Csokonai Vitéz Mihály műveinek elemzése

1. Csokonai pályaképe, műfajai, első művei (Az estve)

Debrecenben született 1773. nov. 17-én. Apja Csokonai József borbély és seborvos volt, korán meghalt, így az özvegynek két fiával együtt el kellett hagyni addigi otthonukat. Anyja csak kosztos diákok tartásával tudta megélhetésüket biztosítani. 1780-tól a debreceni kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot, "önképzőkört" szervezett. Ő az olasz nyelvet választotta, de tudott latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel, és a perzsával. 1794-ben a gimnáziumi poéta osztály vezetésével bízzák meg. 1792-től Kazinczyval levelezett. Ezekben az években született az Estve, Az álom, Konstancinápoly. 1795-ben kizárták a kollégiumból. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra. 1796-ban abbahagyta tanulmányait. 1796 őszén Pozsonyba ment mecénásokat keresni (az országgyűlés 747g61h nemesi résztvevői között). Egyszemélyes, verses hetilapot indított Diétai Magyar Múzsa címmel. 1795 után Árpádiász címen eposzt kezdett írni. 1794 tavaszán Komáromba ment a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Verses folyóirat kiadását tervezte Nyájas Múzsa címmel. Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával - Lillával - egy jómódú kereskedő lányával. Házasság alapjaként megpróbált állást szerezni, de eközben a lányt szülei férjhez adták. Néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán juttatta be 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig helyettes tanárnak a Csurgói gimnáziumba. Jegyzeteket készített tanítványai részére, ekkor készült "A magyar verscsinálásról közönségesen" című tanulmánya. Művei még: Cultura, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak (öreg gazdag - fiatalok). Epikai alkotása a Dorottya. Ezek után nehezen és szűkösen élt. Emberkerülés jellemezte utolsó éveiben, miközben tüdőbaja is súlyosbodott. Életében mindössze két kötete jelent meg: Kleist A tavasz (1802), Dorottya (1804). 1804 április 15.: "Halotti verseket" felolvassa (Rhédy Lajos gróf feleségének temetésén). 1805 január 28-án halt meg Debrecenben. Verseiben fellelhető a kor valamennyi művészeti törekvése. A különböző stílusirányok egymás mellett és után élnek nála. Nem kötötte magát egyféle versrendszerhez, mindegyik jó neki a maga idejében. A Gyöngyösi-féle barokkos hagyományból indult el magába szívva a klasszicizmust. Költészetében felhasználta a reneszánszból kinövő új irányzatot a manierizmus elemeit. Megtalálható költészetében az olasz irodalomból ellesett rokokó is. Élete vége felé hangot kap költészetében a rousseau-i szentimentalizmus panaszos hangja. A kilencvenes évek politikai élete és a felvilágosodás eszméi ihlették azokat az alkotásait, amelyek alapján a magyar felvilágosodás legnagyobb költőjének tartják.

Az egyik korai műve A méla Tempefői (1793). Ennek a műnek hiányzik a vége. A költő, aki versei eladására előfizetőket keressen. "Csaló" a nyomdász bérmunkát végez. Az egyik gróf lányával megismerkedik, szerelem. Elkergetik Tempefőit. Tempefőiről kiderül, hogy nemes, vagyona van. Valószínűleg a vége boldog. "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon."

A klasszicizmus és a felvilágosodás jellemző vonásai Csokonai művészetében

Egész életét és költészetét meghatározták a Debreceni Református Kollégiumban töltött évek. Itt bontakozott ki kivételes költői tehetsége, itt szerzi meg korát meghaladó műveltségét; több nyelven beszél, ír.
(Poeta natus - született költő, az eredeti tehetség; poeta doctus - tanult költő, tudós költő, a hagyományokat követő költő.)
Formakészségéért, verseinek zeneiségéért társai Cimbalomnak nevezték. 1795-ben a halasi és kecskeméti legációról (=adománygyűjtés a kollégium javára) nem tér vissza, hanem fölutazik Martinovicsék kivégzésére. S ezt követően kizárják a kollégiumból. A hagyományos értelmezés szerint a konzervatív kollégium és a haladó, a felvilágosodás eszméit valló Csokonai között kenyértörésre került sor. Az újabb kutatások szerint Csokonai nem tudott elszámolni a legáción szerzett pénzzel. Szabó Magda véleménye szerint az 1795 után szigorodó politikai légkörben kényszerítették a kollégiumot, hogy megváljon rebellis (=lázongó) és legkedvesebb fiától. "Versfictorrá" az iskola tette, ahol poétaosztályokban meg kellett tanulni a verscsinálás mesterségét, nagy költővé eredeti tehetsége révén vált. Az iskolai versfeladatoknak két fő típusuk volt. A sententia: az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint, s a pictura: természet, tájak, évszakok, emberek leírása. e két verstípus vegyítéséből nő ki a 90-es évek első felének nagy filozófiai lírája, melyben bátorsággal szólítja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait.

