Vörösmarty Mihaly 1800-1855

Vörösmarty Mihály 1800-1855

Vörösmarty Mihály kortársai és az irodalomtörténeti hagyomány szerint is a magyar romantika egyik kiteljesítője, a kor meghatározó személyisége. Életműve mély esztétikai lét-és történelemfilozófiai kérdésekkel néz szembe.Továbbgondolta a felvilágosodás eszmerendszerét, s nemzete sorsát az emberiség sorsán át szemlélte. A világ rendez 828b18i ettségével és a dolgok végső értelmével szemben kétely jellemezte magtartását. Ember-és történelemfelfogására a céltalanság és az otthontalanság élményéből fakadó tragikum és irónia jellemző. Költészete éppen ezért megelőlegezi korunk emberének alaptapasztalatát: az egészként értelmezhető világ és személyiség felbomlását, illúzórikus voltát. Ebből fakad, hogy költészetének alapkérdései ma is érvényesek. Valamennyi műnemben alkotott és valamennyi műfajt megújította. A romantika esztétikai-poétikai jellemzői: az egyéniségkultusz, a szabdságeszméy és a személyesség jegyében elutasítja a mintakövető, imitáció elvére épülő klasszicista poétikát. A művész kifejezés korlátlan szabadságát hirdeti, és ennek jegyében újítja meg a klasszikus műfajokat, és olyan új műfajokat teremt, mint a romantikus eposz, a filozófiai mesedráma, a gondolati költemény, az elégiko-óda.

A Guttenberg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
     S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
     S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
     S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
     És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
     És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
     S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
     Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Az epigramma alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenberg Jánosnak a tiszteletére, a könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulóját ünnepelték. Ebben jelent meg Vörösmarty költeménye magyarul és gyönge német fordításban. Ez az alkalom, vershelyzet, meditációra készteti a költőt. Arra az életműben többször is feltett kérdésre keresi a választ, hogy "Ment-e/ a könyvek által a világ elébb?" (Gondolatok a könyvtárban), hogy mikor lehet méltóképpen megünnepelni a könyvmyomtatás feltalálását.

A versnek ünneprontó célzata van, hiszen az utóbbi kérdésre valójában tagadó választ ad: még nem lehet méltóképpen megünnepelni Gutenberg emlékét. Annak feltételei vannak.

Az epigramma első része épp azokat a feltételeket fogalmazza meg, amelyek biztosítékai a méltó ünneplésnek. Öt feltételes időhatározói mellékmondatban sorakoztatja föl a már a felvilágosodás korban megfogalmazódó, de megvalósulatlanul maradt célokat.

Az első két sor az áltudományok megszüntetését sürgeti. Két ellentétes napszak metaforában "az éj" és a "kitörő napfény"-ben állítja szembe a műveletlenság és a műveltség diadalra jutásának korát.

A második feltételben az örök béke megvalósulásának az óhaja fogalmazódik meg. Megszemélyesíti az erőszakot, s a béke krát úgy jeleníti meg, mint amikor az "erőszak durva kezéből" "kihull a kard".

A harmadik feltétel a társadalmi igazságtalanság megszüntetését fogalmazza meg két ellentétes metonímiában "népzsaroló dús" és a "nyomorú pórnép". Felfogása szerint az értelmetlen harc mindkét szembenálló felet elemberteleníti egyaránt "barommá", "ördöggé" alacsonyítja őket.

A negyedik feltétel "kelet" és "nyugat" kulturális kiegyesnlítődését, a józan ész okosságánakés az "áldozni tudó szív" jóságának harmóniáját követeli.

Az ötödik feltétel kimondja, hogy az eszményi társadalom a vágyott emberi világ létrejötte csakis a "nagyvilág összefogásával, a "föld népségénel" megegyzezésével, az "égi" igazság alapján valósulhat meg. Ez a távoli jövőbe helyezett, utópikusan elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet csak méltó diadal Gutenberg számára.

A klasszikus eigramma egyszerű mondatépítkezése helyett Vörösmarty epigrammájára az erősen retorizált mondatfűzés és romantikára jellemző látomásosság társul.

Szónoki bravurral megszerkesztett romantikus körmondat a költemény, melynek a végére kerül a főmondat, késleltetés szerepét töltve be. Az epigramma hangvételét, mely disztichonban íródott, patetikus, ünnepélyes a körmondatos szövegformálás mellett a profétáló beszédhelyzet adja.

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Vörösmarty szerelmi költészetét két múzsa ihlette: Perczel Etelka és Csajághy Laura. Az előbbi szerelem ihlette a Csongor és Tündét, a Szép Ilonkát, az utóbbi az Ábrándot és a Merengőhöz címűt.

A már öregedő költő lobban szerelemre az alig tizennyolcéves Laura iránt, aki majd hitvese lesz. Még a leánykérés előtt születik meg a világirodalom egyik legszebb romantikus szerelmi rapszódiája, az Ábránd című költemény.

A vershelyzet a kérlelő, epekedő udvarlás helyzetét rögzíti. A vers a lírai én romantikusan szenvedélyes vallomása. Egyetlen indulat: a viszontszerelem heves vágya, a mindent legyőző szenvedély önfelajánló gesztusa alakítja a szerkezetet.

Bravúrosan megszerkesztett a költemény, ugynevezett tükörszerkezet, amelyben az első versszak a negyediknek, a második a harmadiknak az ellentéte. Minden versszak önmagában zárt, tökéletes egység, melyet a költeményben nyolcszor ismétlődő kulcsszó, a "szerelmedért" indít és zár. Mintha korlátokat akarna szabni a kitörő szenvedélynek. Ezt a korlátokat áttörni vágyó érzelmi vihart (tartalom) érzékelteti a vers látható nyelve (forma)  is: minden versszak első három sora rapszódikusan hosszabodik, négy-hat-kilenc szótagos sorok követik egymást, majd fordított sorrendben térnek vissza.

A rímrendszer is az önmagába visszatérő körszerű felépítést mutatja: abccba. Az első és utolsó versszak kulcsképe az "eltépett lélek" metonímia. Jelzi, hogy a költő képes e szerelem hatására lélekben megújulni. Ezt a megújulást az utolsó versszakban az Istentől újra visszakért és "dicsőbb erénnyel" ékesített lélek metonímiája fejezi ki. A második és harmadik versszak képei a magasság és mélység hiperbolikus távolságait kapcsolják össze. A bérc ormán villám és vész haragját kiálló fa metaforája áll ellentétben a bérc-nyomta kő pokoli szenvedést kifejező metaforájával. Mindkét metafora a lírai én megjelenési formája, s azt fejezi ki, hogy milyen szenvedést hajlandó vállalni a szerelmes férfi a kedvesért.

Valójában ezt sugallja már a cím is. Az Ábránd játék a képzelettel kifejezve, hogy a lírai én számára az elérhetetlennek tűnő kedves szerelméért milyen áldozatokra lenne képes.

Ez a türelmetlen szenvedély, ellenállhatatlan ostrom megszerezte Laura beleegyezését.