Mozgalmak és eszmék a XIX. szazad elsö felében

Mozgalmak és eszmék a XIX. század elsö felében

A HÚSZAS ÉVEK MOZGALMAI A Bécsben kialakított rendszerrel szemben az 1820-as években Európa déli területein robbantak ki az elsö forradalmi mozgalmak. Spanyolországban, majd a Nápolyi Királyságban a Szent Szövetség segítségével abszolút hatalmukat visszanyerö uralkodókat a katonatisztek alkotmány kiadására szorították. A tömegtámogatást nélkülözö tiszti csoportok mozgalmát a francia, illetve az osztrák beavatkozás (intervenció) gyorsan leverte. Ettöl kezdve azonban Itáliában a forrongások állandósultak.

A görög szabadságharc (1821-1829) során a Szent Szövetség müködése már akadozott, mivel szembekerült a dinasztikus szolidaritás és a hatalmi érdek. A szabadságharc jelezte a balkáni viszonyok átrendezödését. Az Oszmán Birodalom egyre gyengült, és a Balkánon a keletkezö hatalmi ürt Oroszország kívánta betölteni. Amikor a görögök fellázadtak a török uralom ellen, Oroszország a nemzeti mozgalom segítségére sietett, mivel a törökök gyengítésével lehetösége kínálkozott a meleg tengeri kijáratot biztosító tengerszorosok (Boszporusz, Dardanellák) megszerzésére. Az angolok és a franciák ezt meg kívánták akadályozni, de nyíltan nem léphettek fel - közvéleményük nyomása miatt sem - a keresztény görögöket véresen elnyomó törökök mellett. A görögök (s így az oroszok) oldalán avatkoztak be a küzdelembe, és flottájuk legyözte a törököket (Navarinó, 1827). Békekötéskor viszont megakadályozták az oroszok túlzott megerösödését a térségben. A Török Birodalom gyengülésével megjelenö feszültség, az ún. keleti kérdés azonban nem oldódott meg.

AZ 1830-AS PÁRIZSI FORRADALOM Napóleon bukását követöen Franciaországban ismét a Bourbon-dinasztia került hatalomra (restauráció). Az uralkodó kezdetben betartotta a gyöztesek által jóváhagyott alkotmányos monarchia kereteit, s - Napóleon belpolitikáját követve - nem bolygatta a forradalom alatt létrejött tulajdonviszonyokat sem. Ám a támaszát jelentö emigránsok keményebb fellépést sürgettek. Megkísérelték a forradalom idején birtokait vesztö nemesség kártalanítását, növelni akarták az egyház szerepét a közéletben és az oktatásban, szigorítani a cenzúrát. A törvényhozás - amelyben a forradalom eredményeihez ragaszkodó polgárság rendre túlsúlyba került - azonban elutasította ezt. A polgárság és az egykori emigránsok közötti az ellentét oda vezetett, hogy a forradalomtól tartó uralkodó - élve alkotmány adta jogával - feloszlatta a törvényhozást.

A felháborodott párizsi tömeg fellázadt. Három nap alatt kiderült (1830. július 27-29), hogy a restauráció milyen gyenge lábakon áll. Az uralkodó elmenekült. A nagypolgárság képviselöi - hogy a forradalom radikalizálódását megakadályozzák - sietve a Bourbon-ház oldalágáról származó Lajos Fülöpöt választották meg uralkodónak, aki megszilárdította az alkotmányos monarchiát. Eltörölték a cenzúrát és kiterjesztették a választójogot. A magas cenzus azonban csak kevesek számára tette lehetövé a közügyekbe történö beleszólást. "Gazdagodjatok meg, és lesz választójogotok!" - mondta az egyik vezetö politikus. A leggyorsabban a pénzügyekkel foglalkozók gyarapodtak. Ezért, bár Lajos Fülöpöt "polgárkirálynak" nevezték, rendszere leginkább a pénzarisztokráciának (bankárok) kedvezett, így nem rendelkezett széles társadalmi támogatottsággal.

