Saly Noémi: A budapesti kavéhazak története

Saly Noémi: A budapesti kávéházak története

A kávéházi írás és olvasás a műfajokra is hat. Az irodalmi művekben is szerepel a kávéház intézménye.[1] Európában a kávéházi kultúra nagyon erős, és szorosan összefonódik az irodalom bizonyos részével.

A kávé az iszlám közvetítésével a kora középkorban kerül Európába. A 14-15. században már kávéház is létezett Mekkában, bár 212e46c bizonyos szultánok teológusaik tanácsára szigorúan tiltották (mivel a kávézás szorosan összefonódott a dohányzással és a kábítószer-fogyasztással). Először a Földközi-tengeri kereskedelem útjain került be Európába: első nyomai füstös kikötői lebujok Velencében, Marseillase-ben (délről jövő kávéházi kultúra). Amikor Amszterdamba tevődnek át a kereskedelmi útvonalak, az északról jövő kávéházi kultúra válik meghatározóvá. A kávé nagyon drága, csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, akik elkezdenek otthonaikban kávézni. A kétféle kávézási szokás elkezd közelíteni egymáshoz, majd a hajdani monarchia területén találkoznak. A török időkben a magyarok nem kávéztak (a magyar ember bort iszik; a kávé török ital, az ellenség itala), de már elkezdenek. Legelső megjelenése a kávé szónak Zrínyi Szigeti veszedelmében található. Az 1600-as évek végén a magyar diákok nyugat-európai egyetemekre mennek tanulni (peregrináció), Hollandiába, Németországba, ahol kávéházba járnak. A hollandok ellopják a kávécserjét, majd gyarmataikon (Indonézia, Ceylon) termesztik, így viszonylag olcsó lesz. A kereskedelem továbbra is délkeletről hozza a kávét (bosnyákok, dalmátok). A török, arab, olasz készítésmód honosodik meg Magyarországon (erős kávé). Északnyugat-Európában már kezdenek kávéházak nyílni, amelyek nagyon elegánsak; délen maradnak a lebujok.

Az első ismert pesti kávés a rác Blasius, akinek déli típusú kávéháza volt. Az 1720-as években a városi tanács határozatot hozott, hogy a három kávés egyezzen meg az árakról, miután a harmadikat bepanaszolták, hogy rontja az áraikat (a kávés céh csírája). Az 1880-as évektől széles polgári közönség tartotta el a kávéházakat, az meg a művészeket. 1848-ban Fillinger János, Fillinger apó volt már a Pilvax tulajdonosa, de meghagyta a Pilvax nevet. Világos után őt magát, de vendégeit is állandóan zaklatják a hatóságok, ezért kénytelen eladni kávéházát. Később a "sasvadászok" menekülését is ő segítette Sebestyén téri kávéházán keresztül.

A kávéházak nagyon szépek voltak, nagy márványasztalokkal (nem lehet velük verekedni, jól tisztíthatók, időtállóak, kényelmesen kiteregethetők rajtuk a nádkeretes újságok, amik mellett még a kávézás kellékei is jól elfértek). 4-6-8 személyes asztaltársaságokra voltak kitalálva, hogy csoportosan térjenek be az emberek, és minél tovább ott is maradjanak (beszélgessenek, eszmét cseréljenek, és közben fogyasszanak).  Nagyon kényelmes tonett székek voltak. Lehetett kártyázni, dominózni, sakkozni és biliárdozni. A kávéház második otthon volt. A polgári demokrácia egyik legfontosabb, legalapvetőbb intézménye, mely a hatalom által teljesen ellenőrizhetetlen. Ezért a kommunisták azonnal radikálisan bezáratták őket (120-nál is többet), és föloszlatták az asztaltársaságokat.

A török hódoltság után 2000 állandó lakos volt Pesten. Pest fellendül, amikor Lipót császár engedélyez évi négy országos vásárt, amik számára Pest nagyon kedvező fekvésű, évente négyszer 30000 kereskedő érkezik Pestre. Nagyon rosszak voltak a lakásviszonyok (fűteni, világítani kell, ami drága és büdös), a kávéházban viszont jó lenni, ami tágas, szép, meleg és világos. A művészek itt érintkeztek a polgársággal, akik így megismerték és segítették őket (írók és az olvasóközönség vegyülése). Az 1850-es években körübelül 40 kávéház volt. Később bárki szabadon nyithatott kávéházat, zsidók is. 80 %-ban az ő kezükbe kerül a kávés szakma, ami óriási föllendüléshez vezet. 1896-ban a millenniumi kiállítás miatt 596 kávéház található a címjegyzékben (van, ami a tulajdonos és a kávéház címén is szerepel). Ez a szám később visszaesik, a II. világháborúig 350 volt. Az alapszolgáltatás mindegyikben megvolt, ezen túl pedig egyéni jellegzetességeik is voltak. Soha nem kizárólagos, kirekesztő, zárt a vendégközönség.

