REALIZMUS

Miközben Auguste Comte, francia filozófus kidolgozta Franciaországban a pozitivizmus filozófiáját, a tudomány legkülönbözőbb területein számos felfedezés született, és kibontakozott a társadalmi haladás optimista elmélete. A romantika embere még a múlt iránt érzett nosztalgiát, ettől kezdve viszont az emberek a jövő felé fordítják a tekintetüket. A valóságra alapozzák álmaikat: realistává válnak.

Az ember elveszettség-érzése, a civilizációból való kiábrándul 919i88j tsága hosszú időre mintha teljesen érvényét vesztette volna. Úgy tűnt, hogy a tudomány, akárcsak a felvilágosodás korában, újra kézbe vette és elegyengette az ember sorsát.

A realista elutasítja kora esztétikai játékszabályait és ezzel ismét osztatlan egészként fogja fel a világot, megtagadja - legalábbis elméletileg - a valóságnak diszkrimináló megkülönböztetéseken alapuló felosztását. Ahol nincse­nek meg a többé-kevésbé ideális szépség rangfokozatai, ott minden szép, és így méltó az ábrázolás­ra. Minden, ami él, létjogosult, -tartották már a romantikusok is. A művész minden tapasztalati tartalmát egy élményrétegben, töretlen világ-összefüggéssé egyesíti. Az effajta realizmusnak semmi köze a későbbi, már a művészetre leszűkített meggyőződéshez, amelyet Trübner fogalmazott meg: "Minden téma érdekes, és még a legjelentéktelenebb is éppen elég érdekességet kínál a festészetnek; hiszen minél egyszerűbb a tárgy, annál érdekesebben és tökéletesebben tudom ábrázolni festői és kolorisztikus szempontból."

A 19. században úgy vélik, hogy minden tárgy érdemes a megfestésre, a figyelemre. Azt festeni, amit látni - ez a jelszavuk. Nem idealizálnak, nem keresik meg a méltó, fenséges dolgokat. Itt meg kell jegyezni, hogy a realizmus nem naturalizmus. A naturalizmus a részletekre van kihangsúlyozva, a realizmus pedig erősen válogat, mindig a lényeget és az összefüggést keresi.

Pozitivizmus

A realista irányzat megfelelője a pozitivizmus, ami nem kérdez rá a dolgok miértjére, csak az adott anyagi valóságot figyeli. A pozitivizmus úgy gondolta, hogy a tudomány fejlődése a teljes ésszerűség társadalmát fogja létrehozni. A tapasztalati valóság és benne a racionális gondolkodású ember újra felértékelődött. Mindez a művészetben oda vezetett, hogy a művész saját korát fedezte fel és tartotta a legérdekesebbnek.

Realizmus mindig is volt. Pl.: Caravaggio a realizmus non-plus-ultrája volt, élesbemenő, erőteljes festészet volt az övé. A dolgok valójukban jelentek meg, de nem poézis nélkül. Itt van aztán Vélazquez és Zurbarán is. Ide tartozik Goya is a Háború borzalmai c. sorozattal. Itt vannak a hollandok is, Rembrandt, Vermeer, Grünewald és Dürer. Ők mindannyian magukon viselik a valóság hamisítatlan megjelenítését.

Az iparosítás, a szárazföldi és vízi közlekedési eszközök fejlődése (ami a gőzgép feltalálásának köszönhető) a régi kézművesség letűnéséhez és az ipari központokba tömörülő munkásság kialakulásához vezetett. A gazdasági és társadalmi élet mélyreható változásai a gondolkodásban és különféle ideológiákban is tükröződtek.

A század második felében a realizmus beépült az aka­démikus művészetbe, a romantikához és a klasszicizmus­hoz hasonlóan. 

A realizmus ellenzői - empíria

Amikor valamivel később úgy látszik, hogy a programszerű realizmus egyértelműen az empirikus forma javára billenti a mérleg nyelvét, a kritika, doktrinér egyoldalúságot szimatolva, a képzelőerő és a művészi kiváltság nevében hangoztatni kezdi a valóság átformálását és szubjektív alakítását. A realisták szemére vetik, hogy szemléletük rövidlátó, pozitivista, hogy megelégszenek a fénykép­szerű, mechanikus regisztrálással.