A 1830-AS FORRADALMI HULLÁM A párizsi forradalom Európában jelentös hatást váltott ki. A helyzetet kihasználva a belgák elszakadtak Hollandiától. A háborút elkerülni kívánó francia kormány a nagyhatalmak megnyugtatására kinyilvánította, hogy - a francia forradalom külpolitikai hagyományaival szakítva - nem akarja Franciaországhoz csatolni a területet. Belgium önálló alkotmányos királyság lett. Függetlenségét a nagyhatalmak (leginkább Anglia) garantálták. Több német államban is forradalmak robbantak ki. A német egységet és alkotmányosságot követelö megmozdulásokat a kormányok elfojtották.

A bécsi kongresszus az orosz fennhatóságú lengyel területeknek (Kongresszusi Lengyelország) jelentös autonómiát biztosított. Ezt azonban az oroszok egyre inkább korlátozták. A francia események hatására a lengyelek úgy érezték, itt az alkalom az orosz iga lerázására. A lengyelek hösi küzdelmét I. Miklós (1825-1855) cár hadainak nyomasztó túlereje leverte (1831). Ebben szerepet játszott az is, hogy pénzarisztokrácia vezette Franciaország a lengyel kérdésbe nem kívánt beavatkozni. Emellett a lengyel nemesi vezetés nem volt hajlandó a jobbágyfelszabadítás kimondására.

A KORSZAK URALKODÓ ESZMÉI Az egymást követö forradalmakat és nemzeti felkeléseket a gazdasági és társadalmi tényezök mellett a korszak két, egymással összefonódó eszméje hajtotta: a liberalizmus és a nacionalizmus.

A liberalizmus, a szabadelvüség kifejezés a húszas évek spanyol szabadsághöseitöl ered, s eszmei elözménye a felvilágosodás. A XIX. század elsö felében az egyéni és a polgári szabadságjogok (szólás-, sajtó-, gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadság) érvényesülését, a népképviselet alapján müködö alkotmányos államot képviselö irányzatot nevezték így. A liberalizmus elhatárolta magát a kiváltságokon alapuló abszolút hatalomtól és a diktatórikus jellegü jakobinus népuralomtól is. A liberalizmus gazdasági felfogására a korlátozás nélküli szabad verseny támogatása volt jellemzö (Smith, lásd az 1. leckét). Miután a XIX. század elsö fele Európa jelentös részén az abszolutista államberendezkedések, a feudális-rendi kiváltságokon alapuló társadalmak idöszaka, a liberalizmus ekkor forradalmi irányzatnak számított.

A nacionalizmus, a nemzeti eszme szintén a korszak szülötte. A társadalmi és vallási különbségeken átívelö nemzeti azonosságtudat a francia forradalom alatt vált meghatározó erövé. Terjedését a napóleoni háborúk segítették elö. A népek körében felértékelödtek a nemzeti közösséget kifejezö és erösítö tényezök: az anyanyelv, a nemzeti hagyományok és a közös történelmi múlt. A múltban romantikus módon a nemzet nagyságát, dicsöségét keresték.

A nacionalizmus a nemzet felemelését tekintette céljának. Ennek eszközét a nemzetállam létrehozásában látták. Közép- és Dél-Európa nemzetei számára a francia nemzetállam szolgált mintául. A nemzeti eszme a korszakban szembe találta magát az uralmuk alatt több népet összefogó dinasztikus nagyhatalmakkal. Így a század nemzeti és társadalmi törekvései összefonódtak, együtt jelentkeztek.

A francia forradalom ellenhatásaként fogalmazódott meg, s vált eszmeáramlattá a konzervativizmus. A konzervativizmus nem azonos a minden változást elutasító a régihez mereven ragaszkodó magatartással. (Bár gyakran a feudális berendezkedés makacs híveit is konzervatívoknak nevezték.) Az irányzat a forradalmi terror, a régi értékek sokszor válogatás nélküli lerombolása, a vallásellenesség, a felesleges áldozatokat követelö mozgalmak láttán elutasította a forradalmi átalakulás szükségességét. Ezzel a hagyományokhoz jobban kötödö, óvatosabb, a kiigazításokra lehetöséget adó, az emberek által "megemészthetö" fejlödést állította szembe. A kiépülö alkotmányos rendszerekben a konzervativizmus a liberalizmus alternatívájává vált. Ennek legjellemzöbb példája Nagy-Britanniában a konzervatív toryk és a liberális whigek parlamenti küzdelme.