Irodalmi és művészkávéházak: New York - nagyon sokféle emberek találkozási pontja, az újságírók hírbörzéje; a Balaton politikai kávéház, Krúdy, Ambrus, Herczeg Ferenc járt ide, a tulajdonos Tihanyi Lajos nevű süketnéma festőművész fia Krúdy jó barátja; a Barossba járt Mikszáth, a Pesti Hírlap újságírói, egy bölcsészhorda (Kosztolányi, Csáth, Babits, Somlyó Zoltán, Karinthy), és a Thália Társaság ( Kós Károly, Lukács György, Gulácsy Lajos, Márffy Ödön, Hevesi Sándor). A Royalba járt a magyar pszichoanalitikus iskola élcsapata, Ferenczi Sándor. Itt ők ihlették Krúdy Álmoskönyvét. A kávéházak közelében mindig van valami fontos kulturális intézmény (egyetem, könyvtár, múzeum, nyomda, kiadó stb.). A kávéház lelke a kávés.

A Don Quijote első tejes magyar kiadását 1876-ban jelentette meg a Kisfaludy Társaság; Győry Vilmos evangélikus lelkész spanyol eredetiből fordította. Don Quijote nevét azonban már a XVIII. század végén is több magyar író (például Verseghy Ferenc; Gvadányi József) ismerte.

Mikszáthnak már pályája legelején felbukkan a Don Quijote-i problematika. Ami a lelket megmérgezi című «népies beszélye» Jókai politikai lapjának, a Honnak vasárnaponként megjelenő mellékletében, az Igazmondóban jelent meg 1871-ben, a lap irodalmi pályázatának díjazott elbeszéléseként. Halvány, didaktikus jellegű elbeszélés, de valószínűleg éppen oktató, moralizáló hangja és naiv egyszerűségű meseszövése tetszett benne a szerkesztőnek.

Hőse Kerekes Jancsi, akit valamiféle sajátosan leegyszerűsített Don Quijote-i vonás jellemez: Valóságnak képzeli a ponyvafüzetek betyártörténeteit, cirkalmas kalandjait. Hosszas hányattatások után azonban rá kell döbbennie, hogy ". a ponyvairodalom olyan, mint a tiszta búzában a konkoly, de hát az ostoba ember, aki még posztót nem látott, könnyen hiszi el a darócról, hogy selyembársony. A könyv olyan, mint a gomba, amilyen jó ízű, tápláló az egyik, éppúgy valóságos émelyítő méreg a másik."

A valóság és az eszmények viszonya is foglalkoztatja. Ez a kérdés áll 1884-ben megjelent regénye, a Nemzetes uraimék középpontjában is. Mikszáth Aranyhoz hasonlóan fölismeri az értékek relativitását, de főhősét - aki megszállottan vissza akarja kapni a nemes Laczkó család rég elveszett birtokait, és csalódása egész addigi életének összeomlását jelenti - itt még humoros figurának látja. Néhány év múlva azonban ezt a viszonylagosságot már szatirikus eszközökkel is ábrázolja.

"Mácsik ábrázolásában Mikszáth művészetének olyan sajátossága mutatkozik meg, mely több művére is, de különösen a Beszterce ostromá-ra is rányomja bélyegét, mégpedig az ábrázolásnak színváltó, összetett, bírálat és együttérzés, humor és szeretet, vád és védelem közt villódzó kettőssége. Mikszáth ábrázolásmódja nem egyértelmű: többnyire ellentétes elemek keverednek benne. Ki is gúnyolja azokat, akiket szeret; fáj is a szíve azokért, akiket ostoroz néha. (.) És Mikszáth ráébred lassacskán, hogy a hibák sokakban, de az erények már csak egy félőrült, félkülönc Pongrácz Istvánban ölthetnek testet."

