanul romlásba.
- Az én körzetemben, ezt nem veszi rossz néven, kedves Gibson - jegyezte meg Clayton gögösen -, ilyesmi nem fordulhatott volna elö. A banditákat innen kipusztítottuk és az én szememet még egy csirketolvaj sem kerüli el. Ne haragudjon...
Ebben a pillanatban Morgan érkezett lihegve:
- Mr. Clayton! Gringo Fox két hétig lakott a városban egész bandájával, elrabolták Gonzales ezredest és a leányát. Egy haldokló várja önt a vendéglöben.
Gibson megcsóválta a fejét.
- Kedves Clayton, ha ön Gringo Foxot még a csirketolvajok közé se számítja, akkor nagyon méltányosan vélekedik a mi banditáinkról...
De Clayton ezt már nem hallotta, mert rohant a vendéglö felé, nyomában a segédjével és kollégájával.
A rémült tömeg utat nyitott a seriffnek. Gringo Fox elhagyott szobájában átható kámforos alkoholszag terjengett. A seriff mindenkit szétlökdösve letérdelt Narrow mellé. A bandita falfehér volt és utolsó másodperceit élte.
- Beszélj! Ki vagy!
- Narrow... - suttogta elhalón.
Az orvos kiejtette a kristályfecskendöt és az emberek kissé elhúzódtak.
- Ez se éppen az a kimondott csirketolvaj... - dünnyögte Gibson.
Clayton felültette a haldoklót és megrázta.
- Beszélj! Hol van Gringo Fox?
- Kereszt... Tetö... - tátogta szinte hangtalanul Narrow. - Gringo Fox... fekete a haja... vörös paróka...
- Hol az ezredes?!
Egy sípoló, hörgö lélegzet után minden erejét összeszedve suttogta:
- Gringo... Lindsay... elrabolták... ezredes volt a Nevada... Szelleme... Kereszt... Tetön... siess... etek... Gringo... megölt... Ördög...
Holtan dölt elöre fejével a seriff vállához koccanva.
- Aki csak mozdulni tud, menjen haza a lováért és a puskájáért! - kiáltotta Clayton. - Öt percet várok, azután indulunk a banditák után.
A szoba nyomban üres lett. Jellemzö, hogy még az orvos is rohant a lováért és fegyveréért.
- Maga érti, Gibson ezt a zagyvaságot? - kérdezte Clayton.
Gibson többet értett belöle, mint kollégája. Most már ö is tudta, hogy miért indult Arthur Wheeler lovon Tanassoba és miért nem leplezte le Fernandezt. De csak annyit mondott Claytonnak, amennyit szükségesnek látott:
- Persze, hogy értem! Gringo Foxot mindenki vörösnek hitte, pedig ez csak paróka volt. Mint egyszerü utas élt itt a városban. Az arcát nem sokan látták olyanok, akik életben maradtak, a haja fekete volt, tehát elkerülte a legszemfülesebb seriff figyelmét is. Ma éjszaka néhány társával együtt elrabolta az ezredest meg a leányát és a Kereszt Tetö felé menekült.
- Ennyit még az én együgyüségemmel is sikerült kihámozni a haldokló szavaiból. De mi az, hogy az ezredes a Nevada Szelleme?
- Hogy?... Egy haldokló könnyen fantáziál... Nem ajánlom, hogy a segédje indiszkrét legyen - tette hozzá nyomatékkal Gibson -, mielött ebben az ügyben valami bizonyosat tud.
A seriff zavartan nézett össze a segédjével.
- Igaza van, Gibson. Az ügy roppant kényes... De ha meggondolom, hogy az ezredes kreol... Habár hihetetlen, mert a legkitünöbb... Igazán nem tudom...
- Spanyol grófban nem ritka a kreol és óva intem, hogy az Államok egy magas rangú kitünö tisztjét...
- De Mr. Gibson! Én nem mondtam semmit! Maga mit tátja itt a száját, Morgan! Menjen és csödítse ide a legjobb lovasokat!
Miután Morgan elment, kissé siralmas ábrázattal fordult Gibsonhoz.
- A maga környékén több gyakorlatot szerezhetett az ilyesmiben, Mr. Gibson. Ennek a példátlan emberrablásnak a felelösségével kétségbeejtöen tapasztalatlanul állok itt... Mit tenne ön az én helyemben?
- Nem esnék kétségbe. Azután keresnék egy alkalmas vezetöt. Ismer valakit, aki a Nevada ösvényein, szakadékain keresztül, utolérhet egy gyilkost?
- Csak a jó isten... De nem... Köszönöm a tanácsát. Van egy mentöötletem...
- Egy ötletem nekem is van. Szervezek egy üldözö csoportot és útközben majd találkozunk. Viszontlátásra.
A két seriff kezet fogott, Gibson elvágtatott egyenesen Gonzales ezredes ranchához. A nyüzsgés, lárma, amely messzire hallatszott, jelezte, hogy itt már tudják az eseményt. A cowboyok nyergeltek.
Angolkerten, virágágyakon keresztül vágtatott be a seriff nyitott kapun át és csak a legények között ugrott le a lováról.
- Emberek! Én Balting City seriffje vagyok. Szeretném veletek kézre keríteni, akit annyian üldöztek már hiába, az Államok rákfenéjét: Gringo Foxot!
- Hallottunk már magáról, Gibson - mondta Hyckes. - Azt hiszem, megfelelö legények leszünk.
