KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI

KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI

Valóság és fikció az irodalmi naplóban

Szentimentalista életérzés az énregényben

A vallomásosság mint önkifejezési forma az irodalmi naplóban

Tételek:

1. A levélregény
2. Szentimentalista életérzés az énregényben
3. A vallomásosság mint önkifejezési forma az irodalmi naplóban

Kármán József Fanni hagyományai című műve napló- és levélformájú énregény. Az énregény olyan regénytípus, amely a mű egyik (vagy több) szereplőjének - leggyakrabban a főszereplő - nézőpontjából mutatja be a műben ábrázolt világot. Ebből adódóan látószöge korlátozott, csak arról és úgy képes tudósítani, 252j92c amit a hős maga átélt, hallott tapasztalt, s ahogyan átélte, hallotta, tapasztalta. Az egyes szám első személyű közlés az ábrázolt világ hitelesítésében játszik szerepet. Az énelbeszélés jellemzője a vallomásosság, mely lehetőséget ad az önelemzésre, a lelkiismereti vizsgálódásra (ezért a szentimentalizmus különösen kedveli). Leggyakoribb változata a naplóregény és a levélregény.

A naplóregény a benne ábrázolt eseményeket valamelyik szereplő naplójának formájában mutatja be, de beleszövődhetnek elbeszélő és levélformájú részek is. A napló monologikus formájú, egymást időrendben követő feljegyzések sorozata. Azokat az eseményeket és a hozzájuk fűzött kommentárokat tartalmazza, amelyeket szerzője az adott napon vagy az utolsó bejegyzés óta átélt, és megörökítésre méltónak talál. Bizalmas közléseit rendszerint közvetlen hangon mondja el a szerző. A naplóregény a 18. század második felében a szentimentalizmus műfajaként keletkezett.

A levélregény az énregény azon változata, melyben egy vagy több szereplő levelezéséből bontakozik ki a történet. A levél a személyes, élőszavas beszédet helyettesítő írás. A magánlevél szerzője közvetlen hangon, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodva szólítja meg a címzettet, természetességre törekszik. A levelek gyakran elbeszélő vagy naplórészletek közé vannak illesztve, s elsősorban az eseményeknek a hős lelkivilágára gyakorolt hatását tükrözik. A levélregény a 18. század elején keletkezett, igazán divatossá a szentimentalizmus idején vált.

Az énregény klasszikus példája a világirodalomban Johann W. Goethe (1749-1832) Az ifjú Werther szenvedései, a magyar irodalomban pedig Kármán József (1769-1795) Fanni hagyományai című műve.

Kármán énregényében minden eseményt (Fanni halálát kivéve) és érzelmet szubjektíven, belső nézőpontból, a főszereplő, Fanni nézőpontjából látunk, a rajta kívüli világ eseményei a háttérbe szorulnak, csak annyiban fontosak, amennyiben hatással vannak Fanni érzéseire. Ugyanakkor a mű egyesíti magában a napló- és levélregény sajátosságait: a cselekmény Fanni naplójából és barátnőjéhez írt leveleiből (illetve T-ai szerkesztőséghez írt leveléből) bontakozik ki, s lelki rezdüléseinek rajzát nyújtják.

A mű témája a szentimentalista alkotások konvencióinak megfelelően a beteljesületlen szerelem. Cselekménye egyszerű, a műfaj kívánalmai szerint kevés epikai elemet tartalmaz, a hangsúly a lélek belső tartalmaira, az érzelmekre tevődik. A regény középpontjában a tizenhat éves félárva Fanni áll. Anyja és bátyja meghalt, keményszívű apja és mostohaanyja neveli, és el kell viselnie mostohatestvérei bántásait is. Fanni sokat szenved a magánytól, az őt körülvevő emberekben nem talál megértő lélekre, egykori barátait is idegennek érzi. Változást az hoz életébe, hogy környékükre, a falu végére költözik egy hajdan magas állású, de megözvegyült s ezáltal elszegényedett asszony, báró L-né, aki barátnője és tanítója lesz. Ő biztatja, hogy fogadja el a meghívást, amikor Teréz névnapi bálba hívja. Itt ismeri meg T-ai Józsit, a városból érkezett fiatalembert. Bár sokáig kétségek gyötrik, hogy csakugyan szereti őt T-ai, valójában első pillantásra egymásba szerettek. Kapcsolatuk akkor mélyül el, amikor Fanni néhány hétre városi barátaihoz költözik, s itt gyakrabban találkoznak. Váratlanul rátör azonban apja, akinek fülébe jutottak a szerelmeseket ócsárló, hazugságokat terjesztő szóbeszédek, s hazaparancsolja lányát. Fanni hamarosan ágynak esik, s hosszas szenvedések után, T-ai és a bűnbánó apa karjai közt meghal.

A mű szerkezete átgondolt, négyféle szöveg alkotja. Három fiktív bevezetéssel indul, melyek a hitelesség megteremtésében játszanak szerepet. Az első -Egy szó az olvasóhoz- szerkesztői előszóként került a regény elejére, elmondja, hogyan került a napló a folyóirat szerkesztőségébe. A második szöveg -Fanni élete- T-ai szövegeként értelmezhető, bár ő maga nincs megnevezve. Ez külső nézőpontból vázolja Fanni életét, amit a naplójegyzetek szubjektivizálva adnak elő. Leírja Fanni halálát is, az egyetlen eseményt, amely belülről ábrázolhatatlan.

A harmadik bevezető rész -Fanni hagyományai- ugyancsak T-ai szövegeként fogható fel, kifejezetten a "hagyományokra", Fanni hagyatékára reflektál.

