Radnóti Miklós 1909-1944

Radnóti Miklós 1909-1944

A Nyugat harmadik nemzedékének tragikus sorsú lírikusa, akinek életműve a szó szoros értelemben a halál árnyékában bontakozott ki. Pályájának ellentmondásos vonása, hogy miközben költőként egyre inkább azonosult a nyelvi és kulturális közö 434h77e sségként értelmezett magyarsággal, sorsa mind jobban a zsidósághoz, annak kollektív tragédiájához kötődik.

Költészetét az avantgárd, elsősorban az expresszionista örökség és az újklasszicista verseszmény határozzák meg. Antikizáló idill, bukolikus motívumvilág, erotika, szerepjáték, ódai és elégikus jelleg, ugyanakkor expresszionisztikus versnyelv, kötött és kötetlen ritmus kettőssége jellemzi a költészetét.

Kötott formák, a klasszikus ókori műfajok: elégia, himnusz, dal és a keresztény hagyományok motívumainak a megjelenése az újklasszicista poétika irányába mozdítják el költészetét.

A harmincas évek végétől lírájának meghatározójává válik a halálközelség, a felelős erkölcsi sorsvállalás, az embertelenség ellenére megőrzött humánum motívumköre.

Elégia

Már arrafelé is őszül, ahol
a szabadság zászlai hullanak,
lobogó vér fut parázs avarra
s alatta rémülten fészkel a mag;

fáradt megfoganni! És ha mégis:
földbevert bitó, hősi test, avagy
harci gép dúlja fel meleg helyét
s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.

Várak és fűszálak perzselődnek,
vadul rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen a fölriadt szárnyasegér.

Világíts, távol égő tartomány!
hideg van, markos sötét kavarog,
sápadt fák alatt hosszan vacognak
tegnap még símogató patakok.

Őrizz magány, keríts be lusta ősz,
új szégyent ró szivembe az idő,
s rágódva régi, díszes őszökön,
konokon élek, szívós téli tő.

A lélek egyre többet elvisel,
holtak között hallgatag ballagok,
újszülött rémek s hitek kisérnek
és a vándorlófényű csillagok.

Az 1936-ban keletkezett Elégia verscím már megnevezi a költemény műfaját, s ugyanakkor a műfaji jegyeinél fogva megelőlegezi a szomorú, fájdalmas lemondás, a belenyugvás hangulatát.

Ezt az előfeltevést váltja be a versegész.

A kompozíció idő-, tér- és értékszembesítésre épül: a fenyegetettség felismerésének tudata és az ezzel szemben lehetséges magatártásformák keresése szervezi a költeményt.

A kitűntetett idő a kétféle ősz: "a régi, díszes őszők" és a jelen "lusta ősze". Végig az ősz idődimenziójában marad a lírai én, csakhogy a múltat idéző ősz, mely elé minősítésként "a régi, díszes" jelzőt  illeszti a kültő, az értéktelítettség, a biztonság értékei társulnak, ellentétben a vers jelenének őszével, amelyben a fenyegetettség az értékpusztulás válik egyre fájdalmasabbá. Az értéktelítettség és értékvesztettség ellentéte visszatérő motívumokban teszi feszültté a költeményt.

A versfelütés: "Már arrafelé is őszül, ahol/ a szabadság zászlai hullanak", a "már" időhatározószó és az "is" hozzátoldó értelmű kötőszó révén azt az érzést kelti az olvasóban, hogy a vers egy elhallgatott gondolat folytatása, s ugyanakkor egy már megindult, pusztulást hozó folyamat fokozatos terjedése következik. Már itt, a versfelütésben megjelenik az ősz, a vers központi motívuma, mely a lírai hagyományban az elmúlás, a pusztulás, a halál közelségének az archetípusa. A "szabadság zászlainak" hullása pedig a zsarnokság győzelmét sugallja.

Radnóti tisztában volt a fasizmus természetével. 1933 óta nem lehetett kétsége saját sorsa felől. A fenyegetettség és haláltudat beépült mindennapjaiba, költészetébe, s nemcsak afféle költői jóslat, lírai szerepjáték volt számára a rettegés, hanem naponta megélt tapasztalat.