- Ez bizonyos. De szükség van valakire, aki a Nevada sziklái között is megtalálja a nyomokat, aki ha kell, fegyverrel, ököllel egyaránt méltó ellenfele a Gringo Foxnak. - Odanézett az istálló melletti padra, ahol Tom ült és egy vékony ággal rajzolgatott a porban.
- A hegyek között... nem vagyunk jártasak - felelte Johnson. - De ahhoz talán elegen vagyunk, hogy...
- Köztetek van egy ember, akinek vezetni kellene az üldözést, aki legyözheti Gringót. Ott ül! Tom!
Csodálkozva néztek a fiúra, azután a seriffre. Tom lassan felállt és elöbbre jött: - Mit kíván tölem, Gibson?
- Az ezredest és a lányát elrabolta Gringo Fox. Egy ember van, aki sikerrel üldözhetné és az... te vagy!
- De seriff? Berúgott?! - kiáltotta a szeplös Johnson. - Ez egy gyáva kölyök, akit már sokszor felfricskáztam.
A seriff végignézte Johnsont.
- Ez az ember a Véres Tom, és akiket ö fricskázott fel, azok közül egy sem maradt élve.
Ha a ház hirtelen romba döl, nem okozott volna nagyobb elképedést, mint Gibson kijelentése.
- Azt mondom - folytatta a seriff -, hogy csak ö foghatja el Gringo Foxot. Tom Wheeler! Kiderült, hogy az édesapád ártatlan volt. Őt már nem támaszthatta fel a kormányzó, de a hatóság tévedését jóvátette azzal, hogy megkegyelmezett neked. Csatold fel az övedet, ülj lóra, független, szabad ember vagy, aki nem kénytelen eltürni a sértést.
Tom egész közel ment a seriffhez.
- Elsösorban magát löném le, Gibson mindazért, ami velem a maga pokoli ötlete miatt történt. Ragaszkodik ahhoz, hogy felkössem a revolverövemet? Maga után a szeplös Johnson következik, azután Hyckes...
Csend lett. Tom megköszörülte a torkát, megnedvesítette nyelve hegyével kiszáradt száját és rekedten, szinte suttogva mondta:
- Szóval... Mehetek... ahová akarok?
- Mehet... - hebegte Gibson.
Tom szó nélkül hátat fordított és elindult az istálló felé. A szeplös Johnson szólt utána.
- Hej, Véres Tom! - A fiú visszafordult.
- Azt mondtad nekem egyszer, hogy gyáva vagyok - kiabálta éles kihívó hangon. - Be fogom neked bizonyítani, hogy nem vagyok az, pedig most már tudom, hogy te bántál el a veszett Miguellel is. Ide hallgass! Mint rongyos menekült érkeztél, bambának tettetted magad, terhére voltál mindenkinek és az ezredes meg a senorita befogadtak és jók voltak hozzád. Most, mikor bajba kerültek, egyszerüen elmész?
- Most elmegyek, Johnson.
- Hát akkor vedd tudomásul, hogy szívtelen, hálátlan gazember vagy!
A legények ijedten néztek a fiúra. Most már tudták, amit Johnson is tudott, hogy az egyik kezével agyonüthetné a szeplöst. De a fiú szemében még csak a szokott vad fény sem gyúlt ki. Szó nélkül hátat fordított, feltette rá a batyuját és anélkül, hogy hátranézne, lassan elkocogott az úton a város felé.
- Elég idöt pocsékoltunk - kiáltotta Ingramm. - Vezessen, Gibson, talán utolérjük a fiú nélkül is.
...Ezalatt a Templom téren mindenfelöl vágtatva gyülekeztek a lovasok. Clayton seriff, miután elvált Gibsontól, a vendéglöbe sietett, és odament egy sarokasztalhoz, ahol Mr. Holborn az öt nap elötti New York Heraldba temetkezett. A felfordulásból mit sem vett észre, hiszen olyan lárma volt éjjel, hogy nem tudott aludni.
- Mi az, maga itt olvas? - förmedt rá a seriff.
Holborn mentegetözve tette el a lapot.
- Azt hittem, szabad...
Több marcona ember lépett be, fegyverek döngtek a padlón.
- Idehallgasson: visszaadom a fegyvereit és az én felelösségemre ma éjszaka nyugodtan használhatja öket...
- Igazán nem nélkülözhetem, Mr. Izé...
- Gringo Fox, az Államok leghíresebb banditája megszöktette Gonzales ezredest és a leányát!
- Szegénykék... - dadogta rosszat sejtve az ügynök.
- Tanasso lóra kap, hogy a rablót üldözze. Maga fog vezetni bennünket a hegyek között...
- Tessék?
- Ismétlem, az én felelösségemre használhatja a fegyverét, magának kell elfogni és legyözni a Gringo Foxot. Elöre!
- De kérem... ezt én nem tehetem.
- Én vállalom a felelösséget! A város legjobb lovát kapja és vezet bennünket a Kereszt Tetöre. Ne próbáljon ellentmondani, mert még azt hiszik, hogy a Gringo Foxszal tart...
- Becsületszavamra nem is ismerem... - siránkozott az ügynök.
Közben a környezö embereken keresztül a téren összegyült tömegig jutott a hír: a Véres Tom vezeti az üldözést. Az ötletet általános lelkesedés fogadta. A tömeg türelmetlenül kiáltozott, "Gyerünk! gyerünk! Mit késlekedik!"
Holborn egyszer csak azt vette észre, hogy fenyegetö magatartású alakok fordulnak feléje mindenfelöl. Elvette az isten az eszét, amikor idejött...
