online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

ÉLET ÉS HALÁL RADNÓTI MIKLÓS KÖLTÉSZETÉBEN



Fájl küldése e-mail




egyéb tételek

 
 
 

ÉLET ÉS HALÁL RADNÓTI MIKLÓS KÖLTÉSZETÉBEN



BEVEZETŐ

Radnóti Miklós életmüvét két fö motívum kíséri végig, az élet és föleg a halál. A költö fejlödése során mindig jelen van e két motívum, a különbözö alkotási periódusoktól függ, hogy melyik motívum a domináns, melyik van túlsúlyban és a költö hogyan viszonyul ezekhez. E két fö motívumból kiindulva, köteteken, ciklusokon, verseken, akár versszakokon belül is váltják egymást az életöröm és a haláltrauma, az idill és a bukolika, valamint a halálérzés, és a haláltudat, a remény és a reménytelenség, a küzdés vágya és a tehetetlenség, megadás érzelme.



A pályája elején levö költöt a gyerekkori tragédiák arra késztették, hogy vers formájában feldolgozza öket, úgy érezte, hogy neki kötelezö megfogalmazni valamely módon azt, amit átélt. A tragédiát nem úgy éli át, hogy magába zárkózik, hanem feldolgozza költészetében, és a kimondással sikerül túljutnia rajta. Radnótit indulásakor az motiválta, hogy megfogalmazza a reá nehezedö életproblémáit, és ezáltal fölébük kerekedjék. Erre két lehetöség kínálkozott. Az egyik az volt, hogy személyes problémáját társadalmi szintre transzponál­ja. A magyar költészeti hagyomány, amelybe legföbb ambíciója volt bekap­csolódni, erre számos példát mutatott. A költö ebben a hagyományban mint a közösség szószólója kitüntetett társadalmi szerephez jut. Ha a tágabb kö­zösség érdekeit költészetének legföbb témájává emeli, személyes megszóla­lásai is közérdekké válnak. Radnóti megkísérelte ebben a hagyo­mányban elhelyezni önmagát. Ez azonban csupán kezdeti idöszaka a költöi hangkeresésnek és az önmeghatározásra való törekvésnek. Ez a korszak az Újhold címü kötetig tartott. Kísérletezett a szecessziós hanggal, a népi hanggal, a proletár hanggal. Ezekben a kísérletekben azonban problémáit elhárította magától, készen vett szerepek mögé bújt elölük. Az Újhold verseiben már azt a másik lehetöséget választotta, amely mindig is ott lappangott korai versei­ben is. Nekilátott, hogy megkeresse azokat az eszközöket, amelyek segítsé­gével problémáit úgy formálja költészetté, hogy ezáltal önazonosságát is meg­teremtse. Nagy traumatikus témájához, a halálhoz ekkor is idöröl idöre hoz­zányúlt, csakhogy korai verseiben az életrajzi élmény súlya akkora volt, hogy úgy vélte, a kimondás önmagában müvészi hatást kelt. Az évek során azon­ban poétikai eszközeit nagy önfegyelemmel és szívóssággal tökéletesítette. Eközben olyan tapasztalatok birtokába jutott, amelyek beépültek lelkiségébe, és teljesebbé tették azt. A magánéleti traumára az évek rárakták a külvi­lág hordalékát. Mindaz a fenyegetettség, amit egy zsidó vallású családba született magyar állampolgárnak el kellett viselnie, Radnótinál traumatikus halálélményébe olvadt, a közelgö, elkerülhetetlen háború pedig kora gyermekkori háborús élményeit is elöhívta. Radnóti legföbb életélménye így fokozatosan az áhított magasabb társadalmi szintre emelkedett. Ennek azonban az volt az ára, hogy a társadalmi fenyegetettséget olyan intenzíven kellett átélnie, mint legbelsöbb magánéleti lelki történéseit. A Járkálj csak, halálraítélt! kötet verseiben észlelhetö az igazi fordulat, a korábban széttartó poétikai elemek itt már elrendezödtek, a külsö szerep lemállott, a kétféle halálélmény végérvényesen összeforrt. A Meredek útban ezen az úton halad tovább, költészetét nem összegzi és nem alapozza meg gondolatilag jobban, mint elözö kötetében, azonban tovább mélyíti és ezzel új magaslatokra hág.

Radnóti költészete többek között azért sajátos, ugyanis átesett az eredete által okozott traumán, a gyerekkori tragédiákon, és a háború fenyegetése révén eljutott végül az elkerülhetetlen, de annyira kézzelfogható és közeli halál tudatosításáig, így mire a gyilkosság bekövetkezett, már fél évtizede legalább újra és újra arról írt, hogy ez meg fog történni vele. Kereste és megtalálta a módját, hogyan beszéljen a szorongá­sairól, a borzalmakról, amelyek nem képzeletének termékei voltak, hanem abból a valóságból sarjadtak, amelyben élt. Radnóti költészetének kivételes világirodalmi szerepe abból fakad, hogy lágerélményét, saját pusztulását nem utólag, hanem az események közben beszélte el. Végül megtalálta hoz­zá a nyelvet, amely a pusztulás torkából felhangzó nyelv, amely a leghagyományosabb irodalmi formában úgy tudta elbeszélni a lágerhalált, ahogyan túlélö utólag nem tudhatta.


GYERMEKKOR ÉS HALÁL

ÉLET ÉS KÖLTÉSZET KAPCSOLATA

Radnóti Miklós költöi életmüvét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg. Utolsó alkotásai olyan körülmények között születtek, amely körülmények között nemhogy tökéletesen megformált, de többnyire semmiféle verset sem lehetett írni. Radnóti páratlan szellemi eröfeszítéssel zsidó munkaszolgálatosként a lágerélet, majd a halálmenet határhelyzetében, amíg csak fizikai állapota engedte, folyamatosan írt. Néhány nappal halála elött keletkezett utolsó versében, már szinte a határhelyzeten túlról, saját halálának pillanatát vetítette elöre.

Költészete azonban nemcsak végkifejletében, hanem kezdeteiben is életrajzi fogantatású, nemcsak élete utolsó nehéz évei hatottak kimutathatóan költészetére, hanem a kezdetekkor is életéböl merítette legföbb motívumait. Kéziratos füzeteinek tanúsága szerint kamaszkori haláltraumája, az apja halála után fokról fokra feltáruló családi tragédia késztette írásra. Elsö verseiben árvaságát próbálta megfogalmazni, a költészetet lelki öngyógyításra, megsérült személyiségtudatának terápiájára használta. A trauma, freudi értelemben olyan „váratlan, megrendítö hatású lelki sérülés, amelyhez a tudat nem tud alkalmazkodni, és ezért mélyreható változásokat idéz elö a személyiségben.”[1] „A traumák hatása azonban nem feltétlenül negatív. Pozitív a hatásuk, ha az én igyekszik sokkoló élményét ismét érvényre juttatni, emlékezetbe idézni és újra átélni, hogy ezáltal személyiségébe építse.”[2] Radnóti éppen ezt tette, amikor szülei halálának tragédiájához, és ami belöle következett, saját létének korán felismert törékenységéhez versben és prózában oly gyakran visszatért. Radnóti felnöttkori haláltudatát gyerekkori haláltraumája alakította olyanná, amilyennek verseiböl kitünik.

Ebben az értelemben költészete „a nyelvi önmegalkotás hatalmas kísérlete: folyamatos és tudatos személyiségépítés.”[3] Radnóti költészete arra a kérdésre keresi a választ, amely az európai hagyományú költészet talán legnagyobb problémája: milyen kapcsolatban van egymással a költö élete és az általa létrehozott mü, lehetséges-e a költészet nyelvi eszközeivel megalkotnia személyiségét, megteremthetö-e lét és írás egysége.

Radnóti költészete erre a kérdésre olyan választ adott, amely rokon az úgynevezett vallomásos költészetével. A vallomásos költészetfelfogás közvetlen elözménye a romantika prófétikus-vátikus költöeszménye, de gyökerei jóval korábbra, Platónig nyúlnak vissza, aki szerint „a költök természettöl fogva kiszámíthatatlanok és veszélyesek, mert tevékenységük aláássa a józan értelmet.”[4] A vallomásosság nem jelenti szükségszerüen azt, hogy a költö az önsorsromboló, átkozott költö szerepét ölti magára. Radnótitól például távol állt ez a felfogás. Személyes élményeit, érzelmi élete sérüléseit, háborús és egzisztenciális szorongásait életrajzi énjétöl eltávolított, szóbeli mütárgyakká formálta. Ahogy pályáján elörehaladt, egyre szigorúbban alkalmazta a müalkotás klasszikus fegyelmét.

A vallomásos költészet, a költészetnek az a fajtája, melyet a Ferencz Gyözö által idézett Jeffrey Meyers így fogalmazott meg: szük értelemben a második világháború utáni amerikai költök egy csoportja, John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath, Anne Sexton és társaik. Ők tudatosan használták költészetüket arra, hogy, többnyire gyerekkori traumatikus élményeiket dolgozzák fel benne. A háború utáni amerikai vallomásos iskola sok rokon vonást mutat az 1930-1940-es évekbeli magyar líra némely törekvéseivel, elsösorban József Attila, Szabó Lörinc és Radnóti Miklós költészetével[5]. Nem véletlen, hogy éppen Budapesten született olyan költészet, amely elölegezte az amerikai vallomásos iskola módszerét. A 20. század elsö évtizedeiben az Osztrák-Magyar Monarchia, Bécs és Budapest volt a freudizmus központja, amerikai térhódítása elött itt volt a legnagyobb hatása. „A vallomásosság irodalomtörténeti nevet azonban az Egyesült Államokban kapott, hiszen a pszichológia napi gyakorlati alkalmazása itt teljesen átitatta a szellemi életet.”[6]

A magyar és az amerikai vallomásos költészet a második világháborúban megtestesülö civilizációs válság idötengelyének két oldalán helyezkedik el. A magyar vallomásos líra az Auschwitz elötti korszakban egy nyílt fasiszta diktatúrába torkolló politikai rendszerben, az amerikai pedig az Auschwitz utáni korszakban, egy liberális demokráciában bontakozott ki. Ennek megfelelöen a magyar költök tudatosabban politizáltak, az amerikai költök erösebben pszichologizáltak. De mindkét esetben nyíltan fogalmazódik meg az önmegalkotás, a személyiségépítés igénye. Radnóti költészetét az amerikai vallomásosok közül Sylvia Plathéval és Anne Sextonéval összeköti az is, hogy életkrízisük és identitásuk megfogalmazásakor a holokauszt képzeteit is felhasználták. Pontosan megérezték, hogy az iparosított emberirtás az emberi civilizáció elvi-erkölcsi alapjait ingatta meg.

Radnóti ugyanezzel a problémával nézett szembe rövid, másfél évtizedes alkotói pályája során. Ez árnyékolta be életét a háború elött és alatt, és ez okozta végül halálát. Az egyszeri-egyéni személyiség, a reneszánsz kori emberiség nagy vívmánya, vereséget szenvedett. Az én töredékeire hullott. A vallomásos költészet nagy kérdése tehát az, hogy a kiüresedett, töredékeire hullott ént vajon újra föl lehet-e építeni esztétikai eszközökkel. „Az én, amely a társadalmi-politikai erök ellenében nem tudja önmagát megalkotni, az áldozat szerepébe kényszerül. Az áldozattá vált személyiségnek éppen ez, saját áldozattá vá­lása a legföbb témája, hiszen sorsában testesíti meg az általános civilizációs válságot. Radnóti egybefonódó élete és költészete a személyesként megélt történelmi válsághelyzetre ad választ.”[7] Talán Radnóti verseinek szellemi rokonsága a vallomásossággal is hozzájárult ahhoz, hogy olyan sok angol nyelvü fordításuk van, és jelentös mo­nográfiák, tanulmányok jelentek meg róla angol nyelvterületen. Pilinszky János éles szemmel vette észre Radnóti és a vallomásosok közti kapcsolatot. Úgy vélte, „Sylvia Plath hitelesen fordíthatta volna Radnóti verseit angolra.”[8]

Életmüvének vizsgálatakor nagy hangsúlyt kapnak szellemi önmeghatározásának összetevöi: magyarságtudata és viszonya zsidóságához, baloldalisága és katolicizmusa. Radnóti kora ifjúságától kezdve tudatosan építette fel életmüvét, amelynek tematikus és motivikus hálója sürü szövésü, témái és motívumai többször elöfordulnak költészetén végighaladva, azonban mindig továbbfejlesztve, csiszolva, árnyaltabb, vagy újabb, kiegészítö jelentést kapva. Lassan és roppant mügonddal, folyamatosan dolgozott, költészete a szüntelen önfejlesztés jegyében teljesedett ki. Korai, kísérletezö korszakából mindazt, amit használhatónak tartott, továbbvitte, beépítette érett költészetébe. Ennek legjellemzöbb példája az igen korán megtalált bukolikus és idilli téma és hang, melyet késöbb, érett költészetében is megtalálunk. Hasonlóképpen egységes ívet ír szerelmi és természetlírája is. De az életmü kohézióját erösíti az is, ahogyan látszólag csekélyebb jelentöségü elemeket, egy-egy képet, szót, metrumot újra és újra elövett és többlet-jelentéssel gazdagította. Müfordítói tevékenysége szoros egységet alkot költészetével. A teljes életmüvet vizsgálva kiviláglik, hogy szépprózája, naplója, tanulmányai és kritikái is zárt egységet alkotnak. Kevés számú szépprózai írásában többnyire életrajzi eseményt dolgozott fel. Kritikusként, irodalomtörténészként csupa olyan kérdéssel foglalkozott, amely költöként is izgatta.

Radnóti müveinek elemzésekor ezért arra kell törekedni, hogy feltárjuk az életmü belsö összefüggéseit. A versek elemzése is elsösorban ezt a célt szolgálja, meg tudjuk állapítani, hogy Radnótit nem csak utolsó versei avatják jelentös költövé. Már a harmincas évek második felében is nagy verseket írt. Megvolt az a különleges képessége, hogy élményeit emlékezetes versekben, koncentrált sorokban fogalmazza meg. Többek között ezért és az állandó alkotói készenlét miatt tudott a létezés határhelyzetében is alkotni. Életmüvét azonban valóban utolsó versei formálták kivételessé.

Radnóti egész életét az antiszemitizmus fenyegetésében élte le. A költö egész életére kiható, sorsszerü egybeesés, hogy apja 1921. július 21-én halt meg, a nemzetgyülés pedig két hónappal késöbb, 1921. szeptember 21-én fogadta el A tudományegyetemekre, a müegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról címet viselö XXV. törvénycikket, az ún. numerus clausust, amely korlátozta a zsidó vallású magyar állampolgárok egyetemre jutását. Az 1920-as évek elején, amikor elvesztette apját, és megtudta a valóságot születéséröl, tehát amikor formálódó személyiségtudatát súlyos megrázkódtatás érte a családi hagyomány oldaláról, bontakozott ki Magyarorszá­gon az antiszemita propaganda. A naponta az újságok egy részében terjesztett, a közélet és a közbeszéd egy részét átható antiszemitizmus és a zsidó vallású állampolgárok jogainak egyre szigorúbb korlátozása közigazgatási értelemben lehetetlenné tette, tudati értelemben pedig rendkívül megnehezítette az asszimilációt. Ez alatt a mérhetetlenül súlyos nyomás alatt a legkülönfélébb politikai és pszi­chológiai válaszreakciók születtek. A magyar-zsidó identitástudat igen sokféle változata alakult ki. „Sárközi György a népi írók táborához csatlakozott. Szerb Antal, akit születésekor Prohászka Ottokár keresztelt meg, magyar anyanyelvü zsidónak vallotta magát, azaz belátta, hogy asszimilálódási törekvése a befogadók ellenállása miatt lehetetlen, tehát a részleges disszimilációt választotta. Pap Károly vállalta zsidóságát, úgy gondolta, a zsidóságnak nemzetiséggé kell válnia Magyarországon.”[9] Bármi volt is azonban a nézetük, identitásuk, mindannyian koncentrációs táborban vagy munkatáborban haltak meg.

Radnóti válasza eszmélkedésétöl fogva, körülbelül tizenhét-tizennyolc éves korától nem változott. Elutasította a származás szerinti megkülönböztetést. Tisztánlátásának szép példája naplójának 1943. február 7-i bejegyzése: „Hallom, Erdélyi cikket írt József Attiláról a Virradatban, s költöi érdemeit az­zal akarta kisebbíteni, hogy félzsidó volt. Nagy botrány, ez már mégiscsak sok! rágalmazás! Jolán anyakönyvi kivonatokat emleget, rágalmazásért be-pörlik... De sehol sem olvastam, senkitöl sem hallottam a lényegröl beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? a Mü men­ten veszítene értékéböl, söt nemzeti értékéböl? Ez senkinek sem jut eszébe az esettel kapcsolatban? Hát itt tartunk már? Proust nagyobb író lenne, ha nem lett volna félzsidó? vagy müve kevésbé francia így? Zsoltáros Dávid vagy Énekes Salamon kisebb költök, mert »telivérek«? Jelszó: Petöfi! — harsogják, s íme a tanulság.”[10] (Napló) Minden körülmény között az emberek teljes, feltétlen, egyetemes egyenlöségét vallotta. Fontosabbnak tartotta ezt minden származási és társadalmi köteléknél. Így válik érthetövé az is, hogy családjáról miért maradt fenn viszonylag kevés adat, miért nem gyüjtötte össze, ápolta a családi emlékeket.

Zaklatott kamaszkora ismeretében nem csoda, ha Radnóti azt írja, hogy öseit elfelejtette. Szellemi eszmélkedésének éveiben kiszakadt mindabból, amit a család hagyományokat ápoló, identitást építö közege jelenthetett, így aztán a vérségi-rokonsági kapcsolatnál fontosabbnak tartotta a szellemieket. Ezt elöször egy 1940. augusztus 11-i naplóbejegyzésben, apja öccsének temetése után fogalmazta meg: „Ő volt az utolsó az apák nemzedékéböl a családunkban. A családunkban, most, hogy írom, most is csodálkozom. Család? sokat törödtem, sokat törödöm velük! Mert véletlenül rokonok? Mi az a rokon. Ki az? Akit én nevezek annak.”[11](Napló) Hasonló szellemben fogalmazott abban a levelében, amelyet Komlós Aladárnak írt. A levél szövege naplójának 1942. május 17-i bejegyzésében olvasható. Ezt írja: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetösen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerröl a festményröl külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képröl csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy déd-nagybátyáim ök. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petöfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernö, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ösök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dá­vid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernö vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a »belsö valóságon« nem változtathatnak törvények.”[12](Napló)

Ezekben a vallomásokban egy kritikus idöszakban, amikor a politika fe­nyegetöen szólt bele magánéletébe, Radnóti kísérletet tett, hogy felnött emberként és érett költöként meghatározza önmagát. Ennek során azt az igényét fogalmazta meg, hogy szabadon választhasson identitást. Ebben nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. Az identitásépítés és -választás szabadságára éppen kamaszkori traumája tanította. Korai élettörténete mi­att nem fogadta el, hogy valakit kizárólag születése határozzon meg. Személyiségét a családi és a politikai kényszerek ellenében formálta

GYERMEKKOR

Radnóti Miklós 1909. május 5-én, Budapesten született a Bakáts téri kórházban. Szülei ekkor a XIII. kerület, Kádár utca 8. szám alatti háromemeletes bérház egyik földszinti lakásában laktak. Családi neve eredetileg Glatter volt. Születésekor anyja és ikertestvére meghalt, de ezt csak késöbb, tizen­két éves korában, apja váratlan halála után tudta meg. Születésének körülményei egész életében foglalkoztatták. Verseiben számos önéletrajzi utalást találni, két szépprózai írásban is foglalkozott velük, és naplójában is többször kitért rájuk.

„Iker gyerek vagyok, öcsém és édesanyám meghaltak születésemkor. Anyámat az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán töle az életeröt. Tizenkét éves voltam, meghalt apám is. Az anyámat nem ismertem, az apámra valójában alig emlékszem, néhány éles, de összefüggéstelen képet, emléket becézek róla ma­gamban ... Hogy ez a katasztrofális gyerekkor hogy védett meg bizonyára bizonyos neurózisoktól, arra majd késöbb visszatérek. Mo 232e44c st maradjunk a családnál általában. Apai ágon a nagyszülökig, anyain a dédszülökig igazolhatom okmányokkal a családfámat, mint ez most divatos, 1790, 1800-ig e földön. A családi hagyomány mindkét részröl még két nemzedékröl tud (nagyapai és dédi másodunoka, illetve unokatestvérség), de nem hiszem, hogy írás akadna erröl. Sosem kerestem, nekem a hagyomány is elég. A család múltjában anyai ágon két tanár (igaz, hogy az egyik császári, de csak lovaglótanár) képviselte, az apain egy állatorvos képviseli a tudományt, de a többi is kisember volt, szegény volt. A müvészetnek apám családjában volt hagyománya, két festömüvész, apa és fia, nagybátyáim. A fiút emlegetik a részletesebb magyar müvészettörténetek.”[13]

Az idézett önéletrajzi vázlat, amit 1940-ben vetett papírra, és amit nyilvánvalóan egy hosszabb visszaemlé­kezés kezdetének szánt, sajnos töredék maradt. Egyéb önéletrajzi utalásai még szükszavúbbak: „Őseimet elfelejtettem", olvassuk a Csendes sorok lehajtott fejjel címü versében. Ezt a vallomást nemcsak a látszat kedvéért tette. Ő sem tu­dott sokat róluk, s még a szük baráti körben is alig idézte emléküket. A rokoni emlékezésekböl és néhány megmaradt személyi okmánya alapján a legfontosabb ada­tokat mégis lehet rekonstruálni.

Nagyapja, Glatter Jónás (1822-1886) Radnóton volt kocsmáros. Egy ideig elég jómódban élt, majd elszegé­nyedve halt meg. Négy gyermeke közül Glatter Jakab (1874-1921), Miklós édesapja szintén Radnóton szüle­tett. Halotti anyakönyvének foglalkozást jelölö rovatába kereskedö van beírva, valójában kereskedelmi utazó gya­nánt sógorának, Grosz Dezsönek alkalmazottja volt. Akik még ismerték, jólelkü, szelíd és csendes férfiúnak jel­lemzik. Glatter Jakab, miután Budapestre költözött Grosz Ilonát (1881-1909) vette feleségül 1908. március 22-én, ebböl a házasságból született Miklós, akinek világ­rahozatala, édesanyja életébe került. A ro­koni emlékezések „gyönyörüszép, életvidám, müvelt asszonynak” emlegetik.[14]

Az apa szülöhelyére emlékeztetö Radnóti név Miklós­nak végig írói neve volt. Zsengéit egy ideig még a Glatter névvel jegyezte, s természetesen ezt olvashatjuk személyi okmányain, közöttük iskolai bizonyítványain és egyetemi leckekönyvén is. Rövid ideig a Radnóti-Glatter Miklós nevet is használta, 1929-töl kezdve már csak Radnóti olvasható írásai alatt. Családi nevét 1934-ben, doktori szigorlata idején változtatta meg. Kérvényében a Radnóti felvételének engedélyezését kérte, ezt azon­ban „védettségére” való tekintettel megtagadták, s meg­kérdezése nélkül adták neki a „Radnóczi" nevet. Írói nevének azonban, mint jól ismeretes, továbbra is a „Radnóti”-t tartotta meg.

Glatter Jakab rokoni rábeszélésre 1911-ben újból megnösült, második felesége, Molnár Ilona (Ilka) erdélyi családból származott, négyen voltak testvérek. Házasságkötésük után valószínüleg azonnal az V. kerület, Falk Miksa út 7. számú ház egyik harmadik emeleti lakásába költöztek. Glatter Jakabnak és Molnár Ilonának 1913-ban gyermeke született, aki azonban ugyanebben az évben meghalt. A következö évben, 1914-ben újabb gyerekük született, Ágnes. A szülök nem világosították fel a gyerekeket a családot ért tragédiákról. A gyermek Radnóti érzelmi biztonságban, szere­tetben nevelkedett féltestvérével. Meghitt, szoros érzelmi kapcsolatukról nemcsak az Ikrek hava vall, hanem Radnó­ti naplójának számos bejegyzése is. Mint az 1940. december 29-i bejegyzésben olvasható, magával vitte Dési Huber Istvánékhoz, bevezette müvészbarátai társaságába. Versben is megemléke­zett róla. A Pogány köszöntöben a Sok autó jár itt címü, 1928. október 12-én kelte­tett versét húgának ajánlotta. Életében kiadatlan versei közül pedig pár hónappal korábban, 1928. au­gusztus 17-én keletkezett Szerelmes volt a kis húgom nagyon címü verse szól Ágnesröl. Szoros érzelmi kapcsolatuk emlékét idézi fel a „szomorú voltam, mert szomorú volt” sor. A versek írásakor már évek óta távol éltek egymástól.

Radnóti Miklós iskolai tanulmányait 1915 ösze és 1919 tavasza között a Szemere utcai elemi iskolában végezte, ide egy közeli utcából járt. Jó tanuló volt, írásból és olvasásból az elsö három évben kitünö minösítést kapott. Középfokú tanulmányait az V. kerület, Markó utcai Magyar Királyi Állami Bolyai Föreáliskolában kezdte meg, ahol az iskola típusának megfelelöen a reál tárgyak oktatására helyeztek nagyobb hangsúlyt. Radnóti késöbbi pályája szempontjából fontos körülmény, hogy itt nem tanítottak latin nyelvet. A német nyelv kötelezö volt, mellé pedig harmadik osztálytól egy másik élö nyelv, a francia csatlakozott. A föreáliskolák gyakorlati pályákra készítették elö tanulóikat, és mivel latin érettségit nem adtak, jogi, bölcsészettudományi karra, de orvosi egyetemre is csak külön latin érettségivel lehetett jelentkezni.

GYERMEKKORI VESZTESÉGEK - HALÁLTRAUMA

A második tanév utáni nyáron, 1921 júliusában Radnóti apja váratlanul agyvérzést kapott. A család épp váci rokonoknál nyaralt. Glatter Jakabot Budapestre szállították. A halotti anyakönyvi kivonat szerint 1921. július 21-én, negyvenhét éves korában a Szabolcs utcai kórházban halt meg .

Az eseményeket Radnóti két prózai írásban beszélte el. Az elsö írás Halál címü korai elbeszélése. A novella elsö témavázlata egy bordó fedelü notesz­ben maradt fenn. Radnóti a notesz feljegyzéseit helyenként keltezte, így megállapítható, hogy a novella valószínüleg érettségije utáni nyáron szüle­tett. 1928. február 28-án, reichenbergi tartózkodása idején jelent meg a Mindnyájunk Lapja címü diákújságban. Az eseményt másodszor jóval ké­söbb, az 1939 augusztusában befejezett Ikrek havában dolgozta fel. Radnóti az Ikrek havában esetenként fiktív neveket használt. A rokonokat Miklós bácsinak és Margit néninek nevezi: „Miklós bácsi áll a küszöbön, anya sógo­ra, nála lakunk.”[15] Nevelöanyjának azonban az öccse volt Miklós, sógornöje Margit, de ök Déván laktak. Vácon édesanyjának rokonai éltek.[16]

Amikor azt vizsgáljuk, hogyan beszél Radnóti erröl az eseményröl müvei­ben, költészetének geneziséhez jutunk. Legelsö keltezett, kiadatlan verse az 1925. augusztus 24-i Apámhoz - az égbe! Diákkori kéziratos füzeteiben más versek is szólnak szülei haláláról. Hosszú évekbe tellett, amíg feldolgoz­ta magában ezt a veszteséget, és ehhez tizenhat-tizenhét éves korától a köl­tészet volt az eszköze. Költövé érésének folyamatát végigkíséri az a kísérletso­rozat, hogy kiírja magából és túljusson szülei halálának sokkoló élményén. Ez a folyamat mintegy másfél évtizedes küzdelmet jelentett. Ennek a folya­matnak a végére azonban a születéséhez kapcsolódó és identitásépítését sú­lyosan megzavaró halálélmény egy másfajta haláltudatnak adta át helyét: a kor politikai-történelmi viszonyaiból fakadó haláltudatnak. Gyerekkori trau­májából is következik, hogy Radnóti másoknál érzékenyebb volt a fasizálódó országban uralkodó fenyegetö légkörre. Így mire gyerekkori lelki sérülésén szívós munkával túljutott, költészetét immár saját halálának elkerülhe­tetlen tudata hatotta át. Meredek út címü, 1938-ban megjelent kötetében jól kirajzolódik, ahogyan a kétféle halál tudata felváltja egymást. Az a másik haláltudat, saját elkerülhetetlen, eröszakos haláláé, amellyel gyerek­kori traumájának bátor feldolgozása miatt is tudott oly nyíltan szembenézni, szólal meg kései verseiben a nagy költészet erejével.

