Berzsenyi Daniel 1776-1836

Berzsenyi Dániel  1776-1836

Berzsenyi életműve híd a klasszicizmus és a romantika között. Pályája különböző szakaszaiban a két stílusirányzat hatása eltérő mértékben érvényesül. A formai minták követése, a különböző időmértékes strófaszerkezetek alkalmazása, a horatiusi életfilozófia, az arany középút tudatos vállalása a klasszicizmushoz közelíti az életművet. A versek érzelmi túlfűtöttsége, a vágyott eszmények és a val 919b15j óság szembeállítása, a nagy kozmikus ellentétek már a romantika felé mutatnak. Műfajai az óda, elégia, episztola, a klasszicizmus kedvelt kifejező formái, de e műfajok előfordulnak nemcsak vegytisztán, hanem egymással keveredve is, mely szintén a romantikára jellemző.

Fő témái a haza, a táj és a szerelem örök nagy lírai témák, melyek sajátos hangszerelésben vannak jelen az életműben. Nagy magyarság ódái Kölcsey és Vörösmarty magyarságverseit előlegezik meg. Episztoláiban poétikai elveit, eszményeit rögzíti. Elégiái a múlandóságélmény megélését fejezik ki. Ilyen elégiái a Búcsúzás Kemenes-Aljától és A közelítő tél.

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

A költemény eredeti címét az iskolás megfogalmazású Az őszt Kazinczy változatatta meg, s ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága került. Maga a cím is az elmúlás riadalmát sugallja.

A közelítő tél szerkezeti felépítésének az alapja az idő-és értékszembesítés, amely a versben három szinten fogalmazódik meg. Az első három versszak a természeti képeiben állítja szembe az értéktelített múltat az értékvesztett jelennel. A nagyedik versszak az általános törvényszerűség szintjére emeli az értékpusztulás folyamatát, a két utolsó verszakban pedig a lírai én saját sorsára vonatkoztatva mélyíti személyes tapasztalattá az idő múlásának az élményét.  E hármas tagolású szerkezetben horatiusi hagyományokat és a romantikára jellemző személyességet ötvözi a költő.

Az első három versszak, a piktúra, a horatiusi leírásra játszik rá. A lírai én a közelitől a távoli felé haladva tekint végig a hervadó tájon. A ligettől a lugas, a füzes és a csermelyen át a szőlőhegyekig tekint. A szemlélődő egyszerre látja és láttatja az őszi táj kopárságát, illetve a tavaszhoz és a nyárhoz tartozó értékek pusztulását, hiányát. Ebből fakad, hogy a leírás előterében egy magasabb létállapot elvesztésének a fájdalma kerül. A veszteségérzet megteremtésében fontos szerepük van az ellentétes színhatásoknak (sárga, barna, vörös), a szinesztéziás képeknek "néma homály", "balzsamos illatok" és a hangutánzó, hangulatfestő szavaknak "zörög", "lengedez", "borong", "harsogott".

Az elégikus hangulat megteremtésében a verszene és a hangszimbolika is részt vesz: a t, k,b hangok komor hangulati összecsengéseit a lágyabb l és ny hangok ellenpontozzák.

A negyedik versszak az értékek pusztulását, a törvényszerűség szintjére emelő általánosítás, szentencia, melyet az idő-madár igei metafora az "elrepül" vezet be és épít tovább összetett költői képpé. A látomásos kép minden létezőre kiterjeszti egyetemes érvényűvé teszi a mulandóság tapasztalatát. Ezt a "minden" névmás általános érvénye és a "nefelejcs" hasonlat romantikus ellenpontozása nyomatékosítja, és avat ugyanakkor kozmikus méretűvé: "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,/ s minden míve tűnő szárnya körül lebeg!/ Minden csak jelenés; Minden az ég alatt,/ Mint a kis nefelejcs enyész". Ezt az egyetemes mulandóságélményt az utolsó két versszakban személyes sorsára vonatkoztatja a lírai én. A tavasz évszaktoposz rokonértelmű kifejezésekkel való ismétlése ("szép tavaszom", "gyönyörű korom", "kikelet", koszorú bimbaja") teszi nyilvánvalóvá, hogy a költemény idő-és értékszembesítése az eszményinek tartott ifjúságot és a lelki öregséget állítja szembe egymással.

Az emberi élet egyszeriségét, mulandóságát a vers utolsó részében a természet ciklikusságával a pusztulás és újjászületés természetes ritmusával állítja szembe. Kimondja, hogy az elmúlt ifjúságot "Nem hozhatja fel azt több kikelet soha". Ebből a felismerésből fakad a beszélő fájdalmas rezignációja, elégikus bánata.