Edgar
Allan Poe - Bice-béka (Hop-Frog)
Nem
ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt. Úgy
tunt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos
adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy
nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett,
vastag, zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan
tréfacsinálók is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a
tréfálkozástól, vagy a hájasodás fejleszti ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy
a keszeg viccelodo rara avis in terris.
Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a "szellemesség
szelleméért" nem nagyon törte magát a király. Foképpen a tréfa vaskosságát
bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták.
Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy
otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.
Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók divatja. A nagy,
kontinentális "hatalmak" közül még többen tartottak tarka ruhás,
sipkás, csörgos "bolondokat", s elvárták tolük, hogy a királyi
asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek szellemes
ötleteikkel.
A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott "bolond"-ot. Valóban
rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek, a
hét lángeszu férfiúnak mély bölcsességét - a magáét nem is említve. Ámde az o
bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszeruen csak bolond volt.
Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék
is. A törpék akkoriban éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a
bolondok, s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az
udvarnál kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe
nélkül, akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetbol
kilencvenkilencben elhízottak, gömbölyuek és lomhák - úgyhogy a mi királyunk
bokezuen kívánhatott magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták
a bolond 959e45j ot), háromszoros kincsnek egy személyben.
Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben, keresztszüleitol kapta a
törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta neki, mert képtelen
volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen átmeneti
járással a bicegés és a tekergozés között- tudott haladni, s ez határtalanul
szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott,
és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszeru alaknak tartotta
a királyt.
Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy úton csak nagyon
kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik, alsó
végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével
kárpótolta, és így, ha fáról, kötélrol vagy más megmásznivalóról volt szó,
csodálatosan ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább
mókushoz vagy fürge majmocskához hasonlított és nem békához.
Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg Bice-Béka hazája.
Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki, iszonyú
távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben
törpeszeru fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan
táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, eroszakkal hurcoltatta el és küldte
ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.
Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly bensoséges bizalommal
közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó barátok lettek.
Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték túlságosan, nem
állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért és
tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek, nagy
befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.
Egyik nagy jelentoségu állami alkalommal - hogy mi volt, már elfelejtettem - a
király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált vagy más effélét rendeztek
az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta tehetségét igénybe vették
a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a parádék rendezésében, újabb
és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt ki az álarcos ünnepélyekre, s
úgy látszott, hogy közremuködése nélkül semmire sem mennek.
Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával pazar termet
szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál fényét
növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Felteheto volt, hogy már
mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy héttel vagy
már egy hónappal elobb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak; s valóban,
egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét miniszterét.
Miért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínubb, hogy
mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült
az ido, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.
Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak, az uralkodót
minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s mégis erosen
kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert szegény
nyomorékot az orületig felizgatta, és az orület kellemetlen érzés. A király
azonban szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra
kényszerítene s (mint a király állította) arra, hogy "boldog legyen".
- Gyere ide, Bice-Béka - mondta, mikor a bolond és a lány a szobába lépett -,
ürítsd ezt a serleget távol levo barátaid (Bice-Béka ekkor sóhajtott)
egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk- szerepeket,
te fickó- valami újat, szokatlant. Kifáradtunk ettol az örökös egyformaságtól.
Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!
Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy a király figyelmességét
mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül éppen születésnapja
volt szegény törpének, és a parancs, hogy "távol levo barátaira"
igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keseru csepp hullott a serlegbe,
ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezébol.
- Hahaha! - röhögött a király, mikor a törpe vonakodva kiürítette a serleget. -
Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már csillog a szemed!
Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint csillogott: ingerlékeny
agyára a bor nemcsak nagy erovel, de azonnal hatott. Idegesen az asztalra tette
a serleget, és eszelos, merev pillantással nézett leörül a társaságon.
Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres "tréfáján".
- No lássunk hozzá - mondta a csupa háj miniszterelnök. - Igen- mondta a
király-, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám; szerepelni akarunk,
mindnyájan, hahaha - és mert ezt csakugyan tréfának szánta, kórusban nevetett a
hét is.
Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.
- Gyerünk, gyerünk - mondta türelmetlenül a király -, hát nincs ötleted?
- Megkísérlek valami újat kigondolni - válaszolta szórakozottan a törpe, mert
egészen megzavarodott a bortól.