Elöször azonban prózai írásait kell megvizsgálni, mert ezekben történetként idézi fel a traumatikus eseményeket. Míg verseiben elsösorban ér­zelmi reflexiók találhatók, a Halál teljes egészében az apa haláláról szól, a történetet egyes szám har­madik személyü narrátor szemszögéböl láttatja. Az Ikrek havában az apa ha­lála csupán az elbeszélés egyik epizódja, és egyes szám elsö személyben be­széli el az eseményeket. A korai elbeszélésben regényessé színezi a történe­teket, de a késöbbi írástól így is csak két lényeges ponton tér el. Amikor az apa rosszul lesz, a gyereket mindkét írásban Pestre küldik. De a Halálban egy orvoshoz kell elmennie, az Ikrek havában rokonokhoz, hogy tö­lük kérjen segítséget. Ez utóbbi valószerübbnek tünik. A Halálban az apa meghal, míg a fiú orvosért jár, az Ikrek havában erröl nincs szó, és tudjuk, hogy valóban Pestre szállították, és kórházban halt meg.

Közös motívum a két elbeszélésben, hogy mielött Pestre utazik, a kisfiú egy lombos faággal hajtja el a legyeket beteg apja ágyától, miközben kint, a ház elött gyerekek játszanak. Az apa kiküldené a fiát játszani, de az maradni akar. A két szöveg különbségének érdekessége, hogy a kisfiú kétféleképpen viszonyul apja betegségéhez. Az Ikrek havában egyértelmüen azonosul apjával, átérzi a szenvedéseit és saját felelösségét. A csábítást, hogy játszani menjen, felnöttes felelösségérzetének túlhangsúlyozásával ellenpontozza, az elfojtást ingerültsége árulja el: „Hogy ezek is folyton csak játszanak! -mérgeskedem.”[17] A Halál szerzöje, maga is majdnem gyerek, a gyerekszereplöt bonyolultabb lelki helyzetben ábrázolja: itt a fiúnak még le kell küzdenie magában a vágyat, hogy játszótársai közé menjen. Egy pillanatra elfeledkezik apjáról, abbahagyja a legyezést, a kinti gyerekekkel azonosul, képzeletben belefolyik a játékba. Az apa ezt észreve­szi, „idegesen” ráncolja homlokát, és kiküldi a fiát. Rajtakapták, hogy nem tudta elfojtani magában a játék utáni vágyat, ezért „indulatosan toppantott vézna lábával”[18], míg az Ikrek havában, mivel ott eleve sikerült elfojtania, csak „billentek kicsit a talpammal", de azért ez is egy korábban lezajlott belsö vívódásra utal. A Halál kezdö írójának ezt az összetett lelki folyamatot sikerült árnyaltan ábrázolnia. Az Ikrek hava érett prózája leheletnyi öniróniával épp csak fölvillantja a fiúban korábban lejátszódott belsö küzdelmet.

Apja halálának körülményeit Radnóti két, az identitásépítés szempontjá­ból kitüntetett életrajzi pillanatban dolgozta fel prózai elbeszélésben. Elö­ször tizennyolc-tizenkilenc éves korában, a felnötté válás küszöbén. Messzemenö következtetéseket nem lehet levonni ebböl a korai novellából, amely böven merít romantikus-szentimentális mintákból. Még az sem sokat árul el, hogy éppen ezeket a mintákat választotta. Maga a témaválasztás té­nye figyelemre méltó. Másodszor érett alkotóerejének teljében, utolsó pályaszakaszának kezdetekor nyúlt a témához. Ekkor már versek sorozatában pró­bálta kiírni magából a traumatikus élményt. Az Ikrek havában az apa halála azonban csak epizód. Igaz, ez indítja el azokat az eseményeket, ez juttatja ahhoz a fájdalmas tudáshoz, amely személyiségfejlödése és költészete szem­pontjából olyan meghatározó fontossággal bír majd.

A temetésen az Ikrek hava szerint sem ö, sem húga nem volt ott, az anya csak késöbb vitte ki öket a sírhoz. A következö hónapok eseményeit is az Ikrek hava alapján lehet nyomon követni. Ezekben a hónapokban nem a rokoni lakások közötti hányattatás, a fizikai otthontalanság okozott bizony­talanságot, hiszen mindvégig rokonok között volt, hanem az a megrázó élmény, hogy megismerte születésének tragikus körülményeit. Radnóti eleinte azok­nál a rokonoknál maradt, akiket az Ikrek havában Kari bácsiéknak nevez, és a Hadnagy utcában laktak. Onnan néhány nap múlva más rokonokhoz vagy ismerösökhöz került, nem tudni, kikhez, akiknél húga, Ági már ott volt. Radnóti hepatitiszt kapott, és ekkor késöbbi gyámja, akit itt Mihály bácsi­nak nevez, de a név Grosz Dezsöt takarja, a nevelöanya akarata ellenére úgy döntött, hogy más rokonokhoz helyezi. Akit az Ikrek hava Anna né­ninek nevez, nyilvánvalóan anyai dédnagynénje, Ilka néni, aki testvérével, Ernesztinnel a Lipót körút 5. szám alatt lakott. Radnóti itt tudta meg, a valódi nevén szereplö Lajos bácsitól, vagyis Richtman Lajostól, hogy akit édesanyjának tartott, valójában mostohaanyja.[19] Töle hallott elöször arról, hogy édesanyja belehalt a szülésbe.

Radnóti így írja le a jelenetet:

„Lajos bácsi egy széket emel az ágy mellé, leül. A néni kimegy. Nem szól­nak egymáshoz, látom, hogy összebeszéltek, ünnepélyességet érzek a moz­dulataikban, az ordítozás után valósággal suhogni érzem a csöndet, hüvöset legyint fülemre, zuhanni kezdek lefelé az ággyal együtt. Hirtelen homály és nyirkos hideg vesz körül, s mint egy mély kútból fülelek. S a bácsi megszólal fönn a magasban:

- Szóval haza akarsz menni?

- Haza! - válaszolok gyönge daccal, minden meggyözödés nélkül. Hirte­len értelmetlen ijedtség támad bennem. Hangomra az ágy emelkedni kezd, visszatér régi helyére, a bácsi mellé.

- Te most már itt vagy itthon – válaszol, és a mennyezetre pillant. – Hová is mennél?

- Haza. Anyához és az Ágihoz.

- Anyához, anyához.. .. - Csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz vala­hová. - A nevelöanyádhoz! - mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll, és járni kezd a szobában. Ülök az ágy­ban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. - Nem igaz! – lobban fel bennem, és kiáltani akarok.

- De, de... a nevelöanyád – jön a válasz, megelözve a tiltakozást, most már a rémület kap el, érzem a nyugodt hang mögött az izgalmat, a járkálás gyorsabb lesz, követem a tekintetemmel.

- ...Elég nagy fiú vagy már, megtudhatod. Jó asszony, szeresd is, tíz évig nevelt, az anyád is volt az anyád helyett, de...

- Nem igaz!

- De igaz, fiam. Az anyád, az édesanyád meghalt, amikor te születtél. Egyéves voltál már te, szegény apád akkor vette feleségül az anyádat.

- Hazudik!

Leül újra a székre, az ágyam mellé, és rám néz. A hangja fáradt és meleg.

- Miért hazudnék, kisfiam? Ez így van! És az anyád nagyon szegény, nem tud két gyereket nevelni. Ő nem akarja, azt mondja, hogy ö dolgozik és el­tart téged is, de az nagyon nehéz. Mondd meg neki, hogy itt maradsz.”[20]

Az apa halálát követö évek elhúzódó válságot jelentettek Radnóti számára. Születése körülményeiröl a teljes igazságot azonban csak újabb három év múlva tudta meg. Ez az esemény így szerepel az Ikrek havában:

Hogy halt meg anya? – kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.

- Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!

- Hogy halt meg? miért halt meg? – A hangom megijeszthette, mert fe­lém fordult, és összekulcsolta a kezét.

- A szíve nem bírta, ikerszülés volt.

- Ikerszülés volt? - mondtam ámulva utána. - Mi mindent rejtegetnek ezek még! - csikordítottam össze a fogam, s a kezem ökölbeszaladt... Micso­da család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!

- Hol az ikertestvérem? - támadtam a nénire gyanakodva.

- Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.

- És?

- Mit és?

- És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?

- Azért - törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméböl a néni -, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess, és különben sem való ilyesmiröl be­szélgetni. Szégyelld magad!

- Dehogyisnem való! - dühöngtem. - És apa!

- Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával késöbb érke­zett meg. Tanulj és hagyj békén!

Egy nagy lélegzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.

Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona - sírta hirtelen a néni, és ki­ment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felöl. -Tanulj és hagyj békén - kiabálta nedves hangon.”[21]


Anyja hiányának tudata sokáig kísértette. Amikor 1930 öszén Szegedre költözött, és megkezdte egyetemi tanulmányait, magányában ismét felsza­kadt az érzés. 1930. november 21-i levelében Gyarmati Fanninak, jövendöbeli feleségének arról pa­naszkodik, hogy az olvasás, ami korábban pihenés volt, most kötelesség lett, sok unalmas szövegen kell átrágnia magát, de bizonyos részletek mégis lekötik figyelmét, ilyen Kazinczy Ferenc egyik versrészlete, melyben az anya gyöngédségéröl olvas:

„Bizony Drága, engem is egy gyenge leány szüle, annyira gyenge, hogy meg­halt. Most néha, mióta is nem éreztem ezt már, nagyon hiányzik ujra. Ha néha csomagot kapok Ilka nénitöl, tortát csokoládét, mindig fájdalmat okoz. Az anyám helyett küldi. A multkor egy este a hét órai óra után egy kolleginához mentünk hárman fiúk. Hívott. Kapott egy 14 kilós csomagot és megetetett minket, három fiukat. Kicsomagolt. És ahogy Kazinczy mon­daná, közben fel-felsikoltozott, ha egy fluszpapirba csomagolt almát vett ki a pakkból, hogy - jaj az én drága jó mamám! Nagyon hiányzott akkor az anyám. És te! Otthon ezt soha nem érzem Drága!”[22] Radnóti, mivel jó önmegfigyelö volt, igen pontosan írja le, hogy jól megszerve­zett mindennapjai és mindenekelött az az érzelmi biztonság, amit Gyarmati Fanni nyújtott számára, elfedték a traumatizáló veszteség érzését. De csak elfedték: megszüntetni nem, legfeljebb kezelhetövé tudták tenni. Abban a pillanatban tehát, amikor Radnóti régi életvezetéséböl kiszakadva egyedül maradt és csupasz létével nézett szembe, ellenállhatatlanul tört föl a hiány.

Mostohaanyja és húga, Ági Nagyváradra költözött, ez súlyos veszteség volt számára, de az az érzelmi kötödés, amely gyerekkorukban kialakult, mindvégig megmaradt köztük. Gyerekkora így bövelkedett traumatikus eseményekben. Ezek egy része éber tudata alá szorult: nem emlékezhetett arra, hogy születésekor, élete elsö napjaiban, hónapjaiban, söt két évében mi történt vele, hol és ho­gyan élt anya nélkül. A történtekröl fö vonalaiban serdülökora kezdetén szem­besült (részleteiben talán soha), akkor, amikor egy másik tragikus veszteség érte: apja halála. Erre akkor a maga módján, az Ikrek hava leírása szerint rea­gált. Késöbb költöként 1937-ig folyamatosan visszatért rá. 1937 után az Ikrek haván kívül néhány naplóbejegyzésben is megemlítet­te, higgadt, távolságtartó hangon, tényszerüen írt róla. Az 1938. augusztus 24-i levélrészleten kívül még háromszor említi szüleit a naplóban. 1940. augusztus 11-én, Vili bátyja temetése kapcsán; ugyanez év november 24-én, amikor munkaszolgálatosként meglátogatja erdélyi rokonait, föleleveníti azt az abszurdba hajló jelene­tet, amikor egyszer nem találta a temetöben apja sírját. Ezek a naplórészletek érzelmileg meglehetösen távolságtartók, elhárítják az érzelme­ket. De hogy ez felnöttkorban sem lehetett könnyü, azt az anyjára vonatkozó utolsó bejegyzés mutatja 1941. május 5-én: „Harminckét éves vagyok. Arany, a megfontoltan érkezö, túl volt a Toldin már és Goethe (a lírai dara­bokról nem is szólva) a Wertheren – ilyen idösen... S ha Petöfi... hagyom a névsort, mert Shakespeare hol tartott harminckét éves korában... utána kel­lene néznem és - van itthon Sh.-kronológiám? Nem fontos. Szégyelld ma­gad. Harminckét éves vagyok, harminckét éve halott az anyám. Érdemes volt? Már négy évvel többet éltem, mint ö. De hát akartam én?!”[23] Ez az egyetlen olyan naplóbejegyzés, amelyben megérezni valamit indulataiból.

Sokatmondó tény, hogy saját életpályáját irodalmi tevékenységével méri, és anyja halálához kapcsolja. Életének, amely anyja halálát okozta, az iro­dalmi párhuzamokon keresztül egyetlen értelmet tulajdonít: az alkotást. Alkotni, verset írni ugyanis azért kezdett, hogy szülei elvesztésének traumáját kiírja magából. Radnóti költészetének vallomásos alaprétegét tehát az ma­gyarázza, hogy tizenkét és tizenöt éves kora között egy egzisztenciális válságon esett át, mely nem tartott keveset. Ekkor alapjaiban megrendült a hite, hogy joga van-e az élethez, úgy érzi, hogy élete túl sok fájdalmat okozott, az áldozat túl nagy (két ember élete), söt, még abban sem biztos, hogy ö az aki él, vagy ikertestvére. Mint hasonló esetekben oly gyakran történik, összeomlott kamaszodó személyisége és ennek újraépítését, illetve sze­mélyiségének identitásképzését az irodalmi alkotás segítségével kívánta végrehajtani. Ennek során, világirodalmi példák igazolják, a cél és ok gyak­ran fölcserélödik, maga az irodalmi alkotás lesz a létezés legföbb, ha nem egyetlen indoka. Szélsöséges példája ennek „Radnóti amerikai kortársa, John Berryman, aki miután költészetében megalkotta azt a nagy integritású személyiséget, aki lenni szeretett volna, öngyilkos lett: az életrajzi személy és a müvekben megalkotott énkép tragikusan eltávolodott egymástól. Radnó­ti esete azonban nem ilyen szélsöséges. Szemben József Attilával vagy a má­sodik világháború utáni amerikai vallomásos iskola költöivel, Berrymannel, Robert Lowellel, Sylvia Plathszal, Anne Sextonnal, Radnótinál gyerekkori traumája soha nem vált költészetének fókuszpontjává.”[24] Az évek során si­kerrel túljutott rajta. 1934-töl a költészetet mint formaalkotó eröfeszítést határozta meg. Szenvedélyesen érdekelte a versírás, hatalmas ambícióval akart költö lenni, azonban költészetét nem tévesztette össze életrajzi életével. De lírájának vallomásos alaprétegét akkor is megörizte, amikor traumáját feldolgozta. Hitt a pontos megnevezés mégoly korláto­zott, esetleg erösen késleltetett terápiás hatásában. A „mint tanu szólni”[25] (Nyolcadik ecloga) feladatát ezért kiterjesztette olyan területekre is, amelyek vész­terhes voltát rajta kívül csak kevesen érezték meg. Az eröszak, pusztítás minden formája hallatlanul érzékenyen érintette. Látta, hová vezet a két háború közötti Magyarországon az az élet minden szintjét átható verbális és fizikai agresszió, amelynek származása miatt potenciális, végül valóságos áldozata lett.

A TRAUMA FELDOLGOZÁSA

Radnóti érett költészetének áldozattudata abból a tragikus érzésböl sar­jadt, hogy születése áldozatot követelt. Az áldozattudat nem azt jelenti, hogy áldozatot kívánt hozni, ahogyan ezt különösen az utolsó munkaszolgálata elötti eseményeket értelmezve lehetne következtetni. Radnóti halála azonban, akárcsak sok ezer sorstársáé mártírium volt. Ő azonban abban különbözött sorstársai­tól, hogy szinte az utolsó pillanatig éber tudattal alkotott, tanúként szólt, és halálát költészetté formálta. Halála így valóságos passióként, szenvedéstör­ténetként, s mint ilyen, akár tudatos áldozatvállalásként is értelmezhetö. Az áldozatot azonban nem vállalta, nem akarta, hanem tudatosította és elszen­vedte.

Az a gondolat, hogy születése életáldozattal járt, egészen korai verseitöl 1941-ig idöröl idöre megfogalmazódott verseiben. Összesen tizennyolc olyan verse van, amelyben részben vagy egészében ezzel foglalkozott vagy valami módon utalt rá. Ezek nem mindegyike jelent meg nyomtatásban. Azért is ér­demes sorra venni ezeket a verseket, mert, mint az Ikrek havában leírt düh­kitörésben megfogalmazódik, az ikertestvér halála komoly identitásproblé­mát okozott Radnótinak gyerekkorában. Ki ö akkor valójában, honnan tudhatja, hogy nem ö halt meg, hanem a másik? Hirtelen összezavarodott, elmosódtak benne a kamaszkori személyiségének éppen szilárduló hatá­rai. Idegenségérzetéhez, másságtudatához hozzájárult ez az élmény, és való­színüleg elképzelhetö, hogy amikor identitásának egyéb összetevöi is kialakultak, ez az élmény jelentösen befolyásolta a világhoz és saját zsidóságához való hozzáállását.

Radnóti legelsö verseit egy sötétkék-fekete márványmintás, kemény fedelü füzetbe írta. Egyik legelsö fennmaradt verse, a füzetben ez a harmadik vers, az 1925. augusztus 24-én keltezett Apámhoz - az égbe! Ez a vers is jól mutatja, hogy apja halála milyen súllyal nehezedett rá, és egyben azt is jelzi, hogy a költészethez azért fordult, hogy problémáját megjelölje és megtárgyalja. Ezt a verset, csakúgy, mint sok más diákkori versét, nem azért érdemes idézni, mert a ké­söbbi nagy költészet nyomait lehet fölfedezni benne. A költöi konvenciók, nyelvi sablonok, amelyeket még mesterségbeli tudás híján alkalmaz, alig sej­tetik a késöbbi költöt, azonban a kezdetleges megformáláson is átüt a fájdalom. Radnóti kivételes intellektualitását bizonyítja, hogy tartalmilag milyen pontosan fogalmazta meg, mit jelentett számára az apahiány.


Apám ott fenn az égbe!

Gondolsz-e néha rám?

Mert én sokszor bámulva a légbe...

Elgondolom, hogy milyen kár...

Hogy ily korán meghaltál... Apám!


Sokszor, ha az élet rögös utjain,

Abba a gyakran emlegetett

Göröngyökbe botlik meg lábam...

Elgondolom, hogy milyen kár...

Hogy nem vagy velem... Apám!


Ha az élet zajgó tengerén -

Irányító, erös kéz kellene...

Hányszor, de hányszor megcsókolnám

A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,

Elgondolnám közben, hogy milyen kár...

Hogy árván hagytál - Apám!


(Apámhoz - az égbe!)


A márványmintás fedelü füzet elsö kísérletei után komolyabbnak ítélt korai verseit egy kisebb méretü, pepita fedelü füzetbe tisztázta le, melyben a legjobban végigkövethetö Radnóti költöi fejlödése. Ebben a füzetben sorrendben a negyedik vers anyja haláláról szól, és az identitástu­dat megrendülésének lélektanilag pontos leírását adja. A Nem volt anyám címü vers keltezése 1926. december 31, Szilveszter napja:


Én nem ismertem az Anyámat

Aki nekem két életet adott...

Az enyémet s az Övét... az... Ö... vét... is.

Mert az Anyám meghalt, meg...

Meghalt, mikor a világra hozott...

Az én Anyám itthagyott engem...

Egy tébolyitó, veszett éjjelen...


Nékem talán nem is volt Anyám...?

Hisz az Anyám nem ismert engem...

Mert... meghalt... mikor én... élni kezdtem.

Ő meghalt mikor fia lett neki...

Nem szerette bennem a... fiát...

Az anyámnak nem volt fia...

S nekem nem is volt Anyám... A... nyám.


Engem az Anyám el... átkozott...!

Bi... bizo... nyosan... el... átkozott...!

Én megöltem az én Anyámat...

Én... az... Anyámnak a gyilkosa vagyok...

Én... terhelten jöttem... a... világra...

Hejh, rossz... nagyon rossz... csillag ragyogott

Azon a babonás május éjjelen.


Én az Anyámtól bocsánatot kértem...

Fel... ajánlottam neki az... életem...

És ö fájón kacagott... Hahhahaha...

Ahogy va... vajúdva, halva kacaghatott

Nem engedett... Hogy neki nincsen... fia.

S most támolyog a földön egy árva... va... hahaha

Aki csak... — hisz nem is volt Anyja...


Sohasem sirtam. Egyszer sírhattam

Ujszülötten... bünösen, kínos nyafogással...

Mikor... Anyámat, a fiatalt vitték... temetni...

De ma nagyon sihi... rtam...

Mert ma elvesztettem az... árva... ságom.

Nem vagyok árva. Nem volt Anyám...

El... vesz... tettem ah... haz... Anyámat


(Nem volt anyám)


„Ebben a versben a tizenhét éves fiú önfeltárulkozó öszinteséggel néz szembe problémájával, azt ellentétes oldalakról körüljárja, hiszen úgy érzi, ellenté­tek szorításában vergödik. Az a formai ötlet, hogy a zokogást tipográfiailag a feldarabolt szavak szaggatottságával közvetíti, ha nem is egyenletesen, de meglepöen hatásos.”[26] Ez volt az elsö vers, amelyet a Haladás Kör egyik müso­ros délutánján a hallgatóság között ülve késöbbi feleségének, az akkor tizennégy éves Gyarmati Fanninak megmutatott. Gyarmati Fanni visszaemlékezése szerint nagy hatással volt rá, de Radnóti sem ezt, se az Apámhoz - az égbe! címü verset nem közölte nyomtatásban. Söt, elsö publikációi között egyáltalán nincs olyan vers, amelynek tárgya szülei halála lenne, pedig folyamatosan foglalkoztatta, mégis csak a Halál címü novelláját jelentette meg.

Jóval késöbb, 1939-ben, az Ikrek hava utolsó mondataiban Radnóti maga is megfogalmazta, hogy árvaságának traumája vezette kamaszként a költé­szethez. Apja halála nyomán derült fény anyja halálára, anyja halála nyomán derült fény ikertestvére halálára, és amikor ez az utolsó titok is leleplezödött, a könyv végén így emlékezett vissza akkori indulataira: „S akkor elkezdödött valami, amiröl csak verset lehet írni... akkor kezdödött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted öket - beszélt a hang, megölted öket, megöl ted ö ket, megöl ted ö...”[27] (Ikrek hava). Az Ikrek havában zárul le a trauma feldolgozása, és ekkor emlékeiben ismét felhangzott az a régi hang, a zokogás, amely a Nem volt anyám szavait széttördelte.

A pepita füzetben a Nem volt anyám után jó ideig nem szentek teljes verset szülei halálának. Legföbb életproblémája a pályaválasztás, legföbb verstémája a szerelem lett. Ekkori, kiadatlan verseiben azonban olykor elöfordulnak traumájára utaló motívumok. Középiskolai tanulmányainak befejeztével egy tanévet töltött Budapesttöl távol, a csehszlovákiai Reichenbergben (mai nevén Liberec), ahova gyámja akaratának eleget téve, az Állami Textilipari Föiskolán tanult. Hazatérve, új élethelyzetében ismét apja emlékéhez fordult Egyet­len Valami a Semmi címü, 1928. november 28-án keltezett versében. Ezt is pepita füzet örizte meg, nyomtatásban ez sem jelent meg.


Apám hét éve átkelt a Semmin;

a Semmi hajósa volt és

a Valamire itthagyott engem, aki

a Semmit imádom és akit környékez

nagy bánatdagályon, amit ölelek

zenés ágyaknak asszonyölén -

a Valami.


Hét éve a partján vagyok,

tudom, hogy csak a Semmi van,

a Bánat van és vannak

Asszonyölek és sárgán irigyelve

megfutott apámat, akinek a

büne vagyok, bolond, nagy

Valami - büne egyetlenül és

bosszútól tele ártatlan szökén.


Irigylem az apámat; reggel

és este, árnyék alatt és

födetlen fényben a Semmit

imádom és környékez nagy

bánatdagályon a Valami,

mikor örökségem a sokszínü

ösöktöl rámhagyott, gondosan

vigyázott egyetlen Valami a Semmi.


(Egyet­len Valami a Semmi)


Ebben a versben apja haláláról továbbra is vallomásos-személyes hangon beszél, de minden korábbinál filozofikusabb jelentést ad neki. Feltünö, hogy apja halálát ezúttal szerelmi élményeihez kapcsolja. Radnóti reichenbergi tartózkodásának nagy élménye a beteljesült szerelem volt, de ez érzelmi válságba is sodorta. Az apa halála miatt érzett büntudatra ebben a versben ráve­tült a szerelmi válság miatt érzett büntudat is, és az ebböl fakadó belsö evödés, amelyröl a második versszak végén ír, önmaga ellen forduló bosszúvágyként jelentkezik. Az apja halála így lesz a vers szerint életének legföbb tartalma: az „egyetlen Valami”. Csakhogy ezt a Valamit a Semmi tölti ki, a halál. Rad­nóti késöbbi haláltudatának lélektanilag fontos elözménye ez a vers, amely­ben a megírás minösége azonban még nem annyira kiforrott, hogy a kifejezni vágyott tapasztalat súlyával tudjon szólni.

Radnóti elsö kötetében, a Pogány köszöntöben (1930) négy olyan vers van, amelyben traumatikus veszteségével foglalkozik. A legkorábbi a Si­rálysikoly, a kötet második ciklusának címadó verse. Alig néhány hónappal a Halál címü elbeszélés után, 1928. november 3-án született. Ajánlása ne­velöanyjának szól: „Élö anyámnak”.


Vészes sirálysikollyal ha fölsikoltok

nem hallja senki pedig

testvéreim

a milliók

sikoltanak akik meghalnak valahol

és milliók

akik helyett élek és szeretem árván

az adott asszonyt

s milliók

akik helyett álmodom az álmot

és támadok fel Krisztusként


Sirálysikoly


A „sirálysi­koly” kifejezés valószínüleg látott élményböl született meg, vagy legalább az is meghúzódik mögötte. Alig né­hány száz lépésre lakott a Dunától, melynek a jégtöl sza­badon maradt víztükrein minden télen látta az idöjárás viszontagságaitól szenvedö sirályok csapatait, hallhatta a csalogányok, a pacsirták és társaik kellemes énekétöl annyira elütö nyers, szinte már kétségbeesett kiáltásokhoz hasonló rikoltozásaikat. Emellett „persze irodalmi remi­niszcenciák is belejátszottak abba, hogy a madárvilág szürke proletárjainak rikoltozó hangját a saját költésze­tének és véle a szenvedö milliók allegorikus-szimbolikus képének tegye meg.”[28] A versben több, a késöbbiekben fontos motívumot kapcsol össze. Önmagában is szép gesztus, hogy elsö kötetében köszönetet mondott nevelöanyjának, aki akkor már évek óta Nagyváradon élt. Árvasága leküzdhetetlen magányként jelenik meg, de a fiatal költök jellegzetes romantikus szerepvállalásával ezt azonnal kitágítja, és sorsközösséget vállal az egész szenvedö emberiséggel. Any­ja és ikertestvére halálát itt nem említi, az életrajz ismerete nélkül talányos marad az „Élö anyámnak” ajánlás, amely értelmi ellentmondásban van az „árván” szóval, és ezt az ellentmondást nem oldja fel az „adott asszony” ki­fejezés sem. Radnóti azonosulása Krisztussal, milliók helyett „támadok fel Krisztus­ként”, írja, magában hordja az áldozathozatal gondolatát. Az áldozat anyja és ikertestvére volt, Krisztussal való azonosulása azt jelenti, hogy úgy érzi, hasonló áldozatot kell hoznia, mintegy jóvátételképpen. Anyja és ikertestvére emléké­ért, minden áldozatért, az emberiségért - ezt pedig méltó költöszerepnek érezte. Árvaságának életrajzi tényét metaforizálta. Mintha azt mondaná, hogy születé­se áldozatokat követelt, és ezért az áldozatok helyett, söt minden szenvedö helyett hozza meg a maga áldozatát.

A Sok autó jár itt (1928. október 12.) címü, húgának ajánlott versben kö­zös magányukról, egymásrautaltságuk életrajzi okáról vall:


[...] Testvérem, látod ketten vagyunk: egy apa

álma és két anya kínja sikoltoz bennünk. [...]