Hűségesnek, mély érzésűnek és bátornak rajzolja a "bolond" grófot, mintegy arra is utalva, hogy ezek az erények pusztulásra vannak ítélve, akárcsak maga Pongrácz István.

Mácsik alakját fejlesztette tovább a tíz évvel később írt Beszterce ostroma főhőse, Pongrácz István alakjában azoknak az embereknek a típusát rajzolta meg, akik eszményeik védelmében nem hajlandók tudomást venni a valóságról, és ezért sokáig nem is érzékelik a valóság és eszmék közötti őrlődés kiszolgáltatottságát. Ezt elősegíti az is, hogy "Don Quijote minduntalan egy józan, kegyetlenül valóságos világba ütközött, Pongrácznak azonban cinkosa az egész megye". Don Quijotéval ellentétben őhozzá igyekszik alkalmazkodni környezete: a birtokán élő parasztok fizetségért szívesen eljátsszák a középkori várvédőket; az ifjú Behenczy eljátssza neki a hős lovagot, hogy befogadja őt várába; sőt a besztercei magisztrátus és Tarnóczy Emil is belemegy a komédiába, hogy elkerüljék az erőszakos megoldásokat.

Ez az alkalmazkodás elsősorban nyelvi természetű. Az ifjú Behenczy úgy tud beilleszkedni a nedeci udvartartásba, hogy átveszi azt a nyelvet (és életformát), amit ott beszélnek.

"Károly úrfi pszichológus volt, mindig arra törekedett, hogy ad hominem beszéljen; kihez-kihez a maga hangján. Színészi pózba vágta magát.

-Vitéz bátyámuram. Eljöttem udvarodhoz, hogy itt oldaladnál megtaláljam a szerencsét."

Amikor Pongrácz gróf csapatai élén Beszterce ellen vonul, a honvédparancsnok észlelve a kommunikációképtelenséget a nedeciek és a külvilág között, úgy oldja meg a kényes helyzetet, hogy nyelvet vált: "Az okos beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a saját nyelvén".

Ez a nyelv tágabban is érthető, amennyiben például a színészek által játszott besztercei hódoló küldöttség magatartása is nyelvnek tekinthető. Ez a hódoló küldöttség különböző irodalmi művekből vett rontott idézeteket használ fel, ami úgy is értelmezhető, hogy ebben a használatban az irodalom korábbi életformák nyelvi megőrzője.

A Beszterce ostroma a «párhuzamos különidejűség regénye», az egyidejűleg jelen lévő életformák és felfogások különidejűségével foglalkozik. Alcíme szerint "egy különc ember története": Pongrácz István grófé, aki középkori vagy máshol XVII. századinak nevezett eszmények és magatartásformák szerint él Nedec várában a XIX. század végén.

A mű szerkezetileg tétel- és példaként felhozott esetrészekre tagolható: a Bevezetés a mű tételrésze, mely tényregényként állítja be a művet (eszerint annak elbeszélője az író, a mű anyaga adatközlők és adatgyűjtés segítségével állt össze; Az István főherceg vendéglőben Pongrácz Károly képviselőtársa mesélte neki, a nedeci várúr az ő bácsikája volt; az elbeszélő érdeklődése a főszereplő iránt pszichológiai jellegű: "fürkésztem lelkének rugóit").

A regény első része kezdetének az öreg cincárról szóló példázata szerint az igazság kérdése nem a tényekkel, hanem az értelmezésükkel, az értelmező hitével vagy elkötelezettségével függ össze.

"Az emberek igazságérzete nem áll valami kifejlett fokon. Ösmertem valaha egy öreg cincárt (görögöt), a Dugali bácsit, aki mikor a török-görög harcok epizódjait mesélték előtte, hogyan döfi le a török könyörtelenül a görögöt, ahol találja, elszörnyülködve pattant fel:

Ó, a gaz pogány, a gaz pogány!

De amikor aztán az elbeszélő egy kanyarodással arra tért rá, hogy ha meg egy görög fogja el a törököt, felkoncolja, olajba süti, szelíden morogta:

-Mit tudja tenni szegény!"

A regény első oldalai ezután is a tény/ értelmezés kérdését firtatják. A történetmondó, aki tényregény-elbeszélőként állította be magát a bevezetésben, tényként közöl olyan adatokat, amelyek tót mondákból származnak, így az olvasói számára nyilvánvalóan nem tények.

