ESTERHÁZY PÉTER: PÁPAI VIZEKEN NE KALÓZKODJ

ESTERHÁZY PÉTER: PÁPAI VIZEKEN NE KALÓZKODJ!

Intertextualitás a 20. századi prózában  

Tételek:

Metaforikusság a 20. századi énelbeszélésben

A megszakítottság alakzatai a 20. századi századi epikában

Elbeszélő és elbeszélés viszonya a 20. századi epikában

Külső és belső idő a 20. századi én- elbeszélésben

Intertextualítás a 20. századi epikában

Az én - elbeszélés egy 20. századi novellában

Napjaink posztmodern irodalmának egyik legelismertebb prózaírója Esterházy Péter. Nádas Péter, Vári Attila mellett ő is az epikus mű lehetősége 727f51h inek kitágítására törekszik. Meghírdeti a nemzeti elkötelezettség és a művészet a művészetért dilemma meghaladását, melyet játékosan így fogalmaz meg:

"Megnyugtatóbb, ha bizony az író nem

népben, nemzetben gondolkodik, hanem

alanyban, állítmányban."

Ez azonban nem jelenti azt, hogy bizonyos célelvűség, közösséghez szóló üzenet megfogalmazása ne jellemezné Esterházy Pétert. Jó példa erre az 1977-ben megjelenő novellas kötetének a "Pápai vizeken ne kalózkodj" címűnek a címadó novellája. A novella a már középkorból ismert intelem műfajával mutat rokonságot, akár Szent István Imre herceghez írott intelmei vagy a műfaj egyik későbbi változata, Kölcsey Ferenc, "Parainesis", "Intelmek Kölcsey Kálmánhoz" című könyvére gondoljunk.

Az intelem, ahogy a neve is mutatja tanító, oktató szándékú mű, amelyben a címzett az akihez szól az intelem, valamilyen új életszakasz előtt áll, s az őt megszólító tanácsokkal, útbaigazításokkal kívánja ellátni. Az intelem tehát irányítani kíván. A szöveg jelleméből adódik, hogy sok benne a felszólító mondatforma. Esterházy Péter felhasználja az előző korok intelmeinek szövegszervező sajátosságait, a posztmodern korára jellemző, hogy szakít az eredetiség kultuszával, s az előző korok szövegeit, műfajait, motívumait szívesen építi be saját alkotásaiba.

A romantika korában leértékelték a kölcsönzést, bevezették a szervezői jogot, a szerző kiadott műve szent és sérthetetlen lett, az utánzást tiltották és büntették, úgynevezett plagium perekre is volt példa.

Az eredetiség kultuszát még az avantgárd is tiszteletben tartotta. Ezekkel az elvekkel áll ellentétben a posztmodern irodalomszemlélet és esztétikai magatartás, amikor a szerző tudatosan vesz át már meglevő szövegeket, szövegrészleteket, Esterházy Péter egyik írásában a mű szerzőjét szövegválogatónak nevezi, azaz olyan szerkesztőnek, aki meglévő szövegben rakja össze a maga új szövegét.

Az így keletkezett műalkotásában az idézett szöveg jelentése megváltozik, kapcsolatba kerül új szövegrészletekkel, az idézés tehát újraértékel, átértékel. Ez a fajta szerkesztés töredezetté teszi a műalkotást. A töredékesség tudatosan vállalt posztmodern elv, s kifejezi a világ megismerhetetlenségét az emberi sorsok ki nem teljesedését, tehát töredékes voltát. Mivel a posztmodern írók a nyelvet egyidejűnek vélik a gondolattal, ezért gyakran a nyelv is töredezett, tömör vagy a mondatok szétesőek, megszerkesztetlenség látszatát kelti. Ez jellemző a "Pápai vizeken ne kalózkodj!" című műalkotás nyelvére is. Az intelem egész szövege idézőjelbe kerül, ez azt sugallja, hogy a szöveg egésze egy fiktív személy általi megszólítás, aki kilétére nem derül fény, de bizonyos, hogy jól ismeri a megszólítottat, Miklóskát, akihez az intelmet intézi. Miklóska élete fordulata előtt áll, hiszen szakmát választ és munkába áll. Az intelem időkezeléséből rekonstruálható a történet időtartama, amely egyrészt egy napra, másrészt egy egész életre vonatkozik. Az időkezelésre a sűrítés, tágítás és az idősíkok váltakozása jellemző. Marcell Proust és Bergson óta az epikus művek időszerkezete egyik alapvető kérdése az epikának.