- Ember! - kiáltotta a seriff - ha egy percet habozik, meglincselik... Gyerünk, itt egy revolver... halló... egy puskát és hozzátok elö Pepinót.
Holborn a lincselés szóra nyomban átvette a revolvert, vállára dobta a puskát és úgy vágta önmagát fejbe hátulról a csövel, hogy kis híján elájult. Már kint is volt a kocsma elött, ahol harsány, elismerö zúgással üdvözölte a tömeg és éppen elövezették Pepinót, a város legtüzesebb csödörét. A lovasok mögé sorakoztak és Holborn a nyeregbe vetette magát. Az alattomos puska ebböl az alkalomból ismét úgy vágta fejbe, hogy majdnem keresztülesett a lovon, de végre egyensúlyba került, csak a lábszárai bizonytalankodtak és így történt, hogy a kengyelvasával megérintette a ló oldalát, amely az eseményt sarkantyúzásnak fogta fel és az ilyesmit nem állhatta.
A következö pillanatban egyetlen ugrással iramodott el a félvad csödör. A tömeg lelkesen ordított fel, mert így képzelték mindig a Véres Tomot vágtatni.
Hogy Holborn nem esett le a lóról, az egész különös véletlen összjátéka volt és a gyáva emberek szívós védekezése. Csak a föld és a fák rohanásából sejtette, hogy gyorsvonat sebességgel halad és egyetlen ép csontja sem marad, ha lezuhan a lóról, pedig ez kézenfekvö lehetöségnek látszott. A kalapja régen lerepült, a puskacsö úgy verte a tarkóját, mintha egy galád ellenség ülne mögötte, a nyereg dobásától sajogni kezdtek a múlt félig begyógyult, fájó sebei és a ló, amely a fasor irányában állt, mikor Holborn ráült, elvágtatott a Gonzales-ranch elött, kiért a dombok közé és nyargalt, nyomában a lelkes tömeggel...
Hogy a szerencsétlen ügynök felett végképp beboruljon az ég, kelet felöl sötét felhök tódultak a síkság fölé és hatalmas dördüléssel bejelentette magát a vihar...
Amikor Anna meglátta Tom kezében az ezredes puskáját, az utolsó kételye is eloszlott. Gyilkosok! Ezzel a sikítással a szívében rohant az istállóba, lóra ült és kilovagolt a ranchból. A sötétségböl egy lovas sietett hozzá.
- Itt vagyok, senorita! Ha úgy tetszik, mehetünk. Hajnalra elérjük Sacramentóban a vonatot.
- Csak siessünk... Minél hamarabb kint akarok lenni Tanassoból - felelte és Gringo Foxnak fokozni kellett a tempót, hogy a leánnyal lépést tartva nyargaljon. Már hajnalodott, mikor kiértek a síkra.
Gringo Fox orrcimpái megrezdültek.
- Lehet, hogy vihart kapunk...
- Nincs egy felhö sehol...
- Azért érzem a légáramlásról... jó lesz, ha sietünk, hogy ne érjen szabadban az ítéletidö...
Még sebesebben vágtattak. Egy óra múlva, mikor már feltüntek a sötét felhök és az elsö dörgés hallatszott, már szemben voltak a Kereszt Tetö ösvényével.
- Arra megyünk - mondta a mexikói.
- Arra?... Ez az út a hegyek közé vezet.
- De néhány kilométernyire van egy erdészlak...
- A Kereszt Tetö lejtöjén nincs erdészlak - kiáltotta a leány, hirtelen gyanakvással.
- Mégis megyünk! - korbácsával nagyot csapott Anna lovára, megragadta a leány öklét a kantárral együtt, sarkantyút adott a ménjének, és veszett vágtatással rohantak neki az ösvénynek. Anna felsikoltott, de a korbáccsal megütött állat vadul nyargalt vele a bandita mellett.
- Maradjon nyugton! Ha kapálódzik, rákötözöm a ló hátára, hogy moccanni sem tud! - kiáltotta Gringo. - Nyargaljon elöttem, ahogy csak bír, az ösvény keskeny, ha egy pillanatra megáll vagy lassít, összeütközünk, és mind a ketten a szakadékba esünk. Ha szót fogad nem lesz semmi baja. Gringo Fox vagyok és megfelelö váltságdíjért visszakerülhet az ezredeshez.
A rettegett névre Anna kis híján leszédült a nyeregböl rémületében.
- Elöre, mert...!
Engedelmesen megindult galoppban az ösvényen, háta mögött hallotta a mexikói lovának patkócsattogását. Egyre sötétebb lett, villám villám után hasított végig az égen, és zuhogott a zápor. A lány lova nyugtalanul nyerített. Hatalmas szélroham búgott át a szirtek között, és botnyi vastag cseppeket sodort magával.
- Szálljon le a lóról, és hátával a sziklához lapulva, lépésben vezesse az állatot. - Anna okos leány volt és jól tudta, hogy engedelmeskednie kell. A hatalmas koromszínü felhök éjszakai sötétséget hoztak. Rövidesen víz folyt fentröl, végig az ösvényen. A mexikói káromkodott.
- Eresszen elöre. Sietni kell, én fogok vezetni.
