Juhasz Gyula 1883-1937

Juhász Gyula 1883-1937

Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső mellett a magyar impresszionizmus másik nagy alakja Juhász Gyula. Élet és költészet, egyéni sors és témavilág talán egyetlen modern költőnknél sem forrt annyira össze, mint Juhász Gyula költészetében. Egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel. Így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat. Jellegzetes hangulatlírát teremtett, nagy hatással volt rá a francia parnasszizmus szigorú formakultusza, fokozott műgondja. Ez magyarázza tartós vonzódását a szonett kötött formájához. Több mint 300 ilyen verset írt, költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, kiegyensúlyozott. Parnasszistaként mélyen hitt a szépségben, melymek elvont világa kárpótolta az élet kudarcaiért.

Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője, műveinek finom zeneisége, jambusainak fáradt, bánatot sugalló dallama arról is vall, hogy sokat tanult Verlaine költészetéből is. Költészetének két jellegzetes témája az impresszionista táj és szerelem. A költő a maga érzésvilágát rávetíti aza alföldi, a tiszai táj képére, olyan verseiben, mint a Tiszai csönd, vagy a Magyar táj, magyar ecsettel címűekben.

Magyar táj, magyar ecsettel

Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

Távolba néznek és a puszta távol
Egy gramofon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol.

Az alkonyat, a merengő festő fest:
Violára a lemenő felhőket
S a szürke fákra vérző aranyat ken,

Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)

Impresszionista tájköltészetünk egyik reprezentatív darabja a Magyar táj, magyar ecsettel című szonett. Juhász Gyula szívesen nyúlt e zárt, szigorú fegyelmű versformához, mely jól illett az általa követett verseszményhez s a verlaine-i zeneiség elvéhez is. A költemény zen 353j99d éjének ringása ráhangol a megjelenített alkonyi táj mélabús képeire, fölerősítve az impresszionista képhatásokat.

Már a költemény címe előrevetíti a vershelyzetet. A lírai én a festő nézőpontjából szemléli a Szeged környéki tiszai tájat, mely számos más tájversének is kedvelt színtere. Petőfi és Ady is megverselte a " legmagyarabb folyót", egyikük a lírai realizmus apró részletességével, másikuk a szimbolista költő látomásos, szimbolista képalkotásával. Ugyanez a táj impersszionista hangszerelésben jelenik meg Juhász Gyula versében. A költemény lírai énje távolságtartó nézőpontből szemlélődik, s csupán a vers végén a grafikailag is elkülönített zárójeles mondatban utal önmagára: "( Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)" A leírás mégsem érzelemmentes, erős hangulatisága megsejteti a beszélő tájhoz fűződő viszonyát, a "magyar" jelző négyszeri ismétlése pedig nyomatékosítja a lírai én tudatos identitásvállalását.

A leírás nézőpontja nem követi a hagyományos leírások módszerét, nem igazodik megjelölt külső szemlélődő ponthoz, sokkal inkább impresszionista, hangulati rálátást biztosít a tájra. Az alkony egyetlen pillanatát ragadja meg a lírai én, s a pillanathoz kötődő vizuális és akusztikai benyomások uralják a verset. A tájon a mozdulatlanság, a szomorúság, a pusztulás hangulata hatalmasodik el. Ezt fejezik ki a vers megszemélyesítései: " A szürke fűzfák egyre komorabban / Guggolnak a bús víz holt ága mellett", " Távolba néznek" a füzek, "lompos" az alkonyat, " rikácsolón, rekedten...a pocsétában egy vén kácsa gázol." A színek is mélabús, elégikus hangulatot árasztanak: a tehenek "fakó sárgák", a fűzfák szürkék, a napra " vérző aranyat" ken a " merengő festő" , az alkonyat. Az idézett metafora is a megtoldott művészi jelző révén (merengő) még inkább felerősíti a fájdalmas, elégikus hangot, és a látszólag tárgyilagosan megrajzolt tájképbe lelkiállapotot, hangulatot, életérzést vetítenek ki.

Az impresszionista technikával építkező képsorok az utolsó versszakban egy szimbolista szókép révén kilendülnek a valóság-illúziót keltő leírásból, és a konkretizált absztrakció révén ( búbánat iszapja) a verset a szimbolizmus felé közelíti.

Tápai lagzi

Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,
Beléjekondul a repedt harang,
Kutyák vonítanak a holdra fel,
A túlsó parton varjúraj felel.

Brummog a bőgő, asszony lett a lány,
Az élet itt nem móka s nem talány,
A bort megisszák, asszonyt megverik
És izzadnak reggeltől estelig.