A szimmetrikusan felépített kompozíció első része, az első tizenkét sor a szemlélődő lírai én magatartását rögzíti. A motívumokhoz szerveződő érzékletes képek által a személytelen leírás szubjektivizmussal telítődik. Fő motívumok a mag, a fagy, a vár, a fűszál, a bitó, a harci gép. Ezek egyrészt a természet, másrészt az emberi világ szférájából valók. Egymás mellé kerülésük egyetemessé teszi a fenyegetettség élményét, ugyanakkor fölerősítik egymást.

A mag az élet igérete "fáradt megfoganni... s harci gép dúlja fel meleg helyét, s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy". A rettenetnek kiszolgáltatott, gyökeret verni képtelen élet metaforája szemben áll a "vadul rohanó halál szele", a "harci gépek" és a "fölvert bitó" metaforákkal. A képsort a pusztulás, a rémület hangja hatja át.

A költemény második részében, az utolsó tizenkét sorban előtérbe kerül a vallomásos jelleg, a lírai én azonosul a "szívós téli tő" metaforájával, mely az értékőrzés erkölcsi parancsát hirdeti. A felszólító módú igék a "világíts", "őrizz", "keríts be", az értékőrzés óhaját, parancsát fogalmazzák meg. A múlt értékeihez való szívós, konok ragaszkodás gesztusa az egyetlen elfogadott magatartás a lírai én számára. Nem cselekvő harc ez, hanem a múlt értékeinek passzív őrzése. Kiszolgáltatottsága, tehetetlensége tudatában ez az egyetlen humanistához méltó magartás. Ez teszi elviselhetővé a létet, folytathatóvá az életet.

Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

A vers címe a költészetben ritkán megénekelt napszakot jejöl meg. Az éjszakához kettős hagulat társul, részben az alvás, a nyugalom, másrészt a sötét mögött lappangó félelem, fenyegetettség. A címben megsejtett ambivalens életérzés kiteljesedik a versben. Az ellentét szervezi a költeményt, amely ellentét az idill és veszélyeztetettség, a nyár és az ősz motívumpárba sűrűsödik.

Az első olvasásra idillnek tűnő képeknek vannak mozzanatai, amelyek fenyegetettségre utalnak és arra, hogy a harmónia csak átmeneti. Feltűnő a vers nyelvi megszerkesztettsége. A vers párhuzamos felépítésű mondatokból áll. A mondatok szintjén egymáshoz szervesen kapcsolódó fogalmak mintegy fűzérszerűen fonják a vers szövegét. Ezt a hatást erősítik föl a figura etimologica, szótő ismétlésén  alapuló hozzátoldó alakzatok: "szív...szívben az aggodalom", "rózsában a rózsabogár", valamint az egyszerű szóismétlések, a hatszor ismételt "alszik" állítmány. Ez a költemény kulcsmotívuma, mely hangsúlyos helyre kerül, s mely egyetlen megszemélyesítéssé avatja az egész verset.

Már a kezdő képekben ott lappang a fenyegetettség érzése: "alszik a pókháló közelében a légy a falon", mely csak az utolsó két sorban teljesedik ki. A képalkotás is az elszemélytelenedés felé halad, a mindennapi élet meghitt díszleteit, tárgyait (kert, faág, fatörzs, harkály, rózsa, rózsabogár), az élettelen, elvont fogalmak veszik át (hold, hideg érem). Az eddig lappangó fenyegetés aktívvá lesz az ősz megszemélyesített képében: "alszik a holdban a láng, hideg érem az égen:/ fölkel az ősz, és lopni lopakszik az éjben". A lírai én magánya kiteljesedik. A bensőséges megidézett köznapi világ kozmikussá tágul, kisértetiessé, fenyegetővé, rideggé válik.

Hangulatilag is ambivalens a vers. A h, l hangok puhasága, a zs hang zsongása ellentétben áll a gyakran ismétlődő alszik szó sziszegő sz hangjaival. A forma sem teljes: a sorok csonkák, így a hexameter minduntalan megdöccen.

 Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst --
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, --
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

A cím egy költői kép megnevezése. Szerelmi vallomás a kedvesnek. A hasonlatokban azt fejti ki, hogy mit jelent számára a szeretett lény. "Az vagy nekem" - mondhatnánk tömörebben intertextuális viszonyt kezdeményezve Shakespeare szállóigévé vált szavaival.

