Szabó Lőrinc 1900 - 1957

Szabó Lőrinc 1900 - 1957

Szabó Lőrinc a késő modern korának egyik kiemelkedő lírikusa. Költészetének alapélménye a modern kor keserű tapasztalata a világ széttöredezettségéről, az értékek elbizonytalanodásáról, az egyén elmagányosodásáról. Ezek lírájának alapvető témái. Műfajaival, verstípusaival a klasszikus és modern líra formai hagyományait újítja meg. Szakít a nyugatosok impresszionista-szimbolista-szecessziós beszédmódjával és új versbeszédet honosít meg, az újrealista költői nyelvet, amelynek elsődleges funkciója a leíró, ábrázoló jelleg. Korkérdésekre, korproblémákra a személyiség sorsának vizsgálatával felelt, s leginkább a személyiségben meglelhető harmoniát keresi. Azt a belső békét, amely az ellenségesnek megtapasztalt külvilággal szemben a túlélés lehetősége. Antik idillből, az erotikát sem nél 222f59c külöző bukolikus hangulatokból, panteisztikus természetfelfogásából teremti meg a maga "különbékéjét".

Egy Volt a Világ

Szép volt, isten volt, Egy volt a világ.

Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.

Égen és földön mosolygott a rend.

A nap hajnalban mindig megjelent,

mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,

barát, aki velem kelt és feküdt,

és fűtött nekem és világitott.

Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott

és eső jött és elverte a port,

s éjjel szelíden csöszködött a hold.

S mindezt nekem tették, személyesen,

és érdekes volt látni, hogy milyen

ügyes az ember. Én is az leszek?

Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)

Borzongó percek s naphosszú öröm:

a tengertől még nem váltam külön,

nem voltam sziget... Imák és csodák:

szép volt, isten volt, Egy volt a Világ.

Szabó Lőrinc életművének utolsó, összegző korszakában született a Tücsökzene cjmű önéletrjta, amely tíz év vívódásainak (1947-1957) önkitárulkozó szembenézésének eredménye. A 370 költemnyből álló ciklusban a spontán emlékezés tchnikáját alkalmazza a költő. Átadja magát az emlékezés, tűnődés zsongító, félig tudatos állapotának, s újra átéli életét, költői útját, mindazokat az élményeket, amelyek az élet folyamán fontosak voltak számára. Egyfajta számvetés, önigazolás a ciklus az élet, a létezés értelméről.

A versciklus két időegységet olvaszt egybe: a megírás idejét, a jelent és a lírai önéletrajz történés- idejét, a múltat. Szerkezetileg a ciklus hét fejezetből áll. Közülük a II-IV fejezetek a szorosabb értelemben vett életrajzi ihletésűek. A gyermekkor idilljétől a költői fejlődésig ível bennük az emlékidézés. A versek különösségét a kétféle szempont, a kettős látószög egybejátszása, a rögzítetlen nézőpont adja. A felnőtt nézi benne emlékezve gyermek önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva fedezi fel a világot, még előítéletek nélkül egységesnek, tökéletesnek látva azt. Ugyanez a kettős látószög érvényesül Kosztolányi a Szegény kisgyermek panaszai című ciklusában, s talán ez teszi, hogy a két mű kölcsönösen felidézi egymást, és párbeszédbe lép egymással.

Az Egy Volt a Világ című vers genezistörténetként is olvasható. A címben kiemelt mút idő a "Volt" mítikus időbe vezet, mikor még egységes, harmonikus volt a világ. Ezt a harmóniát, osztatlanságot, egységet fejezi ki a cím hangsúlyos helyre került "Egy" határozott számneve. A "Világ" a mindenség szinonimájaként a lét teljességére vonatkozik, s így fölerősíti az egy számnév által sugallt egység fogalmát.

A vres fő motívumai rendszerbe szerveződnek: az ég, föld, nap, hold, tenger a teremtett világ őselemei, együttes jelenlétük még az ember nélküli világ nyugodt, békés harmóniáját fejezik ki, melyet az "Égen és földön mosolygott a rend" megszemélyesítés összegez. A kozmikus lét rendje a tökéletes ritmusban ölt testet: "a nap hajnalban mindig megjelent..., velem kelt és feküdt..., éjjel szelíden csőszködött a hold". A lírai én megjelenésével a mindenség antropomorfizálódik. A velem, nekem személyes névmások hangsúlyossá teszik a lírai én jelenlétét. A kert motívum megjelenése szintén az ember jelenlétét emeli ki, részben a megművelt, bekerített területet jelenti, részben Isten kertjét, az Édent. Ekkor is harmónia uralkodott. A perspektíva szűkül: a világegyetemtől, Istentől eljutunk a térben és időben meghatározott emberig. Különböző látószögek érvényesülnek a versben: az Isten, az egyetemes ember, a lírai én által a személy, az én. Egyszerre kivülről és belülről láttat: "és érdekes volt látni, hogy/ milyen ügyes az ember. Én is az leszek?"

