Kölcsey Ferenc

Kölcsey Ferenc

A himnusz részletes elemzése

Az 1820-as évek elején fokozódik a magyar nemesség elégedetlensége a Habsburg-kormány önkényes, az ösi szokásjogot sértö intézkedései miatt. A felerösödö nemesi ellenállás 1823-ra éri el tetöpontját. Kölcsey ekkoriban még nem vett részt a politikai életben, s csekei magányában kevésbé érzékelte ezt a törekvést osztálya részéröl. Magánemberi gondjai foglalkoztatták. Azon fáradozott, hogy az öccse gondatlansága következtében kényszerüen felvett kölcsönöket hogyan fizetheti vissza. A magyarságot sújtó intéz 414c25e kedések és egyéni bajai csüggedtté teszik, s növelik lelkében a keserüséget. Ebben a lelkiállapotban írja meg legismertebb költeményét, a Himnuszt.

A ránk maradt kézirat végén ott olvashatjuk a vers megszületésének dátumát: Cseke, 1823. január 22. Ez azt sugallja, hogy egyetlen lendülettel, egyetlen nap alatt írta meg hazafias ódáját, de munkamódszerének ismeretében azt gyaníthatjuk, hogy a vers hosszú érlelödés után ezen a napon nyerte el ma ismert formáját, ekkor tisztázta le a költö a véglegesnek tekintett szöveget. Erre utal az is, hogy a kéziratban mindössze egyetlen javítás figyelhetö meg.

Azt nem tudjuk, miért nem törekedett Kölcsey arra, hogy versét nyomtatásban is gyorsan viszontlássa, holott akkoriban már megnyíltak elötte a közlés lehetöségei. Majd csak 1829-ben hozza az Auróra, Kisfaludy Károly folyóirata. Hogy a megírás és a megjelenés között eltelt hat esztendö alatt mi volt a kézirat sorsa, arról semmit sem tudunk, mert még a levelezésében sem bukkanunk semmiféle nyomra, amely arra utalna, hogy bárkinek is megmutatta.

A cím egyúttal müfajelnevezés is. A himnusz eredendöen fohászkodó, dicsöítö ének, ám ha jól megfigyeljük, Kölcsey müvében a himnikus hang többnyire a keretet jelentö elsö és utolsó versszakra jellemzö, a többi strófában inkább csak az egyes szám második személyü igealakok jelzik formálisan az Istenhez szóló költöt, és még ez is eltünik a 6. és a 7. versszakban. Az alcím a Magyar nép zivataros századaiból sajátos módon hiányzik az Auróra-beli elsö megjelenéskor. Hogy miért, erre sem tudjuk a feleletet. Azt viszont tudjuk, hiszen a kézirat megmaradt, hogy az alcímet Kölcsey maga írta a cím alá, és mindenképp a mü szerves részének kell tekintenünk, mert elöször ez jelzi, hogy a költö egy talán 17. századi prédikátor énekszerzö szerepébe helyezkedve szólaltatja meg a vallásos gyökerü nemzeti büntudatot, a nemzetféltés gondolatát. A remény és reménytelenség végletei között vívódó Kölcsey Istenhez fohászkodik, s áldást kér a magyarságra.

Az elsö versszak egyetlen, hatalmas körmondat rendkívüli érzelmi töltéssel, múltat és jövendöt egységbe foglaló szemlélettel, különös ünnepélyességgel.

A költö tekintete a második versszaktól kezdve a múltba fordul, és az egykori hösök valamint a dicsö történelmi tettek emlékében keresi jövöbe vetett hitének forrását. A romantikára jellemzö hatalmas képet vetít elénk a honfoglalásról, Árpád jelentöségéröl, majd Magyarország természeti kincseinek gyarapodását az isteni gondviselésnek tulajdonítva mutatja be. A törökellenes harcokra és a Bécset elfoglaló Mátyás király sikereire emlékeztetve fejezödik be a dicsöséges nemzeti múlt képeinek felvonultatása.

A negyedik versszak, hajh indulatszava átvezet a kudarcokkal terhes történelmi múlt bemutatásához. Miként a költöelöd Zrínyi, hasonlóképp Kölcsey is a nemzeti bünökkel indokolja, hogy Isten elfordította tekintetét a magyarságról, és minden sorscsapás az ö büntetö kezétöl származik. Ennek a terjedelmében az elözönél hosszabb, három versszakot átfogó egységnek a hangulatát az eröteljes igealakok (elsújtád, zúgattad), az ellentétek (bércre hág - völgybe száll) és a zordon ünnepélyességet sugalló szóalakok (csonthalom; lángtenger) határozzák meg. Túlcsordul a fájdalom a sorokból, hiszen nem végzetszerü, hogy idáig jutott a nemzet. A testvérviszály, a hazafiúi önfeláldozás hiánya miatt jutott végveszélybe a magyarság:

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

A Vár állott, most köhalom... kezdetü versszak idöhatározója Kölcsey jelenére utal, a kínzó rabság állapotára, amelyben a szabadság után csak vágyakozni lehet. A Himnusz összes versszaka közül ez a legkeserübb, ebböl sugárzik a legtöbb fájdalom. Kétségbeesés, tehetetlenségérzet, kilátástalanság szólal meg itt, és az ellentétek (vár - köhalom, szabadság - kínzó rabság) fokozzák a végletekig az érzelmeket. Ebben a versszakban is szembetünö az, amit az elözöekben is megfigyelhettünk: a hatásos igealakok következtében minden kép csupa mozgás, csupa nyugtalanság.

Az utolsó versszak a himnusz müfajának hagyományai szerint az elsö strófa megismétlése némi változtatással:

Szánd meg Isten a magyart,

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védö kart

Tengerén kínjának.

Ezek a változtatások azonban tartalmi jellegüek. Az egykor ellenséggel küzdö magyarságból a vészek hullámán sodródó, hányódó nép lett, amely már nem áldást vár és remél, legfeljebb szánalmat.

Ezért mondhatta nemzeti imádságunk egyik méltatója, hogy ez "a világ legszomorúbb himnusza". Belsö szerkezeti arányai is ezt sugallják: a múlt öt versszakon keresztül részletezödik, a jelenre mindössze egyetlen versszakot szán a költö, a jövöre vonatkozóan pedig csak a keretben utal, de ott is inkább csak a remény, mint a bizonyosság hangján. Jó oka van Kölcseynek azt gondolni, hogy a magyarság megbünhödte múltbeli vétkeit, azt azonban a költöi túlzás mondatja vele, hogy a jövendö vétkeit levezekeltük. Elöre felmenteni bünei alól senkit nem lehet, erre sem az egyházi, sem a világi jog nem ad felhatalmazást.

Kölcsey halála után néhány évvel a Nemzeti Színház írt ki pályázatot a Himnusz megzenésítésére. A húsz arany pályadíjat Erkel Ferenc nyerte el. Vers és dallam együtt elöször 1844. július 2-án csendült fel, s rövidesen mindenütt ismertté vált az országban.