Kiemelkedő alkotásai e két témakörben a Konstancinápoly és Az estve. E két vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza, Az estve pedig Rousseau felfogását : a romlott társadalommal szemben a természet, a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti. Csokonai hosszú időn át dolgozott művein: verseit újra meg újra elővette, csiszolgatta, tökéletesítgette őket. A két vers végleges formájának kialakulása 1794-re tehető.

A Konstancinápolyban az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. A pictura a vers első harmadában a térbeli rendező elvet követi: kívülről, a tenger felől közelít a városhoz, majd ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. A zárt térből újra a szabadba jutunk: a csodálkozó leírás tárgya most a roppant templomok kérkedése. A leírást követő elmélkedő részben (sententia) az időbeli szerkezeti elv érvényesül. Világossá teszi, hogy a keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja be az "emberséges embert". A költeményt szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye. A vallási fanatizmus sötétségének ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még "állott a Természet örök építménye". Az emberi társadalom megromlásának a következménye a vallás, a vallások megjelenése. A költő a mohamedán vallásról beszél, de egy-két utalás világossá teszi, hogy a keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja be az "emberséges embert".

A költeményt szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet örök törvénye fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye. Csokonai rendíthetetlenül hisz az eljövendő boldog kor utópiájában, de ennek megvalósulását csak a "késő századoktól" reméli.

Az estve: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. Az alkony tündérien szép leírásával indul a költemény. Romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben, az alkonyi erdőben. Ide, ebbe az ideavilágba menekül a költő, vigasztalásért, lelki enyhülésért, bánatot oldó élményekért. A fájdalom, a szomorúság, az igaztalan

megbántottság csupán az ember osztályrésze, ilyen érzelmek ismeretlenek a természeti környezetben. A zsibbasztó emberi görcsök csak a természet "kies szállásain" engedhetnek fel. Kiszakad a költőből az áttételezés nélküli, közvetlen panasz: "e világba semmi részem nincsen". A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, a harmóniából diszharmónia lett. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon megjelenése megszüntette az ősi egyenlőtlenséget.

A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj: az ősi idilli maradványa, a közös kincs csupán a természet még áruba nem bocsátott néhány szépsége: az "arany holdvilág", az "éltető levegő", a "legszebb hangú szimfónia" és az "édes erdei hangzások". Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.

Vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. Az alkony, az "estve" tündérien szép leírásával indul a költemény. Az intonációban az iskolás klasszicizmusból ismert kép tűnik fel , de a "tüzes napszekér" itt rokokó finomítással "tündöklő hintóvá" lényegül át. A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó. Később a hanghatások zenei elemei jelennek meg. Ide, ebbe az ideál-világba menekül a költő, a sebzett ember-vigasztalásért, lelki enyhülésért. A látványt és a zenei hanghatásokat illatérzetek egészítik ki ebben a részben. Kiszakad a költőből az áttételezés nélküli, közvetlen panasz is: "e világban semmi részem nincsen". A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi-társadalmi rút, a harmóniából disharmónia lett. Ezért az állapotért a "bódult emberi nem" a felelős. A múltba visszaálmodott aranykort az ún. negatív festés módszerével idézi fel. A befejezés tulajdonképpen keserû, rezignált sóhaj. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő

A vers többször át lett írva. Az első részét még egész fiatalon írta - ez leírás. A "Barlangjában". A második rész a természetbe menekülés (természetjog elve). "Ne fedd be". A 3.rész: a társadalom, ami rossz, ellentétben áll a természet jóságával. Barokk stílusjegy. "Tiéd volt ez a föld ... fösvény dézsmál vészen". Felvilágosodás: a hős, a lírai én a nép érdekeit képviseli. "Nem állott volt még ki a kevély ... tőle szolgaság". Az uralkodó önkényes viselkedése. "Te vagy még éltető levegő!" mező, erdő - színház; virágillat - parfüm illat. A civilizációval (nagyvilági élet) szembeállítja a természetet. Szentenciózus: szentenciaszerű tömörséggel megfogalmazott gondolatok. Filozofikus költemény. A társadalom elszakadt a természettől és gonosszá válik. Irónia: "Nem bírt még a király ... fészket legyen miből venni". Szentencia elmélkedő rész.

Csokonai költészete széles skálán mozog: verseiben fellelhető a kor valamennyi művészeti törekvése. A Gyöngyösi-féle barokkos hagyományból indult el, a poétaosztályok tananyagán és versgyakorlatain keresztül magába szívta a klasszicizmus iskolás változatát, felhasználta a manierizmus elemeit is. De ott él költészetében az olasz irodalomból ellesett rokokó is. Nagy erővel szólaltatta meg a francia felvilágosodás legfőbb eszméit. Élete vége felé hangot kap költészetében a rousseau-i szentimentalizmus panaszos hangja, kiábrándultsága , halálvágya.

2. A szentimentalizmus Csokonai lírájában (A tihanyi ekhóhoz, A Magányossághoz)

A szentimentalizmus az érzelmeket, lelki folyamatokat vizsgálja és helyezi a középpontba. Az érzelmek szabadságát hirdeti, elismeri a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságát. Hősei szenvedő, cselekvésképtelen szerelmesek. Jellemző rájuk a magányba, a természetbe történő menekülés. Csokonai költészetében a szentimentalizmus akkor jelent meg, mikor - néhány hónapos boldog együttlét után - elveszti szerelmét, Lillát. A boldogságot, örömöt felváltja a csalódottság, a kitaszítottság. Ez ad új irányzatot költészetének is, a rokokót felváltja a szentimentalizmus. Stíluseszközeiben nehezebben, világképében határozottan megragadható. A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg. A felfogásnak megfelelően a díszlet gyakran a természeti környezet, ahol a természet egyes jelenségeivel felerősíti vagy ellenpontozza a lírai én fájdalmát.

A tihanyi ekhóhoz 1803-ban került a Lilla-dalok közé. Jellemző rá az erudíció (nagy tudásanyag felvonultatása, és találékonyság). Csokonainál nagy jelentősége van az ekhónak. A reneszánsz és a barokk idejében ez játék, itt a természet és a társadalom szembeállításának az eszköze. A mű elején hagyományosan, a kezdősor megteremti a vers alaphelyzetét, ahol az ekhó az Istennő, a későbbiekben a visszhang, mint természeti jelenség mutatkozik meg (nagyon realisztikus ábrázolásban). Minden versszak utolsó sora újra ismétli. Az ekhós szöveg megerősíti a költő gondolatmenetét, szerepe, hogy egyetértsen a költővel, együtt érezzen vele. Az 5. versszakban ezt emeli ki ellentéttel: a vaskeblű (durva, zord) sziklában van együttérzés, de az embereknek nincs szívük (emberi kitaszító világ és együtt érző természeti világ). Sajátos költői magatartásforma figyelhető meg: a költő visszavonul a természetbe, a magányba. Megjelenik a műben a kollégiumi kicsapatása (4. versszak), és az is amikor Lilla elhagyja (6. versszak). Panaszkodik, a társadalmat okolja, megtisztul a társadalom szennyétől, megnemesedik, értékessé válik. Ebben a műben jelenik meg elsőként a gondolat, hogy a költészet örök értékű (de ezt csak az utókor fogja elismerni). Ez az eszme már a romantika felé mutat. Műfaját tekintve ez a mű elégia: azaz visszatekint saját életére, bemutatja a jelen helyzetet és panaszkodik. Ez a műfaj jellemző a szentimentalizmusra. A mű befejező gondolata a biztos hit, miszerint az utókor, a távoli jövő felismeri benne előfutárát. ("Setét erdőben"; "Fának"; "Együgyű"; Þ "szent lesz tisztelt hamvamért").

