Kanyadi Sandor 1929 -

Kányádi Sándor 1929 -

A romániai magyar irodalom első Forrás-nemzedékének egyik kiemelkedő alakja. Költészetére jellemző a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség. A stílusában,  a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban sokszínűség fedezhető fel. Nagyívű fejlődése nemcsak esztétikai jelenségként érdekes, nemcsak egyediségében jellemző, hanem egy közösség változó sorsát, vágyainak, reményeinek alakulását is példázza.

Ihletője Petőfi és a népköltészet, vágyott költőideálja: Arany János. A hagyományok, az életmód, szokások, az emberi tartás és a varázslatos táj a maga tisztaságával, méltóságával mind-mind belekerültek abba a tarisznyába, melyet a szülőföldjéről hozott.  Költészete első korszakára jellemző, hogy az élőbeszéd közvetlenségét hetyke humorral fűszerezi; magyaros ritmusú, egyszerű írásait a tárgyias érzékletesség és az otthonosságérzet hatja át. Ez idő tájt alapszókincséhez (Kántor Lajos gyűjtésében) ilyen szavak tartoztak: tarisznya, fűzfa, furulya, bot, pakulár, kút, vödör, malom, ló, szekér, zab, gerenda, folyó, fenyő, kapca, bojtár, dombhajlat, 424e48e pacsirta, pipevirág, barka, vadalma, varjú, juh, harmat, erdő, dér, őzsuta, tisztás, mogyoró, nyírfa, farkas, bogyó, fejsze, tövis, korsó, eső, patak, szénaillat, zápor, pajta, csikó, csobán, bárány, bocskor, csónak.

A hatvanas évek közepén az otthonosságérzetet az elidegenedés hangja váltja fel, a hit helyét a kétely foglalja el. Megváltozik költői eszköztára is. A hagyományőrző, népies hang a tárgyias fogalmi nyelvhasználat felé tolódik el, lírája intellektualizálódik. A költő és külvilág harmonikus viszonyának megrendülésével egyidőben a közvetlen látvány-verseket háttérbe szorítják a szuggesztív látomások és egyetemes példázatok.

Elszabadult, fut a lovam

Elszabadult, fut a lovam,
tapodja a kantárszárat,
szűgybe szeget fejjel vágtat;
fogjátok meg, ha tudjátok!

Fogjátok meg, kerüljetek
elejébe, hogyha mertek. -
Húsz esztendeje kiáltoz
segítségért ez a gyermek.

Dőlnek a fák; csattog az ég,
villog iszonyú baltája.
Vágtat a ló, sír a gyermek
a holdtalan éjszakában.

Kányádi életművének egyik visszatérő motívuma a lovait kereső gyermek. Gyermekkori megélt tapasztalat áll a motívum mögött: kedvenc lovát farkasok tépték szét. Az élmény annyira maradandó nyomot hagyott a gyermeki tudatban, hogy később költőként többször is feldolgozza a témát olyan verseiben, mint a már említett költemény, a Sörény és koponya, Fától fáig, mely költészetének összegző létverse. A téma legkorábbi megjelenése az 1958-ban keletkezett Elszabadult, fut a lovam című költemény.

A cím életképet ígér, melyben kettős közlésforma váltakozik többsíkú szerkezetet hozva létre: a gyermek monológja és a lírai én narratív beszédsíkja. A versbeszéd kétszólamúságához két idősík kapcsolódik: a megidézett esemény múlt ideje és az elbeszélés jelene. A kettő idő-és értékszembesítő kompozíciót eredményez.

A vershelyzet az elszabadult lovát riadtan kereső gyermek látványából bontja ki a látomást. A második versszakban összemosódik a gyermek és a felnőtt szólama: "Fogjátok meg, kerüljetek/ elejébe, hogyha mertek./ Húsz esztendeje kiáltoz/ segítségért ez a gyermek". A riadt keresés, kétségbeesés intenzítása nem változik a látomássá növő képben sem. Épp ez az életérzés válik főszereplővé a versben kifejezve immár a felnőtté vált ember szorongását. Az igék gyakorisága, a hangutánzó, hangulatfestő szavak sokasága felerősíti ezt az életérzést. A rövid tömör mondatok megszemélyesítései a vihar képét teszik érzékletessé. A vihar a lélekben dúló feszültség, egy beavatástörténet katarzisa. A megidézett esemény múlt ideje és az elbeszélés jelene közötti idő a megtett életút ideje. A gyermekből felnőtt lett.

