Napóleon uralma és bukasa

Napóleon uralma és bukása

A HATALOM MEGRAGADÁSA A Direktórium konszolidációra törekedett. Ám hiába rendezödtek a pénzügyek (csökkent az infláció) és szilárdultak meg a tulajdonviszonyok, az éveken át egymás ellen harcoló politikai csoportok és társadalmi erök nem könnyen adták fel terveiket. Nem lehetett fenntartani az a 959g65j lkotmányos kereteket, mivel azokat kihasználva hol a jobb-, hol a baloldali szélsöségesek kerültek volna túlsúlyba az évente tartott választásokon. A Direktórium a törvényeken átlépve, csak fegyveres erövel tudta biztosítani hatalmát. Folytatták terjeszkedö politikát is, hiszen ez a forradalom népszerü öröksége volt. Megnött a hadsereg, s föleg a katonai vezetök jelentösége. A Direktórium több tagja is az erös végrehajtó hatalomban látta a kiutat. Emiatt támogatták a tehetséges, s a fötisztek közül a legnagyobb katonai sikereket elérö tábornok, Bonaparte (Napóleon) katonai erövel történö hatalomátvételét (államcsíny, 1799).

A KONZULÁTUS RENDSZERE Napóleon a törvényhozással új alkotmányt dolgoztatott ki, mely gyakorlatilag biztosította számára az egyeduralmat, de igyekezett elfedni a hatalom diktatórikus jellegét: két konzultársa mellett ö lett az elsö konzul. Hatalmát az tette elfogadhatóvá, hogy a társadalom zöme (polgárság, parasztság) belefáradt a véres politikai küzdelmekbe. Békét, nyugalmat és politikai stabilitást várt a hatalomtól. Cserébe hajlandó volt az érdekeit alapvetöen nem sértö hatalom javára lemondani a politikai szabadságról.

Belpolitikájában Napóleon a polgári viszonyok megszilárdítására törekedett. Elismerte és törvényesítette a forradalom alatt végbement tulajdonváltást (pl. a polgárok és a parasztok földhöz jutását). A Polgári Törvénykönyv (Code Civil) megalkotása (1804) biztosította a polgári társadalom müködését (egyéni szabadság, jogegyenlöség, a tulajdon szabadsága). Megalapította a Francia Nemzeti Bankot (1800), és megszilárdította a Direktórium alatt létrehozott új valutát, a frankot. Kialakította az állami egyetemek és középiskolák rendszerét. A pápasággal konkordátumot kötve rendezte az egyház helyzetét (1801). A pápasággal elismertette a francia állam jogát az egyházi életbe való beleszólásra (pl. püspökök kinevezése), ugyanakkor az állam gondoskodott az egyház müködéséröl (pl. papok fizetése) és leállította az egyház zaklatását.

A SIKERES HADVEZÉR Napóleon már hatalomra jutását is jórészt a katonai sikerei (pl. Itáliában az osztrákok legyözése 1796-1797-ben), nyomán kialakuló népszerüségének köszönhette. A forradalomba belefáradó nemzet nem akarta elveszíteni a forradalomban megszerzett nemzeti dicsöséget.

Napóleon katonai eredményei zseniális hadvezéri képességein és a forradalomtól örökölt hadseregen alapultak. A francia forradalom igazi tömeghadsereget teremetett, amelyet a nemzeti eszme lelkesített, s amelyben a képességek, s nem a származás volt az elörejutás feltétele. E hadsereg taktikájának lényege a mozgékonyság volt: a csatákban mindig döntö pontokon került fölénybe. Jól összehangolták a fegyvernemeket, hatékonyan alkalmazták a tüzérséget. Napóleon továbbfejlesztette ezt a hadsereget. Katonái lelkesedtek érte. Hadjáratok idején együtt élt velük, sokukat személyesen is ismert, a legbátrabbakat megjutalmazta, elöléptette. Kockázatos pillanatokban maga is részt vett a harcban.

Napóleon Angliát tekintette fö ellenfelének. Közvetetten az angolok ellen indította a kalandor jellegü egyiptomi vállalkozást is (1798-1799). A brit gyarmatokra - föleg az Indiába - vezetö utat szerette volna megszerezni. Az angolokon azonban nem sikerült sebet ütni, söt hajóhaduk szétszórta a francia flottát. A szigetország a kontinentális hatalmakból újabb koalíciót hozott létre. Napóleon legyözte az osztrákokat (Marengo, 1800), s átmenetileg Anglia is békére kényszerült (amiens-i béke, 1802).

A CSÁSZÁRSÁG Napóleon 1804-ben császárrá koronáztatta magát. Ezzel lehullott egyeduralmáról a konzulátus álarca. Söt a forradalmi örökség is feledésbe merült, új címkórságban szenvedö arisztokrácia alakult ki. A külpolitikai cél is módosult: a császár európai hegemóniára tört, nem törödve országa kimerülésével. Megjelent a dinasztia alapítására irányuló törekvés is, bár az európai uralkodók Napóleonban nemcsak a felkapaszkodott hadvezért, hanem a forradalom emberét is látták.

