Dsida Jenõ 1907-1938

Dsida Jenõ 1907-1938

A száz éve szatmárnémetiben született románia magyar lírikus, egyik legnagyobb vallásos költõnk, aki lírájával a klasszikus modernség nyugatos költõinek útján jár. A korai halállal eljegyzett költészete a tragikumon innen és túl a szenvedélyes életszeretet, a felszabadult öröm és játék széles skáláját fogja át. Szilárd értéktudat, a hit bizonyossága és az ebbõl adódó lelki és mûvész harmónia jellemzõ életmûvére. Témái örök lírai témák: táj, szerelem, hit, költõsoros, az emberi részvét, melyek sajátos hangszerelésben jelennek meg. Korai költészetében az expresszionista lázadás, majd az impresszionista látásmód érvényesül leginkább, érett költészetében pedig egyfajta klasszicizáló összegzés. Igazi példái, mesterei a Nyugat nagy fegyelmû formamûvészei. Nem az utánzójuk, hanem lélekbeli rokonuk. Kosztolányi Dezsõ, Tóth Árpád, nyilván Babits Mihály is úgy példaképe, hogy egyiket sem másolja. Talán náluk is szenvedélyesebben játszik a versformák lehetõségeivel.
Nagy formamûvész volt.

Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

Az Arany és kék szavakkal címû költeménye egyszerre szerelmes és vallásos költemény. A költemény címe, egy szinesztéziás szókapcsolat, szerves része a versnek, s rámutat a költemény részletesen kidolgozott hasonlatára. A költemény szervezõ elve a hasonlat, melynek az elsõ része a hasonló, a második része pedig a hasonlított. Ez tükrözõdik a vers grafikai megszerkesztettségében is.

A vers elsõ része a hasonló, egy középkori barát képét festi meg érzékletesen, de olyan egységes kulturális utalásokkal, amelyek által ez a kép egy meghatározott létértelmezés, kultúrafelfogás emblémájává válik. Az ábrázolt középkori barát képe felidézi a scriptoriumok világát, a kódexek, a miniatúra festészet mívességét. A középkori vallásos világkép a barát magatartásában, illeve az alkotás tematikájában, az alkotáshoz való viszonyában ragadható meg. A vers szinesztéziás címe szintén a középkorra utal, a vallásos festészet jellegzetes színeit, az aranyt és a kéket emelve ki, amely színek a transzcendensre utalnak, ugyanakkor felidézik a középkori vallásos piktúra színeit (a Madonna kék köpenye, az angyalok arany glóriája).

A vers második felében a képi megfelelések, párhuzamok építik fel a hasonlítottat: "pókhálós vén terem"/ "lámpásom esteli halavány fénye", középkori barát/ lírai én, képecskéket ékel/ festeni, madonnát fest/ Szerelmem,  örökké/ le nem lankad fejem, amely az én-te viszonylatában fogalmaz meg egy ideális vágyképet az alkotásról, impresszionista képekben. Az alkotás a lírai én számára életre szóló kihívás, amelyet mûgonddal, esztétikai igényességgel, a hagyomány és újítás dialektikus egységében valósít meg a költõ. Az impresszionizmus mellett a versben a neoklasszicizmus, (az újklasszicizmus) hatása is érvényesül, mely az imitáció elvének alkalmazásában érhetõ tetten, pl. a keresztény himnuszok sorfajtáinak és rímképletének a felhasználásában.

A vers kitûnõ példája az intertextualitásnak, a rájátszásnak, hiszen utolsó sora a mûvelt olvasóban felidézi az Ómagyar Mária-siralom Krisztust dicsõítõ metaforáit: " világ világa , virágnak virága.." A középkori irodalmi minták követése együtt jár a középkori alkotó és a lírai én alkotáseszményének összehasonlításával. A középkori barát adott mintákat követ, a meglévõ nagybetûk közébe ékel be képeit. Az alkotással tehát nem a személyiségét fejezi ki, hanem azt jeleníti meg, ami számára örök, változatlan, így válik részévé a teljességnek, az isteni harmóniának.

A lírai én a költõi alkotást ennek a mintának a követéseként, illetve újrateremtéseként értelmezi.

A vers zárlatában feloldódik az égi és földi szerelem közti határ, ezért tekinthetõ a vers egyszerre szerelmi és istenes versnek. A hangulat magasztos, ünnepélyes, a középkori himnuszok hangját idézõ.

A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserû, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sûrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserû italát.