De télen, télen a világ megáll
És végtelen nagy esték csöndje vár,
Az ember medve, alszik és morog.
Benn emberek és künn komondorok.

Brummog a bőgő, elhervad a hold,
Fenékig issza a vőfély a bort,
Már szürkül lassan a ködös határ,
És a határban a Halál kaszál...

A költemény Juhász Gyula tápai-verseinek sorába tartozik, amelyek ciklusba szervgeződnek életművében. Pár percre az egyetemi várostól, a klinikáktól az ősréginek háborítatlan szigete Tápé. A századelő mintegy jelképként fedezi fel magának ezt a falut. Festők, népzenekutatók, írók egész csapata jár ki Tápéra. Kodály Zoltán is innen indul népdalgyűjtő útjára. Tápé egyszerre a megmaradás, a változó történelem alatt megbúvó ősi erő jelképe, s a nyomor, panasz, gyász világa is. Ezt a különös világot idézi meg Juhász Gyula verse is.

A költemény címe konkrét, vidám életképet igér, sőt személyes hangú, kedélyes előadást, hiszen a bizalmas helyett éppen a közvetlenség, a meghittség irányába lendíti a cím hatását. A cím igérte elvárásnak épp az ellenkezőjét nyújtja a vers: egy kopár, fájdalmas, rideg világ képét.(Cím és versegész ellentétben áll egymással) Erre a világra kívülről, személytelenül, távolságtartó nézőpontból tekint a vers beszélője.

A címben megjelölt alapvershelyzetbe a lakodalom, a lagzi világába groteszk, furcsa hangulatot lop a "brummogó" bőgő hangja. Vidám, színes, lendületes zene helyett egyetlen hangszer szólal meg: a mély, tompa, nehézkes hangzású bőgő. A hozzá kapcsolt hangutánzó ige, a "brümmög" - hangzásával és jelentésével is felerősíti a tónus sötétségét. Hangsúlyós helyzetben, strófakezdésként való megismétlése pedig sejteti, majd egyre inkább elmélyíti a gondolatot: itt semmi sem olyan, mint amilyennek az emberi élet normális menetében lennie kellene. Az egész vers hangzásának sötét, komor színezetét a mély és magas magánhangzók előfordulásának aránytalansága, a hangokban rejlő hangszimbolika erősíti.

Nemcsak a lehangoló hangszín miatt, hanem még inkább a disszonanciától válik nyugtalanító hatásúvá a vers. Ezt közvetítik a hangra utaló igék: "beléjekondul", "vonít", "morog", a jelzők: "furcsa hang", "repedt harang". Hangzás tekintetében a szöveg a hangos felől a csönd felé tart.

A további szakaszokban már alig találunk hangzásra utaló elemeket. A vers zenei karakterével kifejeződő tartalmi vonást erősíti a szöveg néhány mondattani jegye is. A súlyos, tömbszerű elrendeződés a szakaszonkénti tömörítés jele, annak, hogy egy-egy versszak általában egyetlen összetett mondat. Ez a tördeltség a második versszakban felerősödik, mert itt kettőzések, párhuzamok és ellentétek aprózzák, törik szét a sorokat: " A bort megisszák, asszonyt megverik,/ és izzadnak reggeltől estelig."

A szenteciaszerűen fegyelmezett mondatok az állitások keménységét fokozzák, és ezt erősíti fel az is, hogy a mondathangsúly legtöbbször az igei állitmányra esik: "megisszák", "megverik", "izzadnak", "alszik". A vers felütésében elsősorban hangokkal, hangutánzó szavakkal jelenítette meg a szemlélő a külső világot, a vers második részében viszont a színek dominálnak. Nyomasztó sötétség, lidérces holdfény, végül ködös derengés lengi be a tájat, a látványból látomás felé tolva a képet, a konkrét egyedi eseményt az általánosítás szintjére emelve.

Ezt az általánosított tendenciát támasztja alá a vers tér-és időszerkezete. A vers két időben és szintéren zajlik: a konkrét és az elvont, az általános világában. A vers konkrét ideje a lakodalmi idő, estétől reggelig tart. A konkrét időhatárt az esti harangszó, a holdfény illetve a hajnali szürkület jelzi.

Az elvont időnek, az emberi lét idejének a képzetét, a konkrét időtől elszakadó utalások keltik föl bennünk: " izzadnak reggeltől estelig", "télen, télen a világ megáll,/ és végtelen nagy esték csöndje vár." Az utolsó szakasz, bár visszatér a konkrét idővezetéshez, a "hervadó hold", "a ködös határ" és a megszemélyesített halál képével az emberi sorsnak a pusztulásba hanyatló voltát sugallja. A két idődimenzió összemosódik, az igealakok szinte kivétel nélküli jelenidejűsége az általánosítás nyelvi-formai jele.