A párviadal Nagy-Britanniával folytatódott. Az angolok által szervezett koalíciókat Napóleon rendre legyözte a szárazföldi csatákban (Austerlitz, 1805; Jéna, 1806; Friedland, 1807; Wagram, 1809). Ám a szigetország erejét nem tudta megtörni. A trafalgari tengeri ütközetben (1805) a halálos sebet kapó Nelson admirális vereséget mért a francia hajóhadra. Így a brit sziget lerohanásának az utolsó reménye is elszállt. Eredménytelennek bizonyult a Berlinben  meghirdetett kontinentális zárlat is, mely megtiltotta az európai országoknak az angolokkal folytatott kereskedelmet (1806). Az angolok ugyanis a gyarmataikkal és Latin-Amerikával folytatott kereskedelemmel kárpótolták magukat.

NAPÓLEON BUKÁSA Európa népei számára Napóleon háborúi, hadseregeinek ellátása egyre nagyobb terhet jelentettek. A hódítóval szemben - éppen francia hatásra - lábra kapott a nemzeti önérzet, s mind nagyobb eröket kötött le az ellenállás (pl. Spanyolország). A történelmi dinasztiák sorozatos vereségeik ellenére sem fogadták el az európai határokat önkényesen tologató, családtagjait és hadvezéreit királlyá emelö Napóleont. Hiába kényszerítette ki a legyözött I. Ferenctöl leánya, Mária Lujza kezét, rokonává téve így Európa legösibb uralkodóházát, a Habsburgokat. Franciaországon a kimerülés jelei mutatkoztak, kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a folytonos háborúk már nem szolgálják az ország érdekeit.

A kontinentális zárlat megszegése miatt Napóleon háborút indított Oroszország ellen (1812). A császár hatalmas hadseregével - amelybe a hódoltatott birodalmak is küldtek katonákat - szemben az oroszok Kutuzov tábornok vezetésével a felégetett föld taktikáját alkalmazták. A császár Borogyinónál gyözni tudott, és elfoglalta Moszkvát. Ám az orosz cár nem kért békét, így Napóleon sikereinek rabjává vált a városban. Miután az oroszok felgyújtották Moszkvát is, a hideg tél és az ellátási nehézségek miatt Napóleon megkezdte a visszavonulást. Az oroszok azonban döntö vereséget mértek hadseregének maradékára (átkelés a Berezina folyón)

Napóleon kudarca újra csatasorba állította ellene az európai nagyhatalmakat. A koalíciós erökkel szemben a császár fiatal korosztályokból felálló serege Lipcsénél (1813) vereséget szenvedett. A "népek csatájában" több mint százezren estek el. A következö évben a császár már feltétel nélküli megadásra kényszerült. Elba szigetére számüzték, innen azonban még visszatért. Ám a kimerült országnak nem volt esélye: 1815-ben Waterloo-nál végsö vereséget szenvedett. Napóleon a távoli angol gyarmaton, Szent Ilona szigetén, számüzetésben halt meg (1821).

A BÉCSI KONGRESSZUS ÉS A SZENT SZÖVETSÉG A napóleoni háborúkat követöen a nagyhatalmak vezetöi - a diplomácia történetében új fejezetet nyitva - Bécsben konferenciát tartottak (1814-1815) a rendezésröl. A gyözteseket három alapvetö cél vezette: a hagyományos dinasztiák hatalmának visszaállítása, a hatalmi viszonyok tartós rendezése és a forradalmi folyamatok leállítása.

Franciaország vereségét követöen az oroszok jelentösen megerösödtek. Emiatt az angol diplomácia - más kontinentális hatalmaktól támogatva - Oroszország térnyerését kívánta megakadályozni. Ez csak részben sikerült: az oroszok megtarthatták, söt bövíthették lengyelországi hódításaikat, megszerezték Finnországot és Besszarábiát. Ezért az angolok támogatták az ellensúly szerepét betöltö Ausztria és Poroszország megerösítését. (Ausztria Velencét és Lombardiát, Poroszország a Ruhr-vidéket kapta.) Hasonló okokból nem törték meg a vesztes Franciaországot sem. Az általa veszélyeztetett országokat viszont terület-hozzácsatolásokkal erösítették meg: Hollandia Belgiummal, a Szárd Királyság Genovával gyarapodott. Nagy-Britannia a gyarmatokon erösítette meg magát (India, Fokföld), és stratégiai pontokat szerzett meg a Földközi-tengeren (Málta, Jón-szigetek).

A bécsi kongresszuson a feudális nagyhatalmak, Oroszország, Ausztria és Poroszország megkötötték az ún. Szent Szövetséget, amelyhez Európa államainak többsége csatlakozott (Anglia nem). A forradalmi és nemzeti mozgalmak elfojtása érdekében kölcsönös segítséget és együttmüködést helyeztek kilátásba. Elfogadták a fegyveres beavatkozás (intervenció) jogát is. A változásokat meggátló, a feudális berendezkedést megörizni kívánó (ún. reakciós) hatalmak a következö évtizedekben rendszeresen kongresszusokon egyeztettek nemzetközi kérdésekröl. Ezzel ugyan megfékezték a forradalmi mozgalmakat, de megakadályozták a nagyobb konfliktusok kirobbanását is.