A verszárlat elkomorul a "holdatlan éjszaka" jelzős szerkezet egyetemessé tágítja a fájdalmat, perspektívátlanságot.A címben szereplő ló szimbólummá válik a vers folyamán. Jelenti a gyermekkor ideálokkal teli világát, a merész célokat, a kitűzött ideálokat. Elvesztése értékpusztulás. A vers előképeként, vázlataként is tekinthető a tíz évvel később keletkezett nagy montázsversének, a Fától fáig című versnek.

Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol

idén se lesz nálunk karácsony

hiába vártok

nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek

mindenkivel ő sem törődhet

messzi a csillag

mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk

de olyan sötétek az esték

s a szeretetnek

hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis

nézz uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak.

A transzcendens irányultság, az Istenhez fordulás, az oltalomkeresés és megváltásremény talán sehol sem jelentkezett olyan műfaji-hangnembeli változatossággal, olyan sokszínűséggel, mint az erdélyi magyar irodalomban. Kányádi költészetében is legalább ötven-hatvan olyan vers van, amelyekben a bibliai kötődés, a transzcendens beállítottság, a zsoltáros alaphelyzet, a legfőbb versképző erő. A nélkül, hogy ennek jelentőségét túlbecsülnénk, megemlíthetjük, hogy Kányádi családi indíttatása és iskoláztatása előbb a székelyudvarhelyi Református Kollégiumhoz, majd a Római Katolikus Főgimnáziumhoz köti. Ez is indokolhatja a költészetében folyamatosan és intenzíven jelen levő szakrális és profán tematikát.  Ezek az alkotások korántsem egyértelműek. Értékszerkezetükben gyakran a bizonyosság hiányát, az áldozat- és megváltásmítosz hiábavalóságát fejezik ki fanyar-groteszk, ironikus hangszerelésben.

Istenélménye ellentétes mozaikokból áll össze. Istenképe összetett, nyugtalanító: a hitehagyott elesettségtől a derűs megnyugvásig, a reménytelenségtől a fölegyenesedett reménységig hullámzanak gondolatai. Ilyen versei például a Húsvéti bárány, Nóé bárkája felé, XC. zsoltár vagy az Isten háta mögött.

A cím egyszerre konkrét és metaforikus jelentést hordoz. Köznapi értelemben olyan elmaradott, eldugott helyet jelöl, ahová nehéz eljutni, ahol a mozdulatlanság, a pespektívátlanság, a pusztulás  jellemző. A cím metaforikus értelme a vers egészéből bontható ki, s kimondatlanul a kisebbségi sorsélméy fájdalma, az Istentől elfeledettség tragikuma materializálódik benne.

A vers felütése a karácsonyi képzetkörhöz tartozó motívumokra épül. Az istálló, a jászol, a három királyok, a csillag egyértelműen idézik föl a messiás megszületésére való várakozás misztériumát. Csakhogy a motívumokban felsejlő bibliai történetet fölülírja azzal, hogy a kiragadott motívumokhoz negatív fogalmakat társít: a jászol üres, nem jönnek a három királyok, a csillag messze van, és ezzel az értéktelített történetet az értékhiány kifejezőjévé avatja. Ezzel meg is teremti a megváltásra való hiábavaló várakozás tragikus hangulatát.