Feltünö, hogy mindkét versben milyen hangsúlyosan szerepel az álom mint a költészet metaforája. Ezzel is azt mondja, hogy a gyerekkori halálélmény feldol­gozásának, kimondásának – meglehet, tudattalan – igénye indította el költövé érését.

A Pogány köszöntöben még két versben tér vissza traumájához, az egyik „És szólt és beszélt vala Káin Ábellel melyben a testvérgyilkosság gondolatát mutatja be, illetve gyámja, Grosz Dezsö iránti háláját fejezi ki. A második vers, a kötet utolsó verse, a „Csöndes sorok lehajtott fejjel” abban tér el a korábbi versektöl, hogy itt minden áttétel nélkül beszéli el szülei halálát.

Életében kiadatlan maradt 1929. január 10-én írt Születés címü verse. Ez a vers sok motívumában rokon a Nem volt anyámmal, de annál érettebb, legalábbis merészebben kísérletezik a téma költöi megszólaltatásával. A hosszú sorokból álló, a mondatokon belül a központozást mellözö szabadvers hajlékonyan közvetíti a vallomás érzelmi hullámzását. Ez azonban kísérlet maradt, Radnóti a késöbbiekben nem próbálkozott hasonló formai megol­dásokkal. „Ugyanis nem áradó indulattal és nem a freudi terápia ellazult tu­datállapotában létrehozott szövegfolyamában akarta kibeszélni magából traumáját, hanem fegyelmezett formában kívánta müvészetbe transzponál­ni.”[29] A Születés épp egyszeri kísérleti jellege miatt fontos dokumentum. A vers szinte leltárszerüen, pszichológia-tankönyvbe illö pontossággal sorolja fel az anya halálával járó veszteségeket: a fizikai melegség és biztonság hiányát, a szeretethiányt, amelyböl a szeretet viszonzására való képtelenség fakad, el­idegenedés önmagától, szorongás, büntudat, halálfélelem, identitásválság.

Fonalakon futó életek között születtem eltévedtem és két élet

váltotta meg az én nagy életemet.

Meghalt az Anyám aki párosan szült és elvitte páromat a

Testvért.

Halálok között születtem, világok borultak össze és május

könnyezte akkor a halottakat.

Az enyém a legdrágább az életek között mert kettöt visszaadott

a pillanatnak.

Némán jöttem és nem volt még hangom.

Virágoktól sulyos fák beszéltek akkor és két halott.

Az Anyám beszélt elöször aki belémhalt de nem csókolt meg

engem. Beszélni tudott csókolni nem.

Május volt és akkor nem kaptam elöször csókot.

Nem volt még hangom és az Anyám beszélt:

- Elmegyek és elviszem töled az álmot.
Elmegyek és elviszem töled a könnyet.-


És egyedül voltam a májusokba.

Majdnem meghaltam én is akkor.


Nagymellü sváblány szoptatott de sohasem csókolt meg engem
pedig elvitte bimbóin a csókom nyomát.
Azt hiszem ö volt az elsö szerelmem.

(Születés)


Az Újmódi pásztorok éneke (1931) címü kötetében csak a Beteg a kedves címü, 1930. szeptember 7-én keltezett versében említi a gyerekkori halálélményt. A kötet a Pogány köszöntöben meglévö bukolikus motívumokat fejleszti to­vább, a vers pásztori szerepjáték. A pásztorokhoz fohászkodik, hogy gyógyít­sák meg kedvesét, aki szintén az ö népükböl való. Annál meglepöbb, hogy ebben a stilizált világban hirtelen valóságos életrajzi utalásokat tesz, megje­lenik halott anyja és apja, söt, apjával kapcsolatos gyermekkori emlékeket elevenít fel. Innen sejthetö, hogy kiskorában - amikor a kor szokásának megfelelöen, amíg nem lett szobatiszta a gyerek, nemére való tekintet nélkül szoknyában járatták - apja héber imákra tanította. Valószínüleg ez lehetett egyetlen vallásos élménye a családban.


[...] Anyám, halott anyácskám! a foltos Jula

tejéböl hozz inni néki, de forrald föl

elébb! Hallod-é halott apám! te szoknyás

koromban tanítottál lenge imákra:

imádkozz érte most, mert elfajzottam

töled én ujmódi pásztorok közé, akik

nem szoktak imákat énekelni!

Szép barna hugom nevess sokat rá, hogy ne

legyen szomorú! [...]


Beteg a kedves


Következö kötete, a Lábadozó szél (1933) szintén egyetlen utalást tartalmaz, az 1932. október 6. címü versben. Radnóti itt az életrajzi, vallomásos hangot a korábbiaknál merészebben használja. A vers számvetés, kísérlet emberi, illetve költöi identitásának meghatározására, ezért helyet kap benne szüleinek halála is. „Szülöanyád s apád meghaltak rég, egymástól / száz lépésnyire áradnak a földbe már.” És megerösíti azt is, amit korábbi verseiben mondott: hogy halálukkal elszakadt a családi kötöttségektöl.

Valamikor 1932-1933 fordulóján írhatta a kötetbe nem sorolt Mondogatásra való címü verset. Elsö két szakasza tényszerüen elbeszéli árvaságra ju­tását:


Ikreket szült anyám,

meg is halt ott nyomban,

az öcsémmel együtt

nyugszik nyugalomban.

Meghalt az apám is,

a munka megnyomta [...]


(Mondogatásra való)


A vers ritmusa a címének megfelelöen dalszerü, söt népdalszerü, sokszor bizonytalan, rímelése sem egyenletes, a rafinált „nyom­ban – nyugalomban” mellett olyan ügyetlenebb megoldás is akad, mint a „ha van – rajtam”. Radnóti jó érzékkel mellözte ezt a verset, népies hangütése a traumatikus élményt szerepjátékká stilizálta, így kimondását nem segítette, söt igazi viszonyát a lelki történésekhez elfedte önmaga elöl.



Ezekre az évekre utal szegedi barátjának, Kun Miklósnak visszaemlékezé­se. Bár Radnóti a Lábadozó szélben csak egyetlen versben foglalkozott szülei halálával, a késöbbi neves pszichiáter úgy emlékszik, észlelte rajta a megrázkódtatás jeleit és azt is, ahogyan igyekszik feldolgozni, illetve elfojtani. Olykor átsétál­tak Tápéra egy pohár borra, és Radnóti „Élvezte a mindennapi eseménye­ket ... de mint Mozartnál, nála is érezhetö volt valami szorongás. Valami, ami a születésének körülményeivel hozható kapcsolatba, de túltette magát rajta, jól együtt tudott rezdülni a hétköznapi eseményekkel.”[30]



GYERMEKKORI HALÁLÉLMÉNY AZ ÉRETT KÖLTÉSZETBEN

Az Újholdban (1935) két versben találni utalást szülei halálára. Az És ke­gyetlen (1933) rögtön ezzel kezdödik: „Az anyám meghalt, az apám és iker­öcsém is”, majd sorra veszi más hozzátartozók halálát: „asszonyom kicsi huga, nénje és annak a férje”. Életrajzilag ezek is hiteles tények, de a vers nem ettöl a tényszerü vallomásos hangtól válik jelentössé a költö pályáján, hanem azért, mert a gyerekkori trauma itt nem önmagában válik témává, hanem nyitómotívumként jelenik meg. A versben ebböl olyan újabb motí­vummá fejlödik ki, amely Radnóti késöbbi költészetében meghatározó lesz. A halál árnyékában is, mondja a költö, „Tisztán élünk különben és könnyü mosollyal.”[31] Ennek már remekmüvü, végérvényes megfogalmazá­sa a Járkálj csak, halálraítélt! -ben olvasható: „Ó, költö, tisztán élj te most”.

Valamennyi kötete közül a Járkálj csak, halálraítélt! (1936) az egyetlen, amelyben nem emlékezik meg gyerekkori traumájáról. Azonban ez az a kö­tet, amelyben a haláltudat kiteljesedik, amelynek huszonkét verséböl tizen­kettöben van szó halálról és háborúról. A gyerekkori halálélményt ekkor átalkotta létélménnyé: ez a kötet a kétféle haláltudat közötti váltás pil­lanata. A Meredek út (1938) két versében azonban még egyszer visszatér az élmény­hez, méghozzá a kötetet életrajzi-vallomásos keretbe fogó nyitó- és záró­darabokban, a Huszonnyolc év (1937 szeptember 23.) és Huszonkilenc év (1938 május) címü versekben. A Meredek út Radnóti költészetének alakulása szempontjából kitüntetett kötet: azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekkori haláltrauma feldolgozása végéhez közeledik, és az alatta lassan érlelödö másik, háborús haláltudat felszínre tör és átveszi a föszólamot. A kötet elsö verse, a Huszonnyolc év a legteljesebb összefoglalása annak, hogy mit jelentett anyja és ikertestvére halála az életben elinduló fiúnak. A vers teljes egészében anyja haláláról és következésképp a saját életéröl szól. Valamennyi verse közül, amelyben ezt a traumát dolgozta fel, ez tünik a legátfogóbbnak.


Eröszakos, rút kisded voltam én,

ikret szülö anyácska, - gyilkosod!

öcsémet halva szülted-é,

vagy élt öt percet, nem tudom,

de ott a vér és jajgatás között

úgy emeltek föl a fény felé,

akár egy gyöztes, kis vadállatot,

ki megmutatta már, hogy mennyit ér:

mögötte két halott.


Mögöttem két halott,

elöttem a világ,

oly mélyröl nöttem én,

mint a haramiák;

oly árván nöttem én,

a mélységböl ide,

a pendülö, kemény

szabadság tágas és

szeles tetöire.


Milyen mély volt gyerekkorom,

s milyen hüvös.

Hívó szavad helyett kígyó

szisszent felém játékaim

kis útain, ha este lett

s párnáimon vért láttam én,

a gyermeket elrémitö,

nagy, hófehér pehely helyett. [...]


(Huszonnyolc év)


A szabálytalan hosszúságú, esetlegesen rímelö jambikus sorok és a változó hosszúságú versszakok igen hüen közvetítik a költö indulatainak hullámzását, és egyben fegyelmezik is. Emelt hangon, sodró len­dülettel kezdödik a vers. Az életrajzi vallomás hitelességét növeli, hogy az elsö versszakban rákérdez a bizonytalan adatokra: hiszen a tényeket oly so­káig titkolták elötte, és ö makacsul tudni akarja, hogyan történt, élt-e az öccse, vagy halva született, de csak a halál bizonyosság és a nyomában járó önvád. „Az önvád itt a saját létének jogosságába vetett hit megingásaként je­lenik meg: «gyöztes, kis vadállat»-nak tartja magát, akiben azonban semmi ragadozó hajlam nincs. «A két halál megérte-é?», kérdezi, és nem tudja a vá­laszt, hiába, hogy «férfikorba nöttem én». De tudni szeretné, megerösítést vár anyjától a síron túlról is, «hogy nem hiába élek én».”[32] Ez a vers foglalja össze és zárja le azoknak a verseinek sorát, amelyekben Radnóti arról írt, hogy életének tragikus kezdete hogyan kötötte öt a halál­hoz.

A trauma kibeszélése tizenkét évig tartott. Többször nekirugaszkodott, idöröl idöre visszatért hozzá, hogy túljuthasson rajta. A Huszonnyolc év te­kinthetö a legteljesebb, müvészileg is legigényesebb változatnak. Azzal, hogy a Meredek út elejére helyezte, azt jelezte, hogy túljutott a problémán. A Meredek út következö verse az Ez volna hát... Ez már a Járkálj csak, ha­lálraítélt! címü kötetben megkezdett tematikát folytatja. Saját halálának közelsége azonban itt egyelöre még kérdés formájában fogalmazódik meg. Ebbe a versbe már csak annyi fér a gyerekkori traumából, hogy emlékei a halálhoz kötik.


E ritkán szálló szó, e rémület,

ez volna hát a termö férfikor?

E korban élek, árny az árnyban;

kiáltottam? már nem tudom mikor.


(Ez volna hát...)


Gyerekkori halálélményének müvészileg legnagyszerübb feldolgozása az Ik­rek hava címü prózai írása. Igaz, amikor írta, már túljutott rajta, verseiben ekkor már az eröszakos halál elkerülhetetlenségének tudata vette át a föszólamot. Épp ez a távolság adja meg a téma megformálásnak fölényes müvészi biztonságát. De az önéletrajzi mübe is beillesztett egy verset, amelyet nem sorolt kötetbe, a halála után megjelent Tajtékos ég (1946) anyagába. Nincs címe, csak az elsö sorában tipográfiailag kiemelt elsö szó tekinthetö annak:


Péntek. Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szívemben és

elég egy könnyü rebbenés,

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ök adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt.[33]


A költemény hangja jelentösen elüt az árvaságáról szóló többi versétöl. Nincs benne éles fájdalom, lázadó indulat, önvád. Csendes, rezignált han­gon szól: mindaz a veszteség, ami érte, ebben a versben végképp múlttá lett. De eleven múlttá: beépült sorsába, amelyhez megértéssel fordul. Lezárta magá­ban a gyerekkori megrázkódtatást, halottai élete részévé váltak, követke­zésképp életét végre sajátjaként tudja szemlélni és megélni. Ez a vers a Hu­szonnyolc év párja, kiegészítése. Ott kimondja, hogy mi történt, itt kimond­ja, hogy túljutott rajtuk.

A Tajtékos ég verseiben alig találni további utalást, de ezek már való­ban csak utalások. A Talán... (1940. július 12-14.) szövege már semmiféle konkrét magyarázatot nem ad, milyen emlékekröl van szó, amikor azt írja, hogy „Gyermek lennék, ámde fáj az emlék”.

Végül a halála elött valamivel több mint egy évvel, 1943. augusztus 4-én keltezett A félelmetes angyalban a kétféle halál, a gyerekkori halálélmény és a közelgö halál tudata az életmü egyik legzaklatottabb versében ér össze. A fé­lelmetes angyal, a halál angyala ekkor már visszatérö látogatója, láthatat­lan, hallgat, de jelen van, neszez a költö körül, söt, anyját is meglátogatja holtában. És Radnóti még egyszer, utoljára megfogalmazza egész életét meghatározó halálélményét és a büntudatot, amely saját létezésének jogosságá­ban, értelmében való hitét oly mélyen megrendítette:


[...] fut a réten s anyám sírjában is motoz.

Érdemes volt-e? - kérdi töle folyton

s felveri. Suttog neki, lázítva, fojtón:

megszülted és belehaltál! [...]


(A félelmetes angyal)


Radnóti gyerekkori tragédiáját rendkívül tudatosan építette személyiség­képzésébe. Ez az élmény késztette versírásra: a költészetet ösztönösen olyan terepnek érezte, ahol szembenézhet az öt ért visszavonhatatlan veszteség­gel. Költészetének ez a rétege terápiás funkciójú vallomásos líra, leg­alábbis indíttatásában. A trauma feldolgozása során azonban nemcsak lelki problémáját oldotta meg, hanem megalkotta önmagát mint költöt is, tehát ebböl a problémából alkotta meg önmagát mint költöt. Ez az oka, hogy a halállal olyan sajátos viszonya alakult ki.

Radnóti érzékeit ez a születéséhez kapcsolódó halálélmény tette olyan fo­gékonnyá a halál mindenfajta közelségére. Egész életét háborús légkörben élte le. Gyerekkora az elsö világháború éveire esett, a második világháború­ban ölték meg. Ifjúkora, felnöttkora mindennapi élménye volt a gyilkos há­borús uszítás. Annak ellenére, hogy nem volt zsidó identitástudata, söt, pozitív értelemben vett kultúrnacionalistaként legföbb törekvése az volt, hogy magyar költö le­gyen, zsidó származása miatt naponta egzisztenciális fenyegetettségben kel­lett élnie. A gyerekkori haláltrauma feldolgozása mellett így fokozatosan megjelent a halál fenyegetésének mindennapos élménye is, hogy aztán, amikor évtizedes eröfeszítéssel túljutott a megrázkódtatáson, amit szülei ha­lála okozott, az elhatalmasodó haláltudatnak és végül a bekövetkezö halál borzalmának adja át a helyét. Verseiben jól követhetö, hogy a múltat feldolgozva egyre élesebben tudatosult benne saját rettenetes jövöje. Zárt és éle­sen összpontosított életmüve egyetlen ívet alkot: szülei halálának traumatikus él­ménye vezet el az utolsó, páratlan remekmüvekhez. Radnóti valóban „min­dennap újszülött borzalommal” élt (Tört elégia



TÖRTÉNELEM ÉS HALÁL

PÁLYAKEZDÉS

Radnóti 1928. június vége felé tért vissza Reichenbergböl, ahol egy tanévet töltött gyámja, Grosz Dezsö akaratának eleget téve, aki mindenképpen arra bíztatta, hogy a textilipari tanulmányokat befejezve majd segítsen neki tevékenységében. Azonban a textiles szakmát a csehországi tanulmányok sem tudták megszerettetni vele, az üzleti élet szokásaitól pedig egyenesen undorodott, s el sem tudta képzelni magáról, hogy valaha kereskedö legyen. Reichenbergböl visszatérve ezért egyre komolyabban kezdett arra törekedni, hogy verseit kiadja. Budapesten újra összetalálkozott az annak idején még a Haladás körül összeverödött baráti kör néhány tagjával, s velük együtt 1928 címmel folyóiratot indított. A folyóiratnak azonban nem volt hosszú élete, mindössze két számot ért meg, Radnótinak az elsö számban a Nyár van, a Tájképek és a C. Neumann und Söhne, a másodikban az ekkor még a Vers címet viselö Szegénység és gyülölet és a Milliók és milliók (késöbb Sirálysikoly) címü versei jelentek meg, emellett még négy kritikája, illetve ismertetése. A folyóirat képtelen volt meg­izmosodni, és második száma után valószínüleg az ol­vasóközönség teljes érdektelensége miatt megszünt. Rad­nóti életrajzának azonban egyáltalán nem jelentéktelen epizódja volt. A szerkesztöség egyben baráti kört és vi­tafórumot is jelentett számára és a szürke irodai robot után az irodalmi életben való izgalmas részvételt vagy legalább annak illúzióját szolgáltatta neki, és a maga szerény kereteivel is ébren tartotta írói hivatását

Az 1928 néhány munkatársa, így Radnóti Miklós, Wagner György és Forgács Antal, s a velük még a Ha­ladás idejéböl közeli barátságot tartó, de az 1928 hasáb­jain nem szereplö Vajda János hamarosan egy, bizonyos mértékig az 1928 folytatásának tekinthetö lírai antológiá­ban, a Jóságban verödött újra össze. 1929 júniusában jelent meg, kilenc fiatal költö szerepelt benne. Radnóti tizenkét versét közölte, elöször használva a Radnóti-Glatter nevet az antológiában, többnyire a szerelmes költö mutatkozik benne.

Az 1928 után Radnóti következö szellemi mühelye a Kortárs címü folyó­irat volt. A Kortársnak tizenegy száma jelent meg, az elsö 1929. november 20-án, az utolsó 1931. január-februárban. Fejlécén ez állt: „Társadalomkritikai, irodalmi és müvészeti szemle”, szerkesztöje Vajda János. A folyóirat programja már az elsö szám elsö oldalán megfogalmazódott, a szép és igaz romantikus programját hirdeti, valójában az 1928 folytatása, megtagadja a Nyugatot és annak akkori képviselöit, akiket azzal vádol, hogy pont a Nyugat szellemének ellentmondanak tevékenységükkel. Radnóti tehát ezekben az években nem csupán távol állt a Nyugat szelle­miségétöl és Babits személyétöl is, hanem olyan körben forgott, amely ellen­felet látott benne. A lap hasonló határozottsággal foglalt állást politikai és ideológiai kérdé­sekben. A Kortársban megjelent cikkek, amelyeknek felfogását Radnóti is osztotta, jelentös mértékben hozzájárultak Radnóti emberi és költöi fejlödéséhez. Számos jel mutat például arra, hogy a korábbi, inkább érzelmi, mint intellektuális rögzítödése után ebben a körben szerzett elméleti ismereteket a mar­xizmus, söt a marxizmus-leninizmus köréböl és a marxista esztétika alapfogalmairól. Egy-egy rövid szóból vagy uta­lásból is sokat értö és sokat hasznosító személyiség volt, s így akár egy-egy könyvismertetés során hallottakból is lényeges dolgokat volt képes leszürni, föleg miután Reichenbergben megerösítette korábbi német tudását, feltételezni lehet, hogy a baloldali ideológiát tartalmazó könyvek közül párat el is olvasott.

A Kortárs egyéves története jelentös szakasz volt Radnóti pályakezdésében. Tág teret adott neki, és szüksége is volt rá, hogy a textilkereskedöi gyakor­noki munka mellett költöként gondolhasson önmagára. Összesen hét verse, egy elbeszélése és négy kritikája jelent meg a lapban. Irodalomfelfogására és világszemléletére is hatott a szerkesztöségi munka. A Kortárs mintegy elö­szobája volt a mérvadó irodalmi lapoknak: a szerkesztöség új irodalmi kap­csolatokhoz és publikálási lehetöségekhez segítette, ugyanakkor elsö verseskötetét, a Pogány köszöntöt is a Kortárs adta ki 1930. márciusának elsö napjaiban.

Radnóti a Kortárs indulása után szinte azonnal elérkezettnek látta az idöt, hogy verseit kötetbe rendezze, ezért nekilátott elöfizetöket gyüjteni. Radnótinak volt miböl válogatnia: a pepita füzetben a kötet anyagának bö kétszerese állt rendelkezésére. Föleg újabb verseit vette figyelembe: a legkorábbi vers 1928. júliusi, zömét azonban 1929-ben írta. Könyvét rend­kívül tudatosan szerkesztette meg, költöi bemutatkozását minden ízében alaposan átgondolta. A Pogány köszöntö talán legnagyobb erénye a kompozíció. Radnóti köteté­nek olyan feszes, átgondolt szerkezetet adott, amilyent az egyes verseknek ekkor még nem tudott. Mindig nagy gonddal választotta meg köteteinek és verseinek a címét. A Pogány köszöntö verseit Radnóti a következö öt ciklusba rendezte: Po­gány köszöntö, Az áhítat zsoltárai, Sirálysikoly, Variációk szomorúságra, Jámbor napok. A ciklusok tematikai egységek. A kötet egésze a Pogány köszöntö címnek van alárendelve. A cím háromszor is elöfordul a kötetben: egyszer a kötet, majd az elsö ciklus, végül a címadó vers élén, de nem ez a kötet elsö verse. Az elsö vers egy másik kö­szöntés: Köszöntsd a napot! A vers pedig újabb köszöntéssel, a szerelmesét köszöntö kézcsókkal kezdödik: „Most már a kezedet csókolom”. A költö te­hát köszöntéssel kezdi költöi fellépését: a kötetet, a ciklust és a verset is.

Radnóti a köszöntés gesztusával megteremti önmagát mint költöt, létre­hozza azt a lírai ént, aki a versekben megszólal. Ez a költöi én beszél elsö ver­sének elsö sorától a negyedik Razglednica utolsó soráig. Hangsúlyozza szemé­lyességét: elsö versének elsö mondatában éppúgy egyes szám elsö személyü igealakot használ („csókolom”), mint utolsó versének elsö sorában („Mellé­zuhantam”). És legutolsó szavának birtokos személyragja is egyes szám elsö személyü („fülemen”). A lírai ént közvetlenül az életrajzi énböl alkotja meg. Ebben a kötetében és majd következö kötetében, az Újmódi pásztorok énekében is egyszerre és egymást váltva jelennek meg az idillek és az elégiák. Mindkét müfaj hátte­rében egy otthonát és sorsát keresö fiatalember ma­gánya áll. A családi és társadalmi árvaság érzése, amely merengö elégiákban kap kifejezést, avagy derüs természeti idillekben keres vigaszt. Egy­mást váltogatja a pásztori derü élénkebb és az elégikus érzés sötétebb tónusa. Még a kötetek ciklikus felépítésében is, a Pogány köszöntö harsányabb dallamát a Variációk szomorúságra melankolikus zenéje követte, a Táj szeretökkel után az Elégiák és keseredök olvashatók. A két kötet építkezése ugyanazt az elvet alkalmazza: az idillt elégia, a de­rüt szomorúság váltja fel. Ebbe az idilli képbe kétségtelenül belejátszott az avantgárd, pontosabban az expresszionista költészet látásmódja és kifejezés-alakító ereje. Radnóti Reichenbergben élte át az alkotó egyéniség lázadását, a „Sturm und Drang” jellemformáló belsö viharát. És az avantgárd költészetben ismerte fel azt a korszerü dallamot, amely lázadó egyéniségét kifejezheti. „Bukolikus vágyait is az avantgárd eröteljes zenéjére hangszerelte, nyug­talan, mozgalmas és dinamikus élettel töltötte meg a pásztori idillt. Ennek az idillnek mindig van né­mi ódai természete, intonációját emelkedettség és gyakran elragadtatás szövi át. Akár „dinamikus idillnek”, „lázadó bukolikának” is lehet nevezni azt a lázas, forrongó világot, amely pásztori ver­seiben alakot ölt.”[34] A tájban mindig történik vala­mi, sötétlö viharfelhök vonulnak a forró mezök fe­lett, a búzatábla vad szerelmi csaták színhelye. Baróti Dezsö mutatott rá arra, hogy ez a táj nem is­meri az idöt, ösz és tavasz, hajnal és alkonyat létez­nek együtt magától értetödö egyidejüségben. A színek kontrasztjaikat mutatják, napfényben fürdö ré­tek és sejtelmes éjszakai tájak követik egymást: „terül a füvön a fény”, a vizen „tükrösen fénylik tavaszi kedvünk” (Tavaszi szeretök verse), „halnak fekete ég alatt a fák”, „feketébb lesz az árnyék” és „ránkhavaz a tél” (Naptestü szüzek, pásztorok és nyájak). A táj, amely elénk tárul a fiatal költö verseiböl, nem a valóságban, hanem inkább a képzeletben található. Bensö táj ez, a költöi érzés és indulat szabja meg szerkezetét, és díszeit. Dekoratív és mitologikus jellegü, a dombokról „karámba zárva fehéren” nyájak és „ringó csípökkel” lányok közelednek, a pásztori mezbe öltözött költö pogány áldozatot mutat be a természet eröinek (Naptestü szüzek, pásztorok és nyájak). Szokatlan expresszionizmus az, amelyröl ezek a képzelt tájak árulkodnak. Radnóti bukolikus jele­netei akár falusi életképeknek is beillenek.

A bemutatkozó költö elsö kötetének harmadik, Sirálysikoly címü középsö ciklusa vallomásos verseket tartalmaz. A költö nevelöanyját, húgát, nagybátyját szólítja meg, végül a Májusi igazság címü versben szerelmét. Ezekben a versekben feltünö módon csak az élökhöz beszél, azokhoz, akik a legközelebb állnak hozzá. Gyerekkori halálélményéröl az élökhöz intézett szavakkal szól. A megszólítás sorrendje ismét csak a szerkesztés roppant tudatosságát mutatja, nevelöanyjától szerelméig valóságos kronologikus fejlödésrajzot ad önmagáról: a múlt veszteségeitöl a jelen küzdelmein át az élhetö jövöig. Hiszen nevelöanyja és húga élnek, de a tragikus események következtében elvesztette öket. Gyámját le kellett gyöznie, hogy önállóan dönthessen sorsáról, arról az életröl, amelyet szerel­me oldalán vágyott beteljesíteni.

A ciklus verseiben a magánélet veszteségeit közvetlenül társadalmi ke­retbe helyezi. Változik a színtér, a természet és falu idilli környezetével szem­ben az igazságtalanság színtere a város. A „zártkezü koldusok és néma nyo­morultak”, „sötét kapualjak” és „úri rongyszedök” városa ez (Sok autó jár itt), a versekben gépek: autók, kerekek, kazánok tünnek fel. Ezekben a versek­ben tehát a jóság és tisztaság, természetáhítat és szerelmi áhítat, romlatlan világában megjelenik a szenvedés, a tragikum.