Ördögi ügyesség kellett, hogy a keskeny ösvényen elhaladjon foglya elött a sötétben. Anna a nyugati lány védekezö ösztönével arra gondolt, mi volna ha, megtaszítaná a férfit, mikor eléje ér...? Még nem is gondolta ezt végig, mikor a sötétben egy hideg, kemény kéz fogta meg a torkát, nem erösen, de határozottan, és a kéz mindaddig ottmaradt, amíg Gringo Fox nem haladt át elötte. Ezután a kéz a nyakáról lecsúszott a karján, a kezéhez, és megfogta a csuklójánál. A lova, ezt jól tudta a mexikói, nem fog lecsúszni az útról, akkor sem, ha elengedi. Most már gyorsan haladtak. A víz egyre sebesebb erecskékben ömlött föntröl, ahogy a zápor meggyült a hegy vízmosásaiban... Félúton egy sziklaplatóhoz értek, amely elég széles volt ahhoz, hogy néhány percre megálljanak, Anna kifulladva kapkodott levegö után.
- Mit akar tölem?...
- Mondtam. Váltságdíjat. De most ne beszéljen, pihentesse a tüdejét, mert fél óránk van még a csúcsig, és vagy felmegyünk, vagy elsodor a víz.
Ahogy erösödött a zápor, a lefolyó áradat is sebesebb és duzzadtabb lett. Az utolsó métereknél, közvetlenül a tetö elött már úgy látszott, elsodorja öket a rohanó esövíz. A leány kétszer is elesett, és ha a mexikói acélos szorítása nem rántja vissza, az örvénylö, bugyborékoló áramlat lesodorja az Alder-Spring mélyére
De végre felértek. Gringo örömmel látta, hogy az elhagyott örház ablaka világos. Lindsay és Long tehát itt vannak, valószínüleg az ezredessel együtt.
A bandita nem tévedett. Lindsay és Long, miután hiába vártak Narrow-ra, ketten indultak el. Ők elismerték Gringo Fox fölényét, és nem tartották helyesnek, hogy Narrow vetélkedik a mexikóival. Mikor elhagyták a Gonzales ranchot és kiértek a dombokra, örömmel látták hogy a mexikói ismét jól számított: távol feltünt az ezredes, amint óvatosan, lépésben közeledett. Bal kézzel fogta a kantárt, a jobbja bénultan lógott. Long visszafelé lovagolt, és félkörben megkerülte Gonzalest. Lindsay egyenesen feléje tartott.
- Állj! Elhoztad a pénzt?
Gonzales sápadt volt a fájdalomtól és szédelgett a nyeregben.
- El... és megkapjátok...
Baljával villámgyorsan revolvert rántott. Lindsay nem is gondolhatott ellenállásra.
- Félre az útból! És ha...
Long kiugratott Gonzales mögött a domb mögül, és fejbe csapta a revolver agyával.
- Épp jókor! - kiáltotta Lindsay. Az ezredes ájultan hanyatlott elöre, de elkapták, mielött a földre esett volna. Az alélt embert rákötözték a lovára, és elvágtattak vele a Kereszt Tetö felé.
...Mikor magához tért, iszonyúan sajgott a válla és a feje. A két bandita vigyorogva figyelte. A Kereszt Tetö elhagyott örházában voltak.
- Vizet... - suttogta az ezredes.
- A szellemek nem szoktak vizet inni - mondta röhögve Long.
- Hol vagyok?... Ja úgy... Látom. A Kereszt Tetöre hoztatok - állapította meg Gonzales. Eröt vett magán, és igyekezett nyugodt lenni. A két rablót dühítette a megvetö hang.
- Kutya! - kiáltotta Lindsay. - Mi lett azzal a két emberrel, akik követtek ma éjjel?
- Ők is szellemek lettek.
Lindsay megragadta az ezredes lelógó karját és rángatta. Iszonyú kínokat kellett, hogy okozzon ezzel. De az ezredes hamuszínüre vált arccal csak mosolygott rá. Long közbelépett:
- Várjuk meg a Gringót! Ő tudja majd, hogy mit kell tenni.
- Szóval Gringo Fox keze van a játékban?...
- Eltaláltad. Itt van víz. Igyál. Fontos, hogy beszélni tudj, ha majd a Gringo kérdez.
Az ezredes ivott és újra gúnyosan mosolygott.
- Félek, hogy nincs annyi víz a hegyek között, amennyi engem beszédre bír. Ha azt akarjátok... - Abbahagyta. Rémülten meredt az ajtóra, és megpróbált felugrani, de összekötött lábai miatt tehetetlenül zuhant vissza. - Anna!... Anna... - nyögte rémülten.
A leány mögött Gringo Fox lépett be a kunyhóba.
- Fernandez! A játék véget ért - mondta gúnyos udvariassággal, mélyen meghajolva a mexikói. - Nagy küzdelem volt, de megérte, mert a gyözelmem teljes.
- Hol van Narrow? - kérdezte Long.
- A pokolban! Le akart löni, mert azt hitte, hogy amíg ti feltartjátok Fernandezt, addig én egyedül akarok elszökni a leánnyal. Ostoba volt szegény. Amint látjátok, itt vagyok és osztozom veletek.
- Mit akartok elosztani? - kérdezte nyugodtan az ezredes, aki közben visszanyerte az uralmát idegei felett.
- Az öreg Shiwán aranyát. Töled fogjuk megkapni.
- Alig hiszem.
Lindsay odalépett hozzá, és megrántotta vállban tört karját. Fernandez arca összerándult, azután elkékült szájjal mosolygott. Gringo Fox elkapta a nyakánál Lindsayt és a kétméteres embert egyetlen mozdulattal úgy csapta a sarokba, hogy a kunyhó megremegett bele.
- Te sakál! Akarsz Narrow után menni!? Itt én parancsolok. Érted?
- Az imént is próbálta már ezt - mondta Fernandez. - Azt hiszi a barom, hogy kínzással megy valamire.