A keresztény mitológiai történetre rájátszó első szerkezeti egységgel mintegy párbeszédet folytat a második szerkezeti egység, az utolsó nyolc sor: az értékhiányos létállapotot a kisebbségben élő erdélyi magyarság sorsára vonatkoztatja. Míg az első részre a leíró-epikus versbeszéd jellemző, a másodikra pedig a vallomásos, dialogizáló versbeszéd. A lírai én a közösség  nevében, mellyel sorsközösséget vállal, szólalítja meg az urat,. Ezt fejezik ki a többes szám első személyű állítmányok: "megértjük", "mit tehetnénk". Az áradó, központozás nélküli sorokban hangnemek váltakoznak. A motívumokból áradó biblikus hangnemet átszövi az ironikus, groteszk versbeszéd.

A verszárlat imaszerű fohász. Visszakapcsol a vers címéhez: "nézz uram a hátad mögé is/ ott is lakoznak/ s örülnének a mosolyodnak". A feltételes mód kifejezi a megváltásra váró közösség reményét. Az istennélküliség helyzete után a gondviselés örömében való részesedést.

Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.

A dal a legelterjedtebb és legszemélyesebb lírai műfajcsoport. Alapvető és egynemű érzések megszólaltatója.Hangulata egységes. A lírai én személyesen, követlenül nyilatkozik meg. Pillanatnyi élmény, érzés, hangulat kifejezője, de lehetnek tér- és időbeli meghatározói. Szerkezete egyszerű, világos, könnyen áttekinthető; terjedelme általában korlátozott.

A legzeneibb lírai műfaj, számos változata zenei formákhoz kötött. Többnyire azonos típusú strófákból épül fel, ezeket az ismétlődések is rokonítják.

Ezek a műfaji ismérvek jellemzőek Kányádi Sándor Gyermekkor című dalára is.

A vers címe Gyermekkor kitűnetett életszakasz, visszatérő lírai téma. Bekapcsolja a verset abba a lírai hagyományba,  amelyhez olyan nevek kapcsolhatók, mint Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, József Attila, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor. Az egyén életében meghatározó szakasz a gyermekkor. Jelenti az otthon melegét, a valahová való tartozás biztonságát, a merész álmokat, ugyanakkor a kisgyermek rácsodálkozását, nem egyszer szorongását és félelmét az ismeretlentől, kiszolgátatottságát a felnőttek világában. A küzdelmeiben elbizonytalanodott felnőtt e teljesség újraélésének vágyát éli át.

A lírai én fájdalommal vegyes nosztalgiával idézi meg tovatűnt gyermekkorát.

A vershelyzet emlékidézés. A felnőtt lírai én a gyermekkor világába vezet vissza: a "mezítláb", "erdő", "tisztás", "patak" természeti jelképek, az érintetlen tisztaságot, a temészet és ember még harmonikus viszonyát sugározzák. Ugyanakkor ezek a motívumok az emberi lét metaforikus színterei: az erdő a legösszetettebb jelképek közé tartozik sűrű sötétjével bizonytalanságot, rendezetlenséget, szorongató összevisszaságot, sötét, irányíthatatlan burjánzást jelenít meg. Az erdő tanítómester, a "természet osztályterme". Valamit megismerhet ugyan az erdőből - az erdő misztériumából - az, aki rálép egy ösvényre, de az erdő egésze - a lét misztériuma - rejtve marad.  Az erdő sűrűjében való barangolás belső utak bejárásával, titkok feltárásával rokon. Az erdő ősképe szemben áll a "tisztás"-sal, mely a nyitottságot, rendezettséget, beláthatóságot jelent. Kiterjedt szimbolikával rendelkezik a "patak" fogalma is. A megtisztulás szimbóluma, akárcsak az "eső", olyan közeg, amely képes lemosni minden bűnt, minden rosszat az emberi létezésről.

A versbeszéd vallomásos. Az első versszakban múlt idejű, a második versszakban jelen idejűre vált. Az igeidő- váltások a gyermek és felnőtt nézőpontjára utalnak.

A két ellentétes idősíkhoz értékszembesítés kapcsolódik. A jelen a racionális felnőtt nézőpontje, aki "fütyörészve" a "tisztás" szélén halad. Meghódította, felmérte a világot. A csodák odalettek a gyermekkor mesés világával, ahol "őzek ittak ezüst patakból".