A Pogány köszöntö versei között nincs kiemelkedöen jelentös vagy akár hi­bátlan alkotás. Radnóti hangja kiforratlan, gyakran megbicsaklik, stílusér­zéke nem müködik kifogástalanul. Azonban kötete késöbbi nagy teljesítményei felöl nézve válik jelentössé. A Pogány köszöntö verseinek három legfontosabb motivikus alaprétege van: a népies-bukolikus, a bibliai-vallási és az életrajzi-vallomásos. Ezek együtt rajzolják meg azt a világképet, amelyben a természet a legföbb jó, mert a legföbb erkölcsi értékké emelt tisztaság hordozója. „A ver­sek ennek alapján három nagyobb tematikai csoportba sorolhatók: 1. a természetet ünneplö versek (Köszöntsd a napot!, Pogány köszöntö, Ó fény, ragyo­gás, napszemü reggel!), 2. szerelmes versek (Tavaszi szeretök verse, Az áhitat zsoltárai, Szerelmes vers Boldogasszony napján), 3. vallomásos-életrajzi versek (Sirálysikoly, Sok autó jár itt, „És szólt és beszélt vala Káin Ábellel”, Csöndes so­rok lehajtott fejjel).”[35] Ezekre a motívumcsoportokra ekkor talált rá, egész ké­söbbi pályáján megörizte és folyamatosan mélyebb tartalmakkal telítette öket. A most még napfényes táj nemsokára baljós elöérzetekkel lesz teli, a sürgetö erotikus vágy helyét a bensöséges társkapcsolat veszi át, a gyerekkori haláltraumának az elkerülhetetlen halál tudata adja át helyét. Radnóti tehet­sége legérettebben a kötetszerkezet megkomponálásában mutatkozott meg.

Az egymást váltó idillek és elégiák érzelmi hul­lámzása mellett egy másik folyamat is érzékelhetö Radnóti Miklós költészetének elsö szakaszában. Ez a folyamat nem változó ritmust, hanem egyenletes fejlödést mutat. A képzeletben teremtett bukolikus természet lassanként valóságos látványba vált, a költöi álmok és ábrándok helyét átveszi a valóság ismerete és vizsgálata. Az érdeklödés kifelé mutat, a vers nem a lelki valóság expresszív kivetítését kísérli meg, nem a „bensö táj” képsze­rü ábrázolására vállalkozik, hanem a külsö világban, a társadalomban tapasztalt konfliktusok és gondok kifejezésére. A személyiség alakulását az emberi kapcsolatok és összeütközések történetében mutatja be. A költöi szemlélet ehhez az érdeklö­déshez igazodik. Az elvontabb kifejezés szerepét konkrétabb fogalmazás veszi át Újmódi pásztorok éneke – Tápé, öreg este, Esö, Homály, Tavaszi vers Az expresszionista és szürrealista költészeten iskolázott stílust a lírai realizmus kifejezö formái követik. Legalábbis küz­delem ezeknek a formáknak a korszerü változa­táért, egy új költöi nyelv megteremtéséért. Ez a költöi nyelv egyaránt használja a hagyományt és az újítást, a klasszikus nyelvi eszközöket és az izmusok leleményeit. Radnóti Miklós költöi realizmusa, hasonlóan József Attiláéhoz vagy Szabó Lörincéhez, megörizte és alkalmazta az avantgárd stiláris, technikai vívmányait. A fiatal Radnóti Miklós szinte valamennyi témájában és költöi motívumában megfigyelhetö a fejlödés az elvonttól a valóságoshoz, a romantikus idilltöl a reális szemlélethez. Gondolkodása tudatosabbá vált, szellemi panorámája kitágult, emberi érzékenysége finomodott. Mindez megjelenik szerelmi költészetében is. A korai versek csendes áhítata és vakmerö erotikája után az érzelmek gazdagságát mutatják újabb szerelmi versei, különösen az Újmódi pásztorok éneke lapjairól.

Ez az elkomorodás, fejlödés föleg azért is jöhetett létre, mert úgymond légkört váltott, zsidó volta miatt nem iratkozhatott be budapesti egyetemre ezért, 1930 szeptemberében Szegedre utazott, ahol felvették az ottani Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarának magyar-francia szakára. Szegedre költözése kapcsolatba hozta a Szegedi Fiatalok Müvészeti Kollégiumával, melynek tevékenységei és szellemi légköre tágította Radnóti horizontját, nemcsak irodalmi és kulturális szinten, hanem politikai, ideológiai szinten is. Közel került az illegális kommunista mozgalomhoz, tanyakutató kiszállásokon közelröl látta a parasztság életkörülményeit, a kiszolgáltatottakkal, megalázottakkal együtt érzett, azonban a népi mozgalommal sem akkor, sem késöbb nem vállalt rokonságot. A Szegedi Fiatalok baloldali mozgalma mellett döntö szellemi hatás érte egyik tanára részéröl, Sík Sándor atyai barátsága életre szóló hatást jelentett számára. Sík talán ifjúkori önmagát látta a verseket író, elkötelezett és tehetséges fiatalemberben, aki ugyan zsidónak számít, de nincs zsidó identitástudata, söt, mélységesen vonzódik a kereszténységhez. Tapintata és türelme hosszú távon formálta Radnóti pályáját. Mély nyomokat hagyott Radnóti esztétikai nézetein és így közvetve a köl­tészetén is. Radnóti korábban, költöi indulásakor teljesen önállóan tette meg elsö lépéseit. Nemzedéki csoportokba tartozott, az irodalmi alá-fölé rendelö kapcsolatokat elutasította. Most hirtelen többet kapott, mint irodalmi mestert, Sík Sándor szellemi apja lett. Sík tudta ezt, és elfogadta a szerepet. 1946-ban, az Örvénynek az örvény címü, Radnóti halálát sirató versében ezt írja: „Fiam voltál, háromszor is fiam”. Fiának tekintette mint diákot, mint költöt, és lelki fiának, akit ö keresztelt meg 1943-ban.

A Müvészeti Kollégium mint közösség egyszerre nyújtott védelmet tagjainak és nyújtott támadási felületet ellenük. Radnóti egész szegedi tartózkodását beárnyékolták az antiszemita eröszakoskodások. Már egyetemi be­iratkozásakor érzékenyen érintette, ahogyan a diákirodán útbaigazították a zsidó menzára. Novemberben már egyetemi zavargásokról, antiszemita meg­mozdulásokról, zsidóverésekröl számolt be leveleiben. 1931 elején tanúja volt tanára, Horger Antal antiszemita kirohanásának egyetemi óráján. Szegedi évei alatt idöröl idöre napirenden voltak az úgynevezett egyetemi zsidóverések, melyek joggal félelmet keltettek benne, ezért a költészetében 1933-tól megfogalmazódó, egyre nyomasztóbb veszélyérzetének valóságos alapja volt. Az 1933. augusztus 22-én keletkezett Mint a bika címü versében a farkascsorda szagára fejét felkapó magányos bika a „rémült legelön” az egyetemi zsidóverések jól azonosítható helyzetének metaforájaként is értelmezhetö, a magárahagyottság érzése pedig a fenyegetettséggel jár együtt.

Hangjának elkomorodása és a fokozatos hangváltás azért olyan feltünö, mert nem a személyes élettragédiát nagyítja egzisztenciális problémává, hanem a személyes sorsát egy nálánál nagyobb, rajta kívül álló, lebírhatatlan, de életét meghatározó tragikus helyzet öleli magába halálos szorítással. Ennek a helyzetnek valódi tartalmát Szegeden értette meg. A fiatal költö ugyan súlyos családi örökséggel terhesen, de fiatalon, szerelmesen, tehetségében bízva érkezett az egyetemi városba. Hamar baráti közösségre talált, de azt is megtapasztalta, hogy az antiszemita fajgyülölet nemcsak nehézségeket okoz, például nem tanulhat Pesten, hanem fizikai létét is fenyegeti. Helyzetét bonyolította, hogy miközben kényszerüen az üldözött, célpontul kivá­lasztott kisebbséghez tartozott, sem vallási, sem kulturális közösséget nem érzett a zsidósággal. Egzisztenciáját kétszeresen is irracionálisnak érezte. Ir­racionális erök hatására lett árva, irracionális gyülölet sorolta öt oda, ahová önmeghatározása szerint nem tartozott. Amikor leveleiben zsidóságával kapcsolatban kifakadásokra ragadtatja magát, indulatát az magyarázza, hogy ez számára súlyos identitásproblémát jelentett, és létezésének irracionalitásával szembesítette. A fiatalság zsigeri életereje kezdetben átsegítette a nehézségeken. Nyílt, könnyen barátkozó jellem volt, derüjét, jó humorát gyakran említik a rá visszaemlékezök. Az eröszakkal szemben azonban védtelennek bizonyult. Ekkor szilárdul benne jellemvonássá az a magatartás, amit Baránszky-Jób László a „non resistance szellemerkölcsi fölényé”-nek nevez: „az egyetlen lehetséges magatartás az eröszakkal szemben, a méltó felelet: az ellenállásnélküliség, a teljes megadás. Arcul csapni az engedelmességgel. S ezáltal megtagadni, ne­met mondani rá. Át nem venni a stílusát. Gandhi, a zseniális Gandhi maga­tartása. S erröl szól Radnóti egész költészete.”[36]

Ahhoz, hogy eljusson ehhez a magatartáshoz, költészetének elején meg kellett ismertetnie magát, be kellett mutatkozzon, jellemezni szerette volna magát. Így az Újmódi pásztorok éneke mint cím, akárcsak a Pogány köszöntö, önjellemzés, egyetlen kifejezésbe süríti akkori költöi törekvéseit. Jellegében is hasonlít az elsö kötet címéhez. Mindkettö tartalmaz egy önmeghatározó, magára a költöre vonatkozó elemet: az elsöben ez a „pogány”, a máso­dikban a „pásztorok” szó, és tartalmaz egy elemet, amely a költészetére vo­natkozik: „köszöntö”, illetve „ének”. Mindkét címben van jelzös szerkezet, az elsöben a költészet jelentésü köszöntö „pogány”, a másodikban a költö jelen­tésü pásztor „újmódi”. Pogány és újmódi, tehát lázadó. A pogány szó egyik je­lentése az volt, hogy ösi, archaikus, ezzel áll szemben az újmódi. Két oldalról fogja közre, támadja tehát a megszokottat, vagy másképp, két irányba tör ki belöle. Azonban a kötet megjelenése után néhány nappal, 1931. április 11-én a Budapesti Királyi Ügyészség nyomozást rendelt el a kötet kapcsán, majd elrendelte a bárhol található összes példány lefoglalását, és a szerzö valamint a nyomdatulajdonos ellen házkutatást indíttatott. Radnótit „elöbb egy kissé megrázta az ilyenkor szokásos nyerseséggel végrehajtott házkutatás, amely után szerény, kis szobája úgy fel volt dúlva, mintha betörök jártak volna benne, azonban a riadalom csak órákig tartott, s már a ház­kutatás napjának estéjén öntudatosabban pattogott, mint valaha. Pedig néhány nap múlva már megszületett az ügyészségi vádirat is.”[37] Az ezt követö per nem volt veszélytelen Radnótira nézve. Bár Babitstól Kassákon, Illyésen és József Attilán át Várnai Zseniig szinte minden, magát baloldali­nak valló írónak volt sajtópere, és ezek a perek a hatalom megfélemlítési gyakorlatához tartoztak, ritkán végzödtek komoly büntetéssel. Radnóti számára mégis könnyen végzödhetett volna azzal, hogy eltávolítják az egyetemröl.

Bizonyára felmérte a veszélyt, de az a tény, hogy ügyészségi eljárást kezdeményeznek ellene, felvillanyozta az elsöéves egyetemistát. Annak a bizonyí­tékát látta benne, hogy költöként számottevö tényezö. Veszélyes, üldözen­dö, szava tehát fontos. A vád inkább bosszantotta, mint megijesztette. Kötetének elkobzása, így egyáltalán nem törte meg alkotókedvét, ha felkavarta is, mint minden kavargás, ambivalens jellegü volt, egyszerre fénnyel és árnyékkal árasztotta el, végre ki tudta jelenteni, hogy bemutatkozása megtörtént, amit elsö két kötetének címével annyira el akart érni. A jó egy évig elhúzódó ügyészi-bírói eljárások nem félemlítették meg, tolla nem remegett meg tölük. Verseinek hangja épp kötetének elkobzása után vált egyre politikusabbá, így harmadik verseskönyvében, az 1933 tavaszán megjelent Lábadozó szélben az erösödö forradalmi öntudat kapott kifejezést, a végigharcolt küzdelem, az alakuló költöi sors.

Miként az Újmódi pásztorok énekének, ennek a kötetcímnek is jelképes értelme van. A „szél” mindig a kerekedö forradalmat jelenti, a „lábadozó” jelzö pedig arra utal, hogy a forradalmi vihar még nem tört ki, még csak próbálgatja és edzi késöbbi erejét. ,,...vitte versekbe szerte a lábadozó szél” − mondja lázadó indulatairól (Huszonharmadik évem), „Itt széltöl hajlanak már a harci fenyök! – fejezi ki a forrada­lmi reményt (Tátrai tábor), „készülj panasztalan csókon / hajolva a harcra, mert jön a szél!” – készülödik a hamarosan eljövendö küzdelmekre (Fogaid ne mossa panaszszó). Gyülekezö viharfelhöket lát, a boldogabb jövö ígéretét sejti bennük. A szél Radnóti verseiben mindig szimbólumszerü, azonban a Lábadozó szélben oly gyakoriak a szél, vihar és a hozzájuk hasonló, általában a felfelé törés dinamikáját kifejezö képek, hogy az „energiától duzzadó Radnótit a költészet nyelvén szólva akár a szél ifjú gyermekének nevezhetjük, vagy akár öt is magával a széllel azonosíthatjuk.”[38] Hangütését és témáját tekintve a kötet elsö ciklusa, a Férfinapló a legegységesebb, a legjobban tükrözi a költö helyzetét és reményeit, eszmei és történelmi panorámát rajzol, összefoglaló módon fejezi ki költö és kora alakuló viszonyát. A ciklus címében a „férfi” jelzö elsödlegesen azt jelenti, hogy a költö a férfikorba ért, valójában ekkor kezdödik Radnóti Miklós érett költészete, most lép az ifjúság lázadó kísérletei után a férfikor tágasabb világába, ahol majd nagy és veszedelmes felelösséget kell vállalnia. Ekkor veszi magára igazán az ország és a nagyvilág gondját, saját költöi sorsának mind nehezebb terheit. A Férfinaplónak sajátos eszmei íve van, a személyes élet köréböl jut el az emberiség történelmi sorskérdéseihez, és e kérdésekkel viaskodva próbálja megfogalmazni a huszadik század magyar költöjének feladatát.

Ugyanakkor az 1932. január 17. és az 1932. április 24. címü versekben elöször szólal meg Radnóti lírájában a költöhalál baljós motívuma. Egyenes út vezetett in­nen a Járkálj csak, halálraítélt! verseihez, Lorca elsiratásához az Elsö eclogában és a Federico García Lorcában és, többek között A „Meredek út” egyik példányára soraihoz: a költö „Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga so­sem ölt.”

KLASSZICISTA FORDULAT

Radnóti 1934. július 9-én ezt írta a naplójába: „Formaválság. Igen. Azt hi­szem, az lesz. Tegnap írni próbáltam. Nem ment. Rímjátékokat írok. Összetéptem. Vonz a rím.”[39] Ez a naplóbejegyzés örökítette meg, hogy költészetének fordulata egy küzdelmes szakasz után, hosszabb tanulási fo­lyamat során ment végbe. Radnóti költészetében az a folyamat ment végbe, hogy korai lírájának értékei koncentrálódtak, a fölösleges dekoratív elemeket pedig elhagyta. A folyamat során a szabadverset felváltották a kötött formák. Önmagában mindkettö semleges kategória, mindkettö lehet túldíszített és csupasz. Radnóti költészetének fordulata nem kizárólag formai kérdés: egész költészetfelfogása átalakult, és a hang, nyelv, képalkotás, látásmód átalaku­lásának része volt, hogy áttért a kötött verselésre. A fordulat lassú érési folyamat eredménye, és ennek leglátványosabb ré­sze verstechnikai fejlödése, azonban a tisztulás és koncentrálódás tematikailag is jelentkezik, a haláltudat és idill kettösége átveszi fokozatosan a föszólamot.

Radnóti Miklós pályáján az Újhold címü verseskö­tet a fordulat kezdetét jelenti. Az 193334-es tél, úgy tünik, a számvetés és az átértékelés küzdelmes ideje volt. A költö arra kényszerült, hogy leszámoljon törté­nelmi reményeivel, és csendes, szívós ellenállásra készülödjön. Bizonyára önemésztö vívódások között teltek ezek a hónapok. A lázadó remények magas­latáról nem volt könnyü eljutni a másik magaslatra, amely a szellemi ellenállás bástyája lett, és amely­röl széles kitekintés nyílott akár a közeljövö véres fejleményeire, akár a feltetszö történelmi távlatok­ra. Radnóti messze tekintett, költészete jóslatokkal terhes. Korán megérezte, hogy valami mindennél iszonyúbb történelmi vihar közeledik. Ám a vihar sötét függönye mögött megsejtette a messzi béke re­ményét is. A távlatokért, amelyek felnyíltak elötte, akár a mítoszok höseinek, szenvedéssel, söt életével kellett adóznia. A férfikor költészete ezt a szenve­dést fejezte ki. Naponta megújuló drámát mutatott, mind növekvö szorongást és veszélytudatot. Az Újhold (1935), a Járkálj csak, halálraítélt! (1936) és a Meredek út (1938) költészetét a közelgö történel­mi kataklizmák sötétje festette, a halál egyre jelenvalóbb képe szötte át. Újra elhatalmasodott a költön az árvaság tudata, mind többet emlékezett halottaira. „Sokan haltak meg és hirtelenül” – sóhajt versében (És kegyetlenül). „ ... mellettünk a lassútekintetü kés” – mondja ki a végkövetkeztetést, mint aki már na­ponta érzi, megszokta a fenyegetést. Az Emlékezö vers és a Huszonnyolc év is a gyermekkori veszteséget siratja, árvaságról panaszkodik. Ez az árva­ság azonban súlyosabb érzés a magára maradott ember magányánál, belejátszik a történelmi végzet sejtelme is. Mint ahogy a magány sem a hagyo­mányos müvészi magány, nem az izolált ember rossz közérzete. Radnóti magányát annak az embernek a szorongó érzése hatja át, aki szemtöl szembe került a veszéllyel. „ ... egyedül vagy, / csak szavaid szá­las indái karolnak, / és nöttön nö süvöltö kedved körül / a borostás magány” – hangzik a Férfivers, a magányba szoruló költö üzenete. Növekvö féle­lem, kihagyó szívverés, nyugalmat alig ismerö szorongás jelzi, hogy a férfikor termö éveire súlyos ár­nyék borult (Ez volna hát...).

Elkerülhetetlen végzetet érez maga fölött, ha­talmat, amely kegyetlen közönnyel tör az élet el­len, s az ö ifjú életét is veszélyezteti (Egy eszkimó a halálra gondol, Temetöben, Ballada, Decemberi reggel). Születésnapját általában versekkel ünne­pelte, ezek a versek hitelesen tükrözik évröl évre csüggedöbb közérzetét. A Huszonnyolc év még a „nem hiába élek én” motívumával zárult, a Hu­szonkilenc év már a halál közelségét érzékeli:


mennyi az, amennyit eddig éltem?

huszonkilenc év? hófehér enyészet

dédelget, ringat s úgy emel fel,

mint gyönge pelyhet lassú szél,

lassan és borzalmas kényelemmel.


A természetet, a költö eddigi otthonát is beár­nyékolja a közelgö vihar. A béke meghitt világát felforgatja a kívülröl érkezö fenyegetés, „fa, ma­dár és szél szipogó ijedelme” járja be a változó tájat, „elfut a béke s kigyúl a világ” (Táj válto­zással, Lomb alatt). A költö, aki korábban a ter­mészetben, a füvek és fák szelíd csendjében talált nyugalmat, most érzi, többé a táj, a kert sem ad­hat menedéket. Mindenki kiszolgáltatottá és véde­tlenné lett. Az Istenhegyi kert az eröszakos halál sejtelmét fejezi ki, azt latolgatja, vajon a halál ho­gyan csap le, ha majd elérkezik:


Ó, ez a kert is aludni s halni készül,

gyümölcsöt rak a súlyos ösz elé.

Sötétedik. Halálos kört repül

köröttem egy elkésett, szöke méh.


S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?

bogárnyi zajjal száll golyó feléd,

vagy hangos bomba túr a földbe és

megtépett hússal hullsz majd szerteszét?


E versek valóságos fenyegetésröl beszélnek, a költö szorongását nem megnevezhetetlen, bizony­talan veszélyek hívták elö. Radnóti Miklós „halálköltészetét” nem elvont rémület hatja át. A tör­ténelmi helyzet és személyes sorsának alakulása táplálta a vihar elötti félelmeket. A német fasiz­mus mind jobban kibontakozó gyilkos természete, a hazai uralkodó körök németbarát politikája nem hagyott kétséget afelöl, hogy hamarosan tombolni kezd az eröszak, s hogy Magyarország is a fasizmus karmaiba kerül. Megjelentek a távolban, majd egyre közelebb az új világháború jelei. Radnóti, ha nem ismerte is pontosan mindazt, amit a történelem tartogatott, tudta, hogy az ura­lomra jutott fasizmus eröszakot, háborút ígér. Sze­mélyes sorsa, tapasztalata sem biztatta reménnyel, egyre fojtogatóbb lett körülötte a levegö, öneki is éreznie kellett a romló viszonyokat, az antiszemitizmus erösödését.

A magány és a félelem érzésének valóságos okai voltak, és a valóságos okok között egyre nagyobb hangsúlyt kapott a láthatáron sötétlö háború. Költészetében mindinkább megjelentek a készülö öldöklés képei. Már 1934-ben, a Vihar elött soraiban számot vetett a háborús fenyegetéssel: „takaros csata készül itt, a cifra szél / beszél felöle fennen és felleg”. A magány és félelem fokozatosan átvált borzalommá, rémületté, a halál közeledéséröl írja majd a legélesebb, legpontosabb és megrázóbb tudósításait, ez a közeledés pattanásig tudja feszíteni lelkiállapotát. A Vihar elött legköltöibb képét is éppen a rémületröl írja:


... s lepotyognak a kert

fészkei rémülten a fák tetejéröl

s minden összetörik!...


Lassan, fokról fokra rendszerré épül ki költeményeiben a halálnak, a rémületnek, a borzadásnak az érzése és annak sejtelme, vezérmotívummá lesz, de árnyaltan, sok szempontból nézve s egymásnak látszólag gyakran ellentmondóan nyilatkozik meg. „A költö skáláján az egyéni élet múltjától a kor jelenéig motívumok variációin játssza ki a halálnak ugyanazt a sejtelmét, bizonyságát adva, hogy világ és természet, múlt­ja és jelene már ennek az érzésvilágnak rendelödött alá.”[40]

Ezt találja, amikor életébe pillant, meghaltak sora vonul fel a szeme elött, s a meghalás állapotáé:


Az anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is,

asszonyom kicsi húga, nénje és annak a férje.


(És kegyetlen)


Ugyanakkor a szerelem is fel tudja idézni a halál képét, mint­egy mutatva és jelezve, hogy ott settenkedik a költö nyomá­ban, s nincs vonatkozás, amely elö ne tudná ugratni:


Karolva óv s karolva óvod, míg körül

leskel rád a világ

s végül hosszú késeivel megöl; virág

nem hull majd és furakodva féreg se rág,

ha meghalsz s tested égetni lebocsátják.


(Szerelmes vers az Istenhegyen)


A halálsejtelem elsö hulláma már az Újhold kötetnyitó, Mint a bika címü versében mutatkozik. A halálérzésnek mintha az összképét varázsolta volna elö, az alattomban settenkedö, életére törö halál képét rajzolja, a veszélyeztetettség érzését, amely elöl menekülnie kellene, de nem menekül, mint ahogy „menekülnek az özek”.



S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint

bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén

és fölszagol a levegöbe. Érzi, hogy hegyi erdökön

az özbak megáll; fülel és elpattan a széllel,

mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –

fölszagol s nem menekül, mint menekülnek

az özek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd

és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –

és lassan, szomorún bög a kövér levegöben.

[...]

(Mint a bika)


A bika-metafora néprajzi, mitológiai és egyéb kultúrtörténeti vonatkozásai közül a versben kettönek van jelentösége. Az egyik életrajzi, Radnóti a bika jegyében született, és a számvetésnek, mint Baróti is megjegyzi, különös je­lentöséget ad, hogy nem sokkal huszonnegyedik születésnapja után, hivata­los nagykorúságának kezdetén készült. A másik a bika, az áldozati állat képe, amelynek mitológiai ábrázolása a bikát feláldozó Mithra, és modern formája, a bikaviadal.[41] Annak ellenére, hogy Radnóti versében a bika nyájban él, „esett tehenek közt”, farkascsordával küzd, a küzdö és áldozatul esö bika ezt az áldozati jelleget erösíti: „nem menekül”, noha tudja, hogy elesik és harca legfeljebb „okulásul késö koroknak” szolgál majd például.

A versben megjelenö harc motívuma nem a szokásos kapcsolatban van a halál motívumával, Radnóti harca védekezö, defenzív, nem hoz áldozatot, hanem áldozattá válik. A harc és elesés motívuma egyébként a kötet egy másik versében, a tizennyolc nappal korábbi keltezésü, 1933. augusztus 4-i Emlékezö versben is felbukkan: „tudja, hogy egyszer elveszti ö is a harcot és elesik / majd”, írja magáról. Ebben a versben is életstratégiáját fogalmazta meg. Az Emlékezö vers azt a közvetlen, életrajzi vallomásos hangot folytatja, amely a Férfinapló ciklusában szólalt meg. Ez is a fordulat verse, a lélektani fordulaté. A férfivá érett költö szól halott apjához. Lélektanilag azt a paradox helyzetet ragad­ja meg, hogy az apa nélkül felnött fiatalember mégiscsak apja helyébe lép, még akkor is, ha nem töle tanulta hogyan legyen férfi, valahogy az ö példáját követi.

A Mint a bika után következö versek a számvetés motívumát bontják ki. Visszatérö szavuk az „élet”, „él”: „Tisztán élünk” és „Oly félelem nélküli így az életünk” (És kegyetlen), „így élnek ök itt” és „Élnek, ahogy élek más tája­kon én és élnek a többiek is” (Montenegrói elégia), „kár lenne éltedért” (Vihar elött), „Életem írtam kis bottal a porba”, „mindennap újszülött borzalommal élek” (Tört elégia), „te is naponta kezded és egyedül vagy” (Férfivers). Az életérzést lassan elfoglaló haláltudat sötét fényében minden élesebben és egyszerübbnek látszik, mintha furcsa mó­don megkönnyebbüléssel járna: „Tisztán élünk különben és könnyü mosollyal” (És kegyetlen).

Radnóti költöi fejlödése szempontjából az Újhold kötet legfontosabb verse a Tört elégia. Ebben összegzödik a megelözö évek összes ellentmondása, annak a szellemi erötérnek a feszültsége, amelyet szegedi élményei, kapcsolata a bal­oldali mozgalmakkal és Sík Sándor katolicizmusa jelentettek, így a vers arról is szól, hogy a baloldaliság és a katolicizmus kettös szellemi vonzása hogyan találkozik a költö világában. A verset Sík Sándornak ajánlotta és 1933. július 30-án keltezte. Az elsö számozott rész különös látomást ír le. A vershelyzet szimbolikus pillanatot rögzít:


Életem írtam kis bottal a porba

ott estefelé, hol két út összefutott.


Mi ez a két út, nem tudni. De bizonyos, hogy döntéshelyzetet jelent: a költö válaszúthoz érkezve számot vet életével, az ábra, amit rajzolt, „halálig mu­tatta magam”. A költö megpillantja holttestét. E szimbolikus elsö kép után a második rész konkrét helyzetben mutatja a költöt, „békés és harcos” könyvei között, melyek valósággal félnek a házkutatástól. Az elsö két rész párhuzamos képpel zárul. Az elsö részben önmagát halottan meglátó költöt egy bokorra szállt madár éneke siratja el, a második rész végén a költö „vadgalambhangú versekben” siratja el a kivégzetteket (Fürst Sándort és Sallai Imrét az illegális kommunista párt két kivégzett vezetöjét). A szimbolikus elsö és a konkrét második rész után a harmadik a kettö ke­resztezése: a rámért életlehetöségek megfogalmazása. „És mindennap újszü­lött borzalommal élek / s oly nyugtalanul”. Ebben a sorban született meg Radnóti új költészete, ebben a sorban fogalmazta meg helyzetét olyan költöi erövel, amely már legnagyobb verseihez méltó, ezt az életérzést fogalmazta meg késöbb a Járkálj csak, halálraítélt! , az Aludj, a Töredék.

A vers tehát az életesélyekkel foglalkozik. A két elsö rész halálvíziója után a harmadik részben a költö életben marad, de életének minden napját a haláltudat hatja át. A két elsö részben madárhangon siratják el a holtakat, a harmadik részben a költö szerelme imádkozik az életben maradottért. Az életben maradáshoz, a mindennapi borzalom elviseléséhez hit kell. A Tört elégia címe többjelentésü. Vonatkozik magára a versre, tört, hiszen három töredékesnek tetszö részböl áll össze, de tört azért is, mert egy élet megtöretését mutatja.