A Magánossághoz 1798-ban írta Kisasszondon, ihlette a közelben található őspark szépsége és magánya. A magányosság megszemélyesített fogalom a műben, különböző allegorikus képekben jelenik meg. Nem fogható fel egységes allegorikus szerkezetként, mert csak néha jelenik meg más képben, ez sejtelmes hatást ad. Az allegóriák; 1.vsz.: anya/szerető, 2.vsz.: nincs jelen a magányosság, 3.vsz.: nimfa/istennő, 4.vsz.: vándor, 8.vsz.: istenasszony, 11.vsz.: anya/szerető. Az 5.vsz.-ban nincs megszemélyesítés, a magányosság marad a fogalom szintjén. Ebben a műben elvont fogalomhoz szól, saját életének eseményeit mondja el, panaszkodik. A természetbe való menekülésről szól, kerüli az embereket (szentimentális költői magatartás). A magányosság pozitív értékeket képvisel, a mozgalmas világ pedig negatív érték. Hegeli világfelosztás: anyagi=világ, szellemi=magányosság.

Újfajta strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 soros szótagok váltakoznak (11-8-11-8-11-11-8-8).

A vers legelső és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan, de tartalmi-érzelmi jelentésük más. A tíz versszak tartalmazza a jelentésváltozásig vezető eszmélkedés-elmélkedés ellentéteken átívelő folyamatát.

A megszemélyesített magány itt "kedves istenasszony", s a négyszeri megszólításban "áldott"-nak nevezi a költő. A tömeg nyüzsgésétől, részeg tolongásától való elvonulás, az egyedüllét menedék annak, "ki megvetette a világot, vagy akinek ez már a nyakára hágott". A magány jelent bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstől, a bűntől; a "magány" fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van, a magány önmagában pozitívum. A XVIII. század vége felé a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektől elrejtező magánosságnak.

A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot. Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá talált itt, Kisasszondon: "E helybe andalogni jó, /E hely poétának való".

Két szakaszon keresztül (2-3), mely varázslatos tájfestéseivel ejt rabul, a magány "lakhelyét" írja le. Az emberektől távoli, vonzó természeti tájban - dombos-völgyes vidéken erdővel, tóval és patakkal - szeret gyönyörködni és "múlatni" a Magánosság. Ide vágyódik a megsebzett ember is "nyugtatni lankadt lelkét". Csokonai pazar bőségben villantja fel a rombolatlan, az Ősi éden szépségeit őrző táj elbűvölő gyönyörűségeit. Nem pusztán leírásról van itt szó: a kép mély filozófiai mondanivalóval is megtelik. Ezt szemlélteti a következő idézet:

"Két hegy között a tónak és pataknak

Nimfái kákasátorban laknak;

S csak akkor úsznak elő,

Ha erre bölcs poéta jő."

A kultúra, a művészetek nagy ajándékáról van szó: a lét szépségeit, értékeit csak az érzékeny, mûvelt emberek veszik észre: az élet csak a szépre fogékony bölcsek, a poéták számára lehet értelmes és tartalmas. A nimfákkal csak ők találkozhatnak.

A 4.-5. szakaszok azt a világot ábrázolják, amely az előző részben bemutatottnak mindenestül az ellentéte. A Magánosság kerüli a "nagyvilágot", a királyi udvarokat, a kastélyokat, menekül a városok zsibongásától, durva lármájától, fut a csatázó trombiták szavától. A hatalmasok, a fösvények, a nagyravágyók részére a bölcs által áhított magány fogyasztó gondokat, félelmet, bút, vad unalmat s gyötrelmet sző.

Újra szemléletváltás következik (6.-7.): most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. "A magán szomorkodóknak", a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek "mentsvár" a magány. A "virtus" (erény) szülője, a bölcsesség forrása, a művész, a poéta számára az alkotó, teremtő ihlet lehetősége:

"Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

Mint a sebes villám setétes éjjel;

Midőn teremt új dolgokat

S a semmiből világokat."

A semmiből világokat teremtő szellemi erő a későbbi romantika korai felvillanása, a mûvészi szabadság gondolatának, a zsenitudatnak egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. Ez a felfogás szemben áll a klasszicizmus merev szabályainak követésével.

