Vajda Janos 1827-1897

Vajda János 1827-189

Életműve a magyar líra alakulástörténetében a romantika és a klasszikus modenség között helyezhető el. Az eszményképének tartott Petőfi népies romantikájától sokáig nem tudott megszabadulni, de a hetvenes évektől írt alkotásaival már a hangulatlíra és a szimbólizmus előfutárának tekinthető. Nem véletlenül nevezte őt Ady "szent elődjének, nagy rokonának". A modern magyar irodalmi kánonban betöltött sajátos helyzetét jól érzékeltei, hogy 1908-ban a modern magyar költészet egyik nyitányának tekinthető kiadványát, A Holnap antológiát a szerzők neki ajánlották. Fölismerték, hogy Vajda költészete híd a romantika és a modernség között. A modern ember életérzéseit, a világ fölbom 333b12d ló egységének a tasztalatát közvetítik költeményei. Elfordul a romantikusok által hirdetett közösségi költőszerep felvállalásától, kivonul a kaotikusnak, rendezetlennek érzékelt világból  az esztétikumban, a költészetben talál menedéket.Filozófiai, metafizikai kérdések izgatják, az élet, a lét értelme foglalkoztatja. Gyakran e mély gondolati tartalmakat összekapcsolja az egyszerű dalformával létrehozva a filozófiai dal műfaját, amelyet olyan nagy lírikusaink művelnek majd, mint Babits, Kosztolányi, József Attila.

Az üstökös

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!...

A cím tárgymegjelölő és szimbolikus egyszerre. Az üstökös a szélsőséges magány, a megalkuvásra képtelenség vállalt sorsszimbóluma, akár a Mont-Blanc kép. 

Az üstökös allegóriához köthető romantikus költőszerep: az eredetiségre, az egyszeriségre, a személyiségkultuszra vonatkozik. Az allegóriának a romantikus személyiségkultuszhoz köthető jelentéseire hívja fel a figyelmet az " ama" mutató névmással nyomatékosított és idéző jellel kiemelt "nagy" melléknév, a fény motívum, de ugyanakkor a társtalanság és a boldogtalanság jelentésköre is.

A harmadik versszakban önmegnevezésként fogható föl a "lobogó gyász" oximoron, ugyanis a korábban fényesnek nevezett üstököst a fekete színnel, a gyásszal hozza összefüggésbe. A lírai én a maga önazonosságát a másoktól való különbözőségben ragadja meg: "csillagvilágok fénylő táborán át" idegennek és magányosnak véli magát. Ez a tasztalat már a modern ember létérzékelése. Ezt erősíti fel, hogy az üstököst önmaga sorsallegóriájaként is értelmezi kimondva, hogy a "szomoru csillag, életátkom képe".

Az üstökös tulajdonságai: fényes, pályája egyenes, végig rohan az égen, társtalan, boldogtalan, magányos, egyetlen, idegen, a lírai én által fölvállalt költői magatartás allegorikus kifejezői. Ebben az azonosulásban a romantika zsenikultusza, eredetiség elve fogalmazódik meg.

A beszélő csodálja, hódol az üstökösnek, ugyanakkor elégikus belenyugvással veszi tudomásul annak magányát és idegenségét. Ez a kettősség meghatározza a beszélő és a megszólított közötti viszonyt.

A vers első három versszakából hiányzik a lírai én, csupán a harmadik versszak utolsó sorában jelenik meg, amire az én személyes névmás és igei személyrag utal. A továbbiakban az életátkom, végzetem birtokos személyjeles főnevek utalnak a lírai én jelenlétére.

A beszédhelyzet: az első két szakasz távolságtartó és személytelen hangja felfokozottá, vallomásossá válik.

A zárlat ünnepélyes, elégikus hangoltságú. A hangnemből kihallani a gőgös zseni-öntudatot is. A vers szemantikai (jelentéstani) szinten ellentétező szerkesztésű. Fokozatosan emelkedő indulati íve tetőpontját a harmadik szakaszban éri el. "Lobogó gyász, én néked hódolok." Formailag ötödfeles és négyes jambusi (11 és 10 szótagú) sorokból épül fel. A négy, egyenként négysoros szakasz keresztrímes.

  Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen. . .

Vajda egyik legtökéletesebb alkotása az 1876-ban keletkezett Húsz év múlva című költeménye, melynek  alcíme Gina emlékkönyvébe. Az alcím a Gina-versek körébe, azaz a szerelmes versek közé utalja a költeményt. Az emlékkönyv pedig az emlékezés magatartására hívja fel a figyelmet. Vajda fiatalkori, reménytelen szerelme volt Gina, Kratochwill Georgina. Az éveken át hordozott beteljesületlenség távoli eszményképpé emelte a nőalakot, és megőrízte a vágyakozást.

A vers műfaja dal. Vajda megújítja ezt a műfajt elégikus hangvétele által. A költeményt nagyfokú személyesség, önkitárulkozás, áttekinthető szerkezet, képbőség, erős zeneiség jellemzi akár a  romantikus szerelmes versek legtöbbjét.

Romantikusan szélsőséges motivikájú a vers. A jeges, távoli hegycsúcs - alapmotívum a kor ismert allegóriája (elérhetetlenség, megközelíthetetlenség, magány, hideg stb.). Ehhez járul a merész, ellentétező hasonlítás (szív, tűz, szenvedély) a nyitó és a befejező szakaszban. A 2-3. szakaszban a magány és az eltűnt szépség motívumai meghatározóak - hattyú - allegória.

A költemény lírai énjét az emlékező lírai alapállás jellemzi. A szerelem erejét, végtelenségét a természetből vett képekkel fejezi ki. A romantikusokhoz képest a klasszikus modernség felé mutat az az új látásmód, ahogyan a nő, illetve a szerelem emléke az örömöktől, reményektől megfosztó világ jelképévé, a végérvényes veszteségérzet kifejezőjévé válik.

A költemény szervező elve a hasonlat és az  ellentét. A keretet képező hasonlat ellentétalakzata a vers szerkezetében úgy jut érvényre, hogy két egymással ellentétes szimmetrikusan felépített szerkezeti egységet hoz létre. A két részt a "de" ellentétes kötőszó kapcsolja össze. Az első versszak Montblanc-hasonlata és a záró szakasz "szív" metonímiája a hasonlító és hasonlított fölcserélésével megismétlődik, keretet alkot. A hasonlat versvégi visszatérése meg is magyarázza a központi kép szokatlanságát, vagyis ahogy a felkelő nap fénye visszatükröződik a hegycsúcs örök haván, úgy az emlékezés is képes fölgyújtani az emlékező csöndes szívét. A második szerkezeti egység metaforái "múlt ifjúság tündértaván/ hattyúi képed fölmerül" utalnak a vershelyzetre, az emlékező magatartására.

A lírai én föloldódik az emlékezésben és gyöngéd, bensőséges hangulat keríti hatalmába. Az első rész kozmikus távlatainak helyét, a lélek belső világának föltárása veszi át. A lírai én magatartásában előbb a magány, a minden szerelemtől való elzárkózás gesztusa érvényesül, majd ezzel ellentétben a második szerkezeti egységben az ifjúság, az egykori szerelmi szenvedély emlékének újraébredése fogalmazódik meg.

A zárlatban kiderül, hogy az ifjúság és az egykori szerelmi szenvedély emléke a kiégett szív ritka és múló pillanata, mely nem képes már áttörni a magány és a boldogtalanság jegyét.

Versormája: nyolcszótagú jambusi sorok. Keresztrímes szakaszok.