Radnóti Miklós

Radnóti Miklós

Magatartáskijelölö versek

Arról van szó e versekben, hogy Radnóti újabb és újabb aspektusokból és más-más kiváltó élményhez kötödve megfogalmazza azt, hogy az elkövetkezökben az üldözött, majd elhallgatott költönek hogyan kell viselkednie. Ilyen jellegü vers a Kortárs útlevelére. A költö magatartásformákat villant barátai és önmaga elé. A megmenekülés fizikai értelemben már lehetetlen. A Járkálj csak, halálraítéltben nagyszerü érzékenységgel teremt már atmoszférát. Érdekes megemlíteni, hogy az állatmotívumok milyen dinamikusan változnak a versekben: a Mint a bikában a farkascsorda maga jelentette a veszélyt, itt a "sok sebböl vérzö, nagy farkasok" a követendö létforma jelképei. Verseiben a sorokat, rímeket még szabadon használja, a késöbbi feszes formáknak még a nyomait sem látjuk.

Az elsö ecloga. Vergilius 9. eclogájának fordítása közben szeret bele Radnóti az antik, bukolikus költészetbe. Úgy érzi, hogy az ecloga pásztori csevegése alkalmat adhat arra, hogy elpanaszolja a spanyol polgárháború szörnyüséges tragédiáit, megsirathassa Lorcát és József Attilát. A Száll a tavasz... címü versben a költö szinte mozgósítja a természetet, az elemeket és a néma növényeket is, mert a magatartásban most már nem elég a tisztaság, a morális példa, a költö velük és általuk cselekszik. A sok felszólító módú igealak mutatja, hogy Radnóti számára az "itt maradás" kötelességet, és az azzal való teljes azonosulást jelenti!

A XX. század talán legszebb hazafias verse a Nem tudhatom. Olyan intim világként festi a hazát, melybe a komondor, a szöcske és Vörösmarty egyaránt beletartozik. És miként az úr Babits Jónásának elmagyarázta, hogy miért kellet megkegyelmeznie Ninivének, úgy kér Radnóti a költök, a csecsszopók és a büntetlen munkások nevében isteni irgalmat. A vers utolsó sora aggodalmat, a nemzetért érzett felelösséget árasztva borul a költeményre. E költöi korszak lezárása a Töredék. Minden versszaka egyformán kezdödik "Oly korban éltem én", mert hogy mindent el akar mondani e korról a tanú és a szenvedö ember jogán.

Az ekloga-müfaj és a bibliai utalások szerepe Radnóti Miklós költészetében

Az ekloga az antik görög és római költészet jellemzö müfaja; Theokritosz teremtette meg a Kr. e. 3. században. Az alexandriai udvar túlfinomult világából a költö visszavágyott szülöföldjére, az odahagyott legelök és ligetek világába, s olyan verseket kezdett írni, amelyek a békés mezei élet szépségét, nyugalmát hirdették. Pásztorok szólaltak meg eklogáiban, s a szerepjátéknak részese volt maga a költö is. Theokritosz ezzel megteremtette a bukolikus költészetet. (Az elnevezés a juhász, kecskepásztor jelentésü bukolosz szóból származik.)

Ezek a versek a meghitt nyugalmat, a harmóniát és békességet sugározták, s mivel a rövidebbeket eidüllionnak, azaz képecskének nevezték, ebböl következöen az óta az idill a zavartalan, meghitt állapot megjelölésére szolgál nemcsak a költészetben, hanem a köznyelven is. Az ekloga müfaját Vergilius újítja fel a Kr. e. 1. században. Polgárháborús viszonyok között az idill elvesztése készteti arra, hogy legalább a versekben megteremtse a boldog béke viszonyait, felidézze a pásztorok beszédét, s megjövendölje az aranykort.

Mi készteti Radnóti Miklóst az 1930-as években arra, hogy visszanyúljon ehhez az ösi müfajhoz? Leegyszerüsítjük a választ, ha pusztán arra az életrajzi tényre hivatkozunk, hogy kiadói felkérésre 1938-ban lefordítja Vergilius 9. Eclogáját. Az önmagában kevés ok lenne egy versciklus megírására, hogy találkozott ennek a régi müfajnak egy klasszikus darabjával, és ez felkeltette érdeklödését. Fontosabb ok, hogy amint Octavianus katonái feldúlták Vergilius nyugalmát, hasonlóképp Radnóti számára is mind távolibbnak tünt az áhított idill lehetösége a fasizmus egyre embertelenebb viszonyai között. A zsidó származású költöben ekkortájt már világossá vált, hogy az a rendszer, amelyben él, nemcsak a versírás lehetöségétöl akarja megfosztani, hanem fizikai létében is veszélyezteti.