A hasonlatok révén árnyalt portrét rajzol a kedvesről, de eközben azt is elmondja, hogy mi mindent jelent számára a szeretett asszony.

Egyszerre rejtelmes "suttogó faág", bódító, mint a mák, izgató, akár a változó idő, nyugtató, mint "sír felett a kő". Egyszerre barát és társ és szerető. A megismerni akarás szenvedélyével keresi a legapróbb mozdulatokban, gesztusokban, hangulatokban a kedves lényének jellemző vonásait, ezáltal birtokba vegye, magáénak tudhassa őt. A portré megrajzolása egyre árnyaltabbá válik.

A hasonló és hasonlított egyre távolabbá kerül egymástól meghökkentő képekkel leplezve le az asszonyi lélek rejtelmeit. A hasonlatok tömörebb metaforákká válnak: a kedves "nyurga füst", "sötét arany", "mint napsütötte égiháború". Az ellentmondásos, kiismerhetetlen már-már isteni lényegű kedves érzékletes szinesztézikus képekben jelenik meg.

Elkomoruló hangulatát a "hosszan zengő", mély magánhangzó zengéséhez hasonlítja. A szerelemféltés aggodalma érződik ki a záró sorok vallomásából: "mosolyból fényes/ hurkokat rajzolgatok köréd". Mintha csak azért létezne, hogy megszépítse, fényt, játékot lopjon a kedves életébe. Az áradó vallomás, a színek, az ízek, a hangok keverékéből állítja össze az impresszionista portrét.

Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Az erőltetett menet (1944. Szept.) már a bori lágerben született. A költemény az életösztön, az élethez való ragaszkodás és a megszabadító halál hívása között vergődő ember drámai belső vitáját, drámai küzdelmét tárja elénk.

Tárgyszerű , objektív leírás és álomszerű, vallomásos idill szerves egysége ölt alakot a vers soraiban. E kettősség megnyilatkozik a versbeszédben is, amelyben válktakozik az egyes szám második személyű és az egyes szám első személyű közlés. A kettémetszett párosrímű niebelungi sorokban jeleníti meg a végtelen kimerítő menetelést, miközben idilli képekben idéződnek föl az otthon erőt adó, megtartó emlékei.

A költemény idő- és értékszembesítő, az erőletett menetelés jelene és a békés otthon múltba vesző emlékképsorozata áll szemben egymással. Ez az ellentét a hangnemben is érződik: idilli és elégikus hagulatok váltják egymást.A versnek határozott, arányos szerkezete van, amelyet a versmondatok tagolnak az egymásnak válaszoló és egymással vitába szálló gondolatok rendje szerint.

Az első rész egy hat- és egy négysoros mondatra tagolódik. Az első mondat a menetelést és a reményüket vesztett, de életükhöz mégis ragaszkodó rabok lelki állapotát jeleníti meg. Az otthon váró asszony elképzelt lehetősége ad nekik erőt a továbbhaladáshoz. Az első hat sor alanyt kifejtő mellékmondatsora és a második mondat négy sora ezt az állítást magyarázza.

Az egész első részt erős líraiság, esztétikai megformáltság jellemzi. Ellentétek, szokatlan jelzőhasználat: "vándorló fájdalomként", "bölcsebb, szebb halál", "perzselt szél", "félelemtől bolyhos honni éjszaka", alliterációk: "hanyattfeküdt a házfal", asszociációkat felidéző kifejezések és képek: "hanyattfeküdt a házfal", "eltört a szilvafa" vezetnek el az ünnepélyessé lassított, magasztos hangvételű mondatzáráshoz. A költemény első fele egyértelműen megadás, a halál melletti érvelés. Az egész részt erős ellentétek tarkítják: földre rogy/ fölkél, "mégis útnak indul".

A költemény második fele is érvelés: Az idill vágyának, reményének belső érveit sorakoztatja fel. A költő nosztalgikusan idézi az egykori otthon, béke emlékképeit: "régi hűs verandán/ a béke méhe zöngne,/ míg hűl a szilvalekvár,/ s nyárvégi csönd napozna az/ álmos kerteken..." Az idill egyes elemei visszautalnak a pusztulás látomásának mozzanataira, másrészt az egész idill feltételezett, erre utal az állítmányok feltételes módú igealakja: napozna, zöngne, várna, írna. Az idill felidézése a visszatérés vágyát fejezi ki. A szép halálról már az első részben is szó esett, a másodikban pedig közvetlen van jelen: a döntés, a "fölkelek", melynek kimondását emberi, baráti szótól várja a költő, s mely az élet folytatásának vágyát fejezi ki.

