Realizmus és naturalizmus

Realizmus és naturalizmus

"Micsoda ember lett volna Balzac, ha írni tudott volna" - így kiáltott fel egyik

levelében Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb

francia realista regényírója. O ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken

át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után.

A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: az

unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon

néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott

burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet

ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.

Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi

törekvések két lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad minden

vélernény- és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a

könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.

A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi

felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl,

megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet

végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.

- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején

Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.

Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább

ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy

jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.

Flaubert tanítványa Guy de Maupassant (1850-1893). Flaubert arra tanította

hogy "ha van valakiben eredetiség, mindenekelôtt azt kell kibontania; ha nincs

akkor valamiképpen meg kell szereznie". Maupassant türelmesen, gondos alapossággal kereste eredetiségét, egy évtizeden át készült írói hivatására Flaubert mellett

Tíz év alatt, míg alkothatott, írt hat regényt (köztük a legismertebb a Szépirú; 1885),

s 19 kötetnyi elbeszélést. A novella volt igazi műfaja, ennek lett a világirodalomban egyik jeles művésze.

Mesterétôl tanulta el a rendkivüli műgondot, az író kívülállását és szenvtelenségét

s azt a módszert, hogy csak a legszükségesebb tények közlésére szoritkozzék az ábrázolás. De szűkszavúsága még Flaubert-en is túltett. O már csak azt az egyetlen

szót, igét, fônevet s fôleg jelzôként használt melléknevet kereste, amely a tárgyul

választott jelenséget a lehetô legtökéletesebben kifejezi. Csak a múlhatatlanul fontos mozzanatokat mutatta be, s megelégedett néhány utalással az összefüggések jelzésére. Stílusából száműzött minden külsô hatásosságot, ennek ellenére mégis

rendkívül megragadó. Hol vagyunk már Balzac szélesen hömpölygô, részletes leírásaitól !

Maupassant élet- és emberábrázolása meglehetôsen pesszimista. Nem érzett sem

hitet az emberben, sem felelôsséget a jövôért. Még a művészetben sem hitt. "Nem

tudunk semmit, nem sejtünk semmit, nem képzelünk semmit" - írta. Az imperializmus szakaszába lépô polgári társadalom válsága fejezôdik ki műveiben.

Novelláiban legfeltűnôbb a cselekmény végletes sűrítése. Két jó barát című elbeszélése (1883) szemléletes példája művészetének. Egy-két rövid mondattal vázolja csupán a történet keretét: az ostromlott Párizst körülzárták a poroszok (1870).

"Párizst körülvette az ellenség. Párizs rettenetesen éhezett, a végsôket hörögve."

Ezután derűsen, anekdotikusan indul a cselekmény: két jámbor párizsi kispolgár,

Morissot úr, tisztes órásmester és Sauvage rövidáru-kereskedô horgászni megy.

Ismeretségük révén keresztüljutnak a francia elôôrsökön, s boldogan, önfeledten

horgásznak, közben "a szelíd és korlátolt emberek romlatlan érveivel" vitatják meg

a nagy politikai problémákat.

A németek elfogják és kémeknek tartják ôket. Ez a fordulat - mint más novelláiban is - tragikus távlatot ad a történetnek. Morissot és Sauvage öt percet kap, hogy

megmondják a katonai jelszót, különben kivégzik ôket. Mindketten hallgatnak,

nyilván fogalmuk sincs a jelszóról. A két barát remegve áll, ólomszürke arccal,

értetlenül a kivégzô osztag elôtt, de nem próbálkoznak magyarázkodni, nem könyörögnek életükért. A németek az öt perc leteltével megölik ôket, a porosz tiszt

pedig megsütteti a kifogott halakat, s egykedvűen tovább pipázik.

Maupassant csak a tényeket közli: nem fejez ki sem rokonszenvet az áldozatok

iránt, sem gyűlöletet az ellenséggel szemben. Ennek ellenére a szöveg mögött ott

rejtözik az érzéketlen, véreskezű gyilkosok megvetése s a két párizsi kispolgár ki

nem mondott tisztelete is. - Maupassant-nak a XIX. század végén kibontakozó

magyar novellairodalomra is nagy hatása volt.

A valóság feltárásának szenvedélye vezette Émile Zolát is (1840-1902), de ô még

tovább kívánta fokozni a regény hitelességét, mint realista elôdei és kortársai.

A kísérleti orvostan mintájára "kísérleti regényeket" írt, s a társadalom ábrázolásában a korabeli természettudományok módszereit és eredményeit igyekezett érvényesiteni. Szerinte az írónak is természettudóshoz méltó módszerrel kell alkotnia, ezért

nevezték el ezt az irányzatot a francia "naturaliste" (jelentése: természettudós) szó

alapján naturalistának. Regényelméletére hatott a pozitivista filozófia (képviselôi

az okok, az összefüggések keresése helyett csupán a tényeket vizsgálják és rendszerezik), Taine (1828-1893) ún. miliô-elmélete (a szellemi kultúrajelenségeit a faj,

a környezet és a történeti idôpont határozza meg), a biológiai örökléstan, a darwinizmus és az orvostudomány több új eredménye. A naturalizmus követôi szerint az

ember természeti lény, sorsát nem a társadalmi viszonyok, hanem természeti törvényszerűségek (átöröklött ösztönök, hajlamok) s környezeti hatások determinálják. Zola kezdetben azt a véleményt hangoztatta, hogy az öröklôdési determináltság pusztítóbb és könyörtelenebb, mint az ókori sorstragédiákban a végzet vagy

az istenek bosszúja, s ezt az áltudományos hiedelmet próbálta igazolni húsz regénybôl álló ciklusában, a Rougon-Macquart sorozatban két család több nemzedékén át. Az egészséges életösztönű Rougon-nemzetség tagjai fölfelé törnek, s vezetô

helyeket foglalnak el a társadalomban, a terhelt, alkoholizmusra hajlamos Macquart-család pedig egyre mélyebbre züllik.

A naturalista regényelmélet elveti a realista tipikusságot, s helyette szociológiai,

természeti, biológiai tények sokaságának bemutatásával kíván "hitelességre törekedni". Zola műveinek jelentôs része az irodalom és a tudomány határán mozog,

s egyikük lehetôségét sem tudja kiteljesíteni: a regényvilág az elôre megállapított

tételek illusztrációjává válik.

Szerencsére legjobb alkotásaiban a művész fölébe kerekedett az elméletírónak, s

a nép züllöttségének reménytelen rajzától Zola eljutott a munkásosztály küzdelmeinek és hivatásának felismeréséig (Germinal című regényében), élete vége felé

pedig baloldali elkötelezettséggel szólt bele a politikai harcokba.