A 8.-9. strófákban az érzékeny lelkû poéta és a "kedves istenasszony" szoros intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti, "ártatlanul kecsegteti", hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. Az örök természettel megosztott magány a csendes és nyugodt létet, a békét ajándékozza neki. Ezzel szemben a "büszke lelkek" sorsa örökös nyugtalanság, félelem, zavart nyugtalanság. Napjaik így zajlanak, "mint Rajna Bukkanásai". (Csokonai sohasem láthatta a Rajnát, olvasmányélményei alapján rajzolta verseibe a sziklás medrû folyam görgetegeit, vízeséseit.)

A "színes világtól" távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcseknek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás "édes" lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál, a halál utáni "nem tudás kietlene" (10.-11.). Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza, a létezés utáni végetlen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik le újra "áldott Magánosság" megszólítása, hívása, de ez a vers végén már nem a természet idilljére vágyott vigaszát jelenti, hanem a végső magánosságot, az elmúlás óhajtását és siettetését.

A Reményhez (1803.):
Szintetizáló jellegű költemény, összegzője a különböző stílusirányzatoknak, hatásoknak. Harmóniát teremt a különböző műfaji lehetőségek között, az egyéni élményt általános szintre emeli.
Műfaj: A rövid sorok, a fölfokozott zeneiség, a 2-3. versszakban a növény-ornamentika (=díszítés) használata a dal felé mutat. A vers retorikus felépítettsége, a megszemélyesített fogalom és érzés, az odafordulás, a keretes szerkezet az ódát idézi. A vers értékszerkezete, eszmény és valóság szembeállítása, a hangvétel az elégiát idézi. Az összefoglaló jelleg a stílusirányzatok szintjén is mutatkozik: a retorikus, zárt szerkezet, a harmonikus kompozíció a klasszicizmus jellemzője. A megfogalmazott élményanyag, az általános szintre emelt világkép, a számkivetettség, megcsalattatás érzése a szentimentalizmusra jellemző. A 2-3. versszak természeti metaforikája egyszerre idézi a rokokó könnyedségét és a népiesség természetességét. A szimultán verselés (trocheikus ill. ütemhangsúlyos) szintén a rokokó ill. népiesség összefonódását jelzi.

3. A rokokó Csokonai lírájában (A rózsabimbóhoz, Tartózkodó kérelem, Boldogság, A Reményhez)

A rokokó olasz hatásra már diákkorában megjelent sokszínű költői palettáján, s az ilyesfajta vonások későbbi műveiben is fel-feltűnnek. A rokokó Csokonai számára a szépség s a boldogság világát jelentette, felemelkedést a köznapi élet szféráján. A rokokó tárgyköre a szerelem, olykor a finom erotika. Jellemző ezekre a versekre a miniatűr forma, a változatos ritmika alkalmazása, a csilingelő rímjáték.

Nem tudjuk pontosan, kikhez írhatta korai szerelmes verseit. 1975 előtt mintegy kéttucatnyi dal szólt "Laurához" és "Rózához". Ezek jelentős részét később besorolta a Lilla címen halála előtt kötetbe gyűjtött "érzékeny" dalok közé.

Ilyen Lillára átköltött dal a Tartózkodó kérelem. Egyik változatát az Ódák közé is felvette Egy tulipánthoz címmel. A vers lényege, "mondanivalója" megejtő nyelvi dallamában, eleven, friss zeneiségben rejlik. Csupa játékos vidámság, táncos jókedv ez a miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű a ritmikája: Sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen skandálni. A kétféle ritmusnyelv egymásra játszása gazdagítja a verses szöveg zeneiségét, emellett a két különböző ritmika egyidejűsége sajátos belső feszültséget is létrehoz. A Tartózkodó kérelem zenei hatását felerősítik a tiszta rímek is. A vers alapja egy metafora: "a szerelem tűz".

A rokokó életérzéséhez simulnak a görög Anakreón modorában írt költeményei. Ezeket 1802-ben rendezte sajtó alá Anakreóni-dalok címmel. Többségükben rövid terjedelmű alkotások, és valamennyinek versformája az úgynevezett anakreóni sor.