Lindsay szédelegve feltápászkodott. Anna dermedten állt az ajtónál. Az égzengés és a zápor csattogása még pokolibbá tették a hegytetön lejátszódó szörnyüséget.
- Beszéljünk okosan Fernandez - mondta Gringo. - Szabadon elmehetsz a lánnyal, ha ideadod az aranyat.
- Mi biztosít erröl?
- Mindenki tudja rólam, hogy vallásos ember vagyok. Az igazi mexikói banditák csak az istentöl félnek. Megesküszöm neked...
- Várj! Mit ér a te esküd, ha két másik bandita nem tartja be?
- Megesküszöm, hogy megölöm öket, ha bántódásod esne.
- Erre ne esküdj! - kiáltott Lindsay. - Fernandeznek biztosítékot kell adni, hogy nem szövetkezik ellenem Tom Wheelerrel. Ne felejtsd el, hogy én nyugodtan élhetek, nem üldöz senki, csak Fernandez és a Véres Tom márthatnak be.
- Á, tudom... te meg a barátaid lemészároltátok Hawkinsot a családjával, és nem löttétek teljesen agyon Fernandezt, meg az öreg Wheelert is futni hagytátok... Szerencsétlen hülyék. Rendben van. Ezt is elintézzük.
Mikor Anna ezt meghallotta, úgy érezte, hogy belülröl összefacsarják a szívét. Egy pillanat alatt megértett mindent. Tom ártatlan, Fernandez ártatlan...
Long, aki idöközben kiment szétnézni a viharban, rémülten rohant vissza.
- A nyomunkban vannak! Amennyire az ár ellen lehet, útban vannak felénk.
A mexikói meghökkent. Egy pillanatig gondolkozott, aztán dühödten sziszegte:
- Narrow, a gazember!... Úgy látszik, nem döglött meg azonnal!
Kirohant a kunyhóból. A vaksötétben nem látott semmit. Azután villám cikázott, és megpillantotta az ösvényen felfelé igyekvöket. A rohanó áradat azonban lehetetlenné tette az üldözök útját. Egy csoport megrekedt a platón, nem bírtak feljebb kapaszkodni a mindent elsöprö víz ellen.
- Lóra! - rohant vissza a kunyhóba Gringo Fox - amíg a vihar tart, egérutat nyerünk. A Kereszt Tetö túlsó lejtöjén leérünk a síkra. Úgy lovagolj, Fernandez, hogy ha egy lépést elmaradsz, golyót kapsz. Elöre!...
A platón a Gonzales-ranch cowboyai és Gibson álltak. Tehetetlenül látták a fel-felvillanó fénynél, hogy a banditák kivonszolják a lányt és a tört karú ezredest. Egy-egy villanásnyira látszott csak a kép. Ki merne löni a felvillanó fénynél, mikor ott a két fogoly? Lejjebb Clayton és a segédje rekedtek meg a fordulóban. Ők is tehetetlen kétségbeeséssel nézték a cikázásnyi idöre felvillanó képet... Szemük láttára hurcolják el az ezredest és a leányt...
Gringo Fox Anna lovának a zablájába kapaszkodott. Fernandez tört karjával nem bírt felmászni a lóra. Lindsay ágaskodó paripáját maga mellé rántotta a zablájánál fogva, azután oldalba lökte puskatussal Fernandezt.
- Gyerünk.
Fél lábbal már a nyeregben volt. Most egy villám cikázott, és mintha belesújtott volna, Lindsay a ló fején keresztül nagy bukfenccel a földre bukott. Long, Gringo és az ezredes nem tudták, mi történt. Ekkor néhány másodpercre, háromszoros cikázással világosodott meg a táj, és nem messze a csúcstól, egy kiugró sziklán, ott állt Nevada Szelleme, fél kezével a kantárt fogta, másik kezével, csodálatos módján vállához szorította a puskát, úgy várta a villámlást. Egy cikázás, egy dörrenés és Long lebukott a nyeregböl.
Az ösvényen meredten álltak az emberek. Fernandez egy másodpercig úgy érezte, hogy megörült. Mintha önmagát látná!
Gringo Fox felordított, és magával rántva Anna lovát, nekiugratott a fennsíknak, a másik lejtö felé.
...És minden villámfénynél ismét feltünt sötét hajfonatával, lengö tolldísszel a Nevada Szelleme, amint a harsogva ömlö ár ellen, a szakadék mentén, szikláról sziklára lép a lovával és megy a csúcs felé.
- Hallja... - suttogta Clayton a segédjének. - Ha a gyógyszerész feleségétöl megtudja azt a hülyeséget, hogy az ezredes a Nevada Szelleme, akkor én addig verem magát egy léccel, amíg mozdulni tud...
A legközelebbi cikázásnál a Szellem a Kereszt Tetö csúcsának peremén látszott, hatalmas fehér lován egy másodpercre.
Csak Fernandez indiánszeme állapította meg a távolból is, hogy a ló Tonga egyik fehér kancája, a párja annak, amelyet Gonzales alól kilöttek az éjjel.
A vihar egy csapásra elállt, kisütött a nap, de a hegyröl még mindig patakokban ömlött a víz. Gringo Fox hiába volt okos, a mexikóinak a vérében van az, hogy babonás. Rémülten nyargalt, a lányt is kényszerítve lefelé a nyugati ösvényen. Ez sokkal szélesebb út volt, de úgy is minden percben a nyaktörés veszélye fenyegette öket.
Idönként hátranézett, de a Szellemet nem látta.