A költemény címe, formája, a sorok tördelése s az ennek nyomán kirajzolódó kép mind összhangban vannak egymással és együttesen járulnak hozzá a költemény döbbenetes hatásához: a kettészakított, zökkentett sorok mintha az elkínzott emberek roskadozó, meg-megbotló lépéseinek ritmusát idéznék.

Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,

mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága,

s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága

virulsz ki most eszemben.

S tudom már mit jelent ha

kezed hajadra lebben,

bokád kis billenését

is őrzöm már szivemben,

s bordáid szép ivét is

oly hűvösen csodálom,

mint aki megpihent már

ily lélekző csodákon.

És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van

s mint álombéli isten

szorítlak száz karomban.

A magyar irodalom megejtően szép vonulatát alkotják azok a Radnóti idillek, amelyek szorongó halálversei szomszédságában születtek. A háború, a fasizmus borzalmai elől, a láger embertelen viszonyai közepette időről időre a természet, a szerelem harmonikus , békés világába menekült a költő. Mintha a védekező lélek a pusztulás sötétlő árnyékában percnyi derűt, örömöt keresett volna. Szerelmi elragadtatás és szorongásos csüggedés, életvágy és haláltudat itatta át ezeket a költeményeket. Ellentétes érzések hullámoztak bennük: lemondás és remény, rettegés és öröm, vágyakozás és beteljesülés. A tragédia közelsége egyszersmind súlyossá tette e vallomásokat, s megteremtette e szerelmi kapcsolat különös pátoszát. A szerelmi versek poétikája a daltól az ódához vezetett. Ezek ősi műfajok, mint modern lírikusaink többségénél megújulnak, elveszítik egyneműségüket és különböző hangnemek és életérzések keverednek bennük.

Dal és elégia keveredik a Rejtettelek című 1942-ben keletkezett bensőséges hangulatú költeményében.

A cím a versbeli alapélményt rögzíti, a féltés, az óvás, a megtartás gesztusát, mely a háború borzalmai közepette a lélek védekezése és ellenállása volt. A szerelem számára az élethez fűző kapocs, megtartó erő, ezért is igyekszik elrejteni, óvni, hogy legkétségbeesett pillanataiban belekapaszkodhasson. A Rejtettelek tárgyas ragozású igei cím magába sűríti a lírai alany és a lírai tárgy fogalmát, s utal a költemény személyes, vallomásos jellegére, a lírai én közvetlen megnyilatkozására.

A költemény két egyenlőtlen terjedelmű szerkezeti egységre tagolódik, melyet az értelmű kötőszó "mégis" választ el egymástól. Az első kompozíciós egység a költői inverzió révén hangsúlyos verskezdő helyzetbe került "Rejtettelek" állítmánnyal indít ezt azzal nyomatékosítja a költő, hogy megismétli a címként kiemelt állítmányt.

Az első egységet a "rejtettelek", "tudom", "őrzöm" állítmányok tagolják, amelyek a kedveshez való háromféle viszonyulást is kifejezik. A "rejtettelek" gesztusában a már említett óvás, szerelemféltés gondolata jelenik meg, és két hasonlat szerveződik köréje. A hasonlót a természet világából meríti a kőltő. A lassan érő gyümölcs hasonlata szuggesztíven fejezi ki a szerelem kiteljesedésének folyamatát.

A második hasonlatban a tudatos, racionális  emlékidézés mozzanatát az ablakon viruló jégvirághoz hasonlítja. A racionalitást, az objektivitást a jégvirág elé illesztett "józan" jelző is nyomatékosítja.

E racionalitás jegyében indul a költemény második mondata "S tudom már..." bizonyosságot sugalló állítással. A tudás bizonyosságát a sokszori tapasztalat, az évek során a tudatba vésődött gesztusok, mozdulatok felidézhetősége jelenti. Csakhogy az ész hideg fényénél felidézett pillanatképek " a kezed a hajadra lebben,/ bokád kis billenése" fokozatosan átmelegszenek. Az " őrzőm már szívemben" metonímia szemben áll "a virulsz ki most eszemben" metonimikus képpel, jelezve a lírai énnek azt az erőfeszítését, hogy intellektuálisan és emocionálisan, a maga teljességéban őrizze meg legféltettebb emlékeit.