A vers színterei, azaz térszerkezete a kint-bent (falu, természet) dinamikus váltásai szerint alakul. Az első versszak a kinti, a második a benti világot idézi. A harmadik szakaszban már a strófán belül zajlik a váltás. A fölgyorsult váltakozás az utolsó strófában ugyanolyan egybemosódást eredményez, mint amilyennel az időkezelés kapcsán is találkoztunk. A külső tágabb környezet sivársága az emberi létállapot kilátástalanságát, kopárságát érzékelteti. Itt az utolsó versszakban, mely szintetizálja, összegzi az előbbi részletező képeket, mégegyszer megszólal a "furcsa hang", visszatérnek a lakodalmi motívumok (bor, vőfély) és az első és harmadik versszak táj vonatkozásai: a hold és a határ. A zárósor igei metafórái "a határban a Halál kaszál" titokzatos, kísérteties hangulatot árasztanak. A lakodalom és az élet párhuzamba állítása, azonosítása nyilvánvalóva teszi, hogy a "lagzi" vége magával hozza az élet végének képzetét.

A befejezés nem kategorikus, nem mondatvégi pont jelöli, hanem a gondolkodó "töprengő" költői magatartást kifejező három pont. Így végső soron a vers nem beletőrődésre, hanem gondolkodásra ösztönöz.

Ugyancsak hangulatlíra szerelmi költészete is, melynek jelentős részét az Anna-versek alkotják. Kb. 70 Anna-verset írt, melyeknek ihletője a nagyváradi tanárkodása alatt futólag megismert szőke színésznő, Sárváry Anna. Verseinek nem is volt valós élményi alapja, csak a költő egyre távolodó emlékeiben légiesült, finomult dallá Anna alakja, s lett halhatatlan múzsává. Anna iránti szerelme Vajda János Gina-szerelmével rokon, hisz mindkettő boldogtalan, s nem valóságon, hanem megszépített emléken alapszik. Ugyanakkor Juhász Gyula nem a lázongás, hanem a lemondó szomorúság hangján szól.

Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Egyik legszebb szerelmi költeménye a Milyen volt. című verse, mely a Hét című folyóiratban jelent meg 1912-ben.

A költemény Szakolcán íródott, ahol a költő tanároskodott. Téli magányban íródott a vers, talán ezért is hiányzik belőle a tél évszakának felidézése. A költemény egészét a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. Nincs szó benne szerelmi vallomásról, csupán a költő egyre halványodó emlékei között kutat, bánatosan elmerengve.

A költemény mindössze 12 sorból áll, keresztrímes jambusokból épül fel. Mindhárom azonos felépítésű strófa tétova kérdéssel indít: "Milyen volt" - teszi fel a költő az emlékezést elindító kérdést. Miután először szólal meg a "Milyen volt..." bizonytalan kérdése, az önvád hangjai csendülnek fel: "nem tudom már". A "de" kötőszó azonban tiltakozást fejez ki a feledés ellen, s a természet képeiben rögtön fel is idéződnek a szeretett nő vonásai.

Az évszakok impressziói idéződnek fel: a nyári búzamezőben Anna szőkesége, a szeptemberi égben szeme kékje, a tavaszi rét sóhajában Anna hangjának selyme. A feledés elleni tiltakozás lassan mégis elerőtlenedik. Míg a költő az első versszakban még határozottan állítja, hogy "újra érzem őt", a második versszakban "visszaréved", s végül már csak annyit mond: "úgy érzem", s ez elbizonytalanodást jelez.

Formai bravúr az, hogy mindhárom versszak egy mellékmondatból és egy főmondatból áll, s ezek egymással még ellentéteikben is párhuzamos felépítésüek. Anna alakja a földtől az égig, az égtől a messzi végtelenbe nő, a versszárlatban pedig az őszből az emlékezés örök tavaszába vetítődik.

A versben hétköznapi szavak kelnek életre a szinesztéziák ( hangja selyme, meleg szava)   és a szövegösszefüggés hatására jelentésük feldúsul. A költemény második felében a megsokasodó alliterációk révén a vers még zeneibbé válik, a sorok valósággal muzsikálni kezdenek. .A természeti és szerelmi emlékek erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna; Anna olyan szép, mint a táj. A vers hangulata rezignált, mélabús, de a lemondó bánatot az impresszionista ragyogás sugározza be.