Már közel látszott a tócsáktól ragyogó sík, mikor a Nevada Szelleme feltünt mögötte a lejtö kanyarodójánál. Ő azonban már elérte a leánnyal a prérit. Most még szorosabban fogta Anna lovát vágtatás közben, tudta jól, a szellem így nem mer utána löni, mert könnyen eltalálhatja a leányt.
A síkon voltak. Rodrigó úgy nyargalt, hogy ellenállhatatlanul magával rántotta a másik lovat is. Egy-egy füvel belepett tócsán átnyargalva, valóságos vízfelhöt fröcsköltek maguk körül... Már az indián is a síkra ért, és messze mögötte özönlöttek reménytelen távolságban az üldözök. Gringo Fox csodálatos lovas volt, és ha a lány olykor lemaradt kissé ebben az örült vágtatásban, a bandita korbácsa vadul csapkodott le a lovára, amitöl ez a nemes paripa szinte veszetten száguldott.
Az üldözö lova, úgy látszik, kevésbé bírta az iramot, a távolság egyre nött közte és a nyargaló között. A mexikói örömmel konstatálta, hogy ez egyszer ismét megmenekült.
Jobbra kanyarodott a hegyvidék felé nyúló sziklás talajra, hogy nyoma vesszen. Ha eléri azt a kis erdöséget ott a távolban, akkor átjut Arizonába. Még jobb így! Egyedül maradt az aranyhoz. Mert a lány birtokában bizonyos lehetett benne, hogy hozzájut az ezredes aranyához.
Kissé lassított. Üldözöt már nem látott maga mögött, és tudta jól, hogy ezen a terepen nem követhetik nyomon.
- Hová akar vinni? - kérdezte elgyötörten a leány...
- Csak nyugalom. Biztos helyre viszem. Ha engedelmeskedik, nem lesz bántódása - felelte a mexikói. - Rövidesen pihenünk.
Napszállta felé elérték az erdöt, itt tíz perc pihenöt engedélyezett a lánynak. Azután folytatták az utat sebesen, de nem olyan örületes iramban, mint eddig. Éjfélre kis erdei házhoz értek.
- Ez a ház az egyik rejtekhelyem. Ha sietve jövök át Arizonából, itt szoktam megpihenni.
Bementek a kunyhóba. Anna félájultan roskadt az egyik székbe. Gringo Fox tüzet gyújtott, közben fütyörészett.
- Velem azért nem bírnak - mondta késöbb, miközben konzervbabot és húst kezdett fözni a tüzhelyen -, mert a bátorságom sohasem kerítheti hatalmába az eszemet. Mindent csak tervszerüen teszek, mindent elöre elkészítek... Legalább tíz ilyen kunyhóm van különbözö határvidékeken...
Anna alig hallotta, amit a bandita mond, olyan összetörten és kimerülten ült. A mexikói egy rejtekhelyröl zsákot vett elö.
- Abrak. Minden van, ami szükséges... És... - Döbbenten elhallgatott. Anna követte a tekintetét. Az üldözö indián ott állt a szobában. De nem az ajtónál, hanem közvetlen közelükben. Mintha megelevenedett volna a semmiböl.
Pedig kinyitotta az ajtót, becsukta és elörejött. De olyan nesztelenül, mint valami finom légáramlat.
És most már az is látszott, hogy a Nevada Szelleme Véres Tom.
Gringo Fox önkéntelenül felkiáltott.
Az esövíz üldözés közben lemosta a viaszt Tom arcáról, a sastoll, a fekete hajdísz kirepült az utolsó mérföldek irtózatos vágtatásában. Az indián öltözék és valami barna máz, amivel bekente magát, nem leplezték többé a Véres Tomot.
- Gringo Fox... - suttogta halkan, finoman, furcsa hüvös mosolyával -, meg fogsz halni. Lelöhettelek volna itt nyugodtan, de látni akartam arcodon a rémületet. És különben sem szoktam gyilkolni. Még az ilyen banditának is adok egy esélyt...
- Kutya... - sziszegte a mexikói. De nem nyúlt a revolveréhez. Tudta jól, hogy az ellenfél csak erre vár. De hát fél attól, hogy a másik gyorsabb?
Gringo Fox fél?
Igen. Gringo Fox félt. Elöször életében félt, és ez az érzés, éppen azért, mert ismeretlen volt számára, kétszeres erövel nyomasztotta. Érezte, hogy homlokát ellepi a verejték.
- Tom! - kiáltott Anna. Feléje lépett, mindenröl elfeledkezve örömében, hogy nincs tovább kiszolgáltatva a banditának...
Tom oldalt akart gyorsan lépni... De késö volt! Abban a másodpercben, mikor a lány közéjük ért, a mexikói elkapta Annát, maga elé rántotta, és hátrafelé az ajtóhoz ugrott. Ha Tom lö, valószínüleg Annát találja el. A mexikói egy pillanat alatt kiugrott az ajtón, és a leányt teljes erejéböl a feléje ugró Tom Wheelerhez taszította. Azután menekült...
Tom diadalmas kiáltást hallatott. Menekül Gringo Fox, menekül!...
Nem ugorhatott ki az ajtón, mert esetleg a bandita golyóiba rohan. Az ájult lányt egy padra fektette. Anna lassan magához tért. Lódobogás hallatszott... Tom óvatosan kinyitotta az ajtót... Látta a mexikóit lovon menekülni.
Utána!