Az első kompozíciós egységet lezáró hasonlat az "oly hűvösen csodálom,/ mint aki megpihent már/ ily lélegző csodákon" hirtelen eltávolítja a kedves megidézett alakját, hűvösen szemléli azt. A távolítás azonban nem sikerül. Erről tanúskodik a verszárlat. A tudatalatti álmok világában a kedves emléke, az elrejtett érzelmek hatalmas intenzitással tőrnek elő, megsokszorozódnak. Ezt sugallja a hangsúlyos rímhelyzetben kiemelt tiszta rímpár "száz karom van" és "száz karomban". A tiszta rímek mellett az alliterációk "józan jég", "virága virulsz" felerősítik a költemény zeneiségét, dallamosságát.

Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

A virágének, mint műfaj a magyar műköltészetben a szerelmi dal legnevezetesebb, önálló műfajelnevezéssel megjelölt változata; a XIX. század előtti magyar költészet szerelmi-erotikus témájú lírai dalainak, táncdalainak az összefoglaló megjelölése. Elnevezését a virágnyelv szimbolikája (a szeretett kedves virágnevekkel való illetése) nyomán kapta. A XVIII. századig e dalokat irodalomalattiaknak tekintették, lejegyzésüket és terjesztésüket tiltották, így a fennmaradt szövegemlékek hiányosak. A műfaj legkorábbi, 1490 körüli emléke, a Soproni virágének is töredékes. A műfaj legtöbb példája Balassi Bálint költészetéből ismert.

Erre a műfajra játszik rá Radnóti költeménye, mely megőrzi a virágének szerelmi-erotikus jellegét, harmonikus világképét azonban elborítja az a történelmi háttér, amelyben ezek e versek keletkeztek.

E kettős hangulat, az idill és ennek megbomlása tagolja egyenlő, ellentétes hangulatú szerkezeti egységre a négystrófás költeményt. A versbeszéd személyes, vallomásos jellegű, a lírai én közvetlen megnyilatkozása. A vershelyzet konkrét, életképszerű. Színtere a tavaszi természet, a virágfakadás ideje. Minden üde, játékos, idillikus "napfényes". Ezt fejezik ki a megszemélyesítések: "fényen futkos a fény", " megszólal a néma ezüst éj", "játszik a pilla felett", a metaforák: "csókra tűnő tünemény". Az "f", az "sz", "h" hangok alliterációja és a pergő daktilusok a vers zeneiségét fokozzák.

Ez a játékos, könnyed, harmonikus pillanat elborul. A "sötét" megjelenése fenyegetetté teszi a költemény hangulatát, s ezt a "sötét" jelző ismétlésével nyomatékosítja a költő. A napfényt felváltja a "néma ezüst éj". Az átmenet fokozatos. A földi és égi szférát mintegy összeköti "az égi fa ága".

Előbb még burkolt, játékos az elborulás: "hull...hull...", "árny játszik a pilla felett". Kozmikus méretűvé válik az éjszaka, némaság borul a világra, s fölötte a hidegen uralkodik a hold, részvéttelenül tekint le a "béna" világra: " hold bámul a béna világra". A pusztulás, a csend teljessé lett, az önfeledt szerelem helyét átvette a rideg, embertelen, beteg világ.

Gyökér

A gyökérben erő surran,

esőt iszik, földdel él

és az álma hófehér.

Föld alól a föld fölé tör,

kúszik s ravasz a gyökér,

karja akár a kötél.

Gyökér karján féreg alszik,

gyökér lábán féreg ül,

a világ megférgesül.

De a gyökér tovább él lent,

nem érdekli a világ,

csak a lombbal teli ág.

Azt csodálja, táplálgatja,

küld néki jó ízeket,

édes égi ízeket.

Gyökér vagyok magam is most,

férgek között élek én,

ott készül e költemény.

Virág voltam, gyökér lettem,

súlyos, sötét föld felettem,

sorsom elvégeztetett,

fűrész sír fejem felett.