Esterházy Péter művében is a szövegből az derül ki, hogy az esemény ideje egy nap, a munkába állás napjának az időszaka: a fölkelés, a reggelizés, az anyától való búcsúzkodás, az új munkahellyel való ismerkedés, a pincéri teendők bemutatása, majd pedig az esti hazatérés motívumai tűnnek föl, ezek bontják részekre az eseményeket. E napra azonban a megszólító belesűríti Miklós egész életét, a jövőre utaló időhatározószók vezetik be ezeket az intelmeket: akkor, majd, ha majd stb. Ellentétben a középkorban ismert Szent István-i és a reformkorban keletkezett Paraneisissel, Esterházy intelmében a kisszerű körülmények között élő ember sorsára vonatkozó intelmek sorakoznak, azokat a lehetőségeket veszi számba a narrátor, amelyek javíthatják a hős életminőségét. Miklóskának az élete korlátok közé szorított, mégis megismételhetetlen egyszeri élet.

Az intelem fő motívuma a beavatás motívuma. Ez a motívum már a legősibb irodalmi műfajokban a mesében, mítoszokban is jelen van, s újra és újra fölbukkan megváltozott formában a különböző irodalmi, történeti korban. A mesei hős vándorlása az akadályok leküzdése olyan szituációk, amelyeken keresztül jutva a hős beavatási útjának. A vitézzé válása már egy új, óhajtott életforma. Kosztolányi, "A kulcs" című novellájának hőse a hivatal labirintusán átvergődve válik felnőtté. Esterházy hőse, Miklóska is beavatott lesz az első munkanap végére, s ehhez és egész életéhez kap tanácsot, hogyan viselkedjen munkatársaival, vendégekkel, hogyan teremtsen kapcsolatokat, milyen legyen az emberi tartása. Erre vonatkozóan például ilyen intelmet kap: "Térülj, fordulj, jöjj, menj, láss, fuss, vergődj zöldágra, de a mosogatást soha ne vállald, nem a te munkád. Nem. Pincér vagy!". Morális tartás kell, hogy jellemezze tehát Miklóskát, mely nemcsak ebből a részletből derül ki, hanem az egész műből, mivel vigyázni kell az erkölcsi tisztaságra. A novella nemcsak a morális érték fontosságát emeli ki, hanem az esztétikai értékrend fogalmát is. Ez a gondolat a zenehallgatás jelenetében kap hangot. Arra vonatkozóan is intelmet kap a hős, hogy fölismerje, hogy a társadalommal az egyén mindig a szakma révén érintkezik, s a pincérség klasszikusan polgári szolgálat lehetőségét hordozza. Erre így hívja fel a figyelmet az ismeretlen: "vigyázz a hangodra, ez morális és fizikai készenlétet jelent ... és nem sündörögsz, hanem szolgálsz".

Az intelem nemcsak Miklóskához szóló tanácsként értelmezhető, akár ars poetica-ként is értelmezhető. Ezt a lehetőséget több minden alátámasztja. Olyan utalások, amelyek a szövegalkotásra vonatkoznak, például: "csínján bánj a jelzős szerkezetekkel, tán óvakodj is tőlük ... ezek csupán egymáshoz mértek, igazságok, jelzős szerkezeti igazság". Az ilyen szövegbeli utalások a már említett Esterházy ars poetica-jára vonatkoztathatók. Arra, hogy az írónak alanyban és állítmányban kell gondolkoznia. A szöveg tudatosan rombolja szét azokat a nyelvi beidegzéseket, amelyek elkoptatottak és kiüresedtek. Ezt úgy éri el az író, hogy fölcseréli az állandó szókapcsolatok, szófordulatok megszokott mondatait, például: "lesz nemulass helyett lesz mulass, vergődj zöldágra". A nyelvhasználat szándékoltan töredékes, a történetmondás nem folyamatos, az olvasónak magának kéne töredékekből összevonja a nap és az élet eseményeit. E tudatos töredékességet úgy éri el a szerző, hogy megszakítja a folyamatos történetmondást, csak felvillant egy-egy epizódot, vagy váltogatja az idősíkokat. Mindezen narrációs technikai eljárások jellemzők a posztmodern korára, s utalnak a világ megismerésének kételyeire, az élet töredékességére, a perspektívátlanságra.