A Újhold végpontján a Kortárs útlevelére mintegy retorikai zárlat: megismétli a Mint a bika kényszerü választását. Ez számvetés a jövövel. A Szegedi Fiatalok Müvészeti Kollégiumának, „a növelö közösségnek” ajánlott vers a kötet harcosabb vonulatát erösíti, és három lehetöséget vet fel: a „taktikus önvé­delmet”, az „elaljasodás”-t és a lázadást. A lázadás, az egyetlen elfogadható válasz azonban egyenlö az áldozatvállalással.[42]

Annak ellenére, hogy látszólag a jelen helyzettel indul a vers – „Surranva kell most élned itt” –, a „most” valójában azt is jelenti, hogy „ezután”. A második szakasz­ban már a „majd” idöhatározó-szó szerepel: „Vagy sárként kell majd tapadnod”. A Mint a bika „úgy, mint” hasonlító szerkezeti funkciójának itt a „ha, akkor” feltételes szerkezet felel meg: „Ha ezt követed, [akkor] élhetsz vala­hogy” és „hogyha lázadsz, [akkor] jövendö / fiatal koroknak embere hirdet”[43]. A Mint a bika jövö ideje a halált mutatja, a Kortárs útlevelére jövö ideje a halál utáni jövöre, utóéletre vonatkozik. Vallási értelemben a testi ha­láltól a feltámadásig ível a kötet.

„Radnóti a kötet végén tehát megismétli az életstratégiára vonatkozó kér­dést, válasza nem változik: az elfogadás elönyei és az elutasítás hátrányai el­lenére is az utóbbit választja. De a kötet végére megváltozik az elutasítás tartalma. A lázadás korábbi formája lehetetlenné vált (söt, müvészileg is kétséges eredménnyel járt). Az ellenállás mint életprogram azonban megva­lósíthatónak tünik, és költészetében teremtö energiákat szabadít fel. Nem véletlen, hogy az Újhold megjelenésének évében kezdett el közeledni az el­lenállás morális tartalmát megfogalmazó Babitshoz.”[44]

Radnóti költészetének fordulatát így lehetne összegezni kritikusai alapján: költészete a harmincas évek elejéig a cselekvö forradalmiság felé haladt. Ekkor azonban, baloldali kortársaihoz hasonlóan, a hitlerizmus németországi hatalomra jutása, a magyarországi radikális jobboldal elöretörése és a baloldali mozgalmak belsö ellentmondásai miatt átértékelte szerepét. Ennek külsö jegye, hogy lemondott a költöi kifejezéssel való kísérletezésröl, felhagyott a szabadverssel, és áttért a hagyományos formavilághoz. A fordulatnak belsö tartalma a harc feladása, a kivonulás, a szigetlét, a passzív ellenállás gondolata volt. Az ilyen értelmezésnek számos kritikusa ideológiai töltést adott, ami késöbb is hosszan kísértett életmüvének értelmezésében, akár bírálatként megfogalmazva (Bori Imre), akár úgy, hogy az életmü hangsúlyait eltorzítva cáfolták azt (Baróti Dezsö, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor). Érdekes, hogy egyik kortársi kritikus sem figyelt fel a kötet legsúlyosabb tematikai újdonságára, a halálmotívum fölerösödésére.

Bori Imre a fölerösödött haláltudat megjelenését az életlehetöségek közti választásból eredezteti: „ha tudata felszínén a lázadó ember képe moto­zott, lelke mélyén [...] inkább a „surranva élés” és a „lázadás” ötvözetéböl keletkezett életérzésre következtethetünk, amelyben a passzív rezisztencia kap mind nagyobb helyet, a lázadás a „nemet” intés tagadásába szelídül, s ennek arányában felerösödik a halálraítéltség gondolata, a nagy motívum: „járkálj csak, halálraítélt”.”[45]

Tagadhatatlan azonban, az, hogy több példa arra mutat, hogy Radnóti tudta mi vár rá, mégsem akart áldozat lenni, többször lázadásra buzdít, de a lázadásra buzdító sorok és az egész kötet mögött ott van, hogy a lázadás egyértelmüen bukáshoz ve­zet. Ennek a bukásnak egy jobb, de már a költö személyes életén túli és továbbra is feltételes módú jövö adhat értelmet. Radnóti költészetének vallomásos jellege, amelyben a költöi eszközökkel megalkotott lírai én és az életrajzi sze­mély egyre pontosabban vetült egymásra, szinte kínálja az olyan homályos, romantikus értelmezéseket miszerint, Radnóti meghalt, és úgy halt meg, ahogyan elö­re látta. De arról, hogy meg akart volna és így akart volna meghalni, egyik versében sem írt.

Nem áldozatot hozott, hanem gyilkosság áldozata lett. Élete és halála csakis abban az értelemben volt passió, hogy tudta, áldozattá válik, és re­mélte, hogy tanúságtétele által halála értelmet kap. Ezért ezt a passiót stációról stációra ö maga örökítette meg. Tudta, hogy halála akkor kaphat értelmet, ha életének tartalma van. Ezt a jóság, tisztaság fogalmaiban találta meg. Huszonkét éves kori Krisztus-önarcképétöl a Nyolcadik ecloga, az Eröl­tetett menet, a Razglednicák biblikus vonatkozásaiig költészete a jóság jegyé­ben végzett öntökéletesítés folyamata. Ennek külsö, formai jegye klasszicizálódása.

A klasszicista fordulat szemléleti fordulatot is jelentett. Mögötte nemcsak elvi megfontolások álltak, hanem személyiségfejlödése. Szülei halálának fel­dolgozása után, annak áttételes következményeként ekkor uralkodik el, és ebben az új hangszerelésü költészetben szólal meg a haláltudat mindennél erösebb motívuma. „Amikor tehát az az élet, amelyböl müvét megalkotta, saját tragikus és eröszakos megsemmisülésével nézett szembe, a halál is a mü része lett. Nem a halál közelsége tette Radnótit nagy költövé, hanem azért tudta halálát is katartikus müvekben megörökíteni, mert nagy költö volt. Költészetében az Újhold minöségi fordulata után vált azzá.”[46]

A HALÁLTUDAT MEGERŐSÖDÉSE

A Járkálj csak, halálraítélt! (1936) teljes és ugyanakkor új hangszerelésben szólaltatja meg Radnóti költészetének fö témáját, a halált. Bálint György a Pesti Naplóban közzétett írásában ritka kritikusi éleslátással fogalmazza meg a kötet újdonságát. Mindjárt bevezetö mondataiban tesz egy látszólag mellékes és személyes megjegyzést, amely azonban Radnóti egész költészetének lényegére tapint. Azt mondja, hogy „Megdöbbenten veszek újra meg újra kezembe egy verseskötetet. Címe: Járkálj csak, halálraítélt! szerzöje Radnóti Miklós. Nem tudok szabadulni ettöl a verskötettöl - de nem esztétikai okok­ból vagy legalábbis nemcsak ilyenekböl. Ez a könyv többet ad nekem az iro­dalmi örömnél - talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitöl nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait.”[47] Ez az érzés, mondja Bálint, az önmagunk elöl rejtegetni próbált haláltudat. Bálint György próbálta meg­határozni, mitöl is félnek az emberek, azonban csak közhelyekig jutott, nem talált olyan pontos szavakat, mint Radnóti. Ezért üdvözölte olyan bensöséges hangon a kötetet. Szerinte Radnóti kertelés nélkül megállapította a diag­nózist, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már régen kihirdették, jogerös, csak még a végrehajtás idöpontja bizonytalan. Feltünö, hogy jól érzékelte Bálint is, Radnóti is, mi vár rájuk, noha még a zsidótörvények elötti évekröl van szó. Radnóti abban is pontosabb volt Bálintnál, hogy nem félelemröl írt. Bálint ezt készséggel elis­merte, amikor, elsöként rámutatott Radnóti érett költészetének lénye­gére: „Nem halálfélelem: egyszerüen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepödni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellágyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítél­tek bennünket, egyelöre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, söt, néha még a jövöre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön.”[48] Radnóti haláltudatában nem saját életének féltése fogalmazódik meg, és éppen nem felfokozott félelme, sokkal inkább az a sors­szerü nyugalom, intellektuális megértés jellemzi.

A cím utólag látnokinak bizonyult, mert úgy is lehet mondani, hogy Radnóti másoknál pontosabban érzékelte a helyzetet. A kötetcímet azonban Gyarmati Fanni javasolta, és mint elmondta, súlyos lelkifurdalásai voltak emiatt, hiszen a kimondott szó kikényszeríti, hogy valósággá váljék. Azonban épp a valóság kényszerítette Radnótit, hogy mondja ki ezeket a szavakat. Azok közé a költök közé tartozott, akik képesek voltak szentenciaszerüen megfogalmazni egy-egy fontos gondolatot.

A kötetben számos olyan sor olvasható, amely evidenciaszerü biztonság­gal, idézhetöen fogalmazza meg a fenyegetettség életérzését. „S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?” (Istenhegyi kert), „Esti béke, téged köszöntelek, / az úton nehéz napom pora száll; lassú szívemben ilyenkor lágyan / szendereg a folyton készülö halál” (Alkonyi elégia), „Immár a félelem sokszor sziven érint” (Háborús Napló: 1. Hétfö este), „A lélek egyre többet elvisel, / holtak között hallgatag ballagok” (Elégia).

Sajátos módon Szerb Antalt, aki a Válasz 1937. januári számában közölt kritikát a kötetröl, nem érintette meg a versek haláltudatának mélysége. Megdicséri Radnóti fejlödését: „leginkább a dikciónak örülünk. Itt voltak a bajok régebben, itt lehet a fejlödést észlelni. Ebben a kötetében már nincsen semmi stílustörés, az egész kötet egy alaphang, amiröl most már messziröl meg lehet ismerni, hogy Radnóti Miklós hangja. Ez a dikció annyira emelkedett és próza-távoli, amennyire, gondolom, minden igazi költö dikciójának próza-távolinak kell lennie, mégis természetes, közvetlen, olyan, mintha valaki a közeledben és halk hangon beszélne.”[49]

A Járkálj csak, halálraítélt! kizárólagos témája az, amit Radnóti 1933-ban, a Tört elégiában úgy fogalmazott meg, hogy „mindennap újszülött borzalom­mal élek”. Kizárólagos, mert bármiröl szóljon a vers, ott lappang mögötte a borzalom. Mintha mindig eszébe jutna a halál, a leg­váratlanabb helyzetek emlékeztetik rá, mikor senki sem gondolná, tudomásul veszi, beiktatja minden­napi életébe. A kötet verseiben elörehaladva a döbbenet egyre közelebbi és egyre szemé­lyesebb élménnyé válik. A ha­láltudat növekedésével Radnóti természetszemlélete is megváltozik. A ter­mészet jelentése polarizálódik: az idill képei egyre tisztábban ragyognak fel, ugyanakkor a költöhöz legközelebb álló dolgokat, mindazt, ami valaha is örömet jelentett neki, a szerelmet, a természetet, az élet apró kis tényeit át­hatja a halál döbbenete felett érzett szorongás. Ez magyarázza termé­szetlátásának változását, az apró pillanatképeknek, „a világ apró rebbenései”-nek értelme nem csupán az, hogy vigaszt jelentenek a közeledö borzalmakkal szemben, hanem azt is mu­tatják, hogy milyen különös jelentöséget nyernek a halálra készülö ember szemében a legjelentéktelenebb dolgok is. A Járkálj csak, halálraítélt! szerelmes és tájversei újra- és újrafogalmazzák, valósággal az olvasóba sulykolják ezt a nyomasztó látomást, lépésröl lépésre közelebb hozzák a korai és eröszakos halál bizonyosságát. Az utolsó versben aztán kimondja a megmásíthatatlan ítéletet: „Járkálj csak, halálra­ítélt!” A kötet szerkezeti váza itt is nem verbális jelentéshordozó elem. A nyi­tóvers, az Istenhegyi kert a pusztuló kerti idillböl hirtelen rákérdez a halálra. De a rákérdezés egyben bizonyosság is. A Járkálj csak, halálraítélt! megerösíti a ha­lál ítéletszerü bizonyosságát. A kérdés és válasz között a kötet versei a halál is­métlésével elökészítik a választ. Az ismétlés fokozássá válik, és ennek a foko­zásnak a csúcsán áll, hogy a halál bizonyosságát ítéletnek tekinti.

A Meredek út (1938. december) Radnóti költészetének alakulása szempontjából kitüntetett kötet: azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekkori haláltrauma feldolgozása végéhez közeledik, és az alatta lassan érlelödö másik, háborús haláltudat tör felszínre és átveszi a föszólamot. A kötet elsö verse, a Huszonnyolc év – mint arról korábban szó esett már – a legteljesebb összefoglalása annak, hogy mit jelentett anyja és ikertestvére halála az életben elinduló fiúnak. Ezt a verset követi az Ez volna hát..., amelyet remek dramaturgiai érzékkel úgy helyezett el a kötetben, hogy fölerösítse a gyerekkori traumáján túljutó költö új, felnött döbbenetét. Mire éretten, múltját ismerve és vállalva szét­néz, semmi biztatót nem lát maga elött. A magánéleti traumára az évek rárakták a külvi­lág hordalékát, mindaz a fenyegetettség, amit egy zsidó vallású családba szü­letett magyar állampolgárnak el kellett viselnie, Radnótinál traumatikus halálélményébe olvadt. A közelgö, elkerülhetetlen háború pedig kora gye­rekkori háborús élményeit, söt, a katonai behívóját dermedten olvasó apja emlékképét is elöhívta. Radnóti legföbb életélménye így fokozatosan egy magasabb társadalmi szintre emelkedett, ennek azonban az volt az ára, hogy a társadalmi fenyegetettséget olyan intenzíven kellett átél­nie, mint legbelsöbb magánéleti lelki történéseit. A Járkálj csak, halálraítélt! verseiben történt meg a fordulat, a korábban széttartó poétikai elemek itt már elrendezödtek, a külsö szerepek lemállottak, a kétféle halálélmény végérvényesen összeért. A Meredek útban ezen a pályán halad tovább, köl­tészetét nem összegzi és nem alapozza meg gondolatilag jobban, mint elözö kötetében, azonban tovább mélyíti és új magaslatokra hág. Az Aludj, az Il faut laisser..., az Őrizz és védj, a Himnusz a békéröl, a Béke, borzalom, az Ez volna hát..., a Tegnap és ma címü versekben Radnóti költészetének új csú­csaira jutott.



A kötet felépítése a haláltudat elhatalmasodásának folyamatát képezi le, éppúgy haláltól halálig húzódik az íve, mint a Járkálj csak, halálraítélt! -é. Ott a halálsejtelemtöl a halál bizonyosságáig jut el, itt a Huszonnyolc év és a Hu­szonkilenc év két születésnapi verse, ez a két személyes vallomás a kétféle ha­lál keretébe fogja a kötetet. „A keretversek mintegy naptárszerüen egy év krónikájának tüntetik fel a kötetet, ez azonban szerkesztési lelemény, ezek a versek nem naplóversek, és a szimbolikus év ötletére a halálból halálba érés dramaturgiája miatt volt szükség.”[50] Az elsö vers a születéséröl szól, a születését kísérö halálokról, elsösorban anyja haláláról, a születésébe kódolt halálról. Az utolsó, egy évvel késöbbi vers számvetés, de nem feladatot jelöl ki, nem életstratégiát határoz meg, mint megelözö két kötete végén a Kortárs útlevelére, illetve a Járkálj csak, ha­lálraítélt! . Itt már halálán túlra tekint, utóélete felöl néz vissza életére, és a földi lét hiábavalóságával szemben a vers végén a fényben föllebegö rózsa­szín flamingó képét, az ember nélküli világ szépségét mu­tatja be. Az elsö vers bizonyságot keres, hogy „nem hiába élek én”, a máso­dik kétszer is megismétli a halál tényével szemben fellebbezhetetlen kérdést, hogy „nem mindegy, mondd?”

A Hu­szonkilenc év szövege mögött kirajzolódik elöképe: Kosztolányi Dezsö hasonló típusú verse a Hajnali részegség. A Huszonkilenc év beszédmódja és vers­helyzete megegyezik a Hajnali részegségével: az álmatlanul forgolódó, életé­nek értelmén tépelödö költö mindkét versben hajnalban kinéz szobája abla­kán, ugyanakkor a föbb szerkezeti pontok szintjén is vannak hasonlóságok. Radnóti nem kommentálta saját verseit, így nem tudni, mennyire tekinthetö szándékos irodalmi allúziónak ez a párhuzam. Feltünö azonban, hogy a Huszonkilenc év elsö és utolsó szaka­sza tökéletesen mentes a Kosztolányi-hatástól vagy utalástól. Az elsö sza­kasz azon a hangon kezdödik, csak épp nemessé érett változatban, mint a Huszonnyolc év és más korábbi életrajzi-vallomásos és naplóversei.


Huszonkilenc év! most csütörtökön

volt egy hete, hogy ennyi lettem;

verset szoktam írni én ilyenkor,

már évek óta verssel ünnepeltem

e szörnyü fordulót, de aznap

nem békitett meg semmisem,

nem maradt meg semmisem vigasznak.


Utolsó szakasza pedig Radnóti letisztult-klasszicizált hangján szól, itt az aprólékos megfigyelés technikáját egy nagy ívü látomás megrajzolásá­ban hasznosítja. A késöbbiekben ezt az eljárást többször is megismétli, pél­dául a Trisztánnal ültem.. .., Két töredék, Ifjuság, Nyugtalan éj címü versekben.


A lepke meghal s lám az égi fény

az vándorol idökön által,

nagy folyók tünödve egyre folynak,

s deltáiknál iszap zsong fodros háttal,

víz álmodik a sürü ringó

nád közt s a fényben föllebeg

a nap felé egy rózsaszín flamingó.


A kezdö és a záró szakasz között tehát a Kosztolányi-párhuzam egy tömbben, idegen szövegtestként áll. A Huszonkilenc év olyan, mintha Radnóti saját hangjára fordította volna a Hajnali részegséget. És mivel ekkor már remek müfordító volt, kitünö munkát végzett, Kosztolányi is és ö maga is hibátlanul szólal meg a versben.

A kötet keretéül szolgáló két vers így a halálba ágyazott születés és a személytelen megsemmisülésbe vezetö halál között húz ívet. Maga a kötetszer­kezet ennek mentén épül fel. A Huszonnyolc év után az Ez volna hát... átadja a föszólamot a férfikor számvetésének és haláltudatának. Az Ez volna hát...-ban Radnóti érett költészete teljes hangszerelésben zeng fel:



E ritkán szálló szó, e rémület,

ez volna hát a termö férfikor?

E korban élek, árny az árnyban;

kiáltottam? már nem tudom mikor.


Mintha félelmeiröl, magányáról, a szorító idöröl és a nyomasztó korról beszélne, olyan, mint egy közérzetvers. A félelmeiröl is beszél, csak éppen a vers szövege alatt alig észrevehetöen egy konkrét vallomás szála húzódik, amelyet a vers­helyzetböl lehet visszabontani. A vershelyzet csupán annyi: a költö felriad hajnalban, és nem tud elaludni („virrasztva várom és reménytelen, / mikor derengenek fel a falak”), verset próbál írni („Vad versre készülök”), számot vet életével, félelmeivel („Reménytelen napokra vénülök, / a régi villongó költöfiút / konok, nehézkes férfi váltja fel”). Majd felébred mellette felesé­ge („az ifjú asszony arcát fény legyinti, / felsírja álmát és már ébredez”), dolgozni megy (készül a vadnál /vadabb világba”), megsimogatja a költöt, aki végül visszaalszik („védö, hüs keze / néhányszor végigröppen arcomon, / elalszom”). Ez a vékony narratív szál arra jó, hogy a költöt álmából fölriasz­tó nyugtalanságnak élményfedezetet adjon. A nyugtalanság oka egziszten­ciális: ha múltjából a halál néz rá („emlékeim közt fekszem itt hanyatt, / hamar halálra növö növendék”), jövöje reménytelen.

A kötet versein végighaladva, olykor olyan versekkel találkozunk, melyekben a nyelv önmozgása adja a vers ötletét, rímötletekböl, nyelvi lelemények­böl hoz létre költészetet, mint a Cartes postales ciklusból a Versailles, amely az „ikra – lábaikra”, vagy a Hajnaltól éjfélig ciklusból A ház elött címü vers, amely a „ki értett – kisértet” rímjátékra épül. De minden, látszólagos játé­kossága ellenére átüt rajta a veszélytudat, a halál elöérzete. A Hajnaltól éjfélig, Késöbb címü sírfelirata – „Sosem feledtem el, hogy meghalok” – eset­leg elmés ötletnek hathatna, ha nem folytatódna azonnal a S majd így tünödöm...? címü epigrammában, amely ugyan újabb nyelvi játékkal kezdödik („Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam”), de pár sorral késöbb már a föld alatt rothadó holttest látomásává növekszik:


elöre tudtam, eltemetnek végül itt,


hogy lenn a test megárad és a férges, hüs

sötétben fázik majd a csont is meztelen.


Naplóvers, úti vázlat, emlék után a kötet fordulópontja a Béke, borzalom. Szinte városi idillként indul, de a békés reggeli jelenetet hirtelen, megmagyarázhatatlanul a halál borzalma lengi át:


Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,

fénylö keréken pék suhant és énekelt,

gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,

halott néném jutott eszembe s már repült

felettem mind, akit szerettem és nem él,

sötéten szállt egész seregnyi néma holt

s egy árnyék dölt el hirtelen a házfalon.

Csend lett, a délelött megállt, tíz óra volt,

az uccán béke lengett s valami borzalom.


A vers hatásának éppen ez a valami, amit nem lehet felfogni a magyarázata: ahogy a nyugalmas hétköznapi képbe belecsap a halál rettenete. Radnóti ki­vételes kötetszerkesztöi érzékét mutatja, hogy a Béke, borzalom után a Haj­nali kert idilljét helyezte, ahogy az elözö versben ö lépett ki a kapun, úgy itt „Az alvó házból csöndesen / kijött a feleségem”. A meghitt pillanatot itt is megzavarja a vers közepén valami értelmezhetetlen nyugtalanság – „nesz támad itt, toll villan ott” –, de a feszültség elsimul, és visszatér az idilli béke.

A Meredek út második felében halálversek következnek. Sokféle költöi formában, változatos tematikában, kérlelhetetlenül mindenütt a halál fenyegeté­se szólal meg. A Hajnali kert idillje után az Októberi erdö nyomasztó látomás a pusztulással szembeni védetlenségról. Ezt két alkalmi vers követi Koszto­lányi Dezsö és Juhász Gyula halálára, két olyan vers, amelyet a spanyol pol­gárháború ihletett (Lapszéli jegyzet Habakuk prófétához és Aludj). A Tegnap és ban a tájkép háborús vízióvá torzul, a Keserédesben az élö és élettelen természet enyészetével a költö keserü könnyedséggel csak azt tudja szembe­szegezni: „S ki tudja meddig élek? / lebbenj csak, könnyü ének”.

Radnóti költészetében, föleg 1935 után visszatérö fogalom az undor. A kortól való undorodás értelmében elöször az Írás közben, aztán az Elsö ecloga, majd a Mivégre címü versekben fordul elö, és Az undor virágaiból, valamint az Egy verselöre címü gúnyversekben. Ezt az undor motívumot az átokkal lehet párhuzamba állítani, azonban az undor mintha személyesebb, mint a kollektív átok. Az undor a világot politi­kai, erkölcsi, ízlésbeli okokból elfogadni képtelen ember reakciója: a lelki és szellemi ellenállás valósággal fiziológiai, vagy biológiai tüneteket produkál. A politika által kiváltott viszolygást, borzadást, undort a totális diktatúrák el­nyomásában vergödö költök fogalmazták meg.


A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN

ECLOGÁK

Vergilius IX. eclogájának fordításával Radnóti új ösztönzést kapott, hogy a költészetén végighúzódó egyik motívumszál, a bukolikus vagy idillköltészet jelentését újból meghatározza, és új jelentést adjon neki. Ez egyben egész költésze­tének végsö újra meghatározását is jelentette, az eclogák visszatérö és leg­fontosabb motívuma ugyanis a költö és költészet szerepe általában és konk­rétan Radnóti helyzetében. Radnóti 1938 elején fordította le Vergilius IX. eclogáját, és néhány hó­napra rá írta meg saját Elsö eclogáját. A sorszámozott cím arra utal, hogy már kezdettöl fogva ciklusra gondolt. A Második eclogát mégis csak három évvel késöbb, 1941. április 27-én írta. A Harmadikat pár hónappal késöbb, június 12-én. Ismét egy évvel késöbb, 1942. április 11-én elöhangot írt a lassan for­málódó ciklushoz Száll a tavasz... címmel. Újabb egy év múlva, 1943. március 15-én készült el a Negyedik eclogával, november 21-én az Ötödikkel. Vé­gül már a Lager Heidenauban, 1944 júliusában és augusztus 23-án írta a He­tedik és a Nyolcadik eclogát.

Hatodik eclogát nem írt, találgatások folytak, elméletek születtek arról, miért nem, esetleg melyik versét szánhatta annak. Bizonyosat azonban nem tudni, ezért minden azonosítási kísérlet merö találgatás. „Érdekességképpen megemlítendö, hogy korai, Az áhítat zsoltáraiból címet viselö ciklusának egyes darabjait a pepita füzetbeli változatban római számokkal jelölte egytöl tízig. Az ötös szám után azonban a hetes következik, hatodik számú vers itt sincs. (A füzetben a ciklushoz még hat számozatlan, csak cikluscímmel jelölt vers tartozik.)”[51] Az szinte teljes biztonsággal kizárható, hogy Borban elfeledkezett volna arról, hol fejezte be a számozást, és véletlenül átugrotta volna a hatos szá­mot. Ilyen tévedést kizár müvészi tudatossága és mesteremberi aprólékossága, és még inkább az a tény, amelyre az elöhanggal utalt, hogy az eclogák ciklussá szerkesztésének nagy jelentöséget tulajdonított. Ezért valószínü, hogy Radnóti üresen hagyta a hatodik ecloga helyét, késöbb akarta betöl­teni, akár valamelyik ismert versével, illetve annak átalakításával, akár egy eltervezett, késöbb, nyugodtabb körülmények között megírandó verssel.

Trencsényi-Waldapfel Imre, aki felkérte Radnótit Vergilius fordítására, amellett sorakoztatott fel érveket, hogy a hiányzó hatodik ecloga Radnóti utolsó munkaszolgálata elött írt verse, amely a Tajtékos égben a költö felesé­ge által adott Töredék címmel jelent meg.[52] Ez széles körben ismert és elfogadott vélemény lett. Pomogáts Béla is mint általánosan elfogadott véleményre hivatkozik Trencsényi-Waldapfel feltételezésére, de azt sem zárja ki, hogy a hatodik ecloga elkallódott a Borban írott versek kö­zül.[53] Bori Imre a Sem emlék, sem varázslat címü verset sorolná az eclogák közé, de ez csak egy feltételezés.

Radnóti életmüvében az eclogák ciklusa különleges helyet foglal el. Ez az egyetlen olyan ciklusa, amely túlnö egyetlen köteten: elsö darabját megje­lentette a Meredek útban. Aligha kétséges, hogy ha ideje engedte volna, külön kö­tetté formálta volna öket. Így azonban a ciklust a költö elakadt szándéka és sorsa együtt alakították befejezetlenségében lezárttá. Az eclogák eröszakosan meg­szakított kompozícióját tudatos költöi szándék és kiszámíthatatlan életrajz alakította ki. A Meredek út kötetszerkezetében és a Tajtékos ég kronológiai, tehát élet­rajz által alakított sorrendjében kisebb-nagyobb távolságra lévö versek más­fajta kohéziót hoznak létre, mint a zárt ciklusok: jobban látni engedik az élet­müvön belüli kapcsolódási pontokat és azt a saját versein túlmutató kapcso­latrendszert, amellyel úgy kitágította életmüve határait. Így az eclogák allúziós hálót képeznek. Az utalások nemcsak a motívumok szintjén, hanem az alkotási mód szintjén is észlelhetök, nemcsak saját és más költök verseinek témáira utalnak, hanem hangütésükre is. Az imitációs szerep az ecloga müfaji jellegzetessége, söt követelménye, amellyel saját irodalmiságára hívja fel a figyelmet, így a pásztorköltészet az irodalmi fikcionalitás különleges példája. Radnóti eclogái a háborúval, az üldöztetéssel szemben az irodalmi fikciót mint a tiszta szellem megnyilvánulását mutatták fel: a szellem ellen­állását jelentik. Abban a végletes határhelyzetben, amelyben Radnóti ezekben az évek­ben élt, a pásztori költészetet leegyszerüsítö technikája nagyon is alkalmassá tette, hogy tiszta formában jelenítse meg a szellem, az értelem magasabbrendüségét. Mivel azonban Radnóti nem csupán imitálja a pásztori költészetet, hanem igényeinek megfelelöen átalakítja, az imitációs szerep nem annyira fontos nála.

