EGYÉNISÉGKULTUSZ A KLASSZIKUS MODERNSÉGBEN

EGYÉNISÉGKULTUSZ A KLASSZIKUS MODERNSÉGBEN

Az 1850-es években születő izmusok, szecesszió, szimbolizmus, naturalizmus összefoglaló neve. Jellemzőjük a hagyomány elutasítása, új utak keresése a képiség, az én kiterjesztésének eszközeivel. Irodalmunkban a Nyugat indulásával bontakozik ki. Modern többféle jelentésben használt. A realizmushoz képest sokmindenben változtatott. Az emberi világot külső teljességében megjeleníteni illuzórikus feladat. Tudatunkban egymásba játszik szándék és tény, emlékezés és tapasztalás. Szimbólumok által fejezik ki magukat, de nem gondolatok átadása a fontos, hanem hangulatok, érzelmek közvetítése.

ADY ENDRE menekülni szeretett volna a szürkék világából, a megálmodott világba. Az Új versek programadó előhangja a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű költemény. A "nagyvilágot" megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő forró lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegezése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése. A első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságát tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát (" Hiába döngetek kaput, falat"). A kérdő módok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.

Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat, népüket Isten el fogja pusztítani. Anonymus a Gesta Hungarorumában is megjelennek, mint akiket Nagy Sándor elzárt a világtól (a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét). Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de ők legalább döngethették azt az érckaput. A mi népünk ezt se teheti"- írja Ady. Az eredeti bibliai történetre így újabb és újabb jelentésréteg halmozódott.- A Vereckei-szorosról mindenki tudja, hogy ezen keresztül jöttek be a honfoglaló magyarok, de Dévény nevét talán nem mindenki hallotta : a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja, határállomása volt, itt ért a Duna magyar területre. Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal (Kárpátokkal?) körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett "keleti" magyarsággal azonos, s a lírai alany hangsúlyozza népével való közösségét ("vagyok én"; "jöttem én"). Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni új időknek új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának vágya, új élettel, új kultúrával való megváltásának óhaja. Szembekerül az első két versszakban a "hiába" és a "mégis" a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is. Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik ("az új, az énekes Vazul, Pusztaszer "). Jövendölésszerűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A vers egész jelképrendszeréből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Vereckét és Dévényt egyaránt a lírai én képviseli.

Az Új versek előhangjának, egyes jelképeinek természetesen lehetnek más és mélyebbre hatoló értelmezései is. A legtöbb forrásmunka, pl. az első két sornak az itt felvázolttól eltérő magyarázatot ad: nem a lírai én "kizártságát", hanem éppen a "bezártságát" hangsúlyozza: belülről döngeti a kaput, falat, ki akar törni a börtönéből.

Új vizeken járok című versében, mintegy egekig magasztalja önmagát, aki mindent megtesz azért, hogy a friss, éltető szelet, áramlatot behozza hazájába. Ezért új, eddig ismeretlen dolgokkal kell szembesüljön. Ez meg is történik költészetében, hiszen Párizs után új témák, stílusváltás, a hagyományossal való szakítás jelenik meg. "Új vizeken", azaz olyan helyen találja magát, ahol még nem jártak előtte, ami még felfedezésre vár. Ő a "Holnap hőse", aki kockázatokat vállal és nem hunyászkodik meg az elvárások előtt. Nincs más vágya csak "szállni, szállni, szállni", nem törődve az akadályokkal, nehézségekkel, mert a cél erőt ad mindezekhez. Ugyanakkor elmondja, hogy az újítás is fájdalmas, "új kínok" állnak előtte, hisz támadják, de öntudatos, büszke, aki nem akar összeolvadni a hétköznapival, közönségessel, nem akar a "szürkék hegedőse" lenni. Ő A Hortobágy poétája, a "kúnfajta, nagy szemű legény", aki bár a mesékre jellemző szegénylegény volt, nekiindult a nagy Hortobágynak, meghódítani, tanítani, széppé tenni azt. Egyedül a világ ellen, sokan "megfogták százszor is lelkét,/ De ha virág nőtt szívében,/ A csorda-népek lelegelték.". Ennek ellenére sosem adta fel, újabb és újabb vágyak, eszmei, esztétikai és erkölcsi értékek születtek meg benne, melyeket idegen földön értékeltek volna; itthon ezekért támadták. A sok hiábavaló nekiindulás, a sok próbálkozás elkeserítette s ezért hajlott arra, hogy a könnyebbig oldalt válassza, beálljon a sorba, a mindennapi szürkeségbe: "Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett."

Az eltévedt lovas című költeménye vizuális és akusztikai elemekkel telített, a háború beláthatatlan szörnyűségeit jeleníti meg, az emberiség történelmi méretű katasztrófáját, eltévelyedését. Ő az az "eltévedt lovas" a sötétben, fény nélkül vágott neki az útnak, ahol lesben állt az emberellenes vadság. A hajdani lovasra az örök ügetés jellemző, s egyszerre él a múltban és a jelenben. A jövő azonban teljesen eltűnik a versből: a lovas útja az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan: "Vak ügetését hallani/ Eltévedt, hajdani lovasnak". A kietlen hangulat, a múlt-jelen útvesztése zaklatottá, feszültté teszik a verset. A háború kitörése bizonyíték arra, hogy az erdő, a sötétség lett az úr az emberi értékek felett/helyett.