A lovát távolabb, a bozótban rejtette el, és az állat csendesen állt. Ha Gringo megpillantja a lovát és lelövi, akkor reménytelen az üldözés... Így máris utána nyargalt. Tudta, hogy az ö lova rosszabb... Mindegy! Annára nem volt gondja, ezen a vidéken csak egy veszély fenyegette a leányt, és annak ö nyomában volt...
A mexikói vágtatott. Hegyen, völgyön, szakadatlanul. Hajnalban állt meg pihenni. Rodrigó, az arab ló szomorúan lógatta a fejét. Gringo Fox mélyen aludt. Nem sokat alhatott, mikor a ló horkantására ébredt. Az emelkedés szélén lenézett. Messze, félórányira a pihenöhelytöl, lassú ügetéssel jött a Véres Tom. Jobbról-balra lehajolt a lóról, és a nyomokat kémlelte. Most felnézett, észrevette a mexikóit, és megsarkantyúzta a lovát.
- Átkozott véreb!
Gringo Fox lóra kapott és nyargalt. De Rodrigó már fáradt volt. Hajszolta újra, amennyire csak lehetett. Este kimerülten pihent meg. Hideg szárított húst evett gyorsan. Véres Tom már nem lehet a nyomában. Nincs még egy ló Rodrigón kívül, amelyik ezt az iramot bírja.
És mégsem ült neki fözni. Valahogy szorongva érezte, hogy erösebb az, aki szemben áll vele. A végzet üldözi!
Egy óra múlva, a mezön át, jobbra-balra nyomokat figyelve, megpillantotta Véres Tomot. Barna lovon volt!
Valahol sikerült pihent állatra szert tennie, és most jön... Jön kérlelhetetlenül... Gringo felült a lovára, vadul sarkantyúzta, de az állat alig kocogott. Rémületében, dühében, korbácsa nyelével verte Rodrigó fejét. De hiába...
Leszállt a nyeregböl. Hirtelen jeges nyugalom fogta el. Leverte ruhájáról a port, megtörölte a kalapját, és újra feltette. Közben fütyörészett. Aztán megindult gyalog az ösvényen, szembe a barna lovon közelgö végzettel. Most már visszanyerte az önbizalmát is... Gyözni fog!... Igen, igen... Lehetséges, hogy gyöz... Idönként egy prérikutya rikoltott fel a távolból.
Tom is leszállt a lóról, mikor meglátta. Nyugodt, tempós léptekkel közeledtek egymáshoz, még mosolyogtak is, ha valaki látja, azt hihette volna, hogy régi jó ismerösök találkoznak. Tom megállt:
- Készen vagy, Gringo Fox?
A mexikói is megállt.
- Láthatod!
- Ha a prérikutya, legközelebb sikolt, lövünk.
- All right!
Vártak. Nyugodt, langyos este volt, nagylombú fák bóbiskoltak békésen körülöttük, és a csendet nem zavarta semmi.
A prérikutya, úgy látszik, lesett valamire, mert hosszan hallgatott. Vagy elosont talán másfelé? Talán négy perc múlt el így.
Azután artikulátlanul, hirtelen felrikoltott a coyotte.
...Ilyen gyorsan még sohasem sikerült elörántani Gringónak a pisztolyát. Ezt boldogan érezte... És mégis... Mielött lenyomhatta volna a ravaszt, roppant ütés taszította mellbe, tüz villant, dörrenést hallott, és csak azt érezte még, hogy a feje odacsapódik a földhöz...
Tom tartójába tette a fegyverét, lóra ült, visszafordult a keskeny ösvényen, és csendesen elügetett.
Még hallotta egyszer, de sokkal közelebbröl, a prérikutya vékony, furcsa ugatását...
Anna még vagy félórát pihent a kunyhóban. Egyszer csak lódobogást hallott. Ijedten ugrott fel. Talán a bandita végzett Tommal?
Megkönnyebbülten látta, hogy hat-nyolc lovas érkezik. Tom kiáltotta oda vágtatás közben egy birkapásztornak lent a síkon, hogy az ezredes lánya az erdei magányos kunyhóban van. A pásztor odacsödítette néhány társát, elmentek Annáért, és hazakísérték Tanassoba.
Két nap telt el.
A Gonzales ranchon szokatlanul nagy társaság ült együtt.
Az ezredes ágyban feküdt, és a vállán nagy gipszkötés dudorodott ki. A vendégek az ágya körül ültek és Anna kávéval kínálta a látogatókat. Gibson mint egy érdekes esetet mondta el mindazt, amit a Véres Tom és Arthur Wheeler ügyében megtudott.
- Hálátlanság volt töle, hogy hátat fordított a háznak, mikor ilyen nagy baj történt - jegyezte meg az intézö.
- Csak hagyja, Ingramm - mondta mosolyogva az ezredes -, sohase tudhatjuk, hogy mi rejlik egy ember cselekedetei mélyén.
Clayton seriff jött lelkendezve.
- Na, itt hozom! - kiáltotta Gibson felé -, igazán szomorú tévedés volt.
Az ajtón belépett a "szomorú tévedés". Az arcán öt-hat keskeny tapasz vonult át a véraláfutások fölött, kissé bicegett, és szerényen megállt a küszöbön.
- Igazán sajnálom magát, Holborn - mondta Gibson.
- Ez az egyetlen, ami vigasztal - udvariaskodott siralmasan az ügynök. Anna egy széket tolt feléje.
- Köszönöm... De most egy ideig nem teszek ilyesmit - felelte búsan -, majd álldogálok itt.
- Csak azt nem értem - mondta az orvos -, hogy a senoritát hogyan ragadhatta el ez a bandita.