A vers megfejtésének egyik kulcsa keletkezési helyének és idejének az ismerete. A heidenaui lágerben született, akkor, amikor a költő önmaga számára már nem remélhetett kegyelmet. Legalább az elkészült műveit szerette volna biztonságban tudni, megvédeni, hiszen az alkotás élete utolsó pillanatáig menedék és megtartó erő.

Az alkotás jövendő sorsába vetett remény és a beteljesült személyes végzet tudata kapott költői formát a Gyökér című költeményben. A gyökér a lírai én metaforája, a vers egyik fő motívuma. Mint megszemélyesítés átszövi a kompozíciót, így a vers allegorikussá válik. A vers másik fő motívuma a gyökérrel ellentétben álló féreg metafora, mely a külső világra vonatkozik és azokra a rontó erőkre, melyek a világ elpusztítására törnek. E szembenállás a vers szervező elve, és avatja értékszembesítővé a költeményt.

A gyökér a mag szinonímája is lehet, a kezdődő élet jelképe, melyből kihajt a lomb, s amely mélyen a földbe gyökerezve táplálja, a belőle kisarjadó életet.

Ha a gyökér a lírai én metaforája, akkor a belőle kihajtó lombbal teli ág a költészet jelképe. Ezen összefüggés révén válik az allegória ars poeticává.

A gyökérhez kapcsolódó költői képekből bontakozik ki a költői hitvallás morális tartalma.

A gyökérhez ugyanis olyan tulajdonságok rendelődnek, amelyek erkölcsi értékhordozók: a hófehér álom az erkölcsi tisztaság, "karja akár a kötél" az életösztön, a szívósság. A szívosság dacos magatartást jelent, a féreggel szembeni küzdelemben válik fontossá az eluralkodó féregvilággal szemben.

A költemény feszültségét az egymással szembenálló erők egyre aktívabbá válása fokozza. Igei metaforák hozzák létre ezt a jelentést: a féreg először "alszik", majd "ül", majd "a világ megférgesül". A gyökér ravaszul kúszik, tovább él, nem érdekli a világ, égi ízzel táplálgatja a lombjait. Még a megférgesült világban is képes a lírai én az alkotásra: "...nem érdekli a világ,/ csak a lombbal teli ág.// Azt csodálja, táplálgatja,/ küld néki jó ízeket,/ édes, égi ízeket". A két cselekvés ellentétes értékű. A féreg rombol, a gyökér táplál.

A lírai én számára a költészet, az ember szép, harmonikus világa az egyetlen, amit a fasizmus emberellenes barbárságával szembeállíthat. A védekezésnek és az ellenállásnak ez a gesztusa ad különös jelentést, más minőséget Radnóti költeményeinek. Verssel teremtette újjá azt az emberi méltóságot és emberséges életet, amelyet immár végképp megtagadott tőle a világ. S ha a világnak nincs is szüksége a költészetre, a költészet, a humánum akkor is él, befelé virágzik, gyökér-életet él, s talán arra vár, hogy jobb időben újra kisarjadjon belőle az élet.

Az idő, a körülmények megváltoztak, a kor, amelyben él nem kedvez a művészetnek. Az alkotás ennek ellenére létszükséglet, életforma Radnóti számára. A művészsors tragédiája fogalmazódik meg a "Virág voltam, gyökér lettem" összegző megállapításban. Furcsa, fordított, a természet törvényeinek, a létezésnek ellentmondó irányt szab a gyökér-létre kényszerítő világ.

A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
ott messzebb, kint a réten
a permeteg sötétében
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

A végső üldözöttség éveiben lázas munkában élt a költő. Minél többet szeretett volna elvégezni terveiből. A köznapi élt szelíd igézetében talált vigasztalást. Nézte, figyelte a természetet, az élet, a világ "apró rebbenéseit", s jegyezte le költeményeiben. A valóság apró csodái, az egyszerű dolgok, a köznapi tárgyak és pillanatok kerültek különleges megvilágításba, az élettől búcsúzó költő figyelő tekintete rajzolt különös fényudvart a mindennapi élet kellékei és a természet köré.