Coronatio

Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.

Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.

Szépség, szűzesség, ifjúság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.

Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!

1912-ben a Milyen volt... című költeményével egyazon évben keletkezett a Coronatio című költeménye. A vers címe Coronatio, megkoronázást jelent, s arra a lírai gesztusra utal, mellyel a lírai én a dicsőség magasába emeli a kedves alakját. Anna nem földi lény, nem esendő asszony többé, hanem magának a szerelemnek, az elérhetetlen idealizált mennyei boldogságnak a jelképe.

A vershelyzet épp ezt a kitüntetett pillanatot rögzíti, melyben a lírai én "a gyászos posták" hozta üzenetet tagadva megteremti az eszményi szerelem alakját, mennyei mély szerelem "cipruságát".

A versbeszéd vallomásos, melyben a lírai én közvetlenül nyilatkozik meg, s szembe helyezkedik a rosszindulatú híresztelésekkel, amelyeket a "gyászos posták" metonímia avat képszerűvé.

Az ellentétező verskompozíció két pólusán az erkölcsi bukás és a megdicsőülés szemben álló értékei feszülnek. Az előbbihez a "gyászos posták", a "víg bukását" és "könnyű vesztét" metonímiák rendelhetők, az utóbbihoz "az örök száz kincs", "szépség, szüzesség, ifjúság virága", a "mennyei mély szerelmem ciprusága" metaforasor kapcsolódik. A "rózsák közt botorkál víg vidéken" mintegy összekapcsolja a két szférát, a köznapit, az esendő asszony képét és az általa megteremtett idealizált lény alakját. A "rózsák" és a "víg vidék" a mennyei létszféra díszletei, melyet a "botorkál" ige groteszk hangulatot árasztó hatása ellensúlyoz, és össze is kapcsolja a két ellentétes pólust.

A harmadik versszak megformáltsága eltér a többi versszak megformálásának analógiájától. Ebből a strófából hiányzik Anna név szerinti említése, helyette képileg a halmozott jelzők, metaforák, hasonlatok sokaságában vall a lírai én arról, hogy mit jelent számára Anna: "Szépség, szüzesség, ifjúság virága, / mint tépett párta, hullhat föld porába, / Örökkön él, én édes, büszke, drága, / Mennyei, mély szerelmem ciprusága". A "tépett párta" metonímia ugyan utal a szeretett nő bukására, de a "hullhat" ható ige jelzi, hogy a lírai én mit sem törődik ezzel. Számára már e szerelem megtisztult minden földi szennytől, halhatatlanná, mennyeivé, ideállá nemesült.

Az utolsó versszak ezt a gondolatot nyomatékosítja. A gyémántból és aranyból készülő korona egyrészt a mennyei megdicsőítés metaforája, másrészt azt is kifejezi, hogy a lírai én értékhierarchiájának csúcsán áll e szerelem. A verszáró utolsó sorban a költői öntudat hangján szólal meg, tudja, hogy Anna alakja költészete révén válik maradandóvá: "Anna örök, mert Annát én szerettem!".

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

A költő számára Anna az idő múlásával egyre inkább magával a szerelemmel azonosul. A költő a vallásos áhitat magasába emeli Anna alakját, s a maga teremtette ideáljához a Mária-himnuszok hangján szól a költő olyan verseiben, mint a Profán litánia vagy az Anna örök.

Imádságos hangú az Anna örök című vers is. Ez az egyik utolsó Anna-vers, 1926-ban született. Több, mint nosztalgikus visszaemlékezés: a költő hitet tesz az elmúlt szerelem mellett, látja, hogy az egész életébe és személyiségébe beleépült.

A vershelyzet az emlékidézést indítja el. A versbeszéd vallomásos, a lírai én közvetlen módon, egyes szám első személyben szólal meg, már-már a prózai nyelvhasználatra jellemző egyszerűséggel, a köznapi nyelvhasználat szófordulataival ("egy voltál a sokból", "ifjúság bolondság", "félrecsúszott nyakkendő", "elhibázott élet") szinte teljes egészében mellőzve a lírára oly jellemző metaforikus nyelvhasználatot.

A mű három szimmetrikusan felépített, 6-6 sorból álló szerkezeti egységre tagolható, melyekben különböző idősíkok dominálnak. Az első hat sorban a múlt uralkodik. A lírai én a régi emlékek elmosódását, múlttá válását mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan veszi számba.