Nemcsak nézőpontváltás, hanem beszédmódváltás is történik. A kérdések drámaivá, belső monologgá változtatják a versbeszédet. Az önmagára reflektáló lírai én ironikusan szól ki a versből a zárójellel is elkülönített sorban: ("Hacsak a farkas meg nem esz!)"

A verszárlatban újabb váltás történik. Újra kitágul a perspektíva, felnöveszti az embert: "a tengertől még nem váltam külön,/ nem voltam sziget..." A sziget és tenger (föld és víz) újra az őselemekre utal, visszacsatol a költemény felütéséhez hangsúlyozva a világgal való egylényegüség állapotát.

Keretes a vers építkezési elve. A felütésben megjelenített tökéletes egység, harmónia az utolsó sorokban visszatér. Ez a keret kifejezi azt a Szabó Lőrinc-i világképet, mely a keleti filozófiák hatását mutatja. A buddhizmus tanítása szerint a világmindenség egyetlen szubsztanciából botakozott ki, hogy egy idő után minden eggyé olvadjon. Ennek az ős Egynek a lírai én is része. Ezt fejezi ki a "még nem voltam sziget tagadása". A világ végtelen körkörös ismétlődése az önmagába visszaforduló versszerkezetben fejeződik ki.

Vihar után

Mint dobpergés jött az eső,

rám zörgetett és elszaladt

két perc vihar, és most itt a béke.

A nap megint ragyog az égen,

csönd ül a párolgó vidéken

és én egész üresnek érzem

s kiváncsian vizsgálom magamat.

Az imént még csupa düh voltam,

hangos harag és bosszúvágy,

aztán jött ez az égi lárma

s rá kellett figyelnem, a nyárra,

a dobpergésre, trombitára,

a külső, idegen csatára,

és felejtettem magam baját.

A magam baja? - Szemem ott járm

amerre a vihar vonul:

amit akartam, ő kimondta,

elkáromkodta, kidobolta.

Kikönyökölök ablakomba

S mintha magukkal vittek volna,

Nézek a felhők után szótlanul.

A vers a Különbéke című kötetben jelent meg, amelynek már a címe is jelzi a költő világszemléletének megváltozását. Az előző évtizedeinek küzdelmeibe belefáradva a szembenállást valamiféle befeléfordulás, rezignáció, bölcseleti szemlélődés váltja föl. Elszánt nyugalommal vet számot a világgal és saját helyzetével, s az antik filozófusok nyomán már csak a lélek háborítatlan nyugalmát kívánja megőrizni. Fölfedezi a lét örömeit, megbecsül egy-egypillanatot, szemléli a természet rezdüléseit, s ennek világában feloldódik. Ez a fajta létszemlélet hatja át a Vihar után című költeményét.

A vers címe tájleírást igér, egy természeti jelenség, a vihar utáni állapot rajzát. Ugyanakkor belső viharra is utalhat a cím, a lélek belső viharára. Az irodalmi hagyományban a vihar motívum gyakran megjelenő kép, az ábrázolásmód azonban koronként, stílusonként változó.

Szabó Lőrincnél a külső és belső állandó egymásba játszása, dinamikus váltakozása szervezi a verset. A leírásban az igék gyakorisága mozgalmasságot, történetszerűséget hoz létre, az epikus felé lendítve a versbeszédet. Ezzel újítja meg a nagy hagyományú leíró-elbeszélő verstípust.

Egy életpillanatot rögzít a költemény: "csupa düh voltam,/ hangos harag és bosszúvágy" - az ilyenszerű élményeknek a tudatbeli feldolgozása jellemző verseire. Egyszerre van jelen bennük a szemlélő, elemző és a cselekvő én szólama. Egyszerre kivülről és belülről objektív távolságtartással és szubjektív beleéléssel ábrázol létrehozva költészetének többszólamúságát, állandó nézőpontváltását.

A többszólamúság a Vihar után című versben is tetten érhető.