Ezt követően találjuk a mű fő részét, mely Fanni naplójegyzeteit és leveleit tartalmazza, a neki írt válaszokat azonban nem. A levelek datálása (keltezése) a hitelesség látszatát kelti, akárcsak a helyszín megjelölése, bár ez és egyes szereplők neve -pl. T-ai, báró L-né, gróf É-né- a kor szokása szerint rejtjelezve szerepel.

Az első bejegyzés Fannit a többi embertől elvonulva, a természetben, a veteményes- és gyümölcsöskert közti lugasban láttatja. A természet és a magány együtt kell számára ahhoz, hogy a vallomás helyzete megteremtődjön. A napló első lapjait író lányt az érzések zűrzavara jellemzi, édes, nehéz, titkos érzéseket érez, az örömtől dobog szíve, s könnytől telik szeme. Élvezi a természet és a magány örömeit, de menekülne is az egyforma hétköznapok elől, vágyik az idilli, szeretetteli életre, de néha már csak a halál vigasztalhatná meg őt. Fanni a szeretetet keresi és a szeretetlenség őt körülvevő világa elől menekül. Gondolatai először a földi szférán túl keresik a szeretet lehetőségét: elhunyt anyja és bátyja világát érzi közel magához. Úgy érzi, önmagáról nem tud semmi bizonyosat, érzelmi csapongásai mögött az önismeret hiánya mutatkozik meg: "Megfoghatatlan magának is az ember!"

Báró L-né feltűnése fordulatot jelent a lány életében, az özvegy saját életsorsának példájával készíti fel arra, hogy eljusson saját személyiségének lényegéhez. A két gyerekkel özvegyen maradt szegénysorsú hölgy élettörténetéből a szerelmi boldogság emlékei gyakorolják rá a legnagyobb hatást. Beszélgetéseik során alakul át Fanni, jön rá arra, hogy a szerelem hiánya zavarta eddig lelkét. Úgy érzi, immár ismeri magát, s az eddig számára nem is létező világ nyílt meg előtte, és vált titokzatossá. Olyan erősen vágyik a boldogságra, hogy tragikus sorsú barátnőjét is boldognak mondja, mert tapasztalta a boldogságot, önmagát pedig boldogtalannak, mert "jó napokrúl" még semmit sem tud.

Báró L-né megfontolt szerelemre inti Fannit, mert "a vak szerelem veszedelmes". Figyelmezteti, hogy nem akaratunktól függ, hogy szeressünk, "de az okosság azt megelőzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes". Tanácsa szerint a vágyak alapján kell kialakítani egy ideálképet, s az ehhez hasonló valóságot kell megkeresni. Fanni barátnője megfontoltságra irányuló tanításából semmit sem hasznosít, T-ait meglátva lesz szerelmes a fiatalemberbe. Kapcsolatait a külvilág ellenségesen fogadja, barátnője miatt gúnyolják ("koldushoz kapcsolod magad"), szerelme irigyei ócsárolják, az anyák, akik eddig példaképet láttak Fanniban, most távoltartják tőle gyerekeiket. A műben ismét feltűnik az önismerethiány, ám a "nem ismerjük mi a magunk szívét" megállapítás nem más, mint az észnek a szív érzéseivel szembeni teljes tehetetlenségének belátása.

Fanni a szerelemben megérti önmaga lényegét, és azt is, hogy a harmónia a földi létben csak rövid időre érhető el. Hamarosan elszakítják kedvesétől, egy "forró hideg" gyorsan ágynak dönti, és halála sem késlekedik soká. A halál motívuma már Fanni és T-ai első beszélgetésekor, az átmulatott báli éjszaka utáni búcsúzáskor feltűnik, s jelképesen összekapcsolódik a szerelemmel. Ugyanez a motívum a regény utolsó részében ismét megjelenik -"mint vőlegénynek, úgy megyek a halál angyalának elejébe"- mintegy jelezve, hogy számára a nyugalom, a boldogság a halál után valósulhat meg.

Fanni számára a reménykedés vagy a felejtés (a megoldás lehetőségei) eleve lehetetlennek tűnik, érzelmei felőrlik erőit. Saját elmúlását nem éli meg veszteségként, a halálban a beteljesülés lehetőségét látja.

A mű történései közötti ok-okozati kapcsolat laza, az idő kronologikus rendje szerint haladva egy évet fognak át. Az események tavasztól tavaszig zajlanak, a virágzó természet képei nyitják a regényt, és a mű végén az újrasarjadó természet jelenik meg. A táj, a természet tükrözi Fanni érzéseit, sőt a hozzá közel állókét is (a báróné a természetben imádkozik, T-ai érzelmi felindulását a vihar is jelzi, amikor ellovagol). Fanni a tájjal együtt virul ki, amikor barátnőre tesz szert, sorvadása akkor kezdődik, amikor a természet eljut saját mélypontjára. A párhuzam a tél és a tavasz fordulóján törik meg: a természet éledni kezd, Fanni viszont haldoklik. Az év nem naptári értelemben válik jelentőssé, hanem a ciklikus teljesség jelképeként. Metaforikusan fejezi ki azt, hogy az év lepergése alatt Fannival minden megtörtént: ráismert saját alkatára, intenzíven végigélte sorsát.

A regény a szentimentalista stílusirányzat számos jegyét viseli magán, ilyen a mű témaválasztása, hétköznapi alakok szerepeltetése, a szenvedő szerelmesek megjelenése, a magány, a természetbe menekülés, az érzelmek előtérbe kerülése, az énforma alkalmazása.