Vergilius és Radnóti eclogáinak hátterében a háború áll. Köztudott, hogy Vergilius korában polgárháborúk dúltak a Római Birodalomban. Az ec­logákat, elsö jelentös müveit a polgárháborúk vége felé írta. Radnótinak szintén kora gyerekkorától meghatározó élménye volt a háború. Elsö eclogáját még a második világháború kitörése elött, de már a spanyol polgárhá­ború idején írta, a többit a világháború alatt. Az eclogák életmüvének utolsó szakaszában keletkeztek. Mindkét költö verseit heves békevágy hatja át, de Vergilius reális reményt látott a békére, és ö maga túlélte a polgárhábo­rút. Radnóti is hitt a béke eljövetelében, személyes sorsát illetöen azonban borúlátó volt. Mindketten húszas éveik végén jártak, amikor elkezdték eclogáikat írni. Vergiliustól tíz ecloga maradt fenn, elképzelhetö, hogy többet írt, hiszen az „ecloga” szó görögül válogatást jelent. Radnóti eclogaciklusa az elöhanggal együtt nyolc versböl áll, Vergilius IX. eclogájának fordítása egyben az ö kilencedik eclogájának is tekinthetö.

Az Elsö ecloga követi a legszorosabban a vergiliusi eclogákat. A többiben Radnóti kisebb-nagyobb mértékben lazít a müfaji kötöttségeken. A vergiliusi ecloga a görög Theokritosz idilli világot bemutató verseit fejleszti tovább. Az eclogákban megjelenö szereplök álruhás pásztorok, akik tájékozottak a közéletben, politikában és ezekröl bölcsészkednek. A forma mindig párbeszédes, a verselés hexameter. Radnóti eclogái nem mind párbeszédes formájúak – igaz, Vergilius nevezetes IV. eclogája sem az –, nem mindegyikben használ hexametert, és csak az Elsö eclogában szere­pel pásztor, illetve a Harmadikban a Pásztori Múzsához fohászkodik. Az eclo­gák formailag, a párbeszéd megléte vagy hiánya, a párbeszéd résztvevöi, illet­ve a megszólított személy, továbbá a versmérték tekintetében így írhatók le:

Száll a tavasz... – Elöhang az Eclogákhoz: nincs dialógus; hexameter, a három szakaszt egy-egy fél pentameterrel zárja.

Elsö ecloga: párbeszéd a Pásztor és a Költö között; hexameter.

Második ecloga: párbeszéd a Repülö és a Költö között; párrímü alexandrinus.

Harmadik ecloga: nincs dialógus, a költö fohásza a Pásztori Múzsához; hexa­meter.

Negyedik ecloga: a Költö és a Hang párbeszéde; kötetlenül rímelö, változó hosszúságú jambikus sorok.

Ötödik ecloga - Töredék: nincs dialógus, a költö Bálint Györgyhöz beszél (ír); hexameter.

Hetedik ecloga: nincs dialógus, a költö feleségéhez beszél (ír); hexameter.

Nyolcadik ecloga: a Költö és a Próféta párbeszéde; hexameter.


A Radnóti által fordított IX. eclogában két pásztori költö beszélget, Lycidas és Moeris, a beszélgetés során szóba kerül egy harmadik is, Menalcas. Rad­nóti Elsö eclogájában a Költö és a Pásztor beszélget, a Pásztor maga talán nem költö, de jól ismeri a költöket. A beszélgetés során itt is szó esik más költökröl: Lorcáról és József Attiláról. A beszélgetés háttere a két eclogában a polgárháború (Radnóti eclogájában a spanyol polgárháború) és a nyomában járó felfordulás, létbizonytalanság. Mindkét versben szó esik arról, hogy a háború hogyan fenyegeti a költészetet, az emberi kul­túrát. A költök élete mindkét versben veszélyben forog. Vergiliusnál a köl­tök megmenekülnek, csak birtokaikat veszítik el, Radnótinál meghalnak. A szellem alulmarad a brutalitással szemben. Nehéz eldönteni, melyik költö borúlátóbb. Vergiliusnak a „de tudod, hogy a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak” szavai a legkeserübbek. Radnóti versében a Pásztor kérdésére, „Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?”, a Költö így felel: „Ágyudörej közt? Üszkösödö romok, árva faluk közt? / Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.” Akárcsak Vergilius, Radnóti is indokolatlan reménybe kapaszkodik.

A Második ecloga 1941 áprilisában, a Jugoszlávia ellen megindult támadás után született. A moz­gósítás, az elsötétítési próbák izgalmai között fo­galmazta meg Radnóti a költö és a repülö párbe­szédét, amely az emberi élet kétféle rendjét írja le. Az egyik a bombázó repülöé, akit háborús kényszer küld idegen városok fölé emberi életeket pusztíta­ni. A másik a költöé, aki a humánus értékek védelmében emeli fel szavát, noha tudja, hogy hatalom és erö nélkül igyekszik végezni feladatát. A repülö és a költö ellentéte a háborút és a békét állítja szembe egymással. A két hónappal késöbb írt Harmadik ecloga feladta a párbeszédes formát, és személyes vallomásban foglalja össze a költö vágyait. Két magántanítványnak adott óra között, egy álmos pesti kávéházba szaladt be Radnóti, hogy a külsö világ lázai elöl ifjúságának idilli emlékei között keressen oltalmat és vigasztalást. A béke emésztö vágyát szólaltatja meg, fájdalomról beszél, amit a hábo­rús években sorra pusztuló költök szomorú végze­tén kellett éreznie.

A Harmadik ecloga után vetödött fel gondolatában, hogy egész költöi ciklust írjon a vergiliusi müfajban. Erre val­l, hogy a Száll a tavasz címü költeményét alcím­mel látta el: Elöhang az Eclogákhoz, írta a szöveg elé. A sorozat terve az ecloga müfaj korszerüsítésének igényét is határozottab­ban veti fel. Radnóti a vergiliusi formát választja, de csupán kiinduló pontként, belöle fejleszti ki eclogáinak személyes alakzatát. A pásztori ha­gyomány és az antik látszat valójában már a Má­sodik ecloga után elhalványodik, majd teljesen eltünik. Helyébe a történelmi fenyegetéssel szembe­forduló életigenlö lírai forma és dallam kerül. Az Elö­hang sejteti, hogy Radnóti Miklós kitüntetett szere­pet szánt e modern ecloga formának, költészetének poétikai vezérmotívumát képzeli el az eclogák egymást követö darabjaiban. A Negyedik ecloga mégis egy esztendö múlva született. A béke és a szabadság vágyát szólaltatja meg, minden ed­diginél hevesebb indulattal. A költöi szenvedély szétfeszíti a bukolikus keretet, a Negyedik ec­loga már nem alkalmazza a pásztori müfaj kellé­keit. A párbeszédes formát a Költö és a Hang dia­lógusa, valójában az alkotó személyiség belsö vi­tája alakítja ki. A Költö félelmeiröl, a közelgö tragédiáról tesz vallomást:


Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok

Felnöttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.

Szabad szerettem volna lenni mindig

s örök kísértek végig az úton.


A Hang ellenállásra bátorítja a Költöt, boldo­gabb emlékeit idézi fel, hivatásának szigorúbb moráljára figyelmezteti. Kettejük dialógusából Radnóti eszméletének nyugtalan drámája bontakozik ki, amely a csüggedés és az elszánt­ság küzdelmét mutatja, és ebböl a belsö küzdelem­böl alakítja ki az ellenállás erejét. Az Elöhang így fejezödik be: „Lélek vagyok. Élni szeretnék!” De ezt még 1941 tavaszán írta. A Negyedik ecloga már minden ízében a haláltudat verse. Kezdete - „Kérdeztél volna csak magzat ko­romban... /Ó, tudtam, tudtam én! /Üvöltöttem, nem kell a világ! gorom­ba!” -, melyet az Elöhangból emelt át, és amely az Ikrek hava keserü kamasz­kori felkiáltására rímel: „Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át”[54], a napló február 19-i öngyilkos gondolatainak szövegösszefüggésében más, sötétebb visszfényt kap. A vers utolsó sorai, egy nappal a napló befejezése után, világosan megfogal­mazzák maradék életprogramját. „Az írótáblák elrepedtek. / Szállj fel, te sú­lyos szárnyú képzelet!”, mondja az ecloga Költöje, amire a Hang azt válaszolja:


Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;

elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.

De haragod füstje még szálljon az égig,

s az égre írj, ha minden összetört!


Ettöl kezdve minden erejét arra fordította, hogy a „súlyos szárnyú képzelet” felszálljon: hogy bármi legyen a sorsa, költöi életmüvét befejezze.

Az Ötödik ecloga 1943 novemberében született. A költö hüséges barátjának, Bálint Györgynek az emlékét örökíti meg, aki munkaszolgálatosként tünt el még januárban az ukrajnai hómezökön. A költeményt tétova bizonytalanság és mélységes fájdalom hatja át, Bálint sorsáról még nem érkezett értesítés, de már félni lehetett, hogy a hosszú hallgatás a halál jele. A bizonytalanság és a félelem fojtja el végül a költö szavát, félbeszakad a vers és válik töredékké:


Két bordám közt már feszülö, rossz fájdalom ébred,

reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek

régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,

mint a halottakét —

Mégsem tudok írni ma rólad!


Az eclogaciklus két utolsó darabja már a Lager Heidenau pokoli környezetben született. A Hetedik eclogában Radnóti költöként és fogolyként jelenik meg. A rabság már a Negyedik eclogában is fontos motívum volt: „Szabad szerettem volna lenni mindig / s örök kisértek végig az uton”. A Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez és az Á la recherche mel­lett a szerelmi ihlet és idill költészetét zárja le. Bori Imre mutatott rá arra, hogy szövege Theokritosz és Horatius emlékét idézi, és ennyiben az irodalom fontosságára, az irodalmi életforma fenn­tartásának vágyára utal. A költemény egymással ellentétes erökböl épül: a valóság és az álom, a tapasztalat és az emlék egymással perlö eröiböl. A valóság a munkatábor gyötrelmes világa, a szögesdrót mögött szenvedö foglyok zsúfolt, éjszakai tömege, a fegy­veres ör árnya a barakk elött. Az a komor pokoli kép, amelynek képét Radnóti olyan érzékletesen fes­ti le:


Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres örszemek árnya

lépdel a falra vetödve az éjszaka hangjai közben.


Az álom „Szerbia vak tetejéröl búvó otthoni táj­ra” repíti a képzeletet. A meggyötört foglyok az álom szárnyán térnek haza, az álomban keresnek szabadulást a valóság megalázó igájából. Egyedül a költö tölti ébren az éjszakát a vers fölé hajolva, „sort sor alá tapogatva [...] vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron”. És emlékeit gyüjtögeti, ébresztgeti, hogy általuk keressen szabadulást, mint társai hazavezérlö álmaik között. A nosztalgikus emlékezés mégsem enyhíti a magányt és a szenvedést, söt emésztö vágyat kelt, az elhagyott otthon és a távoli hitves utáni vágyakozást. Alaphangja ezért elégikus a vergiliusi forma bukolikus idilljét végképp felváltja az elégia, a búcsú fájdalmával átszött végsö számvetés.


Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szük helyen és már

újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszitt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.


A Nyolcadik ecloga megint hangot vált, a nosztalgikus emlékezés után lázadó haragot hirdet. Az 1944. augusztus 23-án. tehát közvetlenül az „eröltetett menet” kezdete elött írott vers az Ószövetség lázadó és lázító profétáját, Náhumot szólítja Szerbia vad hegyei közé. Radnóti nem elöször folyamodik a zsidó történelem harcos prófétáihoz. A Lapszéli jegyzet Habakuk prófétához már 1937-ben lázadó haraggal beszél: „Ételem, / italom / keserü. / Kormozz be / talpig te / fekete düh!”. A Töredék pedig Ésaiás próféta átkait eleveníti fel: „méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – a rettentö szavak tudósa, Ésaiás.” A Nyolcadik ecloga a Ninivét átkozó és büntetö Náhum prófétától remél eröt és biztatást a gyilkos eröszak tombolása idején. A költö iszonyú látomása a valóságra utal:


Gyors nemzetek öldösik egymást,

s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek.

Mit használtak a szózatok és a falánk, fene sáskák

zöld felhöje mit ért? hisz az ember az állatok alja!

Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemöket,

fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója

megsül benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.

Égö néppel az utca rohan, majd búgva elájul,

s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték

s mint legelökön a marhalepény, úgy megzsugorodva

szertehevernek a holtak a város téréin, ismét

úgy lön minden, ahogy te megírtad. [...]


A költeményt a háborús látomásokon kigyúlt harag teszi zengövé és indulatossá. A vers elkeseredett dühét is a jövendö reménye váltja fel, mint korábban a Nem tudhatom vagy a Sem emlék, sem varázslat soraiban. A próféta szigorú igéi és a költö lázba borult látomásai után megnyugvás következik, Náhum jóslatában felfénylik a népek és a költök jövöjébe vetett bizalom:


[...] Ismerem újabb verseid. Éltet a méreg.

Próféták s költök dühe oly rokon, étek a népnek,

s innivaló! Élhetne belöle, ki élni akar, míg

eljön az ország, amit igért amaz ifjú tanítvány,

rabbi, ki betöltötte a törvényt és szavainkat.

Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra,

már születöben az ország. Hogy mi célja az Úrnak, –

kérdem? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük

össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már.

Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,

az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.


A nyolc ecloga a félelemtöl a lázadó haragig és az elégikus idilltöl a jövöbe látó tudatos bizalomig fogja össze a háborús évek változó életérzését és ihletét. A költöi stílus alakulásáról is hírt hoz. Az idill vágyából és a lírai beszámoló igényéböl létrejött klasszicizmus összetettebb stílusának adja át a helyét.

MUNKASZOLGÁLAT ÉS KÖLTÉSZET

Radnóti elsö és második munkaszolgálata között huszonkilenc verset írt. Az elsöt, a Tarkómon jobbkezeddelt 1941. április 6-án, tehát hazatérése után több mint három hónap kellett, amíg visszatért versíró kedve. A versek között találunk alkalmi verset, két gúnyos epigramma, Az undor virágaiból Gogolák Lajos, és az Egy verselöre Horváth Béla ellen; gyászvers Babits halálára, a Csak csont és bör és fájdalom. Ekkor írta a Második és Harmadik eclogát, valamint az ekkor már ciklussá formálódó eclogák bevezetését, a Száll a tavasz...-t. Viszonylag sok szerelmes verset írt: a Két karodban, a Harmadik ecloga, a Zápor, a Hasonlatok, a Ha rám figyelsz..., a Bájoló, a Rejtettelek és a Virágének egyértelmüen szerelmes vers, és a Tarkó­mon jobbkezeddel, a Nyugtalan öszül és a Csodálkozol barátném... is vagy rész­leteiben, vagy érzelmi indulatában tartalmaz szerelmes motívumokat. Természetversnek tekinthetö a Veresmart, a Nyugtalan öszül, a Rímpárok holdas éjszakán, valójában azonban ezek a versek éppúgy közérzet-versek, mint a Mivégre, a Péntek, a Csodálkozol barátném..., az Egyszer csak... és az Éjszaka. De a szerelmes és alkalmi verseket is ugyanaz a közérzet hatja át: undor és szorongás.

Radnóti zárt lírai életmüvét sürü motívumháló szövi át. A motívumok tudatos fejlesztésére számos példa akad ezekben a versekben. Ilyen ismétlödö motívum a gyökér, amely például a Száll a tavasz... utolsó szakaszában je­lenik meg: „Néma gyökér kiabálj”. A fa, törzs, ág, levél motívum is gyakran visszatér (Veresmart, Esö esik. Fölszárad..., Csak csont és bör és fájdalom, Nyugtalan öszül, Hasonlatok, Bájoló, Rejtettelek, Éjszaka, Virágének). Ennek az idöszaknak a termésében ez az egyik legerösebb motívumkör, a gyökér vitalitást, megkapaszkodást, életeröt, majd az utolsó versekben védekezést jelent, a fa, ág, lomb, levél, virág a megnyugvást, reményt. Életerö, re­mény, nyugalom ezekben a versekben már veszélyeztetett fogalmak, a mo­tívumkör összegzése a bori lágerben írt Gyökér lesz majd.

A haláltudat mellett, amely a szerelmes versek nagyobb részét is áthatja, kulcsfogalomnak számít a „fogoly” szó. A Péntekben barátai elvesztését so­rolva írja: „az egyik él, bolond”, „a másik az nem él már”, „A harmadik fo­goly”. Az Egyszer csak második szakaszának hasonlatában fegyház, rabok, foglyok, örök jelennek meg. Az elsö munkaszolgálat után Radnóti fogoly­nak érezte magát. S mint fogoly, mind jobban önmagába fordult: „magamban van honom” (Ha rám figyelsz...), írja, annál is inkább, mert számüzött volt a hazájában, mint már 1939-ben a Dalban írta: „Búbánattól ütötten / járkálok most naponta / hazámban számüzötten”.

A két munkaszolgálat között írt versekben feltünö, hogy egyes versbeli motívu­mok Radnóti korai korszakához nyúlnak vissza. Költöi életmüvének szo­katlanul erös kohézióját ennek az eljárásnak is köszönheti. A Veresmart utol­só elötti versszakában például, két olyan versszak közé ékelve, amelyben a költö a visszatérést hangsúlyozza: „És visszatérnek mind a mívesek”, illetve „S a föld bölcs rendje visszatér”, olyan falusi-mezei képet fest, amely a Pogány köszöntö világát idézi. A pásztori idill a Köszöntsd a napot!, a Naptestü szüzek, pásztorok és nyájak újrafogalmazása, ezek a magasrendü idilltöredékek kerülnek majd végül bele az utolsó versekbe.

Radnótit 1942. július 1-jén másodszor is behívták munkaszolgálatra. Naplójában elsö reakciója nem az volt, hogy mi lesz vele, hanem hogy mi lesz a munkájával: „Behívtak. Abbamarad a Lafontaine-fordítás. A hazának nincs szüksége rá... hisz a Múzsa nem óvott, hogy befejezhessem.”[55] Második munkaszolgálata alatt összesen öt verset írt. 1942. augusztus 25-én a nagyváradi csapatkórházban keltezte Virágének címü versét. Aznap, amikor felesége hazautazása elött még meglátogatta. Látszatra könnyed, érzelmes szerelmes vers:


Fölötted egy almafa ága,

szirmok hullnak a szádra,

s külön egy-egy késve pereg le,

ráhull a hajadra, szemedre.


De a költemény második felében ez a lágy hang szinte észrevehetetlen át­menettel sötét tónusra vált, még „árny játszik a pilla felett”, de „hull már a sötét valahonnan”.


Hull a sötét, de ne félj,

megszólal a néma, ezüst éj;

kivirágzik az égi fa ága,

hold bámul a béna világra.


Az összetartozás érzéséröl beszél. A szöveg azonban kétféle értelmezést is megenged. Értelmezhetö úgy is, hogy a jövöre irányul: a szerelem örökké, a testi megsemmisülésen túl is tart, de értelmezhetö úgy is, hogy a lényegében, a lelkiekben már bekövetkezett megsemmisülésen túlról visszatekintve vallja meg összetartozásukat.

Az Októbervégi hexameterek is szerelmes vers. A hexameteres forma önallúzió: mint naplójában megírta, a vers az ugyancsak hexameterekben írt Harmadik ecloga ellenpárja. A hexameterek gyors sodrá­sában látszólag az öszi tájat festi le, mintha a harmadik sorban megszólított címzett számára akarná megeleveníteni az élményt:


Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyröl,

táncol az öszi levél s taraján kisimulva elúszik.

Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron [...]


Az elsö sor hangütése már-már a tavaszköszöntökére emlékeztet. Látszólag a tájat festi, szinte szertelenül tobzódva, szinte tavaszi ujjongással ünnepel­ve az öszi természetet, amely a télre készül. Itt is ugyanaz a belsö kettösség figyelhetö meg, mint ami a Virágének felszíne alatt húzódik. A szerepe is ugyanaz. Az Októbervégi hexameterek szinte öncélúan áradó képei nemcsak elterelik a figyelmet arról, hogy valójában nem a természet új­jászületésének ünnepe van, hanem létrehozzák a versben azt a teret, amelyben ebböl a sodró képzuhatagból egyszer csak kiformálódik a költö vallomása:


gyermeked is vagyok én, de

felnött, nagy fiad és szeretöd, fele gondra is érett,

nemcsak a versre komoly.


Ezt a vallomást sodorják maguk elött a verssorok, valójában tehát mégis­csak újjászületésröl van szó, a télbe forduló öszi tájban egy szerelem újjászü­letéséröl. Ahogy a tájszimbolika jelzi, ez már nem fiatal szerelem, nem tava­szi szerelem, hanem öszi, de akkor is szerelem, tavasz az öszben, készülve a télre. És ahogyan az újra megtalált szerelem tavasz az öszben, ugyanúgy a köl­tö egyszerre gyerek és felnött ebben az új érzésben.

Az 1942. december 26-án keltezett Téli napsütés rezignált lírai önarcképnek indul: „kevésbeszédü lettem / s ritkán vitatkozó”. Innen ível fel a líráját oly sürün átszövö halálmotívum egyik legsejtelmesebb megfogalmazásáig:


Ebédre várok-é, vagy

talán meg is halok?

lélekként szálldosom majd

horzsolván éjt s napot?


A második munkaszolgálat után írt versekben feltünö, hogy Radnóti milyen szorosan utal vissza korábbi motívumaira. Egészen korai képekhez is vissza­nyúl, mint az 1930-as kiskacsa (Kis kácsa fürdik), továbbírja a halál, költöhalál mo­tívumkörét, az egzotikum és a groteszk iránti vonzalmát is beleviszi új versei­be, megírja Párizs-élményének záró versét, mintha ösztönös érzékkel hátra­lévö idejét az életmüve lezárásának szentelte volna. Második munkaszolgálata (1943) után gyors egymásutánban három verset írt. Május végén kettöt, a Tétova ódát (május 26.) és az Ifjuságot (május 29.), jú­nius l-jén a Kolumbuszt. Ezután két hónapig semmit, majd augusztus elejé­töl utolsó bevonulásáig lassan, aprólékos munkával havonta egy-két verset, összesen még tizennyolcat.

A személyes lét nyelvi megfogalmazhatóságának problémájáról szól haza­térése után írott elsö verse, a Tétova óda. A vers szerelmi vallomása életrajzi kontextusban olvasva úgy értelmezhetö, mint az elözö másfél év érzelmi bo­nyodalmainak lezárása és köszönetmondás. A Virágének és az Októbervégi hexameterek szerkezeti kettösségéböl, amely a lelki konfliktust poétikai sí­kon jelenítette meg itt is megmaradt valami: ezt fejezi ki a címben a této­vaság. A tétovaság azonban nem érzéseinek bizonytalanságára utal, söt, épp ellenkezöleg. A vers azt mondja el, hogy érzéseiben megbizonyosodott, bizonytalan azonban a szerelem élményének elmondhatóságát illetöen. A vers elsö részében (1-16. sor) háromszor is megfogalmazza az elmondás nehézsé­gét: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked”, „S még mindig nem tudom elmondani neked”, „Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. / És holnap az egészet újra kezdem”. Pedig körülírással, hasonlattal, metaforával is próbál­kozik: szerelme „rejtett csillagrendszeré”-röl beszél, azt kívánja elmondani, hogy „mit is jelent nékem, hogy ha dolgozom, / óvó tekinteted érzem kezem felett.” De az élmény, hogy mit jelent számára szerelmese, azért megragad­hatatlan egyetlen költöi képben (ahogyan azt a vers elején tervezi), mert egész egzisztenciáját betölti, ennélfogva egyszerre jelenti az élet szilárd alap­ját és örök változékonyságát:


De nyüzsgö s áradó vagy bennem mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint köben a megkövesült csigaház.


Vagyis tudja, hogy mit akar elmondani, de mert folyton változik, nem tudja megragadni, és folyton újra kell kezdenie. Ezért a metaforikus beszéd kudarca után a vers középsö részében (17-24. sor) a szeretett lény lényegét már nem közvetlenül rá vonatkozó szavakkal, fogalmi úton próbálja fel­fedni, hanem közvetve, folyton áradó kisugárzásának a tárgyi környezetére tett hatását írja le:


mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritön,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él.


A vers harmadik részében (25-33. sor) ezután az elmondás nehézségeiröl nem beszél többet: ehelyett egy életképpel zárja a verset: szerelme álomba merül, vele a költö is, és ebben a közös álomban megszünik létük különbö­zösége, „nem vagy más világ”:


Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hüs tenyeredben


Az összeolvadás azonban sohasem lehet teljes. Ahogyan a költö szerelmes érzéseinek „rejtett csillagrendszere” felfedhetetlen, a szeretett lény élete is mindig „rejtelmes” marad.

A költö a vers három részében tehát három megszólalási módot követ. (1) Elöször meg szeretné fogalmazni, mit jelent neki szerelme. (2) Ennek le­hetetlenségét belátva a hatását kísérli meg leírni, de ezzel is elégedetlen, és (3) a leírás lehetöségét a jövöbe tolja, addig azonban megpróbálja ábrázolni szerelmesét. Azonban ez sem felel meg eredeti céljának, hiszen szerelme ugyanolyan rejtelmes marad, mint volt. A háromszoros kudarcból azonban mégiscsak megszületik a szerelmes vers: szárnyaló szerelmi vallomás, amely a kimondás képtelenségének kimondásával határtalanul felfokozza érzel­meit.

A Tétova óda egy másik fontos motívuma, a szeretett lény kettös természete, amely egyszerre „biztos és örök” és ugyanakkor folyamatosan alakváltó, „nyüzsgö s áradó”, szintén megfogalmazódik a Levél a hitveshezben: „ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, / s szép mint fény és oly szép mint az árnyék”. Ugyanez a motívum utoljára az elsö Razglednicában tér vissza: „Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, / tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan”. Ez a „transzcendens állandó” Radnóti életmüvének egyik fó­kuszpontja, egyik összetartó ereje.

Az ezt követö versek, melyek a posztumusz Tajtékos égben jelentek meg, és amelyek egyetlen kivételtöl eltekintve idörendben követik egymást a teljes költöi életmü sürü összefüggés-hálóján belül egy még zártabb belsö viszonyrendszer kapcsolja össze. A Razglednica imént idézett sorai így folytatódnak: „s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál”. Ez az angyal, a szerelem angyalának ellen-angyala, a Tétova óda után írt A félelmetes angyal. A pusztulás angyala, az öngyilkosság démona, amely ellen védekezésül szerelméhez fohászkodik: „Védj meg, hiszen szeretsz”.