Az első versszak hasonlattal indít, a vihar érzékletes bemutatásával. A hasonlat által megteremti a külső és belső párhuzamát. A pillanatokig tartó vihar önnön lelkiállapotának rezdülését példázza: hirtelen keletkezését, tombolását és megnyugvását. A alaphelyzet megteremti a párhuzamot a természeti kép és a lelkiállapot, az önreflexió között: "A nap megint ragyog az égen, / csönd ül a párolgó vidéken/ és én egész üresnek érzem/ s kiváncsian vizsgálom magamat".

E párhuzam versszakonként megismétlődik, de a párhuzam elemei forditott sorrendben követik egymást az első és második versszakban (természet-lírai én, a másodikban lírai én-természet), a harmadikban pedig a külső és belső állandóan átjátszik egymásba megteremtve a kettő szintézisét: "szemem ott jár, amerre a vihar vonul:/ amit akartam, ő kimondta"

A vers hangulata vibráló, nyugtalanság és nyugalom kettőssége váltja egymást.

Ősz az Adrián

Félig vízben, félig parton

fekszem az őszi ég alatt

egyszerre ringat és melenget

a tenger és a déli nap:

szikrázó ujjai becéznek,

gyúrnak, gyötörnek édesen,

húnyt szemmel és borzongva tűröm,

hogy paráználkodnak velem.

Húnyt szemmel és borzongva tűröm

a nap s a tenger csókjait

s testem gyönyörűsége némán

könyörög és imádkozik:

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget,

bent moss ki, mélyen, ahol annyi

fáradt sötétség didereg;

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,

hogy meggyógyuljak odabenn,

világítsatok át egészen,

hogy lelkem új és friss legyen

ősz van - fűtsetek át sietve,

jóságos, erős sugarak,

hadd vigyem magammal a télbe

e tiszta, kései nyarat.

Szabó Lőrinc már diákkorában szeretett utazni. Edésapja révén kedvezményes vasútjeggyel rendelkezett. Több országba is eljutott. Szinte egész Európát bejárta. Egy ilyen utazás emlékét őrzi az Ősz az Adrián című költeménye.

A vers címe behatárolja a költemény konkrét tér-és idődimenzióit, azonban e vershelyzetből metaforikus jelentés is kibontakozik.

Az őszhöz, mint évszaktoposzhoz az elmúlás, az öregedés gondolata tásul, ugyanakkor meditatív magatartás a lírai én részéről, mely magatartás által a vers idő-és értékszembesítő, számvető verssé válik. Az Adria, mint tenger, mint a víz őseleme a maga ringató, hullámzó mozgásával elindítja az eszmélkedés folyamatát.

A vers felütése: "Félig vízben, félig a parton" állapot a lírai alany helyzetére utal, és visszatérő motívuma a költeménynek.

Bensőséges hangulat árad a képekből, a lírai én feloldódik a pillanat gyönyörűségében, a tenger és a déli nap egyszerre ringatja és melengeti. A táj elemeinek megszemélyesítése a nőies vonásokkal való felruházása erotikát, felfokozott életérzéseket lop az életképbe: " a tenger ujjai becéznek", "gyúrnak, gyötörnek édesen", "paráználkodnak velem", extatikus állapotra utal a "húnyt szemmel és borzongva tűröm/ a nap s a tenger csókjait/ testem gyönyörűsége némán/ könyörög és imádkozik".

A versbeszéd megváltozik, a leíró-elbeszélő hangot az ima áhitata váltja fel: "Ragyogj át, napfény, moss ki tenger, ..." a megtisztulás, a megújulás  vágyát fogalmazza meg. A "...hogy lelkem új és friss legyen" óhajának sürgető parancsa szólal meg az egymást követő felszólításokban. A versbeszéd megváltozása meghatározza a vers kompozícióját is. A szubjektív életképszerű leírást felváltja a fohász.

Az utolsó versszak, a verszárlat visszatérést jelent az őszhöz, a jelenhez, és ugyanakkor kitágítja a vers idődimenzióit, a tél és nyár toposzainak beemelésével önnön létére reflektál. Az élményekkel feltöltődött, kései nyarát élő lírai én útravalót gyűjt, hogy elviselhetőbbé tegye az öregség kérlelhetetlenül közelgő korát.

Egy pohár víz

Hogy a napfény ráesett,
szinte szívdobogva nézem
ezüstsziklás börtönében
az ezüsthideg vizet.

Víz, még sohse láttalak;
és lelkem sok szennye-bűneb
boldogan megszégyenülve
érzi, milyen tiszta vagy.

Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű
Tündértestű meztelenség,
voltam én is, és leszek még,
mint te, olyan egyszerű?