Az emlékek hullámzását a rengeteg erős soráthajlás adja, a hang mégis tárgyilagos: a látszólagos nyugalom mögötti érzésekről a ritmus árulkodik. A "Ma má­r­..." kezdetű szakasz a jelenre vonatkozik. A lélek már legyűrte a múlt által okozott megrendülését, nyugodtabb állításokkal bizonygatja közönyét a múlt iránt. Az erőltetett fölényes hanggal a lírai alany csak magának szerez fájdalmat.

A harmadik szerkezeti egység a jövőnek s az előző két idősíknak az összemosása. Juhász Gyula végleg megtöri az eddigi erőltetett nyugalmat, és az összefűzött határozók halmozásával hirdeti a múlt gyönyörűségét és Anna örökkévalóságát. E részben sok zaklatott ismétlés, fokozás: "És minden eltévesztett köszönésben / És minden összetépett levelemben / És egész elhibázott életemben", felkiáltás, a "ne hidd" kétszeres kirobbanása. Minden Annával függ össze.

A költő próbálja bizonygatni, hogy Annát nem szereti, és el is felejtette már, de végül már nem bírja tovább magában tartani érzéseit, megvallja szeremét, hódol Anna előtt: "Mert benne élsz te minden félrecsúszott / Nyakkendőben és elvétett szavamban / Élsz és uralkodol örökkön, / Amen". Az "Ámen" szó a vallásos himnuszok magasába emeli a költeményt, ezt nyomatékosítja a költő az "uralkodol örökkön" szókapcsolattal, mely az imák záró formulája.

A verszárlat felől válik nyilvánvalóvá a cím jelentése: a lírai én szerelme életre szóló örök érzés.

A gyengéd és finom záróhangulatot a lágy sorvégek is segítik: a sorvégeken lévő l és m hangzók.

Versek

Rövid az élet, rövidek a verseim, most is rövid leszek.

A bölcsőmnél - itt ringott a Tisza partján - megjelent két tündér.

Napkeleti barna tündér volt az egyik,

Szívemre tette forró kezét;

-Ez a szív eggyütt fog dobogni magyar fajtája szívével!

És magyar álmokat adott nekem.

Napnyugati szőke tündér volt a másik, a homlokomra tette

Keskeny kezét:

-Ez a homlok nyugati lázban fog égni!

És új álmokat adott nekem.

Ime az én fátumom, az én költészetem!

Ha meghalok - alkonyi órán - csak az egyik ajándékot viszem

Magammal a magyar földbe. A csöndes, magyar álmokat.

A vers címe távolságtartó, személytelen hangulatot áraszt, s ez ellentétben áll a vers személyes, vallomásos jellegével.

A felütés még igazodik valamelyest a cím tárgyilagosságához, a pattogó, köznapi, prózai mondatok révén, csupán a "verseim" szó birtokjeles alakja vetíti előre a lírai én jelenlétét, a költészetéről való elmélkedését.

A költemény ars poetica, melyben a lírai én költészetének kettős irányultságáról: a hagyományokhoz kötődő és újító törekvéseiről vall. Mindkét törekvés szimbólumokban ragadható meg, melyek egymással ellentétező versszerkezetet hoznak létre. E szimbólumok a tündérmesék világát idézik: a "Napkeleti barna tündér" és a "Napnyugati szőke tündér" más-más értékekkel érkezik a "bölcsőhöz". A barna tündér az áldásadás gesztusával: "Szívemre tette forró kezét" magyar álmokkal ruházza föl. A szív metonímia a nemzeti értékekhez, hagyományokhoz való ragaszkodást, elkötelezettséget fejezi ki, amelyet szentenciaszerűen nyilvánít ki " Ez a szív együtt fog dobogni magyar fajtája szívével!"

A "Napnyugati szőke tündér" az új, modern, nyugati álmok ajándékozója. Hozzá a "homlok" metonímia kapcsolódik, mely az ész, a ráció, a tudatos modernség fölvállalásának igényét sugallja.

A két tündér megszólalása az epikus versbeszédet dialogizáló részekkel egészíti ki, amelyek belesimulnak visszafogott lírai vallomásba. A beszédszerűséget fölerősíti a rímek hiánya, valamint az egyenetlen sortördelés. A szövegtest egységes, nincs versszakokra tagolva. A lírai én fölvállalja költészetének kettős gyökerét, sorsszerű találkozásnak érzi a magyar hagyományokba gyökerező modern költészet iránti elkötelezettséget "Íme az én fátumom, az én költészetem!"

A verszárlat ellentmond az előbbi állításnak, s ugyanakkor a lírai én nemzete iránti elkötelezettségét, identitás vállalását fogalmazza meg elégikus, patetikus hangnemben.