A vers ismeretében a cím gazdag jelentésrétegei tárulnak föl: a sötétség egyrészt utal a konkrét vershelyzetre, a napszakra, az alkonyra, az éjszakára, utal az évszakra, az õszre, másrészt utal a természetben és az emberi létben szükségszerûen bekövetkezõ elmúlásra, halálra is.

A vers modern elégia, alaptémája a mulandóság, minden élõ elkerülhetetlen végzete. Ez teszi tragikussá  a vers alaphangját, melyet a hitbõl fakadó megnyugvás szelíd békévé old.

A felütés fájdalmas, borús hangját a verszárlat oldja fel. A lírai én önnön mulandóságát az egyetemes lét távlataiba helyezi. Az emberi lét tragikumát feloldja az Istennel való találkozás öröme. A külsõ látvány, az õszi alkony, a lepusztult kert szemlélete indítja el a lírai meditációt, melybõl általánosítást von le, majd ezt összekapcsolja a személyes lét mulandóságélményével.

Ez a klasszikus elégiák építkezési elve. A vers képalkotására a motívumszövéses technika jellemzõ. Ez úgy valósul meg, hogy az elmúlás folyamatát az alapmotívumokhoz kapcsolt igei metaforák, mûvészi jelzõk biztosítják. A vers alapmotívumai: a kert, az õsz, az éjszaka, fa, sír, feketekávé, kockacukor.

Az alapmotívumok egy része a természeti metafora, míg a fekete kávé és a kockacukor a köznapi élet körébõl származnak. A költõi bravúr a két metafora sort a sír metafora révén összekapcsolja és vonatkoztatja az emberi mulandóságra. Ahogyan a reves fák nyirka folydogál az õszi fákban, s ahogyan a hófehér kristálycukor feloldódik a fekete kávéban, úgy "szívódik az éjszaka...a sír szaga minden rostodba és eredbe". A látvány így válik a mulandóság látomásává.

A gazdag színhatások, a nagyfokú zeneiség és formamûvészet az impresszionista líta egyik gyöngyszemévé avatja a verset.           

Esti teázás

Az ódonmûvû óra ver,
a mennyezeten pókok szõnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nõnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondul, ami volt
s hunyó tûznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.

- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylõ, mennyei glóriámat.

Az impresszionista líra egyik remeke a költemény. A cím életképet igér. Egy esti teázás meghitt hangulatos pillanatát. De már az elsõ sorok rácáfolnak erre az elõfeltevésre. Az "ódónmûvû óra" jelzõs szerkezet, a "pókok szõnek" mondattöredék kísérteties hangulatot áraszt. S ebben a realisztikus környezetben jelenik meg a bánatos, holt szerelmére gondoló özvegy alakja, aki magányosan "csendben teázik". Valójában ez a konkrét vershelyzet, a tárgyilagos, távolságtartó leírás, amelybõl szinte teljesen hiányzik a lírai én jelenléte. A lírai én háttérbe húzódása illetve elõtérbe kerülése akár versszervezõ elvnek is minõsíthetõ. A két létszféra megjelenítése is tagolja a költeményt.

A grafikailag is elkülönülõ második egységben épp az eddig háttérbe húzódó lírai én válik szereplõvé: "S akkor jövök. Halk nesze sincs / saruimnak, mikor belépek. / Nesztelen moccan a kilincs, / borzadva néznek rám a képek". Különös, borzongató hatást kelt a lírai én megjelenése nyomán életre kelt tárgyak képe. Mintegy anticipálják a verszárlat szürrealistikus, transzcendensbe átlendített képét.

Így az életképet igérõ cím a csattanószerû zárlatban átminõsül, az esti teázás evilági és túlvilági lét találkozásának szinterévé válik. A hit, szerelem, halál örök lírai témái Dsida versében sajátos hangszerelésben jelennek meg.

A formamûvész játékos Dsida mesteri módon, könnyedén olvasztja egybe a romantikus - szentimentalista, impresszionista, szürrealista jegyeket. A környezetrajz színvilágában és hanghatásaiban impresszionista. Az "ódónmûvû óra", a "húnyó tûz", a "húnyt parázs", a "zöld nagyárnyú lámpa", a "nesztelen" moccanó kilincs, a kék sapka, fogasra akasztott "fénylõ, mennyei glória" a díszletelemei a versnek. A bánatos özvegy nõ alakja a szentimentalizmus kelléktárából való. A kék sapka mellé akasztott "fénylõ, mennyei glória" képe egyszerre játékos és magasztos. Színhatásaival a transzcendens szférájába röpíti a verszárlatot.