A világító mécsvirág irányítja a lírai én figyelmét az alkonyi táj apró csodáira. Erről vall A mécsvirág kinyílik című impresszionista költeménye. Nyoma sincs az idillikus hangvételű versben a háború borzalmainak, a lágerélménynek. A természet csodáira érzékeny lírai én mintegy megnyugvást, balzsamot, írt talál a szemlélődésben. A versbeszéd személytelen, csupán a verszárlat "vidékeinken" birtokjeles főneve utal a lírai én jelenlétére, arra, hogy magáénak tekinti e tájat, birtokba vette minden élőlényével, legapróbb részleteivel. A térben és időben érvényesülő nézőpont: a közelből a távoli felé, az alkonyitól a sötét felé, a nyárból az ősz felé tart. Ez a fajta elmozdulás a vers hangulatát is színezi, az idillit kissé elégikussá teszi.

A cím egyszerre konkrét és metaforikus értelmű. "A mécsvirág kinyílik" állítás az élet kezdetét jelentheti. S így életjelkép, értékjelkép is.

Az első nyolc sor idillikus hanulatot árasztó leírás. A díszletelemek megszemélyesített kecses, parányi élőlények, a napraforgó, a tücskök, a dongó, a pacsirta. A hozzájuk rendelt jelzőkben, igékben rejtett erotika, a természet gazdag bujasága érezhető: " a tücskök már riszálnak", "odvában dong a dongó".

Ez a bensőséges hagulat vált át a következő hat sorban. A szemlélődő tekintete is messzebb réved, az alkonyt felváltja a "permeteg sötét", s a melegséget a borzongató hűvös. A napszakok váltakozásában az idő feltarthatatlan volát ismeri föl, s ezt kiterjeszti az évszakokra, hiszen a nyárban megsejteti az ősz közeledtét: "s holnap vidékeinken/ újból a sárga ősz jár". Az "újból" időhatározó a természet ciklikusságát idézi meg, a születés, elmúlás váltakozását. Ez a felismerés teszi nosztalgikussá, elégikussá a verszárlatot.

A költemény kitűnő példája az alkotói szemléletváltásnak, annak, ahogyan a fogalmi jelentést maradéktalanul lehet elrejteni a természeti jelenségek leírása mögé.

Április

Ragyogó rügyre ült most le a nap

s nevetve szamárfület mutogat.

Madárfi erre eltátja csőrét,

hunyorog feléje a nevető rét

s a bárány is csodálkozik. Csoda

hogy nem billen ki száján fogsora.

Ragyogó rügyön álldogál a nap,

indulni kész, arany fején kalap.

Fiatal felhő bontja fönt övét

s langyos kis esőt csorgat szerteszét,

a rügy kibomlik tőle és a nap

pörögve hull le és továbbszalad.

A játékos költő pillanatnyi vidám hangulatát rögzíti a vers. Már a cím is ezt ígéri, hiszen az április hónaphoz, főleg április elsejéhez a beugratások, tréfálkozások, a vidámság hangulata társul.

De a bolondok hónapja elnevezés vonatkozik az időjárásra is. A népi megfigyelés szerint az "r" betűs hónapok sorába tartozik, "márpedig amelyik hónapban "r" betű van, annak nem kell hinni, mindegyik szeret az ember bőrivel figurázni".

A hónap nevének hivatalos magyarázata szerint áprilist Mars isten kedveséről, Venusról, a szerelem és szépség római istennőjéről nevezték el, Venust ugyanis Aperirének is hívták. A név a latin aperire szóból származik, melynek jelentése "megnyitni", ami utalás az ekkor kinyíló természetre.

Bolondos, tréfálkozó, idilli hangulat hatja át a költemény egészét, s ott izzik benne a természet újjászületésének derűje. A mindössze két versszakból álló költemény azonos felépítésű: mindkettő megszemélyesítésre épül. A vicces kedvű nap a "ragyogó rügyre" ül, s "szamárfület mutogat". Ámulatba ejti, megnevetteti a madárfit, a rétet, a bárányt. A csoda pillanatokig tart, hiszen a szeszélyes áprilisi időben feltűnik egy fiatal felhő, s kalapot tesz a nap fejére, "s langyos kis esőt csorgat szerteszét". Tőle "a rügy kibomlik",s új életre kel a természet. Csupa játék, vidámság, mozgalmasság a vers. Ezt fejezi ki az igék túlsúlya, a vers felfokozott zeneisége, melyet az alliterációk, a jambikus lejtésű páros rímekben összecsengő sorok erősítenek fel.