SZEMÉLYESSÉG ÉS SZEMÉLYTELENSÉG A XIX

SZEMÉLYESSÉG ÉS SZEMÉLYTELENSÉG A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK LÍRÁJÁBAN

VAJDA JÁNOS a századvég új tartalmakat, kifejezési lehetőséget kereső költői közé tartozik. Szembefordul a népnemzeti irodalom epigonizmussá merevített eszményeivel, elfordul a konvencióktól, az előítéletektől, s új költői emberi magatartást alakít ki. A virrasztók című költeményének műfaja allegorikus elégia. A vers képei egy hagyományos falusi halotti virrasztást mutatnak be, ahol a nagy halott a nemzet, a virrasztók a költők, a halott rokonai az örökösök ( nemesek ), míg a csillagoltó sötétség a kilátástalan önkényuralmi korszak. Ezután az örökösök kegyelet nélküli magatartását magyarázza Vajda "Ki legtöbbet örökölt, annak van a legjobb kedve.". Ezt követően a virrasztók remény 848d39i kedéseiről szól a költő, hátha felébred a halott. Végül nyilvánvalóvá válik a vers mondanivalója: a költő már nem a siratóiról beszél, hanem többes szám első személyben szól: mi "S mi is alszunk boldog Isten/ akkor aztán késő minden/ mozdulhat a tetszhalott ". A költő szorongásai és fájdalmai mögött a reménység húzódik meg, hogy, talán jóra fordul az elsötétült világ.

Húsz év múlva című versét 1876- ban írja Vajda János a magyar szerelmi líra egyik remekműve. A korai Gina versektől eltérően ebben nincs már szó az átélt szenvedésekről. A költő nem tesz szemrehányást, nem átkozódik. Gina ebben a versben mint Vajda ifjúságának emléke jelenik meg. A vers szerkezete egyszerű, a jeges csúcs és a felkelő nap, a valóság és az emlék, a hideg jelen és a forró múlt, a szerelmes költő, és a szerelmét nem viszonzó Gina ellentéte feszül a költeményben. A két részre tagolódó négyszakaszos verset egyetlen hasonlat fogja össze: az örök fagyba, a fenséges magányba burkolózott Mont Blanc havas csúcsa nem más, mint a költő szíve, jégbe dermedt hatalmas szenvedélye. A csillagok fényében fürdő hegyóriás a szimbóluma a költő kihűlt, érzéktelenné vált szívének. A Mont Blanc "csúcsán a jég" felolvaszthatatlan, nem engesztelheti ki "se nap se szél" , se "csillagmilliárd". És mégis teljesen váratlanul megtörik a kép, egy "de" kötőszó vezeti be a III. szakasz elején a II. részt. A csendes magányban, a lélek félálomszerű ernyedtségében az emlékezet mélyéről varázslatos kép merül fel: az ifjúság emléke, Gina hattyúi képe. Ez a káprázat egyszerre feloldja az indító kép jeges magányát, a megtisztult emlékezés tüzét lobbantja fel. A remény beteljesülni látszik: "És ekkor még szívem kigyúl". Ez a sor a vers másik fordulópontja, itt megtörténni látszik a lehetetlen, de a következő 3 sorból kiderül, hogy az éjszakát szétoszlathatja a felkelő nap, ám a Mont Blancon a hó örök. A reménytelen remény verse tehát a Húsz év múlva, mert a jövő, amire a reménynek vonatkoznia kellene itt a múlttal helyettesítődik, a valóság az álommal. A vers két része Vajda mindenkori lelkiállapotához híven azt a kettőséget tükrözi, amely szerelmét jellemezte:  az I. büszke tagadása igazi érzéseinek, a II. megindítóan forró vallomás. A költeményben végighúzódó hasonlat kitűnően érzékelteti a Gina iránt egykor égő, de még 20 év után is parázsló szenvedély szinte kozmikussá nőtt méreteit, a költő szívének semmihez sem mérhető magányosságát, amelyet csak Gina hattyúi képének felvillanása enyhít egy pillanatra. A soha be nem teljesült és soha be nem teljesülő szerelem szimbóluma ez a költemény.

Vajda lírája azt bizonyítja, hogy a magyar költészet megújulása már Ady előtt megkezdődött. Politikai költészete józan tisztánlátásról és keserű szenvedélyességről árulkodik.

Szerelmi költészete a romantikusokéval ellentétben nem egy idealizált érzés, ami a kapcsolat felhőtlenségét, és a boldog beteljesülést igéri, hanem az erotikához közelítő szenvedélyesség. Ez a szerelmi líra annyiban modern, hogy a költő világosan látja a szeretett nő emberi gyengeségeit, de szépsége, testi valója féktelen szenvedély ébreszt benne.

ARANY JÁNOS a Letészem a lantot(1850) című versének alapélménye a kiábrándulás, a világosi tragédia után kialakult nemzeti-személyes válság. Két korszakot állít szembe: a céltalan jelent az éltető múlttal. A jelen csüggedéséből visszatekintve az egyébként is értékgazdag múlt még vonzóbbnak tűnik, s ez csak fokozza a tragikus veszteségérzetet. A kétségbeesés hangja - a jelen és a kilátástalan jövő miatt - a múlt ódai magasztalásába csap át, de ez - a refrénben - mindannyiszor visszahull a vers fájdalmas alaphangjába. A költeményre a szigorúan zárt kompozíció jellemző. A hét versszak közül az első és az utolsó kettő a jelen hangulatát és elhatározását sűríti magába, a közbezárt négy szakasz (2-5.) pedig a boldogító, hitetadó múltra vonatkozik. Az indító strófában a költő elégikus sóhajokba fojtja a keserű megállapítást: felhagy a költészettel. A második versszakban az elégikus, csüggedt fájdalom a múlt lelkes, ódai magasztalásába vált át: egy romantikusan eszményített táj képsorával hangsúlyozza, hogy akkor minden ("ég" és "föld") más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és értelmesebb. A középső, epikusabb jellegű strófák (3-5.) a jelen társtalan magányával szemben a Petőfivel való barátság erejét idézik. A "Mind hiába" keserűen legyintő gesztusa az álomnak a szétfoszlását fejezi ki. A múltat értékelő strófák elragadtatott hangjával szemben a refrén végig a sivár valóra emlékeztet, könyörtelenül kijózanít, s így e négy szakaszban is érzelmi-hangulati feszültséget teremt. A hatodik versszak a jelenbeli élmény képi összegzése. A temetői látomás szóképei a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják: az "árva ének" kísértet, szemfedél, pusztába kiáltó szó. Az utolsó strófa visszautal a legelsőre, de a halál utáni kép kibontásával folytatása is az előzőnek. A korábbi szakasz kérdéseire is megszületik a válasz: az "árva ének" olyan fonnyadó virág, mely csak egy percig éli túl a fa halálát, tehát maga is haldoklik. A múlt halott, a költészet is hiábavaló, céltalan: "Kit érdekelne már a dal." A kivágott fa képében ott komorlik a nemzethalál valósága is. A refrén kemény kijelentése is a lelki és a fizikai megsemmisülés közötti állapot értelmetlenségének felismerését fogalmazza meg. A költemény nyolcsoros versszakokból áll