Laterna magica

Az alkony lassan hûvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam õdöngõn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bõröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregetõ s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és idõben,
csak tücskök szóltak fekete mezõn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregõ motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünõdõ lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...

Szómagyarázat:

A laterna magica bûvös lámpást jelent, mely a diavetítõ õse volt.

A laterna magica (bûvös lámpás) a modern diavetítõ õse volt. Feltalálása szenzációt keltett a kortársakban. Egy olajlámpa és egy lencse segítségével az üveglapokra festett képeket ki lehetett vetíteni egy megfelelõ vászonra. A 19. századra több vándorló laterna magica-mûvész is járta a városokat és falvakat, és bemutatókat rendezett. Némelyik bemutatón "speciális effektusokra" is sor került, üveglapok csúsztatásával és forgatásával mozgóképeket idéztek elõ. Késõbb a fényképezés feltalálása lehetõvé tette a képek gyors és olcsó elõállítását. A képek híres látnivalókat, személyeket és idegen országokat ábrázoltak. Bár a 19. században rendkívül népszerûek voltak, a film feltalálása után feledésbe merültek. A szó mûvészeit is megihlette a bûvös lámpás által kínált lehetõség. Babits is, Dsida is verset szentel e látványélmény versbeli megidézésének. Dsida impresszionista technikával rögzíti a látványt, az élményt. A lírai én jelenléte szubjektívvé, személyessé, élményszerûvé avatja a leírást.

A vershelyzet tér- és idõdimenziói elmosódottak, sejtelmessé, álomszerûvé teszik a környezetrajzot, hangulatot. Az alkony tûnékeny pillanatát szinesztéziák "hûvös-kék", "hamvas, túlvilági kékség", megszemélyesítések "zenélt a végtelen magány", "nyárfák sugdosódtak", finom hanghatások "tücskök szóltak" "Aranycselló mély húrjain zenélt..." keltik életre. Az alkony folyamatának, a sötétedés lassú eluralkodásának élménye összekapcsolódik a lírai én magányérzetének kiteljesedésével.

A kellemes színhatások helyét a leírás második felében átveszi a sötét szín uralma: "az éjszaka meredt felém..., fekete mezõn nyárfák..." Az éjszaka megszemélyesítése még komorabbá hangolja a költeményt, kiteljesíti a lírai én magányérzetét. A "végtelen magány" szorongató állapotában a szerelemhez menekül: "Milyen voltál és milyen volt a hangod? / hogyan néztél rám és hogyan szerettél?". Juhász Gyula emlékidézõ soraira játszanak rá Dsida kérdései. Míg a nagy kortárs a tájból varázsolja elõ a kedves alakját, Dsida Jenõ "tûnõdõ" lelkének bûvös vásznára vetíti ki a kedves "lehúnyt pillájú, alvó" arcát. Így válik a "Laterna magica" metaforikus jelentésûvé.

Az ellentét szervezi a költeményt. A vers elsõ részének lassú folyamatszerûségét a második szerkezeti egység, a verszárlat megtöri: "...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, / mint nagy vászonra berregõ motor, / zúgó, öles nyalábbal vetítette / tünõdõ lelkem-lassú reszketéssel- / lehúnyt pillájú, alvó arcodat...". A sötétség helyét átveszi a fény, a lassú mozgást kifejezõ igék helyét a pillanatnyiságot kifejezõ igék, a halk impresszionizmus helyét pedig a "berregõ motor" expresszionista  harsogása.

Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tûz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tûz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem ûz,
enyhén simogató,
mint hûs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tûz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

A cím szerelmes verset igér, a tavalyi jelzõ retrospektív költõi magatartást feltételez, s ugyanakkor a szerelem tovatûnését is sejteti, ami elégikus hangvételt elõlegez.

A vershelyzetben a lírai ént az emlékezõ lírai alapállás jellemzi. A vers felütése is ezt hangsúlyozza az emlékezés gyakoriságát fejezve ki: "Emléke visszacsillog / s olykor arcomra tûz". A lírai én magatartására a szenvedélyesség, önkitárulkozás jellemzõ, a szerelem erejét, végtelenségét a természetbõl vett képekkel fejezi ki. Hasonlatai végletesen szembenálló fogalmakra épülnek (csillag, tûz, hó, méz), amelyekhez elválaszthatatlanul tartozó tulajdonságokat rendel. A szerelme olyan "Fényes volt, mint a csillag, / forró volt, mint a tûz, / fehér volt , mint a hó / s édes volt, mint a méz". A szerelem fennségét a fényes jelzõ, izzását a forró, tisztaságát a fehér, ízét az édes jelzõ teszi érzékletessé.

