IMITÁCIÓ A HUMANISTA KÖLTÉSZETBEN

IMITÁCIÓ A HUMANISTA KÖLTÉSZETBEN

A reneszánsz legfontosabb áramlata a humanizmus, melynek képviselői az antik művelődés megismerését és újraértelmezését, a klasszikus műveltség elsajátítását és terjesztését tűzték ki célul. Mivel a humanisták eszményei, példaképei és forrásai az antikvitás (= az ókori görög és római művelődés kora) klasszikusai voltak, ezért latin nyelven fejezték ki magukat. Az írók a hangsúlyt nem az eredetiségre helyezték, hanem az antik szerzők méltó utódai, követői akartak lenni, írói alapelvük az utánzás (imitáció) volt. Az imitáció tudatos és bevallott alkotói magatartás, egy korábban már meglévő mint (művek vagy stílus) követése Az írói becsvágyat az jelentette, hogy minél több idézetet, mitológiai utalást, célzást, antikos sallangot zsúfoljanak bele a költeményekbe. 545b18f Ezzel kívánták bizonyítani saját tudós voltukat, a korabeli olvasóközönség is ezt értékelte bennük Elsősorban a kisműfajokat kedvelték, az epigrammát, elégiát, panegirikuszt.

Elégia a görög líra egyik ága az eposzból fejlődött ki, disztihonban (hexaméter+pentamméter) írt műalkotás, melyben a lírai jelenlét mellett epikus vonások is felfedezhetőek. Az elégia fogalma idővel változott, ma rezignált szomorúságot, fájdalmat fejez ki, az elégiaköltő tudomásul veszi azt, amin nem tud változtatni.

A magyar elégiaköltők közül a legelső humanista JANUS PANNONIUS (1434-1472) volt. Neve költői név, a humanisták szokásának megfelelően felvett latin név (Magyarországi János) nemcsak származását mutatja meg, hanem utal a római mitológiában lévő kétarcú Janus istenre, aki egyszerre lát a múltba és a jövőbe. PANNONIUS korai költeményei közül szépségével, gazdag líraiságával kitűnik a Búcsú Váradtól című elégia.(a fordító által adott cím). 1451 elején Ferrarából vakációra tért haza, s szabadsága egy részét Nagyváradon töltötte. Innen hívta nagybátyja Budára, s valószínűleg ez az alkalom ihlette versírásra. A búcsúzás mindig összetett érzés: visszatartó, kedves emlékek és jövendőbeli, várható élmények, remények keverednek az emberi lélekben. Ez a kettősség, ellentétes hangulat jellemző a fiatal poéta költeményére. A vers egész felépítését a különböző motívumok, és értékek szembenállása határozza meg. Az első három versszak felvillantja a Nagyvárad környéki téli tájat, mint a hamarosan sorra kerülő, egyelőre csak elképzelt, de már izgatottan várt s a refrén által sürgetett utazás színhelyét. Az utána következő négy strófa visszakapcsol a jelenbe, visszavezet Nagyváradhoz, s a város marasztaló értékei megnehezítik a búcsúzást. A jövő, a jelen és a múlt idősíkjai folytonosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű, 11 szótagos sorokból felépülő költeményben. Az első versszakban a mély hó, a ködös fagy, az utazást nehezítő tél a költő szorongását, félelmét érzékelteti, de az útrakelés kellemetlenségeivel szemben ott áll a meghívás parancsa, s felcsattan a refrén sürgetése is. A 2. - 3.versszakban feloldódik a költő tétova, szorongó hangulata: a kemény fagy itt már nem akadálya, hanem elősegítője az utazásnak., a gyors repülést biztosítva. A feloldódás ellentétes motívumok sorában jelenik meg (folyó, ingovány - megdermedt habok; csónak - repülő szán; nyár - tél). A korábbi félelmet vidám derű, reménykedés váltja fel, s a refrén csak fokozza ezt az érzelmi tartalmat. S amikor már kezd elfogadhatóvá válni a távozás, megjelennek a város az elválást megnehezítő értékei (4.-6. szakasz): a Várad környéki gyógyforrások, Vitéz János humanista könyvtára, a híres királyszobrok s végül Várad patrónusa, Szent László, a hős lovagkirály. Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költő könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. Ez a végső fohász, segélykérő ima visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez.