- Megkísérled? - kiáltotta dühödten a zsarnok. - Mit jelent ez? Aha, értem!
Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! azzal teletöltött egy serleget,
és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegoért kapkodott.
- Igyál, ha mondom! - ordította szörnyeteg-, mert a pokolba.
A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtol. Az udvaroncok vigyorogtak.
Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett, térdre borult, úgy
esedezett elotte, hogy kímélje barátját.
A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmeroségen. Látszott, hogy
tétovázik, mit tegyen, mit mondjon - hogyan fejezze ki méltóképpen
felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a
lányt, és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.
A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni sem merve,
visszakuporodott az asztal lábához.
Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél vagy pihe hullását is
hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan csikorgó hang törte meg
a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.
- Mért. mért. mért csinálod ezt a zajt? - kérdezte a király, és dühösen a
törpéhez fordult.
Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából, és erosen, de nyugodtan a
zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: - Én, én? Hogy lettem volna
én?
- Kívülrol jött a hang - jegyezte meg az egyik udvaronc. - Úgy hiszem, a
papagáj volt, ott az ablaknál, a csorét köszörülte a kalitka drótján.
- Igaz tehet - mondta az uralkodó, s mintha örömmel vette volna a segítséget -,
de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy ez a csavargó csikorgatja a
fogát.
A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt, s a nevetést sosem
kifogásolta), és kimutatta nagy, eros és igazán visszataszító fogsorát.
Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak. Az
uralkodó megbékült; Bice-Béka felhajtott még egy kupa bort, rossz hatását sem
nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt a
maszkabál tervezgetésébe.
- Nem tudom, mitol pattant ki az eszme- mondta olyan nyugodtan, mintha soha
életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged megütötte a lányt, és
arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette, és míg a papagáj azt
a fura zajt csapta az ablak elott, eszembe jutott egy óriási beugratás - egy
hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de itt ismeretlen.
Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és.
- Itt vagyunk mi! - bömbölte a király örömében, hogy ily remekül felfedezte az
összefüggést-, éppen nyolcan, én meg, a hét miniszter! Halljuk, mi az a
beugratás?
- Nálunk, odahaza - válaszolta a nyomorék - a Nyolc Megláncolt Orangutánnak
hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszeru tréfa.
- Mi akarjuk játszani! - mondotta a király, felemelkedett helyérol, és szemét
lassan behunyta.
- A játékban - folytatta Bice-Béka - az a szép, hogy megrémíti az asszonyokat.
- Óriási! - üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.
- Én akarom az orangutánokat felöltöztetni - folytatta a törpe -, bízzák rám az
egészet. A hasonlóság megtéveszto kell legyen, az álarcos társaságnak azt kell
hinnie, hogy igazi állatok, és persze fo a megdöbbenés és ijedelem.
- Ez aztán kituno! - kiáltotta a király. - Bice-Béka, embert csinálok beloled!
- A lánc arra jó, hogy csörgésével a zurzavart növelje. Azt fogják gondolni,
hogy egy tömegben elszabadultak oreiktol. Elképzelheti felséged, melyen
hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött urak és hölgyek
közé, vadul üvöltözve beront nyolc megláncolt orangután, és a társaság
legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.
- Legyen - szólt a király, és a tanács gyorsan szedelozködött (késore járt
már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét. Öltöztetési módszere, mellyel a
csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszeru, de szándékának eléggé
megfelelo volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán
látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak
és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti huséget
sikerült biztosítani.
A királyra és minisztereire eloször szuk trikóinget és alsónadrágot húztak. Ezt
átitatták kátránnyal. Az elokészületnek ennél az állomásánál a társaságból
valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet, és hamarosan a maguk
szemével gyozodhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy olyan vadnak a szorét,
mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a len. Vastag réteget
tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután hosszú láncot
kerítettek. Eloször a király derekára tekerték, és megcsomózták, aztán a
csoport következo tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el sorra
mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság
tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak; hogy a dolog
minét természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két
derékszögu átméroben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy más
nagymajmok vadászai Borneóban teszik.
A maszkabál színhelyéül szolgáló nagy szalon kör alakú, igen magas terem volt,
és nappal csak a teto egyetlen ablakán át kapott világosságot. Esténként (a
helyiséget foleg ebben az idoben használták) elsosorban a tetoablak közepébol
lecsüngo nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly
segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen
idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a teton mozgott.