Lilla szerelme boldogságba ringatta Csokonait, elfeledtette vele csalódottságát a világban. Lilla elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándjait. A rokokó kecses-játékos verseinek örömérzetét a kiábrándult csalódás szomorúsága, fájdalmas szenvedése váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének. Kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: a poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. XVII. sz. a virágkora. Amade László az első jelentős rokokó költő, Csokonai a legjobb magyar rokokó költő. Eger: Dobó téri templom kapu díszítése; Pieta: díszítettség lesüllyedt a polgárság és parasztság szintjére. Város építészet első fénykora (belvárosi részek). Tümpanon már díszítő elem és nem uralja az épületet. Csendélet: Házi szárnyasok, köznapiság, bensőséges. Szentháromság szobor (díszített, de nem monumentális). Allegorikus figurák. Díszítettség hétköznapi: földi jellegű dolgok - ornamentika. Csokonai számára a szépség a boldogság világát jelentette, felülemelkedett a köznapi élet szféráján.

Csokonai: Rózsabimbóhoz

Rózsabimbó jelentése: lány megszemélyesítése - rózsa. Kettős jelentés

nyílj ki (nőj fel, serdülj fel)

(nyílása, színesedése) mosolygó

Nyílj ki, nyájasan mosolygó rózsabimbó (Kép)

Mélyszerkezeti mondat:            Nyílj ki rózsabimbó (Kép)

nőj fel nyájasan mosolygó kislány. (Jelölt)

Metafora                     Nyájasan mosolygó (3.ö.)

K J

rózsabimbó (R) (kislány) (L)

csók (L) szellő (R)

nektár (R) (rózsa illat) (R)

nektár (R) (illatszer) (L)

bársonyos palást (L) szirmok (R)

Ez a virágnyílás, kislány nőve serdülése. ALLEGÓRIA - nem nyílt allegória, mert nincs alapmetafora. Az allegória jellemző a rokokóra. Ütemhangsúlyos verselés: nem nyelvi szabályon alapul, konvencionális időmértékes: rövid és hosszú szótagok változása. 2 konvenció: 1. az első ütem mindig négy szótagos a leghosszabb szótag; 2. az első 3 szótagos szókezdetek tagolják az ütemeket. Időmértékes és hangsúlyos nyomaték egybeesik. Szimultán ritmus: egy szövegben érvényesül a 2 verselés. Tisztarím: hangzás elsődleges. Ragrím alkalmazása. Rokokó sajátosság.

Nyílj ki, nyájasan mosolygó A 4/4 4-es trocheus

Rózsabimbó! Nyílj ki már B 4/3 3,5-ös trocheus

Nyílj ki; a bokorba bolygó A 4/4 4-es trocheus

Gyenge szellők csókja vár B 4/3 3,5-ös trocheus

Tartózkodó kérelem: Miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű a ritmikája: sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen is skandálni. (Skandálás: eltúlozzuk a hosszú és rövid szótag közötti különbséget, rövidet hangsúlytalanul, rövidebben és mélyebben ejtjük), Kétféle olvasás: értelmezve és skandálva. Szeplő: mazsola, bogárka, boróka; tiszta hó - fehér bőr. Játékosság: költészetben gyakori. Illetlenség és illendőség határán. Kebel - erotika (ennek kitüntetett szerep). Jambikus strófa: --I -I -I- (3,5-ös jambus)

A boldogság: Idillum. -I -I -I- 3,5-ös jambusok, aprózás jellemzi. A vers alapja egy elkoptatott metafora: a szerelem tűz. Ha tűz, akkor égő sebet ejt, s erre a fájdalomra a gyógyír csak a "gyönyörű kis tulipán"-nak becézett kislány.