Baudelaire a következő szöveget adja a realista festő képzeletbe­li prototípusának szájába: "Úgy akarom ábrázolni a dolgokat, amilyenek, vagy amilyenek lenné­nek, ha én nem léteznék."

Épp azért, mivel ez a festészet tagadja a temperamentumot és a személyiséget - így érvelnek bírálói -, nincs meg benne az egyesítő erő, a belső összetartás, a kompozíciós zártság. Még Fiedler is felrója utóbb Marées-nak, hogy nem tud felülemelkedni az egyedi szemléleten. Realistának nevezi az olyan festőt, aki csak annyit tud a természetről, amennyit abban a pillanatban lát. Aligha szorul bizonyításra, hogy aki ezt hangoztatja, érthető egyoldalúsággal - hiszen az ellenkező véglet, az "esztétikus" formák pártján áll - elítéli az impresszionisták hasonlóképp szélsőséges empirizmusát.

Maguk a realisták is megérezték az empíria terhét. Kritikusaiktól eltérően, hittek a valóság és az allegória összeegyeztethetőségében, olyan érvényes szimbolikus alakok megtalálásában, amelyben a két pólus fölött állanak. Így Flaubert a "Szent Antal megkísértésé"-ben a Szfinxszel és a Kimérával keresteti a megváltó ölelkezést. Ebben az allegóriában a tudomány és a költészet különös megtermékenyítődésének, a tudott és a hitt kibékítésének reménye rejlik.

A realista akt

A 19. század civilizált embere már nem elég elfogulatlan ahhoz, hogy a mezítelen test nemességében az istenség jegyét, az eredeti méltóság szimbólumát lássa. A meztelen ember - akár az antik kánont követi, akár nem - immár levetkőzött ember. Pőresége nem magától értetődő, mitikus varázsereje kihunyt: "Az egyik oldalon a klasszi­cizmus vértelen, sima és fagyos szépsége, a másikon a leplezetlen, drasztikus és rút élet". Mind a jelentőségteljessé fokozott, mind a "levetkőzött" mezítelenség borzongást, feltűnést, szenzációt kelt.

A világkiállítás

A világkiállítások repertoárja (a vezérgondolatok, amelyek szemléltetésére vállalkoznak) legna­gyobbrészt olyan témákra hivatkozik, melyeket a 19. század festészete bocsátott a rendelkezésére. A négy legfontosabb téma: a munka felmagasztalása, a földi paradicsom felidézése, az egzotikus világokba való menekülés és az emberiség történetének rekonstrukciója.

A 19.század művészete fedezte fel elsőként a dolgozó ember ethoszát. Amikor a realizmus a szociális együttérzést írta zászlajára, a kornak megfelelően egy jelszót hívott segítségül hogy mélyebb jelentést fejezzen ki: a munkás azért ragadja meg a művész tekintetét mert igazi, cselekvő viszonyban áll a valósággal. Tevékenységében megvan a világ ősi birtokbavételének átütő ereje, ő még nem idegenedett el a világtól. Az olyan művek mint Courbet Kőtörők (1849) című műve telve vannak antik és bibliai vonásokkal, ami a kortársak előtt sem volt titok. Heroikus gesztusaikban megindultság fejeződik ki, emberi mivoltuk csorbítatlan, elemi.

Ez a heroikus értelmezés kitér a tények elől. Stilizálási szándéka nem vesz tudomást a dolgozó nagyvárosi embert sújtó elidegenedésről, amelyre a marxizmus társadalombírálata a maga elméle­teit alapozza. A munkás emberképét Courbet-tól Van Gogh-ig az egyszerű, alapjában a paraszti életkörülmények határozzák meg - mi sem érzékelhető benne a mechanikus munkavégzés felőrlő robotjából. Ha a civilizáció poklát keresik fel ezek a festők, nem a gyári munkáshoz mennek, hanem az utcai énekesekhez, a vasúti kocsikba és az éjszakai mulatókba.

Míg Courbet, Millet és más festők a munkát kiemelik környezetéből, és benne az ember elemi, töretlen életformáját szeretnék újból fellelni, addig a világkiállítások kultúrtörténeti életképeket rendeznek meg. A munkában a civilizá­ció eszközét látják, számukra az ősi állapotokban élő ember nem cél, hanem kiindulópont.

A világkiállítások másik vezérmotívuma a földi paradicsom. Az egész kiállítási város egy új aranykor színhelyévé lesz, a gyönyörök és csábítások kertjévé.