Jöjjetek, igaz imák:
jó vizek, öntözzetek meg,
és kit oly rosszul szeretlek,
válts meg, égi tisztaság

A vers címe tárgyias, személytelen, a szemlélődés tárgyát jelöli meg. A vers in medias res kezdődik, az alárendelő "Hogy..." kötőszóval történő versindítás azt a pillanatot rögzíti, amikor a napfény megvilágításába került vizes pohár meditációra készteti a lírai ént. A pillanat egyszeri, revelatív: "Víz, még sose láttalak". Ez a látvány önreflexióra készteti. A vershelyzet konkrét. A lírai én kontemplatív helyzetét mutatja be.

A víz gazdag jelentéstartalommal telítődik. A hozzátársított jelzők "ezüsthideg", "tiszta" értéktelítettséget sugallnak, amelyre áhítozik a lírai én. A víz tisztasága önnön lelkének "szennyét" ellentétezi. Ez az ellentét, értékszembesítés szervezi a költeményt.

A "jég vagy! tűz vagy!" ellentétes metaforák a víz képzetéhez a teljességet asszociálják. Az utolsó versszakban a vizet az égi tisztasággal azonosítja, s ez a metafora átlendíti a verset az égi, az isteni szférájába. Az "öntözzetek meg...válts meg" óhaja a vízhez a keresztség rítusát, és a megváltás erejét rendeli, amiért a lírai én fohászkodik. A leíró versbeszéd így vált át személyes fohásszá.

A SzabóLőrinc-i versépítkezés kitűnő példája ez a költemény. Összefonódik látvány és látomás, leírás és elmélkedés, objektív és szubjektív. A szimbolikus esztétizáló nyelvhasználatot a személytelenítő fogalmi nyelvhasználat váltja fel.

Angyal

Égbe vágytam, nem sikerült.

S most az kéne, amit a hernyó,

mikor érzi, hogy élni nem jó

és bőre ráncos és kihült:

begubózni és elaludni

s hinni, hogy újjászületek,

szebb, tisztább és könnyebb leszek,

méltó a magasságba jutni.

Az én gubóm a sír... Belül

ráncosodik már és kihűl

életem, e gyarló kísérlet.

Félek elaludni... Te sződd,

te csak sződd boldog szemfedőd:

benned angyal lakik, te féreg!

Szabó Lőrinc lírájának visszatérő gondolata az emberi önmegvalósítás lehetőségeinek, a teljesség elérésének kérdésköre. A maga költői eszközeivel újrafogalmazza ezt az örök költői témát fölhasználva, de meg is újítva a líra eszköztárát. Az Angyal című versében is a klasszikus kötött formát, a petrarca-szonettet választja mondanivalója keretéül, és sikerül a forma szétfeszítése nélkül zaklatott, önmarcangoló gondolatait kifejeznie. A forma fegyelmezettsége és a gondolatok vibrálása feszültséget kelt, amit elmélyít a cím keltette elvárás és a vers szövege közötti ellentét.

A vers címe nem váltja be a hozzá kapcsolódó előfeltevéseket. Az angyalhoz a keresztény misztikában a fennséges, a szépség, a jóság értékei kapcsolódnak. Ehhez magasztos hangnem illene.

A versben viszont a groteszk hangneme válik uralkodóvá. A költemény két központi metaforája az angyal és a féreg. A metaforákban jelentkező ellentét felfedezhető az ég-föld, magasság-mélység, vágy-valóság, élet-halál ellentétpárokban , s így a vers szervező elvévé válik.

A versbeszéd személyes jellegű, vallomásos. A lírai én egyes szám első személyben vall, az őt leginkább foglalkoztató, égető kérdésekről: a vágyként megfogalmazódó létforma és az elért, megvalósított helyzet között. A vers felütése: "Égbe vágytam, nem sikerült" döbbenetes tárgyilagossággal összegzi az élet kudarcát. Menedéket keres a hernyólétben, amely az átváltozás, az újjászületés igératét hordozza: "s hinni, hogy újjászületek,/ szebb, tisztább és könnyebb leszek,/ méltó a magasságba jutni". A magasságból mélységbe zuhan: "Az én gubóm a sír" félismerés mintegy végérvényesíti a pusztulás gondolatát.

A verszárlatbeli önmegszólítás: "te sződd,/ te csak sződd boldog szemfedőd" egyben magabiztatás is , hiszen a zárókép, a "féreg" metafora magában hordozza az "angyal" lehetőségét is.