A terem elrendezését Trippetta legfobb védnöksége alá helyezték, aki néhány
részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a torgének megfontoltabb
ítélete irányítsa. O tanácsolta, hogy erre az alkalomra távolítsák el a
csillárt. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg idoben lehetetlen volt
megakadályozni) alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a
szalon zsúfoltsága miatt nem kívánhatták meg mindenkitol, hogy kikerülje a
terem közepét, vagyis a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek
el mindenütt a csarnokban; és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének
(ötven vagy hatvan lehetett összesen) jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.
A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra a termet zsúfolásig
megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel. De alighogy elhalt az
óraütés, berohantak, vagy mert a láncoktól akadályozva a társaság nagy része
felbukott és botladozott - inkább együttesen begurultak a terembe.
Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyöruséggel töltötte el a
király szívét. Mint elore látták, számos vendég azt képzelte a nyolc riasztó
külseju teremtményrol, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen
vadállat. Néhány asszony elájult rémületében, és ha királyi óvintézkedés nem
tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett
volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé; ámde a király
megparancsolta, hogy betépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a
kulcsokat, mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.
Míg a zurzavar tetofokára hágott, és minden álarcos csak önmaga biztonságára
figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi veszedelmet jelentett),
láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak, amikor a csillárt
eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége meg nem állapodik
a padlótól háromlábnyi magasban.
Rá rövid idore, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc természetesen
összekapcsolta oket, a király és hét barátja a csarnok közepén találta magát.
Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban, és
buzdította oket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört
átméroként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is
gyorsabban beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami
láthatatlan tevékenységtol, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót
nem lehetett elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok,
egymással szemben, egyre jobban összeszorultak.
Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedtségüket, lassan
észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak a majmok
kínos helyzetén.
- Bízzátok csak rám oket - rikoltotta most Bice-Béka, és metszo hangja
túlharsogott minden zajt. - Bízzátok oket énrám. Azt hiszem, én sejtem, kik
ezek. Ha jól megnézhetem oket, hamar megmondom, mifélék.
Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát, megragadta az egyik
kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén, akár egy majom, a
király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott a láncon, a
fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és egyre csak
rikácsolt: - Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!
És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok is) rázkódott a
kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc felszaladt vagy
harminclábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó orangutánokat, és
azok ott lógtak a levegoben, a padló és a tetoablak között. Bice-Béka az
emelkedo láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább döfködött
feléjük - mintha mi sem történt volna - a fáklyával, mintha ki akarná deríteni,
hogy kik is azok.
A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság, hogy egy pillanatra
halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg a némaságot,
ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a király Trippetta
arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás, hogy honnan ered a
hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította és csikorgatta,
közben a szája habzott, és arcán orjöngo dühvel, mereven nézte a királynak és
hét társának fölfelé fordított arcát.
- Ahá! - mondta végül a felboszült tréfacsináló. - Ahá! Most már látom, kik
ezek! - Ekkor mintha közelebbrol akarná szemügyre venni, hozzáértette fáklyáját
a királyt borító Jenbundához, mire ennek felülete azonnal eleven lángba borult.
Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal lobogott, közben alattuk
sikoltozott a tömeg; borzalomtól lenyugözve bámészkodtak, de a legcsekélyebb
segítséghez sem volt erejük.
Az egyre pusztítóbb ereju lángok gyorsan elharapózva, végül arra kényszerítenék
a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el nem érhetik; míg mozgását
figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsöndesült. A törpe élt az
alkalommal, és még egyszer megszólalt:
- Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok. Íme, egy nagy király
és hét titkos tanácsosa - király, aki nem szégyell megütni egy védtelen lányt,
és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam, én csak Bice-Béka
vagyok, a tréfacsináló és - íme, az utolsó tréfám!
Alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, az összetapadt len és kátrány gyors
gyúlékonysága következtében a bosszú muve beteljesedett. A nyolc test buzös,
feketedo, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott a láncokon. A
nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig, és
eltunt a tetoablakon át.
Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott, és buntársa volt
barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek; mert többé
nem látta oket senki.
Kuczka
Péter fordítása