4. A népiesség kezdetei Csokonainál (Szerelemdal, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor)

A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. A reneszánsz korban a költészet két részre oszlik: közköltészet - udvari. Balassinál összefolyik. A magyar reneszánszban keveredik a vágáns és a trubadúr költészet. Kazinczy viszont már különbséget tett a kettő között és élesen elhatárolta a "fentebb nem"-et és a "mindenekhez szólót". Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Angliában alakul ki ez a kettősség. Herder szerint a kultúra akkor jó, ha a saját gyökereit keresi meg. Az ősköltészetet megőrizte a népköltészet. Nem igaz, hogy a népköltészet a reneszánsz kultúrából süllyedt le a nép körébe. Csokonai olvasott volt, tájékozott. Hatott rá a debreceni iskolai költészet (vágáns). Polgár volt, ismerte a népköltészetet. A német (Herder) közvetítéssel eljutó népiesség egyik első képviselője a magyar irodalomban. Az ő nevéhez fűződik az első magyar népies helyzetdal: Estve jött a parancsolat (1791.), átdolgozva: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802.). Az ő nevéhez fűződik az első magyar tündérmese lejegyzése: A méla Tempefői című színműben. Viszonya azonban ambivalens a népiességhez. Szuszmir, a kályhafűtő Fegyverneki két lányának mondja el a mesét, de csak Éva, a kisebbik és műveletlen hallgatja végig, Rozália, a felvilágosult hölgy rájukcsapja az ajtót. Ha stilisztikai szempontból nem is, gondolatiságát tekintve idesorolható a népnevelés és népoktatás fontosságát hangsúlyozó Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című programadó költeménye.

Népköltészetére, népies verselésére példa: A Szerelemdal  című verse. Humoros hatást kelt ez a vers, a humort pedig a bor és a szerelem ellentéte. Kulacs és lány felcserélése, a szerelem helyett a bor magasztalása. Az allegória hordozza a humort. A lírai énnek felesége van, Zsana, de az első jött-ment boroshordóra elcserélné. Ez az ember már megtört. A vers jelen idejű végig, csak a 11. vsz. múlt idejű és a 13. és az utolsó jövő idejű. Két szereplő van benne végig, az egyik mesebeli (monológ). A történet a borba beleszeretett öreg története. Tipikus arckép vagy helyzetdal. Jellemzők a népdal eszközök: felszólítás, felkiáltás.

Szegény Zsuzsi a táborozáskor című költeménye is egyike népies helyzetdalainak. Balladára jellemző a sejtető, előre mutató - Szerepvers, a költő szerepet alakít. Búcsúzás képe jelenik meg. Helyzetdal, formája monológ forma. Ideje visszatekintő, múlt idejű. Két vagy egy szereplő van jelen, Zsuzsi és Jancsi. Csak az egyik szereplő, Zsuzsi beszél. Elbeszélő, leíró előadás. Balladaszerű, tipikus búcsúzó leány története. Népköltészeti eszközök is vannak: felszólítás, felkiáltás.

A Parasztdal című költeménye is hasonló az előzőekhez. Ugyanúgy helyzetdal, konkrét cselekménnyel.

U-|U-|U-|U-

--|U- jambikus strófa

János vitézi motívumok is megtalálhatóak ebben a műben, ez pedig arra utal, hogy Petőfi bizonyos elemeket átvett Csokonaitól. Petőfire nagy hatást tettek Csokonai népies költeményei, amely népies hangú költészetet Csokonai teremtette meg.

A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. 1799-ben írta Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című verset. A magyar viszonylatokról beszél. A népi vonás ebben a rokokó virtuozitással megalkotott művében még csupán a tehetséges parasztgyerekek elkallódása miatt érzett aggodalommal és keserűségben jelentkezik. A táj elbájoló szépsége által keltett csodálkozás szembekerül a műveletlenség sivárságával. Az iskolák hiánya következtében Somogy "tudatlan, formálatlan": a jó eszű legények betyárrá és zsivánnyá lesznek. De itt is hangot kap a távoli jövő ígérete, a remény: ez a vidék még "új Helikon" lehet. A nemességet hibáztatja a tudatlanság miatt.

Diákköltészet:
Minden nagyhagyományú alma mater (=iskola) féltve őrzött kincse és továbbítandó értéke a diákköltészet. Jellemzője a tanárok ill. a tanulandó tárgyak, a közvetített értékek kigúnyolása. Ennek jellemző módja az emelkedett formához rendelt kisszerű tartalom (pl.: Óda az árnyékszékhez).

Egyéb műfajok

Eposz: Árpádiász (Csak töredék ill. vázlat; az első kísérletek egyike a nemzeti eposz megteremtésére.)

Vígeposz: Dorottya

Színmű: A méla Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon

Vígjátékok: Gerson; Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak

Szépprózai művek: A csókok; Melyik a legjobb csók

Röpirat: A magyar nyelv feléledése

Tanulmányok: A magyar prozódiáról; A magyarok ősi vallásáról; A természeti morál - Holbach: A természet rendszere című művének ismertetése