"Itt nem prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem ehelyett az erdei szellem, Jarinkó köhécsel, akinek csak egy szeme van, az is hátul a nyakcsigolyáján; egyre köhög, s mindenik köhintésénél eltűnik a föld színéről két bocskor, ami összesen egy tótot jelent."

Sőt, a regény zárlatában azzal indokolja, miért nem mondja el Apolka esküvőjét, hogy úgyis benne volt a Vágvölgyi Lapban.

"És most már, midőn olvasóimtól búcsút veszek, még csak azon tépelődöm, nem felejtettem-e ki egyet-mást? Talán a Tarnóczy esküvőjéről kellene még szólanom valamit?

. Ejh, benne volt akkor egész terjedelmében a Vágvölgyi Lapban. Még az Apolka öltözékét is leírták. Ha jól emlékszem, szürke útiruhát viselt, orgonavirágos szalmakalappal."

Ilyen lap azonban nem létezett. Ezzel egyrészt megerősíti a tényjelleget, másrészt viszont arra is utal, hogy a regényben hivatkozott tények fiktívek.

A tót mondákkal kapcsolatban kiderül, hogy az értelmező meghatározottságaitól attitűdjei, valamint az, hogy mely korban él, nemcsak a tények értelmezését befolyásolják, hanem azt is, hogy egyáltalán mit tekint ténynek.

A bevezetéssel ellentétben a regény során az elbeszélő többször is visszautasítja, hogy értelmezze a történetet vagy a főszereplőt; a történetírói magatartás számára elsősorban az értékeléstől és az okok végső feltárásától való tartózkodást jelenti. A visszatérő kérdésre, hogy "de igazán bolond volt-e?" Pongrácz gróf, azt válaszolja:

"Az Isten tudja. Mi nem. Mit tud az ember, hogy ítélkezni merjen egy koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével." Az értékelés és az okok kutatása tehát nem tartozik az emberi kompetencia körébe.

Az őrültség viszonylagossága is többször szóba kerül:

"De különben az őrültség relatív dolog. Az abnormis embereknek a rendes ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségben, akkor talán a rendes eszűeké volna a Lipótmező. (.)

Könnyű kimondani Pongráczról, hogy a bolondok házába való, de biztosak vagytok-e abban, hogy ma az lenne a véleményetek róla akkor is, ha ezelőtt négyszáz esztendővel él, s húszezer katonája lett volna?

Ugye nem? Ugye csak annyit lehet megállapítani higgadtan, hogy Pongrácz István egy visszamaradt bölény, egy későn született ember, mint ahogy vannak előre született emberek, akiket szintén hajlandók a bolondok házába küldeni szűkeszű kortársaik.

Íme, tehát az a hübnere a ti óriási bölcsességeteknek, hogy mindenekelőtt kívántatik pontos, alkalmas időben való megjelenés a világon. Ez a nagy archimedesi pont, ahonnan ítélkeztek.

És még jó, aki előre születik - mert azt még megbecsüli egy eljövendő kor, és szánón mosolyog felettetek, bolondokon, akik felfogni nem tudtátok, de mit tegyen egy elkésett lény, például a mi Pongráczunk; annak a kora vissza nem térhet tanúságot tenni a józansága mellett. Azért kell az elkésett embert nagyobb óvatossággal tárgyalni, nagyobb kímélettel elemezni."

A regény olvasható paródiaként is. A nedeci várúr ténykedésében a magyar történelem bohózatként tér vissza, és nemcsak a fabula tekinthető parodisztikusnak, hanem az elbeszélés módja is a történelemről szóló szövegek paródiája (Pongrácz gróf ostromra induló csapatának leírása az eposzi seregszemlék nyelvének paródiája).

Az értékek, az igazság relativitása nem a bölcs derű, a kontemplatív kiegyensúlyozottság eredménye a mikszáthi életműben sem: megszenvedett és kínzó fölismerés, amely egyre nagyobb távolságot von író és hősei közé. Ezért Mikszáth nem pusztán érzelmeket ábrázol, hanem viselkedéseket állít a középpontba, majd egyre inkább tartózkodik attól, hogy lezárja műveit, hogy kimondja az utolsó szót. Így az olvasónak nagy szabadságot ad az értelmezésben, amivel szintén a relativitást hangsúlyozza.