Ez a búcsúvers a humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi. Sok motívum utal az élet és az egészség értékére "Be jó is volt szemünkre/ A timsós víz", a tudomány és a költészet tiszteletére "te híres ritka könyvtár.S innét a szűzi múzsák sem sietnek.". A művészeti alkotások megbecsülésére "hol ráakadtam annyi régi műre", a hagyományok és a példaképek ápolására "királyi szobrok,/ A tűz sem foghatott ki rajtatok s a/ nehéz romok sem roppantottak össze" is figyel. A költemény utolsó strófája egy középkori mondára utal. E szerint mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg köztük kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamoz ott testét verejtékben fürödve találták koporsójában, a nagyváradi székesegyházban.

Mikor a táborban megbetegedett alkotásából kitűnik, hogy JANUS PANNONIUS Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétéből fakadó keserű mondanivalóval. Ettől elválaszthatatlanul, ezzel párhuzamosan ott zeng verseiben az élet és a természet szépségeinek himnusza is. A humanista költészet kötelező eleme, az antik mitológiai kelléktár mindvégig föllelhető költeményeiben, de szerepe módosul. Már nem csupán az antik kultúra alapos ismeretét bizonyító külsőség, hanem a legszemélyesebb érzések, gondolatok kifejezőeszközévé válik. A forró láz, a "vasnál is gonoszabb tűz" juttatja eszébe Prométheuszt. Ebben a versben nem az emberiség jótevőjeként szerepel, hanem az istenség elleni lázadása következtében minden földi baj, betegség, szenvedés okozójaként.

Másik kedvelt műfaj az epigramma, görög kifejezés, jelentése felirat. Lírai műfaj, mely eredetileg varázsigét jelentett, melyet az elhunyt sírjánál mondtak. Ezt a szöveget később a sírkőre vésték. A tömörség és rövidség, s a csattanós befejezés mindvégig jellemző maradt. Az epigrammára jellemző az ellentétek egymás mellé állítása, a fordulatosság. Kiemel és eltúloz valamely tulajdonságot, hogy minél jobban dicsérhesse vagy bírálhassa azt, akihez szól. A vers szerkezetes is ezt szolgálja két részre osztva: egy előkészítő és egy csattanó részre.

Költői büszkeségének, saját értéke, fontossága tudatának egyik leghatározottabb és leghatásosabb megszólaltatója Pannónia dicsérete című epigrammája.  Megfordult a sorrend: nem ő büszke hazájára, hanem a haza földje általa lett híres. A reneszánsz író kilépett a névtelenségből, s maga kíván versének hőse lenni.

Egy dunántúli mandulafáról epigrammaformába sűrített elégia. A költemény rövid terjedelmű, zárt szerkezetű, egyetlen gondolat kifejtése az egész. De csattanó nélkül. A nem mindennapi látvány megragadja a költőt, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentő merészsége szíven üti. Nyomban magára gondol. A látottat jelképnek érzi: ő, igen ő ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannon télben halálra vannak ítélve. A külső és belső valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a mitológia, ezáltal a mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás aranyalmát termő fájává szépül. S ilyet nem látott Ulysses se Alkinosz szigetén. Ez az epigramma allegorikus szerepvers, bár a költő nem teszi ki az egyenlőségjelet a mandulafácska és önmaga közé. Ő is korai, szép "termése" volt a magyar irodalomnak, mely azonban megelőzte korát és így kirítt a többiek közül, pusztulásra lett ítélve.