A lírai én a jelenbõl tekint vissza a múltra, s összeveti a boldog szerelem értéktelített idõszakát a kihúnyt szerelem értékvesztett állapotával. Ez az ellentétezés avatja idõ- és értékszembesítõvé a költeményt.

Bravúrosan megszerkesztett a költemény. Tükörszerkezetû, melynek két szimmetrikus fele soronként felesel egymással. Az alapmotívumok ugyanazok mindkét versszakban: a csillag, a tûz, a hó és a méz. Csakhogy e fogalmakhoz ellentétes jelzõket társít a két szerkezeti egységben. A második versszakban a "lehullott", "elhamvadt", "elolvadt", "megromlott" igék az értékvesztés, a szerelem elmúlásának tragikumát fejezik ki. Különös, hogy a fájdalmas életérzést könnyed, játékos formában fejezi ki.

Az ellentét a kompozicióban, a képek szintjén, a hangnemek között egyaránt kimutatható. A könnyed hangnem, a nagyfokú zeneiség révén a költemény a dal mûfajába sorolható. A hangnemek keveredése, s a különbözõ mûfajok egymásba játszása nemcsak Dsidára, hanem a klasszikus modernség, sõt a késõ modernség költõire is jellemzõ.

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elõl szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messzirõl
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sûrû füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyûrött arcomon.

Az evangéliumi szenvedéstörténetnek arra az epizódjára utal a cím, mely az Olajfák hegyén magányosan virrasztó, halélfélelemmel viaskodó Krisztust és a tanítványok fásult közönyét idézi meg.

A költõ a krisztusi szereppel azonosul. A szenvedõ Jézussal való azonosulás révén a személyes áldozat végsõ értelmét a krisztusi áldozat természetfeletti rendjében találja meg, ezáltal osztozik a megváltás drámai misztériumában. A közösségi költõi szerepet felvállaló költõ áldozata az azonosulás révén "nagycsütörtöki" értelmet kap: akiknek mostoha sorsát szívén viseli a költõ, azok álomba merülten magára hagyják, de neki mégis vállalnia kell a terheket a kisebbségi lét fenyegetettségei közepette is.

A konkrét vershelyzet nagyon is köznapi: a Kolozsvárra visszatérõ költõ a székelykocsárdi vasútállomáson várakozik a csatlakozásra, s a hideg, nyirkos éjszakában valami emberi szóra, közeledésre, együttérzésre vágyik. Körülötte ismeretlenek alszanak, s a teljes magányosság szorításában nincs senki, akivel megoszthatná gondjait.

A konkrét vershelyzet rögzíti a profán, evilági létszféra tér-és idõbeli koordinátáit: Székelykocsárd, vasúti váróterem, nagycsütörtök éjszaka. E konkrét tér- és idõre vonatkozó megnevezések a cím emblematikus utalása, a tanítványok nevének felsorolása, s a tragédiát sejtetõ hangulatkeltõ elemek révén mitikus tartalommal telítõdnek, s átminõsülnek. A váróterem az Olajfák hegyévé, a kocsárdi nyirkos éjjel a bibliai nagycsütörtök éjszakájává mitizálódik.

A vers kompozíciós elveként többféle megoldás is elfogadható, pl. a kettõs síkváltás : a tárgyilagos, külvilágra vonatkozó képek és a költõ lelkiállapotára vonatkozó vallomásos képek mentén történõ tagolás, vagy a valóságos helyzetrajz, a profán és a szakrális kettõsségét taglaló megoldás.

Tragikus, fájdalmas, baljós hangulat dominál a versben, s ezt támaszják alá a környezetre utaló jezõk: fullatag sötét, titkos út, végzetes föld, sûrû füst, nyirkos éj, hideg sötét; a lelkiállapotra utaló jelzõk: nehéz lélek, tompa borzalom, mély állati félelem; a hasonlatok, amelyek egyaránt utalnak a külsõ, belsõ és mitikus szférára, összekapcsolva a látványt és látomást.

A versre a Dsidánál szokatlan képi szegénység jellemzõ, mindössze két hasonlattal él, retorikai alakzatok közül az ellentét és fokozás a jellemzõ a versre.Pl. test-lélek, égi-földi, jó, meghitt-nyirkos hideg ellentéte és a "Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak..." fokozás. A verssorokat nem diszítik rímek, csupán néhány alliteráció és belsõ rím ad némi zeneiséget a szövegnek, jellemzõ viszont a gondolatritmus és a soráthajlások alkalmazása, melyek vissautalnak a Biblia kedvelt formai elemeire.