- Kilovagoltam... Nyugtalankodtam az apámért... - felelte zavartan Anna - és váratlanul... egyszer csak...
- Adj egy kis whiskyt a vendégeknek - segítette ki zavarából az ezredes. És mikor mindenkinek töltöttek, a házigazda magasra emelte a poharát:
- A Nevada Szellemére isszuk ezt, uraim!
Valamennyien fenékig ürítették poharaikat...
Tom visszakapta a Wheeler-birtokot. És a kormányzó, kinek sok álmatlan éjszakát kellett a szerencsétlen Arthur Wheelerre gondolni, bökezüen segítette hozzá a fiút, hogy a Wheeler farm megint a régi, nyájaktól nyüzsgö, szép gazdaság legyen. A ház, a cowboyok blokkháza az egykori tervek alapján épült fel újra. Balting City lakosai szintén igyekeztek a fiúval elfeledtetni azt a szerencsétlenséget, ami olyan igazságtalanul pusztította el a Wheeler családot. A Véres Tom nevét többé nem említették. Békében és megbecsülésben élhetett a régi birtokon. Szegény Dick is, szemben a Nevada hófödte csúcsaival, itt, a szülöföldjén hunyta le örökre a szemét.
Mindent visszaadhattak Tomnak, ami egykor Arthur Wheeleré volt, csak az otthont, a családot nem pótolhatták semmivel.
Ezt tudták jól a Balting City-beliek és mintha bünösök lennének valamiben, szomorúan figyelték az örökké komoly, örökké egyedül járkáló, komor tekintetü Tomot, aki olykor két-három napra is eltünt, hogy a hegyek között kóboroljon. Egyedül járta az ösvényeket követte egy-egy állat nyomát, de a puskát nem vette le a válláról, nem vadászott, csak kószált a magányos vadak ösvényén...
Mikor egy ilyen kóborlásból visszatért, a város felé vezetö domb elején léptetve, világosságot látott a Wheeler-ház ablakában.
Mi a csoda? Ki lehet az ö szobájában este?
Megsarkantyúzta lovát, és bevágtatott az udvarra. Maga sem tudta, hogy miért olyan izgatott. Vagy tudta, de nem merte végiggondolni. Ahogy elindult a tornác felé, nyílt az ajtó és Anna jött eléje.
- Eljöttem, Tom... - mondta csendesen.
Az ezredes tünt fel a lány mögött, és két kézzel szorította meg a fiú kezét:
- Úgy látszik, hiába vártunk volna arra, hogy maga jöjjön el hozzánk! Hohó, barátom!... Együtt lenni, mikor baj van és megszökni a jutalom elöl, az nem helyes eljárás!
- Csak nem akar megjutalmazni? - mondta meglepetten Tom.
- Csak ne fortyanjon fel. Maga tartotta a hátát a közvélemény elött. Úgy tett, mint aki gyáván cserbenhagyja a gazdáját, csak azért, hogy azután Tonga kunyhójához nyargaljon, ott valami ördögi gyorsasággal egy fehér lóra kapjon és eljátssza az embereknek a Nevada Szellemét. Ezzel megmentett engem attól, hogy a lábra kapott gyanú tovább éljen. A becsületemet köszönhetem a maga okosságának, ügyességének és bátorságának. Ezt most nem lehet csak úgy egyszerüen elintézni...
- Figyelmeztetem - mondta erélyesen Tom -, hogy nem fogadok el semmit...
Anna csendesen eléje állt.
- Semmit?...
A fiú nem válaszolt.
- Ja igaz... - folytatta az ezredes, miközben elgondolkozva szivarra gyújtott. - Azt a két alakot, Cornert és Bronsont, kiszabadítottam a barlangból. Megérdemelték volna, hogy éhen pusztuljanak, de azt hiszem maga sem kívánta ezt. Elég vér tapadt már ehhez a históriához... Jó büntetés volt... Közel álltak az örülethez, mikor értük mentem. Az egyik teljesen megöszült, a másik reszketett és dadogott. Adtam nekik annyit, hogy valahol letelepedhessenek és megbánhassák a büneiket.
A lány kíváncsian nézett Tomra. Vajon nem kívánja-e halálukat?
- Jól tette, senor - felelte a fiatalember. - Én is ezt tettem volna az ön helyében... Elég volt a bosszúból...
Az ezredes lassan elsétált a nyugalmas éjszakai kertben. A Nevada fehér csúcsai felett csodálatosan tiszta fénnyel ragyogtak a csillagok. Ketten maradtak. A lány két kezét Tom vállára tette:
- Eljöttem hozzád...
- Kitty...
- Tom... - suttogta és odahajtotta a fejét a fiú vállára...
...Tom Wheeler fiatal feleségével együtt a régi boldogság is beköltözött a farmra, és Balting City lakói most már sürün látták mosolyogni a néhai Arthur Wheeler fiát.
Az ezredes, aki természetesen már nem hagyta el Tanassot (mit is kezdtek volna ott nélküle?), sokszor rándult át a fiatalokhoz, és csak nehezen szánta rá magát, hogy ismét elhagyja ezt a kellemes környezetet.
Az öreg Shiwán kincséröl még sokat beszéltek, pedig egyre fogyott az eldugott arany, és Tanassonak pedig egy duzzasztógát révén rövidesen erömüve volt, amelyhez gyár is kellett. Késöbb felépült az új kórház, néhány tanyai iskola és a zsákok fogytak, egyre fogytak, azon mértékben, ahogy Tanasso mind nagyobb lett...
Találat: 2304