Két ekkori verse, a Bálint György emlékére írt Ötödik ecloga és a Dési Huber István halálára írt Nem bírta hát... is a költöket, müvésztársakat elsirató gyászversek sorába tartozik, az utolsó otthon írt versek közé. A költök büntelensége, a müvészsors mint erkölcsi kategória ezen gyászversei­nek alapgondolata. Ez a téma az 1930-as Hajnali elégiában szólalt meg elöször, majd az 1932. január 17., 1932. április 24., az Elégia, a Henri Barbusse meghalt címü fiatalkori versek után az Ének a halálról, az Elégia Juhász Gyula halálára, az Il faut laisser..., az Elsö ecloga, a Federico García Lorca, az Ősz és halál, a Csütörtök, a Csak csont és bör és fájda­lom, majd az utolsó Razglednica (Lorsi Miklós halá­la) verscsoportjában bontakozik ki. A fiatalkori és az érett gyászversek közötti idöszakban, a Járkálj csak, halálraítélt! verseiben lett uralkodó témája a haláltudat. Radnóti gyászversei ekkor emelkednek az alkalmi gyászvers müfaja fölé. Az elsiratott társak halála az ö személyes halála felé mutat, az ö sze­mélyes halála viszont személyes sorsa fölé emelkedik. A költö, müvész oly gyakran felidézett alakja Radnóti költészetében ugyanis metafora. A tiszta szellem emberét jelenti a szellemellenes korban, amelyben pusztulásra van ítélve. Vallomásos költöknél, akik a költészetükben létrehozott lírai ént azonosnak mutatják fel a költö életrajzi személyével, ez gyakori eljárás. Náluk, azzal, hogy az életrajzi én és a költöi én határai összemosódnak a müben, mü és élet különállása szünik meg. Az életrajzi én müalkotássá válik, a müalkotásban megalkotott én pedig átér valóságos életükbe. A költö mint a müalkotásban megalkotott személy ezért metaforává válik, méghozzá saját megélt sorsának a metaforájává. „Robert Lowell és John Berryman amerikai vallomásos költök versek tucatjaiban siratták el halott költöbarátaikat, de minden gyászversben önmagukat gyászolták, saját halálukat vetítették elö­re, szinte türelmetlenül, sürgetöleg és szorongva.”[56]

Saját halálát Radnóti is költöhalálnak gondolja el. Sehol, még legutolsó verseiben sincs utalás arra, hogy azért kell elpusztulnia, mert zsidó. Azért kell elpusztulnia, mert költö: másként gondolkodó, alkotó szellem egy szellemellenes korban. Ez a kor mindenkit elpusztít, aki mást képvisel, mint a hatalom által hirdetett és megvalósított embertelenséget és eröszakot. Radnóti az üldözöttek, potenciális áldozatok körén belül nem különböztet meg csoportokat. Mindenki üldözött, aki nem azonosul az uralkodó ideoló­giával, s mivel ez általános emberi alapjoguktól, a szabad gondolkodástól, véleményformálástól fosztja meg öket, nem hajlandó az embernél szükebb kategóriákban gondolkodni (Ó, régi börtönök, Sem emlék, sem varázslat, Töredék). A „zsidó” szó egy, 1939-ben írt kötetbe fel nem vett, tréfás verset, a [Megboldogult az Úrban...]-t leszámítva költészetében egyszer, az életmü végén, a Hetedik eclogában fordul elö: „Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, / han­gos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben”. A „magyar” szót versben összesen háromszor írta le, fiatalkori versekben, utoljára 1932-ben, az 1932. január 17. mottójában, tehát nem is vers szövegében.

Ha mégis utal származásra, akkor mint osztálykategóriára. A Nem bírta hát...-ban Dési Huberröl megemlíti, hogy „a dolgozók nehézkes népe feldobott”. A vers az életmüben a gyászverseken belül az 1932. január 17.-tel tart tematikus kapcsolatot: mindkettöben a nélkülözéstöl legyengült szervezetü proletármüvész halálát énekelte meg. A Farkas László haláláról szóló vers­ben a megrendítö tényböl nem tudott megrendítö verset írni. A Nem bírta hát... Radnóti érett költészetének kiemelkedö darabja. A két vers retorikai felépítése párhuzamos, modalitásuk eltérö, söt ellentétes. Mindkét vers a halott müvészek munkásságának jelentöségével és utóéletével foglalkozik. A korai versben ezt esetleges anekdotikus részletek készítik elö, amelyben a halottat gyászoló költö személye is megjelenik egy emlék kapcsán, ahogyan a kávéházban ülnek és „konspirálnak”. A zárlatban hetykén-fenyegetöen értelmezi a halott barát munkásságának jelentését: hagyatéka „a harc, mely mi vagyunk és amely / eldöl nemsokára”. A Nem bírta hát... is azt példázza, hogy Radnóti korai motívumait hogyan vitte tovább, kereste végsö megfogalmazásukat.


Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, –

hordozd szivedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen.


Egy másik egészen korai motívum amelyhez ekkori verseiben visszanyúlt, a Nyug­talan éj nyitósorában olvasható - „Egy kacsa ölyvvel álmodott s most felriad” - az Újmódi pásztorok éneke, Kis kácsa fürdik címü verséhez kapcsol vissza. A korai vers­ben a fürdés után napon szárítkozó lány szerelemröl álmodik, itt a meghitt fészek nyugalmát szétdúlja a rémálom.

A Papírszeletek ciklusa annyiban más korábbi, rövid versekböl álló ciklu­sainál, hogy ebben nincs külsö, idöbeli szervezöerö, a cím is erre az eset­legességre utal. A fömotívum a halál, de a korábban föleg tudati szinten, illetve az öles módozataiban (bomba, puska) megjelenö halál helyett itt vészjós­lóan a halott testet jeleníti meg: „Hogy megnö a halott, / lábujja eléri az ágy­fát” (Halott), és az Éjtszakában fekvö test is nyugtalanító képzeteket kelt: „Fekszik a test, de a sok / lebegö árny áll a falaknál. / Jár a zsebóra, mereng / a pohár víz, hallgat a naptár.” A ciklus több versében Radnóti korábbi természetlírájához képest feltünö változásként, a természet halott, fagyott, mozdulatlan (Tél, Erdö).

AZ UTOLSÓ VERSEK

Radnóti helyzete azért sajátos, ugyanis átesett az eredete által okozott traumán és végül az elkerülhetetlen és nagyon közeli halál várta, de mire ez megtörtént, már fél évtizede legalább újra és újra arról írt, hogy ez meg fog történni vele. Kereste és megtalálta a módját, hogyan beszéljen a szorongá­sairól, a borzalmakról, amelyek nem képzeletének termékei voltak, hanem abból a valóságból sarjadtak, amelyben élt. Radnóti költészetének kivételes világirodalmi szerepe abból fakad, hogy lágerélményét, saját pusztulását nem utólag, hanem az események közben beszélte el. Végül megtalálta hoz­zá a nyelvet, amely kétségkívül Auschwitz elötti nyelv, csakhogy ez a nyelv átalakul a megszólalás során. Nem Auschwitz elötti, nem Auschwitz utáni, hanem a pusztulás torkából felhangzó nyelv, amely a leghagyományosabb irodalmi formában úgy tudta elbeszélni a lágerhalált, ahogyan túlélö utólag nem tudhatta. Az utolsó idöszak verseit ez a sajátosságuk teszi olyan megközelíthetetlenné az értelmezö és értékelö eljárások számára, hiszen amiröl be­szél, az az elemzések nyelvén legfeljebb csak nagyjából körüljárható. A Ferencz Gyözö által idézett Primo Levi, azt írja, hogy a „lágervilág történetét szinte kizárólag olyanok írták, akik, mint én magam is, nem járták meg a legmélyebb bugyrát”[57]. Primo Levinek bizonyára igaza lehet, Radnóti utolsó verseit annak köszön­heti az emberiség, hogy nem megsemmisítö, hanem munkatáborba hurcolták, és ereje végsö megfeszítésével halálig alkotott. Amikor a legmélyebb bugyor szélére került, még onnan is üzent.

1944. május közepén, még behívója elött, az elözö hónapok pszichikai bénultsá­ga után, váratlanul három verset is sikerült írnia. A rövid, nyolcsoros A bujdosóban (1944. május 9.) bujdosóként jellemzi önmagát. Korábban és késöbb fogolyként, és ekkor valóban, bár szabad nem volt már, még szabadlá­bon volt. Ez a vers is azok közé tartozik, amelyeknek tárgya az alkotás lehetö­ségeiben, söt, értelmében való kétely. Ezenkívül befejezett egy fél évvel korábban elkezdett verset: az Álomi tájat (1943. október 27.–1944. május 16.), amelyet Clemens Brentano német romantikus költö emlékének ajánlott, és amely­ben a német romantika halálköltészetét oltotta sajátjába. Ugyancsak májusban írta még a Majális (1944. május 10.) címü versét, amelyben a majális idillje, mint valami horrorfilmben, váratlanul iszonyatba fordul: „A hangraforgó zeng a fü között, / s hördül, liheg, akár egy üldözött”. A tavaszi réten szórakozó fiú­kat figyelve a Töredék ölés-motívumának – „önként, kéjjel ölt, nemcsak pa­rancsra” - néhány nappal korábbi párváltozatát írja le: „s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell”. De itt még, ha remény már nem maradt is benne, leg­alább a remény lehetöségéért fohászkodott: „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”

Radnóti bevonulása elötti napon keltezte „Oly korban éltem én e földön” kezdetü versét. Boldizsár Ivánnak küldött levelében maga írja, hogy töredék, a költö felesége joggal adta a versnek a Töredék címet, amikor a posztu­musz Tajtékos ég anyagát rendezte sajtó alá. Radnóti a kéziraton a negyedik és az ötödik versszak után pontokkal jelölte a vers befejezetlenségét. Mindebböl valóban arra lehet következtetni, hogy befejezetlennek érezte. Az ötszörösen megismételt versszak-indító fordulat sajátos idöbeli hasadást jelöl. Múlt ideje a beszélö jelen idejében végbemenö eseményeket a múltba helyezi. Ami történik, az a beszélö jelen idejében történik, de ö úgy szólal meg, mintha mindez már múlt lenne. Ugyanis tanúságot tesz jövö koroknak, és feltételezett hallgatója szempontjából az ö jelene már múlt. Az „Oly korban” kifejezés olyan távlatos idöegységet jelöl meg, amely annak ellenére, hogy a szövegben erröl nincs szó, saját életidején túlról hangzik. Az egész vers végrendeletszerüen komoly. Mintha a költö már a jövö szemével látná saját írását és korát, mintha egy túlvilágról küldött üzenetet fogalmazna az utókornak A kor jelenét hall­gatójának tehát mint múltat ábrázolja, de megszólalása értelemszerüen jelen idejü, és ezt az utolsó versszak utolsó elötti sorának jelen ideje („mondhatna”) egyértelmüvé is teszi.


Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.



Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élö írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sürü méregoldat.


Oly korban éltem én e földön,

mikor a költö is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal újra -

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más,

a rettentö szavak tudósa, Ésaiás.



A költemény öt versszaka öt mondat. Minden strófa így kezdödik: „Oly korban éltem én e földön...”, s ezt az indítást követi minden versszakban a kor jellemzése. Az ember elaljasodott, a gonoszságnak, embertelenségnek mértéke és megnyilvánulási formája felsorolhatatlan, a hagyományos értékek devalválódtak, és a hallgatás is megoldásnak tekinthetö. A kipontozással és a címmel talán azt akarja hangsúlyozni, hogy amit elmond a korról, csak töredéke annak a panasznak és vádnak, amit el lehetne mondani. A vers egésze tehát a költö korának felsorolásszerü bemutatása. Radnóti nem magánpanaszát mondja el, nem a költö pillanatnyi hangulatáról, benyomásairól tudósít a vers, hanem a történelmi korról. A költemény végig a harmadik személyü jellemzés, a kívülröl történö ábrázolás drámája. Radnóti még önmagát is harmadik személyként említi: „a költö...”. A Töredék nemcsak nagy pszichikai nyomás alatt, hanem nagy siet­ségben is keletkezett, Radnótinak nem maradt ideje, hogy saját munkatem­pója szerint kiérlelje, a múló idö ellenörzésének alávesse. A vers elemzése azonban, a szöveg rendkívül magas fokú belsö szervezettségét, erös kohézióját mutatja. A vers úgy töredék, hogy szerzöileg megjelölt töredékvolta szerkezeti alkotóelemmé válik: a költemény épp befejezetlenségében válik teljessé. A szöveg két helyen jelzi a folyamatosság hiányát, illetve a befejezés elmara­dását: a negyedik és az ötödik versszak után. Hogy miért pont ezeken a helye­ken, azt a vers tematikai íve magyarázza.

A vers retorikai-tematikai szerkezete így alakul: (1) a téveszméktöl elaljasult emberek önként gyilkolnak, és élvezetüket lelik az öldöklésben, (2) a korban felfordult az erkölcsi értékrend, a bün erénynek számít, a tör­vénytelenség lett a törvény, (3) aki ez ellen fölemeli a szavát, üldözik, (4) mindebböl az következik, hogy erre a világra felelötlenség utódot szülni, az egyedüli kiút az öngyilkosság. Idáig a vers íve egyenes vonalú fokozás: (1) bün, (2) törvényeröre emelt bün, (3) ellenállás lehetetlensége, (4) öngyilkosság. Ezután jelzi kipontozás az elsö töréspontot, hiányt. Az utána kö­vetkezö, utolsó versszakban a költö saját szerepére reflektál: ez pedig nem lehet más, mint a hallgatás. Látszatra ismétlésnek hat, mintha a harmadik versszakot ismételné meg: „mikor ki szót emelt, az bújhatott”. De ott általá­ban az ellenállásról beszélt, itt azonban a költöröl van szó, akinek feladatát számos korábbi versében megfogalmazta. A költö azonban nem teljesítheti feladatát, az ö szerepe itt véget ért, ami hátra van, az már a próféták dolga, Ésaiás méltó átkának adja át a szót. A költö tehát elhallgat, úgy tünik, szere­pét, hogy tanúskodjon a korról, nem tudja betölteni, illetve csak azon a pa­radoxon keresztül, hogy arról beszél, hogy nem beszél, hogy töredéket alkot. Csakhogy nem ez volt Radnóti utolsó szava.

A Nyolcadik eclogában is a Próféta mondja a Költönek: azért jött, mert feladata „mint tanú szólni a kései kornak”, és csak ezután, a vers végén adja vissza a szót a Költönek: „Ismerem újabb verseid”, mondja, majd hozzáteszi, hogy „Próféták s költök dühe oly rokon”. Ezzel visszaadja a felhatalmazást a költönek, és ebben az értelemben Radnóti utolsó öt verse, az Eröltetett menet és a négy Razglednica ezt az emberfeletti, prófétai feladatot teljesíti: mint tanú szólt arról, amiröl nem lehet beszélni, a megélt halálról, tehát meghalásról, a gyilkosság elszenvedéséröl, mert a sötét tapasztalatoknak abba a tartományába emberi nyelv még nem hatolt. A Töredék a munkaszolgálatos bevonulás elötti napon ezt készítette elö.

A Bori notesz tíz versét, noha nem annak készült, zárt ciklusként is lehet értelmezni. Az életmü sürü motívumhálójához rengeteg szállal kap­csolódnak, mégis megírásuk kivételes körülményei kiemelik az életmüböl ezeket a verseket. Lehetetlen eltekinteni attól, hogyan jöttek létre, és hogyan ma­radtak fenn. Keletkezésük története és a szövegek sorsa szétválaszthatatlanná teszi bennük a költö személyes életét és az ebböl az életböl megalkotott müvet. A Bori notesz eredeti kéziratának vizsgálata azt igazolja, Radnóti utolsó verseinek fennmaradása háromszorosan is vé­letlen egybeesések sorsszerü müve. Sorsszerünek tekinthetö, hogy a költö holttestét sikerült exhumálni. A második különleges körülmény az, hogy a notesz viszonylag jó állapotban örzödött meg. Igaz, erröl lehetöség szerint ö maga igyekezett elörelátóan gondoskodni. Egyéb iratai, csakúgy, mint a notesz lapjai, helyenként olvashatatlanná áztak, máshol olvashatóak maradtak. A harmadik és legkülönösebb körülmény ebböl fakad: a notesz­ben mindössze öt vers olvasható tisztán. Az az öt vers, amely nem volt a Szalai Sándornak átadott anyagban (a Borból való indulásakor noteszéböl külön lapokra átmásolt öt verset és Szalai Sándorra bízta). Ezeket a verseket nem egymást követö lapokra írta, a Gyökértöl négy lap választja el az elsö Razglednicát. Mindkét vers szövege jól olvasható, a közbeesö négy lap kézírása azonban megrongálódott: az A la recherche... és a Nyolcadik ecloga ezekröl a lapokról rekonstruálhatatlan lenne. De a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez és az Eröltetett me­net szövege is. Sajátos véletlennek kell tehát tekinteni, hogy a Bori notesz versei közül csakis azokat kímélte meg a föld alatti rothadás, amelyek ebben az egyetlen példányban léteztek.

A Gyökér a teljes lírai életmüben mintegy huszonöt verssel tart motivikus rokonságot. Az életerö allegóriájának számít, azonban ellentétes irányba viszi a vers értelmezését Szegedy-Maszák Mihály egy rövid megjegyzése. Mint írja, Radnóti a lehetséges kul­turális hagyományok közül nem a judaizmust, hanem a magyar anyanyelv, a klasszikus ókor és a kereszténység örökségét választotta. A „gyökér” ebben az elvont értelemben a kulturális begyökerezettség metaforája, a „költemény mintha egyenesen azt sugallná, hogy a szellemi értelemben vett talajtalanság kizárja az alkotást.”[58] Ez a felvetés a vers egyéb motívumainak értelmezését kívánja. A „gyökér” mellett ugyanis a másik kulcsszó a „féreg”. Kérdéses azonban, mit jelent ebben az értelmezés­ben a vers zárlata: „sorsom elvégeztetett”. Arra utal-e, hogy kulturális ön­meghatározása kudarcot vallott, hiszen begyökerezettsége ellenére is kiirt­ják? Ha a metaforikus-allegorikus „gyökér” a kulturális hagyományokat jelenti, hasonló metaforikus-allegorikus jelentést kell adni a gyökeret pusztító „férgek”-nek és a fa kivágására készen álló „fürész”-nek is. Ezt végiggondol­va a Gyökér Radnóti nagy identitásverseinek sorába tartozik, keserü és tragikus leszámolás a szabad identitásválasztás lehetöségével.



Az A la recherche... a bori verseken belül a Hetedik ecloga párja. Az eclogához kapcsolja a hexameteres forma is. Mint a címe is mutatja, amely Marcel Proust regényére utal (Az eltünt idö nyomában), az emlékezés verse. A francia cím kapcsolja egy korábbi vershez, az Il faut laisser... -hez (1938), és nem pusztán a francia nyelvü, irodalmi allúziót jelentö cím, hanem sokkal inkább a búcsúzás motí­vuma, a záró kép miatt: „Ronsard-t a földbe tették, / s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték” – így zárul a korábbi vers; és „eltemetetlen, / tá­voli erdökben s idegen legelökön alusznak” – így zárul az A la recherche... Az emlékezés gesztusa, és föleg módszere, az élet tünö kis örömeinek felidé­zése egy alig valamivel korábbi verséhez, a Párishoz (1943) is kapcsolja. Az emlékezés mint a békés múlt felidézése a háborús jelen ellenében pedig az Eröltetett menetben folytatódik nem sokkal késöbb. A vers egyik szála, az emlékezés folyamata, ez az emlékezés azonban sajátosan kettös: a múlt idejü szelíd borozások a János Kórház fölötti kisvendéglöben, irodalmi-baráti együttlétek idillje minden versszakban újra és újra átúszik a borzalmak másféle valóságába, amit a háború, harctér, aknamezök, marhavagonban elhurcolt emberek másfajta tapasztalatai adnak. „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó, zöld jelzök ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek / a holtak s otthon voltak a foglyok”. Az emlékezés a kétféle tapasztalatot nem kétféle idöként állítja szembe, az idilli múlttal nem az iszonyú jelen áll szemben, Radnóti meglepö módon a borzal­makat is múlt idöben írja le: „Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tüzben”, „Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak”. Az emlékezés során tehát nem múlt áll szemben jelennel, hanem kétféle múlt áll szemben egymással, kétféle élet: az egyik élhetö, a másik embertelen. Az élhetö elmúlt, ezért tette múlt idöbe. Az embertelenbe pedig csak belehalni lehet, ezért múlt idejü. Azokra a dolgokra, amelyeket megtapasztalt, csak az idön túlról lehet visszanézni. A problémát tehát, mondja Radnóti, nem az idö múlása jelenti, nem az a baj, hogy a jelen folyamatosan múlttá válik. A baj az élet minöségével van.

Az élet megromlott minöségével Radnótinál a vers megóvott minösége áll szemben. A szabályos versszakokba tördelt hexameterek klasszikusan tagolt hármas szerkezetet adnak. Miközben a múlt szépségét és a jelen iszonyatát is múlt idöbe nyomja, a vers elsö és utolsó két versszaka az idilli múlt fölé mégiscsak a jelen ívét vonja: mindkét versszak azt a pillanatot kapja el, amikor a jelen múlttá „nemesedik”. Amikor ezt a költeményt írja, még azok közé számítja ma­gát, akik egyszer majd hazatérnek és leülnek a baráti asztal­hoz, folytatva a megszakadt eszmecseréket versmértékekröl és jelzök árnyalatairól. De a múlt, versetszövö, vitatkozó szép ifjúságuk nem térhet vissza töretlen fényében. Az elhalt bará­tok hiánya beárnyékolja estéik fényét, emlékük fájdalmat kever a legtisz­tább mámorba is


Hol van az éj? az az éj már vissza se jö soha többé,

mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –

Ülnek az asztalnál, megbújnak a nök mosolyában

és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,

távoli erdökben s idegen legelökön alusznak.


A költö tragikus pusztulása még borzongatóbbá tette a köl­temény záró sorait, mert az ö sorsa is az lett, ami eröszakos halált halt barátaié. A jövöt idézö látomásban a maga sorsát is elörevetíti. A távoli erdökröl és idegen legelökröl szóló utolsó sor ne­mes poézisa, klasszikus nyugalma, ha nem is oldja fel a vers végtelen szomorúságát, mégis valamiképp érzékelteti az elke­rülhetetlen halálban való megnyugvás érzését is, mert a sze­líd szavakkal említett vidékek vergiliusi és apollinaire-i tája­kat idéznek, távoli erdök és néma legelök örök nyugalmát, ahol nagy álmukat alusszák a harcra tiportak.

A Levél a hitveshez élesen veti fel annak a kettösségnek a problémáját, amely a Bori notesz valamennyi versét feszíti. A szöveg és a szöveg sorsának, a köl­tészetnek és a versbe oltott életrajzi körülményeknek a kettössége mind a tíz vers értelmezését befolyásolja, visszamenöleg pedig Radnóti egész költésze­tét. Itt azonban a vers és az íráskörülmény tematikai feszültségbe kerül. A szerelmétöl elszakított költö vallomása a versbeli jelen helyzetének ábrá­zolásától a múlt felidézésén át a jövö akarásáig ível. Ugyanaz történik itt, mint a Nyolcadik eclogában. Ott jövöbeli költöi feladatát jelölte ki, itt ma­gánemberi jövöjéröl ír. Mindkettö a folytatásról szól, de tudjuk, hogy nem volt folytatás, a folytatás versei a lezárás versei lettek. Szövegszerüen a foly­tatásról beszélnek, de az életmüben végpontok. Ezt a feszültséget fokozza, hogy az elözmények alapján az is tudható, hogy aki ezeket a verseket írta, tudta, halálra van ítélve. Tudta, hogy rajta csak a véletlen csoda segít­het. Vagyis nemcsak a folytatás óhajának megfogalmazása és a külsö, azt megakasztó sors kerül feszültségbe, hanem a halálraítéltség és túlélési vágy a szövegen belül, a hang modalitásában is érzékelhetö. Miközben arról beszél, hogy tanúként fog szólni, hogy tár­sával a közös élet folytatását tervezi, már valóban felülröl tekintett saját életére. A szenvedés visszavonhatatlan tapasztalata már kiemelte önmagából. A Levél a hitveshez azt az ívet zárja le, amely Az áhítat zsoltáraival kezdö­dött. A korai szerelmes versekben az erotikus vágy és a társ utáni vágy, ha nem is szemben áll egymással, de gyakran elválik. Az áhítat zsoltárai teljes ciklusában a „Szakadt, dúlt ajkunk”, a „Néha harapunk” erotikája és a „Hugom is vagy néha” lelki bensösége külön versekben szólal meg. Ez a kettösség a harmincas évek közepére feloldódott, és csúcspontját a Levél a hitveshez soraiban érte el. Radnóti szerelmi lírájában egész költészetének érési folyamatát megelözve talált rá saját hangjára. A kamaszos szerelmi líra fantáziavilágát már 1933 körül fel­váltja az a bensöséges, intim, szinte gyermekien rajongó, mégis erotikusan izgatott hang, amely Radnóti szerelmi költészetét olyan kivételessé teszi. Ezt a hangot elöször talán a Szerelmes vers az Istenhegyen (1933) és az Október, délután (1934) címü versben sikerül megszólaltatnia, aztán a Hajnali kert (1938), Együgyü dal a feleségröl (1940), a Két karodban (1941), Rejtettelek (1942), Októbervégi hexameterek (1942), a Tétova óda (1943), a Virág (1943) címü versekben fejlesztette tovább.

A Levél a hitveshez vallomásához Radnóti alkalmi müfajt választott, a le­vél, episztola formáját. Ez az életrajzi helyzettel tökéletes összhangban van. A bori versek közül a Hetedik ecloga is episztola, a versben ábrázolt vershely­zet szerint az éjszaka virrasztó költö „sort sor alá tapogatva” írja versét, amelyben bemutatja szerelmének a munkatábort, beszámol életéröl, re­ményeiröl. És modern episztolák a Razglednicák is, nem levelek, hanem ké­pes levelezölapok, méghozzá a levelezölapok képes oldalát mutatják: a négy vers egy-egy kép a háborúról. A Levél a hitveshez levél ugyan, de ellentétben a Hetedik eclogával a szövegben nem utal a levélírás folyamatára, a szöveg utalásai a vershelyzetröl annyit árulnak el, hogy a költö fogoly, szerelmétöl messze van. A levél kettejük viszo­nyáról szól: elszakítottságukról (1. versszak), majd arról, hogy a levélíróbak, a költönek mit jelent hitvese (2-4. versszak), végül a költö elhatározá­sáról, hogy életben marad, hogy visszatérhessen. A Levél a hitveshez különlegessége abban is rejlik, hogy olyan poéti­kai-nyelvi eszközöket használ, amelyekhez a költök a 20. században, a mo­dernizmus utáni korban ritkán folyamodnak, mert általában lehetetlennek vélik, hogy ilyen tiszta intonációval szólaljanak meg. Radnóti a szépség legelemibb formájáig nyúl vissza: „Mikor láthatlak újra, nem tudom már”, „kihez vakon, némán is eltalál­nék”, „álom lettél újra, / kamaszkorom kútjába visszahullva”, „féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e”, „hitvesem leszel”, „Az ösz is itt felejt még”, olyan sorok, amelyek az olvasó elemi érzelem-igényét és líraiság-igényét elégítik ki. A „2 x 2 józansága”, a személyiség végsö letisztulása, belsö redukciója, az egyedüli le­hetséges megoldás felismerése. Ehhez azonban belsö fejlödés, küzdelem, konfliktusok sorozata vezet. Az, amit Radnóti így fogalmazott meg: „Min­dent, amit remélek / fölmértem s mégis eltalálok hozzád; / megjártam érted én a lélek hosszát”. Ez volt Radnóti végsö vallomása arról, hogy Gyarmati Fannihoz füzödö, tizennyolc éven át tartó szerelme is öröm és szenvedés, harmonikus és konfliktusos szakaszok próbáján érett olyan kapcsolattá, amely a legnehezebb élethelyzetben is biztonságot jelent számára.

De nem ez volt az utolsó szava szerelméröl. Az utolsó szó az állandóság, az érzés örökkévalósága. Amit a Levél a hitveshez úgy fogalmaz meg: „biztos voltál, mint a zsoltár”, az elsö Razglednica, amelyet a bori tábor kiürítése után írt, amelyet tehát a Levél a hitveshez után kezdett, de elöbb fejezett be pedig így: „Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban”.


Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

torlódik ember, állat, szekér és gondolat,

az út nyerítve hököl, sörényes ég szalad.

Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,

tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan

s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,

vagy korhadt fának odván temetkezö bogár.


De nemcsak az állandóság érzése párhuzamos a két versben, hanem a szerelem transzcendentális értelmezése is. Az érzést mindkét esetben fényjelen­ségként írja le, az emléket mindkét versben a transzcendencia glóriája vilá­gítja be: „s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék” (Levél a hitveshez), „tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan” (Razglednica). A transzcen­dencia mindkét versben a keresztény vallás keretén belül jelenik meg, a Levél a hitveshez a zsoltárokra, a Razglednica angyalra utal: szerelme oly biztos és súlyos, mint a zsoltár, és oly némán és örökkévalóan fénylik, mint az angyal, mintha a szerelem biztonságot nyújtana a halál fenyegetése ellen. A két vers párhuzamos ívet ír le, mindkettö a helyzet pontos megjelölésé­vel kezdödik: a háborúval. Még a helyszínt is pontosan megadja, az elsöben Szerbiát, a másodikban Bulgáriát nevezi meg. Mindkét vers eröteljes akusz­tikai élménnyel kezdödik. A levél, amely kifejtö jellegénél fogva eleve alkalmasabb a belsö, meditatív élmény megfogalmazására, az üvöltö csönd paradoxonával kezdödik. A képeslapban, amely inkább egy jelenet fényképszerü felvillantására alkalmas forma, ugyanolyan hangerövel, mint a Levél a hitveshez belsö csöndje, a valóságos ágyúszó dörög. A háborús hangzavar, az akusztikai káosz mindkét vers végére letisztul. A levélben az a belsö elhatá­rozás vet véget neki, hogy szerelméhez bármi áron vissza fog térni, a képes­lap-versben biztonságérzéssel tölti el szerelmének fölfénylö alakja.