Valószínü, hogy Radnóti a vergiliusi mintát szándékozott követni, s egy tíz eklogából álló sorozatot tervezett. Az elsöt 1938-ban írja meg, a nyolcadik röviddel halála elött, 1944. Augusztus 23-án kerül a bori noteszbe a Heidenau-lágerben. Hogy a hiányzó hatodik elkészült-e, avagy erre valami oknál fogva késöbb akart sort keríteni, azt nem tudjuk.

A sorozathoz kapcsolódik még a Szál1 a tavasz... címü verse is, amelynek alcímeként ezt olvashatjuk: Elöhang az Eclogákhoz. Az elsö ecloga címe alatt egy Vergilius-sort olvashatunk. A latin nyelvü mottóban ez áll: "Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bünök sokasága." Félreérthetetlen utalás ez Radnóti korára! Az ókori minta követését bizonyítja, hogy a vers a Pásztor és a Költö párbeszédére épül. Mik a költö esélyei a kegyetlenné vált világban? - ez foglalkoztatja a versírót, s nemcsak a személyes érintettség miatt, hanem mert a humanista ember egyetemes félelme szólal meg benne. Az Elsö ecloga elsö mondatváltása a természetben létezö idillt sejteti (rigók szava; tavasz), de a következök már szét is törik a zavartalan állapot képzetét (a tócsának fagy köti tükrét). A természeti kép analógiájára vált át a beszélgetés a társadalmi folyamatokra. A spanyol polgárháborút említi a Pásztor, s szavai nyomán döbbenetes képek sorakoznak egymás után a pusztulásról.

Radnóti egy korábbi versében már elsiratta Federico García Lorcát, akit a fasiszták végeztek ki, de itt újra alkalma nyílik megemlítenie a legjelentösebb 20. századi spanyol költö nevét. Vele példálózva mondja ki, mennyi esélye maradt az alkotónak ebben a világban:

...s jó, ha szél a parázst kotorászva

Tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.

Ennyi marad meg majd a kíváncsi utódnak a müböl.

József Attila haláláról szólva nem hagy kétséget a felöl, hogy meggyözödése szerint törvényszerüen teljesedett be a költö sorsa a szárszói vonatkerekek alatt. Személyes viszonyukra pedig a drága jelzö utal.

A történelem kíméletlen logikája szerint egyszer csak bekövetkezett mindaz, amit Radnóti már a 30-as évek elején megsejtett. A háború végigsepert a világon, s a végletekig elaljasult ember haláltáborokba kényszeríttette a másik embert. 1944 nyarán Radnóti a bori tábor foglya, s hogy a tölgyfa-példázat nem puszta beszéd, azt azok a versek igazolják, amelyeket itt - sort sor alá tapogatva - egy noteszbe írt. Ez a kis füzet a költö viharkabátjának zsebében bújt meg sírjának kihantolásáig.

Ebben olvasható a Hetedik ecloga, amely már nem párbeszédes formájú, hanem episztolajelleget ölt, s az ötször megszólított feleséghez szól (Látod-e drága...).  Benne elemi erövel szólal meg a vágy a búvó otthoni táj, a szép asszonyi szó után, de ezeket csak a képzelet és az álom képes a tárgyi pontossággal ábrázolt lágerkörülmények közé varázsolni. Sajátos ellentmondást teremt a versben, hogy azok az iszonyatos körülmények, amelyek közepette lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó összezsúfolva szenved, az impresszionista jellegü képek következtében a (szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerítés, A tájra / rásüt a hold s fényében a drótok újra, feszülnek...) már-már elveszítik taszító jellegüket. Pedig a költö pontosan tudja, hogy nincs esélyük, a csodákat várhatják csupán. A párbeszédes forma hiánya ellenére ekloga ez mégis, hiszen benne az egykor volt idill utáni vágy kap hangot, és a megszólított szinte jelen van, a költö képzeletében legalábbis. Az eklogaformára utalnak a hibátlan hexameterek, és a zárósor:

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár

A Nyolcadik eclogában a költö beszélgetötársa az ótestamentumból megidézett nagyharagú próféták egyike, Náhum. Vele mondatja ki a bibliai jövendölést:

Eljön az ország, amit ígért amaz ifjú tanítvány

rabbi ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.

A prófétai magatartást magára öltö Radnóti a halál árnyékából is biztató igét mond. Ahogy Vergilius megjövendöli eklogáiban az eljövendö aranykort, ö is reméli, hogy eljön az idö, amikor jelet ír hazánkra újból a béke ujja.