Kettösség jellemzi az Eröltetett menet szerkezetét is:


Bolond, ki földre rogyvánfölkel és újra lépked,

s vándorló fájdalomkéntmozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja öt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtöl bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon,

ha volna még! s mint egykor a régi hüs verandán

a béke méhe zöngne, míg hül a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szökén a röt sövény elött,

s árnyékot írna lassan a lassú délelött, –

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!


Vogelweide versének hagyományos tipográfiai tördelésével Radnóti a menetelés ritmusát érzékelteti, a vers retorikailag-logikailag kétszer tíz, egymással ellentétes sorra tagoló­dik. Ellentét van káosz és rend, zaj és csend, háború és béke, emlék és valóság között. Radnóti verseinek erre a gyakori kettéosztottságára, ilyen egyébként a második Razglednica is, Bori Imre azt a magyarázatot adja, hogy a költö ezzel nemcsak megidézni akarja a háború és a fogság valóságát, hanem fel is veszi vele a küzdelmet.[59] Ezt a Levél a hitveshez, az Eröltetett menet, a Nyolcadik ecloga záró sorai igazolják. Ehhez a küzdelemhez lelki tartalékot az otthon, a feleség idilli képe ad, de Radnóti „nem en­gedi elmosódni a határokat valóság és álom között, hanem a versben csodá­latos összhangjukat teremti meg, hogy egymást erösítve, a háborús képbe az idill boldog békéjét rajzolva, s az idillikus boldogság köré a borzalmak koszo­rúját fonva, szuggesztivitásuk teljes hatásával számoljon, s egy pillanatig se feledkezzék meg arról, hogy költö, s ennek tudatával fegyelmezi az esendö embert önmagában.”[60]

A rendkívül tiszta szerkezeti megoldások így hármas feladatot látnak el: (1) szétválasztja velük a képzelete és a valóság képeit, hogy ezáltal (2) a szembeállítás során növelje a kontraszthatást, és ennek során (3) a poétikai eszközök nemcsak a müvészi hatáskeltés eszközei maradnak, hanem azt a belsö, lelki fegyelmet is megjelenítik, amely a versek szövegében meg is fogalmazódik mint a túlélés eszköze.[61]

Az Eröltetett menet éppúgy az önmeggyözés verse, mint a Levél a hitveshez. A Levél a hitveshez egyetlen hatalmas retorikai érvláncolat a túlélés mellett. Ellentétekre épül, de az ellentétek nem széttagolják, hanem egységes indulati ívet alkotnak a szövegben. A bori versek közül a Nyolcadik ecloga is a túlélés mellett érvel: „Éltet a méreg”. A párbeszéd a prófétai, illetve költöi tanúságtétel értelméröl folyik, a kulcsszavak a düh és szinonimái, az indulat és a harag. Az érvelés során a csüggedt költö a prófétát dühének okairól faggatja: egymásnak adják a szót, de a düh az elsö öt alkalommal mindig a Prófétára vonatkozik. A hatodik alkalommal aztán a Próféta saját dühét és a Költöét rokonnak mondja, és ezzel teremti meg a Költö számára a tanúságtétel, tehát a túlélés értelmét. Az Eröltetett menet ugyancsak a túlélés mellett érvel, azonban a kiinduló­pont paradoxon, mintha azt mondaná, hogy aki végigmegy ezen az úton, bolond, de aki félútban feladja, az sem sokkal okosabb.

A vers két egyforma, szembenálló részre bomlik, az egyes részek két külön érvláncot építenek fel. Az elsö tíz sor érvelése a következö: (1) bolond az, aki fölkel, hogyha elesett, és továbbmegy, (2) de az ember mégis továbbmegy, mert azt reméli, hogy nem így kell meghalnia, hanem hazajut, (3) pe­dig éppen ezért bolond, hiszen már nincs is otthona. A második tíz sor érveléslánca nem tud erösebb észérveket szembeszegni az elsö rész szigorúan logikai okfejtésével, ezért érzelmi érveket használ. Ennek egyik eszköze, hogy egyes szám harmadik személyröl egyes szám elsö személyre vált: az el­távolított élményt nyelvtanilag is belsövé teszi. Az érzelmi érvelés így épül fel: (1) a költö hinni szeretné, hogy nemcsak képzelete müve, hanem tényleg megvan elveszett otthona, elveszett élete, (2) ezért az otthon és a szerelem idilljét a képzelet segítségé­vel olyan erövel jeleníti meg, hogy (3) végül elhiteti magával, hogy van re­mény: fölkel, hogy továbbinduljon. Csakhogy ehhez minden érv ellenére külsö segítségre van szüksége, és kéri is ezt a külsö segítséget: „Ne menj to­vább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!” A vershelyzet szerint a beszélö a földön fekszik, az egész érvelést a földön fekve gondolja ki: átvillan rajta, hogy jobb lenne maradni, de felvillannak a remény képei is, amelyekkel meggyözi ön­magát. Fekszik, de minden újabb érv hatására képzeletben talpra áll. Csakhogy a vers arra is utal, hogy ereje végén jár. A képzelete még müködik, de a teste már alig engedelmeskedik akaratának. A tökéletesen sikerült belsö meggyözés után is külsö segítségre van szüksége, hogy felkeljen. A túlélés eszköze tehát a költöi képzelet, hiszen csak az képes olyan élethüen megjeleníteni a szerelem és a békés otthon képét, hogy az nemcsak valóságos­nak, hanem elérhetönek is tünik.

Az Eröltetett menetnek van keresztény, vallási vonatkozása is. A „kiálts rám! s fölkelek!” záró félsor utalás lehet Jézus szavaira, aki gyógyításai során mindig vagy azt mondja, „kelj föl”, vagy azt, hogy „kelj fel ... és járj”. Ez azonban önutalás is, a vers elején egy halálraítélt kel föl és lépked (járkál) újra, ennyiben tehát az Eröltetett menettel lezárul az a folyamat, ami a Járkálj csak, halálraítélt! címü kötettel kezdödött. De nem egyszerüen lezárul, Rad­nóti utolsó mozdulatával visszájára fordítja, épp az ellentétét mondja. Hi­szen a Járkálj csak, halálraítélt! azt jelentette, hogy nincs szabad akarata, nem dönthet, már csak mások által kijelölt életkeretei között létezhet céltalanul. Az Eröltetett menet visszavonja ezt az állítást: a halálraítélt mégsem adja meg magát, ha letaglózzák is, megpróbál fölkelni. A bibliai utalások értelmében jézusi erö emeli fel, ugyanaz, amely a Nyolcadik ecloga prófétáját: töle is azt kérdezi a Költö, hogy „szárny emel-é”, itt is azt mondja a feltápászkodó mun­kaszolgálatosról, hogy „mint akit szárny emel”. A szárny emelése mindig vala­mi embernél nagyobb erö jelenlétére utal.

A Bori notesz verseinek sorában az Eröltetett menet háborús képe, „a perzselt szél forog” pusztításának és a „nyárvégi csönd” békés idilljének ellentéte a második Razglednicában folytatódik.


Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépö

apró pásztorleány

s felhöt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj


A vers szövege meglepö módon a már és a még közti határvonal felszámolásáról szól, arról, hogy egyik helyen pillanat­nyi nyugalom van, amely békés idill is lehetne akár, de a háború közelsége és kiszámíthatatlan mozgása mindezt törékennyé teszi. Ezt a kettösséget vizuálisan tisztán ábrázolja, két látvány feszül egymásnak: háború és béke ké­pei. A két ellentétes rész további két részre bomlik, de a feszültséget nem önmagában az ellentétes szerkezet kelti, hanem sokkal inkább az ellentét aszimmetriája. A béke sérülékeny, mert a háború közeledik. A háború terjeszkedik, a béke pillanatokra zsugorodik. Az ellentétes képeket egyetlen né­zöpontból mutatja: a távolit „innen” látni, a közeli „itt” van. A képek a távoli felöl jönnek egyre közelebb: a háború pusztításának lángjai kilenc kilomé­ter távolságban csapnak fel, az otthonukból elüzött, menekülö pórok már közelebbröl látszanak, látszik, hogy riadtan pipáznak, a pásztorlány már „itt” lép a tóba, amelynek fodrozódása is látszik, és az is, hogy felhök tük­rözödnek a lágyan fodrozódó vízen.

A képek tartalmi szinten egy megbomlott szimmetriát mutatnak. A vers felezövonalának két oldalán a pórok és a pásztorlány láthatók, a pórok hátterében a lángoló táj, a pásztorlányéban a tóban tükrözödö ég. A kétszer két részre tagolt versben feltünö kiszámítottsággal jelenik meg a platóni négy elem. Mind a négy kép egy-egy elemet képvisel: tüz, víz, föld, levegö. A háború két képe a tüzet („égnek / a kazlak és a házak”) és a földet („a rétek szélein”); a béke képe a vizet („vizet fodroz” és „vízre ráhajolva”) és a levegöt (eget) („felhöt iszik”). A föld a fizikai létezök világa, a tüz a pusztulás kíséröeleme. Ezzel szemben a levegö a transzcendencia világáé (a vízben tükrözödö ég az ideák tükrözödése az anyagban), a víz pedig a termékenységé. A háborúval tehát nem egyszerüen törékeny idilli kép áll szemben, hanem anyag és szellem, halál és újjászületés örök körforgása.

Ez a Razglednica egyben a korai természeti képek átírása is. Olyan motívu­mokat használ itt, amelyeket csak legkorábbi verseiben. A Naptestü szüzek, pásztorok és nyájakban pásztorok és szüzek jönnek le a dombról, itt pórok és pásztorlány láthatók. A korai vers utolsó sorában a faluban „terhes felhök­ben már összegyült a bánat”, ebben „felhöt iszik” a birkanyáj. Hasonlóképpen, a harmadik Razglednica is egy korábbi motívumot ismétel meg, mely az életmü három kitüntetett pontján fordul elö:


Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század büzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.


Radnóti ezt a verset Mohácson keltezte, október 24-én. Akárcsak az elsö két Razglednicának, ennek is kettéoszlik a szerkezete. Ez azonban egyetlen, egynemü képböl áll, a halál képéböl, az elsö három sor leírására a negyedik sor konklúziója felel. Ez magyarázza azt is, hogy az elsö két nem rímelö sor után miért rímel a másik kettö, ilyen módon az elsö, háromsoros szerkezeti egység egésze rí­mel az utolsó sorra. A vers képeslap-formájának metaforáját fenntartva olyan ez, mintha az elsö három sor lenne a kép, a negyedik sor a túloldalon, az üzenet. Az üzenet, amely a túloldali, hármas képet kommentálja.

Az ökör nyála a harmadik Razglednicában meglepö motívumsor végén áll. A Pogány köszöntö borjúnyála és a harmadik Razglednica ökreinek véres nyá­la között még egyszer fordul elö, abban a versben, amelyben Radnóti elöször látja elöre saját halálát, történetesen küzdö bikaként. A Mint a bika (1933) költöi fordulatának kezdetén született, ezért, annak ellenére, hogy viszonylag korai vers, az életmü fejlödési ívének szimbolikus középpontjában áll. A versben a fiatal, teljes erejében lévö bika „játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót”. Többször ez a motívum nem fordul elö az életmüben, így éles fejlödési vonalat rajzol ki: a három kép pontosan megfelel az egyes életszakaszoknak is: az elsöben borjú, a másodikban ereje teljében lévö bika, a harmadikban haldokló ökör szerepel. Hasonlóképpen, a nyál az elsö idilli képben békésen csorog, a másodikban harci zászlóként lobog, a harmadikban ismét csorog, és azt jelzi, hogy a meggyötört állat hamarosan kiszenved. A borjú-bika-ökör sorhoz a csorog-lobog-csorog állítmányi sor, valamint a békés-habos-véres jelzösor illeszkedik. A meglepö, szokatlan kép mélyen Radnóti tudatában örzödhetett. A bor­jú, a bika, az ökör nyálához olyan lényeges tartalmakat kötött, mint a béke és életöröm, a fenyegetettség és élet-halál harc, valamint a halál. A kép ér­dekessége, hogy a felsorolt tartalmakat hagyományosan egy másik testnedv, a vér képzete szokta hordozni. Az eredetet: a vérségi kötödést, az életeröt: az ifjúban lüktetö vért, és az áldozatot: a kiontott vért. Radnóti ezeket átvitte a szokatlanságában eröteljesebb nyál képzetére. A Razglednica borzalma tehát nem egyszerüen ellentétben áll a korai vers bukolikus idilljével, hanem egy fejlödési sor végét jelzi.

A vers lecsupaszított szerkezetében belsö ellenmozgás figyelhetö meg. Az utolsó sorban Radnóti megfordítja a szórendet, a korábbi sorokkal el­lentétben itt az állítmányt teszi elöre, az alanyt a végére. A korábbi sorok jelzöi az érzékszervekre hatottak: a „véres” a látásra, esetleg tapintásra, a „büzös” a szaglásra. A „förtelmes” ezek fogalmi összegzése. És itt kap értelmet, hogy az elözö sorban miért vált arctalan masszává az ember: a halálban, pontosabban ebben a halálban, amelyet a vánszorgó és tömegsírokba lött munkaszolgálatosokra szabtak ki, az ember elveszti egyé­ni arcát. Ezt erösíti, hogy a korábbi harmadik személyü nézöpont helyett itt többes szám elsö személyben fogalmaz: „fölöttünk”. Az a személyes identi­tás, amelyet egy élet során ki-ki felépített, itt egyetlen közös identitásba olvad: a „század”-éba. Azt az identitást, amelyet Radnóti olyan nagy gond­dal, a belsö szabadság igézetében épített, itt egyetlen kívülröl ráruházott identitás nyelt magába: zsidó munkaszolgálatos.

A negyedik Razglednica az utolsó dokumentum Radnóti életéböl. Szentkirályszabadján, 1944. október 31-én, nyolc vagy kilenc nappal a halála elött írta.


Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Igy végzed hát te is, –

sugtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.


A Razglednicák közül ennek a legszemélyesebb a hangja. Az elsöben a költö elöbb kívülre tekint, és nagy ívü tájképet rajzol, majd befelé fordul és a külsö zürzavarral a belsö nyugalmat állítja szembe. A második és harmadik tárgyiasítja a leírást, csak a harmadik Razglednica utolsó sorának többes szám elsö személyü ragja („Fölöttünk”) jelzi, hogy a beszélö is részese a történéseknek. A negyedikben azonban minden a költöre vonatkozik. Mind a négy Razglednica a pusztulásról, a halálról szól, de csak a negyedik szól az ö személyes haláláról. Arról, amelyet csak ö élhet át. Ez költészete vallomásos vonulatának végpontja. A halált ugyan minden ember megtapasztalja, de erröl a tapasztalat természeténél fogva nem lehet beszámolni. Radnóti versében ezt az ellentmondást a társa halálával való metonimikus viszonyában oldja fel. Testkö­zelben éli át társa kivégzését, és mivel esetleges, hogy éppen ki válik az öl­döklés áldozatává, biztosan tudja, hogy ez lesz az ö sorsa is a nem túl távoli jövöben. Együtt mozdul társával, mellézuhan, ha sorsuk most elválik is, a szó szerinti érintkezésen alapuló átvitel során társa halálának részesévé vá­lik, amikor beszámol róla, saját haláláról számol be.

A visszaemlékezések alapján megbízhatóan állítható, hogy munkaszolgá­latos társa, akinek kivégzését testközelböl élte át, Lorsi Miklós vendéglöi muzsikus volt. A hegedümüvész Lorsira utal a „feszes volt már, mint húr, ha pattan” sor: a halál beálltával megmerevedett, élettelenné dermedt testet jellemzi így, a halott foglalkozásához illö hasonlattal.

A vers a másik három Razglednicával ellentétben összefüggö cselekvés­sort ír le. Ez is pillanatkép, de itt egy eseménysort ír le. Az eseménysor rekonstruálása azonban problémákat vet fel. Rendelkezésre állnak ugyanis visszaemlékezések, ezek nyomán több-kevesebb valószínüséggel megálla­pítható, hogy a vers alapjául szolgáló történet hogyan zajlott le. Ez azonban nem maga a vers, hanem a hátterében lejátszódó események története. A szöveg szoros olvasata, amely tehát eltekint a külsö eseményektöl, egy ettöl független, ennek sok ponton ellentmondó értelmezéshez vezet.

A vers élményhátterében álló események a szövegben lineárisan elöreha­ladva a következöképpen rekonstruálhatók:

(I) Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

A szöveg minden elözmény nélkül azonnal az események (zuhanás) köz­ben kezdödik. Amikor a költö a földre zuhan, társa már halott. A költö nem­csak mellé, hanem szinte rázuhan: a zuhanás lendületétöl a halott test átfor­dul. Az „átfordul” szó is az élettelen test magatehetetlenségét jelzi. A költö ebböl az érintkezésböl érzékeli, hogy az élettelen test már merev, feszes.

(II)   Tarkólövés.

A halál oka: tarkólövés. A szövegböl nem derül ki, hogy társát álló helyzetben lötték le vagy földön fekve, az sem, hogy a költö miért késöbb zuhan mellé.

(III) - Igy végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

A költö mozdulatlanul fekszik. Az „így végzed hát te is” mondat ismét arra utal, hogy társa már halott: ö már bevégezte, de a költö is így fogja végezni. Ebben a szakaszban halálos iróniával ábrázolja a helyzet fokozhatatlan abszurditását, azt mondja, „súgtam magamnak”. Vagyis a közvetlen életveszélyben még a belsö beszéd is csak suttogás, hogy a gondolatát se hallhassák meg gyilkosai. Tudja, hogy rá is ez a halál vár, de a mozdulatlanság talán esélyt ad a túlélésre. Nem sok esélyt. A „Halált virágzik most a türelem” sor a „Türelem rózsát terem” közmondás parafrázisának is lehet tekinteni. Elöbb azt mondja, „csak feküdj nyugodtan”, mintha az segítene, majd ironikusan hozzáteszi, hogy a türelem is csak „Halált virágzik”, lényegében tehát mindegy, hogy mit csinál.

(IV) Der springt noch auf, — hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.

A „Der springt noch auf” („Ez még felugrik”) kiáltást lövés követte. Akár éppen feltápászkodott, akár el sem esett korábban, mindenképpen álló helyzetben érte a már sebesült Lorsit. A lövéstöl lezuhant, és a többi munkaszolgálatos is a földre vetette magát. A muzsikus vére az esöáztatta földre hullt, a földre zu­hanó költöre felcsapott a sárral kevert vér.

A vers a költö saját halálának elörelátása. Radnóti Lorsi Miklós tényleges meggyilkolásának minden mozzanatát felhasználta ugyan, de a létrehozott szöveg nem Lorsi halálának az eseményekhez hü leírása. Söt valószínü, hogy több hasonló jelenet tapasztalata sürüsödik össze benne. A „Der springt noch auf” kiáltást a vers logikája alapján inkább a költöre lehet vonatkoztat­ni. Csakhogy nem tudni, mi történt utána. A szöveg semmi módon nem jel­zi, mi történik a kiáltás után. Azt jelenti, hogy megmenekült? Hogy lelöt­ték? Társának sárral kevert vére száradt a fülén? Vagy a saját vére? Őt is tarkón lötték? A versben nincs rá válasz: és ez egyben a válasz. A halálon túlról nem lehet üzenni. A versen kívüli válasz ugyanez: néhány nappal késöbb a törvényszéki orvos boncolási jegyzö­könyvének diagnózisa szerint, „tarkón fejtetö irányú koponyalövés”-sel vé­geztek vele.

A sár és vér keveredése egyszerre anyag és metafora. Az életet jelentö vér keveredik az élettelen sárral. A halottat a földbe temetik, testét befogadja a föld: porból lett és porrá lesz. A sárral összekeveredö vér ezt a visszatérést je­lenti. Az utolsó két Razglednicában hirtelen folyni kezdenek a testnedvek, a nyál, a vizelet (mindkettö véres), és végül maga a vér. Ez volt Radnóti utolsó napjainak valósága: a test pusztulása. Szellemének végsö eröfeszítésével ezt nemesítette költészetté, és ennek fizikai nyoma az a barnásvörös szegély, amely a költö holttestén talált iratköteg szélén fut.

A verset kivételes helyzetbe hozzák megírásának és fennmaradásának kö­rülményei. Már nem másolta be noteszébe, egy félbetépett csukamájolaj ­reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz lapjai közt. Egyébként hibátlan kéziratban, javítás nélkül, a cím után az üres sor szokásos nyomdai korrek­túrajelével ellátva, mintha nyomtatásra készítette volna elö. Alig néhány nappal az­elött írta, hogy az exhumálási jegyzökönyv szerint tarkón fejtetö irányú koponyalövéssel kivégezték. A versben valószínüleg egy társának tarkólövéssel történt kivégzését írja le, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy „így végzed hát te is”. Ez tehát a búcsú. Annak a pályának búcsúja, amely köszöntéssel kezdödött, amelynek elsö nyilvános sza­vai a „Pogány köszöntö” és a „Köszöntsd a napot!” voltak.



KÖVETKEZTETÉS

Az utolsó versével és halálával megkezdödött a hátrahagyott életmü története, éppen abban az értelemben és összefüggésben, amelyben maga Radnóti határozta meg József Attila költöi hagyatékának sorsát és életét illetöen, a mü és a halál viszonyáról valóságos kis esszét írt naplójába A versekkel, mondja, történt valami, „át­fordultak a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal.”[62] Pár évvel késöbb az A la recherche... -ben ezt hexameterben így fogalmazta meg: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. De a naplóban ki is bontja ezt a gondolatot: „Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam elöadást Róla egy emlékesten, s valami ilyesmit mondtam: a mü, amit a köl­tö haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet élté­ben szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nöni kezd... És Önöknek és nekünk, kortárs-költöknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist, mikor egy folyton épülö mü tel­jesen készen átfordul az idötlen öröklétbe, s ehhez az kellett, hogy egy cso­dálatos kedvességü fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközöi közül és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszár­szón.”[63] Fontos, többször megforgatott gondolatok ezek József Attiláról, de általában az életmü kompozíciójáról, mü és halál viszonyáról. Vallomás is, amely látszólag élet és mü különvalóságát állítja, amikor azt mondja, hogy a müvet testével takarja a költö, és az a test sírbahulltával vá­lik láthatóvá, akkor kezdi meg önálló életét. De ehhez a metamorfózishoz egy élet és egy halál kell. Ebböl a szempontból tehát élet és mü elválasztha­tatlan, a mü vallomás arról az életröl, amelyböl keletkezett. A mü mögött ott az élet, amely eltakarja, és e takarásból a halál teszi láthatóvá. A mü az életáldozattal válik teljessé. Ezek a szavak melyeket költötársa halála után fogalmazott meg, még jobban illenek talán saját költészetéhez, életmüvéhez, halálához.



KÖNYVÉSZET:



A: PRIMÉR IRODALOM



Radnóti Miklós összegyüjtött versei és versfordításai. Osiris, Budapest, 2006.

Radnóti Miklós összegyüjtött prózai írásai. Osiris, Budapest, 2007.

Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003.

Radnóti Miklós – Müvei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976.

Radnóti Miklós összes versei és müfordításai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965.


B: SZEKUNDÉR IRODALOM



Baránszky-Jób László: Fecske földet szántva röpdes. Radnóti Miklós lírája. Magvetö, Budapest, 1987.

Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Bori Imre: Radnóti Miklós költészete. Fórum, Újvidék, 1984.

Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005.

Freud Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat, Budapest, 1986.

Freud Sigmund: Mózes, az ember és az egyistenhit. Európa, Budapest, 1987.

In memoriam Radnóti Miklós. Eröltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 2004.

Kun Miklós: Utóirat egy interjú szövegéhez. Irodalomtörténet, 1985.

Miért szép? Századunk magyar lírája verselemzésekben. Gondolat, Budapest, 1967.

Nemes István: Radnóti Miklós költöi nyelve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.

Németh G. Béla: Az életélmény és halálhívás vitája. Radnóti Miklós: Eröltetett menet. In: Századelöröl – századutóról. Magvetö, Budapest, 1985.

Ortutay Gyula: Fények, tiszta árnyak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973.

Ozsváth Zsuzsanna: Orpheus nyomában - Radnóti Miklós élete és kora. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.

Pilinszky János: Radnóti Miklós. Vigilia, Budapest, 1982.

Platón: Ión, In Platón összes müvei I. Európa, Budapest, 1984.

Pomogáts Béla: A költészet mint a szellem önvédelme. Radnóti Miklósról. In: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról. Kortárs, Budapest, 1997.

Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Gondolat, Budapest, 1977.

Seres József – Szappanos Balázs: Verselemzések. Black & White Kiadó, Nyíregyháza, 1999.

Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holocaust irodalma. In Irodalmi kánonok. Csokonai, Debrecen, 1998.

Tüskés Tibor: Versröl versre. Black & White Kiadó, Nyíregyháza, 2001.



[1] Sigmund Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat, Budapest, 1986. 226−227.

[2] Sigmund Freud: Mózes, az ember és az egyistenhit. Európa, Budapest, 1987. 119−120.

[3] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 9.

[4] Platón: Ión, In Platón összes müvei I. Európa, Budapest, 1984. 316−321.

[5] Baránszky-Jób László: Fecske földet szántva röpdes. Radnóti Miklós lírája. Magvetö, Budapest, 1987. 200.

[6] Ferencz Gyözö által idézett Jeffrey Meyers. Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 10.

[7] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 11.

[8] Pilinszky János: Radnóti Miklós. Vigilia, Budapest, 1982. 368.

[9] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 17−18.

[10] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 239.

[11] u. o. 102−103.

[12] u. o. 189−190.

[13] Baróti Dezsö által idézett, Radnóti Miklós hagyatékában található kéziratos feljegyzések. Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 13.

[14] Baróti Dezsö által idézett, Radnóti Miklós hagyatékában található kéziratos feljegyzések. Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 14−15.

[15] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 24.

[16] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 29.

[17] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 26.

[18] Radnóti Miklós összegyüjtött prózai írásai. Osiris, Budapest, 2007. 12.

[19] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 33−34.

[20] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 29−30.

[21] u. o. 33.

[22] Ferencz Gyözö által idézett, Radnóti Miklós hagyatékában található kéziratos feljegyzések, levelek, versek. Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 37−38.

[23] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 154−155.

[24] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 40.

[25] Radnóti Miklós összegyüjtött versei és versfordításai. Osiris, Budapest, 2006. 231.

[26] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 43−44.

[27] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 34.

[28] Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 88.

[29] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 48.

[30] Kun Miklós: Utóirat egy interjú szövegéhez. Irodalomtörténet, 1985. 3.sz, 58.

[31] És kegyetlen − Radnóti Miklós összegyüjtött versei és versfordításai. Osiris, Budapest, 2006. 82.

[32] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 55.

[33] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 28−29.

[34] Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Gondolat, Budapest, 1977. 28.

[35] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 158−159.

Kiemelés tölem.

[36] Baránszky-Jób László: Fecske földet szántva röpdes. Radnóti Miklós lírája. Magvetö, Budapest, 1987. 452.

[37] Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 183−184.

[38] Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 329.

[39] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 37.

[40] Bori Imre: Radnóti. In memoriam Radnóti Miklós. Eröltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 2004. 63.

[41] Baróti Dezsö: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909 – 1935. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 376.

[42] Pomogáts Béla: A költészet mint a szellem önvédelme. Radnóti Miklósról. In: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról. Budapest, Kortárs, 1997. 153.

[43] Zárójel tölem.

[44] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 343.

[45] Bori Imre: Radnóti Miklós költészete. Fórum, Újvidék, 1984. 262–263.

[46] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 347.

[47] Bálint György: Járkálj csak, halálraítélt! In memoriam Radnóti Miklós. Eröltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 2004. 147.

[48]Bálint György: Járkálj csak, halálraítélt! In memoriam Radnóti Miklós. Eröltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 2004. 149.

[49] Szerb Antal: Járkálj csak, halálraítélt! In memoriam Radnóti Miklós. Eröltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 2004. 152.

[50] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 406.

[51] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 421–422.

[52] Trencsényi-Waldapfel Imre: Radnóti Miklós eklógái. In memoriam Radnóti Miklós. Eröltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 2004. 305–306.

[53] Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Gondolat, Budapest, 1977. 204.

[54] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 33.

[55] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 192.

[56] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 604.

[57] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 567.

[58] Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holocaust irodalma. In Irodalmi kánonok. Csokonai, Debrecen, 1998. 177.

[59] Bori Imre: Radnóti Miklós költészete. Újvidék, Fórum, 1984. 323.

[60] u. o.

[61] Ferencz Gyözö: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. 737.

[62] Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló. Osiris, Budapest, 2003. 128.

[63] u. o.

Találat: 399